Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

Grob Eugandis

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Grob Eugandis Empty Grob Eugandis on Vas. Szept. 09, 2018 11:04 pm

Grob Eugandis

Grob Eugandis
Északi Ügynök
Északi Ügynök
A kezdetek


Nyolc évvel ezelőtt találkoztam először Lammer doktorral. Magas, öreg és csöndes alak volt, aki egész vizsgáztatásom ideje alatt, a többiekkel ellentétben, egy szót sem szólt hozzám. Sokáig fúrta az oldalam a gondolat, hogy esetleg nem sikerült lenyűgöznöm, vagy csak nem voltam szimpatikus számára, de szerencsémre nem erről volt szó. A tanárom mesélte el nekem, hogy Lammer Haufmann az egyik legismertebb és legnagyobb presztízzsel bíró Hollódoktor az egész palotában. Az, hogy ő nem szólalt meg, csak jót jelentett nekem. Később sokat faggattam erről az emberről és bár legtöbbször kitérő válaszokat kaptam, végül megmondta, hogy mennyire nagy kutyáról is van szó. Ő kiérdemelte a pozícióját. Sokat tett a király, és összességében egész Veronia jólétéért. Kár, hogy a háborúk és a vallási nézeteltérések miatt rengeteg munkájáról le kellett mondania.
Akkoriban sokat kutatott a mágia emberre gyakorolt hatásairól, eredménytelenül, így feleslegesnek titulálta a témát és hagyta az irattárban rohadni a lapjait. Későbbi kutatásairól nem tudtam meg túl sokat, de még is fel voltam csigázva. A legtöbb idősebb Hollódoktor, akiknek engedélyezik a kutatómunkák indítását, a háborúban való előnyszerzésre koncentrál. Lammer doktort azonban különlegesnek véltem. Pozíciója miatt megengedheti, hogy azt csinálhasson, amit akar. Legalább is így gondoltam. Hatalma volt. Így gondoltam. Ezért is döntöttem úgy, hogy miután mindent eltanultam tanáromtól, amit csak lehetett és elegendő tapasztalatra tettem szert, Lammer Haufmann lesz az első, akit megkeresek. Egy ilyen embertől biztosan van mit tanulni. Így gondoltam.
Nyolc év elteltével ismét betettem a lábam Carolusburgba és meg kell, hogy valljam, jó érzés volt. Leszámítva persze a borzalmas épületeket, a fölöslegesen széles utcákat, a kellemetlen szagú sikátorokat és az embereket. Carolusburg indokolatlanul hatalmas város volt és indokolatlanul sokan éltek benne. Ahogy beljebb haladtam, egyre inkább éreztem a különbséget a gyűrűk között. A tisztaság és az emberek modora egyenes arányosságban javult. Ez az első alkalommal, mikor itt jártam nem tűnt fel, hisz nem igazán figyeltem a környezetemet. Most azonban mindent megfigyeltem. Érdekes tanulmányt lehetne írni a nyomor tömegekre való hatásairól, már csak az eddigi tapasztalataim alapján is. Kár, hogy a kutyát sem érdekelné.
Először elmentem a nyilvántartóhoz, hogy megbizonyosodjak róla, keresett személyem nem hunyt el, amíg én távol voltam. Szerencsémre nem csak, hogy nincs föld alatt, még azt is meg tudták mondani nekem, merre találom, ami egy hihetetlenül nagy segítség volt, hisz nem kellett fölösleges köröket rónom a hivatalok között.
A nap éppen csak megkezdte útját a horizont felé, mikor hármat koppintottam a ház kemény tölgyfaajtaján. Hosszú ideig nem jött válasz, így még egyszer koppintottam hármat. Ekkor már nagyobb szerencsével jártam, az ajtó vaskilincse fordult, zár kattant és a kinyíló résen át egy éles szempár szegeződött rám.
- Mit akar? – kérdezte egy idős, ellenszenves hölgy.
- Lammer Haufmannt keresem. Itthon van?
- Az attól függ, ki keresi.
- Grob Eugandis vagyok. Hollódoktor.
Az ajtó minden figyelmeztetés nélkül visszazáródott és hosszú percekig ki sem nyílt újra. Végig futott az agyamon, hogy újból kopogtatok. Az öregek gyakran felejtenek el dolgokat, talán elfelejtette, hogy itt állok, azonban megállítottam magam. Még is csak udvariatlanság lenne siettetni. Az idősek pedig nem szeretik az udvariatlan látogatókat. Mindent meg kellett tennem annak érdekében, hogy elérjem a célomat. Várakozásom nem volt hiábavaló, az ajtó újból kinyílt előttem, azonban nem egy öregasszony volt az, aki fölém tornyosult, mint egy óriás, hanem maga Lammer doktor. Hosszú ősz haja kioldva lógott le a köntösére, arca tökéletes érzelemmentességet tükrözött és szemeivel folyamatosan az arcomat fürkészte. Végignéztem ráncain, csontos arcán, fakó szemein és a jól látható csontos kezein. Bizonyára a kora és a pozíciója okozta stressz miatt ilyen vékony. Végtelenségnek tűnő pillanatokig figyeltük egymást, némán, rezzenetlenül.
- Charlotte! Lesz egy vendégünk a délutánra. Készíts teát és kekszet a szalonba! – szólt a háta mögé az idős hölgynek, aki először nyitott ajtót nekem, majd intett, hogy kövessem, amit én csendben meg is tettem.
Csodálatos kis házikó volt. Magas plafon, nagy mozgástér és széles belső ajtók. A levegő tiszta volt. Se nem poros, se nem párás. Az előszobából egyből a szalonba mentünk, ahol két nagyfotel fogott közre egy még nagyobb asztalt. A falon különböző méretű és formájú olajfestmények sorakoztak, többnyire tájképeket és csendéleteket ábrázoltak. A szalonnak három nagy ajtaja volt. Az egyik, amin mi is beléptünk, az előszobába nyílt, míg a másik kettő zárva volt, így azok túloldalán rejtőző szobák és azok funkciói rejtve maradtak szemeim elől. Emellett egy nagy ablak is volt a helyiségben, mely az utca felé volt nyitható, de ahogy elnéztem az állapotát, nem lenne biztonságos a kinyitása.
- Emlékszem rád Eugandis. – jelentette ki a doktor, miközben a fotel karfájába kapaszkodva lassan leeresztette magát annak puha párnájára. Arcán látszott az összeszorított állkapoccsal járó merevség.
- Roppant megtisztelő, hogy így nyolc év távlatából is felismer. – mondtam, ám helyet nem foglaltam, hisz azt nem kínálta fel.
- Én mindenkire emlékszem, akire érdemes emlékeznem. Kiemelkedően teljesítettél a vizsgádon, a korodhoz képest. Tehetségesnek vélt a tanács, viszont az óta eltelt egy pár év és te elvesztegetted a legtöbbet.
- Miért gondolja így doktor?
- A tanárod, Jürgen, jó Hollódoktor, de sosem volt a legjobb tanár. Mellette olyan tanulni, mint salakon fát nevelni. Miért pazaroltad el az idődet?
- Úgy gondolom Jürgen mester tanítási módszerei igen gyakorlatiasak voltak. Nem érzem azt, hogy elpazarolt nyolc év lett volna.
- Akkor miért kerestél fel engem?
Egy pillanatra hezitáltam. Egyből rá akartam vágni a választ, azonban szemei elbizonytalanítottak. Talán nem is érdekli a válasz. Talán már tudja is a választ. Vettem egy mély levegőt és megköszörültem a torkomat.
- Szeretném, ha ön tanítana tovább.
Halk kopogás hallatszott és az egyik ajtó kinyílott, hogy miután Charlotte letette az asztalra a teás kannát, a poharakat és a kis tányér fehér kekszet, és távozott, újból becsukódjon. Ekkor Lammer felkínálta a szabad fotelt és elém tolta az egyik poharat. A teának kellemes mentás illata volt és a kekszek is omlósak, finomak voltak. A doktor megkért, hogy meséljek neki a gyakorlatorientált tanulói időszakomról és én készségesen meg is tettem. Elmeséltem neki, miképpen kezeltünk az egyszerű náthától kezdve a vérhasig minden betegséget, ami csak utunkba jött. Az első temetésemet is elmeséltem, minden szakmai részletre kitérve és az első élő has feltárásomról is részletesen be tudtam számolni. Teljesen kifogytunk a teából, mire mindennek a végére értem, és akárcsak a vizsgámon, Lammer Haufmann némán figyelt és hallgatta beszámolóimat.
- Szóval a sebek összevarrását remekül végezted. Ez elvárható volt. Azonban arról a feltárásról nem mondtam volna sok jót, ha láttam volna. – mondta végül Lammer. – Elmondásod alapján csoda, hogy nem halt bele a páciens.
- Bizonyára az erős narkotikum segített rajta. – próbáltam menteni a menthetőt.
- Bizonyára. Ugyanakkor nyolc év hosszú idő. Hányszor végeztél feltárást?
- Háromszor.
- És hányan haltak bele?
- Magába a feltárásba egyikük sem halt bele. Későbbi szövődmények okozták egyikük halálát, két héttel később.
- Hány tetemet boncoltál eddig?
- Összesen tizenhatot. Gyerektől az aggastyánig. Férfit és nőt is.
- Bizalomgerjesztő. Ha ennyi gyakorlati tapasztalatra tettél már szert, miért akarsz tőlem tanulni? Az ember az én koromban már nem járkál nagyon ki a városból, hogy testeket ásson el és betegségeket kezeljen.
Megfordult a fejemben, hogy hazudjak a szándékaimat illetően, de volt egy olyan érzésem, hogy hamar lebuktam volna a sablon szöveggel.
- Azért, mert ön áll a legközelebb a hatalom lángjához. – válaszoltam egyenesen a szemébe nézve. Arra számítottam, hogy elzavar, vagy leordít, azonban nem így történt. Merev és ráncos arca szórakozott mosollyal egészült ki, amiből egyértelművé vált, hogy jó választ adtam.
- Nagyon emlékeztetsz fiatal önmagamra. Csak nekem a te korodban kicsit több élet volt a szemeimben. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek? – a költői kérdése után vett egy mély levegőt és felkelt a fotelből. Szemei összeszűkültek egy pillanatra, de nagyon igyekezett nem kimutatni fájdalmát. – Amit te kérsz, az egy olyan dolog, ami sok energiámat és időmet emésztené fel, így el kell, hogy utasítsam. Viszont lenne egy ajánlatom a számodra. Segíts nekem a kutatásaimban és én is segítek neked, ha szükség úgy kívánja.
Szóval nem lesz a tanárom. Enyhe csalódottság fogott el, de új ajánlata felkeltette az érdeklődésemet. Egy egyezség lehetősége majdnem olyan jó, mint a közvetlen tanítás. Azonban nem tudtam milyen segítségre lenne szüksége, hiszen a kutatásáról sem tudtam semmit. Miután azonban közvetlenül rákérdeztem, készségesen elmagyarázta nagy vonalakban.
Közel három éve kezdte el beleásni magát a vámpírok átkába. Rengeteg információt és adatot halmozott fel, de nem sikerült közelebb jutnia az igazsághoz, sem pedig egy megoldáshoz, ami gyógyír lehetne a vérszívók számára. Elmondása szerint sikerült a feletteseinek bemagyarázni, hogy ez mekkora előnnyel járhatna a háborúban, így engedélyezték csupán.
- És miképp segíthetnék én a munkájában? – kérdeztem a doktortól, mire ő jobb karján felhúzta a köntösét és a könyék hajlatára nyomta az ujját.
- A vérükre van szükségem, hogy további kísérleteket végezhessek. Pár napja elakadtam, mert a készlet igen fogytán van. A háború miatt pedig nehéz tiszta mintára szert tenni és nem kérhetem meg bármelyik jött-ment zsoldost, hogy fecskendőzzön ki egy vámpírból vért.
- Érthető. És ha én azt megteszem, miképpen válik belőle hasznom?
- Ha jól csinálod és a minták is megfelelőek, hajlandó leszek bevonni téged a munkába. Viszont ha nem érdekel, neveket tudok neked adni.
- Miféle neveket?
- Olyan féle neveket, amik segítenek neked közelebb férkőzni a tűzhöz. Arról nem is beszélve, hogy jó híredet tudom terjeszteni a Palotában. De azért nem esek túlzásokba.
Csábító ajánlat. Jelenlegi helyzetemmel többet nem is kérhettem volna. Egy percig néztem ki az ablakon a macskaköves utcára, úgy téve, mintha gondolkodnék, ízlelgetném az ajánlatát, holott én voltam az, akinek szívességet tesznek. Végül aztán mélyen a doktor szemébe néztem és megköszöntem neki, hogy fogadott.
Van egy olyan érzésem, hogy megint gyalogolnom kell. Sokat.



A hozzászólást Grob Eugandis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 16, 2018 1:47 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

2Grob Eugandis Empty Re: Grob Eugandis on Szomb. Szept. 15, 2018 9:32 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Azt kell mondjam az egyik legkönnyebben olvasható a stílusod, ami az oldalon megfordul. Nagyon emberközeli módon írsz, még sem unalmas, jól kezeled a nyelvezetet és tökéletesen átadsz egy kifinomult, tanult tudósemberektől elvárható hangulatot. Kíváncsian várom a folytatást, addig is a jutalmad 100 TP, 1000 váltó és a következő:

Név: Megbízólevél
Leírás: Lammer doktor saját kezűleg szignózott levele, amelyben téged, mint az ő nevében eljáró hollódoktort említ meg. Emiatt Karolusburg valamennyi tanult polgára valamint az északi hollódoktorok is előzékenyebbek veled szemben és könnyebben veheted rá őket, hogy az aktuális feladatodban segítsgenek.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

3Grob Eugandis Empty Re: Grob Eugandis on Szomb. Okt. 13, 2018 5:04 pm

Grob Eugandis

Grob Eugandis
Északi Ügynök
Északi Ügynök
A táncoló pestis

Nem szeretek aratási idő után falvakban maradni. A magtárak körül mindig megjelennek a rágcsálók, amik a szakmámban a veszély indikátorai. Indokolt volt hát viselnem a köpenyem és maszkomat, miközben átutazni terveztem egyen, közel a déli határhoz, azonban az átutazásból még is maradás lett. A korgó gyomor, a sajgó talpak igen nyomós okot adtak rá. Nem volt túl késő ahhoz, hogy az emberek otthon aludjanak, de túl korán sem ahhoz, hogy dolgozzanak, így amikor kinyitottam a helyi fogadó vastag tölgyfaajtaját, csak zsúfolt padokat, teli korsókat és rengeteg rám szegezett szempárt láttam. Az odakintről halk beszélgetésnek és nevetgélésnek tűnő zajok pillanatok alatt elhaltak és páran már kezdték a keresztet vetni maguk elé. Az egyetlen ember, aki nem tűnt meglepettnek, az a fogadós volt, aki a pultja mögül intett nekem, hogy siessek és csukjam be magam után az ajtót. Miután eleget tettem kérésének, odasétáltam a pulthoz és letámasztottam a botomat.
- Egy szobát kérnék az estére. – mondtam nyugodtan, s magam is meglepődtem, mennyire hangosnak hatott a hangom a helyiségben. A férfi azonban nem mozdult, helyette átnézett a vállamon, mintha a többiek engedélyére várna. Hátranéztem én is és láttam, hogy senki nem néz a pult felé. A tekintetek mind a bakancsokra, asztalokra, korsókra szegeződtek. Majdhogynem tapintható volt a feszültség a levegőben. Visszanéztem a fogadósra és láttam arcán az aggodalmat. Nem ritkaság számomra, hogy bizonyos helyeken nem adnak szobákat. A babonaságot nehéz magyarázkodással legyőzni. De ahol a józan ész nem működik, majd más fog. Ez mindig így volt és mindig így is lesz. Belenyúltam hát köpenyem egyik belső zsebébe és húsz váltót tettem le az asztalra.
- Ezt a szobáért. – majd eszembe jutott, hogy nem elég a fogadóst megvennem, hisz egy egész falut kell meggyőznöm. Ismét belenyúltam és ezúttal száz váltót helyeztem elé. – Ezt pedig italra az ittlévőknek.
A férfi arcán a döbbenet halvány árnyéka siklott végig, ám azt hamar elhessegette a széles mosolya, mellyel felmarkolta a pultra szórt pénzemet.
- Parancsoljon uram, a pallásszoba kulcsa. – nyújtotta át a vastag fém tárgyat. Hangja öblös volt és mély, mely egyáltalán nem illett szikár alkatához, de bizonyára a sok alkoholos gőz belélegzése megtette a hatását. Továbbra is néma csend volt a fogadóban, az arcok mind lefele fordultak, de csak addig, amíg a szobám ajtaja be nem csukódott mögöttem. Akkor azonban a fogadós hangját hallottam, ahogy kihirdeti az új sörkört.
Nem volt túl nagy a szoba, húsz váltóért egyenesen pocsék, de volt ágy és tollpárna, aminek roppant hálás voltam. A szobának mindössze egy ablaka volt, amely kelet felé nézett, így a reggeli nap fénye tökéletesen megvilágíthatott mindent, a kilátás azonban elhanyagolható volt, hisz a hátsó kertre nyílt, ahol csak hordók sorakoztak. Az ágy lábánál egy darab faláda díszelgett, a sarokban pedig egy asztalra emlékeztető fa tákolmány egy hokedlivel alátolva. Miután mindent átnéztem, kiborítottam a láda porát az ablakon és megbizonyosodtam, hogy rágcsálók sehol sem tudnak bejutni, fellélegeztem és levettem a maszkom. A levegő poros volt, de koránt sem száraz. Kellemes volt belélegezni és a konyhából feláramló illatok csak előnyére váltak a helyiségnek. Botomat a falnak támasztottam és levetettem magamról az egyenruhámat, melyet a maszkkal együtt a ládába helyeztem el. Két ujjammal óvatosan megdörzsöltem a szemeimet, hogy elűzzem a fáradtságot majd leültem az ágy szélére és vártam. Ételt akartam felhozatni magamnak, hisz arra nem számíthattam, hogy majd valaki bekopog egy hollódoktorhoz, a lenti légkört azonban nem akartam megrontani. A felszivárgó hangok alapján úgy véltem, már javában tart a hangos mulatozás, és több órával napnyugta utánig énekeltek is a dolgos munkásemberek. Oly sokáig vártam, csaknem el is bóbiskoltam ültömben, ám a hangok végül halkulni kezdtek és a bejárati ajtó hatalmas koppanása jelezte, hogy gyomromat hamarosan megtölthetem azzal, ami maradt.
A meleg krumplileves gőzölögve pihent tálamban, s mellé még egy krumpli-pogácsát is kaptam, hogy legyen, mi kitöltsön. Egyedül ültem a pultnál, csendesen kanalazva vacsorámat, miközben a pultos szorgosan tett úgy, mintha dolga lenne. Nem szóltunk egymáshoz és kerülte a szemkontaktust, én azonban alakjának minden apró részletét megfigyeltem. Rossz szokásommá vált az évek során, de sokat megtudhatok így az emberekről. Magas, vékony, idős, ráncos ember volt, de biztos voltam benne, hogy fiatalabb ő a koránál. Vastag szemöldöke, őszülő barna haja és fakó barna szemei voltak, orra markáns, ajkai cserepesek. Hosszú ujjaival görcsösen szorongatta a rongyot, amivel a pultot törölgette, és amikor arrébblépett, bal lábára feltűnően sántított.
- Mi lett a kenyérrel uram? – törtem meg a csendet, mire a férfi felkapta a fejét és úgy nézett rám, mintha egy szellem szólította volna meg.
- Parancsol? – kérdezett vissza bizonytalanul. Mélyen elmerülhetett gondolataiban, ha nem értette a kérdésemet.
- Nemrégiben arattak a faluban igaz? Hogyhogy nincsen kenyér a háznál? – hogy értse is kérdésem alapját, megemeltem a krumpli-pogácsát.
- Igen sajnálom, de a mai sütést mind megették az előbbi vendégek. Sokáig tartana megint megsütni egyet. De ha ragaszkodik hozzá, reggel ön kapja az első friss sütést.
- Ne fáradjon vele. Korán indulok tovább. – mondtam, majd keserűen beleharaptam a kenyér-pótlékomba.
Ezzel a csend ismét elfoglalta megszokott helyét a helyiségben, kitöltve a teret, ablaktól lépcsőig. Csend volt az utcában és csend volt a padláson. Csend forgolódott a konyhában és csend zörgött az udvaron. Szerettem ezt a fajta csendet. Megnyugtatott és engedett elmerülni gondolataimban. A leves és a pogácsa el is fogyott és én kikértem egy üveg bort, hogy az megadja a hangulatot az álmodozásaimnak.
Az igazi álom az ágyamban fekve talált rám, egy félig üres üveggel mellettem és kegyetlenül lesújtott rám a fáradtságomból kovácsolt kardjával. Álmaimban csodálatos dallamokat hallottam, melyek elvarázsoltak és a boldogság hiánytalan érzetével töltötték fel a lelkem üres korsólyát. Gyakran álmodtam már erről. Sötétség és fény váltakozik lelki szemeim előtt, míg egy ismeretlen és felidézhetetlen dallam csábít valahová. Soha nem halkul és soha nem is erősödik. Ha megkérdeznék, miképp szól, nem tudnám megmondani, hogy ének, furulya vagy lant hangját hallom e, hisz mind egyszerre és egyik sem. Egy ismerős és mégis ismeretlen dallam ez, mely amint szemeimet felnyitom, szertefoszlik minden emlékével együtt. A tudat azonban ott marad, hogy dalt hallgattam és semmi mást.
Hangos dörömbölés riasztott fel ágyamból, mintha valaki erővel be akarná törni szobám ajtaját. Az ég alja már jelezte a nap közeledtét, ám annak koronája még nem jelent meg a horizonton, hogy fényében megfürdethessem álmos arcomat. Jobb híján hát ingem ujjával töröltem ki álmosságom a szemeimből, hogy teljes figyelmemet a hangos zargatómra tudjam irányítani. Amint fejem kitisztult, meghallottam, hogy a dörömbölés mellett kiabálás is hallatszik az ajtón túlról. Dühös és kétségbeesett kiabálások, melyek tartalmát nem szívesen részletezném.
A borosüveget, mely valamilyen okból kifolyólag nem borult el az éjszaka, áthelyeztem a kis sámlira, majd amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem és ajtót nyitottam. Egy ismeretlen asszonyság állt előttem, mögötte pedig még kettő, arcukon harag és félelem egyszerre jelen volt. Az ajtó nyikorgásával a kiabálás is abbamaradt és én maszkomat és botomat kezemben tartva mélyen az elülső asszony szemébe néztem.
- Mi lenne a probléma, ami miatt hajnalok hajnalán kell felriasztani? – megpróbáltam hangom a lehető legtekintélyesebb nemében feltüntetni, amelyen a reggeli állapotom is segített, de a nőket nem hatotta meg annyira, mint vártam.
- Te! Te vagy a probléma! Amióta a férjem elmesélte érkezésed, féltem, valami baj történik majd! És nem tévedtem! Ránk hoztad a bajt! – hangjából csak úgy csöpögtek az indulatok.
- Miről beszélsz? – kérdeztem, magam is oly közvetlenül, ahogy ő kezelt engem.
- Ránk hoztad a bizserkórt! – kiabálta az egyik hátul álló. – Mindenki, aki tegnap téged látott, mostanra elkapta!
Nem mondom, hogy nem lepődtem meg a hírtől. Az évnek ebben a szakában nem ritka, hogy valaki elkapja a bizserkórt, de az időzítés soha nem volt ennyire kellemetlen. Az első gondolat, ami végigfutott bennem, hogy én ebben a fertőben aludtam át az éjszakát, a második, hogy azonnal fel kell vennem a maszkomat.
- Szeretnétek igénybe venni a tudásomat, hogy segítsek betegeiteken? – kérdeztem következetesen, miután felhelyeztem arcomra a hollófej formájú arcfedőt. Az asszonyok kissé értetlenül néztek rám, majd hamar feltörő haragjuk egyszerre zúdult rám kiabálások formájában. Egyre kényelmetlenebbé vált előttük állnom, így hamar ki kellett találnom valamit, hogy megmenekülhessek a lehetséges halláskárosodástól.
Egy erőset koppantottam botommal a padlódeszkán, amellyel sikeresen az asszonyokba fojtottam a szót, így újból szóhoz juthattam.
- Vigyék egy helyre az összes beteget és hívják ide a javasasszonyt, minél hamarabb.
- Én volnék az. – mondta a közvetlenül velem szemben álló nő. – Ha egy helyre gyűjtjük a férfiakat, csak erősebb lesz a fertőzés! Maga tényleg doktor? – szavai ellenére a méreg elszállt belőle és szemeiben a remény kezdett megcsillanni.
- Igen, doktor vagyok. Ha egy helyen vannak, könnyebben tudjuk őket kezelni és megelőzhetjük a komolyabb problémákat. – megvártam a reakcióját, ellenzi e vagy segédkezik. Végül úgy látszott az utóbbi mellett döntött és a mögötte álló hölgyeket elszalajtotta, hogy gyűjtsék az összes fertőzöttet az ivó kertjébe. – Vízre lesz szükségünk, elégre ahhoz, hogy megtisztíthassuk az összes beteget és a lehető legtöbb afrodiziákumra és ópiátra, ami csak van a faluban. – a nő bólintott és hálóingjébe markolva lesietett a lépcsőn. Én visszaléptem a szobába és kezembe vettem a félig üres borosüveget. Felidéztem az összes lépést, amire megtanított régi mesterem, abban a reményben, hogy egyszer majd hasznát veszem, miközben az üveget a magasba emelve figyeltem a benne lötyögő vörös folyadékot. A testet megtisztítani. A füveket alkoholban feláztatni, majd megetetni a fertőzöttekkel. Ha szerencsém lesz, tíz emberből hat túl fogja élni és ki fogja heverni a benne tomboló tüzet. Több helyen jártam már, ahol népi hiedelemmel és szokásokkal próbálták gyógyítani a betegeket, de roppant hálás voltam az Úrnak, hogy nem ennyire elvakult faluba érkeztem.
Összesen nyolc férfit hoztak ki az udvarra. Megkértem az asszonyokat, hogy vetkeztessék le uraikat anyaszült meztelenre, s azok készségesen megtették. Én körbejártam a csoportot és végignéztem a kipirosodott testeken, miközben botommal meg-megböktem néhányuk lábfejét vagy kezét. Nem volt elfeketedve egyiküké sem, ami jó jel volt, azonban a vörös foltok sok helyen kiütésekké fokozódtak és mindegyikük arcán látszott, hogy folyamatos fájdalom kínozza őket. Hátrafordultam a kocsmároshoz, aki pár másik férfi társaságában állt, távol a betegektől és megérdeklődtem, hogy hol a víz, mire hat boroshordónyit is elém gurítottak. Bólintottam, majd utasítottam az asszonyokat, hogy mosdassák le a testeket, amennyire csak tudják, ezután a javasasszonyhoz léptem, aki nemrég ért vissza, kosarában a száraz füvekkel.
- Elhoztam, amit csak tudtam. Nem nagy a választék, de találtam egy üveg fehér máklevet.
- Megteszi. – mondtam egykedvűen, majd elvettem tőle a kosarat és ellenőriztem a növényeket. Egyik hatása sem kéne, hogy kiüsse a többit, így nem kellett válogatnom, ami nagyban megkönnyítette a dolgomat. Ismét odaléptem a fogadóshoz. – Megvan a hordó bor, amit kértem?
- Megvan! Hogy ne lenne. – mondta kapkodva, majd intett két férfinak és azok pillanatok alatt odagurították hozzám. Én a talpára állíttattam és feltörettem a tetejét, majd az egész kosár tartalmát beleszórtam a hullámzó vörös nedűbe. Megkevertettem az egészet az egyik ott álló paraszttal, majd hozzáöntöttem a máklevet is. Maszkom töltésének hála nem éreztem milyen szagot áraszthatott az így elkészített folyadék, de elnézve a többiek fintorát, biztos voltam benne, hogy nem jó. Ez magabiztossággal töltött el, hisz tudtam, hogy a jó orvosságok szaga mindig pocsék. Eközben a hátam mögött hallottam, ahogy mezítelen talpak tocsogtak a sárban.
Ahogy megfordultam, aggódó tekintetek szegeződtek rám. Arra vártak, hogy meggyógyítsam őket. Arra vártak, hogy csodát tegyek. Az asszonyok keze csaknem annyira remegett, mint uraiké, s némelyik szemében a sírás látszott feltörni. De mindenki tőlem várta a csodát. És ez jó érzéssel töltött el. A rángatózó mezítelen testeket odaszólítottam a hordóhoz, míg pár nőt elszalajtottam pár tiszta, meleg göncért, amibe betekerhetjük a betegeket, mielőtt súlyosbítanánk a helyzetet egy őszi meghűléssel is.
Kettő korsó orvosságot itattam meg a nyolc férfival, majd hazaküldettem őket. Meghagytam minden asszonynak, hogy jól etessék őket, sok hússal és gyökérzöldséggel, valamint minden nap fürdessék meg őket és itassák a hordóból két korsóval. Magabiztosságom reménnyel töltötte el az embereket, pedig én is csak reménykedtem, hogy az orvosság, amire egyszer megtanítottak, működni fog szerencsétlen parasztokon.
Végezetül a nap is felemelkedett a horizont mögül, hogy teljes egészében megvilágítsa a falut és a benne nyöszörgő és aggódó embereket. Én pedig tudván, hogy munkámat befejeztem a településen, félig teli boros üvegem társaságában tovább indultam az úton, eredeti célom felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

4Grob Eugandis Empty Re: Grob Eugandis on Vas. Okt. 14, 2018 10:20 am

Reméltem, hogy ez egy folytatásos élmény lesz, és megtudom végül mi lesz a betegekkel. Jó volt látni Grobot munka közben, a sztoikus doktort aki minden babona és hiedelem közepette megőrzi a hidegvérét és a tudomány erejével küzd a betegség ellen. Egyedül a címválasztást nem értem, de annyi baj legyen.
Jó kis élmény volt, nagyon életszerű. Jár érte a 100 tp és a második élményért 2000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

5Grob Eugandis Empty Re: Grob Eugandis on Szer. Márc. 13, 2019 10:35 pm

Grob Eugandis

Grob Eugandis
Északi Ügynök
Északi Ügynök
A dombon túli ének I.


Mikor megláttam a város hatalmas, égig nyúló falait, megkönnyebbülten dőltem hátra a szekéren.
- Innen úgy egy fél óra oszt megérkszünk, doktor. – mondta a szekeret hajtó Leon. Ez a kopaszodó öregember volt olyan kedves és az előző faluban beleegyezett, hogy felvisz Falbwich-ig. Eleinte vonakodott persze, ám elég volt megcsengetnem neki pár érmét és máris engedékenyebb lett. Feldolgozott faanyagot szállított az ottani piacra, így nem mondom, hogy kényelmesen utaztam, de legalább nem kellett tovább gyalogolnom.
Észak felől közelítettük meg a várost, mert az a térség volt a legbiztonságosabb a kereskedők számára. Az a hír járt a falvakban, hogy újabban megszaporodtak a támadások a déli oldalon, de hogy ki intézi azokat a támadásokat, azt senki sem tudta biztosra megmondani.
Leszálltam a szekérről, mielőtt beállt volna a kapuba, hogy én is bemutathassam magam a kapuőröknek.
- Az érsekhez jöttem, hivatalos ügyben. – jelentettem ki bemutatkozásomat követően, mire a mogorva képű katonának feltapadt a szemöldöke a homlokára. Ezek szerint az emberek errefelé nem szoktak csak úgy az érsekhez jönni, hivatalos ügyben. Felmutattam neki az ajánlólevelemet, melyet Lammertől kaptam, mire az még el is kezdett zavartan pislogni, mintha nem látna jól. Végül aztán félrevezettek egy kis faajtó mögé és megkértek, hogy várjak. Úgy is tettem. Vártam, csaknem egy órán keresztül. Ez idő alatt átnéztem felszerelésem minőségét, kipucoltam a csizmám talpát és kicseréltem a maszkom csőrének tömítését is. Nézelődni nem igen lehetett, ugyanis az ajtó mögött nem volt semmi, csak egy üres szoba, egy asztallal, amin egy gyertya égett. Az a gyertya is csak azért égett, mert az egyik katona tíz perc után meggyújtotta. A falak téglából voltak és a sarkokban pókhálók jelezték, hogy nem túl gyakran volt használatba véve az a helyiség.
Végül, a hosszú csendet, a zsanérok halk nyikorgása törte meg, ahogy egy másik katona lépett be a szobába, mögötte egy fehér palástos öregember, kereszttel a nyakában. A páncélos alak az ajtó mellé állt, nyitva tartva azt, míg a másik elém lépett.
- Üdvözlöm Her Eugandis. – köszöntött az öreg, fáradt és remegő hangon. – Sajnálatos módon Austin érsek egy roppant elfoglalt ember és nem tudott időt szakítani Önre. Remélem jómagam is szolgálatára lehetek a királyság egyik elkötelezett orvosának. A nevem Magluer Dachs.
- Doktor Lammer Haufmann nevében jöttem, hogy mintát gyűjthessek. – mondtam szárazon. Nem kívántam tiszteletlen lenni egy pappal, ám a hosszas várakoztatás, nem tett jót az emberszeretetemnek.
- Miféle mintáról lenne szó, ha szabad megkérdeznem. – dőlt előre Magluer, hogy szerényebbnek látszódjék.
- A vámpírról lenne szó, melyet az információink szerint ide szállítottak, és akinek a kivégzése jövő hét szerdán esedékes. – neki is felmutattam a levelemet, majd a hollódoktori irataimat is. Ő készségesen átfutotta őket a gyertya fényében, majd egy apró biccentéssel jelzett a katonának, hogy hivatalos iratok.
- Óh, hát persze! – sóhajtott fel a pap, mosolyogva és visszanyújtotta papírjaimat. – Hisz Haufmann doktor területe a vámpírok kutatása. Hogy is lehettem ennyire figyelmetlen! Bizonyára a kor teszi. – majd átfordult a katonához, aki az óta is a nyitott ajtó mellett állt. – Személyesen engedélyezem ennek a doktornak a városba való belépését.
- Köszönöm atyám. – háláltam meg neki, hisz a tény, hogy végre kikerülhetek abból a szobából, magában megért egy hálát.
- Ugyan, kérem! – mondta az öreg, majd mielőtt kilépett még elmondta, hogy a holnapi napon pontban-délben várnak majd a katedrális előtt, hogy elkísérjenek a rabhoz. Az, hogy addig hol fogom elütni az időmet, teljes mértékben rám volt hagyva.

A nap még magasan járt, így úgy döntöttem, nekivágok a főútnak, körbejárom a várost és keresek egy olcsóbb fogadót, ahol megszállhatok. A rengeteg termőföld, melyet a város külső peremén láttam, csupaszon meredt a kék ég felé, néhányon még szalmakazalok is voltak. A földek között tornyokként magasodtak ki az elszórt barakkok, ahol nagy valószínűséggel a szolgálatukat teljesítő katonák szálltak meg, ám ahogy egyre beljebb és feljebb haladtam a főúton, úgy kezdték leváltani azokat kisebb, de praktikusabb épületek. Imitt-amott felbukkant egy asztalos, vagy kovács műhelyének cégére, kisebb kertekkel, melyekben szekerek álltak. Egy félórányi gyaloglás után megszűntek a földek és a kilátást teljes mértékében felváltották a kertes műhelyek és házak sokasága.
Felnézve a domb tetejére már láttam a katedrális robosztus alakját és az oda vezető út mentén sűrűsödő épületeket és tömegeket is, szekereket azonban egyet sem. Állítólag van a városban egy elképesztő találmány, egy felvonó, amelyet saját szememmel is látni akartam, de valószínűnek tartottam, hogy az a domb déli, délkeleti oldalán volt található. Nagyot sóhajtottam, majd letértem az egyik utcán jobbra, remélhetőleg a kikötő felé. Kihasználva a sok szabadidőmet úgy döntöttem, megkeresek valakit, akinek hollétéről, vagy hogyanlétéről, semmit sem tudtam azon kívül, hogy Falbwichban rakodómunkás. Természetesen aki rakodómunkás, az nem feltétlenül a kikötőben dolgozik, de nem zárhattam ki a tényt, hogy a kikötőben nagyobb esélyem van megtalálni az olyan munkát végző embert.
Hosszas kérdezősködés és néhány útbaigazítás után megérkeztem a dokkokhoz és be kell vallanom, lenyűgözött, amit ott láttam. Hatalmas hajók kibontott vitorlái, hordók, ládák és szekerek sokasága. Nagyon sok hajó mellett emelőkarokat is láttam, melyek éppen pihentek, de nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük mozogni őket. Emellett mindenhol matrózok hemzsegtek, vitorlákat igazítottak, padlót súroltak, vagy rakományt cipeltek. Kinéztem magamnak egy hármas csapatot, akik éppen egy doboz tetején kártyázott és odasétáltam hozzájuk.
- Szép napot urak.
- Szebbet. – vágta rá egy kopasz, borostás alak. Arca gyűrött volt, de nem tűnt öregnek. Sokkal inkább fáradtnak. Szemei alatt szürke táskák látszottak és szemei enyhén vöröses árnyalatúak voltak. A másik kettő sem volt jobb állapotban. Vörös és táskás szemek, de nekik legalább a hajuk megvolt a szakálluk mellett. Mind egyszerű öltözéket viseltek, amely nem lógott sehol, nehogy beleakadjanak bármibe is munka közben. Felnézni azonban egyikük sem nézett.
- Tudnának segíteni nekem? Egy személyt keresek. – próbálkoztam az udvarias megközelítéssel.
- Mindenki keres valakit… – mondta a kopasszal szemben ülő.
Vártam egy kicsit, hátha folytatja, de nem így történt, így elmondtam nekik, kit keresek, mire mind felnézett. Enyhe zavarodottság volt a szemükben, majd mind a hárman letették a lapjaikat, felém fordultak és tekintetükkel öltözékemet fürkészték. Egyenruhám viselésére ugyan senki nem kötelezett, azonban hivatalos ügy miatt érkeztem a városba, így magamon tartottam, hogy ne legyen nehéz megkülönböztetni a köznéptől.
- Miért keresi maga azt az embert? – kérdezte ismét a kopasz. Nem hangzott ellenségesnek, sokkal inkább értetlennek.
- Személyes okokból.
- Azt az alakot sokan keresik „személyes” okokból. Legyen kicsit pontosabb. – mordult fel, az eddig csendben maradt matróz. Hangja olyan volt érces volt, mintha egy marék rozsdát nyelt volna reggel.
- Miféle szerzetek keresik még „személyes” okokból? – kérdeztem, furcsállva a hanglejtését.
- Nők, férfiak, magasak, alacsonyak… többnyire elfek. – válaszolta a kopasz és meg sem próbálta leplezni undorát, amikor megnevezte a fajt. Karba tett kezekkel nézett rám, kihúzott testtartással. Fenyegetően nézett ki, ám biztos voltam benne, hogy ő sem akar bajt a kikötőben.
- És önök milyen kapcsolatban állnak vele?
- Csak egy hajón dolgozunk. – morogta a rozsdás hangú. Arcán egy enyhe fintor futott végig, mintha nem lenne ínyére való a tény.
- Akkor gondolom, nem tartozik önökre, látogatásom oka. – kezdett zavarni, hogy magyarázkodnom kell egyszerű rakodómunkásoknak, így zsebembe nyúltam és a doboz tetejére helyeztem fejenként egy ezüstöt. Szúrós szemmel néztek rám, ám a pénz náluk is egy jól működő bizalomforrás volt. Elmondták, merre menjek és én annyiban is hagytam őket. Három ezüstnél több köszönetet nem érdemelnek.

A kikötőtől nem messze, két raktárépület között volt egy kisebb pihenőhelyiség. Látszólag alig volt elég négy embernek, ám a matrózok elmondása szerint nyolcfős pihenőként volt fenntartva. A környékén csak kevés ember lézengett és azok is sietősen végezték dolgaikat. Raktárépületről raktárépületre jártak, papírokkal és kosarakkal, valószínűleg kereskedők, akik felmérni jöttek a jelenlegi, vagy jövendőbeli portékáikat.
Kettőt kopogtattam az egyszerű faajtón. Nem kellett sokat várnom, hogy a kilincs elforduljon és a szobát a külvilággal összekötő résen egy arc nézzen ki rám. Ismerős vonások voltak, ám kissé szőrösebb és markánsabb, mint amire emlékeztem. Ködös szemei alatt táskák, haja, kora ellenére ősz volt, ráncok azonban nem látszottak arcán. A rés lassan kitárult és szemügyre vehettem az ember egészét. Munkában edzett férfi volt. Karja vastag volt és válla széles. Magas volt. Majd’ egy fejjel magasabb nálam. Alig akartam elhinni, hogy annyi év után mennyit változott.
Csendben álltunk és néztük egymást, ám még mielőtt kényelmetlenül hosszúra nyúlt volna a hallgatás, köhintett egyet.
- Segíthetek? – kérdezte. Hangja mély volt, akár egy medvéé. Teljesen más, mint amilyenre számítottam volna.
- Igen. – mondtam csendben, majd elnéztem mellette, hogy megbizonyosodjak róla, nincs más a szobában. – Te lennél… Mlat?
- Teljes életnagyságban. – jelentette ki vidáman, csak a mosoly hibádzott az arcáról. Valószínűnek tartom, hogy az oldalamon lógó maszk nyomta el benne.
- Mlat Eugandis? – kérdeztem pontosítva, hogy biztos legyek a dolgomban.
- Igen. – mondta, kissé bizonytalanabbul. – És maga…
- Grob. – jelentettem ki. – Grob Eugandis.
A férfi kővé dermedve meredt rám. Arcát beborította a hitetlenkedés leple és ajkai megfeszültek. Nem akart hinni a fülének, így szemével kereste a bizonyítékokat. Láttam, ahogy emlékeiben elmerülve próbálja felidézni az apró gyermek arcát, és közben feje apró mozdulatokkal próbálja a tagadást erőltetni lelkére.
- Számíthatok esetleg arra, hogy az elkövetkező órákban nem dolgozol? Jobb szeretném, ha egy ismerős ember mutatná be nekem a várost. – szavaim kizökkentették gondolataiból, ám szavait még nem hozták vissza. Csak bólintott egyet és jobb kezével megdörzsölte a szemét. Nagyot szívott az orrán, majd mielőtt becsukta volna előttem az ajtót, annyit motyogott az orra alatt, hogy összeszedi magát.

Felhasználó profiljának megtekintése

6Grob Eugandis Empty Re: Grob Eugandis on Csüt. Márc. 14, 2019 5:49 pm

Hangulatos kis írás lett. Főleg az apró részletek tetszettek, a felvonó, ahogyan a matrózokat leírtad... Kíváncsi leszek, maga a történet hova fog kifutni, meg hogy Mlat milyen rokona Grobnak, és mi lesz a vámpírral? És bár minden alkalommal megjegyzem, de most sem mulasztanám el elmondani, hogy nagyon könnyű téged olvasni, tiszta és érthető és ezt kedvelem igazán.
100 tp és 1000 váltó jutalom üti a markod, folytasd hamar!

Felhasználó profiljának megtekintése

7Grob Eugandis Empty Re: Grob Eugandis on Csüt. Ápr. 11, 2019 1:37 pm

Grob Eugandis

Grob Eugandis
Északi Ügynök
Északi Ügynök
A dombon túli ének II.


- Rengeteg kérdésem lenne, de fogalmam sincs, honnan kezdjem. – mondta Mlat, miután kilépett a helyiségből. Fehér inget viselt, egyszerű nadrággal és cipővel.
- Kezd az elsővel. – javasoltam.
- Ha tudnám, melyiket tegyem elsőnek, nem lennék gondban. – morogta, majd elindult a dokkoktól ellenkező irányba. – Nem hiszem, hogy felkészült lennék minden válaszodra, állva. – én követtem egészen egy kis parkig, ahol egyszerű fapadok, árnyékoló fák és csönd fogadott bennünket.
Leültünk az egyik padra és egy darabig csak bámultunk magunk elé. Bizony nehéz újrakezdeni valamit, ami több mint húsz éve abbamaradt. Ajkai lassan kinyíltak és szavai lassan, tagoltan csúsztak ki közülük.
- A járvány után… elmondták, hogy minden… árván maradt gyereket, magához fogadott az egyház. – rövid szünetet tartott, majd továbbra is maga elé bámulva folytatta. – Sokáig tartott kiderítenem, melyik házba kerültek, de elmentem. Titeket kerestelek. Téged és Lohjtot. De nem voltatok ott. Hinni akartam abban, hogy túléltétek a járványt, de az a hit... idővel elkopott. – végre felnézett rám, arcán gyűrődések jelentek meg, ahogy engem figyelt. – Mi történt?
- Járvány. – mondtam és kezemmel végigsimítottam arcom bal felén, ahol a régi, be nem gyógyuló maradványait viseltem a múltamnak. – Jött egy Hollódoktor, aki még engem meg tudott menteni. Anyánkat és Lohjtot eltemette. Én pedig vele mentem.
- Miért nem jöttél le Falbwichba? Miért nem mentél az egyházzal?
Csendben elgondolkodtam, megpróbáltam a majdnem húsz évvel ezelőtti döntéseimnek értelmet adni, ám nem tudtam.
- Alig egy hét alatt veszett oda minden, amit ismertem és szerettem. Nem voltam hét esztendős, amikor ez történt. Valószínűleg a gyász vette el a józan ítélőképességemet. Vagy meg sem volt akkor még.
Bátyám kisebb megdöbbenéssel hallgatta, milyen egyszerűen tudok róla beszélni, majd megköszörülte a torkát és megkérdezte, mi történt velem azután. Merre jártam? Milyen dolgokat tapasztaltam? Hogyan lettem hollódoktor? És én készségesen megválaszoltam neki mindent. Az elmúlt 18-19 év eseményeit. A doktori vizsgámat. A Finsterwaldi utat. A kisebb kitérőket a falvakban. Az első találkozásomat a pestissel. A nap lenyugvóban volt már, mire mindennel végeztem, és Mlat csöndben hallgatta végig. Időnként bólogatott, időnként hümmögött, de még egy gyenge kacagást is sikerült kipréselnem belőle.
- Szóval az én kisöcsémből nagyember lett. – mondta, miután végeztem a beszámolómmal. – Alig hiszek a fülemnek! Most, hogy tudom, milyen elfoglalt voltál, nem is haragszom annyira, hogy egyszer sem jöttél el Falbwichba, megkeresni engem. – hangján érződött, hogy még mindig haragszik érte.
- Sajnálom, amiért ennyi ideig lefoglaltalak. Bizonyára te is meséltél volna magadról.
- Eszembe sem jutott, amíg nem említetted. – mosolygott Mlat, majd felállt. – Gyere velem. Elviszlek az egész város legjobb ivójába! Az én mesémhez illik egy jó bor!
- Hát az én életem történetéhez nem illett volna? – tettettem a sértődöttet, miközben feltápászkodtam és követni kezdtem bátyámat.
- A te történetedhez a város összes bora sem illett volna!
Ő hangosan nevetett, míg én hátulról követtem a szűkebb utcákon át és azon gondolkodtam, boldogság-e az, amit a szívemben érezek.
Egy szűk utca, majdnem sikátorra emlékeztető hangulattal, otthont adott a világ legzajosabb ivójának. Összesen egy ablaka volt és egy akkora ajtaja, amelyen egy ember is éppen csak befért, de a cégérére legalább több gondot fordítottak. Az Aranykürt, érdekes módon egy tényleges, aranyba foglalt kürtöt hordott az ajtaja fölött.
Mlat erőteljesen felrántotta az ajtót és egy hangos kurjantással köszönt a benti tömegnek. Mindenki felé fordult, páran hangosan visszakiabálták sajátos üdvözléseiket, de a nagy többség elhallgatott. Az ismerős csend, amikor egy hollódoktor, egy zsúfolt fogadóba lép. Összesen négy hosszú asztal volt az ivóban, mindnél ültek legalább négyen. Ránézésre mind rakodómunkásnak tűntek, de akadt köztük néhány jól öltözött úriember is. Kettő kisebb asztal is volt a bárpulthoz közel, mely mögött egy fiatalnak tűnő, élénkvörös hajú nő állt. Bőre hófehér, arca szelíd, de szemei úgy néztek minket, mint egy ugrásra kész macskáé. Természetesen a legtöbb szempár az oldalamon lógó maszkomra és a botomra szegeződött, de bátyám ezzel mit sem törődött. Gyorsan leültetett az egyik kisebb asztal mögé, majd bort rendelt.
- Kissé mogorvának látszanak, de ez csak a köznapi megítélése a hollóképűeknek, ebben a fogadóban. – mondta, majd köhintett egyet és bocsánatot kért a megnevezésért.
- Semmi gond. Rosszabbakat is vágtak már hozzám. És a legtöbb helyen nincs jó megítélése a hollóképűeknek. – nem kis erőfeszítésembe tellett, hogy ne mosolyodjak el, amikor saját hangommal hallottam a gúnyszót, de szerencsémre bátyám helyettem is nevetett eleget.
- Akkor had meséljem el, én miféle kalandokba keveredtem! Nehogy azt hidd, hogy „csak” rakodó munkás voltam az elmúlt években. – mosolya vidámból rejtélyessé vált és mikor a bor is az asztalra került a két korsóval, rákezdett a különböző hajóútjainak történetébe. Részletesen kitért a vérparton látott szörnyetegekre és az élőholtakra, amik egy hajón hemzsegtek a tengeren. Történeteit olyan túlzott epikussággal mesélte, hogy kénytelen voltam kételkedni a dolgok igazában is, ám nem mondhattam ki hangosan, hiszen oly régen nem találkoztunk egymással.
A tömegbe idő közben visszatért a kellemes alapzaj, mindenki fesztelenül beszélgetett a maga asztalánál, nem is törődve jelenlétemmel, ami jól esett. Rég volt már, hogy úgy éreztem, nem akarnak hasba szúrni az emberek a tekintetükkel.
Pár óra elteltével az emberek szállingózni kezdtek kifelé és a fogadó egyre tágasabbá kezdett válni belülről. Testvérem még nem fejezte be az egyik meséjét, melyben éppen egy megtébolyult kapitányt vertek el, mikor az utolsó vendég is elköszönt.
- Meddig untatod még az urat, meséiddel Mlat? – kérdezte végül a vörös hajú pultos lány. Hangja lágy és dallamos volt. Kezdtem érteni, miért is járnak ide ennyire sokan, az eldugott hely ellenére is.
- Untatni? Hát nem látod, ahogy tűkön ülve várja a végkifejletet? – mondta nevetve bátyám, hangjában az erős ittasság dallamosságával.
- Akkor gyorsan zárd le, mert hamarosan zárnék. – mondta a pultos, majd kisétált az asztalok közé, hogy összeszedje a szabadon hagyott korsókat.
- Jogos az érvelésed. De lehet, el se mondom már a végét. Kiestem a ritmusból. Köszi Lill!
- Ne engem hibáztass, hogy jobban szeretsz vitatkozni, mint mesélni! – kacagott a lány, majd az összegyűjtött ivóalkalmatosságokkal visszatért a pult mögé, hogy kiöblíthesse és eltörölhesse azokat.
- Ejnye, kisasszony! – ugrott ki a székéből fölényeskedve Mlat, de azonnal vissza is borult. – Hát ilyen rossz fényben tüntetsz fel engem a saját öcsém előtt?
Lill keze, mely ez idáig a pult mögött szorgoskodott, megállt és vékony szemöldökét felhúzva meredt ránk.
- Nem hazudik. – jelentettem ki, úgy érezvén, lassan én is beleszólhatok a beszélgetésükbe. – Tényleg testvérek vagyunk.
- De hát mindvégig azt mondtad, hogy nincsenek élő rokonaid! – pislogott értetlenkedve Mlatra.
- És én mindvégig úgy is hittem. De a mai napon bebizonyosodott, hogy mindvégig tévedtem.
- Munka miatt sikerült végre eljutnom a városba. – magyaráztam a lánynak. – Úgy hittem, hogy nem fogom tudni meglelni, de hála az Úrnak, nem így lett.
- Ma érkezett a városba?
- Igen. – Erősítettem meg egy bólintással is.
- És már meg is találta a testvérét? Hát ez valóban isteni csoda! – csapta össze a tenyerét kacagva. – Ezt meg kell ünnepelni!
- Igazán nem szük… - kezdtem volna keresni a kifogásokat, de bátyám hatalmas kurjantással belém fojtotta a szót és helyeselte az ünneplést. Ezután követelte a legjobb ser csapra verését és újból megkísérelt felállni a székéből, ezúttal több sikerrel. Dülöngélve lépdelt a pulthoz, az üres korsólyával, majd megtámaszkodva felém fordította a fejét.
- Gyere Grob! Reggelig iszunk! – invitálása, még a magam meglepetésére is, működött. Felálltam, korsómat a pulthoz vittem és bárgyún mosolyogva Lillre, kértem abból a serből. Megszokásból még pár aranyat is lecsengettem.
Az aranyló nedű folyt a korsókba, folyt a torkunkba és folyt bátyám ruhájára is, miután a harmadik kör felénél összeesett és horkolni kezdett a földön. Normális körülmények között nem törődtem volna vele, de akkor és ott, akkorát nevettem, amekkorát talán gyermekkoromban tettem utoljára. Még könnyeim is kicsordultak, hogy megsirassák azokat a nevetés nélkül töltött éveket.
Mikor már a padlót tisztára sikálta Lill és én is megbizonyosodtam róla, hogy bátyám nem fog megfulladni reggelre, mind a ketten elfoglaltunk egy-egy széket, ugyan azon asztal két oldalán. Eléggé tompa voltam már az alkoholtól, hogy ne zavarjanak kérdései, de annyira nem voltam ittas, hogy ne tudtam volna normális válaszokat adni.
Meséltem neki a fővárosról, az északi pusztaföldről, a nefilimekről, de nem többet annál, mint amennyit ténylegesen tudtam. Még abba is beavattam, mi célból érkeztem a városba. Később ő mesélt nekem a városban töltött éveiről, az itteni nemesekről, és néhány viccesnek szánt történetet is elmesélt, amit az oda járó vendégektől hallott.
Végezetül csak elszóltam magam és megtudta, hogy nincs hol aludnom, így nagylelkűen felajánlotta, hogy az ivó mögötti kisszobában megszállhatok. Nagyon hálás voltam érte, de látva készségességét, nem értem be ennyivel, ugyan is eszembe jutott, hogy aznap nem is igazán ettem semmit. Gyomrom természetesen már órák óta jelzett, én csak figyelmen kívül hagytam. Most azonban, hogy lehetőségem is volt rá, kértem, ami a háznál volt. És ő hozta is nagy tálon a szárított szalonnát és az erjesztett káposztát, egy kevés barna kenyérrel.
Lill kedvessége határtalan volt és majdnem bűntudatom is támadt, amiért visszaéltem vele. Még szerencse, hogy csak majdnem. Ő még mindig csak egy egyszerű kocsmáros volt, míg én a Királyi Palota hollódoktora. Titulusom felsőbbrendűséget kölcsönzött nekem.
Az ivó kicsiny ajtaja kulcsra záródott, Mlat oldalra fektetett teste továbbra is az egyik asztal és a falk között horkolt, engem pedig egy vetett ágy várt a raktár melletti kis szobában, az ivó mögött. Az, hogy Lill hol fog aludni, végig sem futott a fejemen.
A megszokott álom, azonnal köszöntött, mint egy régi ismerőst, barátot, szeretőt. Fény és sötétség váltogatta egymást szüntelenül, miközben a dal, mely minden éjjel ugyan az, mégis minden éjjel másképp hat, egyszerre halkan és hangosan szólt a fülemben és a lelkemben. Oly nosztalgikus, még is annyira ismeretlen. Egész lelkemet átjárja a dallam, hagyom, hogy felemésszen, átformáljon és gyermekeként újjáalkosson, majd mindent visszacsináljon egy pillanat alatt. És ez a dal, ébredésem közeledtével egyre haloványabbnak tűnik. Míg mélyen aludtam, oly szilárd volt, mint az acél, most azonban oly gyöngének látszott, mint a selyem a lágy szélben. Lengedezett, egyre messzebb tőlem, s mire szemeimet felnyitottam, már emlékeimből is eltűnt. Csupán a tudat maradt utána, hogy egy dalt hallottam.
A szobának nem voltak ablakai, így a nap fénye nem járult házzá ébredésemhez, még is tudtam, reggel van. A sötétben csak nehezen voltak kivehetőek a tárgyak, melyek körbevettek, így ha akartam volna, se tudtam jól körülnézni. Kölcsönzött ágyam mellett egy szék formáját láttam, a széken egy kis vödör volt, benne víznek érződő folyadék. Miután megmostam az arcomat és egy pár kortyot is ittam belőle, a szék háttámláján megtaláltam egyenruhámat, amit különösnek véltem, hisz emlékeim szerint nem vetettem le elalvás előtt. De az is lehet, hogy csak megfeledkeztem róla. Gyorsan átnéztem az összes zsebemet és megnyugodva konstatáltam, hogy megvolt még minden papírom és vagyonom is.
Közelebb léptem az ajtóhoz, de mielőtt kinyithattam volna, megállítottam a kezemet. A dalt hallottam megint. Azt hittem még mindig álmodom, ám minden túl valóságosnak érződött. Még is a dal ott volt. Halkan, az ajtó túloldaláról szűrődött be, mint gyönge szellő. Hívogatott. Kinyitottam hát az ajtót és engedtem a csábításnak.
A fogadó, ugyan úgy nézett ki, ahogy előző este is kinézett, csak gyertyák helyett, most az ablakokból beszűrődő fény világított meg mindent, amit tudott. Ezért is uralkodott félhomály a helyiségben. Mlat az egyik asztalnál ült és egy korsót szorongatott, melyben feltehetőleg víz volt, Lill pedig a pult mögött törölgette a palackokat és halkan dúdolt. Azt a dalt dúdolta. Azt a dalt, mely álmaimban oly régóta jelen volt, de nem tudtam megragadni. Mindig elveszett, nyomok nélkül. De most ott volt. Tisztán és kivehetően.
- Jó reggelt öcskös! – bátyám rekedt köszöntésére a dúdolás is abbamaradt és én, abban a pillanatban, képes lettem volna arcon vágni testvéremet, amiért megszakította ezt a csodás pillanatot.
- Jó reggelt. – köszöntött Lill is, halovány mosollyal. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt.
- Jó reggelt. – köszöntöttem kettejüket, majd a bárpulthoz sétáltam. – Mi volt ez a dal?
- Csak egy régi gyermekdal, amit édesanyám tanított nekem. – válaszolta szerényen mosolyogva, fel sem nézve az üvegekről, melyeket törölgetett. Valóban csak ennyi lenne? Nehezen tudtam elhinni. Képtelenség, hogy semmi köze ne lenne az éjszakáim zömében hallható dallamhoz.
Hosszasan figyeltem arcának vonásait, remélve, hogy felfedezek benne valamilyen jelet. Láttam rajta a zavart és a rejtélyes szemmozgásokat, de túlságosan is fáradtnak is látszott ahhoz, hogy bármiféle vallatásnak alávethessem, emellett pedig fontosabb dolgom is volt aznap. A délelőtt kis részét még testvéremmel töltöttem, ajánlottam neki néhány főzetet, amely enyhíthetik a macskajajt, majd ő is ajánlott nekem néhány helyet, ahol minőségi alapanyagokat vásárolhatok. Az egyik, központhoz vezető úton búcsúztunk el egymástól, és Mlat még megígértette velem, hogy meglátogatom, mielőtt elhagynám a várost.

Dél előtt érkeztem a hatalmas erődítmény jellegű katedrális előtti térre, így volt egy kis időm nézelődni. Boltot nem sokat láttam, a teret többnyire csicsás, többemeletes lakóházak szegélyezték, széles utcákkal hézagozva. Ember, nem sok sétált arrafelé, időnként egy-egy palástos alak sétált egyik épületből a másikba, de a napnak ebben a szakában, nem volt nagy a mozgolódás odafent. Végezetül, pontban délben, megérkezett Magluer atya, oldalán három tagbaszakadt férfival.
- Adjon Isten szép napot atyám. – köszöntöttem a papot.
- Adja az Úr, hogy szép legyen, Eugandis. Ők itt a kísérőink, pusztán a testi épségünkért felelnek. – mutatott a három széles vállú köpenyesre, majd karjával irányt mutatva ösztönzött haladásra.
- Igazán köszönöm, hogy időt szakítanak arra, hogy a tudományt segítsék. – jegyeztem meg, mikor beléptünk a hűvös épületbe. Nem a katedrálisba mentünk, hisz érdekes lett volna ott fogva tartani egy vámpírt, de a katedrálishoz közel volt egy méretes, kör alakú kőépület, melynek keskeny ablakain csak kevés fény szűrődött be.
- Tudván, hogy ezzel a tudással majd segíteni kívánnak az Úr gyermekein, kötelességünknek is érezzük. – mondta az atya, miközben az egyik férfi mécsest gyújtott, melyet egy üvegbúra alá rejtett, majd másik kezében kulcscsomót csörgetve, előrement.
Három vasajtón és kettő rácsozott ajtón léptünk át, mire eljutottunk a cellákig. Az öt látható cellából négy teljesen üresnek látszott, még egy vödör sem volt bennük. Lépteink visszhangján kívül semmi más zaj nem törte meg a csendet odabent. Mikor odaértünk az ötödik cellához, különleges látvány tárult a szemem elé.
Egy férfi volt egy vasrácshoz szorítva bőrcsatokkal, minden végtagján legalább öttel. Szemét bekötözték, száját kipeckelték, hosszú, szőke haját pedig szorosan hozzákötözték a rácsokhoz. Volt egy olyan érzése, hogy amikor elérkezik a kivégzésének napja, nem fognak bajlódni a kötögetéssel és egyszerűen csak levágják majd. Amik viszont mindezek mellett a leginkább szemet szúrtak, azok a rúnák voltak a földön. Mikor Magluer atya észrevette mit bámulok, elmagyarázta, hogy a mágia elnyomására szolgálnak a minták. Fő a biztonság.
Nyugodtan léptem így be, az egyik köpenyes férfival, hogy köpenyemből előhalászott fecskendőmmel munkához is lássak. A tű könnyedén áthatolt a sápadt, fehér bőrön és a megfelelő érből folyni is kezdett a vörösség. Egy rövid ideig elidőztem a vámpír bőrének vizsgálásával, majd mikor a fecskendő megtelt, kivettem egy üvegcsét és belenyomtam a tartalmát. Még egyszer utoljára végignéztem a lekötözött alakon, hogy minden részletét emlékeim közé véssem, ám mikor szemeimet arcán pihentettem, az mintha megérezte volna és kipeckelt száját hatalmas vigyorra húzta, jobban láthatóvá téve megnőtt, hegyes szemfogait.
Fogalmam sem volt róla, hogyan volt képes megérezni, hogy az arcát figyeltem, bekötött szemekkel, de nem volt időm, hogy bármit is megkérdezhessek tőle. Az atya egy halk köhintéssel jelezte, hogy ideje lenne távozni, s én így is tettem. Valószínűnek tartottam, hogy soha többet nem fogok találkozni ezzel a vámpírral, így megpróbáltam mindent megjegyezni alakjáról.
- Mely családból való a fogoly? – kérdeztem a papot, mikor kiértünk a templomtérre.
- Saját bevallása szerint Nachtraben. – válaszolta az, hunyorogva az erős napfénytől. – De miért fontos ez önnek Eugandis Doktor?
- Egyáltalán nem az. Csak érdekesség. – feleltem és koppintottam kettőt a botommal a köveken. – Ha megbocsájt atyám, útra is kelnék. Még sok dolgom lenne és a mintát is időben le kell szállítanom.
Természetesen nem volt probléma. Az atya biztonságos utat kívánt, majd elváltak útjaink.

Gyorsan lépkedtem, egyenesen oda, ahonnan elindultam aznap. Az ivóba. Miután hosszasan megvizsgáltam magamnak azt a vámpírt, kellemetlen érzés fogott el, amely még kellemetlenebb gondolatokat ültetett a fejembe. Meg kellett bizonyosodjak róla, hogy nincs igazam.
Különös mód, az ivó nyitva volt, bár üres. Senki nem ült az asztalok körül és Lill sem állt a pult mögött, üvegeket törölgetve. Csendesen behajtottam magam mögött a kicsiny ajtót, majd a pulthoz sétáltam és lehelyeztem az üvegbe fecskendezett és alkohollal higított vért, majd vártam. Eltelt öt perc és én járkálni kezdtem az ivóban. Benéztem az asztalok alá, végigsimítottam azok tetején, majd a pult mögé is benéztem, de semmi olyan nem volt látható, amit addig ne láttam volna más ivókban.
Tíz perc után magam alá húztam egy széket és kezemben az üvegcsét forgatva vártam.
Tizenöt perc múlva már a szobába is benéztem, de akárcsak az ivó, az is üresen fogadott.
Félórányi várakozás után már kezdtem is feladni és indultam volna bátyámhoz, hogy elköszönjek tőle, ám mintha pont csak erre a pillanatra várt volna, a bejárati ajtó kinyílott és a vörös hajú lány lépett be rajta, hosszú köpenyben, fején egy indokolatlanul széles karimájú kalappal. Apró kosarat cipelt kesztyűs kezében, mely tele volt övegekkel, növényekkel és különböző húsokkal.
Arcán meglepettség látszott, mikor meglátott az asztalok között, majd egy halvány mosolyt engedett meg magának és biccentett felém. Sokkal kipihentebbnek látszott, mint reggel.
- Ki hitte volna, hogy pont akkor érkezik vissza, amikor én vásárolni vagyok?
- Isten útjai kifürkészhetetlenek Lill kisasszony. – mondtam válaszul, majd felajánlottam neki segítségemet, kosara átvételére. – Olyan gondolatok ékelődtek belém, melyeket csak a bizonyosság verhet ki onnan, így hát idesiettem, miután végeztem.
- Örülök, hogy látom Doktor. – átadta kosarát, majd elkezdte lehámozni magáról, hosszú gúnyáit. – Milyen gondolatoknak köszönhetem hát a korai viszontlátását?
- Szeretném először a dalról faggatni, ha nem bánja, melyet kora reggel dúdolt.
- Csak nem azt szeretné mondani, hogy elvarázsoltam hangommal? – kérdezte, szelíden kacagva, miközben a pulthoz sétált és leterítette, levetett ruháit. Hosszú köpenye alatt egyszerű inget és nadrágot hordott, de mindezt kiegészítette, egy különösen szemet gyönyörködtető nyaklánccal.
- Bár mondhatnám, hogy nem így van, kisasszony! – sóhajtottam, majd felhelyeztem kis kosarát a pultra. – Miféle dal volt az?
- De hát már mondtam. – pislogott értetlenkedve. – Csak egy régi gyermekdal, amit édesanyám tanított nekem.
- Majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy ez egy hazugság Lill kisasszony. Annak a dalnak nagyobb a jelentősége, mint holmi gyermekdaloknak.
- Miből gondolja ezt Eugandis? – a lány hangszíne megváltozott. A kedvességét átváltotta a gyanakvás.
- Személyes tapasztalataimból. Minden egyes éjjel ugyan azt álmodom. Ugyan azt a dalt, amelyet ön dúdolt ma reggel.
- Doktor, ön bizonyára csak megőrült. Nincs ebben semmi szégyellni való. – mondta rideg hanglejtéssel, majd kosarát felmarkolva sietősen bement a raktárba. Én viszont követtem.
- Az őrület közel sem így néz ki, kisasszony. Az iménti reakciója pedig bizonyosságot adott róla, hogy köze van ahhoz, amit mondtam. Mondja hát el, mi maga és mi köze van a dalhoz?
Hangom cseppet sem emeltem meg, még is kérdésemre úgy merevedett meg, mintha kiabáltam volna hozzá. Lassú, egyenletes mozdulatokkal kezdte kipakolni kosarából a vásárolt termékeket, majd miután kiürült, szembe fordult velem.
- Ön nem ostoba ember. – mondta. – Habár őrültnek hangzik is, nem az. Bizonyára már kitalálhatta, mi is vagyok én.
- Egy vámpír… - súgtam a levegőbe és kimondva még értetlenebbül álltam előtte, majd látván bólintását, még több kérdés merült fel bennem, mint azelőtt. Láttam, ahogy a lány éles szemekkel figyelt, pont úgy, ahogy legelső találkozásunkkor, az előző éjjelen.
- Mióta élsz a városban? – kezdtem az első, legkézenfekvőbb kérdéssel.
- Még nincs egy éve.
- Hogyan nem találtak még rád ez idáig?
- Rám találtak már. Nem is egyszer. A pénz és az alkohol remek felejtő eszközöknek bizonyulnak. De akin nem működött, azt egyszerűen csak elnyelte a tenger.
- Hogyan rejted el a fogaidat?
- Nem rejtem én el azokat. Csak nem beszélek annyit és akkor sem nyitom szélesre a számat. Nem vagyok én ostoba.
- És mi közöd van őhozzá? – felemeltem az üvegcsét, melyet ez idáig kezemben szorongattam. Ha a lány képes lett volna ölni a tekintetével, már rég halott lettem volna.
- Család. – mondta halkan és közelebb lépett. Félve attól, hogy kimarja a kezemből, gyorsan hátráltam két lépést és visszacsúsztattam egyik belső zsebembe a mintát. Ő csak mosolyogva elém sétált és nyitott tenyerét a mellkasomra helyezte. – Nem kell félnie doktor. Önt nem tervezem a tengerbe ejteni.
- Valóban nem lenne túl bölcs cselekedet. – helyeseltem és igyekeztem mérsékelni szívverésemet. – Egy hollódoktor eltűnése kicsit nagyobb hullámokat verne, egy közemberénél.
- Látja? – mosolygott újból szelíd tekintettel nézve rám. – Nem ostoba maga. Most már csak én szeretnék egy biztosítékot kérni.
- Egyszerű szavam nem lenne elég, igaz? – biztos voltam benne, hogy nemet mond, hisz amint kiszabadultam volna az ivóból, első dolgom lett volna jelenteni az egyháznak.
- Igaz. – mondta és lassan elkezdett körbesétálni, szabad kezét továbbra is kontaktusban tartva felsőtestemmel. Lassan beszélt, hangja halkan búgott. – Mind a ketten tudjuk már, hogy a dal, melyet éjszakánként hall már lassan tizennyolc éve, nem csak az ön agyának szüleménye. Bizony, nekem is közöm van hozzá. De nem csak nekem. Nagyon sokan vagyunk még, akik ugyan azt a dalt dúdoljuk, és még többen vannak, akik ugyan azt a dalt hallják már évek óta.
- Miért halljuk ezt annyian? – kérdeztem, mikor újból megállt velem szemben.
- Mennyire akarja tudni Doktor?
Értettem én, hogy mire ment ki a játék. A tudás és magyarázat ígéretével akart elnémítani és bármennyire is fájt beismernem, sikerült neki. Eléggé akartam tudni az engem érintő dolgokat ahhoz, hogy eltekintsek egy apró koszfolttól az északi királyság területén.
Megalkudtunk, hogy ha nem szólok senkinek jelenlétéről, és hagyom, hogy zavartalanul folytathassa dolgait, akkor minden újabb látogatásomnál, megoszt velem egy titkot, az engem is érintő különleges dalról és annak miértjéről.
Így indultam vissza Carolusburg felé, egy üvegnyi higított vámpírvérrel és egy nehéz titokkal a zsebemben.

Felhasználó profiljának megtekintése

8Grob Eugandis Empty Re: Grob Eugandis on Szer. Ápr. 17, 2019 1:02 pm

Várj. Most tényleg nem mondtad el mi volt a titok? Tűkön ültem eddig, hoy kiderüljön, erre nem írod le csak hazamész. Ilyen blueballst még sose kaptam! Gondolom ebből is látszik, hogy felkteltetted az érdeklődésem, az élmény lekötött a stílusod olvasmányos még mindig és magabiztosan használod a fogást, hogyha valaki mesél valamit ami lényegtelen a történet szempontjából akkor azt csak összefoglalod. Igazán nagyszerű volt tényleg. Jár érte a 100 tp és az 1000 váltó.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.