Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 44

[Küldetés újaknak] Világok között

Hétf. Okt. 22, 2018 10:29 am by Esroniel von Himmelreich

Tegnap a régiek már észrevehették, hogy Asael nevű briósevő démonom egy alig használt …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték - Aura&Laetitia] Kunst des Fechtens

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánjáték - Aura&Laetitia] Kunst des Fechtens on Szomb. Nov. 03, 2018 8:27 pm

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Ha valaki elég időt tölt itt, a Neulander-toronyban, már fel sem tűnik neki, hogy az épület köré települt kis város - sokkal inkább nagy falu - tornya minden órában üt annyit, amennyi épp az idő. Én azonban szépen lassan rászokattam magam, hogy minden áldott nap a tripla harangkongásnál megnyíljon a szemem. Legtöbben közülünk, vámpírok közül, éjszaka élik valódi életüket, jómagam viszont - több utazó diplomata társammal egyetemben - sokkal inkább nappalra időzítettük magunkat, levágva abból az időből, ahol szabadjára engedhetjük az erőnket. Így hát, amikor két napja arról beszéltem Laetitia kisasszony őreinek, hogy nem vagyok hitvány vívó, jó részben emiatt lehettem olyan magabiztos: Akik nem használhatják a mágiájukat, azok kénytelenek lesznek fegyvereikre bízni életüket. Ha pedig nem tudja az illető megvédeni magát másképp, hát előbb-utóbb rászorul, hogy jó legyen belőle.
Hagytam neki egy napot érkezése után, hogy hozzászokjon az újonnan előállt körülményekhez. Bemutattam neki a kastély-szerű tornyunk legfontosabb látványosságait - hiszen korábban csak a fürdőt látta - és megismertettem azokkal a családtagokkal, akik épp a toronyban tartózkodtak, de még nem találkozhatott velük. A nap végén már elmentem a kiképzőtérre, és kikölcsönöztem egy tréningpáncélt és két gyakorló kardot. Ezek a fegyverek ugyan fémből voltak, de tompák és életlenek. Kiváló arra, hogy egy újonc átérezze, milyen is a súlya egy ilyennek - na meg hogy kipróbálják, milyen is ha eltalálják.
Ma reggel tehát, amikor meghallottam a templom toronyóráját elütni a szokásos, hajnalt jelző hármasát, lendületesen ugrottam ki az ágyból, és öltöztem fel legkényelmesebb lenvászon ingembe és bőrnadrágomba. Fontos volt, hogy semmi se akadályozza a mozgásom. Nekem ugyan nem kellett saját vért, használhattam anyám hagyatékát - noha kardból inkább magam is a biztonságosabbat szerettem volna használni. Végezetül levágtam néhány levél kakukkfüvet, rozmaringot és pár szem borsot, majd lesiettem a konyhába, hogy szórakoztassam magam reggelikészítéssel. Nevelőanyám tanította, egyfajta tojással készült étel ez, amibe sonkát kell sütni. A szakácsok mindig jó szívvel engedtek a tűzhelyhez, meg egész őszintén nem volt olyan ritka látvány, hogy egy vámpír is ott tevékenykedjen, hiszen aki járatos a diplomáciában, az egy idő után jobban bízik a saját keze munkájában, ha nem épp egy lakomáról van szó.
Miután aztán végeztem a sütéssel, és elköltöttem a reggeli rám eső részét, felsiettem a lakosztályomba a főztöm másik felével egy tányéron, majd a kezembe vettem a gyakorlófelszerelést, és átléptem a szemközt eső szoba ajtajához. Letettem a Laetitia kisasszonynak szánt dolgokat az ajtó mellé, majd kopogás nélkül lendületesen szélesre tártam a bejáratot. A mesterem - egy Neulander nagykövet Hellenburgban - azt tanította, hogy soha sem tudhatom, mikor is ér támadás, és hogy mindig ébernek kell lennem. Így hát velem is megesett, hogy kora reggel vagy épp fürdés közben jelent meg, kezében két tompa tőrrel. Nem volt kellemes, de sokat javított a reflexeimen. Minthogy magam is a legjobbat akartam társamnak átadni, tudtam, hogy nekem is hasonlatosan kell cselekednem elődömhöz. Jókedvűen és frissen, emelt hangon szóltam hát, az ajtónyitást követően.
- Szép jó reggelt, kisasszony! Remélem jól aludt az éjszaka.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A dolgos napokon akkor keltem fel, amikor a nap lenyugodott, legalábbis télen, de néha megengedtem magamnak, hogy az éjszaka első óráját lustálkodással töltsem. Ilyen volt a mai is, a második éjszakám után a Neulander toronyban. Nagyjából sikerült kipihennem mostanra az utazás fáradalmait, és tegnap volt lehetőségem bemutatkozni a további családtagoknak is, és Aura von Neulander segítségével a tornyot is jobban megismerhettem. Még messze voltam attól, hogy egyedül is el merjek kószálni, de legalább meg tudtam jegyezni néhány biztos pontot, ahonnan már visszatalálhattam a hálótermembe. Mivel nem tudtam, hogy mi a napi programom, ezért úgy döntöttem, hogy hivatalos látogatások helyett kijelölöm ezt az éjszakát szabadfoglalkozásnak.
Először is megreggeliztem, ami azt jelentette, hogy némi szőlő és sajt mellé ittam két pohár vért is. Ma Annán volt a sor, hogy az apró, ám annál élesebb ezüstkéssel megnyissa a vénáját és a sűrű sötét vérét a kupámba csorgassa. Noha nem voltam kifejezetten ínyenc, azt minden vámpír tudta, hogy a fiatal lányok vére a legfinomabb. Állítólag a szüzeké, de ebben nem éreztem közöttük különbséget.
Ejtőzésképp tettem ez után egy hosszú sétát a kertben. Ragnak és Ulrich tisztes távolságból követtek, csak annyira, hogy szemmel tarthassanak, de ne zavarjanak. Másokat talán frusztrált volna az örökké éberen őrködő tekintetek kereszttüze, de aki ebben nőtt fel - ahogy én is - annak olyan természetes volt ez, mint a levegővétel.
Azonban egy idő után mindenre rá lehetett unni, még a tökéletes formára vágott sövényekre is. A virágok már rég elhervadtak, még az őszirózsa is, így kevés dolog maradt, amiben gyönyörködhettem. Mikor visszamentem a szobámba reménykedtem benne, hogy Aura egyszercsak beállít, hogy ismertesse a napi programot… Pedig örülnöm kellett volna a nyugalomnak. A két hetes út után rám fért a pihenés, és talán ez volt az, amit mások is szem előtt tartottak. Így belenyugodtam a dologba, és igyekeztem pihentető dolgokkal foglalkozni. Lassan emeltem a fából és lószőrből készült vonót a húrokhoz. Még az utazás után is gyönyörű hangja volt, noha néhány hajszálnyit muszáj voltam fordítani a hegedű nyakán lévő tekerőkön, hogy tökéletes legyen. Az ablak elé álltam, és az eget néztem. Egy jól ismert dallamba kezdtem bele, mint mindig, amikor nem jött a saját ötlet, de a dallam egy idő után elkanyarodott, és már csak érzésből fogtam le egymás utána a hangokat, lassú álmos dallamot játszva a mélyebb hangokon.
Majd egyszercsak kivágódott az ajtó a bemasírozó Aura pedig összetörte a lassan idillivé váló este esztétikáját. Hallania kellett, hogy játszottam… És még szerencséje volt, hogy csak hegedültem. A dallam kellőt közepén kellett abbahagynom a játékot, mintha ollóval vágtak volna el egy szalagot. Az utolsó hangok egy szempillantás idejéig még megremegtek a levegőben, majd lehullottak, akár az eltépett selyem.
- Igazán udvariatlan dolog így rátörni egy hölgyre. - közöltem vele bosszúsan. - Mi lett volna, ha épp szórakoztatnak és még a takarót sincs időm magam elé kapni? Vagyis eléjük, hisz engem már látott meztelenül.
Valójában hihette azt is, hogy vicceltem, pedig minden szót véresen komolyan gondoltam. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy reggelről beszélt és alvásról. Hogy jól aludtam-e éjszaka. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem.
- Mire leszállt az éj már ébren voltam, de köszönöm a kérdését, nyugodalmas nappalom volt. De… - kinéztem az ablakon, de kint még szerencsére a legfeketébb éjszaka sötétlett. - Nincs még kicsit messze az a reggel?
Sejtettem, hogy a dolog nyitja az lesz, hogy eltérő rend szerint éltünk, de akik nappal voltak ébren és éjjel aludtak, azoknak most még az igazak álmát kellett volna aludniuk, így a helyzet végképp érthetetlen maradt számomra. Pedig egyébként hálásnak kellett volna lennem, hogy megérkezett a várva várt szórakozásom. Ám amit viselt… Még csak parasztlánynak sem mondhattam. Kerestem a tudatom mélyén a megfelelő terminust, de a lovászfiú volt az egyetlen, ami ideillett. Én jelenleg egy fekete selyemruhát viseltem kényelmes pihenőfűzővel és csupán két alsószoknyával, a cipőm pedig könnyű topánka volt, tehát az otthoni, lehető legkönnyebb öltözékem, csupán egy leheletnyi szemfestékkel és alig néhány smaragddal kirakott nyaklánccal. Reméltem, hogy Aura átöltözik mire megyünk valahova, különben nevetségesen festettünk volna egymás mellett.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
A lenge fekete ruhába öltözött, hangszert tartó kisasszony képe ugyan úgy nem váltott ki belőlem nagy felháborodást, mint ahogy a megjegyzése sem. Noha nem tagadom, lejátszódott a fejemben egy erkölcstelen jelenet, amint inkább részleteibe menően nem vázolnék, nyeltem egyet, hogy visszanyerjem az önuralmam. A hegedűlést ameddig meg nem nyitottam az ajtót, nem hallhattam, amilyen jól készítették ezeket, egy hang sem szűrődik ki rajtuk, hogy biztonságban tartsák a bent beszélgető partnerek magánügyeit. Egyébiránt meg semmi szükségem nem volt mentegetőzésre, hiszen az volt a célom eredetileg is, hogy hirtelen jelenjek meg. Fel kell készülnie a meglepetésekre. Másrészről meg vannak kevésbé jóindulatú diplomaták is ebben a kastélyban, akik notóriusabb szándékokkal törnének az életére. Megköszörültem hát a torkom, mielőtt feleltem.
- Még jó, hogy csak én voltam és nem valaki olyan a családunkból, aki úgy gondolja, jó váltságdíjat kapna önért az apjától. No de pont ezért nyitottam magára ilyen sürgősen.
A problémáját azzal kapcsolatban megértettem, hogy még nem volt se reggel, se este, de hát ez bizonyult a legkiválóbb időszaknak a gyakorlásra, amikor a két birodalom, a kényelmes és szabad este valamint az amalgámba kötött nappal között hagyatkozhattunk is a képességeinkre, meg annyira igazán nem is. Sejtettem, hogy végigmúlatta az estét valamivel, ám nem lehettem itt se körültekintő, se megértő, ha azt akartam, hogy túléljen egy fegyveres találkozást a kisasszony. Voltak persze dolgok, amikre figyelnem kellett, mint például az, hogy az arcának semmi baja ne essen, valamint létfontosságú ugyan nem volt, de személy szerint vigyázni szerettem volna az ujjaira is, nehogy le kelljen tennie a hegedűt, ha már ez az egyetlen dolog az életében, ami a sajátja. Megigazítottam a fácántollas sapkám, majd lazán, magabiztosan, karbatett kezekkel dőltem az ajtókeretnek.
- A reggel csak nézőpont kérdése. Úgy hallottam a nefilimeknek sötétedéskor kezdődik egy új nap, szóval lehet, hogy nekik akkor van reggel... - Kis kitérőm után viszont szigorúan néztem a szemeibe. - Nekünk viszont most fog kezdődni. Szeretném, ha mihamarabb felöltözne hozzám hasonlatosan, ugyanis abban az öltözetben nehéz lesz a vívás művészetét elsajátítani. - Láttam, ahogy végignézett rajtam alig leplezett zavartsággal és némi undorral, de lesz ő még koszosabb és porosabb is nálam a mai nap. - Egy fertályóra múlva visszatérek, addigra legyen készen, és vegye fel ezt... - Szóltam ahogy beemeltem a vértet és a sisakot, melléjük téve a gyakorlókardot. - ...Valamint egye meg ezt. Szüksége lesz az erőre.
Mielőtt ellent tudott volna mondani, kiléptem a szobából, és becsuktam az ajtót. Magam is felvettem a páncélom és kardjaim - csak úgy mutatóba gondoltam, hogy leviszem az igazit is - valamint egy sóhajjal elengedtem a tényt, hogy a mai nap találkozhatnék Zephyrrel. Nem is éreztem igazán méltónak magam arra, hogy amíg ki nem fizettem a díját, lássam. Csak remélem, hogy nem vadul el a kezemtől. Hiszen az mégis fontosabb, hogy társam életben maradjon, ha esetleg utazásainkon támadás érné őt. Előbb-utóbb persze vérmágiával fogja ellenfeleit semlegesíteni, de addig is jobb, ha van valami más a tarsolyában. Miután jó időérzékemmel behatároltam a fél órát, ismét benyitottam a kisasszony szobájába, ugyan olyan lendülettel.
- Remélem felkészült.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Megütközve néztem rá. Pont a Neulander család tagjaitól kellett volna tartanom? Ráadásul váltságdíjért, mikor gazdagabbak voltak talán, mint maga a Sisakos Király. Ugyanakkor még nem láttam bele az intrikák szövevényes hálójába, ahol valójában bármi megtörténhetett, és mindenre fel kellett készülni. A Rotmantel családfő lánya voltam idegenföldön, megeshetett, hogy az életem veszélybe került holmi bérgyilkosok miatt, főleg ha valakivel érdekellentétben álltunk. Így hát, bár Aura belépőjét még mindig otrombának tartottam, felfogtam a mögötte lévő logikát, és hogy valójában ezzel nekem akart jót.
Felsóhajtottam, és nekiláttam eltenni a hegedűt a tokjába. Bársonnyal bélelték ki, de én még egy extra selyemkendőbe is betekertem, lazán hagyva a húroknál, hogy valóban egy karcolás se eshessen rajta. Egyedül akkor néztem fel a hanyag, ajtónak tőle Aurára, amikor az az öltözékét említette, és kijelentette, hogy nekem is olyanban kell lennem. Fintorogva néztem végig rajta. Hol maradt ebből báj és a kellem? A vívókat mindig elegánsaknak és légieseknek képzeltem, mintha táncolnának, de semmiképp sem ilyen… bumfordinak. Én nem terveztem az a fajta nő lenni, aki férfiruhát ölt mert azt hiszi máshogy nem érvényesülhet. Majd végigpillantottam magamon és megpróbáltam elképzelni, hogy ebben a ruhában gyakorlok majd vívni, amikor esélyes, hogy esni fogok és kelni… Mire megkérhettem volna, hogy hozzon nekem ilyen öltözéket, merthogy nekem nem volt, már ki is fordult az ajtón, vissza a saját szobájába. Nem értettem, hogy mégis honnan a fenéből gondolta, hogy rendelkezek ilyesmivel. Az ing még hagyján, de a nadrág?
- Evelynn, hasonló a méretünk. Ha nem hozom vissza épségben, majd megtérítem a kárt.
Már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy a szolgálóm ruháját kelljen felvennem, de sajátom nem volt, és az a fertályóra nem volt elég ahhoz, hogy végigküldjem a két lányt a kastélyon hátha esetlen van valakinek elfekvőben egy nadrágja és ingje, ami női és az én méretem… Egyébként is vékony voltam, és nem is kifejezetten magas. Mondhatnánk, hogy alacsony, de ez nem volt igaz, hisz amihez kellett, ahhoz a méreteim pontosan tökéletesek voltak.

Így hát mire Aura visszatért, már teljesen felkészültem. Anna befonta a hajamat és szalagot kötött a végére, hogy ne zavarjon, és csak a kényelmem kedvéért kaptam az ingem fölé egy bőrfűzőt is. Már csak az a fura vért volt hátra, amit azt se tudtam, hogy megfogni hogyan kellett, nem hogy felvenni. És a sisak…
- A vért még hátra van, és a reggelim sem fogyott el. - mondtam miközben felemeltem a tányért a rántottával, és újabb falatot gyömöszöltem a számba. Nem volt rossz, kicsit talán túlsült de belefért. És egyébként is, egy hölgy, ha egy óra alatt elkészül már gyorsnak mondhatta magát, ő meg fél órát adott evéssel együtt. Egyébként nem akartam feltétlenül dacoskodni. Én akartam, hogy idővel tanítson meg a vívás tudományára és most pont ráértem, hogy Aura kitöltse vele az üres óráimat.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Őszintén szólva meg se fordult a fejemben, hogy lenne olyan vámpír, aki a hosszú évszázadok kötelező páncélviselete után ne tudná, hogy mi módon kell vértet felvenni. Elmosolyodtam akaratom ellenér is - valóban békés időket élünk, az emberek nagy háborújának ellenére is. Odaléptem, és felemeltem a páncélt Laetitia kisasszony feje fölé.
- Ha egy pillanatra leteszi, folytathatja is, csak emelje fel a karjait.
Majd miután így tett, óvatosan, nehogy véletlenül kárt tegyek a bőrében - netán kifizettetik velem - ráadtam a lemezvértet. Kopott darab volt egyébiránt, számos újonc sajátíthatta már el ebben a vívás tudományát. Sebesen megcsomóztam a vékony bőrszíjakat, amik stabilan rögzítették a mell-lapot a hátlaphoz, és jó szorosan felhelyeztem a vállvédőket is. Meglehet, hogy bár ügyesen gyógyítanak, nem szeretném azért mégse, hogy gyakorlás közben kilazuljék valamelyik madzag, és emiatt nyársaljam fel a gyanútlan kisasszonyt. A kardját azonban mégis inkább magamnál tartottam - először fel kell mérnem a képességeit, és ahhoz semmi szükség ilyen veszélyes szerszámokra. Miközben türelmesen vártam, hogy megegye a főztöm - kíváncsi is voltam ugyan, hogy mit gondol róla, de ha nem mondd semmit, akkor nem fedem fel a titkot mögötte. Mikor pedig végzett, a kezébe adtam a sisakját. Én ma nem fogok viselni, de nem is kétlem, hogy közel se jut ahhoz, hogy eltaláljon.
- Vegye fel, és fel ne nyissa a rostélyt a gyakorlótéren, ha jót akar önmagának. Alul van egy szíj, azzal tudja rögzíteni az álla alatt. Megvédi a direkt sérülésektől, de ha eltalálom a fejét, az fog fájni. - Tartottam egy kis szünetet, majd intettem neki, hogy indulhatunk, és előreengedtem az ajtónál. - Nem foghatom vissza magam, különben nem fogja átérezni, milyen is az igazi harc, és egy valós helyzetben lefagyna. Kérem, bármit is él át, ne vegye offenzívként, őszintén csak a legjobbat akarom magának.
Ezek és a korábbiak alapján noha tűnhetett úgy, hogy van némi ellenszemvem a kisasszonnyal szemben, szó sem volt ilyesmiről. Szimplán azt akartam, hogy amint az én jó tanítómesterem is igen nagy szakértelemmel beleütötte a fejembe a tanokat - néha szó szerint, - ugyan olyan alapos munkát végezzek jómagam is.
Végigvonultunk a torony kihaltabb folyosóin és ódon lépcsőházain, egyenesen a felkelő nap első sugaraitól vörösesen megvilágított tágas gyakorlótér homokkal behintett földjére. Természetesen ilyenkor még üres volt a hely egészen. Tettem néhány vállkörzést a szinte ropogósan friss hajnali levegőben, megálltam olyan öt lépésnyire társamtól, majd nekikezdtem az oktatásnak.
- Nos, kisasszony. Ahhoz, hogy megnézzük, milyen jó kardforgatót tudunk faragni önből, először meg kell néznem, milyen affinitása van a küzdelemhez. Könnyen gondolná a vámpír, hogy csak a kardot kell ügyesen lóbálni és elég is a dolog, de számos más tényezőn is múlik. Legelőször is szeretném megnézni, hogy hogyan mozog. Kérem, minden tudását és nem mágikus erejét bevetve támadjon nekem, és próbáljon meg öklével találatot mérni testemre.
Magam is laza pozíciót vettem fel, bal lábammal elől, jobbal megtámasztva magam, kis terpeszben. Kezeim egyelőre magam mellett tartottam, úgy is gyorsabb leszek nála elsőre. Mindösszesen valóban azt akartam felmérni, hogy hol is kezdjek neki a mesterség tanításának.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Valóban talán szégyenletesnek volt mondható, hogy nem tudtam, hogyan kellett egy páncélt felvenni. Tudtam én is, hogy fajtánk sajátsága volt ez a régi idők emlékére, ám annyira hozzá voltam szokva a torony biztonságához, hogy nem fárasztottam magamat formális kényelmetlenségekkel. Az utazáshoz lehet jól jött volna, hisz két hétig idegen tájakon keltünk át, de akkor pedig teljesen rábíztam magam a testőrségem és az inkognitóm kettős védelmére. Engedelmesen emeltem fel hát karjaimat Aura kérésére, miközben letettem a tányért és a villát. Igyekeztem megfigyelni, hogy hogyan kötötte meg a madzagokat, és reméltem, hogy a szolgálóim is legalább ekkora figyelmet szenteltek neki. Biztos voltam benne ugyanis, hogy magamtól nem tudtam volna megfelelő módon megkötni és a testemhez erősíteni mindent. Mielőtt feltettem volna a sisakot, gyorsan belapátoltam a „reggeli” maradékát, majd Anna kezébe nyomtam, hogy elviheti a tányért.
- Köszönöm a rántottát. Uzsonnának szokatlan volt, de egyébként finom.
Legalább igyekeztem valami kedvessel indítani, ha már az imént úgy leteremtettem, és valóban nem volt semmi gond az étellel. Ha lett volna, egyszerűen nem ettem volna meg, de már észrevettem, hogy Auránál ez nem volt ennyire magától értetődő. Igazából nem csodálkoztam, hisz könnyedén vissza lehetett vezetni paraszti neveltetésére, ahol akkor sem dobták ki az ételt, ha pocsék volt az íze.
Feltettem a sisakot az utasítás szerint. Kényelmetlen volt, a rostély pedig zavart a látásban, de sajnos szükséges volt, hogyha nem akartam, hogy véletlenül az arcomon essék kár. Orvosként soha nem vettem volna fel ilyesmit, még utazáshoz sem.
Amit mondott, arra bólintottam.
- Nem is szeretném, ha csak miattam visszafogná magát.
Kicsit ügyetlenkedtem a szíjjal, de végül teljes „pompámban” követhettem Aurát a kinti gyakorlótérre. Nem örültem, hogy nappal kell majd gyakorolnunk. Egy fölösleges nehezítésnek érezte., főleg így az elején. Ezen a ponton felmerült bennem, hogy a Neulander talán megbosszulni akarja az őt ért esetleges sérelmeket, így minduntalan emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ezt az egészet végső soron én akartam, és csak magamnak köszönhettem. Vettem egy nagy levegőt, de a sisaktól azt sem kaptam rendesen, voltaképp a saját kilélegzett levegőmet szívtam vissza minimális frissítéssel. Ez egészségtelen volt. A tüdőnek friss levegőre volt szüksége ahhoz, hogy rendesen működni tudjon. Ettől függetlenül is nehézkesen vettem a levegőt, hiszen a vért nehéz volt, és kényelmetlen is, hiszen nem volt rám szabva… Bár ha külön az én méreteimre készült volna, azt hiszem akkor sem lett volna sokkal rózsásabb a helyzet. Kezdtem sejteni, hogy nem a technikák elsajátítása lesz a legnehezebb feladat itt, hanem hogy ne essek össze félúton a súly alatt. Kezdtem elbizonytalanodni a kérésemet illetően.
Az edzés viszont elkezdődött, és anélkül végképp nem akartam feladni, hogy egyáltalán megpróbáltam volna. Aura kérése, hogy üssem meg, könnyűnek hangzott, de egy pillanatig sem hittem, hogy hagyni fogja, hogy megüssem. Öt lépésre állt meg tőlem, így nem egyszerűen ütnöm kellett, hanem meg is kellett közelítenem őt. Csak akkor volt esélyem, ha megleptem, bár msot volt időm gondolkozni. Nekilendültem, a páncélban ormótlanul és lassan, majd mielőtt egészen nekimentem volna a balommal igyekeztem megütni az arcát kicsit oldalról, noha egyébként jobbkezes voltam. Én sem szerettem volna elcsúfítani őt, de tartottam attól, hogyha ököllel beleütök a páncéljába, akkor egyszerűen eltörik a kezem.

Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

avatar
a Neulander család tagja
a Neulander család tagja
Laetitia kisasszony nem meglepő módon teljesen amatőr volt. Nem kellett sokat vizsgálnom, első pillantásra lejött, hogy páncél is most van rajta először, és ha talán nem számítjuk esetleges gyermekkori tusáit testvéreivel, fizikai kárt is most próbál meg először momentum segítségével okozni. Noha nem láttam a szemeit, szinte biztos voltam benne, hogy a nekifutást megelőző pillanatokban az arcomat kémleli. Ez volt az a felület a testemen, amit nem fedett fém. Nehézkesen hát, mint a sziklaszirtről elröppenni próbáló sasfióka, nekilendült átszelni az öt lépésnyi gyakorlóteret közöttünk. Ez egy rendkívül rossz megközelítés volt egyébiránt, és meglepően sok erőfeszítést igényelt visszatartanom a nevetésem. Sokat segített az empátia azon dimenziója, ami beleláttatta a nehézkesen mozgó nemes kisasszonyba a húszesztendős önmagamat. Ahogy közelített, biztos voltam benne, hogy nem fogja vissza magát, mert egyszerűen túl sok lendületet halmozott fel. Sőt, még félig-meddig benne is volt, amikor egy apró megtorpanás után megindította a nekem szánt öklöt, balról. Emlékeim szerint jobb kézzel evett, így kissé furcsáltam ezt, de nem ez volt a megfelelő pillanat az elmélkedésre. Egy apró, de lendületes szökkenéssel megindítottam a testem a pont ütő keze irányába, majd azzal egyidőben saját balommal karvalyként ráfogtam az ő törékenyen vékony csuklójára, és egész egyszerűen csak továbbvittem azt a lendületet, amivel futott - noha jól megvetve a támasztó lába előtt ott volt a saját csizmám is. Egyszerű és kiváló procedúra volt emez, főleg tőrrel közelítő ellenfelek esetében, ugyanis szerették a saját súlyukat hozzáadni a támadáshoz, hogy a páncélokon jobb eséllyel csússzon keresztül a penge. Az ellenfél egész gyakorlatilag a saját lendületében esett hasra. Nem követtem teljesen a szememmel a mozgását, de szinte biztos voltam benne, hogy ő maga is így járt, így hát segítő kezet nyújtva fordultam felé, közben pedig meg is kezdtem a magyarázatot.
- Ez egy kiváló ütés volt, de főként őszinte. Ne aggódjon, mindenki kezdi valahol a vívást, senki sem születik rá. Jelen esetünkben a legfontosabban kiküszöbölendő kezdő-probléma a lépéseiben rejtőzik. Nagyot ütnie szerencsére nem kell majd. Szokott táncolni? Sejtem, hogy szokott. - Mondtam, majd mellé léptem, bal lábbal előre, jobbal pedig hátulról támasztva a szűk terpeszem. - Nos, amire szükségünk lesz, jelen esetben az egy sasszélépés, így ni.
Demonstráltam is néhány - páncélos testemhez képest - könnyed mozdulattal, hogy mire is gondoltam. Megismételtem hátrafelé is, majd még egyszer előre.
- Ez kell ahhoz, hogy maga mindig jó helyen, alaposan alátámasztva tudjon majd támadni. Ha jól emlékszem az ütése ellenére jobb kezes, így majd a bal lába legyen önnek is elől. Ha a maga ütését jól szeretném kivitelezni, akkor az így nézne ki... - Kezdtem bele, majd két megnyújtott sasszéval megtettem a korábbi öt lépés távolságot, és a végén egy lendületes ütést adtam Erhard bátyám elképzelt arc-fantomjának. Visszafordultam, majd ismét a eltávolodva szólítottam meg társam. - Tegyen pár próbalépést, és ismételje meg a dolgot! Szerencsére maga Rotmantel, így nem kell sokat beszélnem a test egyensúlyvonalairól meg hasonlókról. Vigye le a súlypontját az ütés előtt, támassza ki alaposan a testét, és egészen mélyről hozza fel azt a lendületet! De sokkal fontosabb, hogy a lépés legyen sikeres, inkább arra lesz szüksége a jövőben. Ha most elsajátítja, hogyan kell működnie harc közben deréktól lefelé, akkor a holnapi reggelijét is elkészítem önnek. - Tettem hozzá motiváció gyanánt. Itt volt az ideje megfigyelni, mennyire is gyorsan tanul a kisasszony.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A páncélom nagyot csattant a kőpadlón, amikor Aura szimplán a saját lendületemet kihasználva lökött tovább. Nem tudtam, hogyan számíthatott arra, hogy a balommal fogok ütni, így betudtam hát annak, hogy egyrészt túl hamar indítottam és meglátta, emellé pedig gyors reakció párosult. Az már biztos volt, hogy nem fogta vissza magát, pedig bizonyára számított rá, hogy az első ütésem nem hogy jó nem lesz, de még az elfogadhatót sem fogja megközelíteni. Az lett volna különös, ha kiderült volna, hogy őstehetség vagyok, hiszen egy cseppnyi Finsterblut vér sem csörgedezett az ereimben, akikről az a hír járja, hogy karddal a kezükben születnek. Nyilvánosan sosem ismertben volna be természetesen, hogy nem voltam eleve tökéletes mindenben, amihez csak belefogtam, de Aura is biztosan kezdte valahol és az ő mestere is, meg azé is, ahogyan elsőre én is csak ajtónyekergéshez hasonlatos hangokat tudtam kierőszakolni a hegedű húrjai közül.
Innen logikusan következett a tény, hogy ár tudtam, hogy az esésnek is megvannak a maga fortélyai, jómagam nem rendelkeztem ezekkel. Hasraesés közben csúnyán megütöttem a térdem, a hirtelen súlytól, amit a páncél okozott pedig a csuklóm is kegyetlenül fájt, de igyekeztem feltápászkodni. Fújtam egyet a sisakrostély alatt, amitől újra rá kellett jöjjek, hogy ez sem volt kényelmesebb. A vámpírok márpedig nehézpáncélban jártak, sokan abban is aludtak, ez még a mi hagyományaink között is ott volt. Nem értettem, hogyan lehetett így létezni.
Elfogadtam a segítő kezet, és beharaptam az ajkam, miközben meghúzta az eleve fájó csuklómat. Leporoltam a térdem, és kicsit megigazítottam a páncélt is, noha a kényelmen nem segített egy fikarcnyit sem.
- Szoktam. - válaszoltam röviden. Így belegondolva a vívók, főleg az elegánsabb tőrkard forgatói gyakran jobban hasonlítottak táncosokhoz, semmint pallost lengető katonákhoz. Felsóhajtottam. Tehát lépkedni fogok. Nem éppen így képzeltem el ezt a vívás dolgot, de már kezdtem sejteni, hogy ami Aurával és velem kapcsolatos, az valahogy soha nem a számításaim szerint fog elsülni. Megpróbáltam leutánozni a sasszéját. A tánctanárom ezért nekiszögezett volna a falnak, szó szerint, pár centivel a föld fölé, hogy érezzem milyen is igazán légiesnek lenni. Igyekeztem levetkőzni a tánctéri sasszékat, hogy a súlypontom valóban mély legyen, és ne hullámozzak fel-le, ahogyan az egyébként a parketten lenne. Inkább a férfiak határozott lépéseit igyekeztem magam elé képzelni. Nehezebb volt, mint vártam, túlságosan belém verték korábbról a mozdulatokat, amik egy másik környezetben voltak helyesek. Amint megtanultam vertikálisan stabil maradni, megpróbálkoztam két sasszé végén egy támáasztással és egy ütéssel, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne tűnjek még annál is nevetségesebbnek, mint amennyire nyilvánvalóan voltam…

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Similar topics

-

» Part 14 / 12

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.