Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 77

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Esroniel von Himmelreich

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 4

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 48


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték - Laetitia & Crispin] Nagy fizettséggel nagy felelősség jár

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
- Hans, pár napra el kell utaznom máshova. Hivatalos ügyben...
  Támaszkodtam az ajtófélfának a zsoldosok szállásán, miközben figyeltem a zsoldoskapitányt, aki éppen az újoncokkal volt elfoglalva. Eichenschild ostroma eléggé megzabálta a létszámunkat és most igyekezték feltölteni az üresedéseket. Hát, ahogy elnéztem őket, lesz bőven meló velük. De legalább a kardot a jó végén fogták meg, ezzel már egy lépéssel előrébb vannak. Az, hogy néha egymást koncolták fel majdnem az esetlenségükből fakadólag, azt ráfogtam volna a "járulékos veszteségre". De Hans kitartó volt, a feje gyakran paprikavörös, a hangja rekedt a sok ordítozástól és idegileg teljesen leépítették a jövő generációját képviselő hős harcosaink. Nem irigyeltem őt ezért a megmérettetésért, de hát ezért Ő a kapitány és nem én.
- Már megint mi a bánatos fenére készülsz, Karmazsin? - hördült fel a kapitány, aztán lekevert egy tockost az egyik újnak, aki lazsálni mert, amikor Hans elfordult tőlük.
- Öhmm...megfogyatkozott a nyersanyag készletem. Te se szeretnéd, hogy ha a kedvenc harcosod meghalná magát, mert nem tud egy valamire való gyógyitalt lefőzni magának, nem igaz? - vettem elő a legszebb mosolyomat és a nagy boci szemeimet.
- Te most szivatsz engem...komolyan, jobb hazugsággal nem tudtál előállni? És miért érzed egyáltalán úgy, hogy hazudnod kell nekem? Tudod, én egy tök megértő személy vagyok...az idő nagy részében. EMELD MÁR FELJEBB A KARODAT TE SZERENCSÉTLEN ANYASZOMORÍTÓ! ÍGY TELJESEN VÉDTELENÜL HAGYOD A FELSŐ TESTEDET!
  Ordított rá valamelyik szerencsétlenre, aki kapásból haptákba vágta magát, bár láttam rajta, hogy még a vér és az ürülék is megfagyott benne. Csórikámék rossz időt választottak a csatlakozásra.
- Ja, azt látom. Hát, figyelj, szerintem egyezzünk ki a nyersanyag gyűjtögetős sztoriban, oké?
- Addig nem adom meg az eltávot, míg ki nem nyögöd, hogy hova készülsz!
- Áááááh....hát, tudod, csak egy kis kiruccanás a Neulander-ekhez. Semmi vészes. Ők még nem annyira gyűlölnek engem, mint a többiek...ideje ezen változtatni.
- Miért áldott meg az Úr engem veled? Mennyi napra van szükséged?
- Általában két perc alatt kiidegelek mindenkit. De ha napok állnak rendelkezésemre...hajajj, itt még lesz egy újabb Fakó Napkelet, csak hogy megszabaduljanak tőlem.
- Hány napra akarsz eltűnni, te szerencsétlen?!
- Ja, hogy az...tudja a fene. De ne aggodalmaskodj, tudok magamra vigyázni. És Dracon is ott lesz velem. Meg Dumah. Meg...az Idegen Isten? Lehet, hogy mondjuk Ő még sem, de akkor is: ott van még Hold Anya és Hold Apa és a Természet. Olyan jól bebiztosítottam magam, hogy akár még egy nyúltól is megtudnám védeni magamat...
- Csak...tudod mit? Csak takarodjál...ha visszajöttél, lesz egy kis elbeszélgetni valóm veled a viselkedésedről. És most: MINDEN KIS CSENEVÉSZ ANYASZOMORÍTÓ! VÉDEKEZŐ ÁLLÁSBA! Védjétek magatokat, mert le kell vezetnem egy kis feszültséget!
  Elhűlve figyeltem, ahogy Hans totál begőzölve ront rá az újoncokra. Szerintem a nap végére a sok lila és zöld aláfutásos kis tacskó a véremet akarja majd venni...csórikámék.

  Miután összeszedelőzködtem, még megírtam pár levelet, arra az esetre, ha valami történne velem, amíg távol vagyok, majd a zsoldosok istállójából elvittem Bugát, a szelíd kis lovacskát, aki eléggé idegesen fogadta a jelenlétemet - legutóbb totál magára hagytam csórikát, hogy egyedül találjon vissza Hellenburgba - felpakoltam rá annyi málhát, hogy a gerince majdnem ketté tört tőle, aztán Dracival a levegőben vágtattunk ki Hellenburg-ból, hogy megkezdjük a hosszú utat a Neulander-toronyig és az azt övező városkáig. Kíváncsian vártam, hogy még is, mit akar tőlem a levél írója...és hogy miért pont engem keresett fel? Honnan ismerhetett? Lehet, hogy csapda volt, de a kíváncsiságom és a szolid öngyilkossági hajlamaim teljesen igazoltnak találták ezt a rizikót.

  El sem hiszem, hogy épségben megérkeztem a toronyhoz. Igaz, hogy teljesen le voltam harcolna, a hosszú út pora még a köpenyemen, a torkom teljesen kiszáradva, a seggemet feltörte a nyeregben töltött napok sorozata, Dracon alig tántorgott a lábán, de megérkeztünk a vámpírok szállásához - legalábbis a városhoz, ahol a közrendűek éltek. Az utam rögtön egy fogadóhoz vezetett, s bár az oda felé vezető úton páran megnéztek maguknak, egyelőre még semmiféle atrocitás nem ért. Bugát bekötve za istállóba és pár érmét nyomva az istállófiú kezébe, beléptem a fogadóba. Ugyanolyan volt nagyjából, mint a tucatnyi másik ezen a környéken. Semmi olyan, amellyel kivívta volna akár az elismerésemet, akár a becsmérlésemet, így aztán rögtön a pulthoz lépve rendeltem magamnak egy korsó seritalt, hogy annak a társaságában üljek le az egyik sarokban felállított asztalhoz és elfújtam az asztalon égő gyertyát s behúztam magam mögött a függönyt, így kényelmes félhomályba borult az arcom. Ebben a pózban néztem végig a bent tartózkodókon, próbálva kitalálni, hogy még is, ki akart velem itt találkozni?
- Hát, picikém...helyezkedj kényelembe, ez lehet, hogy hosszú várakozás lesz... - morogtam, miközben elő vettem a zsebemből a levelet, amely ide csábított és még egyszer átfutottam a sorokat.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Eljött az idő. Eleget vártam a terveim elindításával. Igazából alig vártam, hogy véghez vigyem a legfőbb célomat, amit azóta meg akartam tenni, hogy eljöttem a toronyból. Látni akartam Lizt. És látni akartam az unokahugomat. Ha ehhez egy asztalhoz kellett ülnöm Reingard Schwarzjagerrel, úgy ez csekély áldozat volt a viszontlátás öröméhez képest. Amikor azonban elmúlt az újdonság varázsa, amit a Neulander torony és környezete okozott számomra, rá kellett döbbennem, hogy eme vágyam megvalósulása komoly akadályokba ütközött. Ez az akadály pedig nevesen az volt, hogy fogalmam sem volt, hol élt a nővérem. A legutóbbi információim, amik így is talán már több évesek is voltak arról szóltak, hogy a Nebelwald mélyén vertek tanyát, de Nebelwald nem volt többé. Felmerülhetett volna, hogy elmentek a tündékkel, de ezt kizártnak tartottam. Még embereket sem vittek volna magukkal, nemhogy vámpírokat, ráadásul a Schwarzjager torony környéke érintetlen maradt, afféle mementót állítva a hajdanvolt Köderdőnek. Innentől viszont nem volt egyetlen nyomom sem.
Minden normális ember ekkor átadná magát a kétségbeesésnek, de én Hannes von Rotmantel lánya voltam. Nem voltam sem ember, sem pedig normális, még a vámpírok között sem. Logikusan végigvezetett gondolatfolyamom csupán egyetlen lehetséges pontra lyukadhatott ki: szükségem volt valakire, aki megtalálja Elsareát nekem. Egy afféle nyomozóra, akinek elég fizetni a szolgálataiért, és a diszkréciójáért. Egy profira.
Nem volt különösebben nehéz találni egyet. Noha nem létezett olyan, aki kifejezetten arra szakosodott, amire nekem volt szükségem, elég volt a tornyon belül megkérdeznem pár alacsonyabb rangban álló vámpírt, hogy kiket ajánlanának, ha el kell végezni egy munkát. A válasz többnyire az „ismerek valakit, aki ismer valakit” volt, de jelenleg ezzel is tökéletesen meg voltam egyezve, amennyiben elhittem, hogy a legjobbhoz juttatnak el. Ez természetesen majd akkor fog kiderülni, ha találkozom az illetővel, de meg kellett próbálni. Végül kaptam egy nevet és egy várost.
Cynewulf
Hellenburg
Amennyit megtudtam róla, az alapján egy sötét tünde bérgyilkos volt, aki annak idején meglehetősen magas körökben mozgott. Márpedig ha ez a bérgyilkos megfelelt a néhai Armin Fairlightnak, akkor úgy gondoltam, hogy van rá esély, hogy nekem is meg fog felelni. Csupán egy rövid levélben kértem tőle találkozót, amennyiben megmondtam neki a találka helyét - egy ivót a Neulander torony alatt - és egy időpontot. Hozzátettem, hogy megbízásról van szó, és magas munkadíjról. Valójában nem volt olyan magas ár, amit ne fizettem volna neki azért, hogy láthassam Lizt.
Eljött a találkozó napja. Tanácstalanul álltam a gardróbom előtt, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit illett felvenni erre az alkalomra. Ugyanakkor egy vámpírtorony tövében semmi értelme nem volt az álruhának, megjelenhettem a legnagyobb pompámban is, és akkor egészen biztosan nem szólt meg senki. Így hát egy fekete bársony estélyit választottam, burgundivörös fűzővel, és hozzá illő rubin ékszerekkel. Fölé szintén fekete bársonyból készült, csipkével szegélyezett köpenyt öltöttem magamra. Még a szemem köré is tettem egy kis festéket, hogy füstös hatást keltsen, és a rubinvörs rúzsról sem feledkeztem meg. Valójában nem a bérgyilkost akartam lenyűgözni. A tökéletes megjelenés önbizalmat adott.
Amikor úgy éreztem, hogy készebben már nem állhatok, akkor kiléptem a szobámból, ahol már vártak a testőreim, mind az öten. Azt hihetnék, hogy embereket alkalmaztam erre a pozícióra, de valójában mind az öten vámpírok voltak. Azok a Rotmantelek és fél-Finsterblutok, akik nem voltak elég okosak ahhoz, hogy akár boncmesteri szintre vigyék, de én és a nővéreim túlságosan csinosnak tartottuk őket ahhoz, hogy megrontottak legyenek belőlük… vagy más módon szolgálják a családot. Mivel oda mentem, ahova akartam, hiszen vendég voltam nem pedig fogoly, ezért sem a kapuban, sem a városkában nem kérdezősködött senki, csupán udvariasan elálltak az utunkból, ameddig el nem értük a fogadót. Mielőtt benyitottam volna, felnéztem a holdra és a körülötte az eget pettyező csillagokra. Ha keresztény lettem volna, most elmormoltam volna egy imát Istenhez, hogy a megfelelő személyt sodorja utamba, de nem hittem, hogy egy vámpír imái eljutottak volna hozzá. Vagy hogy meghallgatta volna, ha mégis a fülébe jut. Bólintottam a fiúknak.
Ragnar (a kedvencem) kinyitotta az ivó ajtaját, majd belépett és őt követték még ketten. Rögtön felmérték a terepet, és stratégikus pontokon helyezkedtek el… Vagyis nagyjából mindenhol állt egy, hogy szemmel tudják tartani az egész ivót. Egy leült a pulthoz, egy az ajtó mellett marad, megint egy másik a sarokban. Utánuk léptem be én, mögöttem pedig még ketten, akik gyorsan be is csukták az ajtót, nehogy beeresszik a hűvös, novemberi éjszakát. Az ivóban azt hiszem mindenkiben megfagyott a vér, ameddig Ulrich, a pultnál ülő testőröm nem kért mindenkinek egy italt a kontónkra. Ez egy olyan intézkedés volt, amit a két hetes út alatt általánosítottunk. Az emberek többnyire hasonlóan reagáltak ránk mindenhol.
Körbehordoztam a tekintetem az illusztris társaságon. Hölgyhöz illően legalább fél órát késtem, így nagyon reméltem, hogy már itt lesz, akit vártam. Végül egy sötét sarkon, és az ott ücsörgő magányos alakon akard meg a szemem.
Milyen tipikus.
Tulajdonképpen pontosan ilyennek képzeltem el egy bérgyilkost, akit nekem ajánlottak. Az árnyak vagy a sötétség ugyanúgy az otthonom volt, mint egy sötét tündének, ha nem még jobban, hisz mi még mindig ragadozók voltunk. Az árnyékokba burkolózás nem riasztott el. Lassan lépdeltem az asztalához. Ide már nem követett senki, a kíséretem tisztes távolságban maradt, hisz nem lett volna illendő hallgatózniuk. Kérdés nélkül ültem le a férfival szembeni székre, és keresztbe tettem a lábaim a szoknyám alatt.
- Az Éjszaka szárnyai védelmezzék. Már ha jól sejtem, hogy ön az, akit az éjszakában Cynewulfnak neveznek. - húzódtak mosolyra az ajkaim. Nem tévedhettem.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
A sarokban lévő kis asztalkánál ülve ajtó nyitódásra lettem figyelmes. Na, játszhattam a játékomat ismét: vajon egy lepukkant csöves fog bejönni? Netán egy kereskedő? Egy strici? Egy nemes? Egy lovag? Az első tippem minden bizonnyal valami közrendű vámpír lett volna, aki éppen sikítva menekült a közeli toronyból és az ottani "nemesek" elől - szerintem hosszabb távon saját magukon kívül senki más nem tudta elviselni őket. De nem...először három harcos lépett be. Nem, nem katona. Harcos. Látszott a járásukon, ahogy a terepet felmérték, a magabiztosságukon, hogy bizony ezek nem holmi egyszerű bugrisok voltak. Akármi is van itt készülődőben, az bizony eléggé érdekesnek nézett ki ahhoz, hogy még arról is elfeledkezzek: a levél írója már hosszú ideje váratott engem. Az első három után belépő nőt akár még elbűvölőnek is lehetett nevezni, főleg azokban a fekete bársony ruhákban, amelyek anyagából évekig vígan megélnék és minden nap más ivóban mulathatnám az időmet. Gazdag volt, vagy éppen akár még nemes is. Valamelyik vámpírcsalád egyenes ági leszármazottja. Valamelyik Neulander leányzó lett volna? Eh, a fene se ismeri őket annyira behatóan, hogy tudja, ki kicsoda itt. De ki más lenne, mint Simon von Neulander lánya, akire ennyien vigyáznak? Hát ha még hozzá tesszük, hogy másik kettő is belépett utána és az ajtó közelében állapodtak meg. A torkom egy pillanatra kiszáradt, ahogy az orrom csapdát szimatolt. Bár, ha végezni akartak volna velem valami régi bűnöm miatt - bár, ha jól emlékszem, ezen család ellen eddig még semmit se vétettem - akkor azt nem ennyire feltűnően tették volna.
Az emberek is hallhatóan hőbörögtek a váratlan betoppanás miatt, azonban az ingyen pia ígérete elhallgattatta a leghangosabbakat is. Tekintetemmel figyeltem a nőt, aki magabiztosan indult meg felém. Nahát, nahát...szinte már majdnem irigyeltem magamat, amiért ilyen illusztris társaságom akadt. Jajj, Crispin-ke, hát mászkálsz te felfelé a Veroniai szamárlétrán...csak nehogy csúnyán ráfázzál erre az egészre. Amint a nő leült, alaposabban megnézhettem magamnak. Eléggé szépen kicsinosítgatta magát, még valami festéket is kent az arcára. Soha se fogom megérteni a nők ilyen jellegű kívánalmait, de ha neki ez így jó, ki vagyok én, hogy ezt megemlítsem neki. A köszöntésre felvontam a szemöldökömet.
- Hasonló jókat a Hölgynek is - biccentettem a nő felé. Érdekes köszöntés, rég hallottam már.
- Az éjszakában és a nappalban is. Megtalált hát engem, a kérdés csak az, hogy mire lehet egy ilyen egyszerű sötét elf egy nemesasszony szolgálatára? Mert nem hinném, hogy csak az elbűvölő társaságom miatt hívott meg erre az igazán elragadó helyre. Netán a barátainak akar bemutatni?
Böktem fejemmel az ajtónál álló kettő felé, tekintetem egy pillanatra megakadt a másik hármon is, akik a terem különböző helyein foglaltak helyet. Dracon egyelőre csak lekushadt a szék alatt és onnan figyelte a jelenetet.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Összefűztem az ujjaimat, és az asztalra könyököltem. Ezt a vacsoraasztalnál sosem tettem volna meg, de végülis ez csak egy ivó volt, cseppet sem illusztris közönséggel, így megengedhettem magamnak, hogy én is engedjek a formaságokból. Az államat az ujjaimon pihentetve angyalian mosolyogtam rá a bérgyilkosra. Óvatos volt, de úgy tűnt nem is meggondolatlan, és ez egyelőre tetszett.
- Ha akarja megismerkedhet velük, de az én terveim szerint, hacsak nem okoz nekem különösen nagy kellemetlenségeket, úgy nem lesz dolguk magával.
Mindez csupán általános óvintézkedés volt. Nem Cynewulftól tartottam, hanem az esetleges egyéb problémáktól, a fiúknak pedig ilyen módon sem ártott, ha néha mozogtak. Ez volt elvégre az elsődleges feladatuk, hogy őrizzék a biztonságomat és biztosítsák a kényelmemet, minden körülmények között. Egy tenyeres-talpas emberlány kacsázott oda hozzánk egy tálcával.
- Ho… hozhatok valamit?
Szegény.
- Egy pohár száraz vöröset kérnék. - majd a sötét tündére pillantottam.- A vendégem.
Csak miután leadta a rendelését, az után ideje is volt a tárgyra térni, hiszen nem csevegni és iszogatni jöttem ide. Vagy talán egy kicsit. Még sose láttam bérgyilkost, sötét tündét is keveset, így a férfi minden részében üdítő újdonság volt, amit meg lehetett vizsgálni, noha az anamnézishez még korán volt. És nem is azért hívattam ide, mert új páciens kellett, még ha egyébként nagyszerűen bővítette volna a portfóliót. Jól átgondolva a szavait, de, akár az elbűvölő társasága miatt is hívhattam volna.
- Mondja csak, minden lehetséges megbízójával szemben ilyen gyanakvó? - kérdeztem, és még mindig mosolyogtam. A mosoly, az egyenes hát, a nyílt kartartás mind-mind a magabiztosság jelei voltam. Még sosem csináltam ilyesmit, de oly sokan igen, hogy nevetséges lett volna, ha pont nekem nem megy.
- És el is érkeztünk a lényeghez. Munkát ajánlok magának. Meg kell találnia egy eltűnt személyt, akinek több vámpírcsalád együttes erői sem akadtak a nyomára. Hogy tetszik?
Mondhatta volna, hogy nem, noha nekem nem volt szokás nemet mondani. Reméltem, hogy az elég magas összeg, amit erre szántam elég lesz ahhoz, hogy maradjon, noha inkább apelláltam a kihívásra, ami a szavaim mögött bújt meg. Egyelőre nem akartam minden információt a nyakába önteni. Azon gondolkoztam, hogy talán be kellene mutatkoznom neki. Ha megtalálja Lizt és a hatalmas láncos Schwarzjagere nyakon csípné, akkor lehet jobban jár, ha megmondja nekik, hogy én küldtem. Talán nem ölik. Legalábbis reméltem, hogy Liz még bízott bennem annyira, hogy ne higgye, hogy rossz szándékból kerestem. Persze ma már tudtam, hogy ez hiú ábránd volt hisz még szinte gyermek voltam, mikor elhagyta a tornyot. Hosszú idő alatt sok minden történhetett, és balgaság lett volna azt gondolni, hogy én ugyan az a gyermek maradtam, ő pedig ugyan az az úrnő, az örökös, aki egyszer vezetni fog minket.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Ha megüzenem neki, hogy én vagyok az, még mindig az a legjobb esély. Ha észreveszik a sötét tündét, de reméltem, hogy ennél profibb lesz.
- A nevem Laetitia von Rotmantel, akit keresek az pedig a nővérem.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
- Ez vagy a legjobban burkolt fenyegetés volt, vagy pedig a legjobb biztosíték arra, hogy talán élve elhagyhatom ezt a helyet.
Dőltem kissé hátrébb, viszonozva a nő angyali mosolyát. Megértettük egymást, legalábbis azt hiszem, hogy nagyjából ez történt. Persze, hogy nemes volt és mint ilyen, hozzá szokott ahhoz, hogy minden egyes kis parancsát teljesítik és hogy a testőrei végzik el a meló mocskosabbik részét. Ezzel nekem úgy Hold Anya igazából nem nagyon volt problémám: mindenki úgy boldogul, ahogy akar, egészen addig, míg nem keresztezik az utamat. A nő stílusa elnyerte a tetszésemet: megfelelő határozottság és autoritás. Ettől független túlságosan közelebbi viszonyba nem szerettem volna keveredni vele. A szolgálólány megérkezésekor felemeltem a kezemet.
- Legyen kettő. Szeretem a vörös bort.
Biccentettem a lánynak, majd feszült figyelmemet visszafordítottam a nő felé. A kérdésére halványan elmosolyodtam, majd megvontam a vállamat.
- Fogalmazhatunk úgy is, hogy szakmai ártalom. Az elmúlt évek során sikerült pár eléggé illusztris ellenséget összekaparnom. Egy idő után hozzá szokik a sötét elf.
Azt nem mondtam meg neki, hogy a legtöbb megbízóm általában nem szokott magával egy kisebb hadseregnyi testőrt hozni magával, és a találkozók se éppenséggel egy vámpír torony közelében szoktak történni, ahonnét, ha baj történne, egészen nehéz lenne kimenekülni. Bár a Neulander-ek inkább diplomaták voltak, semmint harcosok, ettől függetlenül Simon nagyúrral nem szívesen akasztottam volna össze a nem is létező bajszomat - van így is bőven vámpírcsalád, ami szívesen szórakozna el velem pár nap erejéig. A nővel ellentétben lazább testtartást vettem fel, ellazultat. Hátrébb csúszva a székben, kissé le is csúszva azon, kezeimet lazán az asztalra támasztva. Lábam néha bele-beleakadt Draciba, aki az asztal alatt próbált fészkelődni és nem túlságosan közel kerülni a leendő munkaadómhoz.
- Óh...na, ilyen megbizatást se nagyon kaptam mostanában. Bár volt már rá példa, így némi tapasztalatot szereztem benne. De határozottan imponál ez a kis kitétel. Maga, hölgyem, tudja, hogyan nyerjen meg egy férfit az ügyének.
Most inkább nem vigyorogtam mellé azzal az idióta félmosolyommal, mert még a végén vagy közeledésnek veszi, vagy pimaszságnak, és egyik se hajtotta volna túlságosan az én malmomra a vizet, bár soha életemben nem szolgáltam még molnárfiúként, és a legutóbbi vízimalom, amivel találkoztam - rögtön öttel is, hogy pontosítsunk - roncsként végezte Eichenschild-ben. Na igen, elértem arra a pontra, amikor már a vízimalmok is ellenségükként tekintettek rám. Határozottan volt érzékem ahhoz, hogyan szerezzek barátokat. A nő bemutatkozására a szemöldököm egészen a homlokom közepéig csúszott fel, és halkan elfüttyentettem magam.
- Na erre a fordulatra nem számítottam. De legalább most már véletlenül se fogom magát összetéveszteni egy Neulander nemessel. Ez még kapóra is jöhet nekem - egyszer már tettem egy kis szívességet a Rotmantel családnak, bár nem hinném, hogy hősies tetteim ódája Hannes von Rotmantel nagyúr fülébe jutottak volna, de tudja, szeretem néha azt hinni, hogy igen. Tudom, tudom, naivitás... - tártam szét a kezeimet, majd egy vállvonás. - Na meg ezek után, még is, hogy mondhatnék nemet? Újra egyesíteni egy széthullott családot, két elkallódott nővért, kik már talán évek óta nem is látták egymást. Milyen egy hideg szívű alak lennék, ha elutasítanám. Már amennyiben tényleg csak megkeresni kell és nem valami sötétebb terveket fontolgat. Ebben az esetben jelezném: nőket és gyerekeket nem szívesen...költöztetem új lakhelyükre, mely lakhely ezen esetben egy szűk kis gödör a földben, rosszabban esetben pedig csak egy bokor töve. És el is érkeztünk a lényeghez - utánoztam a nő szavait és valamennyire a hanglejtését is. - Megfelelő fizetség fejében persze a morális akadályokat is lehúzhatjuk a listáról...bár nekem most nem éppen anyagi javak körül forognak a gondolataim...csupán olyanon, amelyet maga minden kétséget kizáróan meg tudna adni nekem.
Eléggé kockázatos lépés volt, amennyiben félre értelmezi a helyzetet, vagy túlságosan is hamar vonja le a következtetéseket, int az öt fogdmegnek és innentől kezdve három lehetőségem van: itt helyben felkoncolnak, börtönbe vetnek, vagy elszállítanak a Rotmantel toronyhoz, hogy megvizsgálják: hogyan voltam képes 29 évet leélni az agy teljes hiányában.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Elégedett kifejezés ült ki az arcomra, amikor Cynewulf úgy kezdte a mondandóját, hogy tudja, hogyan nyerjek meg magamnak egy férfit. Valójában tehetséges voltam abban, hogy pontosan tudjam, mikor, kinek és mit kell mondanom ahhoz, hogy a számomra kedvező irányba tereljem a beszélgetést, vagy hogy egyáltalán felkeltsem mások érdeklődését. Ehhez még hozzájött a megfigyelés, a gyakorlás és a számtalan esettanulmány is. És még csak nem is volt hozzá szükségem mindenféle kemikáliára, amikkel a nővéreim tömték a kísérleti alanyaikat, hogy elérjék náluk a kívánt viselkedést.
Csupán néhány hajszálnyira emelkedett meg a szemöldököm, amikor megemlítette a családom, és a nekik tett szívességét. Jól sejtette, bár az hogy apám fülébe jutott valami, az nem jelentette azt, hogy eljut az enyémbe is. Így akár megeshetett, hogy tudott róla… Mindenesetre szívesen hallottam volna az esetről többet is, hiszen ez is csak újabb részleteket árulna el arról, hogy milyen fából is faragták. Nem tudtam közbe szúrni ugyanakkor ezt a kívánságom, hiszen már folytatta is tovább a monológnak is beillő válaszát. Az egy dolog, hogy egy bérgyilkost olyan szótlannak képzelt el a vámpír lánya, de férfi létére is elképesztően sokat beszélt. Lehet egyszer azt tanították neki, hogy a nőket a megfelelő szöveggel lehet levenni a lábukról, és az esetek többségében ebben nem is tévedett sokat. Az utazó bárdok vonzereje is ilyesmiben rejlett. Részemről ez is csak afféle tudományos megállapítás volt, hatást nem gyakorolt rám. Belegondolva nem is tudtam, hogy mi lett volna, amivel bárki elérhette volna hogy hatással legyen rám.
Ami viszont fontos volt, hogy a megbízást voltaképp elfogadta, mostmár csak megalkudtunk. Itt volt hát az ideje annak, hogy hagyjam a csodálkozást kiülni az arcomra egyetlen pillanat erejéig. Közben megérkezett a két kupa borunk, így megnedvesítettem az ajkaimat, mielőtt újra elmosolyodtam volna.
Na nem a bor miatt, az szörnyű volt. Ide azt a termést hozták, amit a Neulanderek asztalán már nem mertek felszolgálni.
- És mégis miféle fizetség jár akkor az ön fejében, kedves Cynewulf? Természetesen nem a jó szívére apelláltam, mikor megkerestem. - szórakozottan köröztem a mutatóujjammal a kupa peremén, bár csak üvegpohárból lehetett hangot kicsalni így. Reméltem, hogy nem a szex járt a fejében. Az olyan… olcsó lett volna. Persze csinos volt, biztos tudott néhány érdekes fogást, és egy éjszakát csekély árnak tekintettem volna Liz megtalálásáért, de ennél többet vártam tőle. - Azt azért leszögezném, hogy gyilkosságról szó sincs. Csak megtalálni szeretném, és ha tudom a tartózkodási helyét akkor majd személyesen meglátogatni. Ez a része persze már nem a maga problémája.
Őszintén érdekelt, hogy mit akart. Váltóra készültem, sok-sok váltóra, de ez talán még érdekesebb is volt. Mit akarhatott egy otthonát vesztett sötét tünde bérgyilkos? Hírnevet? Volt neki. Pénzt? Erre gondoltam, de úgy tűnt tévedtem. Szívességet? Na az már érdekes volt. Valójában szívesen megtartottam volna egy ilyen valakit hosszútávon is szövetségesemnek. Nem terveztem komoly babérokra törni, de egy családfő lánya voltam. A politika az életem kikerülhetetlen része volt attól a pillanattól kezdve, hogy felsírtam a bába karjában. Apa pedig híres volt arról, hogy odavolt a lányaiért.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
A nő reakciója - vagy is inkább annak hiánya - imponáló volt. Szerettem tesztelni a körülöttem lévőket extrém helyzetek között, hogy megtudjam, mire számíthatok tőlük. Az én meglátásom szerint egy személy igazi jelleme a szélsőséges helyzetekben jön elő. Persze, csinálhattam volna mást is, azonban az, hogy egy nemessel, aki nyilvánvalóan hozzá szokott a seggnyaláshoz és ahhoz, hogy nem mernek neki ellentmondani ilyen közvetlen és kétértelmű hangot ütöttem meg, az elképzeléseim szerint legalábbis valamilyen szintű felháborodottságot váltott volna ki. Azonban amikor laza stílusban folytatta tovább, őszintén meglepődtem. És ez volt az, ami imponált. Hát még sem annyira az a tipikus elkényeztetett királykisasszony. A kérdésére csak sejtelmesen elmosolyodtam, és a mondandója után egy pillanatot szenteltem a bornak. Meglötyögtettem a pohár tartalmát és párat szippantottam belőle, mint egy igazi borkóstoló, bár nem tudom, hogy azok hogy szokták ezt csinálni, de valami ilyesmit...legalábbis reméltem.
- Igazán hízelgő, hogy ilyen tökéletes évjáratú borral kínálnak minket. Pompás - csettintettem a nyelvemmel, miközben kicsit belekortyoltam. - Szinte még érezni benne a két héttel ezelőtt a dögkútról mert víz testes zamatát.
Utaltam a bor olcsó mivoltára. Aztán komolyabbra fordítottam a szót.
- Örülök, hogy végül nem az erőszakos megoldást választja. Ilyen esetben szerencsére már erkölcsi aggályaim se lehetnek. Hogy milyen fizetségre gondoltam? Maga olyan Hölgynek tűnik, akinek bizony megvannak a magához illő kapcsolatai. Rotmantel létére a Neulander-toronyban tölti - minden bizonnyal nagyon is hasznosan - az idejét. Egyezzünk meg abban, hogy én segítek megkeresni a nővérét, cserébe egyszer, ha a helyzet úgy adódik, kérek majd magától egy szívességet...mondjuk igénybe venni a kapcsolatait, vagy ilyesmit. Semmi olyat, ami netán bajba sodorná magácskát, vagy éppenséggel a társadalomban betöltött helyzetére vetne kétes árnyékokat, erről biztosíthatom. Amennyiben ez így megfelel magának Frau Laetitia, akkor azt hiszem, hogy már csak az apró részletek tárgyalása marad hátra, s utána búcsút intünk egymásnak, kölcsönösen reménykedve a viszontlátásban.
Dőltem hátra, majd kortyoltam még egyet a borból. Dracon óvatosan mászott elő az asztal alól és kérlelően nézett rám.
- Mindjárt, picim. Még beszélgetek egy kicsit ezzel a kedves hölggyel, utána már pihenhetünk és kapsz kaját is. Csak egy kicsit bírd még ki.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
A bor becsmérlése melyet szarkasztikus humorba ágyazott őszintén megnevettetett. Azt mondják, hogy a nyomorultaknak a humor segít elviselhetőbbé tenni az életet, az önirónia és a szarkazmus pedig komoly eszköze ennek. Nevetni még a királyok is szerettek, ezért tartottak udvaribolondokat. Megnyugtató volt a tudat, hogyha Cynewulf felhagyna a bérgyilkosok művészetének gyakorlásával, akkor sem halna éhen. Már csak zsonglőrködnie kéne, és egészen kiváló bolond lehetne, aki még magából a királyból is csúfot űzhet.
Amint elhalt a csilingelő kacagásom - egyáltalán nem fogtam vissza magam, semmiben sem szoktam - rátérhettünk végre az üzletre. Szívesség… Hát persze. Ezen a ponton kezdtem el gyanítani, hogy a sötét tündének a leghaloványabb fogalma sincs arról, hogy mennyire csúszós talajra tévedt. A kis monológja, hogy garantálja, hogy nekem ebből nem lehetett problémám nem volt más, mint porhintés a szembe, hiszen még ő sem tudta mit akart kérni, és én sem tudtam milyen helyzetben leszek, amikor majd eljön, hogy beváltsa az ígéretét.
- Ez így nagyon szépen is hangzana… de emlékeztetnem kell önt, hogy én valóban a Rotmantel családfő lánya vagyok a Neulanderek tornyában. Hogy is mondják ezt Hellenburgban? Áhh megvan. Nem ma jöttem le a falvédőről.
Az intrika, a kapcsolatok építése majd felhasználása és a rang mind-mind fontos eszközök voltak egy játékban, amit a magasabb körök játszottak. Azért neveztem játéknak, mert ez már nem arról szólt, hogy valaki magasabbra és magasabbra törjön, hiszen már nem nagyon volt valójában hova. A vámpíroknak nem volt királyuk, az emberek királya pedig csak az lehetett, akinek a fején megült a legendás feketeacél korona. Nem volt igazi tét mert nem volt igazi győzelem sem. Minden cselszövés csak azért létezett, hogy ne unatkozzuk végig az életünket. Ha pedig Cynewulf ebbe a játékba akart beletenyerelni, ahhoz sokkal körültekintőbbnek kellett lennie.
- Maga valójában nem tudja garantálni azt, hogy amit majd kér, amiről még egyikünk sem tudja micsoda, az ne vethessen rám rossz fényt. Pont azért, mert egyikünk sem tudja miről van szó. Úgyanígy azt sem tudjuk, hogy amit majd kér az vajon ellentétes lesz-e az én érdekeimmel. Ha az volna, úgy nem teljesíteném a kérését. Akkor mi lesz? Megöl, ha megszegem a szavam? - újra beleittam a borba, miközben kérdő tekintetem folyamatosan rajta tartottam. A saját megölésemről is képes voltam úgy beszélni, mintha csak azt kérdezném, mi lesz holnap ebédre. Annak viszont egyértelműnek kellett lennie a bérgyilkos számára is, hogy saját magamnak én voltam az elsődleges. A saját kényelmem, jólétem és mindenekfelett a saját érdekeim. Azt nem kellett tudnia, hogy ezek a politikai érdekek még nem kristályosodtak ki. Eleve csak a hatodik lány voltam a családban, és még csak most kezdtem el önállósodni. Nem voltam itt régóta. Így egyelőre az én érdekeim megegyeztek a Rotmantel család érdekeivel. Később… Ki tudja.
Észrevettem a férfi lábánál a sárkánygyíkot, aki most bújt elő, így ismét odaintettem a szolgálólányt.
- Kedvelem a sárkánygyíkokat. A legjobb húsukat hozza, lehetőleg felkockázva az úr kedvencének. - néztem szigorúan a lányra. - És remélem nem kell mondanom, hogyha több lesz benne a zsír és az ín, mint a tiszta hús, akkor nem fognak jól járni.
Mostmár tényleg végérvényesen a frászt hoztam a felszolgálóra… De emiatt a rettenetes lőre miatt meg is érdemelték. Legalább az állat kapjon jó vacsorát.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Egészen meglepődtem a nő gyöngyöző kacaján, miután olyan szépen ecseteltem a bor karakteres ízvilágát. Inkább szántam keserű elismerésnek és beismerésnek, semmint humornak, de ha sikerült öntudatlanul és akaratlanul egy Rotmantel-t is megnevettetnem, akkor olyan rossz csak nem lehetek - valahogy ezt a vámpírcsaládot nem éppen a jó humorérzékükről vagy egyáltalán a nevetés képességének meglétéről képzeltem volna el, de sebaj. De a nevetés hamar elhalt és visszatértünk az átkozott fizetség kérdésére. Hát, azt eddig is sejtettem, hogy nemes - talán egy másod-unokatestvér, vagy valami ilyesmi - azonban arra nem számítottam (vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy nem ez lesz a helyzet) hogy a drága leányzót maga Hannes von Rotmantel nemzette. Hát, akkor Ő még illusztrisabb kliens, mint ahogy eddig gondoltam volna, és ezzel az én dolgom is némileg kényesebbé és nehezebbé vált.
- Természetesen megértem az Ön álláspontját, Hölgyem. Természetesen annyira elvetemült nem vagyok, hogy egy esetleges kérés megtagadás esetén magára támadjak. Egyelőre még az én érdekeimben az áll, hogy éljek - öngyilkos gondolataim se túl gyakran szoktak támadni, már pedig a maga megtámadása, akár sikeres, akár nem...hát, az egyenlő egy öngyilkossággal. Ahogy az is természetes, hogy egyelőre még én se tudom, hogy mi is lenne az az esetleges szívesség, amit a későbbiekben behajtanék. Sőt, még az se biztos, hogy egyáltalán valaha is szükségem lenne rá. De hiszek abban, hogy vagyunk annyira kulturáltak és felnőttek, hogy amennyiben eljön a jövőben az a pillanat, hogy ismét egy ilyen üzleti jellegű alkalommal találkozzunk, ezúttal az én kérésemről, akkor megtudunk állapodni egy kölcsönösen előnyös megoldásról, a lehető legkevesebb kompromisszummal. Amennyiben úgy véli, hogy ezen tekintetben nem túl magabiztos a maga részéről...
  Hagytam a mondat végét lógni a levegőben - értse oda azt, amit akar. Dracon megjelenésével és a Rotmantel hölgy fenyegetésével egy pillanatra elterelődött a téma a mocskos üzleti dolgokról, és felvont szemöldökkel hallgattam a nő megjegyzéseit. Vajon mindig ilyen, vagy csak most előttem kérkedik az autoritásával? Enyhén burkolt fenyegetés, hogy ha én se végzem jól a feladatomat, akkor nem fogok jól járni?
- Hát még én hogy kedvelem. Hűséges társ, akire mindig lehet számítani - egy biztos, hogy Ő - nyomtam meg egy picivel, szinte csak leheletnyivel erősebben az utolsó szót - nem fog hátba szúrni és elárulni. Már ebben jobb, mint a kétlábúak ugyebár.
  Simogattam meg a kis sárkányka fejét, aki hálásan dörgölőzött a lábamhoz, s amíg a kis házi kedvenccel voltam elfoglalva, lopva az őrök helyzetét mértem fel, már akikre ráláttam: ez egyelőre csak a két fogdmeg volt az ajtóban. Ismét kiegyenesedve a nadrágomba töröltem a tenyeremet, s fintoromat elrejtve kortyoltam bele ismét a borba. Hold Anyára...még a fele vissza van!

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Nem vagyok magabiztos. Már a feltételezés is sértő volt, hiszen egészen biztos voltam abban, hogyha olyat kér, ami nem túl megerőltető és nem vet rám rossz fényt, akkor teljesítem amit kér, ha viszont azzal veszélybe sodrom saját magamat esetleg, vagy a pozíciómat, vagy bármit ami számomra kedves, akkor megtagadom a kérését. Ez tiszta sor volt, és úgy tűnt a bérgyilkos is megértette, sőt, kijelentette, hogy akkor sem fog nekem ártani, ha esetleg visszautasítom. Cynewulf pedig ezen a ponton vált valóban érdekessé. Ugyanis ha mindezt tudta, és mégis ezt kérte, akkor egyértelműen hazárdírozott. Talán egy sokat látott bérgyilkos számára az egyszerű fizetség már nem volt kielégítő, és ebben is az izgalmakat kereste. Különös volt, tekintve, hogy úgy képzeltem, az egész élete tele volt kalandokkal és veszéllyel, amikor sosem tudhatja, hogy megéli-e a holnapot. Az ilyen emberek eddigi tapasztalataim szerint a gyors örömöket keresték, a gyors pénzt, hogy addig is élvezzék az életet, mert ki tudja lesz-e holnap. A sötét tünde viszont kifejezetten hosszú távra tervezett. Vagy túlságosan magabiztos volt, vagy már nem érdekelte a könnyen elérhető szórakozás. Vagy maradt az első lehetőség, hogy kedvelte a szerencsejátékokat. Azonban mindegyik csak teória volt, hiszen nem tudtam róla egyáltalán semmit a munkáján kívül, és hogy volt egy sárkánygyíkja. Még referenciám sem volt, hiszen sosem volt sötét tünde páciensem. Sajnáltam volna, ha ez az este hamar véget ér, hiszen ez talán egy vissza nem térő lehetőség volt az ismereteim bővítésére egy nem mindennapi beszélgetéssel.
- Csupán nem értem magát. Nem értem miért választ a könnyű pénz helyett egy üres ígéretet, ami könnyen torkolhat abba, hogy végül nem kap semmit sem. Maga vagy agyafúrtabb, mint elsőre látszik, vagy valójában profi bérgyilkos de csapnivaló üzletember.
Úgy döntöttem nem vagyok hajlandó megsértődni. Csupán megjegyeztem, hogy megpróbált hatni az önérzetemre az alku részeként. Voltak azok a típusú öntelt emberek, akiket az önérzetükön keresztül könnyű volt megfogni. Ezek azonban mindig csak a bizonytalanságot leplezték a nagyképűségükkel, a felszín alatt viszont folytonosan bizonyítani akartak akár maguknak, akár a környezetüknek, hogy valóban értek annyit, amennyit híreszteltek magukról. Nekem viszont nem kellett bizonyítanom senkinek. Az emberek megértése ebben rengeteget segített, és mostanra inkább csak szórakoztattak a próbálkozások, amiket elraktároztam, hogy a legváratlanabb pillanatban vághassak vissza.
Eközben megérkezett meglehetősen gyorsan a marhahús a sárkánygyík elé. Csupán egy lapos pillantást vetettem rá, de nem találtam rajta kifogásolni valót, így továbbiakban nem méltattam figyelemre a pincérlányt aki kihozta. Azt hiszem ettől ő inkább megkönnyebbült, és nem vette rossz néven.
És ismételten ott volt, Cynewulf hangjában a burkolt sértés, csak mert felvetettem az árulás lehetőségét. A mosolyom szélesre húzódott. A harmadik ilyennél fogom megfenyegetni, hogy lefogatom a testőreimmel és élvezettel tépem majd szét a torkát kiszívva minden csepp vért az ereiből. Úgysem ittam még sötét tündéből. Egyelőre viszont csak kettőnél tartottunk.
- Valóban. Hiszen az állatok csak állatok, meglehetősen egyszerű vágyakkal, amik saját maguk és a fajuk fenntartására irányul. A kétlábúak közül is csak azoktól kell igazán tartani, akik ambiciózusok és mindig többre és többre vágynak.
Kérdés maradt, hogy Cynewulf vajon az volt-e. Mi volt az, amiért képes lett volna még tőlem is szívességet kérni? Most ugyan azt mondta, hogy nem tudja, én pedig elhittem. Ám mindig ott volt a tudat alatt egy apró valami, ami nem hagyta nyugodni, és ami ilyen üzletek megkötésébe hajszolta.
- Biztosan magát is hajtja valami.
Stílusos lett volna ismét innom a borból, de nem vitt rá a lélek. Valószínűnek tartottam, hogy egyszerűen itt fogom hagyni. Vagy kérek valami erősebbet, amit nem lehet elrontani.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
- Óh, de hát pont ez az. Az ígéret, az sokkal szebb dolog, mint pár csilingelő érme. Sokkal személyesebb. Vajon egy adott személy betartja-e az ígéretét avagy sem? Egy kis kockáztatás soha sem árt. Vajon az adott személy mennyit képes vagy akar bevállalni és mikor mondja azt, hogy "kösz, de nem"? Kérdések, amelyek eléggé érdekesek ahhoz, hogy mindenféle szívbaj nélkül lemondjak a csilingelő érmékről - azok egy idő után úgy is elvesztik a varázsukat. Hogy rossz üzletember lennék-e? Soha se állítottam, hogy jó vagyok. Soha nem is akartam az lenni. Lehet, hogy egy-egy "üzletből" én jövök ki rosszabbul, és akkor mi van? A világ nem fog megállni miatta. Amúgy is, néha nem árt egy kis izgalom az életbe - a bizonytalanság bizonyos esetekben egy üdvözítendő dolog. Persze, van, amikor a bizonytalanság halálos lehet - de nem hinném, hogy ebben az esetben erről lenne szó.
Na igen, azzal meg aztán főleg nem lehet megvádolni, hogy szűkre fogom a szavakat. Ahogy már páran megjegyezték: nem éppen egy bérgyilkosos szokás...de hát ez legyen az Ő problémájuk, én igen is élveztem a sok dumát, abban legalább jó voltam, és amúgy se fogok visszatartani magamról sok mindent - persze, vannak dolgok, amikről másoknak nem beszélek, de egyelőre olyan témát még nem érintettünk.
Menet közben megérkezett a vacsora is Dracinak és a kis dög olyan mohón vetette rá magát, mint ha semmi illemet nem tanult volna tőlem. Na jó, tényleg nem tanítottam meg semmi ilyesmire, de Ő alapvetően egy ragadozó lett volna, akit magamhoz láncoltam és meghódítottam, ettől függetlenül az ösztöneit nem tudta letagadni. Megsimogattam a puha tollait és biccentettem köszönet gyanánt Laetitia felé. Ahogy Draci élvezte a kaját, úgy élveztem ezt a beszélgetést. Persze, lehet, hogy a partnerem már kevésbé, de ez nem az én hibám volt - bár lehet, hogy a szavaimat óvatosabban kéne megválogatnom. Damn, nem tanultam hát semmit sem az eddigi helyzeteimből? A nő visszavágását egy, az övéhez hasonlatos mosollyal viszonoztam. Kezdtem némileg megkedvelni őt.
- Hát igen, aki túl magasra akar törni, az mindent és mindenkit eltapos az útjában. Sajnos már tapasztaltam a saját bőrömön is az ilyen személyek arroganciájából és becsvágyából fakadó borzalmakat.
Elég volt csak a Fakó Napkeletre gondolni. Bár azt a vámpírok közelében nem nagyon kellett volna emlegetni, így meg sem neveztem az adott eseményt - még mindig fájó pont lehetett a többi vámpírcsalád részére, hogy társaik ilyen csúfosan elbuktak és menet közben még egy pusztító angyalt is hívtak a világra. A kijelentő mondat, amely valójában kérdés volt, elgondolkoztatott. Hát még mindig ez a téma foglalkoztatta őt?
- Meg vannak a magam céljai és vágyai természetesen. Ezek viszont nem foglalnak magukba semmiféle magasra törekvést. Nem is állna jól nekem. Nem is érdekelt soha sem a hatalom. Legalábbis nem ez a fajta. Nem akarok uralkodni senkin, nem akarok csicskásokat magamnak. A másik fajta hatalom, az viszont már sokkal bensőségesebb. A kezemben tartott fegyver hatalma, amikor személyesen dönthetek valaki életéről vagy haláláról, az, ami igazán éltető. Vajon megölöm-e a következő rossz arcú útonállót, aki az utamba akad? Vagy hagyom elmenekülni, mert a szabadsága jobban szolgálná a céljaimat? De elkanyarodtunk a témáról, és mielőtt még félreértések születnének: ez most egyáltalán nem vonatkozott magára, Laetitia - már ha szólíthatom így. S magát mi hajtja? Azon kívül, hogy szeretné megtalálni a rég elvesztett nővérét? Vagy ezek olyan dolgok, amelyek egy magam fajta szerény bérbakót ne érdekeljen? Ezt a választ is elfogadom.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Nem láttam férfit, aki ennyit beszélt volna. Ez elméletileg az asszonyok szokása volt, nem pedig kemény és rettenthetetlen sötét tünde bérgyilkosoké. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nem stimmelt, hogy a rengeteg dumával szándékosan rejteni próbálta az igazán fontos dolgokat. Azt akarta, hogy mindenki arra figyeljen, amit ő mutatni akart, és nem arra, ami mögötte volt. Az újszülöttnek viszont még minden vicc új, így nekem is újdonság volt a körítés is, amiből még mindig eleget lehetett megtudni ahhoz, hogy egyelőre kielégítse a kíváncsiságomat. Vagy legalábbis lefoglalja egy időre. Ahhoz képest, hogy csak fel akartam bérelni, hogy kerítse elő nekem Elsareát kifejezetten érdekes anyaggyűjtés lett ebből az éjszakából. Ami még jobban megdöbbentett, hogy a szavai alapján meglepően hasonlók voltunk egymáshoz. Érdekesebbnek találta az embereket élve, mint holtan, és ki akarta ismerni az észjárásukat. Bár ő nyilván nem úgy fogalmazott, de az ő nézőpontjából minden tesztnek tűnt. Így pedig már abban is biztos voltam, hogy engem is folyamatosan tesztelgetett, csak azt bántam, hogy félő volt, hogy nem osztja majd meg velem a végeredményt.
- Nem szólíthat így. A helyes megnevezésem Laetitia kisasszony, vagy Laetitia úrnő. - tisztáztam először a fontos dolgokat. Szórakoztatott, valószínűleg még dugni is hajlandó lettem volna vele, de ettől még nem voltunk barátok. Valójában csak a közvetlen rokonaim hagyták el a névvel járó rangokat, és hívtam csak a keresztnevemen, vagy inkább a becenevemen, Lettinek. Ez lehet, hogy sokat elárult az emberi kapcsolataimról, de nekem megfelelt így. A bizalom veszélyes dolog volt, a bizalom nélküli bizalmaskodás pedig fárasztó, de mindenek előtt udvariatlan. A hangom ugyanakkor mindvégig nyugodt volt és tárgyilagos, még a mosoly sem tűnt el az arcomról.
- Valójában, amiről maga beszél az hatalom egy elég kiforrott formája, amikor uralkodhat élet és halál felett. Egy lépésre van csupán attól, mint amit a valódi hatalomhajhászok keresnek, ami pedig az, hogy irányítsák azoknak az életét, akiket végül meghagynak.
Kíváncsi voltam, hogy vajon ez a szabadságvággyal volt-e összefüggésben, vagy valami mással. Nekem az aranykalitkából Cynewulf szabadnak tűnt, aki azt tesz, amit csak akar, és odamegy, ahova akar. Még a pénz sem kötötte gúzsba, hiszen visszautasította a fizetségem. Mégsem hittem, hogy a helyzet ennyire egyszerű lett volna. Mielőtt azonban erre rákérdezhettem volna, a téma átterelődött rám. Rá mert kérdezni a személyes vágyaimra, ez pedig arcátlanság volt. Ugyanakkor nem volt okom nem válaszolni rá, hiszen nem rejtegettem sötét titkokat, és ha lennének megrontottak a pincémben, hát mondhattam, hogy Rotmantel vagyok, így más lenne természetesebb?
- Ez egy buta kérdés, Cynewulf. - mosolyodtam el édesen. - Rotmantel vagyok, mi más hajtana, ha nem a megismerés vágya? A kutatásom, a pszichoszomatikus betegségekről lefoglal annyira, hogy ne szövögessem a terveimet, hogy majd hogyan török világuralomra. Egyelőre ezt meghagyom másoknak. - nem számítottam rá, hogy tudná, hogy mit jelent a pszichoszomatikus szó, de meglepett már annyiszor ma este, hogy akár tudhassa is.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Érdeklődve figyeltem a velem szemben ülő nőt, miközben ujjam lassan körözött az egyszerű kupa peremén, szinte teljesen öntudatlanul. Dracon mellettem már nagyjából befejezte a hús szelettel való hadakozást, és most már jóval ráérősebb tempóban pusztította azt. De ez a nő...volt benne valami, csak még én se tudom, hogy mi. Olyan természetességgel beszélt a nem túl nőies dolgokról, hogy azt mostanában ritkán láttam. Persze, Amy, a zsoldos ismerősömtől is valahogy így beszélhetett volna róla, de Ő harcos volt és már sok hullát látott, míg Laetitia nem hinném, hogy túl sok egyénnel végzett volna sajátkezűleg. Aztán emlékeztettem magam arra, hogy ki is Ő: egy Rotmantel, már pedig róluk túl sok jót se nem hallani, se nem tapasztalni - ha valaki van olyan szerencsétlen, hogy a kezeik közé kerül, az örülhet, ha gyors halála van és nem valami kifacsarodott, torz valamiként tengeti tovább az életét. De nem éreztem magam túlságosan fenyegetve - amennyiben megtartom magamat azon a keskeny határon, ahol még érdekesnek tűntem, de nem fenyegetőnek és tiszteletlennek, úgy éreztem, hogy nem fog a nő ellenem fordulni. Az életem mondjuk nem sokat jelenthetett számára: kellettem neki, hogy megtaláljam a nővérét, de erre a feladatra sokan mások is alkalmasak lettek volna - sokan mások alkalmasabbak, mint én magam.  De nagyjából már kezdtem kiismerni, hogy meddig tartanak a határok: a rangok elhagyása határozottan tabutémának számított.
- Akkor megmaradnék a Laetitia úrnőnél.
  Az úrnő jobban illett hozzá, mint a kisasszony. Az sokkal inkább domborította ki a rangját és a "veszélyességét". Más domborulatokra most inkább bele se gondoltam, bár elnézve a beszélgetőpartneremet, ezzel nem is volt semminemű probléma, de ezt inkább megtartottam magamnak. Az arcára fókuszáltam, hogy a tekintetem ne vándoroljon el, s ismét ott volt az a mosoly, amely mint ha nem akarta volna elhagyni az arcát. Minden más körülmények között, minden más személlyel beszélgetve ezt hízelgőnek találtam volna, de most ez inkább emlékeztetett egy ragadozó mosolyára, semmint egy őszinte, vidám kis arckifejezésre. Újonnan emlékeztetnem kellett magamat: számára mindez csak játék, még hozzá egy eléggé veszélyes játék, így vigyáznom kellett. Egy kisebb sóhajjal vettem tudomásul, hogy a véleményünk a hatalom kérdésében nem tért el túlságosan és megértő fülekre találtam. Fenébe, még akár jóban is lehettünk volna, hogy ha alkalom és esély adódik rá, bár mint a Rotmantel család tagja, Ő jobban élvezhette a vér forróságát, mint én. Már nem voltam a régi, s én már nem is élveztem annyira ezt az egész gyilkolósdit, mint előtte. Belefáradtam a dolgokba, de ezt meg nem kötöttem mások torkára - s nagyon észre venni se lehetett, hisz még mindig képes voltam nagy hévvel belevetni magamat a harcba...de Hold Anyára, már egyáltalán nem élveztem. Már ha egyáltalán volt olyan időszak, amikor kifejezetten élveztem volna a vér és a kifolyó belsőségek bűzét, a vizelet és széklet kesernyés szagát.
- Az irányításig nem fogok eljutni - nincsenek ilyen jellegű ambícióim, de igazat kell adnom magának. Nézett már valaha is egy haldokló tekintetébe? Nem is kell, hogy haldokoljon, csak álljon felette, karddal vagy tőrrel a kezében, netán egy erős varázslattal, amely leolvaszthatja az arcát...és nézzen a szemébe. Mit fog látni? A legtöbbeknek könyörgés fog visszatükröződni a tekintetében. Mások haragosak. A gyilkosukra...vagy éppen magukra, amiért hagyták, hogy a dolgok idáig fakadjanak. Nagyon ritka esetben láttam azt, hogy valaki megbánással nézett volna rám vissza. Nem abból fakadó megbánással, hogy ide jutott...hanem a hátrahagyott szeretteire gondolva. Valahogy az utolsó pillanatokban keveseknek jut eszébe. Egyetlen egyszer láttam, hogy az áldozatom szánakozott...rajtam. De ha más nem, a Halál közelsége mindenkit megfoszt a civilizáltság foszlányaitól, amelyeket magukra aggattak. Mezítelenek lesznek a tekintetem előtt. Kell-e ennél nagyobb hatalom? Nem hinném...
  Az egész monológnak meg volt a maga felépítése. Az elején még pattogó, szinte élettől pezsgő, aztán szépen lassan egy kényelmesebb, szánakozóbb tempót vett fel, hol mélyebb, hol magasabb hangnemmel...egészen a végéig, amely inkább már csak suttogás volt, mint ha nem akartam volna megzavarni a halált. Egyeseknek mindez olyan természetességgel jött, mint ha levegőt vettek volna. Nekem külön figyelmet kellett erre fordítani, így ritkán is használtam az ilyen dramaturgiai elemeket. Lehet, hogy szánalmas próbálkozás volt, de egy próbát megért, bár hogy mit akartam elérni vele, az még előttem is rejtély volt. A nő viszont nem tartozott a rejtélyes alakok közé. Nyíltan beszélt a dolgairól, pont, ahogyan én se nagyon tartottam vissza magamról túl sok mindent. A fenébe is, ez a nő túl érdekes volt ahhoz, hogy csak egyszerű munkaadóként tekintsek rá.
- Most akár bölcsen bólogathatnék is, jelezve, hogy teljesen megértem - de ez egy nagy hazugság lenne, így inkább nem is tettetem azt, hogy tudom, mit is takar teljes mértékben a pszichoszomatikus kifejezés -de gondolom valamilyen szinten kapcsolatban áll az elmével. Megismerni mások elméjét, gondolom az első lépés afelé, hogy tudjuk: hogyan is lehet őket irányítani. Megismerni a betegségeket annyi, mint megismerni a lehetséges ellenszereket is. Ezen a ponton egy adott személy többféle döntést is tehet. Vagy puszta jólelkűségből és jószívűségből felajánlhatja a gyógymódot az arra rászorulónak...vagy használhatja tárgyalási alapnak, netán zsaroláshoz - bizonyos feltételek megtartása mellett szüntetni meg a betegséget, vagy kezelni a tüneteit. Szegényes összehasonlítás ez az alkímiával, amit én magam űzök már egy ideje. Ugyanakkor nem általkodok feltenni a kérdést: mennyire tartja összefonódónak a testi és lelki betegségeket? Egy fizikai sérülés is okozhat lelki bajokat. Gondoljunk csak arra, amikor valaki elveszti a kezét és ettől mély depresszióba süllyed...vagy éppen a depresszió miatt étvágytalan lesz, netán más fizikai elváltozásai lesznek. A kutatásaival tudná az ilyen összefonódásokat is kezelni...vagy éppen kihasználni a saját céljaira, már hogy ha valaha is erre kerülne a sor, ugyebár...

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Jobban élveztem ezt a beszélgetést, mint kellett volna, így akaratlanul dőltem előrébb, hogy újra megtámasszam a könyököm az asztalon. Nyílván bővelkedett a bérgyilkos monológja a teátrális elemekben, noha azt nem tudtam megállapítani, hogy ez mennyire tudatos. A halál viszont… Lenyűgöző jelenség volt a maga nemében. Valami olyan, ami mindennek értelmet adott végül, ám egyben bizonyosság is, hogy előbb vagy utóbb, de mindenkit utolért. Hiába volt nekünk, vámpíroknak hosszú az életünk, amelynek én még viszonylag az elején jártam, mi sem menekülhettünk a lassú elmúlástól. Még az apámat is el fogja érni a kaszás csontos keze egyszer, akármennyire is harcol ellene. Talán egyedül a démonok voltak kivételek ez alól, de nekik is volt egy többnyire erőszakos végük.
- Még senkinek sem kellett elvennem az életét soha. A közelében sem voltam, mert elém már inkább a halottak kerültek, vagy olyanok, akik szívesebben lettek volna már halottak, mint élők. - húztam el a számat, az este folyamán most először, keserűen. A megrontottakra gondoltam, az üres csillogásra a szemükben, vagy a szomorú beletörődésre, amikor még volt annyi józan eszük, hogy felfogják mivé lettek. Általában nem fogták fel, de sajnáltam azokat, akik igen. Talán jobb lett volna megölni őket, de ők sosem voltak az enyéim, hogy ítélkezzek felettük. Megpróbáltam elhessegetni a képet a lelki szemeim elől, és a maradékra fókuszálni. - Ám akikről ön beszél, azok mint olyanok, akik féltek a haláltól, vagy hogy mi vár rájuk utána. A menny? A pokol? Vagy a purgatórium? Vagy mégsem igaz, amit a papok mondanak, és nincs ott semmi, csak a sötét, fekete üresség. Az emberek félnek, és nem a hosszú életünk, az éjszakai élet vagy a vér utáni vágy az, ami igazán megkülönbözteti őket egy vámpírtól, hanem ez. Persze ismerek vámpírt, aki ugyanúgy féli Istent, mint az emberek. Én nem. A halál elkerülhetetlen, nekünk pedig a sötétség jutott osztályrészül. Számomra kifejezetten megnyugtató, hogy tudom, rám vagy üresség vár vagy pokol. Egyik sem rosszabb a másiknál, és ez a bizonyosság elveszi a félelmet. Mezítelenek vagyunk igen, de ez csupán annak rémisztő, akinek titkolni valója van, vagy rettegi az ismeretlent. Akinek nincs egyik sem, mert magához ölelte a lehetőséget, azt ez nem zavarja. Sőt, talán még kényelmes is. - tártam szét végül a karjaim, miközben ismét hátradőltem. Én így láttam, bár a monológom visszanézve hozzám képest meglehetősen hosszúra sikeredett. Kezdett átragadni rám Cynewulf stílusa, de mégis kivel beszéltem volna utoljára ilyen nyíltan ezekről, Mostanság a társaságom, Aura volt az ékes példája az Istenfélő vámpírnak, és tudtam, hogy szörnyülködne ezeken a szavakon.
Majd elkezdte elemezgetni, amit mondtam neki. Örültem, hogy bevallotta, hogy fogalma sincs mit jelentett amit mondtam és nem játszotta az eszét, de meglepően jó irányba kezdett el tapogatózni. Ez is csak bizonyította, hogy valójában, eltekintve a nyílván gyökeresen eltérő életutunktól, végülis mennyire nagyon hasonlítottunk. Elismerően bólintottam az okfejtésére. Ha ő nem játszotta az agyát, hát én sem tettem, ennyivel azért megtiszteltem a beszélgetőpartnerem.
- A pszichoszomatikus kifejezés egészen pontosan azt jelenti, amerre végülis elindult a gondolatmenete. A psziché elmét jelent, a szomatikus pedig testit, maga a tudományág pedig azt, hogy hogyan kapcsolódik össze a két dolog. Hogyan hat az elme a testre és fordítva. A példái kiválóan illusztrálják ezt. Ugyanakkor bár létezik egy meglehetősen szűk irodalma a jelenségnek, javarészt a sötétben tapogatózunk. A családunk inkább az anatómiában és a test befolyásolásában erős, az elmét javarészt meghagytuk a Nachtrabenek területének, mikor a kettő egy és elválaszthatatlan egységet kéne alkosson. Szóval a rövid válaszom a kérdésére, hogy teljesen. Ami a testtel történik, az kitörlhetetlen nyomot hagy az elmében. Az elme ennél tapasztalatiam szerint jóval lassabb, és idő illetve hosszan tartó nyomás kell ahhoz, hogy kifejtse a tüneteket a testen, de megtörténik. Ez utóbbi esetben pedig hiába próbálnánk gyógyítani a szerveket, a betegség újra és újra vissza fog térni, hisz a gyökere érintetlen maradt. - magyaráztam, viszonylag nagy beleéléssel. Szerettem ezt a témát, és valamiért úgy éreztem, hogy értő fülekre találtam. Azon viszont még nem gondoltam, hogy mit is kezdenék ezzel a tudással. Csak leírni akartam, és nyomot hagyni a tudományunkban pionírként, de sosem gondolkoztam rajta, hogy ezt a tudást valaki ellen fordítsam. Bár azon sem gondolkoztam, hogy valaki javára kéne tegyem, csupán elmondtam a meglátásaimat a páciensnek, ha pedig úgy adódott a hozzátartozóknak is. Innentől az ő dolguk volt, hogy mit kezdtek vele. - A megismerés vágya viszont azt jelenti, hogy én ezzel nem akarok kezdeni valójában semmit. Ha valaha voltak is céljaim, azokat mind el tudtam érni pusztán a névvel, a sajátommal vagy az apáméval. De az emberek sokkal érdekesebbek annál, minthogy befolyásoljam őket. Olyan, mintha csalnék, tudja. Érdesebb, hogy mit tesznek maguktól. Hmm… - egy pillanatra elgondolkoztam, és eszembe jutott az egyik kuzinom, aki hagyta élve elsorvadni a vérfeleségét. Reméltem, hogy hatott rá, amikor elmondtam neki mit tesz és annak mi lesz a következménye. - Kivéve, hogyha hülyék. Akkor intellektuális kötelességem felvilágosítani őket, hogy hol rontják el épp a saját életüket, vagy azokét, akiket állítólag szeretnek. Muszáj, mielőtt engem idegesítenek fel az ostobaságukkal. - igyekeztem még megőrizni a ridegség látszatát, de azért bosszantott a dolog. És igazából kicsit meg is ijedtem, hogy ennyi beszéddel már untatni kezdem a sötét tündét. Érdekes dolgokat mondtam ugyan, de ez nem az ő dolga volt, és nem is az ő szakmája, ma pedig itt nem én feküdtem a boncasztalon. Legalábbis nagyon reméltem.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Egyrészt meglepődtem azon, amit Laetitia...Úrnő mondott arról, hogy még soha életében nem kellett ölnie. Valahogy a fejemben a Rotmantel-ekről kialakított kép az volt, hogy szívesen vesznek el egy-két életet, hogy aztán később tanulmányozhassák őket. Na persze, végső soron nem kellett volna, hogy meglepjen: valahogy egy idő után mindenki megunta volna, hogy azok a drága vámpírok csak úgy mészárolnak jobbra-balra. A sors keserű fintora, hogy bizonyos szintig rasszista voltam még velük szemben is - pedig az Átokban sújtottaknak inkább össze kellett volna fognia ezekben a kesernyés időkben. Nem mondom, semmi bajom a vámpírokkal (pár kivételével....), és még a démonokkal sem (Ger, ha bármikor beszélnénk, ez rád hatványozottan nem igaz), de hát na...mindenkinek vannak hibái, még nekem is. Sőt, egészen sok, ez egy eléggé bánatos beismerésre sikeredett. A másik az, hogy vannak, akik jobban szerettek volna halottak lenni, mint a kísérleti asztalra kerülni. Nem akartam belegondolni, hogy még is, mik folyhatnak ott. Elég volt csak arra a csapat valamire gondolni, akiket a Rotmantel kutya hozott magával a kísérleti "telepre". Torzult, eldeformálódott, agyatlan és lelketlen barmok, akik iránt még most, ennyi idő elteltével is némi szánalmat na meg undort éreztem. Vajon ennek a nőnek volt valaha is köze az ilyenek megalkotásához? Nem tűnt vérszomjasnak, és inkább törődött a dolgok lelki aspektusaival, vagy elmés...ez nem jó szó....de mindegy részeivel, semmint a fizikaival, de végül is, ki tudja? A másik meglepetés az volt - bár már eddig is pedzegettük ezt a szálat - hogy mennyire filozófikusnak tűnt. Határozottan tetszett a dolgok ilyen jellegű alakulása. Végre nem egy agyhalott munkaadó.
- Valaminek csak lennie kell a halál után. A szellemek, a kísértetek, a lidércek és még ki tudja, hogy mik, amiket a nekromanták vagy mások rángatnak elő. A léleknek gondolom valahova távoznia kell...de az megnyugtató lenne, hogy ha csak az üresség várna. Nem érzem úgy, hogy túl sok kedvem lenne utána egy örökkévalóságig lebegni valahol és elmélkedni röpke életem ocsmányabbnál ocsmányabb részletein. De az a vicces, amit maga mond. Hogy az emberek félik a halált és azt, ami utána vár rájuk. Ha jól viselkedtél? Irány fel a menny, aztán ücsörögj az angyalokkal meg a drága Idegen Istennel. Óh, de ha elkövettél egy ici-pici bűnt? Irány a Pokol, te mocskos féreg....Az a baj, hogy manapság az emberek a konzekvenciák miatt akarnak tisztességesen viselkedni, félelemből - és nem azért, mert úgy érzik, hogy ez lenne a természetes viselkedési forma. Mondja a bérgyilkos ugyebár, az erkölcs fényes páncélos bajnoka. Mindegy is. Az emberek és a vallása egy olyan dolog, amit próbáltam megérteni, de valahogy soha sem sikerült megfognom a koncepcióját, a sok értelmetlenséggel, következetlenséggel és a többivel.
Vontam meg a vállamat. Pedig egyszer-kétszer tényleg megpróbálkoztam vele. Aztán hamar fel is adtam. Meghagytam ezt a sok maszlagot az Idegen Istennek és agyhalott követőinek. A papoknak és szerzeteseknek, akik az igaz és bűnmentes életről papolnak, miközben egy misztikus lénnyel fenyegetnek mindenkit, aki még sem áll be a sorba. A papok, akik ugyanolyan gaztevők, mint a többiek - csak úgy szépen lenyúlják a hívők pénzét, hogy selyempapírral töröljék ki a hátsójukat és gyémántos pohárból igyák a borukat. Azok, akik simán üldöznek másokat, akik nem tetszik nekik. Persze, vannak köztük tisztességes fickók, de nem a vallás miatt - legalábbis szerettem volna hinni, hogy valakiknek még ezen a világon van gerincük és legalább egy minimális moralitásuk.
Laetitia okfejtése a pszichoszomorú dolgokról érdekes volt, s gondolatban megveregettem magamat, hogy végül csak sikerült valamennyire jó irányba elindulni - teljesen véletlenül. Nem állítottam még mindig magamról, hogy teljesen megértettem a témát - ahogy a nő is beismerte, hogy vannak még bőven szürke foltok ezzel a témával kapcsolatban még a számukra is. Egy pillanatra belegondoltam, hogy mekkora hatalma lehetne valakinek, hogy ha tényleg mesteri szintre emelné ezt a tudományágat. De ez nem az én asztalom volt és se gyomrom, se türelmem nem lett volna ilyenekkel kísérletezni.
- Az elme játéka, hogy egy idő után viszont, hogy ha valaki túl sok halállal találkozik, elzárkózik tőle - bár ez nem kapcsolódott szorosan a témához, hozzá kellett fűznöm. - Az elején szerintem mindenki, aki harcra adja a fejét - kivéve, hogy ha teljesen elmeborult vagy pszichopata - elszörnyűlködik a halálon és a vele járó dolgokkal. A vérrel, a kiömlő zsigerekkel, a szagokkal. Egy idő után viszont az elme megtanulja lezárni magát, s még ha valaha is elgondolkoztunk azon, hogy az adott szerencsétlen, aki fegyvereink által lelte a halálát, még is milyen úton jutott el idáig...ez hamar megszűnik. De a halottak visszatérnek kísérteni - borzongtam meg a számos nyugtalanul átforgolódott nappalra és éjszakára gondolva, amikor nem mertem a szemem becsukni, mert ha megtettem, álmaimban az áldozataim kísértettek viszont. - és ez ellen már az elme se tud nagyon védekezni az álmunkban. Ha túl súlyos az eset, kialvatlanság és végül fizikai tünetek is jelentkezhetnek. Tudom, tudom, elég laza a kapcsolat a pszichoszo....azon dolgok között, amiről maga beszélt és amiről én most.
Ismertem be végül hangosan is. A nő tanultsága elismerő volt, és a további fejtegetései még érdekesebbek. Ösztönösen közelebb hajoltam, hogy ne tévesszek el egy szót sem, s közben csak még jobban megcsapott a belőle áradó kellemes illat. Nem hittem volna, hogy engem akart mindezzel lenyűgözni, ettől független eléggé csábító volt ahhoz, hogy meg is tartsam ezt a viszonylagos közelséget. Na nem tolakodó szinten, inkább csak egy árnyalatnyival közelebb, mint eddig.
- Hogy ha egyszer is írna erről a témáról egy tanulmányt és nem akarja teljesen titokban tartani, csak gondoljon rám. Nem vagyok se a tudomány embere, se pedig tudásdémon, de a tudás és ismeretek halmozása, még ha végső soron nem is használjuk, mindig hasznos lehet. Megismerni valamit annyi, mint hogy tudjuk, hogy mire számíthatunk attól a valamitől, amit tanulmányoztunk. Az információ pedig egy magamfajta legjobb barátja. Többet lehet vele segíteni vagy éppen ártani, mint bármilyen fegyverrel - bizonyos helyzetekben. De ez már megint a tudás önkényes felhasználása, semmint pusztán megismerési vágy. Azt hiszem, hogy magával ellentétben, Laetitia Úrnő, én már-már túlságosan is praktikus vagyok, és hajlamos vagyok mindent eszközként és fegyverként kezelni, s nem a tudás öröméért. Ettől függetlenül remélem, hogy nem gondol kevesebbet rólam, mint eddig tette.
A nő utolsó megjegyzésére halkan felkuncogtam, s hagytam, hogy a kisgyermekes vigyor szétterüljön az arcomon.
- Hát az tény, hogy az ostobák hamar fel tudnak idegesíteni minket a hülyeségeikkel. Előre sajnálom azokat a szerencsétlen butuskákat, akik végső soron felidegesítik magát - és némileg irigylem is azokat, akik a későbbiekben a maga betegei lesznek. Ki ne örülne annak, hogy ilyen professzionális segítséget kaphat?
~ Egy ilyen elbűvölő hölgytől...~
Tettem hozzá gondolatban.
- S amennyiben elvégezte a tanulmányait annyira, amennyire tudta a tornyokban, netán ki is látogatna Veronia kevésbé csalogató tájékaira? Bár most, ezekben a háborús időkben nem túl biztonságos, és sajnos leginkább csak olyanokat találna, akiket a háború idegileg teljesen kicsinált, már pedig a borzalmak és pusztítások túlélői a puszta szavakon és elemzésen kívül másra vágynának, így nem hinném, hogy végső soron osztatlan sikert aratna náluk. De egy tanulmány erejéig mindenképpen megérné elbeszélgetni velük.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Nem bírtam nem hallani a csöpögő utálatot, ahogyan Cynewulf a papokról és a vallásról beszélt. Nekem Isten nem volt idegen, hiszen minden vámpír az ő ítéletének köszönhette az átkát. A létezése vitathatatlan tény volt, mindenhatóságát a saját bőrünkön éreztük, így hát ami benne volt a Bibliában annak is úgy kellett történnie. Vágyhattuk mi a nyugodalmas nem-létet, tudtuk, hogy a halállal nem ér véget a szenvedés, sőt számunkra akkor kezdődik majd csak igazán.
- Ha próbálta megérteni az emberek hitét, úgy bizonyosan hallott az eredendő bűnről, és hogy valójában minden lélek hordozza a bűnre való hajlamot ami ellen küzdeni kell. Erre valók a normák és ezért nem lehet talán az a bizonyos erkölcs természetes. De a papok szerint Isten értékeli az erőfeszítést, ha pedig úgy élsz, ahogyan a Biblia írja, akkor a későbbi lelki üdvödért cserébe feláldoztad a szabadságod. Valaki mindig irányítani fog, ha nem a földesúr, akkor a papok, ha pedig ők sem, akkor egy könyv. Ennyi a koncepció. Mi meg hálásak is lehetnénk neki nem igaz? - vontam vállat meglehetősen vidáman. - Bár a sötét tündékről nem tudok nyilatkozni, minket az átkunk bűnre és pokolra kárhoztatott, ezt mondják. Én jobban szeretem úgy látni, hogy felszabadított minket, és immár azok lehetünk, akik csak lenni akarunk, nem kell félnünk mi lesz a lelkünkkel utána, hisz tudjuk. - felhajtottam a bort végül, majd odaintettem a szolgálólányt, ma már harmadszorra. Elege lehetett belőlünk, de sok pénzt fogok itt hagyni, így reméltem készséges lesz.
- Most hozzon valamit, ami annyira erős, hogy nem érezzük a minőségét. Legyen a legdrágább, az annyira nem lehet vészes. - néztem rá, és a kezébe nyomtam az üres kupán. A témákhoz, amiket érintettünk úgyis valami erősebb ital dukált, noha egy hölgy sosem részegedett le igazán a sárga földig. Lehetséges volt, hogy egyszer kipróbálom azt is, de egyelőre nem most terveztem elkezdeni. Nem tekintettem egészen lezárt ügynek az üzletünk, még mindig maradtak olyan részletek, amiket nem tudtam, de talán segíthették a keresést. Az éjszaka viszont még hosszú volt, és nem siettem sehova. Elég volt akkor visszatérni ezekre az információkra, ha már a hajnali napsugarak megkezdték az éjszaka ostromát.
Ez után igyekeztem újra minden figyelmemet a sötét tünde felé fordítani. Érdemes volt, ugyanis bár nem tértünk el a halál témájától, mégis elkezdett velem olyan dolgokat megosztani, amik úgy tűntek, mintha valaki másról beszélt volna, egészen biztos voltam benne, hogy valójában a saját démonai voltak ezek.
- A kapcsolat egyáltalán nem felületes. Ez csupán egy látványos példa. Merthogy az elme valójában mindent elraktároz. Van egy része, ami a tudatos állapot, ami azért, hogy valamennyire megvédje önmagát egyszerűen bizonyos dolgokról nem vesz tudomást. Ám van egy tudatalatti része, ami emlékszik mindenre, minden benyomásra, minden rettenetre. Ez az, ami megbetegíti a testet, és ez az, ami ellen a tudatos néha képtelen védekezni. A probléma az, hogy amit a tudatos nevezzük „én”-nek, nem akar látni, azt nem engedi felismerni, nem engedi kimondani, és inkább engedi, hogy a tudatalattiban tovább mételyezzen. Az elméletem szerint ez ugyanis egy métely, amit ha a tudatos engedne felvágni és kitisztítani, az ugyan rövid ideig rettenetes kín lenne a léleknek, de nem mérgezne utána tovább. - persze ez csak elmélet volt. Nem teszteltem a gyakorlatban sosem a működőképességét, noha úgy láttam, hogy ahol elég türelmes voltam, és megtörtem a tudatot, a tudalatti felszínre került, a beteg utána megkönnyebbültségről és tisztaságérzetről számolt be. De a procedúra fájdalmas volt. Nem a húsnak, nem, hanem sokkal inkább a léleknek, aminek újra át kellett élni az eltemetett fájdalmakat. Olyan volt ez, akár a tisztítótűz. Ám hogy ez végül valóban gyógyuláshoz vezetett-e, azt már nem tudtam. Még hiányoztak lépések, de nem tudtam, hogy ezek eléggé érdekelnek-e ahhoz, hogy egy élet munkáját fektessem a módszer kidolgozásába. Talán igen. Talán nem. A könyv említésére felnevettem.
- Ha megéri, hogy összeállítsak végül ebből egy tisztes tanulmányt, küldök önnek egy tiszteletpéldányt. Hogy a benne lévő tudást ez után jóra vagy rosszra használja majd, az csak az ön felelőssége lesz. Csak akkor fogok kevesebbet gondolni magáról, ha a használat során nem lesz elég precíz és alapos.
Tetszett, hogy úrnőnek szólított. Az is, hogy adott a véleményemre, még ha valószínűleg ez csupán udvariassági formula volt. Közben megérkezett az ital, és intettem a lánynak, hogy nyugodtan hagyja itt az üveget. A sötét tündék híresek voltak az alkoholtűrésükről. Szerencsére azért kaptunk két hozzáillő poharat is, így megvártam, hogy a lány kitöltse, majd lassan, csak egy apró korttyal kóstoltam meg az aranyszínű nedűt. Bivalyerős volt, de már bántam, hogy nem ilyet kértem rögtön. Jobban illett az üzleti hangulathoz és a filozófiához is. A kijelentésére, miszerint irigyelné a betegeimet félrebiccentettem a fejemet.
- Még maga is lehet a páciensem. Biztosan élvezetes lenne kiboncolni az elméjét, és ki tudja, talán épebben jönne ki belőle. Minél nagyobb a kár, annál nagyobb az esélye. - azt már nem mondtam meg neki, hogy ez a boncolás tart egy ideje, csak éppen lassan haladok. Sőt, ő maga kezdte meg a feltárást. A kérdésére viszont elgondolkoztam. Valójában nem most először, hiszen amikor eljöttem a Rotmantel toronyból, ez is átfutott a fejemen. Nem érdekelt az emberek háborúja. Sem a front, sem a katonák és az általuk látott borzalmak. Túlságosan speciális volt, ráadásul egyelőre úgy éreztem, hogy túlságosan nagy falat is. Jobban jártam, ha fokozatosan bővítettem ki a saját világom, de megvolt az esélye, hogy egyszer a Neulander torony körüli felfedezni való is elfogy.
- Még nem tudom. Egyelőre itt is bőven akad újdonság, amit meg kell ismerjek. Az én munkám nem azoknak lesz értékes, akik most sárban és vérben úszva harcolnak a királyságukért, hanem azoknak, akik ezek után hazatérnek, és ahogy ön mondta, a halottak arcait látják amikor lehunyják a szemüket. Akiknek a tudatalattija elvette a fájdalmat és hagyta, hogy gennyesen hegedjen be a seb. Majd akkor talán meglátogatom őket. - emeltem meg a poharam felé, és ismét ittam belőle egy aprót. Reméltem, hogy ez a mennyiség ki fog tartani az est végéig… És szépen körbe is ért a téma, a kérdés csupán az volt, hogy mennyire érinti ez érzékenyen majd a sötét tündét? Hiszen valójában az ő problémájáról beszélgettünk. Vagy az egyik problémájáról. Biztosan sok volt neki, hiszen a sötét tünde nem adja csak úgy a fejét ilyen szakmára. A legjobb szövegkönyv az volt, hogyha csak kisgyerekként eladták a Névtelen Árnyaknak, akik kiképezték, hogy később hasznát lássák, ha már kosztot és kvártélyt kapott. Minden más lehetőség ennél csak borzalmasabb traumákat hordozott magában, és mivel Cynewulf természetesen kemény és erős férfi volt, ezeket a traumákat kizárt dolognak tartottam, hogy feldolgozta volna. Persze tévedhettem… Reméltem, hogy egyszer kiderül, hogy mekkorát.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
- Óh, igen, tisztában vagyok az eredendő bűn fogalmával - fintorodtam el keserűen. - Ha jól emlékszem, köze van Ádámhoz és Évához, meg az Ő kis pajzán-huncut életmódjukhoz az úgy nevezett Paradicsomban, vagy Éden Kertben...vagy Veteményes Kertben. Az egyik a kettő közül, ebben egészen biztos vagyok. Jó eséllyel az utóbbi, mert édenről még nem hallottam, de tudtommal a paradicsom a veteményes kertekben nő - engedtem meg magamnak egy kis fricskát a keresztények kontójára. - Végül is, hogy ha már a sorsunk mindenképp eldöntetett, akkor akár tényleg azt csinálhatunk, amit akarunk. Én azért szeretném azt hinni, hogy nem az Ő Poklukra kerülünk. A mi népünket nem az Idegen Isten teremtette...mi csak...dupla Átok terhe alatt nyögünk.
  Ismertem be neki. Ennél többet nem nagyon terveztem mondani mindarról, amit Rheo osztott meg velünk a Driseog-hoz vezető úton. Ez már a tünde fajzatok belső ügye volt, amihez még egy vámpírnak sincs sok köze, és nem is fogom beavatni őt ezekbe a dolgokba. Nem, határozottan úgy hiszem, hogy nem ezeknek az elme károsodottak Poklára fogok kerülni, vagy ha igen, hát akkor gyorsan le is lököm a trónjáról az ősdémont, vagy ki a francot, de előtte megköszönöm neki, hogy melegen tartotta a kis sámlimat. Rám, ha minden jól megy, a Fátylon Túli világ vár, az anyámmal, Kristen-nel, a nagyszüleimmel, akiket soha se ismertem, bár az apai ággal nem szívesen találkoznék. Ahogy észrevettem, minden egyes Shadowbane egy utolsó anyaszomorító, és még finoman fogalmaztam.
~ Papus, remélem, hogy forogsz a sírodban, már ha kijutott neked. Mama, te meg csak nyugodtan szolgáltass neki társaságot...olyan szép lenne titeket szinkron forgásban látni, hogy aztán párszor leköphessem a sírotokat. Semmi harag, nem ismertelek titeket, de akkor is...~
  Most örültem annak, hogy senki se hallja a gondolataimat. Attól a minden lében kanál Kiril-től eltekintve, aki sápítozik a megjegyzéseimre, és most kivételesen még Dumah-nak se volt túl sok hozzáfűzni valója a dolgokhoz, valószínűleg azon elmélkedett, hogy mi a franc baja van a halandóknak. Szinte már hallottam is az idegesítő nyekergését "Crispin Shadowbane, hogy vélekedhetsz így a felmenőidről? A Tíz Parancsolat szerint..." Oh shut up you little bitch...fuck cares about that shit. De szerencsére nem szólalt meg, bölcsen visszahúzódott és dohogott magában. Heh, hülye liba. Viszont Laetitia nem volt ostoba, és még kedveskedett is nekem. A tömény megrendelésére őszinte, gyermeki mosoly terült szét az arcomon.
- Azt kívánom, bár csak minden leendő munkaadóm ilyen figyelmes lenne.
  Na igen, most egy jó kis tömény úgy határozottan jól esne. Még két-három korsó, és a legjobb cimborák leszünk vele. Bár odáig nem fogunk eljutni, de azért érdekes lett volna a helyzet és elmondhattam volna magamról, hogy egy rettegett Rotmantel-lel ittam le magam a sárga földig és még lejjebb.  Mivel az Úrnő befejezte az italát én is gyorsan lehajtottam a kupa maradékát, visszaszorítottam egy fintorgást és belenyomtam a távozófélben lévő leányzó kezébe.
- Csodás. Tehát az elménk is két részből tevődik össze. Na még hány anyaszomorítónak tudok helyet szorítani a kobakomban? - mormogtam a nem létező bajszom alatt. Csodás. Tehát van egy tudatos Crispin meg egy tudatalatti is? Egy tudatos Kiril és egy tudatalatti? Meg valahol bent, mélyen eldugva egy - vagy két?! - Cyne, pluszba akkor még Roro is Dumah is. Rosszabb leszek, mint az a kotnyeles démonmágus. Néha irigyeltem őt azért, mert csak egy nyaklánctól kellett megszabadulnia és legalább egy hangot kilőtt a fejéből. Nálam ugyanez nem működne.
- Az elménk úgy látszik, hogy igen csak szeret minket megszivatni. Vagy olyan, mint egy rosszul működő szerkezet, amely nagyon igyekszik azon, hogy minden követelménynek megfeleljen és tényleg hasznos legyen, csak túlságosan kapálózik és erőlködik és végső soron ezen bukik el. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy rohadtul hasonlítok a saját agyamra. Hmm...asszem most elkél az az ital, hogy újra tudjak értelmesen és koherensen fogalmazni...
  Motyogom az utolsó szavakat egy kapitálisan nagy blődség után. Eh, mindegy, ezt már mindenki megszokta tőlem, aki meg még csak most ismerkedik velem, az jobb, hogy ha hamar megszokja, máskülönben a kedves kis hölgyemény vizsgálóasztalára kerül. S ha már a vizsgálóasztal, akkor könyvek és talán még egy díszpéldány is? Hát ez nagyon megható és kedves.
- Precíz és alapos. Elmémbe vésem ezeket a szavakat s amint eljő ez a nap, ezek alapján igyekszem majd forgatni a maga könyvét. Kíváncsi lennék az írásmódjára, Laetitia Úrnő. Egyeseknek olyan csapongó az írásmódja és öblösen fogalmaznak, hogy egy idő után az agyam teljesen kikapcsol és csak oldalakkal később eszmélek rá, hogy nem emlékszem semmire sem. Van egy olyan érzésem, hogy a maga írása inkább lenne precíz, szabályos és értelmesen tagolt. Ez is egy érdekes vizsgálati pont lehet. Egyes egyedek írásának tanulmányozása - nem hinném, hogy túlságosan el tudnák választani a tudatos és a tudatalattijukat ahhoz, hogy a saját személyiségüktől és jellemüktől teljesen elütő stílusban fogalmazzanak és szerkesszenek. Persze, ehhez egy olyan olvasó kell, aki ért az ilyenek elemzéséhez és meglátja az apró, árulkodó jeleket. Én nem tartozok közéjük.
  Mert soha se érdekelt annyira se az írás, se az olvasás, hogy ilyen témák felé kacsingassak. Hasznosnak hasznos volt, hogy értettem az ákom-bákomokat a papírokon és még én is bele tudtam mártogatni pennámat egy tintatartóba és levésni a gondolataimat - sokaknak még ez se ment. A szegényeknek nem volt pénzük arra, hogy oktatót fogadjanak, vagy csak simán nem foglalkoztak vele, mert végső soron semmi hasznunk nem származott belőle. Nem volt idejük szerelmes regényeket olvasni, ha meg a Biblia hazugságait akarták hallgatni, elég volt csak egy istentiszteletre elmenniük és kapták is az agytágítást. Az irónia az, hogy ha megtanulnának olvasni, akkor nem kéne a templomba menniük és kevésbé tudná őket befolyásolni a papok egész serege. De nekik, a birkáknak ez tökéletesen megfelelt. A papoknak meg még inkább, így aztán nem is szívesen adták tovább ezt a "szent" tudást.
- "Minél nagyobb a kár, annál nagyobb az esélye" - kuncogtam fel a nő mondandójára, ahogy lassan a tudatomig szivárgott, hogy válaszolt a felvetésemre.- Nem, nem magán nevetek, csak az eshetőségen. Lehet, hogy ez a feltételezett kis kutakodás még magán is kifogna. Ez, ami a fejemben van, már nem kár, hanem egy kész katasztrófa. Az Özönvíz apokaliptikus eseménye ehhez képest egy gyenge kis áradás a heves esőzés után, semmi más.
  Óh, akkor hogy nézne, ha benyőgném neki, hogy "Ja, amúgy egy szeráf folyamatosan a fejemben duruzsol és a testvérem lelkének a fele káricál vele, miközben néha, ha nagyon lesüllyedek, még a farkam is megszólal. Sok sikert mindehhez, hölgyem..." A gondolatot inkább a frissen megérkezett itallal öblítettem le. Legalábbis egy kis részével. Elégedetten lötyköltem az italt a számban, hagyva, hogy kiérezzem minden egyes kis zamatát, majd elégedetten csusszant le a torkomon. Ajkaimat egy elégedett sóhaj hagyta el.
- Végre valami, amit legalább hellyel-közzel italnak lehet nevezni. Az ízlése és ítélkezőképessége egy igazi csodát hozott el számunkra.
  Adóztam egy enyhe biccentéssel a vámpír választására. Hát, ami a legdrágább itt, az már téényleg nem lehet annyira ocsmány, ha meg erős, akkor meg sok mindent tényleg nem lehet vele elrontani. Persze, ezt is felvizezhették volna, de akkor nem vártam volna meg a Kisasszony véleményformálását, hanem én magam koncoltam volna fel a fogadóst erős bocsánatkérések közepette. Tömény piát nem vizezünk, főleg nem egy sötét elf kíséretében, aki a herceget és egy harcedzett Héját is leivott az asztal alá. Két eredmény, amikre igazán büszke vagyok.De most ideje a beszélgetésre koncentrálni.
- Survivor's guilt....túlélők...bánata, talán? Az aztán csak az igazán szánalmas téma, ha már a háború utáni időkről beszélünk. Amikor valakinek a szeme láttára mészárolják le mondjuk az egész századát, és Ő egyedül marad életben...megpróbált segíteni, megpróbált harcolni, de végül a legrosszabb történt vele: túlélte. De miért Ő? Miért Ő neki kell hordoznia a terhet, a halottak arcát, a haldoklók sikolyait? A levágott testrészek borzalmas képét...a vizelet és széklet facsaró bűzét, ahogy az izmok feladták a szolgálatot. Remegő kézben tartott boros kupákon keresztül szemlélik a világot, annak pereme felett szemeznek a kísértetekkel, amelyek folyton kísértik őket. Vajon belőle melyik lesz? Az, amelyik felakasztja magát, mert nem bír tovább az önsanyargatásával és lelkiismeretével? Aki nem mer a halott bajtársai rokonainak szemébe nézni, mert fél a szemükben ülő vádtól? "Az én fiamnak kéne itt lennie, nem neked!" Vagy az lesz, aki teljesen bekattan, és újabb és újabb és újabb halottakat akar halmozni, harcban elesni, ahogy kellett volna neki hónapokkal azelőtt? Vagy amikor viszont látja az arcát otthona magányában az ónkupa pereméről visszatükröződni, csak egy magányosan dülöngélő alakot lát a sarokban, előtte soha meg nem piszkált tányéron rothadó étellel, patkányokkal és pókokkal háziállatként? A háború egy borzalmas dolog, és akinek ez az ezerkarú szörnyeteg fertőzi meg a fejét, azzal nem könnyű bírni. Az elme megtörik, a gerinc elpattan, a tudat egy sötét, örvénylő forgatagba ereszkedik. Esély a menekülésre? Valahol a nulla és a zéró között fél úton. Idővel minden seb begyógyul - mondogatják. Vannak, amelyek nem. Ajánlom, hogy őket jó messze kerülje, Laetitia Úrnő, mert az Ő őrületük könnyen ragadós lehet. Őket már nem érdekli az élet, mert már rég elvesztették azt, önként mondtak le, s most csupán porhüvelyek, akikbe csak hálni jár a lélek. Persze, tudniuk kellett volna, hogy mire vállalkoznak. Amikor megragadták a kardot és beleszuszakolták magukat az ezerszer kikalapált páncélba, tudhatták, hogy nem egy esti egészségügyi sétára mennek. Akiknek nem volt semmi választásuk, mert kényszersorozás keretében kerültek be ebbe a húsdarálóba, azok járnak a legrosszabbul. De még ha tudták is ,hogy mire vállalkoztak, erre az elme nehezen tud felkészülni. Fokozatosan persze lehet erősíteni a védelmet. Kezdésnek mondjuk nem árt, hogy ha nem egy harctéren találja magát az ember, hanem csak szépen apránként öl. Az olyan tök megnyugtató egyébként, meg azért egy-két levágott fejjel még mindig könnyebb megbirkózni, vagy pár átvágott torokkal, mint ugyanezzel, csak nagyobb skálán. Aztán amikor az elme teljesen eltompul, már lehet vidáman rohangálni a csatamezőn, csapdosva össze-vissza - ellenség vagy szövetséges ezen a ponton úgy Hold Anya igazából már nem is igazán számít - és kacarászni. Legalábbis azt hittem. De amikor életem első igazi csatájában vettem részt hónapokkal ezelőtt...nem, erre nem lehet felkészülni. Amikor minden oldalról a sikolyok ostromolják az elmét - szó szerint minden oldalról. És tudja, hogy mi a legfélelmetesebb? A kiszolgáltatottság. Itt már aztán rohadtul nem számít, hogy valaki mennyire képzett harcos, vagy mennyire tudja irányítani az eseményeket - mert az ellenség jóval többen van, mint amit megszokott. A túl sok információ összezavarja a harcos elméjét és nem hallja meg, ahogy hátulról valaki megrohamozza. Elveszetten és egyedül lenni egy tomboló csata közepén, amikor már az elme és a látás annyira elmosódik, hogy oly' nehéz észrevenni, hogy ki az ellenség és ki a szövetséges - na az az igazán félelmetes.
  Eresztettem bő lére a mondandómat. Vajon ezzel mit fog kezdeni? Óvatosan hajtottam le a pohárka tartalmát, egyelőre nem töltöttem újra.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Minimálisan sem voltam tisztában a tündék eredetével, a hitükről is csak a nagy általánosságokat ismertem. A nemestündék a természetet tisztelték és a benne élő Istent, a sötét tündék pedig a Holdat imádták, de itt megállt a tudományom. A vallás valahogy sosem érdekelt különösebben a puszta tényeken túl, és ami ahhoz kellett, hogy megértsem mások gondolkodását. Most úgy látszott, az utóbbihoz mégis szükségem lehet a tündék hitére, már amennyiben Cynewulfot valóban páciensemnek akartam tekinteni.
- Pedig tényleg Édenkertnek hívják, bár a szó gyökerét valahol a félangyal hibridek nyelvében kell keresni azt hiszem. Meséljen erről a „kettős átok” dologról. Most hallok róla először, de meglehetősen érdekes kifejezés. Hiszen végső soron azt mondják, mindent a Mindenható Isten teremtett és senki sem lehet hatalmasabb őnála. - a szavaimban nem volt semmiféle áhítat. Úgy mondtam fel a tételt, mint egy anatómialeckét, hiszen ezek egyelőre tényeknek tűntek, aminek semmi köze nem volt a hithez. Mi vámpírok sosem kérdőjeleztük meg ezeket, amiben nem hittünk, az a végtelen jóság, szeretet és önfeláldozás volt. Azok a dolgok, ami miatt alázatot és hódolatot követelt magának a teremtő dac helyett. A férfi hite mindössze azért érdekelt, hogy a mondandóját és a kimondott vagy elfojtott érzéseit kontextusba tudjam helyezni.
Az újabb bókra elmosolyodtam. Figyelmes… Ezek szerint ő még nem érezte, hogy egy képzeletbeli boncasztalon feküdt, ahol az elméjét szedtem darabokra, hogy minden részét kellő körültekintéssel figyelhessem meg. Vagy tudta, és tetszett neki. Mikor figyelhetett rá, a személyére és az érzéseire bárki utoljára?
- Az elme és a személye nem két külön dolog. A személyiség egy részlete az elmének, ami nem szándékosan szívatja, csak… hmm… - egy pillanatra elgondolkoztam, hogy megfelelő hasonlattal legyek képes lebutítani a helyzetet. - Amikor megszületik ártatlan csecsemőként, akkor az elméje tökéletesen működik. Minden részlet stimmel, ahogyan annak lennie kell, mint amikor a mérnök megalkotja a tökéletes gépezetet, ami pontosan azt csinálja aminek szánták hibátlan hatásfokkal. Na most képzelje el, hogy ezt a csodálatos szerkezetet egy Finsterblut elkezdi ököllel verni, meg néha önt rá egy kis savat. Mi lesz a géppel? Behorpad, elrozsdál, kiesnek belőle alkatrészek és még az utolsó pillanatig igyekszik ellátni a feladatát, de már nem megy úgy. Az a bizonyos Finsterblut ököl a sok trauma, ami éri az embert élete során akár már egészen gyerekkorától kezdve. Az agy próbálja megvédeni magát az újabb és újabb csapásoktól, de nem mentesül tőlük. - nem tudtam értette-e. Reméltem, hogy így igen. Talán már késő volt, és az újabb adag alkohol nem tett jót a helyzetnek. Az írással kapcsolatos felvetései érdekesek voltak, ám jelen esetben úgy véltem, hogy nem segített túl sokat. A tudományos értekezés teljesen más műfaj volt, mint egy vers, és a papírra vetett szót az írója átgondolhatta, módosíthatta, szerkeszthette, míg a kimondott szó az úgy volt ahogy volt. Sokkal többet elárult az emberről, hogy mit mondott ki, és még többet, hogy mi az, amit nem mondott ki. Így nem is szenteltem figyelmet az íráselemzésnek.
Jobban megragadta a figyelmemet, amit a saját fejéről mondott. Katasztrófa és apokalipszis. Keveseknek volt betegségtudatuk, és ez akár még üdvözítő is lehetett volna. Jobban gyanakodtam viszont arra, hogy Cynewulf csak különlegesebbnek akarta magát látni az átlagnál. Sebzettebbnek, akit jobban megviselt az élet, mint bárki mást, akinek a problémái nagyobbak, mint az egész világnak összességében. Ez nem jelentette azt, hogy ne tört volna bele a bicskám, hiszen lehet, hogy valóban nagy volt az a bizonyos fa, de hittem, hogy mindenkinek vannak gyenge pontjai. Az áthatolhatatlan erődítményeken is van egy ajtó és ahhoz az ajtóhoz van valahol egy kulcs.
- Talán. Nézze úgy, hogy ha valóban akkora a katasztrófa, akkor onnantól már csak jobb lehet a helyzet, rosszabb nem nagyon.
Nem akartam erőltetni semmit. Nem hajtott a vágy, hogy megmentsem őt, vagy megjavítsam bármi is volt a baja, de ha ő magától meg akart javulni, abban az esetben hajlandó voltam a szakértelmemet, a türelmemet és az időmet a rendelkezésére bocsájtani. Az esettanulmánnyal én csak nyerhettem, és minél több lakozott a csini pofija mögött, annál részletesebben írhattam róla az utókornak. Megjött az ital, a hangulat javult így számítottam még sok-sok beszédre, de arra a monológ szökőárra, ami következett, arra nem. Magamhoz vettem az italom, és lassan szopogattam, miközben próbáltam felfogni a mondatok áradatát és kihámozni belőle valamiféle értelmet. Valószínűleg nem azt fogtam fel belőle, amit ő szeretett volna. Mást figyeltem. A képek, amiket használt részletesek voltak és gazdagok, amit leírt nem csupán homályos felfedezés volt, hanem meglepően pontos. Olyasmi, amit átélt. A csata borzalmairól beszámolhatott bárki, aki egyszer is látta, és sokan látták hisz háború volt. Nem érdekelt. Nem volt releváns. Ráadásul csak azért tért rá, hogy elterelje a figyelmet arról, ami valóban fontos volt és tényleg az ő lelkéből jött. Egy kocsmatársaságot, vagy egy szépreményű cselédlányt, akit szédített talán megtéveszthetett volna vele. Ennyi pofázásban könnyedén elsikkadt a lényeg. Mikor befejezte hallgatásba burkolózott. Egy ideig tanulmányoztam az arcát és az italom kortyolgattam. Várt. Kíváncsi volt, hogy mit kezdek vele, vagy hogy tudok-e egyáltalán kezdeni vele akármit is. Tudtam. Ó de még mennyire tudtam, a kérdés inkább az volt, hogy mennyire tapossak bele a lelkivilágába.
- Ha menekülnék azok elől a bizonyos emberek elől, akiket említett, akkor gyanítom, hogy most kéne felállnom és lemondanom a megbízását. Ám hogyha tartanék az őrülettől, nem tanulmányoznám őket nként. - letettem a poharam, és összefűztem az ujjaim. - Ki az, aki helyett magának kellett volna meghalnia? Merthogy maga a katona, ez elég világos, a túl részletes lélektani leírása lebuktatta. Nem valaki, akit megölt, hiszen a metafora szerint próbálta megmenteni, csak nem sikerült. És ez a lényeg, nem igaz? Minden más ebben a rettenetesen hosszú monológban csupán sallang.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Legalább most már azt is megtudom, hogy az "édennek" van valami tényleges eredete is, nem csak hasra ütés szerűen egymás mellé pakolt betűkből álló furcsa hangzású szóról volt szó. Persze, hogy ezt is a nefilimeknek köszönhetjük, azonban akárhogy is forgattam a Lory által adott Bibliát, erre nem találtam semmi utalást, vagy ha volt is, akkor én átsuhantam felette. Lehet, hogy ismét elő kéne vennem, azonban vajmi kevés késztetést éreztem hozzá, főleg azután, hogy az eredeti indok, amiért egyáltalán bele kezdtem, már irrelevánssá vált. A visszakérdezésre viszont keserűen elfintorodtam.
- Sajnálatos módon most egy olyan kérdéshez értünk, amelyre nem áll módomban válaszolnia, Laetitia Úrnő - használtam azt a rangot, amely úgy látszott, hogy elnyerte a tetszését, hogy ezzel is enyhítsem a szavaimban megbúvó tagadást. - Vannak dolgok, amelyekről a fajtársaimmal beszélek csak, s akármennyire is tiszteletben tartom a vámpírnemzetségeket...
~ Legalábbis egy részüket, azokat, akik nem akarnak megölni vagy egyéb más módon ártani nekem...~
- ...hisz végső soron testvérek vagyunk az éjszakában és az Átokban is, ezt az ügyet a mi belső ügyünknek tekintjük. Nem sokan maradtunk, akik ennek a tudásnak a birtokában vannak...
~ ..ha jól tudom, az itt maradottak közül Lance és Wyn az egyetlen, akikkel Rheo megosztotta ezt a tudást, bár ki tudja, hogy mások mennyit sejtenek róla...~
- ...és nem áll jogomban ezt a tudást tovább adni másoknak.

  Zártam le a mondatot. Mondjuk lehet, hogy nem is annyira nagy titok, azonban úgy éreztem, hogy ez még is csak a mi dolgunk és a mi terhünk, amit hordoznunk kell, akár tudunk róla, akár nem. Plusz ez az egész kettős Átok téma eléggé érzékeny volt a számomra, s ahogy végig nézek az embereken s összehasonlítom őket saját magammal és azzal, aminek lennem kellett volna, hogy ha Armin-nal és Lory-val megyek Anwnn-ba, a keserűség csak még jobban magával ragad. Reméltem, hogy a nő nem fogja tovább feszegetni a témát, vagy nem akar bármilyen módon is további beszédre ösztönözni - vagy kényszeríteni. Próbálkozni lehet, de az eddig felépített, kölcsönös megértésből és érdeklődésből fakadó gyenge hálót nem szerettem volna erőszakkal széttépni. Főleg, hogy akkor akár áshatnám is a saját sírgödrömet. Vámpírok lakta területen nem éppen bölcs dolog ezzel a fajjal kötekedni, főleg nem egy Rotmantel-lel, akik a Finsterblut-ok és talán a Schwarzritterek, na meg a Schwarzjägerek mellett a legerőszakosabb és legjobban "bűnös" mindegyik közül. Gondolatelterelés gyanánt inkább a további beszélgetésre koncentráltam.
- S maga lenne az a mérnök, aki megpróbálja megjavítani a tönkre tett gépezetet azután, hogy sikeresen megszabadult a páciense attól a csúnya, erőszakos, és savval felszerelt Finsterblut-tól. Kár, igen csak kár, hogy az eredeti tervezőmérnök ilyen törékenyre tervezte ezt a tökéletes működésre épített gépezetet. Persze, mindenki elméje, ha jól sejtem, különböző anyagokból épült fel. Van, akiknek "megépítésekor" déracélt használtak fel. Eléggé hűvös ahhoz, hogy logikusan tudjon gondolkozni, viszont a nagy erőbehatásokra könnyebben is törik, mert túlságosan rideg, mondhatjuk úgy is, hogy makacs. Vagy ott vannak a fekete acél elmével születettek. Erőszakosak, szinte lángol a tudatok és a szívük, ahogy újabb és újabb mocskos ügyletbe ártják bele magukat. Lehet, hogy ők már alapból tökéletlenül lettek megalkotva, de éppen ebből a tökéletlenségből fakadóan annyira ellenállóak a külső behatásokkal szemben....s még sorolni lehetne a különböző fémeket, hogy hasonlatot állíthassunk ezzel a mérnöki pontossággal megalkotott párhuzammal, amelyet maga használt.
  Bár már a fejem zsongott a párhuzamba állításoktól és a logika csűrés-csavarásától, de igyekeztem a lépést tartani a velem szemben ülő vámpír asszonysággal, még hogy ha nehezen is ment. Ő az egész életét erre a témára áldozta, míg én nekem csak a tapasztalataim és a saját élményeim álltak rendelkezésemre. Ezen felül nem is nagyon volt alkalmam ilyen mélyrétegű és értelmű beszélgetés folytatásába, így rendesen kiestem a gyakorlatból. Mindenféle hátrányomat és hiányosságomat a hosszú monológokkal igyekeztem elfedni, s nem hinném, hogy túl nagy sikerrel jártam ezen ügyben. Kíváncsi lettem volna arra, hogy ez a nő miért tart még ki mindig a beszélgetés mellett. Nem hittem volna, hogy ennyire érdekesnek tetszett a mondanivalóm, s hogy olyan dolgokat mondtam volna, amelyekkel eddig nem volt tisztában, vagy amiket eddig nem hallhatott volna bárkitől, aki csak egy kicsit is megszenvedte az életnek nevezett tortúrát. Volt egy halvány sejtésem, hogy most inkább csak tesztel engem, vagy kielemezget - legalábbis a helyében én is ezt tettem volna és akkor kvittek lettünk volna. Figyelmesen hallgattam minden egyes szavát s próbáltam kihámozni belőlük, hogy milyen jellem is igazából, még hogy ha túl sok következtetést nem is tudtam levonni szavaiból. De nem adtam fel a próbálkozást, hisz addig is legalább egy elbűvölő nő társaságában iszogathattam a cefetül erős itókát - még hogy ha ez a nő egy rossz szavamra az öt fogdmegje karjaiba hajítana engem és hamar egy pincében találnám magamat. Volt egy beteges vonzódásom a hatalommal rendelkező nők felé - valahogy a kis szende szüzek és a naivak nem tudták lekötni az érdeklődésemet és nem is voltak annyira túlságosan szórakoztatóak, egyes esetekben olyan szinten nem, hogy legszívesebben minden egyes szavuk után a fejemet vertem volna az asztallapba, vagy az Ő orrukba, reménykedve, hogy az egészen az agyukig hatol fel és ott esnek össze holtan. Viszont Laetitia társasága izgalmas volt a maga veszélyességében, és ez azért némileg aggasztott is. Annyira, hogy a fejemben lakozó kis problémákra adott megállapítására csak egy halvány vállvonással és az utána következő szökőárral válaszoltam. Még nem álltam készen arra, hogy a saját fejemben tátongó zűrzavart bárkire olyanra is rászabadítsam, aki nem szolgált rá.
  S úgy látszott, hogy a nő okosabb, mint amire számítottam. Persze, nem kellett volna csodálkoznom és őszintén szólva, meglepődnöm sem, viszont az emberek között eltöltött hosszú idő után túlságosan is hozzászoktam az ostobákhoz és a birka szellemüekhöz. Így hát könnyű volt megfeledkeznem arról, hogy kivel is beszélgetek és hogy a szavaimat jobban meg kellett válogatnom, hogy ha nem akarok túlságosan sokat feltárni magamból. Valahogy meg kellett találnom az aranyközép utat, ahol még minimálisan érdekesnek találhat engem, de nem adok ki magamból túlságosan sok mindent. Ez pedig nehezebb volt, mint ahogy azt eddig bevallottam volna magamnak.
- Nem kellett volna senki helyett sem meghalnom...
  Vontam meg a vállamat. A fejemben viszont ott ordított Kristen és az anyám képe.
- Csupán az egész egy hasonlat volt, s csak példát igyekeztem szolgáltatni a survivor's guilt-re, mint az ilyen mentális problémák egyik esetére, amikkel a háborúk végeztével találkozhat bárki, aki elbeszélget velük. Bááár...hmmm....nem, én úgy érzem, hogy ez a kapcsolat valamilyen szinten a kölcsönös bizalomra kéne, hogy épüljön, nem? És hiába próbálok mentegetőzni és terelni a témát, mindezzel nem ejtem át magát. Ahogy mondta, a túlságosan is részletes leírásom lebuktatott engem. Meg kell még tanulnom, hogy az olyanok társaságában, akik tényleg érdemi beszélgetés partnereknek számítanak, jobban leplezzem magamat. Maga már pedig pontosan ilyen, Laetitia úrnő és csak mély hódolattal és elismeréssel kell adóznom az éleslátásának, bár ha jól sejtem, annyira nem volt nehéz dolga velem kapcsolatban. Nem vagyok egy titkolózó egyén, amikor saját magamról van szó. Nem éppen egy olyan kvalitás, amit egy bérgyilkostól elvárna bárki is, nem igaz?
  Dőltem hátra a székemben, miközben töltöttem magamnak az asztalon hagyott üvegből s tiszteletem jeléül a nő felé emeltem meg a kis kupicát. Hagytam, hogy az alkohol illata átjárja az orromat s megnyugtasson. Dracon persze még mindig nem szerette, hogy ha iszok, főleg nem nők társaságában, így tüntetőleg vonult el a közelünkből és mérges pillantásokkal árasztott el, miközben lehajtottam a pohárka tartalmát.
- Túlságosan is féltő egy állatka...de aranyos a maga nemében. Hogy ki helyett kellett volna meghalnom? A saját nővérem helyében, aki a legtisztább teremtés volt, akivel valaha is találkoztam. Akire szörnyű sors várt születése pillanatától kezdve, s akárhogy is próbáltam megvédeni őt, végső soron nem sikerült. Aki tíz éves korunkban halt meg egy olyan szörny keze által, amely folyamatosan ott ólálkodott körülöttünk. Egy szörny, amely félelmetesebb mindegyiknél, hisz a legjobban ismerjük. Kezének minden egyes lenyomatát, korbácsának, szíjának és kardlapjának minden egyes nyomát. Egy elbűvölő lány, akit a saját őrült apja terrorizált olyan szinten, hogy végül csak a halált látta az egyetlen lehetséges menekülési útnak. Hogy ki helyett kellett volna meghalnom? - tettem fel a kérdést ismét, ahogy újra töltöttem a poharat és lehajtottam. Talán meg kéne állnom. Hangom keserű volt és rideg. - A saját anyám helyett, akit magára hagytam teljesen egyedül, hogy özvegyen és gyermekeitől megfosztottan haljon meg öregségében. Az anyát, akit elárultam, hogy levadásszam az apát, aki elárult minket. Hogy ki helyett kellett volna élnem? A testvérem helyett, aki soha se született meg, még is életben van, óh, de még mennyire, hogy életben. Ezért vállaltam el ezt a feladatot, ezért döntöttem úgy, hogy egy eltűnt nővér megkeresése eléggé felkelti az érdeklődésemet ahhoz, hogy a megszokott megbizatásaim kereteiből és a saját komfort zónámból kimozdulva a maga szolgálatára bocsájtsam képességeimet....s ezért mondtam volna vissza az egészet, hogy ha még is ártani akart volna a nővérének...

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Cynewulf nagyon szépen csomagolta be, hogy valójában semmi közöm a tündékhez, és a kis titkaikhoz. Ám legyen. A tündék itt maradt néhány példánya már csak relikvia volt egy korból, ami végérvényesen elmúlt. Akárhogyan is igyekeztek, itt a kihalás várt rájuk, vagy hogy előbb utóbb beolvadnak az emberek közé a vérük pedig néhány évszázad múlva már csak néhány mandulavágású szemen, fitos orron és esetleg néhány elkeskenyedő fülön fog majd kiütközni.
- Jól van. Tartsa meg maguknak a kis titkaikat, hiszen ez már úgysem számít. De azért javasolnám, hogyha valamit meg akar tartani magának, félinformációkat se csepegtessen. Egy tudásdémon ezért talán már megkínozná. - mosolyodtam el ismét angyalian. Szerencséje volt, hogy olyan témába tenyereltünk bele, ami annyira tényleg nem mozgatott, hosszútávon pedig szinte biztosan nem profitlátam volna belőle. Így nem érte meg az erőfeszítést, hogy kihúzzam belőle.
Természetesen tovább tudta fűzni a mérnökös gondolatmenetemet is. Valóban, minden elme más és más volt, mint a különböző fémek ez igaz, így egy bólintással helybenhagytam a hasonlatát, ám az én szerepemet úgy tűnt nem értett meg. Ha én lennék az a mérnök, aki megjavítja az elromlott gépet, az azt jelentené, hogy az embereket is megpróbálnám megjavítani, összerakni a sérült pszichéjüket, de ez eszemben sem volt. Nem voltak a kezemben a hozzá való eszközök. Én az voltam, aki megpróbálta megérteni a gép működését, amit a Teremtő készített, és aki megtalálta a probléma gyökerét, néha pedig vette a fáradtságot, hogy rámutasson. Ennyit tettem, és nem többet. Nem tudtam változtatni a múlt traumáin, nem tudtam eltörölni a bűnöket és a sérelmeket. Egyedül annyira voltam képes, hogy felvágtam a sebet, hogy kitisztulhasson, és idővel behegedhessen. Ám a heg örökké ott maradt.
- Én nem javítok meg semmit. Csak megkeresem a hibát és leírom, hogyha valaki később meg akarja javítani az tudja hol keresse, legyen szó bármilyen fémről. Ne tévesszen össze azokkal a tragikus és végtelenül ostoba hősökkel, akik azt hiszik megváltoztathatják a világot.
A világ, Veronia, olyan volt amilyen. Mi tettük ilyenné, hosszú századok fáradtságos munkájával. Az emberi természet, a vámpírok természete, a benne lévő fény és az árnyék örökös küzdelme. A gonoszságot, mint fogalmat nem lehet kiírtani, hiszen Ádám és Éva óta ott van mindenki lelkében, minket ráadásul Átokkal pecsételt meg Isten, hogy erről a gonoszságról soha ne feledkezhessünk meg. Hiúság és képmutatás lett volna, ha én önkényesen kijelentem, hogy mától én leszek a fény és megváltoztatom a világot. De még nagyobb baj, hogy ostoba és naív is lettem volna, feladni a kényelmes életemet, amiben nincs gondom ételre, ruhára és otthonra, hanem foglalkozhatok azzal, ami valóban érdekelt. Hogy ez hozzá tesz-e a világhoz, a tudásunkhoz, amit a világról alkottunk és hogy később valaki vagy valakik a segítségével megváltoztatják-e a világot, azt majd az utókor eldönti.
Csöndesen kortyolgattam az italom és vártam. Arra vártam, hogy Cynewulf magában feldolgozza a kérdésemet, és eldöntse, hogy mégis mit akart rá válaszolni. Nem szóltam közbe, amikor az első reakciója a tagadás volt. Még számítottam is rá. Aztán a mentegetőzésre… tipikus. Majd végül…
”… nem, én úgy érzem, hogy ez a kapcsolat valamilyen szinten a kölcsönös bizalomra kéne, hogy épüljön, nem?”
Azt hittem, elnevetem magamat amikor megkérdezte.
Nem, drága bérgyilkosom. Ennek a kapcsolatnak a puszta érdekre és az üzletre kell épülnie. Nem kéne megbíznod bennem egyetlen pillanatra sem, ahogyan én sem fogok megbízni benned soha.
Csodálkoztam, hogy ha minden megbízójához így állt hozzá, akkor mégis hogyan maradhatott életben ennyi ideig. Nem tudtam még csak megtippelni sem, hogy hány éves lehetett, húsz és negyven között akármit elhittem volna neki. Apám már akkor is elmúlt száz mikor én születtem, mégsem tűnt egy nappal sem többnek harmincötnél. Az évek és az arc csalóka páros volt. Abban viszont egyetértettem vele, hogy egy bérgyilkostól nem vártam volna, hogy ennyire nyílt legyen és ennyi mindent megosszon magáról. Bár azt is el tudtam képzelni, hogy más nem tett fel kérdéseket. A kérdés annyi volt, hogy elvégzi-e a munkát, vagy sem. Én is megálltam volna ennyinél, ha nem akadunk fent végülis a fizetség kérdésén, és onnan már a szavak és témák csak jöttek, mint a dagály a tengerparton. Így hát végül bólintottam a megállapítására, és elégedett voltam azzal, hogy dícsérte az éleslátásomat. Ez a téma azonban itt még nem volt lezárva. Viszonoztam a biccentését, mikor töltött magának, és vártam, ismét. Gyerekkoromban érdekesnek tartottam a játékot, ameddig kitapasztaltam mikor kell nyafogni, mikor hisztizni, és mikor egyszerűen csak várni. Magam is meglepődtem, hogy felnőttként az az utóbbi mennyivel célravezetőbb, mint a másik kettő együttvéve. Nem voltam minden tekintetben türelmes, sőt, ha valamit igazán akartam, azt kifejezetten erőszakosan voltam képes követelni, csakhogy mielőbb megkapjam. Cynewulf válasza nem ilyesmi volt. A válasz nem befolyásolta a jelent, hiszen a múlton nem tudtunk változtatni. Ha most tudom meg, vagy tíz perc múlva vagy holnap, attól még ugyan olyan maradt.
Majd hirtelen a bérgyilkos nyelve megeredt, újra. Nem hagytam, hogy a meglepettség végül kiüljön az arcomra, hogy valóban elmondta a történetét, köntörfalazás és sallangok nélkül. Ködösítésre számítottam, majd arra, hogy közli, hogy átléptem egy határt. Ehelyett kirajzolódott egy tragikus történet két testvérről és a szadista apjukról, majd pedig egy egyedül maradt anyáról. Bár bizonyosan voltak részletek, melyeket nem ismertem, és kevés fiú indult az apja nyomába, hogy „levadássza” ez a fajta hányatott sors gyakoribb volt, mint amilyennek lennie kellett volna, és ami még rosszabb: öröklődött, a bántalmazottból pedig a legtöbbször bántalmazó lett. Kérdés volt persze, hogy Cynewulf emiatt választotta-e a bérgyilkos szakmát, mert tudat alatt maga is bántani akart, vagy mert megvolt az az egy, akit le akart vadászni, és akit minden áldozatában keresett. A Schwarzjagerek egy kis csoportja még mindig tartotta a szokást, hogy volt egy nagy vad, egy hatalmas nemezis, aminek elejtése életük céljává vált. Talán az összes ok ott volt egyszerre egymás mellett, hiszen jól megfértek. A kérdés csak az volt, mit mondjak minderre? A szó, az együttérzés nem hozza vissza a testvérét.
- Tehát, amikor azt mondta, hogy megfelelően nagy fizetségért cserébe félreteszi a morális aggályokat csupán teszt volt. Milyen szerencse, hogy átmentem rajta. - kortyoltam újat az italomból. Nekem az első pohár fogyott, mialatt ő megivott hármat, hiszen beszéd közben is töltögetett magának. A hangom olyan volt, mintha csak a legutóbbi vasárnap híreit mesélte volna el, nem élete traumáját. Egy dolog még megütötte a fülemet. A testvére, aki sose született meg, mégis életben van. Ez nem a nővére volt, hiszen ő meghalt. Ezt a rejtélyt viszont úgy döntöttem, hogy elteszem későbbre. Volt fontosabb kérdésem is.
- És mit érzett, mikor levadászta az apját? Egyszerűen megölte, vagy megkínozta előtte? És mikor vége lett, elégtétel volt? Vagy… még nem mert szembenézni vele?
Feltételeztem, hogy már túl van a dolgon, noha volt egy kis esélye annak, hogy mégsem. Igazából nem lettem volna meglepve, ha még nem mert volna szembenézni az élete megkeserítőjével, de ha mégis, akkor nagyon érdekelt volna a bosszú mechnaizmusa és ami utána van. A vérbosszút túl sokszor hazsnáltuk mi vámpírok is, legalábbis elméletben, de a pszichológiáját még nem tudtam tanulmányozni.
Cynewulf, Cynewulf… tanulmányok kiapadhatatlan tárháza vagy. Kár lenne, ha idő előtt meghalnál…

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Lehet, hogy Laetitia-nak igaza volt abban, hogy nem kéne fél információkkal vagdalóznom, és ebben az esetben meggondolatlan voltam. Egy lopott pillantás az öt mozdulatlan őr felé, lesve a reakciójukat, azonban a mozdulatlan gargoyle-fajzatokról aztán semmit se tudtam meg ezzel. A nőre néztem, a karakterisztikus vonásaira, majd csak egy apró biccentéssel jeleztem, hogy megértettem, mit mondott és hogy ezzel a részemről a kérdéskört lezártnak tekintettem. Viszont más témát tovább vittem és úgy látszott, hogy most nem sikerült teljesen megértenem a nő gondolatmenetét. Persze, ebben semmi hiba sem volt. Mióta is "ismertük" egymást? Alig pár perce, így az ilyen hibák bőven belefértek, s még hogy ha egy egész napot és a következőt is átbeszélnénk, akkor se tudnám kiismerni eléggé ezt a nőt - vele ellentétben én eléggé egyszerű eset voltam, s nem is nagyon szándékoztam túlságosan is túl bonyolítani a helyzetet. Legalábbis a kelleténél nem jobban. Persze, csak rávágni, hogy Ő egy egyszerű Rotmantel vámpír én meg egy egyszerű sötét elf bérgyilkos és druida vagyok, az merő ostobaság lett volna.
- Ebben az esetben elnézését kérem, hogy nem sikerült teljes mértékben interpretálnom a maga szerepét ebben az ügyben. A hiba nem az Úrnő magyarázatában volt. Azt hiszem... De örvendetes, hogy nem dédelget hiú ábrándokat és nem lát délibábokat magával kapcsolatosan. Azt hiszem, hogy túlságosan is sok úgynevezett "hős" mászkál már ebben a világban. Legalábbis olyanok, akik hősöknek képzelik magukat és igen csak messze állnak a valóságtól.
  Üdítő volt egy olyan személlyel találkozni, aki teljesen tisztában volt a maga óhajaival és egyben a saját korlátaival. Megváltani a világot? Tetszetősen hangzik. Felkerülni a történelemkönyvek lapjaira, ünnepelt személynek lenni, akire felnéznek mások. Nem hiányzott nekem és soha se voltak ilyen céljaim és hiú ábrándjaim. Azonban voltak és lesznek is olyan helyzetek, amikor elő kell merészkednem és megmenteni másokat. Ettől független nem hinném, hogy hősnek nevezhetném magamat. Minden egyes alkalommal, amikor ténylegesen jófiúként akartam cselekedni, általában a dolgok csak rosszabbra fordultak - pár szerencsés kivételtől eltekintve. Persze, bennem is meg volt valamilyen szinten a vágy, hogy egy jobb jövőt teremtsek - nem magamnak, hanem talán...de nem, mert azt hiszem, hogy soha se lesz utódom, akkor meg mégis, kinek akarnék én egy szebb világot teremteni? Elég nekem az, hogy ha végzek az ellenfeleimmel és ha ennek következményében másoknak már kevesebb szenvedést kell kiállniuk, hát legyen, én nem vállalok felelősséget a tetteimért és azoknak a következményeiért.
  A következmények még is mindig jelen voltak. S ezt eléggé hosszú lére eresztve fejtettem ki a saját életem felvázolásával. Következmények. Egy apa szadizmusa, egy testvér elvesztése, egy sötét út választása. Tehettem volna másképp? Óh, természetesen igen...vagy még sem. Cassian ezt eléggé kifejtette és Zacharias is megerősítette előtte. Nem nagyon volt döntésem, mert ezt az utat már előre eltervezték a számomra. Hogy aztán ez hogyan passzolt a drága apukám terveibe-  minden, ami utána következett - arról már fogalmam sem volt. De jól esett ezeket kimondani, valakinek, aki nem én voltam. Kockázatos volt ennyire feltárni magamat egy vadidegen előtt, aki számára ez egy teljesen irreleváns gondolatmenet volt. Nem az együttérzésére pályáztam, azt senkitől se vártam el és nem is volt rá szükségem...de ugyanakkor semmi olyasmit nem mondtam el, amit felhasználhattak volna ellenem. Akkor meg minek maradtam volna csöndben? Jól esett beszélni, mindig annyit, hogy a nyelv és az agy már elzsibbadjon, s közben iszogatni, hogy még jobban elkábuljunk. Az alkohol nyújtotta enyhe zsibbadást régi partnerként köszöntöttem viszont, bár eléggé udvariatlan volt, hogy nem vártam meg, míg a beszélgetőpartnerem is végez a saját adagjával, de hát...nem voltunk barátok, csak egy munkaadó és egy felbérelt valaki, akik kissé elkalandoztak attól, ami az eredeti téma lett volna. Laetitia visszakérdésére, miszerint csak teszteltem-e, megvontam a vállamat. Az előző monológig úgy igazán bele se gondoltam, hogy mit tettem volna, ha azt akarja, hogy öljem meg a nővérét. Megtettem volna avagy sem? Őszintén szólva fogalmam sem volt róla. Talán. A fene se tudja. Így hát ez nem egy teszt volt, csak a véleményem és a vállalható feladatokról alkotott meglátásom hirtelen és előreláthatatlan váltakozása. Gyakran a másodperc töredékrésze alatt másítom meg a véleményemet, akár még egy beszélgetésen belül is előfordulhat, hogy három különböző véleménnyel és válasszal állok elő ugyanarra a kérdésre. Hát, azt legalább elmondhattam magamról, hogy nem voltam valami túl labilis alak - de ezt már sokan megtapasztalhatták. A nő kérdésére, amire számítottam, csak halványan elmosolyodtam, s kissé hunyorognom kellett, hogy tisztán láthassam az arcát. Fenébe, ennyi piácska is megártott volna? Már nem vagyok a régi.
- Még nem néztem vele szembe. Hogy nem volt-e merszem egészen idáig, vagy mert alkalmam nem volt rá? Mind a kettő. Nem rég kezdtem el a nyomokat követni egy eléggé határozott belső nyomás hatására. Hogy mit fogok érezni majd akkor, amikor levadászom őt? Hogy meg fogom-e kínozni, vagy egyszerűen csak megölöm? Őszintén szólva? Fogalmam sincs. A mostani elképzeléseim szerint nagyon lassú halál várna rá, egészen addig, míg rá nem jövök ismételten, hogy mindez nem számít semmit sem. De kifejezetten élvezni fogom...azt hiszem, legalábbis ebben a pillanatban. De már évek óta nem találkoztam vele...nos, legalábbis hosszabb időre. Pár pillanatra Abaddón pusztítása előtti másodpercekben, de nem volt túl sok alkalmunk az örömteli ölelésekre meg egyéb ilyesmikre. Mi lesz akkor, amikor találkozok vele? Na látja, ez egy érdekes kérdés. Majd eldől akkor, amikor ténylegesen meg fog történni. Magának bármiféle elképzelése, hogy mi lesz, ha viszont látja az évek óta elveszett testvérét? Vagy ez túlságosan is bizalmas információ?
  Nem volt hozzá semmi közöm és csak azért, mert én így kitárulkoztam, nem jelenti azt, hogy emiatt Laetitia-nak is ezt kellett volna tennie. Sőt, majdnem hogy teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog válaszolni a kérdésre, mert ténylegesen semmi közöm nem volt hozzá és mert miért is beszélne erről egy vadidegennel? Az arisztokratikus külső mögött ugyanilyen elme volt. Megfigyelő és mérlegelő, aki a lehető legkevesebbet akarja kiadni magáról. Majd kiderül, hogy igazam volt-e, avagy sem.

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Mosolyogva tártam szét a karjaim a hősök emlegetésére. Valóban túl sok ostoba hitte azt, hogy megválthatja a világot, amitől az csak még nagyobb káoszba fulladt, leglátványosabban húsz éve von Himmelreich lázadásakor. Ő is azt hitte, jót cselekszik, ám a jószándéka háborúba taszította Veroniát, amikor eleink már azt hihették, hogy a béke századokig fog tartani. Voltunk akik voltunk, bűnös, nyughatatlan lelkek, akiknek a béke, boldogság és fejlődés távoli fogalom volt, és amikor eljött, akkor se voltunk képesek létezni benne. Az emberi természet törvénye volt ez, ugyanakkor azt is meg lehetett figyelni, hogy az ember lelke, főleg a gyerekeké még vágyott a jóra. Amikor a lovagok páncéljai csillogtak, a sárkányt legyőzték és a királylányt pedig kiszabadították. Talán még a felnőttek is titkon vágytak ezekre a mesékre, hiszen ha nem így lett volna, már régen éhen halt volna minden bárd.
- Megvan a maga helye és ideje a hősöknek. Ki tudja, talán a sok ezerből egy, aki annak hiszi magát, valóban azzá is válik. Legyőzi a szörnyeteget, megmenti a szüzet. A többiek vagy meghalnak, vagy pedig a főgonosszá válnak a saját történetükben, mint Esroniel von Himmelreich.
Biztos voltam benne, hogy időnként születik egy-egy aki ha a világot gyökereiben nem is változtatja meg, de elég sok nagy tettet hajt végre ahhoz, hogy végül a neve a krónikákba kerüljön. Szórakoztató volt belegondolni, hogy azok, akik tényleg változást hoznak, akik miatt a világ halad előre, többnyire némán dolgoznak és névtelenül. Fogalmam sem volt például, hogy a gőzgépet, ami a Neulander torony alatt található forrásból pumpálja fel a melegvizet a csodálatos fehér márványfürdőszobájukba, ki találta fel. Ki volt az a zseni, aki mágia nélkül bírta munkára az elemeket, hogy utána a laikus közönséget szolgálja? Ki rágott először nyírfakérget, mikor fájdalmak gyötörték, és ki jött rá, hogy az üszkös sebre ha lisztkukacokat költöztetsz megeszik a romlott húst megmentve a beteg életét? Számomra ők voltak a névtelen hősök, akik a találékonysággal és az éles elméjükkel valóban megváltoztatták az emberek életét. Véleményem szerint igazán csak így mozdulhatott elő a világ, a katonák pedig feldughatták maguknak a kardjaikat.
Cynewulf sem volt hős, bár úgy tűnt nem is tartotta magát annak. Szerencsére. Roppant abszurd lett volna egy olyantól, aki váltóért veszi el mások életét, még ha úgy tűnt volt valami sajátos morális kódexe, amit követett. Ez a személyes tragédiában gyökerezett, de nem tudtam volna megmondani, mennyire mélyen, vagy hogy létezett-e annyi váltó Veronián, ami felülírta a saját maga által alkotott szabályokat. Szerencséjére, engem ez nem érdekelt, így, hogy nem érintett pedig főleg nem. Nem terveztem tesztelni a tűrőképességét. Azon kaptam magam, hogy lassan jobban érdekelt alanyként, mint alkalmazottként, pusztán a véletlen műve volt, hogy mind a két szerepet egyszerre tölthette be. Ha rájött, és úgy gondoltam talán már rájöhetett erre, akkor reméltem, hogy egyenesen megtiszteltetésnek veszi. Külön öröm volt, hogy legalább őszinte volt. Kevesen merték volna bevallani a félelmüket, és a bizonytalanságukat, a sötét tünde pedig megtette mindkettőt. Ennek is érdekelt volna a miértje, de az azt hiszem már egy másik alkalom lesz. Persze sosem lehetett tudni, mikor idejöttem azt sem sejthettem, hogy egy sötét tünde bérgyilkos elméjét fogom analizálni.
- Már hogy ne számítana? - kérdeztem szinte már felháborodva. Ittam is egy nagy kortyot a poharamból, hogy megnyugodjak. - A bosszúban kizárólag a „hogyan” az érdekes. Azt mondják, hidegen tálalva a legjobb, de a magáé szinte már meg is romlott, amilyen régóta halogatja… De a lényeg, hogy ezen túl, a bosszú, valami féle elégtétel. Maga is tudja, hogy ha egyszerűen elvágja a torkát az nem elég. Addig kell kínoznia, ameddig úgy érzi egyenlőek nem lesznek. Ha lehet egy javaslatom, csinálja vele azt, amit ő tett a nővérével. Bár ez visszahozni nem fogja, valószínűleg az után fogja a leginkább úgy érezni, hogy azt kapta, amit megérdemelt, se többet se kevesebbet. Ettől függetlenül persze, a nap fel fog kelni másnap reggel is, és az után is, a világ pedig nem fogja tudni mi történt, ebből a szemszögből tényleg nem számít, de magának fog. Ha nem is azonnal, de mindenképpen el fog jönni egy megkönnyebbülés, a puszta tudattól, hogy vége van.
Kicsit hosszabbra sikerült a monológom, mint terveztem, de fontosnak éreztem, hogy megértse. A képembe vághatta persze, hogy én erről nem tudhatok semmit, még számítottam is ilyesmire, de én tévedtem ingoványos talajra. A kérdésére viszont nem tudtam mit felelni. Újra megnedvesítettem az ajkaim a pohárban csillogó mézszínű szesz utolsó cseppjeivel, majd amikor elfogyott kitöltöttem még két ujjnyit. A beszélgetőpartnerem már bizonyosan szalonspicces volt, csak az örökségének köszönhette, hogy még nem horkolt az asztal alatt. Én sajnos nem rendelkeztem ilyen hatékony májjal a részegség pedig nem az az állapot volt, amit finom hölgy megengedhetett magának.
- Hogy mi fog történni, az csak Elsareán múlik és attól, hogy jó szívvel fogad-e. Lehet, hogy nem. Akkor megmondom majd neki, hogy örülök, hogy él, visszaülök a hintómba és hazajövök. Ha jó szívvel fogad, akkor pedig boldog leszek és le fogunk ülni a kunyhójának a konyhájába és beszélgetni fogunk, és meg fogom kérdezni, hogy mi az unokahúgom kedvenc játéka, és hogy hogy vannak a betegei. Szerintem kunyhóban laknak. Reingardből nem nézem ki, hogy palotát épít neki, pedig Liz nem érdemelne kevesebbet. - húztam el a számat végül. Mindig emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy a nővérem választotta ezt az életet. Senki sem kényszerítette, hogy elmenjen és többé ne jöjjön haza. Akkor se dobtuk volna ki, ha már az elején teherbe esik. Ő döntött így, és ezt tiszteletben kellett tartanom, bármennyire is fájdalmas volt.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
A hősökről szóló téma eléggé felkeltette az Úrnő figyelmét ahhoz, hogy még egyszer elmosolyodjon s karjait tárja szét. Egészen elbűvölő látvány volt, ahogy mosolygott...de aztán ismét emlékeztetnem kellett magam arra, hogy hiába az emberek (és más fajok) lélektanával és pszichéjével foglalkozik (már ha a kettő között van bármi különbség is...), s nem a testi dolgokkal, ettől függetlenül egy Rotmantel és el tudtam volna képzelni, hogy ugyanígy mosolyog le az asztalhoz vagy ágyhoz kötött áldozataira, mielőtt lendül a szike vagy a tőr - bár lehet, hogy az Ő szikéi és tőrei ténylegesen szavak lennének, s mint ilyen, talán még mélyebbre tudnak vágni, mint bármilyen fizikai fegyver. Én pedig minden egyes kiejtett szóval újabb és újabb fegyvert adok a kezébe magam ellen. De még szüksége volt rám, egészen addig, míg meg nem találom a szeretett nővérkéjét, így jó eséllyel egy ideig még biztonságban vagyok tőle, utána meg csak a kellő távolságot kell megtartanom kettőnk között. Ami nem lesz túlságosan nehéz, hisz elmondása szerint nem nagyon mászkál ki a tornyokból, így vajmi kevés esélyét látom annak, hogy Veronia útjait róva bármikor is véletlenül összefutok vele.
- Legyőzi a szörnyeteget és megmenti a szüzet. Ahh, a gyermekmesék szépségei. Mennyit mesélhettek ilyeneket a szülők az évszázadok és évezredek alatt a csemetéiknek, akik az ágyban feküdve, takarókba burkolózva félősen húzták össze magukat. Hány kislány álmodozhatott a fehér paripán bevágtató szőke hercegről, akit nem érdekelt az, hogy a lány amúgy egy parasztcsalád huszadik lánya, ragyákkal és kelésekkel az arcán. Hány fiú álmodozott arról, hogy felcsatolja derekára a kardot és majd Ő megmenti a világot. Milyen egyszerű is lehetett akkor az élet...azt kívánom, bár csak az élet egy gyermekeknek való mesekönyv lenne. Ahol tényleges hősök mászkálnak. De ahogy maga rámutatott, a kismilliónyi imposztorból és önjelölt békeharcosból talán ha egy, aki ténylegesen az, aminek hiszi és vallja magát. Bár a hősök talán nem is vannak tisztában azzal, hogy őket minek nevezi majd az utókor. Mert az igazi hősök nem úgy kelnek fel reggel, hogy "Huu, na ma mit tehetek, amiért bárdok zengik majd a nevemet?" hanem enyhe derékfájással és mély aggályokkal, azon merengve és töprengve, hogyan oldhatnak meg egy bizonyos problémát, ami ezrek életét megkeserítik. A saját szemében biztos vagyok benne, hogy Esroniel is hősnek képzelte magát. Hogy tudta-e, hogy mit hoznak majd a tettei? Az egyház szakadás, a Veroniai KIrályság két részre szakadása, a testvérháború, az akó számra ontott vér mindkét oldalon? Egészen biztos vagyok benne, hogy ezekkel tisztában volt - csak az ostoba nem látta volna tetteinek következményeit, már pedig, mondhat bárki bármit, a Zsinatelnök nem ostoba. Akkor még is, miért tette mindezt? S még is, milyen problémára vélte mindezt megoldásnak? Csupán a vallás játszott volna benne szerepet? Vagy voltak Dél drága hősének más elképzelései is? Lehet, hogy soha se tudjuk meg, s így elkönyveljük annak, aminek: egy háborús uszítónak s még rosszabbaknak is.
  Hiába volt a modernkori történelem egyik kiemelkedő alakja, vajmi keveset tudtam a Zsinatelnökről és a családjáról. Amit viszont nagyon is tudtam, hogy se Ada, se Lory nem volt túlságosan kibékülve vele, és hogy Azrael kardjára pályázott a vénség. Mire kellett neki a kard? Mit akart elérni annak a fegyvernek a látszólagosan szinte végtelen hatalmával, amivel holmi sárkányokat lehet megölni egyetlen csapással vagy szúrással? Mik voltak a tényleges tervei, amely miatt ezreket vezetett vágóhídra s a szenvedés újabb és újabb formáit vezette be a Veronia-nak nevezett káoszba?  Addig kellett volna mindezért előráncigálnom - már ha egyáltalán megtaláltam volna azután, hogy eltűnt - amíg még alkalmam vagy egyáltalán indíttatásom volt rá. Most meg már, úgy teljesen őszintén, nem érdekelt, hogy miket és miért tesz...marad az, ami eddig is volt: egy tökéletes példa arra, hogy azok, akiknek hatalmuk van, milyen könnyen áttaposnak mások életén mindenféle gondolkodás nélkül, hogy a saját önző vagy önzetlen céljaikat elérjék. S ha már az önző célok, hát a bosszú az mindenképpen annak számít. S a Rotmantel úrnő nem is általkodott kifejteni a véleményét ebben a témában.
- A baj csak az, hogy a bosszú tényleg nem változtat meg semmit. Ahogy mondta, a Nap ezután is fel fog kelni, a világ nem áll meg a végtelen körforgásában. Persze, hogy jól fog esni az, hogy ha végre véget ér. Hogy ha évek után végre pontot teszek ennek az ügynek a végére is, és elmondhatom magamról, hogy megbosszultam a testvéreimet...hogy leszámoltam a saját félelmeimmel. De ugyanakkor van egy másik aspektusa is - mi lesz azután? Kész van, megbosszultam, amit meg kellett bosszulnom, olyan lassan vagy gyorsan, amilyenre alkalmam és lehetőségem volt. Tényleg meg fogok könnyebbülni? Mi van ,hogy ha nem jön majd semmi sem. Nem...valahogy most még nehéz elképzelnem számomra azt, hogy bármiféle pozitív hatása is lesz rám. Hisz, ahogy azt olyan szépen megfogalmazta, az enyém már rég megromlott, s a romlott ételektől csak rosszul lehetünk - de nem táplál. Csak rövid ideig, míg a szervezetünk át nem dolgozza azt, és kiadjuk magunkból valamilyen úton-módon.
  Már hogy ha a mondandómnak volt egyáltalán bármi értelme is. Ahogy a pia szépen kezdett feloldódni a szervezetemben, a gondolatmenetem is egyre csapongóbb lett, és ha még az elején lett is volna bármi értelme annak, amint mondani akartam, menet közben annyiszor tettem kitérőt és kerülőket akár egy mondaton belül is, hogy mindenféle kohéziótól megfosztott szavak egymás után vagdosása lett belőle. Lehet, hogy nem kellett volna olyan gyorsan lehúznom ezt a merő töménységet, amit itt piának neveznek. A bor már régen elfogyott, így még csak leöblíteni se tudtam semmivel sem, s nem akartam magamat leégetni a munkaadóm előtt azzal, hogy vizet kéretek magamnak, pedig az most határozottan segített volna. Már én se bírom annyira az iszogatást, mint előtte. Az évek már felettem is eljártak, közel a harminchoz bizony a self se dorbézol már olyan könnyen, mint akár csak fél évtizeddel előtte is.
  S enyhén spiccesen is meglepődtem azon, hogy Laetitia végül válaszolt a kérdésemre akkor, amikor nem is kellett volna. Még jobb, hogy pár új információt is felemlegetett. Bár lehet, hogy mondta ezeket előtte is, azonban lehet, hogy ezek felett elsuhantam. Hiába, lehet, hogy nagy dumás vagyok, de a nagyon hosszú beszélgetések alatt minden egyes kis információt még én se jegyezhetek meg. Nem vagyok én tudásdémon... De meglepett az, hogy Laetitia szerint a testvére egy egyszerű életet választott. Kunyhó, pár beteg, akiket ápolgathat, még egy gyermeke is lett volna? Reingard gondolom a férje lehetett az. De miért mentek el úgy, hogy nem adták meg, hova is költöztek? Mi volt az indoka annak, hogy csak így, mindenféle további nélkül leléptek?
- Hölgyem, most, hogy visszakanyarodtunk a testvére témájára...a munkám szempontjából fontos információ az, hogy...nem akarom megsérteni magát, de a szavaiból úgy érzem és vélem, hogy régebben közel álltak egymáshoz...még is, a nővére elment anélkül, hogy megadta volna, hova is fog menni. Milyen tragédia áll emögött? Bármi olyan, amire figyelnem kéne a későbbiekben?

Felhasználó profiljának megtekintése

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
a Rotmantel család tagja
a Rotmantel család tagja
Nehezen tudtam elképzelni, hogy a nagy hősök, akiknek a nevét énekekbe foglalják derékfájással ébrednek, és talán még lyukas foguk is volt, pedig bizonyára ez volt a kegyetlen igazság, amiről hajlamosak voltunk megfeledkezni. A meséknek sosem az volt a dolguk, hogy történelmet okítsanak, hanem azt, hogy milyennek kéne lennie a világnak, mi a jó, mi a rossz és hogy találjuk meg benne a helyünket. Sajnos ezen a téren rettenetesen rosszul teljesítettek… Csak az anyuáknak így is muszáj valamivel elaltatniuk a gyerekeket. A zsinatelnököt viszont nem ismertem. A Rotmantelekkel nem volt dolga, így tudtommal a tornyunkban sem járt soha. Minden információm csupán elbeszélésekből volt. Mesékból… Milyen ironikus.
- Hogy mik voltak a valódi céljai, azt csak ő tudja. Szeretném hinni, hogy valamikor nemes ügyért küzdött. A politika azonban nem könnyíti meg a dolgát senkinek. Ahhoz, hogy támogatókat szerezzen, sereget, elfogadást, mindig kicsivel többet és többet fel kellett adnia a céljaiból. Rudenz von Hellenburg király akart lenni, hát királyt csinált belőle. Ez persze spekuláció, de ahogy a dolgok működnek, nem lehetett másképp.
Egyszer meg kellett volna kérdezni. Felvenni a nagy Esroniel von Himmelreich anamnézisét, aki már most felvéste a nevét a krónikák lapjaira és ott is fog maradni, ameddig végül el nem pusztul ez a világ. Talán egyszer meg is fogom tenni, bár aligha remélhettem tőle olyan bő, és egyenes válaszokat, mint Cynewulftól.
Nem hittem volna, hogy a bérgyilkos az est folyamán még meg tud lepni, és mégis újra és újra elámultam azon, hogy mennyire nyíltan beszélt és osztott meg velem mindent. Nem voltam ehhez hozzászokva. Örültem neki, hiszen minden amit mondott rendkívül értékes volt számomra, mégis, egy apró hang az occipitális lebenyben… Ami valójában nyilván az akusztikus kéregben volt és csupán frázis, hogy az elme hátsó részében halljuk a hangot, de mégis, volt ott egy kis hang, ami folyamatosan azt kérdezte: Miért? Miért mondod el nekem mindezt?
Elcsendesítettem a hangot, és aprót kacagva támasztottam meg az államat ismét az összefűzött ujjaimon. Ha ez terápia lenne, most érezném úgy, hogy valóban jutottunk valamire. De minek is áltattam magam? A Rotmantel bárhol járt, mindig betegekbe botlott. Vonzottuk őket, vagy csak megtaláltuk az eseteket, mert nyitva volt a szemünk ez mindegy is. Most engem is megtalált egy eset, noha én hívtam ide, egészen más célból.
- Tehát itt van a kutya elásva. Nem az apjától tart valójában, hanem attól, hogy a leszámolás után a története véget ér. Minden, ami köré az életét, sőt, lehet az egész személyiségét építette megszűnik létezni a beteljesedés pillanatában. Nos, ez kétség kívül így lesz, ám ez korántsem jelenti a történet végét. Csupán most, életében először csak a maga kezében lesz a döntés, hogy hogyan tovább. Nem fog jönni magától, nem fog az élete új értelmet nyerni egy kocsmában ücsörögve, de ha aktívan keresi, akkor előbb utóbb fog találni valamit. Fogadjunk nem járt még a jötünök szigetén, vagy a nefilimek sivatagában. Vagy ha az utazás nem elég, mit gondol, hány magához hasonló kölyök rohangálhat az utcákon, akiket magánál jobban senki sem érthet meg? Vagy akár elmehetne filozófusnak is valamelyik egyetemre. Ez utóbbi biztos jól menne. - vettem egy nagyobb levegőt, és lelassítottam mert láttam, hogy a tengerkék szemek kezdenek már kicsit összeakadni az alkoholtól. - Amit akarok mondani az az, hogy az út nem ér ott véget, csak rengeteg új ösvényre bomlik majd szét. De… Szerencséjére kíváncsi lettem a bosszúhadjárata végére. Ha nagyon elveszettnek érzi magát, keressen meg. Jó étel, jó bor, zene és csodálatos társaságom, akinek már elég sokat elmondott a káoszról a fejében. Mielőtt megkérdezné, én ezzel a világ legrészletesebb esettanulmányát nyerem, és remélem kiismert annyira, hogy megértse ez mit jelent.
Bárki óva intett volna ettől a döntéstől, de mégis úgy éreztem, hogy ez így lesz rendben. Számtalan érvet fel tudtam sorakoztatni mellette, és egyetlen reálisat sem ellene. Nekem fontos volt a tudás, amit adhatott, kellően szórakoztatott a társasága, ő pedig kapott egy biztos pontot, ameddig eldönti, a sok ösvényből végül melyikre akar majd rálépni. Azon pedig majd úgy mehet végig, hogy nem maradtak feldolgozatlan traumák, vagy bizonytalanság. Ezzel az ajánlattal mindenki csak nyert.
Kértem egy kancsó vizet és két kupát, majd az egyiket teletöltve a sötét tünde felé toltam. Nekem sem ártott, de azt végképp nem akartam, hogy másnapos legyen, annál később kezdett el dolgozni az ügyön amiért felbéreltem. Legalább arról is kérdezett. Megnyugtató volt, hogy senki sem felejtette el, miért is voltunk itt.
- Ha azt várja, hogy én is megosztok önnel egy szívszorító történetet, akkor sajnos ki kell ábrándítsam. A történet mögötti tragédia a szerelemnek nevezett ostobaság. Szinte már mesébe illő volt, ha már eddig mesékről beszélgettünk. A sebzett, legyengült Schwarzjager találkozik egy Rotmantel lánnyal, aki hazaviszi, ápolja és közben szépen lassan beleszeret. Aztán amikor kiderül, hogy a vadászok családjának egyetlen tagja sem képes a fenekén ülni, akkor a Rotmantel lány összepakolja a holmiját és utána megy, hogy az úton élje le az életét. Eleinte nem volt nagy titok hol vannak. Mivel Elsarea az elsőszülött, a Rotmantel család örököse is egyben, így Apa haza akarta hozni. Eleinte szép szóval, amikor nem ment erővel, még a Schwarjagerek oldaláról is próbálkozott, de nem sikerült. Egy olyan vadállatott, mint Reingard nem lehet ketrecbe zárni, a nővéremet pedig nem lehet elválasztani tőle. Így most otthon úgy kezelik, mintha soha nem is létezett volna, de én nem tudok, és nem is akarok így tenni. Ő ezt az életet választotta, és tiszteletben fogom tartani, de ettől még a vér nem válik vízzé. Hogy mire vigyázzon… Csapdákra. Sok csapdára. Számszeríjból kilőtt nyilakra. Elsarea viszont alapvetően jótét lélek, és elsőrangú orvos, biztos, hogy a környékbeliektől sem tagadja meg a segítséget. Talán a betegein át eljuthat hozzá. Régen a Nebelwaldban éltek, most ez már nem lehetőség, és a Schwarjagerek tudtommal még nem boldogulnak a Finsterwalddal, így nem hiszem, hogy oda egy gyerekkel bemerészkedtek volna. Valószínűleg erdős területen lesznek, olyan helyen, ami bővelkedik vadakban, de mégsem túl veszélyes és messze van a tornyoktól. Ennél többet sajnos nem tudok elmondani, de ha tudnék nem lenne szükségem magára, nem igaz?
Nem volt értelme visszatartanom semmilyen információt. Szerettem volna gyorsan pontot tenni a dolog végére, és mielőbb megejteni ezt a látogatást. Mióta Cynewulf megkérdezte milyen lesz a viszontlátás a gyomrom egyre kisebbre és kisebbre zsugorodott a gondolatra, pedig nem szoktam félni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Volt egy olyan érzésem, hogy a hősök - de leginkább Esroniel - témáját nem kell tovább boncolgatni. Nem rajongtam soha sem a politikáért, főleg nem azért, amit az emberek csináltak. Ha valaha is ilyennel akartam volna szórakozni, akkor jobban oda figyelek arra, hogy mit csinál Armin. Az egyetlen, ami érdekelt ezzel kapcsolatban az az, hogy ezeknek az eseményeknek milyen kihatása lesz rám, de nem álltam le senkivel sem túlságosan hosszú ideig csevegni arról, hogy melyik király, vagy báró, vagy tartományúr éppen milyen dolgokra szánta el magát - és legfőképpen nem szoktam elemezgetni mások indíttatásait. Persze, hogy szót ejtettünk von Himmelreich-ról, de minden el lett mondva, amit el lehetett mondani, így az én részemről ezt a témát. Azt a témát viszont már nem lehetett csak így, nemes egyszerűséggel az asztal alá söpörni - főleg, mivel Draci menet közben vissza húzódott oda, miután végzett a kajájával - ami ezután következett. A bosszú és az azutáni élet. A nő okfejtése a maga egyszerűségében túlságosan is lényegre tapintó volt és bizonyos szinten irritált a meglátása. Elfintorodtam és egy ideig csak néztem ki az ablakon, mielőtt halkan hozzá fűztem volna a sajátomat.
- Sejthettem volna, hogy sokáig úgy se tudom titkolni maga elől a kétségeimet - sóhajtottam fel Laetitia Úrnő meglátásaira. - Egyszerűen tényleg nehéz elképzelni azt, hogy mi lesz utána? Mert ár nem nagyon mutattam, sokszor kerülgettem a témát, de végső soron ez volt az, ami maradásra bírt engem. Vajon amikor végzek, hogy nézek majd vissza a múltamra és a tetteimre? Vajon úgy érzem majd, hogy igen, ezért megérte itt maradni, elárulni a barátaimat, megfosztani magamat attól, hogy távol legyek ettől a mocsoktól és vértől bűzlő világtól? S mi lesz utána? Persze, felhozott pár lehetőséget...de egyszerűen erre nem tudok választ adni. De, ha más nem, akkor elmegyek egy egyetemre, ahogy javasolta  - próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, vajmi kevés sikerrel. - S amennyiben egyszer eljutok odáig, hogy az utam végére érjek, felkeresem magát egy ennél azért alkalmasabb helyen és megosztom magával a gondolataimat, amelyeket majd felhasználhat arra, hogy jobban megismerje ezt a világot és mások elméjét, hogy bővíthesse a tudását.
  S legfőképpen azért, mert szükségem lesz valaki olyanra, akivel beszélhetek utána, aki nem sopánkodik, aki nem vigasztalni akar, hanem nyers egyszerűséggel és a professzionalizmus rideg álcája mögül beszélve hallgatja meg azt, amit mondani akartam vagy mondanom kellett. Nem gondoltam úgy erre a nőre, mint akár csak egy jó ismerősre is, de pontosan ezért lett volna Ő a legalkalmasabb a feladatra. Értené, hogy min megyek keresztül és még fel is használhatná ezt. Egy ismeretlen, akivel utána többet úgy se találkoznék. Tökéletes lenne, s kíváncsi lennék a meglátásaira. De ez még hosszú-hosszú hónapok, vagy akár évek múlva lesz esedékes s ki tudja, hogy az utam végén hogy fogunk egymáshoz viszonyulni. Azután, hogy megtaláltam a nővérét - már ha megtalálom. Hálásan fogadtam tőle mind a válaszokat, mind a kancsó vizet, s az elém tolt pohárból lassan kortyolgatni kezdtem a tartalmát, hagyva, hogy előbb a taplószáraz szájüregemet járja át az éltető nedű. Bár sok enyhülést nem hozott, de még is csak jobb volt valamivel leönteni a bor és a pálinka keveredését. A biztonság kedvéért eltoltam magam elől a kis poharat, amelybe a töményet töltöttük, jelezve, hogy a későbbiekben már nem szándékozom abból a lőréből inni. Ideje visszatérni arra, amiért alapból jöttem.
- Óh, tehát Reingard a Schwarzjäger család tagja. Ez komplikáltabbá teszi majd a dolgokat, abban egészen biztos vagyok.
  Schwarzjägerek. A vámpírok közül a vadászok családja, akiket Julia von Scharzjäger erős keze tart össze. Hogy mire számíthattam egy "vadálattól", attól már előre is borsódzott a hátam. A bérgyilkosok is szerettek az árnyak között mozogni és osonni, azonban leginkább a lakott területeken tettük ezeket, a városok háztetőin, az utcákon...azonban a Fekete Vadászok az erdőkben voltak igazán halálosak és ahogy Laetitia is kifejtette, jó eséllyel ők is valami erdő szívében húzhatták meg magukat...egy olyan terepen, ahol Reingard hazai terepen lesz, én viszont egyáltalán nem mozogtam otthonosan. A kiképzésem elején Aelfsige persze a lopakodást úgy oktatta, hogy a Köd-erdő állataihoz kellett minél közelebb kerülnöm és elsajátítottam a nyomolvasás alapjait is, azonban ezek egy Schwarzjäger tudásához képest olyanok, mintha egy képzetlen parasztfiút engedtünk volna rá egy több hadjáratot megjárt és megélt veteránra. A kilátásaim nem voltak túlságosan kecsegtetők - az egyetlen esélyem az volt, hogy ha valahogy sikerül elég közel kerülnöm Elsarea-hoz és meggyőzni őt arról, hogy a drága testvére megbizatásából vagyok itt és nem jelentek rájuk fenyegetést. A Schwarzjäger persze még ezek után is rám támadhatott, amennyiben a továbbiakban is potenciális fenyegetésként, vagy még inkább prédaként és olyan ellenfélként tekint rám, akit dicsőség lenne legyőzni...vagy ha úgy érzi, hogy valaki veszélyezteti a vadász státuszát. Végülis, ha sikerülne átverekednem magamat azokon a csapdákon, amelyeket jó eséllyel Ő felállított, az jelenthetné számára azt, hogy én jobb vagyok nála, már pedig az Úrnő elmondásai szerint eléggé önérzetes alaknak tűnt ez a Reingard.
- Akárhogy is, azért még jó látni, hogy a nővére képes volt dacolni az apja haragjával a szerelemért, és ez a Reingard pedig szembe szállt volna Julia von Schwarzjäger-rel is, ha úgy adódott volna. Ez egy erős kötelékről árulkodik, s mint ilyen, biztosra veszem, hogy Reingard vad vehemenciával fogja védeni a nővérét és amennyiben meghallja, hogy bárki is utána érdeklődik - már pedig nyitott szemmel és füllel járhatja a saját kis világukat - akkor rögtön a nyomomba ered. Veszélyes, de elfogadtam a megbizatást és nem táncolok ki belőle csak azért, mert ilyen kisebb komplikációk adódtak. Felfogom úgy, ahogy maga is mondta: egy érdembeli kihívásnak. Vajon ki lesz végső soron jobb? A Schwarzjäger vadász, akinek több hónapja és éve volt arra, hogy kiépítse a tökéletes védelmet, hogy ápolgassa a fegyvereit...vagy egy sötét elf fejvadász mindenféle helyismeret nélkül? A téteket meg lehet tenni, a kedves Laetitia von Rotmantel Úrnőnél. Van pár ötletem mondjuk, hogy hol tudnék elindulni. De két kérésem lenne ezzel kapcsolatban: első sorban is szükségem lenne valamivel, ami igazolja majd a nővére számára, hogy én nem jelentek rá fenyegetést és a maga megbízásából érkeztem...a másik pedig az, hogy az apja nem tudhatja meg, hogy én ki vagyok és milyen szerepet játszottam a nővére felkutatásában. Nem szeretnék tengelyt akasztani az egyik legerősebb vámpírnagyúrral.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.