[Wilhelwyna] - Treat your-self...

Most tényleg két nő fut utánam? Már megint mit tettem? Vagy nem tettem... vagy nem jól tettem.
- Tudom, tudom, megyünk főzni, bár nem értem, mit keresek ott, de mégsem sétálhatok be a konyhába Sturral a kantárszáron.
Szóval tetszik, nem teszik nekik, a lovat akkor is be kell kötni az állásába és ételt adni neki. A kis maszat pontosan tudhatja, miről van szó, hiszen csináltuk már együtt is.
De ez a lovászosdi ... mégis mit keres a lovász a konyhában? És ha oda várnak, akkor mért nem lehet elmondani, hogy mi is a helyzet?
De azt nem értem, hogy ha a kicsi nem tudhatja mi a helyzet, és feltehetőleg, ha nem tudhatja, akkor nem is tudja, akkor mi a baja azzal, hogy elviszem a lovat. Mert hogy Mina fut, azt még megértem. Bár nem, azt sem értem. Illetve azt értem, hogy most mért jön utánam, de az egész nőt nem értem, úgy ahogy van. De szóval visszatérve a picurra, lehet tényleg még kiskorú, és ezért nem részletezik előtte, hogy mi is vagyok? Mondjuk, a lovásznál akkor is lett volna jobb megoldás. Bár... lovász vagyok. De akkor mit keresek a konyhában? És mit keresek Mina ágyában?
És egyáltalán... mért ennyire bonyolult ez az egész? A kocsmai felszolgálólányokkal egyszerűbb volt, az biztos.

Árnyékként magasodott fölém korábbi önmagam, mint egy folyós-ragacsos, fekete anyag, amely követ, bárhová is megyek és átszövi az elmémet. Azóta harcoltam vele, hogy eldöntöttem, búcsút mondok neki, és rájöttem, hogy nem tudom eltörölni, hiszen a részem, egy olyan rész, amit Tünde-erdő eltűnése okozott bennem. Egy törés, egy seb, melynek határain vadhús kezdett el burjánzani, s ez a vadhús teljesen uralma alá vont. Akkor törtem ki, amikor rájöttem, mégis mit teszek magammal és másokkal. Hidegségbe és magányba taszítottam magam a sok hazudozással, nagyzolással és erőszakkal, bár utóbbi egy másik történet. Ugyan a családom legtöbb tagja nem lépett fel velem szemben fizikai bántalmazással, ez alól Alan Dwayne, az öcsém kivételt képezett, amióta csak rájött, hogy én más vagyok, mint ő. Nem különösebben mutattam ki, hogy zavarna, főként nem mások előtt. Mélyen bezártam lelkem egy olyan részére, amit egyébként sem háborgathattak gyakran: Lunasa halála mellé. Ám ők várakozásaim ellenére kézen fogták egymást, és lassú, kínkeserves táncuk folyamán eggyé olvadtak, onnantól pedig már nem volt menekvés. Megpróbáltam eltörölni, semmissé tenni, legyőzni, de egy végzetes pillanatban kiszabadult a fogságából és az Anwnn miatti fájdalmamat is magába olvasztotta. Ebből lett ez a szörnyű árny, egy valódi átok, amelynek nem számított, mennyit és hogyan meditálok, hányszor imádkozom. Egyszerűen itt maradt a nyakamon, a sarkamban, tudatom leghátsó zugában és nem tudtam volna megmondani, mikor tör elő.
De most itt volt és azt akarta, hogy kiabáljak Marcussal.
Halkan sóhajtva léptem be utána a lovardába, noha még mindig nem voltam képes megbarátkozni ezekkel az állatokkal. A gondolataik pedig semmiféle ártó szándékról nem árulkodtak, egyszerűen csak szerették Minát, Damient és Marcust. Semmi mást nem akartak ezen kívül, csak élelmet, meg odakint futkosni, szabadon, és hagyni, hogy a szellő süvítve simogassa őket vágta közben. Eddig rendben is voltam velük, csak ne kelljen közelebb mennem... És reméltem, hogy nem is kell, ugyanis Wilhelmina is megérkezett, s nyomában Méregszem.
Marcus nem értette, mit keres ott? Hát mit keresett volna? Többet, mint én, nem igaz? Elvégre ő itt dolgozott. Egyáltalán nem értettem, mire fel ez a nagy elvonulás, miért használta a lovakat kifogásnak, holott láttam rajta - még én is, a gyér értelmezőképességemmel - hogy valami nagy baj van. Nagyobb, mint Stur-t késve elszállásolni.
Hogy mersz rosszat gondolni róluk?! ... 
Nem... nem. Ezt kevésbé bántóan is meg lehet mondani.
NEM! Ez megbocsájthatatlan! ...
Akárcsak az, amit én követtem el egészen idáig életem során...
Torokköszörülés-félét produkálva gyűjtöttem erőt, hogy beszálljak a beszélgetésbe, pattanásig feszült idegekkel koncentrálva minden szóra, amit ki akartam mondani. Véletlenül sem szabadott eltévesztenem, mindnek helyesnek kellett lennie. A leghelyesebbnek, amit csak alkotni tudok.
- Nem tudom, miken mentél idáig keresztül, Éber Őszi Lomb. - fordultam a hullámos hajú fiú felé a szokásos komoly, kőszerű ábrázattal.
Ebből egyelőre nem sok időre tudtam kitörni, és nem is igazán szerettem volna. Biztonságot nyújtott, elszigetelt és lehetővé tette, hogy senki ne tudja meg a gyengeségeimet. Amikor leengedtem - amikor Mina és Dam kifeszegetett belőle -, furcsa dolgokat műveltem kétségbeesésemben. Akartam is szabad lenni, akartam hogy szeressenek és törődjenek velem, meg nem is. Nem akartam, hogy bízni kezdjek bennük és megszeressem őket, mert az csak fájdalommal jár. Vagy átvernek vagy elveszted őket. Köztes állapot nincs. Ezt hittem. 
De tévedtem.
Arról viszont fogalmam sem volt, honnan jött az ő beceneve és mióta tudtam, vagy éppen miért most mondtam ki, de tagadhatatlanul illett hozzá, s kimondva a hangok ugyanúgy rezegtek együtt a jelenlétével, mint az összes eddigi esetben tapasztaltam. Mármint az eddigiekben, amikor véletlenül rájöttem, hogyan kellene hívnom másokat.
- De biztosíthatlak, hogy Hollóhaj és Méregszem csak jót akarnak neked. Egyenlő félként kezelnek. Nem fognak megalázni vagy kevésbé kifizetni, mint ahogyan ígérték, erre az életemmel is megesküdnék.

Szóval, most valamiért azt reméltem, afféle sötételfek-reggele fogad majd, valami kora este-féle, csillagokkal az égen és a lábujjaimat kóstolgató hűvösséggel, mégis, a Nap csupán lemenőben volt, következésképpen korántsem aludtam annyit, amennyit gondoltam, hogy ennyi fizikai megerőltetés után fogok. Ez viszont - beleszámítva az igazán finom illatokat - afféle vacsorával kecsegtetett, noha valami belső indíttatástól vezérelve reméltem, ehhez én is hozzátehetek valamennyit.
Tehát valahogy így kerültem egy hatalmas rezidencia folyosóira, abban a reményben, hogy megtalálom a főzőhelyiséget és kimagyarázhatom magam, legalább azért, amiért eredetileg idejöttem, mert hogy az alvás igazán nem szerepelt a terveim közt kivételesen.
Damien éppen a levest ellenőrizte, ami, talán most először keltett bennem furcsán valószerűtlen képet: egy nemes, fűszerekkel és kanállal zsonglőrködve áll a saját konyhájában és magára főz. Kellemes csalódás. Mina is követte a példáját, csak éppen a főétellel foglalatoskodott, jobban mondva a sült fácán puhaságát ellenőrizte egy villával, mialatt egy kupac fára mutogatva ösztökélte sötételf lakótársát a tűz táplálására. Én csak megálltam a küszöbön és egy halvány, beazonosíthatatlan taglejtéssel jeleztem, hogy felébredtem - legalábbis félig - és szándékomban áll segíteni, mint kötelességtudatos tanítvány és afféle barát.

- Reggel vagy nem reggel... látom, Marcus nincs itt. - válaszoltam elég halkan, de tisztán hallhatóan, mialatt beljebb sétáltam a helyiségben és valami munka után néztem, egyelőre csak a szememmel, mert a kezem még nem akart engedelmeskedni - Ezek szerint valóban elment. - tettem hozzá afféle magyarázatra várva, félig befejezetlennek éreztetve a mondat végét.
Mivel láttam, hogy a sülthöz még semmi köret nem készül és félreérthetetlenül ott hevert egy rakás burgonya egy kiürített zsákon, leültem mellé és szó nélkül hámozni kezdtem őket egy késsel. Néhány perc után fogtam csak fel, hogy ez a kettő azt várta, ÉN meséljek nekik. De mit? És miért? Azt hitték, olyan érdekes egyén vagyok, hogy sok izgalomban volt részem? Hát... akárhogy is, nekik biztosan többen, és ettől akkor sem tágítottam volna, ha itt és most beszámolásra kényszerítenek. Talán nem akarták azt tenni. Reménykednem kellett benne, ugyanis sem kedvem, sem képességem nem volt arra, hogy megállás nélkül csak szavakat eresszek ki a számon.
Tovább hámoztam a krumplit, remélve, hogy kapok választ. Már ha rám tartozik, természetesen... Nem akartam belefolyni munkáltató és alkalmazott viszonyába, főleg, ha az utóbbi éppen felmondott. Vagyis akart...? De ahogy viselkedett, az túl furcsa volt, hogy egyszerű elégedetlenségnek tudjam be. Mi lehetett a baj? Tervezgette már a távozást vagy hirtelen döntésből született az egész? Véglegesen elhagyta a birtokot? Nem hinném, hogy az előbbi, hiszen legelső találkozásunkkor már tudomásomra juttatta, hogy bárhol bármilyen munkát képes találni, szóval akár abban a pillanatban is dönthetett így. Túl furcsa volt az egész jelenet, én meg túl dühös, hogy magamban tudjam tartani a véleményem, ezért mentem el a helyszínről... azt hiszem.
- Mi történt? - erőszakoltam ki magamból a kérdést végül, mialatt rájöttem, hogy a meghámozott ételt nem a földre kellene letenni, így gyorsan egy nagy tálért nyúltam, amibe bele is kezdtem pakolni az alapanyagot.

Hát vettem észre. - fűztem hozzá gondolatban Mina szavaihoz.
Marcus egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki be akarja tenni a lábát a konyhába, és éppenséggel elég időt töltöttem már emberek közt ahhoz, hogy tudjam, bizonyos közösségekből származók kultúrájában megvannak a női és a férfi nem számára szinte már elkülönített feladatok, melyeket a másik nemnek elvégezni helytelen. Valószínűleg itt is ez állhatott a háttérben, legalábbis ezt gondoltam, amíg el nem jutott a tudatomig a társalgás folytatása és az abból szerzett információ. Szóval megsértődött ezen és inkább elment? Nem éreztem úgy, hogy az én hibám lenne a dolog, hiszen csak be akartam vonni a közös programba, de azért valahol bennem kavargott egy idegen érzés. Idegen, mert eddig legtöbbször csak elnyomtam magamban. Ennek ellenére nem nyitottam ki a szám. Nem ezért.
Felnéztem a sötételf hangjára, aztán le a kezemben lévő késre, majd újra fel, ezúttal Minára. Egyetértettem vele, hiszen ebben semmi szokatlant nem kellett volna feltételezni. Vagy illetlent... akármit is akart ez jelenteni. Fel is készültem szólalni ez ügyben, a kisasszony kifejezésről már nem is beszélve, azonban alaposan át kellett gondolnom, mit teszek. Át kellett volna... de nem éreztem késztetést arra, hogy hangom felemelésével megvédjem a büszkeségem. Tanultam a múltból és mérlegeltem a velük való kapcsolat fontosságát, így megfogadtam, hogy nem teszek ilyet többé. Bár Méregszem arckifejezése szerint most éppen valamit játszottunk.
- Elnézését kérem, uram, hogy nem feleltem meg az - kaptam fel egy krumplihéjat és megcéloztam vele a delikvens arcát - etikettnek.
És vigyorogtam, mint egy gyerek, Minát nézve, majd az egész helyszínt és beszívva a hangulat kellemes, sokszínű illatfelhőit a tüdőmbe.
- Nos igen. - folytattam - A krumplihéjjal ellentétben kastélyok nem esnek a levegőből. Nemesi kitüntetések sem. De reméljük, hogy északiak sem...
Éreztem, hogy komorság költözik belém és sötét karjával maradéktalanul elkeni azt a cseppnyi jókedvet is, amire az imént szert tettem. Kezdtem megint némaság gátját érezni a torkomban, feszültséget a gyomromban és nem kívánt emlékek kavargását a fejemben. A háborúnak nem volt vége, ráadásul én fogtam magam és elfutottam a kötelesség elől, mint valami gyáva, most meg két igazi harcosra támaszkodva próbáltam felépíteni magam a maradványaimból. Szánalmasnak és a valóságosnál is sokkal apróbbnak éreztem magam, elnézve a vámpírnő arcát, ahogy a levegőben lógva hagyta ott azt a mondatot. Ki tudja, miket éltek át, de biztos voltam benne, hogy messze rosszabbakat is, mint a joanesburgi eset.
- Meggondoltam magam. - feleltem visszatérve a munkámhoz, kicsit csendesebben, mint az imént - Elég ennyi az előzményekről. Inkább arra vagyok kíváncsi, hogyan és miből sikerült EZT felhúzni a romokra. - mutattam körbe fél kézzel.

Damien csak pislog, amikor egy rakás krumplihéj kerül az arcába, aztán viszont elvigyorodik. Teljes mértékben felnőtt, felelősségteljes és komoly, háborúban részt vett illetőkről van szó. viszont ezt a lányt tudja imádni néha. Talán mert pontosan úgy néz rá, mintha ez az egész szerencsétlenségsorozat nem létezne és békében élnének.
Most azt is teszik mondjuk. Csak nehéz így maradni, erre koncentrálni.
- Megbocsátok, főleg, ha finom lesz.
Az pedig nem rajtuk múlik, sokkal inkább azokon, kik termelték a krumplit. Márpedig biztosan nagy szívvel és lélekkel csinálták. Az öt falu lakossága meglepő nyílt szívvel fogadta, hogy két furcsa átkos lesz mostantól a felettesük. Nem lázongtak. Egyelőre. Persze nyilván vannak azok, akik keresetlen és nem túl szalonképes szavakkal minősítik a dolgot, de... ha valakinek híre megy, erre számítani lehet. A legközönségesebb élőlény is kapna ilyen véleményeket. Belekötni bármibe bele lehet.
- Öhm.. - Mina olyan hangokat ad, mintha éppen a torkán akadt volna valami. Szerencsére semmi ilyesmiről nincs szó, hacsak a gondolatot nem számítjuk. - Az előbbit azért megvétóznám. Mármint, hogy kastélyok nem esnek az égből. A Dornburg-kastély sajnos esett..
Ami abszolút nem volt vicces. Most mégis az. Békeidőben új színt kapnak a dolgok, és ez talán nem probléma.
A leves borzasztó lassan és unalmasan fő, még szerencse, hogy van közben társaságuk, egyébként az illatozó, bugyogó víz olyan lenne, mintha képes lenne megfojtani úgy is, hogy kívül van és voltaképp ő kavargatja a levest. Mégis a leves szolgája, mert ha elengedné a kanalat, akkor az beleesne a forró vízbe, és nem lehetne tovább kavargatni... békeidőbeli dilemmák.
Wyn határozottan elhallgat és valószínűleg valamiféle olyan gondolatmenet játszódhat le benne, melyet nem kíván megosztani. Ellenben kérdez. Mina szeme felcsillan, meseidő.
- Nos, nem volt egyszerű. Igazából tervezgettünk nagyon hosszú ideig, hogy hogy is nézzen ki...
- Kezdjük azzal, hogy abból a rengeteg pénzjutalomból van, amit kaptunk. A kastély kicsit... finoman szólva is... romos volt abban az állapotában.
- Igen. és nem volt ilyen szép kék. Hát... szerintem szép. Meg hát déli, milyen másmilyen legyen. - Vámpírként felőle lehetett volna vérszínű is, bár az azért elég taszító lenne ekkora méretben, ráadásul a piros színt elfoglalta már Észak, a patriotizmus pedig illő, ha megnyilvánul egy olyan helynél, melyet a haza védelmében nyertek. Kaptak. Érdemeltek ki. - Aztán ki kellett küldenünk több száz levelet, hogy összegyűljön kellő munkás. Meg válogatni közülük, melyik a legelőnyösebb, ilyenek... eh... ha Északon lennénk, besegíthettek volna a félóriások.

Dornburg kastély. Hmmm...
Tudtam róla valamicskét, bár voltak homályos részletek, amely kapcsán megesküdtem volna, hogy nem csak az én ismereteim szenvedtek hiányt. De ahogyan nem emlékezhetünk mindenre a saját tulajdon életünkből sem, úgy nem is tudhatunk mindent a világról, amiben élünk, mindegy, hogy meddig tanulunk vagy hallgatunk kalandorokat és utazókat. Ez volt az élet rendje, akárcsak a születés és a halál. Persze nem jelentette azt, hogy nem piszkált a kíváncsiság, pont engem, aki egy furcsa fényt követve képes kilyukadni egy nefilimhez Tünde-erdő kellős közepén...
Beszéd hallgatása közben sokkal jobban ment a munka. A hámozás befejeztével megmostam az eredményt, majd helyet csináltam magamnak az asztalon és aprítani kezdtem. Eredeti terveim szerint csak megpárolni akartam a burgonyát, most azonban egészen más jutott eszembe, teljesen eltekintve attól, hogy most tulajdonképpen két nemesre is főzünk. Mintha nem érdekelt volna egyáltalán, pedig ez nem volt igaz. Egyszerűen csak nem akartam vele foglalkozni, mert úgy éreztem, a titulusukkal való örökös foglalkozás csak útban volna. Annak idején én sem hangoztattam, hogy a nevelőapám nemes. Hát, most fordult a kocka, szóval változott valami összegészében? Nos, szerintem nem.
- Biztosan sok ideig tartott. Addig fedél nélkül voltatok? - kérdeztem, mint bárki más tette volna, ám valahogyan a jólétükkel való törődés felébresztett bennem valamit - Hellenburg nagy népességű, de honnan lett ennyi ember?
Juttatott valamihez, amit eddig nem kaptam meg. Mintha a saját családommal törődtem volna, akik örökre elmentek. Furcsa, kifordított értelemben, de tulajdonképpen most ez valósult meg, a lelkemet körülölelő hidegség és feszültség pedig szépen lassan felengedett, mintha jégből olvadt volna ki egy megbarnult falevél tavasz közeledtével.
Aprítottam az alapanyagot, ahogyan annyi idő alatt már vagy százszor láttam, s így tökéletesre sajátítottam el a technikát. Csak az utolsó szem végeztével pillantottam fel újból, kissé talán késve kérdezve meg az alábbiakat:
- Szeretitek a krumplikását?
Hát igen. Bizonyos dolgokból még mindig nem tanultam eleget.

Persze, persze, gondolhattam volna a korábbi otthonukra, de annyira poros és elhagyatott volt, hogy eszembe sem jutott ez a megoldás. Persze ez nem gátolt meg annak felismerésében, hogy nem a szabad ég alatt töltötték a napjaikat - amit hogy is tehettek volna az említett pénzösszeggel a zsebükben, de ettől tekintsünk most el... -, amelynek bebizonyosodtával kissé megkönnyebbültem. Háborús idők ide vagy oda, ők nem bírták volna úgy, mint én, ezt tisztán éreztem.
Wilhelmina eszmefuttatásaival egyet tudtam volna érteni. A finom ételnél nem igazán létezett szebb dolog egy éhes élőlény életében és igazán megsínylette, ha valami megváltozott ez ügyben. Például én is meglehetősen nehéz időszakon mentem keresztül, amikor rájöttem, hogy apám félig ehetetlen főztjénél rosszabb is létezik a világon. A sajátom.
- Pontosan tudom, hogy miről beszélsz. - feleltem a vámpírlánynak kissé komoran-kissé elfintorodva, mialatt tovább folytattam az étel elkészítését, azon gondolkodva, hogy elég világos voltam-e, bár ezek szerint nem. 
A sülő szárnyasra mutogatva próbáltam helyre tenni a félreértést, miszerint további húsra lenne szükségünk. 
- Ez lesz a köret.
Ugyan némileg megváltozott az arcom azóta, hogy úgy döntöttem, muszáj nekem is megváltoznom, de úgy tűnik, nem eléggé. Merevnek éreztem, mint egy leölt kisvad kihűlt testét és egyáltalán nem tetszett az érzés, amit keltett bennem.
- Ha akarjátok, visszamegyek és rendbe teszem. - ajánlottam fel valami még számomra is rejtélyes belső késztetésre, a jelen lévők korábbi lakóhelyére utalva ezzel.

- Ja, igen, bocsánat, azt hiszem, fűszermániás vagyok. A fogadókkal is ez volt a fő probléma. Valamiért mindenkinek egyértelmű, hogy ha van a főétel, akkor elég annak ízesnek lenni, a mellé levő dolog az simán csak... kitölti a helyet a gyomrodban, vagy... elviselhetővé teszi az elfogyasztott zsír mennyiségét, vagy nem is tudom.. - próbálja menteni a menthetőt jelezvén, hogy ő a fűszert is fűszerrel eszi. Hm. Fűszerezett vér. Na jó, nem.... vért nem illene fogyasztani szükség hiányában. Csak a gond az, hogy amikor meg szükség van rá, akkor általában nincs lehetősége nyugodt körülmények között és ízesítve elfogyasztani.
- Ínyenc.
- Valami csak ragadt rám életem első majdnem két évtizedében...
Közben ha Wyn engedi, akkor Mina ki is veszi a kezéből a krumplival teli tálat, majd az evőeszközöket pakolgatva sikerül három, nagyjából egyenlő adagra szétosztani azt, majd a hússzeleteket is mellétenni. Az asztalhoz sétál, majd a hozzá legközelebb eső három helyre leteszi őket. Még jó páran elférnének itt, egész vendégséget lehetne tartani, ám erre még nem került sor.
- Tessék hozzálátni.
Rendbe tenni? Mármint a házat?... Erről jut eszébe, hogy tulajdonképpen fogalmuk sincs, Wyn hol is lakik állandó jelleggel.
- Nem azzal lenne a gond, csak kihasználatlan. Egyébként... messziről utaztál ide most, igaz?

Tény és való, hogy azt hiszem, némileg osztoztam Mina fűszer-szeretetében, csakhogy akárhonnan is vizsgáltuk a dolgokat, az erdőben odahaza mégsem lehetett ténylegesen mindenhez hozzájutni, még akkor sem, ha némely hozzávalókért fizetni sem kellett. Kíváncsivá tett a lány lelkesedése. Vajon hányféle... hányszáz-féle ízesítőből válogathatott nap mint nap?
- Ne aggódj, ez fűszeres lesz. - kezdtem bele a magyarázásba, miután elengedtem a tálat és hagytam, hadd vigye még egyszer átmosni, ha akarja - Babot is tehetünk bele vagy borsót, ha van. Megmossuk, felöntjük egy kis vízzel, puhára főzzük, azalatt az majd megázik a melegvízben és ha kész, akkor hozzáöntjük, addig meg keverünk rá mártá... - néztem fel a hozzálátni szóra némileg kíváncsian és persze várva azt is, hogy majd megpillantom a kész levest az asztalon - s... - folytattam, csakhogy fogalmam sincs, miért, de a vámpírnő azt hitte, hogy végeztünk - t...
Látszólag eddig Damiennek sem tűnt fel a probléma, így aztán fogtam magam és leemeltem a tálat az asztalról, áthelyezve egy távolabb álló székre, és remélve, hogy ezzel majd rámutatok a lényegre, még hozzátettem:
- Ez még nyers. Ne egyétek meg.
Szóval... fogtam magam és megkerestem a vizet, mialatt reméltem, hogy a többiek majd visszaöntik a tálba az esetlegesen kiszedett főzetlen burgonyadarabkákat, aztán mosás közben végül eszembe jutott, hogy bizony-bizony a sötét tünde volt szíves és feltett egy olyan kérdést, amire tulajdonképpen még én magam sem tudtam a helyes választ. Nem akartam elárulni, honnan jöttem és miért, ahogyan azt sem, hogy a Céhben jobb híján, gondolom, halottnak hisznek. De mégis, mondanom kellett valamit, amilyen gyorsan csak lehet, még mielőtt gyanakvásra késztette volna őket a szótlanságom.
- Igen, messziről. Fontos dolgokat kellett ellenőriznem a Természet egyensúlyát illetően, aztán úgy gondoltam, megpróbállak végre megkeresni benneteket, így tettem egy kis kitérőt és láttam, hogy milyen állapotban van a házatok. Tulajdonképpen azt hittem, hogy meghaltatok, de Anja elmondott ezt-azt, és végül így kerültem ide...
Nem állt szándékomban többet elárulni és végtére is, egy szóval sem hazudtam, csak éppen nem a teljes valóságot tártam fel előttük. Még mindig élesen élt bennem az a pillanat, amikor szembesültem a legrosszabbal, amit el tudtam volna képzelni. Ilyenektől nehezen szabadul az elme.

Igazság szerint legkönnyebben úgy tudtam volna leírni az elkövetkező perceket, hogy ha nem éreztem volna szüntelenül a beszéd és megszólalás kényszerét áradni a lelkiismeretem felől, egészen kellemesen elpepecseltem volna azzal a kásának készülő valamivel, amely a tűz és kevergetés hatására tényleg kezdett kásásodni. Fogalmam sem volt, mi üthetett Minába, de úgy döntöttem, inkább most nem bonyolítjuk túl a fogást, fűszer és bab sem kell bele, csak legyen kész. Talán már éhes volt az egész napos munkája miatt, bármit is kellett csinálnia vagy csak szörnyű nehéz gondolatok foglalkoztatták, nem tudom, amit viszont tudtam, mert feltűnt már ilyen hosszú ismeretség után: Damient szokatlanul hidegen hagyta Hollóhaj aggasztó állapota.
What is going on here?
Hátranéztem a vállam felett, először Méregszemre, majd a tőle távolabb ülő márványbőrűre.
A sötét tünde más esetben ekkorra már rég a vámpír körül legyeskedett volna, hogy minden problémáját meg kísérelje oldani. Nagyon erős kötelék alakult ki köztük együtt töltött éveik alatt és a tény, hogy most, ebben a helyzetben a férfi nem ismerte fel a nő viselkedésében bekövetkezett figyelmeztető jeleket... Vagy felismerte őket, de nem találta figyelmeztetőnek?
- Ha beteg vagy, menj és feküdj le nyugodtan. - intéztem Wilhelmina felé a teendőit olyan semleges hangon, amennyire csak tudtam, mert még saját magamat is megijesztettem ezzel a hangnemmel - jóllehet, egyáltalán nem sikerült elrejtenem és minden kihallatszott belőle...
Mintha Lunasához beszéltem volna. Csak őt fürdettem a szeretetemben a Természeten kívül; mást, de még sötét tündét sem, soha.
- Vagy akár beszélhetsz is arról, ami az agyadra ment. - folytattam azt, ami teljesen a sajét ellentétem kellett volna, hogy legyen - A barátaid vagyunk.
De az volt vagy nem, afféle furcsa büszkeséget ébresztett bennem, mely sokban különbözött attól, amelyet az okozott, ha komolyan vették a szavaimat egy fontos helyzetben.

Csendesen, szinte mozdulatlanul hallgattam a beszélgetést. A szavak dallama belengte a teret, szinte már az lökte néha arrébb az ujjaim, hogy megkeverjék a készülő kását, azonban ez a dallam csak nekik volt vidám. Részemről jó adag keserűség is belevegyült, a fertelmes ételek országának trónját ugyanis vérszerinti apám, Kieran Gentlesaline foglalta el a maga sajátos írj-olvass-és-főzz technikájával, amelynek hála a legtöbb receptet is sorra összekente valamelyik hozzávalóval - jobb esetben. Nem gondoltam volna, akkor még, hogy egyszer majd eljön egy olyan pillanat, melyben hiányolni fogom az odaégett hús szagát, a halomnyi koszos edényt és azt a furcsa mosolyt, amivel palástolni próbálta, hogy úgy érzi, már megint nem tett eleget értem. Érdekes volt ez az ellentét, hiszen hiába próbálkozott, egyszerűen nem tudtuk megfogni egymás lelki világát, már a kezdetektől fogva. A lapoknak beszéltem, tárgyaknak, aztán növényeknek, de sohasem neki vagy Ardrának, nem. Hogyan mondhattam volna el valamit, amit magamnak sem akartam bevallani és az évek során minden egyes elmúlt nappal több és nagyobb hazugsággal burkoltam körbe, akárcsak a megkeseredett, gyermek nélküli özvegy ássa el családja ereklyéit mélyen az erdő talajába, lévén, már senki sincs, aki értékelni tudná őket úgy, ahogyan megérdemlik.
És mindezek ellenére elmosolyodtam.
- A Céh konyhája nincs sehol ahhoz képest, amit apám alkot. Örökletes dolog. - közöltem, mintha azt jelentettem volna ki, hogy holnap esni fog, ámde valamilyen kifordított módon jól esett ez a két mondat.
Aztán ahogy eltelt néhány pillanat, kezdtem egyre jobban megbánni ezt a kijelentést, így ideje volt valamivel elterelni róla a figyelmet, ami talán életem egyik legfelelőtlenebb döntésének ígérkezett már akkor, mikor meghoztam.
- Aztán ott voltak a szobatársak. Nőkkel is meggyűlt volna a bajom, az ágyam körül ne tartózkodjanak idegenek... de azt mondtam, fiú vagyok. Hogy elhitték-e az már más kérdés. Végül kiköltöztem egy fára, aztán már csak feladatért mentem vissza Hellenburgba. - fejeztem be még mindig ugyanazzal az ábrázattal, ami a mosoly előtt jellemzett, majd rájuk néztem, afféle fel nem tett kérdés gyanánt.
Nem akaródzott a szavaknak a nyelvemre mászni, ráadásul ott volt az a szorító érzés a torkomban, na meg a szemem is viszketni kezdett... Ki hitte volna, hogy az odarakott krumpli párája ennyire bántja.

- Már magam sem tudom, miért csináltam. - fűztem hozzá ahhoz a néhány fejrázáshoz, amely azt volt hivatott közölni, hogy hajam szála sem görbült.
És valóban. Alig léptem kapcsolatba bárkivel is néhány szó erejéig, szinte lehetetlen lett volna, hogy bárkinek is felkeltsem az érdeklődését, ráadásul senki nem mondott volna le a szórakozás lehetőségéről, ami azóta vált szokássá a zsoldosok között, amióta néhányan Mosogatófiúnak kezdtek hívni. Talán a valódi nevemet sem tudták még mostanáig sem, teljesen kizártnak tartottam, hogy bármi olyasmi történhetett volna velem, amit bántalmazásnak lehet nevezni. Persze nézeteltéréseim voltak, bár kinek ne lettek volna, ha annyi személy veszi körül? Legtöbben egyszerűen csak elröhögték magukat, aztán továbbálltak, végül amikor már a fán töltöttem a legtöbb időmet, szinte azt sem tudták, hogy egyáltalán létezem és oda tartozom. Ami pedig a fiúruhákat illette, azt hiszem, Hellenburg um... sajátos öltözködési elvárásainak köszönhetően tartottam meg a szokásom. Igen, ez lesz az... biztosan így lehetett.
Valójában persze csak el akarom kerülni, hogy megismétlődjön egy régi incidens Raleigh egyik összejövetelén... - gondoltam magamban, miközben lefelé görbült a szám néhány pillanatra - Heh. Egyeseknek meg kellene tanulniuk ugyanúgy a nadrágjukban tartani bizonyos testrészeiket, mint Damiennek. Süt róla, hogy még egy nőhöz sem nyúlt.
Tovább kevergettem a kását, majd szinte nem is figyelve rá, pontosan mit teszek, adtam hozzá a fűszereket olyan sorrendben, ahogy éppen a kezem ügyébe kerültek. Akkor szólaltam csak meg újra, amikor észrevettem, hogy már vagy tíz perce válaszolnom kellett volna, őket ismerve pedig ez alatt a rövid idő alatt is betegre aggódták magukat.
- Nem, teljesen rendben van minden. - feleltem, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után meghökkentő és elég aggasztó következtetést vontam le - Bár ezek szerint ti nem úsztátok meg ilyen könnyen. Mi történt?
Komolyan néztem rájuk, ide-oda irányítva a tekintetem, jóllehet, ez volt azon alkalmak egyike, amikor hajszál híján nem sikerült véka alá rejteni az érzelmeim.