[Magánjáték] - Úton, útfélen ... - Mina & Marcus

Elkezd nevetni. Majdhogynem ki is mond egy köszönömöt, mert olyannyira megkönnyebbül, hogy azt nem is lehet szavakba... Várjunk. Épp most papolt arról, hogy a Nem is lehet szavakba önteni egy nagy fellengzős baromság. Vagyis nem erről konkrétan, de ettől még így gondolja.
- Hát... me-mert... mert nem minden mondat olyan könnyű és tiszta és jó és tökéletes és a nyavalyába most mindent ki fogok mondani, ami csak eszembejut. - Kezeibe temeti az arcát. Mintha valami varázslatot alkalmaztak volna, úgy szivárog elő belőle minden gondolat. - Annak oka szokott lenni, ha valaki nem fejezi be a mondatát, ha azt mondja, Semmi, nem mindig csak... holmi... szeszélyből teszi. Nem mindig esik jól megismételni valamit, ami miatt legszívesebben elásnád magad.
Mi a csudából is indult ki ez az egész? Ja igen... a déli pihenés és annak szándékai. Ó te jó ég. Miért is nem hallgat magára, amikor egy belső hang azt üzeni, hogy NEM kéne megpiszkáln az egyelőre még békésen alvó oroszlánt?

Ha kevésbé lenne jólnevelt és illemtudó és nem itta volna be az egész viselkedésmód már az ösztöneibe is magát, akkor most eltátná a száját. - Tessék?! - kúszik fel hangja magasabbra, mint általában. Valami beteg módon büszke erre a mondatra. Szép visszavágás volt.
Várjunk, most ennek tényleg örül? Mi a jóságos eget művelt vele az a hadsereg...?
Ám nincs ideje sápítozni, a következő csapás már őszintén fájdalmas. Ha belegondol abba a hátsó szándékba és hogy mifélék jutottak eszébe...
Várjunk.
- Tessék? - ismétli meg újra, de jóval halkabban. Szörnyű dolgok jutottak eszébe, ez tény, de nem... ezen a módon... - Az vagy, aki voltál? Micsoda? Én soha nem feltételeztem ilyesmit... Ezt honna... nem.. - rázza a fejét. Valami elkezd olvadni benne. Zavaróan és hirtelen olvadni, mint mikor egy jéghegy zúdul rád. - Dehogyis hiszem azt. Akkor mégis mi a fűzfán fütyülő rézangyalát keresnék itt? Fogalmam sincs, hogy hogy lehetsz olyan, amilyen vagy, ez tény, de ez inkább csoda, semmint... valami... szidni való dolog. Nem, nem igazán tudom elképzelni, hogy hogyan lett valakiből, aki embereket ölt, ez... ez a... - Nem-nem, ilyenféle szavakat ráér később keresni.-... ez. - zárja rövidre. - Soha nem gondoltam hogy... hogy az lennél. Nem is látom azt az embert... sehol. Nyomokban sem.

Marcus valami csodálatos sebességgel képes feldolgozni az információkat, amelyeket Mina kínos nehézkességgel ás elő magából. Ez felettébb nyugtalanító. Vagy... nem?
- Nem vagyok rá készen?! Na jó, hadd döntsem már el, hogy mire állok készen és mire nem..
Érzi a tűz elemét erősödni magában.
Amíg nem tanult druidának, ezzel az erővel sem nagyon tudott mit kezdeni. Márpedig valóban képes a dühét elementális erővé alakítani, vagyis... felerősíteni vele azt. Amikor valaki tüzet varázsol, nem egyszerűen csak megalkot valamit a semmiből. Magát alakítja át és magát adja át az energiának. Most is képes lenne rá. De szerencsére senki nem támadja őket.
Nem... Ők támadják egymást.
- Nyilván, de ettől független még előzékeny és kedves és képes a jó nyavalyába is felajánlani, hogy éjszaka meneteljünk ezekkel a drágalátos lovakkal, mintha nem egy háborút megjárt szerencsétlen grófnő lennék, aki túl tud élni egy napi lovaglást úgy, hogy egy picikét fáradt...
Valami elektromosság mászkál a bőrén.
- Egy gyilkost hol a csudába érdekelne, hogy mellébeszélek.. ez... a mellébeszélés, ez... társadalmi dolog. Sokkal kifinomultabb, mint ezek a... technikai dolgok. Legalábbis merem remélni. Nem tudom, vélekedésem szerint nem sokat szoktak beszélni. De mindegy is. A gyilkosok nem szokták ezenkívül... mittudomén... szeretni az állatokat. Vagy engem. Remek, ha minden őrültséget kimondok, ami megjelenik az agyamban, az jobb?

Kérdően néz rá. Vagyis... nem tudná pontosan megmondani, hogy hogyan. "Bárcsak eldöntenéd"? Ez azt jelenti, hogy... bárcsak kész lenne rá? Azt kéne, hogy jelentse. Érzi, ahogy elvörösödik, bár lehet, hogy eddig is vörös volt az arca, ha más nem, az indulattól és a lelkes gondolkodástól.
- Taktika? Igen? És még te vádolsz mindenféle hátsó szándékkal.. Miféle taktika is volt ez?
Majdnem elneveti magát. Most ilyen játékot fognak játszani, hogy ki a rosszabb? Hát ez csodálatos...
Kicsi Johann.. - Akkor most már emlékszel, hogy ez volt a neved?
Apró részletkérdés, de azért jó tudni.
- De akkor... Mégsem tudták teljesen kinevelni belőled azt az ént. Az jött vissza, a gyerekkori "kicsi Johann", és nem az a gyilkos, akiről beszélsz. Miért nem ő? Elvégre nemrég még ő voltál. A gyerekkorodat akár örökre el is felejthetted volna, főleg, hogy ennyi traumát éltél át.

- ÉN nem vagyok őszinte, és te nem vagy hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Miféle taktika volt, hogy kedves voltál?
Bűnös elégtételt érez, amikor erre gondol... pedig igazából szomorúnak kellene lennie, hiszen ez végül is afféle átverés vagy mifene. De hogy mit kéne érezni, az a valósággal néha homlokegyenest áll szemben.
- Őszinteség? Az, hogy nem mondok ki mindent, ami átsuhan az agyamon, az nem őszinteség... De ha annyira akarod... akkor... minden alkalommal közölhetem, hogyha olyasmik jutnak eszembe, mint hogy biztosan azért akarsz beiktatni a nap közepére egy pihenőt, hogy több időt tölthess velem... nem... nem gondoltam teljesen komolyan. Azért is nem fejeztem be végül, mert persze, hogy nem gondoltam komolyan. El se kellett volna kezdenem komolyan gondolni.. vagy mi.. kimondani... de mindegy, ettől függetlenül ez megtörtént, ettől függetlenül joggal gondolhatom ostobaságnak az egészet. Nem?
Erre eltűnik a bozótosban. Remek. Mina inkább elkezd lefelé bámulni, elveszve a barna sörényben és az út porában. Legalább addig sem látják a teljesen rákvörös arcát. Legszívesebben csak előrehajolna, átölelné lova nyakát és valamiféle varázsos álomba zuhanna.
Tessék neked őszinteség...

Megint eltátja kis híján a száját. De ezúttal tényleg. Komolyan... fél óra után képes volt rávenni magát, hogy kimondja, és ez a reakció? Semmi?...
Ismét az az égés belülről, de most valahogy hidegebb, mint máskor. Olyan legyintős. Csak néz maga elé és pislog hatalmas szemekkel, ahogy nézi Marcust lehorgonyozni egy fánál.
Aha... szóval ne egymással foglalkozzanak, hanem a nyomozással. Oké.
Nagyon nem lesz oké... a lehető legkevésbé sem oké...
Rendben. Legyen.
Hatalmas levegőt véve, majd kifújva lehuppan Lust nyergéből. Csak áll mellette pár pillanatig, majd közelebb lép és odabújik a hátashoz, átkarolva a nyakát. Vigasztalj meg, édes kicsi lovacskám. Legalább te... te ne okozz csalódást..
Egy ideig még áll nekisimulva a puha bundának, majd kiköti a fához ő is. Sturra enyhe távolságtartással néz, de ezt pusztán a gazdijának köszönheti a drágalátos állat. A nemtörődöm viselkedését kifejezetten díjazni tudja most. Bárcsak ő is ilyen lenne.
Erről jut eszébe, van egyébként ennivalója.
- Szóval akkor most... aludni kéne? - kérdi üres hangon. Amennyire rajta múlik, nem bánná, ha hirtelen egy csapat bandita ugrana elő a bokrok közül. Legalább feldobná kicsit. Lenne értelme valamit csinálni.
Sóhajt ismét. Körbe kéne nézni. Egy új hely. Az mindig érdekes. Inkább marad gyerek, az még ment, az még könnyű volt, na meg élvezetes is.

Egészen élvezi ezt a katatón állapotot. Olyan jól véd mindentől. Persze gőze sincs, hogy ez kívülről hogy hathat, de nem is igazán érdekli.
Aludni. Hmm. Vajon képes lesz lekapcsolni és egyszerűen csakelőreutazni időben odáig, hogy már este van? Remélhetőleg az este hoz majd valami csodát. Bár csodákban korábban is reménykedett már, és nem mindig jött be.
Lassacskán bólint. Pihenni... ahhoz jelenleg egy jókora bunkóra is szükség volna, amivel fejbekólintják.
De arra aztán várhat.
- Rendben... köszönöm...
Egy pillanatra felmerül benne, hogy mi van, ha Marcus egyszerűen le akar lépni, amíg ő "alszik"... de valószínűleg ha ezt megkérdezné, akkor abban a pillanatban lenne visszaparancsolva a kastélyába.
Hm. Azért az vicces lenne.
De nem, inkább nem kísérli meg...
- Én nem veszekszem. - mondja lemondón. Most.
Talán kicsit óvatosnak kellene lennie, amint benyit abba a kunyhóba, hátha szembejön egy aranyos kis óriáspók vagy ilyesmi... Megköszörüli a torkát és készenléti helyzetbe gyűjti a manáját, ahogy kezei a régi ócska kilincsre fonódnak. Majd kinyitja az ajtót.
Por. Elhagyatott bútorok... és még több por.
És egy rakás pokróc a földön, amin jóízáen horkolnak valakik.
Még mielőtt be tudná csukni szép lassan az ajtót, ciccegést hall bal oldalról. Egy férfi ül ött, vagyis ült, törökülésben, a következő pillanatban kezében tőrrel pattan fel. - Látogatónk van, fiúk... - kiáltja el magát fennhangon, mire a földön fekvő rakások egyszerre úgy mozdulnak meg, akár egy halom földi béka.
Ó a francba...

Valóban hátrál, csak azért, mert...
Meg kéne ölnie őket. Nyilván ez lenne a logikus és gyors megoldás. Biztosan nem aranyos és kedves emberek vették be magukat tömegesen egy elhagyatott vadászházba, és alszanak tőrökkel a párnájuk alatt.
Ahogy megindul a föld, vagyis felkelnek, gyorsan összeszámolja, hányan lehetnek. Egy kettő három négy öt... plusz aki a falnál állt.
Hosszú, csapzott haja éppen csak a válláig ér, magabiztos vigyora pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem állt készen arra, hogy a következő pillanatban mágia fogja gúzsba a tagjait...
Öten vannak, vagyis kettejüket képes befolyásolni az Utánzással. Mivel már kívül van a házon, ezért csak részben látja őket, ami problémás, viszont amennyire tudja, szeme sarkából próbálja a másik kettő irányába terelni őket. Így csak az ötödik marad ki, aki csaknem tátott szájjal nézi, a társai miért indulnak meg egymás felé ökölbe szorított kézzel.
- Hé te... Fred... Mi bajod van, megőrültél?! - hadovál fogva tartott társának az egyikük, egy rövid szőke hajú. Szerencséje van, mert aki vele szemben masírozik a vámpírlánynak köszönhetően, még épp nem kapta elő a tőrét, így csak egy öklöst kap az állára, aminek köszönhetően jól megtántorodik.
Ekkor azonban mintha az egész fal megmozdulna. Halk morajlás jelzi, hogy az épület készül megadni magát. Mi a franc?! Be akarja omlasztani az alvóhelyünket? Mi lesz így a pihivel? - méltatlankodik  magában.
Az ötödik, aki szabad, tehát még arra a kis időre se sikerül mágia alá vonni, tőrét markolva slisszan ki az épületből és Mina meglepetésére nem őt támadja, sokkal jobban érdekli, hogy mi okozta a tető részleges leomlását - melynek maradványait egyébként a vámpír hajában is meg lehet majd találni, de jelenleg kisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy a szépségével foglalkozzon.
- Mi van, komám, kirúgjuk a ház oldalát?! - közelít Marcushoz súlypontját alacsonyan tartva, enyhén behajlított térdekkel,  erősen markolva a vastőrt a kezében.

A tíz másodperc lejárt, így visszarohan az ajtóhoz, hogy ellenőrizze, a két drága kifeküdt-e. Úgy tűnik, egyelőre mozgásképtelenek, a másik kettő, akik most újból képesek mozogni, viszont elképesztő sebességgel fogják közre Minát. Érzi a pánikot emelkedni a torkában, ahogy a mocskos férfikezek a testének simulnak, egyikük hátulról tart egy tőrt a torkához... Segítségül hívja az árnyakat, hogy megvédjék, így még ha a penge kárt is akarna tenni benne, nem tud. Viszont jobb ötletük is van.
- Én lefogom a kislányt, te addig intézd el azt a jómadarat a lovacskával.
- Csak szeretnéd... - morogja a fogai közül, és kivárja a pillanatot, amikor azt hiszik, rá már nem kell figyelni, megrántja magát és kezével hátracsap találomra az őt hátulról átfogó arcába. Közben megnöveszti a körmeit majdhogynem csábdémonos hosszúságúra, és érzi, ahogy az fel is szánt egy adag puha bőrt... A mögötte álló igencsak férfiatlanul kiált fel.
- Azt nem mondtad, basszus, hogy egy démoncsajt akarsz...
Ám nem tudja befejezni a mondatot, mert a következő pillanatban ismét lendül felé Mina keze, és kis híján a szemét sérti fel ezúttal. A fickó képe egy ideig biztosan nem lesz valami vonzó.
Amíg azon szörnyülködik, hogy kis híján belemártotta megnövesztett körmeit egy szemgolyóba, a másik ismét lefogja hátulról. - Menjetek ti a...
- Lányok nem beszélnek csúnyán, nem tanították meg neked?
Ha van akkora bolond, hogy ezek után képes fegyver nélkül átkarolni őt, akkor megérdemli, amit most kap. A következő mozdulattal a körmeit a férfi ágyékához csúsztatja...

Marcus ütése következtében az ötödik is megtántorodik, tőrét kiejti a kezéből. Egy ideig néz még maga elé kissé kába tekintettel, majd térdei berogynak és egy mozdulatlan kupacként elterül a földön.

Használt képességek:

Egyszer csak valami kirántja abból az eléggé összeegyeztethetetlen örvényből, amibe belekerült, hallat is valami magas hangot, amit nem teljesen realizál, hogy tőle származik, majd kalimpál egy ideig lábaival, mire megtalálja az egyensúlyát.
Ez erős volt... - gondolja, amikor ismét egy sajnos túlságosan is ismerősen hangzó fájdalmas üvöltést hall. Majd még egyet, ahogy a penge fordul a sebben, mintha Marcus valami hangszerként játszana a támadókon. Hallott és látott is már rosszabbat, mégis kellemetlen, ahogy felidéződnek az emlékek. Ráadásul fogalma sincs, mi következik. Ha itt és most kibelezi előtte ezeket az embereket...
És ráadásul lehet, hogy most még dühösebb, mert úgy érzi, van valaki, akit meg kéne védenie.
- Szerintem elég lesz... - jegyzi meg, kábán bámulva a lábai közét szánalmasan nyöszörögve fájlaló egyént. Amazok úgy döüntenek, ideje olajra lépni, és amennyire képesek vonszolni magukat, a háztól elfelé kezdenek tendálni, az erdő irányába, olyan szitkokat szórva közben, melyekben már nem is biztos Mina, hogy emberi nyelven vannak. Társaikkal sem nagyon törődnek, akik körülöttük fekszenek a földön.
Mina visszahúzza a körmeit, most vette csak észre, hogy úgy hagyta őket. Azért a biztonság kedvéért még keres egy tisztának kinéző fűcsomót és megtörli benne a kezét. Fujj. Ilyen undorító helyekre sem akar többé nyúlkálni.

Kell pár pillanat, amíg visszakerül a jelenbe. Hetek teltek el azóta és mégis... pillanatok alatt képes visszakerülni. Előtte is tudott varázsolni, de mégis, ha akkor került volna sor ilyesmire, akkor semmi nem így történik, biztosan nem...
Szóltak hozzá. Megrázza a fejét és lassan fel is fogja a szavakat. - Semmi gond... mi... miért kellett volna? Megoldottuk, nem?
Kis híján felnevet. Valamilyen szinten hálás a sorsnak azért, hogy végül mind életben maradtak. Bár... ez nem egy olyan jó hír. Mit kéne most csinálni velük? Itthagyni őket lenne a legegyszerűbb. - Talán van valami hasznos tárgyuk vagy valami, aminek nem kéne náluk lennie... hmm... ilyen gyakorlatias lennék? - motyogja maga elé elgondolkodva, és valóban, nyilvánvaló, hogy ezek az ötletek is minek a következményei. Amire nem mondhatná, hogy rossz, hiszen hasznos, ha végiggondolja, demáskor egész biztosan nem jutott volna eszébe ilyen.
Nyel egyet és kezei ösztönösen is a nyakláncokra fonódnak. Megvannak még, az amalgám is. Nyilván, érezné, ha baja esett volna, de mégis, jó érzés a kezei között tudni. Marcus szavait hallva realizálódnak benne ismét az imént történtek, a durva érintések emléke pedig még mindig ott van. De jó tudni, hogy ez is kevéssé sebezte meg, mint tehette volna. Enyhén bűntudatos és aggódó szemekkel néz fel az őt megszólítóra, kivörösödött arccal. Vajon mit érzett, amikor az a két idióta megpróbálta lefogni Minát? Csak nem pusztán a küldetésük sikerének a kockázata miatt aggódott.
- Izé... sokan voltak. Nem akartam leégetni az egész házat, mint mondtam, ha azt akartam volna, hogy ne éljék túl, az... mindig sokkal egyszerűbb, de... nem mindig célravezető. - Emiatt nézhetik hülyének nyugodtan, de akkor sem enged belőle. - Jól vagyok. Semmi bajom.
De vajon ez viszont igaz-e? A nagy forgatagban eszébe se jutott, hogy esetleg oda kellett volna nézni Marcusra, hátha megsérült... Gyorsan végigfut rajta tetőtől talpig a szemével, de nem lát sebeket, és vért sem. - Te is jól vagy, igaz?