Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 61

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Szer. Nov. 07, 2018 7:27 pm

Gondolkoztatok már, milyen lenne, ha valami olyan fajhoz tartoznátok, ami nem egészen... emberi? Itt az idő, hogy mindenki belebújjon Veronia egy-egy értelmes vagy csak félig értelmes fajának bőrébe! Tündérek, Goblinok, félóriások és huldrák egyesüljetek! Mutassátok meg karaktereiteket egy másik, nem játszható faj képviselőjeként. Minden játszható, ami a bestiáriumban megtalálható, sőt a Finsterwaldi világbővítésre elfogadott lények is. Izgalmas ugye? És nem is kell ingyen.
Jutalmatok érte 1500 váltó lesz.
Határidő: November 18.

Felhasználó profiljának megtekintése

2[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Vas. Nov. 11, 2018 3:15 pm

[Mina: Shadow Wolf, Damien: Guardian Wolf]

Finsterwald erdei csendesek, mint általában. Néhol víz csepeg le a levelekről, harmat fest rájuk csillogó buborékokat, növények indái kúsznak felfelé szürke fatörzseken, madarak rebbennek tova, kétlábú nem merészkedik errefelé. A madarakat leszámítva legalábbis. A fekete árny hangtalanul suhan a szürke oszlopok közül, melyek olyan időtlennek tűnnek, mintha nem épp nemrég változtatták volna meg helyüket. Érzi, hogy valami megváltozott. Körülötte majdnem ugyanolyan minden, mint volt, legalábbis így tűnik. De járnak erre mások is. Olyanok, akik eddig nem voltak. Érzi a szagukat, érzi a jelenlétüket, a tudni akarásukat, hogy egyszer be fognak hatolni az ő érintetlen területükre, azt hívén, hogy éles fogaik képtelenek megállítani őket.
Húgával baktat. Szinte nem lehet megkülönböztetni őket egymástól, de nincs is olyan, aki szemét rájuk vetné. Az erdő mélyén vannak, ide szerencsére alig jár bárki is. Aki mégis bemerészkedne, azt elűzik a világító vörös szemek, vagy a csontok, amik az arcukra kerülnek.
Vadászni indultak, de mást lelnek, mint amire számítanak. Egyszer csak megtorpan, beleszagol a levegőbe. Idegen illatok. Vicsorogni kezd. Valakik mégis erre járnak. A mocsár határánál lehetnek most. Húga is szimatolni kezd, majd idegesen villantja a szag irányába a szemeit. Nem egy alomból valók, ő valamivel fiatalabb, de mindkettejüket nagy gonddal nevelgették. Megtanították az erejük irányítására, a vadászat mesterségére, s legfőképp a rejtőzködésre. Az erősségük az, hogy nem tudják, hol vannak, hogy nem látják őket. Ezért nem szabad kiengedni, aki egyszer betört a területre. Ezért nem is kéne bejönniük.
Egyöntetűen megindulnak a szag irányába. Egy ideig még visszatartja őket a tudat, hogy mégis kölykök, és talán nem pont nekik kéne felvenni a harcot az idegenekkel. De a kíváncsiság sokkal erősebb. A szüleik egy-egy morranása, harapása megér annyit, hogy megnézzék, miféle szerzetek ezek. Mert akár szabad, akár nem, mindig is érdekelte őket, mi van kint. Ahol világosabb azt ég, ahol több fény jön be. Miféle ételek lehetnek ott? Miféle szagok, hangok? Miért járnak erre most kétlábúak, ha eddig nem tették?
Jó vastag fák környezik a süllyedt lápos vidéket, így nem nehéz rejtőzködve maradniuk. Két alak közeledik. Úgy csörtetnek, hogy nyilvánvaló: sejtelmük sincs a természet törvényeiről. Mérföldekről lehetne észlelni őket, nem csak a szaguk miatt. És zajosak. Egyfolytában makognak egymásnak valamit, két vékony lábuk cipeli súlyukat és hosszú ágak vannak náluk. Nagyon egyenes ágak. A füleik hegyesek, de nem szőrösek, és az egész testük valami színes, természetellenes valami fedi. Szőr talán csak a fejükön van, de ott meg iszonyat hosszú.
Húga nem bír magával, teste megfeszül, látszik, hogy legszívesebben nekik rontana. Ekkor jön rá, hogy már elérték területük határát. Miért vannak itt kinn? A határon úgyis ott vannak az őrök, hogy elijesszék a betolakodókat...
Ekkor fehér köd kezd el terjengeni. A farkas ismét beleszagol a levegőbe és megrémül. Ismerős ez az illat. Ez az apja illata. Most ő áll itt őrt. Beindulna az ösztön, hogy meneküljön, de ha már megérezte a szagát, akkor biztos az övét is érzik. Kapni fog ezért. Mindketten kapni fognak ezért. Elkószáltak. Veszélybe sodorták magukat és a falkát.
A két kétlábú pedig közeledik ahhoz a két fához, amin nem kéne már átmenniük. Botjuk végén fényleni kezd valami, úgy, mint a Hold odafönt, de nem olyan színnel, sokkal inkább érett bogyók színével, amik kicsit kijjebb találhatók.
- Nem igaz, hogy ez a hely mennyire creepy. Nem elég, hogy sötét van és elvileg minden veszélyes dolog kószál erre, még köd is van? - egy vékonyabb, magasabb hang. Folyton csak hablatyolnak, mint a goblinok, nem bírnak egy percre se nyugton maradni. Hogy élnek ezek még egyáltalán?
- Kussolnál egy kicsit?
Morgás. Majd csend. Megálltak. A húga pedig elkezd kilépdelni a fa takarásából...
Alig tudja visszafogni magát, hogy rá ne vakkantson, bele ne harapjon a farkába és kezdje húzni visszafelé. Ez megőrült?! A ködben úgyse vették volna észre, talán simán csak megfordultak és elmentek volna, mint oly sokan teszik.
Ám a vékony, könnyed alak kilábal kis tappancsain és félénken bár, de érdeklődőn közelíti meg a fejszőrűeket. A két ágat nyomban rászegezik és ismét hangot adnak, egyetlen, egybefolyó hangot, hirtelen és megrémült hangot.
- A rohadt életbe... - Az ág végéből parázs folyik ki, és a húga nyüszítve ugrik arrébb. Lesunyja fekete füleit és hatalmas szemekkel bámul a két jövevényre.
- Ez.. Mi ez? Egy kölyök? Úgy né-néz ki, nem akar t-támadni...
- Azért erre nem vennék mérget.
- Olyan cuki...
- Na jó, ezt most fejezd be!
- Akkor mi legyen? Pucoljunk?
- Frászt. Csináld ki és továbbmegyünk.
- De... így is megcsinálhatjuk a jelentést. Le tudom rajzolni emlékezetből. Ez nem egy sima farkas. Később visszajöhetünk akár többen és...
- És mit akarsz? Hazavinni egyet és megszelídíteni? Na jó, húzzunk innen, még mielőtt az egész falka ránk támad és széttépnek. Ez nem gyerekjá...
Elhallgatnak, és ekkor megjelenik Apa a színen. A ködből sétál ki, sebesen és hatalmasan, feszült izmokkal, felhúzott ínnyel, hangtalanul vicsorogva. A kétlábúak neki is kezdenek vinnyogni, pedig még semmijük sem fáj. Hugi ijedten hátrál a tiszteletparancsoló hím elől, ő pedig csak lapul a menedékében, feszülten remegve. Két lábukon gyengén evickélnek hátrébb a szerencsétlenek, botjukból újabb és újabb adag parazsakat lövellve, de apa ügyes, gyors mozdulatokkal kikerüli őket. Rájuk ugrik, először a nagyobbra, akinek mélyebb a hangja, mancsával hátradönti, majd a nyakának is esik, míg a másik fülsiketítőn sikít, de ijedtében még a kezében tartott ágat is eldobja. Társa nyaka reccsen egyet, és elkezd rögtön nyáladzani a gondolatra, ahogy a vér átiramlik most Apa szájába, ahogy kiszívja az áldozatot.
Hugi csak áll ott, remegve, nyüszítve. Pedig mindig csendes szokott lenni, de most fájóan sír. A magas hangú idegennek is nemsokára vége, kapálózó kezei még utoljára belemélyednek az éjszín bundába, majd nyöszörög egyet és ő is megszűnik létezni. Kitekeredett végtagokkal fekszenek a földön, vérük maradéka kissé összefolyja nyakukat. Apa megnyalja a száját, majd ugyanúgy vicsorogva, vérszínű szemekkel néz rá Hugira.
Tudja, hogy ő is kapni fog, de bűnös, boldog gondolattal gondol arra, hogy nem először. Most még nem. Tudja, hogy ki kéne rontania, hogy megakadályozza a bántalmazást, de nem mozdul, csak lapít. Hiszen ő végig rejtve maradt, ő nem próbálta meg körbeszaglászni az idegeneket, mintha család lennének, nem ő csinált őrültséget...
Lassan, lassan ér el a tudatához, hogy a harapások, amelyek Hugit érik, már nem könnyű, enyhe kis szidások, hanem komoly sebeket okoznak. Hallja a nyüszítését, izmai feszülnek, de csak kuksol ott és karmai erősen mélyednek a földbe. Fülei lesunyva. Fogai erősen egymásnak feszülve. Elszörnyedve nézi, ahogy a családfő egy darabot szakít ki a húga vállából, majd egyenesen a torkának esik. Ekkor Hugiban is felébred a harci szellem és foggal-karommal kapálózva védekezik, ahogy csak tud. Őrült kavarodás a földön. A köd elül lassan, vér étvágygerjesztő szaga tölti meg a levegőt. Nem... családtag vére nem lehet étvágygerjesztő...
Aztán nem mozdul többé. Tudja, hogy meghalt. Oda akar menni és megböködni az orrával, de az a szörnyeteg ott áll mellette. Most érzi csak, hogy visszatért az erő a tagjaiba. Bizsereg az egész teste. Neki akar esni és marcangolni, amiért ezt tette egy családtaggal, de még túl gyenge ahhoz.
Egyetlen megoldás van hát. Menekülni.
Megiramodik a más felé, a kiút felé, olyan messze akar futni, ahova még árnyfarkas soha nem tette be a lábát. Ki a világosba. Az ismeretlenbe. A tiltottba. Nem baj. Ő már többé vissza nem megy ezekhez. Megölték azt, aki a legfontosabb volt neki. Vele is megtehetnék. Hagyhatta volna. De az életösztön erősebb, erősebb mindennél. A bánatnál, a gyásznál is. Meg a kíváncsiság.

Ez az, ami hajtja, amikor lehajtott fejjel, összehúzva magát baktat az erdő ismeretlen fái közt. Szenved. Fogalma sincs, mihez fog kezdeni, hisz ez a terep új, ismeretlen. Minden új hang, szag mintha azért létezne e világon, hogy őt bántsa. gyakran csak egy makacs agresszív csomóvá lesz, aki vádol mindent, ami szembejön. A hideg is rosszabb, az éhezés is rosszabb. Vadászni persze jól tud, hisz megtanították. Hálásnak kéne lennie. De nem az. Gyűlöli mindazt, ami volt, amivé lennie kellett, az ösztönt, hogy ő is ugyanúgy rá akar harapni mások torkára és kiszívni minden életerőt és vért belőlük. Hogy nem hajlandó elfogadni, hogy ez egy új hely, új szabályokkal, és még a nyílt tisztáson is képes lenne elbújni. Elásni magát a föld alá. Eltűnni.
Sovány lesz, a soványsága is mintegy élő bizonyítéka annak, hogy a világ bántani akarja őt. De közben azért néhány dolognak képes örülni. A víz zajának, madaraknak, apró, furcsa lényeknek, amiket nem lehet megenni, de ők se bántanak, ennélfogva nagyon jó kérdés, hogy miért is vannak a világon. Találkozik más lényekkel is, akik hasonlítanak a családtagjaira, csak mintha félig növények lennének. Néha teljesen elbújnak a fákban, mintha maguk is fákká lennének. Őket nem látta odabent, a mélyben, ahol családja élt.
Egyszer csak étkezés utáni pihenője közepette, egy patak mentén sétálva meglát két világító fénypontot. Olyan színűek, mint az ég, meg mint egyes rovarok. Rögtön a veszély villan fel benne, hogy menekülni kéne, elbújni, de nem... annyira vonzó ez a különlegesség, hogy muszáj közelebb mennie. A levegőbe szimatol. Épp a fények felől fúj a szél. A szaga picit hasonló, picit idegen.
Aztán meghallja a hangot. Olyan, akár a patakban csobogó víz, de mégis több, mintha keveredne a legszebb hangú énekesmadarak dalával. A legátéltebb vonyítással a hold felé. Apró cseppek, amik lepottyannak falevelekről alantabb levő falevelekre, majd a földön koppannak. Olyan szép. Annyira vonzza, hogy csak a lábai viszik előre, és éppen annyi lélekjelenléte marad, hogy laposan kúszva közelítse meg.
Aztán meglátja az alakját. Két szarv van a fején, akár holmi növényevőknek, az az, ami világít, erősen. A hang pedig azt üzeni, hogy minden rendben, nem foglak bántani. Nem tudja, miért, ezt érzi. S a lény maga is gyönyörű. Bundája alapja éjszín, akárcsak az övé, ám parázsszínnel tarkítva. Nem tudja róla levenni a szemeit. Bele akar feledkezni ebbe a hangba, ebbe a megnyugtató örvénybe.
A lény észlelte őt, ez biztos. De nem támad, nem is hátrál, csak ül, fenségesen, várakozóan, talán kissé szomorúan. Fülei hegyesek, várja az érkező információkat.
Lassan, bátortalanul közelít. Erre a kékszarvú, hosszú, bolyhos bundájú szépség is fölemelkedik és a közelébe sétál. Sokáig szemeznek egymással, hangtalanul is felismerve egymás szándékát. Tudja, hogy ez a lény segíteni akar neki. Bár testi sem nincs rajta, de egyedül van, és társra van szüksége. Nem támadta meg, sőt, odajön és szaglászni kezdi. Mintha családtag lenne.
A családtagja megölte egy másik családtagját. Új falkát kell hát keresnie. Ahogy fölfedezik egymást, és megállapítják, hogy talán összeillenek, megfogalmazódik az új falkakép. A két magányos farkas mostantól nem lesz annyira magányos. Mindkettejük egyedül volt, elvesztette a falkáját. De mostantól együtt járhatják az erdőt és fedezhetik fel maguknak a világot. A saját szabályaik szerint.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

3[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Szomb. Nov. 17, 2018 12:49 pm

A tenger lányai

//Sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, hogy ez valójában így történt-e... lehetséges, hogy igen...//

A tenger mélye nappal és éjszaka is ugyanolyan sötét volt. A kétlábúak rettegtek a szörnyetegektől, amiket a mélység rejtett, de nekünk ez volt az otthonunk. Egyedül a nekromanták voltak olyan bátrak és olyan ostobák, hogy a környezetünkbe merészkedjenek, hogy lemészárolják a nővéreinket, a lelküket pedig rabláncra verve a hajóikhoz kötötték, hogy átvezessék őket a víz felett megülő ködön.
Az emberek azt hitték, ha a nekromanták meghalnak, és a szigetek az emberkirályoké lesznek, akkor majd a mi bosszúnk is teljes lesz. De hogy lett volna ez bosszú a sok kiontott vérért? Hogy hihették, hogy ez megfelelő elégtétel volt a nővéreink életéért és a lelkükért, amit még ekkor sem hagytak nyugodni? Hány hajó volt még, amihez oda voltak láncolva?
A tenger a miénk volt. Egyedül a miénk. És aki úgy döntött, hogy fatestű szörnyetegeken, a nővéreink lelkéért cserébe megpróbálja elfoglalni, annak pusztulás lesz a sorsa. A húsuk a tengeri állatok eledele lesz a csontjaik pedig támasztékok, hogy a melegebb vizek mélyén felhalmozva színes korallok nőjenek majd rajtuk. Új élet a sok elvett lélekért cserébe.
A holdfény megcsillant a farkam ezüst pikkelyein, ahogyan a felszín közelében igyekeztem a szigetek felé. A hajósok amikor megláttak engem és a nővéreimet, félelem töltötte el a szívüket. Rettegték a hosszú, pengeélet karmainkat, amik átvágták a lemezpáncéljaikat, félték a fogainkat, amikkel a húsukat téptük, és az óceán mélységét látták az egy színű fekete szemeinkben. De ezen az éjszakán nem hajókra és matrózokra vadásztam. Ezen az éjszakán úgy döntöttem ideiglenes szövetséget kötök valakivel, aki segít eltörölni az embereket a föld színéről, hogy többé ne árthassanak nekünk.
Már ott állt a szirten. Magas nő volt, emberformájú de mégsem ember. Ritkán láttunk ilyen lényeket. A haja fehér volt, a szeme kék… nem most láttam először. Láttam már harcolni, amikor a karja hosszan megnyúlt, mint a mélytengerben élő óriáspolipok csápja. De ami még fontosabb, hogy ugyan azok voltak az ellenségeink. Úgy gyűlölte a nekromantákat, ahogy mi, akit szolgált, az pedig az embereket gyűlölte. Akárcsak mi.
- Eljöttél. - mosolyodott el a nő. Tudtam, hogy az emberek számára még az ő mosolya is vérfagyasztó lehetett… És féltem tőle. Az ősi ösztönök bennünk erősen éltek még és azt súgták, hogy meneküljek, ússzak messzire a tenger fenekére, ahol talán biztonságban lehettem tőle, és attól, aki a fejében lakozott. Ezek az ösztönök tudták, hogy bármit is ajánl, azt csak rövidtávon lehet jó, hosszú távon viszont ugyanúgy rabsághoz vezet majd, mint ami ezelőtt volt. Elnyomtam ezeket az ösztönöket, és egészen a szirthez úsztam, majd lassan kiemeltem a fejem a vízből. A hajamat kagylókból és korallokból készített kis korona díszítette. Nem ez volt a legnagyobb korona, volt, aki még nálam is hatalmasabb volt és összefogta az egész népünket, de nekem is megvolt a jogom, hogy szövetségeket kössek és csapatokat vezessek a hajók ellen. A nő nem rettent meg tőlem, csak várakozón nézett rám.
- Eljöttem. - ismételtem meg. A szerveim kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy emberi nyelven kommunikáljak. Minden sziszegő hang hosszabb lett, minden magánhangzó torokhangú, de legalább megértettek, amikor én is úgy akartam. A többiekkel máshogy beszéltünk. Másik nyelven énekeltünk egymásnak, amely gyönyörű volt, tele érzelmekkel. Sokkal több mindent ki tudtunk fejezni vele, mint amire az egyszerű szavak valaha is képesek lesznek. Várakozón néztem a nőre. Ő keresett meg minket, nem mi őt, de üdvözöltük a lehetőséget.
- A mesterem üdvözletét küldi a tenger népének. - kezdett bele a nő.
- Mit…. akar az Erő a… szigetek alatt? - kérdeztem sziszegve, minden féle köntörfalazás nélkül. A beszéd nem volt az erősségem, így igyekeztem minél jobban lerövidíteni a mondandóm. Mind éreztük azt a sötét, óriási tudatot, aki a szigetek alá volt bezárva, ahogyan sok másik hozzá hasonló szunnyadt a tengerek mélyén, és nagyon igyekeztünk, hogy ne ébresszük fel őket. De ez az Erő, akit a nő szolgált már jóideje ébren volt, és figyelt. Néha felénk fordította az akaratát majd tovább siklott messzi tájakra, de főleg a száraz kontinens felé.
- Szövetséget ajánl neked és a népednek. Megadja nektek a bosszút, amit az emberek megtagadtak tőletek, és erőt ad, hogy véghez vigyétek, amit elterveztetek. Megtanít titeket ősi varázslatokra, amik régebbiek a papok varázslatainál, és akik akarják, azoknak ad a saját erejéből is.
Igen… sejtettem, hogy ilyesmi fog történni. Nekünk az emberek vallása nem jelentett sokat. Messze volt. Távoli. Idegen. Mi régiek voltunk, még régebben születtünk, mint maguk az emberek. Talán csak az égben lakó angyalok voltak öregebbek minálunk, és a mélység hatalmas testű, úszó szörnyetegei. Ugyanakkor mi már ne hittünk. Mindenki azt mondta segít. Segít és megszabadít. És mindenki hazudott. Miért pont az Akarat a sziget alatt volna másmilyen? Az úszóm szélesen merevedett meg a félelemtől, ahogyan megéreztem a kaparászását a koponyám mélyén. Haragosan sziszegtem, hogy elkergessem. Az Akarat gonosz volt.
- Mit kér érte? - kérdeztem a nőtől a szirten.
- Nem sokat. Csak annyit kér, hogy folytassátok, amit csináltok. Süllyesszétek el a hajókat. Ébresszétek fel a tengerek szunnyadó szörnyetegeit, a leviatánokat, akik válaszolnak a hívásotokra. Amikor pedig eljön az idő segíteni fogtok kiszabadítani a Mestert.
Nem mondta ki, mégis tudtam, hogy ha visszautasítom az ajánlatát, ugyanúgy halálra ítélem a népem, mintha elfogadom. Számunkra nem létezett jó választás. Ha pedig távoznunk kellett, hát előtte még nem hagyhattam, hogy a bosszúm beteljesületlen maradjon. Emlékeztem a nővéreimre, akikkel együtt játszottunk, mikor megszülettünk. Emlékeztem, mikor kettejükkel végeztek a fényes fejű lándzsák. Hallottam a dalukat, ahogy hajókhoz láncolva könyörögtek segítségért. Lebuktam a hullámok alá, de a nő a szirten türelmesen várt. Néhány percig csak úsztam, és gondolkoztam, pedig a döntést már akkor meghoztam, mikor idejöttem. Kellett az erő. Azt mondják az emberek, hogy a győlölet és a szeretet nem fér meg egymás mellett, de tévedtek. A szeretet és annak az elvesztése táplálta a gyűlöletünket. Jörmungandr gyermekei válaszolni fognak a hívásunkra. A mélytenger csápos szörnyei, a polipok, leviathánok és óriási tintahalak eljönnek, hogy a mélybe rántsák a hajókat.
Újra felbukkantam a felszínen.
- Elfogadjuk az Akarat ajánlatát.
A nő elmosolyodott.
- Nem csalódtam a tenger lányainak bölcsességében.
Előhúzott a köpenye alól egy tárgyat. A csont mattul fénylett a holdfényben, és elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy tudjam, hogy egy jörmungandr ivadék csigolyájából készült. Fogalmam sem volt, hogy a nő hogyan tett szert rá.
- Egy kis ajándék. Hogy újra sokan legyetek, mégha ez nem is kárpótol azokért, akiket elveszítettetek. - nyújtotta felém. Óvatosan, tiszteletteljesen vettem át, majd szorítottam a mellkasomhoz… ez után pedig szó nélkül buktam le a víz alá, hogy hazaússzak vele. Sokat kértek, de így kellett lennie.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

4[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Szomb. Nov. 17, 2018 1:29 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas DcTR9UOWkAE3KFm

Szerettem a templom csendjét. A nyugalmat, a mozdulatlan némaságot, amiben akár elhihettem, hogy nem vagyok. Ahol ismét csak kő lehettem, élettelen, mozdulatlan, nem viselve az Átkot, amelyet életnek hívtak. Nem gondolkodtam, nem éreztem. Az eső lassan, lustán csepegett a romos tető repedésein, én még sem éreztem a vizet, amely végigfolyt az arcomon. Rossz helyre ültem – mindig csak egyetlen oldalamat érte, lassan, évszázadok alatt kaparva le a gránitot, ami a bal szemem körül formálta meg a rusnya szörnypofát. Mert ilyennek formáltak. Egy ostoba, öntelt vámpír, egy Blutstern mester, aki azt hitte bármit megtehet. Aki azt hitte élni akarok. Nem akartam. Nem akartam lenni.
Azt végképp nem akartam, hogy feladatom legyen. Őrizni az ostoba épületeiket, irigyelve a követ, ami csak fal volt. Ami nem élt, ahogyan én. Ezért menekültem, hajszolva a szelet, ami felemelt, keresve a helyet, ami elrejtett. Vámpírok között ültem évszázadokig, míg egy csata életre nem keltett. Ott aztán megragadtam a lehetőséget – ahogy megragadtam a gazdám torkát is, hogy a magasba emeljem és aláhajítsam. Nem ő alkotott, aki tette már rég elmenekült az élet átka elől. Ő csak ’megörökölt’, ahogy mondták. Kezében hordta az amalgám pecsétet, aki volt olyan szerencsés, hogy csak fém maradt. Az nem élt. De beszélt, mert írás volt rajta, egy ősi mágia. Egy parancs, amely a vámpírhoz rendelt, ha úgy akarta. De a mágia hibás volt és nem kötelezett szolgálatra. Csak válaszra. A csata kitört, a mágia pedig megérintett. Mozdultam és ébredtem, ahogy köteleztek, használva a gyűlöletes életet, amelyet adtak nekem. Szeltem a levegőt, kőből rajzolt szárnyakon és aláhullottam a vámpírok közé, ahogy mesterem kívánta. Törtem, kapartam és zúztam, rideg, szerencsés érceket horpasztottam be, hogy összetörjem az alattuk megbújó csontokat. Koponyákat fogtam a karmaim közé és roppantottam darabokra. Aztán, amikor mesterem körül már nem volt más, csak tört csontok és horpadt érc, akkor megragadtam a nyakát. És emelkedni kezdtem.
- Mit teszel? – krákogta, de nem feleltem. A szikla, a kő, amiből alkottak sem felelt volna. És akkor azt hittem ha véget vetek neki, ha szétzúzom a beszélő amalgám pecsétet, úgy majd visszatérek kőnek lenni. Így hát elengedtem, figyelve, ahogy aláhullik az ocsmány vértől és csontoktól foltozott mezőre, nyaka megtörik és elmenekül az életből. Azt hittem, én is fogok.
De nem így történt, az élni akarók varázslata még mindig kötött. A vámpírok lesújtottak rám, noha elpusztítani nem tudtak. Erősnek alkottak, félelmetesnek – öröknek. Hiába tört volna össze a legnagyobb pörölyük, a kő túlélte. Hiába sújtott volna le a legerősebb varázslatuk, a kő túlélte. Mert így voltam alkotva. Akkor hát újra szolgasorba akartak faragni, visszaállítani a tornyaik párkányára, csatában használni az ellenségeik ellen. De ezúttal nem hagytam. Menekültem, szétzúztam a tornyaik nagy üvegablakait, hajszoltam a szelet, amely elbírt és repültem. Mind messzebb és messzebb, át városok és erdők felett, a hegyek, a gyönyörű hegyek lábainál. Akkor találtam meg a templomot, évszázadokkal ezelőtt. Az emberek talán tudnák, milyen régen volt, hogy leültem a vastag falak egy oszlopának tetejére. Én nem tudtam. Nem akartam tudni. Az idő csak annak számított, aki létezett, én pedig nem akartam.
Az eső tovább csepegett és mosta az arcomat, mindig csak a bal felét, egészen érdessé kaparva. Hideg ujjakkal, finoman kapart, de megtette. Az emberek lassúnak gondolták volna, erőtlennek, olyan folyamatnak, amit meg tudtak változtatni. De az emberek éltek, én pedig nem akartam. A kő nem törődött azzal a víz milyen lassan mossa el, a kő csak azzal törődött, hogy megteszi. Mert az idő nem létezett a kőnek, minden, ami valaha megtörtént vagy történni fog egyetlen pillanat volt csupán. Minden egyszerre zajlott, semmi nem volt egymás után, sem egymás előtt. Az csak a létezőknek számított, akik járták az időt. A kő csak szenvedte, neki nem számított az út. Csak a cél.
A templom ajtaja lendületesen nyílt ki, a korhadt fa csapódása visszhangot vert az üres csarnokban. A fák is ostobák voltak, ahogy a vámpírok. Mind ostoba volt, aki élni akart, növekedni és küzdeni azért, hogy maradhasson. Maradni ebben az átokban, végigjárni az életet, végigszenvedni az utat, csak hogy megláthassák a végén azt, amelyet a kő kezdetektől fogva tudott. De még ostobább volt a tünde, aki a templomba lépett. A szemeim felnyíltak. Az emberek azt mondták volna lassan, de az emberek éltek. Nekem csak az számított, hogy megtörtént. A tünde elindult a padsorok között, hátravetette a fejét takaró csuklyát és széles vigyorral nézte az oltáron felhalmozott, por és pókselyem lepte aranydíszeket. Gyertyatartók, tálcák, szentségmutatók és füstölők. Mind arany – egyik sem élt, nem úgy, mint én. A tünde közelebb lépett, én pedig előre dőltem és elrugaszkodtam az oszlop pilléréről. Éppen akkor értem földet, amikor az élni akaró az oltár felé nyúlt, de a tompa, hangos puffanástól megpördült. Ő nézett engem, ahogy én néztem őt, de mégsem. Az ő szemében félelem volt, mint a gazdám szemében a magasban. Az enyémben nem volt semmi, mert a kő nem érez semmit.
- Ne… ne gyere közelebb! – mondta a tünde, miközben oldaláról kardot rántott. A kard sem élt, az érc benne szerencsés volt. Irigyeltem, és az élet átka, amelyet belém ültettek haragra gerjesztett. Aki irigy, annak haragudna kellett, mert az élet így mondta. Karmaim megfeszültek és ropogva vájták a márványt, amely a templom alapjában feküdt. A kő ropogott,a hogy a vállaim hátrahúzódtak, a lábaim pedig egymáshoz préselődtek. A kő nem érez vérszomjat, a kő nem érez gyilkolási vágyat. A kő nem érez semmit. Én mégis éreztem, mert az élet átkát hordoztam. Előre lendültem, szárnyaimat oldalra és hátrafeszítve. A tündének mozdulni sem volt ideje, mielőtt megragadtam volna a torkát. A térdem nekicsapódott a csontoknak és izmoknak, a gőgös, undorító élőknek és halk, nedves reccsenéssel zúzták össze őket. A tünde felnyögött, szájából vér bugyogott fel.
- Mit…
Nem hagytam, hogy befejezze. Nem akartam hallani, nem még egyszer. Nem akartam akarni sem, mégis rám kényszerítették. Karmaim szorosabban fogták körül a torkát, egyre jobban és jobban szorítva, míg meg nem hallottam a kapkodó, sípoló hörgésén keresztül a roppanást. A felszabadulást. Megmenekült, az élet kiszállt belőle. Elengedtem a nyakát, de az ujjaimon is ott vöröslött a vér. Az élet. Rikítottam, szabadjára engedve az ősi varázst, amelyet belém tettek, belerikítva az esőbe a fájdalmamat. A gargoyle fájdalmát, aki csupán kő akart lenni. A gargoyle fájdalmát, akit életre kényszerítettek.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése

5[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Vas. Nov. 18, 2018 12:03 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
- Elvakít a félelem! Gyáva vagy, akár csak a nyomorult nép, amibe születtem! - ordította a lány villámló szemekkel.
Zajos volt aznap a tündérek kertje.
- Elhallgass! Nem ismétlem meg magam, az ostoba játékaidnak vége.
Titánia dühös volt. Nem is csoda.
- Nem állíthat meg senki! Senki, amíg azt ott magamévá nem teszem. – mutatott a tündérkirálynő gyűrűjére.
- Nem fogod. – hangzott a hideg válasz – Mert száműzlek Mag Mellből. Mindörökre!


***

Zöldellő fák között siklott át az országút, ott várt lesben Greelem az egyik bokorból figyelve. Lábdobogást hallott. Egyik kezében egy kötelet szorongatott, várta a pillanatot, hogy meghúzhassa. Az út közepén a csapdát avarral fedte le, hogy az áldozat már csak akkor kapjon észbe, amikor már túl késő lesz. Aznapi zsákmánya egy magányos vándor volt. Greelem nyugodtan sóhajtott egyet. Több ember ellen még a trükkjeivel sem volt sok esélye.
Az utazó hosszú sétabotja ért először az ügyesen álcázott csapda. Megrántotta a kötelet, s az állványt összefogó béklyók egymás után csúsztak ki az avar alól. Az út úgy látszott, mintha egyik pillanatról a másikra összeomlott volna. Az utazó alatt egy szempillantás alatt beszakadt a föld, illetve a gödörre fektetett ágak sora, melyeket csak a kötél tartott egybe. Az illető magatehetetlenül zuhant lefelé, egyenesen a kihegyezett karók irányába, melyek a gödör alját díszítették. Egy pillanat alatt vége is volt.
Grellem akkor dugta elő a hegyes füleit a bokor mögül. Elégedett arccal nézett le a mélyére. Az illető halott volt. Összedörzsölte a tenyerét, majd gyorsan magára vette a szandáljaid. Lábaira egy-egy vastag deszkából eszkábált lábbelit vett, hogy az éles karók tetején is meg tudjon állni. Némi egyensúlyozást követően leereszkedett és elkezdte a férfi holmijait átkutatni.
Grellem egy elég különös goblin volt. Bár kinézetre annyira nem tért el társaitól. Alacsony volt, kissé köpcös, bőre enyhén fakó, szürkésbarna árnyalatú, az orra hosszú és a fogai is hegyesebbek voltak az emberekénél. Mindig is túlzottan kíváncsi volt fajtája többi tagjához képest. Ennek hála nem egyszer fordult elő, hogy kis híján fűbe harapott, vagy éppen súlyosan megsebesítette magát. Az évek során minduntalan különféle ügyes szerkezetek után kutatott, amikből csapdákkal és tárgyakat tudott magának készíteni. Ezek egyike volt ez a jól működő karós verem is. Bár az ötletek egy része nem az ő érdeme volt.
- Lia, vagy? – ordította.
Halk szárnysuhogás hallatszott a levegőben. Grellem búvóhelye egy barlang előtt volt egy erdei tisztáson. Takaros, könnyen elrejthető hely, rengeteg hellyel. Letelepedett a tábortűz mellé, majd a zsákmányt nézegette. Egy tündér repült oda hozzá. Alacsony, szőke hajú és furcsamód eszelős tekintetű tündérlány volt. A szokásos élénkpiros egyrészes ruháját viselte, egy fehér kendővel és egy pár fehér csuklópánttal kiegészítve, melyekre apró virágok voltak tűzve, a szárnyaik pedig apró, változatos színű rombusz alakú ékköveket hordott, melyek lágy, valahol mégis fenyegető dallammal csilingeltek a szélben. Mint mindig, most is ravasz, nem túl sok jót ígérő mosollyal kuncogott.
- Ettől eldobod az agyad! Mondja nekem a zarándok: Gyere te is velem, tapasztalt meg Isten érintését a Katedrális gyönyörű kápolnáiban. Azt hittem elröhögöm magam...
- Zarándok...volt?
- Ja, fura megszállott népek, akik valami szent cuccot akarnak látni, semmi extra. Volt nála valami jó?
Grellem fogta és a zsákmány kiszórta a zsákjából Lia elé.
- Nem sok. Kis étel, pár eszköz...egy könyv.
- Áh, ez egy Biblia. – csapott Lia a homlokára.
- Egészségedre.
- Ez a könyv neve, te hülye. Valami régi nyelven írták és ammi benne van, azt nem kérdőjelezik meg.
Grellem értetlenül nézett.
- Szóval ami ebbe van, azt mindenki úgy csinálja.
- Ja, így már értem. – dörzsölte meg az állát.
A zsákmány sajnos elég szegényes volt. Kevés élelem, semmi drága értéktárgy. Pénz szinte nulla. Gyatra fogás volt, de pár napig kihúzzák vele. Így aztán Grellem fogta magát és visszament a barlang melletti nagy tuskóhoz, amit munkaasztalnak használt. Most is az új szerkezetén dolgozott. Még Lia mesélt róla neki, hogy odahaza a tündérek országában olyannal gyűjtötték a vizet.
- Min ügyködsz?
Grellem gyorsan elkezdett mutogatni.
- Itt, ez a két ferde deszka vezeti vizet. Ahogy lefolyik a barlang oldalán. – gondol itt az esős napokra – beleömlik a hordóba. Így nem kell a folyóhoz járni vízért.
- Hát ez...érdekes. De legalább mostmár lesz mindig hol fürdenem. Nyáron jól jön.
Közben egy madár szállt a hordó szélére, hogy igyon belőle.
- Lesz némi vetélytársad. – nevetett Grellem.
Még aznap ellátogattak a közeli faluba, hogy el tudják adni a megszerzett dolgokat, s a pénzen élelmet, fát, fémet, meg minden egyéb hasznos dolgot vegyenek. Grellem régóta szemezgetett egy tollas kalappal is, amit hetek óta nem vittek el a vásárról. Biztos ott van még, mert rajta kívül senkinek nem volt széles e földtekén ilyen kifacsart ízlése. Elhatározta, meg fogja venni, ha elég pénze lesz rá.
Goblinokkal nem szívesen üzletelnek az emberek, kivéve persze ha megfelelő helyen jár az ember. A falusi ócskás egy már régóta a szakmában lévő ember volt, aki kész volt bármire, hogy némi pénzt facsarjon ki a hozzá betévedő emberekből. Lia és Grellem is általában elég keveset szokott kapni a zsákmányukért, de még így is örültek, hogy volt aki megvette tőlük. A mai adag különösen sovány volt, de szerencsére újabban Grellem felfedezte, hogy egy-két állatot is el tud a csapdáival fogni. Legalább a hús miatt nem kell aggódniuk.
Ők ketten már lassan két éve élnek ebben a nagy erdőben. Lia annak idején egy volt Mag Mell ambiciózusabb tündérei közül. Olyan volt, aki nagy tetteket akart véghezvinni. Erőt akart, hatalmat, s ezért kész volt bármilyen áldozatot meghozni. A királynő azonban látta a sötétséget a szívében, s leintette. Ám miután ellent mondott a tündérlány űrnője akaratának, száműzték a városból, örökre. Az erdőben találtak egymásra nem sokkal utána. Hamar jóban lettek egymással, ami nem is csoda. Az egyikük egy agyafúrt goblin útonálló, a másikuk egy csípős humorú, rozsszándékú tündér, így gyorsan közös hobbira leltek, s együtt több embert ejtettek át, mint valaha.
- Te Grel. – szólt Lia a hazafelé vezető úton.
- Mi? – válaszolt kurtán. Grellem beszéde sokat változott, amióta Liával élt, de még mindig iszonyatosan darabos volt.
- Emlékszel még az ígéretünkre? – kuncogott a szokásos, ravasz vigyorral az arcán.
- Ja. Az erdő. Az egész erdő. Egy nap a miénk lesz.
- Nevezz bolondnak, de azt hiszem itt az ideje.
- Tervek fognak kelleni.
- Ahogy mondod...
Az emberek, a bestiák, a többi goblin, mind-mind a lábuk előtt fognak hajlongani. Ők lesznek a leggazdagabbak az egész erdőben. És szép lassan gyűlt is a pénz a barlang hátuljában ásott veremben, hogy vele valóra váltsák álmukat. De annak még sok idő kell...Lia csak arra gondolt, Grellemnek nem kéne minden a faluban tett látogatáskor innia egy sört.

Felhasználó profiljának megtekintése

6[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Vas. Nov. 18, 2018 3:22 am

Wyn Silvernight

Wyn Silvernight
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Valamikor az elmúlt napokban:

[19:40:03] Wyn Silvernight : A leges legelső épkézláb ötletem amúgy az volt hogy én leszek Andromeda canon nem létező griffmadara és viszem neki a szíveket az oltárra
[19:40:15] Crispin Shadowbane : O.o
[19:40:17] Wyn Silvernight : csaak a poén kedvéért
[19:40:20] Crispin Shadowbane : az nem is lenne rossz
[19:40:22] Crispin Shadowbane : írd már meg


Kedves Nutella Two! Kérésed ezennel teljesítve! 
Figyelmeztetés: Az elolvasással járó következményekért nem vállalok felelősséget. Razz
(A userek listája időhiány miatt a teljesség igénye nélkül került feldolgozásra)



Sötétség. 
Magány.
Ezt kellett volna éreznem, és így is tettem, céltalan létem korai szakaszában, amíg be nem ragyogott a mérhetetlen fény: ölelés és szeretet. Éreztem, hogy bölcsőm kemény héjára karok fonódnak, s testmeleg vesz körbe, amely egy őszinte lényhez tartozott, bár ezt még sokáig nem voltam képes megállapítani, hiszen azt sem tudtam, mi az, hogy létezni. Kicsivel később persze, amikor kitárult előttem a csodálatos világ, másképp kezdtem vélekedni. Egy szárnyas lény adott értelmet cselekedeteimnek, miután elnyerte a bizalmam, hosszas kínlódások és kérdésekkel teli éjszakák árán. De mindent összegezve azt hiszem, nem bántam meg. Szabad voltam, amennyire csak akartam, s mindössze mérhetetlenül csekély dolgot kellett elintéznem a gazdámnak, akit minden két lábon járó Andromeda-ként emlegetett.
[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas A44ed810
Nefilimként, ami őszintén szólva inkább hangzott úgy, mintha valaki azt mondta volna, „Édesanyám” - nem az övéké, AZ ENYÉM!!! -, és a tollai jellegzetes illata is erről árulkodott. Nem érdekelt, mit mondtak a népek, ő akkor is hozzám tartozott, olyan volt, mint én, csak éppen valaki tréfás kedvében kétlábúvá varázsolta el, ám ettől függetlenül nem engedtem volna, hogy akár egyetlen tollatlan kárt tegyen benne. Hah! Csak merték volna, de nem merték, mert féltek tőlem! Tőlem, aki őt védelmezte és szolgálta. Szolgálta? Nem tűnt annak, nem éreztem tehernek vagy olyasminek, amit nem tennék meg, hiszen mindent megtehettem, amit csak akartam, egészen addig, amíg egyezett Andromeda akaratával. Mert hogy volt neki, nem is kevés, még az enyémnél is több, pedig sok volt benne a buta kétlábú rész, a tolltalan, csupasz rész, ami, ha nem fedte olyan puha anyag, könnyen megsérült, megfázott, mint azok a kis síró valamik, amiket hatalmas kelmékbe bugyolálva hordtak a csupaszok, s előszeretettel magyarázták, ki az apjuk és mit dolgozik. A gyerekeiknek hívták őket, azokat a kopasz fogatlan kis izéket, amik egy cseppet sem hasonlítottak rájuk, s éppen ezért voltam olyan büszke a saját anyámra: hiszen ő hasonlított rám, nem is kicsit! És nem utolsó sorban én nem voltam csupasz. De hogy is lehettem volna, ha egyszer ilyen tökéletes védelemmel ellátva kerültem erre a világra, aminek, biztosíthatom, hogy a nefilimhez volt köze, sőt, mondhatni, ő jelentette magát a védelmet. Na de hogy mi ellen kellett ez a bizonyos védelem és mégis mi volt ez az egész, azt senki ne kérdezze, egyszerűen csak így volt jó nekem és kész! Ennyi! Történet vége! … Lenne, ha nem estek volna meg velem érdekesebb dolgok is, mint hogy a csupaszok bepólyált utódairól fecsegjek.

~***~

[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas 5a7a0f10

Szóval… azzal ellentétben, amit a népek rólam gondoltak, igenis tudtam különbséget tenni gyilkolás és táplálkozás közt, még ha azt az átlag kétlábú nem is különösebben óhajtott felfogni. De komolyan, mit nem lehetett abból érteni, ha a marhát vittem el és nem a parasztember legkisebb lányát?! Ennél tisztább utalás aligha létezhetett volna, legalábbis szerintem… de ugyebár ezeket az eseteket senki sem innen kezdte vizsgálgatni. Azt mondták, lopok - elvileg - és bűnös a létezésem - állítólag -, de érdekes módon nefilimként emlegetett irányítóm egyszer sem büntetett meg, mindig azt mondta, csak azt teszem, ami a dolgom és igaza is volt. Ahogy mások arra a piacnak nevezett valamire mentek ételt szerezni, ahol sok-sok kétlábú gyűlt össze és úgy rikácsoltak, hogy aludni jóformán a lehetetlenséggel volt egyenlő, úgy én is azt próbáltam elérni a magam módján és egyáltalán nem értettem, mégis mi bajuk ezeknek. Ha nyulat ejtettem el, ha tehenet, mindkettő szabadon mozgott és futott előlem. Kellett volna látnom valami különbséget? Nos nem hiszem. Nem voltam félkegyelmű! Ha az a marha nem fedett épületből származott, akkor nem is követtem el semmiféle „bűnt”. Már nem mintha érteném, mi a fenének kellett úgy hívni, ha valaki mindössze a gyomrát tölti meg…
Ebből - és több más, fontosabb okból, amit nem részleteznék, mert nem igazán értem - kifolyólag aztán néhányszor azért megesett, hogy négylábú áldozatról kétlábúra váltottam, de nehogy félreértés történjen, nem megenni akartam, épp ellenkezőleg! Ugyanis a gazdám, a minden tisztelet övezte Andromeda valami ink visitor - amiről biztos voltam, hogy a hegyesfülűek nyelvén teljes értelmetlenséget jelent - megismerése után előszeretettel áldozott kétlábú szíveket azokban a tornyos épületekben, amiket jóóóóóó messzire el kellett kerülnöm, mert… fogalmam sincs, ez volt a parancs, én pedig megbíztam a nefilimben. Sőt, most is bízom benne.
Tehát szívek kellettek, friss szívek, amiket az időközben kirobbant háború miatt annyira már nem is volt nehéz beszerezni. Ugyan nem értettem a folytonos öldöklést, ha az emberek - mert főként ők voltak - nem is akarták megenni egymást, elvégre azért öltünk általában, meg néha áldozatbemutatásból - vagy mifélét csinált Andromeda -, de ezek… ezek csak ott hagyták a tetemeket szanaszét, amíg tartott az ellentét, aztán mire eltemették volna, a fele rothadni kezdett, szörnyű bűzt árasztva. Egyszóval nem értettem őket, következésképpen nem is éreztem hibának, hogy kölcsönveszem a szíveket, főleg, ha még nagyra becsült gazdám kérésének eleget téve el is temettem egyet-egyet közülük. Így legalább valamilyen tekintetben éreztetni tudtam vele, hogy ő különleges szerepet foglal el az életemben, hiszen nem engedtem volna akárkinek, hogy elnevezzen és tanítson, de nem ám! Például ha mondjuk egy olyan hegyesfülű árnylény talált volna rám, én egész biztosan lenyelem keresztben, ne legyek itt, ha ez nem igaz! Már ne is haragudjanak, de azok csak vedelni tudták azt a borzalmas szagú löttyöt, az úgynevezett holdpapjaik vagy micsodáik meg állandóan mélyeket lélegeztek fura eszközök segítségével, ami után olyan őrülten viselkedtek, hogy én azt nem bírtam ép ésszel felfogni. Na nekem ugyan senki sem taníthatott volna ilyet, annyi szent!
Szóval ez a bizonyos Johannes Hagen nevű illető értelmezéseim szerint olyasmi volt az embereknél, mint az éjképűeknél a lélegzésgyakorló holdpapok, csak éppen valamilyen tekintetben értelmesebben űzte ezt a foglalkozást. A szívek látványát azonban nem igazán kedvelte, úgyhogy Andromeda több szertartásra nem hívta meg, amit annak tulajdonítottam, hogy Hagen egyáltalán nem evett húst soha életében, bár elképzelni sem tudtam, mégis hogyan maradt így életben és mire vadászott. Csak nem igényelt almát, mint a lovak, például azé a hegyesfogúé, Cedrick von Nebelturmé vagy azé a két fura messze lakó, szintén nagy titulust birtokló valakié… hadd gondolkozzam. Wilhelmina von… fene tudja, meg egy olyan hajnalarcú, akinek a fején felhőszínű a szőr (az ő lovaikat egyébként egy Marcus nevű kerekfülű gondozta, akit igen korai párzási időszaki késztetései arra ösztönözték, hogy a vámpír körül ténferegjen). Az ő nevüket már csak azért sem voltam hajlandó megjegyezni, pedig sok mindent tudtam ám! Például, hogy léteznek olyanok, hogy apáca (figyeltem is egy Gloria nevűt néhányszor), az úgynevezett déli királyságban meg valami Másolatokat adnak a csatába indulóknak. Volt egy nagyon különös éjképű, akinek biztosan több is lehetett, mert folyton magával beszélt. Azt hiszem, Kristinnek hívták, vagy az más valaki? Nos, könnyen megeshetett, ugyanis a Kristin nevet inkább a nőstények használták, ráadásul nem is a hegyesfülűek, az ő nyelvükön ez inkább úgy nézett volna ki, hogy Christine. 
Tehát volt ez a Shadowbane alak, meg egy másik is, Lance Kalver. Továbbá meg kellett még említenem azt a nősténytündét is, Tessa Hendrikset, aki mindig úgy nézett, mintha vér folyna a szeme helyén és folyton botot hordott magánál, mint a kutyának nevezett állatok gazdái, akik előszeretettel dobálták nekik, csakhogy Tessa körül sosem volt ilyen kutya. Nem értettem a helyzetet, hiszen az előző kettő olyan fémbotot hordott magánál, amit pengének vagy kardnak neveztek és csatába vitték, hogy azzal öljék meg, akit kívánnak. Olyasvalami működésük lehetett, mint a karmaimnak, csak ezt a kétlábúak különös épületekben készítették maguknak, ugyanis nem volt nekik. És ha már szóba került a vér, volt egy hegyesfogú, aki egyáltalán nem úgy viselkedett ennek a látványától, mint várnánk. Dieter von Rotmantel ugyanis előszeretettel segített az ilyet magukból árasztó egyéneknek megszüntetni a vérzést vagy éppen ellátni a sebeiket. Micsoda érdekes alakok járkáltak Délen! De Északot sem kellett félteni, ha furcsaságokról esett szó, ugyanis apácákon, ink visitorokon (akik közt voltak olyanok is, akik ismereteim szerint örömüket lelték az éjbőrűek ablakokon való kihajításában) és nefilimeken kívül éltek ott másféle népek is, például démonok. Démonok, mint emberek, csak valamiért nem embereknek hívták őket többé. Valamiféle bűn miatt, de most nem ez a lényeg. Ott volt például Gerard, akinek annyian engedelmeskedtek, hogy meg tudott volna védeni egyedül egy várat! Egyszer ugyan láttam olyan holdpapruhában, amin őszintén szólva meg is lepődtem, de hát nem lehetünk felkészültek mindenféle képtelenségre. Aztán hallottam még Darrakardról, a legendás démonírnokról - bármit is jelentsen az, hogy írnok -, aki állítólag maga a démonok ura volt, a démonkirály. Ugyan nem tudom, mit szólt ehhez Észak királya, és valószínűleg nem is fogom soha megtudni, kivéve, ha háborút nem robbantanak ki egymás közt, de érdekes lett volna belegondolni, amikor rájön. Vajon először ő is félreértené és gondolkodni kezdene, miféle kardokról beszélnek?
És ha már így szóba kerültek a furcsaságok, sokáig nagy szenvedést okozott rájönnöm, miféle szerzetek lehettek azok a hollódoktorok. Hollókat gyógyítottak vagy hollók voltak, akik gyógyítanak? Akármennyire is meglepő, az UTÓBBIRÓL volt szó valójában. Hollóarcú kétlábúak tébláboltak olyan helyeken, ahol sok volt a beteg és különféle, számomra érthetetlen módon próbálták őket gyógyítani. Ilyen különös lény volt például Grob (a teljes nevére nem emlékszem), aki ugyan az emberek nyelvét beszélte, de nem igazán vitt közelebb a hollódoktorokat övező rejtélyhez.
Ezzel kapcsolatban pedig igazán nem állhattam meg, hogy ne töprengjek el egy kicsit azokon a bizonyos kultistákon, akik Shadowbane-hez hasonlóan szerettek magukban beszélni, csakhogy bölcs és tapasztalt nefilimem szerint ők egy mélységinek nevezett dolgot szolgáltak, ami nagy volt és élt, de soha senki sem látta, mert a föld alatt lakott. Bár tudva levő, hogy ott nem lehet lélegezni, én hittem neki, még anélkül is, hogy belegondoltam volna, mennyire hitelesen támasztotta ezt alá a hegyesfülű, Johnathan.
Ahhoz viszont már egyáltalán nem kellett fáradságos módon repülni vagy éppen lapulni és nyomozni, hogy rájöjjünk az egyszerűbb, hétköznapibb lények működésére, mint például a disznópásztor leányok, akik szinte mindenfelé előfordultak, amerre a szem ellát. Rendkívül zajosak tudtak lenni, ha úgy érezték, veszélyben van, amire úgy vigyáznak, és nem voltak restek erősítést hívni egy-két megtermettebb hím egyed képében, akik alkalomadtán még vasvillákat és egyebeket is dobáltak, mint például most. De nem hibáztattam őket, csak a dolgukat végezték, mint mindenki más, ahogyan én is, és mondanom sem kell, mennyivel egyszerűbb és szórakoztatóbb módja volt ez a vadászatnak (ráadásul, ha úgy csináltam, hogy egyáltalán ne is köthessenek össze Andromedával a fejükben, még ha ismerik, akkor sem) tulajdonképpen egy-két utánam kiabált érdekes szókapcsolatnál, amiben a valódi anyámat (legyen akárhol is) próbálták meg rávenni különös dolgokra, nem igazán kaptam többet. Azonban mivel ezt leszámítva különösebben nem volt dolgunk egymással, nem követtek tovább, én pedig jól megérdemelt ebédem után akár vissza is térhettem napi feladataim elvégzéséhez, ami jelen esetben azt takarta, hogy nem lesz több időm érdekességeken gondolkodni, pedig annyi élőlényt megismertem már és mind olyan mókásak voltak!
De hát koncentrálnom kellett, ha a legszebb szíveket akartam elvinni a nefilimnek.


_________________
"Nutella-One! Nutella- One, report!"
"Sir, there are at least....six aisle of Nutella in the target area!"
"Okay, Nutella-One. Commence Operation: Total Annihilation. Move in, flank the area with Nutella-Two. Stat rep ASAP. ETA: 2 spooning sec."
"Sir, yes, Sir! Nutella One out!"
/Crispin Shadowbane/
Felhasználó profiljának megtekintése

7[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Vas. Nov. 18, 2018 1:06 pm

Freia Suntide

Freia Suntide
Tünde Gárdista
Tünde Gárdista
Azon a napon mintha minden kicsit más lett volna. Emlékszem rá, hogy napkeltekor keltem fel. Kicsi kunyhóm melyben már négyen éltünk kissé szűkös volt, de ugyanakkor sosem bántam, hogy ekkora volt az épület.
Napkelte volt. Megnyújtóztatva a hátamat léptem ki goblin társaim közé, akik már javában készültek a napi teendőkre.
-Kell élelem! Menni kell vadászni!
Szólalt meg az egyikük. Hát igen a napi teendők egyike volt, hogy egy csapat kimegy vadászni az erdőbe, általában nyulakat fogni vagy őzeket leszedni.
Én mondjuk a halász csapat része voltam. Nem voltam jó célbadobó és az pedig nagyon kellett a nyulak ellen. Ma sem terveztem éppen oda menni, még kinéznének. Bezzeg a halak! Halakkal könnyedén elbántam!
Tegnap öt vagy hat darabot is elkaptam. Elég egyszerű a trükkje neki. Bele kell állni a patak vizébe és várni, ha elég közel vannak a lábadhoz pedig lecsapni, aztán gyorsan kikapni. A bunkó nagyon jó erre, de a dárda sem olyan rossz, csak annak kicsi a vége, így szúrni jobb.
Szóval a mai programokat osztottuk szét és én megint örömmel mentem volna a patakra.
Bátran léptem oda a halásztársaimhoz, bár voltak akiknek nem állt jól ez a munka. Őket kissé félve kezeltük mindig, hiszen aki nem tud úszni a vízben, azokkal előfordult, hogy belecsúsztak a vízbe és nem láttuk többet.
Az ilyen gyakran előfordult, hogy nem tértek haza, főleg a vadászokkal. Hiszen néha a bokorban nem nyúl vagy őz volt, hanem a nálunk ötször nagyobb vaddisznó, amit jó esetben még el is tudtak kapni és akkor aznap este lakoma volt, deha egy farkas volt ott… akkor nem mindig tért haza a vadászcsapat.
Úgyhogy jobb volt nekem lent a parton, ahol a legveszélyesebb dolog ami érhetett, hogy elcsúsztam egy kövön, persze kis túlzással.

Már indultunk volna a dolgunkra mindannyian, mikor az egyik őr rohant be a falunk közepére.
-Emberek! Emberek a földünkön!
Mondta, ahogyan csak bírta. Mindannyian ledöbbenve néztünk, hogy ez megint megtörtént.
Majdnem minden héten betörnek az emberek a földünkre, mindig nagy mozgó kunyhók seregével és edényt viselve mindenhol magukat… És még minket tartanak ostobának! Pedig ők öltöznek be fazékszörnynek! Még a mozgó kunyhót megértem, mert nem tudnak letelepülni, mint mi! Sosem láttam még olyat, hogy egy embernek egyazon otthona lenne, úgyhogy nem értem miért minket tartanak civilizálatlannak…
Szóval ott állt az egész törzs megdöbbenve. Egy dolgot jelentetett ez megint, hogy el kell űznünk őket, de amíg a törzsünk feje ki nem mondja, addig mindenki tágra nyílt szemmel bámult.
A főnök is tudta, hogy az emberi kunyhókban gyakran van élelem és állatbőr, meg néha olyan dolgok is amiktől a hús finom lesz, ha a nyárson sütjük meg.
-Készüljenek a harcosok! Nem tűrhetjük, hogy csak úgy bárki jöjjön menjen!-szólt végül a vezetőnk.
Én is harcos voltam végsősoron, tudtam, hogy hogyan kell a bunkóval bánni és kővel is jól tudtam célba dobni. Nem voltam olyan jó, mint a főnök fia, aki még a dárdával is képes a nyulat dobva elkapni, de azt kell mondjam -szerényen- hogy nem maradtam el tőle sokkal egy-két dologban. Talán ezért is lehetett nekem olyan szép nagy családom.
Szóval a mai nap mégsem a parton fog eltelni. Visszamentem a kunyhómba és felkészültem. Felvettem a nyúlprém gúnyámat, ami jól megvédett az ütésektől, meg felkaptam a dárdámat, aminek a végén ki volt díszitva törzsünk színeivel. Vörös és sárga tollak voltak kis kupacban rajta.
Majd arcomra felkentem a hamu színt, hogy ne látszódjak a sötétben. Miután mindez megvolt a többi harcossal közösen, a sámán vezetésével elmondtunk egy imát az istenünkhöz, hogy a betolakodókat űzzük el és járjunk sikerrel a támadásunk alatt.
Így hát 19 erős goblin katona állt készen a sámán áldásával a harcra.
A felderítő és őr elmondta, hogy merre találjuk meg az embereket. A szokásos úton mentek mindig, így azt hamar kitaposták, annyira, hogy a fű sem nőtt azon a vonalon már. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy vajon mi lehet a nap nyugvóhelyén, hogy mindig arra mennek?
De ez most nem számított. Katonaként egy dolgom volt. Az, hogy amikor a szükség kötelez, akkor a betolakodó óriásokat elűzzem! Otthon a családom számított rám és nem hagyhattam őket cserben.

Lassan közeledtünk a préda felé. Hasonló volt ez, mint egy őz vadászata, hiszen az sem tudta sosem, hogy jövünk. Egy bokorban vártuk, hogy pont elénk érjenek.
Láttam, hogy két kunyhó és két ember kíséri, meg két fura állaton ülő ember is kezükben csillogó bunkókkal. Amikor pedig pont közénk értek én és társaim nagy kiáltással ugrottunk neki a kísérő embereknek.
-Vááááááááá!!!- ordítottam, miközben a fazék mellett szúrtam le az egyiket. De ők sem tétlenkedtek, hiszen az állaton ülő valami kürtöt fújt meg, amitől még hárman jöttek ki az egyik mozgó házból.
-Goblin támadás!
Szóltak egymásnak mi pedig minden erőnket bevetve kezdtünk el harcolni. A mozgó kunyhó tetejére máztam, hogy a magasból nagy kövekkel dobáljam a fazekasokat. Az egyik állaton ülőt le is tudtam vele lökni, a fején nagy púp hevert tőlem, amitől egy jót kacagtam.
Öröm táncom jól esett és kezem lábam csapkodva ütögettem a kunyhó tetejét. Tovább dobáltam, míg csak tudtam, amikor a törzsfő fia mondta, hogy -Szedjetek össze amit tudtok és vissza!
Persze nem haboztam, a nagy tasakokat néztem meg odafent és az egyiket felkapva ugrottam le és szaladtam el vissza az erdőbe.
Nem vagyunk ám mi buták! Mindig úgy csináljuk, hogy amikor visszavonultunk mindenki másfelé futott… Később a faluba indultunk a zsákmány értékes részével. Így amikor már tudtam, hogy senki nem lát leültem egy fa tövébe és a tasakba néztem.
-hasztalan! Unalmas! NA ez már jó!- szóltam boldogan amikor megtaláltam pár vékony bunda félredobása után az értékes dolgokat. Élelem és a húsra szórható kövecskék! Micsoda lakoma vár ránk odahaza!
Volt ám még pár jó dolog itt, egy elrontott dárdahegy (kampó) meg pár kicsi csillogó kőből készült tárgy aminek értelmét nem láttam, de legalább a házon jól fog festeni, mint trófea!

Viszont még várnom kellett. Sötétedés felé kellett hazatérnem, addig sajnos én sem tudtam, hogy hogyan sikerült a mai nap. De akkor viszont rögvest elindultam a hátamon a cuccokkal.
Hazaérve a faluba a törzsfő köszöntött engem, de én már azt néztem mellette, hogy hányan tértünk haza. Mindössze heten. Sosem volt még ilyen rossz egyetlen egy vadászat sem…
Ugyanakkor a gyerekeim boldogan ugrottak rám, hogy hazaértem, amitől jobb kedvre derültem. Rögtön odaadtam nekik a díszeket, hogy tegyék fel a házra jó erősen rárögzítve.
Aznap este ezt a kisebb sikert is megünnepeltük. A sok élelem és tárgy amiket szereztünk jó hasznára lesz a törzsnek, és bár a veszteségek nagyok voltak… mindannyian tudtuk, hogy mire vállalkozunk.

Felhasználó profiljának megtekintése

8[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Vas. Nov. 18, 2018 7:34 pm

El
[Zenei aláfestés: Spellblast - Goblin's Song ]
"Oooh, shiny!"
- El, a Finsterwald-i Goblin


Cyne, mint a legcukibb Finsterwald-i Goblin, aki mindenkinek csak jót akar és Oooooh Shinyyy! Dracon, mint a kis goblinmacskája, ami cseppett sem olyan rettenetes, mint ahogy azt először gondoltátok volna és oooooh Meeoooow...bleh...

   Jajj, hát az élet ennél csodálatoszabb már nem is lehetne! Megszabadulva a mockosz kisz tündérkéktől, meg attól a pica kisz parancolgató boszikirálynőcikéjüktől - valami Mórikálós cajszika - egy úúúúújabbb hely vár arra, hogy felfedezzem magackámnak! Jajj, picike kisz kinceckém, hát nem örülsz ennek? Na, nyávogján már valamit! Mijjjaúúú...tökéletesz! Olyan cukorfalatka vagy, hogy mindjárt megeszem ennek a botor kisz utazónak a kalpagját!

  Hupsz, ugrani egyet. Zsupsz! Puff! Nyekk...Bleh. Hirr meg Durr! Placcs...Hihi! Ohh hyho! Hát hogy fel van mérgeszedve ez a kisz pöttömke ember! Óh, hogy az az aranyfürtösz kisz manófarkú férfiasszony lengedező kebleinek csodálatosz váladékára! Hát ez nem isz olyan kici. Jujj, de még milyen nagy! Hihi. Zsupsz! Be a kisz gatyóba kapaszkodin. Hehe. Lehúzni azt a pici gatyókát. Nyekk...Vöröszödő fej. Valamit kajabál. Mockosz kis kerekfülű hórihorgasz barmok! Oooh, mi van a szütőckédben! Eh, Nyárvogi, tegyél mán valamit! Uuuh, kék faragványok piciriiciri kisz teszteckéden! Nagy buta kerekfülüke meg lebénul, mint nagymamáckám a főztömtől. Nyihihihi. Na, gatyóckácka lehúzva. Nézzük cak. Pici kisz bőrszütyőcke. Hát ez meg még is, mit rejteget magában?! Ooooooooh shiiiiny! Aranyérméckék. Nyali-nyali. Jó az íze. Színarany. Shiiiny. Még egy kisz nyalinyali mert fincsifincsi az érmécke. Hopp és zsupsz, fel a fa ágára. Nézni nagydarab butuszkát, ahogy elmúlik a hipnózisz hatásza. Bugyutáckán néz ám körbe, jujj de bugyutácka. Hoppá. Szütyőke meg ninc a helyén. Hát ilyenkor meg jaaaaj mit lehet tenni? Cúúúna cúúúna rossz óriász hát itt kiabál mindenféle trágárszágot. Neszkelej, igyááál cak egy kicikét. Hupsz, kortyi-kortyi, iszik ez mint ha mú-száj lenne nékije. Hehe. Blöá-blöá és cak úgy placcan ki a gyomortartalmackája. Ejj...várd meg míg a bokorba kell menned. Hupsz, futi-futi, reccs és riccs és ropp, ahogy a gallyackák törnek. A haszhajtó bizony egy....szar ügyecke, ugyebár. Oookos Nyárvogi, üüüügyes Nyárvogi! Takaroggyá a fenébe Nyárvogi, ne dörgölőzködj hozzáme!

- Nézi-nézi Nyárvogi, mi lenni itten, mi? Csiling-giling, cseng a finci aranyacka. Óóóóóh, finci!
  Nyali-nyali. Fémesz ízecke. Finom ízecke. Bántja a szemeckét, de olyan édesz! Cillan rajta a Napnak fénye, vakít, mint kormosz képű hegyeszfülű fogai a setétben! Tapi-tapi. Finci tapintááásza van neki. Jajj, ebből de mennyit fogok én iszi-iszi! Cak a nagy kocmároszt kell elkerülni, mert akkor lesz cihi-puhi, meg nyikk ész nyekk. Szimi-szimi Nyárvoginak, megérdemelte. Jóóó kisz cicuszka! Nyem dörgölőzöl te mockosz kisz dög! Fejj...szőrök itt ész szőrök itt. Hipci-hapci! Utállak téged te mockosz dög! Ne nevesszé! Farok csap, hang meg robban, Nyárvogi meg menekül. Hihihi. Jó isz ha a koboldnak nagy a farkincája. Nagyot robban. Bumm bumm! Nyárvogi, te meg mit csináli?! NYÁRVOGI, NEM GYŰJTENI SZÁPADT HOLD FÉNYÉT!
- NYÁÁÁÁÁÁÁRVOGIIII TE MOCOOOOK!
  Fiti-futi, ahogy Mijáááúszkodó Nyárvogi gyűjti-gyújti a mocskosz holdackának a fényét a szarvackái között. Rosssz Nyárvogi. Puff, bele a szejhajomba! Ááááuuuu ez cíííííp. Puff, lebénultam. Puff ész nyekk, ahogy földet érek. Megkeszerülöd eszt még!!!

  Ooooh, üvegecke meg ablakocka! Ezek biz' Danu, gazdag egy flótászok! Ész minő fények jönnek ki azon az ablakon keresztül! Gyertyák meg cillárok! Szok-szok gyertácka, bántja isz ám a szemet. Nézi-nézi, kukuc! Fel a párkányra fel, bátor Nyárvogi, vigyél minket egészen a Holdig! Mi az, hogy cak a párkányig! Hasztalan beszte! Bectelen egy fermedvény! Ugorj! Ugorj! Kapsz a szejhajodba! Na azért. Puff és hupp, fel a párkányra ZSUPSZ! Oooh, alszikáznak. Egy jóóóóóó nagy kerekfülűcke, bent az erdő szélén. Már mint nem bent, cak a szélén, de beljebb, mint kéne. Oooosztoba óriászocka! Uuuuh, azok már keblek! Ejj, hát hol szerzel te ilyen asszonyt magadnak! Boldogan megfúlnék ám közöttük! Lingő-lengő codálatosz kebleckék. Hogy emelkednek és szüllyednek ahogy szépen alcikázik. Uuuuh....az az arc! Hát az már kudarc! Nyeh, nem kell keblesz asszony örömforrásza nékem, szem az ikerdombockák. Két iciri-piciri kisz kölyköcke. Nagyobbak nálam, de iciri-picirik a hórihorgasz felnőtt egyedekhez képest. Hupsz, be az ablakon! Puff. Ez kemény! Mááászik útvonal kereszésze! Ááááh, kémény! Nem száll belőle a füsztöcke, ami kaparja a torkockámat! Fel a tetőre Nyárvogi! NYÁÁRVOGI, NE KELLJEN KÉTCER MONDANI! UGRI-UGRI! Na, menni ez neked. Mássz cak fel a falon, ügyesz cicusz, jó cicusz! Ne capkodj a farkaddal cicusz, mert lesz ivartalanítász, cak...várj, az nem ivartalanítász lenne. Akkor is, farok nyissz-nyissz, én meg hihi-hehe. Jóóóól van Miáúci, fenn a tetőn. Nézni-nézni. Kéményke. Na, másszunk-másszunk, mire várunk! Fúúúj, ez kormosz. Mint azok a mockosz kisz hegyeszfülűek. Puff. Nyekk. Nyikk. Auc. Leérkezész. Fáj. Pici popómat beütöm. Puff. Nyervékolász. Butuszka kis cicuszka bele a nyakambája. Lessz itt galimbája meg kalimpája! Takaroggy a nyakamból. Hehe, nem keltek fel. Ciiiciiija babááája!
  Feeej és pfüüüüj. Ez itten a kaja?! Hát ezt a kosztot még a cicának sze adnám nekije! Szajt?! SZAAAJT?! ELRONTANI A JÓ KIC TEJECKÉT! Hal? Hát ez már nem capkod! Azt frissziben kell enni. Butucka kis kerekfülűckék. Üvegecke elő. Bele a vizesz kancóckákba. Bele a halacka szájába. Rá a szajtockára. Dörzsi-dörzsi hogy beigya a kajácka. Fúj de büdös, fúj de undorító. Nézni-nézni, mi van még itt? Uuuuh, hát ezek bent tartják az árnyékszékeckét zárt ajtók mögött? Szőőőőt, még picike kisz ülőke isz van rajta! Na, neszkelej neki, gyorszan gyorszan be az ülőke alá a kisz comagockákat. Szépek és picikék, észre venni képtelenszég! Ááááh, szeprűcke meg lapátocka! Gyorszan Nyárvogi, nyáladzoljál rá. Jó kisz ragacosz. Szerence, hogy nem fehér, az bizony gusztusztalan te dög. Uuuuh, képeckék! Pici képeckék a pici caládról! Hihihehe. Pici kormocka az újra fel! Pödört bajuszka a feleszégnek, nagy himbilimbi az apucikának, bööööööögyök, jóó nagy bögyök a fiúkáckának. Még nagyobb himbi-limbi a lánykának. Hihihi. Oh, egy ládikócka. Hát mi van benne? Oooooh shiny! Rezecke. Nem a legjobb, de megteszi. Futi-futi Nyárvogi, mielőtt felébrednek!

   Moszoly a pici arcockámon. Pici calád leül reggelizni. Finci kaja, jó kaja, egyétek cak bőőőszéggel. Hupsz, apuci gyomra korgi-morgi, sipirc az árnyékszékre tojni-bojni. Puff, leül az ülőkére. Nagy bumm ész recc. Pici comagockák puff és nyekk. Uuuh, azok barna foltockák a falon? Ejnye-bejnye. Gyorszan gyorszan lengő keblű asszonyka, fogd a szeprűckét. Jajj, hát nem a kezeckédhez ragadt? Hihi,haha. Jajj, a gyerkőc hogy röhög a maszatosz kisz képeckéken! Asztán meglátja a cicikéckét. Már nem kacag cak szírogat. Pici lányka lép ész néz. Nagy himbi-limbije van nékije. Szegényke cak fut ki a házikóból, puff bele a gödröckébe amit tegnap ásztunk ki nékije.

  Jajj hogy én de élvezem eszt az új helyet! Nem kell nekem Mórikász királynénikéje, cak a pici kisz mackám ész a butuszka kisz itt éldegélők! Na, szipirc szipirc, vár ránk a móóóka. Uh, cak nem jól hallom? Cilingelő érméckék, bizony mondom néked!
- Nyáárvogi, uccu néki! SHIIIINYYYY!

- Te meg mi a bánatos franc vagy?!
  Hörög és morog a butuszka kisz kerekfülűcke. Hát nem rajtakpott engemkémet? Pedig volt ám neki szütyőckéje jó nagy. Meg naaagy fémbőröckéje vagy ruháckája. Próbáltam nyalogatni ész harapdálni, hogy milyen fémecke, de túl keszerű volt. Nem jó fémecke. Occó fémecke. Aztán meg puff, grabancnál megragad. Én "eressz, eressz" Ő meg "Rusnya beste!" Én kilimp-kalimp a lábackámmal, Ő meg dirr ész durr a kezeckéjével. Fáj az arcockám. Felnézek hát erre a nagy batárra. Barna szemeckék, mint a kula. Pedert bajusz, mint valami pernahajdernek.
- Eresszéééé el, te mockosz kisz óriász! Kapsz ám két füleszt, aztán lesz nemulassz!
  Kicc-kacc. Ez nem jó kicc-kacc, mert ez nem az én kicc-kaccom!
- Ne neveteljél!
- Ejj hát mentem eladlak én téged valami gyűjtőnek! Biztos, hogy lesz valaki, aki fizet azért, hogy legyen otthon neki egy mászkáló herezacskója!
- Herezackó?! HEREZACKÓ?! MEGÁTALKODOTT!
  Kezecke lendül. Én isz lendülök. Bele puff a szütyőckébe. Kilimp-kalimp, aztán hussz és nyekk, ahogy összehúzza a kisz bőrmadzagot rajta. Capdába esztem, ész ez biza nem nagyon viccesz.
- NYÁÁÁÁÁÁÁRVOGIIII!
- Ne ordibálj már te büdös dög. MI A JÓ BÁNATOS FRANC EZ?!- hallom án a nyervékolászt, még ha szötét isz van idebent, a szütyőckében. - Nálad rusnyább macskát se láttam még! Na, sicc van innen! Jujj de szép minták vannak a bőrödön te dög. Gyere ide, menten megnyúúúú....
  Nyekk ész puff ész hurr ész dörr. Meg zsupsz ki a zákockából. Fényben és szabadcágban! Tudtam, hogy Nyárvogi nem hagy így magamra! Szép kék fények a bőröckéjén. Megállász ész nézelődész a kerekfülű felett. Kezeckék a cípőckémen.
- Ész ez szolgáljon tanúlszágul butuszka. El-lel nem szórakozol mert el-leszel nászpángolva!
  Asztán zsupsz ész hopp, fel a fejeckéjére, míg még kábult szegényke. Úúúh, cikar a beleckém, de ....potty és bleh. Hihi. Uccu-Uccu leugrani innen! Ez bizony nem túl illatosz, azt meg kell vallani.
- Nyárvogi, tedd amit tenni kell!

  Ész Nyárvogi megtette. Butuszka óriászocka felkel ész a fejét vakarja. Pheeeej, ez undorító! Kezeckéje bele a kuláckába. Értetlenül néz, aztán öklendezik. Bleh ész blöh. Nézelődik körbe, vajon ezt ki tehette? De Nyárvogi bizony babrált a fejeckéjével ész moszt nem emlékezik szemmire szem! JUJJ, de imádom én eszt az új helyeckét!


_________________
[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

9[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Vas. Nov. 18, 2018 10:01 pm

Halk nyüszítés töltötte be az odút. Elérkezett az ideje egy következő generáció megszületésének. Nem volt gond, az életerős anya végül sikeresen életet adott három pöttöm kis vörös gombócnak. Közülük kettő már az első pillanattól foga láthatóan életre való volt. Mindenféle segítség és noszogatás nélkül keresni kezdték, és meg is találták anyjuk emlőit. A harmadik viszont már nem volt ilyen ügyes. Félve, enyhén remegve pislogott körbe mogyoró színű szemecskéivel, bár azok még nem nyíltak ki teljesen. Mikor az odú egyik idősebb lakója közelebb ment hozzá, hogy finoman közelebb terelgesse az anyjához, riadtan felvonyított.  Ez nem hatotta meg a fiatal hímet, orrával óvatosan odataszigálta testvérei mellé a csöppséget, aki néhány hosszú pillanatig tanácstalanul pislogott, és szaglászott a levegőben. Végül, minden bizonnyal a szopó testvéreknek köszönhetően, megérezte az anyatej illatát, és rájött, hogy éhes. Ügyetlenül, de végül megtalálja az egyik emlőt, és boldogan enni kezd.

***

Néhány hónappal később már a szabadban kergetőzött a testvéreivel. Tanulgatták a bírkozást, próbálgatták a fogaikat és karmaikat… Ez a kis csöppség viszont valamiért minden egyes alkalommal alul maradt bátyjával és nővérével szemben. Pedig próbálkozott ő, de lassabb volt és erőtlenebb.

Érezte abból, ahogy a többiek viselkedtek vele, hogy ez baj. Ügyesebbnek kellene lennie…

Egyszer, hogy bebizonyítsa, hogy méltó tagja tud lenni a csapatnak, egyedül indult el, messzire az odú biztonságától, hogy vadásszon, és büszkévé tegye a társait.

Utólag ezt nagyon megbánta, mert nem telt el néhány óra, és hangokat hallott. Emberek hangjait. Riadtan elbújt egy bokorba, hogy megvárja, ameddig elmennek a közeléből.

Utána szépen óvatosan eliszkol a másik irányba. Vagyis… Úgy gondolja, hogy elég óvatosan. Későn veszi észre a csapdát, amibe egyenesen beleszalad. Riadtan morog, de nem tud hova elhúzódni. Hosszú órákig, sőt, majdnem két teljes napig marad fogságban. Éhesen, szomjasan, rémülten és egyre inkább legyengülve. Ekkor tértek vissza a vadászok ellenőrizni, hogy fogtak-e valamit a csapdával.

A kis állat erőtlenül felugrott, és morogni kezdett, ami inkább hasonlított vinnyogásra, mint rémítő morgásra. A három férfi így sem mert a közelébe menni, végül az egyiküknek támadt egy ötlete, és lassan közelítve a kis állathoz, végül rádobta a kabátját, és azzal együtt beledugta egy zsákba. a kis állat remegve próbált vergődni a szabadságáért, de már nem volt elég ereje, hogy sikerrel járjon. Fájdalmasan nyüszít csak egy idő után.

Végül a zsákból egy ketrecbe került, ami bár biztosított némi mozgásteret, de igencsak szűk az erdő mélyének biztonságához képest.

A földhöz lapul, és úgy próbálja felmérni a terepet, amennyire ereje engedi. Az első, amit észrevesz az a ketrecbe tett kicsi, vízzel telt vödör, és mellette egy tányéron néhány falat hús.

Gyanakodva szaglászik a levegőbe, és óvakodik közelebb, aztán, mivel nem érez semmiféle veszélyt az ellátmánnyal kapcsolatban, a ketrec környékét kémlelve iszik bele a vízbe, és lassan megeszi a husit is. A ketrec közepére, a legbiztonságosabbnak tűnő helyre húzódva összekuporodik, és kémleli a környéket, veszélytől tartva.

De nem lát semmiféle mozgást, úgyhogy végül a sötétségbe belealszik, és pihen.

Másnap a napkeltével kel, és folytatja a környezete vizslatását. Nem nézelődhet sokáig, hamar észreveszi, hogy egy férfi közelít a ketrechez.

Az ételtől és italtól kissé erőre kapva ugrik fel a szőrét felborzolva, és morog. Megtette a hatását a dolog, a férfi meg sem próbálta kinyitni a ketrecet. Helyette behajított a rácsok között egy kis szelet húst, és megára hagyta az állatot.

Ezúttal már gyorsabban eljutott a kicsi oda, hogy megegye a húst, viszont semmivel nem lett bizalmasabb a ketrec közelébe jövő emberekkel.

***

Néhány nappal később a ketrecet hosszú rudakkal, hogy véletlenül se kelljen hozzá érniük, egy szekérre emelték, és a vándorcirkusz tovább indult. A következő hetek mind ugyan úgy teltek. Reggel kapott némi ennivalót, ha kiürült a veder, vizet, aztán egy, magát mindenféle állathoz értő, és bármit megszelídítő idomárnak gondoló idősebb férfi jött a ketrechez, hogy kirángassa az állatot. A módszerei egyszerűek voltak. Kötél a nyakába, és ostor, ami nyomatékosítja az utasításait.

A kicsi először csak morgott rá. Második alkalommal megpróbált a ketrecben a lehető legtávolabb húzódni tőle, és onnan vicsorgott, és morgott. Harmadik alkalommal megpróbálta kihasználni, hogy kinyitották a ketrecet, és kiszaladni, de nem volt elég ügyes, a kötél a nyakára csavarodott, és nem sokkal később csattogni kezdett az ostor, ami elől hiába próbált elbújni, újra és újra belemart hol az oldalába, hol a pofájába… Fájdalmasan nyüszített, összehúzva magát, hiszen fogalma sem volt, hogy mit várnak tőle.

Végül az okozta a szerencséjét, hogy egy sötét köpenyes alak meglátta az „idomítást”. A következő éjjel pedig odaosont a ketrechez, és kinyitotta az ajtaját. A halk nyikorgásra a lassanként növekvő, lesoványodott kis állat halkan morogni kezdett.

– Nyugalom, kispajtás, nem akarlak bántani – csitította fojtott hangon a férfi, és félreállt a ketrec ajtajából, ezzel utat engedve a szabaduláshoz.

Kicsit tétován, és gyanakodva, felborzolt szőrrel, és a férfira vicsorogva lépett ki a ketrecből, aztán amikor látta, hogy az nem tesz semmilyen mozdulatot, elszaladt, ki a cirkuszi szekerek és sátrak közül, a legközelebbi erdős területre.

Úgy fél órával később visszaóvakodott a tábor széléig, és még látta az őt kiszabadító férfit kisétálni. Csendben, előszőr távolról követte, aztán ahogy a férfi olykor pihenőket tartott a következő nap közben, egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzá.

Az éjszaka a szabad ég alatt érte az utazót, aki egy biztonságosnak vélt helyen tábort, a fiatal állat pedig előbb távolról, aztán egyre közelebbről őrizte a nyugalmát. Egészen közel akkor ment, amikor egy rabló kezdett a tábor felé osonni.  Nesztelenül az alvó férfi és a bandita közé osont, és amikor már-már egészen odaért a megmentőjéhez, felborzolt szőrrel és villogó szemmel vicsorogva és morogva közelít a férfi felé, aki megrémül, és hátrálni kezd, majd elszalad.

– Köszönöm, kispajtás – szólal meg mögötte a férfi, mire a kis állat megfordul, tekintetébe fúrva mogyoró szemeit. Lassan közelebb lép. A férfi nem ijed meg, csak mozdulatlanul, kíváncsi tekintettel várja, mit tesz.

Az állat közelebb sétál, nem szakítva meg a szemkontaktust, végül egészen közelről néz a férfi szemébe. Végül lassan hozzáérinti a homlokát a férfiéhoz, aztán leül, és enyhén oldalra billentett fejjel nézi tovább a férfit.

– Megtiszteltetés találkozni veled – mosolyodik el a férfi, a kis állatka pedig egy apró fejmozdulattal mintha bólintana.

– Szólítanom kéne valahogy nemde? – kérdezi mosolyogva, mire a kis állatka csak csendben bámul rá.

– Legyen Suzi. Az illik egy ilyen csinos hölgyhöz – dönt végül a férfi, mire Suzi beleegyezően bakkant egyet.

Innentől kezdve pedig társául szegődött a férfinak, segített neki élelmet szerezni (lopni) és olykor egy-egy rablónak nevezett utazót is kifosztani. És boldog volt, mert végre nem érezte magát gyengének, vagy oda nem tartozónak.



// Nem tudom mennyire sikerült átadnom, Sage Róka vált Suziból. //


_________________
I will bring light to the world. I want to show everyone, that He is gentle, and kind. He can make the world better, and end all the suffering.

Név: Ártatlanság
Szint: 1. (Személyes passzív)
Leírás: Suzanne arca és kisugárzása annyira kedves és ártatlan, hogy senki sem gyanakodna arra, hogy egy mélységit szolgál, ameddig ennek nem adja egyértelmű jelét (tehát vagy beszél róla vagy képességet használ). Eddig a pontig a körülötte lévők nem támadják meg, és ha bajba kerülne akkor az emberek ösztönösen a védelmükbe veszik. Természetesen amint Suzy használja a képességeit vagy elmondja hogy kultista a hatás megszűnik.
Felhasználó profiljának megtekintése

10[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Hétf. Nov. 19, 2018 10:56 pm

[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Imgpsh12

Hajnal. Ropogósan friss levegő a falu földjeinek határán fekvő legelőn. Cedrick tüdejét égeti, ahogy lendületesen leveszi a kesztyűjét, és a fák tövében felpakolt cuccaira hajítja, majd lecsavarja a kezében tartott kulacsa tetejét. Hátrafordul a tisztás felé, amíg komótosan kortyol egyet a vízből, és a tekintete a fejét lógató lován állapodik meg, valamivel messzebb tőle. Futólag elmosolyodik magában valamin, aztán félrehajítva az ivó-tömlőt is visszaveszi a vastagabb bőr-kesztyűket, és a vállára kapva egy egyszerű, kopott vászon-zsákot elindul a hátas felé.
Nem siet, a lába elé bambulva rugdossa félre néha a levegőt az útjából, amíg elér a sötét lóig, aki neki háttal álldogál a harmatos fűben. Lehajítja a puttonyt a válláról, és mellé guggolva előtúr belőle 3-4-5 szem almát, amiket fél kézzel a hóna alá szorítva, és a karjaiban egyensúlyozva elindul Nyálas eleje felé, útközben kedvesen megpaskolva a mén farát.
Eközben Androméda békésen alszik és nyugodt álmot lát. Sokkal nyugodtabbakat manapság, mint bármikor korábban. Mást talán megnyugtatna, hogy az éjjel nem mélységiek, félelmes fenevadak és küzdelmes, de talán sosem volt-sosem lesz csaták képeivel vannak tele, helyekkel, képekkel, színekkel és leírhatatlan formákkal, amelyek minden évvel messzebb kerülnek, mintha nőne ki belőlük, de őt nem. Régen fel szokták zaklatni, aztán ahogy az évek teltek inkább merengései tárgyává váltak. De szokatlan volt ez a csend, ez a... fűszag. Minden érzékét betöltötte és aztán a tudattalanja peremére kerek, piros almák képe kúszott be. Gondolattalan feküdt ebben a képben, azt hitte a tünde erdőről álmodik, amikor egyszer csak megveregetik a fenekét. Soha az életben nem vette senki a bátorságot!!
Azzal felpattannak az aranyszín nefili...  De nem. Ezek nem lehetnek az ő szemei. A kép széles, és a színek furcsák. S ahogy a fejét, amit nagynak és busának érez, oldalt fordítja, bennük, az oldalánál, ott áll a vámpír fiú almákkal a kezében idétlen mosollyal.
Az nem lehet... hogy jutott eszébe, hogy így közelítsen hozzá?!
Ada akkorát ugrott ki oldalra, amekkorát maga sem tudta, hogy tud. A teste is nagy volt, erőteljes, de nehéz, és majdnem elbotlott a saját lábaiban.
~Mit akarsz tőlem?~
Akarta kérdezni a maga parancsolónak ható ténykedvelő módján, de csak egy határozott, elnyújtott prüszkölés jött ki a száján, amiben szokatlanul sok volt a fog.
Mi történik vele? Talán beteg?
Nyálas sötét barna szemében a felháborodást a teljes zavarodottság vette át és a növekvő pánik, de még így sem volt fogalma, mekkora a baj.
Csaj éllt ott egy méter távolságra Cedricktől, ahova elugrott, furcsán instabil formációban állva a négy lábán, mint egy megvadult csikó.
Cedrick is felkapja a fejét a váratlan mozdulatra, majd rövid hatás szünet után szégyentelenül elneveti magát. A mén riadtságára, és felháborodott prüszkölésére, meg ahogy ott áll, összekuszálódott lábakkal.. Szégyentelenül röhög a felriasztott hátasra, és a rémült tekintetre.
- Ne félj - nyökögi végül két kacaj között, próbálva lenyugtatni magát, de csakhamar újra felnevetve, aztán csak kivesz egy almát a többiről a szabad jobbjával, és a megriadt mén felé nyújtja el-elfojtott jókedvű kuncogások közben.
Ada lófeje jelentőségteljesen felemelkedik, a fülei kihegyezve, kihúzza magát, acélos izmai kidagadnak, ahogy mindenre készen megfeszíti őket. Ugyan a kusza lábai miatt majdnem megbotlik megint, de megtartja az egyensúlyát és úgy is marad. Lesújtja az, amit felismerésnek vél: Cedrick megőrült.
Vagy csak ő ismerte félre, fel nem fogván, hová vitte a vér nem-ivás a vámpírt. Ki tudja, hogy érte el, hogy ilyen betegnek, nagynak és nehéznek érezze magát, hogy ilyen furcsán lásson, elmenjen a hangja, de elérte. Aztán kihozta ide a mezőre, vigyorog rá, kuncog felé, mintha mindez rendben lenne, és közben olyan familiárisan bánik vele, mint egyedül csak Nyálassal látta. Szíve szerint felvonná a Vértjét, már csak a miheztartás végett is, de ekkor rá kell döbbennie, hogy az elmetérképén nincsenek többé olyanok, hogy kezek.
És arra is rá kell döbbennie, hogy bármily beteg is legyen a helyzet, ellenállhatatlanul vágyik arra az almára a fiú kezében.
És ekkor végre beléhasít a felfoghatatlan, felnyerít és vágtázni kezd. Bárhová, csak tükörbe tudjon nézni! Loreena! Valaki!
- Mi-mi-mivan veled? – hebegi Cedrick. Mintha csak.. Félrenyel a mulatságos gondolatra, úgyhogy köhögve-röhög, fuldoklik tovább, de képtelen leállni. Az azonban megzavarja, hogy a ló.. a ló elfut. Felnyerít, és.. elfut.
Nem, nem, nem, nem bírja a fiú.. Kiesnek a kezéből az almák, ahogy elvágódik a fűben, hanyatt hemperegve jókedvében. Fáj a hasa. Képtelen, -haha- nem, nem és hogy nyerített -haha- meg a lábai, ahogy állt -haha-. HAHA... a szemeire szorítja a kezét, még nyihog kicsit, aztán végül felül, mikor kap végre levegőt, élesen belefüttyentve a félreérthetetlen jelet a hideg levegőbe, amivel magához hívja a mént.
A fütty élesen hasítja át a hajnali ropogós levegőt, egyenesen a fekete mén hegyes füleibe, és ellentmondást nem tűrőn visszhangzik bennük. A lábai maguktól megállnak.
Mi történt?
A pavlovi reflex erősebb minden riadalomnál, de nem tart örökké. Akkorra viszont már kizökkent belőle.
~Ló vagyok.~ - állapítja meg magában a lány. ~ Olyan, mint Nyálas. Cedrick azt hiszi Nyálas vagyok.~
De nem vagyok, igaz?
Végre megnyugszik valamelyest és végigpörgeti magában azt a pár lehetőséget amit ismer. Ha Cedrick nem egy pszichopata nefilimrabló, ha nem egy varázsló, ha nem egy akármilyen más mágus műve ez, és senkiről nem tud, aki személyesen őt támadná, akkor ez nem lehet más, mint egy álom. Volt már ilyen.
A mélységiek, igen. Nincs mágus ellensége, de mélységi szolga ellensége van.
Egy nő.
Egy bánya.
S míg az elméje az eshetőségek közt szárnyal, Nyálas ahogy megtorpan, úgy ott is marad.
Teljesen mozdulatlan, a szeme se rebben. Az orra eddig vad szuszogással hajtotta ki-be a levegőt, de hamarosan az is elcsendesedik, ahogy az össze nem illő test és lélek egyszerre oldódik fel a Mindenségben.
Egy meditáló ló.
Ló transzban.
Egy ló, amelyik azt hiszi álmodik, és ha meggyőzi magát, hogy ez csak egy álom, akkor a rét az almákkal és a vámpírral széttörik és ő a nefilim-negyedben felébred, Égi Vértet ránt és igazságot tesz.
Nem. Mh, nem történik semmi.
Cedrick a tenyerébe döntött homlokkal ül egy darabig, várja a lovat, de az nem jön. Mi a frász. Felnéz, és körbepásztázza a teret utána. Valóban, ott a ló, és meg is állt.
~Őrült kedvedben vagy...~ gondolja elmerengve, ahogy nyögve felguggol, újra összegyűjti az elgurult gyümölcsöket az egyik karjában, és elindul a lecövekelt hátas felé, ezúttal óvatosabban közelítve hozzá.
Szótlanul rak le egyet az almák közül nem messze a ló orra elé, ha az közben nem ugrik el persze, bár ez elég szokatlan viselkedés nála. Talán csak megijedt, hirtelen riadt fel álmából.. úgyhogy nyugodt mozdulatokkal teszi le a gyümölcsöt, aztán hátrál egy kicsit, törökülésben lezuhanva a többi almával a fűbe szemközt.
A léptek hallatán persze felnyílik Nyálas szeme, de le is csukja azonmód. Mindez csak illúzió, és ő nem kíváncsi a fenevad trükkjeire.
Pedig úgy kéne az az alma. De ha elveszi, egy lépéssel távolabb esik a félemberségétől. Itt ragad élete végéig, benne az elméjében, egy vámpír ménjeként.
Ürítenie is kéne...
Ó, nem.

Imádkozik, a busa lófejben ben héber imákat mormol, és gondolatban teljesne átadja magát Él bizonyosságának: meg fogja menteni, kiemeli az elme börtönéből.
Cedrick még életében nem láthatott ilyen tökéletesen befelé forduló négylábút, de senki más se. A szép metszésű fekete lóarcon egyértelműen látszik a teljes és töretlen, megfeszített koncentráció.
Aztán a nyak megindul és lassan bólogatni kezd. Előre-hátra, előre-hátra. Így telik el annyi idő, amennyit a vámpír nem un.  
Tíz perc.
Eddig bírja Cedrick az ismeretlen, soha-nem-látott és aggasztó dülöngélést. Azzal a ténnyel összekapcsolva, hogy az alma ugyanott marad, ahol volt. Tíz kerek, hosszú percig. Nyálas szeme csukva, dülöngél.. És mintha teljesen nem lenne önmaga. Gondolkozna..? Nem, nem.. Nem. Micsoda gondolat. Mármint persze, gondolkodik, de ez.. Nem..
De akkor..
Gondterhelt ráncokba szalad a homloka. Összekapja magát, a maradék almákat a ló elé görgeti, aztán feláll, és közelebb lépve végigsimít a lehajtott homlokon. Nem, valami nagyon nem..
De akkor is szépen kell kinéznie ma, dönti el.
Nyugtalanul simít félre egy tincsnyi sötét sörényt, mielőtt elengedné az ujjaival a mént, és visszasétálna a fűben hagyott vászon zsákért, és vissza nem húzza azt magával a lóhoz. Beletúr, előkeresve belőle a nagy kefét, aztán felemelkedik, hogy végigcsutakolja vele a lovat, nyakától a hátuljáig. Igyekszik gyorsan végezni a dolgát, gyakorlott lendülettel kefélve végig a sima szőrt, amíg vissza nem kapja a jól megérdemelt csillogását.
A mén, azaz Nefilim Androméda próféta és archon, jól tűri a csutakolást. Mindaddig, amíg transzban van. A héber imákban megszűnik minden külső körülmény, kevesen tudják csak a félangyalokon kívül, hogy ebben a pillanatban a legvédtelenebbek. Álmukban sem ilyen kiszolgáltatottak. Egyetlen szikrányi pillanat, amikor megsüllyed a szíve, és a külvilág betorlódik. Vagy csak az teszi, hogy valaki megragadta, felemelte a lábát és most vájkál a patái között...
A dülöngélés egyre lankadtabbá válik, aztán a nefilim megadóan kinyitja a szemét.
Nyálas rázza meg a fejét, apróra, de határozottan, ahogy Ada szokta a maga ezüstös tincseivel. A fekete sörény ide-oda libben, közben kirúg - céltalan hátra, hogy szabaduljon.. A lábait magasra emelve előre trappol. Aztán a fej hátra úszik, ahogy oldalt hajtja, hogy megnézze mit csinál a vámpír. Majd fel az égre.
Minden hagyományosan életszerűnek tűnik.
De ha ez nem álom, egy mesterillúzió, akkor micsoda?
Most már vége a pániknak, a haragnak, csak szent elhatározás marad. Rá kell jönnie, mi folyik itt, és rá is fog. Meg kell keresnie a testét, ha van még neki, de ha nincs, akkor is találnia kell valakit, aki ért az ilyesmihez.
A nefilimekhez nem mehet, élből ledöfnék. Északra sem, hiszen ott lótestben máglyára vinnék, de délen, délen nyitottabbak és talán vannak még druidák, holdpapok.... Aztán megvilágosodik.
Megint.
Újra.
Glória nővér - és nem csak a sör miatt. Látta, tanúja volt, hogy vette le egy démonról a mélységi nyálkát egyetlen ima alatt. Ha őrajta is ül valami átok, azt képes lesz megszüntetni. És ha hajlandó valaki egy ilyen furcsa helyzettel egyáltalán foglalkozni, az ő lesz. Ebben egy sötét barna szempillantás alatt meg is nyugszik. A lábainál pont a paták mellett a rakás alma. Akár bele is haraphatna. Így is tesz.
Szájában az almával, érdektelenül nézi ahogy a vámpír prüszköl, mert az most nem számít, neki most másra kell, hogy összecedje magát. El kell érnie, hogy visszamenjenek a Katedrálisba.
Hogy visszavigye őt
- mert hogy fogalma sincs merre mi van, hogy hol vannak egyáltalán.
A szájába vesz még egy almát és a maga nefilim módján rámereszti a lószemeit a fiúra. Mire az elnéző fejcsóválás közepette felemelkedik a földről, nem sokat törődve azzal, hogy leporolja a nadrágját. Nem, ha csak a lova látja nem szokott még annyi figyelmet sem szentelni a külsejének, mint amúgy. Úgyhogy kócos, sötét karikák vannak a szeme alatt, fű-foltos az amúgy is kopott nadrágja, az inge félig van csak betűrve, azon egy sötétebb de hasonlóan megviselt kabát, meg a szintén öregasszonyt ríkató állapotú bőr kesztyűk.. Meg a vigyor, amivel újra közeledni kezd az almát ropogtató hátashoz. Elszánt, hogy megcsinálja. Az jó jel, ha már az almát megeszi. És meg is próbálja újból. Ada pedig vonakodva bár, de odaadja a lábát - bár ilyen megaláztatásban még életében nem volt része.
A gershom szégyene, a bűnbeesés szégyene... egészen más jellegűek voltak. Sosem szorult rá, hogy megadja magát valakinek pusztán azért, hogy eljusson egyik helyről a másikra. Sosem volt még ennyire kiszolgáltatott. Nem tudja még, hogy hogy fogja tudtára adni, hogy hova akar menni, de megteszi, ha addig él is.
Az a következő lépés - és lólépés lesz, ha rajta múlik.. De nem egészen rajta múlik.
Nyálas-Ada még a paták tisztogatását csak eltűri, de amikor Cedrick egy második kefét, sorban a harmadik eszközt kaparja elő, akkor végleg elfogy a türelme.
Indulni akar. Bár egy kezén - patáján? - meg tudná számolni hányszor forgatta a szemét, most megtenné. Viszont valamiért az egész feje megy vele, leír egy türelmetlen félkört, prüszköl ő is. Úgy fordul, hogy szembe kerüljön vele, valahol mélyen azt reméli, hogy a nézése elárulja, de a fiúnak fel sem tűnik, hogy nem Nyálas les ki a lófejből. És úgy fest, még csak meg sem tudja akasztani a ténykedésben, mert úgyis az arcánál akart babrálni. A vámpír nyugodtan és türelmesen tűr minden attrocitást. Mindazt, amivel a mén nehezíti a dolgát. A fejkapkodás, toporgás, rugdosódás.. Mert ma ez egy ilyen nap lesz. Már kezdett megijedni a fejrázásra, de az elmúlt. Talán csak bal lábakkal kelt fel.. Isten se tudja, de nem szokott ilyen furcsán viselkedni. Ennyire furcsán legalábbis. És a feje sem szokott ilyen módokon mozogni.. Nyálasnak nem.
De Nyálas odabent most nincs egyedül.
A próféta pedig a sörény simogatás- és fésülgetés közben már csak megszokásból kapkodja el a fejét, de egyre csüggedtebben.
Hiszen ha hagyja, időt pocsékolnak, de ha nem hagyja, talán akkor is. Őszintén csak azt tudja remélni, hogy valamikor majd eljutnak ahhoz a ponthoz, hogy elindulnak valahova.
Az egyedüli jó dolog talán, hogy ha szokatlan is az érintése, de nem fél tőle. Talán mert ló, talán, mert Nyálas teste, de először érzi magát biztonságban a közelében teljesen. Pedig se Vértje, se farkasai, se a szent vére, amitől a másik rosszul lehetne a vámpír.
Paradoxon, de az elme erős ellenség és erős szövetséges.
Aztán a fiú végre felhagy a lóarca babrálásával, és megindul valahova hátra. A farkához! Hatalmasat dobbant az első lábával, és megbokrosodik. Felágaskodik, de nem egészen, mert azonnal kiugrik előre, és elszáguld. Valahogy ez érzik természetesnek azzal szemben, amit eddig annak érzett: a harcot.
A táj repül körülötte, de minden ismereten, akárhol lehetne Verónián. Nem megy messzire, nem akarja hogy megint lefüttyögjék, egy nagy fánál lassít - ha már ott van, lehetőség szerint elrejtőzik mögé, viszonylag sokat rendeződik, hogy végig takarásban legyen, és kelletlenül könnyít magán.
S ahogy egy sugárban távozik belőle az, ami eddig nyomta, felfedez valamit, ami még nagyobb könnyebbséggel önti el: egy utat!
Nyálas visszatrappol, de ha Cedrick azt hitte, ezzel vége, tévedett. A szájába kapja a fiú cókmókját, a darabjait szétrugdossa, kétségbeesetten keresve valamit, amit felmutathat, ami a Katedrálishoz kötődik, amivel elmagyarázhatja, hogy ő nem egészen Nyálas már.
De bármennyire is jó az elképzelés, minden olyan himbálódzó, minden mozdulat olyan nagy ebben a lótestben. Ha talál is valamit, azzal is csak annyit tehet hogy a szájába veszi. Térdeit kapkodva pattog a tárgyak között.
- Nem! Mi az isten haragját művelsz te dög? Nem!
Üvölt rá dühösen a fiú, és odaugorva próbálja félrelöködni a nagy és nehéz nyakat a fűbe szórt tárgyak közül, leállítani a turkálást, a mén vállának feszülve először hátra, aztán oldalra próbálva visszaszorítani a nagy testet.
Ada pedig csak táncol és toporzékol a dolgok között, de nem lel benne semmit, amit felhasználhatna arra, hogy elmondja, ki is ő valójában a fekete sörény alatt.
Gondolkozz, gondolkozz...
Végül Cedricket ragadja meg, a kabátjánál fogva kezdi rángatni az út felé.
- NE! – ordítja Cedrick. Haragosan verekszik maga elé a levegőben, ahogy hátrafele cibálják, mígnem sikerül kibújnia a kabátjából, és szembepördülni a lovával.
- Megérdemled! Megérdemled ahova megyünk, istenemre mondom hogy meg! - szór szikrákat a szeme, ahogy rámordul a hátasra.
- Köpd ki! - mutat bosszúsan a ló fogai közt maradt kabátjára.
Ada pedig  kiköpi. Már ha ezt köpésnek lehet venni. Inkább csak kiesik a fogai közül, ahogy elnyílik a szája.
Nem érti. Nem érti a szavait. Eddig a pániktól fel sem tűnt neki, de ő tényleg nem érti mit vág a fejéhez a másik. Tudja hogy a 'ne', ott meg kell állnia és a 'köpd ki' is pontos jelentéssel bír, de egészen másképp. Mondhatná azt is hogy köpetek, köptethetik, akárhogy ragozhatná, ő akkor is ugyanúgy értené. Köp. Ki. Köp-ki. Ez jelenti azt hogy engedje el, ami a fogai alatt van. A 'dög' meg 'az Isten haragja', ezekről fogalma sincs, csak az indulata, a hanglejtése mondja benne, hogy "Cedrick most miattad kiabál. Miattad dühös. Tehát egy rossz ló vagy." De ez minden. És ez is elég baj, mert szó szerint elszégyelli magát. Valamiért rossz rossz-lónak lenni...
Fúj egyet, hogy felrepül a sörény a szeméből. A kacatok között semmi neki való nem volt. Ahogy Cedrick elkezdi összeszedegetni, ő is próbálja odagörgetni, de a férfi csak zsémbesen elhessegeti magától, így aztán feladja és elvesz még egy almát. Mire kap Cedricktől egy oldalról jövő, rosszalló pillantást, miután amaz csak hisztisen a vállára veszi a zsákját, és úgy lép oda hozzá, a hátasához, hogy a korábban levett kötőféket visszarakja rá, és maga mellett visszavezesse a fákhoz, ahol újra kiejti a szárat a kezéből. Cedrick ledobja a zsákját, és félrerugdosva és szórva a nyeregre pakolt dolgait kezdi ellenőrizni, hogy abban minden rendben van-e, aztán átkarolja a súlyos valamit, és szakértő mozdulattal megemeli, majd elcipeli a hátashoz, hogy rárakja. Hátas-Adához, aki nem lehetne ennél boldogabb.
Indulnak végre, nagyon úgy fest.
Ez az!
Az egyik mellső térdét kapja fel, aztán sebtében utána a másikat, mintha egy helyben táncolna és elébe siet. Jobb lenne, ha nem kéne a hátára vennie, viszont akkor talán sosem indulnak el. Egyhelyben tűri, hogy ráadják a nyerget, hogy a fiú meghúzza a hevedereket, aztán jön a zabla, aztán az összes kisebb nagyobb zsák és holmi, felcsavart pokróc, csomagolt páncél, almák, ilyesmi… mindaddig, amíg Cedrick meg nem próbál felszállni rá, mert akkor a mozdulat megrémíti - egyszerre felfogja, hogy ő akkor itt és most tényleg fel fogja venni a hátára, amit ha nem is érez egészen méltatlannak lóként, mégsem olyasmi amire ilyen hirtelen képes volna - és a vámpír fél lábával a kengyelben, nekiiramodik.
~Hogy a fene esne beléd te dög!~ káromkodja el magát magában a kengyelbe akadt lovas, míg erőteljesen kapaszkodik a nyeregbe, de inkább csak azért teszi, mert ha valaki látta kívülről, hát azt is látta, hogy úgy megijedt, hogy kis híján kiugrott a fűfoltos nadrágjából. Mert bár régen szórakozott ezzel, hogy hogyan lehet még lovagolni (tótágast is gyakran állt a nyeregben), most felkészületlenül érte. De nem zavarja igazán.
Menjenek. Csak tudná merre, mert elég zavaros ma a lova gondolkodása.
Elegánsan emeli át a lábát a hátán, zavartalanul, a nyargalászás közben. Mert megy ez, így is. Egyenes háttal, kompromisszumot nem ismerve húzza meg aztán a kantárt, beállítva a ló fejét a helyes irányba.
Arra megyünk és pont. Méghozzá ha lehet, akkor egy kicsit gyorsabban.

Ma már harmadszor forrázza le Andromedát teljes egészében a szégyen. És három dolog történik egyszerre: Ahogy Cedrick combjai közrefogják és a fejét beállítja, aláveti magát az irányításának, elfogadja a tehetetlenségét. Ez a legszemélyesebb része, a legemberibb, ami elég nagy bajban volna, ha nem a félőrült fiúról volna szó, aki imádja a lovát. A második a próféta, amelyik nyughatatlan, de szintén megnyugszik a helyzetben - küzdeni fog, de ahhoz erő kell, és megfelelő idő, az pedig még nem jött el.
A harmadik pedig egy új, és egészen ismeretlen. Egy rész, amelyik ösztönösen veszi fel a lovas diktálta tempót, amelyik élvezi a patái dübörgését a földön alattuk, amelyiket jólesőn hűsítik a szőrén gyöngyöző izzadtságcseppek a sörényébe kapó menetszélben. Ami a zabla, a nyereg, a léptei felől rendelkező akarat, és a többi szerszám ellenére is végtelenül szabad ezekben a pillanatokban.
Az útszéli növények illata és a levegő frissessége betöltik a tüdejét, a Nap felhevült izmait simogatja.
Futni csodálatos.
Ada pedig először azonosul ezekkel az érzésekkel, egész percekre elveszik az érzékek és a futás gyönyörében, hogy értelmet nyer minden, az almák, a természet hívása, az élet egyszerű, Ada a mén és a mén Ada.

Enyhe lankás domboldalba futnak egészen pontosan harminc perc múlva. A domb aljában egy patakocska, rajta egyenesen átfutó deszkákból épített keskeny gyalog híddal, az egyetlennel, a fa, cserép- és néhol szalmatetős, fa-és kőépületek sora előtt. Nem nagy falu. Sőt. De kellemes a szemnek a sok világos szürkén kígyózó füstcsíkkal, a kovácsműhely eltéveszthetetlen, de távoli csörömpölésével, és a reggeli fényben meginduló életképekkel.
A domb tetején Cedrick megáll egy percre, félreléptetve Nyálast, hogy gyorsan körbenézzen, aztán lépésre fogná a lovát, de az megint nem működik.
Adát a falu varázsa köt le és még valami, a nyugtalanság egy újabb, hirtelen hulláma veszi elő. Tompább, mint az előbb és inkább egyfajta sejtés, de nem ígér sok jót a felszálló füstcsík. Mintha tudattalan tudná, mi készül.
Lólábnak nem való dolgok.
Idegesen kapar.
A por! Ha le tudná írni, mi történik vele! Először az Észak szóval, aztán az Ada-val próbálkozik, a katedrális túl hosszú, de az eredményt csak a legszeretőbb anya jóindulata tudná írásnak, a lókaparást meg betűknek nevezi. Egyre elkeseredettebben próbálkozik újra meg újra, tépi a fejét, nem akar elindulni.
Itt az alkalom, a megfelelő föld, csak felfog belőle valamit, muszáj.
De Cedrick kezd türelmetlen lenni. Egy ideig lóhátról próbálja helyretenni a dolgot, meghúzza a kantárt, jobbra-balra, aztán amennyire nem szereti ezt csinálni de jelzésképp a ló véknyájába is bök a sarkával, hátha kivált vele valamit - egy kis fegyelmet-, de nem használ. Akkor leugrik a nyeregből, és úgy próbálja, a szárral maga után vonszolni az állatot, be, a vékony fa-hídon. És reméli, hogy eközben senki sem látja mit csinál. Az kéne még, hogy mindemellett lássák is a szerencsétlenkedését..
- Gyerünk te dög, mi lesz..
Csak a kaparást látja és az engedetlenséget. Azt, hogy azok betűk lennének..Pedig azok akarnak lenni.
Borzaszto elkeserito, a gazdaja egyertelmu haragossaga, a vedence ertetlensege - ez az egesz.
Nem akar engedni, aztán végül enged. De csak azert mert van eleg hely a kotofeken, hogy felcsapja a fejet es az allaval mintegy ovatosan, de azért határozottan tarkón vágja Cedricket, hogy annak le kelljen hajolnia.
Aztan egy lepest elore siet es oldalrol dol a hatanak fejenek ugyanebbol a celbol. Amig a masik lehajol addig ujra az N betuvel probalkozik - Nord (eszak), amit a legegyszerubb kikaparni, minden hiába. Cedrick káromkodik, de továbbra sem érti a kaparást.
Aztan ha ertik, ha nem, Nyálas-Ada lecövekel és leteszi a farát.
Igen, a hid elott, mindenki elott. Es nagyon koncentraltan, nagyon banatosan nez. A kusza jel mellé helyezi a patajat, hogy oda akar menni.

Akkor még nem tudja, hogy sosem jut el.

Cedrick tarkójához nyúl, megdörzsölve azt, mert jócskán zsibog, igazából kicsit el is van veszve, hogy mit csináljon, de van egy pont, amin túl nincs min tanakodni. Tágra nyílt szemekkel néz el arra, ahol a mén letette a farát. Mi a jó isten történik? Mi. A. Jó. Isten.
Anyátlanul ejti le a karjait maga mellé. Leült. Az isten áldja meg. Leült. Hogy mindenki előtt, az most mégis a kisebb baj, mert mostmár pontosan látja, hogy baj van. Ez nem lehet egyszerű makrancos viselkedés. Jó ideig csak áll némán, tehetetlenül. "Mi a baj? Mi történik? Mi a baj, hogy segíthetnék? Beszélj!" Tudna mit csinálni. Tud is. Fog is. De végigfut a fején a gondolat, amitől könnybe lábad a szeme, miközben a ló odébb emeli a lábát, hogy jobban tudjon támaszkodni.
Elindul, aztán megáll, aztán megint lép egyet lova elszánt, rezzenetlen tekintetétől kísérve, aztán vissza, a meder menti kis fa felé menne, de közben, és közben néha felles a lóra, de mégsem, mert a gondolat elviselhetetlen. Aztán összepréseli az állkapcsát, feldobja a szárat a fára, lazán meghurkolva azt, futva indulva be a faluba, át a rozoga hídon, egyedül, csakhogy néhány perc múlva egy másik, lusta, zömök, barna, paraszt-lóval térjen vissza, ellentmondást nem tűrve vezetve őt maga után, Nyálas felé.
Rezzenéstelen arccal vezeti -vonszolja- maga után a köpcös lovat Nyálashoz. Még megkönnyebbülés sincs az vonásain, amiért a hátas ott maradt, ahova kötötte. Megállítja az igáslovat, ahogy átért a hídon, és leköti a fáról a másik kantárt, majd hosszabb matatás, gondolkodás, bütykölés és kreatív megoldások után, igen, összeköti a két lovat. Nyálas nyergének elejét a parasztló hámjához. Mert nincs az-az isten, hogy ne az legyen, amit ő mond. És bár Nyálas erős, és közel sem teljesen biztos benne, hogy a másik el tudja húzni, azért lát reményt rá, hogy. végeredményben egy igavonó lovat hozott.. És előre is áll a barna mellé, és nekifeszül, hogy megindítsa először az idegen lovat, aztán annak a segítségével a saját lovát. Mert ha kell a seggén húzza végig a mént a falun, de menni fognak, és ebben most az esetleges rászegeződő tekintetek sem állíthatják meg
Nyálas-Ada hiába nem hisz a szemenek. Tenyleg elhuzza. Ha Nyalas gazdaja nem a legmakacsabb, legkemenyfejubb felnotas, akit valaha latott, akkor ne legyen a neve Andromeda! De hat kitudja, hogy meg az e....nem akarodzik elmennie, a ketsegbeesett labkaszalasok egyike masika egeszen betuszeru dolgokat eredmenyezett...
Cedrick, nezz mar ide! Vedd mar eszre!... kerlek...
De nem veszi. Kis hijja van, hogy tenyleg nem a faran huzzak vegig, de az kenyelmetlen, es nincs tobb oka ellenkeznie.
Annyi marad csak, hogy remeli, hogy a fiu majd valamikor megter a Katedralisba, vagy az uton hallgatozva kapja el valakitol, hogy hol van es merre kell mennie. Es mas jelekre is ugyelnie kell, hatha megsem ez a valosag. Addig jobb lesz, ha engedelmeskedik, es csak ejszaka dulongel, kulonen meg bezarva fogja tartani valahol...
Vajon mennyit szokott koborolni Cedrick? Hova viszi?
Az elso tiz meter utan a konkluziot kovetoen teljesen nyugodtan koveti a barna lovat, amit valahol melyen erzi, Nyalas valamiert megvet, lenez. Csak is Nyalas lehet, mert a nefilim gőg nem terjed ki igáslovakra.
Hosszúnak tűnik ez az út, míg nem csak hogy vontatják, de valahol a lelke is egyre mélyebbre süllyed bele minden lépéssel, pedig nem is mennek messze, tíz perc az egész.
Fokozatosan lesz egyre zajosabb a csörömpölés, ahogy közelednek, majd közvetlenül egy hosszú, kőből épület épület elé érve befordulnak balra, egy szűk, a ház mögé vezető útra. Hátul aztán elengedi a lovakat, kezdi szétszedni őket, a barnát visszaviszi a hátsó falhoz tákolt istálló-szerű -„istálló”- részbe, aztán Nyálashoz lép, mikor kivágódik a rozoga hátsóajtó, és egy nagydarab, kopaszodó, kötényes férfi sziluettje mellett kicsap egy nagy adag meleg is, és a kovácsműhely eltéveszthetetlen illata.
- Meghozta?
Cedrick mindössze biccent egyet a nagyhangú kérdésre, miközben odébb vezeti Nyálast egy vizes vályú mellé, oda is kötve a szárat, hadd igyon, ha akar.
- Az öreg mindjárt itt lesz, addig jöjjön be - int a kezében lóbált böszme kalapáccsal a kovács, és ő el is indul befelé, halkan behúzva maga mögött az ajtót, egyedül hagyva Nyálast az udvaron. Nincs itt hátul kerítés se semmi, ez megint egy dombocskán álló épület, mögötte már a legelők kezdődnek, belátni az egészet. néhány apró pontban tehenek legelésznek rajta, és azokat hallani is, valahonnan a faluból is. A szomszéd udvarában meg csirkék szaladgálnak. De csend van.
Magára marad a csirkékkel és a csenddel.
Kiköti magát.
Mire Cedrick újra kijon, akkor ott Ada épp ott áll a masik ló erdeklodo pillantasatol kiserve az udvarajto es a bejarati ajto között. Menjen el?
De marad meg. El van gazdátlanodva, es Cedrickkel biztonsagosabb, mintha masok befognak.
De ha a betűket nem is fogta fel, a pillanatot mégis megérti, mert ahogy kilép és meglátja, egyszerre sietve fut előre érte, hogy elkapja, mintha épp szökésben volna, és épp teljes sebességgel indulna vágtára, ha nem tenné.
És Ada ezúttal nem rémül meg, amikor megindul felé.
- Látja? Erről beszéltem - szól hátra a válla fölött az ősz, bogyros szakállú öregúrnak.
- Attól tartok valami nincs rendben vele.
- Mióta tartanak a tünetek? - a vékony hangot mintha bármelyik pillanatban elfújhatná a szél.
- Reggel óta. Csak a rendes kivizsgálásra jöttünk, mikor elkezdődtek. - feleli, miközben közelebb vezeti a lovat a mókásan öreg emberhez. Alacsony is, kicsit bácsi szaga van, nagy fehér szőrzet az arcán, hogy hol kezdődik a szakáll, hol ér véget a szemöldök, és honnantól van haj..
Az apónál van egy nagy táska. Az is hasonló, mint a gazdája. Nagy, bugyros, kopott bőr. Ledobja maga mellé, ahogy a ló mellé lép, alig a mellkasa aljáig ér, és nekiáll kutakodni benne. Valami csontszerű dolgot húz elő, aztán nagy szakértelemmel felágaskodik, és a hátas oldalához simítja a fülét, miközben a ló gazdája aggodalommal vegyes tisztelettel nézi a munkáját, ahogy aztán a sima szőrhöz érinti a kicsi, vékony csontot és elkezdi kopogtatni, szakértő módon hümmögve hozzá.
Majd megemeli, odébb teszi, és újra kopogtat, hallgatózik. Aztán hátrébb megy, és a belek magasságában is a ló oldalát kopogtatja. Vagyis a csontot. És hümmög.
- Mit talált? - kérdezi Cedrick toporogva, a kezében a kantárszárral, hogy egy helyben tartsa a lovat, ha az megugrana. Az apóka csak hümment egy sokatmondót, és a lovat hátulról kerülve átmegy a másik oldalra, hogy ott is kopogjon egy kicsit.
Közben a mén mintegy megszűnik, annyira teljesen mozdulatlanul figyel. Mintha a dermetségtől jobban hallana es ezaltal jobban is ertene mirol beszelnek, de egy szot nem ert. Igy aztan persze nyugtalan lesz, és ő is toporogni kezd. Így a csontos kovács avagy csontkovács elkönyvelheti, hogy ló es lovasa egyaránt neurotikusak.
Nem lehet e hogy a gazda neurózisa ragadt át a lóra...?
Mindezek ellenére lófogát osszeszoritva turi hogy babraljanak rajta, csak ahogy a hatuljahoz er, rant a kotofeken, de mivel nem akar mostanra tovabb feltunoskodni, es ahogy elhiszi, hogy nem ártana neki, a benne lévő Nyálas lolabai osztonosen a fiuhoz lokik, hogy eloszor probal igazan vigaszt talalni nala, mintha a nagy izmos deli men a nyurga, ranezesre is bolond fiu mogott akarna elbujni. Levezeteskepp csak hosszan es meltatlankodon kifujja a levegot, hogy belerezegnek a vampir rakoncatlanul meredo hajtincsei.
Meleg, nagy, és lószagú a fújása, és ha nem lenne épp minden gondja, hogy mi baja a lovának, Cedrick meg is nyugodna bele, és valószínűleg elvigyorodna rá, de így csak szorosabbra fogja a szárat, és csitítólag végigsimít a busa lópofán, rajta is feledve a kezét, miközben a bácsi csak kopogtat, kopogtat meredten. És hallgatózik.
Az utolsó néhány helyen már nem is hümmög, mire aggodalmas ráncba futnak össze a sötét szemöldökök. De elsőre sem kapott választ, így másodszorra már szorít egyet a száján, és nem kérdez, csak kíváncsian áthajol a lova orra előtt, hogy átlásson a másik oldalra is. Az apó szótlanul masírozik át a karja, és Nyálas nyaka alatt, vissza a táskájához, belehajítva a csontot, és előtúrva belőle egy nagyobb darab fakockát, inkább fa téglalapot.
- Mutassa a fogait. A remegő mégis parancsra megpróbálja irányba fordítani a lófejet, kicsit lejjebb is vezetve a bácsihoz, bár minden meggyőződése ellenére teszi, mert nem akarja, hogy fákat dugdossanak a hátasa szájába, de a kocka a földre kerül, arra meg a bácsi, aki alkarig feltűrt ruhaujjal áll neki először csak a vastag lóínyt végigtapogatni, aztán nemes egyszerűséggel szétfeszíteni a pofát, hogy belepillantson, épp csak egy másodperc, elhiszi, hogy van erő a szikár karokban, de ha sikerül kinyitnia a száját az csak azért lehet, mert hirtelen mozdulat, és mire Nyálas rájönne, és visszakozna addigra már el is engedi a bácsi, és újra a zsákjához megy. Vet egy együttérző pillantást Nyálasra, valószínűleg hasonló undorral mint ami talán a hátasban megfogalmazódott, hogy a szájába túrtak, ráadásul ilyen kegyetlenül.. Mérőrúdért. A papa a patákat áll neki nézegetni, először a jobb első, jobb hátsó, bal hátsó.. Ugyanúgy emelgeti őket, ahogy reggel ő, csak kérlelhetetlenebb, a lábai közé fogja őket, és a bottal méregeti. Keresztmetszet, átmérő, szélesség, aztán lerakatja a földre őket, és ott megméri, magasság, hossz.. Körbe.
- Minden normális - jelenti ki meggyőződéssel, miután a paták után még felágaskodik a kockájáról, és megemelgeti a sörényt, (meg a farkat is előtte, futólag) majd két oldalt megragadva maga elé húzza a ló pofáját és hosszan, rezgő bajusszal hunyorog a két szeme közé.
- Eszik rendesen? - Cedrick rábólint.
- És az ürüléke? A közvetlen kérdésre futólag a lóra pillant maga mellett, hogy ilyen személyes kérdést vajon megválaszolhat-e csak úgy, aztán újra csak bólint. - Mmh - hümment újabbat a bácsi, beleszórva a kockát is a nagy zsákba, becsukva a száját.
- Biztos benne, hogy minden rendben? Nem nézné meg újra? Soha nem viselkedett így. Leült a földre..
- Makrancos. Az enyémeket is volt, hogy úgy kellett vonszolni, ha patkoltatni mentünk. Ne féljen, nincs ennek baja, legfeljebb a fejével, de azzal nem kezdhetünk semmit. Szólok a kovács úrnak - és a bácsi már megy is, menetel, kivágva maga előtt a megviselt faajtót, beordítva rajta, hogy összerezzen rá a ház, majd ahogy megjelenik mellette a kovács tovább masírozik befelé a nagydarab munkásember hasa előtt, aki belátóan félrehúzódik az útjából.
- Tud ám az öreg - törli meg a homlokát egy ócska zsebkendővel a köténye mellső zsebéből - Hozza ide a lovat, hozom a patkókat. Szótlanul viszi közelebb Nyálast a kérésre, de nem köti a falra szerelt kampók egyikére sem, továbbra is ő fogja a kantárszárat, ahogy néhány perc múlva újra megjelenik a kovács a négy patkóval, szögekkel és fogókkal/reszelőkkel teli nyitott polcával, amit ládaként lóbál a kezében. A másikban meg az elmaradhatatlan kalapács, úgy tűnik az már a karja része.
Vadiúj, csillogó, tökéletesen illeszkedő patkókkal hagyják el az udvart, nagyjából egy jó órával később. A kovács lassan dolgozik, de megfontoltan. Végig rajta tartotta a szemét, amíg patkolt, hogy mindent rendesen csinál-e, de nincs kifogásolni valója. A férfi addig reszeli a patákat amíg teljesen simák nem lesznek, addig kalapálja formára a méretre gyártott patkókat, amíg tökéletesek nem lesznek, és végig nyugodt marad, ha Nyálas rendetlenkedne is közben. Munka közben futólag váltanak pár szót, lényegtelen dolgokról, a kovács inkább csak dolgozik, ő meg néz, nem tágítva a hátasa mellől.

A faluból kivezető úton Cedrick vezeti maga mellett az erősen traumatizált, beletörődött ló-angyalt, a másik irányba, mint ahonnan jöttek. Összeráncolt szemöldökkel mered az útra maga előtt, aztán vet egy futó pillantást a lóra maga mellett, ahogy lassan haladnak a házak közt kígyózó, keményre taposott földúton.
Szabad kezével belenyúl a nyeregre erősített reggeli-zsákba és előhúz belőle két almát. Az egyiket a hóna alá fogja, míg a másikat kettőbe, majd négybe törve feladja a válla fölött a lónak. A másikat pedig az ingébe törölve ő maga kezdi enni. Kínos mutatvány, mert a fogai nem mindig segítenek rendesen eltüntetni egy almát.
Nem sietnek sehova. Nyugodtan ballag, el-elnézelődve a fokozatosan ritkuló, majd teljesen megszűnő házak közt. A templom tornya is még építés alatt állhat, mert mikor beértek a domboldalról nem látta, így reggeli harangszót sem hallani, pedig talán már misére jár az idő. Kevés ember van az utcákon, jószerével senki. A kovács csörömpölése is lassan elhalkul mögötte.
Aztán már csak a szántóföldek jönnek, legelők, tehenek, birkák, erdősebb-részek, és romok. Akik élve maradtak a tűz után betelepültek a falu központjába, és újraépítettek, magukra hagyva minden mást annál kijjebb. Fűvel benőtt alapok, alig kivehetőek, majdnem egészében megmaradt épületek, csontvázszerű, omladozó szerkezetek..
Elmegy a kedve az alma-evéstől. Kiköpi a falatot a szájából, és félre is hajítja a gyümölcs maradékát. Nyálas-Ada feje az eldobott alma után hajlik. Megint egy pillanat, amiben nincs a ló és a félangyal között különbség. Megadás. Tényleg megadta volna magát? Egy próféta? Nincs ideje elgondolni.
Dobogást hallanak maguk mögül. Lovak. Cedrick visszanéz a válla fölött. Lovak. És ráadásul porzik utánuk az út.
Vágtatnak.
Kettő, de talán.. Hunyorogva áll az út közepén. Kettő ló, de hárman ülnek rajtuk. És rohannak. Nincs jó érzése, se neki, se a hátasba oltott prófétának. Talán elmennek mellettük, de Cedrick mégis inkább felugrik a nyeregbe, és kihúzódik az út szélére. Nagyon gyorsan jönnek.
Egy ideig csak állnak, a fiú közeledőket figyeli, de ahogy meglátja a vicsorokat, és az egyenesen rászegeződő tekinteteket jobbnak látja megindulni. Csak szépen, lassan, lépésben, mégis háttal.. És ez az arrogánsnak titulált lépés annyira felpaprikázza a lovasokat, hogy tisztán hallja az egyikük dühös „vámpír!” kiáltását. És innentől már nincs kérdése. Megrántja a kantárszárat, és megböködi a lova oldalát.
~Rohanj.~
Ada engedelmeskedik az irányításnak és valóban rohanni kezd. Vajon van elég gyorsak-e a Nyálas lábai, hogy lehagyja őket, a többi lovat?
Beérnek a város-labirintusba, és pár kanyar után azonnal sikátorba érnek.
Ada szembe fordul velük.
Vajon mennyire jó harcos, Cedrick?
Nincs idő.
Szitkozódva elállják a kivezető utat előlük, egyikük egy furkósbottal leugrik a társa mögül, így közelítenek, egyre beljebb szorítva Nyálast és Cedricket.
- Mocskos vámpír, hogy lehet ilyen szép lovad? Pénzed is van, mi? Meg mit enned.. - köp félre a gyalogos. Nem lehet kikerülni őket, de a fiú még nem ragad kardot, csak hátráltatja a ménbe olott lányt. Persze a ló ábrázatát valószínűleg senki nem figyeli ebben a pillanatban, Cedricknek is csak annyi tűnhet fel, hogy miközben hátrál, a fejét oldalra fordítja. De két-három lépés után meg is áll. Hogy Nyálas mennyire bátor ló, az nem derül ki, mert Ada harcos. És ha van valami, ami erősebb benne minden másnál, akkor az ez.
Be fogja várni őket és le fogja rúgni a vérmes vigyort a bamba képükről. Bunkósbotos amatőrök, mi az egy nefilim prófétának? – egyre gyűlik a dühe. De a jogos harag erőt ad neki.
Még összébb zárul a kör. Nincs idejük gondolkozni.
- Nincsen nálam semmi. Veti fel Cedrick, aki még mindig a békés utat választaná, de csak felröhögnek, és a gyalogos még közelebb lépve a kantárszár után nyúl. Ada erre elrántja a fejét és az izmos lótest utána fordul, mint egy hajó a viharos tengeren. A férfi még látja a villanást a ló szemében.
Miután megfordult, azonnal kirúg. Simán mellkason patkózhatta volna, de mire felágaskodott volna, addigra talán észhez tér a bunkós, így viszont azt se tudja mi folyik, csak a csillogóra csutakolt fekete szőr alatt munkáló izmokat látja hullámzani az orra előtt. Aztán a ló fara fordul rá, egy oldalra csapó farokköteg és az alóluk előtörő fényes őj patkók, amint az oldalába ütköznek.
Elrepítik a férfit, akinek azonnal felreped a lépe, vérezni kezd belól, ahol nem látják, mélyebben, a patkó örökre belé vágott nyoma alatt, és a szín szökik az arcából…. De erről mit sem tud még a másik kettő.
Ada visszafordul, fenyegetően felnyerít, ami egy héber hátas szájából a lovak angyali nyelvén annyit tesz, hogy: Takarodjatok! - és dobbant meg bólint rá egyet. Így teljes a kép.
A két lovon maradt paraszt legalább annyira meglepődik mint Cedrick maga, mikor a mén kirúg alatta. Megijed, de marad a nyeregben, miközben a másik kettő felhördül. Kénytelen a kardja után nyúlni, hogy balról levédje az egyik furkós botot, míg a másik paraszt is leugrik közben a lováról, hogy a sikátor szélére húzza az elfehéredő társukat, aztán oldalról közelítsen a ló felé. A következő pillanatban ló és lovasa egyszerre tévednek el.
A Cedricket támadó nagydarab lovasnak szerencséje van, sikerül félrelöknie Cedrick kardját, és meg is tudja ragadni, hogy azonmód  lerántja a földre. De Ada nem veszi észre, és elsőre nem fogja fel mit jelent hogy könnyebb lett. Csak a saját ellenfelé látja, azt, amelyik elhúzta az elsőt. Lelki szemei előtt Kristin Angelika képe rajzolódik ki és ahogy a pajzzsal páncélal zúzza maga előtt az ellenséget. Neki nincs pajzsa páncélja, de van egy féltonnás lóteste. Egy pillanatra érzi, ahogy Nyálas megreszket benne - most először igazán ő az, akié ez a test - de aztán mintha élvezné a verekedést. Gyakorlatilag rádől oldalról a a férfira, aki és ahogy próbál feállni "véletlenül" belegyalogol.
Az ellenfele ott marad fekve.
Ekkor fordul Cedrick felé, de nem látja és elfogja a pánik. Úgy hasít bele, mint akkor reggel. De most nem magáért aggódik ennyire - hanem érte.
A védencéért. Azért, akinek megígérte, hogy vigyázni fog rá.
Eleinte csak nézni próbál, de aztán kitágulnak Nyálas érzékei, és hall és szagol, az orra pontosan tudja a vámpír árnyékában, hogy merre van mert hogy árnyékba burkolta mindannyiukat. De nincs az a sötétség, ami egy ló orra elől el tudná palástolni az alma illatát, és az még ott dereng a fiú szája és kezei körül.
Fejetlenül ugrat be a képbe, nincs tekintettel semmire, még magára sem, Nyálas lótestére, s ebben végre eggyé válik a két lélek: se Nyálas, se Ada nem hagyná magára Cedricket.
A fiú kinyúl a kantárszárért és felhúzza magát a nyeregbe.
Ada pedig felébred.

Lábujjhegyen, a szárnyát is megemelve surrog ki az istállóba. Sötét van, csak a csillagok pislákoló, távoli fénye világítja meg azt, ami a nefilim aranyszín szemei elé tárul: a fiút, ahogy a szalmának dőlve alszik, kócos hajjal, elnyílt szájjal, oldalra elterülő, sápadt kezekkel - és a fekete mént. A vámpír nem riad fel, de a ló igen, és a lányra fordítja sötétbarna, hűséges lószemeit.
Ada odalép hozzá és megérinti a lehetetlenül puha lóorrot - az érzés mindig mosolyt csal a próféta szoborszerű arcára, most sincs ez másképp.
- Ne félj. – suttogja Nyálasnak. – Én már nem félek.


_________________
“The timeless in you is aware of life's timelessness. And knows that yesterday is but today's memory and tomorrow is today's dream.”
Felhasználó profiljának megtekintése

11[Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas Empty Re: [Azonnali]Báránybőrbe bújt farkas on Hétf. Nov. 19, 2018 11:39 pm

Nem gondoltam volna, hogy ez az azonnali ennyire népszerű lesz. Nagyon örültem, hogy ilyen sokan írtatok, és mindannyian egy kicsit másképp értelmeztétek a feladatot, így igazán sokszínű írásokat olvashattam. Meglepő volt maga a statisztika, hogy goblinból volt három is...
Nagyon büszke vagyok rátok, mindenki megértemli az 1500 váltót

//Az enyémet Darr ellenőrizte és azt mondja rendben volt.//

//Darr igazolja - a szerk.//

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.