Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] - Degenerated Underworld ( Wilhelmina von Nachtrabennek)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Ide jöhetnek a reagocskák.

Felhasználó profiljának megtekintése

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Mina épp egy iszonyatosan finom ragu elkészítésén ügyködik, amikor újonnan felvett kapuőrük, Bernard, aki fényes zsoldos múlttal rendelkezik, ám úgy tűnik, megunta a seregben szolgálást, nemes egyszerűséggel besétál - mit sétál, berohan - a konyhába, amazon kint használt piszkos csizmáival, és közli: - Egy Randläufer vámpír üzenetet hozott önnek asszonyom. Kinnt a kapuban vár. Beengedjem?
- Öhm... hát ha nincs nála semmi fegyverféle vagy nem látszik támadó szándékúnak, akkor természetesen.. - Na persze a paranoia az elmaradhatatlan. de hát azért mégis. Sápítozva néz Bernard és az általa hagyott koszfoltok után, majd lábnyomait gyorsan és paranoiásan, s némileg mániákusan elkezdi feltörölgetni a nyomokat. Ez a kastély még új, és rengeteget dolgoztak vele. Minden egyes sarokban, minden apró bútorrészletben, a padló csillogásában is benne van keze munkája, tervezgetése, vére és verítéke... Ha egy épületet ennyire véd, vajon mi lesz, ha egyszer gyereke lesz?
Miért járnak ilyen gondolatok az agyában?!
Érdeklődőn és felkészülten néz össze Damiennel, majd tendál az ajtó irányába. Ha valami baj van, jobb ha, az illető nem jut túlságosan mélyre a kastélyban, meg aztán minél hamarabb szeretné látni, kit is fújt erre a szél.
A bejáratnál vár is rá fajtársa, majd elővesz egy tekercset, ahelyett, hogy bemutatkozna...
Megköszörüli a torkát.
- Üdvözlöm. Wilhelmina von Nachtraben vagyok. Engem keresett?
Nyilván őt kereste, de hát mit mondjon első körben? Nem az ő dolga lett volna, hiszen ő hölgy is meg aztán a másik a vendég. de hát Randläufer, munkát teljesít. Az etikettnek talán már nem jutott hely.
Ezzel ellentmond, hogy a köszöntött fél ekkor meghajol, majd nevét is közli.
- Otto von Randläufer vagyok, szolgálatára, és egy levelet kézbesítek, melyet önnek címeztek. Szeretné hogy felolvassam, vagy netán elolvasná saját maga? - Tartása igen nemes, kezeit hátul összekulcsolja és egyenesen áll most már. Viszont az egész szöveg olyan formalitásnak hangzik, amely messze áll tőle. Ha a titulusa ebbe a ketrecbe akarja zárni, akkor bizony nehezen kell majd küzdenie ellene. Ismét feltételezések ezer sora villan fel az agyában, gyomra kissé összeszűkül, ahogy nyel egyet. - Ő egyébként Damien Nightwind.
- Örvendek. Bár a világért se szólnék bele a grófnőt illető dolgokba..
Fejezd már be, az ég szerelmére - forgatja a vámpír a szemét. - Szerintem elolvasom, köszönöm - Arra azért még képes. Átveszi hát óvatosan és udvariasan Otto-tól a papírt. Az első dolog, ami megüti a szemét, az a fogó és a vipera, mely egyértelművé teszi, melyik vámpírcsaládtól is érkezett a küldemény... Elkerekedett lélektükrökkel vág neki magának a cirkalmas szövegnek:

"Tisztelt Wilhelmina von Nachtraben Grófnő!

Örömünkre szolgál gratulálni, ehhez a gyönyörű kinevezéshez!

Fogadja el tőlünk szerény meghívásunkat, egy kisebb ünneplő ceremóniára, hogy megadjuk a módját ennek a jeles alkalomnak, és elhelyezhessük az ön, és a Rotmantel család közötti kapcsolat alapkövét, mely egy gyümölcsözö közös összefogásként virágozhat ki a jövőben"

Nem akarja elhinni. Damien pedig borzasztó kíváncsi rá, mi állhat a levélben, de biztos marha udvariatlannak néznék, ha gróf létére váll fölött leskelődne a betűk után. Így aztán vár a sorára.
- A Rotmantelektől jött.. - leheli Mina meglepve a kimondatlan kérdésre. Miután végigfuttatta szemét a szövegen, leereszti a papírt és csak néz maga elé furcsállón, de valami hitetlen örömmel. Semmi lépést nem tett az ügyben, mégis kimondatlan reményei tűnnek valóra válni... hacsak ez nem egy csapda. Mindenesetre megéri a nyomozást.
- Köszönöm szépen a kézbesítést, Herr Otto. Van kedve esetleg befáradni egy kis teára, vagy éhes esetleg? - Ha már ennyit utazott, hogy elhozzon egy levelet, a minimum, meg talán elvárható is, hogy vendégül lássa valamire. Jó érzés és büszkeségre ad okot, hogy ezt bármikor megteheti. Nem ugyanaz, mint egy kis parasztházba beinvitálni valakit egy kis parasztfaluból. Szerencsére megmaradt benne az öröm mindkettő iránt.
Levélhozójuk azonban nem kér a dologból, egyetlen intéssel adja tudtára. Meg ezekkel a szavakkal: - Köszönöm, de nem fogadhatom el. Ha nincsen levelük, akkor én távoznék is.
Vajon ezt parancsba adják nekik, hogy ne fogadjanak el semmit? Esetleg a mérgezéstől tart? Mondjuk nem tudja hibáztatni. Nem ismerheti őket mindenki. Attól, hogy valaki rangos lesz, még a személyiségét nem fogják jobban ismerni, sőt, aki eddig életében nem hallotta a nevüket, és most hallja, annak se feltétlenül az vésődik majd az eszébe, milyen erkölcsösek is lehetnek... de hát hosszú évek munkájával lehet majd alakítani a dolgon.
- Öhmm... ha tud várni egy kicsit, gyorsan összedobok egy válaszlevelet. - Igazából fogalma sincs, mi az udvariassági formula ilyenkor. Csak akkor nincs, amikor kéne. Valamint dátum sincs, hogy mikor tervezik ezt az ünnepséget. Úgy gondolták, csak sétáljon oda és ők bármikor fogadják? Elég gyanús.
- Szabad megkérdeznem, ki adta önnek ezt a levelet?
- Erich von Rotmantel a levél feladója, és egy hintó fog ide érkezni hamarosan, hogy elvigye önöket a Rotmantel torony térségébe tartozó északi parti villájához.
Óóóh, hát személyesen jött értük a küldöttség... Még nagyobbra kerekednek a szemeik. Ezen esetben nem lesz szükség válaszlevélre. De akkor hogy is gondolta a küldönc...? mindegy. A self elismerő fejmozdulattal biccent egyet. És még többes szám. Ő se marad hát itthon. Ez egyre jobb..
- Igazán kellemes meglepetés és megtiszteltetés. Ez esetben sietnünk kell, hogy összekészülődjünk, mielőtt ideérnek - mosolyog készségesen. Mina majdnem megjegyzi, hogy hintajuk nekik is van, de szerencsére még időben eszébe jut, ez mekkora végzetes hiba lenne. - Köszönök mindent. Legyen sebes útja hát hazafelé. - Ahogy ismeri őket, ezzel nem lesz gond. Megvárja hát, hogy Herr Otto távozzék, és összeszedhesse gondolatait, meg holmijait... a vámpír pedig meghajtja magát és távozik.
- Hú te jó ég. Ez vagy csapda, vaaagy... valami iszonyatos nagy furcsa szerencse.
- Én felkészülnék a csapda részére.
- Rendben. Hozunk tőröket. Meg mondjuk a varázserőmet úgysem tudják elvenni. Remélem. Dee... hogy a manóba viszünk fegyvereket díszes ruhák alatt? Mi van, ha megmotoznak vagy van valami érzékelőrendszerük, amivel rájönnek, hogy...
- Ne aggódd túl! Az elővigyázatossághoz jogunk van.
Mina sóhajt egyet. Damien mondhat valamit... de azért kicsit kockázatosnak érzi a dolgot. Kételyei azonban seperc alatt semmivé foszlanak, ahogy válogatni kezd díszes ruhácskái között, a frizuráján is dolgozik egy picit, persze sietve, hiszen bármikor megérkezhet a hintó, és nem lenne jó ötlet várakoztatni a Rotmanteleket, így csak néhány apró fonatot helyez el benne, föltesz egy kék ékköves diadémot, majd úgy véli, késznek nyilváníthatja magát.
- Jól né.. öhm... izé... francba... na, hozzuk ki a legjobbat belőle: jól nézel ki - fordítja át a mondatot az éjszín kabátos Damient meglátva közeledni lefelé a lépcsőn. Megint jól kiszámolták, hogy egyszerre készüljenek el. A sötét tünde fehér haja frissen kifésülve valami gyönyörű, mint mindig, elégedett mosolya még mindig idegenkedő, olyan neki ilyen ruhákban járni, mintha egy veréb lenne aranykalickában. Egyszer talán csak megszokja.
- Ezt mondhatom én is, kisasszony.
Lovak dobogását hallják, s ahogy kinéznek az ablakon, a hintót látják. Picikét hasonlít a sajátjukra, nincsen túldíszítve, de azért bővelkedik az ízléses dekorálóelemekben. A vámpíroknak mindig is jó ízlése volt. A gyönyörű, edzett lovak a hintó előtt valószínűleg Schwarzritter lovak lehetnek. Hogy lehet az, hogy ennyi vámpírcsalád kooperál egyetlen ünnepségért, amit ráadásul nekik szerveznek? Eddig úgy hangzik, mint valamiféle álom, valóban.

Mina izgatottan örömködve leskelődik ki a hintó ablakán mindenfelé.
- Nem hiszem el, ezer éve akartam találkozni velük... bár ez tényleg gyanús, hogy hirtelen küldenek egy meghívást. De szerencsére megvannak a terveink arra az esetre, ha bármi rosszul sülne el.
- Mondtam, hogy a hatalommal felelősség jár... grófnőként meg grófként nyilván vannak, akik irigyelnek, és... vannak, akik megpróbálhatnak kihasználni.
Bólogat. Ezzel tisztában van. A többségnél bármivel magasabb ranggal rendelkezők között úgy dong a korrupció, mint a legyek... de ez nem állítja meg abban, hogy várakozással nézzen az "ünnepség" elébe. Közben a sietve elvonuló tájat, a mocsárvidéket nézi. Nem lehet a legkellemesebb itt lakni, számára nem volna az, de megvan a maga szépsége. Sokat kanyarognak és olykor-olykor szinte úsznak a sárban. Hálát ad, hogy tiszta és biztonságos üléseken kell ezt átélnie, s nem kint, ahogy szegény lovaknak, melyek patái valószínűleg szintúgy tapicskolnak. De jól bírják, nyilván gyakorolták már sokat a terepet.
Ahogy nyakát nyújtogatva leskelődik, meg amikor irányba állnak és úgy fordulnak, meg is pillantja már a helyet, ahová valószínűleg mennek. Szerte sehol nincs egyetlen más épület sem a környéken ugyanis. Az épület ember arisztokraták rezidenciáira emlékezteti, négyszög alapúnak tűnik első ránézésre, s nem olyan magas, mint a tornyuk, persze ez várható volt. Előtte egy kert terül el, valamint több szálláshely. Innen távolról is ki tudja venni, milyen színes a kert, nyilván tele van virágokkal, néhol pár cserje és fa tarkítja az összképet.
- Nem a tipikus idilli tájkép. De hangulatos.
- Nem tipikus? Ott a tenger... a tenger, érted?
Világéletében csak erdőtengert látott, vagy maximum kiskorában egy kis homoktengert a kiszikkadt nyári napokon, ha engedték játszani.
Megigézett szemekkel leskelődik előre, céljuk irányába. Fajtársaival és különösen más családokkal való kapcsolata meglehetősen szűk, a Nachtraben torony az egyetlen, amit ismer, ezenkívül egy-kettővel találkozott, de korántsem látott eleget... Akármennyire is kitágult a világ a szökése óta, nem eléggé, mert minden ilyen lehetőség úgy hat rá, mint kisgyermekre a repkedő pillangó.
Damien csapdalehetőségeken gondolkozik, de közben el van foglalva a kúria szemléletével. Díszes és elegáns, kellően természetközeli. Minát is a virágok kötik le elsősorban, úgy veszi észre.
Eltelik az a néhány órának tűnő perc is, míg beérik az épületet, kikászálódnak, megigazgatják ruháikat és a kapuban rögtön jó adag személyzet fogadja őket. Előttük kiterítve egy szőnyeg, melynek színe a véré, szélén pedig arany hímzés díszíti. A személyzet kezeiben pedig tálcák, rajtuk ehetőnek tűnő apró dolgokkal.
Egy komornyiknak tűnő vámpír lép eléjük. - Üdvözlöm önöket, Erich von Rotmantel nyári birtokán, érezzék jól magukat kérem. Esetleg ételt vagy italt? - nyújtják közelebb a cselédek a tálcákat. Mina aprócskát nyalint a szája szélén s várakozó mosollyal az arcán néz körbe. Ezt a kiszolgálást! Így aztán igazán könnyű elhitetni velük, hogy minden rendben és semmitől nincs ok félni...
Na jó, talán nem kéne folyamatosan paranoiásnak lenni. Néha élvezni is tudni kell a dolgokat. De komolyan, mi okuk lenne arra, hogy őt ünnepeljék? Elvégre egy renegát. Ezt nekik is tudniuk kell, vagy nem bánják, vagy pedig...
A tálcaa mivel köszöntik őket, apróságokkal kecsegtet, azonban visszautasítani abszolúte, na olyat nem szabad, így leskelődik egy kicsit valamiféle ízletesnek tűnő sós rágcsálnivaló után. - Üdvözlöm. Bizonyára tudják, mi kik vagyunk. Köszönjük a szívélyes fogadtatást.
- Üdv. Köszönöm, én is elfogadok egy keveset. - Pont nem ugyanabból, hanem a mellette levő sütiből választ Damien, és igyekeznek amennyire csak lehet, nem gusztustalanul majszolni. Az innivalóknak sajnos nagy részéből már sugárzik az alkoholszag, így kénytelenek lesznek valami egyéb után nézni majd. De nem ez a lényeg. Vajon mi lesz a főattrakció? Csak lesz valamiféle beszéd, vagy tánc esetleg...
A komornyik szavai ébresztik fel elmélkedéséből. - Kérem kövessenek. - A kerten sétálnak végig, Mina pedig majdhogynem kiszakad a csapatból és megáll minden bokornál, de végül nem teszi, illedelmes és felelősségteljes grófnő módjára kihúzott háttal, egyenes derékkal és felszegett fejjel baktat, közben persze arca kipirul a rejtett örömöktől és elraktározza a látványt. A megmunkált, irányított növésű növények látványát. A tündéknek biztos nem tetszene, de ebben az elrendezésben is van azért esztétika.
Az egész atmoszféra szinte szivárog át a bőrén. Az illatok, az ízek, a hangok... lesz itt zene, de még hogy... Mély levegőt szív be, s ezzel mintha átadná magát kissé a helynek, átadná magát az ételeknek, melyek ugyanúgy elvesznek belőle, mint amennyire hozzáadnak. Valaki ételét elfogyasztani bizalom, kedvesség és szívesség is, mint ahogy felajánlani is.
A vámpír arcáról alig olvad le az üdvözült mosoly, Damien pedig boldogan nézi, hogy pont olyan, mint amilyennek fiatalkorában képzelte a Nachtraben-toronyban: díszes ruhájában úgy forog, mintha ráöntötték volna, mintha csak ebbe született volna, élvezi, hogy szép és hogy minden szép körülötte, vidám, gondtalan.
A bejárathoz érnek, ahonnan zene hangjai szűrődnek ki. - Kérem fáradjanak beljebb. - invitálja, vagy küldi inkább őket a komornyik, majd kinyitja a kétszárnyú ajtót... Egyetlen pillantást vethetnek csak a még érintetlen, mozgó és őket észre nem vevő báli tömegre, ahol díszes ruhák és ételek, valmint italok társaságában idejüket múlató vámpírok keringenek, társalognak - ugyanis amikor az ajtó kinyílik, a színjáték mintegy megtörik és az egész figyelem rájuk irányul.
Picit megilletődik, amikor ahogy belépnek az ajtón, a díszes tömeg feléjük fordul.
- Üdv mindenkinek.. - ennyit mond csak, Damien is letudja egy üdv-vel, fogalma sincs igazából, tudja-e mindenki, hogy ő kik, ám nem tervez beszédet tartani, úgyhogy a hangos bemutatkozást inkább csak akkor ejtené meg, ha mindenképp szükség van hozzá. Tudniuk kéne mondjuk, elvégre ők itt a fővendégek most, ha minden igaz.
Hirtelen zaj kezdődik, összeütött kezek zaja, idegen hang, melyet csakis a tömegből szoktak hallani és akkor is általában eggyé válnak vele. De ez most nekik szól. Nekik. Egy tömegnyi vámpír tapsolja őket. Szívverése felgyorsul. Elvörösödik. Ez tényleg olyan, mint egy álom. Egész teste forróvá lesz a zavartól, egyik tekintetről pillant a másikra, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg őket nézik.
Ekkor egy különösen dekoratív kinézetű vámpír sétál elé, hosszú vörös köpönyege, akárcsak a szőnyeg, arannyal, valamint ezúttal ezüsttel is van díszítve. Finoman megfogja Mina kezét és éppen csak hozzáérinti ajkát a kézfejéhez. Kézcsók. Remek. Erről megint miért az az átkozott zsoldosnak álcázott tudja ki a csoda jut eszébe? Túl keveset jár úri társaságba.
- Erich von Rotmantel vagyok, és hálás köszönetem, hogy elfogadták ezt a hirtelen invitációt.
- Üdvözlöm, Herr Rotmantel. - motyogja halkan.
- Köszönjük az invitációt.
A házigazda ekkor a tömeg felé fordul és lelkesíti őket:
- Helyes! Helyes! Tapsoljuk meg a háború pacifista hősét!
A szavakat meghallva fogalma sincs, hogy irónia cseng-e bennük vagy teljes őszinteség. Mindkettőt nehéz elhinnie, így reménykedik benne, hogy a válasz valahol félúton lesz. Nagy levegőt vesz, úgy sejti, ezt a napot csak kellő mértékű... a szokásosnál nagyobb mértékű furcsasághoz szokottsággal lehet elfogadni.
Azonban talán mondania is kellene valamit. - Ugyan, Herr... a hősök, ők... elhaláloztak, mi azon szerencsések között vagyunk, akik túlélték.
Nincs túl sok kedve álszenteskedni, viszont valahogyan mégis el akarja terelni a figyelmet erről. Ami viszont nehéz lesz. Úgy látszik, hozzá kell szoknia, hogy díszvendég. Rég volt már... túl rég. Akkor még kicsi volt és megadatott neki, hogy picikét hercegnő legyen, persze mellőzve néhányat azok elviselhetetlen kötöttségei közül. Nem mindet. Az ábrándozást nem tudta volna senki és semmi kiölni a fejéből, ez mostanáig sem sikerült.
Meglepetésére Erich ekkor felkacag. - Igaza van kegyednek, de ünnepeljünk hát a hősi halottainkért! - Lám, gyorsan alkalmazkodik... a fiatal férfi fölemeli poharát és ismét a teremben tartózkodók felé fordul. - A halottainkért! - S az egész tömeg együtt visszhangozza: - A halottainkért.
Valami hihetetlen, ahogy a tömeg egyszerre ismétli, amit mondanak. Hátborzongató. Azt mondaná, a hipnózis és a mágia magasfoka, ám valójában puszta tömeghatásról van itt szó, lélekre gyakorolt hatásról. Mondjuk fogalma sincs, a Rotmantel nemesek mit adnak a népüknek és mit kérnek ezért cserébe, hogyan kell adózniuk hűségükkel.
- A halottainkért. - suttogja, és eszébe jutnak az északiak, akiknek elvette az életét, mert ez volt a feladata. Hiába esküszik meg megannyiszor, hogy többet nem gondol rájuk, rájön, hogy fölösleges. Úgyis ott lesznek. De mindig más gondolatokkal gondol rájuk.
- A halottainkért. - csatlakozik Damien is, arcán halovány mosollyal, melyért nincs kedve elnézést kérnie. Csupán az összetartozás érzetén mosolyog. Családja jut eszébe, akik soha nem láttak ekkora luxust, soha nem ettek ilyen ételeket és nem jártak vörös szőnyegeken vagy beszélgettek ily díszesen öltözött kétlábúakkal. Akiket holmi alávaló mocsok hamar megszabadított az élet "terheitől".
- És hogy tetszik eddig a birtok? - rázza ki őket gondolataik közül a vörösruhás kérdése, melyből kihallik, hogy egyértelműen pozitív válaszra számít. Damien picit megrázza a fejét. Azonban Mina rögtön válaszol is.
- Rendkívül elegáns. A vörös és a nemesfém színeit gyakran használják, azt észrevettem, és illik is. De a legjobban azok a kinti virágok tetszettek, ilyeneket nem nagyon látni mifelénk- mosolyog, mintha csak valami termékről tartana előadást, amit kaptak. A sötételf kissé rezignáltan mosolyog. Mina, amikor cserfes. Elsimít bármiféle fájdalmas helyzetet.
- Nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésüket. - mosolyog büszkén Herr Erich, majd int nekik, hogy kövessék. Ahogy megindulnak, családi képek, csendéletek és tájakról készült festmények mellett haladnak el, díszes vázák, szobrocskák, oszlopok suhannak el mellettük, akár odakint a hintóból a táj. Minden egyes részlet díszesen megmunkálva. Mina tekintete ösztönösen s összehasonlítja ezt a helyet a saját otthonával, és rájön, hogy bizony lenne még mit kezdeni ott, korántsem lehet egyiket se utolsó simításnak nevezni. Mindig jön valami, ami után kedve támad variálni.
Lépteik közben egymáshoz közel haladnak, mint összetartozók egy idegen világban, de közben tekintetük lázasan figyel meg mindent. Nincs sok idő egy-egy festményen legeltetni a szemüket, így próbálnak minél több benyomást összeszedni, amíg lehet. Kicsi idő az, amit itt tölthetnek, rövid jutalom, de meg kell becsülni.
Egy ajtó előtt megállnak. - És ez lenne a legszebb hely, mely egyszerre gyönyörködtet, és felkorbácsol. -
Fe...korbácsol? Ezt a szót olyan dolgokkal kapcsolatban szokta hallani/olvasni, amelyek biztos, hogy nem kötődnek Rotmantel villákhoz... legalábbis nagyon reméli... te jó ég, hova hozták?
Amint nyílik az ajtó, a tenger tárul a szemei elé... hevesen csapdosó hullámok, melyek zúgva kenődnek fel a sziklákra. És magasan vannak. Magasan! Hányszor nézett le magas tornyából Adelinnel karöltve...
Mina alig tudja megállni, hogy rögtön oda ne siessen a korláthoz, picit moderált sebességgel, azonban a földtől pár centire lebegve közelíti azt meg, és csillogó szemekkel néz le. Annyiszor, de annyiszor nézett le magasból az alant elterülő erdőségre, házakra, járkáló vámpírokra... annyiszor elképzelte, hogy a szél simogatta fű és falevelek egy óceán, de mindig tudta, hogy nem az. Ez most viszont igazi víz. Igazi vad víz.
Míg Mina elámulva gyönyörködik a vízben, Damien a vendégeken jártatja körbe a tekintetét, kifélék, mifélék, mi tükröződik arcukból, szemükből? Igazi öröm-e vagy tettetett dicsfény lengi körbe őket? Úgy tűnik, valóban önfeledtek és boldogok, velük egyelőre nem túlságosan törődnek. Ez jó. Még meg kell szoknia ezt a sok figyelmet.
Úgy dönt, hoz Minának egy pohárka vért, még azt is vállalva, hogy furcsán néznek rá, így megközelít egy körbejáró tálcát. - Ha megengedi - mosolyog, majd visszasétál Minához. - Parancsol a kisasszony?
Minának az ostrom óta megváltozott a véleménye a vérről, így kuncogva fogadja el és kortyol bele... persze csak miután megszagolta. Olyan furcsa így pohárból inni. Teljesen más volt a katona nyakába mélyeszteni a fogait. Undorítóbb, állatiasabb, de egy szinten kielégítőbb is. Mi lesz belőle...?
Ismét feltűnik a színen a komornyik, aki idáig vezette őket, s Erich fülébe suttog valamit.
- Óh szóval megjött az első adag? Kiváló. - felel a családfő, s tétován nézik az ajtón keresztül távozó alakját... Első adag?... Még eljut fülébe a tenger zúgása. Ismétlődő és megszakíthatatlan folytonosságú... pont mint a vér folyása az ereiben. De vajon miért rémiszti meg annyira ez a mondat? Első adag.. első adag micsoda? Valami szállítmány, nyilván...
Hirtelen azt veszi észre, hogy tele vannak kérdezősködő Rotmantelekkel.
- Milyen volt a háború? Rémisztő volt? Nehéz volt? Milyen tetteket hatottatok végre?... - Az első adag... kérdés? Ez valami tömeghipnózis? Eddig teljesen jól elbeszélgettek egymással, most meg hirtelen annyira érdeklik őket a vendégek?... A díszvendégek?
Damien igyekszik diplomata módjára a kezébe venni a dolgokat. - Természetesen sok áldozattal járt, mint mindig. Többféle feladatunk volt, többnyire felderítés és információk szerzése. Igazából... talán a körülmények miatt volt a legnehezebb. Az ellátás. Az otthonról levő távollét... - azon veszi észre magát, hogy kicsit úgy beszél, mint amikor az őrnek könyörögtek, hogy engedje ki őket. Minden, ami csak eszébe jut, nem a legszemélyesebb információk, de olyanok, amelyek, reméli, kielégítik a kíváncsiság első fázisát.
A kérdések csak sorolnak tovább, ostrocsapások módjára, közben a vámpírok kezei mintha végigtapogatnák őket... Mina gyomra görcsbe rándul, rögtön a tőrökre gondol, és arra, mit kapnak, ha észreveszik... ám az érdeklődés középpontjában inkább a sötét tünde áll, nem ő.
Akárhogy próbálnak elhúzódni bármelyik irányba, mindenhol testek tömege veszik körül őket, erre így nagyon nincs lehetőségük.
- A tisztelt vendégek, kérem fáradjanak velem. - invitálja őket a komornyik.
Mina, amikor a vállára kerül egy kéz, ijedten rezzen össze. Kezdi úgy érezni, feltételezése beigazolódni látszik. Itt valami nagyon nincs rendjén. A self tekintete elkomorodik, úgy lépked a folyosón.
Igyekeznek minél gyorsabb léptekkel haladni, hogy még véletlenül se gondolja senki, hogy ösztökélésre szorulnak, ennek ellenére mégis lökdösik őket. - Megyünk, megyünk, kérem, erre nincs szükség..
Cseppet sem tetszik neki a furcsa fájdalom, mintha... belészúrtak volna valamit? Egy múló fuvallatra hirtelen úgy gondolja, enged ösztöneinek és egy gyors lépéssel kitör a tömegből. Megáll. Mina meghökkenten néz rá. Leginkább azon döbben meg, hogy a sötételf volt, aki megtette a lépést és nem ő. Kérdően néznek az őket körülvevő Rotmantelekre. A csend viszont kezd fojtogatóvá válni...
- Öhm... hová is megyünk pontosan? - teszi fel a legépkézlábabbnak tűnő kérdést, ami eszébe jut.
- Az első kertbe, mivel ott van az esti attrakció fő kellékeinek egy részének a kiállítása.
- vonulnak át az ajtón az előtérbe.
Meglepően természetesnek vesznek mindent. Hát rendben. Nem északiak ők természetesen, nem fognak egyből puskát fogni rájuk, erre mindig emlékeztetnie kell magát, főleg, mivel nincs olyanjuk.
- Kellékek? - kérdez vissza, sejtése szerint feleslegesen, de azért hátha...
Rögtön megfeszül a teste, amikor ketreceket tart, hisz miket tarthatnak ott fogva? Ám nem tűnnek túlzottan szelídnek, sem háziállatnak. Összeszűkíti a szemét, hogy jobban lássa őket.
Erich arcán a vámpír futólag megpillant egy mosolyt. - Igen, az esti szórakozás kellékei!
- Ők micsodák? - vizsgálja Damien az állatokat. És vajon miért lehetnek szórakoztatók? Van egy rossz érzése. Egy nagyon rossz érzése. Eleinte azt sejtette, ők lesznek itt a kísérleti nyulak, most úgy tűnik, a ketrecben van befogva még pár. Lássuk, mi a legrosszabb, ami előfordulhat? Egy arénát szerveznek és összeeresztik őket a fenevadakkal? Vagy a fenevadakat valami mással, és mindenki végignézheti, ahogy szétmarcangolják egymást?

Felhasználó profiljának megtekintése

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
A kocsin vitt lények a ketrecben olyan nagy mozgást csapnak, hogy maguk a kocsik megadva magukat az energiáknak dülöngélnek ide-oda. A szörnyek karmaikat nyújtogatják kifelé. Senkit nem kapnak el, ám egyértelműen az a céljuk, hogy a bámészkodókból kikarmoljanak egy kis husit...
A páros tagjai egyre arra próbálnak rájönni, mik lehetnek azok a ketrecekben. Nyilvánvalóan nem érzik jól magukat. Ha viszont kiengednék őket, a közönség még kevésbé érezné jól magát... vagy akikre ráengedik..
A körülöttük állók valahogy nem úgy tűnnek, mint akiket bánt a dolog. Nyugodtan iszogatnak, beszélgetnek tovább, díszes ruháikon gazdagon csillannak meg a fények, csillogó tekintetük büszkén méri végig az állatkákat, sőt egy ilyen gazdagabban öltözött vámpír külön rámutat az egyikre. Talán az övé? Ismeri?
- Ne haragudjon - szólítja meg Damien a kísérőjüket - De ezek pontosan micsodák?
Mina hálát érez, hogy nem kellett föltennie ezt a kérdést. Valamiért fél a kérdezéstől. Eddig se nagyon kaptak normális válaszokat.
- Ezek mind, a ma este kisegítő elemi lesznek, de nem mondhatok többet. - feleli mechanikusan a komornyik, bármiféle érzelem megjelenése nélkül az arcán. A házmester pedig a kocsisokkal tárgyal messzebb tőlük. Úgy látja, akad még néhány ember, akik kitűnnek a tömegből, értetlenkednek, ám tanácstalanul lehetnek hagyva, legalábbis méltatlan tekintetük erről árulkodik. Jó tudni, hogy nincsenek egyedül.
PMEzt már hallották. Kétszer. - De nem tudja elmondani, miféle lények ezek? Állatszerűnek tűnnek... - próbál puhatolózni, szíve pedig egyre gyorsabban dobog a torkában. Ez már több, mint rossz előérzet. A tömeg ujjong, örvendezik, hangosan beszélget és lelkesen várja az előadást... Közelebb húzódnak egymáshoz ösztönösen, idegenek egy sötét világban... a tömeg kezd egyre feszélyezőbb lenni. Damien és Mina is kétségbeesetten kutat az agyában kérdések után.
- És hogyan vehetünk részt az esti szórakozásban? - erőszakol ki egy mosolyt az arcára.
- Azon mindenki részt fog venni. - mosolyodik el halványan, ami kissé kísérteties, többet nem is mond, mert ekkor valaki más kiált fel olyan hangerővel, hogy az egész tömeg figyelmét magára vonja.
- Emberek! Emberek! Köszönöm hogy eljöttek, erre a szerény fogadásra! Kérem, kövessük a cselédeket, és a komornyikokat, a színházba!
De ő nem is ember. Na mindegy. Hirtelen mindenki megindul, elöl a cselédek és komornyikok, ők pedig tehetetlenül besodródnak a vonuló sereg közepébe, ketten egymás mellett, ahogy a többiek is. Nos, néhányan hárman.
Színház.. ó te jó ég... miért érzi úgy, hogy a vörös és fekete színek fognak ott dominálni? .. Valahogy még most is van kapacitása szóviccekre. Légzése egyre gyorsul. - Nincs valami... innivaló? Nem tudom, olyan... lehet, hogy a sok süti, de ki vagyok száradva - nyalogatja az ajkát, pontosan tisztában léve vele, hogy fecseg, mint valami fehércseléd. De ezúttal úgy érzi, ez nem normális. Kénytelen viszont a tömeggel tartani, hisz ha ellenállna, az elég feltűnő lenne. Mellesleg, máskülönben sose jön rá semmire.
- Elnézést, egy kis frissítőt kérhetnénk? Sima vizet, vagy ilyesmi, ha lehetne. A kisasszony szomjas. - kérdi főleg a komornyikot, de igazából bárkit, akinek segítő szándékai lehetnek... vagy legalábbis hajlandó valamiért valamit adni. Szomjas. Nem, nem is szomjas, csak borzasztóan kiszáradt a szája. De hogy mitől? Egyre később van, és hát... na jó, igazából nem ittak sokat, csak ettek. Talán azokat az apró sós izéket kellene hibáztatni.
A komornyik körbenéz, kinek szólhatna, de nem talál senkit, akitől kérhetne inni. Viszont ekkor mintegy varázsütésre megjelenik a semmiből egy katonakinézetű férfi, furcsa alak, gyűrött kissé a ruhája, ám elegáns. Két pohár bort szorongat a kezében, majd az egyik már nyúlik is Mina felé.– Tessék, ha szomjas, akkor megkaphatja ezt a pohár bort.
- Köszönöm.. - emeli hangtalanul sóhajtva az ajkához, és csak beleszagol, ám kezei rögtön remegésbe kezdenek. úgy tűnik, ki kell bírnia az ünnepséget.
- Tarts ki... kiderítjük, mi ez - hoz össze Damien is egy halvány mosolyt. Közben Mina odafordul a furcsán öltözött alakhoz. - Ön is új errefelé?
Az idegen megigazítja nyakkendőjét. Sima, finom bőrén izzadtságcseppek gyöngyöznek.
– Igen igen. – bólogat hevesen, majd mintegy hirtelen szomjúságára gyógyírként kortyol egyet a borból, nem épp illően ahhoz, milyen díszes pohárban található az, vagy a rendezvényhez. Ez összhangban van az öltözékével. Díszes, de nem törődött vele eleget. – Olyan gyorsan történt, és gondoltam jó móka lesz. Az ember nem mindig jut ingyen ételhez italhoz, és hátha szerezhetek ismeretségeket felsőbb körökben. – Ismét kortyol, pohara tartalma ezúttal teljesen megszűnik létezni, immár a férfi szervezetét dúsítja a folyadék. – És ti kik lennétek? Nagyon kilógtok a tömegből. – Jó kérdés, hogy hogy tervez ismeretségeket kötni, ha egyszer, hogy úgy mondják... nem épp illeszkedik az általános társadalmi normákba. – Nektek nincs melegetek?
- Gyorsan történt? Ezt hogy érti?
Damien ezúttal NEM szól bele abba, hogy Minácska egy férfineművel csacsog. Ez lehet az egyetlen módja jelenleg, hogy kiderítsenek bármit erről a pácról, amiben főnek épp.
Elvörösödik - amennyire még lehet - és alig állja meg, hogy szemeit le ne süsse válasz közben. - Kitűnünk? Ezt sajnálattal hallom, azt hittem, vámpírként nem fogok annyira - kuncog - Nos, voltaképp... mi lennénk a... hogy is mondjam, díszvendégek.
- Grófi kinevezésünk miatt kaptunk egy levelet, hogy ezt megünneplendő, szeretettel várnak minket itt és gratulálnak. És igen, meglehetősen meleg van szerintem is. Bár lehet, hogy az izgalom teszi. - Amit talán jobb lenne aggódó félelemnek nevezni...
– Óh akkor ezer bocsánat hogy ilyen modortalan voltam. – kerekednek el a szemei meglepetten és kissé szégyenkezve. Elérnek egy csigalépcsőhöz, s azon indul felfelé a tömeg. Mina nem szereti a csigalépcsőket... – Én a háborúban elért eredményeimért kaptam a meghívót. Vagyis inkább Eichenschieldben elért eredményeim miatt.
Mina nehézkesen kapaszkodik a fakorlátba, mely keretezi a kanyargós lépcsőt. Undorítónak érzi magát, ragad rá minden, főleg a ruhája az izzadtságtól. Reméli, nem látszik rajta a diszkomfort. Fura, kiskorában a bálokon nem érezte ennyire kellemetlenül magát. A ruhák itt és ott szorítottak, az rendben, de nem akart szomjanhalni.
PMKisebb baja is nagyobb annál jelenleg, mint hogy gróf-e vagy sem. TUlajdonképp el is felejtette már, miért vannak itt. Mintha... olyan rég lett volna... Mély levegőt vesz. - Semmi gond, nem haragított fel vagy ilyesmi... és... igen, mi is a háború miatt kaptunk kinevezést... szabad megkérdeznem, hogy hívják? Én Wilhelmina von Nachtraben vagyok.
- Damien Nightwind... most már muszáj vagyok ezt is használni, ha már gróf vagyok - motyogja a nevén kívül az összes többit az orra alá. A fáklyákba bámul, melyek útjukat keretezik, mint időnként fel-felvillanó, majd újra tovatűnő fények. Úgy érzi, a szemén keresztül képesek lennének elégetni.
- Az én becses nevem, Lambert Steinberger, és örülök a találkozásnak.
Egy terembe érkeznek, ahol bélelt és ennélfogva puhának tűnő székek sorakoznak körbe. A végén pedig egy hatalmas rácsos boltív, ez tűnik az egyetlen továbbhaladási lehetőségnek.
A Lambert pedig szép név, ám nem pusztán erre lett volna kíváncsi. - Örvendek. Furcsa, hogy nem találkoztunk önnel Eichenschildnél, nem gondolja? - Közben lelkesen szemléli a termet, ahová érkeztek. A fáklyák félhomályos fényaurájából, egyikből a másikba csusszanva még jobban elveszíti az időérzékét és a hőség se lesz jobb. Viszont mintha azokból a nyílásokból ott fenn valami mégis segítene bőre és nyálkahártyája kímélésében.
- Hatalmas ez a villa..
- Valóban. Ezek szerint a szórakozás nem a tengerparton zajlik majd.
Valahogy sikerül a személyzetnek elrendeznie, hogy mindenkinek legyen ülőhelye. A beszivárgott tömeg szép sorjában helyet foglal a székeken, őket is elvezetik egy adott sorba, ahogy épp kijön a lépést, és letehetik selymes nemesi hátsójukat, ami igényli is már a pihenést egy picit. Talán ez majd segít, bár a nagy tömeg, ami körülöttük van, kezd feszélyező lenni…
A cselédek ugyanolyan étkeket, meg vegyestálat cipelnek közbe, mint amilyeneket már korábban láttak. Ám enni most nincs kedve. Inni lenne, de ahogy tapasztalta, itt minden alkoholos.
Mielőtt elkezdhetne azon aggódni, meddig kell majd várniuk, meg is hall egy ismerős hangot. Azét, ki meghívta s köszöntötte, Erich von Rotmantelét. - Mindenki készen áll?
A férfi fent lebeg a kupola fölött, egyik oldalán egy hozzá hasonló elegánsan öltözött férfival, másik oldalán egy bájait igencsak megmutató vámpírszépséggel.
Nem.. De hangosan nem mondanak semmit. Sorban veszi a levegőket. Damien élénkzöld szemeit keresi. A tömegben összeér a kezük, egymás köré fonódnak az ujjaik. Úgy érzik magukat, mint holmi elveszett gyerekek. Fölfelé néznek, akárcsak vélhetően a tömeg többi része is. Na igen, a vámpírok egyik legalapvetőbb és igen látványos képessége, a lebegés... színházhoz mindenképp illő. S a kiáltások.
-IGEN! – kiabálja mindenki. Mindenki, kivéve ők. Teljesen egyszerre, mint legutóbb. A halottainkért. Vajon most lesznek halottak? Mi lesz itt? Mi készül? Mit tehetnek, hogy megakadályozzák?
Valamiért nagyon úgy érzi, meg kéne akadályozni. De hogy mit, az jó kérdés. Damien is próbálja megnyalogatni a szája szélét. Kellene valami innivaló. De hát kik ők, hogy pár órát ne bírjanak ki víz nélkül, háború után meg ilyesmik? Tapasztaltak rosszabbat is.
Herr von Rotmantel folytatja beszédét. - Akkor hát lássunk is neki a versenynek!- Verseny? Ez roszul hangzik… Hamarosan a színre kerül két olyan teremtmény, amilyet még életében nem látott. Szörnyű förmedvényei a természetnek. - Hölgyeim és uraim, ez a két megrontott, Susanna von Rotmantel, és Gregor von Rotmantel becses felajánlásai. Mindketten jó barátaim, és bajtársaim, így az ő felajánlásukkal kezdjük az első bemelegítő mérkőzést. - Tehát ezért voltak ott az oldalán… Susanna és Gregor… A nő irányába mutat most Erich, a félkör alakú rácsos nyílás felé, ahol várakozik az egyik arénarésztvető. Az a borzasztó sejtése van, hogy az valaha ember vagy olyasféle lehetett. Ez nem ütközik valamiféle törvényekbe? Vagy legalábbis lelkiekbe?[color=red] - Suzanna felajánlása, egy régebbi kísérlete, melyet már nagyon leszeretett volna tesztelni, és Klausnak nevezte el. – Hát tényleg emberek lehettek. A mocskos, eltorzult barbár… még neveket is képesek adni ezeknek a förmedvényeknek. Sajnálattal bámul a Klaus címkével ellátott, élete értelmét vesztett szenvedmény irányába. Az úgy viselkedik, akár egy veszett ragadozó. Szemeiben őrület csillog, szájából nyál csorog, izmai pedig bevetésre készen feszülnek. Gyilkológépek. Miért…?- Ez pedig Herr Gregor kreálmánya, amely az Iris névre hallgat. – mutat a másik “állat” felé. - Akkor hát kérem aki szeretné tegye meg tétjét, ki fog nyerni? Iris? Vagy netalántán Klaus? Perceken belül kiderül.
Érzi, hogy sikítani akar. Felébredni ebből a rémálomból. Kitörni a tömegből, valahogyan. Ez biztos nem lehet az, aminek látszik. Biztos nem lehet itt... egy... varázslat, illúzió, álom, vagy a múlt, vagy a jövő, valaki más emléke, semmiképp sem az ő jelene...
Undorítónak érzi magát, s nem csak testébe van zárva, hanem erre a helyre is. Díszvendég.. kinevezés.. mit keresnek ők itt? Miért akarják ezt megmutatni nekik? Első adag...
- Hol van... Herr... - Mi is volt a neve? Gondolkoznia kell. - ...Erich von Rotmantel? Láthatom?
Nem tudja pontosan, miért akarja látni. De neki talán lehetnek válaszai. Tulajdonképp vicsorogva neki akarja szegezni a falnak, és a fülébe sziszegni, hogy ezt hogy képzeli. Más világban élnek… ezt vajon senki nem veszi észre?
A legszörnyűbb, hogy ő maga sem vette észre. Ám mindig akad valami, ami újra meg újra emlékezteti.
- Hm... tud esetleg valamit ezekről a.. hogy is mondták... megrontottakról? Kinek lehet nagyobb esélye a győzelemre?
Damien próbálja legyőzni gyomra enyhe mocorgását és méltatlankodását... A vampire pedig hálás neki, hogy legalább képes még szavakat formálni. Mina nem érzi valami jól magát. Szédül is. Pedig egy széken ül…
- Önök nemtudják mik azok a megrontottak? – nyitja nagyra szemeit a kérdezett cselédlány.
Elájulni. Igen, talán az lesz a legjobb. Legalább megszabadul a szenvedéseitől. Csakhogy.. eddig életében egyszer sem ájult el, mindig csak fokozódnak különböző kellemetlen tünetei , amjd valahogy elmúltak. - Nem teljesen vagyunk tisztában a dologgal... de nem hangoznak valami csodálatosnak. - A fene, ezekkel a nem kívánt véleménynyilvánításokkal el fogja rontani a diplomáciát...
Ám ekkor valahonnan máshonnan szólítják a fehérnépet, így lelép. Remek, belőle se szednek ki többet. Mindegy, menjen cask… Mina már mast nem akar, csak egy nyugis, pihepuha hideg ágyat, ahova befekhet. És sötétet.
A tömeg figyelme egy másik helyre koncentrálódik. Egy férfit cipelnek ki a tömegből, látszólag magatehetetlenül…
Mina szemei kimerednek. Ez a sors vár őrá is? Ideje olajra lépni. Bár az talán csak olaj lenne a tűzre. - Na jó, köszönöm, én szerintem kihagyom a fogadást... visszamegyek kicsit az udvarra, vagy bárhova, ahol nincs ekkora tömeg.
- Megyek veled. - Most aztán nem hagyja egyedül. Még ha csak egy sima parti lenne, de ezek között... na nem mintha tudna tenni bármit is... valahogy borzasztó tehetetlennek érzi magát jelen helyzetben.
Megpróbálnak ugyanazon az úton, ahol jöttek, visszaszuszakolódni a sok vámpír és egyéb fajú között.
- Oké, szerinted hol lehet a családfő?
Azonban hiába próbálnának megszökni, a komornyik mintegy varázsütésre jelenik meg a semmiből és nekik is áll kérdéseivel. - Esetleg valami baj van? Segíthetek? Ön is rosszul lenne, mint herr Lambert úr?
- Mmmi micsoda? Lambert? Ő volt az, akit... akit elvittek?
- Nagyon meleg van itt... maga nem érzi? - kérdi a sötételf annyi nyugalommal, amennyit csak magára tud erőltetni.- Kimehetnénk valami hűvös helyre? Ott talán jobban lenne...
- Elkísérem önöket a gyengélkedőre, ahova Herr Lambertet is vittük. Úgy hisszük, hogy valami betegség állhat e mögött. - Zseniális meglátás… A komornyik pár lépés múlva folytatja. - A gyengélkedő kialakítása miatt, tömérdek frisslevegővel szolgál. Ám a felső szintet most nem ajánlanám. A személyzet hiánya miatt, kiengedtük a vérebeket, és nem szeretnénk ha akármilyen probléma, vagy baleset lenne.
Remek. Hát ide is ők akarják vinni. Ennek jó vége nem lesz. - Miféle vérebek?... Mina képes megnyugtatni a vadállatokat. - jut eszébe hirtelen a férfinak, mint feltételezhetően épkézláb ötlet. Ha nem ajánlja a felső szintet, valaminek lennie kell ott, ami fontos, s nem akarják, hogy bárki lássa. Lassúcska léptekkel indulnak meg az irányába. - Ne haragudjon, tudja, merre találom Erichet? Jó volna beszélni vele.. - Mina olyan kába, hogy már nem teljesen biztos benne, hogy abszolút erkölcsösen cselekszik. Ám a túlélés néha felülír dolgokat...
- Erich von Rotmantel… Ő nem mozdult el onnan, mivel várja hogy a fogadások teljesen végbe menjenek. – mutat mögéjük. És tényleg. Hogy felejthette el? De ott… olyan magasan lehetetlen lesz elérni. Főleg, ha elviszik holmi gyengélkedőbe. De ő nem gyenge. Csak most. Nem gyenge… díszvendég. Grófnő és gróf díszvendég. Miféle vérebek?
[color=#ccffff]- Kegyed nem ismeri a szerencsejátékokat? – Ismét az a kérdés, úgy feltéve, mintha teljesen idióták lennének, hogy valamit nem ismernek… Nem. Kezdi úgy érezni, hogy az egész világot nem ismeri, de legalábbis nem elég jól.. - Ön hamarosan el fog ájulni hölgyem, ajánlom hogy üljön le.
- Nem... nem fogok.. – Mina egy egy csomóba összegyűlt ellenkezéssé változik. Hangtalanul próbálja tagadni az egész létet, a történéseket, melyek vele zajlanak. Kapaszkodni bármibe, ami adódik.
Damien közelebb sétál a vámpírhoz, miután látja, hogy még valakit kicipelnek a tömegből. Ez a cucc járvány szinten hat már. - Na jó, tudja, mi az oka ezeknek a rosszulléteknek? Kérem, segítsen, ha tehetek bármit is. Nem akarom nézni, ahogy itt esik össze.. - szűri a fogai között, tekintetével pedig néha körbepislog. Ez nem normális. Hogy akadják ezt lenyomni a tömeg torkán?
- Előszőr ültessük le... – És ekkor kicsúszik az irányítás a kezei közül. Mina már cask a gravitációt érzi, ahogy mintha cask zuhanna, húzza magához, mély, hullámzó képek és szagok és színek, színekből kevesebb, úgy érzi, alszik, ám néha felriad pár pillanatra. Azonban valamiért rögtön vissza is alszik, kellemes, érzi, ahogy cipelik, gurul alatta valami, fogják a lábát, emelik fölfelé. Talán hároméves, és cask álmodta, hogy felnőtt, és játszanak vele. Damien játszik. Gondoskodik róla, vigyáz rá.
Arra eszmél, hogy már nem mozog semi. Teljesen egy helyben fekszik, egy ágyban, hanyatt, elrendezve, mintha cask egy kisgyerek lenne. Fehérség mindenütt. Nem érzi a legjobban magát, ezért csalódott. Azt ígérték, meggyógyítják, hogy hagyhatták csak így itt…? Van víz valahol?
Ő díszvendég... a tömegnek tapsolnia kéne őt. És ujjongani. Boldognak lenni. Nem pedig rosszul. Hol is van egész pontosan?
- Azt hiszem, a leültetésen túl vagyunk...szóval mi ez? Tömeges ételmérgezés? Nem akarják, hogy pánikoljon a tömeg? – Damien ismerős hangja a távolból. De hát nem is a távolból, hisz itt van mellette.
A sötételf próbálja megőrizni mindannyi hidegvérét, ami még maradt. Ezen nem segít a dolog, hogy már az ő karja felé is egy injekcióstűvel közelítenek, sőt, lefogják a kezét, hogy beadják.
- A tömeges pánik elkerülése mindig elsődleges szempont.
Damien arrébb lép. - Várjon, előbb ha lenne szíves elmondani, ennek mi a fontossága..
- Mit akarnak tenni velem? - kérdi borzasztó önző módon a vámpír, de ki akar jutni innen. Nem ért semmit. - Nem nézzük a mérkőzést?
- Sok vámpírcsalád tart szolgákat. Ebből az egyik legnagyobb a Blutstern vámpírok, akik a bányákban dolgoztatják őket, kietlen körülmények között. – magyaráz a nővérke. Ezután helyet foglal egy széken. Damien mindig elfelejti, hogy egy vámpírral él együtt, aki mondjuk korántsem viselkedik úgy, mint az összes többi. Ettől függetlenül az összes többit nem az ő viselkedése alapján kellene megítélni.
- A megrontottak is humanoid lények voltak egykoron. Csak ők az orvostudomány, és vérmágia által lettek modifikálva, különböző feladatokra specializálva.
- Mi alapján választják ki őket? - kérdi egy nehéz levegő után.Izzadtság csorog le a homlokán. - Egyébként ön tudja, hogy mi kik vagyunk? Csak úgy kíváncsiságból.
- Hogy mi alapján választják ki azt nem tudom. – majd felháborodva folytatja. - Én csak egy nővér vagyok. Fogalmam sincs az ittlévők legnagyobb részéről, hogy mégis kik. De ha magasabb rangba lennék, akkor biztosan nem is lennék nővér...
- És mondja, nem lesz semmi... mellékhatása ennek az injekciónak? Mikor mehetünk ki a friss levegőre?
- Beadom, és egy fél órán belül vagy előbb, már mehetnek is. - Majd picikét elgondolkodik… - Mellékhatás hát az eddig nemigen volt. Legritkább esetben, enyhe fejfájás.
Damien sóhajt egyet. - Csodásan sikerült ez a díszvendégség... látja, mi itt olyanféle díszvendégek volnánk. Ahhoz mindenesetre ragaszkodom, hogy Wilhelmina mellett maradhassak.
- Aaamennyiben ezt... ő is... így óhajtja..
A self meglepetten pislog. - Mert... tán nem óhajtja így?
Pár másodperc szünet után érkezik a motyogott válasz. - De...
Ismét egy sóhaj. Nem lesz ez így jó... Hamarosan tűk szúródnak a testébe. Kénytelen átadni magát nekik, mert úgy érzi, ha nem tenné, még borzasztóbb állapotba kerülhetne, Mina meg aztán főleg. Damien ráadásul kettőt is kap, mert még ezek voltak az elsők.
Mina kábán pislog felfelé. Még látja nyílni az ajtót, és a családfő lép be rajta. Megpróbál rámosolyogni, üdvözölni, mint régi jó barátot. - Na hogy vannak?
Majd Damien is lefekszik… inkább ledől egy ágyra… a szeme lecsukódik, mintha lepke szállt volna rá, majd csattan valami. Talán egy ajtó. És nyugalom megint, elméje összevissza pattog a képzeletében, sötéten és homályosan…

Felhasználó profiljának megtekintése

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Tudata lassan kezdi észlelni a világot maga körül. Fájdalom. Zúgás és zsongás, mintha beteg lenne, nagyon beteg, széthasad a feje, miért nem múlasztja el valaki? Hideg is van. Az oldala sajog. Hogy fog megmozdulni...? Hideg kő van alatta. Ez nem ágy, semmiképpen sem. Ösztönösen feltápászkodik, bár küzdenie kell, hogy két lába megtartsa. Soha nem volt részeg, de az állapot, úgy sejti, ehhez lehet hasonlatos. Túlságosan is ismerős érzés, hogy fogalma sincs, hol van és mi történik vele, és hol került ide. Fizikai diszkomfort. Fáradtság. Értetlenség. Hideg. Nyirok. Libabőr, rázkódás, csak összehúzná magát és elbújna...
Egy tömlöcben van.
Vagy A tömlöcben van,  ki tudja, talán soha nem is jutott ki onnan? S mindent, ami eddig történt vele, csak képzelte? Még mindig Eichenschildben lenne?... Tétován körbenéz, és keresi az egyetlen tényezőt, amely ilyenkor segít a túlélésben: Damient. Rácsok. Azokon túl... valami élőlény mászik ott, a hangját is hallja... mint egy mérges állat, nem, ez nem lehet Damien. Biztosan nem. Ugye nem?!
Felélénkül, nagyra nyitja a szemeit, szíve elképesztő ütemben kezd el verni, hasogatni a fejét és szemei előtt is rázkódik a látkép. Rácsok vannak előtte, majd egy folyosó, és a túloldalt megint rácsok, az övéhez hasonlatosak. Egy szép kis piszkos börtön.
Közelebb bújik a rácsokhoz, szemét összeszűkítve, hogy megvizsgálja, mi ez a rettenet, ami szaglászik, morog és mászik előtte. Furcsa, kiüt a többi közül. Ilyen nem volt itt. Egy őr volt, egy nagyon buta őr, de ő nem így nézett ki. És a kulcs sincs sehol. Valamint Damien sincsen sehol. A lény szájából nyál csorog. Nem adnak szegénynek eleget enni? Valamiért úgy érzi, a cucc őt akarja megenni. De legalábbis megtenné, ha nem választaná el őket egy rács. Ami problémás, mert ő ki akar innen jutni. De ha ez várja odakint, akkor inkább mégse. Meleg szellőt érez jobb oldalról. Melegség.. Az élet szele, legalábbis ebben a pincekörnyezetben. Olyan kábán nézi a szörnyeteget, amint sétál előtte, hogy fel se tűnik neki: valami itt nincs rendjén. Mármint.. nyilván nincs, hiszen ő be van zárva, na de ez az izé... tudnia kéne, hogy ez mi? Nagyon beütötte a fejét? Biztosan nem egy szokványos állat. Kutya, macska, nyúl, disznó, nem, ezek egyikére se hasonlít. Amire leginkább hasonlít, az egy értelmes kétlábú, agyonizmozva és kicsikét túlságosan is... hibás szájhigiénével... vagy csak nem adtak neki eleget enni?
A kezeire pillant, ösztönösen, mint az első dologra, amit meg tud nézni magán. Majd a testére néz le. A ruhája vajon az, amiben jött? A holmijai megvannak?
Nincs túl sok ideje azonban ilyesmiket vizsgálni, ugyanis a csorgó nyálú teremtés mögött egy másik ugyanilyen jelenik meg, és undorító hörgő hangot adva közelít felé. Mire bármit is tehetne, már éles fogai mélyednek a kezébe... Az már fel se tűnik, hogy az állatféleség társa is közelít visszafelé.
Egész teste egyetlen görcsbe rándul, és egy sikítást hall, meg a torkában is érzi, ahogy a hang utat tör magának.- Mész innen! Eressz! - sziszegi szinte ösztönösen, ahogy minden erejével igyekszik hátrébb rántani magát. Kijjebb is rántották a kezét, mintha a rácson kívülre akarná tépni magának, mint ehető húst. - Miért akarnak megetetni ezzel az izék.. - kezdi szinte hisztérikusan, majd elhallgat, amikor a sokfogas morgólények - mert kettő is van belőlük - megállnak.
- Hector! Rufus! - A hang gazdája kopogva közeledik. A szemfogak pedig egy centire belemélyedve állnak meg a kezében. Ezeknek nevünk van.
Várjuk. Nevek. Embernevek ezeknek a rondaságoknak. Rácsok... Kocsik, ketrec, a mai est fénypontjai, szórakozás...
Fantáziája hirtelen arra a szintre ugrik, hogy ő maga is egy ilyen fogas lény lett. Újabb sikítás hagyja el a száját, és megállapítja, hogy nem, ilyen hangja biztosan nem lehet egy ilyen négylábú izomkolosszusnak. Nem mozdul semmit, egy helyben figyel a hang irányába. Léptek. Közelednek. Szemeiben könnycseppek gyülekeznek, ahogy az éles fájdalom és iszony ott lüktet a kezében. Mi lehet ez a mocsok, amit most rávittek, hogy fogja ezt lemosni...
- Ejj ejj ejj kislány, ha vártál volna kicsit, Hektor elengedett volna... - fogja a fejét az égimeszelő, fölé tornyosuló nvéhez illően vörösköpenyes Rotmantel. Valóban, a kezéből szinte ömlik a vér, az ösztönös rángás közepette még jobban megtépte az a dög. Szinte szégyelli magát, ahogy a férfi olyan megvetéssel néz le rá, mintha egy darab melléktermék lenne az út szélén, ami beszélni próbál. - Hectorn lábhoz. - utasítja az egyik fogast, mint valami kutyát. Az hátat fordítva a ketrecben le is ül. Vajon felfogja, amit mondanak neki, vagy csak a hangsúlyból és az ismétlésekből ért valamit? Legnagyobb megrökönyödésére ezek után a férfi leül a dög hátára, mint egy székre. Mi a...? Átkulcsolja lábait és úgy néz a lányra. - C-c-c butuska lány így nem mehetsz ki a porondra.
A fájdalom olyan a testének, mintha a fülét érné valami nagyon zavaró, erős, karistoló zaj. Ismerős, de mégis más. Nem olyan gyors és hirtelen gyilkoló, mint a golyó. Fogakat még soha nem engedett ilyen közel magához. Brutálisan, bestiálisan bántalmazták.. Mivel érdemelte ezt ki? Ám nem mer sokáig szétsebzett kezére nézni, pedig a vér látványa finoman szólva is... meghozza az étvágyát. Csak hát ez nehéz, hogyha valaki retteg az életéért.
Ahogy felnéz, hasonló színt lát. Az est fénypontjai. Mindenki nézni fogja őket. Nővér. Borok. Folyosó. Fehér. Az arcot nézi, hátha eszébe jut egy név. Erich. De nem. Ez nem ő. Valaki más. Miért vigyorog? Minek örül, van rajta valami furcsa?
Ismét lenéz magára. Nem, határozottan nem úgy néz ki, mint ami megharapta. Akkor meg...? Porond? Valóra vált rémálom, remek. Nem, nem veszítheti el az eszét...
- Nem vagyok színész- motyogja nyafogva, kezei remegnek a fájdalomtól. Ám maga is meglepődik, mennyire... hozzászokik az érzéshez. Volt már rosszabb is. Talán. Bár attól tart, valami  fertőzés kerülhetett a testébe. Egyébként is, hogy került ide? Miért ilyen összevisszák az emlékei? Damien meg hol a csudában van? Legalább egy helyre rakhatták volna őket. Nem lehet benne biztos, hogy egyáltaln életben van-e még.
A férfi sóhajtva kezd el kutakodni a zsebében, ami valamiért nagyon idegesítő. Közben motyog: - Hová is raktam, hová is raktam... - Idegesíti, mert abban reménykedik, kapni fog valamit, ami jó. Milyen régen evett meg ivott endesen utoljára? S minden tagja sajog. Keze széttépve. Mivel érdemelte ezt ki? Miért csinálják vele ezt? Díszvendég...
A Rotmantel úgy látszik, meglelte, amit keresett. Két folyadékot tartalmazó hosszúkás tartályszerűséget vesz elő, tűvel a végükön. Az egyikben kék, a másikban piros színű valami van. Milyen jellemző... mint valami ócska bűnügyi történet. - Tessék aranyom, válassz egyet. Az egyik egy kissé megbénít, míg a másik meggyógyít. Jó kis szuvenírek nem?
- De én döntenék mielőtt még a kezed sajnálatos módon elfertőződne, és le kéne vágni.
Nyel egyet. A gyomra kis híján kifordul a helyéről a gondolatra. Fertőzés. Undorító. Rosszabb, mint a fájdalom. Mocsok, romlás... Undorodva néz föl a férfi cinkos mosolyára. Azt hitte, a férfiak csak úgy tudnak élcelődni egy nőneművel, hogy zaklatással fenyegetik, vagy nem csak fenyegetik, hanem egyenesen ki is használják a nőiségét. De ezt itt nem érdekli, milyen nemű, egyszerűen csak élvezi a kínzást.
- Ne! Nem! Engedjenek el! - hallja a könyörgő férfihangot, s ahogy odanéz, látja, ahogy vonszolják nyomorult sorstársát. Ő adta a bort, szakadt volt a ruhája és hasonlóan értetlenül viselkedett, mint ők maguk. Meg akarta ismerni... talán közelebb is akart hozzá kerülni, tudni akarta, ki ez, és... most viszik, talán megölni. A lények, amik cipelik, ugyanolyanok, mint ami megharapta, csak picit kisebbek.
Tudta, hogy itt lesz. Szegény szerencsétlen, annyira tudta, hogy ő is valami nagyon rossz helyen végezte... - Hová viszik? Hozzák ide... nem akarok egyedül lenni. - Hangjából valahogy kiveszett minden szín. Ellenségesen bámul a színes fecskendőkre. - Komolyan? És... Mégis honnan tudjam, hogy nem öl-e meg mindkettő... vagy lehet, hogy csak színezett víz van bennük. Ezek után.. bízzak magukban? Azt mondták, meggyógyítanak.  Neki mit mondtak? Én elvileg díszvendég voltam, őt milyen indokkal hívták meg?
Mérlegeli a lehetőségeket, bár sietni akar, még mielőtt az agya teljesen felmondja a szolgálatot. Bár ezzel talán már elkésett kissé.
- Óh hát ők mennek a ketrecbe, a szép félkör ringbe, szórakoztatni az elitet. - Vicsorogni támad kedve. De hát ők az elit. Díszvendégek. Meg lettek ide hívva. Azt mondták, azok az izék fogják szórakoztatni a népet. De arról nem volt szó, hogy ők is a nép része lesznek. Az még hagyján, hogy egymásnak eresztik ezeket az oszló hullához hasonlatos, éppen csak nem rohadó lényeket, de hogy normális, még élő kétlábúakkal arénáztassák őket?...
Valahonnan kintről, fentről ujjongás, majd fujjolás hallatszik. A hipnotizált tömeg. Eszébejut, ahogy egyszerre mondták a mondatokat. Menekülni akar, felébredni ebből a rémálomból.
- No de drágám örüljön inkább, hogy magára pazarlom ezt a két szert, vagyis inkább az egyiket. - Csaliként közel tartja őket a rácshoz. - Amúgy igen logikus, hogy melyik mit csinál. Szerencséje van, hogy a múltkori takarítóbrigád nem használta fel ezeket. - Takarítóbrigád?... A férfi nevet, az éles hang visszhangzik a sötét falakról. Megtörli a szemét. Sírni kell a nevetéstől? Mennyire kell ehhez betegnek lenni? - Jaj na azok négyen, tényleg egy agyatlan parasztcsapat voltak.
Fogalma sincs, miféle négyről beszél, de annyira nem is érdekli. Összerezzen, valahányszor valaki idegen közelít. Azok jönnek vissza, akik a szegény zsoldost cipelték. Nem is emlékszik a nevére. De szép neve volt. És az arca se volt csúnya. - Herr Heinrich. - köszönnek a férfinak, a fecskendőkre meg csak furcsállóan néznek. Őt körülbelül egy tárgynak nézhetik...
Heinrich. Hát az majdnem Erich. - Ki fog meghalni ma este? - Nem volt teljesen tisztában vele, hogy ezek a szavak megfogalmazódtak benne, csak mikorra már hallja is őket. Mélyen a férfi szemeibe néz, erősen állva a tekintetét és nem törődve azzal, mennyi látszik az undorból, megvetésből és félelemből rajta. Nyugodtságot kényszerít a légzésére. A seregben töltött idő jut eszébe. Felettesei parancsait hallja, Damien szavait, saját gondolatait.
A férfi kifejezéstelenül néz le rá. - Akárki élhet, és akárki meghalhat. Van akinek egyszerű, van akinek nehéz valamelyik cselekvés. De a fontosabb aranyom, hogy kell a segítség a karodnak? Vagy megkaphatom? - bámul az említett testrészre. Nein. Az az övé.
- Megka....? Köszönöm, de ha a háborút túlélte, inkább megtartom. - Minden manáját és erejét összeszedve rávarázsolja az Utánzást a férfira, majd kinyúl a két fecskendő felé, ezzel egyetemben minden a vámpír is tükrözi a mozgását és közelít a ketrec felé. Mielőtt azonban elérné, az egyik teremtmény, az, amelyiken nem ülnek - Rufus lesz az - közelít morogva. A Bábszínházzal két alakra is tudja alkalmazni az Utánzást, így segítségül kéri Raziel erejét. Köszönöm... - súgja gondolatban az angyalnak. A fecskendőket sikerül a kezeibe kaparintania. Visszaiszkol a ketrec hátuljába, majd fölemeli remegő kezeiben tartott talán életmentőjét és a bénítót. - Na, most a piros a rossz szín vagy a jó, mert hát végül is maguk is vért isznak...?
- Az hogy melyik a jó, majd kitalálod te magad. - figyeli őt a Rotmantel, térdén összekulcsolt kezein támaszkodva. Mina megforgatja a szemét.  Nem igaz, hogy nem képesek semmit sem mondani, ezzel így nem sokra fog menni... - Egy szúrástól még nem fogy ki, igaz?
Biztosra akar menni. Már ezerszer korábban megtehette volna, amire készül, de hátha valamit ki tud még szedni ebből az átkozottból. Túl naivnak érzi magát megint.
- Vagy az egész, vagy semmi. Ön tényleg olyan hülye lenne, hogy merő hóbortból töltöttük eddig a fecskendőket?
Nem fogja felvenni a sértegetést. Ettől az alaktól nem. Egy ketrecbe rakták, a nyavalyába is, és még képesek őt ilyen szavakkal illetni? A díszvendéget? A presztízses, megkínált, megitatott, megetetett díszvendéget, a nagy nemeskisasszonyt? Aki most itt sínylődik egy vizes, mocskos pince alpján és torz dögök harapnak a kezébe?!
Rohadjanak meg...
Tekintete nagyjából tükre az undornak, amit Herr... nem is, inkább Hund Heinrich lövell feléje.
- Hector, Rufus, munkára! - lebbenti körbe magán csodaszép vörös talárját, kivillantva a díszes páncélt, majd az üdvrivalgásokkal ellentétes irányba elsétál. Kutyái ismét elkezdenek fel s alá mászkálni a folyosón.
Majdnem utánakiált a férfinak, de aztán csak lihegését hallja visszhangozni a szűk kis teremben. Mindegy. Nem kell ő neki.
Várakozóan mered a kezében tartott két méregtartályra. Annyi lehetőség megfordult már a fejében, mégis úgy tűnik, túl sokszor nem fog tudni választani.
Nem mondott semmit. Lehet, hogy egyik sem hat. Lehet, hogy mindkettőtől elájulok. Lehet, hogy mindkettő bénít... Franc egye meg, úgysem fogom tudni eldönteni.
Lehunyja a szemét és ahogy egy könnycsepp legördül az arcán, arra gondolva, hogy reméli, Damiennel jobban bántak és semmi baja nincs, alkarjába mélyeszti mind a két fecskendő végét...
Kikerekedett szemekkel bámulja a csodát, ami történik vele. Mintha elindult volna lefelé egy lejtőn, amelyen már nem tud megállni, és fogalma sincs, mi lesz az út végén. Úgy érzi, az agya fel fog robbanni, de közel sem az ájulás felé tart, nem, a látása mintha felgyulladna, éles színek mindenhol, még ebben a bezárt, szürke térben is, a távolodó léptek zaja mintha vízesés robaja lenne, vagy kősziklák csapódnának a földbe. A keze olyan kínt érez, amelyet még talán soha, még akkor sem, amikor rengeteg golyó vágódott bele szinte sorozatosan.
Nem halt meg.
Nem ájult el.
Nem bénult meg... Várjunk. Elkezdi mozgatni az ujjait. Működnek. A fejét. Az is mozog. Körbenéz. Minden ugyanolyan... Majd vissza a karjára. A seb eltűnt, a gyors, viszkető érzéssel kísért folyamat véget is ért. A siker úgy folyik végig rajta, mint egy finom gyümölcslé, csiklandozva, megmelengetve. Azon kapja magát, hogy nevet, boldogan nevet.
Remek. Na és innen hogyan tovább?
A rácson kezd el keresni bármit, ami lakatnak vagy egyéb kijutási módnak tűnik. Kulcsokat a közelben... lennie kell kulcsnak valahol.
Hirtelen megtorpan. A világ ismét furcsa dolgokat kezd el produkálni. Mintha folyna valami a szeméből. Odanyúl, és valami kék kristályszerű valamit lát... érez.. aztán lassan az egész bőre tele lesz ilyenekről. Nem tud rendesen mozoni, inkább egy csirkéhez hasonlít a mozgása, akadozik. Csikorog. Mintha egy gép lenne. Egy kristályból való gép...
Pedig már azt hitte, csak az hatott, amelyiknek jó a hatása...
Ezek szerint a férfi nem hazudott. Nem fog tudni mozogni. Hát, legalább a sebei meggyógyultak... Ismét kezd körvonalazódni egy kép a fejében, hogy ez egy álom, csak azokban történnek ilyenek, de ott ilyen gyakran. És azokban mozogni sem tud, ahogy most sem. Minden erejét megfeszítve küzd azért, hogy az izmai engedelmeskedjenek, de egyre lassul, így inkább ülő pozícióba kaparássza magát, még mielőtt elesik és úgy beveri a fejét, hogy megint nem fog emlékezni semmire.
Minden erejét meg kell feszítenie, hogy valamennyire parancsoljon üveggé fagyott izmainak. Csikorog. Minden mozdulattal csikorog. És úgy marad. A szemei éppen mozognak, abba az irányba tud nézni, amerre a feje áll. Remek. Lassan próbál levegőt venni és észveszejtő sebességgel zakatoló szívét lenyugtatni.
- Na nézd mit csinált ez a féleszű magával. - hallja az egyik zsoldos hangját. Ő és társa, valamint két kutyájuk álldogálnak a cella előtt. Majd a másik:
- Inkább vigyük, mielőtt Heinrich minket is befog kísérleti alanynak. - Kulcs csikordul a dupla kulcslyukas zárban.  Besétálnak, majd a hóna alatt megragadják őt, mint kisgyerek egy kiscicát. Az aréna bejáratáig cipelik, mint egy zsákot, s még csak az arcával sem tud kifejezni semmit. Fatalistán hagyja, hogy vigyék. Úgyse tudna ellenkezni. Legalább még él. Még... Ez lesz hát a vége a kastélybirtokosnak? Damien legalább jusson ki...
- Szerinted meddig bírja a zsoldos? - kérdi egyikük, míg a másik tekintetét a hátán érzi.
- Inkább mikor múlik el a bénulás. Így nem szórakoztató, ha csak megrontott kajaként dobjuk be.
Nem, valóban nem, akarja mondani, ám nem tud megszólalni. Sem bólogatni.
Szerencsétlen zsoldos pedig harcol egy olyan bestiával. Keze a levegőben lebeg, elég természetellenes tartásban, biztosan sérült. A szörnyeteg, aki vele szemben áll, oldalazva körözget, sokadjára, vérben forgó szemei úgy vizslatják szerencsétlen férfit, mint amikor farkas játszik az áldozatával. Látszik, hogy a sokfogú lény teste teljesen kihasznált, izmai remegnek, fedetlenek, undorítóak...
Nem akarja, hogy meghaljon. Nem akarja, hogy ez a sors várjon rá, de még azelőtt el kéne múlnia a bénulásnak. A mágikus képességeit nem vehetik el. Azzal simán kicsinál egy ilyen mocskot, akármennyire óriási. Szétégeti Éjlánggal.
Tartson ki, kérem... Megteszem, amit tudok. Sajnálom. Annyira sajnálom. - Érzi, ahogy szúrós könnyek képződnek a szemében.

Felhasználó profiljának megtekintése

Wilhelmina von Nachtraben

avatar
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Időnként próbál nekifeszülni a testét gúzsban tartó erőknek, hogy ellenőrizze, még mindig ott tartják-e. De sajnos igen. Újra meg újra moccanni próbál és képtelen rá. Azon gondolkodik, hogyha a látványtól, ami előtte áll illetve mozog és zajlik az esemény épp, elhányná magát, az vajon hogyan történhetne, ha egyszer nem képes mozdulni, bár... ide is cipelték valahogyan, szóval a testét biztosan képesek mozgatni.
A zsoldos és az izomtömeg egészen egyenlően csépelik egymást. Szörnyű nézni, ahogy egy ember állati erővel kell, hogy védje magát. Mina próbál nem arra gondolni, hogy ha csak az egyik fecskendőt adja be magának, akkor most nem lenne mozgásképtelen. Ha nem lenne, akkor sem adódna lehetősége, hogy megvédje, mert... itt nem ezek a játékszabályok... nem menthet meg mindenkit...
Hogy gondolkodhat így?!
A homok vöröslik a vértől. Rengeteg folyt már ki rá. A közönség irányából érkező hangzavar majd' megőrjíti. Legszívesebben rájuk ordítana, sikítana, hogy fejezzék be, és elárasztaná az egész nézőteret olvadt lávával... na jó, csak folyékony éjlángra képes, de ettől függetlenül megtenné. Ezzel viszont csak ott tartana, hogy még több pusztítás.
- Szerinted meddig tart még a hangulatmeccs? - hallja meg az egyik vámpír hangját, aki a hóna alatt fogva cipelte, nem törődve azzal, milyen fájdalmat okoz neki, mint egy macskát, és még méltatlankodni sem volt lehetősége.
- Áh hamarosan kifúj már az áldozat. Puffancs ki fogja nyírni szerencsétlent.
- Puffancs? Miféle név ez a puffancs? És honnan tudod hogy mindjárt vége? Nekem úgy tűnik, mintha még bírná bőven a zsoldos.
Ezek a nyomorékok mintha csak arról beszélnének, esni fog-e holnap. Vagy ma. Hát, igen, már esik is. Zuhog. Folyik. Özönlik. A vér, kifele egy olyan testből, amely nem érdemelte ezt a szenvedést, kicsit sem.
Az imént beszélő kinyújtja a kezét a ring felé, érzi maga fölött a mozgást, a levegő vibrációját. Jobb szeme sarkából látja is a keze szélét és a tenyere egy részét.
- Frau Elizabethnek mindig érdekes névválasztásai voltak.
Újabb nyikorgással nyílnak és csukódnak ketrecajtók, hasonlók lehetnek, mint az övé. De mivel mozogni képtelen, nem látja, mi folyik a háta mögött. Frau. Frau Elizabeth. Ilyen szép névvel rendelkezni egy ilyennek... Komolyan, ezek az ünnepségek mióta zajlanak? Vagyis még azt megértené, hogy régen zajlottak, elvégre a múlt mindig is az elmaradottabbat és a primitívebbet jelentette, de most még hogy történhetnek ilyenek? Ki tussolja el? Tán senki?
- Ez már a sokadik alkalom, hogy ebben a pozícióban szolgálok. - jegyzi meg megint a másik. Akkor sok mocsokságot láthatott már. Majd suttogva folytatja: - De ha nem akarod az arénán belül végezni, én nem kritizálnám Frau Elizabeth névválasztásait ilyen hangosan.
A fickó ekkor átsétál a bal oldalára. Mintha ő ott sem lenne, mintegy tárgyként járják körbe. Vajon meglepődnének, ha a cucc hamarabb vesztené el a hatását, és...
Megrándul. Nem. A kristály még mindig nem engedi mozdulni. Undorodba néz a kék valamire, ami mintha beszőtte volna. Vajon tényleg ott van? Vagy ez valamiféle hallucináció része? Biztosan nincs ott... nem lehet ott... nem maradhat ott örökre, azt mondta, azt mondta, rövid időre elbénítja, nem örökre....
Próbál lélegezni mélyen és nyugodtan, hogy ne uralkodjon el rajta a pánik. - Puffancs, mindig eljátszadozik a játékaival. Figyeld meg, hamarosan megunja, és eldobja őt is.
Mint valami játékbabát vagy játékállatot? Mit jelent az eldobja? Szó szerint kell érteni? És élve vagy holtan?
Nem tudja levenni szemét a harcoló felekről. Valamiért bármennyire is borzasztó, látni akarja, látni akar minden mozdulatot. Úgy érzi, látnia KELL. Ez a kötelessége, amiért elrontotta. Nem tudja, mit, de most bűnhődnie kell, ezért figyeli, ahogy egyre gyorsabb csapásokkal aprítja a szoldos idegeit a lény, akit ki tudja, kiből készítettek. Nyála csorog, mintha csak nagyon kiéhezett volna már a húsra. A tömeg pedig ordít.
- Ahogy kivégzi ezt az embert, úgy mehet ez a vámpírlány utána, a következő játéknak.
Nem tud félni saját magáért. Képtelen rá. Csak a férfit nézi, ahogy küzd az életéért. A lény nekiveselkedik, megiramodik, majd ugrani kezd, a férfi pedig csak kitartja a karját, remegő félelemmel... Aztán egy pillanatban megáll, elernyed, tekintetében beletörődés látszik, kifáradás, kimerültség... egy könnycsepp gördül le az arcán, és Mina is érzi, hogy az ő arcán is folydogál lefelé valami. Fájnak a szemei, az orra is. Vajon a kristály folydogál rajta, vagy tényleg könnyezik? Mintha az egész arca szét akarna folyni... és törni is egyszerre. Az egész lénye, az egész lelke. Egy pillanatra felvillan benne, hogy ez talán mégis egy rémálom. De ilyeneket soha nem álmodott. Ennyi idő alatt ki kellett volna jutnia.
Az utolsó pillanatokig könyörög a zsoldos életéért, legfőképp szerencsét kívánva neki, azonban az a gusztustalan szörnyeteg nyilván maga alá gyűri. Egy tenyésztett izomtömeg. Éles fogaival feltépi a torkát, és Mina ugyanazon testrésze összeszorul. Nagyon forró valami folyik az arcán. Csak az jár a fejében, hogy miért nem tudott ez ellen tenni valamit, amíg még volt esély, és hol lehet Damien? Szemeit próbálja mozgatni, hátha valahol a kísértetiesen zajongó tömegben kiszúrhatja őt. Nehogy ő is áldozat legyen... Ha a szeme előtt fogják ezt tenni vele, akkor... akkor minden mindegy. Akkor teljesen átírhatja az egész világképét, mert akkor már semmi nem lesz ugyanaz. Megközelítőleg sem.
Közben rájön, hogy a tömeg a szörny nekirohanásával egyetemben még hangosabb üvöltésre váltott. Várja, hogy a lény előtt kinyissák a ketrecajtót és visszakísérjék cellájába, vagy esetleg az elkezdje felfalni áldozatát... vagy... nem ezt szokták?
Azonban a nagy kupac hús nem mozdul.
- Uraim uraim. Akkor hát jöjjön a pót terv, úgyis készen áll már a barátunk. - szólal meg a háta mögött az ismerős hang, melyből annyi egó csöpög, mint amennyi könny fog folyni Mina szeméből, ha így folytatódnak a dolgok. Heinrich. Kinek a kezéből kitépte a fecskendőket. Vajon megérte? Áh, mindegy már, kár ezen lamentálni. Úgysem számít.
Hogy gondoljátok, hogy áldozatot csináltok belőlem? Fogalmatok sincs, hogy ha kiszabadulok ebből a kötelékből, akkor az ujjaim egyetlen pöccintésével fekete lángokba tudlak titeket burkolni? Megbénítani titeket, és egy tűvel keresztülszúrni a torkotokat?
Csakis a háború tehette... régebben nem fogalmazódtak meg ezek a gondolatok ilyen élesen benne. Bűnösnek tűntek. Most is annak tűnnek, de ha valamire, akkor erre jogos a bűn...
Ismét feszengeni próbál. A lény hála az égnek továbbra sem mozog semerre. Kinyiffant az is. A férfi, aki talán a barátjuk is lehetett volna, legalább eltüntette ezt a szerencsétlen nyomorékot Veronia színéről. Talán valaha ez a lény is egy normális ember volt. Mind áldozatok. Mind, akik itt vannak... Ki teszi ezt és miért?
- Vigyétek be a lányt, a selejteket meg takarítsátok el a ringből. - utasítja. Selejtek. Hát azok neki mind. Mind az ember, mind a talán valaha-volt-ember. Vagy vámpír. Ki tudja, lehet, hogy a saját fajtájukból csinálják ezeket a fattyakat? Ezen beteg elméktől ez sem volna idegen.
Ismét megpróbál mozogni, és... Igen... Igen! Már van egy szalmaszál, amiben megkapaszkodhat. A kék valami csikorogva kezd el repedezni a bőre felszínén és lassacskán darabokban lehullani a földre. Megörül a szabadulás gondolatának. Annyi feszültség gyülemlett fel benne, hogy itt és most nekiugrana Heinrich torkának. De akkor nagy valószínűséggel meghalna. És Damien is. Aki hol is van?....
Egy pillanatra megdermed, hisz lehet, hogy nem kellene mutatnia, hogy képes mozogni, de.... de mi a francért ne? Úgyis tudják, hogy képes lesz mozogni. Azt mondta Heinrich, készen áll. Biztosan ért hozzá, mikor múlik el ez a cucc. Vagy ha nem is érdekli, úgyis azt várják el tőle, hogy harcoljon.
Hát harcolni is fog!
Az őrjöngés irányába fordítja a fejét.
Remegni akar, megrázni magát és megszabadulni ettől a kristályos valamitől. Undorodik tőle, nem akar ennek a fogságában meghalni... szinte felsikít az örömtől, amikor végre megszabadul tőle és az izmai végre újra engedelmeskednek neki. Minden erejét beleadja abba, hogy behajlítsa az ujját, majd a könyökét, és a lábait... - Eressze.. eresszenek el! Vaaaan nekem is láábam... - Régen beszélt, és keveset. Az ajkai is nehezen mozognak, mintha csak téli fagyos hidegben lenne odakünn. Persze még korántsem biztos benne, hogy meg lenne képes állni a lábán, de ezt nem kell tudniuk.
Nem hitte, hogy tényleg hallgatni fognak rá, egészen addig, amíg hirtelen a padló rá nem csap a fenekére... vagyis ő nem csap rá a padlóra a fenekével. Csak egy nyekkenést bír kiadni magából.
A tiltakozó, veszettnek és őrültnek hangzó hang viszont nem olyan, mint amilyenre számított. Nem egy hasonló zsoldost vagy szerencsétlen cellatársat vezetnek elő, bár ki tudja, hogy nem volt-e ő is valami hasonló cellában, ám a fehér haj és sötét bőr, meg ez a hang kezdi nyilvánvalóvá tenni, hogy megtalálta, akit keresett... mégpedig a sötételfjét, akivel jött.
Várjunk... na várjunk.... nem, nem szórakoznak vele...
Hirtelen csönd vonja be a világot, és a szívdobogását hallja leghangosabban, meg.... ezt az elviselhetetlen üvöltést... Mi a jó eget művelhettek vele?
NA ha ezek a fajankók azt várják, hogy majd összeverekednek.. már úgy igazán... akkor arra várhatnak. Majdnem elneveti magát a kis tervükön. Vajon ha nem döglik meg a szörnyecskéjük, akkor is ezt a megoldást választják? És hányakkal tették már meg ezt? Hány testvért fordítottak testvér ellen, szülőt gyermeke ellen.....?
Te jó ég. Ezeknek el kéne pusztulniuk Veronia színéről.
Próbál lábaira tápászkodni, elégedetlenül tapasztalva, hogy még mindig mintha álmában akarja mozogni, olyan nehezen megy, lassított felvételben, csak a föld nem lassítva húzza magához és a tompora igencsak fáj. De attól tart, fog más is.
A fegyvereit vajon nála hagyták? Azok a jó kis holdezüst tőrök...
Neem, nem gondolhat rá úgy, mint egy ellenfélre. Biztos, hogy nem.
Találkozik a tekintetük. Vérben úszó, vörös, fájdalommal és haraggal teli szemek néznek rá. Damien Nightwind gróf, vagy aki valaha az volt, őrjöngő állatként feszül az őt visszatartó akármiknek, köteleknek, vagy nem is látja pontosan, miféle szerkezettel tartják fogva... nyakán dagadnak az erek, üvöltésébe pedig bele akar szakadni a szíve. Mennyi ideje kínozhatják? Szenved egyáltalán vagy most ez az, amire vágyik? Hogy pusztítson? És ha elengedik, az jó lesz neki, vagy... vagy már semmi sem jó, soha többé...
Kinyitják az ajtót és belökdösik rajta ezt a képződményt, amit csináltak belőle. Óvatosan és figyelmesen leoldozzák róla a kötelékeket, majd szabadon hagyják és visszacsukják a ketrec rácsait.
Szörnyülködve néz maga elé, és nagyban jár az agya azon, mit tehetne...ki kell valahogy jutni innen... muszáj. Viszont azok alapján, amit lát, van valami szerük, amivel elő tudják idézni ezt az állapotot, és nem kell hozzá hosszú évek kezelése, mint ahogy gondolta...
Nyilván értelmetlen lenne megkérdezni tőle, hogy hall-e enegem... Pedig minden ösztöne ezért sikoltozik. De hisz látta a szemében, hogy nem. Azazhogy valószínűleg hallaná, éppen ez az, felfigyelne rá és idejönne, hogy darabokra szaggassa.
De ha ez megtörténne... utána mit tennének vele? Hagynák, hogy visszaalakuljon normális állapotába és útjára engednék? Talán ez még borzalmasabb sors volna, mintha itt az arénában...
Nem. Nem hagyhatja meghalni.
De ahhoz előbb neki magának kell életben maradni. A kettő egyszerre nehéz lesz, mivel össze vannak zárva egyetlen ketrecben!....
Damien még észre sem vette őt. A ketrec túloldalára akar visszajutni, kapdos kifelé a kinti vámpírok irányába. Mina lihegve hátrál a ketrec felé eső falának és megtapogatja magát, keresve bármiféle felszerelés után, amit esetleg nála hagyhattak, valami a ruhájában, aminek hasznát veheti, ott felejtett vagy egyszerűen csak újszerűen alkalmazható...
Semmijét nem vették el. Vajon miért akartak neki előnyt adni? Mi járhatott a fejükben? Hiszen végtére is varázsolni a páncélja és a tőre nélkül is tud.
Mire azonban erre rájön, őt is észreveszik. Azon kapja magát, hogy retteg... az egyetlen lénytől, aki a biztonságot jelentette számára. Tőle kell félnie. És lehet, hogy meg kell majd...
Inkább a környezetét veszi szemügyre gyorsan. Hiú remény, hogy egyszerűen elmenekülhetne innen, de a sokk miatt nem nagyon tud messzebb gondolkodni. Korlátozottak a lehetőségei. Rácsokat lát mindenhol, amik kissé megakasztják a tekintetét, de tisztán átláthatóak. Fent egy szellőző... Holdfény süt be rajta.
Holdfény. Tehát éjszaka van.
Az est fénypontja... adok én nektek fénypontot. "Ebben mindenki részt vesz." Akkor valamelyikőtök cserélhet velem és.... vagyis mégsem... Damient nem adom a kezeitek közé...
Megtapogatja a rácsokat, vajon mennyire mászhatóak... azaz mennyire menne szét a keze, ha megpróbálna felkapaszkodni rajtuk. De rájön, hogy ez használhatatlan ötlet. Nem mehet el innen... egyedül. ÉS egyébként is, azon is rácsok vannak. Bár... talán áttörhetné...
Talán áttörhetné ezt az egészet. De nem most. Most még nem, akkor egy őrjöngő selfet szabadítana a tömegre...
Tekintetét körbejáratja a közönségen, hátha lát valami ismerős arcot. Heinrichet keresi elsősorban. A sötétben viszont nehéz tájékozódni. Arcok, sok-sok arc, de a vonásaikat nem tudja kivenni.
Hirtelen dühös fújtatást és közeledő lépteket hall maga mögül.
Megfordul és kezeit felkészülve emeli maga elé. A Damien alakját viselő kifacsart lény szintén kezét felemelve közeledik felé, ütésre készen, olyan gyűlölettel, vagy inkább haraggal a szemében, amilyet még sosem látott. Ez egy rémálom haragja, egy irányítatlan és oktalan harag. Nem neki szól, nem miatta van, ezt tudatosítania kell, különben...
Remegő testtel nyúl ki az elméjével és megpróbálja megérinteni a hozzá közeledőét. Ritkán használt képességét veszi most elő, mellyel néhány gondolatot vihet át. Ám most sokkal nehezebb, mint valaha volt... próbálja közölni, hogy ki ő, hogy miért jöttek ide, hogy ki kellene innen jutniuk, kiáltozva, ordítva, sikoltva, ám Damien tudatát alig érik el a szavak.
Azonban egy pillanatra megtörik a jég. A gyilkos haragot felváltja... egy könnycsepp, amely lefolyik az arcán. - Mi... - Ennyi. Egy szócskát, szótagocskát képes kinyögni, ahogy ütésre felemelt keze megáll a levegőben.
Ezaz!
- Damien! - A név az fontos. A név az jó... érnie kell valamit... - Tudod, hogy ki vagyok, igaz?
Nem is reménykedett benne, hogy sokáig fog működni a dolog, de azért csalódott. A pánik ismét kiterjeszti felé jeges ujjait, ahogy Damien arca rángatózni kezd, mintha csak küzdene valamivel, ami a belsőjébe akar kúszni és átvenni felette az irányítást. A szemei undorítóan vörösek lesznek. Messze áll ez a természetes vörösségtől, pláne, hogy amúgy gyönyörű zöld szeme lenne... a szeme fehérjének viszont semmilyen színt nem kéne felvennie.
A tömegnek tetszik a dolog. Vagy csak várják már a folytatást... lelkesítően, türelmetlenül ordítanak körülöttük. Őket figyelik. Csak őket. Furcsa érzés, ez se gyakran fordul elő. Nem hitte volna, hogy ilyen helyzetben fogják majd százak vagy talán ezrek figyelemmel kísérni minden tettét. Eddig ezt nem is tudatosította.
Amikor egy pohár törik össze mellette, amit kintről dobtak, rájön, hogy talán mégsem tetszik nekik az előadás annyira. Valami nekivágódik Damiennek is, ami teljesen megtöri azt a kis harmóniát is, amit sikerült elérnie. Karjával-karmaival kinyúl felé. A vámpír ösztönből idézi meg magára a sötétség védelmét, majd csakúgy ösztönből fordul a tömeg felé és morog rájuk teljesen irányítatlan és állatias módon, fogait kimutatva, vicsorogva. Mire észreveszi, mit tett, már teljesen mindegy. Úgyis teljesen mindegy.
A sötételf viszont úgy esik neki ököllel az Árnyak védelmének, mintha nem számítana, hogy a kezei lassan vérben úsznak...
A közönség fujjol és ismét dobálózni kezd. Úgy látszik, nem tartják eléggé fontosnak az ételt, mert megannyi sütemény, falatka landol rajtuk.
Hálás az árnypajzsnak, hogy megvédi a sok vacakságtól, amit felé hajítanak.
Nem. Nem lesz jó. Azzal, hogy védekezik, csak felháborítja őket és nem fogja elérni a célját...
Gondol egyet és miközben arrébb sasszézik, gyorsan, ahogyan csak tud, ijedt tekintettel, körbe-körbe tekingetve és a lába alá-háta mögé is nézve, hogy el ne bukjon, tervezgeti, mit tegyen. Ismét megkeresi Heinrichet a tekintetével.
A testét borító pajzsról cseppekben folyik a vér. Meg egy repedés is. Damien kezein viszont több a repedés. Mintha csak valaki kőfalon gyakorolná az ütéseket. Nem érezne fájdalmat?...
Tekintete csak Erik von Rotmantelt kapja el, a családfőt, két köpenyessel borozgatva, és eszébe jut az említés valamiféle első szállítmányról.
Várjunk. Akkor lesz következő szállítmány is? Kiket hívtak még meg ilyen hamis levelekkel ide kajának? A rohadékok...
De rájuk már nem is igazán tud haragudni. Rosszabb a fájdalom, hogy pont őt... pont őt kellett ellene fordítaniuk. Lelke megkeményszik, fájdalmas és törékeny valami lesz belőle, mert ha elszontyolodna, akkor itt és most lenne vége. Az életösztön pedig ezt teszi néha. Megöli az érzelmeket és átírja azt, hogy micsoda is valaki. Így ha nem is ugyanaz, de legalább megmarad. Meg van adva a lehetőség, hogy egyszer talán még visszatalál önmagához.
- Maradj már, a szentségedet!- szitkozódik, szörnyülködve, hogy a lény, amit a selfből csináltak, mennyire tönkreteszi magát. Hogy fogja ezek után helyrehozni?
Vajon ha innék a véréből, akkor most én is ilyenné válnék? Eszevesztett szörny lennék, amit úgy irányítanak, ahogy akarnak?... Nem, ezt nem lehet irányítani...
Amennyire tudja, elkerüli Damient és egy hosszúkás, fekete tűt hoz létre mágiával a kezei között, majd mintha csak célbadobna, elhajítja azt Erik irányába. Lehetőleg az arcát célozva. Fogai összeszorulva, szíve a torkában dobog majdhogynem.
Felháborodás hangjai érkeznek kívülről, természetesen. Nyomban vissza is támadnak valamivel, ami eltalálja a pajzsát, így annak oda. - A pofátlan kis csitri!
Amint rájön, hogy elvesztette védelmét, rögtön készít is egy másikat. Azazhogy... általában védelemre szokta használni az Utánzást. Hátrálni kezd, és ha sikerrel jár, akkor a sötételfnek is ugyanezt kell tennie. Körben fölfelé pillant, ahol is látott valakit elsuhanni. Vajon az illető potenciális segítő vagy ellenfél? Vagy egyik sem? Megdobban a szíve. A változás mindenképpen valami jót jelenthet.
Valaki jöjjön. Valaki tegyen bármit. Valaki magyarázza el, miért történik ez. Valaki csinálja vissza Damient. Valaki vigye őket ki innen.
Valaki mentse meg...

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.