Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 44

[Küldetés újaknak] Világok között

Hétf. Okt. 22, 2018 10:29 am by Esroniel von Himmelreich

Tegnap a régiek már észrevehették, hogy Asael nevű briósevő démonom egy alig használt …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték - Laetitia & Crispin] Nagy fizettséggel nagy felelősség jár

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
- Hans, pár napra el kell utaznom máshova. Hivatalos ügyben...
  Támaszkodtam az ajtófélfának a zsoldosok szállásán, miközben figyeltem a zsoldoskapitányt, aki éppen az újoncokkal volt elfoglalva. Eichenschild ostroma eléggé megzabálta a létszámunkat és most igyekezték feltölteni az üresedéseket. Hát, ahogy elnéztem őket, lesz bőven meló velük. De legalább a kardot a jó végén fogták meg, ezzel már egy lépéssel előrébb vannak. Az, hogy néha egymást koncolták fel majdnem az esetlenségükből fakadólag, azt ráfogtam volna a "járulékos veszteségre". De Hans kitartó volt, a feje gyakran paprikavörös, a hangja rekedt a sok ordítozástól és idegileg teljesen leépítették a jövő generációját képviselő hős harcosaink. Nem irigyeltem őt ezért a megmérettetésért, de hát ezért Ő a kapitány és nem én.
- Már megint mi a bánatos fenére készülsz, Karmazsin? - hördült fel a kapitány, aztán lekevert egy tockost az egyik újnak, aki lazsálni mert, amikor Hans elfordult tőlük.
- Öhmm...megfogyatkozott a nyersanyag készletem. Te se szeretnéd, hogy ha a kedvenc harcosod meghalná magát, mert nem tud egy valamire való gyógyitalt lefőzni magának, nem igaz? - vettem elő a legszebb mosolyomat és a nagy boci szemeimet.
- Te most szivatsz engem...komolyan, jobb hazugsággal nem tudtál előállni? És miért érzed egyáltalán úgy, hogy hazudnod kell nekem? Tudod, én egy tök megértő személy vagyok...az idő nagy részében. EMELD MÁR FELJEBB A KARODAT TE SZERENCSÉTLEN ANYASZOMORÍTÓ! ÍGY TELJESEN VÉDTELENÜL HAGYOD A FELSŐ TESTEDET!
  Ordított rá valamelyik szerencsétlenre, aki kapásból haptákba vágta magát, bár láttam rajta, hogy még a vér és az ürülék is megfagyott benne. Csórikámék rossz időt választottak a csatlakozásra.
- Ja, azt látom. Hát, figyelj, szerintem egyezzünk ki a nyersanyag gyűjtögetős sztoriban, oké?
- Addig nem adom meg az eltávot, míg ki nem nyögöd, hogy hova készülsz!
- Áááááh....hát, tudod, csak egy kis kiruccanás a Neulander-ekhez. Semmi vészes. Ők még nem annyira gyűlölnek engem, mint a többiek...ideje ezen változtatni.
- Miért áldott meg az Úr engem veled? Mennyi napra van szükséged?
- Általában két perc alatt kiidegelek mindenkit. De ha napok állnak rendelkezésemre...hajajj, itt még lesz egy újabb Fakó Napkelet, csak hogy megszabaduljanak tőlem.
- Hány napra akarsz eltűnni, te szerencsétlen?!
- Ja, hogy az...tudja a fene. De ne aggodalmaskodj, tudok magamra vigyázni. És Dracon is ott lesz velem. Meg Dumah. Meg...az Idegen Isten? Lehet, hogy mondjuk Ő még sem, de akkor is: ott van még Hold Anya és Hold Apa és a Természet. Olyan jól bebiztosítottam magam, hogy akár még egy nyúltól is megtudnám védeni magamat...
- Csak...tudod mit? Csak takarodjál...ha visszajöttél, lesz egy kis elbeszélgetni valóm veled a viselkedésedről. És most: MINDEN KIS CSENEVÉSZ ANYASZOMORÍTÓ! VÉDEKEZŐ ÁLLÁSBA! Védjétek magatokat, mert le kell vezetnem egy kis feszültséget!
  Elhűlve figyeltem, ahogy Hans totál begőzölve ront rá az újoncokra. Szerintem a nap végére a sok lila és zöld aláfutásos kis tacskó a véremet akarja majd venni...csórikámék.

  Miután összeszedelőzködtem, még megírtam pár levelet, arra az esetre, ha valami történne velem, amíg távol vagyok, majd a zsoldosok istállójából elvittem Bugát, a szelíd kis lovacskát, aki eléggé idegesen fogadta a jelenlétemet - legutóbb totál magára hagytam csórikát, hogy egyedül találjon vissza Hellenburgba - felpakoltam rá annyi málhát, hogy a gerince majdnem ketté tört tőle, aztán Dracival a levegőben vágtattunk ki Hellenburg-ból, hogy megkezdjük a hosszú utat a Neulander-toronyig és az azt övező városkáig. Kíváncsian vártam, hogy még is, mit akar tőlem a levél írója...és hogy miért pont engem keresett fel? Honnan ismerhetett? Lehet, hogy csapda volt, de a kíváncsiságom és a szolid öngyilkossági hajlamaim teljesen igazoltnak találták ezt a rizikót.

  El sem hiszem, hogy épségben megérkeztem a toronyhoz. Igaz, hogy teljesen le voltam harcolna, a hosszú út pora még a köpenyemen, a torkom teljesen kiszáradva, a seggemet feltörte a nyeregben töltött napok sorozata, Dracon alig tántorgott a lábán, de megérkeztünk a vámpírok szállásához - legalábbis a városhoz, ahol a közrendűek éltek. Az utam rögtön egy fogadóhoz vezetett, s bár az oda felé vezető úton páran megnéztek maguknak, egyelőre még semmiféle atrocitás nem ért. Bugát bekötve za istállóba és pár érmét nyomva az istállófiú kezébe, beléptem a fogadóba. Ugyanolyan volt nagyjából, mint a tucatnyi másik ezen a környéken. Semmi olyan, amellyel kivívta volna akár az elismerésemet, akár a becsmérlésemet, így aztán rögtön a pulthoz lépve rendeltem magamnak egy korsó seritalt, hogy annak a társaságában üljek le az egyik sarokban felállított asztalhoz és elfújtam az asztalon égő gyertyát s behúztam magam mögött a függönyt, így kényelmes félhomályba borult az arcom. Ebben a pózban néztem végig a bent tartózkodókon, próbálva kitalálni, hogy még is, ki akart velem itt találkozni?
- Hát, picikém...helyezkedj kényelembe, ez lehet, hogy hosszú várakozás lesz... - morogtam, miközben elő vettem a zsebemből a levelet, amely ide csábított és még egyszer átfutottam a sorokat.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Eljött az idő. Eleget vártam a terveim elindításával. Igazából alig vártam, hogy véghez vigyem a legfőbb célomat, amit azóta meg akartam tenni, hogy eljöttem a toronyból. Látni akartam Lizt. És látni akartam az unokahugomat. Ha ehhez egy asztalhoz kellett ülnöm Reingard Schwarzjagerrel, úgy ez csekély áldozat volt a viszontlátás öröméhez képest. Amikor azonban elmúlt az újdonság varázsa, amit a Neulander torony és környezete okozott számomra, rá kellett döbbennem, hogy eme vágyam megvalósulása komoly akadályokba ütközött. Ez az akadály pedig nevesen az volt, hogy fogalmam sem volt, hol élt a nővérem. A legutóbbi információim, amik így is talán már több évesek is voltak arról szóltak, hogy a Nebelwald mélyén vertek tanyát, de Nebelwald nem volt többé. Felmerülhetett volna, hogy elmentek a tündékkel, de ezt kizártnak tartottam. Még embereket sem vittek volna magukkal, nemhogy vámpírokat, ráadásul a Schwarzjager torony környéke érintetlen maradt, afféle mementót állítva a hajdanvolt Köderdőnek. Innentől viszont nem volt egyetlen nyomom sem.
Minden normális ember ekkor átadná magát a kétségbeesésnek, de én Hannes von Rotmantel lánya voltam. Nem voltam sem ember, sem pedig normális, még a vámpírok között sem. Logikusan végigvezetett gondolatfolyamom csupán egyetlen lehetséges pontra lyukadhatott ki: szükségem volt valakire, aki megtalálja Elsareát nekem. Egy afféle nyomozóra, akinek elég fizetni a szolgálataiért, és a diszkréciójáért. Egy profira.
Nem volt különösebben nehéz találni egyet. Noha nem létezett olyan, aki kifejezetten arra szakosodott, amire nekem volt szükségem, elég volt a tornyon belül megkérdeznem pár alacsonyabb rangban álló vámpírt, hogy kiket ajánlanának, ha el kell végezni egy munkát. A válasz többnyire az „ismerek valakit, aki ismer valakit” volt, de jelenleg ezzel is tökéletesen meg voltam egyezve, amennyiben elhittem, hogy a legjobbhoz juttatnak el. Ez természetesen majd akkor fog kiderülni, ha találkozom az illetővel, de meg kellett próbálni. Végül kaptam egy nevet és egy várost.
Cynewulf
Hellenburg
Amennyit megtudtam róla, az alapján egy sötét tünde bérgyilkos volt, aki annak idején meglehetősen magas körökben mozgott. Márpedig ha ez a bérgyilkos megfelelt a néhai Armin Fairlightnak, akkor úgy gondoltam, hogy van rá esély, hogy nekem is meg fog felelni. Csupán egy rövid levélben kértem tőle találkozót, amennyiben megmondtam neki a találka helyét - egy ivót a Neulander torony alatt - és egy időpontot. Hozzátettem, hogy megbízásról van szó, és magas munkadíjról. Valójában nem volt olyan magas ár, amit ne fizettem volna neki azért, hogy láthassam Lizt.
Eljött a találkozó napja. Tanácstalanul álltam a gardróbom előtt, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit illett felvenni erre az alkalomra. Ugyanakkor egy vámpírtorony tövében semmi értelme nem volt az álruhának, megjelenhettem a legnagyobb pompámban is, és akkor egészen biztosan nem szólt meg senki. Így hát egy fekete bársony estélyit választottam, burgundivörös fűzővel, és hozzá illő rubin ékszerekkel. Fölé szintén fekete bársonyból készült, csipkével szegélyezett köpenyt öltöttem magamra. Még a szemem köré is tettem egy kis festéket, hogy füstös hatást keltsen, és a rubinvörs rúzsról sem feledkeztem meg. Valójában nem a bérgyilkost akartam lenyűgözni. A tökéletes megjelenés önbizalmat adott.
Amikor úgy éreztem, hogy készebben már nem állhatok, akkor kiléptem a szobámból, ahol már vártak a testőreim, mind az öten. Azt hihetnék, hogy embereket alkalmaztam erre a pozícióra, de valójában mind az öten vámpírok voltak. Azok a Rotmantelek és fél-Finsterblutok, akik nem voltak elég okosak ahhoz, hogy akár boncmesteri szintre vigyék, de én és a nővéreim túlságosan csinosnak tartottuk őket ahhoz, hogy megrontottak legyenek belőlük… vagy más módon szolgálják a családot. Mivel oda mentem, ahova akartam, hiszen vendég voltam nem pedig fogoly, ezért sem a kapuban, sem a városkában nem kérdezősködött senki, csupán udvariasan elálltak az utunkból, ameddig el nem értük a fogadót. Mielőtt benyitottam volna, felnéztem a holdra és a körülötte az eget pettyező csillagokra. Ha keresztény lettem volna, most elmormoltam volna egy imát Istenhez, hogy a megfelelő személyt sodorja utamba, de nem hittem, hogy egy vámpír imái eljutottak volna hozzá. Vagy hogy meghallgatta volna, ha mégis a fülébe jut. Bólintottam a fiúknak.
Ragnar (a kedvencem) kinyitotta az ivó ajtaját, majd belépett és őt követték még ketten. Rögtön felmérték a terepet, és stratégikus pontokon helyezkedtek el… Vagyis nagyjából mindenhol állt egy, hogy szemmel tudják tartani az egész ivót. Egy leült a pulthoz, egy az ajtó mellett marad, megint egy másik a sarokban. Utánuk léptem be én, mögöttem pedig még ketten, akik gyorsan be is csukták az ajtót, nehogy beeresszik a hűvös, novemberi éjszakát. Az ivóban azt hiszem mindenkiben megfagyott a vér, ameddig Ulrich, a pultnál ülő testőröm nem kért mindenkinek egy italt a kontónkra. Ez egy olyan intézkedés volt, amit a két hetes út alatt általánosítottunk. Az emberek többnyire hasonlóan reagáltak ránk mindenhol.
Körbehordoztam a tekintetem az illusztris társaságon. Hölgyhöz illően legalább fél órát késtem, így nagyon reméltem, hogy már itt lesz, akit vártam. Végül egy sötét sarkon, és az ott ücsörgő magányos alakon akard meg a szemem.
Milyen tipikus.
Tulajdonképpen pontosan ilyennek képzeltem el egy bérgyilkost, akit nekem ajánlottak. Az árnyak vagy a sötétség ugyanúgy az otthonom volt, mint egy sötét tündének, ha nem még jobban, hisz mi még mindig ragadozók voltunk. Az árnyékokba burkolózás nem riasztott el. Lassan lépdeltem az asztalához. Ide már nem követett senki, a kíséretem tisztes távolságban maradt, hisz nem lett volna illendő hallgatózniuk. Kérdés nélkül ültem le a férfival szembeni székre, és keresztbe tettem a lábaim a szoknyám alatt.
- Az Éjszaka szárnyai védelmezzék. Már ha jól sejtem, hogy ön az, akit az éjszakában Cynewulfnak neveznek. - húzódtak mosolyra az ajkaim. Nem tévedhettem.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
A sarokban lévő kis asztalkánál ülve ajtó nyitódásra lettem figyelmes. Na, játszhattam a játékomat ismét: vajon egy lepukkant csöves fog bejönni? Netán egy kereskedő? Egy strici? Egy nemes? Egy lovag? Az első tippem minden bizonnyal valami közrendű vámpír lett volna, aki éppen sikítva menekült a közeli toronyból és az ottani "nemesek" elől - szerintem hosszabb távon saját magukon kívül senki más nem tudta elviselni őket. De nem...először három harcos lépett be. Nem, nem katona. Harcos. Látszott a járásukon, ahogy a terepet felmérték, a magabiztosságukon, hogy bizony ezek nem holmi egyszerű bugrisok voltak. Akármi is van itt készülődőben, az bizony eléggé érdekesnek nézett ki ahhoz, hogy még arról is elfeledkezzek: a levél írója már hosszú ideje váratott engem. Az első három után belépő nőt akár még elbűvölőnek is lehetett nevezni, főleg azokban a fekete bársony ruhákban, amelyek anyagából évekig vígan megélnék és minden nap más ivóban mulathatnám az időmet. Gazdag volt, vagy éppen akár még nemes is. Valamelyik vámpírcsalád egyenes ági leszármazottja. Valamelyik Neulander leányzó lett volna? Eh, a fene se ismeri őket annyira behatóan, hogy tudja, ki kicsoda itt. De ki más lenne, mint Simon von Neulander lánya, akire ennyien vigyáznak? Hát ha még hozzá tesszük, hogy másik kettő is belépett utána és az ajtó közelében állapodtak meg. A torkom egy pillanatra kiszáradt, ahogy az orrom csapdát szimatolt. Bár, ha végezni akartak volna velem valami régi bűnöm miatt - bár, ha jól emlékszem, ezen család ellen eddig még semmit se vétettem - akkor azt nem ennyire feltűnően tették volna.
Az emberek is hallhatóan hőbörögtek a váratlan betoppanás miatt, azonban az ingyen pia ígérete elhallgattatta a leghangosabbakat is. Tekintetemmel figyeltem a nőt, aki magabiztosan indult meg felém. Nahát, nahát...szinte már majdnem irigyeltem magamat, amiért ilyen illusztris társaságom akadt. Jajj, Crispin-ke, hát mászkálsz te felfelé a Veroniai szamárlétrán...csak nehogy csúnyán ráfázzál erre az egészre. Amint a nő leült, alaposabban megnézhettem magamnak. Eléggé szépen kicsinosítgatta magát, még valami festéket is kent az arcára. Soha se fogom megérteni a nők ilyen jellegű kívánalmait, de ha neki ez így jó, ki vagyok én, hogy ezt megemlítsem neki. A köszöntésre felvontam a szemöldökömet.
- Hasonló jókat a Hölgynek is - biccentettem a nő felé. Érdekes köszöntés, rég hallottam már.
- Az éjszakában és a nappalban is. Megtalált hát engem, a kérdés csak az, hogy mire lehet egy ilyen egyszerű sötét elf egy nemesasszony szolgálatára? Mert nem hinném, hogy csak az elbűvölő társaságom miatt hívott meg erre az igazán elragadó helyre. Netán a barátainak akar bemutatni?
Böktem fejemmel az ajtónál álló kettő felé, tekintetem egy pillanatra megakadt a másik hármon is, akik a terem különböző helyein foglaltak helyet. Dracon egyelőre csak lekushadt a szék alatt és onnan figyelte a jelenetet.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Összefűztem az ujjaimat, és az asztalra könyököltem. Ezt a vacsoraasztalnál sosem tettem volna meg, de végülis ez csak egy ivó volt, cseppet sem illusztris közönséggel, így megengedhettem magamnak, hogy én is engedjek a formaságokból. Az államat az ujjaimon pihentetve angyalian mosolyogtam rá a bérgyilkosra. Óvatos volt, de úgy tűnt nem is meggondolatlan, és ez egyelőre tetszett.
- Ha akarja megismerkedhet velük, de az én terveim szerint, hacsak nem okoz nekem különösen nagy kellemetlenségeket, úgy nem lesz dolguk magával.
Mindez csupán általános óvintézkedés volt. Nem Cynewulftól tartottam, hanem az esetleges egyéb problémáktól, a fiúknak pedig ilyen módon sem ártott, ha néha mozogtak. Ez volt elvégre az elsődleges feladatuk, hogy őrizzék a biztonságomat és biztosítsák a kényelmemet, minden körülmények között. Egy tenyeres-talpas emberlány kacsázott oda hozzánk egy tálcával.
- Ho… hozhatok valamit?
Szegény.
- Egy pohár száraz vöröset kérnék. - majd a sötét tündére pillantottam.- A vendégem.
Csak miután leadta a rendelését, az után ideje is volt a tárgyra térni, hiszen nem csevegni és iszogatni jöttem ide. Vagy talán egy kicsit. Még sose láttam bérgyilkost, sötét tündét is keveset, így a férfi minden részében üdítő újdonság volt, amit meg lehetett vizsgálni, noha az anamnézishez még korán volt. És nem is azért hívattam ide, mert új páciens kellett, még ha egyébként nagyszerűen bővítette volna a portfóliót. Jól átgondolva a szavait, de, akár az elbűvölő társasága miatt is hívhattam volna.
- Mondja csak, minden lehetséges megbízójával szemben ilyen gyanakvó? - kérdeztem, és még mindig mosolyogtam. A mosoly, az egyenes hát, a nyílt kartartás mind-mind a magabiztosság jelei voltam. Még sosem csináltam ilyesmit, de oly sokan igen, hogy nevetséges lett volna, ha pont nekem nem megy.
- És el is érkeztünk a lényeghez. Munkát ajánlok magának. Meg kell találnia egy eltűnt személyt, akinek több vámpírcsalád együttes erői sem akadtak a nyomára. Hogy tetszik?
Mondhatta volna, hogy nem, noha nekem nem volt szokás nemet mondani. Reméltem, hogy az elég magas összeg, amit erre szántam elég lesz ahhoz, hogy maradjon, noha inkább apelláltam a kihívásra, ami a szavaim mögött bújt meg. Egyelőre nem akartam minden információt a nyakába önteni. Azon gondolkoztam, hogy talán be kellene mutatkoznom neki. Ha megtalálja Lizt és a hatalmas láncos Schwarzjagere nyakon csípné, akkor lehet jobban jár, ha megmondja nekik, hogy én küldtem. Talán nem ölik. Legalábbis reméltem, hogy Liz még bízott bennem annyira, hogy ne higgye, hogy rossz szándékból kerestem. Persze ma már tudtam, hogy ez hiú ábránd volt hisz még szinte gyermek voltam, mikor elhagyta a tornyot. Hosszú idő alatt sok minden történhetett, és balgaság lett volna azt gondolni, hogy én ugyan az a gyermek maradtam, ő pedig ugyan az az úrnő, az örökös, aki egyszer vezetni fog minket.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Ha megüzenem neki, hogy én vagyok az, még mindig az a legjobb esély. Ha észreveszik a sötét tündét, de reméltem, hogy ennél profibb lesz.
- A nevem Laetitia von Rotmantel, akit keresek az pedig a nővérem.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
- Ez vagy a legjobban burkolt fenyegetés volt, vagy pedig a legjobb biztosíték arra, hogy talán élve elhagyhatom ezt a helyet.
Dőltem kissé hátrébb, viszonozva a nő angyali mosolyát. Megértettük egymást, legalábbis azt hiszem, hogy nagyjából ez történt. Persze, hogy nemes volt és mint ilyen, hozzá szokott ahhoz, hogy minden egyes kis parancsát teljesítik és hogy a testőrei végzik el a meló mocskosabbik részét. Ezzel nekem úgy Hold Anya igazából nem nagyon volt problémám: mindenki úgy boldogul, ahogy akar, egészen addig, míg nem keresztezik az utamat. A nő stílusa elnyerte a tetszésemet: megfelelő határozottság és autoritás. Ettől független túlságosan közelebbi viszonyba nem szerettem volna keveredni vele. A szolgálólány megérkezésekor felemeltem a kezemet.
- Legyen kettő. Szeretem a vörös bort.
Biccentettem a lánynak, majd feszült figyelmemet visszafordítottam a nő felé. A kérdésére halványan elmosolyodtam, majd megvontam a vállamat.
- Fogalmazhatunk úgy is, hogy szakmai ártalom. Az elmúlt évek során sikerült pár eléggé illusztris ellenséget összekaparnom. Egy idő után hozzá szokik a sötét elf.
Azt nem mondtam meg neki, hogy a legtöbb megbízóm általában nem szokott magával egy kisebb hadseregnyi testőrt hozni magával, és a találkozók se éppenséggel egy vámpír torony közelében szoktak történni, ahonnét, ha baj történne, egészen nehéz lenne kimenekülni. Bár a Neulander-ek inkább diplomaták voltak, semmint harcosok, ettől függetlenül Simon nagyúrral nem szívesen akasztottam volna össze a nem is létező bajszomat - van így is bőven vámpírcsalád, ami szívesen szórakozna el velem pár nap erejéig. A nővel ellentétben lazább testtartást vettem fel, ellazultat. Hátrébb csúszva a székben, kissé le is csúszva azon, kezeimet lazán az asztalra támasztva. Lábam néha bele-beleakadt Draciba, aki az asztal alatt próbált fészkelődni és nem túlságosan közel kerülni a leendő munkaadómhoz.
- Óh...na, ilyen megbizatást se nagyon kaptam mostanában. Bár volt már rá példa, így némi tapasztalatot szereztem benne. De határozottan imponál ez a kis kitétel. Maga, hölgyem, tudja, hogyan nyerjen meg egy férfit az ügyének.
Most inkább nem vigyorogtam mellé azzal az idióta félmosolyommal, mert még a végén vagy közeledésnek veszi, vagy pimaszságnak, és egyik se hajtotta volna túlságosan az én malmomra a vizet, bár soha életemben nem szolgáltam még molnárfiúként, és a legutóbbi vízimalom, amivel találkoztam - rögtön öttel is, hogy pontosítsunk - roncsként végezte Eichenschild-ben. Na igen, elértem arra a pontra, amikor már a vízimalmok is ellenségükként tekintettek rám. Határozottan volt érzékem ahhoz, hogyan szerezzek barátokat. A nő bemutatkozására a szemöldököm egészen a homlokom közepéig csúszott fel, és halkan elfüttyentettem magam.
- Na erre a fordulatra nem számítottam. De legalább most már véletlenül se fogom magát összetéveszteni egy Neulander nemessel. Ez még kapóra is jöhet nekem - egyszer már tettem egy kis szívességet a Rotmantel családnak, bár nem hinném, hogy hősies tetteim ódája Hannes von Rotmantel nagyúr fülébe jutottak volna, de tudja, szeretem néha azt hinni, hogy igen. Tudom, tudom, naivitás... - tártam szét a kezeimet, majd egy vállvonás. - Na meg ezek után, még is, hogy mondhatnék nemet? Újra egyesíteni egy széthullott családot, két elkallódott nővért, kik már talán évek óta nem is látták egymást. Milyen egy hideg szívű alak lennék, ha elutasítanám. Már amennyiben tényleg csak megkeresni kell és nem valami sötétebb terveket fontolgat. Ebben az esetben jelezném: nőket és gyerekeket nem szívesen...költöztetem új lakhelyükre, mely lakhely ezen esetben egy szűk kis gödör a földben, rosszabban esetben pedig csak egy bokor töve. És el is érkeztünk a lényeghez - utánoztam a nő szavait és valamennyire a hanglejtését is. - Megfelelő fizetség fejében persze a morális akadályokat is lehúzhatjuk a listáról...bár nekem most nem éppen anyagi javak körül forognak a gondolataim...csupán olyanon, amelyet maga minden kétséget kizáróan meg tudna adni nekem.
Eléggé kockázatos lépés volt, amennyiben félre értelmezi a helyzetet, vagy túlságosan is hamar vonja le a következtetéseket, int az öt fogdmegnek és innentől kezdve három lehetőségem van: itt helyben felkoncolnak, börtönbe vetnek, vagy elszállítanak a Rotmantel toronyhoz, hogy megvizsgálják: hogyan voltam képes 29 évet leélni az agy teljes hiányában.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Elégedett kifejezés ült ki az arcomra, amikor Cynewulf úgy kezdte a mondandóját, hogy tudja, hogyan nyerjek meg magamnak egy férfit. Valójában tehetséges voltam abban, hogy pontosan tudjam, mikor, kinek és mit kell mondanom ahhoz, hogy a számomra kedvező irányba tereljem a beszélgetést, vagy hogy egyáltalán felkeltsem mások érdeklődését. Ehhez még hozzájött a megfigyelés, a gyakorlás és a számtalan esettanulmány is. És még csak nem is volt hozzá szükségem mindenféle kemikáliára, amikkel a nővéreim tömték a kísérleti alanyaikat, hogy elérjék náluk a kívánt viselkedést.
Csupán néhány hajszálnyira emelkedett meg a szemöldököm, amikor megemlítette a családom, és a nekik tett szívességét. Jól sejtette, bár az hogy apám fülébe jutott valami, az nem jelentette azt, hogy eljut az enyémbe is. Így akár megeshetett, hogy tudott róla… Mindenesetre szívesen hallottam volna az esetről többet is, hiszen ez is csak újabb részleteket árulna el arról, hogy milyen fából is faragták. Nem tudtam közbe szúrni ugyanakkor ezt a kívánságom, hiszen már folytatta is tovább a monológnak is beillő válaszát. Az egy dolog, hogy egy bérgyilkost olyan szótlannak képzelt el a vámpír lánya, de férfi létére is elképesztően sokat beszélt. Lehet egyszer azt tanították neki, hogy a nőket a megfelelő szöveggel lehet levenni a lábukról, és az esetek többségében ebben nem is tévedett sokat. Az utazó bárdok vonzereje is ilyesmiben rejlett. Részemről ez is csak afféle tudományos megállapítás volt, hatást nem gyakorolt rám. Belegondolva nem is tudtam, hogy mi lett volna, amivel bárki elérhette volna hogy hatással legyen rám.
Ami viszont fontos volt, hogy a megbízást voltaképp elfogadta, mostmár csak megalkudtunk. Itt volt hát az ideje annak, hogy hagyjam a csodálkozást kiülni az arcomra egyetlen pillanat erejéig. Közben megérkezett a két kupa borunk, így megnedvesítettem az ajkaimat, mielőtt újra elmosolyodtam volna.
Na nem a bor miatt, az szörnyű volt. Ide azt a termést hozták, amit a Neulanderek asztalán már nem mertek felszolgálni.
- És mégis miféle fizetség jár akkor az ön fejében, kedves Cynewulf? Természetesen nem a jó szívére apelláltam, mikor megkerestem. - szórakozottan köröztem a mutatóujjammal a kupa peremén, bár csak üvegpohárból lehetett hangot kicsalni így. Reméltem, hogy nem a szex járt a fejében. Az olyan… olcsó lett volna. Persze csinos volt, biztos tudott néhány érdekes fogást, és egy éjszakát csekély árnak tekintettem volna Liz megtalálásáért, de ennél többet vártam tőle. - Azt azért leszögezném, hogy gyilkosságról szó sincs. Csak megtalálni szeretném, és ha tudom a tartózkodási helyét akkor majd személyesen meglátogatni. Ez a része persze már nem a maga problémája.
Őszintén érdekelt, hogy mit akart. Váltóra készültem, sok-sok váltóra, de ez talán még érdekesebb is volt. Mit akarhatott egy otthonát vesztett sötét tünde bérgyilkos? Hírnevet? Volt neki. Pénzt? Erre gondoltam, de úgy tűnt tévedtem. Szívességet? Na az már érdekes volt. Valójában szívesen megtartottam volna egy ilyen valakit hosszútávon is szövetségesemnek. Nem terveztem komoly babérokra törni, de egy családfő lánya voltam. A politika az életem kikerülhetetlen része volt attól a pillanattól kezdve, hogy felsírtam a bába karjában. Apa pedig híres volt arról, hogy odavolt a lányaiért.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

avatar
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
A nő reakciója - vagy is inkább annak hiánya - imponáló volt. Szerettem tesztelni a körülöttem lévőket extrém helyzetek között, hogy megtudjam, mire számíthatok tőlük. Az én meglátásom szerint egy személy igazi jelleme a szélsőséges helyzetekben jön elő. Persze, csinálhattam volna mást is, azonban az, hogy egy nemessel, aki nyilvánvalóan hozzá szokott a seggnyaláshoz és ahhoz, hogy nem mernek neki ellentmondani ilyen közvetlen és kétértelmű hangot ütöttem meg, az elképzeléseim szerint legalábbis valamilyen szintű felháborodottságot váltott volna ki. Azonban amikor laza stílusban folytatta tovább, őszintén meglepődtem. És ez volt az, ami imponált. Hát még sem annyira az a tipikus elkényeztetett királykisasszony. A kérdésére csak sejtelmesen elmosolyodtam, és a mondandója után egy pillanatot szenteltem a bornak. Meglötyögtettem a pohár tartalmát és párat szippantottam belőle, mint egy igazi borkóstoló, bár nem tudom, hogy azok hogy szokták ezt csinálni, de valami ilyesmit...legalábbis reméltem.
- Igazán hízelgő, hogy ilyen tökéletes évjáratú borral kínálnak minket. Pompás - csettintettem a nyelvemmel, miközben kicsit belekortyoltam. - Szinte még érezni benne a két héttel ezelőtt a dögkútról mert víz testes zamatát.
Utaltam a bor olcsó mivoltára. Aztán komolyabbra fordítottam a szót.
- Örülök, hogy végül nem az erőszakos megoldást választja. Ilyen esetben szerencsére már erkölcsi aggályaim se lehetnek. Hogy milyen fizetségre gondoltam? Maga olyan Hölgynek tűnik, akinek bizony megvannak a magához illő kapcsolatai. Rotmantel létére a Neulander-toronyban tölti - minden bizonnyal nagyon is hasznosan - az idejét. Egyezzünk meg abban, hogy én segítek megkeresni a nővérét, cserébe egyszer, ha a helyzet úgy adódik, kérek majd magától egy szívességet...mondjuk igénybe venni a kapcsolatait, vagy ilyesmit. Semmi olyat, ami netán bajba sodorná magácskát, vagy éppenséggel a társadalomban betöltött helyzetére vetne kétes árnyékokat, erről biztosíthatom. Amennyiben ez így megfelel magának Frau Laetitia, akkor azt hiszem, hogy már csak az apró részletek tárgyalása marad hátra, s utána búcsút intünk egymásnak, kölcsönösen reménykedve a viszontlátásban.
Dőltem hátra, majd kortyoltam még egyet a borból. Dracon óvatosan mászott elő az asztal alól és kérlelően nézett rám.
- Mindjárt, picim. Még beszélgetek egy kicsit ezzel a kedves hölggyel, utána már pihenhetünk és kapsz kaját is. Csak egy kicsit bírd még ki.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

avatar
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A bor becsmérlése melyet szarkasztikus humorba ágyazott őszintén megnevettetett. Azt mondják, hogy a nyomorultaknak a humor segít elviselhetőbbé tenni az életet, az önirónia és a szarkazmus pedig komoly eszköze ennek. Nevetni még a királyok is szerettek, ezért tartottak udvaribolondokat. Megnyugtató volt a tudat, hogyha Cynewulf felhagyna a bérgyilkosok művészetének gyakorlásával, akkor sem halna éhen. Már csak zsonglőrködnie kéne, és egészen kiváló bolond lehetne, aki még magából a királyból is csúfot űzhet.
Amint elhalt a csilingelő kacagásom - egyáltalán nem fogtam vissza magam, semmiben sem szoktam - rátérhettünk végre az üzletre. Szívesség… Hát persze. Ezen a ponton kezdtem el gyanítani, hogy a sötét tündének a leghaloványabb fogalma sincs arról, hogy mennyire csúszós talajra tévedt. A kis monológja, hogy garantálja, hogy nekem ebből nem lehetett problémám nem volt más, mint porhintés a szembe, hiszen még ő sem tudta mit akart kérni, és én sem tudtam milyen helyzetben leszek, amikor majd eljön, hogy beváltsa az ígéretét.
- Ez így nagyon szépen is hangzana… de emlékeztetnem kell önt, hogy én valóban a Rotmantel családfő lánya vagyok a Neulanderek tornyában. Hogy is mondják ezt Hellenburgban? Áhh megvan. Nem ma jöttem le a falvédőről.
Az intrika, a kapcsolatok építése majd felhasználása és a rang mind-mind fontos eszközök voltak egy játékban, amit a magasabb körök játszottak. Azért neveztem játéknak, mert ez már nem arról szólt, hogy valaki magasabbra és magasabbra törjön, hiszen már nem nagyon volt valójában hova. A vámpíroknak nem volt királyuk, az emberek királya pedig csak az lehetett, akinek a fején megült a legendás feketeacél korona. Nem volt igazi tét mert nem volt igazi győzelem sem. Minden cselszövés csak azért létezett, hogy ne unatkozzuk végig az életünket. Ha pedig Cynewulf ebbe a játékba akart beletenyerelni, ahhoz sokkal körültekintőbbnek kellett lennie.
- Maga valójában nem tudja garantálni azt, hogy amit majd kér, amiről még egyikünk sem tudja micsoda, az ne vethessen rám rossz fényt. Pont azért, mert egyikünk sem tudja miről van szó. Úgyanígy azt sem tudjuk, hogy amit majd kér az vajon ellentétes lesz-e az én érdekeimmel. Ha az volna, úgy nem teljesíteném a kérését. Akkor mi lesz? Megöl, ha megszegem a szavam? - újra beleittam a borba, miközben kérdő tekintetem folyamatosan rajta tartottam. A saját megölésemről is képes voltam úgy beszélni, mintha csak azt kérdezném, mi lesz holnap ebédre. Annak viszont egyértelműnek kellett lennie a bérgyilkos számára is, hogy saját magamnak én voltam az elsődleges. A saját kényelmem, jólétem és mindenekfelett a saját érdekeim. Azt nem kellett tudnia, hogy ezek a politikai érdekek még nem kristályosodtak ki. Eleve csak a hatodik lány voltam a családban, és még csak most kezdtem el önállósodni. Nem voltam itt régóta. Így egyelőre az én érdekeim megegyeztek a Rotmantel család érdekeivel. Később… Ki tudja.
Észrevettem a férfi lábánál a sárkánygyíkot, aki most bújt elő, így ismét odaintettem a szolgálólányt.
- Kedvelem a sárkánygyíkokat. A legjobb húsukat hozza, lehetőleg felkockázva az úr kedvencének. - néztem szigorúan a lányra. - És remélem nem kell mondanom, hogyha több lesz benne a zsír és az ín, mint a tiszta hús, akkor nem fognak jól járni.
Mostmár tényleg végérvényesen a frászt hoztam a felszolgálóra… De emiatt a rettenetes lőre miatt meg is érdemelték. Legalább az állat kapjon jó vacsorát.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.