Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Darrakard

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 55

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 66

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 42


You are not connected. Please login or register

Marcus Berger - élmények - 1500

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Marcus Berger - élmények - 1500 on Szer. Szept. 19, 2018 12:42 pm

Marcus Berger

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Rövid családtörténet

A Breitnau család egy kis uradalmat tudhatott magáénak már négy emberöltő óta. A birtok apai ágon a legidősebb fiúra szállt mindig. Mikor Johann Klaus (alias Marcus Berger) megszületett, nagyapja, Klaus Aldman von Breitnau volt a család feje. Az öregúr mindig is erős kézzel kormányozta a kis birtokot és rövid pórázon tartotta a családtagokat. Egyetlen fia született, Marcus Cornelius (a jó ég tudja mért adott neki két latinos hangzású nevet), akit a lehető legjobb neveltetésben részesített. A birtok utazással járó kereskedelmi ügyeit a családfő öccse, Harald intézte. Haraldnak egy fia és egy lánya született, Karl és Jutta. Marcus az egyik kereskedelmi partnerük lányát vette el feleségül, Johanna Altdorfert. Karl már szintén házasként egy apró kisfiú, Ulrich édesapja volt.

Amikor kezdett elromlani minden

Klaus nagyapa az évek folyamán egyre nehezebb természetű lett, és életének utolsó öt évében lassan elhatalmasodott rajta valamiféle üldözési mánia. Ez nem volt ez előzmények nélküli, vagy alaptalan. Sok gondjuk volt két szomszéd birtokossal, akik megpróbálták rátenni a kezüket a Breitnau birtok egy részére. Az ügyek már évtizedek óta húzódtak, és voltak benne igen aljas momentumok is, de a család szépen védte az ilyen támadásokat, összezártak, kiálltak egymásért.
A gond akkor kezdődött, amikor Klaus nagypapa paranoiája elhatalmasodott, és már a családtagjaiban sem bízott meg. Unokaöccsét, Karlt soha nem kedvelte, mert rátermettebbnek tartotta, mint a saját fiát. Ez nem volt egyértelműen eldönthető, a két fiú egyaránt éles eszű, jó felépítésű, harcban jeleskedő fiatalember volt, eltérő mértékű tehetségekkel, de kiegyensúlyozottan inkább kiegészítették egymást. A feszültség azonban egyre nőtt, ahogy Klaus nagypapa állandóan Karlt szapulta, és egyre jobban kirekesztette. Emiatt öccsével, Haralddal is rendesen megromlott a viszonya. Harald sem volt egy ma született bárány, indulatok benne is munkáltak rendesen.

Elszabadulnak a dolgok

Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül sor kenyértörésre. A családfő egyik dührohamában kitagadta Karlt, és száműzte a birtokról. Fiatal felesége, és kisfia kénytelen volt ismerős családoknál meghúzni magát, Karl pedig, hogy a család megélhetését biztosíthassa, zsoldosnak állt. Haraldnak megtiltották, hogy támogassa a fiát, és mivel volt még egy lánya a családban, egyenlőre nem merte megkockáztatni a nyílt szembeszegülést. Azonban Karl az első nagyobb csatában, amibe belekeveredett meghalt, és ekkor Haraldnál betelt a pohár. Keményen összeszólalkozott a bátyjával, és a vita dulakodássá fajult, amiben végül a családfő elhalálozott, a saját öccse leszúrta.
Ekkor Marcus vált volna elméletileg a család fejévé, akinek meg kellett volna torolni apja halálát. De Harald főleg emiatt magához ragadta a hatalmat. Bátyja betegségét utólagosan örökletes elmebajnak nevezte, és azzal érvelve, hogy akkor a fia is beteg, és veszélyes maga mellé állította a család egyéb tagjait. Megfordult a kocka, és Marcusnak kellett menekülnie, és Karl családja visszatérhetett a birtokra.

A száműzetés

Marcus, Johanna és Johann messzire költözött, kibéreltek egy kis házat, és földművelésbe kezdtek. Nevet is változtattak, ezentúl Lochnerként mutatkoztak be. Johann ekkor két éves volt. Marcusnak fájtak a történtek, de soha nem volt hatalomvágyó, az örökösi pozíciót inkább kötelességnek élte meg. Apja tetteivel ő sem értett egyet az utóbbi időben, és noha rettentően fájt a halála, valahol megértette nagybátyját, Haraldot is. Amúgy meg elege volt az intrikákból, és viszálykodásból, és úgy döntött elengedi a múltat, az egész uradalommal együtt, és a saját lábára áll.
Lovak tenyésztésébe fogott, és egészen sikeres volt ebben. A kis csald megélhetése biztosított volt, lassan, de biztosan gyarapodtak. A kis Johann egyszerű, de rendezett körülmények között nőtt fel, jó neveltetést kapott, szülei átadtak neki mindent, amit maguk tudtak, és a gyermek már megérett a megértésére. A múltról viszont hallgattak, és a gyerek nem emlékezett az udvarházra, ahol élete első két évét töltötte, és családtagjaira sem.
Annyit tudott, hogy a szülei elköltöztek valahonnan, ahol nem látták őket szívesen, és nem akarnak oda visszamenni. Idővel tudta, hogy a Lochner nem az igazi neve, de az eredetit nem árulták el neki.
Itt be is fejeződhetne a tragédiák sorozata, de sajnos a sors másképp fordult.

Nomen est omen

Hogy egészen pontos legyek, nem a nevekkel van baj, hanem azzal, hogy ki mit vizionál, azt be is vonzza magának. Azt nem tudni, Marcus és Johannn örökölte-e Klaus nagypapa elmebaját, de az öccse hamarosan ugyanazokat a tüneteket kezdte produkálni, mint az elhunyt családfő. Ő azonban nem érezte magát annyira biztosan a pozíciójában, hogy ezt nyíltan művelje. Lelkiismeret furdalásból, vagy egyéb okból meggyőződése lett, hogy Marcus bosszúra szomjazva az életére tör. Ezért aztán bérgyilkosokat fogadott, hogy keressék meg, és öljék le az egész családot.
A végzet nem otthon csapott le a száműzöttekre, hanem éppen akkor, amikor egy nagyvárosba látogattak kicsit felüdülni, kikapcsolódni. Marcus és Johanna meghalt a támadásban, a kis Johannt azonban apja egy hídról a folyóba lökte. A bérgyilkosoknak nem volt kedvük megkeresni a holttestet, azt jelentették a megbízónak, mindenki meghalt.
Azonban Johann édesapja azért lökte a gyerekét a folyóba, mert tudta, hogy a fiú remek úszó. A kölyök ázottan, megtörten és rettegve partra is vergődött. Még csak nyolc éves volt. Szülei semmit nem mondtak el neki a család eredetéről, pontosabban annyit tudott csak, hogy valaki elől rejtőznek, és egy ígéretet bírt, hogy ha nagyobb lesz, megtud majd mindent. Erre most már nem kerülhetett sor. Így a fiú Johann Lochnerként nőtt fel a továbbiakban, árván, támasz nélkül.

Kiképzés

Az utcán éldegélő, de eddig jó nevelésben részesült fiút felszívja egy szervezet. Ők kifejezetten árva gyerekekre szakosodnak, akiknek harci és egyéb kiképzést adnak, és aztán kiközvetítenek mindenféle munkákra. A megbízásokért kapott díj felét (néha többet is) pedig lenyúlják. A delikvensnek kötelező minden feladatot elvállalni, amit szereznek neki, legyen az bármilyen veszélyes, vagy mocskos.
Johann tehát itt nőtt fel, ebben a miliőben, sok vér és könny közepette, és nekik is dolgozott jó pár évig. Innen a sok sebesülés a bőrén. Gyűlölte, hogy néha korábbi becsületes neveltetésének ellentmondó cselekedeteket kellett végrehajtania, de nem nagyon lehetett szabadulni a szervezet szorító öleléséből.
Aztán a véletlen úgy hozta, hogy egyik küldetés során olyan komoly sérüléseket szenvedett, hogy a társai halottnak hitték, és sorsára hagyták. Ő azonban ezt is túlélte, csak éppen az emlékeit vesztette el. Azok látták el a sebeit, akik ellen bevetették, azzal a reménnyel, hogy aztán majd kivallatják. Mikor magához tért, de nem emlékezett semmire, azt hitték színlel. Itt egy pár igen nehéz nap következett, még több heggel, és vérrel. Ebből Klaus csak annyit fogott fel, hogy fájdalmat okoznak neki, és akarnak tőle valamit, de ekkor még a szavakat sem értette. Mikor varázslattal megbizonyosodtak róla, hogy valóban nem emlékszik semmire, és elment az esze, egyszerűen az utcára lökték, gondolva, úgyis meghal. És ő ezt is túlélte, megint. Heteket bolyongott szinte teljesen öntudatlanul, míg a vadász rátalált.



A hozzászólást Marcus Berger összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 17, 2018 3:10 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

2 Re: Marcus Berger - élmények - 1500 on Hétf. Szept. 24, 2018 5:56 pm

Marcus Berger

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Merülések 1.

Meg kell becsülni azokat az alkalmakat, amikor az embernek tele a hasa, fedél van a feje felett, és még egy kényelmes derékalj is jut. Nem emlékszem, hogy feküdtem-e valaha ilyen puha ágyban, ilyen selymes takarók és párnák között. Persze, tekintve, hogy szinte semmire sem emlékszem, ez nem olyan nagy szó.
Ülök hát az ágy szélén, lefeküdni nem merek, mert attól tartok, azonnal elaszom. Szóval ülök, és emlékezem. Ez olyan nekem, mint másnak egy tornagyakorlat. Össze szeretnék szedni minden apró morzsát, mely megmaradt nekem a múltamból.

Anyával kezdem, mert az a legrégebbi emlékem. Fekszem az ágyamban, este van. Anya ott ül az ágyam szélén, dúdolgat nekem, amíg el nem alszom. Anya … nem emlékszem az arcára, csak tudom, hogy gyönyörű, ahogyan minden gyermeknek az a saját édesanyja. Én kicsi vagyok, tudom, még megvan az összes tejfogam, de az egyik elöl mozog. Azt birizgálom a nyelvemmel, amíg anya énekét hallgatom. Ez nem azért mozog, mert elkezdődött a csere. Elestem aznap, és a fog meglazult. Fura érzés, hogy valami, ami eddig ott volt mozdulatlanul, most ennyire … ingatag lett. Első élmények a saját testem változásáról. Hogy semmi sem állandó.
Most koncentráljunk anyára! Anya a puha takaró, a szeretet melege. De anya a titkos kis kalandok forrása is. Apával komoly, férfidolgokat csinálunk, de anya, ő más. Vele titokban bepillantok a másik világba is. Megleshetem, hogy sül a sütemény, hogy dagad a tészta, és hogy száll a liszt, ha megfújom. Hogyan kell elvetni egy magot, hogy lesz belőle kis palánta, majd szép, erős növény. Anya olyan sok mindent tud! Én úgy érzem, ő egy tündér, valaki, akinek csodás varázsereje van.
Látom anyámat a tűzhelynél, és kint a kertben is már, nem csak az ágyam szélén. Volt egy házunk. Nem nagy, de jó ház. Állta a viharokat, és a szelet, esőt. Volt egy kertünk. Sok-sok zöldség nőtt benne, és tyúkok kapirgáltak a szemétdombon. A ház bejárata előtt volt virágoskert is.
Anyáról most nem jut eszembe több. Apára koncentrálok hát.

Apa lovagolni tanított. Egy a termetemnek megfelelő, kistermetű lovon ülök. Apa száron vezeti, és közben magyaráz a helyes tartásról, arról, hogy maradhatok meg a nyeregben, ha valami váratlan történik. Már tudnék egyedül is lovagolni, vezetés nélkül, nem értem, mire jó ez. Aztán apám jelére a ló hirtelen megtorpan, és nekem nagyon kell kapaszkodni, hogy le ne bucskázzak előrefelé. Ahá! Szóval ezért vezeti!
Apa az erő, és biztonság. Apa az, akire felnézek. Ha anya tündér, akkor ő egy óriás. Apa mindent kézben tart, és az összes lovunk engedelmeskedik neki! Apa mellett én is erősnek és fontosnak érzem magam. Mert ugyan ki nyitná ki a karámot, ha szól? Ki lenne az, aki hozza az abrakos tarisznyát, vagy a vödör vizet, ha nem én? Már elég nagy vagyok, hogy segítsek neki.
Látom a karámot a lovakkal, és az istállót. Már azt is tudom, hogy egy tanyán éltünk. Volt egy falu a közelben. Ha odamenet elkísértem apát vagy anyát, akkor sokat beszélgethettünk, mire odaértünk.

Sorra kéne vennem a többi emlékemet is, de ettől erősen vonakodom. Most, hogy felidéztem a szüleimet, újra, frissen és élesen fáj a hiányuk. Inkább teszek egy kísérletet, és megpróbálok a falu felől közelíteni a tanyához. Erőlködöm, hogy feltűnjön a ház, és megpillanthassam a sziluettjét. Sajnos nem megy. Ezt most nem sikerült felidéznem. Talán … túl telhetetlen voltam. De nem akarok arra emlékezni, amikor „el voltam veszve”. Az szörnyű volt, tudom.
Az emlékkép lassan mégis bekúszik. Esik az eső. Rám nem esik, mert bebújtam valami alá, de ez a valami nem véd meg teljesen, csöpög rám felülről a víz, és vizes a fekhelyem is. Fázom. Éhes vagyok. Haza szeretnék menni, de nem lehet. Először is, anya és apa nélkül nem találnék haza. De azt is tudom, hogy nem mehetek. Ha tudnám az utat, akkor sem. Nem mehetek, mert veszélyes. Apa mondta, amikor utoljára láttam. Apa tudta, hogy el fogunk válni, nem akarta, de muszáj volt. Én sem akartam. Sírtam, és könyörögtem, de hiába. Amióta „elvesztem”, ezek a gondolatok pörögnek szüntelenül. Haza akarok menni, de nem mehetek. El kell válni, bár nem akarok. Csak úgy tudom megállítani őket, ha anyára gondolok, ahogy betakar, és apára, ahogy lovagolni tanít.
Előregörnyedek az ágyon, és a fejemet a két tenyerembe temetem. Ezt az emléket nem szeretem, ettől talán önként is megválnék. Nagyon fáj, és nem jövök rá belőle semmire. Ebben nincs mire emlékezni. De ha előhívom, nehéz visszatuszkolni. Ezt a legnehezebb. Utána egy-két napig előtör hivatlanul, váratlanul, a lehető legfurább pillanatokban. Utálom.
Most mégis kényszerítem magam, hogy visszaemlékezzek rá még részletesebben. Hol vagyok? Tudom, hogy nem vagyok egy épületben. De a hátam mögött fal van, és felettem is van valami. Nem emlékszem, mi volt az, és nem tudom, hogy miért. Aztán lassan derengeni kezd valami. Este volt már, amikor itt megbújtam, igazából nem is láttam a helyet. Valami vacak ponyva van a fejem felett, azt én vonszoltam ide. Azt is tudom, hogy már kora hajnalban el kell innen mennem, mert különben bajba kerülök. Az egész hely nagyon ijesztő, mivel egy városban vagyok, és eddig még soha nem voltam városban. Pár napja érkeztünk apával és anyával közösen. Aztán történt valami, amitől én „elvesztem”. Ez az elvesztem, ez fontos. Mindig így gondoltam rá akkoriban, nagyon körültekintően vigyáztam rá, hogy ne alkalmazzak más kifejezést, még gondolatban sem. A másik kifejezésre nem akartam gondolni. Még némán sem akartam kimondani, hogy elárvultam. Pedig tudtam. Valahol tudtam, hogy ez a helyzet.
Ez most nehéz. Még nehezebb, mint eddig. De az ember legalább felnőtt fejjel nézzem szembe azzal, amivel gyerekként nem mert. Az akkori kölyök énem úgy vélte, hogy a szülei meghaltak. Rettegett még a gondolattól is, de tudta. És azt is tudta, hogy ez baj. Mármint nyilván baj, hiszen árva lett, de még ezen túl is valamiért, sok mindenért nem jó. Valami más is elveszett akkor. Valami, ami fontos volt. Ne  a ház, és nem a ló …

… Nekem volt egy lovam. A felismerés hirtelen csap be, min egy villám. Pár hónappal az előtt, hogy elutaztunk a városba, kaptam egy saját lovat. Egy olyan lovat, ami már be volt törve, de még nem volt idomítva. Nekem kellett gondoznom, és megtanítanom mindenre, amit akartam, hogy tudjon. És az a ló ott maradt a tanyán …

Ez most egy új dolog, valami, amit eddig nem tudtam, de az az érzésem nincs jelentősége. Szóval valami elveszett, azon kívül is, hogy apa és anya meghalt, nincs ház és nincs ló. Valami egyéb baj is volt. Valami, amiért magamat vádoltam. De mi?
Még egy ideig elidőzök ennél az emléknél, hátha találok még valami kis nyomot, de csak magamat kínzom vele. Jöhet a következő.

Ettől az emléktől félek. Az előzőt utálom, ettől félek. Nem annyira szörnyű, mint tejesen elveszettnek lenni, de az az érzésem, igazából nem akarom tudni, kik is találtak meg. Tudom, hogy most már „lakom” valahol. Van egy ágyam. Nem olyan jó, mint a régi a házunkban, de van. Vannak ruháim is. Nem olyan szépek, mint a régiek voltak, de sokkal erősebbek és tartósabbak. Kapok enni. Nem eleget, hogy tele legyen a hasam, de már nem éhezem. Mindig nagyon korán kell kelni. Mi csinálunk mindent. A mi, az én és a többi gyerek. Mi takarítunk, mi mosunk, mi főzünk, mi mosogatunk, és közben edzések vannak. Az edzéseken ott vannak a „mesterek”. Ők sokat tudnak, erősek, gyorsak, ügyesek, mégsem érzem őket példaképnek. Nem érnek fel apával, s nem is úgy gondolkodnak, mint ő. Sok olyan dolgot hallok tőlük, amire apa csak csóválná a fejét. Mióta a faluban beugrott az a  kép, azzal az ostoba tréfával, azóta tudom, hogy veréssel szoktak fegyelmezni. Azt is tudom, hogy anya és apa soha nem vert meg. Ők igen. Néha úgy érzem, jobb lenne az utcán elveszve. Azért ez csak nagyon ritkán fordul elő, de nem azért, mert itt jó, hanem mert ott nagyon rossz volt. De már többször is megmondták, hogy nem mehetek el. Minden nap ezt hallgatom. Akiket szökési próbálkozáson érnek, azokat nagyon megverik. Azt mondják, hogy mi nem érünk sokat, és az a kevés, amit érünk, az az övék, amiért enni adnak, és ellátnak, tanítanak minket. Azt mondják, ne lázadjunk, mert nekünk ez a „sorsunk”. Ekkor még nem tudom, mi is az a sors, de gyűlölöm.

Fáradt vagyok, nem bírom ezt tovább. Iszom pár korty vizet és elheverek az ágyon. Éjszaka arról álmodom, hogy elvesztem, és esik az eső. Arra ébredek, hogy úszom a verítékben, vizes tőle a takaróm, a lepedőm a párnám … Most egy ideig nem akarok többet emlékezni.

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: Marcus Berger - élmények - 1500 on Kedd Szept. 25, 2018 9:30 am

Kedves Marcus! Nagyon jó volt látni olyan részleteket, amik az előtörténetből kimaradtak. Szépen végigvezetted, hogy mégis milyen események kövezték ki az utat, ami jelen helyzetedhez vitt téged. Az előtrténet elfogadásánál nem mondtam, hát megemlítem itt, hogy igazán letisztultan írsz, minden felesleges sallang nélkül, mégis tökéletesen szépen és érthetően. Nagyon könnyű követni és olvasni is a posztjaidat.

Lássuk a jutalmakat!
Először is jár egy tárgy az első élményért:

Név: Örökség
Lerás: Egy nyaklánc kis medállal. Ha erősen koncentrálsz tudhatod, hogy édesanyád családi rksége, amit nem sokkal az elveszés előtt kaptál. A kimerülés szélén ha megérinted a medált naponta egyszer erőt tudsz belőle meríteni belőle. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha úgy kimerült Marcus, hogy már nem tudna használni egy képességet sem, vagy annyira megésrült, hogy már nem tudnak mozogni, egyetlen utolsó kétségbeesett támadásra/képességhasználatra lesz még lehetősége.

Ezen kívül a két élményért összesen még jár 200 tp és 3000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: Marcus Berger - élmények - 1500 on Vas. Okt. 07, 2018 6:33 pm

Marcus Berger

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Az álmok nem hazudnak 1.

Már eléggé késő este van, és amikor belépek a szobám ajtaján, meg kell állapítanom, hogy túl jó dolgom van itt. A vacsora fenséges volt, és Mina pitéi tették fel rá a koronát.
~ Nem kéne ennyit ennem.
De hát hiába, no, üres időmben (ami összesen két ló indőnkénti ellátása mellett akad elég) elkezdtem edzeni. Egyenlőre  a hosszas lábadozás alatt némileg elsatnyult izomzatot próbálom formába hozni. Az első napok gyötrelmei után most már kifejezetten élvezem ezeket az alkalmakat, és most érzem utólag, mennyire hiányzott a mozgás. Viszont ilyenkor farkasétvágyam van utána, és hát … igen, a piték … De későre jár, és holnap is nap lesz, szóval ideje eltenni magamat holnapra. Talán előbb alszom el, minthogy a fejem leérne a párnára.

Egy hatalmas teremben vagyok, mely szinte teljesen üres, fa padlója itt-ott erősen megkopott, fényes. A terem szélénél körbe megemelt dobogó. Most nem ül ott senki, de ez egy nézőtér. Lassan beballagok a tér közepére, és körbe fordulok. Mi ez, és hogy kerültem ide? Az előbb még … nem itt voltam? Halványan rémlik, hogy ez egy álom. De halványan az is rémlik, hogy álltam már itt.
Mi ez a hely? Lassan rajzolódnak ki a falak köröttem, ahogy körbe fordulok. Mintha eddig nem láttam volna őket, bár tudtam, hogy egy zárt térben vagyok. Szinte látni, ahogy előtűnnek egy tejfehér ködből. Mindegyik falon egy zászló lóg le hosszában. Egy zöld, egy kék, egy sárga és egy piros. Én kék vagyok. Azt is tudom. Milyen kék? Letekintek magamra. A felsőtestemen nincsen semmi. A nadrágom fekete, és egy kék szövet övvel van körbe tekerve a derekam. Tehát így vagyok kék …
- Életed egyik legfontosabb párharcát vívtad itt. – szólal meg egy hang. – Elvesztetted. – válaszol azonnal az első, még ki sem mondott kérdésemre.
Mért ez volt az első kérdésem? Mért nem az, hogy „ki vagy”? Most gyorsan perdülök körbe, de nem látok senkit. Halk nevetés hallatszik azonban.
- Ez egy álom. Nem kell láthatónak lennem, hogy beszélhessek hozzád.
- Igazából akkor én beszélek saját magamhoz, nem? – akarom mondani, de nem mozdul a szám. A hang azonban így is „hallja”.
- Ez nem ennyire egyszerű. Én létezem valóban. Csak rá kell jönnöd ki vagyok. Egyébként álmában az ember nem nagyon tud beszélni, ne is erőlködj. Így is jó lesz.
Kezdek lassanként beleszokni a helyzetbe.
- Te vagy az, aki ellen vesztettem.
- Igen.
Érzem rajta, hogy élvezi. Hogy még most is örömet okoz neki az emlék, hogy nyert. Halványan sejlik a legyőzöttség érzése.
- Meg foglak találni. – szólal meg újra. – Bárhol is bujkálsz, meg foglak találni.
- Miből gondolod, hogy bujkálok?
- Abból, hogy nem vagy itt.
- Ha tudnám, hol az az itt, lehet, ott lennék.
- Nem, nem lennél. Nem akarsz itt lenni. Megváltoztál. De igazából soha nem is tartoztál közénk. De ezt a mesterek nem látták, ezt csak mi ketten tudtuk.
Szóval ez az a hely, illetve annak a része, ahol felnőttem. Volt négy csoport. Én a kékben voltam. Néha (vagy mindig?) harcoltunk egymással.
- Meg foglak találni.
- Ezt már mondtad. De mivel ez egy álom, igazából azt sem tudod, hogy életben vagyok.
- Ebben ne legyél olyan biztos!
- Nem kéne vitatkoznom egy álomképpel.
- Mégis ezt teszed.
- Igen.
Szúró fájdalmat érzek a jobb karomban. Odapillantok, és látom, ahogy a felkaromon egy pontban megsérült a bőr, és vérpatak indul. A vágás lassan, módszeresen növekszik, halad lefelé. Valaki egy tőrrel éppen felsérti a bőrömet, de sem a tőrt, sem a „valakit” nem látom. Az érdekes módon eszembe se jut, hogy védekezzem, vagy elhúzzam a karom. Illetve eszembe jut, hiszen épp most gondolok rá, de mégsem teszem. Ő az, aki megsebez. Legyőzött. Jobb nálam. A vágás vagy öt centi hosszú, mikor abbamarad. A vér lecsordul a karomon, de aztán eltűnik, nem hull a padlóra.
Most megszerezte a vérem?
- Igen.
- Ezt nem is akartam kimondani.
- Az nem számít.
- Ehhh!
Kezdek dühös lenni. Nem látom, nem tudom ki az, nem tudom hol van, nem tudom megütni, vagy bárhogy megtámadni. Ez annyira aljas így. Nem fair.
- Az életben semmi sem az.
- Mit akarsz igazából?
- Áruló vagy, meg foglak ölni. De nem sietem el. Lassú halálod lesz.
- Ez a történtek után már nem tud megijeszteni.
- Tudom. Nem is volt szándékomban.
Ez az én álmom és ő kezdeményez? Nem jó ez így! Megfeszítem az akaratomat, és arra összpontosítok, hogy meglássam legalább. Halvány vibrálás kezdődik a jobb oldalamon. Feltűnik egy vékony, magas alak. Nem néznéd ki belőle, de tudom, hogy halálosan veszélyes. Mind azok voltunk. Egykedvűen álldogál, és engem néz. Amint megszűnik a vibrálás, és a kép állandósul, azonnal támadok. Az első ütésem célba talál, és ettől hátra tántorodik, de a rúgásom már nem éri el, szertefoszlik.
- Nocsak, nocsak! Ez szép teljesítmény volt! Jó meccs lesz majd, ha valóban találkozunk. A képességeid tekintetében csak árnyéka vagy régi önmagadnak, de akaratban megerősödtél.
- Gyenge volt az akaratom?
- Nem volt gyenge, csak nem elég erős. Ezért vesztettél.
- De ha emiatt vesztettem, és most megerősödtem, akkor akár nyerhetek is.
- Elfeledkezel a képességeidről.
- Azok visszaszerezhetők.
- Nyilván. Ha, van rá időd.
Tehát időt kéne nyernem … Közben meg legszívesebben most azonnal megküzdenék vele. De ekkor megérzem őt. Nem, továbbra sem tudom, most éppen hol áll (nyilván igazából sehol sem, ez egy álom), de érzem a … lényét. Gonosz. Vérszomjas. Számító. Sunyi. És igen, ezt akarja elérni, hogy felfedjem magam. Ha most rákérdeznék, megmondaná, hol találom. És éppen ezt akarja, hogy rákérdezzek, és a vesztembe rohanjak.
Marhaság, ez egy álom, és én nem álmodhatom meg, hogy ő most éppen hol van, és mi csinál.
Megint hallom a halk nevetést.
- Majd ha felébredtél, nézd meg a karod!

Zihálva riadok fel, ahogy szinte kitépem magam az álomból. A párnám, és minden, ami köröttem van, csatakos az izzadtságtól. Egy ideig csak ülök, és lihegek, mint aki eddig helyben futott.
~ Nem kellett volna ennyit enni … idióta rémálmok!
Nekiállok kicsit elrendezni az ágyat, megfordítani a párnát, hogy a száraz fele legyen felül, de közben azt érzem, hogy fáj a jobb karom. Biztos meghúztam edzés közben, és ezért álmodtam bele az álomba azt a sebesülést. De most már izgat a dolog, és gyertyát gyújtok, hogy megnézzem.
Nem kellett volna. Vagy legalábbis nem így éjjel … egy friss forradás van az álombeli seb helyén.
Most másodszor is lever a víz.
De mégis? Kik ezek? Vagy kik voltunk mi? Kik ők, és ki voltam én? Ezt most magamnak okoztam, vagy tényleg összekapcsolódtam valakivel az álmok útján?
Nem hagyhatom, hogy a félelem vegye át az irányítást! Elvégre azt tanultam, hogy bármi, ami történik, azt próbáljam a magam javára fordítani. A kesergés, félelem és aggódás nem segít.
Ezt tanultam? Tőlük?

Megmakacsolom magam, és kiszállok az ágyból, leülök a földre törökülésben, és meditálni kezdek. Magam elé idézem a termet, és a zászlókat a falon. Lássuk, mit tudok kihámozni ebből az emlékfoszlányból!
Arra számítok, hogy a párharc fog megelevenedni, de nem. A terem hamarosan megtelik toporgó, kuporgó, sírdogáló vagy éppen rémülten körbe tekingető gyerekekkel. Hamarosan azt is tudom, hogy én is egy vagyok közülük. Ott ülök a körbefutó emelvény szélén. Olyan gyenge vagyok, hogy nem nagyon tudnék felállni sem. Az utóbbi napokban alig ettem, és egy nagyon hosszú és kényelmetlen lovaglóút van mögöttem, melyet nem nyeregben tettem meg, hanem a nyereg elé vetve keresztben. A kezem és a lábam meg volt kötözve közben és a számat is betömték. Így érkeztem ide.
Felnőttek jelennek meg a terem bejáratánál, és pár idősebb fiú. A mesterek halk utasításokat adnak a fiúknak, akik megragadják a hozzájuk legközelebb eső gyereket, és elkezdik vetkőztetni. A kölyök egy kis tarisznyát szorongat, azt is elveszik tőle.  Mikor már semmi nincs nála, és tejesen meztelen, akkor lépnek a következőhöz. A holmik egy halomba kerülnek, a gyerekek egy másik „kupacba”. Egyértelmű, hogy nemsokára én is sorra kerülök. A felnőtt férfiak közül egy beszélni kezd.
- Mostantól senkik vagytok. Nincs nevetek. Nincs anyátok, nincs apátok. Nincs semmi tulajdonotok. Még az étel sem a tiétek, amit megesztek, és a ruha sem, amit majd viselni fogtok. Akit azon kapunk, hogy megnevezi magát, vagy felemlegeti bármi volt rokonát, szigorúan megbüntetjük.
- Haza akarok menni! – nyöszörgi az egyik gyerek a terem közepén.
A férfi int, és őt veszik előre. Levetkőztetik, majd nem a „kupacba kerül”, hanem a férfi elé, aki lehajol hozzá.
- Neked már többet nincs otthonod. – mondja neki kimérten, aztán felegyenesedik, int egyet.  
A kölyköt megfordítják, lefogják, és az egyik felnőtt öt ütést mér a hátára egy szíjjal. A gyerek persze üvölt.
- Szeretne még valaki visszatérni nemlétező otthonába? – hangzik el a kérdés. Nem hallatszik egy pisszenés sem.
Én ott ülök tovább az emelvény szélén, és szó szerint rettegek. Hogy erőt merítsek, anyám nyakláncát szorítom meg a nyakamban. Ekkor hasít belém, hogy ezt is el fogják venni. Egy pillanatig majdnem elájulok az ijedtségtől. Aztán körbe sandítok, és amikor senki nem figyel, gyorsan leveszem a nyakamból, és a markomba szorítom. Várok egy kicsit, de senki nem figyelt fel rám. Körbenézek, és nem messze a fapadló illesztései között észreveszek egy rést. Úgy tűnik, befér a medál. Óvatosan odébb csusszanok, hogy elérjem, szinte ráülök a résre, és aztán a tenyeremből a medált a nyílásba csúsztatom.
Nemsokára értem jönnek és engem is vetkőztetni kezdenek. Remegek a félelemtől, és mert fázom is. Az egyik felnőtt közelebb sétál, és jól megnéz magának. Attól tartok, hogy meglátta, mit műveltem. Halkan, vinnyogás-szerűen sírni kezdek.
- Hát ezt meg honnan hoztátok? Hát olyan vékony, hogy hálni jár belé a lélek!
- Igen, de ennek ellenére a fél városon átkergettük, mire elkaptuk. Majd erőre kap.
A fickó, aki odajött hozzám, lehajol, és a szemebe néz.
- Hogy hívnak, fiam?
- Johann Lechner.
- Rossz válasz.
Először nem értem, mért rossz a válasz, hiszen ez a nevem, de már visznek is, és hamarosan ott csattog a hátamon a szíj. Üvöltök. De közben megkönnyebbülést érzek, hogy anyám lánca biztonságban van. Megverhetnek, de nem fognak legyőzni. Ők is hibáznak.

Kilépek a meditációból, kezem a nyakláncért nyúl.
~ Hogy maradt ez meg nekem ennyi poklon keresztül?

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: Marcus Berger - élmények - 1500 on Vas. Okt. 07, 2018 8:14 pm

Imádom a rejtélyek felgöngyölítését, így nagyon kíváncsi vagyok, mik fognak még felfedődni a múltból. Ez az élmény nagyon sokkoló volt, de a jó értelemben, és bár szegény Marcus illetve Johann biztosan megszenvedte, amik történtek vele, nagyon nagy érdeklődéssel várom a folytatását. Belekötnivaló nincs, jár érte a 100 tp és 1000 váltó.

Felhasználó profiljának megtekintése

6 Re: Marcus Berger - élmények - 1500 on Vas. Okt. 14, 2018 8:06 pm

Marcus Berger

avatar
Hellenburgi Királyi Szövetség
Hellenburgi Királyi Szövetség
Ahogy eltelt pár nap a furcsa álmom óta, egyre inkább kikristályosodott pár dolog. Először is, a nevem, szinte biztos, hogy valódi. Illetve nem biztos, hogy az, lehet, nem ezen a néven születtem, de ismerős, tehát ezen a néven nőttem fel. De akkor mi a nyeregtáskán a MBC? És mért nagyobb a B, mint a másik két betű körülötte? Az M az Marcus? Azért választottam magamnak a Marcus nevet, mert ismerősen hangzott? Apám neve volt esetleg?
Ezen a nyomon nem tudtam továbblépni, de úgy éreztem, hogy a nyaklánc fontosabb. Anyámé volt, ezt mindig is tudtam. Ha megfogom, érzem a jelenlétét, mintha itt lenne velem. Erőt meríthetek belőle. De hogy maradt ez meg nekem? Azon a szörnyű napon, amikor megérkeztem a kiképzőtáborba nem tudták elvenni. Eddig rendben van. Később eldughattam máshová. De hogy tudtam éveken át rejtegetni? Hogy nem lett soha baja annyi csata során?

Lefekszem a szobámban a padlóra, kényelmesen elhelyezkedem, és egyik kezemmel megfogom a nyakláncot, így merülök alá újra az eltemetett emlékeim közé. Egy ideig nem történik semmi, már éppen feladnám, de akkor hirtelen bevillan valami. Egy helyzet, amikor örültem, hogy nincs rajtam a nyaklánc. Egyenlőre nincs más belőle, csak maga az érzés, a megkönnyebbülés, hogy most biztosan elszakadt volna. De mikor?
Lassan merül fel a kép. Éppen … fuldoklom? Igen. Nem kapok levegőt. Valaki a hátam mögött áll, és egy ujjnyi vastag kötéllel próbál megfojtani. Hozzányom a falnak, a könyökei a hátamban támaszkodnak, és feszíti a kötelet. Már színes karikák táncolnak a szemem körül, de engem akkor is a nyaklánc érdekel, hogy annak most így nem lehet baja. Hát normális voltam én?
Aztán pár pillant múlva hirtelen megélénkülök, és minden erőmmel ellököm magam a faltól.  A lendület úgy sikerül, hogy ledöntöm a lábáról azt, aki a hátam mögött áll.
~ Ki lehet ez? Miért akar megölni? Nyilván akkor tudtam …
Magával ránt, és hanyatt esünk. Ez fáj, a nyakam megrándul, de a leérkezés pillanatában levegőhöz jutok, hiszen most nem tud könyökkel ellenfeszíteni a kötélnek. Ráadásul jól megüti magát, és még rá is esem. Amint levegőt vettem a következő  cselekedetem, hogy hátra fejelek. Nem hallom, hogy reccsenne az orra, valószínűleg elég rutinos volt, hogy oldalt forduljon. Számított rá, hogy lefejelem? A hátralökésre nem számított, tehát abban a pár pillanatban kalkulált, amíg zuhant.
A kötél lazulása elég, hogy a nyakam odalán alácsúsztassam a kezeimet, és előre vigyem.  Most nem fenyeget a fulladás (annyira), de mindkét kezem foglalt. Ekkor belerúgok a sípcsontájba. Az eredmény frenetikus, mert már amúgy is sérült volt.
~ Sérült volt? Akkor azért esett hanyatt.
A férfi felordít a fájdalomtól, és a kezei egy pillanatra elernyednek, nem szorítja eléggé a kötelet, én pedig meghúzom azt. Azonnal visszafog rá, de elkésett, mert így már ki tudom bujtani a fejem. Azonnal elengedi a kötelet, amint nem látja hasznát és ahogy lefordulok róla, már rajtam is van. Olyat kapok könyökkel a tarkómra, hogy ezer csillag kezd el táncolni a szemem előtt, gyors váltásban lecserélve a színes karikákat. A padló adja a másikat a homlokomra.
Még akkor, ebben a félig vesztett helyzetben, benyúlok a ruhámba elöl, és a kezembe akad egy rövid igen vékony, szinte tüskeszerű tőr. Belül volt a ruhám hajtókájába tűzve, eddig aligha sejtette az ellenfél, hogy ott van. Most sem fogja látni, még ha figyelne is, mert nem lóg ki az öklömből. Összegörnyedek, és a kis tőrt teljes erőből tövig nyomom a combjába, méghozzá a sebesült lábán. Erről az oldalról így már egyáltalán nem tud ellentartani annak, hogy oldalra döntsem.
Most ő kerül hanyatt a földre, és én szemből kerülök föléje. Rögtön kapok egy öklöt az arcomba, de ezzel nem tud megállítani. Halványan rémlik, hogy én is ezer helyen „fájok”, de az emlék szerint ez nem akadályoz a mozgásban. Nem hagyom, hogy akadályozzon. Nyilván, ha eltörik a csont, vagy elszakad az izom, befolyásol, de egy „sima fájdalom” nem állít meg. Az amúgy is mindennapos társam.  
~ Ezt az előző emlék után valahol sejtettem.
Az emlék közben halad tovább a maga útján. Kemény közelharc következik ott a földön, ütésváltások, rúgások, és neki fogy az ereje. Egyre gyengébbeket üt, és egyre ritkábban. Nem tud lelökni. Vesztésre áll, de ez viszont nem látszik rajta. Markáns arc, tiszta tekintet, határozott, félelem nélküli. Egy újabb ütéstől a pillantása elhomályosul, a feje kicsit oldalra bukik, a kezei elernyednek. Arra számítok, hogy akkor most még egy határozott ütéssel elkábítom, de akkori énem gondolkodás nélkül kitöri a nyakát.
Ez megráz. Erre nem számítottam. Legszívesebben kilépnék, visszatérnék a jelenbe, de akkor semmit nem tudok meg a nyakláncról, így hagyom tovább haladni az emléket, ha lehetséges.
Akkori önmagam liheg egy keveset a holttest mellett, majd feltápászkodik, és elhagyja az épületet. Kicsit sántít, fogja az oldalát, de alapvetően nem zavartatja magát a sebesülései miatt. Visszanéz az épület felé, hogy követi-e valaki. Az utca csendes.
Nem tudom meg, hol voltam, és kit öltem meg, de az épület sziluettje beég az emlékeim közé. Volt mögötte egy torony is, amin fáklyák égtek. Éjszaka volt.
Az ifjabb Marcus az utcákon ballag, és hamarosan belép egy romos házba valahol a város szélén. A hátsó traktusba megy, és ott felemel egy ócska, szúrágta mosóteknőt. Alatta üreg, benne felszerelés. Átöltözik, és aztán igen! Előveszi egy kis erszényből a nyakláncomat, és a nyakába akasztja.
Felkel a földről, a teknőt visszateszi a helyére és elhagyja a várost végleg. Elindul az országúton, és elhalad egy magányos fa mellett.
Hirtelen ülök fel a szobámban.
~ Én ezt a fát már láttam!

Jó, persze hogy láttam. Akkor. De azóta is. Én emellett elmentem nemrég. Tudom, emlékszem rá. Arra nem, hogy hol, de rá fogok jönni. És akkor meglesz a város, és a ház, és a … hulla.
- A fene egye meg!
Nem tudok elfojtani egy apróbb kifakadást. Az emlékben jóval korábbi, vagy négy évvel fiatalabb voltam, vagy még többel. És … és úgy gyilkoltam, mintha mindig ezt csináltam volna. Nem az a fickó volt az első, és nem is a második. Ezt éreztem én mindig is, tudtam, hogy valami baj van velem.
Egy képzett harcos volt, akivel megküzdöttem, már nem fiatal, sok tapasztalattal. Ki lehetett? Mért öltem meg? Nem éreztem gyűlöletet. Nem volt abban a dulakodásban semmi személyes. Dolgoztam. Valaki másnak volt útjában, nem nekem. Odamentem, álruhában, feltehetőleg megleptem, vagy csak belékötöttem, és megöltem. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, távoztam a házból, átöltöztem, és leléptem a városból is. Vissza se néztem.
Mi történt velem abban a táborban? Előtte nem ilyen voltam. Ott átformáltak. Persze senki sem születik hidegvérű gyilkosnak, valami történik vele, amiért az lesz. Velem az a tábor történt.
Egész idő alatt, amit ez a kis emlékszilánk jelent nekem, semmi más iránt nem éreztem érzelmet, csak anyám nyaklánca miatt. Nem zavart, hogy kis híján megfojtanak, hogy mindenem fáj, hogy ölnöm kell … semmi, csak a nyaklánc. Nem érdekelt volna az sem, ha a küzdelem másképp zárul, és én halok meg. És az a férfi meg is ölt volna. Nem, egyértelműen nem törekedett arra, hogy elfogjon. Pontosan tudta ő is, mire megy ki a játék: vagy én, vagy ő. Ő tudott rólam valamit. Tudta, hogy miért akarom megölni. Én … én azt hiszem nem tudtam. Ő is csak azt tudta, hogy valaki majd jön, aki meg akarja ölni. Csak a véletlen játéka, hogy én voltam az, nem kapcsolódtunk össze előtte sehogyan sem. Neki én nem voltam más, csak a gyilkos, akit érte küldtek.
Sóhajtok egyet. Innentől ez már csak önostorozás. Nem mintha nem érdemelném meg, de céltalan. Viszont el kell mennem oda. Muszáj. S ha ott találok valamit, akkor tovább? Na és mi lesz a munkámmal? Nem léphetek le csak úgy.
Viszont mielőtt bejelenteném, hogy nekiindulok a múltamat vadászni, kéne valami konkrétum, hogy hová is akarok elindulni. A fa. Rá kell jönnöm, hol láttam azt a fát. Mért jegyeztem meg? Jellegzetes volt, igen, de azért elég sok fát láttam az azalatt a pár hét alatt, amíg ide eljutottam a déli határvidékről. Mi történt ott? Táboroztam alatta? Nem hiszem, mert közel volt a város, mért aludtam volna szabad ég alatt? Halványan rémlik a fa éjszakai, pontosabban hajnali sziluettje. Akkor mégis kinn aludtam volna? Nem, aznap éjjel egyáltalán nem aludtam, már emlékszem.
Ez a fa annak a városnak a határában van, ahol kerítőnek álltam. Halkan felnevetek a gondolatra. Az jó móka volt. Tehát megvan a város, és a kép alapján, amit megláttam, meglesz a ház is. Ettől aztán megint elkomorulok, mert a ház után jön „a hulla”. Az is meglesz, nyilván, mármint nem maga a test, hanem a személyazonosság. Szembe kell majd néznem vele, hogy kit öltem meg. Ettől megborzongok.
De nem fogok megfutamodni. Attól tartok, ha nem én fejtem vissza a múltamat így apránként, akkor egyszer csak szembejön és letaglóz. Az nem apránként lesz, hanem „egy darabban”, és az… az biztos nagyot ütne.
Tehát tudom hová készülök. Akkor a következő lépés Wilhelmina. El kell mondanom neki, hogy elmegyek, és nyilván nem fog megelégedni a puszta kijelentéssel. Ő az, aki jelenleg támogat, tehát meg is érdemli, hogy elmondjam, mi a helyzet. De … ez talán még nehezebb lesz, mint most átélni ez a darabkát a múltamból. Már nem féltem őt abból a szempontból, hogy ő is sok mindenen átment, látott már ezt-azt. De roppant mód nyomaszt, hogy olyannak fog látni, amilyennek most én láttam magamat.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: Marcus Berger - élmények - 1500 on Kedd Okt. 16, 2018 2:24 pm

Határeset, de most már valóban elfogadható az élmény. 100 tp és 1000 váltó, ahogy szokott lenni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.