Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 113

Küldetéskereső

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Azrael

"Aki nem kel útra, soha nem tapasztalja meg a világot maga körül" - Ciel von Eisenschnittel, …


Comments: 87

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Temetni jöttem Darrt, nem dícsérni

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács
Magánküldetés Gerard D. Lawrenz és Pruinos részére

http://questforazrael.hungarianforum.net

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Kiléptünk a fasor árnyékából a vörösbe fordult ligetre; az elszáradt, térdig érő fűszálakat száradt vér borította. Nem lehettek túl öregek... még túl friss volt a szaguk, talán csak pár naposak.
- Mit keresünk, gazda? - kérdezte Parflam, nem bírva tovább magával. Tény, az ígéretét, miszerint csöndben lesz, majdnem egy óráig tudta is tartani - és ez már dicséretes teljesítmény volt.
- Valami ehetőt, Par. - vettem le a maszkomat. Kellemesen felsóhajtottam ahogy arcomat megcirógatta egy eltévedt szellő. - Lehetőleg női tetemet.
A hátunk mögött vad károgás hallatszott fel hirtelen. Csak egy megtépett varjú, egy az ezerből. Bár, ahogy magányosan üldögélt igencsak furcsa volt...
Felmordultam.
- Nem osztozkodok.
- Parflam szerint a varjú nem beszéli a nyelvet.
- Tudom, Par. Tudom.
Pár lépés tettünk beljebb az elfeledett csatatéren, és a madár máris tovaszállt a következő, hozzánk legközelebbi kókadt fa ágára. Elszórtan, mint alattomos zátonyok pettyezték a fűtengert, és egynéhány még elrongyolódott zászló-lombot is hordott magán. A madár ezt megismételte még vagy kétszer, mire realizáltam a tényt.
- Mit akar ez? - kérdeztem magamtól félhangosan.
A varjú felszállt az ág fölé, aztán hirtelen növekedésnek indult és átalakult; az így keletkezett alak jobbára emberszerű volt, leszámítva a tündékre hajazó hosszú füleit és a keresztcsontjából kiinduló farkat, ami még páncélozva is volt.
- Parflam téved. A varjú beszéli. - kezdte beszédét gunyorosan; hangja enyhén tompán szűrődött ki az arcát fedő maszk alól. Egy kék alapú, őrült grimaszba fordult darab alól; igazán impozáns egy mestermunka. Az a fajta amire én is szívesen rátettem volna a kezem.
A jelenettől őszintén meghökkentünk. Mind a ketten - nem volt tudomásunk senkiről és semmiről, aminek vagy akinek meglenne az átalakulás hatalma. Legalábbis, ilyen hirtelené semmiképpen.
Parflam készenlétbe helyezte baltáját, míg én a lándzsámat kaptam le a hátamról.
- Ki vagy? - szegezem neki a kérdést. Miután alaposan végigmértem, rengeteg kérdés futott át a fejemen. Démonfajta lehetett, az bizonyos... de melyik rokonom lenne képes erre? Melyik rokonomat nem ismertem egyáltalán, amelyik akár képes is lehetett volna rá?
Miből feltételeztem hogy az előttem álló egyed nem különlegesebb a többinél?
- Nyugalom, nyugalom. Alkuval érkeztem. Eredetileg nem is hozzád, inkább a vén Csontfejűhöz, de őt nem egyszerű megtalálni. Téged könnyebb, Pruinos. Azt hallottam te meg a mestered nem értetek egyet a démonok jelenlegi vezetésével... - kezdte sejtelmesen.
- Alkuval? - kérdeztem gyanakodva, valamivel szorítva a fogásom a fegyverem markolatán. Meghallgatni nem árthat. - Mifélével?
Nem pazaroltam időt kitudakolni hogy honnan tudja azt, amit. Valószínűleg úgyis hazudott volna.
- Cseréljük le, ami nem tetszik. - mondta hallatlan jó kedvvel; lefogadtam volna, hogy a vigyora nagyobb lehetett mint amit a maszk próbált imitálni.
Összehúztam a szemöldökeimet, de ez inkább adhatott nevetséges ábrázatot, mintsem... akármit, amit eredetileg kifejezni akartam vele.
- Nem vagy eszednél, Risum. - adtam neki nevet hirtelen, a latin "mosoly" szó után. Valahogy kirohant a számon. A Vigyori nem lett volna... elég tiszteletteljes, és a démon nem akarja a rokonait csak úgy magára haragítani. Főleg ha látszólag fején kívül van.
- A gazda nem igazán tud megbízni valakiben, aki ilyen könnyedén beszél lehetetlen dolgokról. - kommentálta kéretlenül az imp.
- A lehetetlen a bolondok illúziója, Par. De mégis... az ajánlatod igencsak megközelíti a lehetetlent. Felkeltetted a kíváncsiságomat. Beszélj. - mondtam, már-már a parancsolás szintjén. A másik láthatólag nem vette ezt inzultálónak, de persze a maszkon nem láthattam át.
- Mennyit tudsz Darrakard királyról, Pruinos?
- Kevesebbet mint szeretnék. Nagyjából annyit, amennyit a pletykák terjesztenek. A királyunk... igencsak titokzatos alak.
- Az. És csaló. - felelte az alak, aztán levette a maszkot. - Óh, amúgy a nevem Malphas. - mutatkozott be a farkasvigyorával. Karakteres egy arca volt, talán még jóképűnek is lehetett volna hívni, ha a legkisebb érzelem hatására nem fordult volna mindig egy eltúlzott grimaszba az egész; de még mindig kevesebb rejtegetnie valója volt mint nekem.
- Örvendek. - engedtem le a lándzsámat, és intettem az impnek hogy tegyen ugyanígy. A maszk levétele egy olyan formája a bizalomnak, amit egyszerűen nem ignorálhattam. - Igazán? Öröm füleimnek, de betudod ezt bizonyítani? Alaptalan rágalmak dobálásában mindenki szakértőnek tűnik mostanában.
- Tudod hogyan mutatkozik meg kinek van joga a démonok királyának lennie? - kérdezte Malphas, aztán leugrott elétek. - Az, hogy beszél. Egy tökéletesen felesleges, használhatatlan és funkciótlan nyelvet. Ezzel születik. De Darrakard nem született semmivel, csak megtanulta.
- Akkor az előjogokat legyőzte kemény munkával. Nem valami olyasmi amit a fejéhez lehetne vágni. - mondtam egy fanyar mosollyal. - De kétségtelenül érdekes. Valami azt súgja, hogy akkor lenni kell valakinek, aki ezzel született, és netalán te tudod is, ki az?
- Nem Parflam volt, Parflam csöndbe volt. - rebegte gyorsan és hirtelen, talán kissé őrülten. Alaposan kikezdhette máris szegény fejét hogy mindent megpróbált belefojtani. De talán ez alkalommal még kibírja - gondoltam én.
- Amit eddig nagyszerűen is csinált... - mondtam érezhetően fáradt hangon.
- Nem egészen ez a helyzet. Azzal, hogy elcsalta az ősi szabályokat fel is rúgta őket. Vagyis a király címe már nem joga senkinek, csak annak, aki elég erős megtartani. Darrakard egyetlen szerencséje az, hogy erre eddig senki nem jött rá. Az egyetlen balszerencséje pedig az, hogy én igen.
Egy pár pillanatig nem válaszoltam, csak némán méregettem őt.
- Ez nem tűnik egy túl... megalapozott indoknak. És egyébként is, kétlem hogy csak azzal az éles nyelvével és kielégíthetetlen tudásvágyával került volna fel arra a trónra. Kétlem, hogy olyan egyszerű lenne párbajra hívni - és legyőzni, persze.
- Ez így van. De ki mondta, hogy párbajra akarom hívni? - nyújtózott ki a démon kényelmesen. - Van egy nagyon specifikus tervem, aminek a végén Darrakard helyét a trónon átveszi szerény jómagam. - terítette szét az egyik tenyerét a mellkasán, nyomatékosításképp. - Viszont az ez esetben várható reakció a démonoktól nem rosszallás lesz, hanem támogatás. Főképp, ha meg tudjuk győzni őket hogy épp most állítottam vissza a régi rendet. Ehhez azonban szükségem van kellően elhivatott démonokra.
- Miért hangzik ez úgy, mint egy zsoldos felbérlés nyitószövege? - mosolyodtam el, nem igazán hihetően.
- Malphas. Nem minden esetben barátom az ellenségem ellensége - a neveden kívül még csak nem is ismerlek. Valamit fel kéne ajánlanod ezen kívül, hogy meggyőz.
Parflam csak a földet rugdosta, csöndes agóniájában.
- Azért hangzik annak... mert az. - lépett egyet felém a széles-mosolyú, de aztán hátradől és páncélozott farkán hintázik előre-hátra. - Ha a Malphas nem elég, a nevem Ezrach Baelar il-Malphas Sodomir, a démonkirály Darrakard harmadik tábornoka. Az ajánlatom pedig az, hogy ha én király leszek, te lehetsz bármi más, amit csak akarsz. Vezethetsz akit akarsz. Ha ezzel az ajánlattal nem tudsz mit kezdeni démonként, akkor hosszú út áll még előtted.
- Tudtam, hogy valahonnan ismerős ez a név. - fogtam a lándzsámat, és a nyelét leengedtem a földre. Elméláztam az arcán, és gondolkodtam - és igazából, csak egyetlen egy következésre tudtam kilyukadni. - Veszteni ezen az alkun nem veszthetek. Látszólag. Mi a motivációd erre - persze, az irigységen kívül? - kockáztattam meg a kérdést, némileg indiszkréten. Ha tényleg ő volt a harmadik démontábornok, könnyűszerrel ketté tudott volna tépni egy pillanat alatt. Meg kellett volna kérdeznem erről Parflamot amit volt rá lehetőségem.
- Semmi. Csak az irigység. Én egy egyszerű démon vagyok, de ízig-vérig démon vagyok. Mindannyiunkban ott van az ambíció, csak van, aki megragadja. Te megragadod, Pruinos?
Egy pillanatnyi késlekedéssel válaszoltam.
- Meg. A lehetőséget. Mi is ez a... nagyon specifikus terv?
- Az itt nem biztonságos. De legyél következő csütörtökön Holtzenburgban, a Fekete Füst fogadóban. Ott majd tisztázok mindent. Addig is jó étvágyat! - vigyorodott el utoljára, aztán hátrabukfencezett és újra varjúvá változva elrepült.
- Parflam most már...
- Igen Par. Beszélhetsz.
Láthatóan felvidult, és olyan hangot adott ki magából, mint amikor a túlhevült víz elől menekülni próbál a levegő. De végül nem robbant fel.
- Mit tervez a gazda?
- Találkozni fogunk egy démontábornokkal, és feltehetőleg a jövőbeli démonkirállyal, ha minden jól megy. De addig is... ideje enni valamit.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Gerard sokszor érezte azt, hogy nem áll készen arra, ami történni fog vele. Hiába tanult, gyakorlott annyit, hiába rendelkezik sok élet tapasztalataival, hiába sajátított el megannyi cselt és átverést, mindig bizonytalan volt abban, hogy készen áll-e megtenni a következő lépést azon az úton, amit választott. Már herceg volt a démonok közt, közülük is talán az egyik legnagyobb. De ha valamit biztosra vett azután a különös kaland után az az, hogy mindig történnek vele olyan dolgok, amikre nem fog tudni felkészülni.
Éppen a barakkban ténykedett, és a pihenőidőt töltötte egy könyv olvasásával, miközben a bajtársainak nagy része kint a táborban evett, kockázott, tisztította a fegyverét, vagy bármi más, amikor meglátta a rovart az ablakon berepülni. Egy hatalmas dogár repült be és állt meg ott. A napfény éles ugrással verődött vissza a páncéljáról, s szóródott szét az egész szobában. Az egész olyan volt, mintha egy furcsa mitikus bestia lenne, amiket a regényekben olvashatott. Gyorsan körbepillantott. Ekkora dögöt még életében nem látott. Talán megidézték valamivel, az érzés is erről árulkodott, ami átjárta. Még szerencse hogy más nem volt itt, mert ziher, hogy sortüzet nyitottak volna rá. Egyelőre viszont nem mozdult. Az ilyen állatokat jobb nem hergelni. Felállt, majd rámutatott a bogárra és oldalra húzta az ujját, hátha követi a tekintetével.
Kis ideig nem történt semmi. A csend idegesítő sikítással zúgott a kis faházikóban, majd a bogár felemelkedett a levegőbe, aztán megpördült a tengelye körül és hirtelen, robbanásszerűen nőni kezdett. Egy férfi jelent meg az állat helyén.
~ Tehát ő volt a bogár egész végig.
Az illető nem volt ember. Vagy ember volt, de nagyon régen elhajította magától az emberségét. Magas volt, nyurga alkatú, feszes tartású és rendkívül elegáns. Hosszú, hegyes fülei voltak, és enyhén árnyalt bőre, akárcsak egy éjtündének. Vörös ruhát viselt, rendkívül szűkre szabott darabokat, s a háta mögül egy hosszú, farokra emlékeztető függelék lógott ki és tekeredett, ahogy átváltozást követően egy laza huppanással helyet foglalt az ablakkeretben.
Gerard idegesen nézett előre. Egy valamire való északi katona már valószínűleg lőtt volna. De ha van egy valami, amit az évek során megtanult az az, hogy könnyű a másik ember álcáján átlátni. Ezt a kockázatot inkább nem vállalta. Az utolsó három illető, akivel ilyen módon találkozott a fél kezével földbe tudta volna döngölni.
- Te...te meg ki vagy? - kérdezte úgy, mintha csak egy halálra rémült ember lenne.
Egyetlen pillanatot sem kellett a válaszra várnia.
- Hmmm, igazuk volt, meglepően jól játszod az ártatlan, Gedeon Adramelech la Domiel herceg. - vigyorodik el az alak
Ennél többet nem is kellett mondania. Gerard tisztában volt vele, hogy a rangosabb démonok közt eléggé ismert a neve, hála tábornokának, amikor megbízta ők egy-két az egész népet érintő feladattal. Akkor pedig ez a démon is minimum egy herceg.
- Kihez van szerencsém? – válaszolta nehézkesen.
- Egy potenciális üzletpartner. Azonban először lenne egy kérdésem. Mit tennél meg azért, hogy megszerezd, amit akarsz? - kérdezte rendkívül idegesítő vigyorral.
Ezúttal Gerard válaszolt bármiféle hezitálás nélkül.
- Ez egyszerű. Amit tenni kell, hogy megszerezzem. - hangzott az elmés válasz. Gerard időközben leengedte a fegyvert, nem úgy néz ki nincs rá szüksége.
~ Milyen költői kérdés ez. Egy tudásdémonnak ez a természetes válasz. Kérdéses ez neki egyáltalán?
~ Talán tudja, hogy miféle vagy...
~ Lehet. Vagy talán...olyan ajánlatot akar tenni, amihez több motiváció kell, mint a puszta bűnvágy, hogy elfogadjam.
- Remek. - kúszott a vigyora még szélesebbre. - És mi az, amit akarsz?
Gerard hasonlóképp mosolyodik el, igaz nem olyan szélesre, de valamiért nagyon nevetségesnek tartja ezt a helyzetet. Ilyet elég ritkán kérdeztek tőle. Ha bármit kérhetne, mi lenne az. Ez a válasz is egyszerű volt.
- Nem kevesebb, mint a világ minden tudását, Azrael kardját felkutatni. - mondja, majd némileg elgondolkozik. Ez a cél túl távoli talán - Bár gondolom ennél megfoghatóbb célról volna csak szó.
- Mit szólnál egy pár foknyi emelkedéshez a ranglétrán? – hangzott az elmés válasz.
Gerard arcáról lefagyott a mosoly. Ilyet csak olyan ígérhet neki, aki minimum a hadvezérek közt van. Nyelt egy nagyot.
- Milyen magasra egész pontosan?
- Amilyenre akarod, a királyt leszámítva. Feltéve, ha segítesz nekem elérni a célomat.
Ennek a fele sem volt tréfa. Egy igazi nagyágyúval van most dolga. Vagy ha nem is, de olyansvalakivel, akinek elég ereje van ahhoz, hogy a legjobbakkal versenyre kelhessen. Gerard finoman megdöntötte a fejét, így hajolt meg.
- Alázatosan hallgatom, tábornok úr. - mostmár biztos volt benne, hogy a legrangosabb démonok egyikével van dolga.
Egy halk kuncogást kapott válaszul.
- Malphas. Ezrach Baelar il-Malphas Sodomir, a démonkirály Darrakard harmadik tábornoka. Gyorsan rájöttél...de épp ezért gondoltam rád. Ezért, és mert meg van az ambíciód. Ismered a királyunkat?
Na ez a kérdés már sokkal nehezebb volt. A démonok mindenkori királyának egyik nagy erényének bizonyult az évszázadok során, hogy alig tudtak róla valamit.
- Őfelsége, I Darrakard. A jelenleg élő leghatalmasabb démon, minden démonok királya, a legenda szerint még az ősi nyelvet is képes volt elsajátítani. Kinézete, tartózkodási helye ismeretlen. Uralkodása alatt a démonok királysága nyugodttá vált és csendben erősödik. - ez mondjuk csak félig volt igaz. Gerard tudott még valamit a démonok királyáról, amit korábban derített ki. A hozzá vezető nyomok az Északi királyságba vezettek, ez pedig arra engedte következtetni a herceget, hogy van valaki a Fővárosiak közt, aki Darrakard hűséges embere. Valaki, aki ráadásul magas pozícióban van.
- Ez egy tankönyvi szöveg, nem igaz? De hát mit is vártam egy tudásdémontól. A lényeg, amit kiemeltél az az, hogy a démonnyelvet elsajátította. Tanulta. nem született vele. Tehát, hogy egyszerűen fogalmazzunk... csalt.
- Nem meglepő, uram. Ilyen a természetünk. Ha úgy tekintünk rá, a csalás is csak egy útja annak, hogy túlszárnyaljuk önmagunk. Hogy letaroljuk a határainkat. – de akkor úgy néz ki...
Értette, mire gondol a tábornok. Volt egy sejtése arról is, mi a terve.
- Ha ebbe nem törődnének bele, azzal el lehetne érni valamit?
- Óh, de még mennyire. Emlékszel az Eispitz-i ütközetre?
- Nem, én azután - nyelt egy nagyot - születtem. Csak hallottam róla.
- Nos... Elég volt egyvalakinek azt mondani, hogy ő is tud néhány szót egy használhatatlan nyelven és a démonok kettészakadtak és egymásnak ugrottak. Vagyis ha sikerül eléggé széles körben elhitetnünk, hogy Darrakard egy illegitim király... az ezt követő csodás káoszban bármi lehetséges.
- Ez mindig így fog lenni...és hogyan lehetne ebből hasznot húzni. Ha újabb háború tör ki a démonok közt, azzal ismét felhívjuk magunkra a figyelmet. Ez nagy áldozat. Mit szerezhet meg ön vele?
- Helheim koronáját. – fordult széles mosolyra Malphas ajka - De ez csak a biztosítékom, nem akarok háborút szítani. Azt utána körülményes feltakarítani. Viszont így ha Darrakarddal történne valami, a válasz nem lázadás lenne, hanem ujjongás. Egy trónbitorló letaszítása.
Eddig olyan alakokkal sodorta egyfelé a szél, akikről korábban azt se tudta, hogy léteznek. Ahogy hallgatta a férfi szavait, egyetlen egy személy járt a fejében. Egy nagyon fontos személy. El sem akarta hinni, hogy most ővele találkozott.
- Akkor eszerint...nem az nem lehet....ön a néhai démonkirálynő reinkarnációja? - kérdezte meglepetten.
Malphas élénken felkacagott. Nem nagyon kellett volna. Odakint emberek voltak. Hallatszott is, ahogy kintről valaki megneszelte, hogy beszélgetnek.
- Nem, egyáltalán nem. Én csak egy leleményes démon vagyok, aki észrevett egy lehetőséget. – ezt csúnyán túlgondolta. Még bőven van hova fejlődnie. Addig nem állhat meg, amíg nem képes tökéletesen belelátni mások fejébe - És más leleményes démonokat keres, akik készek kihasználni. Számíthatok rád?
Ez nem volt kérdés. Olyan dologra készülnek, amire nincs bocsánat. Ha ezt a tábornok asszony megtudja, szíjat hasít a hátából. Ha ezt a király megtudja, szíjat hasíttat a hátából. Ha ezt bárki megtudja, akit ismer, szíjat hasítana a hátából. Azonban mégsem kellett sokáig gondolkodnia a válaszon.
- Parancsoljon velem, tábornok úr. - hangzott az egyenes válasz.
Ha visszautasítja, akkor egyszerűen csak megöli. A démonoknál ez így megy. A szabad akarat csupán csak egy puszta illúzió, mondották gyakran a bölcsek. Annyi a különbség, hogy a démonok ezt nem próbálják meg más népekhez hasonlóan szőnyeg alá seperni és elrejteni.
- Remek! - csapja össze a démon a tenyerét; odakintről egyre nagyobb a mozgolódás. - Úgy tűnik itt nem mondhatok többet. Találkozunk... hmmm… négy nap múlva Holtzengradban, a Fekete Füsthöz címzett fogadóban. Ott majd elmagyarázom a részleteket. - vigyorodott el, aztán egy sokkal kisebb bogárrá változott át.
- Értettem. - Mondta, majd magához vette a fegyverét és leült vele teljesen normálisan egy székre és lekezdte nézegetni.
Az ajtón kopogás hallatszott. Gerard letette a fegyvert, majd odasétált és kinyitotta. Magabiztos volt.
- Tessék?
Egy északi zsoldos áll ott. Rangjelzéséből ítélve a tisztek közt szolgált.
- Történt valami?
Gerard elgondolkozott. Ha azt hazudja, hogy semmi arra csak gyanakodni fognak. Nem csaptak akkora zajt, hogy az hajtotta volna ide a katonákat. Valószínű, hogy meglátták a tábornokot.
- Láttam egy gyanús alakot a táborban. Talán az eretneket kéme. - mondta, majd megvizsgálta a katona rangjelzését, ha nála magasabb rangú votl, tisztelgett - Engedélyt kérek átvizsgálni a környéket.
- Hagyja csak, megoldom. Csak figyeljen a körletére. – s mire Gerard a fejét visszafordította, a bogár köddé vállt.
A démon nagyot sóhajtva üld le az ágyára. Lia illúziója most, hogy mással már nem kellett foglalkoznia megjelent az orra előtt lebegve.
~ Mit gondolsz?
~ Tudod, nem tudom eldönteni, merjem-e azt mondani, hogy „volt már rosszabb is”. – nézett előre gyanakvó mosollyal.
~ Visszalépni úgysem tudunk. A legjobb, amit tehetünk, ha megnézzük, hogy alakul és próbálunk nem lebukni. – mondta és felállt.
~ Hívsz mindenkit.
~ Maria majd szerez eltávolt. Még nem tudom, hányan kellünk ehhez. Talán senki, talán mindenki. Talán jobb volna egyedül. Pár nap múlva kiderül...

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Lóháton érkeztek meg a város szívébe, az egyik nagyobb tér közepére. Átlagos kis telepölés volt, fala is volt neki, igaz meglepően sok kapuval, látszólag átvonuló katonai csapatok kiszolgálásából tartja el magát. Ennek függvényében sok a fogadó és a bordély is, még egy ispotály is van. Nem kizárt, hogy csak az utóbbi időben épült és alakult ki ez a rengeteg intézmény. A Fekete Füst is ott díszelgett
A fogadó előtt szálltak le, kikötik a lovakat, majd megbeszélik, mit fognak csinálni. Páncél, fegyver, egyenruha, vagy bármi más ami a hadsereghez köthető nem volt náluk. Őrszemként Leo-t és Aleenát választották, főleg mert az inkvizítor lány képes érzékelni a démonokat. Gerard nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy le fognak bukni. Kockázatos volt nagyon, amit csinálni fognak, ha akár csak egy kósza légy is elszáll ennek a hírével, egy porszem sem marad belőlük, amiről felismerhetnék őket. A többiek bementek, egymás mellett sétálva. Gerard még bemenetel előtt használta a Gondolattovábbítást a két kint maradt társán, hogy ne maradjanak le semmiről.
A fogadóban hat-hét vendég volt éppen, abból kettő katona. Aleena nem sokkal később megérez egy démont, aki fejéjük tart, sőt be is ment a fogadóba. Maszk volt rajta, ami eléggé gyanússá tette, de nem szólt hozzá. Nem tudhatta ki az, ha netán ő lenne a tábornok, akiről Gerard mesélt, meg fogják egymás ismerni.
Múltak a percek, de egyelőre nem történt semmi. Gerard arra gondolt, hogy valószínűleg késik, a pontos időpontot amúgy sem beszélték korábban meg. Aztán egyszer csak egy a fogadó logójával ellátott uniformisba bújt fiúcska jött de hozzá, úgy szólította meg.
- Köszöntjük a Fekete Füsthöz címzett fogadóban. Jöjjön, jöjjön! Erre, itt foglaljon helyet.
A gyerek az egyik asztal felé mutatott. Egy másik valaki ült ott előtte. Ugyanaz volt, akit Aleena érzett démonnak. Erősen gyanús volt ez az invitálás. Nyilván ezzel próbál meg a tábornok jelezni neki.
- Köszönöm.
Majd odasétált és leült. Maria a jobbján, Klaus pedig a balján foglalt helyet.
- Szabad lesz? - nézett a másik szemébe, miközben azon gondolkodott, vajon nem ő-e a tábornok.
A másik sokáig gondolkodott. Aztán így felelt.
- Nincs véletlenül egy... közös barátunk?
Biztosan tud valamit, ez futott át mindhármuk agyán. Maria vette át a szót. Ha valaki mégis gyanút fogott, nem szólhatták el magukat.
- Talán. Egy ritka bogár után kutatok. Hát maga? - két lehetőség volt. Ha ő a tábornok, ebből rá fog jönni. Ha nem ő az, akkor a tábornok figyeli őket és ha nem őt kell keresnie, jelez neki valahogy. Ha őt kell keresnie, az illető tudni fogja. Ha őt kell keresnie, de nem tud róla, de a tábornok figyeli őket, szintén tud jelet adni. Gerard, ahogy belegondolt, ez több volt, mint két lehetőség.
- Maszkfaragó vagyok és befektetőket keresek.
A szolgafiú eközben kis csörgéssel odatolt még egy széket, felpattant rá aztán mjad kirántott a zsebéből egy fiolát valami színtelen folyadékkal tele és eltörte a két keze között. ahogy a folyadék fehér páraként szétszaladt a levegőben a fiú hátradől a székben.
- Nem könnyítitek meg egymás dolgát ezzel a sok rébusszal. Javaslom ismerkedjetek össze, lord Gedeon, Pruinos.
Idegesen fordította oldalra a tekintetét. Aztán lenyugodott. Ha már ki merte mondani a nevüket, biztos nem kell féljenek.
~ Egyáltalán nem óvatos. Honna tudja, hogy a másik nem kettős ügynök?
Klaus a füst felé fordult, majd a háta mögé, nézte merre terjed.
- Tehát Pruinos. Örvendek a szerencsének. - Gerard szokatlanul merev volt. Most nem szórakozhat. Ha hibázik, akárcsak a gyengeség jelét is mutatja, azonnal kihasználják, legyenek azok a haragosai, vagy a szövetségesei - Ahogy elhangzott, Gedeon Adramelech La'Domiel, a déli királyság démonainak hercege volnék. - mutatkozott be. Várta a másik válaszát, vajon miféle stílusban fog beszélni.
- Részemről. – hangzott a röbid, tömör válsz - Én pedig Pruinos. Csak így röviden.
Gerard vigyorogva nézett előre. A másik démon...bizonytalan volt. Ez nem jó. A csapatösszhang hiányához vezethet.
- Hát én sem olyan rég növesztettem meg ekkorára. De ha minden jól alakul, a végére egy rangjelzést odatehetünk majd még pluszba. Talán egy "tábornokot" is.
- Még meglátjuk. Majd iszok a medve bőrére ha meghirdették a vadászatot, és talán már előttem hever holtan. Amiről, mit is kell tudnunk?
A fiú ekkor előre dőlt és összetette az ujjait maga előtt.
- A bevezetést már elmondtam mindkettőtöknek, úgy gondolom a részletekre vagytok kíváncsiak. Tudjátok, meg vannak az okai annak, hogy Darrakard hatalma olyan szilárd, amilyen. Ennek három igen fontos összetevője van. Először... - itt felemelte egy ujját. - szinte sosem mutatkozik, idejének java részét egy álszemélyiség életét élve tölti rejtetten. Másodszor... - megemeli még egy ujját - ha mégis mutatkozik azt mindig Lilithyra jelenlétében, aki egy igen kellemetlen tüske a körmöm alatt, ugyanis szinte legyőzhetetlen és valamiért végtelenül lojális. A harmadik az, hogy csatlósok egész láncolata áll a rendelkezésére akiket képes úgy tologatni, hogy ha kell százak élete árán még azelőtt csírába fojtson bármilyen tervet, hogy elkezdődne.
Gerard széttárta a kezét.
- A siker kulcsa tehát anélkül végrehajtani a tervet, hogy arról bárki tudomást szerezzen.
- És ezt Darrakarddal szemben, akiről az hírlik hogy minden titkot harmadikként tud meg.
A fiú elvigyorodik.
- Ez igaz, azonban van egy kiskapu, amit soha senki nem vesz figyelemmel. Talán nem elég bátrak elhinni. Darrakard is csak egyetlen démon, nem tud mindenre tökéletesen figyelni. Tehát ha felállítunk egy csapda tervet, egy délibábot, ha úgy tetszik, amire figyelhet...
- Akkor miközben arra koncentrál, minden előkészületet megteszünk, és mire észbekap, már túl késő lesz, hogy megakadályozza a tervet. Brilliáns, tábornok úr! - szorította ökölbe a kezét.
- Csak el kéne terelni a mindent látó szemét egy rövid kis időre? Ez... túlontúl egyszerűnek hangzik. Másrészt, ez esetben valakinek mindenképp csalinak kell jelentkeznie, és az sosem egy népszerű poszt. Nem is hálás.
Maria némán bámul, aztán egyszer csak a Pruinos nevű démon felé biccent az ujjával és hanyagul azt mondja. - Tudod általában azt szokták csalinak küldeni, aki nyafog. - nézett rá ravasz mosollyal.
- Tévedés. Azt szokták aki feláldozható. - nézett szúrós szemmel a másikra. A kérdést, miszerint hogy ő mit is keres itt inkább már lenyelte.
Maria idegesen vicsorgott rá.
~ Mindjárt kibelezem ezt a nyomorultat! – nem szerette ha visszabeszélnek neki.
- Szerintem gondold újra azt a vigyort, lord Gedeon. Ugyanis mindketten csalik lesztek. - kuncog fel a gyerek. - De igazad van, ez nem olyan egyszerű, mint aminek hangzik. Ugyanis egyetlen dolog van, ami képes tökéletesen elvonni a király figyelmét: ha a titkos személyazonossága veszélybe kerül.
Gerard ismét vállat vont. Erre már az elejétől fogva számított.
- Ígyis-úgyis meghalok, ha akár csak egy hibát is vétek, ez már túl sok mindenen nem változtat.
Valójában nem kicsit volt ideges. De jobbnak látta, ha most inkább játssza a tökéletesen hidegvérű démonherceget.
- Szóval egyetlen egy kérdés maradt: ki is lehet Darrakard?
- Legyen, valahogy számítottam a dologra. Szóval, mit kell majd a világnak és az ő fülébe üvöltözni hangosan hogy ránk figyeljen?
Egyre gondolt a két bűntárs, s kérdően néztek a tábornokra.
- Azt, Pruinos, hogy "Tudom, ki vagy." Azonban ez pont olyan nehéz, mint hangzik, mivel rajta kívül hárman ismerik az igazi kilétét. Azon kívül még mindig ott a második probléma: Lilithyra.
- Áh, a tábornok asszonyt nem lehet legyőzni. Az egyetlen mód, hogy kikerüljön a képből, ha valamivel lekötjük őt is. - vágta rá úgy, mintha ez lenne a legegyértelműbb dolog a világon. És valóban egyetlen egy dolgot sem tudott elképzelni, ami le tudná győzni az ő tábornokát. Talán még egy bukott angyalnak is méltó ellenfele lehetne.
- Feltételezem ezért vagyunk itt ketten... öhm, két csoportban.
- Ha akarjátok bomolhattok is, az már lényegtelen. A lényeg, hogy meg kell találnotok valakit, aki ismeri a kilétét és másvalakit, aki ellenfél lehet a híres Lilithnek is. Ha rám hallgattok, a kettő akár egyszerre is meg lehet. – eresztett útjára egy ravasz vigyort.
- Szóval vegyünk rá valakit, aki elég erős, hogy szembeszálljon a valaha élt talán legerősebb démonnal, hogy csináljon egy kis felfordulást?
Maria ekkor megszólalt.
- És utána hogyan tovább? Arról egy szó sem esett, mivel szeretnél majd győzedelmeskedni.
- Mintha mi se egyszerűbb lenne... van valaki, akire konkrétan gondoltál, hogy esélye lenne?
- Van. Lilith nem a legerősebb démon... még. Az a cím Zagannak jár. Ő lenne a célpontotok.
Gerard összecsapta a két tenyerét.
- Zagan! Hát persze...várjunk, az meg kicsoda? Még életemben nem hallottam róla... - vonta össze a szemöldökét.
- Zagan? Zagan Cain Seele? A harmadik? Erősebb lenne?
- Ennek meg van az oka, lord Gedeon. Zagan Caim Seele egy háromszáznegyvenhét éves démon, aki úgy maradt ennyi ideig életben, hogy kerüli a felhajtást. Lilithyra valószínűleg felül fogja múlni pár éven belül, jelenleg az egyetlen, aki képes versenyre kelni vele. Eléggé... sajátos... személyisége van. Vagy mondhatom úgy is, hogy egy megkeseredett vénember akit nem igazán érdekel már semmi és teszi épp, ami a legkevesebb fejfájást okozza neki. Nem mellesleg épp errefelé jár-kel, valami miatt, amit én sem tudtam kideríteni.
- És gondolom egyetlen egy okot sem tud felsorolni, ami miatt kiállna mellettünk... - mondta, félig kérdő hangsúllyal.
- Nem, de Zagan... hmmm... megnyerhető, mondjuk így. Lehet vele alkudni, noha csak ő meg a teremtőnk tudja, hogy mit fog kérni. Azért is hívtam el mindkettőtöket, az ismert, nagy hatalmú Gedeon herceget és az ismeretlen, jól rejtőző Pruinost hogy bármit kérjen, ketten végre tudjátok hajtani.
~ Hm...tetszik a név csengése.
~ El ne szállj magadtól, csak hízeleg... – morgott Lia a fejében. Nem tetszett neki ez az öltet, már az elejétől fogva.
Gerard szúrós szemekkel nézett a tábornokra. Nem tudta, hogy ezt most sértésnek szánta, vagy inkább dicséretnek...vagy csak simán hízeleg. Mintha azt sugallná, lenne választásuk. Mondjuk nem számított, úgysem szólhatott vissza neki.
~ Nézd a jó oldalát, lehet csak egy sütit fog kérni. - viccelődött a démon a fejében.
- A meggyőzést el tudjuk intézni. És ha ez megtörtént, a királyunk első dolga lesz kideríteni, ki mozgatja a szálakat a háttérben.
Maria ismét szóra emelkedett.
- És utána? – erősen gyanakodott, hogy nem fogják őket beavatni a terv későbbi részleteibe.
- Utána elég hangosan próbálják elhinteni, hogy tudják ki a démonkirály, de nem elég hangosan, hogy gyanús legyen. Eközben én elindítok egy másik tervet, amely hátrányos helyzetbe hozza Darrakardot éslehetővé teszi a kivégzését.
- És erről is most fogunk beszélgetni? - kérdezte a vámpír.
- Nem. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Majd akkor fogtok tudni róla, ha szükséges. Végülis a Titkok Királyáról van szó. Sosem lehetünk elég óvatosak.
- Igen. - hangzott a válasz semleges hangon - Ezt én is így látom.
- Összefutni Zagannal, meggyőzni hogy velünk legyen, hangoztatni hogy tudjuk ki a Démonkirály. Ha a nap leszakítását az égről nem vesszük bele, akkor rutinmunka. Akkor, hova megyünk pontosan?
- Egy kis faluba, innen keletre. Úgy nevezik, hogy Saubern és egy fél órányi erőltetett menetre van innét egy erdő mellett. Ott kell megkeresnetek...ha jól gondolom Gedeon hercegnek meg van rá a módja, hogy más démonokat felismerjen.
Gerard összeráncolta a homlokát. Mégis mennyit tudhatnak róla a démonok tábornokai? Aleena volt az utolsó, aki a démonoknak be akart mutatni.
- Természetesen. - válaszolta szokatlanul szűkszavúan.
- Akkor már csak az a kérdés, hogy mikor kezdünk?
- Most. - csap a fiú a térdére és lecsúszik a székről. - Sok sikert, uraim. - azzal elsétál.
Ők pedig magukra maradtak a terveikkel. Amiket úgy látszik neki is kellett látna véghezvinni.
~ Mit gondolsz?
~ Nekem ez az egész bűzlik. Nem tudunk semmit sem a démonok tábornokairól...
~ Na igen. Hogy lenne valaki, aki képes legyőzni a tábornok asszonyt... – ehhez az kell, hogy az illetőnek sziklakemény legyen a bőre és képes legyen valahogy a kövekkel elbánni. Ez nem lehetetlen, de elég kemény dió.
~ A nagyobb baj nem ez. Nem tudunk semmit sem a király hatalmáról. Valószínűleg még erősebb, mint Lilithyra. Ha tippelnem kéne, Malphas arra használ minket, hogy a felfordulásban információt szerezzen, aztán ránk kenje az egészet, miközben elvonul.
~ Igen...de egyelőre még nincs kedvem meghalni. Maradjunk a szerepnél. Szükség lesz még az odaadásra, ha tényleg olyan ez a Zagan tábornok, mint mondták...

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Az ég zenitjén ezüstfénnyel világított az Égi Pásztor botvége, mutatva az utat a mögötte vonuló bárány-felhőnyájnak; vastag, szürkébe forduló gyapjuk alaposan megszűrte a holdsugarakat, alkonyatba zárva az alattuk elterülő Veroniát.
Szerencsére az ilyen nem zavarta a sötétséghez szokott szemeket, de mégis, felállított előre valami borongós hangulatot, amit egész nap este képtelen voltam levetkőzni magamról. Ez persze nem tapadt rá az impre. Parflam nyugodtan szunyókált a nyakamban, halkan szuszogva verve deret a nyakszirtemre - és csak remélni tudtam hogy nem a nyála csapódott ki ilyformán.
Teljes nyugalomban utaztunk Holtzenburg felé. Ahogy az egyik kapu körvonala végre kezdett formát ölteni a bizonytalan körvonalaiból, felkeltettem az impet, pár apró paskolással a combján.
- Megjöttünk, Par. Ideje felszívódni.
- Még csak pár percet, gazda...
- Par. Felkelni. Most.
Válaszként csak egy hangos horkantást kaptam, ezzel a lustaság egyértelmű véleményt formálva vezetői tekintélyem nemlétéről és az alvás mindent háttérbe szorító fontosságáról.
Hátranyúlva megragadtam az apró fickót a hónaljai alatt, majd szemmagasságból a földre ejtettem - az érkezést a túlontúl kipihent feneke tompította.
- Jól van, jól van, Parflam felkelt... - nyafogta halkan, tomporát simogatva, de egyébként hangot nem adva szenvedésének.
- Ha szeretnél az őrök szeme láttára beparádézni, és egy kellemes esti menekülésben részt venni...
- Szabad? - kérdezte izgatottan, arcára kiültetve egy ártatlan mosolyt. Biztos voltam benne, hogy nem volt ott, de képtelen voltam nem odaképzelni legalább némi fanyarságot a kérdésbe; az impen kívül mindenki élt volna ezzel a lehetőséggel.
Legalábbis mindenki akit ismertem. Az ártatlanság vagy a gyermekiség nem olyasmi amivel mostanában túl sokan élnének - vagy mernék kimutatni.
- Talán majd legközelebb. Ma nem kéne felesleges figyelmet vonnunk magunkra.
- Ah. Jól van, gazda. Parflam elindult. - köszönt el, elsietve az első árnyékig, ahonnan már képtelen voltam követni az útját.
Mielőtt még bevonultam volna a városba, muszáj voltam megnézni magamnak a tábláját - vagy azt, ami az akart lenni. Egymás alatt több kifejezés szerepelt, az összes áthúzva, kivéve a legalsót; a legérdekesebb mégse ez volt, hanem az, hogy két kifejezés váltogatta egymást folyamatosan. Még a legtetején a Holtzdorf szó szerepel, utána már a Holtzburg és Holtzgrad küzdött a város nevéért, jelenleg előbbi állva nyerésre.
Az, hogy ez valami északi-déli ellentét vagy valami sokkal lokálisabb probléma miatt volt így, kétséges maradt. De valamiért nagyon szórakoztatónak találtam.
Pillanatok alatt átjutottam a kapun; az őr csak megnézte hogy a hátamon átvetett lándzsa a tokjában valóban levan-e zárva, majd utamra engedett.
A Fekete Füst fogadóig rengeteg katonával találkoztam, akik épp félúton voltak az egyik ivó és az alkalmi partnerválasztó között, vagy fordított sorrendben.
Mielőtt még beléptem volna a találkozóhelyre, a szemem sarkából láttam ahogy Parflam felkúszik az ereszcsatornán és felkúszik a tetőre; valami azt súgta hogy direkt mutatta meg magát. Ha úgy akarta volna én se veszem észre.
A fogadóban vagy egy tucat ember őgyelgett, némely egyenruhás, de a legtöbben láthatólag nem tartoztak ide; úgy látszik a Fekete Füst volt az átutazók ivója.
Ötletem se volt hogyan fogom ennyi ember közül megtalálni Malast; a legutóbbi mutatványa után bárki lehetett volna. Elindultam a pult felé, hátha a csapos okosabb nálam, de a nagy körbenézés közben megakadt a szemem valamin; az egyik fal melletti, üres asztal mellett díszként egy igencsak ismerős kékeszöld maszk lógott.
Egy pillanattal később meg ott is ültem - ennek kellett jelölnie a találkozóhelyet, ehhez nem fért kétség. Kivéve persze ha ez akart lenni a mementoja annak, hogy a démontábornok nem volt annyira ravasz és cseles, mint ahogy azt gondolta magáról.
Pillanatokkal később csatlakozott is hozzám valaki - pardon, valakik. Egyértelmű volt hogy együtt vannak, így csak egy entitásként gondoltam rájuk.
- Szabad lesz?
Először meglepődtem, de a felszolgálóból - és a javarészt üresen álló többi asztalból - kiindulva biztos voltam benne, hogy nem véletlenül tévedt ide ez az emberbagázs.
Nem mintha gondolkodás nélkül bólintottam volna azonnal, már csak a váratlanság sokkja miatt is reflexből, de utólag sikerült megmagyaráznom.
Vigyori másokon keresztül próbálna kommunikálni vele? A kis elfoglalt.
- Nincs véletlenül egy... közös barátunk? - próbáltam finoman puhatolózni, a tapasztalatlanok bénázásával.
- Talán. Egy ritka bogár után kutatok. Hát maga? - szólalt meg a hozzá legközelebb ülő; egy sápadtképű, vérkevert nő. A hangja kellemetlenül csengett a fülemnek, pedig alapjáraton nem volt semmi kivetnivaló a hangjában. Az a tipikus tartózkodó, érzelmileg semleges fajta, amit a diplomaták szoktak használni, de... mintha ez a koncepció se lett volna rendben. Taszítóan mesterkélt volt, mindenesetre.
- Maszkfaragó vagyok és befektetőket keresek. - válaszoltam valami hasonlóan semmitmondóval, ami sokatmondónak tűnhetett közben. Őszintén, nem tudtam mire gondolhatott, de valami kódnak tűnt, és nekem olyat sajnos nem mondtak.
Az előzőleg feltűnt szolgáló újra megjelent, egy harmadik széket nekitolva az asztalhoz. Azonnal elkezdtem körbenézni, várva hogy honnan fog feltűnni Malphas végre.
A fejemet arra kaptam vissza, hogy a hozzánk csatlakozott kisfiú egy igencsak ismerős hangon szólalt meg:
- Nem könnyítitek meg egymás dolgát ezzel a sok rébusszal. Javaslom ismerkedjetek össze, lord Gedeon, Pruinos.
- Tehát Pruinos. Örvendek a szerencsének. - szólalt meg a társaság vezetője. Kétségkívül. Némileg merevnek tűnt; nem mintha mást vártam volna a fajtájától.
- Részemről. - válaszoltam kurtán.
- Ahogy elhangzott, Gedeon Adramelech La'Domiel, a déli királyság démonainak hercege volnék.
Nem igaz, hogy mindenkinek ilyen hosszú nevet adott a Teremtő és csak engem teremtett egy köpésnyivel. Ki kéne majd egyszer találnom valami hangzatosabbat a jelenleginél.
- Én pedig Pruinos. Csak így röviden. - mondtam kissé keserűen és tömören. Nem szerettem bizonytalan vizeken játszani, ahol nem én irányítom a történéseket, és jelenleg igencsak rávoltam szorulva hogy a többiekre reagáljak. Visszafogtam magam, talán jobban is a kelleténél.
A kollega elvigyorodott. Nem volt biztató.
- Hát én sem olyan rég növesztettem meg ekkorára. De ha minden jól alakul, a végére egy rangjelzést odatehetünk majd még pluszba. Talán egy "tábornokot" is.
Túlontúl egyértelmű voltam. Affene.
- Még meglátjuk. - maradtam kissé pesszimista, meg se próbálva barátkozni a másikkal. Nem tetszett nekem... nem is tudom micsoda benne. Talán a szépfiús mosolya. Talán az önbizalma, aminek nem láttam okát.
Talán csak azért mert túlerőben volt.
- Majd iszok a medve bőrére ha meghirdették a vadászatot, és talán már előttem hever holtan. Amiről, mit is kell tudnunk? - próbáltam előretoszogatni a beszélgetést amennyire csak lehetett. Nem éreztem magam kényelmesen. Határozottan nem.
- A bevezetést már elmondtam mindkettőtöknek, úgy gondolom a részletekre vagytok kíváncsiak. Tudjátok, meg vannak az okai annak, hogy Darrakard hatalma olyan szilárd, amilyen. Ennek három igen fontos összetevője van. Először... - itt felemelte egy ujját. - szinte sosem mutatkozik, idejének java részét egy álszemélyiség életét élve tölti rejtetten. Másodszor... - megemeli még egy ujját. - ha mégis mutatkozik azt mindig Lilithyra jelenlétében, aki egy igen kellemetlen tüske a körmöm alatt, ugyanis szinte legyőzhetetlen és valamiért végtelenül lojális. A harmadik az, hogy csatlósok egész láncolata áll a rendelkezésére akiket képes úgy tologatni, hogy ha kell százak élete árán még azelőtt csírába fojtson bármilyen tervet, hogy elkezdődne.
Gedeon színpadiasan, ahogy csak egy gúnár tenné, széttárta a karjait.
- A siker kulcsa tehát anélkül végrehajtani a tervet, hogy arról bárki tudomást szerezzen.
Elmosolyodtam a maszkom mögött.
- És ezt Darrakarddal szemben, akiről az hírlik hogy minden titkot harmadikként tud meg.
A fiú elvigyorodott.
- Ez igaz, azonban van egy kiskapu, amit soha senki nem vesz figyelemmel. Talán nem elég bátrak elhinni. Darrakard is csak egyetlen démon, nem tud mindenre tökéletesen figyelni. Tehát ha felállítunk egy csapda tervet, egy délibábot, ha úgy tetszik, amire figyelhet...
- Akkor miközben arra koncentrál, minden előkészületet megteszünk, és mire észbe kap, már túl késő lesz, hogy megakadályozza a tervet. Briliáns, tábornok úr!
~ Seggnyaló. - futott át akaratlanul is a fejemen.
- Csak el kéne terelni a mindentlátó szemét egy rövid kis időre? Ez... túlontúl egyszerűnek hangzik. Másrészt, ez esetben valakinek mindenképp csalinak kell jelentkeznie, és az sosem egy népszerű poszt. Nem is hálás.
A vámpírnő néma bámulásából kitörve egyszer csak felém biccentett az ujjával és hanyagul azt mondta:
- Tudod általában azt szokták csalinak küldeni, aki nyafog. - nézett rám ravasz mosollyal.
- Tévedés. Azt szokták aki feláldozható. - néztem szúrós szemmel a másikra. A kérdést, miszerint hogy ő mit is keres itt inkább már lenyeltem.
- Szerintem gondold újra azt a vigyort, lord Gedeon. Ugyanis mindketten csalik lesztek. - kuncogott fel a gyerek. A kinézete és a szituáció már magában is zavaró volt, és nem akartam beleképzelni hogyan hangzott volna ez a gyermek eredeti hangján. - De igazad van, ez nem olyan egyszerű, mint aminek hangzik. Ugyanis egyetlen dolog van, ami képes tökéletesen elvonni a király figyelmét: ha a titkos személyazonossága veszélybe kerül.
A démonherceg ismét vállat vont.
- Ígyis-úgyis meghalok, ha akár csak egy hibát is vétek, ez már túl sok mindenen nem változtat. Szóval egyetlen egy kérdés maradt: ki is lehet Darrakard?
Nem tudom mi volt ezzel a célja, de Gedeon a nihilizmus olyan negatív félreértelmezését mutatta magán, amit nem tudtam hova tenni. Bele lehet nyugodni úgyis egy helyzetbe anélkül is hogy önként belemásznál a saját koporsódba... ennél kevésbé lelkesítő dolgot rég nem hallottam.
Hangosan felsóhajtottam.
- Legyen, valahogy számítottam a dologra. - válaszoltam és belekapirgáltam az asztalba egy rovátkát. A mozdulat megnyugtatott. - Szóval, mit kell majd a világnak és az ő fülébe üvöltözni hangosan hogy ránk figyeljen?
- Azt, Pruinos, hogy "Tudom, ki vagy." Azonban ez pont olyan nehéz, mint hangzik, mivel rajta kívül hárman ismerik az igazi kilétét. Azon kívül még mindig ott a második probléma: Lilithyra.
- Áh, a tábornok asszonyt nem lehet legyőzni. Az egyetlen mód, hogy kikerüljön a képből, ha valamivel lekötjük őt is.
Ezek a könnyelmű kijelentések egyre inkább kellemetlenebbek lettek.
- Feltételezem ezért vagyunk itt ketten... öhm, két csoportban.
- Ha akarjátok bomolhattok is, az már lényegtelen. A lényeg, hogy meg kell találnotok valakit, aki ismeri a kilétét és másvalakit, aki ellenfél lehet a híres Lilithnek is. Ha rám hallgattok, a kettő akár egyszerre is meg lehet. - vigyorodott el hamiskásan.
Risum. Vigyori. Egyre inkább passzolt rá a jelző. Nem örültem ennek. Túlzottan jó kedve volt, túlontúl tele volt önbizalommal, és nem tudtam eldönteni hogy ez a győztesek, a vesztesek vagy az őrülteké volt-e.
- Szóval vegyünk rá valakit, aki elég erős, hogy szembeszálljon a valaha élt talán legerősebb démonnal, hogy csináljon egy kis felfordulást?
A vámpír ekkor újra megszólalt, felvetve a kérdést a harmadik mit keresett itt. Talán a testőr szerepét töltötte be? Kell egyáltalán egy démonhercegnek ilyen?
- És utána hogyan tovább? Arról egy szó sem esett, mivel szeretnél majd győzedelmeskedni.
- Mintha mi se egyszerűbb lenne... van valaki, akire konkrétan gondoltál, hogy esélye lenne? - kérdeztem, értelmet keresve a mosolyának.
- Van. Lilith nem a legerősebb démon... még. Az a cím Zagannak jár. Ő lenne a célpontotok.
- Zagan! Hát persze... várjunk, az meg kicsoda? Még életemben nem hallottam róla... - vonta össze a szemöldökét.
Még szerencse hogy a legutóbbi kissé kínos eset óta utánanéztem az ismert tiszteknek. Már ha a legendák és az ismert neveik "utánanézésnek" számítottak.
- Zagan? Zagan Cain Seele? A harmadik? Erősebb lenne?
- Ennek meg van az oka, lord Gedeon. Zagan Caim Seele egy háromszáznegyvenhét éves démon, aki úgy maradt ennyi ideig életben, hogy kerüli a felhajtást.  Lilithyra valószínűleg felül fogja múlni pár éven belül, jelenleg az egyetlen, aki képes versenyre kelni vele. Eléggé... sajátos... személyisége van. Vagy mondhatom úgy is, hogy egy megkeseredett vénember akit nem igazán érdekel már semmi és teszi épp, ami a legkevesebb fejfájást okozza neki. Nem mellesleg épp errefelé jár-kel, valami miatt, amit én sem tudtam kideríteni.
- És gondolom egyetlen egy okot sem tud felsorolni, ami miatt kiállna mellettünk... - mondta Gedeon, félig kérdő hangsúllyal.
- Nem, de Zagan... hmmm... megnyerhető, mondjuk így. Lehet vele alkudni, noha csak ő meg a teremtőnk tudja, hogy mit fog kérni. Azért is hívtam el mindkettőtöket, az ismert, nagy hatalmú Gedeon herceget és az ismeretlen, jól rejtőző Pruinost hogy bármit kérjen, ketten végre tudjátok hajtani.
Egy fél-üres bók. Hm.
- A meggyőzést el tudjuk intézni. És ha ez megtörtént, a királyunk első dolga lesz kideríteni, ki mozgatja a szálakat a háttérben.
A csapat sápadt arcúja ismét közbeszólt:
- És utána?
Én egyelőre csöndben maradtam; a bennem felmerült kérdések fel lettek úgyis téve.
- Utána elég hangosan próbálják elhinteni, hogy tudják ki a démonkirály, de nem elég hangosan, hogy gyanús legyen. Eközben én elindítok egy másik tervet, amely hátrányos helyzetbe hozza Darrakardot és lehetővé teszi a kivégzését.
- És erről is most fogunk beszélgetni? - kérdezte a vámpír.
- Nem. Minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Majd akkor fogtok tudni róla, ha szükséges. Végül is a Titkok Királyáról van szó - sosem lehetünk elég óvatosak.
- Igen. - hangzott a válasz semleges hangon - Ezt én is így látom.
- Összefutni Zagannal, meggyőzni hogy velünk legyen, hangoztatni hogy tudjuk ki a Démonkirály. Ha a nap leszakítását az égről nem vesszük bele, akkor rutinmunka. - éltem a cinizmus lehetőségével. - Akkor, hova megyünk pontosan?
- Egy kis faluba, innen keletre. Úgy nevezik, hogy Saubern és egy fél órányi erőltetett menetre van innét egy erdő mellett. Ott kell megkeresnetek - ha jól gondolom Gedeon hercegnek meg van rá a módja, hogy más démonokat felismerjen.
- Természetesen. - válaszolta szokatlanul szűkszavúan.
- Akkor már csak az a kérdés, hogy mikor kezdünk?
- Most. - csapott a fiú-démon a térdére és lecsúszott a székről. - Sok sikert, uraim.
Aztán otthagyott minket, a találka hivatalosan is véget ért.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Csönd támadt miután a kölyök eltűnt, és csak némán néztük egymást a többiekkel. Egy aprót megmozdultam a széken, már csak a kényelem miatt is, és vártam. A másik démon kinyújtotta a tagjait, de nem úgy tűnt hogy elkezdené a beszélgetést.
Aztán meguntam. A kínos csendek sose voltak a kedvenceim.
- Nos, akkor, mi legyen?
Vett egy nagy levegőt.
- A parancs világos. Felkutatjuk a tábornok urat és beavatjuk. Aztán majd meglátjuk. - mondott semmi újat, majd tartott egy röpke szünetet. Pont olyan hosszat amin eltűnődtem, miféle rokonom is lehet ő? Túlzottan emberszerű volt, sőt, talán teljesen annak nézett ki - és ez eléggé leszűkítette a lehetőségeket. Ámbár nem tűnt szemérmetlenül vonzónak, mint egy csábdémon vagy egy kevélységdémon. Eddig nem adta jelét annak, hogy ő lenne a legélesebb kés a fiókban, és nagyjából itt ki is fogytam az egyértelmű lehetőségekből.
Úgy látszik nem mindenkiről süt le, miféle szerzet.
- Mellesleg mi szél hozott, hogy ennyire megutáltad a királyunkat? - szólalt meg hirtelen ismét.
Semmi konkrétum. Őszintén többet vártam egy "majd meglátjuk"-nál. Feltételezhettem volna hogy egy herceg is csak annyit érhet mint egy király.
Elfintorodtam a maszk alatt, kissé összehúzva a szemeimet.
- Megvannak az indokaim. Maradjunk annyiban, hogy sokkalta inkább elvi mintsem személyes okok állnak a háttérben. - mondtam minél kevesebbet. Nem akartam feleslegesen 'haverkodni' valakivel aki talán a nap végén hullaként is végezheti.
- Beszélhetünk majd útközben, szóval akár indulhatunk is. - ajánlottam fel.
- Ahogy óhajtod. - mondta, majd felállt és odafordult a többiekhez, kiosztva pár rövid parancsot a társainak. Legalább azt elmondhatja magáról, hogy vannak akik követik - vagy legalábbis van akkora vagyona, amit nem feltétlenül kéne figyelmen kívül hagyni. Amikor ezzel végzett, hagytam hogy ő vezessen és elindultam velük együtt.
- Van bármi elképzelésed, hogyan kellene a tábornokot megnyerni az ügyünknek?
- Nem igazán. Jobbára alaposan ismerni szoktam azokat akiket megpróbálok meggyőzni valamiről - és az "ezüstnyelvűség" mindig is másodlagos megoldás volt. Remélhetőleg majd ad valami támpontot ami alapján elindulhatunk; már ha egyáltalán szóba áll velünk. - egy pár pillanatig még gondolkodtam a témán, és hozzátettem - Esetleg ha egy kényelmes öregemberről van szó, meggyőzhetjük hogy ezzel elkerülhet egy nagyon fárasztó háborút.
A szemem sarkából láttam ahogy Par leereszkedik a tetőről, és tisztes távolságból követ minket - úgy látszik az idegenek nem keltettek benne túl nagy bizalmat. Egyelőre nem is gond ha nem tudnak róla.
- Tehát próbáljunk neki hazudni? - kérdezett, egy felettébb szépfiús vigyorral, a világ egyik legocsmányabb fajtájával amit csak elképzelni tudtam.
- Meglepődnék ha igazsággal elérnénk valamit. A leírás alapján nem tűnt túl ambiciózus alkatnak.
- Így egy maszkkal nem is lesz olyan nehéz hazudni neki egyet. Le merem fogadni, remekül tud arcról olvasni. Jól forgatod a szavakat?
- Nem vagyok az a fajta aki dicsekedne... - hazudtam szerényen - De eddig nemigen volt olyan helyzet amiből ne tudtam volna kibeszélni magam. - mosolyodtam el a maszk mélyén. Persze, olyan helyzetből amit szóval is akartam megoldani.
- Akkor te kezd el. Rajtam könnyen átlát, aki tanulta hogy kell.
Miután ebben megegyeztünk, elindultunk a megadott irányba.
Saubern egy igazi kis koszfészek volt, néhány öreg ház, pár unatkozó, bambán maga elé bambuló háziállat, és pár tehén. Valahol egy kiszáradás -és a ihatatlanul megposhadt víz között lengedezett egy kút is, feltehetőleg a főtéren, ha a gazzal felvert földterületet lehet annak nevezni.
A társaság egyik tagja rámutatott az egyik házra, mire a többiek elkezdtek mozgolódni.
- Arrafelé van valaki, minden bizonnyal a mi rangunk felett áll.
Hátra nyúltam a vállam fölött, megérintve a teljesen bebugyolált fegyvert a bőrszíjánál, és egy kicsit előre húztam.
- Szerinted szükséges lehet?
- Tárgyalni megyünk. Nem érdemes fegyverrel rárontani a partnerre. Rossz első benyomás. - válaszolta helyette az egyik társa, aki a kezébe ragadta a kezdeményezést és bekopogtatott az ajtón. Innentől már nem volt visszaút. Parlam a kényelmes távolságon kívül volt. Nagyon reméltem hogy nem lesz rá szükségem.
Egyszerre mentünk be. Egyszobás épület, ahogy egy szegényebb - vagy klasszikusabb - falusi épülettől elvárná a démon.
- Üdv. - köszönt ránt a bent lévő kettőből az egyik alak. Kecskeszakállat és hosszú, fehér prémkabátot viselt, ami kellemes kontrasztot adott a sötét hajának, tünde fülének és vörösen izzó szemének - kétségtelenül démon. Talán az akiért jöttünk.
- Üdv. Nem zavarunk? - kérdezte önjelölt nagykövetünk egy pukedli után.
- Egyáltalán nem. - mondta a kecskeszakállas, mire a másik elvigyorodott.
- A helyzet az, hogy a kedves Andrie most nem fordulhat félre, különben ostorcsapás éri, ami nem engedi varázsolni. Én viszont nem vehetem le róla a szemem, mert akkor varázsolna anélkül, hogy félrenéz és nem tudnám megállítani. Szóval most várjuk, hogy valami történjen. - magyarázta a másik, egy sötét ruhás, szintén tündefülű, de cserébe ocsmány lilára festett hajú egyén. Ha a furcsa kinézete nem lett volna elég, még rátett egy lapáttal az az önelégült arc, a vigyor és fizimiska, amiből egyértelműnek tűnt, hogy szintén démon.
Ilyen kevés jó ízléssel és ilyen mértékű arcdeformációra képtelennek kellett lennie egy tündének. Legalábbis nagyon reméltem hogy így van.
- Nyújthatnék esetleg egy segítő kezet? - kérdezte a vámpírnő.
- Nos, mi mindenképp 'valamik' vagyunk és megtörténtünk. - mondtam nagyon szellemesen. Nem, nem éppen, de a kínosság is lehet humor. - Egyébként, akármi is az ellentét forrása, biztos tud az elintézése várni néhány percet.
- Az ellentét oka végtelenül egyszerű. Seele nagyúr szeretne elvinni Helheimba, én pedig felettébb szeretném ezt elkerülni. - felelte a kecskeszakállas. - Önök mit keresnek szerény hajlékomban?
- Áh, így már mindjárt világos.
A rövid, beállt csöndben gyorsan egyértelművé vált hogy valakinek mondania kell valamit. Nos, mi sem egyszerűbb mint támogatni azt akitől szívességet szeretnénk kérni, nemde?
- Nem illendő visszamondani semmiféle meghívást, Andrie. Miféle fenntartásai vannak Helheimmel? - kérdeztem továbbra is. Túl könnyű lenne ha egyszerűen meglehetne győzni arról hogy jobb neki ott, de egy próbát mindenképp megérhet a dolog.
- Elsőképpen az, hogy a királya meg akar ölni. - mosolyodott el fájdalmasan a kecskeszakállas
- Ez azért erős túlzás. - felelte a másik. - Csak be akar zárni egy négy köbméteres szobába egy pár száz évre mielőtt megint belekavarsz a dolgaiba.
- Nos... - kezdtem bele, de őszintén, ez egy igencsak nehezen abszolválható helyzet volt. És nemigen voltak óráim arra hogy egy tökéletes megoldással álljak elő. - ... nem úgy tűnik hogy sok lehetősége lenne. Vagy hagyja magát elszállítatni, vagy idő előtt megszűnik létezni. Alapjáraton nem igen voltak nagy esélyei, velünk együtt pedig még annyi sem. - blöfföltem fölényesen.
És csak reménykedni tudtam hogy nem lát át a szitán.
- Szerintem önök nem tudják, hogy mivel jár az "elszállítás." - felelte az Andrie, nevű mire a Seele nagyúrnak szólított másik nevetésképp szusszan egyet.
- Tudjátok, az öreg felettébb ördöngös. Csak akkor lehetek biztos benne, hogy nem menekül, ha nincsen eszméleténél.
- De ha van bármi egyéb javaslatuk, szívesen hallgatjuk, ne féljenek.
- Mi miatt rágott be ennyire a király? - kérdezte a Nagykövet.
- Elrontottam a játékát. - felelte vállat vonva Andrie, amire a másik keze egy pillanatra megrándult.
- Hó, csak lassan, Seele nagyúr, nem akarjuk elsietni, nemde?
A másik démon ekkor vállat vont és leült az asztal melletti egyetlen székbe.
- Ráuntam. Ráadásul ketten állnak az ajtóban, teleportálni még nem tudsz. Most már elmondhatjátok, hogy mit akartok. - fordult felénk, amire egy pillanatra a kecskeszakállas ujjai rándultak meg, de felmérve a helyzetét végül ő sem tett semmit.
- Egyszer én is jártam így. A világ végére kellett elutaznom, hogy bocsánatot nyerjek. Mentségemre szóljon, véletlen volt. De ez már csak így megy. Hacsak nem váll renegát démonná a démon, követnie kell felettesei parancsait. Elrejtőzni gondolom nem lehetséges? - szólalt meg a kompánia vezetője csak a változatosság kedvéért.
- De, remekül el lehet rejtőzni. Sikerült is egy hosszú időre, mielőtt valakik a fejemre borították az Eichenschildi könyvtárat. - felelte Andrie.
- Ez igazán nehéz helyzet... és legalább annyira nehéz munka. Seele nagyúr, ha megkérdezhetem, egyáltalán miért érdeke az, hogy Andrie rácsok mögé kerüljön?
- Miért ne? Az élet úgy a legegyszerűbb, ha egyvalaki tervei szerint halad a világ. - válaszolta a másik egy vállvonás kíséretében. Ha belegondol a démon igen ijesztő az, ha egy nagyhatalommal bíró egyén ennyire érdektelenül áll hozzá - feltehetőleg - nagyon is komoly és következményekkel járó... dologhoz. Őszintén nem értettem teljesen miről is van szó. Elég kényelmetlen volt.
- Igen, az a hely valóban jó választás volt. Jut eszembe, adósok vagyunk egy magyarázattal. Úgy történt, hogy megneszeltük a dulakodást. Közülünk többen remekül értenek a mágia tekintettel követéséhez. Volt némi jele a dulakodásnak.
- Ha rejtekhely kell, én tudok ajánlani egy újat. Az én lakásom elég félreeső helyen van. - vigyorgott vezetőnk, feltehetőleg valami hatalmas ökörségen járatva a fejét.
- Nem, köszönöm, príma búvóhelyem van. Csak épp visszajöttem egy pár személyes holmiért.
Seele nagyúr ekkor felsóhajt.
- Tudjátok, nem szeretem azokat, akik hazugok. Főleg, akik olcsón hazudnak. - emelte fel a fejét egy kicsit, hogy feltekinthessen.
Nem is mondtam azonnal semmit. Szó mi szó, ők megpróbálták - kár hogy nem jött be és rossz irányba tapogatóztak.
- Csakugyan. Nincs is kényelmesebb mint valaki más parancsait követni - meglehet könnyen szabadulni így a felelősségtől és a többi stressztől. De továbbra se értem megéri-e a fáradságot; nem betartani egy... erősen hangsúlyozott kérést még nem a világvége. Eddig nem úgy tűnt nekem mintha bármi személyes problémájuk lenne egymással, nem igaz?
- Áh, dehogy Seele nagyúr és én régi cimborák vagyunk. - vigyorodik el Andrie. - Óh, jut eszembe, még be sem mutatkoztam. A nevem Andrealphus, örvendek a szerencsének.
- Tudod a széllel szemben nehéz haladni. - feleli Zagan. - Hátszélben sokkal könnyebb. A királyunk pedig különösen ért hozzá, hogy legyen idegesítő.
- Talán volna rá egy mód. - lépett előre Gedeon. Egyik kezét maga elé emelte, majd saját maga felé mutatott - Létezik rá egy mód, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk királyunk szavait. Azonban már a puszta gondolatáért is halálbüntetés jár.  De nem lehetetlen. Sőt, alighanem véghez vihető. - mondta, majd vette elő a nála lévő papírokat,
- Éspedig? - kérdezte Andrealphus.
- Az egyetlen módja, ha a királyunkat leváltjuk valaki olyanra, aki hagyja, hogy azt csináljunk, amit akarjunk, és sose szó... - kezdett bele a felvetésbe Gedeon, de valami a torkára akadt útközben. Úgy látszott tényleg nem volt a szavak embere. Fogalmam sem volt hogy mi szakította félbe a másik monológját, de örültem neki hogy engem ez nem érintett.
Hangosan fölköhintettem, hogy magamra vonjam a figyelmet.
- A kolléga azt akarta mondani, hogy nem kell megszűnnie a hátszélnek, ha a királyunkat leváltjuk valaki olyanra, aki anélkül is képes vezetni a népét hogy közben konstans megnehezítené az életünket. És még csak nem is a munka nehezebb részét kéne elvégezni ahhoz, hogy ez az álom valóra váljon.
- Ohóó. - vigyorodik el Andrealphus. - Puccsot terveztek. Mire fel ez a nagy bátorság?
- Jogos kérdés? Kik vagytok ti, hogy ilyenekben gondolkodtok? - kérdezte Zagan is.
- Elnézést. - köhögött egyet, ahogy próbálta a légzését moderálni - Mi csak... - vett egy nagy levegőt - hírvivők vagyunk. De igen, aki minket megbízott, puccsot tervez. És azt akarja, hogy vegyetek részt benne.
Innentől nyitott lapokkal játszottunk. Nem nagyon volt lehetőségünk a kérdést tovább kerülgetni.
- És higgyék el, a pártfogónk nem csak ambíciókkal van tele. Megvan rá mind a hatalma, mind a lehetősége ahhoz, hogy a "puccs" egy Veroniát megrázó forradalom legyen; mindenki előnyére és hasznára. Nos, talán az úgynevezett Démonkirályon - és szerencsétlenül választott csatlósain kívül.
Andrealphus elvigyorodik
- Bocsásson meg, kisasszony, csak gondoltam elszórakozok. De ez esetben félreismertem önöket, sokkal tekintélyesebbek, mint vártam. Engedjék meg, hogy még egyszer bemutatkozzak. - azzal kissé meghajolt, a körülöttetek lévő falak pedig mintha repedezni kezdtek volna, pár másodperc múlva pedig apró, élén klila pillangókká robbant minden, aztán pedig a hánykolódó óceán vett körül. - A nevem Andrealphus Val-Orias, de úgy is ismernek, mint Andrealphus az Álomszövő, a démonok törvényes királynőjének, Amadeus Zel-Oglith Riel Undine őfelségének volt harmadik tábornoka. És részemről, uraim és hölgyeim... - vigyorodott el, miközben baljóslatú zene szólalt meg valahonnan - - ... alkut is kötöttünk.
- Csak ne hamarkodjuk el. - szólt közbe Zagan. - Hallgatom, mi a terv.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
- Nos, akkor, mi legyen? – szólalt meg Pruinos kis hallgatás után.
- A parancs világos. – vett egy nagy levegőt Gerard - Felkutatjuk a tábornok urat és beavatjuk. Aztán majd meglátjuk.
Óvatosan a másik maszkját kémlelte. Kicsit irritálta, hogy nem láthatja az arcát. Vajon miféle titkot rejtegethet alatta, erre gondolt. Tudni akarta...
- Mellesleg mi szél hozott, hogy ennyire megutáltad a királyunkat? - kérdezte tőle. Az ilyenek segítenek a csapatösszhang javításán.
- Megvannak az indokaim. Maradjunk annyiban, hogy sokkalta inkább elvi mintsem személyes okok állnak a háttérben. Beszélhetünk majd útközben, szóval akár indulhatunk is.
~ Nocsak, ez aztán konkrét volt. – mosolyodott el magában a fiú fejében lakó démon.
~ Nekünk lehetnek egyáltalán elveink?
~ Neked már így is van elég, ki ne találj itt még septiben egyet. – teremtette le gondolatban.
- Ahogy óhajtod. - mondta, majd felállt és odafordult a többiekhez - Minél kevesebben vagyunk annál jobb. Egyelőre Aleenán és Marián kívül nem kell másnak jönnie. - ezt természetesen a gondolatain át a két kívül álló társ is hallotta.
Elővett egy papírlapot, majd a Láthatatlan tintával felírt rá pár szót. Majd még pár szót és egy másik jelszóval változtatta őket láthatatlanná. Ezután félbetépte a lapokat, pont a szavak közepén, így még ha a Gondolattovábbítás hatása el is múlik, tud üzenni nekik, hogy keressék meg. Ezzel együtt ők is tudnak neki, ha bajba kerülnek.
Kimennek a fogadóból, majd vetnek még egy pillantást a városra. Ott aztán mindenki átveszi a maga kis céduláját, ám még együtt maradnak, mivel Aleena még nem fogott szagot.
- Van bármi elképzelésed, hogyan kellene a tábornokot megnyerni az ügyünknek? - kérdezte a másik démontól Gerard.
- Nem igazán. Jobbára alaposan ismerni szoktam azokat akiket megpróbálok meggyőzni valamiről. Esetleg ha egy kényelmes öregemberről van szó, meggyőzhetjük hogy ezzel elkerülhet egy nagyon fárasztó háborút.
- Tehát próbáljunk neki hazudni? - nézett rá ravasz vigyorral. Ezzel nem háborút kerülnének el. Ezzel háborút okoznának.
- Meglepődnék ha igazsággal elérnénk valamit. A leírás alapján nem tűnt túl ambiciózus alkatnak.
- Így egy maszkkal nem is lesz olyan nehéz hazudni neki egyet. Le merem fogadni, remekül tud arcról olvasni. Jól forgatod a szavakat?
Eddig összesen egyszer fordult elő vele, hogy valaki átlátott rajta. Furcsa szerzet volt az is, ráadásul pap, azonban Gerard akkor a létező legerősebb varázslattal védte magát, amit csak a világon halandó a markában tudhat. Ha azon át tudtak látni, nem kérdéses, hogy egy egyszerű hazugságon még könnyebb..
- Nem vagyok az a fajta aki dicsekedne... de eddig nemigen volt olyan helyzet amiből ne tudtam volna kibeszélni magam. – hangzott az elmés válasz.
Saubern valóban apró, a tipikus egy kút, két ház meg egy tehén felállású (költői túlzással). Aleena kissé tompább a szokottnál a kettőződött démonérzékelés miatt ám nem sokkal később kiszúr egy aurát az egyik házban, ami még Gerardénál is erősebb, noha meglepő módon Lilithéhez képest viszonylag gyenge. A lány maga is meglepődik rajta, hogy ilyen pontossággal képes a démonok erejét megállapítani. Úgy látszik a sok együtt töltött időnek meglett az eredménye.
Aleena megáll, majd a házra mutat. Gerard int, mire a csapat szétválik, úgy kisebb feltűnést keltenek.
- Nem tudom ő lesz-e az. Az biztos, hogy nagykutya.
A többiek bólintottak, majd mentek tovább. Klaus felaljazta az íját, hogy készen legyen bármikor lőni egyet, de nyilat még nem tett rá, nehogy feltűnést keltesen. Szemével a ház ablakát kémlelte, hátha látott rajta valamit. Maria és Gerard megindultak előre a ház felé.
- Arrafelé van valaki, minden bizonnyal a mi rangunk felett áll. - magyarázta Pruinosnak, ahogy mentek.
Pruinos is követte őket, majd a fegyveréhez nyúlt.
- Szerinted szükséges lehet?
- Tárgyalni megyünk. Nem érdemes fegyverrel rárontani a partnerre. Rossz első benyomás. - adta meg a választ Maria, majd kopogott az ajtón. Gerard a könyvére tette a kezét. A könyvjelzője most a Reciprokáció oldalán volt elhelyezve
Semmi válasz. Feszült csend. A fenyegető érzés azóta sem tágult, s egyre csak szűrődött ki az ajtón át, ahogy a vámpír megragadta a kilincset. Maria vesz egy nagy levegőt, majd kinyitja az ajtót. Gerard a háta mögül figyel.
A ház egyszobás, ami a berendezésből ítélve egyszerre volt konyha, háló és étkező is; bent egy asztal túlóldalán két férfi állt egymással szemben.
- Üdv. - szólal meg az egyik.
Az illető egy démon volt, ehhez kétség sem fér. Hosszú, magas, nyurga alkatú, tündefülű. kecseszakállas, elég vidám ábrázatú valaki volt egy fehér prémkabátban. Elegánst, noha rendkívül extravagáns,v ette szemügyre alaposan Gerard.
Belépnek a házba. Maria rájuk néz. Nyugodt, elsőre békésnek tűnő népek, akik nem támadnak és nem rántanak fegyvert a másikra. Hasonló higgadt, megfontolt stílust vett elő. Finoman pukedlizett egyet.
- Üdv. Nem zavarunk? - kérdezte minden hezitálás nélkül.
- Egyáltalán nem. - mondja a kecskeszakállas, mire a másik elvigyorodik - A helyzet az, hogy a kedves Andrie most nem fordulhat félre, különben ostorcsapás éri, ami nem engedi varázsolni. Én viszont nem vehetem le róla a szemem, mert akkor varázsolna anélkül, hogy félrenéz és nem tudnám megállítani. Szóval most várjuk, hogy valami történjen. - magyarázza a másik.
~ Oké, ezek biztos démonok. Ezt a kisugárzást ezer közül is megismerem...
Maria elmosolyodik, majd elegánsan a szája elé emeli a kezét.
- Nyújthatnék esetleg egy segítő kezet? - kérdezte meg udvariasan. Nem sietett. Ezek mindennek tűntek, csak nem olyannak, aki elsietné a dolgait. Emlékezett is rá, hogy Gerard annak idején mesélte neki...illetve Lia mesélte neki, nem sokkal utána tanította őt démonokkal tárgyalni, hogy összebarátkoztak.
~ "Van az a nagyon furcsa adottságunk, hogy örökké fiatalok vagyunk. Sokan közülünk épp ezért nem képesek az idő jelentését felfogni. Gyakran a szokottnál sokkal inkább ráérősek. Ezt ki tudod használni, hogy megtaláld a közös hangot." – emlékezett vissza rá. Milyen igaza volt.
- Nos, mi mindenképp 'valamik' vagyunk és megtörténtünk. – hangzott Pruinos válasza- Egyébként, akármi is az ellentét forrása, biztos tud az elintézése várni néhány percet.
- Az ellentét oka végtelenül egyszerű. Seele nagyúr szeretne elvinni Helheimba, én pedig felettébb szeretném ezt elkerülni. - feleli a kecskeszakállas. - Önök mit keresnek szerény hajlékomban?
Maria megértően pislogott egyet. Nem bólogatott, az nem úrias.
- Áh, így már mindjárt világos.
A mondandó maradékát Pruinosra hagyta. Gerard is megmondta, őt nem képesek a hozzá értők nyitott könyvként olvasni.
- Nem illendő visszamondani semmiféle meghívást, Andrie. Miféle fenntartásai vannak Helheimmel?
- Elsőképpen az, hogy a királya meg akar ölni. - mosolyodik el fájdalmasan a kecskeszakállas.
- Ez azért erős túlzás. - feleli a másik. - Csak be akar zárni egy négy köbméteres szobába egy pár száz évre mielőtt megint belekavarsz a dolgaiba.
- Nos...nem úgy tűnik hogy sok lehetősége lenne. Vagy hagyja magát elszállítatni, vagy idő előtt megszűnik létezni. Alapjáraton nem igen voltak nagy esélyei, velünk együtt pedig még annyi sem. – hangzott az elmés válasz a maszkos démontól.
~ Hm...egészen ügyes. – gondolta magában Maria.
- Szerintem önök nem tudják, hogy mivel jár az "elszállítás." - feleli Andrie.
A Seele nagyúrnak szólított másik nevetésképp szusszan egyet.
- Tudjátok, az öreg felettébb ördöngös. Csak akkor lehetek biztos benne, hogy nem menekül, ha nincsen eszméleténél. De ha van bármi egyéb javaslatuk, szívesen hallgatjuk, ne féljenek.
Maria érdeklődve néz rájuk.
- Mi miatt rágott be ennyire a király?
- Elrontottam a játékát. - feleli vállat vonva Andrie.
~ Hé, ez ismerős. – nevetett magában Gerard fájdalmasan.
- Hó, csak lassan, Seele nagyúr, nem akarjuk elsietni, nemde?
A fiatalabb(nak tűnő) démon ekkor vállat von és leül az asztal melletti egyetlen székbe.
- Ráuntam. Ráadásul ketten állnak az ajtóban, teleportálni még nem tudsz. Most már elmondhatjátok, hogy mit akartok.
Gerard fejében egy ötlet kezdett el körvonalazódni. Talán felhasználhatják ezt, hogy útjára indíthassák a forgószelet anélkül, hogy magukra vonják a figyelmet.
- Egyszer én is jártam így. A világ végére kellett elutaznom, hogy bocsánatot nyerjek. Mentségemre szóljon, véletlen volt. De ez már csak így megy. Hacsak nem váll renegát démonná a démon, követnie kell felettesei parancsait. Elrejtőzni gondolom nem lehetséges?
- Ez igazán nehéz helyzet... és legalább annyira nehéz munka. Seele nagyúr, ha megkérdezhetem, egyáltalán miért érdeke az, hogy Andrie rácsok mögé kerüljön?
- De, remekül el lehet rejtőzni. Sikerült is egy hosszú időre, mielőtt valakik a fejemre borították az Eichenschildi könyvtárat. - feleli Andrie, a másik pedig csak vállat von - Miért ne? Az élet úgy a legegyszerűbb, ha egyvalaki tervei szerint halad a világ.
Maria az állát vakargatva helyeselt. Bár közben egészen más dolgok jártak a fejében. Furcsa volt látnia, mennyire egybefolytak az emberek történetei. Hogy szinte tudtukon kívül ekkora hatást gyakoroltak a démonokra, amikor a királyság többi katonájával együtt háborúba vonultak.
- Igen, az a hely valóban jó választás volt. Jut eszembe, adósok vagyunk egy magyarázattal. Úgy történt, hogy megneszeltük a dulakodást. Közülünk többen remekül értenek a mágia tekintettel követéséhez. Volt némi jele a dulakodásnak.
Gerard pedig elő is állt a nagy ötletével.
- Ha rejtekhely kell, én tudok ajánlani egy újat. Az én lakásom elég félreeső helyen van.
Ráadásul ebből ő is profitálna. Rose rendszeresen ellenőrzi a helyet, az auráját is nyomon követve. Aleena képességei alapján nem lehet csak kellő közelségből megkülönböztetni két aurát. Ha együtt vannak, nem fog tudni különbséget tenni. Ha csak egyedül van ott Andrie, Rose azt hiszi Gerard az és nem mozdult sehova. Ez alibit ad neki azokhoz az utazásokhoz, amik esetleg gyanút keltenének az inkvizítorban. Ami még fontosabb, hogy a démonok tábornokai valószínűleg Rose jelentései alapján találtak rá. Ha Rose azt hiszi otthon van, a démonok sem gyanítanak majd semmit, ha esetleg ismét rossz fába vágja a fejszéjét. Elégedetten vigyorgott és várta a választ.
- Nem, köszönöm, príma búvóhelyem van. Csak épp visszajöttem egy pár személyes holmiért.
Seele nagyúr ekkor felsóhajt.
- Tudjátok, nem szeretem azokat, akik hazugok. Főleg, akik olcsón hazudnak.
Hidegzuhanyként érte őket a válasz. Pontosan ettől tartott Gerard. Korábban is megtörtént, akkor sem tudott vele mit kezdeni. Dörzsölt alakok voltak ezek, pedig nem látszott rajtuk. Egy valamit ki akart próbálni. Megidézett egy illúziót Maria arcára, hogy simítsa el az arcvonásait. Így már csak akkor tudják lebuktatni, ha felismerik a varázslatot. Azonban ez sem sikerült. Az illúziója nem úgy működött, ahogy szerette volna, eltorzította a képet amit kapott. Azt hittem káprázik a szeme...illetve tudta, káprázott a saját varázslatától, ami egy grimaszt varázsolt oda a hideg, komoly arc helyére.
- Áh, elnézést, az ember nem lehet elég óvatos. - felelte Maria. Ő nem vette észre.
- Csakugyan. Nincs is kényelmesebb mint valaki más parancsait követni... – tette hozzá a másik démon, segítségére sietve Mariának - meglehet könnyen szabadulni így a felelősségtől és a többi stressztől. De továbbra se értem megéri-e a fáradságot; nem betartani egy... erősen hangsúlyozott kérést még nem a világvége. Eddig nem úgy tűnt nekem mintha bármi személyes problémájuk lenne egymással, nemigaz?
- Áh, dehogy Seele nagyúr és én régi cimborák vagyunk. - vigyorodik el Andrie. - Óh, jut eszembe, még be sem mutatkoztam. A nevem Andrealphus, örvendek a szerencsének.
Tudod a széllel szemben nehéz haladni. - feleli Zagan - Hátszélben sokkal könnyebb. A királyunk pedig különösen ért hozzá, hogy legyen idegesítő.
- Talán volna rá egy mód. - lép előre Gerard. Maria arcát talán eltorzították, de az ő magabiztossága töretlen maradt. Egyik kezét maga elé emelte, majd saját maga felé mutatott - Létezik rá egy mód, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk királyunk szavait. Azonban már a puszta gondolatáért is halálbüntetés jár. De nem lehetetlen. Sőt, alighanem véghez vihető. - mondta Gerard, majd elővette a nála lévő papírokat, megnézte, hogy Leo és Klaus jeleztek-e neki azóta, majd visszanézett a két démonra.
- Éspedig? - kérdezi Andrealphus.
- Az egyetlen módja, ha a királyunkat leváltjuk valaki olyanra, aki hagyja, hogy azt csináljunk, amit akarjunk, és sose szó... - eddig jutott Gerard oldalra fordította a fejét. Meglátta mi lett Maria arcára növesztve és azt hitte meghal a nevetéstől. Próbálta magába fojtani, de abból csak annyi lett, hogy egy erőteljes fuldokló hangot adott ki. Maria csak értetlenül nézett.
- Mi történt? - forgatta a fejét jobbra balra.
Pruinos látta, hogy segítségre szorul, elég egy apró köhintéssel átvette a szót.
- A kollega azt akarta mondani, hogy nem kell megszűnnie a hátszélnek, ha a királyunkat leváltjuk valaki olyanra, aki anélkül is képes vezetni a népét hogy közben konstans megnehezítené az életünket. És még csak nem is a munka nehezebb részét kéne elvégezni ahhoz, hogy ez az álom valóra váljon.
- Ohóó. - vigyorodik el Andrealphus. - Puccsot terveztek. Mire fel ez a nagy bátorság? - Jogos kérdés? Kik vagytok ti, hogy ilyenekben gondolkodtok? - kérdezi Zagan is
Maria idegesen nézett Gerardra.
- Neked meg mi bajod van?! - rivallt rá haragosan. Gerard legyezett előtte a tenyerével. Elővett a zsebéből egy tükröt, hasonlót, mint amit a különféle eszközei készítésekor szokott használni, majd Maria elé tolta. A vámpír nő meglepetten nézte a saját képét benne. Aztán odafordult a két másik démon felé.
- Hé! Mire fel a nagy mellény. Azonnal szedjétek le rólam, vagy péppé verem a képetek?!
Gerard rámarkolt a vállára, megpróbálta lenyugtatni.
- Elnézést. - köhögött egyet, ahogy próbálta a légzését moderálni - Mi csak... - vett egy nagy levegőt - hírvivők vagyunk. De igen, aki minket megbízott, puccsot tervez. És azt akarja, hogy vegyetek részt benne.
- És higgyék el, a pártfogónk nem csak ambíciókkal van tele. Megvan rá mind a hatalma, mind a lehetősége ahhoz, hogy a "puccs" egy Veroniát megrázó forradalom legyen; mindenki előnyére és hasznára. Nos, talán az úgynevezett Démonkirályon.
Andrealphus elvigyorodik.
- Bocsásson meg, kisasszony, csak gondoltam elszórakozok. De ez esetben félreismertem önöket, sokkal tekintélyesebbek, mint vártam. Engedjék meg, hogy még egyszer bemutatkozzak. - azzal kissé meghajol, a körülöttetek lévő falak pedig mintha repedezni kezdenének, pár másodperc múlva pedig apró, élénklila pillangókká robban minden, körülöttük pedig egy hánykolódó óceán jelenik meg - A nevem Andrealphus Val-Orias, de úgy is ismernek, mint Andrealphus az Álomszövő, a démonok törvényes királynőjének, Amadeus Zel-Oglith Riel Undine őfelségének volt harmadik tábornoka. És részemről, uraim és hölgyeim... alkut is kötöttünk.
- Csak ne hamarkodjuk el. - szól közbe Zagan. - Hallgatom, mi a terv.
Ez egyszerűbben ment mint gondolták. Túl egyszerűen. Gerard aggódott.

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Gerardnak és Mariának nem sok szerencséje volt a két életunt démonnal való tárgyalások során. Így aztán hagyták, hogy helyettük Pruinos ismertesse a tervet.
- Nos, nem vagyunk felhatalmazva rá, hogy túl sok információt megosszunk, de azt elmondhatom, magának mi lenne a feladata. Darrakardnak bár több végletekig lojális követője is van, van egy, aki kiemelkedik az összes közül...és őt sajnos nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy méretes tüske mindenki oldalában. Gondolom tudják kiről van szó.
- Hát persze. - vigyorodik el Andrie - Daemnas kisasszonyról. Lenyűgöző démon, nemde?
Zagan felnevet.
- Az, fene lenyűgöző. Mit akartok vele?
- Az egyetlen lényeges dolog, hogy nem avatkozhat közbe. Szükség van tehát rá, hogy valaki erővel feltartsa. Ehhez azonban a mi erőnk kevés. – hangzott a gyors válasz.
- És én kellek. - feleli tömören Zagan - Lilith ellen, aki egy éven belül felülmúl.
- Csak szerénykedik, Seele nagyúr. Szerintem a kisasszony már holnapra felülmúlja.
Zagan csúnyán néz Andrealphusra, aztán odafordul a két jómadár felé.
- Mondjuk, hogy segítek. "Feltartom" Lilithet, hogy ne morzsoljon össze benneteket, ti pedig... mit is csináltok?
- Fogalmazzunk úgy, hogy amíg te lefoglalod a démonkirály kezeit... mi a szemeit fogjuk. Kissé érzékeny egynéhány dologra. és amíg nem oda figyel ahova kéne, a terv összeáll. Röviden és tömören. – ez egy picit zavarosan hangzott, de sajnos ennél többet tényleg nem tudtak volna mondani. Ennél többet ők sem tudtak. Igazán fájdalmas volt Gerard számára, kíváncsi lett volna arra a tervre, ami képes lenne Darrakardot megbuktatni.
- Remek terv. - mosolyog cinikusan Zagan - Akkor hát mikor és hol találkozzunk?
Gerard halálra rémülten nézett előre. Ez baj volt. Nem beszéltek semmilyen időpontot. Nem kaptam semmi konkrét információt.
- A terv most azonnal érvénybe lép. Nincs más dolguk, mint elhitetni és híresztelni az emberekkel, hogy tudják királyunk kilétét. Elég hangosan, hogy felfigyeljenek rá, de elég csendesen, hogy ne fogjanak gyanút, hogy közben aláássuk őket. Akkor aztán ideküldik az egyetlen démont, aki képes a tábornok urat elhallgattatni, és máris nyert ügyünk van. - mondta Gerard.
~ Egy zseni vagyok! Egyszererűen megcsináltatom velük az én részemet is, és közben meghúzhatom magam. – húzta ki magát gondolatban.
Gerard ugyanis iszonyatosan aggódott. Ez a terv, amit Malphas adott nekik több sebből is vérzett. Nem is beszélve arról, hogy egyáltalán semmi baja nem volt a démonok mostani vezetőivel. Okos taktika ilyen veszélyes időkben meghúzni magukat. Ennek ellenére pontosan olyan készséges volt, mint az első nap, amikor találkozott a tábornokkal. Ha hezitálna, vagy megtagadná a parancsot, egy porszem sem maradna belőle.
- Legalábbis ez a mi részünk. Majd megkeressünk téged miután végeztél a feladatoddal. Ha sikerül két vállra fektetned annak nagy hírverése lesz, megtalálunk. De ha valami váratlan probléma adódna... akkor a kollegának van egy egész biztos lakóhelye, nemde? – szólalt meg ekkor Pruinos váratlanul.
Ez aztán meglepő volt. Lehet nem jött rá, mit tervelt ki. Gerard iszonyat ideges lett. Így most már ziher hogy nem lesz képes kibújni a munka alól.
- Van egy jobb ötletem. Nem tudom kitől hallottátok, hogy a kiléte elég hangos, hogy elterelje a király figyelmét, de rövidlátó. Van egy sokkal... kényesebb téma. Valami, amit ha megtud, hogy tőlem szivárgott ki biztos, hogy Lilith hamarabb lesz itt, minthogy ti kiforduljatok az ajtón.
Gerard nem tudta leplezni a meglepettségét. Nem hallott semmiféle ilyen dologról. Sem ő, sem Lia. Ezek pedig Hellheim lakói voltak. Lia maximum olyan dolgaikról nem tudhatott, amik ötve éve történtek...Gerard is arra gyanakodott, hogy ez lehet az oka.
- És mi volna az, engedelmével?
- Sarathiel. - feleli Zagan sejtelmes vigyorral.
Egyre több olyan démon nevét ismeri meg, akiről még életében nem hallott. Liát kérdezi, hátha tud valamit.
~ Rám ne nézz... – morogta a lány,a kit látszólag nagyon idegesített, hogy ennyi dologról nem tud.
- Ki ez a bizonyos Sarathiel...? - kérdezte közben. Ez egy nefilim név volt. Kevélységdémonok szoktak maguknak ilyen nevet adni, hogy gúnyt űzzenek az angyalokból, de valahogy nem érezte azt, hgoy kevélységdémon lenne az illető.
- Hol abban az öröm, ha elmondom? Tudásdémon vagy, nemde? Járj utána! És közben kérdezz meg elég embert,hogy Darrakard király érzékeny fülét megpiszkálja a kutatás. Meglátjátok, meg lesz az eredménye.
- Ahogy parancsolja, tábornok úr. - válaszolta, majd csendben maradt. Azon gondolkozott, kit kéne megkérdezni.
- Vállaljunk felesleges kockázatot azért, mert neked szükséges kockázatot kell vállalnod? Látom mögötte a logikát, de ettől függetlenül még nem érzem ezt teljességgel fairnek.
~ Ez egy picikét naiv... – gondolta magában Gerard. Mégis mire számított egy démontól.
- Fair üzletre számítottál démonoktól? - kérdezi Zagan, Andrealphus pedig eközben feláll.
~ Na ugye?! – nevetett egyet magában.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha önökkel tartok. Higgyék el, hasznos lehetek. Nem szoktam híresztelni, de... - teszi a szája mellé függőlegesen a nyitott tenyerét, hogy tompítsa a suttogását - ...én tanítottam egy-két trükköt Kallah-nak.
Egyre több és több számára ismeretlen démon nevét hallja. Ez talán már az is lenne? Végre ott van a nagy nevek közt? Érzi, hogy egyre izgatottabb és izgatottabb lesz. Tudni akar mindent ezekről a démonokról. Még mindig erősen gondolkozik azon, hogy nagyon el kéne tűnnie innen, mielőtt még valami komoly baj történik. De ezekért az apró kis információkért megéri maradni. Ekkor döbbent rá, hogy valószínűleg Zagan azért nem hajlandó semmit elárulni, nehogy Gerard el találjon menni. A démontábornokok tényleg mesterei a manipulálásnak.
- Nincs kifogásom. - felelte tömören.
- Fair üzletre egy partnertől, de azt hiszem túl sokat vártam. Legalábbis is így első benyomás után. Szívesen látjuk.
~ Halottnak a csók, barátom... – Gerard picit sajnálta. Meg akarta a vállát veregetni, de azt elég rossz néven venné.
- Sok sikert. - int még bárgyú mosollyal Zagan, ezután Andrie kitessékel titeket a kunyhóból.
- Köszönöm, azt hiszem egy egészen szoros helyzetből húztak ki. Úgy hiszem illendő meghálálnom. Van ötletük, hogy hol kezdjük a keresést?
Egyetlen egy támpontot ismert, amit ki tudnának használni. Erre évek alatt sikerült ráakadnia, amikor még csak csendben gyűjtötte az információkat és rakta össze a kirakósdarabjait. A sok-sok év alatt egyetlen egy nyomot tudott készíteni belőlük. Marta is az irigység, hogy másik mi mindent tudnak a rangos démonokról.
- Attól függhet, miféle ez a Sarathiel. Egy kapcsolatra tudok rámutatni. Van valaki, valaki a királyi palotában Calorusburgban, aki királyunk beépített embere. Talán arra megtudhatunk valamit...ám oda bejutni, vetekszik a lehetetlennel.
- Minél gyorsabban és biztosabban terjed el a dolog, annál jobb. Olyan helyen vagy embernek kell, ahonnan vagy akitől ez megtörténhet. Ez a fővárosi ember kezdésnek jó lehet. – tett hozzá Pruinos.
- Lehetetlen... lenne, ha nem lenne önökkel a legnagyobb illúzionista, akit ez a világ látott. - csettint Andrealphus, és ahogy egymásra néztek nem láttok mást, csak teljesen jelentéktelen, hétköznapi északi katonákat. - Akkor hát irány Carolusburg.
Azt hitte, eláll a lélegzete is. Az illúzió egy olyan varázslat, amit még ha ismer is valaki, nem képes teljes potenciáljában kihasználni. Egyszerű képeket teremteni, hangot gerjeszteni, magát láthatatlanná tenni a démonnak egyszerű dolog. De a külsejét megváltoztatni, hogy egyes részei látszanak, mások eltűnjenek, megint mások átváltozzanak nagy odafigyelést és óvatosságot igényel. Ez a démon tényleges olyan volt, mint aki egykoron tábornokként szolgált. Ezzel az egy varázslatával egész seregeket tudna legyőzni.
- Bámulatos... - nézett Gerard.
A többiek ezután ismét egyesültek a ház előtt. Nehéz döntés előtt álltak, de valószínű volt, hogy ide jobb lesz minél kevesebb emberrel menni. Arról nem is beszélve, hogy közülük szinte mindenki akasztófára lehetett volna valamiért küldeni.
- Egyszerűbb, ha csak mi hárman megyünk a fővárosba. - mondta a többieknek.
Volt neki ugyan más oka is. Ha többen mennek, az túl nagy feltűnést keltene. Azon kívül ha netán eldurvulna a helyzet, sokkal egyszerűbben fel tud egymaga szívódni. Még mindig aggódott. Ezzel a tervvel valami nagyon nem volt rendjén. A rájuk bízott feladatot úgy tűnt, mintha el sem tudták volna végezni az ő nyoma nélkül. Megálltak volna egyhelyben a csodát remélve. Kétségei voltak, hogy egyáltalán részt akar-e ebben venni. Azonban ennek nem szabadott hangot adnia. Ő csak egy alacsony rangú démon volt, a vélemény egy elég drága kiváltság az ő népében.
- Hatásos. – értett egyet vele maszkos társa.
Nyugodtan, békésen telt az út a nagy Főváros felé. Gerard meg is ragadta az alkalmat, hogy érdeklődjön a korábban hallottak felől.
- Ez a Kallah...miféle démon volt? - kérdezte Gerard, miközben elindultak.
Andrie felvonja a szemöldökét.
- Hogy-hogy miféle? Nem ismerik a királyukat? - ekkor leesik neki valami, és bocsánatkérően mosolyodik el - Vagy csak a nevét nem tudják. Darrakard An-Kallah Ziminiar jó száz éve az én tanítványom volt, akkor még csak lelkes, tehetséges tudásdémonként.
Gerard azt hitte káprázik a füle. Ez a férfi mindvégig itt járta a világot és ő egyszer sem hallott róla! Ez a sors keze, gondolta. Most végre mindent megtudhat, amit csak akart. Az egész út, az egész kutatás ideje az övé, hogy olyan tudással gazdagodjon, ami után még Lia is csak epedezni tudott.
- Jószáz éve...és mi történt köztük...hogy lehet, hogy így elfajultak a dolgok?
- Nos, ismer olyan történetet, ahol két erős démon két külön uralkodó szolgálatában jól kijött volna? – ez egyértelmű volt.
- Nem. Nem logikus, csak egy lehet a csúcson. - hangzott a tömör válasz.
- Sajnos igaz. Én azt szerettem volna, hogy a királynőm maradjon, ő pedig azt, hogy önmaga. Így aztán az útjaink elváltak.
- S azután is így maradt, hogy a királynő elesett?
- Azután csak rosszabb lett. - mosolyodik el savanyúan...

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
- Kérem, avassanak be, mit találtak ki eddig? - kérdezte a tudásdémon.
- Nos, nem vagyunk felhatalmazva rá, hogy túl sok információt megosszunk - mondtam, palástolva a tényt hogy lényegében részleteket nem ismertünk - de azt elmondhatom, magának mi lenne a feladata. Darrakardnak bár több végletekig lojális követője is van, van egy, aki kiemelkedik az összes közül - és őt sajnos nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy méretes tüske mindenki oldalában. Gondolom tudják kiről van szó.
- Hát persze. - vigyorodott el Andrie. - Daemnas kisasszonyról. Lenyűgöző démon, nemde?
Zagan pedig felnevetett. Nem túl őszintén.
- Az, fene lenyűgöző. Mit akartok vele?
- Az egyetlen lényeges dolog, hogy nem avatkozhat közbe. Szükség van tehát rá, hogy valaki erővel feltartsa. Ehhez azonban a mi erőnk kevés.
- És én kellek. - felelte tömören Zagan. - Lilith ellen, aki egy éven belül felülmúl.
- Csak szerénykedik, Seele nagyúr. Szerintem a kisasszony már holnapra felülmúlja.
Zagan csúnyán meredt rá Andrealphusra, aztán felénk fordult.
- Mondjuk, hogy segítek. "Feltartom" Lilithet, hogy ne morzsoljon össze benneteket, ti pedig... mit is csináltok?
- Fogalmazzunk úgy, hogy amíg te lefoglalod a démonkirály kezeit... mi a szemeit fogjuk. Kissé érzékeny egynéhány dologra. és amíg nem oda figyel ahova kéne, a terv összeáll. Röviden és tömören. - mondtam úgy mintha az egész triviális és magyarázatot nem igénylő dolog lenne.
- Remek terv. - mosolyodott el cinikusan Zagan. - Akkor hát mikor és hol találkozzunk?
- A terv most azonnal érvénybe lép. Nincs más dolguk, mint elhitetni és híresztelni az emberekkel, hogy tudják királyunk kilétét. Elég hangosan, hogy felfigyeljenek rá, de elég csendesen, hogy ne fogjanak gyanút, hogy közben aláássuk őket. Akkor aztán ideküldik az egyetlen démont, aki képes a tábornok urat elhallgattatni, és máris nyert ügyünk van. - mondta Gedeon.
- Legalábbis ez a mi részünk. Majd megkeressünk téged miután végeztél a feladatoddal - ha sikerül kétvállra fektetned annak nagy hírverése lesz, megtalálunk. De ha valami váratlan probléma adódna... akkor a kollegának van egy egész biztos lakóhelye, nemde?
Zagan ingatni kezdte a fejét, ahogy gondolkodóba esett - láthatóan megforgatta az ötletet párszor a fejében, amíg találhatott valamit amiért meg is éri neki a dolog, aztán ránk nézett.
- Van egy jobb ötletem. Nem tudom kitől hallottátok, hogy a kiléte elég hangos, hogy elterelje a király figyelmét, de rövidlátó. Van egy sokkal... kényesebb téma. Valami, amit ha megtud, hogy tőlem szivárgott ki biztos, hogy Lilith hamarabb lesz itt, minthogy ti kiforduljatok az ajtón.
Ennyire egyértelmű lett volna hogy egyszerű szócsövek vagyunk? Belegondolva, amennyit hajtogattunk ugyanaz a pár kifejezést amit nekünk elmondtak, nehéz lett volna nem észrevenni. Visszanézve, elég csapni való diplomatánk voltunk.
- És mi volna az, engedelmével? - kérdezte leplezetlen kíváncsisággal Gedeon.
- Sarathiel. - felelte Zagan sejtelmes vigyorral.
- Ki ez a bizonyos Sarathiel...? - kérdezte megint. Valamiért nagyon meghatotta a tény, vagy nagyon könnyen belehet rántani ismeretlenek neveivel, vagy csak nem bírja ki hogy ne tudjon valamit. Utóbbi több mint logikusnak tűnt, mást nem is várhattam volna tőle.
- Hol abban az öröm, ha elmondom? Tudásdémon vagy, nemde? Járj utána! És közben kérdezz meg elég embert, hogy Darrakard király érzékeny fülét megpiszkálja a kutatás. Meglátjátok, meg lesz az eredménye.
- Ahogy parancsolja, tábornok úr. - válaszolta, majd csendben maradt. Nem tudom hogy magára vette-e, vagy más oka volt, de nagyon gyorsan meghunyászkodott.
- Vállaljunk felesleges kockázatot azért, mert neked szükséges kockázatot kell vállalnod? Látom mögötte a logikát, de ettől függetlenül még nem érzem ezt teljességgel fairnek.
- Fair üzletre számítottál démonoktól? - kérdezte Zagan.
- Fair üzletre egy partnertől, de azt hiszem túl sokat vártam. Legalábbis is így első benyomás után. - panaszkodtam kissé, nem számítva válaszra. Közben Andrealphus pedig felállt és szólni kezdett.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha önökkel tartok. Higgyék el, hasznos lehetek. Nem szoktam híresztelni, de... - tette a szája mellé függőlegesen a nyitott tenyerét, hogy tompítsa a suttogását, de feltehetőleg inkább a hatás kedvéért - ...én tanítottam egy-két trükköt Kallah-nak.
- Nincs kifogásom. - felelte tömören a társam.
- Szívesen látjuk.
Nem kommentáltam a megjegyzését; nem mondott nekem sokat a név így nem lehetett több üres nagyzásnál. Előbb-utóbb kiderül úgy is hogy van-e neki súlya vagy sem.
- Sok sikert. - int még egyet bárgyú mosollyal Zagan, ezután Andrie kitessékelt minket a kunyhóból, már ha nevezhettük ennek azt hogy visszafogott sürgetés mellett velünk jött.
- Köszönöm, azt hiszem egy egészen szoros helyzetből húztak ki. Úgy hiszem illendő meghálálnom. Van ötletük, hogy hol kezdjük a keresést?
- Attól függhet, miféle ez a Sarathiel. Egy kapcsolatra tudok rámutatni. Van valaki, valaki a királyi palotában Calorusburgban, aki királyunk beépített embere. Talán arra megtudhatunk valamit... ám oda bejutni, vetekszik a lehetetlennel.
- Minél gyorsabban és biztosabban terjed el a dolog, annál jobb. Olyan helyen vagy embernek kell, ahonnan vagy akitől ez megtörténhet. Ez a fővárosi ember kezdésnek jó lehet.
- Lehetetlen... lenne, ha nem lenne önökkel a legnagyobb illuzionista, akit ez a világ látott. - csettintett egyet Andrealphus, és azt vettem észre, hogy Gedeon helyén egy teljesen jelentéktelen, hétköznapi északi katona masíroz, és az elkerekedett szemeiből ítélve én se nézhettem ki másképp. - Akkor hát irány Carolusburg.
- Bámulatos... - hüledezett Gedeon.
- Hatásos. - mondtam kissé szárazon, nemigen lenyűgözve. A képessége kétségtelenül bámulatos volt, szó se róla, de valahogy mindig is volt bennem egy beépített szkepticizmus azok felé, akik egyértelműen hatással akartak lenni rám.
Kissé vicces a dolog, hogy a "karrierem" mennyire is épített ugyanerre a hatásvadászatra - talán pont emiatt.
Ezt követően Gedeon maga mögött hagyta a kis szakaszát, így legalább velük nem kellett foglalkoznom. Igaz is, vajon Par még valahol a környéken lehet? Nem nagyon volt lehetősége eddig még megmutatni magát.
- Ez a Kallah... miféle démon volt? - kérdezte Gedeon, miközben elindultunk.
Andrie felvonta a szemöldökét.
- Hogy-hogy miféle? Nem ismerik a királyukat? - kérdezte, már-már megfedően, de aztán hamar mosolyba szelídül ez át. Egy kissé lenéző mosolyba. - Vagy csak a nevét nem tudják. Darrakard An-Kallah Ziminiar jó száz éve az én tanítványom volt, akkor még csak lelkes, tehetséges tudásdémonként.
- Jó száz éve... és mi történt köztük... hogy lehet, hogy így elfajultak a dolgok?
- Nos, ismer olyan történetet, ahol két erős démon két külön uralkodó szolgálatában jól kijött volna?
- Nem. Nem logikus, csak egy lehet a csúcson. - hangzott a tömör válasz.
- Sajnos igaz. Én azt szerettem volna, hogy a királynőm maradjon, ő pedig azt, hogy önmaga. Így aztán az útjaink elváltak.
- S azután is így maradt, hogy a királynő elesett?
- Azután csak rosszabb lett. - mosolyodott el savanyúan, majd némaságba burkolództunk az utunk végéig, bőven hagyva időt arra, hogy mindenki ellegyen a saját gondolataival.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Hosszú volt az őt a hatalmas, gyűrűs város felé. Bőven volt hát ideje Gerardnak, hogy kíváncsiságát kielégítse.
- Ha te voltál, aki a királyunkat tanította, akkor az ő víziói is hasonló szinten állnak? - nézett végig magán, még ámuldozva.
Gyorsan a lényegre is tért. Szívesen sajátított volna el ő is hasonló szintű illúziók készítését, ezért hozakodott elő vele.
- Óh nem, dehogy. Az ő Illúziója régen felülmúlta az enyémet. Én képes vagyok elmaszkírozni bármit, hogy másnak tűnjön, mint ami. Képes vagyok démonból lovagot, könyvtárból lángoló poklot, legyintésből fájdalmas sújtást alakítani. Kallah azonban rájött arra, hogyan befolyásolja közvetlenül azt, amit érzékelünk. Ő ha akarja egy helyben állva is úgy érzed kétrét görnyedsz és a fejed épp levált a nyakadról.
Ez már bőven több volt, mint illúzió. Az illúziók képet és hangot teremtettek, azonban mindenki, még a megalkotójuk is ugyanolyannak látta őket. Darrakard, a démonok királya valami egészen más fegyvert birtokolt.
- Kellemes ivótársaságnak tűnik. – mondta komor hangon Pruinos. És bizony igaza volt. Ha valóban egy ilyen ábrándképpel találják magukat szembe, rá sem fognak jönni, hogy átverte őket valami.
Gerard szeme felcsillant. Most vagy soha.
- Ha találkozunk vele, vagy valamelyik közeli megbízottjával esélyünk sem lesz. Arra gondoltam, hogy esetleg én is megpróbálkozhatnék ilyen víziókkal. Legalább az alapokkal. - nézett Andrera, várva, hogy talán megváltozik tőle az ábrázata. - Mennyire nehéz ezeket megtanulni? Talán nekem is mutathatnál pár mozdulatot.
A válasz meglepően rövid és tömör volt.
- Nem kerül többe harminc-negyven évnél. – felelte lezserül a démon.
Azonban pontosan annyi, hogy a beszélgetést lezárja. Gerardnak nem is maradt kedve kérdezni. A fővárosba érve, ahogy egyik gyűrűt a másik után hagyták maguk mögött, hála André illúzióinak és persze az ő papírjainak gondolt csak bele, egész biztos hogy szánt szándékkal adott ilyen választ, hogy minél hamarabb pontot tegyen a beszélgetés végére. Ahogy az elvárható volt egy rangos démontól.
- Nos, hogyan tovább? – Andrénak valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még mindig olyan arca volt, mint akit felettébb szórakoztat valami. Gerardnak nem tetszett, bár meg sem próbált kideríteni, mi lehetett az. A korábbi válaszaiból ítélve úgysem felelt volna neki.
- Most jön az a rész, hogy improvizálunk. Nem lett volna túl rugalmas egy terv ha nem építünk a helybéli lehetőségekre... és most rá kéne jönni mik is azok. Ellenvetés egy kis felderítőmunka ellen? – mondta Pruinos nagy hévvel.
- Ha hatalmában áll, tegyen, ahogy jónak lát. - felelte mosolyogva Andrealphus.
A városban egyszer járt eddig életében, akkor is úgy kergették ki az egyház lovagjai. Nagyon vicces volt most ismét itt állni.
- Azért van némi támpontunk. Valaki olyat kell keresni, aki hozzá tud férni a királyság ügyeihez. Valakit, aki rangos ember. Egy főnemes, vagy püspök, aki hivatali pozíciót lát el.
- A felderítés hasznos dolog, noha csak óvatosan. Sajnos most az utcakövek is az ellenségeink, nem csak a saját, de az emberek királya is szívesen látna minket megnyúzva. - válaszolta kuncogva a volt démontábornok.
- Akkor, csak óvatosan. Bár talán okosabb lenne a részleteket... privátabb helyen megbeszélni. Ihatnánk valamit, uraim.
- Jó, keressünk egy csendes helyet. - bólintott rá Gerard, közben a szemeivel fogadót, ivót, apróbb sikátort, vagy forgalmas piacot keresve - Elsőnek a felső gyűrű egyik könyvtára, vagy a levéltár jutott eszembe. - mondta közben, hogy merre is kéne elinduljanak. - valami módja biztos kell hogy innen üzenetet juttassanak ki.
- Van itt egy igen kellemes kis ivó nem messze, ahol moderáltan vizezik a sört és ha bárki hangosan beszél azonnal elvágják a torkát. Megfelel? – tette hozzá André. Nagyon...jól tájékozott volt démon létére. Ez egyfelől rendkívül bizakodó, másfelől aggasztó volt. Valamit egész biztos titkol előlük, azon vigyorog ennyit.
- Amíg olcsó és jobb ott az idő mint itt, addig tökéletes. – válaszolta Pruinos.
Gerard csak némán bólint, majd várja, hogy mutassák az utat. A hely, ahová utuk vezetett belső gyűrűbéli épület létére nem volt valami békés hangulatú. Szinte semmiben sem tért el azoktól a kocsmáktól, amikkel a külvárosban találkozik az ember. Zsoldosok, bérgyilkosok, fejvadászok, csempészek és más-más gyanús kinézetű alakok sorakoztak minden egyes asztalnál.
- Át tudsz minket hivatalnokká alakítani? Azzal a könyvtárban meg az iratok közt kisebb feltűnést keltünk. - mondta a volt tábornoknak, miután helyet foglaltak.
- Természetesen, de nem értem mi ez a megrögzöttség a könyvtárral. Tudja, sok időt töltöttem könyvek között, és az igazán fontos dolgokat nem teszik ki közszemlére, hogy bárki elolvashassa. – válaszolta az egyik.
- Egyet kell értenem, kétlem hogy ennek értelme lenne. Kivéve, ha nincs a könyvtárban egy kapcsolatod... mert ha csak a könyvekből akarsz kiolvasni valakit, valószínűleg nem éri meg a fáradságot. Bárkit leszólítva az utcán eljuthatunk valakihez akinek hangja is van, és problémája is a helyi helyzettel. – tette hozzá a másik.
Gerardnak iszonyatosan kezdett viszketni a tenyere. A másik kettőnek valahogy sikerült akarva, vagy akaratuk ellenére elérni, hogy el kelljen magában számolnia tízig, hogy lenyugodjon. Mást se csinálnak, csak tátják a szájukat, játszva az értetlent, várva, hogy ő mondjuk vagy csináljon valamit, aztán amikor mond valamit csak lehurrogják és elkezdik az észt osztani. Mintha utólag olyan iszonyat nehéz volna okosnak lenni. Gerard ekkor döbbent rá, mennyire elkényelmesedett hála annak, hogy általában a vele együtt dolgozók remek csapatjátékosok.
- Legyen úgy. - adta be a derekát.
Hirtelen a semmiből egy idegen alak lépett oda az asztalhoz. Egy fiatal nő volt az, elég edzett és tapasztalt, fürge harcosnak tűnt. Laza mozdulattal dobta fel magát az asztalra, mintha csak egy kényelmes ülőgarnitúra volna.
- Hello, fiúk. Kerestek valakit?
Nem kellett sokat várnia a válaszra, noha egy rövid csend köszöntötte, mielőtt Őruinos megszólalt volna. Mindenki félig meglepetten, félig a meglepettséget leplezve próbált felé fordulni. Több mint valószínű, hogy lelepleződtek.
- Hölgyem, kérem ne vegye ezt faragatlanságnak, de nem tanították meg Önnek hogy illetlenség hallgatózni?
- Sajnos a hallgatózás a munkám. Meg emberek felkeresése. Higgyétek el, senki nem ismeri jobban ezt a várost nálam. Régen még egy külön kis céhem is volt a város alatt, míg egy bosszantó tökmag meg valami akaratos nőszemély fel nem gyújtották a partnerem.
- Igazán tragikus. És, kinek keresett meg minket? Vagy esetleg Önnek lenne valami dolga velem és a kollegáimmal?
- Ami még fontosabb, miért szemeltél ki magadnak minket ennyire... - nézett rá szúrós szemmel Gerard. Volt egy nagyon rossz érzése. Az a démon, akit meg akartak ezzel az egész csellel téveszteni nem más volt, mint Lilithyra tábornok. Ha ő találta meg őket, akkor integethetnek az egész tervnek.
- Valakinek beszéde van veletek. Kitaláljátok kinek? – mondja, ahogy egy óvatos mozdulattal pillantják meg a feje oldalából kiálló apró szarvakat.
- Inkább szeretnék hallani egy nevet. Lehetőleg egy olyat amitől nem borul fel ez az asztal.
Gerardnak összeszorult a gyomra. Kissé félve kérdezte meg. Az a lány egész biztosan démon. Nem kizárt, hogy a tábornok asszony hercegnője, vagy akár hadvezére lehetett.
- Nagyjából ilyen...magas...? - mutatott a tenyerével a mellkasához.
- Mondok neked egy nevet, de nem mész sokra vele. Hogy felborítod-e az asztalt az rajtad áll. Hans Schreiber. – ám ennél többet látszólag nem tud - Azt üzente amúgy, hogy nyugodtan próbáljatok meg elfutni. Viszont nem szereti a sok vér látványát, így nem ígérem hogy nem haltok meg nagyon gyorsan.
Tényleg ilyen fölényes helyzetben volna? Ott volt André is az oldalukon. És a lány nem tűnt olyannak, aki képes volna mágusok ellen is harcolni.
- Oka van annak, hogy nem csak egyszerűen nekikezdtél a vérengzésnek, már csak az is, hogy a menekülést szóba hoztad. Előtte beszélni akar velünk, nemde?
- Nem akarlak megölni titeket, nem fizettek érte. Csak azért, hogy odavigyelek titeket, ahol Schreiber vár rátok. Ha önként jösztök, úgy nekem jobb. Ha nem... nos akkor jön a vérengzés. Szóval, hogy legyen?
- Elfogadjuk Herr Schreiber szívélyes meghívását. Kérem, mutassa az utat. - ajánlottam előre, vagy talán adtam meg magunkat az ellenfélnek. Ha valakinek ellenvetése lenne úgy is hangot adna neki.
Gerard idegesen ráncolta össze a szemöldökét. Malphas tábornok terve tökéletesen működött...legnagyobb bánatukra. Így aztán felállt, majd intett egyet.
- Legyen szíves. - csatlakozott a többiekhez.
Andrealphus hang nélkül követte őket. Legnagyobb meglepetésükre pont a könyvtár felé vezetett az útjuk. A felső gyűrű egy rendkívül magasztos, díszes könyvtárába. Egy hátsó ajtón keresztül jöttek be, egy sötét kis sarok felé véve az irányt. Ott egyetlen asztalt lehetett látni a könyvespolcok közt, mellette egy fiatal, jellegtelen kinézetű varázslóval.
- Itt vagyunk. Köszi az együttműködést, fiúk. – mondta a lány, mielőtt távozott volna.
A várzslót már látta egyszer korábban Gerard. Hans Schreiber, ismerős is volt neki a neve. Amikor korábban egyszer itt járt. De vajon mi köze lehetett a démonokhoz.
- Nos... helyben vagyunk, ha minden igaz. Innen nincs visszaút. – mondta ki az egyértelműt Pruinos - Elnézést a zavarásért, de... Herr Schreiberrel lenne találkozónk. Jó helyen járunk?
Ahogy megpillantotta a varázslót, összeszorult a gyomra. Amikor legutóbb itt járt, akkor is azt az embert kereste, aki a királyuk kéne lehetett. Valaki, aki nem utazott el a jotünök szigetére. Akkor ott kizárt mindenkit, akit részt vett a találkozón, beleértve őt is. Tévedett volna...vagy lehet, hogy valami teljesen más ügybe keveredtek bele, teljesen véletlenül.
- Tiszteletem. - próbálta magát összeszedni. Túl sok váratlan esemény történt az elmúlt pár órában. Ennek véget kell vetni - Ismerjük egymást? - egyvalami azonban érdekelte. Ami talán segíthet neki. Ő annak idején a világ leghatalmasabb ékszerének védelme alatt érkezett ide. Vajon átlát-e az illúzióján ez a férfi. Ha igen, akkor azt is tudnia kell, hogy ő volt annak idején Dietrich van Agthoven.
- Jó helyen járnak. Nagyon remélem, hogy nem felejtett el, Dietrich nagyúr. - szólt unatkozva a mágus, anélkül, hogy fejét a könyvből felemelte volna - Üljenek le.
- Miről lenne szó? – foglalt helyet maszkos társa.
Mostmár szinte biztos volt benne, ez a mágus az, akit keresett. Ami azt jelenti, hogy máris kitudódott, amit terveznek. A kérdés csak annyi, hogy csak róluk tudnak, vagy Zagan és Malphas tábornokokról is. Egy biztos, ez volt az a férfi, a szálka, a kém, Darrakard bizalmasa, aki a fővárosban bújt meg és jelentett neki. A kapocs a démonkirály ügynökei közt, akik végül elvezették hozzá Lilithyra tábornokot.
- Valami nagy ostobaságról, amire készülnek. Maguk és az az álnok skorpió. Arra szeretném kérni önöket, hogy engedjük el a felesleges színjátékot.
- Engedelmével, túl sok maszkot viselek ahhoz hogy tudjam melyik színdarabról van szó. – már egy ideje figyelte, felettébb ravasznak találta, milyen leleményesek Pruinos válaszai. Sose mondanak semmit, mégis olyanok, mint egy tiszta szívből adott válasz. Könnyedén kerüli el a kérdéseket, miközben nem árul el magáról semmit. Óvatos volt és megfontolt. Talán ezért akadt meg rajta Malphas szeme.
Gerardnak volt egy halvány sejtése miért hívatták ide. Most próbálják majd meg Malphas és Zagan ellen fordítani őket.
- Jól van, jól van. - egyezett bele - Miből jött rá? - húzta össze a szemeit. Olyan gyorsan buktak le, amilyen gyorsan csak lehetett...vagy éppen most árulták el magukat, hála neki. Gerard rájött, hogy ezt talán nem kellett volna kimondani.
- Én semmiből, csak parancsokat követek. De a démonkirályt felettébb nehéz átejteni a saját játékában. Szóval elküldött engem, hogy elmondjam a jelenlegi helyzetet. Ami pedig az, hogy régóta tudta, hogy valaki el tervezi árulni, csak nem volt benne biztos, hogy kicsoda. Így hát felállított egy csapdát, minden tábornokának elhintve egy feltörekvő démonherceg és egy rebellis friss démon hírét, várva, hogy kit lát viszont leghamarabb. Mivel maguk ketten vannak itt, úgy látszik Malphas a Júdás.
- Meredek egy következtetés, az kétségtelen. Egyáltalán miért tett volna ilyet a démonkirály? Ennyire nem bízhat meg az alattvalóiban? – hangzott társa kérdése.
A mágus fanyarul elmosolyodott.
- Démonokról van szó. A bizalom öngyilkosság. De nem a miértek a kérdés, hanem a hogyan tovább? Ugyanis a csapda felállt, de még nem csapott le a belelépő csúszómászóra. Ahhoz maguk kellenek.
- Valahogy mostanában mindenki így van vele. A maga módján kicsit vicces is. De őszintén, nem vagyunk abban a helyzetben hogy válogassunk. Miről lenne szó?
Gerard azonban előtte még egy dologról meg akart bizonyosodni.
- Szeretnék előtte egy dolgot kérdezni. - vágott a másik szavába - A mi helyzetünket átlátom...viszont ővele mi fog történni? - mutat Andre irányába.
A válasz, ami ezután érkezett, mindenkit meglepett.
- Ejnye, így lebuktatni szegény öreg démont. - dőlt előre Andrealphus. - Ezeddig az ifjú mágus nem volt tisztában az ittlétemmel. Most viszont elveszítettek egy ütőkártyát.
Valami nagyon nem volt rendben. Ittlét? De hát az illúziónak minden embernek ugyan olyan formát kellene mutatnia. Ütőkártya? Miért kellene nekik emiatt aggódnia. Ők nem többek mint Malphas figurái, akiket mozgathat.
- Sakk-matt. – felelte tömören a volt tábornok.
Volt itt valami, valami amin régóta nevetett. Talán pont ehhez a fura játékhoz lehetett köze neki. Pedig nem úgy tűnt, mintha ismerte volna Hans Schreibert. Honnan is ismerte volna? Azonban Hans Schreiber is látszólag tudott egyet s mást a démontábornokról. Vagy talán valami több...valami, amit Andre el akar nekik mondani. De nem mondhatja ki, mert rajtuk kívül senki más nem tudhatja.
- Nem lényeges. Mindenki, aki az összeesküvésben benne van attól függően lesz elbírálva, hogy milyen végeredményt ér el. Az egyik oldal győz, a másik megbűnhődik. Döntsék el, hová is állnak.
- Maradok, ahol vagyok. Nem vagyok híve az ultimátumoknak. – ez meglepő volt. A mindig óvatos Pruinos most egy az egyben elhatározta, hogy közhírrét teszi nem hajlandó elpártolni Malphastól. Mintha nem tudná, az árulásért akár rögtön meg is ölhetik.
Gerard ideges fejjel néz Pruinosra, ahogy válaszol.
- Mihez van szüksége a királynak nekem, hogy befejeződjön a terve? - nézett gyanakvóan előtt a két társára, majd Hansra. Az egyetlen ok, amiért beleegyezett az első alakalommal is ebbe a cselszövésbe, mert nem akarta, hogy ott helyben vérét vegyék. És most csak így kiszállhat belőle? Bárki ezt gondolná. Herr Schreiber biztos elégedett lesz ezzel a válasszal.
- Óh, nem kell ilyen elhamarkodott döntést hozni. - nézett a fiú ibolyaszínű szemeivel Pruinos felé - A felvonás ugyanúgy folyik tovább, egészen a fináléig. Amikor Malphas úgy hiszi a csapdája kész és már csak az egérre vár... Akkor fog hirtelen fordulni a kocka. Akkor kellenek maguk, hogy rázárják az álnok kígyóra a saját egérfogóját. Mert nem a büntetés a lényeg, hanem az üzenet. És ha a saját csapdája fojtja meg Malphast az azt üzeni, hogy a Titkok Királya ellen minden terv visszasül. Értik, ugye? De azt hiszem az én szerepem ennyi volt. - állt fel a mágus- Játsszák hát a szerepüket, de figyeljenek a fináléra. És döntsenek jól. Te pedig... - nézett a még mindig félmosollyal nézelődő Andrealphusra. - ...ha már győztél, tartsd magad a szabályokhoz. Tudod mi következik, ha már nincs mivel üzletelned.
Furcsa volt. Az egész jelenet a könyvtárban annyira furcsa volt.
- Hát hogyne, Herr Schreiber. A viszont nem látásra. - emelt kalapot az öreg démon.
Gerard azt se tudta hirtelen, mit érezzen, amikor magukra maradtak. Düh, harag, őrjítő gyűlet járta át minden tagját. Fejét előre hajtva vicsorgott. Azt hitte menten elordítja magát mérgében.
~ Hogy van mersze?! Az a gerinctelen, aljas, alávaló féreg! – dühöngött magában.
Lia nem igazán tudta megmondani, kire értette. Nem látott egyetlen egy személyt, akire gondolna.
~ Mi bajod van.
~ Nem látod? Az az ostoba tábornok fogta magát és bedőlt a létező legegyszerűbb cselnek, amivel egy árulót elő lehetett csalogatni. És én egy ilyen démon oldalára lettem kényszerítve! – szorította ökölbe a kezét.
~ Ez már csak ilyen. A démonok királysága olyan... – gondolkozott el az amulett démona - ...akár egy sakktábla. Az aprók, akárcsak te a figurák, és a nagy étvágyúak, a hatalmasok a játékosok, akárcsak Darrakard és Maplhas. Jelen esetben az egyik játékos volt okosabb.
Gerard ekkor döbbenten nézett előre. Valami megváltozott benne. Egy új gondolat, egy új felfedezés nyugtatta le.
~ Nem...várj egy kicsit. Tényleg így volna? – egyenesedett ki óvatosan – Tényleg ők volnának a játékosok. Vagy ez is csak egy vízió?
Ez Liát is erősen elgondolkoztatta.
~ Hm...sejtem mire gondolsz. Ez nem több, mint az irányítás illúziója...
~ Pontosan! – nézett előre Gerard magabiztosan – Darrakard Malphasnak adta az illúziót, miszerint ő is egy játékos. De valójában Malphas is csak egy bábu volt...valójában mindannyian csak bábuk vagyunk. Tökéletesen meg tudták jósolni minden egyes mozdulatunkat, amit eddig tettünk.
~ Miért hallatszol ennyire csalódottnak? – kérdezte Lia.
Gerard megrázta a fejét.
~ Csalódott? Miért lennék csalódott, Lia? – vett fel az arcára egy halvány mosolyt – Azt hiszem pont most jöttem rá, hogyan is intézi királyunk a dolgait.
Lia kíváncsian várta, hogy elmagyarázza.
~ Ugyanezt csinálta velünk is. Hans Schreiberen át úgy adta kezünkbe az igazságot, mintha a mi, és egyedül a mi döntésünk volna, ki mellé fogunk állni. Elhitette velünk, hogy fontos emberek vagyunk. Azonban az igazság az, hogy azzal, hogy ezt elhittük kényszerítettük magunkat arra az útra, amit ő választott. Lia, ezt hallva mi volna az első dolog, amire gondolsz?
Gerard és Lia kész személy voltak. Így képesek voltak egymástól függetlenül is gondolkodni. Lia pedig képes volt megerősíteni Gerardot, vajon a teóriája igaz-e.
~ Lássuk csak....Hans Schreiber nagyon biztos volt benne, hogy azt fogjuk választani, amit ő akar. Olyannyira, hogy a kezünkbe adta a választás lehetőségét. Azonban jól tudja, hogy nem vagyunk hülyék és elkezdenénk azután kutatni, miért volt a dolgában ilyen biztos. Azt feltételezném, Malphasnak vaj van a füle mögött és kideríteném, mit is művel, mialatt mi a dolgát végezzük.
~ Azonban Darrakard pontosan erre számít. Így képes egy ábrándképet az arcunk elé tolni, ami meggyőz minket. Így az ő oldalára álunk, mert megtéveszt minket. Az ő oldalára állunk büszkén és magasztosan, mintha a saját döntésünk lett volna. Pedig a szabad akarat pusztán egy illúzió. Mi mind csak figurák vagyunk...
~ Sokszor történt már ilyen. A mi népünk történelmét az árulás uralja, az idők kezdete óta.
Gerard arcáról lefagyott a mosoly. Idegesen szorította ismét a kezét ökölbe.
~ Hát én nem vagyok hajlandó ezt elfogadni! Ez az oka annak is...
Lia ismét nem értette.
~ Mire gondolsz?
~ A népünk szétszóródott a világ minden táján. Hadvezérek és hercegek egy nagy fenét, a nagy részük hontalan senkiként éli az életét. Még a nekromantákat is szívesebben látják, mint minket!
Gerard ismét haragos pillantásokkal bámulta társa illúzióját.
~ Az emberi királyságok hatalmas földeket uralnak. A vámpíroknak is nagyobb regimentjük van, mint nekünk. És mégis mi, a démonok alantas, élősködő senkikként kell az életünket éljük, bujdosva, menekülve. Halhatatlanok vagyunk, hatalmasabbak mindenkinél, a tökéletesség sem álom nekünk! Mi vagyunk a felsőbbrendű faj, a legjobb mindközül! Ennél bőven többet érdemlünk! – ordította majdnem el magát.
Lia kezdte lassan megérteni, mire gondolt.
~ És mégsem vagyunk sehol...mert ezt a hatalmas, tudást, ravaszságot nem használjuk másra, csak hogy egymással hadakozzunk. Egy trónért, melyről a népünk nagy része nem is tud...
~ Ha rajtam múlik, fog. Mert nem vagyok hajlandó ezt tovább elviselni. Hans Schreiber azt mondta, enyém a döntés. Hát valóra fogom a szavait váltani!
~ Biztos vagy te ebben...? Még ha meg is szerzed a trónt, megtartani egész biztos nem leszel képes.
Gerard mosolyogva húzta ki magát.
~ Ki mondta, hogy a trónt akarom. Az egyetlen módja, hogy megszűnjek figura lenni, ha kiszállok a játékból. Olyat fogok tenni, amire épeszű démon sosem gondolna. Nem akarom a trónt elvenni. Sőt, azt akarom, senki ne vegye el.
Lia meglepetten hallgatta.
~ Össze fogom zúzni a démonok királyságát! Káosz lesz úrrá, és a csendben várakozó démonok, akik eddig nem tettek meg egyetlen lépést sem, mert egymástól tartottak elszabadulnak. Az egész világ ismét a démonokat fogja félni és éltetni! És aztán, megkeresem azt, akinek valóban a trónon van a helye, akit maga Isten jelölt ki vezetőnknek. Ő is elő fog bújni a káoszban...
~ Áh, értem már mire gondolsz.
~ Megkeresem a démonok következő királyát és trónra fogom juttatni. Azzal egyesül a népünk és mi leszünk a leghatalmasabbak az egész világon!
Már csak egy kérdés volt. Hogyan is érje el mindezt. Hogyan érje el, hogy ne legyen a játéknak egy győztese sem. Vagy talán ami még pontosabb. Hogyan is érje el, hogy mindenki veszítsen. Hogyan válhatna figurából játékossá.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.