[Magánjáték] - Kinek mi kell ... - Gloria és Aaren

A napok telnek. Nem tudok róluk mást mondani. Eltelnek. Egyik a másik után, leperegnek, mint a szemek a homokórán.
Már nem okoz gondot a napi rutin betartása. Eleinte féltem, hogy mi lesz velem így egyedül, hogy fogom bírni a sok feladatot. De ahogy a háztartás kisebb lett, úgy a munka is kevesebb vele. Elég két-háromnaponta főznöm. A mosnivaló is értelemszerűen kevesebb. A ház nagy részét nem használom, takarítani se nagyon kell. Szóval ami felmerül, azt el bírom végezni, és aztán ... ennyi. Nincs kivel beszélgetni, nincs kinek örülni. Ha nem jönnének vevők a boltba, talán napokig meg se szólalnék.
A bolt rendben van. Talán soha nem volt még ennyire rendben. Egyrészt sajnos a forgalom is kevesebb, másrészt meg az időm nagy részét azzal töltöm, hogy itt keresek magamnak elfoglaltságot. Az elmúlt napokban az utolsó kis zugot is kitakarítottam, a fa részeket viasszal bekentem, a gyógynövényes üvegcséket letörölgettem. Az összes megkopott feliratot újraírtam. Minden precíz rendben sorakozik a polcokon.
A nyári termés nagy része már használható. Újra friss készletekkel feltöltve az aszalt gyümölcsös tartók (alma, körte, szilva, sárgabarack, mazsola), és készítettem cukorkákat is (ánizsos, pemetefüves, csipkebogyós, kamillás, mentolos). Ez ugyan nem gyógyszer, de környékbeli gyerekek gyakran költik el itt a kis pénzecskéjüket, és legalább valami egészségeset kapnak érte.
A kertben learatott, és kiszárított gyógynövények nagy része is már árulható. De azok a készleteink, melyeket eddig erdei körutakon szoktunk beszerezni vészesen megfogyatkoztak, hiszen a családom éppen az egyik éves begyűjtőkorút során tűnt el. Egyszerűen nem is tudom, hogyan fogom ezt pótolni. Ha én magam kelek útra az veszélyes, és addig ki nyitja ki akkor a boltot?

Ma még nem sokan tértek be hozzám. Ülök a pult mögött, és apám egyik feljegyzését olvasom. Nem értem még egészen, mit is ír benne, de már legalább kérdéseket tudok feltenni a szöveggel kapcsolatban. Sajnos, nincs aki válaszoljon rá most, de van egy pár ötletem, hogyan tudnám megkeresni a válaszokat én magam. De erre majd csak záróra után tudok sort keríteni. Elteszem a tekercset, és hátrafordulok, a polcot szemlélem. Tényleg már semmi munka nincs itt, amit el kellene végezni. Egyedül a készletnyilvántartás nem pontos még, de azzal lassan haladok.
Akárhányszor nekiállok, mindig a szüleim és a helyzetem jut az eszembe, így vagy elsírom magam, vagy végletesen kétségbeesem.

Így, hogy a démonokkal ennyi gondom volt nem küldtek vissza a frontra. Valószínűleg ha küldtek volna se akartam volna menni, rengeteg volt a tennivaló, amit úgy tűnt, rajtam kívül senki sem akart elvégezni. Egyedül én nem rettegtem a rengeteg különböző csonttá és bőrré fogyott démontól, még a bátrabb apácáknak is úgy kellett könyörögnm, hogy legalább néhány dologban segítsenek. Ez persze nem akadályozott meg senkit abban, hogy úgy nézzenek rám, mint egy őrültre, bár néhány nővér próbált megnyugtatni, hogy ez csak ideig fog tartani. Majd megszokják őket.
Az otthonlétnek annyi előnye talán volt, hogy ránézhettem a kis patikára is, ahol Sertorie nővér szakadtlan dolgozott az orvosságokkal. Az üzlet még rendben volt, ellentétben a raktárral. Egymás után nyitottam fel a hordókat, de már annak is rültem, ha néhánynak maradt az alján egy kevéske szárított alapanyag.
- Nem tudunk ennyi embert ellátni. A papok az élénkítőkért jönnek, a többiek amellett a gyógyitalokért is. - csóválta a fejét az öreg apáca. A nagy kondérban most is rotyogott valami, ami akár húsz üvegcse megtöltéséhez is elég volt, de nem számított mekkora üstben főzünk, ha nem volt miből főzni.
- Ráadásul a démonjai visítanak a szentségtől. Nekik is ez kell.
Mintha nem tudtam volna! Mérgesen csuktam be a raktár ajtaját.
- Akkor keresünk beszállítót. Máshonnan. Messzebbről.
A nővér ismét megcsóválta a fejét, én pedig nekiálltam listát készíteni a hiányosságainkról. A harmadik teleírt pergamen után megbántam az ötletet, és inkább abbahagytam. A nagy részük amúgy sem volt beszerezhető, de hogy még egy nyomorult kamillateát se tudjunk főzni, az mát nem volt állapot. Másnap igényeltem egy szekeret, és elkezdtem kérdezősködni, hogy tudnak-e innen Karolusburgig megbízható árusokat. Így a Marcipán nevű igáslóval, egy szekérnyi üres hordóval és egy rövidke listával vágtam neki az országútnak. Szerencsére a főváros nem volt messze, de a szekér lassú volt és vigyáznom is kellett rá. Már így is sok volt a számlámon ahhoz, hogy még egy tengelytrést is hozzáírjanak. Nem mintha nekem egyébként egyetlen váltóm is lett volna. Az Egyház pénzéből fizettünk mindent az Egyház pedig az adakozó kedvű hívek pénzéből. Csak az nyugtatott meg, hogy valószínűleg még nem költöttem annyit, mint amennyi a hozományom volt, és amit a nevelőapám természetesen az Egyháznak adományozott, amikor beléptem a rendbe.
Az első üzlet Karolusburg egy csöndes részén volt, egy olyan negyedben, amit csupa tisztességes iparos polgár lakott. Mikor elértem a megadott címre újra elolvastam a kis cetlin szereplő nevet. Sagewind... Azelőtt fel sem tűnt, hogy ez egy tünde név, de az üzlet láttán más nem is lehetett. Az indaminták és más növénymotívumok az ő sajátosságaik voltak. Elhúztam a szám... De ha egy sereg démonnal megbírkóztam, akkor néhány tünde sem lehetett akadály. Nem utálhattak jobban, mint amennyire újdonsült kis seregem utált egy apácát.
Lemásztam a bakról, és adtam egy répát Marcipánnal, aki vidáman kezdte el ropogtatni a gyökeret. Kíséretet is kellett volna kérnem... Dehát csak nem jártam olyan rossz környéken hogy a lovat... nos meglovasítsák, más értékem pedig nem volt. Még pénz sem volt nálam, mindenről számlát kellett küldenem a hivatalba, akik majd kiállították a megfelelő iratokat és... És még csak nem is tudtam, hogyan volt tovább.
Benyitottam az üzletbe, remélve, hogy jöttömet jelzi majd egy kis csengő.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus... - köszöntem szinte már emgszokásból a jól ismert formulával, de legalább németül és nem latinul. Valójában a köszönsé nélkül is ordított rólam, honnan érkeztem. A szürke egyenruhámat viseltem, hajamon ugyan olyan galambszínű kendővel, nyakamban pedig egyszerű fakereszt függött rajta a feszülettel.

Megszólal az ajtó fölé akasztott kis csengősor, lágy, kellemes hangon. Éppen időben, mert ha még egy kicsit álldogálok itt, menthetetlenül erőt vesz rajta a csüggedés, és elsírom magam. Egy síró pultos lány pedig nem vonzza a vevőket. Ismerősre számítok, de belépő alakot még soha nem láttam. Felismerem természetesen, hogy rendtag lépett be, bár nem sokat járok templom környékén. Egyáltalán a házon kívül nem sokat járok.
- Mindörökké ámen. - felelem illedelmesen, de minden különösebb beleélés nélkül.
Ebben nőttem fel, ha valaki ezt mondja, így kell felelni neki. Ez egy automatizmus, de soha nem vált élő üzenetté a számomra.
- Miben segíthetek, nővér?
A kérdés már sokkal több érzelemmel telített. Aki gyógyírért jön, akár isten szolgája, akár más szívesen látott vendég nálunk ... nálam. A többes számokról ideje leszoknom.
Ha kicsit is érdekelne a divat, azt mondhatnám, hogy egymáshoz öltöztünk, én is szürke ruhában vagyok, mely azonban nem teljesen egyszerű, a nyakkivágás körül halványlila hímzéssel szinte ugyanaz az indaminta fut körbe, mint a faragásokon. Ez volt nagyi kedvenc mintája, sok ruhadarabunkon van belőle. A ruha felett fehér kötény, amit minden családtag viselni szokott, ha a boltban szolgál ki. A hajam rendesen meg van fésülve, a külsőm rendezett, de a szemem alatt kicsit vöröslik a bőr. Mostanában gyakran elpityeredem.

A tünde lány láttán akaratlanul is összerándult a gyomrom, mint mindig amikor egy tündét láttam. Önkéntelenül önt el a szégyen, azért ami vagyok. Szégyen egy olyan hibáért, amit az anyám követett el nem én. Ennek persze nem volt alapja és egyáltalán nem a lány személyének szólt. Nagy levegőt vettem aztán kifújtam. Az Egyház szolgája voltam, de ami még fontosabb egy vásárló. Egy vásárlóval tisztelettel kellett bánnia mindenkinek, akkor is ha egy korcs. Legalábbis ezzel igyekeztem magamat nyugtatni. Akiknek ez igazán számított már nem voltak Veronián, Karolusburgban nem éltek meg sokáig olyanok, akiknek ez számított. Az ész érvek mindig nehezen kerekedtek felül az érzéseken, de muszáj volt, hiszen akkor akár ki is hagyhattam volna ezt az üzletet a listámról. A köszönés minden esetre jó kezdet volt, hogy a keresztények formuláját használta viszonzásul. Nem is tudom miért jelentett ez sokat. Nővér... Igen. Nővér voltam. Gloria nővér. Ennyi számított.
- Azt szeretném megkérdezni, hogy árulnak nagy tételben gyógynövényeket?
Ez jó kérdés volt. Fontos kérdés, hiszen ezért jöttem. Nem tudom, mennyire látszódhatott rajtam a szorongás. Idegesen tördeltem a meggyötört, savmarta kezemmel a másikat ami még ép volt, súlypontomat egyik lábamról a másikra helyeztem. Igyekeztem a lány helyett az árut nézni. Nem láttam az ismerős alkimista főzetek színét inkább tűnt ez mezei herbáriának, de pont elég volt.

A nővér mintha feszült lenne... a kezét tördeli, ami lég furcsán néz ki. Nem merek hosszan oda fixálni, nem lenne illendő. A pultot nézem, de azt sem illik, hát felemelem a fejem, és látszólag feléje nézek, de a szeme helyett valahol a füle környékén állapodik meg a pillantásom.
A kérdése felkavar. Nagy tételben ...
~ Kis tételben sincs már szinte!
- Sajnálom, de az utóbbi időben a készleteink erősen megfogyatkoztak.
Nem bírom még mindig egyes számban mondani!
~Az ÉN készleteim fogyatkoztak meg. Nincs itt más, csak én!
Érzem, hogy a szemem elfutja  könny, így lehajolok a pult alá, hogy elővegyem a készletnyilvántartást. Amint felemelem a nagy könyvet és a pultra teszem, azt érzem, hogy ezt a küzdelmet elveszítem, ki fog csordulni az a könnycsepp.
De ekkor nyílik újra az ajtó. Miriam lép be, egy lányka az utcából. A hátán ott lovagol az öccse Peter.
- Aaren, tudnál segíteni? Peter elesett. - kezdi már az ajtóban. Közvetlen, mert jóban vagyunk. Sokszor járnak ide. Aztán meglátja az apácát, és kicsit meglepődik. - Csókolom! - köszön megszeppenve.
Peter közben szipog, és ahogy a bal térdét meglátom egy hatalmas sebbel, hamar elfelejtem, hogy éppen sírni készültem.
- Máris!
Előhozom a sámlit a pult mögül, amivel a magasabban lévő polcokat érjük el.
- Ültesd le ide!

Követtem a lány tekintetét. A fülem... hát persze. Lesütöttem a szemem és egy kapkozó mozdulattal elé húztam a hajam és a kendőm. Nem volt hegyes, nem annyira mint neki, éppen csak elkeskenyedett, pont annyira, hogy már ne legyen emberi. Minden csak annyira volt rajtam tünde, hogy egyértelmű legyen, nem voltam sem egyik sem másik. Mindkettő voltam és egyik sem. Néha nem voltam elég hálás az egyháznak azért, hogy ezt a tényt elfeledtette velem. Senki sem akadt fent rajta, talán egyedül Jozefet szokták jobban megnézni, de ő volt a katedrálisban az egyetlen sötét tünde. A majdnem fekete bőrével Ő tényleg feltűnő volt.
Majd megkaptam a választ. Megfogyatkoztak a készletek. Elgondolkoztam azon, hogy igazat mondott, vagy engem nem akart kiszolgálni? Viszont jelenleg az egyházat képviseltem, nem tehette meg, hogy hazudott. Vagy mégis? Borzalmas voltam. Nem kellett volna rosszat feltételeznem egy lányról, akit még csak nem is ismertem. Így nem voltam jobb, mint ők. A mélázásomat, miközben fogalmaztam volna a válaszomat, gyerekhang szakította félbe. Egy kislány és hátán egy kisfiú. Akaratlanul is elmosolyodtam az ártatlan kösznésre.
- Szervusztok.
Velük nem erőltettem az egyházi formulát. Embergyerekek voltak, biztos jártak templomba, de most kisebb gondjuk is nagyobbnak tűnt ennél. Aaren. Tehát így hívták a tünde lányt a pult mögött.
Tekintetem a fiú térdére tévedt. Csúnya seb volt, de ha akartam egyetlen rövid imával eltüntethettem volna, és pontosan ezért nem tettem meg. A fejünkbe verték, hogy csak akkor nyúljunk mágiához, ha tényleg muszáj volt. A seb fájhatott, csúnya is volt, de egy kis kötözés, egy hét pihenés és jobb volt, mint új korában, már ha nem tört le semmi a térdkalácsból és épek voltak a szalagok.
- A szekéren van egy jól felszerelt, minőségi első segély doboz pont ilyesmire. Ha gondolja szívesen adok belőle ami kell, steril géz, műtősselyem fertőtlenítő és fájdalomcsillapító is van.
Igazából nem vártam meg a választ, fél perc sem kellett, hogy behozzam a bőrből készült kézitáskát. Könnyen felpattintottam a fldön a gyerek előtt.
- Ne félj, egy horzsoláshoz azokra nincs szükség. - mondtam mosolyogva, amikor a lámpa sárga fénye megcsillant az öt, sorba rendezett fecskendő fényén.

Mondanám, hogy nálam is van minden, ami kell, de a nővér már ki is szaladt a kocsihoz. Ez ad nekem némi időt, hogy összeszedjem magam, a kicsordulásra váró könnycseppeket a kötényem szélébe törlöm, és megpróbálkozok halvány mosollyal is, a gyerekek kedvéért.
Peter térde valóban nem szép látvány, de ilyesmi bárkivel előfordulhat, sőt, személyes tapasztalataim szerint elég gyakran elő is fordul. Máskor is jöttek már ide segítségért. Ezért is van nekem is ilyesmire jó holmim a pult aljában. Kötszer, fertőtlenítő, csipesz, ha szálkáról lenne szó, és „A Gyógyító Kendő”.
A kendő még az enyém volt, előtte meg a bátyáimé. Igazából mindig azé volt, akinek éppen fájt valamije. Ez egy teljesen közönséges kendő puha anyagból, kedves virágmintával. De anya kinevezte gyógyító kendőnek, és innentől gyógyító, vagy legalábbis fájdalomcsillapító hatású volt, csupán azért, mert anya azt mondta, és mi elhittük, ahogy nekem is elhiszik a gyerekek az utcában.
Nem tolakszom, hagyom a nővért érvényesülni. Peter azért kicsit kétségbeesett pillantást vet rám, nem feltétlenül szavaz bizalmat az idegeneknek, de csak bólintok neki, hogy minden rendben van.
A kendő… a kendőt nekem kéne most a szívem köré kötni, de amíg a nővér ellátja a sebet, az is előkerül a pult mögül, hogy igény esetén kifejtse csodás hatását.

Katonákhoz voltam szokva. Kemény férfiakhoz, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a fertőtlenítéssel, vagy a varrással járó fájdalmakkal trődjenek. De egy kisfiú térdére nem nthettem rá a jódtinktúrát. Merthogy ide azért azt használtam, értékes volt, de tbbet érdemelt, minthogy leöntsem a sebét egy kupányi kerítésszaggatóval. Ha nem volt más, megtette az is, de egy aprócska baleset nem a front volt. Mosolyogni támadt kedvem, így igyekeztem ezt arra használni, hogy kicsit megnyugtassam a fiút.
- Ez lehet egy icipicit fájni fog, de muszáj, hogy hamar meggyógyulj.
Ráöntöttem a gézre a tinktúrát, majd óvatos, puha mozdulatokkal igyekeztem lefertőtleníteni először a seb szélét. Majd eszembe jutott valami.
- Kisasszony! - szólítottam meg a tündét, aki a pult mögött tevékenykedett.- A...Aaren, igaz? - bizonytalanodott el a hangom. Elnyomtam egy újabb nagy levegővétellel.- Foglalkoznak alkímiával? A legegyszerűbb gyógyital már el is tűntetné a sebet, de nálam éppen nincsen belőle.
Mert nincs miből főzni többet.
Tettem hozzá magamban keserűen. De ha nem értett hozzá, ha csak az a kevés alapanyag megvolt, sőt elég volt egy kis barlangi tinorú, akkor már össze tudtam volna kotyvasztani valamit egy fél óra alatt. Közben végeztem a fertőtlenítéssel, és igyekeztem valami kötést rögtönözni és formára vágni egy ollóval egy adag gézt. Valójában meg se fordult a fejemben, hogy azért jöttek ide mert tudták hogy itt segítenek nekik... és hogy talán nem kellett volna azonnal bekapcsolnia az sztnöknek, hogy azt csináljam amit minden egyes nap újra és újra és újra.. Talán tényleg gólem voltam.

A nővér igazén szakszerűen látja el a sebet. Kedves is. Peter meg nem mer tiltakozni. A gyerekek már megszokták, ahogyan én is, hogy egyházi személyekkel nem nagyon szokás ellenkezni. Amikor a gyógyitalt kérik tőlem, így én is elindulok a pult felé, az utolsó flaskáért, ami van. Ezt nem tartom jó ötletnek, mert Peter lába így is úgy is meggyógyul, de ha neki adok, akkor másnak is kell majd, és akkor én szépen lassan tönkremegyek, ha minden utcában lakó gyerek összes sérülését ingyen gyógyitallal kezelem.
Peter azonban másképp látja a helyzetet a kezelés szükségességéről, mert amint távolodni kezdek felsír.
- A gyógyítós kendőt akajom!
Egy bocsánatkérő pillantással odaguggolok a nővér mellé, és az általa felrakott kötésre szépen gyengéden rátekerem még a kendőt is.
- Semmi baj, Peter, mindjárt jobb lesz!
Peter abbahagyja a sírást, de még kicsit szipog. A húga oldalba böki.
- Köszönd meg szépen!
- Köszönöm néni! Köszönöm Aajen!
Péter még nehezen formálja a szavakat, a kiejtése messze nem tökéletes, főleg nem tud R-eket pörgetni, de amúgy egy jól nevelt, udvarias kisfiú.
Felegyenesedem, és kiveszek egy-egy csipkebogyós cukorkát a tartóból, és a gyerekek kezébe nyomom.
- Hogy egészségesek maradjatok továbbra is! Tessék sok almát, sárgarépát, spenótot enni!
A gyerekek betömik a cukrot a szájukba és lelkesen bólogatnak közben.

Nem volt se hozzávaló se gyógyital. Hát így is jó. De az is lehet, hogy csak megfeledkezett a tünde lány a kérdésemrő. Vagy nem is akart válaszolni. Ki kellett vernem a fejemből az előítéleteket, mert meg tudta mérgezni a kedves perceket is, amit a gyerekek okoztak. Nekem eszembe se jutott volna a gyógyító kendő, aminek nyilván nem volt semmilyen konkrét hatása csupán egy aranyos játék, amit a beteggyerekek szoktak szorongatni, hogy elviseljék a megpróbáltatásokat. És mire felocsudhattam volna már el is tűntek egy adag édességgel a szájukban. Legalábbis édességnek tűnt, orvosságot még soha egy gyerek sem evett meg ennyire lelkesen.
Kettesben maradtunk hát. A kínos csend súlyosan telepedett rá a kis üzletre. Pótcselekvésképp elrendeztem a cuccaimat a táskámban, és visszacsatoltam a szíjakat. Sosem voltam jó az udvarias csevegések kezdeményezésében. A bálok előtt anyámmal listát írtunk, hogy kitől miket szabad és illik megkérdezni, és hogy utána ha elfogytak a tételek, akkor hogyan mentsem ki magam a lehető legudvariasabban. Egy darabig jól is működött, de valószínűleg Aarentől igen nagy ostobaság lett volna megkérdezni, hogy milyen volt abban az évben a termés a földjeiken, és hogy a birkaszaporulat vajon ebben az évben is elég lesz-e ahhoz, hogy eladják a gyapjút és báránysült kerüljön az asztalra karácsony első napján.
- Kedves gyerekek. A környéken laknak?
Nem jó. Idióta kérdés volt. Minden más kérdés tolakodó vagy illetlen. Patthelyzetben éreztem magam, és kezdett elfogyni a levegő. Ősi menekülő ösztönök kapcsoltak be. Fuss vagy halj meg.
Szerencsére egyelőre képes voltam uralkodni a rámtörő pánikrohamon, ami kizárólag kellemetlen szociális helyzetekben tört rám. Olyan helyzetekben, ami mindenki másnak teljesen természetesen kellett volna, hogy jöjjön. Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. vagy pont bele? Most sápadt lehettem vagy vörös?

A közös kezelés eredményes, a gyereke távoznak, és innentől megint kettesben maradunk.
Újfent érzek valamifajta feszültséget a nővér részéről. Nyilván kellemetlen dolog ez, hogy eljött ide nagy reményekkel, hogy majd készletet szerez, de az nincs. Itt sin. De úgy sejtem máshol sincs.
- Igen, ők az utcában laknak. Az édesapjuk elesett, az édesanyjuk meg most éppen dolgozik, hogy megéljenek. Ilyenkor kénytelenek valaki mástól segítséget kérni.
Nem ők az egyetlenek, akik magukra vannak hagyva napközben. Sok család élete borult fel mostanában. Na, ugyan miért? Igen, erre a kérdésre is a háború a válasz.
- Nincs készlet. - jelentem ki még egyszer. - Nincs, mert ennyi még soha nem kellett, mint az utóbbi években, és közben meg az erdők egyik része felégve, hamuvá porladt, a másik fele meg ... elmenekült! - a hangomban ott a fájdalom és a tehetetlen düh.
Persze ő nem tehet róla, de valahogy a fellépése ... egy kicsit olyan ... "nekem jár a gyógynövény". Persze az is lehet hogy csak elhivatott.

Egy pillanat erejéig csupán pislogni tudtam a nő hirtelen kitrése láttán. Mostmár biztos voltam benne, hogy elszúrtam a dolgot, pedig én csak a gyerekekről kérdeztem... Az biztos volt, hogy mielőbb a boltján kívül akart tudni engem is a rendelésemmel együtt. Teljesen tanácstalan voltam, hogy mit is kellene tennem. Bárhogy gondolkoztam, nem gondoltam, hogy akármivel kivívtam volna a haragját, vagy hogy olyasmit mondtam volna, amivel a kétségbeesés szélére taszítottam, noha a helyzet éppen elég kétségbeejtő volt. Számtalan gondolat suhant át a fejemen. Számtalan mondat volt a nyelvem hegyén, amit nem lett volna jó, ha kimondok.
Senki sem mondta a tündéknek, hogy szedjék a sátorfájukat és tűnjenek el innen, ez is a gőgjük miatt volt mert inkább elmentek, minthogy szövetséget kötöttek volna az általuk oly megvetett emberekkel.
Hogy Abaddón eljtt és felégette a világot szintén nem a mi hibánk volt.
De valakit hibáztatni kellett, mert az emberek és tündék és minden egyéb értelmes faj képviselője ilyen volt. MEg sem tudom számolni, hányan veszítették el a hitüket, mert istent hibáztatták, a vámpírokat vagy bárki mást, csak ne kelljen szembe nézniük a saját gyarlóságukkal.
- A fákat újra lehet ültetni. A gyógynövények magjait is újra lehet vetni, és a nagy tűz óta már kétszer arattunk. Ha valaki dolgozik és nem önmagát sajnáltatja, azt megsegíti az Úr is. - mondtam amilyen nyugodtan csak képes voltam rá. Persze sok növény csak vadon termett, de ha rendbe hoztunk az erdőket és a mezőket kemény munkával, akkor azok is visszatelepülnek idővel, ebben biztos voltam.
- De imádkozom a város lakóiért, hogy az önök, és a másik hat herbária készlete elég legyen nekik, a hazájukért harcoló katonák és akik nem olyan szerencsések hogy városban éljenek, hanem a papok mennek ki hozzájuk, hogy ellássák őket, azokért úgysem kár. - a hangom nem volt gúnyos. Nem kellett annak lennie. Még csak el sem mosolyodtam, teljesen tárgyilagosan beszéltem, mintha a világ valóban így működne. Igazából most is bizonyosságot nyertem, hogy így műkdött, hogy voltak akikről mindenki lemondott.
Meghajtottam a fejem a nő felé. És indulni készültem.
- Köszönöm, hogy a drága idejéből szakított egy keveset.

Persze, minden pótolható. Idővel. Vajon van fogalma a nővérnek, mennyi időbe telik, mire egy csemete fa megnő és termőre fordul? S főleg mennyi időbe telt, mire olyan erdők jöttek létre, mint amik porrá lettek? Az évszázadokba telik. Az erdő nem abból áll, hogy elültetünk száz fát, és azok majd kinőnek. Lehet, soha nem lesz már többet erdő ott, ahol hamuvá égett minden.
Hogy a katonákért nem kár? Mindenkiért kár. De a katonát addig fogják vissza és visszahajtani, amíg meg nem hal, mert ennek az átkozott háborúnak soha nem lesz vége. Ha katonaéleteket akar menteni, akkor teremtsen békét ...
De nem fogok vele vitatkozni. Egyháziakkal nem érdemes. Annak sokkal drágább ára lenne. Az lenne az igazán drága idő ...
- Szívesen máskor is! - felelem egy biccentéssel.