Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Call of the Undercircuit

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánküldetés] Call of the Undercircuit Empty [Magánküldetés] Call of the Undercircuit on Vas. Szept. 23, 2018 11:18 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
A beígért magánküldetés Theo Wagner részére


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2[Magánküldetés] Call of the Undercircuit Empty Re: [Magánküldetés] Call of the Undercircuit on Hétf. Szept. 24, 2018 1:35 am

Theo Wagner

Theo Wagner
Déli Mágus
Déli Mágus
Sepregetek sepregetek, mígnem a szipirtyó rohan be hozzám, majd ordítja a nevem. - Wagner! –
Lassan felé fordítom a tekintetem.- Mégis mi a gond? Megint találtál egy foltot vagy mi? - Kérdezem tőle, kissé feldúltan, mert már végeznék minél előbb a takarítással hogy tanulhassak.
- Hány napja is vagy itt, fiú? - kérdezi szemrehányóan, amennyire csak tudja. Amíg itt tanultam, ellenszenvesből, kiálhatatlanná fejlődött számomra ez a nő.
A sepregetés közepette, már majdnem elvesztettem az időérzékemet. A monotonitás szentháromságába kerültem, mely a takarítás, tanulás, és a robbanás miatti reggeli felépülésből állt. - Nemtudom... - Válaszolom kissé összezavarodva, majd a fejemet megvakarva mondok azért egy körülbelült. - Talán már a harmadik hónapon is túl lehetünk, nemtudom... -
- És hány hivatalos órán voltál bent ez idő alatt? - vonja fel az egyik szemöldökét nekem.
Nézem a nőt, és értetlenkedve figyelek.  - Hivatalos órán? - Kérdezem őt, nekem ilyenről nem szólt senki semmit. Én csak a régi mester tanítvány módszert ismerem, így tanított Felix, és ha jól tudom, ilyenre fogadott el ez a nőszemély is. - Mégis milyen hivatalos óra? – Áll meg a söprű a kezemben, ahogy tudatosul benne ma tény, hogy simán itt hagyhattam volna ezt a nőszemélyt, és tanulhattam volna többet.
A nő sóhajt, elővesz egy köteg papírt és hozzám dobja őket, melyek egy elegáns módon szétkenődnek az arcomon, és mint valami papírbomba szilánkjai, szóródnak szét körülöttem. Ahogy felveszem egyet, heti beosztásokat látok rajta.
- Ezeken a hivatalos órákon. Nem érdekel, hogy az a semmirekellő Schmidt tanítványa vagy, vagy sem, az akadémia szempontjából kezdőnek számítasz így az alap mágiatani órákra is be kell ülnöd. Pontosabban be kellett volna.
A szemeim tágra nyílnak, ahogy egyenként nézegetem a papírokat, majd dühösen nézek a nőre. - És mégis hogy kellett volna bejárnom az órákra, miközben se nem tudtam róluk, és emellé még egy seprűhöz is láncoltál engem, reggeltől majdnem napnyugtáig? - Vonom kérdőre a nőt.
- Benne volt a válaszleveledben, amikor a felvételt megkaptad. Legalább is benne kellett, hogy legyen. – A válaszlevélben? Nem emlékszem már rá mi volt benne, hisz oly rég volt már mikor, a kezemben tartottam.
- De de de – Akadozik a hangom, a válaszlevél már rég nem volt nálam. A sok robbanás takarítás, és szeméthordás közepette, már rég elveszhetett valahol.
A szipirtyó, újonnan a lenéző modorával felsóhajt. Már látom rajta, hogy megint valami okoskodásba kezd.
- Viszont mivel ebben ketten vagyunk benne, mint hivatalos mentorod... sikerült kialkudnom neked egy menekülőutat. A volt mestered még mindig szeretett romokban turkálni térden csúszva? – Túrkálni? Térden csúszva? Mégis kinek képzeli magát ez a nő hogy így beszél róla? Nyugodj le Theo, ne hagyd, hogy kizökkentsen…
- I-igen sokat kutatta őket... – Válaszolom neki nagynehezen, ahogy visszatartom magamban a szitokszavak áradatát, amiket neki szánhatnék.
- Helyes. Remélem, hogy megtanított rá. – Feleli, majd előhúz egy egy diónyi nagyságú fehér golyót a zsebéből, amelyet rövidesen felém dob.
- Ez mi lenne? - Kérdem én tágra nyílt szemekkel. Nagyon régen volt már, több éve hogy Felixel romokat kutattam. Azóta inkább voltam galibákban, mintsem normális kutatásokon.
Ahogy a parányi golyót a kezembe szorítom, ugy valami fura bizsergést érzek belőle. Ezek után nem sokkal, két egymással szembe elhelyezkedő halványkék karika világít fel, a gömb pedig felemelkedik és fúrcsán elsőre érthetetlen krix kraxokat kezd el kivetíteni a falra.
- Fogalmunk sincs. De egy romban találták nem rég és a legfelső kör tudni akarja, hogy mi ez és mire jó.
Nagyokat pislogok, ahogy próbálom értelmezni a krix kraxokat. Sok dolgot láttam már, de az mind régen volt, és majdnem mind elfelejtődött. - És mégis hol, és hogyan kéne kiderítenem? - Kérdem a nőt, itt már érdeklődésemet fejezve ki a gömb, és az érdekes megbízatás iránt.
- Innen keletre. És úgy, hogy lemész és megtudod, ami odalent van. – Kapom a rövid választ, de arról nem volt szó, hogy csak így leküldenek a halálomba.
- Ohoho várjunk csak. Csapat és minden nélkül? Tudja ön, hogy milyen veszélyesek lehetnek a feltérképezetlen romok tele csapdával? Nem beszélve a még veszélyesebb mélységiek, azok szolgái, és kultistáiról? - Kapom fel a hangomat, hogy egy hírtelen felelőtlen mindent vagy semmit, egy gyors halálhoz vezethet. Érdekel, és kíváncsian deríteném ki ennek a gömbnek a titkát, de több információ kell. - Tudsz még valami információt a helyről? Mégis milyen mélyen találtátok ezt? Meddig térképeztétek fel? - Csak úgy záporoznak a kérdéseim, de az arcomon egy apró vigyor kezd kirajzolódni. Újonnan vágyaim kezdenek felül kerekedni az ép elme erején, és az ész által felépített logikai barikádon.
- Nem, nem tudom. Fogalmam sincs. Az akadémián senki nem tudja, csak Schmidt... és most te. Bármit akarsz tudni, azt magadnak kell kiderítened. – Kapom a sivár választ, mellyel nem jutok sokkalta előrébb.
Letámasztom a seprűt a falhoz, majd megfogom a márványgömböt, és zsebre teszem. - Egyedül kell megtennem, vagy kapok társat társakat? – Ezen kérdésem fontos. Senki nem megy egyedül egy expedícióra. Nagyon ritkák az egyedül indított felfedező expedíciók, és nagyon veszélyesek is.
- A romnál van egy kisebb csapat, hasonló korú újoncokból. Ha engem kérdezel tökkelütöttek, szóval jól be fogsz illeszkedni.
A nő modora úgy pengeti az idegszálaimat, mint egy zenész a gitárját. Lekapom a fogasról a kabátomat, majd megfogom a pálcámat. - Még valami mondani való mielőtt elindulnék? - Szólok a nőnek. Nagyon vegyes érzelmek tengenek bennem, kissé elhomályosítva a gondolataimat.
- Ha nem jössz vissza, vedd úgy, hogy kidobtalak. – Nyugodj meg Theo, nyugalom, engedd e la szipirtyó szavait a füled mellett.
A nőt levegőnek nézve sétálok el mellette. Ahogy a lépcső aljába érek, az orrom alatt még kicsúsznak az indulatszavak. - Már előbb kidobhattál volna... - Majd az ajtón kilépve, azt egy hangos csattanással csapom be magam mögött. Hátra nem tekintve haladok a főkapuhoz, hoz keletnek induljak. Elmémben cikáznak a gondolatok, és a düh homályosít el mindent. Csak haladok előre.
De ahogy egy kicsit a frisslevegő kitisztítja a fejemet, úgy egy pillanatra megtorpanok az út közepén. Kelet fele egy rom. Ez túl tág fogalom, hogy megtalálhassam. A kezembe emelem a márványgolyót, és nézegetni kezdem. Most menjek vissza a szipirtyóhoz útbaigazításért? Valahogy ki kell találnom mégis hogy jutok el pontosan oda. Merengek el, miközben a márványgolyót forgatom, és nézegetem a kezemben. Túlságosan hírtelen döntöttem, ahogy eluralkodott rajtam az idegesség, ahogy a nő felhúzott a modorával.
Ahogy játszok a kezemben a márványgolyóval, és bamba tekintettel figyelem míg elmélkedek, úgy egyszer csak kiemelkedik elém, és újra megjelennek rajta a fura kék fények. Ekkor újonnan a levegőbe kezd vetíteni valami furcsaságot, egy absztrakt kép formájában. De ahogy jobban megnézem, héber vésettel felfedezem rajta az ismerős szavakat, melyeket képes vagyok kiolvasni. Az egyik ilyen szó a „Hellenburg” míg a másik „Ir-Buraq” névre hallgat, és tőle nyugatra középen egy kis kék X van jelölve.
A Hellenburg melletti X megmozgatja a fantáziámat. Mint valami régi kincsestérkép, az X jelöli a kincset.
Még egy darabig nézegetem a gömböt, és a kivetített képeket írásokat, de nem látok semmi újat, úgy azt zsebre is rakom. Nem is lehetek olyan messze. Így memorizáltam az X et, és úgy nagyjából be tudom lőni, hogy merre kell, hogy menjek.De mindenek elött, pár szükséges dolog megvételével kezdem a piacon. Vékonyabb a súlyomhoz méretezett könnyű kötelet veszek, mellé pedig egy fémkampót, melyet hozzá tudok kötni. Emellett egy cipót, szárított húst, és egy kulacs vizet is viszek magammal. Így ahogy a túlélő eszköztáram megvettem, úgy el is hagyom Hellenburgot, majd az X lehetséges pozíciójához megyek.
Körbe kőrbe nézelődök, a tömött táska kissé húzza a hátam, de elviselhető. Viszonyítási pontokat keresek, és a füvön köves maradványokat. jelen pillanatban, valahogy meg kell találnom, a leg valószínűbb rom maradványt, ami akár még egy bejárat is lehet. Sürögve, forogva sétálgatok az X helyén, és keresem, hogy mit is kéne keresnem. De mind hiába, nem látok semmi érdemlegeset, csak pár kavicsot, és semmi mást.
Ekkor eszembe jut valami. Mi van, ha a kő aktivál itt valamit? Háttal Hellenburgnak, hogy a kényes szempárok ne lássanak semmi gyanúsat, előveszem a márványgolyót, hátha más desztinációt fog mutatni nekem, esetleg valamit aktivál.
A kő ahogy előveszem, egy pillanatra az égbe repül, majd előttem beleáll a földbe, egy látszólag teljesen jellegtelen fehér kőbe. A kő ekkor megremeg, és a golyóval együtt emelkedni kezd. Eközben a füves föld széthasad felette, mire teljesen kimászik egy velem egymagasságú fehér kövekből álló nagyon vékony gólemszerzet. Bár nem hiszem, hogy ez ténylegesen egy megszokott gólem lenne. Ahhoz túl öreg, hogy csak úgy egy egyszerű kőbaba legyen. Óvatosan mérem fel az ősi kreálmányt, melynek arca nincs, de a feje helyén egy négyszögletes téglatest alakú kőtömb foglal helyet. A kőtömbön két kék csík fut végig, és egy szintúgy ezzel a színnel világító pont foglal helyet. Ahogy a fejét elfordítja, úgy a pont kitágul, és visszazsugorodik. Érdekes látvány, mintha csak egyember szemének feketesége tágulna ki, és zsugorodna.
- Te... vagy nefilim? - kérdezi héberül, remegő, fel-le ugráló dobozhangon a kreálmány, mely meglep.
Egy pillanatra megingok a lény látványára. A gólemekkel nem voltak jó élményem, de mindig is csodáltam őket. Előtte állva válaszolom héberül. - Igen - Ha nemet válaszolok, akkor biztos utamat álja. Ha igent válaszolok, ugyan ott lyukadok ki. Így ez a kicsike hazugság, talán keresztül juttat, a már kissé viseletes, de alul nem becsülendő gólem barátunkon. Kezemmel erősen szorítom a pálcámat, és készülök a legrosszabra. Sosem szabad alábecsülni azt, ami már sokszáz, vagy ezer éve létezik, és még mindig működik vagy él.
- Hol... most? - forgatja körbe a fejét, melyre egy kicsit bepánikolok, hogy netalántán rossz választ adtam meg.
Egyre nagyobb slamasztikába kezdek keveredni. Érzem, hogy porszem került a gépezetbe ezzel a válaszommal. - Majd egyszer. - Válaszolom szintúgy héberül, most már meghatározatlan információt adva a gólemnek, hátha ezzel valahogy letudom nyugtatni, a fejét kapkodó teremtményt. De azért kissé kihátrálok tőle, nem e nekem ront egy rosszabb pillanatában.
- Ért... nem. - fordítja vissza a fejét felém. - Hol... most? Miért... Ir-Buraq nem? Nyelv rendszer... működik nem. – kapom a válaszokat a gólemtől, melyek kissé elgondolkodtatnak.
A szemeim tágra nyíltak, majd a homlokomra csaptam, ahogy lesett mit is akar közölni a gólem. A mágia, mely már sok sok ideje kering benne, megfakult, néhol hibásan működik. Az alap funkciók épek, de sok hiányossága lett. "ért...nem" Szóval nem ért. Nem tudja hol van most, és nem képes normálisan kommunikálni. Vagyis remélem, hogy ez van. - Ir-Buraq igen - majd válaszolom megint héberül neki - Értelem, nyelvrendszer helyreállit. - Talán valamit kihozhatok ebből, de azért félelmetes az ilyen kétes és öreg mágia. Nagyon figyelek, nem e belenyúlok valamibe, ezért megközelíteni még nem közelítem.
A gólem felém fordítja szögletes fejét, majd a szemként funkcionálható kék pontjával méregetve bólint.
- Ir-Buraq... javít. Megy... város. Nefilim... megy is? – Óh szóval a városban ez az Ir-Buraq képes megjavítani ezt a gólemet. De miért hisz engem nephilimnek? Nem akartam újra használni a Nephilim szót, vagy helyeselni neki, így csak a következő választ adom.
- Én megy város - Bútítom le a a héber szöveget egyszerű szavakra, hátha az értelmezési képességei ezt még képesek felfogni. Ekkor a gólem, megindul az emlegetett város irányába, én pedig tisztestávolságból követem, és figyelem.

Felhasználó profiljának megtekintése

3[Magánküldetés] Call of the Undercircuit Empty Re: [Magánküldetés] Call of the Undercircuit on Vas. Okt. 21, 2018 6:38 pm

Theo Wagner

Theo Wagner
Déli Mágus
Déli Mágus
Hosszú órák telnek el, míg a föld alatt követem a gólem gépiesen pontos tempóját. Lassan, de biztosan, jobb, bal, jobb, bal, léptekkel halad előre. A ritmusa tökéletesen azonos, sosem változik, mint a napsütésben olvadó jégcsapról lehulló vízcseppek. Ám akármennyire is hosszú az út, nem vagyok képes leengedni a védelmemet. Van bennem egy félelem, hogy a legrosszabb mindig akkor történik, amikor az ember nem is gondol rá. És mivel tudom hogy a gólem meghibásodott, és jó pár funkciója nem olyan már mint újkorában, honnan tudhatom hogy nem fog rám támadni egy félreértelmezett információ, vagy cselekedet alapján? Így hát szépen egy három négy méter távolságban követem a gólemet, a több órás séta közben.
A távolban már meg is látom az érdekes formákat, és egy kis fényt. Ott lennének a konkrét romok? Az lenne a cél ahová a lestrapált útvezetőm vezetne engem? Sok a kérdés, kevés a válasz, sőt, még kérdést se merek feltenni a gólemnek, mivel ki tudja, hogy mégis reagálna rá. Inkább csöndben követem, az a legbiztosabb.
Lassan el is érünk egy kis sátortáborhoz, ahol a gólem, mintha nem is látná, keresztülsétál egy sátron, amit talán tituálhatunk fősátornak is. Ezt betudhatom a meghibásodásnak is, de betudhatom, előre meghatározott útvonalnak is, amit megtanítottak, a gólemünknek. De a sátorban, meg is látok pár diákot. Fiatalok, körülbelül az én korosztályom lehetnek. Négy fiatal egy sátorban. akkor biztos valami megbeszélést tarthattak. Két lány, egy fiú, és egy sötételf, aki a déli kör tanuló egyenruháját viselte.
Na most mégis mi legyen. Ha megszólalok, akár meg is támadhatja őket, vagy netalántán engem a gólem. Eléggé rémisztő volt, amikor a neki nem tetsző választ adva, kapkodni kezdte a fejét a felszínen. Nem akarok egy felesleges harcot kibontakoztatni, így inkább csak megpróbálom minél tömörebben figyelmeztetni őket. De a csodálkozó diákok, kerekded szemekkel nézték a gólemet, és mire akármit tehettem volna, fel is szólaltak.
- Ez... Ez egy... Tudjátok... -  Mondana valamit a vörös hajú szeplős leányzó, de az egyik fiú ráhorkan, így belefolytja a szót. Netalántán gólemet szeretett volna mondani? Vagy egyebet? - Nem, Krynhild, nem tudjuk. Ahogy te se. Mi a fene ez? – A fiú is csak kérdéssel, és cáfolattal volt képes a lányra válaszolni, de ez egyre jobban kezdett engem nyomasztani. Ők nem tudják hogy mégis milyen veszélyeket rejthet egy ősi technológia, főleg ami idegenektől is fogad el „parancsokat” vagyis inkább válaszokat. Akármilyen hiba és félreértelmezés, a vesztünket is okozhatja. Remélem csak a látvány beszélt a lányból, és nem csak elhallgattatva lett a másik srác által. De talán jobb is ha csöndben maradnak. Talán amikor kicsit messzebb lesz a gólem, eltudunk jobban beszélgetni.
Próbálok olyan tömör lenni, amennyire csak lehet, és csak egy – Üdv. – szócskával köszönök nekik, ez talán nem aktivál semmit, de azért feszülten figyelek.
- Te meg ki vagy? – Záporoznak felém a kérdések, és megértem, egy ismeretlen mágus, egy széteső félben lévő öreg gólemmel, megérkezik a sátruk közepébe. Énis kérdéseket szeretnék kapni, hogy mégis mi a fene ez. - És főleg ki... illetve inkább MI ez?
Talán eléggé össze tudom tömöríteni a dolgokat, remélem, hogy fel is fogják. Így lassan odasétálok a fiúhoz, aki kérdezett, próbálok minél veszélytelenebbül, mivel nem lenne jó a ha féltükben itt ölnének meg valami varázslattal.
Ahogy odaérek, halkan mondom a csipet csapat felé. Ki tudja, hogy milyen hallása van a gólemnek, így nem kockáztatok. Tömörítem amit tudok, akármennyire is hangzik furán. - Én inkább tartanám a számat jelen pillanatban... – Ekkor mutatok hátra a gólemre. - Jelen pillanatban öreg barátunk, eléggé berozsdásodva, és sok hibával működik... – Kicsit rájuk ijeszteni se lenne gond, hogy addig is csöndben maradjanak, így legalább kiderülhetne, hogy mégis mit szeretne a gólem, és nem lennének véletlenül kimondott, és félreértelmezett parancsszavak. - Te sem szeretnéd a legrosszabb eshetőséget úgy hiszem. -
Bár a dolog rosszabbul sült el, mint gondoltam. Ezek tapasztalatlanok, és lehet, hogy még életükben sose volt veszélyben az életük. Romokat se láthattak túl sokat, vagy ha láttak is, az már egy sokat bejárt, teljesen ártalmatlan hely lehetett. Így a fiú, minden nemű mögöttes gondolkodás nélkül, csak beáll szembe elém, és még számon kéri rajtam a dolgokat. - Kinek képzeled te magad, hogy fenyegess?
Kellemetlenül érint, hogy a figyelmeztetést, néhányan fenyegetésként értelmezik, és még engem állítanak be a rossznak. Ekkor valami elpattant bennem, lehet hogy félreérthető volt a fogalmazásom, de nem volt bennem semmilyen ilyen szándék.
- Félreérted a helyzetet, én figyelmeztetlek. De ha te ezt fenyegetésnek véled, hát rád hagyom a dolgot. - Majd sétálok kicsit messzebb, majd megállok a fal mellett, az ujjamat végig húzom a falon, majd összemorzsolom az ősidök mocskát, miközben próbálom valami mellékes tevékenységbe ölni a dühömet, és válaszolok a fiúnak. - Theo Wagner. Ő vagyok, és neki gondolom magam. - Majd fordulok felé, és nézek a szemébe. - Se több, se kevesebb. – Remélem, hogy most örül, és ha a gólem megvadulna vagy akármi, akkor aki hülye haljon meg alapon, nem fogok a segítségére rohanni. Érzem, ahogy a már megszokott jóhiszemű, és segítőkész gondolkodásom, kezd átformálódni, egy sokkalta rosszakaróbb gondolatmenetbe.
A sötét tünde ekkor meg is szólal, talán mond valami értelmeset a barátján kívül.
- Mondták, hogy valaki jönni fog az akadémiáról. Szerintem ő az, csak nem képes értelmesen kinyögni, mert a nagy arca akadályozza a beszédben. – A sötételf is rátesz egy lapáttal az egészre, és már titkon kissé remélem is, hogy valahol a romok között elvesznek az ilyenek. Netalántán ha megvadulna a gólem, rájuk hagyhatnám az egészet.
De emlegetett szamár, ahogy a gólemre gondolok, és a megvadulására, úgy az mocorogni is kezd. Körbenéz, majd újra a már megszokott tömör kérdését feltéve, talán kinyírja a társaságot, akik eddig nem tudtak leszűrni semmit. - Ti... nefilim vagy? -
Nem is válaszolok én már semmit. Rájuk hagyom a döntést, hogy mit hoznak ki az öreg gépezetből, és lesz ami lesz, ha kell megoldom ezt egyedül.
- Nefilim? - szólal meg a vörös hajú lány. - Mi nem... - a fiú ekkor befogja a száját.
- Persze, azok vagyunk. Nefilimek. – A végére csak eldöntik hogy mit mondanak. Én nem mernék konkrét választ adni ezeknek a gépezeteknek maximum, ha csak konkrét választ fogadnának el. De nem is kell várni, pár pillanat múlva, a gólem kettőt villog, majd újabb részleges kérdéseket tesz fel.
- Kapu... hol? – Érkezik a kérdés, melyre a négy fiatal csak összenéz. Ráncolom a homlokom, felhúzom a szemöldököm, és azért el el gondolkodom, hogy ezek négyen, talán nem is olyan rosszak, mint gondolom. – Na és? Merre lenne a kapu? – Kérdem a fiatalokat. Hiába látom bennük a tehetség szikráját, még ha szegény vöröskének mindig be is fogják a száját, már nem érdekel, hogy nagyképűnek találnak e vagy nem. Ami sokkalta lényegesebb, és fontosabb, az ez a hely Ir-Buraq.
- A.. arra! - mutat a másik lány a rom belseje felé, mire a gólem megindul, a maga lassú cammogós, de mégis ritmikus tempójában.
- Kövessük! - szólal fel hirtelen az első lány, majd el is kezdik követni. Én is megindulok, de gólemtől jó pár méter távolságot azért tartok. Még mindig nem bízok ebben a gépezetben.
Meg is érkezünk lassacskán a kapuhoz, ami inkább hasonlít egy díszes alkotáshoz, mintsem egy lejárathoz, vagy tényleges kapuhoz. Egyenletes szűrke színű kő építmény, mely lépcsős gömbíveket alkot, és egy ősi vésetekkel, és karcolatokkal díszített falat vesz körbe, mint egy karimaként. A gólem közelebb sétál, majd egy a falon található nyílásba dugja a kezét, melyre ez a díszes építmény darabokra válik, és egyik darabnak a helyéről, a másikéra csúszva kinyílik, így egy járatot fedve del elöttünk.
- Azta... - szólal meg Krynhilde. - Ti is látjátok? – Érkezik az első meglepett reakció, az ősök mesterművének bámulatos képességei által kiváltva, mely ténylegesen csodálatra méltó. Ha még a mostani idő embere is képes lenne ehhez hasonló épületeket, esetleg mérnöki vívmányokat gólemeket létrehozni, mégis milyen fejlett lenne? De mégis egy másik érzelem vette át a vágyakozás, helyét. Egy önző és kíváncsi érzés, melytől mosolyra húzódott a szám, és csak egy szócska hagyta el a számat. – Végre… - Végre kitárult előttem az ősi titkok kapuja, mely tartalmazhat mindent, melyet az idő múlása elfeledtetett az élőkkel, és holttal. Sokezer kérdésre találhat itt választ az, aki keres, és elég bátor. De még több kérdés marad megválaszolatlanul. Minden válasz két kérdést szül, melyet nevezhetnénk egy ördögi körnek, mely növekvő függőséget hoz a válaszok megszerzőjére.
Lépnék is be a kapun, mint valami mágnes a fémet úgy vonz a mélységbe a rejtély maga, de ekkor valaki megfogja a vállamat. Ahogy hátra nézek, a nagy pofájú sötéttünde az, aki most pedig késlelteti azt, amire már sok éve várok. Az egyik ujját az arcom felé emeli begörbítve, melyet egy undok unalommal az arcomon figyelek. Dühítenek, dühítenek ezek a felesleges cselekedetek.
- Ide figyelj, Theo Wagner. Nem mondtál semmi bíztatót eddig, így a részünkről akár bandita is lehetsz, aki a kincsekért jött. Ha egy rossz mozdulatot is teszel odalent, nem fogsz feljönni. – Ezután elenged, és belép előttem a sötétbe.
Keveregnek, kavarognak bennem a vegyes érzelmek, mint az alkimista üstjében fortyogó bájitalok hozzávalói. Félig meddig jogos a mondanivalója, de akkor most ki fenyeget kit? A kíváncsiság, és a folyamatos értelmetlen közbelépések generálta düh által összekeveredett homogén érzelem massza, mely már lassacskán az üst aljára kozmál, ahogy minden nedvesség elpárolog benne, kezd alakot ölteni.
- Na ki is fenyeget kit? - Rántom fel a szemöldökömet, majd haladok tovább. - Én inkább félnék magától a rom belsejétől, mintsem magától attól, hogy bandita lennék. - Mondom miközben haladunk. A leg félelmetesebb, és érthetetlenebb dolog nem én vagyok, hanem maga Ir-Buraq, és a gólem, ami előttünk ballag.
Figyelmemet, inkább a romoknak szentelem, mint a kötekedő bagázsnak. Nemsokkal az indulás után, halványkék fény gyullad fel, majd meglátjuk a hosszú folyósót, amin a gólem halad lefele. Érdeklődve figyelem a karcolatokat, és szövegeket, melyeket a falakra véstek sok, sok ével ezelőtt. Ahogy néha a többiekre nézek, ők nem úgy látszanak, mintha képesek lennének a héber szövegeket értelmezni. De attól, hogy nem képesek értelmezni, még lehet hogy tudnak olyan infókat, amiket én nem. De én legalább érdekes dolgokat találok a falakra írva.
"A mennydörgés városának őre, Ramiel. Tekintélye utat nyit a Hálózathoz."
"A Hálózat feladata végleges. A hibák megbocsáthatatlanok."

Vajon hosszú távon mit jelenthetnek ezek a szövegek? De jobban aggaszt a „hibák megbocsáthatatlanok” rész. A gólem maga nagyon úgy néz ki mint aki hibás. Sőt, ő maga vallotta be a felszínen, hogy mégis mi a hibás benne. Így még teljességgel jogos lenni, ha valami felelősséget terhelne ránk valami a mélyben, hogy a gólem hibás lett.
Azért mindenek elött, információk kellenek, így érdeklődöm a többiektől, hogy mégis mennyire konyítanak a héberhez. No meg a héberen kívül, hátha mond nekik valamit a falakon olvasott két szöveg.
- Tudtok héberül? – Kérdem a fiatalokat, de azért nem várva a teljes szemkontaktusra valamelyiktől, a falakat olvasgatom továbbra is, plusz információ után kutatva. - Ha nem tudnátok, akkor mond nektek valamit ami a falakon van? – Erre a rövid időre leveszem a tekintetem a falról, majd felvágok a héber tudásommal, máris jelezve, hogy itt az első dolog, amit jobban tudok mint ők. - A mennydörgés városának őre, Ramiel. Tekintélye utat nyit a Hálózathoz. És még az, hogy. A Hálózat feladata végleges. A hibák megbocsáthatatlanok.-
- A Mennydörgés városa? - fordul meg a másik lány, fonott szőke hajú igazi északi vonásokkal megáldva. - Te tudsz héberül? Amúgy Helga vagyok. – Kérdez, és válaszol egyszerre a lány, melyet a jelenlegi hangulatomban, nem tudok hova tenni. A két srác által keltett ellenszenv, még mindig nem hagy nyugodni, de végülis a két lány, eddig nem tett még semmi sértőt az irányomba.
-Üdv Helga. - Válaszolok a lánynak, majd a falakat, és a lépcsőt firtatom, további nyomok után kutatva, kicsit zavaromban, nem tudok más tevékenységet találni, hogy a zavarodottságom elnyomjam, és kicsit leülepedjenek a gondolatok a fejemben. - Réges rég tanultam még a hébert a mesteremtől, és a többi kutatótól. – Válaszolom a lánynak, aki viszonylag visszaránt a kedvesebb, és segítőkészebb énembe.
- A mestered sokat járt romokban? - Kérdezi Helga, de eközben a gólem leér a folyosó aljára, ami egy újabb ajtót jelent előttünk. Ám mielőtt kinyitná, a kapun kékes cirádák jelennek meg, melyek végifutnak a fal résein és vésetein, míg nem egy szem alakjában álla össze a kép.
- Chut. Visszatértél. – Hallatszik a zörgő hang valahonnan, netalántán magából a romból? Esetleg a kapuból, vagy a kék szem generálná? Fogalmam sincs, hogy ez a hang honnan jöhet, de az izgalmak, és a meglepettség közepette, el is felejtek szegény lánynak válaszolni a kérdésére.  - Kik vagytok? – Érkezik a zörgő hang kérdése felénk, melyre a szívverésem felgyorsul, és újra az a jól megszokott vigyor ül ki az arcomra.
A szemeim még mindig tágra nyílva figyelik a kékes cirádákból formálódott szem alakot az ajtón, de ekkor már a megfelelő válasz alternatívái futnak végig a fejemben. Ha netán rosszul válaszolnánk? itt érne minket a vég? Megpróbálom valami diplomatikus, és nem fenyegető válasszal előállni a vallató hang számára. Így kicsit megköszörülve a torkomat, héberül válaszolok is a hangnak. – Mágusok, és Kutatók – Vannak kétségeim a válaszomat illetően, mivel a eddig a nephilim volt a legtöbb olyan válasz, amelyet elfogadottnak nyilvánított a gólem. Bár ha jobban belegondolok, ez a hang jobb, és pontosabb beszélő mechanizmussal van ellátva, mint a gólem ütött kopott változata. Így reménykedem benne, hogy az igazság beválik, ha már ez a valami elég értelmes, hogy kérdéseket tegyen fel. Az az érzésem, hogy ha itt is nephilimnek hazudnánk magunkat, magunkra haragítanánk a hangot. Így csak remélhetem, hogy az őszinteség beválik.

- Mágusok. - kuncog fel a hang, mely lehet számomra jó, de rossz jel is. A kuncoására nem vagyok képes mást tenni, mint hogy nyelek egyet. - Kutatók. - nevet tovább. - És aztán mit kerestek Ir'Buraq-ban? – érkezik újonnan a kérdés, melyre jó lenne valami kevésbé fenyegetőt kitalálni. Az a válasz „Hogy jöttünk felfedezni a város kincseit, és ereklyéit, ha bejutunk” szerintem nem lenne a legjobb válasz, így valami mást kell kitalálnom. A kíváncsi kutatók, kik leporolják a falakat, és olvasnak, talán az lenne a legjobb válasz.
Bár a nevetésből nem tudom kitalálni, hogy ez a nevetés egy rosszindulatú, vagy egy jóízű nevetés lett volna. A torz rezgő hang, nem volt a legjobb támpont. Talán fogjuk rá, hogy igen jó kedvében van az őrszemünk. - Magát Ir'Buraqot - Válaszolom szintén Héberül a kéklő szemnek, majd újra válaszolok. - A dicső várost szeretnénk látni. – Remélem, hogy ez így már működőképes lesz, és azért csak a városnéző mágusok nem is olyan gyanúsak nem?
Most gondolkodna? Vagy valamit csinálna? Elmélkedek, miközben az őrszem íriszében lévő kékesen fénylő karikák csak forognak pár másodpercig, majd ahogy hírtelen megállnak, és felnevet. Ilyen vicces lennék? - Fáradjatok akkor be, kutatók. – Ezután a válasz után, a fal ketté nyílik, és a szemünk elé tárul, egy hatalmas földalatti csarnok. A közepén egy pódiumszerű dolog van, amelyhez négy híd vezet, és mi állunk az egyik híd peremén, a csarnok szélén. Ahogy le le pillantok a híd szélén, úgy elég bizalomgerjesztőnek találom, hogy a jelen látási viszonyok között, nem találom az alját.
- Izé... jó ötlet ez? - kérdezi Helga, ahogy látom kissé megszeppent a látványtól, bár ez teljesen jogos tőle. Nem minden nap vezeti le egy kissé kopottasan beszélő gólem az embert egy kétes földalatti csarnokba, ahol szerintem maga a rom kommunikál a bent tartózkodókkal, és állunk egy olyan hídon, amely olyan szakadék áthidalására épült, amelynek az alját szabad szemmel nem is láthatjuk.
- Minden kezdet nehéz, de valakinek ezt is meg kell tennie. - Mondom a lánynak, és próbálok bele egy kis bátorságot önteni. Ekkor szépen lassan és óvatosan átveszem a csapat első helyét. Figyelmesen körbe pásztázom a csarnokot, és megnézem a hidat, ami a pódiumhoz vezet. kimegyek a kis piedesztálunk jobb és bal oldalára, hogy megnézzem a híd állapotát még jobban, majd ha mindennel megelégedtem, úgy a padlózatot veszem figyelembe. Túlontúl sok dolog van, ami megölhet egy embert. Túl sok kegyetlenség, és túl sok vérontás, mely a titkok megvédésére hivatottak.
Szerencsémre, semmi veszélyeztetőt, vagy csapdaszerűt nem találok, e helyett, csak a piedesztál közepét vizslató gólem kelti fel a figyelmemet. Ahogy oda is megyek óvatosan, mivel még mindig tartok a gólemtől, neme tesz valami furcsálló vagy agresszív szándékú mozdulatot, meg is vizsgálom a csapóajtót, melyet mintha a gólemünk nem lenne képes kinyitni.
A jelenlegi terepet megbízhatónak, és viszonylag biztonságosnak megítélve, egy kérdést intézek a többiek felé. Ha már többen vagyunk, használjuk ki az embererőt, no meg azt az egy selfet.
- Szerintetek mit szeretne ennyire a gólemünk azzal a csapóajtóval? - Egyértelmű hogy kinyitni, de hátha valaki meglep az ötletével, vagy talált valami teljesen mást.
- Valószínűleg lemenni. - feleli az egyik fiú, de ekkor az egyik lányka felkiált.
- Nézzétek! – Mutat egy apró lámpára apódium szélén, abból az irányból, ahonnan bejöttünk a csarnokba. A földbe, vagyis a rom kőzetalapjába van ágyazva, és mintha csak egy egyszerű ásvány lenne, mely a sötétben képes fényt adni. Kékesen világít, és ahogy visszanézek az ajtóra hol bejöttünk, afelett is egy hasonló lámpaszerű ásvány világít.
- Magunkkal tudjuk vinni? - Kérdezem a becses megtalálóját, a fényforrásra mutatva, miközben az agytekervényem elméleteket kezdenek szőni azzal kapcsolatba, hogy mégis mit kéne itt összehoznunk. Valahogy ki kell nyitnunk a csapóajtót, és annak a kinyitásához, a fényforrásként működő kristályok is kulcsfontosságúak.
- Csak ha kivéssük a kőből. - feleli Krynhilde, a legnagyobb bánatomra, de ki tudja, lehet előny, ez a pillanatnyi hátrány. Lehet, hogy csak rossz irányból közelítjük meg a dolgot, és a hírtelen hév miatt, letértünk a jó irányról.
- Itt is van egy, de ez nem világít. – Feleli a self fiú, miközben a csarnok területén, egyre több ilyen fénylő lámpásra hajazó dolgot kezdünk el felfedezni.
Én is elkezdek hasonló fényforrásként funkcionáló kristályok után kutatni, hátha találok egy nyomot, vagy valamit a közelükben, ami plusz nyomként szolgálhat. Esetleg egy karcolat, mely végigfut a lámpától valamerre. Ekkor eszembe jut még valami, és egy kérdést intézek minden jelenlévő felé.- Mindenki mondja meg mi van a lámpán, a lámpa körül, és hogy mit vél benne furcsának. Ezen felül, keressétek a különbségeket közöttük! - Hátha rájövünk, mégis miért nem világít az a lámpa... -
Ahogy elkiáltom a kérdésemet, úgy a gólem hírtelen megmerevedik, és az eddigi ritmikus akadozás helyett, most folyékonyan sétál oda hozzám. A botomra erősen rámarkolok, nem e valami agresszív cselekedet lesz e a következő lépése, de ehelyett, a szem hangját hallom tőle. A szemét, amelyét hírtelen el is felejtettem. Annyira beleéltem magam a fényforrások rejtelmeibe, hogy a legfontosabbról, magáról a leg rejtélyesebb tényezőről megfeledkeztem.
- Jó gondolatok, Theo Wagner, de tovább látsz a valóságnál. -  Hallom a hangját ahogy a nevemen szólít, és mintha segítően figyelmeztetne. Meg kell tudnom a későbbiekben, hogy van e velünk esetlegesen más célja, netalántán ártó szándékai felénk. Nem tarthatom fenn örökké a védelmemet, mivel, mint mentálisan, mint testileg is lefáraszt. És van egy olyan érzésem, hogy mindenképpen le leszek fárasztva, így nem kéne felesleges dolgokra energiát pazarolnom.
- Akkor csak elromlott volna? - Kérdem én a gólemtől, de azért a testem megfeszül, ahogy a gólem ilyen közel áll meg hozzám. Nem bírom ezt a kétes helyzetet, amikor nem vagyok tisztában egy ember céljával, és szándékával felém.
- Nézd meg az ajtót, amin bejöttél. Aztán nézd meg a három másikat. Ir'Buraq rendszerei nem működnek, így a szívéhez vezető ajtót nem biztonságos kinyitni. A Hálózatot meg kell védeni. Javítsd meg a három másik rendszert, aztán a lejárat szabad lesz. Chut tud segíteni, de jelenlegi állapotában neked kell a megoldást kitalálnod.
Szóval, mint mérnök, az én, vagyis a mi feladatunkká vált, hogy sikeresen működésre bírjuk ezt a hatalmas ősi gépezetet. A kétségek, a kihívás, az izgalom, és kíváncsiság gyúródott bennem össze, ahogy kezdett bennem megfogalmazni, hogy itt most egy kölcsönös együttműködésről lenne szó. Ahogy megkapom a segítséget, úgy meg is indulok a legközelebbi hiba irányába, és egy hálás választ adok a vendéglátónknak. - Köszönöm a segítséget. Azon leszek, hogy itt minden működjön! – Jön tőlem a válasz, ahogy a felfedezés vágy hajt és haladok a legközelebbi hiba irányába. De egy dolog mégse hagy nyugodni. Ha minden megjavul itt, akkor mégis mi fogja meggátolni azt, hogy ne csak holmi betolakodóként kezeljenek itt minket?

Felhasználó profiljának megtekintése

4[Magánküldetés] Call of the Undercircuit Empty Re: [Magánküldetés] Call of the Undercircuit on Pént. Jan. 11, 2019 7:28 pm

Theo Wagner

Theo Wagner
Déli Mágus
Déli Mágus
- Rendszerek? – Gondolkodik a megoldáson a self fiú, de nagyon úgy tűnik, nem igen akar összeállni a fejében a kép. - A kristályokra gondol a földben? – Kérdezi ezt már sokkalta jobban felém címezve. De mire válaszolhatnék, Krynhilde hozzá is vágja szerencsétlen gyerekhez a saját válaszát.
- Szerintem az ajtókra. - húzza ki magát lány, és elnéz a három irányba. - Csak az világít, amerről jöttünk, nyilván egyedül a kapu működik. A másik három mögött valami nem funkcionál úgy, ahogy kellene. -
Funkciók hiánya, és hibás működés. De ez pont az ellen van, amit olvastam a falakon.  Felállok én is, és fél szemmel a gólemre nézek, majd a teljes figyelmem a többi csapattagra fordítom. - Emlékezzetek vissza mi volt a falakra írva. "A hálózat feladata végleges. A hibák megbocsáthatatlanok." - Ekkor egy lépést hátrálok a gólemtől, majd kérdésemet intézem hozzá, hátha még mindíg az a valami vagy valaki használja kommunikációra. - Mi célt szolgál ez a hely? - Maradok inkább jelenidőben, mintsem múltban, hátha még sértésként venné, hogy egy elmúlt és már működésképtelen dologgal hasonlítanám. - És mikor és hogy keletkeztek a hibák, esetleg történt valami, ami kiváltotta őket? - Kérdem kíváncsian Chutot, aki remélhetőleg most éppen más irányítás alatt áll.
- Óóóh, a hibák nagyon régiek. - mondja az a furcsán megigéző hang, ami az ajtóból is szólt a gólemen keresztül. - Vandálok okozták. Gyávák és ostobák. Pont azért, hogy a hely ne működhessen. Mert szerintük a célja... – Ekkor megakad egy pillanatra a gólem szava, miközben a válla és a feje között, egy apró élénkkék villám cikázik keresztül. - ... rémisztő. Gonosz. Pedig a cél nem gonosz, nem rossz és nem jó. Mert az elme olyat nem ismer. Ahogy a Hálózat sem. -
A mondandón elgondolkodik mindenki, így pár másodperces csönd uralkodik el közöttünk, de ezt a csöndet Helga meg is töri elég gyorsan.
- Nem hangzik valami bíztatónak. – Érkezik a csöndbe belemaró válasz, de valamelyest igaza van. Mindennek célja volt rége, és ha egy cél elavulttá vált, vagy netalántán haszontalanná esetleg károssá, azt megszüntették, abbahagyták, félbeszakították, esetlegesen ha a célt véghezvivő eszköz vagy eszme túlságosan erőssé vált, szabotálták.
Szóval a végén kijöhetünk nagyon jól, nagyon rosszul, de akár semlegesen is. Veszélyes egy tett olyan dolgot újraindítani, amit őseink idejében direkt állítottak le. - Jelen pillanatban megjavítjuk amit tudunk, mást nem tehetünk. - Mondom Helgának, aztán visszanézek a gólemhez. - És téged hogy szólíthatlak? A gólem nevét már tudom hogy Chut, de megtudhatnám a tiedet? - Érdeklődök valami információ után. De addig intek a kezemmel a többieknek, hogy jöjjenek, és induljunk meg közben az első meghibásodás irányába.
- Hogyan? Hmmm... Az én nevem Decarabia. De nem szólíthattok sehogy. - feleli, aztán még egy villámkisülés után elhallgat. Ekkor a gólem egy az egyben visszaáll a rozoga állapotába, amilyenben tartózkodott. Ezek után már csak a parancsokat teljesítő kissé leharcolt báb maradt itt velünk, aki mint valami kiskutya szegődött a nyomunkba.
- Nem lenne tanácsosabb különválnunk? – Kérdi az emberfiú, de ebben a helyzetben én azt nagyon nem ajánlanám. De még mielőtt válaszolnék neki, vannak más mondanivalóim is.
- Hát oké. - Válaszolom, de mire újra kérdeznék, elhalványul Decarabia, és újra chut bugyuta tekintete fogad. - Hát akkor arra már nem kapok választ, hogy élve el is mehetünk e innen, ha megjavítottunk mindent. - Kicsit aggaszt, hogy a szándékokkal nem vagyok tisztában. De öten vagyunk, csak kihozunk valami jót a legrosszabb helyzetből is. -
Ekkor érkezik a fiatal fiú felvetése a különválásról. - Ha szeretnél, akkor különválhatsz, de akármi hiba történjék, akármi bajba kerülsz, ki fog rajtad segíteni? - Majd hátra fordulok hozzá. - Én jobban preferálnám, ha együtt maradnánk. A terep ismeretlen, és ki tudja, több szem többet lát, több kéz többet dolgozik. Lehet, hogy sokkalta gyorsabban meglennénk a dolgokkal. - Eközben haladok tovább, és figyelem a környezetem. Érdekel, nem e kap el a tekintetem egy érdekesebb freskót, vagy írást.
Fél szemmel azért látom, hogy a fiú húzza a száját, de aztán csak vállat von, és elindultok hát balra.
Én vezetem a sort, majd utánam Chut, mögöttem pedig az édes négyes. Oda is érünk egy kísértetiesen hasonló ajtóhoz, egy olyanhoz, mint amin bejöttünk a földalatti építményrendszerbe. Szabályos vonalak tarkítják, melyek egyenes haladási irányukból cikázásba váltva, újonnan egy kulcs helyét jelölik meg a kőkapún. A látvány a maga valójában nagyon szép volt, és sokáig elnéztem volna a hipnotikus fényjátékot, de most fontosabb volt kideríteni azt, hogy mégis mi az ami itt lent van, és mit és hogyan kéne megjavítanunk.
A lomha gólem behelyezi a már idő tépázta öklét a fényjátékkal megvilágított lyukba, majd ekkor a vonalak felizzanak, és a kapu pedig kinyílik. A beltér ami feltárult előttünk, nem sok jóval kecsegtetett. Nem láttunk semmit, mivel mintha egy koromsötét fallal álltunk volna szemben. A rejtélyes termen kívüli fény, ami eddig bevilágította az elágazást, meg a fő csarnoknak nevezhető helyet, sem képes behatolni ezen terem küszöbén túlra. Érdeklődve nézem a furcsaságot, mikor is Helga hangja töri meg a csendet.
- Nos ami nem működik, az látszólag a világítás. Már ha volt világítás. Van valakinél fáklya? - fordul hátra Helga a fény felé.
Furcsállom ezt a fényváltozást, ahogy a sötétség és a fény elválik egymástól. Helga véleménye kissé kizökkent, de nem tudok neki mit mondani, így valami rövid dologgal le is tudom a társalgást. Legalább nem síri csöndben haladunk végig a romokban. - Hát eléggé különös egy világítás. – Állok meg az éjszaka fonalaiból szőtt fal elött, majd egy fénygömböt idézek, és elegánsan behajítom a sötétségbe. - Na most talán megtudunk valamit, hogy biztonságos e. – Mondom a csipet csapatnak, és figyelem, hogy mégis mit fog feltári számunkra a mesterséges fény.
Ahogy a fénygömb pattan egyet kettőt, majd tovább gurul, és bevilágítja a termet úgy kiderül, hogy nem is egy kis teremről van szó. A terem olyan terebélyes, és magas, hogy egy nagyobb templomhajó elférne benne. A padló rejtélyes anyagáról a gömb fénye fémesen csillogva verődik vissza, ahogy a javarészt fehéres színében, néhány sötét csík kapott helyet. A gömb nem képes bevilágítani a termet, így a falak javarészt a sötét homályba rejtőznek, amiből csak néha néha kandikál ki egy bátortalan csillanás.
- Azta, ilyet még nem láttam. - pislog lelkesen krynhilde. - Ez valami új fejlesztés? – érdeklődik a lány, mire én a termet csodálom, és kissé elbambulok és merengek a gondolataimban.
A csapdák miatti félelem még mindig bennem van, ki tudja mivel álltak elő az ősi építészet mesterei. Így hát csak óvatosan előre lépek, figyelve hogy a talpam hol éri a padlót, nehogy valamit aktiváljak. Lassan biztosabb is lettem a lépéseimben, így el is jutottam a fénygömbhöz. Felveszem a fénygömböt a kezembe hogy így hordozva fáklyapótlékként szolgáltassa számomra továbbiakban a fényt. Ekkor eszembe jut a lány kérdése, a romról. - Hát ez inkább az ősi bölcsesség, mintsem valami új fejlesztés szerintem. - Mondom a lánynak, majd el is kezdem vizsgálni a termet. Óvatosan körbejárom, és lassan de biztosan a sötétségből előbújva meg is találom a csillogás forrását. Eközben idézek egy kérdést a gólemhez, de nemsokkal rá érkezik a lány válasza is. - Chut, mégis mi romlott el erre? És téged megtudunk javítani? -
- A fénygömre gondoltam. – forgatja a szemét a lány, de hát nem én miattam vagyunk itt, hanem a rom miatt. Az ilyen nemű kérdések ráérnek később is.
- Megengem... nem. - feleli a gólem. - Fennt itt... nem. Lent. – Érkezik újra a szakadozott válasz, melyről arra engedek következtetni, hogy egy lejjebb lévő szinten, Chut megjavítható. Az, hogy eddig semmi nem történt a padlónál, önbizalommal kelt el, hogy lehet hogy a padló biztonságos. Ám ez a fura tükörszerű valami aggaszt engem.
Ám nem akarok a flegmának tűnni, így a lánytól elnézést kérek, még ha nem is lenne esedékes. - Bocsi félreértettelek akkor. - Mondom, majd csinálok még négy fénygömböt, és adok mindenkinek egyet. Amikor a kérdező lány kezébe adom, akkor ránézek és csak annyit mondok. - Ezt a varázslatot arkán fénygömbnek hívják. tíz percig szolgáltat fényt, addig kikéne deríteni, hogy mitévők legyünk. - Majd még egyszer körbenézek a teremben, és szólok a csapatnak. - Most lehet hogy szét válhatnánk, és nézzünk körbe, és próbáljuk megjavítani... - A lelkesség elfogy a mondatom végéből, mivel nemigen tudom még, hogy mit csináljak. Nézem azt a tükröződő valamit, meg feljebb. És a plafont is megpróbálom szemügyre venni.
Bár csak szeretném szemügyre venni, mert ahogy mindenki szétszéled, úgy a tükörben egy fura alakot látok meg ,valami pisztoly szerűt rám emelni.

https://images-wixmp-ed30a86b8c4ca887773594c2.wixmp.com/intermediary/f/7af88dfc-1056-4b79-9572-04ef3fdbba49/dawo4o0-314a8a2f-6594-49ec-973e-0b2db8831395.jpg/v1/fill/w_752,h_1063,q_70,strp/warframe___space_ying_yang_by_thedurrrrian_dawo4o0-pre.jpg" style="width: 752px;height: 1063px" alt="" />

Ahogy a tükörben meglátom azt a fura dolgot, és ráeszmélek, úgy egy pillanatra ledöbbenek, mivel nagyon váratlanul ér. - Mi a... - Egy egész tőmondat nem tudja elhagyni a számat, úgy már fordulok ki oldalra, idézve egy üvegpajzsot az alkarom mellé, melyet a mellkasomhoz szorítok, és reménykedek, hogy nem támadó szándékú. Bár egy szó, mint száz nem hinném hogy jószándéka jeléül fogta rám azt a valamit. Ha az egy lőfegyver, és támadni akarna, akkor ki kell térnem, cikáznak a gondolatok a fejemben, valamiért arra a megállapításra jutottam, hogy kilépek oldalra és remélem a legjobbakat. hogy elkerülöm akármi is érkezzen.
Ekkor egy  jó fél méter széles fénycsóva tör ki a tükörből, mely elvakít, majd eltűnik, én pedig a meglepettségtől a földre esem. De úgy érzem, hogy nem talált el. Vagyis reménykedem benne, mert jelenleg nem érzek semmit, bár lehet csak a pillanatnyi döbbenet miatt. A gólem már nyúl is le értem hogy felsegítsen, és ahogy sikerül kissé remegő lábakkal de felállnom, úgy azt veszem észre, hogy Krynhilde, és a self fiú már itt állnak mellettem.
- Mi volt ez? - kérdezi a sötét tünde. - Mit találtál? – Záporoznak a kérdések, de én örülnék a legjobban, ha tudnám, hogy mégis mit találtam.
Helga eközben inkább a fénysugár becsapódási helyét vizsgálja, és hangja remegéséből ítélve fél. Vagy legalábbis megrémítette, amit leszűrt a támadás erejéből.
- Akármi is... Meg akar ölni minket. – Érkeznek a csodás hírek, bár biztos nem csak üdvözletet akartak nekem küldeni azzal a fénysugárral.
- Nem tudom, egy nem emberi alakot láttam a tükörbe mögöttem, aki rám fogott valami pisztolyszerűséget. – Mondom, miközben a szívem hevesen ver. - Chut mi volt ez? - Kérdezem tőle.
- Ez... - feleli Chutból Decarabia hangja. - A probléma. Ami miatt elromlott a rendszer. Úgy hívja magát, hogy Leliel. Ha naprakész az adatbázisom, ti úgy mondanátok.... - a gólem itt elhallgat, szemén kékes villámok cikáznak át. - ... ez egy Seraph. -
- Seraph... - Jól nézünk ki, hogy ilyen erőkkel kell szembeszálnunk. - Lehet a cikázó csíkoknak lenne közük ahhoz, hogy melyik tükörben jelenik meg? Vagy netalántán valahol valami beékelt mag lenne?  Hogyan kéne ezt megoldanunk? A tükörszerű dolgok mi célt szolgálnak Chut? - Kérdezem a gólem nevén Decarabiát, mivel elvileg nem szólíthatom őt sehogy sem.
- Különös dolog vagy te, mágus. Tudod a nevem, mégis őt kérdezed. Habár... - újabb villámcikázás. - ... én tiltottam meg, hogy szólíts valahogy. De immár itt vagyok, kérdezhetsz, míg el nem megyek. De erre sajnos nem tudom a választ. A tükrök már azután kerültek ide, hogy a rendszer elromlott. – Kapom a válaszokat, melyek segítenek is meg nem is. Szóval ezeket valahogy ide rakták, szóval vagy el lehet őket pusztítani, vagy pedig le lehet őket emelni.
A szokásos állvakarás közben arra jutottam, hogy a tükör levétele megérne egy próbát. Ám az elmélkedés közben pedig az egyik tükör gyanúsan csillan fel a hátérben.
Ekkor a Helgára néző tükör furán csillog, és én, már csak reflexből ordítom neki. - Helga vigyázz! Ugorj! -
A szerencsétlen lány nem tudja hírtelen, hogy mégis miért ordítok neki, de azért leesik neki és megszeppenve, de próbál engedelmeskedni a hírtelen jött parancsnak.Félig meddig sikerül is teljesítenie, mivel a fehér fénysugár vállon találja a lányt, amitől fájdalmak közepette sikít fel, és rogyna térdre, ha az ember fiú akinek már elfelejtettem a nevét, nem teremne ott és kapná el még a földre rogyás elött.
- Helga! Jól vagy? Mennyire sérültél meg?
- Éget. Ég, Hanselt. Forróbb, mint egy Eldr rúna. - feleli a lány.
Valamit tennünk kell a tükrökkel, míg akár az életét nem veszti valamelyikünk. Odamegyek a legközelebbi tükörhöz, majd megvizsgálom, és megpróbálom levenni, megfordítani, majd a botommal betörni. Decarabia azt mondta, hogy a tükrök később kerültek ide, szóval nem lételeme a romoknak. - Tartsatok ki, kitalálunk valamit, és megoldjuk a dolgot. De legfőképpen túléljük! Mindenki figyelje tükröket, és valaki lássa el Helga vállát! - Tudtomon kívül váltok át, és kezdek parancsolgatni mindenkinek. De nem érdekel, hogy követik e, a lényeg, hogy nőjön a morál, és lépésre serkentsük az embereket. A pánikban ledermedt embert kizökkenthetem valamilyen irányba, hogy cselekedetre bírjam.
- Helga, gyere ide! – Míg a self fiú sietve, a kezein valami ezüstös varázslattal próbálja meggyógyítani a lányt, addig a többiek érthetetlen okból kőrbe állják őt. Segítsenek egymásnak és figyeljenek ne pánikolva álldogáljanak, mert így csak meghalnak. De legalább én jutok valamire a tükör vizsgálata közben. A tükör mozdítható, be nem törhető, és az én erőm kevés a megmozdításához. De itt van Chut, aki persze sikeresen képes a nagyobb tömegek mozdítására.
A kissé rozoga és leharcolt állapotú gólemre nézek, majd a segítségét kérem - Chut! Vedd le kérlek ezt a tükröt. - Szólok a gólemnek, és végre megnézhetem, hogy mégis mi lehet mögötte. Eközben figyelek, hogy nem e próbálkozik valahonnan máshonnan a lényünk. Nagyon idegesítő egy harcnak nézek így elébe.
Ekkor Chut odalép a tükörhöz és mintha csak egy száraz levél lenne, lekapja a helyéről, aztán megáll és vár. Mögé nézek, de ott nincsen, csak a már jól ismert fal. De ekkor egy újabb tükör ragyogása hatol keresztül a sötétségen, mely egyenesen a tanoncokra szegeződik. Már kezd nagyon idegesíteni, hogy teljesen véletlenszerű irányokból lövöldöznek ránk.
Ezt már nem! Kostolja meg a saját főztjét a gyilkosunk! - Chut Siess! Állítsd a tükröt szembe azzal a tükörrel!- Mutatok a felizzó tükörre, ahonnan a fénnyaláb érkezését várom. Remélem sikerülni fog a nyaláb és a többiek közé állnia, és nem halnak bele ezek a szerencsétlenek.
A gólem csak úgy lohol előre, ahogy bírja, majd ahogy a sugár elé áll, a tükör ripityára törik annak erejétől.
Kissé meglepetten nézek magam elé, hogy most mégis mi fog történni. A tükör összetört, de nem tudom, hogy most mégis mitévő legyek. Ennyi lett volna? Félek, félek, hogy valami fölött elsiklottam. - Mindenki rendben van? - Kérdem a többieket. És próbálok gondolkozni, hogy akkor most minden tükörrel elkéne játszanunk ezt egyenként?
- Igen. - feleli Hanselt. - Helga még lábadozik, de rendbe jön. Nathan érti a dolgát. - Érkeznek a válaszok a sötét terem másik részéből.
Ám ekkor fekete homályból mint valami homályos halucináció, vagy táncoló délibáb, előtűnik egy alak. Nagyon hasonlatos a kinézete, mint a tükörben lévő, össze vissza lövöldöző valakinek, vagy lehet inkább a valaminek egy jobb megfogalmazás lenne.
- Nem tudjátok, mire készültök, emberek. - mondja egy lágy, nőies hangzású, bársonyos hang.
- Akkor tudasd velünk! - Szólok felé hangosan, mivel nem ínyem az előbb támadunk, utána kérdezünk módszer. És itt beszélni rejtjelekben, míg kimondhatná a konkrétumot is kissé zavarni kezdett. Megértem, hogy nem mai dolgokról van szó, de azért az ember beleun abba amit sokadjára is meg kell csinálnia, ugyanazért az eredményért.
- Ezt a helyet nem véletlenül zárta le az utolsó itt élt törzs. A Hálózat nem szabadulhat el. - feleli az alak, aki ezek szerint Leliel, a Seraph. De legalább már többet tudok, mit eddig. Szóval itt élt egy törzs, ha nagyon pontosak akarunk lenni az utolsó törzs. Szóval voltak előzők, követők, és utolsók. Mindegyik hagyhatott itt magából egy kis kultúra, esetleges tudás darabot. De vajon kik és mik voltak azok a törzsek? Milyen fajokból álltak? De most van egy fontosabb kérdésem is, ami a jelen helyzetünket megkönnyíthetné, hogy mégis mire számíthatok még idelent.
- De mi volt az ok? Mi célt szolgál a hálózat? - Kérdem az alakot, miközben egyre több kérdés szabadul fel bennem. - Mégis ki vagy te? Ki alkotott téged? - Nem tudom, hogy mit kérdezzek, annyi mindent szeretnék megtudni mégis úgy érzem, egyre kevesebb időm van rá.
- Leliel vagyok, az arkangyal, aki széket ül az éjszaka fölött. És mégsem. Az uram alkotott, aki lepecsételte a helyet, mikor elvonultak innen. A Hálózat célja rossz, terve kegyetlen. - feleli a Seraph
- Mégis mi a terv, mit akar elérni? Mi a beteljesülése? - Érdekel, érdekel hogy mégis mibe fogtunk bele. Érdekel, hogy mi történne, ha ez az egész újra működne.
A kissé rozoga felemeli mellettem a kezét, melynek a hangja nagyon emlékeztetett a kősziklák morzsolódásának hangjára. Ekkor egy villám cikázik át a termen megvilágítva azt. Még hat tükör van a falakon cikcakkosan, és egy nagy kristály csillár függ a plafonon. De ahogy visszatér a sötétség, úgy Leliel újra eltűnik.
- Chut akkor mi most megoldottuk a problémát? Esetleg a többi tükörtől is megkéne szabadulni? - Kérdezem a gólemet a parádés villámok után, és csak azért se Decarabiának szólítom.
- A problémát? - feleli a rejtélyes szószóló. - Dehogy. Csak idegesít a szövegelése. Még van bőven problémátok. – Mégis miért idegesítené? Vagy sérti őt, vagy pedig nem akarja hogy tudjunk mindenről ami itt történt, és történni fog ha megjavítunk mindent.
Ám nemigen elmélkedhetek, a hat tükörből egy tükör újra felcsillan és be is céloz. Nem értem miért kell ilyen tűzerővel írtani minket. Ha elmondaná valamelyikük, hogy mégis mi célt szolgál ez a nagy egész, lehet hogy átgondolnánk a dolgot és pártot foglalnánk. De így csak haladunk az árral, és a megoldandó feladatokkal, amit az akadémia bízott ránk.
- Óh basszus... - Vetődök ki a lövés elől oldalra, reménykedve hogy nem sütnek ropogósra engem is mint szerencsétlen lány vállát.
És igen, ahogy szállok a levegőben, úgy el is hasít mellettem a csodálatos fénysugár, ami a falnak csapódva szomorúan konstatálja, hogy a kő, bizony nem éghető anyag. De nem is akarok sokáig fetrengeni, mint valami partra vetett hal.
- Nem tudod megint megcsinálni azt, amit... tudod? Megkérni a gólemet? - Kérdezi Krynhilde, de előtte még van egy saját ötletem is.
- De lehet az lesz, de lehet a gólemnek is van elég ereje betörni, ezért ezt most megnézzük. - Kelek fel a földről közben leporolva magamat. - Chut gyere velem. - Majd a legközelebbi tükörnél megállok. - Chut próbáld összetörni. -
A gólem a maga hatalmas erejével lecsap a tükörre, de mintha csak egy kőfalba csapna, a tükör mint valami kőfal állja csapást, és a méretes kőököl még egy karcolást se képes a tükörben tenni. Ám a csapás után megjelenik benne Leliel és felém tartja a fegyverét majd újra tüzet próbál rám nyitni. Ezúttal sokkalta gyorsabban tőr ki a sugár, mely elől teljesen kitérni nem is vagyok képes. A forró fénynyaláb egy nagyot kóstol az oldalamból, és megpörköli a ruhámat, de szerencsére a létfontosságú dolgokat elkerülve, leginkább csak fáj, mintsem veszélyes lenne.
- A jó édes. - Ordítok fel a fájdalomtól, majd Chutnak kiadom a parancsot. - Chut vedd le a tükröt a falról, és ha lőne egy sugár akármelyik tükörből, állj szembe vele, és a tükörrel fogd fel a lövést. Ezt ismételd addig, ameddig minden tükör össze nem törik! - Majd nyúlok az oldalamhoz. Fáj, elakarom mulasztani, mert megzavar a koncentrációban. Így mivel nem vészes a seb, egy gyöngyöt elhasználok, és begyógyítom az égett sebemet.
A gyöngy teszi a hatását, és a sebem a varázslat hatására elkezd gyógyulni, az égett seb pedig újra élettel teli lesz. Meggyógyulni meggyógyulok, de a Seraph nem reagál, csak vár. Majd egyszer csak újra megjelenik a maga délibáb alakjában, és megszólal.
- Ostobának hiszel,  ember. Ez lesz a veszted. -

Felhasználó profiljának megtekintése

5[Magánküldetés] Call of the Undercircuit Empty Re: [Magánküldetés] Call of the Undercircuit on Kedd Jan. 22, 2019 8:00 pm

Theo Wagner

Theo Wagner
Déli Mágus
Déli Mágus
- Mond el nekem mi az az ok, amiért ezen város célja kegyetlen. És bocsásd meg az ostobaságomat, de ha lennél szíves kicsit részletesebben leírni. - Mondom a fura nőnek, miközben a tükröket figyelem, mielőtt még megpróbálna lelőni. Mostanra már alap dologgá vált, hogy életveszélyes helyzetek fokozott figyelmet kívánnak.

- Kegyetlen, mert nem érez. Csak gondolkodik. Pedig a Csillagok Ura nem értelmet adott egyedül, a Hálózat és teremtője azonban elvetette az érzelmeket. Ha a Hálózat helyreáll, így az értelem ridegsége véget vethet a világodnak, ember. – A világunk már sokszor állt a pusztulás szélén. Szóval, ha pont mi fogjuk oda sodorni, akkor megérdemeltük azt a sorsot.

- Decarabia! - Szólok Chut felé, és most megszegem azt amit mondott, hogy nem szólíthatom sehogy. De lassan kezd kissé idegesíteni, hogy egyszer van, és egyszer nincs. - Mi alapján méred fel az embert. Mi lesz Ir-Buraq célja, és munkája, ha a hálózat rendbejön? Kérlek, részletezd. – Teszem fel a kérdéseimet, hogy lassacskán állást foglalhassak. Bár inkább csak minél többet akarok tudni mindenről, amiről csak lehet. De még mindig úgy érzem, hogy ezek ketten titkolnak előlem fontos információkat.

Chut csak szokásos furcsa villogó szemével néz rám, Decarabia úgy látszik, hogy nem szándékozik megint válaszolni. Minek is válaszolna. Kezd felbőszíteni és érdekelni, hogy mégis mi az oka annak, ami miatt egyszer válaszol, és egyszer pedig hallgat. Lehetséges lenne, hogy kifogy valamiből vagy gátolja őt valami, hogy beszéljen?
- Menj innen, ember. Ramiel nem szabadulhat ki. - szól Leliel, aztán rám emeli a pisztolyát, ezúttal nem a tükörből, hanem a látszólagos délibábból.

Erre a reakcióra nem is kell kettőt gondolnom mivel tudom, hogy elhatározta magát a drága. Így hát egy fénygömböt idézek, és felé dobom, miközben oldalra vetődőm. Elegem van már a folyamatos lövöldözéséből. Ahogy nézem, mindig a fény és sötétség határmezsgyélyén jelenik meg, így ez a fény elegendő kell legyen ahhoz, hogy szerte foszoljon a szürkületi fényből épült teste. De lehet, hogy a tükör irányának sugarában is képes ilyen alakot ölteni. Remélem, hogy beválik az ötlet, mivel a legjobb tudásom es emlékeim szerint az éjszakán, vagy a sötétségen székel vagy mi, így a fény nem lehet a kedvence.

És működik! Vagyis azt hittem egy pillanatra, amikor a fénygömböm fehérségében elhalványul Leliel alakja. De ekkor felragyog a plafonon lógó kristály csillár, melyből a tükörből előtörőnél kisebb fénysugarak lövellenek ki, mintha esőként zúdítanák ránk. A tüzes támadások záporában vádlin és vállon eltalál a fénysugár, a találat helyén pedig a perzselő fény kínzó égetése marad csak hátra, ahogy megperzseli a bőrömet. A rettentő fájdalmat csak a pillanatnyi halálfélelem és a pánik múlja csak felül, így hát a hírtelenjében találatokat bekapva csak egy röpke káromkodás hagyja el a számat.

- A kúrva élet. - Szisszenek fel, ahogy az égető érzés belemar a vállamba, és a vádlimba. - Chut szedj le minden tükröt a falról, és fektesd a tükröződő felével a földnek! - Szólok a gólemhez, miközben próbálom rendbe szedni magam. - Megvagytok még? - Kérdezem tőlük, miközben hangos sziszegések közepette térdelek fel félig. Mint valami bolond, aki kígyónak képzeli magát, utánzom az égető fájdalom hatására szerencsétlen állat hangját.

- Mi a franc... - nyögi a fájdalomtól kínkeservesen, Krynhilde, Hanselt csak fogcsikorgatva tapogatja a lábát, Helga pihen, Nathan azonban erőtlenül esik négykézlábra. Ekkor megijedek, hogy talán még a végén végzetes sebet kapott szerencsétlen.
- Menjetek el. - szól még egyszer Leliel, de mindeközben Chut legalább engedelmeskedik a parancsnak, és elkezdi sorban lefektetni a tükröket. Hárommal végez is, mielőtt újabb zápor zúdulna ránk a sugarakból. Így hát egy taktikai visszavonulót fújok, hogy rendezzük a sorainkat. Ha sokáig tétlenkednénk itt tudatlanul a záporozó támadások között, akkor nagyon megszívnánk rövid időn belül, vagy az életünket veszítenénk el az égési sérülések sokaságától.

- Mindenki kifele! - Ordítom el magam, majd egy védelmet magamra idézve kifutok a bejáraton túlra. Chutnak innen kintről fogok a továbbiakban parancsolni, hogy mitévő legyen. Ez az egyetlen ötlet jutott eszembe hírtelenjében, így a parancsot is foghíjasan adtam. Chut velünk együtt szaladt ki a teremből, de ez nem akkora probléma. Sőt talán nem is probléma. Időm nem lett volna még módosítani a parancsokat a fénysugarak záporának megkezdődése elött.

A jelenlegi kissé kolonc csapattársaim már nagyon várták, hogy elmehessenek erről a helyről, mivel ahogy kimondtam a már rég várt szavakat azonnal megindultak. Nathant Krynhilde és Hanselt támogatta a kijutásban, míg Helga mögöttük bicegett ki, viszont Hanselt és Helga még így is bekaptak egy-egy lövést, a fiú  a lapockája környékére, a lány pedig az oldalára. Kint mindenki fájdalmas kiáltásokkal a földre rogy, és rettegő arccal néz a kijárat felé. Lehet kicsit meg lettünk tépázva, de én még nem adtam fel. Ám a többiek már más tészta.

- Tűnjünk... Tűnjünk innen. - nyögi remegő ajkakkal Helga, aki úgy latszik már megtört a történések nyomása alatt.
- Amit elkezdtünk be kell fejeznünk.  Mi volt az az ezüstös gyógyítás, amit az előbb használtál? - Kérdem a csapattársunkat, de úgy néz ki nem fogok választ kapni. Ezután kérdem a gólemet. - Decarabia, mi van a szakadékban? Van valami fontos, ami nem romolhat el? – szegezem a kérdésemet a gólem felé, miközben az alánk táruló szakadékra nézek.

- A szakadékban? – Szólal meg újonnan Decarabia, és a maga szokatlan hangján válaszol végre. - Semmi. Csak tér, hogy a Hálózat felé szabadon áramolhasson Ramiel ereje, ha a rendszer teljessé válik. – Ramiel. Szóval Van Leliel, Ramiel, és még egy vagy kettő akikkel meggyűlik majd a jövőben a bajom. Nem lesz egy egyszerű menet, és ha ilyen tempóban fogyasztom a manámat, akkor az nem könnyíti meg ad dolgomat a továbbiakban sem.

- Gond lenne, ha bedobnám oda a tükröket? - Kérdem tőle, térek vissza az ötletre, ami kirajzolódni kezdett az agytekervényeim útvesztőjében. Minden tükröt túl sok idő lenne szétlövetni. Ehelyett szabaduljunk meg egyszerűbben ezektől a fegyverektől. Talán a zuhanás széttöri őket, esetlegesen valami történik velük, ha a mélységbe vesznek. Addig se ebben a teremben fognak ránk lövöldözni.
- Fogalmam sincs. Nem tudom, mit csinálnak azok a tükrök. – Érkezik a válasz, ám Decarabia szavaiból ítélve, nem félti a szakadékot a belezuhanó tükröktől. Nem kaptam tiltást, így a tervet kiviteleztetem is erős, ámbár kissé rozoga csapattársammal, talán az egyetlen hasznos jelenlegi csapattársammal Chuttal.
Kicsit fáziskéséssel, de a self fiú is megszólal, mint kiderül, nem éppen rózsás a helyzete.

- Hold... holdmágia. - feleli Nathan, szerencsétlent veri a víz, és erősen zihál. Nem lenne a legjobb, ha itthagyná nekem a fogát, mivel a jövőben még nagy hasznát vehetem. És nem akarom, hogy az első feltárásom tragédiákkal érjen véget, mely egy életre rám nyomná a hozzáértőségem hiányának bélyegét.

Így hát nem hagyhatom itt meghalni szerencsétlent. Odacsúszom hozzá, majd felmérem, milyen állapotban van. Ha nagyon rossz, elhasználok rajta két gyöngyöt. ha stabilizálni tudom egy gyönggyel, akkor csak annyival. De ahogy jobban megnézem, egy gyöngy talán bőven elég is lesz neki. Utána talán már rendbe tudja magát hozni. - Meg ne haljál itt nekem, még az elején se vagyunk túl. - Szólok hozzá, miközben a karkötöm gyöngyét morzsolgatom, majd megidézem rá az Erholung gyógyító erejét.

Egy gyöngy, ennyi kellett, hogy a Self fiú képes legyen gondoskodni magáról. Ha belegondolok, hogy hányszor rakott már engem is rendbe ez a tárgy az realizáltatja velem, hogy még ezen csekély gyógyító erő is hatalmas előny lehet egy csata kimenetelében.

- Köszönöm. – morogja miközben az Erholung kifejti szépen a hatását, majd nekiáll a sötét elf barátunk a többieket is rendbe hozni.
Ekkor a gólem felé fordulok. - Chut. Szedj le benn minden tükröt, és fordítsd a földre, kivéve egyet, az legyen pont a csillár alatt, és nézzen felfele. Ha végeztél csapj a földbe és maradj a helyeden. – Adom ki a parancsot a gólemnek, akire úgy sincsen hatással a fénysugár perzselése, így könnyedén dolgozik odabent, magára nézve minden nemű veszély nélkül. Így hát egyetlen dorog maradt hátra, az hogy várjunk. Ezen holtidőt kitöltöm a nézegelődéssel, a kezem a szakadék fölé emelem, hogy érzem e akármilyen formában azt az energiát, melynek a hálózathoz kéne áramolnia, de sajnos én nem érzem az említett Ramiel által generált energiát. lehet hogy őt is le kell győznünk, esetlegesen át kell konvertálnunk.

Eközben hallom ahogy Chut motoszkál a teremben, néha ffénnyalábok villanásai, és fény effektusai szűrődnek ki a bejáraton. Bele is telik két három percbe, mire Chut jelzést ad nekünk. Hangos puffanással érkezik a megbeszélt jel, hogy a munkáját bevégezte. Így hát el is kezdem a második fázist.

Beordítok a kapun. - Chut minden tükröt kivéve a csillár alatti, hord ki, és dobd a szakadékba! - Ekkor a csapat felé fordulok. - Nektek van valami ötletetek hogy mitévők legyünk? Vagy vakon bíztok bennem? - Mosolyodok el a kétségbeesett helyzetben. Azért a csapat többi tagját is néha illik megkérdezni, hátha van valami tervük, vagy véleményük az aktuális dolgokat illetően.
- Mi tévők legyünk? MI TÉVŐK LEGYÜNK? - fakad ki Hanselt, akiben úgy néz ki, hogy már gyűlik a kétségbeesés okozta feszültség. - Tűnjünk innen. Ez a hely meg fog ölni minket. – Érkezik a negatív válasz, mely mint valami vészmadár rikácsolása kezdi bántani a fülemet. Csak akkor halunk meg, ha feladjuk. És aki feladja, az meghal. Ez az élet rendje, mivel csak az maradhat életben, aki küzd. És ki tudja hogy elengednének e minket innen ha megpróbálnánk elmenni.

Ám ekkor Chut némi zörgéssel megjelenik, aztán két nála lévő tükröt bedob a szakadékba. Én letekintek a zuhanó tükrökre, melyek körül esés közben egy erősnek tűnő elektromos tér keletkezik, amely összezúzza a tükröt, és a hatalmas tükörből, csak por szállingózik a szakadék aljára. - Én... láttam valamit. - szól félénken Helga, melyre a tekintetemet érdeklődően a lány felé szegezem. - A csilláron van egy gömb. Mint egy ékkő, olyan... emberfejnyi. – Hmm szóval a magasban rejtőzne a mag, amit az eleje óta kerestünk? Megér egy próbát. Ha valahogy le tudnánk szedni onnan, akkor lehet megoldódna ezen terem problémája.

Úgy érzem szükségessé válik újra parancsokat osztogatnom, mint egyetlen összeszedett, és viszonylag nyugodt tagja ennek a csapatnak, valahogy gatyába kell ráznom őket. De van egy olyan érzésem, hogy nem vihetem be őket megint ugyan abba a terembe. - Nyugalom gondolkodjunk ésszerűen. Ha figyelmesek vagyunk, nem halunk meg. Én még egyszer vagyok képes rendbe hozni valakit, de utána már lehetetlen hogy akárkit is meggyógyítsak, így csak óvatosan. - Ezután Helga felé nézek. Majd felvonom egy pillanatra a szemöldökömet, a mondandója hallatán. – Lehet, hogy pont a Seraphot láttad meg. Ha sikerülne valahogy leszednünk onnan, akkor lehetségessé válna, hogy megoldjuk a problémát. Megsemmisíteni nem szeretném, de ha a legvégső eset így kívánja, ezt kell tennünk. -
- Én azt nem ajánlom. – Szólal meg újra a csendes hallgatozó. Decarabia, újonnan közbeszól, és így a Seraph elpusztítását is úgy néz ki hogy el kell vessük. -  Már a megsemmisítést. Ugyanis ő az energiaforrás, ami a rendszer egy részét működteti. Ha a Seraphját vissza tudjátok helyezni a megfelelő helyre, már meg is oldottatok egy problémát. -
Ezutén Chut visszamegy, majd újabb villogások kíséretében kihoz még két tükröt amik ugyanúgy járnak.

- Rendben szóval ő az energiaforrás egy része. Ha jól számolok, még egy tükör van vissza. Szóval hogyan tudnánk azt onnan fentről leszedni? Valaki valami ötlet? Esetleg Decarabia? - Kérdezősködöm körbe, miközben a sebeim kínkeservesen égetnek, ahogy a pánikhelyzet kezd egy nyugodtabb, logikusan folyó mederbe torkollani.
Körbe nézek, hogy van e akármi dobható dolog a közelben. Esetleg amivel a csillárt a magasba huzatták, de semmi. Az üres terem, az egyetlen tükör, a csillár, és semmi dobható. Ennyit képes nyújtani számomra a terem, szóval ezekből kéne kitalálnom, hogy mégis mit kéne tennem.

- Decarabia nem tudnál a jelemre megint ilyen kékes villámmal fényt csinálni a teremben? - Kérdezem a gólemet, aki a munkája végeztével megállt itt mellettem.
- Tudnék. - feleli Chuton keresztül Decarabia. - De nem fogok. – De egyszerűen csak elutasít. Néha elgondolkodom, hogy mégis miért kéri a segítségemet abban, amit ő nem tud véghezvinni és megoldani, ha ő nem segít, mikor nekem nagy szükségem lenne rá. Hiszen ha nekem segít, azzal magának segít. De mégis ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem egy ősi öntudattal rendelkező romgondnok intelligenciáját?

A fontosabb akkor most az, hogy mégis hogyan tudnám leszedni azt a vackot onnan fentről... Felállok, majd besétálok a bejárathoz éppen csak annyira, hogyha veszélyhelyzet lépne fel újonnan, akkor még sikeresen kijussak. Ebből a szögből és irányból próbálom keresni szabad szemmel a csillárformáját a sötét terem mennyezetén.
De nem hagy nyugodni az a záporozó támadás, így azárt még adok egy biztonsági parancsot szerencsétlen gólemnek - Chut fogd meg a tükröt, és állj vele mellém. – Fő a biztonság, fő a biztonság…
Ám akármennyire is próbálom, nem vagyok képes kiszúrni a mennyezeten a sötét csillárt, akármennyire is szoktatom a szememet a sötétséghez.

- Chut ha megint fentről lőne Leliel a tükröt használd pajzsnak, hogy védekezzünk vele. ne feledd, a tükröződő felével a fénysugár felé. -  Mondom a gólemnek. Majd szólok a seraphoz. - Ki a te mestered Leliel. – Talán szerzek információt tőle, esetlegesen rám lő a provokációra.
Leliel homályba búrkolt alakja megjelenik előttem, majd meg is szólít, és nem lő mily meglepő.

- Nekem nincs mesterem. Csak feladatom. A feladatom pedig megköveteli, hogy ne engedjek senkit közel. Nem akarlak megölni, ember, de meg fogom tenni ha nem mész el. – Érkezik a siralmas válasz, melyre sajnos túlontúl számítottam. A gépezetek már csak ilyenek. Mint a gólemek utolsó parancsokat követnek rendületlenül, ameddig csak képesek rá.

- Ejj miért vagy ilyen gonosz velem. – Nem tudok már mit mondani miközben Chuttal haladok a legközelebbi fénygömb felé, amit felveszek, majd feldobom a magasba, hogy a fényében jobban megvizsgálhassam a csillárt. Eközben bízom abban, hogy Chut megvéd.

Chut halad mellettem a tükörrel, közben Leliel alakja eltűnik, ahogy elindulok. A fénygömb fényében látom, hogy a csillár sok apró, tükröződő szilánkból áll lefelé mutató kúp alakban egy szürkés színű kötélre kötve, az egész közepén pedig egy jól látható, fekete drágakő van. És ez az, amit kerestem. Most valahogy a fekete drágakövet kéne onnan fentről leszednem valahogyan.

A fénygömböt újonnan felveszem, és Chuttal a terem széléhez sétálunk, hogy jobb ívben áljak ha le szeretném vágni a kötelet. Talán egyszerűbben eltudnám vágni egy jól irányzott hasítással. - Chut, ha szólok, dobd fel ezt magasra, de egyik kezeddel azért fogd a tükröt, és ne feledj el megvédni ha baj van. - Ekkor a botomat erősen megmarkolom, a csillár kötelének lehetséges irányába, vagyis emlékeim szerinti irányába koncentrálom a figyelmemet. - Dobjad! - Szólok, miközben már egy hasításhoz pozícióba állok. Ahogy meglátom a fényben a kötelet, úgy megpróbálok a leg precízebb hasításommal célba találni, hogy az a szánalmas csillár végre leszakadjon onnan. Ha a varázslatomtól nem szakad le, akkor félek, a saját fényével kell lelőnöm onnan valahogyan. Talán az a hő elég lenne elégetni a kötelet. De remélem, eltudom vágni a hasítással is.
Bár amennyire reménykedtem az olyan erővel is foszlott szét. A hasítás nem volt elé erős hogy képes legyen a kötelet elvágni, így valahogy a tükörrel kellett megoldanom a dolgokat.

Akkor hát megpróbálkozom egy lövés kikényszerítésével, és mivel a fentről érkező lövések sokkalta gyengébbnek bizonyultak, így megpróbálkozom a tükörrel visszaverni a kötél irányába ezen támadásokat.
Ezért hát gyanútlanul kisétálok Chut takarásából, hátha lövésre tudom kényszeríteni a Seraphot. ha ez sikerül akkor újra parancsolok Chutnak.

Ekkor a csillár felragyog, és kicsapnak belőle a fénycsóvák. A parancsot már a felragyogás pillanatában azonnal kiadom.
- Chut tartsd a tükröt a csillár teteje felé! - Szólok neki, miközben beugrok a tükör és ő mögé.

Chut azonban ahelyett, hogy engedelmeskedne, elfordítja a tükröt a csillártól és a hátával fogja fel a sugarak egy részét Amire hírtelenjében meg is lepődök, hogy miért tagadta meg, az eddig mindig követett parancsaimat.
- Már megbocsáss, de az ostoba lépések nekem nem kifizetődőek. - szólal meg Decarabia Chuton keresztül, aztán felém fordítja a tükröt, pont eltakarva előlem a csillárt. Ekkor Leliel alakja manifesztálódik a tükörben, és hozzám szól. - Ne engedelmeskedj neki. -

Megtorpanok szemben állva Eliellel, és Chuttal meg Decarabiával. - Akkor most mi legyen. Lelősz? – össze vagyok kissé zavarodva, mivel valamilyen szinten sajnálom Lelielt, akire nemtudom milyen sors vár ha ezzel az egésszel végzünk. De egy megbízatással érkeztem, amit teljesítenem kell.

- Ha az kell, igen. - feleli, és rám emeli a pisztolyát. - Menj el. – Érkezik egy újabb figyelmeztetés, de nem hallgathatok rá. Túl sok dolog van még amit nem tudok, vagy nem ismerek. Így a feladatát, figyelmen kívül hagyva provokálok ki még egy lövést.

- Nem Tehetem. – Összeszedve a gondolataimat, egy újabb próbára adom a fejemet. Próbáljuk meg fordítva a dolgot. Készülök, hogy olyan gyorsan parancsoljam Chutnak hogy nézzen a csillárra a tükörrel, amilyen gyorsan csak lehet, ahogy lőni próbál a Seraph.
A tükörben elkezd felragyogni egy fény Eliel pisztolyából, mely már baljós jelként tudatja velem, hogy a lövés hamarosan eldördül.
- Chut nézz a csillárra a tükörrel! - Ordítom neki, miközben próbálom lehúzni magam, hátha még előbb elsül a fegyver, mintsem oda fordulna a tükör.

Chut már hamarabb mozdul, minthogy én elkezdeném a parancs adást, noha Leliel sugara hamarabb tör elő, de kitart addig, míg a gólem a csillárfelé fordítja a sugarat kilövellő tükröt. És így a hatalmas üvegcsillár csörömpölve törik ripityára ahogy a padlózat adja neki az utolsó csókját.
- Vége lenne? - Szökik ki a számon a kérdés, miközben összerándulok a csillár csörömpölő hangján.
- Még nem. - szól Decarabia hangja Chutból, aztán odasétál a csillár maradványaihoz és kiemeli belőle a Seraphot. Ezek után a terem végébe sétál és valami falba ágyazott résbe helyezi, amitől fények gyúlnak a sötét teremben. - Ez egy. Még van kettő.

Felhasználó profiljának megtekintése

6[Magánküldetés] Call of the Undercircuit Empty Re: [Magánküldetés] Call of the Undercircuit on Csüt. Ápr. 11, 2019 3:51 pm

Theo Wagner

Theo Wagner
Déli Mágus
Déli Mágus
A heves történések után, kissé megszeppenve ülök a földön, miközben Chut már neki is áll elhelyezni a Seraphot a már sok évvel ezelőtt kivésett foglalatába. Ahogy kezdem összeszedni magam, úgy hírtelen fény gyúl a teremben pontosan akkor, amikor a Seraph a börtönébe, esetlegesen a sírjába, vagy a trónjába kerül. Tudom, hogy mesterségesek és azt is tudom, hogy ők eszközök. De mégis az hogy tudatuk van, egy kellemetlen érzést kelt bennem. Bűntudat? Esetlegesen sajnálat? Nem tudom konkretizálni, de elszomorít, hogy mostantól fogva lehet az örökkévalóságig a falhoz lesz láncolva egy tudattal rendelkező lény.
Amilyen gyorsan csak tudom, kizárom ezeket a kellemetlen gondolatokat a fejemből, mivel még sok tennivaló van melyet az oda nem illő bensőségek csak még jobban megnehezítenek. Itt a föld alatt, messze mindentől, még jó pár megoldatlan probléma vár ránk, amit nem lehet félbe hagyni. Vér és veríték árán, de szükséges lesz már megoldanunk azt, amire a „munkaadónk” kért. Mégis ki tudja, hogy Decarabiáék elengednek e minket, ha most hírtelen hátat fordítanánk az egésznek.
Ám az érdeklődésem nem fakult meg az itt lenn történő eseményekkel kapcsolatban. Sőt, az egész hellyel, működésével, és mivoltjával kapcsolatban. Így hát egy kérdést azért még felteszek a roncsgólemnek. - Mégis milyen célt szolgál ez a terem? Mi a feladata? -
A kérdésem mintha csak süket fülekre találna, bár lassan kezdem már megszokni, hogy kénye kedve szerint mond, vagy hallgat el információkat Decarabia.
Összeszedem magam, és nyomozni kezdek a fénybe gyúlt teremben. A szemeimet kigubbasztva keresek nyomokat a falakon, a padlón, és minden egyéb helyen, mígnem a végén a nyomot pont ott találom meg, ahol a legutoljára keresem, de értelemszerűen mégis ez a leg szembe tűnőbb.
A seraph foglalata körül simítom végig az ujjamat az ősöreg véseteken, ahogy értelmezni próbálom azokat. Hiába veri akaratom ostorral a szenvedő agytekervényeimet, ők mégsem képesek értelmezni ezt a szöveget, melyet az ősök írtak fel ide.  Ám néha néha felbukkannak szavak. Héber nyelvezeten íródott aprócska töredékek, egy sokkalta nagyobb szövegből kiszakadva. „zár” „börtön” „ Ramiel”.
Ramiel… Ez már inkább hangzik egy névnek, mintsem akármilyen más szónak. Az államat vakargatva merengek el, ahogy a képet rakosgatom össze a fejemben. A több terem, és ha mindenhol hasonlatos feladat vár ránk, akkor mi nagy eséllyel ezen seraphok segítségével szabadítjuk ki Ramielt, aki idelent van elzárva. Kiszabadítani valamit sosem egy életbiztosítás. Mégis ki tudja, hogy hálásan fogadnak, vagy feldühödve rohannak le a mélység elzárt szörnyetegei, és taszítanak örök feledésbe. A létesítmény célja így már világos. Féken tartani a fékezhetetlent, és elzárni azt, ami szabad volt.
Kihúzom magam, és a tarkómat megvakargatva indulok kifele a teremből, egy röpke megállóval a csillár mellet. Még kicsit szemügyre veszem, aranyszálakkal függésben lévő tükördarabkák, melyek számomra ismeretlen, de nagyon precíz munkával lettek összeszerelve. A csillárt magammal nem cipelhetem, pedig vizsgálgatnám még egy kicsit. Az időnk fogy, és az élelmünk pedig kevés, így tovább is lépek. – Gyere Chut menjünk. – Szólok hátra a gólemnek, majd kibattyogunk ketten az első vesztőhelyünkről, melyet a sorsnak köszönhetően élve úsztunk meg.
Kint az ügyefogyott kis társaság vár. Nathan még eléggé maga alatt van, bár nem csodálom, hiszen ez lehet nekik az első alkalom, hogy hasonlót élnek át. Hanselt idegesen lépked fel alá, az arcára kiül a már mozgásából kiolvasható idegesség. A két lány pedig mintha beletörődött volna a sorsába, de az is lehet, hogy realizálták a reménykedésen túl, sok mást nem tehetnek jelenleg.

Megpróbálva megtörni a letargiát, mely a csapatot sújtja egy enyhe mosollyal az arcomon lépek eléjük, mint aki könnyen és jól végezte a munkáját, hiába vagyok énis pont ugyan annyira, vagy talán jobban leharcolt, mint ők. Valakinek fenn kell tartania a látszatát annak, hogy az ügy nem veszett, a lehetőségek pedig még mindig ugyan annyira adottak, mint kezdetben. – Na, látom hogy kipihentétek magatokat. Akkor hát mehetünk a következő céldesztinációnk felé, de felőlem itt is maradhattok pihenni. Elintézem azt is ugyan úgy, mint ezt itt. – Ekkor meg is indulok a következő terem irányába, ám a nagycsarnok hatalmas kupolája alatt megállok. Ekkor feléjük fordulok Chuttal az oldalamon.
- Ha jól emlékszem itt... - áll fel kissé nehézkesen Krynhilde és a terem felé emelve karját mutat arra. - ... majdnem meghaltál. Ahogy mindannyian, de egyedül már biztos halott lennél. Szóval én veled megyek. – Érkezik a válasz, mely kissé meglep. Azt hittem, hogy elrettentek a további akcióktól.
- Én is. - lép mellé Nathan. - Hans, te maradj és vigyázz Helgára. -
A fiú beleegyezését adva bólint, de a lány megpróbál feltápászkodni azonban legnagyobb erőlködése ellenére is visszahanyatlik a földre, ahogy megpróbál ráállni a bal lábára.
- Nem, én is... – Szisszen ki fájdalmasan az erőltetett mondanivaló a sebesült lány ajkai között, ám Hanselt odasietve hozzá ülteti vissza a földre.
- Még mit nem, mikor járni sem bírsz. A többiek megoldják. -

Megvárom a két kiscsibét, akiknek a bevésődés miatt, most a én lettem az anyukája, bár aggódom hogy olyan helyekre fognak engem követni, amiket még én sem ismerek. Ahogy mellém érnek, oda szólok a két hátra maradtnak. – Ha meghalnánk, a ti dolgotok lesz jelenteni a kiderített információkat, és hogy a küldetés megbukott. – Veszek egy nagy levegőt, majd folytatom is a kis beszédet. –Annyit tudtunk meg abban a teremben, hogy nagy valószínűséggel, de egy biztosan, Seraphok látják el ezt a létesítményt a működéséhez szükséges mágikus energiával. Ramiel, aki feltehetően szintén egy Seraph esetlegesen a legrosszabb esetben még egy mélységi is lehet, egy nagy szerepet játszik a létesítmény célja és működése szempontjából. Lehetséges, hogy Börtönként, esetlegesen zárként funkcionál a létesítmény, vagy a Börtön Zár Ramiel szavak még Leliel a csarnokot őrző Seraph legmélyebbre ivódott parancsai is lehettek.- Ekkor megfordulok, és intek a két társamnak, hogy jöjjenek. De alig megyek pár lépést megtorpanok, majd újra hátra szólok. - Igen és utolsó szónak. A létesítmény neve Ir-Buraq, míg a gondnokának a neve Decarabia. - Újonnan elindulva megyek a következő terem felé.
- Logikus lenne. Ez egy angyalrom, a legtöbbnek pedig az a funkciója, hogy a mélységieket elzárva tartsa. Viszont most, hogy nem működik és mi visszaállítjuk... vajon a Börtönt javítjuk meg vagy a kulcsot fordítjuk el a Zárban? – Érkezik visszafele a kérdés Nathantől, ahogy lassacskán a második hídon haladunk tovább. A második csarnok minden egyes ősi port felkavaró lépéssel egyre közelebb kerül hozzánk. Ámbár ennek az ajtaja nem olyan gigászi mint az előzőé, igazából egészen ember méretű, melyből jól látszik hogy Chut biztos nem lesz képes keresztüljutni rajta. A fémből készült ajtón pedig egy gombkilincs ékeskedik, mintha csak arra várna hogy kinyissák, hívogatva az embereket hogy használják.
- Ir... Ez az angyalok nyelvén 'város' jelentésű. – Pásztázza tekintetével a hatalmas csarnok részleteit Krynhilde. - De a 'Buraq' nem ismerős, pedig egy pár angyalrom leírását átnyálaztam mikor idekészültünk. Mintha nem is nefilim szó lenne. A Decarabia sem ismerős.
- Kérlek. – Szólal meg újonnan a hang szerencsétlen Chut kocka fejéből. - Meg vagyok sértve. Nem hallottátok Decarabia legendáját?
Már nyúlnék a kilincshez, de megállok. Ez egy remek lehetőség, hogy információt szerezzek a titkok homályába veszett múltról. Így hát megállok az ajtó elött és a gólem felé fordulva kérdezem. - Bocsáss meg, de még nem. Elmondanád nekünk? – Érkezik a kérdésem Decarabia felé, aki éppen a leamortizált gólemben, tartózkodik, vagy azon keresztül valahonnan máshonnan kommunikál velünk.
- Volt egy idő, amikor az ember nem tudott számolni. Nem tudott mérni, nem tudott összeadni és kivonni, nem értette a csillagokat és nem értette az időt. Aztán egyszer csak rábukkantak egy ősöreg démonra, aki Decarabiának hívta magát. Egy démonra, aki mindent tudott és mindent megtanított. Megtanította az embereket gondolkodni, számolni és mérni, érteni és kitalálni. De aztán amikor egy ember kiszámolta a saját halálát, megijedtek. és betemették a jóságos Decarabiát, mondva, hogy a tudás rossz. Mert balgák maradtak még így is. -

Hallgatom a történetet, és próbálom minden apró részletét elnyelni a tudatom mélyén. De egy furcsa érzés kelt hatalmába, mint az esti mesét hallgató kisgyereket, akinek nem tetszik a mese, és haragossá válik az aktuális unszimpatikus szereplő irányába. Ám elképedek, hogy ezen tudást, ezen múltat és tényeket, egy egyszerű meseszerű történettel juttatják el hozzánk. Mintha csak a bábát hallgatnám, vagy az anyukát, aki lefekvéskor egy régi mesét mondana fiatal gyermekének. Ezen mese már hány szájról terjedhetett és hány féle képpen változhatott az idő során. Egy mese ma, ami egy rettenetes történés volt a régmúlt homályában. De mégis van pár dolog ami mélyen megfogott a rövidke történet hallatán, így vissza is kérdezek Decarabia felé, miközben vegyes érzelmek dúlnak bennem, hogy eldöntsék mégis ki lesz a nyertes, aki a felszínen a fényre léphet. - Képessé válni kiszámolni a halálodat? – A kérdésem mintha katalizátorként reagálna a lelkemben, adva előnyt a negatív és erőszakos érzelmeknek. Így ki is törnek belőlem az eszméim, amik a mai napig meghatároznak. - Aki eltemeti a tudást, az nem is érdemli meg. A tudás nélkül nincs élet, és nincs fejlődés. – Válaszolom felháborodottan, de ennyi nem elég. A mondandóm ezzel még nem ért véget, így egy nagy levegőt véve folytatom és öntöm magamból a felháborodásom, és a történetben szereplő bugyutaság által kiváltott véleményeket. - Nem érdekel, hogy kitől van a tudás. Lehet embertől, démontól, nephilimtől, mélységitől, akár a leg átkosabb nekromantától, a tudás tudás marad. Maga a személy lehet akármennyire megvetendő, de a tudása melyet birtokol, becsülendő. – Lengedezik meg a perifériámban a düh függönyének fátyolvékony széle, melyet érzelmeim heves hullámai kezdtek el sodorni.
Erre Decarabia hírtelen felkacag, ám hangjában nem gúnyosság hallatszik. Talán valami rokonszenv, esetleg meglepődött, hogy egy réges régi történeten így feltudtam magam húzni.
- Sosem gondoltam volna, hogy lesz még valaki, aki hasonlóan gondolkodik. Jól választott Chut. -
Összeszedem magam, egy nagy levegőt véve lehunyom a szemem, majd a kilégzés közepette a nyugalom lágyan elfújja a düh vörös függönyét.
- Még egy utolsó kérdésem lenne. - Nyúlok hozzá a gombkilincshez, mely büszkén ékeskedik a fém hideg és rideg tulajdonságaival. - Mi vár minket az ajtó túloldalán? -
- A következő megoldandó probléma. – Érkezik Decarabia válasza, majd egy cikázással újra tovatűnik a rendszerben.
Az élet a legjobb tanító és hazudnék, ha nem okozott volna nekem akármilyen elmében megbúvó problémát ez a kegyetlen és romlott világ. De ezen kegyetlenségek és szerencsétlenségek sorozata tanított meg engem, hogy óvatos legyek. A védelmem még megvan, eddig mindig jó szolgálatot tett, ez a képesség. Most is bízom benne, így hát óvatosan kinyitom az ajtót, és a távolból kőrbenézek.
Pásztázom a tekintetemmel a keskeny folyósót ami elém tárul. Ilyen gyanús és veszélyes helyekre nem is szándékoznék lépni, de meg kell tennem. A helység jól ki van világítva, így látom a két oldalán felsorakozó ajtókat, és a végén, egy állványon elhelyezett vörös ékkövet. Megannyi gondolat cikázik át a fejemen. Vajon valami varázslat fog rám lövelleni abból a kőből, ahogy közelebb lépek? Ha az történne nem lennénk képesek elkerülni, csak nagyon nehezen. És mi van az ajtókkal? Azok is épp olyan gyanúsak, mint maga a vöröses kristály. Kinyílhat és beránthat minket valami, esetlegesen kitör onnan valami ezt nem tudhatjuk. Túl sok irányból érkezhet olyan támadás, amelyet nagyon nehezen védhetnénk ki.
De erre vannak a tesztek, és a próbák. Ha pár dolgot letesztelek, akkor meglesz az elegendő tudás, hogy az életben maradási esélyeink elérjék az 50%-ot. Az pedig egy ismeretlen helyen már nagyon is kényelmes egy túlélési esély.
Megidézek egy arkán fénygömböt, melyet talán érzékelhetnek az automatizált rendszerek, és csapdák így információra lelehetek, ami segíti a munkámat. A fénygömböt a fura vörös ékkő felé dobom, de már felkészültem rá hogy az ajtót nagy erővel és nagyon gyorsan becsapjam akármilyen felén induló támadás esetén.
A fénygömb pattog kicsit, majd gurul is, de nem történik semmi. úgy néz ki, hogy mozgásra se az ajtó se a kristály nem akar aktiválódni, szóval ezen információ tudtában máris egy fokkal jobban biztonságban érzem magam, mintha ezen információ tudta nélkül léptem volna be ide.
De nem elég ennyi. A támadásra vajon hogy reagál? Megpróbálom minél pontosabban becélozni, majd pár arkán lövedéket lövök felé. Gondolom, nem éppen gyenge anyagból van, és ha olyan funkciót lát el mint Leliel, akkor inkább fog neki viszketni mintsem fájni.
A lövedékek persze ahogy odaérnek, mint a gellert kapott puskagolyó pattannak le a kőről, és nem történik semmi. Semmi sem aktiválódik, semmi sem támad vissza. Ez egyszerre jó, és rossz hír is. Jó, mivel egy lehetséges veszélyforrással kevesebb. Rossz, mivel a megoldás sokkalta másabb mint gondolhatnánk, és ezeken a kigondolt és kivizsgált veszélyeken kívül, sokkalta kreatívabban levegőztethetik meg a belső szerveinket, egy rossz lépés alkalmával.
Az ördög sosem alszik, ahogy a mondás tartja. De itt sem álldogálhatok sokkalta tovább, a munkát amivel megbíztak el kell végeznem, hogy az akadémián is sikereket érhessek el. Sosem fogom utolérni Felixet, ha ez a rom képes meggátolni a titkainak felfedésében. Sokkalta nehezebb, és sokkalta keményebb kutatásokon és felfedezéseken vett részt hogy elérje azt a pozíciót, amit hajdanán képviselt. Én pedig, mint egyetlen ismert tanítványa, nem hozhatok szégyent a nevére. De azt sem akarom, hogy ártatlanok vérével bemocskolva érjem el ezt a célt. Húspajzsként használva ezeket a mágusokat, akik ugyan annyira szeretnének túlélni, mint én magam. Szóval mielőtt még belevetném magamat az ismeretlenbe, hátra fordulok a két jómadárhoz, és így szólok hozzájuk.
- Ha tehetem, egyedül mennék. Ha többen kerülünk ide, van egy olyan érzésem, hogy valamelyikünk itt hagyja a fogát. Én megyek először, ti pedig figyeljetek. Ha velem történne valami, ti már többet fogtok tudni, hogy mi tévők legyetek. – Vissza is fordulok az elvéthetetlen cél felé, és kissé összehúzva magamat, feszülten belépek a hosszú ajtókkal tűzdelt folyósóra. Lassan, óvatosan, és kimérten lépek, miközben minden lépés előtt a padlózatot figyelem. A gyanúsabb foltokat, oda nem illő illesztéseket, hosszabb, vagy vastagabb hézagokkal tűzdelt padlólapokat próbálom elkerülni. A csapdák megannyi variánsa létezik, így hát még én sem kerülhetem el mindet, csak a legtöbbet. Lépésenként ismétlődnek a cselekedeteim, ahogy kőrbe nézek, majd tekintetemet a padlóra szegezem, és a biztos lépés után, újonnan kezdődik előlről.
- Ki van zárva. Senki nem mondta, hogy te vagy a főnök. – Hallom mögülem ahogy krynhilde kissé kiakadva fűzi véleményét a mondandómhoz, de mire odaszólhatnék, már be is libbent mögöttem. - Egyébként meg az a cucc Seraphnak néz ki, biztos, hogy jó ötlet volt rálőni? – Vágja hozzám a kétkedését az okostojás lányka, de részben igaza van. Nem éppen életbiztosítás egy seraphra lövöldözni. De válasz nélkül se hagyhatom a lányt, így a kérdését nem hagyom lógva a elvegőben.
- Azért lőttem meg dobálóztam, mert hátha érzékel valamit, és kapásból visszalő, de ez nem történt meg. – A kimért óvatos lépések és fokozott figyelem nem a leggyorsabb módja a haladásnak, de ahogy az ajtókhoz érek, úgy a levegőben furcsa hőkülönbséget észlelek. Az egyik ajtó felől hő sugárzik, míg a másikból a hideg szökik a réseken. - Az ajtóknak biztos van valamihez közük. Nem tudom még, hogy kitérni, segítenek valami elől, vagy oldalba fognak minket támadni. – Lehet, már a paranoia beszél belőlem. Lehet, hogy elfogyóban van a vakmerőségem a megannyi történés után, de jobb félni, mint megijedni.
- Ez is egy lehetőség. Vaaaaagy a Seraph törékeny és megsérül, és azt mondtad azok látják el mágiával a helyet. Tudod néha jobb először csak megfigyelni a dolgokat. - feleli Krynhilde. Kissé okoskodva, de a megfigyelésre most nincs elég időnk. Cselekednünk kell, mivel nem rendelkezünk elég készlettel ahhoz, hogy hosszabb időt eltölthessünk itt.
- Ne is figyelj rá, Hilde már csak ilyen. Jobb szeret olvasni valamiről, mint felhasználni. [b]– Érkezik a hozzászólás még hátrébbról, pedig már azt hittem csak a lány csatlakozott hozzánk.  -Szerintem az utóbbi, már az ajtókra. Ha a tükrökből indulunk ki. – El is gondolkodok a tükrös hasonlaton, de a gondolatmenetem egy hangos puffanás szakítja félbe, amely hátulról érkezik. Hátra is kapom a tekintetemet és a csukott fémajtó bámul vissza rám. De most már mindegy biztos vagyok benne, hogy az az ajtó bezáródott mögöttünk, így csak előre haladhatunk. Adok is feladatot a két tanoncnak, hogy növeljem a túlélésünk lehetőségeit.
- Ti ketten hátul, figyeljétek az ajtókat. Mindegyikőtökre jut egy. Döntsétek el ki nézi a jobb oldalit, és ki a balt. De haladjunk. – Így hát meg is indulok óvatosan előre, megtartva az eddigi fokozott óvatosságot és kimértséget. De szerencsére a simára csiszolt márványpadlón nem találtunk semmilyen gyanús jelet, amely csapdára utalgatott volna.
De még így is bőven elég okom van a gyanakodásra. Így hát a fejemet megvakarva, de avédelmemet le nem engedve szólok Hildének és Hanseltnek - Ez fura. - Vonom fel a szemöldökömet. - Ne nyúljatok semmihez. – Körbe vizsgálom ezt a fura helyet, hátha van valami, ami elkerülte a figyelmünket. De akármilyen rossz mozdulat simán aktiválhat akármit.
Egyetlen konkrétum a nyölcszög alakzatú hasáb állvány, melyen a vöröslő gömb pihen. A félgömb alakú kényelmes mélyedésében trónol, de nem merek hozzáérni. A márványállvány mögötti falban, két foglalat pihen, de csak egy gömb van. Majdnem ugyan az mint Leliel termében, szóval itt még kell lennie valaminek.
- Óóó lehetséges? – Szólalok fel, ahogy a gondolatok kavalkádja elkezd örvényleni a fejemben. A hőingadozásnak lehet ehhez köze van. Két foglalat, mindkét oldalhoz lenne egy. - Emlékeztek a fura hőingadozásra? Szerintem ez a kő nyitja majd az ajtókat, amik nagy eséllyel zárva vannak. Esetlegesen elnyomják majd a mögöttük lévő veszélyt, de még nem tudom. - Elmélkedek a kövön, és a két foglalaton. De az elméletem még így is gyenge lábakon áll.
- És mi kerül a másik foglalatba? – Érkezik a kérdés Hanselttől. De még érdekesebb, ahogy a kis társaság össze vissza biccentgeti a fejét, miközben a megoldáson agyal. Ám nem kapunk sok időt a tervezésre, mivel a kő sötétnarancs színben kezd izzadni, és felemelkedik az állványról. Ekkor egy nőalak formálódik megannyi parázs izzó szeméből előttünk, mely kőrbe foglya a gömböt.
- Távozzatok. – Szólít fel minket, a tűz ropogó és recsegő hangján. Eközben Hanselt valamiben settenkedik, és valami mágiához emeli a kezét, de Krynhilde hátra ugrik a meglepettségtől.
A válaszom még alakot se tudott ölteni, a parázsló női személy kellemetlen időben végbement megjelenése miatt. A kérésére nem tudok mit válaszolni, az ajtók zárva vannak nagy eséllyel, így csak feltételesen, de el kell utasítanom a morcos seraphot. - Minden bizonnyal egyszer távozni fogunk. - Válaszolok a morcos nőalaknak, aki a kőből öltött alakot, és remélem oda is fog visszatérni minél hamarabb. Bár most a megjelenéssel már nem akarok pofátlanul arról értekezni, hogy most a hölgyeményt, vagy éppen két másik követ kéne a falon lévő foglalatokba helyeznünk.
A tüzes természetű nőszemély felém emeli parázsszemekben csillogó kezét, majd ahogy a tenyerét szétnyitja, úgy ujjai között egy tűzspirál kezd alakot ölteni, mely egy golyóba gyűl össze a középpontban. Ebből még egy hülye is képes lenne levenni, hogy támadásra készül, de bátrabb vagyok, hiszen az eddig megbízható védelemből még egy rajtam van a vészes esetekre.
- Most távoztok, különben a Csillagok Urának szent tüzében vesztek el. – Érkezik a támadáshoz járó fenyegetés is, csak egy probléma bánt nagyon. Hiába akarnánk elhagyni ezt a helyet és engedelmeskedni a tűzelemnálként manifesztálódott nőnek, az ajtó zárva van amin bejöttünk.
- Az ajtó zárva, szóval nemigen tudunk jelenleg távozni. – Érkezik a válaszom, amire vannak sejtéseim hogy mik érkezhetnek vissza.
A nő feje ekkor darabosan fordul oldalra, mint a tűzben roppanó fadarab ami összeroskad. Ám ahogy visszafordul felénk, úgy felszítja a lángok hevét, és ez már csak egyet jelenthet. Támadásba fog lendülni.
- Akkor elégtek! – És meg is érkezett a már várva várt válasz, de remélem ki tudjuk húzni addig, ameddig túljutunk ezen az akadályon.
Jelenleg még várok, hátha nem ingerlek ki belőle támadó szándékot, de tévedtem. A lánggolyó ekkor mintha csak a parázsló tüzet bolygatnánk fel, megannyi apró lángoló szemcseként lövellik ki előre felém. A védelemben bíztam, de a képesség cserbenhagyott. A seraph ereje ténylegesen másvilági hatalomként hatol keresztül a varázslaton, és csapódik bele a vállamba, ott a hatalams forróság kínok közepett hólyagot égetve a bőrömbe, és a húsomba. A fájdalom szinte csontig hatol, ahogy a mérhetetlen erejű parázsszem a egyre mélyebben ég belém. Ám ekkor két kéz erős fogását érzem magamon, és hírtelen egy erős rántás húz magával. Ezek ketten kirántottak a támadás elől, majd az első adandó ajtón bevetődve húztak magukkal engem is. Ám végül úgy néz ki, hogy én Krynhildével esek be az egyik ajtón, míg Hanselt egyedül a másikon. - Maradjunk kint, mi, főnök? – Nyöszörgi a lány, ahogy sebtében feltámaszkodik a földről.
[/b]

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.