Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 77

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Esroniel von Himmelreich

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 4

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 48


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték - Aura&Laetitia] Kunst des Fechtens

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánjáték - Aura&Laetitia] Kunst des Fechtens on Szomb. Nov. 03, 2018 8:27 pm

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Ha valaki elég időt tölt itt, a Neulander-toronyban, már fel sem tűnik neki, hogy az épület köré települt kis város - sokkal inkább nagy falu - tornya minden órában üt annyit, amennyi épp az idő. Én azonban szépen lassan rászokattam magam, hogy minden áldott nap a tripla harangkongásnál megnyíljon a szemem. Legtöbben közülünk, vámpírok közül, éjszaka élik valódi életüket, jómagam viszont - több utazó diplomata társammal egyetemben - sokkal inkább nappalra időzítettük magunkat, levágva abból az időből, ahol szabadjára engedhetjük az erőnket. Így hát, amikor két napja arról beszéltem Laetitia kisasszony őreinek, hogy nem vagyok hitvány vívó, jó részben emiatt lehettem olyan magabiztos: Akik nem használhatják a mágiájukat, azok kénytelenek lesznek fegyvereikre bízni életüket. Ha pedig nem tudja az illető megvédeni magát másképp, hát előbb-utóbb rászorul, hogy jó legyen belőle.
Hagytam neki egy napot érkezése után, hogy hozzászokjon az újonnan előállt körülményekhez. Bemutattam neki a kastély-szerű tornyunk legfontosabb látványosságait - hiszen korábban csak a fürdőt látta - és megismertettem azokkal a családtagokkal, akik épp a toronyban tartózkodtak, de még nem találkozhatott velük. A nap végén már elmentem a kiképzőtérre, és kikölcsönöztem egy tréningpáncélt és két gyakorló kardot. Ezek a fegyverek ugyan fémből voltak, de tompák és életlenek. Kiváló arra, hogy egy újonc átérezze, milyen is a súlya egy ilyennek - na meg hogy kipróbálják, milyen is ha eltalálják.
Ma reggel tehát, amikor meghallottam a templom toronyóráját elütni a szokásos, hajnalt jelző hármasát, lendületesen ugrottam ki az ágyból, és öltöztem fel legkényelmesebb lenvászon ingembe és bőrnadrágomba. Fontos volt, hogy semmi se akadályozza a mozgásom. Nekem ugyan nem kellett saját vért, használhattam anyám hagyatékát - noha kardból inkább magam is a biztonságosabbat szerettem volna használni. Végezetül levágtam néhány levél kakukkfüvet, rozmaringot és pár szem borsot, majd lesiettem a konyhába, hogy szórakoztassam magam reggelikészítéssel. Nevelőanyám tanította, egyfajta tojással készült étel ez, amibe sonkát kell sütni. A szakácsok mindig jó szívvel engedtek a tűzhelyhez, meg egész őszintén nem volt olyan ritka látvány, hogy egy vámpír is ott tevékenykedjen, hiszen aki járatos a diplomáciában, az egy idő után jobban bízik a saját keze munkájában, ha nem épp egy lakomáról van szó.
Miután aztán végeztem a sütéssel, és elköltöttem a reggeli rám eső részét, felsiettem a lakosztályomba a főztöm másik felével egy tányéron, majd a kezembe vettem a gyakorlófelszerelést, és átléptem a szemközt eső szoba ajtajához. Letettem a Laetitia kisasszonynak szánt dolgokat az ajtó mellé, majd kopogás nélkül lendületesen szélesre tártam a bejáratot. A mesterem - egy Neulander nagykövet Hellenburgban - azt tanította, hogy soha sem tudhatom, mikor is ér támadás, és hogy mindig ébernek kell lennem. Így hát velem is megesett, hogy kora reggel vagy épp fürdés közben jelent meg, kezében két tompa tőrrel. Nem volt kellemes, de sokat javított a reflexeimen. Minthogy magam is a legjobbat akartam társamnak átadni, tudtam, hogy nekem is hasonlatosan kell cselekednem elődömhöz. Jókedvűen és frissen, emelt hangon szóltam hát, az ajtónyitást követően.
- Szép jó reggelt, kisasszony! Remélem jól aludt az éjszaka.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A dolgos napokon akkor keltem fel, amikor a nap lenyugodott, legalábbis télen, de néha megengedtem magamnak, hogy az éjszaka első óráját lustálkodással töltsem. Ilyen volt a mai is, a második éjszakám után a Neulander toronyban. Nagyjából sikerült kipihennem mostanra az utazás fáradalmait, és tegnap volt lehetőségem bemutatkozni a további családtagoknak is, és Aura von Neulander segítségével a tornyot is jobban megismerhettem. Még messze voltam attól, hogy egyedül is el merjek kószálni, de legalább meg tudtam jegyezni néhány biztos pontot, ahonnan már visszatalálhattam a hálótermembe. Mivel nem tudtam, hogy mi a napi programom, ezért úgy döntöttem, hogy hivatalos látogatások helyett kijelölöm ezt az éjszakát szabadfoglalkozásnak.
Először is megreggeliztem, ami azt jelentette, hogy némi szőlő és sajt mellé ittam két pohár vért is. Ma Annán volt a sor, hogy az apró, ám annál élesebb ezüstkéssel megnyissa a vénáját és a sűrű sötét vérét a kupámba csorgassa. Noha nem voltam kifejezetten ínyenc, azt minden vámpír tudta, hogy a fiatal lányok vére a legfinomabb. Állítólag a szüzeké, de ebben nem éreztem közöttük különbséget.
Ejtőzésképp tettem ez után egy hosszú sétát a kertben. Ragnak és Ulrich tisztes távolságból követtek, csak annyira, hogy szemmel tarthassanak, de ne zavarjanak. Másokat talán frusztrált volna az örökké éberen őrködő tekintetek kereszttüze, de aki ebben nőtt fel - ahogy én is - annak olyan természetes volt ez, mint a levegővétel.
Azonban egy idő után mindenre rá lehetett unni, még a tökéletes formára vágott sövényekre is. A virágok már rég elhervadtak, még az őszirózsa is, így kevés dolog maradt, amiben gyönyörködhettem. Mikor visszamentem a szobámba reménykedtem benne, hogy Aura egyszercsak beállít, hogy ismertesse a napi programot… Pedig örülnöm kellett volna a nyugalomnak. A két hetes út után rám fért a pihenés, és talán ez volt az, amit mások is szem előtt tartottak. Így belenyugodtam a dologba, és igyekeztem pihentető dolgokkal foglalkozni. Lassan emeltem a fából és lószőrből készült vonót a húrokhoz. Még az utazás után is gyönyörű hangja volt, noha néhány hajszálnyit muszáj voltam fordítani a hegedű nyakán lévő tekerőkön, hogy tökéletes legyen. Az ablak elé álltam, és az eget néztem. Egy jól ismert dallamba kezdtem bele, mint mindig, amikor nem jött a saját ötlet, de a dallam egy idő után elkanyarodott, és már csak érzésből fogtam le egymás utána a hangokat, lassú álmos dallamot játszva a mélyebb hangokon.
Majd egyszercsak kivágódott az ajtó a bemasírozó Aura pedig összetörte a lassan idillivé váló este esztétikáját. Hallania kellett, hogy játszottam… És még szerencséje volt, hogy csak hegedültem. A dallam kellőt közepén kellett abbahagynom a játékot, mintha ollóval vágtak volna el egy szalagot. Az utolsó hangok egy szempillantás idejéig még megremegtek a levegőben, majd lehullottak, akár az eltépett selyem.
- Igazán udvariatlan dolog így rátörni egy hölgyre. - közöltem vele bosszúsan. - Mi lett volna, ha épp szórakoztatnak és még a takarót sincs időm magam elé kapni? Vagyis eléjük, hisz engem már látott meztelenül.
Valójában hihette azt is, hogy vicceltem, pedig minden szót véresen komolyan gondoltam. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy reggelről beszélt és alvásról. Hogy jól aludtam-e éjszaka. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem.
- Mire leszállt az éj már ébren voltam, de köszönöm a kérdését, nyugodalmas nappalom volt. De… - kinéztem az ablakon, de kint még szerencsére a legfeketébb éjszaka sötétlett. - Nincs még kicsit messze az a reggel?
Sejtettem, hogy a dolog nyitja az lesz, hogy eltérő rend szerint éltünk, de akik nappal voltak ébren és éjjel aludtak, azoknak most még az igazak álmát kellett volna aludniuk, így a helyzet végképp érthetetlen maradt számomra. Pedig egyébként hálásnak kellett volna lennem, hogy megérkezett a várva várt szórakozásom. Ám amit viselt… Még csak parasztlánynak sem mondhattam. Kerestem a tudatom mélyén a megfelelő terminust, de a lovászfiú volt az egyetlen, ami ideillett. Én jelenleg egy fekete selyemruhát viseltem kényelmes pihenőfűzővel és csupán két alsószoknyával, a cipőm pedig könnyű topánka volt, tehát az otthoni, lehető legkönnyebb öltözékem, csupán egy leheletnyi szemfestékkel és alig néhány smaragddal kirakott nyaklánccal. Reméltem, hogy Aura átöltözik mire megyünk valahova, különben nevetségesen festettünk volna egymás mellett.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
A lenge fekete ruhába öltözött, hangszert tartó kisasszony képe ugyan úgy nem váltott ki belőlem nagy felháborodást, mint ahogy a megjegyzése sem. Noha nem tagadom, lejátszódott a fejemben egy erkölcstelen jelenet, amint inkább részleteibe menően nem vázolnék, nyeltem egyet, hogy visszanyerjem az önuralmam. A hegedűlést ameddig meg nem nyitottam az ajtót, nem hallhattam, amilyen jól készítették ezeket, egy hang sem szűrődik ki rajtuk, hogy biztonságban tartsák a bent beszélgető partnerek magánügyeit. Egyébiránt meg semmi szükségem nem volt mentegetőzésre, hiszen az volt a célom eredetileg is, hogy hirtelen jelenjek meg. Fel kell készülnie a meglepetésekre. Másrészről meg vannak kevésbé jóindulatú diplomaták is ebben a kastélyban, akik notóriusabb szándékokkal törnének az életére. Megköszörültem hát a torkom, mielőtt feleltem.
- Még jó, hogy csak én voltam és nem valaki olyan a családunkból, aki úgy gondolja, jó váltságdíjat kapna önért az apjától. No de pont ezért nyitottam magára ilyen sürgősen.
A problémáját azzal kapcsolatban megértettem, hogy még nem volt se reggel, se este, de hát ez bizonyult a legkiválóbb időszaknak a gyakorlásra, amikor a két birodalom, a kényelmes és szabad este valamint az amalgámba kötött nappal között hagyatkozhattunk is a képességeinkre, meg annyira igazán nem is. Sejtettem, hogy végigmúlatta az estét valamivel, ám nem lehettem itt se körültekintő, se megértő, ha azt akartam, hogy túléljen egy fegyveres találkozást a kisasszony. Voltak persze dolgok, amikre figyelnem kellett, mint például az, hogy az arcának semmi baja ne essen, valamint létfontosságú ugyan nem volt, de személy szerint vigyázni szerettem volna az ujjaira is, nehogy le kelljen tennie a hegedűt, ha már ez az egyetlen dolog az életében, ami a sajátja. Megigazítottam a fácántollas sapkám, majd lazán, magabiztosan, karbatett kezekkel dőltem az ajtókeretnek.
- A reggel csak nézőpont kérdése. Úgy hallottam a nefilimeknek sötétedéskor kezdődik egy új nap, szóval lehet, hogy nekik akkor van reggel... - Kis kitérőm után viszont szigorúan néztem a szemeibe. - Nekünk viszont most fog kezdődni. Szeretném, ha mihamarabb felöltözne hozzám hasonlatosan, ugyanis abban az öltözetben nehéz lesz a vívás művészetét elsajátítani. - Láttam, ahogy végignézett rajtam alig leplezett zavartsággal és némi undorral, de lesz ő még koszosabb és porosabb is nálam a mai nap. - Egy fertályóra múlva visszatérek, addigra legyen készen, és vegye fel ezt... - Szóltam ahogy beemeltem a vértet és a sisakot, melléjük téve a gyakorlókardot. - ...Valamint egye meg ezt. Szüksége lesz az erőre.
Mielőtt ellent tudott volna mondani, kiléptem a szobából, és becsuktam az ajtót. Magam is felvettem a páncélom és kardjaim - csak úgy mutatóba gondoltam, hogy leviszem az igazit is - valamint egy sóhajjal elengedtem a tényt, hogy a mai nap találkozhatnék Zephyrrel. Nem is éreztem igazán méltónak magam arra, hogy amíg ki nem fizettem a díját, lássam. Csak remélem, hogy nem vadul el a kezemtől. Hiszen az mégis fontosabb, hogy társam életben maradjon, ha esetleg utazásainkon támadás érné őt. Előbb-utóbb persze vérmágiával fogja ellenfeleit semlegesíteni, de addig is jobb, ha van valami más a tarsolyában. Miután jó időérzékemmel behatároltam a fél órát, ismét benyitottam a kisasszony szobájába, ugyan olyan lendülettel.
- Remélem felkészült.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Megütközve néztem rá. Pont a Neulander család tagjaitól kellett volna tartanom? Ráadásul váltságdíjért, mikor gazdagabbak voltak talán, mint maga a Sisakos Király. Ugyanakkor még nem láttam bele az intrikák szövevényes hálójába, ahol valójában bármi megtörténhetett, és mindenre fel kellett készülni. A Rotmantel családfő lánya voltam idegenföldön, megeshetett, hogy az életem veszélybe került holmi bérgyilkosok miatt, főleg ha valakivel érdekellentétben álltunk. Így hát, bár Aura belépőjét még mindig otrombának tartottam, felfogtam a mögötte lévő logikát, és hogy valójában ezzel nekem akart jót.
Felsóhajtottam, és nekiláttam eltenni a hegedűt a tokjába. Bársonnyal bélelték ki, de én még egy extra selyemkendőbe is betekertem, lazán hagyva a húroknál, hogy valóban egy karcolás se eshessen rajta. Egyedül akkor néztem fel a hanyag, ajtónak tőle Aurára, amikor az az öltözékét említette, és kijelentette, hogy nekem is olyanban kell lennem. Fintorogva néztem végig rajta. Hol maradt ebből báj és a kellem? A vívókat mindig elegánsaknak és légieseknek képzeltem, mintha táncolnának, de semmiképp sem ilyen… bumfordinak. Én nem terveztem az a fajta nő lenni, aki férfiruhát ölt mert azt hiszi máshogy nem érvényesülhet. Majd végigpillantottam magamon és megpróbáltam elképzelni, hogy ebben a ruhában gyakorlok majd vívni, amikor esélyes, hogy esni fogok és kelni… Mire megkérhettem volna, hogy hozzon nekem ilyen öltözéket, merthogy nekem nem volt, már ki is fordult az ajtón, vissza a saját szobájába. Nem értettem, hogy mégis honnan a fenéből gondolta, hogy rendelkezek ilyesmivel. Az ing még hagyján, de a nadrág?
- Evelynn, hasonló a méretünk. Ha nem hozom vissza épségben, majd megtérítem a kárt.
Már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy a szolgálóm ruháját kelljen felvennem, de sajátom nem volt, és az a fertályóra nem volt elég ahhoz, hogy végigküldjem a két lányt a kastélyon hátha esetlen van valakinek elfekvőben egy nadrágja és ingje, ami női és az én méretem… Egyébként is vékony voltam, és nem is kifejezetten magas. Mondhatnánk, hogy alacsony, de ez nem volt igaz, hisz amihez kellett, ahhoz a méreteim pontosan tökéletesek voltak.

Így hát mire Aura visszatért, már teljesen felkészültem. Anna befonta a hajamat és szalagot kötött a végére, hogy ne zavarjon, és csak a kényelmem kedvéért kaptam az ingem fölé egy bőrfűzőt is. Már csak az a fura vért volt hátra, amit azt se tudtam, hogy megfogni hogyan kellett, nem hogy felvenni. És a sisak…
- A vért még hátra van, és a reggelim sem fogyott el. - mondtam miközben felemeltem a tányért a rántottával, és újabb falatot gyömöszöltem a számba. Nem volt rossz, kicsit talán túlsült de belefért. És egyébként is, egy hölgy, ha egy óra alatt elkészül már gyorsnak mondhatta magát, ő meg fél órát adott evéssel együtt. Egyébként nem akartam feltétlenül dacoskodni. Én akartam, hogy idővel tanítson meg a vívás tudományára és most pont ráértem, hogy Aura kitöltse vele az üres óráimat.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Őszintén szólva meg se fordult a fejemben, hogy lenne olyan vámpír, aki a hosszú évszázadok kötelező páncélviselete után ne tudná, hogy mi módon kell vértet felvenni. Elmosolyodtam akaratom ellenér is - valóban békés időket élünk, az emberek nagy háborújának ellenére is. Odaléptem, és felemeltem a páncélt Laetitia kisasszony feje fölé.
- Ha egy pillanatra leteszi, folytathatja is, csak emelje fel a karjait.
Majd miután így tett, óvatosan, nehogy véletlenül kárt tegyek a bőrében - netán kifizettetik velem - ráadtam a lemezvértet. Kopott darab volt egyébiránt, számos újonc sajátíthatta már el ebben a vívás tudományát. Sebesen megcsomóztam a vékony bőrszíjakat, amik stabilan rögzítették a mell-lapot a hátlaphoz, és jó szorosan felhelyeztem a vállvédőket is. Meglehet, hogy bár ügyesen gyógyítanak, nem szeretném azért mégse, hogy gyakorlás közben kilazuljék valamelyik madzag, és emiatt nyársaljam fel a gyanútlan kisasszonyt. A kardját azonban mégis inkább magamnál tartottam - először fel kell mérnem a képességeit, és ahhoz semmi szükség ilyen veszélyes szerszámokra. Miközben türelmesen vártam, hogy megegye a főztöm - kíváncsi is voltam ugyan, hogy mit gondol róla, de ha nem mondd semmit, akkor nem fedem fel a titkot mögötte. Mikor pedig végzett, a kezébe adtam a sisakját. Én ma nem fogok viselni, de nem is kétlem, hogy közel se jut ahhoz, hogy eltaláljon.
- Vegye fel, és fel ne nyissa a rostélyt a gyakorlótéren, ha jót akar önmagának. Alul van egy szíj, azzal tudja rögzíteni az álla alatt. Megvédi a direkt sérülésektől, de ha eltalálom a fejét, az fog fájni. - Tartottam egy kis szünetet, majd intettem neki, hogy indulhatunk, és előreengedtem az ajtónál. - Nem foghatom vissza magam, különben nem fogja átérezni, milyen is az igazi harc, és egy valós helyzetben lefagyna. Kérem, bármit is él át, ne vegye offenzívként, őszintén csak a legjobbat akarom magának.
Ezek és a korábbiak alapján noha tűnhetett úgy, hogy van némi ellenszemvem a kisasszonnyal szemben, szó sem volt ilyesmiről. Szimplán azt akartam, hogy amint az én jó tanítómesterem is igen nagy szakértelemmel beleütötte a fejembe a tanokat - néha szó szerint, - ugyan olyan alapos munkát végezzek jómagam is.
Végigvonultunk a torony kihaltabb folyosóin és ódon lépcsőházain, egyenesen a felkelő nap első sugaraitól vörösesen megvilágított tágas gyakorlótér homokkal behintett földjére. Természetesen ilyenkor még üres volt a hely egészen. Tettem néhány vállkörzést a szinte ropogósan friss hajnali levegőben, megálltam olyan öt lépésnyire társamtól, majd nekikezdtem az oktatásnak.
- Nos, kisasszony. Ahhoz, hogy megnézzük, milyen jó kardforgatót tudunk faragni önből, először meg kell néznem, milyen affinitása van a küzdelemhez. Könnyen gondolná a vámpír, hogy csak a kardot kell ügyesen lóbálni és elég is a dolog, de számos más tényezőn is múlik. Legelőször is szeretném megnézni, hogy hogyan mozog. Kérem, minden tudását és nem mágikus erejét bevetve támadjon nekem, és próbáljon meg öklével találatot mérni testemre.
Magam is laza pozíciót vettem fel, bal lábammal elől, jobbal megtámasztva magam, kis terpeszben. Kezeim egyelőre magam mellett tartottam, úgy is gyorsabb leszek nála elsőre. Mindösszesen valóban azt akartam felmérni, hogy hol is kezdjek neki a mesterség tanításának.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Valóban talán szégyenletesnek volt mondható, hogy nem tudtam, hogyan kellett egy páncélt felvenni. Tudtam én is, hogy fajtánk sajátsága volt ez a régi idők emlékére, ám annyira hozzá voltam szokva a torony biztonságához, hogy nem fárasztottam magamat formális kényelmetlenségekkel. Az utazáshoz lehet jól jött volna, hisz két hétig idegen tájakon keltünk át, de akkor pedig teljesen rábíztam magam a testőrségem és az inkognitóm kettős védelmére. Engedelmesen emeltem fel hát karjaimat Aura kérésére, miközben letettem a tányért és a villát. Igyekeztem megfigyelni, hogy hogyan kötötte meg a madzagokat, és reméltem, hogy a szolgálóim is legalább ekkora figyelmet szenteltek neki. Biztos voltam benne ugyanis, hogy magamtól nem tudtam volna megfelelő módon megkötni és a testemhez erősíteni mindent. Mielőtt feltettem volna a sisakot, gyorsan belapátoltam a „reggeli” maradékát, majd Anna kezébe nyomtam, hogy elviheti a tányért.
- Köszönöm a rántottát. Uzsonnának szokatlan volt, de egyébként finom.
Legalább igyekeztem valami kedvessel indítani, ha már az imént úgy leteremtettem, és valóban nem volt semmi gond az étellel. Ha lett volna, egyszerűen nem ettem volna meg, de már észrevettem, hogy Auránál ez nem volt ennyire magától értetődő. Igazából nem csodálkoztam, hisz könnyedén vissza lehetett vezetni paraszti neveltetésére, ahol akkor sem dobták ki az ételt, ha pocsék volt az íze.
Feltettem a sisakot az utasítás szerint. Kényelmetlen volt, a rostély pedig zavart a látásban, de sajnos szükséges volt, hogyha nem akartam, hogy véletlenül az arcomon essék kár. Orvosként soha nem vettem volna fel ilyesmit, még utazáshoz sem.
Amit mondott, arra bólintottam.
- Nem is szeretném, ha csak miattam visszafogná magát.
Kicsit ügyetlenkedtem a szíjjal, de végül teljes „pompámban” követhettem Aurát a kinti gyakorlótérre. Nem örültem, hogy nappal kell majd gyakorolnunk. Egy fölösleges nehezítésnek érezte., főleg így az elején. Ezen a ponton felmerült bennem, hogy a Neulander talán megbosszulni akarja az őt ért esetleges sérelmeket, így minduntalan emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ezt az egészet végső soron én akartam, és csak magamnak köszönhettem. Vettem egy nagy levegőt, de a sisaktól azt sem kaptam rendesen, voltaképp a saját kilélegzett levegőmet szívtam vissza minimális frissítéssel. Ez egészségtelen volt. A tüdőnek friss levegőre volt szüksége ahhoz, hogy rendesen működni tudjon. Ettől függetlenül is nehézkesen vettem a levegőt, hiszen a vért nehéz volt, és kényelmetlen is, hiszen nem volt rám szabva… Bár ha külön az én méreteimre készült volna, azt hiszem akkor sem lett volna sokkal rózsásabb a helyzet. Kezdtem sejteni, hogy nem a technikák elsajátítása lesz a legnehezebb feladat itt, hanem hogy ne essek össze félúton a súly alatt. Kezdtem elbizonytalanodni a kérésemet illetően.
Az edzés viszont elkezdődött, és anélkül végképp nem akartam feladni, hogy egyáltalán megpróbáltam volna. Aura kérése, hogy üssem meg, könnyűnek hangzott, de egy pillanatig sem hittem, hogy hagyni fogja, hogy megüssem. Öt lépésre állt meg tőlem, így nem egyszerűen ütnöm kellett, hanem meg is kellett közelítenem őt. Csak akkor volt esélyem, ha megleptem, bár msot volt időm gondolkozni. Nekilendültem, a páncélban ormótlanul és lassan, majd mielőtt egészen nekimentem volna a balommal igyekeztem megütni az arcát kicsit oldalról, noha egyébként jobbkezes voltam. Én sem szerettem volna elcsúfítani őt, de tartottam attól, hogyha ököllel beleütök a páncéljába, akkor egyszerűen eltörik a kezem.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Laetitia kisasszony nem meglepő módon teljesen amatőr volt. Nem kellett sokat vizsgálnom, első pillantásra lejött, hogy páncél is most van rajta először, és ha talán nem számítjuk esetleges gyermekkori tusáit testvéreivel, fizikai kárt is most próbál meg először momentum segítségével okozni. Noha nem láttam a szemeit, szinte biztos voltam benne, hogy a nekifutást megelőző pillanatokban az arcomat kémleli. Ez volt az a felület a testemen, amit nem fedett fém. Nehézkesen hát, mint a sziklaszirtről elröppenni próbáló sasfióka, nekilendült átszelni az öt lépésnyi gyakorlóteret közöttünk. Ez egy rendkívül rossz megközelítés volt egyébiránt, és meglepően sok erőfeszítést igényelt visszatartanom a nevetésem. Sokat segített az empátia azon dimenziója, ami beleláttatta a nehézkesen mozgó nemes kisasszonyba a húszesztendős önmagamat. Ahogy közelített, biztos voltam benne, hogy nem fogja vissza magát, mert egyszerűen túl sok lendületet halmozott fel. Sőt, még félig-meddig benne is volt, amikor egy apró megtorpanás után megindította a nekem szánt öklöt, balról. Emlékeim szerint jobb kézzel evett, így kissé furcsáltam ezt, de nem ez volt a megfelelő pillanat az elmélkedésre. Egy apró, de lendületes szökkenéssel megindítottam a testem a pont ütő keze irányába, majd azzal egyidőben saját balommal karvalyként ráfogtam az ő törékenyen vékony csuklójára, és egész egyszerűen csak továbbvittem azt a lendületet, amivel futott - noha jól megvetve a támasztó lába előtt ott volt a saját csizmám is. Egyszerű és kiváló procedúra volt emez, főleg tőrrel közelítő ellenfelek esetében, ugyanis szerették a saját súlyukat hozzáadni a támadáshoz, hogy a páncélokon jobb eséllyel csússzon keresztül a penge. Az ellenfél egész gyakorlatilag a saját lendületében esett hasra. Nem követtem teljesen a szememmel a mozgását, de szinte biztos voltam benne, hogy ő maga is így járt, így hát segítő kezet nyújtva fordultam felé, közben pedig meg is kezdtem a magyarázatot.
- Ez egy kiváló ütés volt, de főként őszinte. Ne aggódjon, mindenki kezdi valahol a vívást, senki sem születik rá. Jelen esetünkben a legfontosabban kiküszöbölendő kezdő-probléma a lépéseiben rejtőzik. Nagyot ütnie szerencsére nem kell majd. Szokott táncolni? Sejtem, hogy szokott. - Mondtam, majd mellé léptem, bal lábbal előre, jobbal pedig hátulról támasztva a szűk terpeszem. - Nos, amire szükségünk lesz, jelen esetben az egy sasszélépés, így ni.
Demonstráltam is néhány - páncélos testemhez képest - könnyed mozdulattal, hogy mire is gondoltam. Megismételtem hátrafelé is, majd még egyszer előre.
- Ez kell ahhoz, hogy maga mindig jó helyen, alaposan alátámasztva tudjon majd támadni. Ha jól emlékszem az ütése ellenére jobb kezes, így majd a bal lába legyen önnek is elől. Ha a maga ütését jól szeretném kivitelezni, akkor az így nézne ki... - Kezdtem bele, majd két megnyújtott sasszéval megtettem a korábbi öt lépés távolságot, és a végén egy lendületes ütést adtam Erhard bátyám elképzelt arc-fantomjának. Visszafordultam, majd ismét a eltávolodva szólítottam meg társam. - Tegyen pár próbalépést, és ismételje meg a dolgot! Szerencsére maga Rotmantel, így nem kell sokat beszélnem a test egyensúlyvonalairól meg hasonlókról. Vigye le a súlypontját az ütés előtt, támassza ki alaposan a testét, és egészen mélyről hozza fel azt a lendületet! De sokkal fontosabb, hogy a lépés legyen sikeres, inkább arra lesz szüksége a jövőben. Ha most elsajátítja, hogyan kell működnie harc közben deréktól lefelé, akkor a holnapi reggelijét is elkészítem önnek. - Tettem hozzá motiváció gyanánt. Itt volt az ideje megfigyelni, mennyire is gyorsan tanul a kisasszony.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A páncélom nagyot csattant a kőpadlón, amikor Aura szimplán a saját lendületemet kihasználva lökött tovább. Nem tudtam, hogyan számíthatott arra, hogy a balommal fogok ütni, így betudtam hát annak, hogy egyrészt túl hamar indítottam és meglátta, emellé pedig gyors reakció párosult. Az már biztos volt, hogy nem fogta vissza magát, pedig bizonyára számított rá, hogy az első ütésem nem hogy jó nem lesz, de még az elfogadhatót sem fogja megközelíteni. Az lett volna különös, ha kiderült volna, hogy őstehetség vagyok, hiszen egy cseppnyi Finsterblut vér sem csörgedezett az ereimben, akikről az a hír járja, hogy karddal a kezükben születnek. Nyilvánosan sosem ismertben volna be természetesen, hogy nem voltam eleve tökéletes mindenben, amihez csak belefogtam, de Aura is biztosan kezdte valahol és az ő mestere is, meg azé is, ahogyan elsőre én is csak ajtónyekergéshez hasonlatos hangokat tudtam kierőszakolni a hegedű húrjai közül.
Innen logikusan következett a tény, hogy ár tudtam, hogy az esésnek is megvannak a maga fortélyai, jómagam nem rendelkeztem ezekkel. Hasraesés közben csúnyán megütöttem a térdem, a hirtelen súlytól, amit a páncél okozott pedig a csuklóm is kegyetlenül fájt, de igyekeztem feltápászkodni. Fújtam egyet a sisakrostély alatt, amitől újra rá kellett jöjjek, hogy ez sem volt kényelmesebb. A vámpírok márpedig nehézpáncélban jártak, sokan abban is aludtak, ez még a mi hagyományaink között is ott volt. Nem értettem, hogyan lehetett így létezni.
Elfogadtam a segítő kezet, és beharaptam az ajkam, miközben meghúzta az eleve fájó csuklómat. Leporoltam a térdem, és kicsit megigazítottam a páncélt is, noha a kényelmen nem segített egy fikarcnyit sem.
- Szoktam. - válaszoltam röviden. Így belegondolva a vívók, főleg az elegánsabb tőrkard forgatói gyakran jobban hasonlítottak táncosokhoz, semmint pallost lengető katonákhoz. Felsóhajtottam. Tehát lépkedni fogok. Nem éppen így képzeltem el ezt a vívás dolgot, de már kezdtem sejteni, hogy ami Aurával és velem kapcsolatos, az valahogy soha nem a számításaim szerint fog elsülni. Megpróbáltam leutánozni a sasszéját. A tánctanárom ezért nekiszögezett volna a falnak, szó szerint, pár centivel a föld fölé, hogy érezzem milyen is igazán légiesnek lenni. Igyekeztem levetkőzni a tánctéri sasszékat, hogy a súlypontom valóban mély legyen, és ne hullámozzak fel-le, ahogyan az egyébként a parketten lenne. Inkább a férfiak határozott lépéseit igyekeztem magam elé képzelni. Nehezebb volt, mint vártam, túlságosan belém verték korábbról a mozdulatokat, amik egy másik környezetben voltak helyesek. Amint megtanultam vertikálisan stabil maradni, megpróbálkoztam két sasszé végén egy támáasztással és egy ütéssel, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne tűnjek még annál is nevetségesebbnek, mint amennyire nyilvánvalóan voltam…

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Szívemből való tényleges örömmel nyugtáztam, hogy a kisasszony sebesen elsajátította a szükséges lépéseket. Lépései összeszedettnek bizonyultak - noha látszott egy kissé, hogy a vért igen megzavarja az eredeti koncepcióját a súlypontról - de végül is ha nem számítjuk kissé túlzott ruganyosságát, az egész meglehetősen jónak bizonyult. Az utóbbit fel se vetettem, hiszen bizonyára tanult táncolni, és csak az alapján, amit magam is átéltem itt a tánctanárom autoriter és erőszakos természete miatt, nem is csodálom, hogy komoly kihívást jelent ezeket az ösztönöket visszafogni, főleg, hogy én magam adtam az asszociációt a tánctérrel kapcsolatban. A bezáró ütés is rendben volt, ezellen már nem tudnék olyasfajta galád trükkökkel védekezni, mint korábbi akciója ellen, hanem igen határozottan blokkolnom vagy teljesen kitérnem kellett volna. Elégedetten bólintottam tehát néhányat, majd kopott bőrkesztyűmmel tapsoltam kettőt, hogy felhívjam a figyelmét.
- Ez egészen tűrhető volt. Fegyvertelen emberek ellen már tudna időt nyerni talán. - Bíztattam sztoikus arckifejezzéssel. Mesteremtől tudom, hogy nem jó dolog nagyon dicsérni az újoncot, mert hamar elszalad vele a ló, míg dícséret hiányában viszont elveszíti minden motivációját, és rosszabbul fog performálni, mint az edzés kezdete előtt. Így hát megpróbáltam beállni az arany középútra e téren.
Minthogy nem láttam kivetnivalót mozgásában, itt volt az ideje tovább lépni. Közelebb léptem, és egy határozott, de nem túl íves mozdulattal előrántottam a gyakorlókardot. A fegyver súlyozása más volt, mint jóanyám relikviájának, mégis csak akkor lennék félelemben emiatt, ha tapasztalt ellenfél ellen kellene éles helyzetben megmérkőznöm. Így hát a nem éles, nem hegyes, de határozottan jól edzett vasdarabbal megálltam egy lépésnyire a kisasszonytól. Nem volt valami szép ez a fegyver egyébbiránt, még a markolatkosáron sem hagytak egyetlen apró díszes motívumot. Egyébiránt ez egy gyakorlati megfontolás, ugyanis az újoncok rendszerint rövid figyelmét könnyen elvonhatnák az ilyen elemek. Kicsit rövidebbek voltak ezek a tényleges fegyvereknél, hogy ne lehessen esetlegesen technika helyett erővel vagy távolsággal kompenzálni a gyakorlótárs fölött. Vállmagasságba emeltem a fegyvert, vízszintesen, hogy a társam is jól lássa a rostélytól.
- Nos Laetitia kisasszony, ez lesz itt az ön barátja, ameddig trenírozom magát. Habár éle nincs, és hegye se, vasból van így legyen óvatos vele kegyed, mert én azért odafigyelek, de sokkal könnyebb önmagában kárt tenni, mint gondolná. - Mondtam, majd megfogtam a hegyét, és meghajtottam a pengéjét, a hegyét egészen a markolatához érintve. - Rendkívül rugalmas fegyver, ezt számolja bele, amikor támad vele, mert láttam már meggondolatlan rángatás miatt félszeművé lett újoncot. - Majd a figyelmeztetések után végigmutattam a kard részeit szabad kezemmel. - Ez itt a markolat, értelem szerűen itt fogjuk a fegyvert. Ezt az ujjaim irányából körül veszi a markolatkosár. Ez a rész itt természetesen a penge. A markolatkosár felőli oldala az úgynevezett hosszú éle, a másik pedig a rövid él. Persze nem hosszban van közöttük különbség. Az ott a végén a hegye. A teljes penge hegy felőli része a penge gyengéje, a kezem felőli része pedig az erőse. Na most, kisasszony, egy komoly kérdés következik. - Majd észrevétlenül vettem egy mélyebb levegőt. A mesterem velem is eljátszotta ezt a tréfát, és nekem is kellett, hogy egy életre megtanuljam a helyes választ. Ráfektettem hát a pengét a bal tenyeremre, és a társam elé emeltem a fegyvert. - Mondja meg nekem, melyik a kard veszélyes része?

Felhasználó profiljának megtekintése

10 Re: [Magánjáték - Aura&Laetitia] Kunst des Fechtens on Hétf. Nov. 19, 2018 10:52 pm

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Tűrhető. Elsőre a tűrhető egészen megfelelőnek hangzott, mégha én kifejezetten csapnivalónak is éreztem a saját teljesítményem. Igyekeztem reálisan hozzáállni a dologhoz, hogy még csak ma kezdtem és a vívás olyan tudomány volt, amit mások évekig gyakoroltak, hogy akár egyszer győzni tudjanak. Talán meglepő lehetett, de tudtam, hogy nem voltam mindenben kiemelkedő, ez már a Rotmantel toronyban is bebizonyosodott. Volt amihez értettem, és volt ami annyira hidegen hagyott, hogy nem fektettem elég energiát abba, hogy tökéletesítsem magam. Megelégedtem a középszerűséggel sok téren annak érdekében, hogy foglalkozhassak olyan dolgokkal, amik valóban érdekeltek. Inkább azokban akartam elég jó lenni. A neurológiában, a psziché tanulmányozásában és a zenében. A vívást úgy kezeltem, mint érdekes újdonságot, amiben majd kiderül, mennyire van hozzá tehetségem. Annyi volt csupán a dolgom, hogy a lehető legjobban koncentrálok arra, amit a tanítóm mond és a gyakorlás során igyekezni fogok mindent beleadni, hogy a lehető legtökéletesebben hajtsam végre az utasításokat. Ez nem jelentette azt, hogy nem érdekelt, de nem is támasztottam magam felé irreális elvárásokat. Másik kérdés volt, hogy vajon élvezem-e a tanulást, hiszen ha igen, úgy szívesen fektettem bele az időm és az energiám. Ez és a tehetség is olyan dolgok voltak, amik viszont nem az első óra első tíz percében dőlnek el.
A sok lépegetés után pedig végre előkerült a tőrkard. Bár Aura úgy tartotta a fegyvert, hogy a sisak ne legyen akadály, már most megutáltam annyira, hogy az elméleti oktatáshoz inkább levettem, és a kezemben lógatva vettem szemügyre a fegyvert, amivel elvileg a későbbiekben gyakorolni fogok. A szikék mindig élesek voltak, attól a pillanattól kezdve, hogy először a kezünkbe adták. Aki megvágta magát vele, az kénytelen volt a saját kárán megtanulni, hogy hogyan kellett helyesen fogni, és hogy éles dolgokkal nem érte meg játszadozni. Közelebb léptem, hogy lássam a fegyver minden részét. Annyira nem voltam ostoba, hogy a markolatot, pengét és a markolatkosarat ne ismerjem fel, de a többi valóban újdonság volt. A gyakorlat szempontjából nem tűnt fontosnak, mégis igyekeztem megjegyezni őket, ha esetleg a későbbiekben Aura instrukcióiban szerepelne a nevük, akkor tudjam miről van szó. Gyengéje, erőse… Mégis miért készítene gyenge részt bárki egy kardnak? Ezt persze nem kérdeztem meg, attól teljesen hülyének látszottam volna, így inkább csak bólogattam minden mondatrésznél, hogy felfogtam. A kérdésénél félrebillentettem a fejem. Biztos voltam benne, hogy ez egy beugratós kérdés, aminek a válasza egyáltalán nem triviális. Mindenki azt mondta volna, hogy a penge. Vagy azt, hogy a hegye. De a markolat és a kosara volt a legmasszívabb része, kellő erővel a megfelelő helyen eltalálva az ellenfelet könnyedén leüthettem volna vele bárkit.
- Az egész az. - vontam meg végül a vállam. Nekem mindegyik része veszélyesnek tűnt. Vágás, szúrás ütés… Megfelelően kivitelezve épp oly hatékony. Persze úgy sejtettem, hogy Aura nem ezt a választ várta, de azt is, hogy mindjárt el fogja nekem mondani, mi lett volna a helyes megfejtés. Egyelőre nem nyúltam a fegyverért, csak türelmesen várakoztam.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Elismerően kellett bólintanom, ugyanis a kisasszony kiváló érzékkel rátapintott a rejtély kulcsára. A kard, mint fegyver nem tartalmazott olyan porciót, mellyel ne lehetett volna valaki életét egy szempillantás alatt elvenni - noha ez az ember kezéről is elmondható volt, ha valaki ügyesen használta. Ha bármi más választ adott volna a kisasszony, esetlegesen a pengét, melyet a legtöbb újonc mondani szokott, hát alaposan meg kellett volna ütnöm. Hogy egy életre bevésődjön neki, mennyire is fontos mindent kihasználni abból, mit kezünkbe veszünk a harctéren. Egyébiránt még az okosabb újoncok is el szokták rontani, hiszen ki ne arra gondolna, hogy a penge az, mellyel életet oltunk? Ez az a válasz, ami legelőször az harcos eszébe jut. Laetitia kisasszony azonban képes volt a sztereotip víziókon kívül is gondolkodni, ami határozottan dicséretet érdemelt.
- Nagyon jó meglátás, így van. - Helyeseltem, majd pedig átnyújtottam neki a fegyvert a pengéjénél fogva. - A képzelet is fegyver. Aki jobban tudja használni, győzni fog. A kard minden részével lehet halálos sérülést okozni, nem kétséges ez. Egyet még azonban jó megjegyezni az elején: Ugyan annyira veszélyes az ellenfélre, mint amennyire a forgatójára.
Hátráltam egynehány lépést, hogy egy kicsit beszélhessek arról is, amiért ma a kisasszony egész végül is itt van. - Mielőtt tehát rátérnék a különféle mozdulatokra, először szeretném, hogy megjegyezze: Ruganyosabb a penge, mint gondolná. Lobogtassa meg! - Magam is így tettem, amin kitűnően látszott, hogyan hajlik meg a remekül edzett acél akár derékszögben is. - Jó néhány heges-félszemű gyakornokot láttam amiatt, mert teljesen elfelejtette, hogy mennyire is könnyen mozog az acél. Ne kövesse el ezt a baklövést, ha kérhetem, mert még a végén énrám fogják, hogy kivertem a szemét itt mulatozás közben. - Kacsintottam a végén, jelezve hogy tréfának gondolom a megjegyzést. - Illetőleg ha valaki olyasmi vértezetet visel, mint az őseink, eszébe ne jusson megtámadni ezzel. Csak kicsorbítja a pengét, vagy még rosszabb, eltörik, és meg is ölheti vele önmagát.
A kellő figyelmeztetések után magam is elővontam a gyakorlókardot, és magam elé rajzoltam a félig fagyos reggeli homokba egy plusz-szimbólumot, azt középpontjában elmetszve egy X-jellel. Odakarcoltam a kisasszony elé is ezt.
- Ha nézi az ellenfelét, mindig képzelje ezt őrá olyan módon, hogy a középpontja az a szívénél legyen. Ez alapján fogjuk tanulni a vágásokat. A legfelső, ami a fejére jutna, az lesz az "egyes" vonal, és így tovább nyolcig. Azért fontos mindez, mert a tőrvívásban úgynevezett formagyakrolatokat tanulunk. Ezek persze nem fognak működni a való életben, de legalább lesz egy általános elgondolása, hogy hogyan kell a dolgoknak nekikezdeni. - Láthatóan mosolyogtam, hiszen eszembe jutottak azok a napok, amikor jómagam is úgy gondoltam, minden gyakorlat hibátlan ismeretétől felfuvalkodva, hogy az ellenfelem is lesz olyan kegyelmes, és csak azokat fogja használni ellenem. A mai napig őrzöm az emlékét pökhendi elhatározásomnak egy heg képében a bal vállamon. Laetitia kisasszonyon végignézve azonban nem véltem jó elképzelésnek, hogy hasonlókkal tarkítsam - vagy hogy éles fegyverrel gyakoroljunk, mint mi - így tanácsosnak tartottam megosztani vele ezt jó előre. Mindennek utána már csak az maradt hátra, hogy végtére megtudjam, mit is vél ez eddig, vagy hogy van-e valami, amit nehezen értett meg. Vállamra támasztva a pengémet szóltam hát.
- No de, nem tanulás az, ha itt monologizálok. Van esetleg kérdése? Megjegyzése vagy hozzáfűzni valója a dolgokhoz esetleg?

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A hátam mögé tettem a kezeim, és kihúztam magam a dícséretre. Újra a tanteremben éreztem magamat, amikor minden mondat egyben vizsga volt, és aki hibázott, abból sosem lehetett több boncmesternél. Tőlem, mivel a családbó lánya voltam, mindig jóval többet vártak, mint másoktól. Tökéletesnek kellett lennem, sőt egyenesen úgy kellett szüéletnem, hogy minden válasz ott volt a fejemben. Nem hozhattam szégyent az apámra, sem pedig nővéreimre. Pedig ez most más volt. Talán családon egyes tagjai értettek némiképp a fegyverekhez, csakhogy megvédjék magukat, de soha egyikük sem számított vívómseternek. Mi mágusok voltunk és tudósok, a mi értékünk az volt, ami a fejünkben leledzett s mégis… Ahogy egyre többet tnaulmányoztam az elmét, úgy jöttem rá, hogy nem választható el a testtől, ami hordozta.
Átvettem a fegyvert és bólintottam. Tudtam, hogy ez az egyik legkönnyebb fegyver, amit még kardként tartottak számon, ezalatt már csak a tőr volt, de azzal nem lehetett vívni, csak hátba döfni másokat. Megvolt annak a helye és az ideje is, ahogyan a méregnek is, mégsem helyettesíthette egyik sem a tőrkard eleganciáját. Megsuhogtattam, erősen, hogy érezzem a penge rugalmasságát, nem mintha lett volna tapasztalatom ezzel kapcsolatban. Az biztos volt, ha túl erősen suhintotta meg, a hegye nem a karom meghosszabbítása volt, hanem elhajlott. Simulékony volt. Hajlékony. Ez tetszett.
- Igyekezni fogok nem megsebezni magam vele, de jó esetben nem kéne a penge útjában lennem. - csak úgy próbából szúrtam vele előre kettőt, majd úrja suhintottam. - Tehát nehézpáncél ellen nem jó. És ha képes volnék a résekbe szúrni? Vagy menjek biztosra és akkor sem?
Nem tudtam felvenni a páncélt, de azért láttam már néhányat. Ahhoz, hogy mozogni tudjanak benne a katonák, számtalan illesztésre volt szükség. A nyaknál, könyöknél esetleg a deréknál, ahova egy ilyen vékony kart be tudott hatolni egy végzetes szúrással. Tűpontosnak kellett lenni hozzá, de nem tűnt lehetetlennek sem. Nem volt nehezebb, mint egy ér két végét összevarrni. A csorbítás meg a törés viszont nem hangzott jól.
Megszemléltem az X-et és megpróbáltam Aurára képzelni az irányokat, hiszen ő lesz a gyakorlópartnerem.
- Csak kétdimenziós? - kérdeztem teljesen komolyan. Laterálit oldalat, caudális és kraniális, de hiányzott a mediansaggitális sík, ami talán a fentről egyenesen lefelé vágás lehetett volna. Az irányok mindenesetre ismerősek voltak az anatómia szemináriumokról, és érdekes módon attól tartottam, hogy az fog összezavarni, ha az irányok és parancsok németül hangzanak majd el a latin helyett. A latintudásom nem volt éppen jó, nem ismertem a régi mondásokat, és nem tudtam volna önállóan mondatokat alkotni, de az anatómiai elnevezések elengedhetetlenek voltak a szakmámban. A formagyakorlatokra szintén bólintottam, azzal nem lesz problémám… legalábbis úgy gondoltam semmiben sem fog különbözni attól, mint mikor tánclépéseket gyakoroltam.
Elgondolkoztam, hogy van-e kérdésem, bár ami eddig volt, azt mind feltettem menet közben.
- Hány formagyakorlatot fogunk megtanulni, mielőtt elkezdünk vívni gyakorolni? Vannak olyan dolgok, amiket a felügeleted nélkül is tudok gyakorolni? Naponta mennyi időt kell gyakorlásra szánnom és te ebből mennyit tudsz velem foglalkozni? - tettem fel mindent ami hirtelen eszembe jutott. Nem volt szoros időbeosztásom, volt a hegedű, volt az esettanulmányok leírása és rendszerezése, és a kötelező diplomáciai programok, de a pontos tervezés volt a kulcsa annak, hogy végül minden belefért.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Szerencsére arra is volt Isten adta esze a kisasszonynak, hogy helyén való kérdéseket tegyen fel. Ennek igen megörültem, mert legalább tényleg figyel, ez azt indikálja. Az első kérdés mindjárt egy magától értetődő dolog, ugyanis a vértek rengeteg sebezhető pontot rejtenek magukban, amik többnyire egybe is esnek az emberek legsérülékenyebb porcióival, az ízületekkel. Tehát volt is alapja és értelme annak, amit felvetett, azonban egyetlen hiányosság okán meg kellett ráznom fejemet.
- Jó elképzelés, de sajnos továbbra sem javaslom. Legelőször is azért, mert nem kétlem ugyan, hogy a kisasszony kezei precízen és pontosan mozognak, hiszen hegedül és szikével is bánik, ahol minden milliméter számít, de amint éles gyakorlatban lesz része, meglátja rögvest, hogy egy igen másfajta feszültség lesz úrrá a testén, és ennek következtében örömét fogja abban is lelni, ha legalább a megfelelő irányból indította a támadást. Ez nem az ön hibája lesz, a legjobbakkal is megesik, sok év tapasztalat után is, főleg, ha az ellenfele kellően félelmetes. Így hát ezt nem javasolnám továbbra se.
Ami meglepett, az a kérdése az irányokkal kapcsolatban. Egy darabig gondolkodnom kellett, hogy mégis mire gondol a kétdimenziósság alatt - noha legfeljebb néhányszor olvastam ezt a kifejezést így - aztán rájöttem, és ismét megráztam a fejemet. Ez is remek meglátás volt, de azt hiszem egyetlen vívónak sem jutott eszébe, hogy ebben az irányzatban keressen támadási felületet az ellenfelén.
- Nem lesz szükség más indikációra, mert az önnön mozgása fogja korlátozni, vagy épp engedni majd olyan irányokból mozogni, amiket nem is sejtett eddig. Mondjuk úgy, hogy a saját mozgástere, illetve a mozdulatok típusa majd megadja a tér teljességét. Na meg ismét csak gondolnunk kell arra, hogy milyen irányból szeretne erőt kifejteni, és hogy az izomzata hogyan engedi ezt majd meg - de hát ez én nálam ön bizonyosan jobban tudja. - Mosolyodtam el, örülve annak, hogy nem kell kamaszfiú-újonc kezdőkkel ellentétben külön magyarázatot tartanom erről. Persze, én magam is csak annyit tudtam, amit én is kitapasztaltam, és próbáltam józan ésszel összerakni. Egy szakértő ebben nálam sokkal jobb lesz. A gyakorlásra vonatkozó kérdésekre már könnyebben tudtam válaszolni.
- Négyet minden alkalommal, de mindig lesz szabad vívás is, mert abból tanul az ember. Én minden nap legalább egy órát rá tudok szánni erre, ha nem utazok épp - de ha utazok, és velem tart, akkor természetesen ott is. Nincs megszabva, hogy mennyi időt kell fordítania erre, de minél többet szeretne, annál jobb. Erőnlét terén úgy vélem, hogy legalább két óra jó lenne, hiszen őszinte jó indulattal, de jelenleg nem bizonyos, hogy egyáltalán esélye lenne hárítani egy komolyabb összeütközés során. Az pedig már csak előnyös, hogy az igényesen megmunkált test a férfiak számára is vonzóbb lehet. - Kacsintottam, hogy még véletlenül se arra gondoljon, hogy bárminemű csipkelődés lenne ez a részemről. Kétségtelen, hogy semmilyen vonzalom-jellegű problémája nem akadt, de az meg önálló tapasztalatom, hogy a férfiak talán jobban értékelik, ha más jellegű tevékenységben is részt vehetnek az együtt töltött minőségi időben, mint a bálteremben való mosolygás - férfiak alatt pedig az Erhard bátyámtól messze eltérő illetőket értem. - Hogy pedig mit tud gyakorolni... Hát első sorban erősítést: súlyokat emelni, fekvőtámaszokat végezni, húzódzkodni. De erőnlét miatt a futás és az úszás is jó ötlet lehet. Technikai részben pedig nem mást, mint a formagyakorlatokat sok-meg-sokszor száz alkalommal. Eltántorítónak tűnhet elsőre, de ne aggódjon, idővel belejön. - Bólogattam határozottan. Innentől csak a Kisasszony eltökéltségén múlt a dolog. De ha ennyitől feladja, nem is való vívónak, ez kétségtelen. Sóhajtottam hát egyet. - Van még esetleg kérdése? Ha nincs, kezdhetjük a legelső gyakorlatunkat.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A páncélos ellenfelejte vonatkozóan elfogadtam, amit Aura mondott. Nem tudtam, látott-e már valódi csatát életében, de párbajban már bizonyosan részt vett, így ennek a gyakorlatáról nálam messze több tapasztalattal kellett rendelkeznie. A tanteremben nem létezett büszkeség vagy ego, aki oda betette a lábát, az abban a pillanatban elfogadta a falakon belül uralkodó erőviszonyokat, jelen esetben én azt, hogy a harcra vonatkozó kérdésekben Aura messze fölttem állt. A harc hevében talán valóban elveszett a pontosság, a vér tombolása és az életösztön felülírhatta a gyakorlóteremben esetlegesen elsajátított precizitást. Bólintottam hát a nő szavaira, és engedtem, hogy haladjunk.
Az irányokkal kapcsolatban a magyarázata viszont az én elméletemet támasztotta alá. A csillag forma csupán egyszerűítés volt, hiszen az előre hátra mozgások adtak az egésznek mélységet is, a szélesség és magasság mellett, hiszen a karomat is hátra tudtam húzni, illetve előre tudtam nyújtani. Nem kezdtem el viszont vitatkozni, ugyanis ő maga is mondta, hogy majd a saját mozdulataim adják meg a tér teljességét. Ennyi magyarázattal igazából elégedett is voltam. A vívás mesterségét nem a tudósok számára találták fel, ezzel pedig nem is volt egyáltalán semmi baj. Mindenkinek meg volt a maga haszna és szerepe. A vívómesterek nem volt könyvmolyok és a könyvmolyok sem lehettek soha olyan vívómesterek, akik saját stílusokat találtak volna ki. Valaki egyszer azt mondta, hogy az a jó katona, amelyik követi a parancsot, nem az, amelyik gondolkozik, és hogy a csatában, aki túl sokat agyal a következő mozdulaton, az halott.
- Jól van. - bólintottam hát ismételten rá a magyarázatra. Majd a gyakorlatban úgyis ki fog derülni. Inkább arra koncentráltam, hogy megjegyezzem a napi leckét, vagyis azt, amit napról napra telejsítenem kell majd. Tehát négy formagyakorlat és vívás naponta egyszer egy órában. Ez eddig rendben is volt, bár meglepődtem, mikor említette, hogy elkísérhetném az útjaira. Erre valójában még sosem gondoltam. Bizonyára tanulságos lett volna megfigyelni munka közben egy Neulandert, ugyanakkor sejtettem, hogy valahol így is fáradtság lehet Aurának folyton engem istápolni, s talán felüdülésnek élheti meg a perceket, amikor kicsit mást is csinálhat. Ugyanakkor, ha így lenne, akkor vajon udvariasságból úgyis megemlítette volna, vagy talán inkább elhallgatta volna a lehetőséget? Felélénkített viszont a gondolat, hogy többet láthatnék a vidékből is, hogyha elkísérném ide-oda, és később jönne el az idő, amikor már a Neulander torony lehetőségeit is szűkösnek érezném.
- Köszönöm, mindenképpen át fogom gondolni a lehetőséget. - válaszoltma udvariasan. Nem akartam rögvest kapni az alkalmon, hisz, ha mégsem úgy gondolta, akkor nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Kevés olyan dolog volt, ahol nem vártam el, hogy az én kívánságaim érvényesüljenek, de ez most olyan volt.
A férfiakkal kapcsolatos kacsintásán először megdöbbentem, majd elnevettem magam. Aura volt a legkevésbé nőies nő, akivel találkoztam eddig, így eddig bele sem gondoltam az ő preferenciáiba ilyen téren. Azt viszont már megtanultam, hogy ahény ember és vámpír, annyi féle ízlés. Bizonyosan voltak férfiak és talán nők is, akiknek pontosan a magas és erős nők voltak az esetei, ráadásul ebben a kategóriában Aura pontosan olyan volt, mint amilyennek viking őseink pajzsos szüzeit leírták.
- Biztosan igaza van, bár úgy vélem ebben nem kelhetnék önnel versenyre úgysem. Nem is szeretném, ha pont egy ilyen ügy verne éket közénk. Szerencsémre sokan kedvelik a törékeny típusú nőket is, felébreszti bennük a védelmező ösztönöket. - válaszoltam vidáman. A férfiak szerették magukat nagynak, erősnek és rendíthetetlennek érezni mellettünk, akkor is, ha a lelkük mélyén sokszor tudták, hogy ez csupán illúzió. Az önbizalmuknak szüksége volt rá, hogy valamiben jobbnak lássák magukat nálunk, csak úgy érezhették magukat biztonságban. Nem akartam ezt elvenni tőlük, és egyszerűbb volt adni a kedveset, ártatlant, de főképp a gyengét kezdetekben, akit a széltől is óvni kell. Eddigi tapasztalataim alapján a modell működött. Az erőnlétemre eddig még senki sem mert panaszkodni, bár én sem éreztem úgy, hogy valaha szégyenben maradtam volna. Adta magát a kérdés, hogy akkor mégis miért akartam vívni is megtanulni, de ez egyszerű volt. Attól még, hogy megadtam nekik az erő illúzióját, attól még nem kellett, hogy valóban védtelen is legyek.
Az erőnléti gyakorlatokra figyeltem, de láthatta, ahogyan lassan összehúzódnak a szemöldkeim. Egyszerűen nem láttam magamat, ahogy súlyokat emelgetek, vagy fekvőtámaszokat végzek… Elég nevetségesen nzétem volna ki közben.
- Futni biztosan nem fogok. Ahhoz nagyon kergetnie kéne valakinek. Ellenben az úszás jól hangzik, otthon a tengerben nyaranta gyakran gyakoroltam is, így hálás lennék, ha tudna ajánlani egy erre alkalmas helyet. - a fürdő, ahol együtt jártunk még érkezésem napján meleg is volt ehhez, és nem is volt elég mély, télidőben pedig a természetes vizek sem jöhettek számításba. A tengert szerettem, ráadásul a Rotmantel torony Veronia egyik legdélebbi csücskében kapott helyett, így a telek sosem voltak túlságosan kemények arrafelé. A tenger alkalmas volt úszásra egészen március végétől november elejéig is akár. Itt viszont a befagyott Nordenfluss nem volt túl kecsegtető látvány. A többi gyakorlatot inkább nem kommentáltam, egyelőre elszánt voltam, hogy megpróbálkozzak velük, és a sok ismétlés sem táncotrított el.
- Azt hiszem nagyjából háromszáz barackot és szilvát varrtam össze eddig, hogy egyes műtétek során már tökéletesen menjenek a megfelelő öltések. - válaszoltam neki mosolyogva. - A mozdulatok monoton gyakorlásával szerintem nem lesz problémám. Nincs több kérdésem. - válaszoltam neki. Mostmár jöhettek a formagyakorlatok.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Jót nevettem a megjegyzésén a férfiakkal kapcsolatos tréfám ügyén. Még hogy éket verjen közénk! Nagyon is jól tudtam magamról, hogy nem tartozom azok közé a kisasszonyok közé, akik után nyaktekercs madár módjára forgatják a fejüket az úri népek. Egészen egyszerűen nem volt ehhez jó alkatom, és az sem segített rá a dologra, hogy viselkedésemet is inkább a vidéki fehérnép férfiasabb megnyilvánulásai jellemezték. Diplomácia terén ez ugyan előnyömre vált, hiszen így bárkivel is tárgyaltam, találhatott bennem valami kinézetre kellemeset meg társaságra kellemeset is, bár egyikből sem túl sokat. Az meg, hogy házasodjak rendkívül messze állt tőlem egyelőre. Tudtam, hogy magasan vagyok a családfán, így minden bizonnyal valamiféle előre megrendelt vőlegényt kapok majd, jóllehet csak arra várnak, hogy megsérüljek és visszavonuljak emiatt. Így hát nem is szerettem volna mások után nézelődni, majd azt kell elfogadnom, akit kapok, s pont ezért legyintettem Laetitia kisasszony megjegyzésén.
- A nálamnál azért jóval kevésbé tónusoltakra gondoltam, természetesen.
Noha láttam, hogy nem nyűgözik le teljes körűen az általam felkínált edzési alternatívák, annak megörültem, hogy legalább úszni szeretne. Fürödni szerettem ugyan, de cél nélkül úszni egy egészen más elfoglaltság volt, sokkal kevésbé a kedvemre való. Arra hogy hol lehetne, rögvest ajánlani szerettem volna a Nordenfluss habjait, még ilyen fagyosan is, de egyhamar elhessegettem a lehetőségét is a dolognak. Nem tudtam magam előtt sehogyan se látni, ahogy a kisasszony levetkőzve a légtáblák közé veti magát, még ha ez a vidéki emberek kedvelt télidei erőpróbája és szórakozása is volt. Szerencsére sok meleg vizű forrás fakadt a környéken, amik miatt a többi természetes víz is egy fokkal melegebbnek bizonyult, mint északabbra.
- Van egy Nordenfluss-holtág nem olyan messze délre a tornyunktól. A föld melege miatt nem fagy be télen sem, bár még így is kellően hideg, ha nem bánja. Senki nem jár arrafelé, tekintve, hogy nem könnyű megközelíteni, de majd megmutatom az utat, ha szeretné. - Mondtam az első lehetőséget, ami eszembe jutott. A "nehéz megközelítés" részleteit nem kívántam felfedni ugyan, hiszen ha megtudná, hogy hosszú métereket kell vadrózsa és kökény éles horgai között görnyedve, félig sárba süllyedve törtetni, bizonyosan most helyben nemet mondana. Ha már ott leszünk azonban, sokkal kisebb eséllyel visszakozik majd.
Örömmel nyugtáztam hát, hogy a monotonitás sem akadály, és hogy készen is áll, így hát gyorsan át is tértem  a tényleges mozdulatokra. Kezdtem is a legeslegkisebb és alapabb porciókkal.
- Három módon fog a pengéjével ártani az ellenfelének. Ezek nevezetesen a 'csapás', a 'vágás' és a 'szúrás'. A legutolsót nem kell magyaráznom, úgy vélem. Egyetlen dologra figyeljen, ha szúr: Nem írhat le a keze ívet, mert a kardjának pengéje azt nem fogja alaposan bírni, és nem fog akkora erővel támadni, mint szeretne. - Mondtam, és demonstráltam is az illető mozdulatot a kardomat a vállamhoz emelve, majd nyílegyenesen előre döfve. - A másik kettő között már nem ilyen nyilvánvaló a különbség. Legelőször is a csapás egy olyan dolog, ami nagyon nehezen használható ilyen könnyed pengéjű apparátusnál, mint ez itt, ugyan is egy csapás esetében... - Látványosan megmozgattam félkörívesen a csuklóm - ...Csak a csuklója fog mozogni,  karja nem. Ritkán is használjuk, de ha esetleg egy nehezebb kard kerül valaha a kezébe, jó hasznát veheti. A vágás pedig egy teljes kart igénylő mozdulat. - Mondtam, majd lendületesen demonstráltam mindegyik formát, és intettem, hogy csinálja utánam ő maga is. - Vágás. Csapás. Szúrás. - Majd miután meggyőződtem arról, hogy a kisasszony is megértette, és jól kivitelezte mindegyiket, bólintva jeleztem, hogy egyelőre megpihenhet.
- Védekezni is létfontosságú. Hárítani főképpen. Az a jó mozdulat és gyakorlat, ami egyszerre véd és támad is. Ilyen vékony és rugalmas pengénél életveszélyes dolog közvetlenül az ellenfél fegyverének útjába tenni a sajátunkat. Eltöri, kicsorbítja, elferdíti, vagy csak szimplán meg sem állítja a csapást, ha az ő kardja nehezebb. Mi itt félköríves mozdulatokkal inkább elvezetjük az ellenfél támadását. Próbáljon meg az 'egyes' vonal mentén vágni egyet felém! - Mondtam, majd felkészültem hárítani a támadást. Ahogy pedig megindult, egyszerűen a legfinomabb kontaktus után balról-jobbra lefelé könnyeden elvezettem a pengéjét. - Egyszerű fizika tudomány ez. Ha az ellenfél egy adott irányból fejt ki erőt, arra oldalasan nem lesz képes ellent tartani neki. Próbálja most ön védeni! Lassú leszek, egyes vonal, vágás. Készüljön! - Majd én magam is, egy kölykeivel játszó anyafarkas gyengédségével egy ádáznak tűnő, de szinte ártalmatlan vágással próbáltam meg a kisasszony figyelmét. Amennyiszer kellett, újrakezdtem, egész addig, amíg ő maga is kiválóan el nem tudta vezetni támadásom. Ha ezeken túljutunk, hát tényleg csak a mai négy formagyakorlat, és a legvége, a szabad vívás marad hátra. Őszintén, az érdekelt legjobban, hiszen az mutatta meg, mennyi tehetsége is lesz a dologhoz társamnak, és hogy milyen gyorsan tanul. Kicsit talán reméltem, hogy gyorsabban a kelleténél, ugyan is ha utaznom kellene, örvendenék, ha lenne ki a hátam védje. Meg a sajátját is, hiszen nálamnál sokkal nagyobb a kisasszony értéke a hierarchiában.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Valahogy úgy éreztem, hogy ma sem fogok tbbet megtudni Aura féltve titkolt szerelmi életéről, vagy annak hiányáról. Bár ez a téma nem víváshoz, hanem inkább kellemes délutáni teához illett, ki mondhatta volna meg, hogy miről beszélhetünk egymás között és miről nem? Persze jól tudtam én is, hogy semmilyen románc nem lehet hosszútávú, s minden flört, minden játék csak szórakoztató fűszere az életnek, ameddig férjhez nem adnak minket valakihez, akit majd a családunk kijelöl. Bár ki tudja, lehet ezt a szokást később is megtartom, ha a jövendőbelim nem lenne elég szórakoztató, vagy valamilyen szemszgből nem kielégítő. Nem lepett volna meg azonban, ha Aura ennél sokkal merevebben fogta volna fel ezeket a dolgokat. Már megsejtettem az első találkozásunkkor, hogy az a bizonyos szilárd erkölcs, amit a templomban ájtatoskódő keresztények mondanak magukénak benne is fellelhető, és valószínűleg megpróbál majd a magánéletében is mindent úgy csinálni, ahogyan azt vagy az előljárói vagy a Biblia megmondja majd. Tartózkodása így végső soron érthető volt, de egyszer még mindenképp ki akartam deríteni az igazságot. Én legalább semmiféle deviancia fölött nem ítélkeztem, csupán gyermeki kíváncsisággal próbáltam volna meg kideríteni a mögöttes okokat és mélyebb érzéseket. Mindenesetre most annyiban hagytam a témát. Lesz még időnk bőven egymással, ami számtalan alkalmat ad majd egy esetleges lebukáshoz.
Az úszás edig úgy tűnt valóban a Nordenflussban fog megesni. Valahogy nem vigasztalt, hogy nem annyira nagyon hideg az a holtág, főleg hogy lehetséges, hogy erről egészen más fogalmaink voltak. Egy próbát viszont megért, legfeljebb nem megyek el többet.
- Megköszönném, ha egy alkalmas időpontban megmutatná. Ha túlságosan hideg lesz még az is, akkor legfeljebb feldobom a futást némi játékkal. A különbző fogócskák, de akár a labdajátékok is elég népszerűek szoktak lenni a mi köreinkben is.
„Mi” alatt jelenleg az abroncsszoknyás bálozó társaságot értettem, magas rangú vámpírok gyermekeit, akik együtt játszottak az ünnepségek és bálok alkalmával, és esetlegesen utána is maradhattak atyám vendégszeretete jeléül. Ráadásul öt nővérem volt, mindannyiuknak voltak barátnői, így volt néhány játék a tarsolyomban, amit a szabadban lehetett űzni. Persze mindhez társaság kellett, de roppantmód szégyelltem volna magam, ha nem találnék. Azért reménykedtem, hogy az úszás be fog válni, és nem feleslegesen terheltem Aurát a hely megmutatásával.
Végre azonban rátértünk a konkrét vívómozdulatok gyakorlására, legalábbis reméltem, hogy ez már az lesz. Igyekeztem minden mást kiüríteni a fejemből és csak a feladatra koncentrálni. Tehát vágás, csapás és szúrás. Igyekeztem Aura minden mozdulatát a lehető legpontosabban leutánozni. Amennyire magától értetődőnek tűnt, elsőre pont a szúrás volt a legnehezebb, mert míg a többinél, korrigálhattam önmagam ha hibáztam, a szúrásnál csak egyetlen esélyem volt. Azért legalább háromszor megismételtem mindent, még akkor is, ha jóban ítéltem, hogy kicsit bergződjenek a mozdulatok, és ne lehessen a vak szerencsére fogni, ha valamit jól csináltam.
A védekezésnél bólintottam, és egy az előbb gyakorlottakkal megegyező vágást indítottam Aura felé, csak egyszerűen fentről lefelé, vagyis az egyes vonal mentén, ahogyan mostantól hívni kellett. Szerencsére ez még nem tűnt nehéz zsargonnak. A hárítás mozdulata elég egyszerűnek tűnt, már-már túlságosan is, de valahonnan el kellett indulni.
- Kész! - jeleztem neki, hogy támadhat, de azt nem tudtam, nekem honnan kellett volna kiindulnom, így épp a legutolsó pillanatban tettem meg azt a balról jobbra mozdulatot amiről beszélt. Legalábbis reméltem, hogy úgy értette, hogy nekem balról jobbra és nem neki… A másodiknál már korábban kezdtem, de nem is volt olyan könnyű az időzítés, így beletelt néhány próbába ameddig ráéreztem. Kedvem szerint egy ilyen szimpla csapás elől csak kiléptem volna oldalra, de ha az ennyire egyszerűeket nem tanítottam volna meg hárítani, akkor semmit sem tudtam volna kezdeni egy bonyolultabb manőverrel szemben. Hogy a tempóm, amivel elsajátítottam a mozdulatokat jónak számított-e vagy gyatrának, nem tudtam megítélni, de mindent beleadtam, amim volt. Könnyebb lett volna, ha nem éreztem volna magam a páncéltól lassúnak és nehéznek. Csak abban reménykedhettem, hogy ezen segít majd az erőnléti edzés.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
A kisasszony arcán a hideg ellenére egyesével megjelenő verejtékcseppek adták a tudatomra, hogy bizony, ténylegesen nincsen hozzászokva az ilyen jellegű megterheléshez. Minthogy a saját példámból tudtam, hogy ha valaki fáradt, az mindent szeretne, csak formagyakorlatokat gőzgép-módra ismételgetni nem, így elhatároztam, hogy ma csak kettőt fogok megmutatni. Mint minden tanulásnak a folyamatát, ezt sem lehetett siettetni, mert hamar megutálja a növendék, és minden belefektetett idő kárba vész. Az meg, hogy fegyvertelenül járjon velem az utazásaimon a kisasszony teljességgel nonszensznek és bolondságnak tartom, tekintve hogy bár többnyire tárgyalnom kell, az ügyek nem mindig alacsony esésű folyamként folynak le. Így hát kulcsfontosságú volt a helyes ütemterv tartása.
Egyébiránt is sajnáltam volna a dolgot, ugyanis a társam közel sem mutatkozott nehezen taníthatónak, és valamelyest élveztem is az oktatást, hiszen ritkán kerül ilyesmire sor. Az pedig, hogy a kisasszonynak kézügyessége is van a dologhoz, csak prémium. Nem mondanám tehetségnek, ugyanis érződik, hogy nem küzdősportokhoz szokott, de koordinált, összeszedett, és kiválóan tud utasításokat kopírozni - nyilvánvalóan gyermekkori és családjához kötődő neveltetése miatt. Volt tehát lehetőség benne bőven, és ugyan nem tartom magamat őstehetségnek és rajongónak tőrvívás terén, szinte izgatottan vártam, hogy mégis milyen újítást hoz majd a mozdulataiba egy orvos, ha megérik olyannyira, hogy kiütközzön az egyénisége a formákban.
Elégedetten bólogattam hát, és intettem, hogy eressze le a fegyverét, miután néhány sikertelen próba után elsajátította a hárítás művészetét.
- Ne aggódjon, csak hárítani ritkán fog ténylegesen. Legtöbbször vagy támadás fogja követni, de annál inkább egyben kitérés is. Jó dolog, ha hárít az ember, de még jobb, ha kitér, ezt mindig tartsa észben! - Mondtam, majd oldalasan fordultam neki, hogy jobban lássa a formát, amit mutatni készülök. - Szóval legelőször három ilyen formát fogunk megtanulni. Noha eleinte azt mondtam, hogy négyet, az első alkalomra három is elégséges lesz. Bár egyes mesterek esküsznek, hogy ezeknek vannak neveik, ez hamis megállapítás: Csak az állásoknak vannak. Elsőként az "eke" állást kell megismernie. Enyhén hajlított térdek, kard hegye az ellenfél arcára néz. Kar nem túl hosszan kinyújtva. A bal kezét pedig ne felejtse közel tartani az oldalához, mert különben vagy lóbálni fogja és levágják, vagy túl közel lesz, és nem tud egyensúlyozni vele. - Ahogy magyaráztam, magam is felvettem az említett pozíciót. Ez volt az egyik legegyszerűbb és legalapvetőbb állás, noha valójában hosszúkard technikának indult, és a mesterem abból adaptálta. - Mindhárom forma innét fog indulni ma, szóval jó, ha megjegyzi.
Ezek után pedig demonstráltam is őket. A legelső egy riposzt-ellentámadás típusú forma volt, melynek során belülről, balról-jobbra hárított a vívó, és miután az ellenfél kardja kívül maradt, közelebb lépve gyors vágást mért a nyakra. A második is riposzt volt, ez viszont szúrásra válaszolt, a hármas-kilences vonal mentén egy jobbra lépéssel társítva félretolta a szúrást, ahonnét a penge rövid gyengéjével csapott a fejre. A harmadik pedig egy oldalasan érkező vágást akasztott meg, és levezette az ellenfél kardját egész a földig, mindeközben pedig hátrált egyetlen lépést. Ez nem támadásra volt, hanem inkább idő és térnyerésre. Minek utána mindet elmagyaráztam és alaposan szemléltettem, intettem a kisasszonynak is, hogy próbálja meg mindegyiket a maga rendje szerint. Közben a hibás mozdulatokat türelemmel korrigáltam - senkinek se megy elsőre ösztönösen.
- Gyakorolja, ameddig biztosnak nem érzi őket. Ha pedig megvan, akkor végre kipróbálhatja, milyen is élesben a küzdelem. - Mosolyodtam el sokat sejtetően, bár nem titok, hogy jóllehet én sokkal jobban vártam, mint ő ezt a részét tréningünknek.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Minden fontos tevékenység esszenciája volt, hogy fejben jelen kellett lenni. A műtétnél nem létezett külvilág, csak az orvos és a beteg a műtőasztalon, sőt, sokszor még nem létezett beteg sem, csak beteg szerv vagy nyít seb. Ha a gondolat akárcsak egyetlen pillanatra is elkalandozott, akkor az orvos végzetes hibát ejthetett, ami a beteg életébe került. Bizonyos voltam benne, hogy mikor a mágusok varázsoltak, ugyanígy ki kellett üríteni a fejüket, és én is igyekeztem hasonlóan tenni most, a vívógyakorlatok során is. Új dolgot akartam elsajátítani, és ez a művészet megérdemelte a figyelmemet és a jelenlétemet, ahogyan a tanárom is, hogy megtiszteltem őt ezekkel. Sosem gondoltam volna, hogy valaha még gy fogom érezni magam, mint a Rotmantel torony formalinokban tárolt belső szervekkel díszített tantermeiben, és hogy a vén Jeremiah professzor intelmei, amiket rendszeresen aközben mondott el, hogy fejbevágott minket egy latin szótárral még hasznosak voltak. Persze megmondta már akkor is, hogy lesz az életünknek olyan pillanata, amikor eszünkbe fog jutni, de akkor nem hittük el neki. Soha de soha nem fogom bevallani senkinek, hogy igaza lett.
Amikor jutott egy szusszanásnyi idő és végre leereszthettem a karomat, Aura egy megnyugtatással kezdte a mondandóját az újabb intelem előtt. Ekkor jöttem rá, hogy mi volt a furcsa ebben az egészben a kezdetektől. Hozzá voltam szokva, hogy a tanáraim oktattak. Rávilágítottak a hibáimra, hogy ki tudjam őket javítani, és hogyha valamit jól csináltam, akkor is csak annyit tettem, amennyit elvártak tőlem, nem többet. A dicséret sosem volt több egy-egy elismerő pillantásnál, és a kisdiákok már attól is a fellegekben jártak, ha csupán egy egyetértő bólintást kaptak a nagyrabecsült magiszterektől. Aura viszont dícsért. Bíztatott. Vigasztalt. Így tanítanának a Neulanderek, vagy ez csupán az ő jelleméből fakadt? Ez is része lenne a sokat hangoztatott keresztényi szeretetnek? Nem tudtam megmondani, ahogyan a bíztatással sem tudtam mit kezdeni, pedig ritka volt, hogy én valamilyen szituációban kudarcot valljak. Belemenekültem egy másik pozitívum gondolatába, amit viszont ismertem, és tudtam értékelni, ez pedig a türelem volt. Ha százszor rontottam el a mozdulatot akkor százegyedik alkalommal is nekiálltunk anélkül, hogy a Neulander lehordott volna mindennek. Kivételesen nem hittem, hogy ez a türelem kifejezetten a rangomnak vagy a személyemnek szólt volna, és azt sem hittem, hogy egyszerűen nem mert megfeddni. Az arcon látszódik a harag. Az ajak széle lebiggyed, a vonások megkeményednek, az állkapocs izma megfeszült, a tekintet szűkebb lesz. A bosszúság is hasonló, ennek enyhézz változata. Aura arca viszont olyan volt, mint egy szoboré, sőt néha még annak is láttam halovány árnyékát, hogy élvezi ezt az egészet. S mindez a megfigyelés egyetlen konklúzióban kristályodosott ki:
Minden tanárnak ilyennek kéne lennie.
Következett viszont a gyakorlás következő fázisa, azok a bizonyos formagyakorlatok, melyek újra a teljes koncentrációmat kívánták. Már amikor Aura maygarázott akkor is igyekeztem felvenni a pozíciót, de teljesen csak akkor értettem meg, mikor megmutatta.
- Egyáltalán nem emlékeztet ekére. - jegyeztem meg az állás nevével kapcsolatban, de minden szakmában voltak furcsa asszociációk. Mint mikor emphysema-s tüdőt lószőrhöz hasonlítják, de számtalan ilyet lehetett fellelni a Rotmantel tankönyvekben is.
A legnehezebb az volt, hogy mit kezdjek a balkezemmel. Próbáltam egy nem túl közeli, de nem is túl távoli pozíciót felvenni vele, de valahogy sehogysem tűnt jónak. Bármit is csináltam, csak az jutott eszembe, hogy útban volt, és egyszerűbb lett volna a hátam mögé szorítani, de akkor beleütköztem az egyensúly problematikájába. Végül inkább igyekeztem a formagyakorlatokra koncentrálni, és mindent annyiszor megcsinálni, ameddig nem éreztem tényleg magabiztosnak magam.
- Kívülről látszik valami, amit máshogy kéne? Valahogy nem érzem, hogy mikor lesz tényleg jó… Bár gyanítom talán ezredszerre sem lehet azt mondtani, hogy minden mozdulatom és izmom ott van, ahol lennie kéne. - mondtam tárgyilagosan, majd két forma között kérdőn néztem rá, és reméltem, hogy kiigazítja a tartásom, a kezem, vagy épp a gyakorlótőrkard végét. Szívesen próbálkoztam volna még ezzel órákig, mert tudtam, ha egyszer vége, akkor a vívás jön majd. Egy olyan gyakorlat, amiben nem nyerhettem, legalábbis ma még biztosan nem, így csak figyelhettem és tanulhattam önnön kudarcaimból. Tisztában voltam a szükségességével, de attól még kellemetlen volt.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Mondanom se kell, rengeteg tapasztalatom van nemesekkel is, nem csak a szántóföldek derék munkásaival. Legtöbbje ezeknek pedig főleg abból áll, hogy az illető nembéli személy valamit igen csak akar önmagának. Ez az akarás azonban legfőképp addig tart, ameddig van, aki megszerezze helyette a nevezett dolgot. Ha már neki kell megdolgoznia érte, igen beszűkül a ráfordított erőfeszítés mennyisége, és inkább alternatívát keres rá, mintsem ő kezdene bele.
Hasonlatos viselkedésre számítottam Laetitia kisasszony esetében is a formagyakrolatok esetében is. Vártam, hogy amint belejavítok egy-két gyakorlatába, vagy épp már huszadjára próbálja az adott formát, egész egyszerűen földhöz csapja majd a kardját, és elviharzik. Ezzel szemben a társam rendkívüli akaratot és türelmet tükrözött, amit örömmel vettem. Sőt mitöbb, mintha egészen élvezte volna a gyakorlatok sorozatos ismételgetését. Belegondolva inkább ez az általános környezetből való kiszakadásnak és újfajta megpróbáltatásoknak volt köszönhető. Noha ez legalább annyit elárult a kisasszony személyiségéről, hogy elég felnőttnek mutatkozzék a komfortos belső környezet elhagyásához a cél érdekében, és ezt legalább mindenképp megkedveltem benne. Nem vártam és nem is várhattam, hogy minden nembéli dologban ossza a véleményem, de erre nem is volt szükség, ha tudott más kategóriában jellemet mutatni a kényelmes kalitkából kiengedett összezavarodott pintyén túl.
Azt pedig különösképp is értékeltem, hogy elfogadta és megfogadta a tanácsaim, sőt mitöbb, még kért is útbaigazítást. Az alázat mutatása egy feladathoz szintén olyan tényezőnek bizonyult, ami majdnem maradéktalanul fellelhetetlen volt a mai nemességben. Így hát amikor tanácsot kért, a korábbi türelmes hozzáállásomat nem mellőzve - mert ez az én részemről volt fontos hogy fenntartsam az érdeklődést, de egyébként sem állt messze a természetes személyiségemtől - kijavítottam a hiányosságokat, amiket észleltem a formák kivitelezése során.
- A vívásnak az a jó tulajdonsága, hogy minden, ami végül működik, jó. Persze, nem biztos, hogy tankönyvszerűen "jó", mint ahogy egy matematikai számítás esetében, vagy épp egy vers recitálása során, de ameddig itt valami eléri a célját, ami pedig az ellenfél megsebzése és az ön testének épségben tartása, addig az a mozdulat kiváló volt. Így hát kérdésére válaszolva azt kell hogy mondjam, talán néhány korrigáció elkél, de alapjában véve úgy tűnik ráérzett a dolgok mikéntjére. - Bólintottam, hogy érezze is a dicséretet gesztusaimon. Persze, ahogyan mondtam neki is, majd csatában dől el, hogy mennyire is jól sajátította el a dolgokat. - Javítani legelőször is a bal karján lehet. Nyilván érzi maga is, hogy nem tudja még pontosan meghatározni, hogy hol is lenne jó helyen. Ha elképzeli, hogy valakinek épp pukedlizik, és ehhez megemeli a szoknyája szegélyét, na, ameddig nem mozdul, addig ott jó helyen lesz a keze, ahol ennél a mozdulatnál lenne. Aztán ha mozog, és épp egyensúlt kellene tartania, mivel úgy is oldalélével van a teste ellenfele felé, hátra nyugodtan mozdíthatja. Ott jó esetben úgy se lesz olyan, aki ártani akarna önnek, így biztonságban lehet afelől, hogy nem rossz helyen lesz az illető végtag. - Mondtam, és demonstráltam is a helyzetet előre szúrva és néhány nagyobb mozdulatot téve a karommal. - A másik pedig az, amit nem az ön hibájából nem így tett, de hátra kell azonnal húznia a karját egy mozdulatsor után, hogy felkészüljön az ellenfél következő támadására. Meglepődne, de ha csata közben elveszíti a kisujját, az pont olyan halálos, mintha a fél tüdejével történne ugyan ez. Persze, ezek csak gyakorlatok jelenleg, de jobb, ha már most megszokja ezt, és akkor a való életben reflexesen fog ez így jönni. Ezeken felül nem láttam mást, bár nem is vagyok mester, csak magam is művelője a tudománynak. - Nevettem végül zavartan. Remélni tudtam csak, hogy a kisasszony valójában nem fogja elfelejteni mindazt, amit így tanul. Nem csak abból a célból, hogy esetlegesen ne nekem kelljen védeni őt utazásaim során, de örülnék annak is, ha lenne még egy képzett kardforgató mellettem ha a szükség úgy hozza. Idővel pedig, ha így halad, minden kétséget kizáróan ez igaz lehet Laetitia kisasszonyra is.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.