[Magánjáték - Aura és Fa'alherion] Talált tárgyak vámpírja

Mindig is kifejezetten jó időtöltésnek bizonyult a tünde-erdő közelében barangolni őszidőben, amikor is a természet ezerszín palettájával a legszebb műalkotásál is lenyűgözőbb képet fest a kolosszális rengetegből. Ez persze közel sem ilyen szívderítő Abaddón-angyal őrjöngése után, de ami megmaradt a tájból, továbbra is lenyűgöző. Külön örültem tehát, amikor is egy kisebb vasfáról szóló kereskedelmi megállapodás ügyén engem küldtek családom feljebbvalói az erdőhöz közeli Steinwald településre. Minthogy az üzletet hamar sikerült nyélbe ütni - őszintén, annyi dolgom volt csak, hogy átadjak egy levelet, majd az aláírás után eltegyem és megőrizzem - kiélhettem vágyaim vidéki vonulatait. Minthogy a nehezebb, szántóföldön és gyümölcsösökban végzett munkáknak már vége volt ilyentájban, a valódi izgalmakon - névlegesen a vadászaton volt a sor. Csillogó, de szomorkás szemekkel néztem, ahogyan a falu vadászai ügyesen dolgoznak össze sólymaikkal a foglyok és fácánok elejtésekor, valamint még be is segíthettem az állatok gondozásában amíg a többiek egy tekintélyes szarvasbikát ejtettek el - tőrvetéssel, úgy, ahogyan vidéken szokás. Egy ideig még be is akarták ezt tiltani délen, mert olyan ügyesnek mutatkoztak a parasztok, hogy feldühítette a tündéket a vadállomány jelentős csökkenése.
A vadászat után fagyűjtés következett, de most az egyszer megengedtem magamnak azt a luxust, hogy ne vegyem ki a részem belőle - noha soha nem is kellett volna, hiszen diplomata vagyok. Leszólítottam inkább a polgármestert, és jót beszélgettem vele a két új erdő által okozott kellemetlenségekről. Ahogy megtudtam, az átalakult rengeteg tele van különös állatokkal, féktelen elementálokkal, rejtélyes mágiákkal, és ami a legrosszabb, dühös tündékkel, akik mindenért az embereket okolják. Meggyűlt tehát a bajuk, de örültek, hogy dél a pártjukat fogja etéren, és törődik a lakosaival. A lemenő nap elhaló sugarai még elég világosságot nyújtottak ugyan, de vékony - kivételesen díszesebb - gúnyáim már nem melegítettek eléggé, így épp készültem elköszönni a jóembertől, amikor is két falusi leány sietett oda hozzánk, hátukon nagy köteg rőzsével. Igen ki voltak fulladva, egyikük pedig kis könyvet szorongatott. Amint megláttak, felismerték hogy én vagyok a peregrínus, aki a napokban a falujukban száll, így hát hozzám siettek, és átadták a bőrkötetes iratot.
- Az erdőben találtuk, de mink' nem tudunk olvasni. Miféle iromány ez, tekintetes asszony?
Átvettem a tárgyat, és alaposan körbeinspektáltam először. Ugyan nem találtam rajta semmiféle címfeliratot, meglehetősen tanácstalan voltam származását illetően. Biblia nem lehetett, se a mágusok rituáléit tartalmazó varázskönyv, hisz' mindkettő robosztusabb kiadásban létezett csak. Kopást nem mutatott a borító, így vélhetően megbecsülte a gazdája. Minthogy más lehetőségem nem maradt, gerincével lefelé fordítva kinyitottam hát a könyvet. Ugyan valamiért sikerült fejjel lefelé megfonom, egyetlen szó azért nagy betűkkel felírva bizony nagyra nyitotta a szemem.
Vámpírok.
Megújult érdeklődéssel igyekeztem megfordítani a könyvet. Bármi is legyen ez, most már nyugtalan voltam.

Mielőtt tovább ovashattam volna, egy hang szólalt meg a fejem mellett, megrémítve nem csak engem, de a falusiakat is. Igen gyorsan megpördültem, és egy mozdulattal vívótőröm is előrántottam, megfelelő távolságot felvéve a hang hirtelen forrásától. Végigmértem az illetőt. Legelőször alacsony termete tűnt fel. Minthogy közelebb vagyok a két méterhez mint a másfélhez jóval, rögvest elgondolkodtatott, hogy mégis hogyan oldotta meg ennek áthidalását. Aztán a ruházatára tért át tekintetem. Asszony volt akár csak én, De igazán nem illett rá a hatalmas fekete gúnyája, ami a napnál is nyilvánvalóbban próbált valamit elfedezni. Arcából épp csak szemeivel egyező színű vörös haja volt feltűnő. Egy másodpercig higgadtan szemléltem, és próbáltam összerakni, hogy mégis hogyan lopakodott ilyen hangtalanul mögém, és egyenáltalában, hogyan ért fel a fülemig sámli nélkül. Aztán összeállt a fejemben a dolog. Természetellenes szemek, fej és hát takargatása. Magasabban lenni, mint azt a termet megengedné... Az illető nem ember volt, hanem sokkal inkább démon lehetett, noha néhányat láttam csak eddig életemben, és annál is kevesebbel beszéltem. Fajtáját egyelőre lehetetlen volt meghatároznom, de a gúnyája alatt kidomborodó apparátusok nyilván szárnyak lehettek. Szerencsére a falusiaknak még nem tűnt fel a dolog, és én sem akartam egyből kellemetlen helyzetbe hozni az illetőt. Még az is lehet, hogy barátságos. Minthogy ennek az ellenkezőjét sem bizonyíthattam, fegyverem leengedése nélkül tárgyaltam vele.
Bizonyára köze lehetett a könyvhöz, gyaníthatóan a tulajdona volt. A tudás fényének kutatása ilyen módon nem csiholt intenzív érzelmeket bennem, nem voltam ennyire elvonatkoztató fajta. Az utóbbi mondatát azonban már illett megválaszolnom, így tehát óvatosan vettem egy mély levegőt, hogy ne hallatszon hangomon a kezdeti riadtság semmilyen jele, és feleltem.
- Minden tudás csak addig fényes, amíg haszna is van. Tekintettel arra, hogy testvéreimről találok írást egy rejtélyes könyvben, késztetést éreztem megismerni azt. Hátha kívülről más a perspektíva. - Mosolyodtam el szélesen, megmutatva szemfogaim az illetőnek. Nem baj, ha tudja, hányadán is állunk. - Valamint az irányzást kissé nehéz megoldani, tekintve, hogy nem áll írás a borítón, kedves... - Zártam le egy gesztussal, amivel jeleztem is, hogy most beszélgetés fog következni, és szeretném ehhez előbb a nevét megtudni. Szemmel intettem addig a falusiaknak, hogy menjenek a dolgukra. Remélem nem bontakozik ki konfliktus, de ha igen, hát nem akarom, hogy bárki belekeveredjen rajtunk kívül.