Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 84

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 58

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 81


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Fekete, fehér, szürke - Hans & Mina

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Réges régen, még Eichenschild ostroma előtt, annak közelében, Dunkelsanktum templomromjánál...


Kettős érzésekkel indultak útnak. Persze, sejtették, hogy zsoldosok lévén furcsa feladatokat is a nyakukba varrhatnak, melyekkel nem feltétlen értenek majd egyet. összességében nem érkezik nehéznek a küldetés, amennyiben valóban minden simán megy és igazat mondott a zsoldoskapitány. "Talán az északiak jártak már ott. Legyenek résen, és ha így van, bizonyosodjanak meg róla, hogy nem szerzik meg a helyet maguknak." Nos, ez többfélét jelent, meggyőzést vagy hirtelen halált, a legtöbb zsoldos nyilván az utóbbira szavazna legszívesebben, párosunk, nos... nem annyira.
Kevéssé kitűnően és "fancyn", mindössze két lovukon (fogat nélkül) baktatnak, a hosszadalmas út kezdi már kikezdeni a hátsófertályukat, de hát na, edzett hátsó felek azok, meg aztán a háború úgyis megedz a fájdalomra mindenkit... a lovak meg örülnek, hogy egy kicsit végre kiszabadulnak.
Távolról már látják az épület körvonalait a langyos, lankás tájképből kiemelkedve.
- Meglehetősen jó állapotban van - jegyzi meg a sötét tünde, kinek hosszú fehér haja egyben van összefogva és bőrpáncélba bújtatott hátát verdesi. Mellette Mina világoslila szoknyaruhát húzott vámpírpáncélja fölé - biztos ami biztos, nincs kedve semmiféle lyukat beszedni a testére a mennydörgő csövektől, ha tényleg itt lennének a mockoszok.
- Gyönyörű. - Majd jön is a következő gondolat, hiszen háború van... - Remélem, nem rombolják szét.
- Ha megszerezzük Délnek, nagyobb erre az esély.
- Ááh... akkor még jobban akarni fogják a Füstösök, nem?
Füstölgő fegyvereik miatt egyik becenevük a Füstös lett. Valamit ki kellett találni, hogy el ne unják az eszüket, hisz annyiszor emlegetik a másik frakciót, hogy már a könyökükön jön ki.
- Várj csak - húzza meg Mina a kantárszárat és lehalkítja hangját. - Áll ott valaki.
Egy férfinak tűnő alak, bár csuklyája felhúzva, így nem lehet biztosra megállapítani, fekszik a templom falának dőlve. Eszeget valamit.
- Na nézd meg, ki gondolta volna, hogy egy utazó épp itt kezd el eszegetni?
Mina kimereszti élesen a szemeit és próbál figyelni. Fölnéz a fölöttük keringő Hedwigre. - Madárkám, te is úgy gondolod, hogy...
- Mi az? - kérdi értetlenül a sötét tünde, és megindítja lovát, közelebb ballagnak.
- Valahogy nagyon ismerős...
Egy kocsmaasztal, unalom, Eichenschild, nyíló ajtó, tea... mély, lélekbe látó szemek... Inkább megvárja, míg közelebb ér. Talán csak képzeli, hogy ő az. Talán csak azt akarja, hogy egy ismerős legyen. Az idegen jelenléte hirtelen elmossa a küldetés fontosságát. Mina megsarkantyúzza a szép világospejt és közelebb siet. Áh... nem is látni az arcát rendesen. Akárki lehet. Egy fogatlan vén koldus is. Na jó, koldusoknak nincs ennyi ételük, meg ilyen ruhájuk se.
- Szép jó napot, kedves errejáró utazó...
- Üdv - üget mellé Damien is. Minának az arcát is részben elfedi ruhája csuklyarésze, de mivel lovon van, jóval magasabban van, mint a férfi.
- Legyetek üdvözölve ezen a meleg napon. - Fura a hangja, mintha... rekedtes lenne, elfáradt, öreg? Áh, biztos csak képzelgett. Mármint amikor azt gondolta, hogy ismerős. Nem lenne az első eset...
Ez a hang... Háát, ez nem segített a dolgán. Ugyanis az illető vagy szórakozik velük, vagy... nagyon kilóg itt a lóláb. Gyanús. Amiről elsőre annak kéne eszébe jutnia, hogy fegyvereket és mágiát elő, valamint óvatosságot az előtérbe, nem pedig annak, hogy... akkor biztos ő az... talán... esetleg...
Lehuppan a paciról, megsimogatja Vollwind sörényét, Damien pedig szintén csatlakozik hozzá, lóról nem szeretne harcolni, tőrrel nem a legkényelmesebb, főleg, mivel nem is dobó...
Az idegen - vagy nem az - láthatóan nem zavartatja magát, és étkezik tovább. Valóban, hozhattak volna több élelmet. A legfinomabb falatok már idefelé úton elfogytak.
- Jó, hogy emlékeztet rá - mondja a vámpír nem kis iróniával. - Nem vagyok túlságosan oda érte. - A két csuklyás most egymással szemben áll és Mina próbálja összeegyeztetni az emlékeiben élő képet a valósággal. - Mondja csak, látott erre még valakiket? Vagy nemrég ért ide?
Nem árt tudni, vannak-e mások a közelben, vagy voltak-e nemrég.
- Magukon kívül senkit és semmit. Bár valóban, jómagam is csak nemrég érkeztem ide.

- Most már maguk? Az előbb még "ti" voltunk. - jegyzi meg csípősen. Közben végig fél, hogy kiderül, mekkora buta volt, próbálta kiprovokálni a lehetetlent. Ha azonban mégis igaza van...
- Bocsánatkérést vár? - háborodik fel az "idegen", hangja élessége külön furcsa az öreges tónussal. - Ez a meleg teljesen megbolondított, még az alapvető udvariasságot is kiverte a fejemből. - próbálja menteni a menthetőt.
Kimereszti a szemeit és pislog párat. Majd enyhe melegség csempésződik a lelkébe, és nem tudja, megsértődjön-e vagy sem.
- Mégis miért feltételezi, hogy probléma, hogy nevez? Bár mintha már erről... izé... - A fenébe is, elszólta magát, pedig tovább akarta játszani, hogy fogalma sincs, ki ez az alak...
Ekkor úgy tűnik, sikerült kicsalogatnia a kagylót a héjából. A férfi keze a csuklyájához nyúl, majd le is vet azt, szabadon hagyva a fejét, melyhez tartozó arc immár kérdés nélkül Leo-é. Kezet nyújt Damiennek. - Szép napunk van, nemde?
Damien természetesen elfogadja a felé nyújtott kezet, bár már rég volt része ilyen köszöntésben, megszokta, hogy csak biccent és kész. Mina pedig nem kissé pirul el. Majdnem elneveti magát azon, hogyan próbálnak kikecmeregni ebből a meglehetősen furcsa beszélgetésnek álcázott... mi is ez?
- Csodálatos. Én sajnos nem vehetem le a csuklyámat, mert... - hirtelen kifut majdnem az összes vér az arcából. Ha ez itt tényleg Leo - éspedig ő az -, az azt jelenti, hogy... biztosan nem véletlenül van itt. Tényleg északi lett. Akkor ez azt jelenti, hogy ő most...
Ellenség.
- Tudom-tudom, szépsége a napéval vetekszik, az pedig nem viseli jól a konkurenciát. - neveti el magát, és végre nem azon az öregített hangon. Tessék, visszatért a bókolás... - Mi kényszerítette ki kegyedet az ilyen csúnyán tűző napra?
Szúrós nézéssel húzza el a száját. - A napéval. Az enyém. Na már megbocsásson, de legfeljebb a holdéval. A nap pedig az imént még szép volt. Igencsak ambivalens ma, Leo. Leo, igaz?
Akinek épp a nevét óhajtja kitalálni, pedig az épület belseje felé indul és int, őket is invitálva. Kétszer nem kell ösztönözni, egyébként is kíváncsi - de sajnos Leo-ra jobban, mint az épületre.
- Hát nem ismeri a mondást? Sebaj. Szép. Ön pedig még szebb. Nem látom a problémát. - gesztikulál, úgy járnak a kezei a levegőben, mint valamiféle egyetemi professzornak. Lebukása ellenére úgy tűnik, elemében van, sőt igen lelkes. - Leo bizony. Örülök hogy emlékszik. - A nő tetszésében tetszelgő férfi szerepébe tökéletesen beleilleszkedett... Túlságosan is jólesik.
- Nem mondtam, hogy nem ismerem. Csak azt tudom, jól kiforgatni, amit ismerek - vigyorog, a napos mondásra vonatkozó megjegyzése után. Jó, ez nem teljesen igaz. Bármit ki tud forgatni.[color=#cc0000] - És köszönöm. De túlzásba fog esni a bókokkal.
- Ugyan, ismer engem. - térnek be a régi, szétesőben levő, de még magukat összetartó poros, dohos padokkal teli templomépületbe. Leo le is helyezi magát egy kőre, csak úgy. Mint aki uralja a teret. Mint aki ural bármit.
- Ismerném? - Mi a franc... A szíve a szokásosnál gyorsabban kezd el verni. Nem, határozottan nem akarja bántani ezt az élőlényt itt, északi vagy sem. Nincs benne még ennyi érzéketlenség és kegyetlenség... és nem is lesz! Zsoldoscéh ide vagy oda. - Attól tartok, ez nem így van. Bár próbálkoztam.
- Még mindig nincs veszve a remény, Mina - mosolyog Damien, valahogy a szokottnál jobban szórakozva. - Egyébként ezt a kérdést mi is feltehetnénk, tekintve, hogy elég kevés esély volt rá, hogy pont mi fussunk össze egy elhagyatottnak hitt templomnál.
- Egyetértek Damiennel. - mosolyodik el a jóképű zsoldos.
- Köszönöm. Végre valaki - vigyorodik el a sötételf. - Tudja, ez igazán ritka.
Mina mosolyogva nézi őket. Felvillan benne egy kép, egy dolog, amit a tündék némelyike "wishful thinking"-nek nevezne, egy elképzelés, melyben ez a két férfi teljesen képes elviselni egymást és jó barátságban vannak. Merész ugyan, bár a legtöbben Damient már kezdetben sem szokták kedvelni. De mégis, olyan jó lenne. Persze a végén még nem tudná elviselni a bókok folytonos hadát, melyet hozzávagdosnának. Egész életében túl sokat kapott úgyis....
- Kicsi a világ, szokták mondani.
- Kérem. A közhelyek úgy hatnak rám, mint holmi mágikus támadások. - Valahogy felbátorítja ennek az embernek a közelsége. Nem tudja, miért. És pont ezért retteg tőle, hogy bántania kell. Élvezi ezeket a könnyed beszélgetéseket, még ha tudja, hogy nem is jut velük egyről a kettőre. Pedig valahogy ezt szeretné. Egyről a kettőre tudni. De amíg az egyben sem biztos, hogyan tudhatná, mi lesz a kettő?... Fél attól is. Mindenen aggódik, szokása szerint.
- Ezt már...tapasztaltam. - Újabb mosoly. A lány próbálja felidézni, miféle közhely lehetett az, amin a múltkor felkapta a vizet, de nem ugrik be.
- Hát a kedves Wilhemina nem támogatja?
- Mit nem támogatok? - kapja fel a fejét ábrándozásaiból. - Hogy megismerjem? Dehogynem, épp erre óhajtottam utalni, de mindent elterel a kacifántos kérdezősködésével. - villannak szemei a sötét szemöldökök alól, huncut mosollyal fűszerezve. - De nem árulta el, mi járatban van.
- Jelen esetben Damienre gondoltam, nem a megismerésre. Azt jól tudom mennyire szívén viseli.
Persze, hogyne. Ő mindent tud. A lelkébe is belelát, hát persze.
- Ahogyan önök sem, pedig mint tudjuk, hölgyeké az elsőbbség.
Jól forgatja a fegyvereit, meg kell hagyni.
Kimereszti a szemét ismét. Mégis honnan tudná ilyen jól? Belelát a lelkébe, vagy mifene? - Nem ismeri maga az én szívemet annyira, higgye el. - De régen volt már ez a hideg-rideg kisasszonyka... Már majdnem hiányzott. Elvigyorodik. Na hagyják őt békén...
- Annyira valóban nem mint szeretném. - Megvillantja a szemöldökét. Mégis mi a fene lehet az, ami miatt mindenki annyira kíváncsi az az ő szívére? Bár attól tart, hogy inkább az a fölött rejlő dolgokra kíváncsiak inkább.
- Jó. Maga nem változott semmit, ugyanolyan idegesítő, mint volt. - Várjunk, ezt tényleg kimondta? Mi a jóságos ég?.... Óóó, a fenébe... Most már ugyan meg se szólalhat...
- Idegesítő? Én? Aranyos öntől. - nevet fel. Minden sértést ilyen simán lepattint vajon?
- Aranyos? - hirtelen elhidegül, de tényleg. Eddig még szórakozottan volt hideg, de most bezár, mint egy csonthéjas gyümölcs és szomorúságát, valamint meglepettségét rezzenetlen márványarc mögé rejti.
- Akkor ha én válaszolnék, az udvariatlanság lenne? - kérdi Damien.
- Nem-nem, nem volna az. De válaszolok. Nos... izé... azért jöttünk ide, mert ugyebár... nos... afféle.. felderíteni. - bólint. Határozottan. Igen. Felderíteni. Bele fog süllyedni a templomba... várjunk csak.. ez egy templom? Akkor miért nem érzi magát borzalmasan?!...
Végül is egy romos templom, úgy látszik, azok annyira ne hatnak rá...
- Ezek szerint dél mégis vonzóbb volt? - hangzik a mondat, lemondóan, szomorúan. Nyel egyet. - Kérem, ne csinálja ezt. - A szomorú kiskutya-viselkedést ki nem állhatja, ugyanis túlságosan érzékeny rá. - Nem attól függött, hogy mi a vonzó. Hanem valamit tennünk kellett, és egyszerre nem választhattuk mind a kettőt - vonja meg a vállát.
- És úgy látom azt a tanácsomat se fogadták meg, hogy belevágjanak a katonaorvos szakmába.
- Tán csalódott?
Komolyan. Úgy viselkedik, mintha valami régi jó családi barát lenne, és számon kérhetné rajtuk, hogy döntöttek. Mintha annyira a szívén viselné a dolgukat. Holott inkább csak kérdez, mint hogy válaszoljon.
- Jobban értékeltem volna, ha a mi oldalunkon tudom Önöket. Tehát ha őszinte akarok lenni, igen, csalódott vagyok. De...tisztelem a döntésüket.
Az ő oldalukon. Akkor tehát végzetes igazsággá vált ez, megíródott az utolsó pont, mely lezárja a mondatot, kész, ennyi volt, tisztázódott, nem lehet más. Beszív egy adag levegőt, mélyen. Szorítást érez a mellkasában és heves szívdobogást a torkában. Miért teszi ez annyira szomorúvá? És mégis. Szomorú, mert csalódást okozott, és szomorú, mert csalódott. A kettő elég erős elegyet alkot.
- Ha nem is konkrétan kétlábúakat, de problémákat igyekszünk orvosolni. Ne aggódjon, nem lett vérengző mészárlógép belőlünk, amióta nem láttuk egymást - mosolyog melegen Damien, és várakozóan összefonja mellkasán a kezeit. - Úgy sejtem, ön az ellenkező tábort gazdagítja?
Hát ez hihetetlen. Kedélyesen elbeszélgetnek, holott egymásnak kéne esniük a pengéikkel. Valószínűleg képesek lennének legyőzni őt, hiszen ketten vannak, meg aztán a mágia... de... valahogy elképzelni sem tudja. Nem. Pedig Leo nem nagyon adott okot arra, hogy kedveljék. A bókokat leszámítva.
- Ennek örülök Damien. Remélem így marad a háború végéig is.
- Így fog - biztosítja a sötét tünde Leo-t. - Legalábbis nagyon igyekszünk, hogy így maradjon. Ez a folytonos ellenségeskedés mindent megtesz, hogy kiölje az ép észt és mindenféle morált az értelmes fajokból, de azért vannak, akik ellen tudnak állni.
- Remélem.
A zsoldos ezek után szótlanul bámulja maga előtt a földet. Tényleg ennyire bántaná a tény, hogy nem tartanak vele? Egy pillanatra belegondol, milyen lenne az élete északiként. Milyen lenne, ha egymás oldalán harcolhatnának? Vajon mi történhetne akkor?
Hát ez hihetetlen. Most ott fog ülni és sajnáltatni magát? Kihasználni a bűntudatukat? Ki tudja, mikor ránt elő egy mennydörgő csövet és fúr egy lyukat a szívükbe?
Bár a szívbe lyukfúrás Mina részéről majdhogynem megtörtént, de... Rá akarja ordítani mindezeket, amik eszébe jutottak. Bár talán ilyen szinten nem kéne provokálni a dolgot, tényleg megtörténik a végén.
- Na ne mondja, hogy ennyire elkeseríti. Nem muszáj... - nagy levegőt vesz. Mit is nem muszáj? Te jó ég, menekülnek előle a szavak. - Nem muszáj vakon engedelmeskedni a parancsoknak, ugye tudja? Mindig van választásunk, akkor is, ha nincs. Remélem, hajlamos elfogadni a paradoxonokat, mert elég sokat tudok elsütögetni belőlük...
- Az biztos - tanúsítja Damien mosolyogva.
- Szóval mindig van döntési helyzet. Bár nem könnyű nem hagyni, hogy bedarálja ez az egész... és sokszor könnyebb lenne csak kijelenteni, hogy elég volt a küszködésből meg a nyugalmas megoldások keresésével és csak elintézni a lehető leggyorsabban az ügyeket, de nem feltétlen ez a legcélravezetőbb.
Oly elégedett magával, hogy erkölcsi monológját befejezte. Bár ez még korántsem minden, amit mondani akart. Vagy inkább nem az, amit mondani akart, de közelít hozzá...
- Igen, vannak megoldható helyzetek. És vannak olyan helyzetek, amikor csak rossz döntések közül választhat a katona.
- Igen, így van. Aztán vannak a magamfajta renegátok, akik nem képesek ezt elfogadni. Bocsánat, visszafogom az egoizmusomat.
- Ugyan... ez még nem egoizmus...
- Méég?!
Damien nevetni kezd. - Nem. Nem vagy egoista. Vagy ha az vagy, akkor nem egyedül. - biztosítja mosolyogva. Mina ilyenkor csak félig ideges... huncut mosolya elárulja, hogy nem teljesen vérre menő a dolog.
- A kis különleges. - szólal meg Leo.
Erre a megjegyzésre ismét megfagy, megint birizgálják nála azt a határt, ami megtöri a kellemes, nyugodt belehelyezkedését a helyzetbe. - Sokak szerint nem sokáig lehet így élni. Sokak szerint naiv vagyok és buta. Sőt, csodálkoznak, hogy még életben vagyok ilyen mentalitással. - Közben azt gondolja, Leo nem érdemel ilyen őszinteséget... Mit akarok már megint? Dél oldalára állítani? Vagy csak fejtágítást adni? úgyse veszi fel, ha nem érdekli... de persze hiába tudja ezt, attól még nem adhatja fel a próbálkozást. - Maga szerint? - kérdi, könnyednek hangzik, valójában viszont egy elpattanni vágyó, feszült húr.
- Nem értek egyet velük. Ön nem naív, mindössze keresi a jót, egy szörnyű világban. Megoldásokat arra, hogy az Ön hatása erre a világra ne legyen olyan szörnyű, mint azt a helyzet gyakran megköveteli. Túl fog élni. Hiszek Önöknek, hogy sok olyan helyzetet átéltek már, ahol megtalálták azokat a bizonyos más megoldásokat, amik minimalizálták a veszteségeket, vagy negatív kihatásokat. Ez bizonyítja azt is, hogy nem buta.
Olyan jólesik hallani a szavakat. Olyan jólesne hinni bennük. Olyan jó lenne összekötni ezt a mondandót ezzel az arccal, csak az csúfítja meg a dolgot, hogy egy északival beszélgetnek. Egy északival, akiknek a terveit titokban kéne kideríteniük és lehetőleg egyiküknek sem kellett volna itt tartózkodnia, úgy legalább simán mentek volna a dolgok. Csak a nyomaikban kellett volna szaglászni. Névtelen, címkével ellátott lények lettek volna. De senki nem az. Az összes katonát sajnálja, akit valaha is bántania kell vagy kellett.
Közelebb sétál valamivel a lazuló Leo felé és mélyen a tekintetét fürkészi, próbálván kiolvasni, vajon tényleg így gondolja-e? Rengeteg férfi képes dicsérni úgy, hogy csak a hátsó szándékai felé tereli így a dolgot.
- És erre miből jött rá azon rövid idő alatt, míg beszéltünk? - kérdi próbálván olyan semlegesen formálni a szavakat, ahogy csak tudja. Közben lázasan agyal, hogyan deríthetne ki bármit is, amivel aztán visszamehet és beszámolhat a kapitánynak, vagy mégis mit fognak mondani... nekik itt mégis küldetésük van...
- Azalatt a rövid idő alatt épp eleget elmondott ahhoz, hogy ezeket megállapítsam. A többi pedig csak... következtetés ebből. - Mosolya már-már fenyegető ilyen közelségből. De még innen is szép arca van. Akkor miért van kedve néha szétkarmolni?
- Mhm. - Felel egy semmitmondó, inkább távolságtartó hümmögéssel, és ugyanolyan kisasszonyosan megbillenti a fejét előre, mintegy bólintásra hasonlatos mozdulatként. Hát persze. Szóval az egésznek nem szabad semmiféle súlyt adnia. Remek. Nem is jelentettek a szavak semmit.
- Miért nem hisz nekem?- kérdi, miután közelebb hajolt a vámpírhoz.
Sírni támad kedve Idióta vagy. Nem normális. Persze ennél kevésbé szebb szavak is keringenek tudata peremén, de annyi ereje még van, hogy visszatolja őket oda és még el se képzelje, ahogy elhangzanak. Ez a beszélgetés olyan tökéletes, mintha csak egy könyv lapjairól lehetne olvasni. Csupán.... ott valahogy... nem kételkedne abban, hogy valami jó fog kisülni ebből a dologból.
Mégis miért kell mindig olyasmit akarnia, amit nem kéne?
Na jó, igazából nem olyan gyakran fordul ez elő. De egy alkalom is elég ahhoz, hogy kikészítse. Pláne háborús helyzetben. Még ha az nem lenne...
- Mert... nem tudom, van-e okom rá, hogy megtegyem - felel őszintén a szúrós visszakérdezés helyett, ami elsőre eszébe jutott.
- Nekem se volt rá okom. - húzódik hátrébb, ezzel megszűnik a "fenyegetés".
Damien elég feszélyezetten várakozik. Fogalma sincs, melyik pillanatban csap ne az istennyila. Ha lecsap. - Hamar ítél, Leo. No és ön mennyire vette ki részét eddig a háborúból?
- Most én leszek az egoista, de eddig nem sokat tévedtem az ítéleteimmel. - kacsint rá. - Még mindig zsoldos vagyok. Ott voltam a nagyobb csatákban, szerencsére nem az első sorban, de még az aktív harcban. Öltem és pusztítottam. - néz félre, mintegy lesütve a szemét. A szégyen még furcsább tőle, mint a szomorúság.
- Óh, tényleg, valóban azt említette, hogy az... - jut eszébe a selfnek, csak az a baj, hogy a hangsúly az AZT-on volt, és nem az EMLÍTETTÉ-n... Nos, nem, ebben sem nagyon akartak hinni, bár most már esélyesebb, hogy legalább ez igaz volt. Az utolsó mondat viszont megrengeti a hitet.
- Micsoda epikus mondat - jegyzi meg, zöld szemei furcsán villannak. - Biztos benne, hogy így volt? Akkor talán nem cifrázná ennyire vagy fogalmazna költőien, elvégre ölni nem túlságosan... tiszteletreméltó egy dolog. - kockáztatja meg.
- Nem értem miről beszél. Valóba nem az, de mikor mondtam hogy igen? - néz Damienre értetlenkedve.
- Nem, nem mondta - sóhajt a sötétbőrű. - Mindegy is, felejtsük el, hogy szóba hoztam.
- Ha a véleményemet kérdezné, Damien arra gondolt, hogy nehéz kideríteni, mi az, amit őszintén úgy gondol, és mi az, amit nem.
Na ez tényleg bátor volt. Valamikor elkezdhetne már repedezni ennek a romnak a teteje, hogy betemesse. Szemei fel is kószálnak kissé, és egy darabig a plafont vizsgálgatja. Ennyit a self által megtartani próbált diplomáciáról.
Leo arcán látszik a merevség, ami jelzi, hogy szurkálódása talán túl messzire ment. Halkan szólal meg, olyan halkan, ahogyan még sosem hallotta beszélni. - Tudják mit? Csesszék meg. - Minának maximális méretre kerekednek a szemei. Egyetlen szoborrá fagy, de nem a hidegségtől, épp ellenkezőleg, most inkább olyan forrónak érzi magát, mint egy tűzhely. - A jobb lehetőség. - néz a sötételfre, aki mintegy tehetetlen fa a vihar kellős közepén, áll ott, és várja, hogy belécsapjon a villám... - Naívnak mondanak. - Ezúttal a vámpíron a sor, ki földbe gyökerezett lábakkal, pislogni is félvén áll. - Hallgatom ahogyan azt mondják eszerint élnek, és el is hiszem. Akkor én miért nem kapom meg? Semmi okot nem adtam arra, hogy kételkedjenek bennem. Mégis folyamatosan ezt teszik. Mintha minden kijelentésemet legalább három bizonyítékkal kellene alátámasztanom. - A vámpír olyan halkan veszi a levegőt, hogy a legkevésbé se hallatsszon és bár nagyon szívesen megtenné, de nem, nem mer oldalra pislogni a mellette álló sötét tündére. Fogalma sincs, hogy most szégyellnie kellene magát, vagy egyáltalán megszólalni, megbotránkozása ugyanis lényegében szoborrá merevíti egy időre. Mondhatni, hogy ez a fajta szóhasználat csak igazolja azt a feltételezését, hogy a drága Leo csak megjátszotta magát eddig, de... nem, ez jóval több annál. Valami jókora határt törhettek át. Vagy ez megint csak a színjáték folytatása.
De már kedve lenne a pokol kénköves tüzébe dobálni az ilyen illúzióromboló gondolatokat!
Csak nézi ahogy feltételezhetően tombolnak a düh lángjai és bűnös elégedettség kezd terpeszkedni a lelkében. Sikerült... elérte... mégis sikerült a provokációja úgy, hogy nem estek nekik fegyverrel. Ez azért valami. Bár kétli, hogy a kapitány elégedett lesz, ha így előadja...
- Elmondtam a véleményem. Itt cseverészek magukkal, miközben háborúban állunk. De nem. Én vagyok az aki hazudik. - Bár Leo szeme színe nem olyan erősen világító, mint mondjuk a jégkék szemek, a tekintete most olyan élesen fúródik az övékbe, mintha csak indulatait egyenesen bele tudná lőni a lelkükbe. Csodálatos. Valahogyan csodálatos nézni, ahogyan most már nem a bókok, nem a hasonlatok és nem a közhelyek záporoznak, hanem mintha valóban megpróbálná elfogadtatni magát. Olyan... emberinek és gyermekinek tűnik most. És Mina szeretné, hogy kiderüljön: valójában az is. Picit szégyelli magát, amiért ehhez addig kellett provokálnia, míg... ez történt. De nem vonná vissza, semmi esetre sem.
- Elnézését kérjük, nem állítottunk ilyet. Túlzó kíváncsiskodás az oka. - emeli meg kezeit Damien. Diplomatikus szavai alig jutnak el a vámpír tudatáig, csak áll ott elvörösödve és kétségbeeséssel vegyes hálával bámulva Leo szemeibe. Éles kontrasztot alkotnak a sötét szemek a szemfehérjével, és most úgy néz rájuk, mint aki tényleg haragszik... hangja sem hagy kétségeket efelől.
Minának valamiért a "köszönöm" szó jönne az ajkára, aminek semmi értelme nem lenne ebben a kontextusban, úgyhogy nem tudja, mit mondhatna.
- Én sajnálom a...kirohanásomat. - Mintha haragját el akarná tuszkolni valamiféle doboz mélyére, csak nehéz volna rákapcsolni a lakatot.
Sajnálja a kirohanását? Tényleg? Egy ilyen egyszerű, teljes mértékben normális, elfogadott és szelíd módon fog visszakozni? Na azt már nem! Nem ronthatja el, amit felépített.... bár fene gondolta volna, hogy valaha építésnek, vagy úgy egyáltalában pozitívnak fog számítani az, hogy valaki ideges miattuk... dee most határozottan annak számít.
Kábultan nézi, ahogy a férfi fel-alá sétál a kongón üres épületben. Határozottan áldásos, hogy nincs itt senki rajtuk kívül. Úgy is tesz, mintha nézelődne, vagyis hát nyilván nézelődik, mert a szemein beáramló képeket kizárni nem biztos, hogy tudja, de nyilván valami jár a fejében, és nem a templom építészete, Mina úgy sejti. Vagy reméli. Valahogy... azt várja, hogy ez az egész folytatódjon, talán azért, mert most tűnt először tényleg kiáradón őszintének ez az ember. Varázslatos volt, ahogy nem állt semmi az útjában annak, amit érez - ha tényleg így volt. El akarja raktározni magában ezt az emléket, akármily bűnös ok miatt is, de büszke rá...
- Ne haragudjon. Lehetséges, hogy a túlzott ideig tartó elzárkózás vezetett a paranoiánkig. - jelenti ki Damien semleges hangon. Különösebben nem frusztrált, próbálja egyengetni a szálakat. Főleg, mivel mégis egy északival állnak szemben, amit Mina mintha néha elfelejtene... Mina viszont jelen pillanatban, bár ez nem gyakran történik meg, a pokolba kívánná Damien diplomatikus mondatait.
- Nem paranoia... csak.... csak... - fölemeli kezeit és valamiféle görcsös gesztikulálásba kezd, ahogy keresi a szavakat, a plafont bámulva. - Csak az én mániám. Tudni akarom általában, hogy mit éreznek az emberek, meg mit tudnak. Nem, nem azért, hogy mindent ki tudjak kémkedni, csak szeretek... tisztában lenni vele. És ezt sem azért, hogy ne kelljen félnem, vagy ilyesmi... nos, néha ezért is, de most nem erről van szó! - Vagy erről is van kicsit? Ó, a fenébe... Légzése gyorsul, de igyekszik inkább egyszerre sok levegőt beszívni... - Hagyjuk. Sajnálom, ha megbántottam. Azt hiszem. Bár már semmit nem tudok.
Valamiért az az érzése van, hogy Leo ennek a ténynek nagyon is örül....
A nevetés, amit válaszként kap, picit felállítja a hátán a szőrt. Bántó, gúnyos, olyan, amilyet még nem tapasztaltak. Azon veszi észre magát, hogy figyeli, szemléli a férfi viselkedését, mintha csak egy új fajt látna. Nem azért, mert más a faja, nem, az egész lénye teljesen más, mint amit valaha látott. Vagy legalábbis nem illeszkedik a képpel, melyet kialakított magában róla.
Tehát talált a tippje. Emiatt egyrészről örül, mert végül is igaza lett, de az ilyen esetekben boldogabb lenne, ha tévedne. Mindegy is. Határozott, szomorú pillantása alulról fölfelé nézve kíséri a zsoldost. Aki egyszer csak elkezd közelíteni hozzá. A szemek még jobban kitágulnak, a mellette álló sötételf teste pedig megfeszül, kezei ösztönösen a holdezüst tőr után mozdulnak. Túlságosan is közel vannak már ezek egymáshoz, a helyzet pedig feszült, és nem kívánja, nagyon nem kívánja, hogy kulmináljon. - És arra még nem gondolt, hogy kérdez?! - löki ki magából a szavakat sértetten. Szemei élesen mélyednek a vámpír szemeibe. Szép, szép haragos pillantás. Az ő műve. Büszkén-félve nézi, mint mocskos munkáját nézné egy nekromanta... bár ez a hasonlat talán kicsit durva, tekintve, hogy azért az esztétikai különbség a hasonló és a hasonlító között meglehetősen nagy.
- Kérem, ne csináljon semmi olyat, ami miatt bántanom kéne, Leo - szólal meg mélyebb és határozottabb hangon, mint szokott, ahogy nézi a két egymástól nem épp messze tartózkodó arcot. Hát ez hihetetlen. Ez az alak most komolyan el akarja hitetni, hogy megsértődött? Nem tetszik neki, hogy ilyen közel került Minához. Ilyen távolságból... bár... az északiak fegyvereivel tízszer, százszor ekkora távolról is lehet bajt okozni. Így viszont lefoghatja, háta mögé kerülhet majd rá, Dameinre foghatja a fegyvert és lényegében követelhet bármit, tudván, hogy úgysem fogja hagyni, hogy Minát bántsák.
- De... hogyan... tudok rákérdezni arra, amiről nem is tudom, hogy mi? Az összes mondata után kérdezzem meg, hogy most ezt őszintén mondta-e? Elég monoton lenne és unalmas. Egyébként erre azért nem szoktam rákérdezni, mert alapból azt feltételezem, hogy így van.
Ilyen közelről biztos benne, hogy akár még az illatát is érzi a másik. Mina legalábbis érzi az övét, bár nem biztos benne, hogy mindenkinek olyan élesek az érzékei, mint az ő vámpírérzékei.
- Damien, hányszor mondjam még el, hogy többre számítok ennél Öntől? - Óh, remek... tehát emlékszik. - Mindketten tudjuk, hogy semmi ilyesmire nem lesz szükség.
Damien ajkai egyetlen vonallá préselődnek. Belül vicsorog, mint valami vad farkas, de nem fogja megadni ennek az élőlénynek azt az örömet, hogy a teljes haragját lássa. Meg aztán van ama harag mellett némi félelem is...
- Nem, nem tudjuk mindketten... - vesz egy mély levegőt. - Sajnos ki kell ábrándítsam, vagy csalódást kell okozzak, vagy akármi, de ha teljes bizonyossággal tudnám, akkor valóban én lennék a legboldogabb.
- Ne aggódj, Damien - veszi át a szót a vámpírkisasszony. - Nem hagyom magam csak úgy lefegyverezni. Vagy ne adj isten, még rosszabb - Éles, szinte huncut pillantással néz vissza az északira, és hirtelen mintha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel, beléhasít, mennyire őrült. Ő most komolyan itt szórakozik. Amikor talán tényleg veszélyben lehet...
- Nem, nem tettem, mert nem tudom eldönteni, mikor mond igazat és mikor nem. Lehetnek a vámpír lányának olyan megérzései, hogy átverik, nem? Ha ezt nem ismernénk fel, akkor kihalt faj lennénk. - jelenti ki ezt nem csupán a faját hangsúlyozva, hanem bárkit, kifejezni próbálván, hogy ez a hozzáállás fontos a túléléséhez. Vagy inkább a tudatosan és jól-éléséhez. Személyesen biztosan.
- Ön is tudja, ha ártani akarnék Önöknek, már megpróbáltam volna. Remélem ezzel lezártnak tekinthetjük a témát. A bizalom nem a tudásról szól, hanem a hitről. És lehetnek, de kérdés, hogy érdemes e rájuk hallgatni, mikor minden az ellenkezőjét bizonyítja.

Az északi meglehetősen esztétikus arca olyan közel van Minához, hogy azt már egészen veszélyesnek érzékeli. Azok a szemek pedig mindenféle szégyenérzet nélkül kószálnak összevissza az arcán. Hát ez hihetetlen. Hirtelen kedve lenne hozzávágni a hímnemű egyedhez ezt a mondatot: "Most komolyan, árulja el: maga biztos, hogy nem csábdémon?", de ezért valószínűleg a jelenlévő két férfi közül egy biztosan kinevetné, a másik pedig esélyesen halálra vártan ácsorogna, mielőtt egy életre megutálná... És nem nehéz kitalálni, melyikük melyik lenne.
- Megmutatom mire gondoltam. Az előbb szomorúan nézett végig rajtam. Miért?
- De jó megfigyelő - jegyzi meg, és szinte szégyelli, hogy milyen közelről látszik most a mosoly, amibe ösztönösen rándul az arca és kivillanó fogacskái. - Most már annyira a szívén viseli, hogy szomorúan nézek?... Azért, mert... csalódtam.
Sokáig állnak ebben a patthelyzetben, légzése pedig egyre gyorsul. Nyel egyet, és egy egészen aprót hátrébb lép. Nem, nem, nem, nem fognak vele semmi olyat tenni, amibe nem egyezik bele. Márpedig hogy egyezhetne bele...?
Mindegy is. Nekik valamiféle küldetésük lenne, vagy nem?
- Oh, köszönöm a bókot. - mosolyodik el. Furcsa. Kegyetlen. Esztétikus. - Gondolom bennem csalódott. Miért? Mire számított, és mit kapott?
Damien kifújja a levegőt és megforgatja a szemét. Mégis honnan tudhatnák, ha nem a megfelelő alkalomra vár?... Mindegy, ha tovább forszírozza, se megy sokra vele. - Lezártnak, amíg nem tesz valami olyasmit, ami után ismét okom lesz a gyanakvásra - jelenti ki negligánsan, és elhatározza, hogy a továbbiakban is éberséggel fog figyelni.
- Igenis kapitány. - vág vissza Leo. Nem... nem tetszik, ahogy ezek ketten nyírják egymást.Ha én lennék a kapitánya, nem félnék, hogy ránk támad... Északi - gondolja magában, és valóban elég nehéz csak magában gondolnia.
- A hit... - A kelleténél agresszívabban neveti el magát a vámpír. - A hitet meghagyom az embereknek, nekünk átkozottaknak sajnos meg kell küzdenünk azért, hogy áldást kapjunk. Na jó, ez nagyon közönséges-epikusan hangzott, bocsásson meg. De szeretek biztos lenni abban, hogy valami úgy van, ahogy gondolom, nem csak beleringatni magam, hogy aztán durván csalódjak, mikor kiderül az igazság.
- Valóban, ez a megjegyzése eléggé furcsán hatott, de semmi baj. Mindenki szeret biztosra menni...de ha nem vállalják a kockázatot, és a bizonytalanság izgalmát, úgy gyakran elveszítik annak az élvezetét is.
Micsoda filozófus...
Leo bölcselkedésére Mina szemei ismét körkörös mozgásba kezdenek, túl sokszor alkalmazza már ezt, és bár állítólag a szemizmok mozgatása egészséges, lassan már kezd fájni, annyiszor alkalmazza ezt a mozdulatot. Vagy talán túl hirtelen teszi.
- Izgalom. Hát persze. Valóban annyi izgalom van abban, hogy vajon mikor fogok nagyon szenvedni - mondja sötéten. Ez megint valamiféle csábító mondat akart lenni? Azt gondolja magáról a drága, hogy ő lenne a megtestesült megkockáztatandó vonzó izgalom? Ejnye...
- Nem fogsz szenvedni... miért kéne szenvedned? - szűri a self a fogai közül. Ezek ketten hirtelen annyira összemelegedtek. Túl gyanús.
- Nem gondolja, hogy a folyamatos jólétbe mindenki beleunna egy idő után? Van az a mondás… - néz körbe kicsit. – kutya is megvész jó dolgában.
Kedve támadna úgy morogni, mint az említett háziállatnak. Helyette csak csúnyán néz. - Rossz dolgában még jobban megvész. A jó emberek és mások megérdemlik a jó dolgokat, ha elég eszük van hozzá, megtanulják kezelni azt... bár... való igaz, hogy míg az állatok csupán a túlélésre játszanak, mi kifejlesztettük a képességet, hogy a civilizációnkban mindenben megtaláljuk a problémát.
Cinizmusa már kezd neki is fájni, de akkor is így van. Ezzel a problémával szembesül valahányszor egy panaszkodó embert lát. Vagy inkább hall. és hiába sorolja az érveket, miért legyen boldog.. nem, mindig érkeznek újabb dolgok, hogy az élet miért borzasztó.
Sokkal kényelmesebb, amikor Leo végre kimászik az aurájából és ismét leül.
[color=#cc0000] - Csak így lazul egy templomban? Ezek szerint maga sincs túlságosan oda az egyházért?[color=#cc0000] - kérdez rá csak félig kötözködően, egyébként tényleg kíváncsi a dologra.
- A templom csak addig annyira szent, ameddig meg nem ejted benne az első csatádat, vagy gyilkosságodat. Aztán már...elveszíti a különlegességét valahogy, egy lesz a többi sok hely közül, ahol öltél. Egyébként nincs bajom a vallással és a hittel. Hogyan is kételkedhetnék Isten létében itt? Sőt, néha még gyónni is járok, de csak nagyon ritkán, esetleg részegen. Az adót fizetem. Ez már elég hogy a mennybe jussak, nem?
- Harcolt már templomokban? - kérdi a vámpír. Persze, hogy rákérdez, már hogy ne tenné? - Egyébként ki az, aki nem hisz valamiben, ami létezik? Azt viszont még nem láttuk, hogy bárki, aki meghal, bármiféle csodálatos helyre kerülne, szóval ebben korántsem lehetünk olyan biztosak.
- A nekromanták által viszahozott lények pedig nem épp ezt támasztják alá. - csatlakozik Damien.
Mina sokat gondolkodott, vajon a testvére hová juthatott. Átkozottként valószínűtlen, hogy a mennybe. De mekkora szörnyűség már, hogy valaki végigszenved egy életet, majd pedig végigszenved egy... mit, örökkévalóságot? Ilyen nem létezhet, ugyan...
- Igen. A papok meglepően szívós ellenfelek tudnak lenni, legyen az épp északi vagy déli.
– néz el a távolba. Na ne mondja, hogy mindkettővel harcolt? Vagy az egyiknél a saját oldaláról beszél? netán saját magáról? – És önök hol harcoltak már? Ha egyáltalán szükségük volt már ilyesmire. Bár a mai világban…
- Igen - kezdi a sort Damien.
- Én is... bár nem egyedül.
Nem tudja, ez fontos-e, de valamit muszáj volt hozzátennie.
- Már megint elpalástoltam Ön szerint az érzéseimet, a következő lépcsőfok pedig az lesz, hogy hazudtam is. Elmondom újra. Nem hazudtam, nem palástoltam, és nem teszem most sem.
Ő is sóhajt és megforgatja a szemeit. - Komolyan, lefáraszt ezzel az állandó kérdezősködéssel! Tényleg nem tudja kitalálni vagy ilyesmi? Mindent konkrétan a szájába kell rágni?
- A végén még félreértem önt, és ebből nézeteltéréseink fakadnak. Bár bevallom, sokszor folyamodok ehhez, most azonban ötletem sincs, mivel okozhattam csalódást. Mit tettem? Talán az a kacaj okozz ilyen mély sebet?
- Mit tett? Sokkal inkább mit nem? Amire számítottam, egyenlőségjel, az az, hogy valóban azt mutatja, amit érez, és nem arra használja fejlett idegrendszerét, hogy ezt elpalástolja, amit kaptam, az pedig.... nos... épp ez az. Fogalmam sincs, hogy micsoda.
Damien elmosolyodik, ám ennek most nincs köze sem ehhez a csábzsoldoshoz, sem Minához, vagyis utóbbihoz igen, mert szavai Wynt idézik fel, és azt a fejmosást, amit a self adott neki, s amivel talán kissé meg is sértette, az állatok sorából való kitöréssel, mely megadja a lehetőséget a fejlett gondolkozásra, valamint gondolataink fejlett módon való elrejtésére is. Valami furcsa mód talán ez a közös a druidalányban és a provokatőrben. A rejtekezés. De Wyn sokkal... ösztönösebben csinálja és talán nem is szándékosan...
Nyugtalanító, ahogy a csatákról és az ölésről beszél, főleg a ragozása, bár esélyesebb, hogy magára gondol...
- Jól sejtem, hogy most azt kérdezi tőlem, jó embernek tartom-e?
- Nos, eredetileg nem erre gondoltam, és bár sejtem, hogy a válasza erre lehet annyi lesz, hogy nem ismerem eléggé, ennek ellenére megkérdezem, mert felkeltette az érdeklődésemet. Jó embernek tart?
Ismét azok a szemek. Kerek, barna tükrei valami megmagyarázhatatlannak és kiismerhetetlennek. Jó embernek tartja-e? Erre kénytelen elmosolyodni. Csodálatosan kiszámítható és mégis olyan válaszokat képes adni ez az ember, amit nem gondolna. Hiszen azt várná, hogy biztos nem kérdez rá, ha már ennyire adja magát...
Viszont a szomorúság is látszik azért rajta. - Szeretném annak látni. De amíg nem látom tisztán, nem tudhatom, minek a körvonalait látom kirajzolódni a ködből. - Kezdi fojtogatni a csend, így hozzáteszi. - Nemdebár?
- Ezért lát tehát bennem annyi problémát. - mosolyodik el a szépszemű. Hát remek, ha a látással van a probléma, az igazság látásával, akkor gondjaik lesznek. - Ezesetben reméljük felszáll az a köd. Kíváncsi vagyok a véleményére.
S visszatért a szokásos kedves, csipkelődősnek is betudható stílusához... Ezzel egyetemben a kijárat felé indul, fölnéz odakint az égre, majd ismét visszasétál hozzájuk. - Sajnos azonban az én időm is véges, és a gyanú elkerülése végett indulnom kell...
Melankolikus feszültséggel figyeli a férfit. Most tényleg elmegy? Vagy ez valami elterelés, és most készül támadni? Nem úgy tűnik. Ez esetben itthagyná őket sérülés nélkül? Ezt vajon mire akarja felhasználni? Szomorúan tudatosítja, hogy már majdhogynem elfelejtette, hogy ők éppen egy frontvonal közelében állomásoznak és két különböző oldaláról érkeztek. Eh...
- Gyanú? Mire gyanakodnának? Tán arra, hogy életét vesztette?
Közben azon kattog az agya, vajon látja-e még újból? Vajon lesz-e olyan helyzet, amikor harcolniuk kell majd egymással? Nem szeretné. Ahhoz először még ismernie kellene. Az döntené el, hogy valójában akarja-e bántani vagy sem. Talán jobb lenne, ha nem is találkoznának többé. De az egyszerűen csak... hiány. Azzal pedig sosem ért még el sikert.
-Vagy esetleg arra, hogy épp kettősügynököt játszok. - kacsint. Mina sokadjára akar kiesni a szemén. Pislog párat. Ez a mondat túlságosan is őszintének hangzott ahhoz, hogy elhiggye. Ami megint paradoxon. Mert nagyon is el tudná hinni. De Leo miért mondana bármit is, ami egyértelműen fedi a...
Inkább nem osztja meg vele kételyeit, még a végén megint kap érte. - Alaptalan lenne ez a gyanú? - kérdi cinkosan, már-már reménykedve... Reménykedve? Mégis mi a csudáért?!..
- Oh, ha Ön azt tudná. - Leo mosolya még eléri Damient, majd kezet nyújt neki. Ez bizony búcsúzás lesz.
- Ha tudnám, nyugodtabb lennék. Ám láthatóan nem kívánja, hogy tudjam - felel felszegett fejjel, kicsit ridegen-hidegen, ám korántsem olyan elutasítással, mint korábban. Felsóhajt. - Remélem, nem lesz ez mindig így, Leo.
Damien moderált erősséggel viszonozza a kézfogást, az északi szemeibe nézve. Meg kell hagyni, egyelőre elég rendes volt - nem támadott rájuk elsőre, ami ritka. Valószínű, hogy ennél kifinomultabb módszerei vannak. Valóban érdekes egyéniség, s jobb lenne többet megtudni róla, azonban ez nem a hagyományos módon lesz lehetséges, az már biztos. Minára pedig vigyáznia kell...
A vámpír következik, miután a férfiak kezet ráztak, Leo pedig mintegy zavart kisfiú álldogál előtte, nem tudván, mihez is kezdjen pontosan.
Mina kérdőn vonja fel a szemöldökét. - Nos? Úgy néz rám, mint valami nagy vázára, amivel azt se tudja, mit kezdjen, hát az én kezemet már nem is lehet megfogni? - Hangvétele lazább és könnyedebb, mint legtöbbször a beszélgetés folyamán, s mivel ez a férfi már annyit provokálta, most ő nyújt neki kezet, bár tudja, hogy ez nem szokványos. Miért, mit várt? Puszit, ölelést tán? Annyira azért nem bízom benne... Borzongva eszébe jut egy bizonyos Darian Sageblood nevű sötét tünde és pír fut át az arcán...
Leo megfogja a kezeit. Megfordítja őket és a tenyerére ad egy kézcsókot. Te jó ég, vajon jár valami bugyor a pokolban azért, ha egy északi szája hozzáér a kezedhez?...
- Remélem legközelebb kettesben is alkalmunk lesz találkozni.
Forrón bizsereg az érintése nyoma, akárcsak jelentős pillantása, mellyel - valószínűleg jó hosszú ideig utoljára - mélyed el a világosvörös szemekben. A vámpír mosolya elégedett és magabiztos. Viccesnek is találja a helyzetet. Sejtette, hogy efféle reakció lesz a megmozdulására. A halk, már-már simogató szavak viszont az összes apró pihét felállítják a hátán... bár nem a hideg, sokkal inkább a meleg rázza ki tőlük. Ugyanakkor meg is ijesztik. Szívesen válaszolna kérdéssel rájuk, de sajnos erre nincs most lehetőség... Mi? Micsoda? Mit akar? Maga északi. Én meg nem. Mi az, hogy kettesben? Mégis hogy...? És miért?.. És... jaj...
- Én pedig szeretném Önöket újra látni, lehetőleg nem egy tömegsírban. - tartja újra fogva a lány pillantását néhány lélegzetvételig.
- Remélem, nem is magányos sírra gondolt. Egyébként az érzés kölcsönös.
- Alapvetően - veszi át a szót Damien - örülnék, ha nem csatatéren futnánk össze.
- Na igen.
Leo eközben már csak a hátát mutatja, távolodva sétál kifelé e romból, mely valaha szétégette volna teljes mértékben és a gyomra is kifordult volna attól, hogy itt kell lennie... vajon egy északi jelenlététől hogyhogy nem teszi?
- Oh, teljesen nyugodtak lehetnek e téren: nem ott fogunk. - nevet a zsoldos, mintha csak oly elégedett lenne magával.
Kimondatlan kiáltások zajongnak a fejében, nyilván tekintetén is látszik a zavarodottság. Már ha Leo törődne vele és nézné, aki azonban már kitörölte magát a jelenlét síkjából... De sebaj. Mina meg csak lélegzik és lélegzik egyre hangosabban és legszívesebben még romosabbá tenné ezt a templomot.
Damien kimérten és óvatosan helyezi vállára az egyik kezét. - Nyugi. Fogod még látni. Ebben valahogy biztos vagyok. Amúgy meg... Legalább még életben vagyunk.

Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

Tertullius
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Még nem bukott teljesen elő a horizont alól a nap, mikor elindultam Dunkelsanktum romjai felé. Elhagyatott, kihalt falu volt, amit már nagyrészt elpusztított az idő. Néhány rosszabb év, a földrajzi helyzete és néhány nagyobb szárazság kellett csak ahhoz, hogy kénytelenek legyenek elköltözni, ha csak nem akarnak éhen halni. A természeti csapások azóta nagyrészt már lerombolták a falut, a kis viskóknak csak a romjait lehet itt megtalálni, esetleg egy-egy darabkáját a háznak, amit inkább tartott össze a növényez ami benőtte, mintsem az egykori építész szándéka. Érdekes módon azonban, a templom még javarészt mindig állt. Egyesek Isten csodálatos munkáját és megnyilvánulását látták benne, míg a hadvezérek – és én is – azt, hogy milyen csodálatos megfigyelő állást lehetne itt létrehozni. Ezek az információk azonban több mint félévesek voltak, a szerencsés jelölt pedig arra, hogy felfrissítsem a térképek tudását erről a helyről, én lettem. Félnapi útra lehetett lóháton a falucska, amihez tartotta is magát az alattam galoppozó jószág, a nap már magasan járt az égen, mikor megérkeztem.
Az információ helytállónak bizonyult, a templom valóban állt. Körbejártam, megvizsgáltam amennyire tudtam, stabilnak tűnt még mindig az épület. Fáradt voltam azonban, és nem volt kedvem visszaindulni ebben a déli hőségben. Helyette leheveredtem a templomfal tövébe, hátamat a hűvös falnak döntve kezdtem elfogyasztani a napi fejadagomat. Közben rám tört az álom, annyira azonban nem voltam óvatlan, hogy egy ilyen helyen engedjek a kísértések. Sőt, így hogy már hűvösbe értem, még az utazóköpenyem csuklyáját is felhúztam.
Utóbbi kifejezetten hasznos döntésnek bizonyult, mikor a távolból lovak közeledésének a hangjára lettem figyelmes. Óvatosan odafordítom hát a fejem, hogy megvizsgálhassam az érkezőket. Nem északi katonák, sem az irány, sem a felségjelzés hiánya nem passzol hozzájuk. A lobogó hosszú fehér haj azt sugallja, hogy vagy más fajúak, vagy öregek – ebben az esetben viszont meglepően jól bírják a lovaglást. Talán lenne esélyem elmenekülni, viszonylag közel kötöttem ki a lovamat, de nincs rá biztosítékom, hogy nem érnek utol, úgy pedig gyanús indulási pont lesz, hogy azonnal menekülök. Ha pedig gyorsabb is vagyok, kitudja milyen távolsági fegyvert rejtegetnek a tarsolyukban. Kik lehetnek azonban és mi céllal? Talán katonák, szintén felderítésre? Lőfegyverem van, kettővel könnyedén elbánok. Lehet, hogy csak a háború elől menekülő valakik?
Kíváncsiságom gyorsan kielégül: ahogyan közelebb érnek, már látom kik ők: kedvenc más fajú párom, Wilhelmina és Damien. Vajon eladták a lelküket délnek? Északhoz biztos nem csatlakoztak, annak ellenére, hogy milyen nagy a mozgósítás egy vámpír és egy self híre minden bizonnyal a fülembe jutott volna. Úgy tűnik újfent egy szórakoztató beszélgetésnek nézek elébe. Ahogyan közelebb érnek, ezúttal ők veszik át a kezdeményező szerepét.
- Szép jó napot, kedves erre járó utazó...
- Üdv. - ér be mellé Damien is, bár így lehajtott fejjel csak a lovak lábait látom, de a hangból így is megtudtam állapítani melyik-melyik: az egyik szép, míg a másik irritáló.
- Legyetek üdvözölve ezen a meleg napon. - válaszolom elmélyített hangon. Hangom talán egy megfáradt vénemberére emlékeztetheti őket (engem legalábbis biztosan), azt pedig csak remélni tudom, hogy nem szálnak még le a lóról, és nem hajolnak le, hogy megnézhessék az arcomat. Mindeközben, hogy ne legyek feltűnő, folytatom az étkezést.
Ahogyan huppanást hallok, és még két lábpár megjelenik a földön, ez a reményem szertefoszlik.
- Jó, hogy emlékeztet rá. - mondja, érezhető iróniával a hangjában. Ha eddig lettek is volna kétségeim arról, hogy ki ez, ezúttal azok is eltűntek volna – Nem vagyok túlságosan oda érte. - Látom a lábain, ahogy felém fordul, én pedig egy öblös nevetéssel válaszolok rá, visszavágás helyett.
- Magukon kívül senkit és semmit. Bár valóban, jómagam is csak nemrég érkeztem ide. - válaszolom. Ezúttal nem teszek fel kérdéseket, ebből talán ki is érződik az, hogy nem feltétlenül vagyok beszédes kedvembe, ellentétben legutóbbi valómmal, valamint az is, hogy igazából csak zavarnak. Ennek ellenére azonban úgy tűnik gyorsan eljutnak oda, hogy felismerjenek, hiába a színjáték. Érdekes lesz.
- Most már maguk? Az előbb még "ti" voltunk.
- Bocsánatkérést vár? - kérdezek vissza talán kicsit élesen - Ez a meleg teljesen megbolondított, még az alapvető udvariasságot is kiverte a fejemből. - ütöm el az előző mondatom élét.
- Mégis miért feltételezi, hogy probléma, hogy nevez? Bár mintha már erről... izé... - Hoppá. Eddig tartott volna a játékom? Elszólásából ezt feltételezem. Gyakorolnom kell még ezt a trükköt, innentől pedig felesleges tovább játszanom. Lehúzom a csuklyát a fejemről, és kezet nyújtok Damiennek, Wilhelminát pedig kézcsókkal üdvözlöm – még mindig élvezem, ahogyan látom elpirulni.
- Szép napunk van, nemde? - kezdem bele a bájcsevejbe. Természetesen ez csak egy benyögött kezdés volt, közben minden figyelmemet arra szenteltem, hogy fegyvert rántanak e így, hogy megtudták ki vagyok. Miért bíznék bennük?
- Csodálatos. Én sajnos nem vehetem le a csuklyámat, mert... - hagyja befejezetlenül a mondatot. Nyilván nem arra kíváncsi, hogy emlékszem a vámpír voltára, hiszen az elég feltűnő. Valami más miatt akadhatott el a szava, amit alátámaszt az is, ahogyan újra felveszi a szokásos, falfehér bőrszínt az arca. No de mi juthatott eszébe? Esetleg csak az üdvözlésem jutott most el odáig, hogy kifejtse a hatását? Mindegy is, a lényeg, hogy most nálam a labda.
- Tudom-tudom, szépsége a napéval vetekszik, az pedig nem viseli jól a konkurenciát. - nevetem el magam, immár a saját hangomon. Minél hamarabb ki kell derítenem besorozta e őket dél. - Mi kényszerítette ki kegyedet az ilyen csúnyán tűző napra? - kérdezem, majd elkezdek sétálni a templom bejárata felé, és intek nekik, hogy kövessenek. Bent nem csak hogy a csuklyát veheti le, de az alapján, hogy követnek-e (hiszen tudják, hogy északhoz tartozom), kiderülhet egy apró részlet arról, hogy ők eladták e magukat délnek.
- A napéval. Az enyém. Na már megbocsásson, de leginkább a holdéval. A nap pedig az imént még szép volt. Igencsak ambivalens ma, Leo. Leo, igaz? - Azt azért nehezemre esik elhinni, hogy elfeledkezett a nevemről. Vagy mégsem hagytam volna benne olyan mély nyomot, mint amire gondoltam?
- Hát nem ismeri a mondást? Sebaj. Szép. Ön pedig még szebb. Nem látom a problémát. - gesztikulálok hevesen miközben a templom bejárata felé kísérem őket, mintha csak a városi piacon sétálnánk. - Leo bizony. Örülök, hogy emlékszik. - Leo. Miért pont ezt a nevet választottam akkor? Érdekes.
- Nem mondtam, hogy nem ismerem. Csak azt tudom, jól kiforgatni, amit ismerek. - veszem észre a vigyorgását ahogyan hátrafordulok. Már megint azt hiszi, hogy az övé az előny? - És köszönöm. De túlzásba fog esni a bókokkal. - Csakugyan? Akkor mi történik majd, túlvörösödik?
Damien meglehetősen hallgatag. Talán túlságosan is gyanakodik? Nem mintha sokat számítana, Minával egész…emberien eltudok beszélgetni.
- Ugyan, ismer engem. - Mondjuk nem, de ez most nem számít.
A templomba beérve az fogadhatja a két másfajút, amire számíthatnak. Kopott és korhadt padok - amik még pont megfelelnek ahhoz, hogy leüljenek rájuk -, egy szinte teljesen elpusztult oltár…van itt mit csodálni. Vajon hogy viseli a vámpír a szent földet?  Az ábrázata alapján nem annyira negatív a hatás mint kellene…talán mert megsérült az oltár?
- Ismerném? Attól tartok ez nem így van. Bár próbálkoztam.
- Még mindig nincs veszve a remény, Mina. - mosolyog Damien. A kis intermezzo alatt helyet foglaltam egy nagyobb darab kövön a földön. Nem tudom hogy került ide, talán a mennyezetből szakadt le? Kikerülte a kérdésemre a választ. Ez azt jelenti, hogy fél elmondani mit csinál erre (ha azt nem vesszük bele, hogy titokzatoskodni akar) annak a tudatában, hogy északot szolgálom. Ez sajnos még bizonyító erejü, de kiindulópontnak jó. - Egyébként ezt a kérdést mi is feltehetnénk, tekintve, hogy elég kevés esély volt rá, hogy pont mi fussunk össze egy elhagyatottnak hitt templomnál. - jött a válasz, az elfeledettnek hitt kérdésre.
- Egyetértek Damiennel. - mosolyodom el én is. Neki se lenne jó ha igazán megismerne, csak még nem tud róla. No nem mintha ez bármikor bekövetkezhetne. Az azonban amit a self mondott, nagyon érdekes. Mintha engem támogatna…Persze csak addig, ameddig nem próbálta meg visszadobni a labdát – elég gyengén, ami azt illeti.  - Kicsi a világ, szokták mondani. - követem a stílusukat.
Talán eljött annak az ideje, hogy kutakodjak egy kicsit. Ki is legyen a célpont? Egyértelműen a vámpírlány. Barátság. No nem köztünk, hanem a self és közte. Bármennyire is aranyos ebbe belegondolni, nem vonz túlságosan. Információszerzésre nem volt túl hasznos ez a dolog, de talán ha tovább jópofizok a selffel, az segíthet abban, hogy plusz pontokat szerezzek a vámpírnál.
- Köszönöm. Végre valaki. Tudja, ez igazán ritka. - vigyorodik el a self.
- Kérem. A közhelyek úgy hatnak rám, mint holmi mágikus támadások.
- Ezt már tapasztaltam. - mosolyodom el. Kifejezetten közvetlen, annak ellenére, hogy akár egymásnak is eshettünk volna az első pillanattól kezdve. - Hát a kedves Wilhelmina nem támogatja? - kérdezem érezhetően viccelődve. Hova fogunk kilyukadni ezzel a társalgással?
- Mit nem támogatok? - kapja fel a fejét ábrándozásaiból, vagy mi csinált  - Hogy megismerjem? Dehogynem, épp erre óhajtottam utalni, de mindent elterel a kacifántos kérdezősködésével. - villannak meg szemei a sötét szemöldökök alól, egy huncutnak ható mosollyal fűszerezve. - De nem árulta el, mi járatban van.
- Jelen esetben Damienre gondoltam, nem a megismerésre. Azt jól tudom, mennyire szívén viseli. - Nem lett volna nehéz elfeledkeznem arról, hogy nagy valószínűséggel az ellenséggel állok szemben, és nem egy kocsmában megismert nővel kacérkodok és viccelődök, szerencsére azonban volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne tegyem. - Ahogyan önök sem, pedig mint tudjuk, hölgyeké az elsőbbség. - Közhely? Igen. Direkt? Természetesen.
- Nem ismeri maga az én szívemet annyira, higgye el. - mereszti ki rám a szemeit, ám egy idő után elvigyorodik. - Jó. Maga nem változott semmit, ugyanolyan idegesítő, mint volt. - megunta a színjátékot és átment őszintébe, vagy csak ideiglenes pattant el valami? Máskor talán zavarna az ilyen fajta nyílt támadás ellenem, de ez nem az a szerep volt. Ennek ellenére örömmel konstatálom, hogy nem csak az emberek manipulálása megy jól.
- Akkor ha én válaszolnék, az udvariatlanság lenne? - szól közbe Damien, gondolom hogy kicsit oldja a feszültséget, amiről azt feltételezte, hogy közénk telepszik az előző megszólalásnak hála.
- Nem-nem, nem volna az. De válaszolok. Nos... izé... azért jöttünk ide, mert ugyebár... nos... afféle.. felderíteni. - bólint végül, mintegy ezzel is pontot téve a mondandója végére, amin ennyit habozott. Tehát dél. Ha eddig nem támadtak meg most sem fognak, ez pozitív, de ennél is óvatosabbnak kell lennem.
- Annyira valóban nem, mint szeretném. - engedem egyre szabadjára a nyelvemet, válaszként a szíve ismeretére. Nem csak a kíváncsiságom mondatja ezt, a lány valóban úgy tűnik hogy belemegy ebbe a "játékba" - bár kitudja, hogy ő minek éli meg. - Idegesítő? Én? Aranyos öntől. - nevetek rá. Ezekszerint szeretheti ha szenved, hiszen élvezi a társaságomat. - Ezek szerint dél mégis vonzóbb volt? – kérdezem enyhe, ám tettetett szomorúsággal a hangomban.
- Aranyos? - felel ridegen a nő, amit nem csak hangja, de márványszoborra hajazó arca is közvetít felém. - Kérem, ne csinálja ezt. Nem attól függött, hogy mi a vonzó. Hanem valamit tennünk kellett, és egyszerre nem választhattuk mind a kettőt. - feleli már kissé enyhébben.
A bókokból most talán elég egy darabig, azt azonban hogy nem hallgattak rám, érdemes lehet meglovagolni. Szinte kiült a bűntudat az arcára, a vasat pedig addig kell ütni ameddig forró.
- És úgy látom azt a tanácsomat se fogadták meg, hogy belevágjanak a katonaorvos szakmába. - formázom ki magam elé a szavakat ugyanolyan hangnemben mint az előbb.
- Tán csalódott? - válaszolnék, ám Damien gyorsabb.
- Ha nem is konkrétan a kétlábúakat, de problémákat igyekszünk orvosolni. Ne aggódjon, nem lett vérengző mészárlógép belőlünk, amióta nem láttuk egymást. – próbál kedvesen és szívmelengetően mosolyogni a self. Nem megy neki. Ehhez talán az is hozzájárult, ahogyan összefonta a mellkasán a kezeit. – Úgy sejtem, ön az ellenkező tábort gazdagítja?
- Jobban értékeltem volna, ha a mi oldalunkon tudom Önöket. - válaszoltam egyúttal a másik kérdésükre. - Tehát ha őszinte akarok lenni, igen, csalódott vagyok. De...tisztelem a döntésüket. - fejezem be a válasz Wilhelminának, majd a párja felé fordulok.
- Ennek örülök Damien. Remélem így marad a háború végéig is. - viszonozom a mosolyt, láthatóan és szándékosan aggódóan. A vámpírlány kifejezetten csöndes, mióta a csalódott ábrázatot használom. Marja csak a bűntudat, nem bánom. Legalábbis lélekben. Arcom azonban sajnálatot, és együttérzést tanúsít, hiszen sajnálom, hogy ez lett a vége az egésznek.
- Így fog. Legalábbis nagyon igyekszünk, hogy így maradjon. Ez a folytonos ellenségeskedés mindent megtesz, hogy kiölje az ép észt és mindenféle morált az értelmes fajokból, de azért vannak, akik ellen tudnak állni. - biztosít Damien.
- Remélem. - bólintok jómagam is. Szótlanul ülök és nézem magam előtt a földet egy darabig. Valóban, bánom hogy nem a mi oldalunkon kötöttek ki, két plusz katona is jól tud jönni. Ezzel az egésszel azonban rájátszok, nem is kicsit. Kimutatom, hogy vannak érzelmeim. Kimutatom, hogy érdekel mi lesz velük. Kimutatom azt, hogy zavar a csalódottság. Jóval többet fogok ezzel most elérni, mint az eddig bájcsevejjel, az alapján, ahogy eddig megismertem a lányt.
- Na ne mondja, hogy ennyire elkeseríti. Nem muszáj… - vesz itt egy nagy levegőt – Nem muszáj vakon engedelmeskedni a parancsoknak, ugye tudja? Mindig van választásunk, akkor is, ha nincs.  - mutat be egy logikai bukfencet. Úgy tűnik jól tippeltem, és valóban beválik a dolog.
- Az biztos. - mosolyog Damien bárgyún. Úgy tűnik eldöntötte magában, hogy nem jelentek rájuk veszélyt.
- Szóval mindig van döntési helyzet. Bár nem könnyű nem hagyni, hogy bedarálja ez az egész... és sokszor könnyebb lenne csak kijelenteni, hogy elég volt a küszködésből meg a nyugalmas megoldások keresésével és csak elintézni a lehető leggyorsabban az ügyeket, de nem feltétlen ez a legcélravezetőbb - darál végig egy kisebb erkölcsi monológot elégedett arccal. Ennyire  büszke lenne magára, hogy ezt elmondta? No nem mintha az én arcvonásaimra nem ülne ki legszívesebben ugyanez a kifejezés. Élvezettel tölt el a kisebb érzelmi hullámvölgy, amin ezen a pár perc alatt végig ment a lány. Ha ügyes vagyok lesz még pár ilyen.
- Igen, vannak megoldható helyzetek. És vannak olyan helyzetek, amikor csak rossz döntések közül választhat a katona. - érvelek az ellen amit mondott, és most kivételesen nem is hazudtam.
- Igen, így van. Aztán vannak a magamfajta renegátok, akik nem képesek ezt elfogadni. Bocsánat, visszafogom az egoizmusomat. - Valóban ideje lenne.
- Ugyan…ez még nem egoizmus.
- Mééég?!
- Nem. Nem vagy egoista. Vagy ha az vagy, akkor nem egyedül. - válaszol nevetve a self. Én magam is jót derülök a kis „családi” csipkelődésükön, miközben azon jár a fejem, hogy vajon lefeküdtek e valaha is egymással, vagy a szerencsétlen hím csak szemlélhette a gyümölcsöt.
- A kis különleges. - szólalok meg végül, hogy ne maradjak túl sokáig hallgatag, majd kíváncsi szemmel meredek Wilhelminára, folytatja e még a témát. Ehelyett azonban megfagy, mintha ennyire szíven ütötte volna a megjegyzésem, amit egyébként teljesen semleges hangnemben közöltem vele.
- Sokak szerint nem sokáig lehet így élni. Sokak szerint naiv vagyok, és buta. Sőt, csodálkoznak, hogy még életben vagyok ilyen mentalitással. Maga szerint? - kérdezi könnyednek tűnő hangon, ám egyértelmű, hogy nem ennyi áll mögötte. Nem válaszolhatok erre negatívan.
- Nem értek egyet velük. Ön nem naív, mindössze keresi a jót, egy szörnyű világban. Megoldásokat arra, hogy az Ön hatása erre a világra ne legyen olyan szörnyű, mint azt a helyzet gyakran megköveteli. Túl fog élni. Hiszek Önöknek, hogy sok olyan helyzetet átéltek már, ahol megtalálták azokat a bizonyos más megoldásokat, amik minimalizálták a veszteségeket, vagy negatív kihatásokat. Ez bizonyítja azt is, hogy nem buta. - mondom el talán a leghosszabb monológomat a mai beszélgetés folyamán. Valami ilyesmi reakcióban reménykedhetett, hiszen egyre közelebb sétál hozzám. Megfeszülve ülök, hogy vajon tőrt húz e elő, vagy kardot, de helyette csak néz egy darabig, majd kérdez.
- És erre miből jött rá azon rövid idő alatt, míg beszéltünk?
- Azalatt a rövid idő alatt épp eleget elmondott ahhoz, hogy ezeket megállapítsam. A többi pedig csak…következtetés ebből. - elégítem ki a kíváncsiságát egy kedves mosoly keretében. Kedvem lenne annál is közelebb hajolni hozzá, mint amennyire idejött, ám nem akarom túlfeszíteni a húrt.
- Mhm. - hümmög egyet semmitmondóan, majd nemes hölgyektől már számtalanszor látott módon billentő előre a fejét. Vajon mennyire számít nemesnek a saját köreiben? Mindenesetre a mozdulat túl egyszerű ahhoz, hogy eltudjam hinni, a semmitmondóságon túl valóban így érzi. No lám, néha igazat mondok, akkor se lesz jó vége…
- Hamar ítél, Leo. No és Ön mennyire vette ki a részét eddig a háborúból? - szólal meg az eddig csak gyertyát tartó Damien. Úgy döntök egyelőre nem foglalkozom vele.
- Miért nem hisz nekem? -  kérdezem, teljesen közel hajolva a nő arcához. Ezután picit elfordítom az arcom, hogy Damienre is sort kerítsek. - Most én leszek az egoista, de eddig nem sokat tévedtem az ítéleteimmel. - kacsintok rá - Még mindig zsoldos vagyok. Ott voltam a nagyobb csatákban, szerencsére nem az első sorban, de még az aktív harcban. Öltem és pusztítottam. - nézek félre, eljátszva azt, hogy nem vagyok büszke arra ami történt.
- Mert…nem tudom, van-e okom rá, hogy megtegyem. - feleli. Egész őszintének hangzott.
- Nekem se volt rá okom. - jelentem ki azonnal a nőnek, majd újra tisztes távolba húzódom tőle. Ekkor üti meg a fülemet a self válasza.
- Óh, tényleg, valóban azt említette, hogy az… - Szívesen demonstráltam volna neki a háborúban történt elfoglaltságaimat, de az elrontotta volna az egész eddigi játékomat. Teljesen érezhető volt a hangsúlyából az utalgatás, de egyszerűen nem válaszolhattam rá.
- Micsoda epikus mondat. - csatlakozik Wilhelmina – Biztos benne, hogy így volt? Akkor talán nem cifrázná ennyire, vagy fogalmazna költőien, elvégre ölni nem túlságosan…tiszteletreméltó egy dolog.
- Nem értem miről beszél. Valóban nem az, de mikor mondtam, hogy igen? - válaszolok értetlenkedve. Valóban belecsúszott egy apró hiba az egészbe ezzel a megfogalmazással, de könnyedén eljátszhattam, hogy egyszerűen ilyen a beszédem.
- Nem, nem mondta. - sóhajt a self. Elhitte. – Mindegy is, felejtsük el, hogy szóba hoztam.
- Ha a véleményemet kérdezné, Damien arra gondolt, hogy nehéz kideríteni, mi az amit őszintén úgy gondol, és mi az, amit nem. - bátorkodik a vámpír. No lám, úgy tűnik kibújik a szög a zsákból. Hogy még költőibb kifejezésekkel éljek, felvágták hirtelen a nyelvét. Persze ez egyben jót is jelent, ha ilyeneket megenged magának, az azt jelenti, hogy egyre inkább biztonságba érzi magát mellettem. Ebben az esetben talán én is kicsit többet engedhetek láttatni „magamból”.
- Tudják mit? Csesszék meg? - mondom csöndesen, szinte annyira, hogy még a légzést is abbakeljen hagyniuk ahhoz, hogy hallják amit mondok. - A jobb lehetőség. - nézek először Damienre, immár beszédszintig emelve a hangomat. - Naívnak mondanak. - aztán Wilhelminára. - Hallgatom ahogyan azt mondják eszerint élnek, és el is hiszem. Akkor én miért nem kapom meg? Semmi okot nem adtam arra, hogy kételkedjenek bennem. Mégis folyamatosan ezt teszik. Mintha minden kijelentésemet legalább három bizonyítékkal kellene alátámasztanom. - állok fel ültömből, és itt már érzem, hogy hangomból kiérződjön a düh - Elmondtam a véleményem. Itt cseverészek magukkal, miközben háborúban állunk. De nem. Én vagyok az, aki hazudik. - nézek egyszer egyiknek, máskor pedig másiknak a szemébe. Kockázatos lépés volt, de nem kételkedem abban, hogy az lesz a reakció, amire számítok.
A számításom pedig ezúttal is bejött. Előbb elkerekednek a nő szemei, majd pedig megfagy. Nem számított erre. A tekintete megfagy, nem meri megtörni a szemkontaktust. Aztán pirul. Egzotikusan mutat hófehér bőrén a pír, eltudnám nézni egy darabig. Már a fogadó óta arra várt arra, hogy így lásson. Megadtam neki, most pedig kiélvezem a pillanatot. Végül azonban a harmadik kerék megtöri az élvezkedésemet.
- Elnézését kérjük, nem állítottunk ilyet. Túlzó kíváncsiskodás az oka. - szabadkozik felemelt kézzel. Eddig is tudtam, hogy gyáva, ez pedig nem változtatott a képen. A szerepet azonban folytatni kell. Túlzásba nem akarom vinni, ám a „páncélomba” se bújhatok vissza. Végül elkezdek fel-alá járkálni, a szememmel pedig a templomot kutatni. Nagyon olcsó ez a színjáték, és ha az igazat jól csinálom, egyértelmű lehet nekik, hogy a dühömet próbálom ily módon levezetni.
- Én sajnálom a…kirohanásomat. - közlöm végül, mikor érzem hogy a feltűnik hogyan követnek a vámpír szemei. Az azonban még mindig túlságosan kába a válaszhoz.
- Ne haragudjon. Lehetséges, hogy a túlzott ideig tartó elzárkózás vezetett a paranoiánkig. - folytatja a már elkezdett esedezést a self.
- Nem paranoia…csak…csak… - kezdi dadogva, majd felemelt kezekkel csap bele valami őrült gesztikulálásba - Csak az én mániám. Tudni akarom általában, hogy mit éreznek az emberek, meg mit tudnak. Nem, nem azért, hogy mindent ki tudjak kémkedni, csak szeretek... tisztában lenni vele. És ezt sem azért, hogy ne kelljen félnem, vagy ilyesmi... nos, néha ezért is, de most nem erről van szó! Hagyjuk. Sajnálom, ha megbántottam. Azt hiszem. Bár már semmit nem tudok. - fejezi be végül lemondóan.
Tudni akarja mit éreznek az emberek? Talán még hasonlítunk is kicsit. Nem mintha számítana. Közelebb sétálok a lányhoz, maximum harminc centi választhat el minket. Nevetek egyet, mielőtt odavágnám neki a kérdést.
- És arra még nem gondolt, hogy kérdez?! - teszem fel a költői kérdést, kicsit talán több éllel is, mint kellett volna, az alapján milyen szomorú szemekkel vizslat tovább utána a nő. Közeledésemet azonban már a gyertyatartó se hagyja szó nélkül.
- Kérem, ne csináljon semmi olyat, ami miatt bántanom kéne, Leo. - szólal meg az eddigihez képest mélyebb, és határozottabbnak tűnni akaró hangon. Ez annyira sekélyes. Még mielőtt Wilhelminára, és a válaszára koncentrálnék, lerendezem egy atyai mosollyal, ami leginkább arra hasonlíthat, amit egy apa vág a gyereke balgaságára.
- Damine, hányszor mondjam még el, hogy többre számítok Öntől? - elevenítem fel a kis kocsmai jelenetünket - Mindketten tudjuk, hogy semmi ilyesmire nem lesz szükség. - biztosítom, ha esetleg ahhoz is sekélyes lenne, hogy a kérdésből megértse amit kommunikálni szeretnék felé. Ezután már a vámpírra is tudok figyelni.
- De…hogyan…tudok rákérdezni arra, amiről nem is tudom, hogy mi? Az összes mondata után kérdezzem meg, hogy ezt őszintén mondta-e? Elég monoton lenne és unalmas. Egyébként erre azért nem szoktam rákérdezni, mert alapból feltételezem, hogy így van. - Ezzel kissé magát szúrta hátba.
- Azt feltételezi, hogy így van. Velem mégsem ezt tette. Érdekes. - sorolom el, szinte nem is a vámpírnak címezve, hanem csak magam elé beszélve. Nem is sértődötten, inkább csak ténymegállapítóan, bár ha akarja, ebbe beleértheti azt is, hogy megsértődtem. - Megmutatom mire gondoltam. Az előbb szomorúan nézett végig rajtam. Miért? - miután nekiszegezem a kérdést, van időm az arcát figyelni. Ilyen közelségből egészen kivehető rajta minden egyes kis egyenetlenség a bőrön. Még mindig meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy vámpír, egészen csinos.
- Nem, nem tudjuk mindketten. - vesz mély levegőt a hang alapján – Sajnos ki kell ábrándítsam, vagy csalódást kell okozzak, vagy akármi, de ha teljes bizonyossággal tudnám, akkor valóban én lennék a legboldogabb.
- Ne aggódj, Damien. Nem hagyom magam csak úgy lefegyverezni. Vagy ne adj Isten, még rosszabb. - viszonozza a pillantásomat huncut módon, ám hirtelen lefagy az arcáról a legtöbb érzelem – Nem, nem tetem, mert nem tudom eldönteni, mikor mond igazat és mikor nem. Lehetnek a vámpír lányának olyan megérzései, hogy átverik, nem? Ha ezt nem ismernénk fel, akkor kihalt faj lennék. De jó megfigyelő. - tér át egy másik témára – Most már annyira a szíven viseli, hogy szomorúan nézek? Azért, mert…csalódtam. - lép egy picit hátra. Eddig bírta volna a közelségem nyomását? Kicsit még muszáj lesz kibírnia.
- Ön is tudja, ha ártani akarnék Önöknek, már megpróbáltam volna. Remélem ezzel lezártnak tekinthetjük a témát. - felelem a selfnek dölyfösen. Beláthatná, hogy nincs elég jó pozícióban ahhoz, hogy így viselkedjen. Nem. Hiba lenne ezt hinnem. Majdnem túlságosan beleéltem magam az egész kis játékba, és óvatlan lettem. Nem tudom, hogy mire képes, se a vámpír. Vissza kell vennem, mielőtt elszalad velem a ló…most azonban Wilhelmina kerül sorra - A bizalom nem a tudásról szól, hanem a hitről. És lehetnek, de kérdés, hogy érdemes-e rájuk hallgatni, mikor minden az ellenkezőjét bizonyítja. - zárom le részemről a témát, hiszen sokkal érdekesebb most számomra az, hogy mi a szomorúságának az oka - Oh, köszönöm a bókot. - mosolyodom el, bár inkább az ő vigyora és emiatt előkerülő fogai miatt, mintsem valóban a bókr a - Gondolom bennem csalódott. Miért? Mire számított, és mit kapott? - teszem fel a kérdéseket, majd hátra lépek, és újfent helyet foglalok. Nem kellene túlfeszíteni a húrt, annak semmi haszna nem lenne.
- Lezártnak, amíg nem tesz valami olyasmit, ami után ismét okom lesz a gyanakvásra - fújtat egyet a testőr.
- Igenis, kapitány. - jópofizok egyet, hogy végleg lezárt legyen a téma.
- A hit… - röhögi (igen, ez konkrét röhögés) el magát a vámpír – A hitet meghagyom az embereknek, nekünk átkozottaknak sajnos meg kell küzdenünk azért, hogy áldást kapjunk. Na jó, ez nagyon közönséges-epikusan hangzott, bocsásson meg. De szeretek biztos lenni abban, hogy valami úgy van, ahogy gondolom, nem csak beleringatni magam, hogy aztán durván csalódjak, mikor kiderül az igazság. - kérdéseim sokaságára egy sóhajtás és szemforgatás a válasz. Igen, tipikus nő, még akkor is ha vámpír - Komolyan, lefáraszt ezzel az állandó kérdezősködéssel! Tényleg nem tudja kitalálni vagy ilyesmi? Mindent konkrétan a szájába kell rágni? - válaszol majdnem ugyanannyi kérdéssel. Persze ennyi szájkoptatás, és az igazi válaszadást elkerülte – Csak így lazul egy templomban? Ezek szerint maga sincs túlságosan oda az egyházért? - Ez kifejezetten…ironikus, bár a hangsúly kifejezetten mintha incselkedő lenne. Nézzük hogy reagál arra, ha nem úgy reagálok, ami az ő ízlésének megfelel.
- Valóban, ez a megjegyzése eléggé furcsán hatott, de semmi baj. Mindenki szeret biztosra menni… de ha nem vállalják a kockázatot, és a bizonytalanság izgalmát, úgy gyakran elveszítik annak az élvezetét is. - vágok rá valami bölcsnek tűnő gondolatot, anélkül hogy gondolkoznék rajta. Visszagondolva eléggé sületlenség. - A végén még félreértem önt, és ebből nézeteltéréseink fakadnak. Bár bevallom, sokszor folyamodok ehhez, most azonban ötletem sincs, mivel okozhattam csalódást. Mit tettem? Talán az a kacaj okozott ilyen mély sebet? - érdeklődöm nyíltan - A templom csak addig annyira szent, ameddig meg nem ejted benne az első csatádat, vagy gyilkosságodat. Aztán már elveszíti a…különlegességét valahogy, egy lesz a többi sok hely közül, ahol öltél. Egyébként nincs bajom a vallással és a hittel. Hogyan is kételkedhetnénk Isten létében itt? Sőt, néha még gyónni is járok, de csak nagyon ritkán, esetleg részegen. Az adót fizetem. Ez már elég, hogy a mennybe jussak, nem? - mosolygom rá, visszadobva a labdát. Ő vajon mit gondol?
- Izgaom. Hát persze. Valóban annyi izgalom van abban, hogy vajon mikor fogok nagyon szenvedni. - mondja sötéten, újfent szemkörzéssel. Meg fog fájdulni a szeme egyszer…
- Nem fogsz szenvedni…miért kéne szenvedned? - ejti ki a szavakat úgy, mintha tüskék lennének. Nem mintha csodálnám, én is dühös lennék, ha valaki a nőmmel…vagyis a húgommal…esetleg nővéremmel (?) szórakozna.
- Mit tett? Sokkal inkább mit nem? - tér rá a másik témára – Amire számítottam, egyenlőségjel, az az, hogy valóban azt mutatja, amit érez, és nem arra használja fejlett idegrendszerét, hogy ezt elpalástolja, amit kaptam, az pedig…nos…épp ez az. Fogalmam sincs, hogy micsoda. - veti nekem. Csak tudnám mire alapozza. Közben a self is elmosolyodik, bár fogalmam sincs, miért. – Harcolt már templomokban? Egyébként ki az, aki nem hisz valamiben, ami létezik? Azt viszont még nem láttuk, hogy bárki, aki meghal, bármiféle csodálatos helyre kerülne, szóval ebben korántsem lehetünk olyan biztosak.
- A nekromanták által visszahozott lényeg pedig nem épp ezt támasztják alá. - csatlakozik bele a másik önképezett teológus. Biztos könnyedén teljesítenék a szemináriumot is.
- Jól sejtem, hogy most azt kérdezi tőlem, jó embernek tartom-e? - Gyorsan tanul, hiszen azonnal alkalmazta is, amit az előbb magyaráztam. Ügyes lány.
- Nem gondolja, hogy a folyamatos jólétbe mindenki beleunna egy idő után? - kezdem szép sorjában a válaszadást - Van az a mondás… - gondolkodom el egy pillanatra, várva, hogy beugorjon - Kutya is megvész jódolgában. – jöhet a következő a listán, kifejezetten vártam már, hogy elérjek ide, és újra megtámadhassam azt az állítólagos jó lelkét -  Már megint elpalástoltam Ön szerint az érzéseimet, a következő lépcsőfok pedig az lesz, hogy hazudtam is. Elmondom újra. Nem hazudtam, nem palástoltam, és nem teszem most sem. - kezd unalmassá válni a gyanakvása, még ha az jogos is. Lehet eljött az alkalmas pillanat arra, hogy itt hagyjam őket, hagy főjön kicsit a saját levében a vámpír és a sef? Elvégre eléggé összezavartam őket a következő találkáig.
- Igen. - térek rá az emlékeim megvitatására - A papok meglepően szívós ellenfelek tudnak lenni, legyen az épp északi vagy dél. - révedek el látványosan a messzeségbe, mintha csak emlékeket idéznek fel, és valóban, be is ugrik néhány déli pap, akikkel megküzdöttem már. Persze voltak északiak is az oldalamon, azonban ők se gyengébbek, mint eretnek társaik. - Én önök hol harcoltak már? Ha egyáltalán szükségük volt már ilyesmire? Bár a mai világban… - hagyok egy kis szünetet, mielőtt rátérnék az utolsó pontra. Ez a kérdés meglepett, őszintén. - Nos, eredetileg nem erre gondoltam, és bár sejtem, hogy a válasza erre lehet annyi lesz, hogy nem ismerem eléggé, ennek ellenére megkérdezem, mert felkeltette az érdeklődésemet. Jó embernek tart? - mélyedek el újra a szemébe, hiszen biztos vagyok benne, hogy hiányzott neki a dolog. Úgy tűnik az ennek ellenére is képes tartani magát a témák sorrendjéhez.
- Rossz dolgában még jobban megvész. A jó emberek és mások megérdemlik a jó dolgokat, ha elég eszük van hozzá, megtanulják kezelni azt…bár…való igaz, hogy míg az állatok csupán a túlélésre játszanak, mi kifejlesztettük a képességet, hogy a civilizációnkban minden megtaláljuk a problémát. - míg szusszanásnyi levegőt vesz, addig Damien pofátlankodik bele, mintha neki szót volna a kérdés. Nem, a többesszám csak udvariasság volt.
- Igen.
- Én is…bár nem egyedül. - teszi hozzá, mintha fontos lenne, majd végül rátér arra a kérdésre, ami talán a leginkább izgatott: hogy át ennyi színjáték után? – Szeretném annak látni. De amíg nem látom tisztán, nem tudhatom, minek a körvonalait látom kirajzolódni a ködből. - bújik ki belőle a költő. Meg van a további haditerv számomra, addig is azonban hallgatok egy picit. A nő bírja rövidebb ideig – Nemdebár?
Eddig nem szóltam közbe, mivel kíváncsi voltam az összes válasza, így kénytelen vagyok egy kisebb monológban reagálni az összes megszólalására.
- Ezért lát tehát bennem annyi problémát. - húzom mosolyra a számat. Kurta válasz, ahogyan az övék az is az volt a küzdelemmel kapcsolatos kérdésre. Csak nem szégyellte? Persze az egyértelmű, hogy nem túl büszkék rá, az eddigiekből is le lehetett szűrni, no de hogy ennyire. - Ezesetben reméljük felszál a köd. Kíváncsi vagyok a véleményére. - Ha pedig rajtam múlik bizony fel fog. Mivel úgy érzem lassan a beszélgetés összes szála elvarródott, ideje indulnom. Felállok ültömből, és kisétálok a templomból. Mozdulataim nem tükrözik azt, hogy nem akarok visszatérni, és valóban: az ajtóhoz érve csak azt nézem meg, merre jár a nap az égen.
- Sajnos azonban az én időm is véges, és a gyanú elkerülése végett indulnom kell… - adok reakcióidőt a vámpírnak a távozásomra, aki kap is rajta.
- Gyanú? Mire gyanakodnának? Tán arra, hogy életét vesztette?
- Vagy esetleg arra, hogy épp kettősügynököt játszok. - kacsintok rá a lányra egy gyors válasz után. Vajon egy hétig fog elmélkedni ezen, vagy kettő? Egyre kíváncsibb vagyok a hosszútávú hatására a kis játékomnak, remélem lesz még esélyem kiélvezni.
- Alaptalan lenne ez a gyanú? - kérdezi cinkosan, ám palástolhatatlanul kíváncsian, és mintha egy kis…remény is lenne a hangjában. Értem én honnan fúj a szél…
- Oh, ha Ön azt tudná. - válaszolok semlegesen, mielőtt odalépnek a selfhez kezet fogni, széles mosollyal a számon. Amaz elfogadja, kénytelen leszek valami patakot keresni a visszaúton.
- Ha tudnám, nyugodtabb ennék. Ám láthatóan nem kívánja, hogy tudjam - sóhajt felszegett álkapoccsal – Remélem, nem lesz ez mindig így, Leo. - hangzik a válasz, miközben közelítek felé.
Wilheminán tehát a sor, ám ahelyett hogy én kezdeményeztem volna, hagytam hogy ő csináljon valamit. Nagy valószínűséggel úgy tűnhetett, hogy zavarban vagyok, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel, az igazság azonban az, hogy csak kíváncsi vagyok.
- Nos? Úgy néz rám, mint valami nagy vázára, amivel azt se tudja mit kezdjen, hát az én kezemet már nem is lehet megfogni? - akad ki könnyedén és viccesen, majd nyújtja felém a kezét. Persze nem lennék úriember, ha nem fordítanám meg a kezet, és lehelnék csókot a kézfejére. A felé indított mozdulatot kihasználom arra is, hogy picit előrébb hajolva súgjak egyetlen egy mondatot úgy, hogy csak ő hallja.
- Remélem legközelebb kettesben is alkalmunk lesz találkozni. -nézek még egy utolsót a szemébe, majd felegyenesedve, szemkontaktus nélkül folytatom. - Én pedig szeretném Önöket újra látni, lehetőleg nem egy tömegsírban. - fordulok meg és indulok el kifelé, hiszen megvolt a búcsú, nincs már több okom maradni.
- Remélem, nem is magányos sírra gondolt. - hallom a viccelődő hangot a hátammögül – Egyébként az érzés kölcsönös.
- Aapvetően örülnék, hanem a csatatéren futnánk össze.
Már megijedtem, hogy a self hangja lesz az utolsó amit tőlük hallok, de szerencsére még Wilhelmina is nyugtázta.
- Na igen.
- Oh, teljesen nyugodtak lehetnek e téren: nem ott fogunk. - Nem bírtam ki, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó. Rossz szokás.
Kiérve azonnal felpattantam a kikötözött lovamra, még mielőtt valami őrült ötlettől fogva utánam jött volna bármelyikük is, és elindultam vágtában a tábor felé. Soha nem hittem volna, hogy egy felderítés ilyen szórakoztató lehet…


Miután jelentettem a táborban a felderítés eredményeit – természetesen megemlítve annak a tényét, hogy összefutottam a déliek néhány felderítőjével, de sikeresen elrejtőztem – kaptam egy kis pihenőt. Tökéletes volt arra, hogy átgondoljam a történteket és levonjam belőlük a tanulságokat, ami ahhoz kell, hogy legközelebb hatásosabb legyek. Egyetlen egy dolgot nem tudtam hová tenni, ami miattt kifejezetten aggódtam: a kelleténél talán kissé jobban vártam, hogy mikor is jön ez a következő alkalom. Persze ha mélyen elgondolkodok rajta, nincs ok az aggódásra, a válasz egyértelmű: vámpírokat ugyanolyan jó érzés manipulálni, mint embereket.

Felhasználó profiljának megtekintése
Mina részét már régen olvastam, így Hansét sem volt nehéz átfutni. Érdekes volt látni, hogy ugyanazt a beszélgetést mennyire különböző módon láthatják a felek. Hans tőled amúgy kezdek félni. Eddig is gyanítottam de most végképp kiderült, hogy a klasszikus, tanknyvbe illő narcisztikus pszichopata vagy. Ennek a személyiségzavarnak még nem nagyon láttam ilyen jó megjelenítését, hiszen tévképzet az, hogy minden pszichopata sorozatgyilkos. Nem tudom, hogy szándékosan ezt akartad megjeleníteni-e a karakterrel, vagy csak így sikerült.
Viszont azt kell mondjam. Damien jelenléte ebben a ehlyzetben teljesen felesleges volt. Egyszerűen nem adott hozzá a dologhoz semmit, inkább csak megtörte a ritmust az időnkénti közbekotyogása. :/ Valamit kéne kezdeni azzal az njk-val, mert Mina önmagában tökéletes ellenpólusa lett volna Hansnak.
Na ennyi elég is az elemezgetésből, jár nektek a 100 tp.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.