Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték - Gloria & Johannes] Démonok között

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Démonok a Katedrálisban. Mindössze kétfajta megjelenését tudtam elképzelni ennek a mondatnak: az egyikben Isten elégelte meg a szentatyák pöffeszkedését, és döntött úgy, hogy véget vet neki – ironikus módon – az igaz keresztyén ember egyik legnagyobb ellenségével, míg a másikban egy épp megégetés előtt álló költő próbált volna eladni egy könyvet ilyen címmel. Momentán egyik sem áll fent – a főtéri máglya nem füstölgött és a legjobb tudomásom szerint az Ítéletnap sem jött el. A démonok azonban mégis itt voltak. Sok feladatom volt mostanában - Joanesburg, Madstein és nekromanta tündék, hogy csak a fontosabbakat említsem - és amikor végre eljöhetett volna a jól megérdemelt pihenésem ideje, ezzel szembesülök. Bármennyire is élveztem volna tehát a palotám vagy egy másik birtok kényelmét anélkül, hogy a démonok járjanak a fejemben, eljött az idő arra, hogy megnézzem mégis hogyan téveszthették el ennyire a kardélre vezető utat. Tenni még ha akartam volna se tudtam volna ellene, nyilvánvalóan felsőbb parancsra történt, egy érsek vagy ne adj' Isten bíboros szavával pedig még nem mehetek szembe. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kiderítsem kinek az agyszüleménye volt ez az egész.
Egyszerű lett volna megtudni a részleteket, de ezúttal az első kézből szerzett tapasztalatra voltam kíváncsi. Az írnokomtól – aki egyébként erősen korlátozott elme volt, de Eric után tökéletesen megfelelt – csak annyit tudakoltam meg, hogy mégis merrefelé találom az átkozottak táborát. Teljes püspöki viseletben lépek ki a palotából, bár ez itt a Katedrálisban megszokott tőlem. Jól jött, ha azonnal felismerték az ember rangját és nem kellett felesleges köröket futnom amiatt, hogy parancsolgatni próbálnak nekem.
Gyalog tettem meg a távot, a téli évszak ellenére kellemes időjárásban. Volt időm gondolkodni - bár már ennek a ténye is megijesztett. Gondolkodóba ejtett egyáltalán a démonok ügye? Felrémlett bennem az eset Heidivel és a „családjával” kapcsolatban. Néha-néha eszembe jut Valka és az érzelmek, amiket mutatott. Máig sem tudom eldönteni, hogy hazudott-e a sírásával, vagy sem. Valóban képes lett volna feláldozni magát azért a lányért, aki elárulta és a vesztét akarta? Emberek között is ritka volt az ilyen, nemhogy démontól. Persze teljesen balgaság volt az egész ötlet, de maga a tény, hogy ilyen érzelmekre lehet képes egy démon…
Inkább eltereltem a gondolataimat. A cél. Miért fogadták be őket? Nem hinném, hogy az Egyház változtatni akarna a démonokkal szembeni politikájával kapcsolatban. Háború volt, ráadásul ez is egy olyan jegy volt, amivel könnyen gyűlöletre lehetett szítani a jónépet a déliek ellen: démonok azok mind! Mire használhatjuk fel ezeket? Információszerzés a démonok magasabb köréről? Élő pajzs vagy egy ráadás kard a csaták során? Igaz ugyan hogy az ostromot elvesztettük, de az első csata alapján ítélni felettébb amatőr döntés lenne a vezetőktől...
Gondolatmenetemből a megérkezéssel járó fejfájás zökkentett ki. Ha eddig bármiféle okból kétségem lett volna afelől, hogy ezek démonok, ez mindet elűzte. Amint odaértem a táborhoz, minden tétovázás nélkül szólítottam meg a legközelebbi személyt, akit megláttam, legyen az démon vagy ember:
- Ez mi? – tettem fel a rövid és egyszerű, ám annál sokatmondóbb kérdést.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Fogalmam sem volt, mire vállalkoztam. Ám ugyanezt éreztem, amikor először elvittek a gyógyítók magukkal, hogy a csatatér mögött lássuk el a sérült katonákat, megmentve közülük annyi életet, amennyit csak lehetett. Aztán teltek az évek, ami egykor nehéz volt az rutinná vált és alázatosan végeztem el minden feladatot, melyet az Úr rám rótt. Ám minden feladat közül talán ez a mostani volt a legnehezebb. Három fronton vívtam háborút egymagam, az egyszerű emberekkel, akik a környékbeli falvakban éltek, a katedrális bürokratáival, akik igyekezték a háttérből ellehetetleníteni a vállalkozásomat, mert nem vállalták azt a nyilvános megaláztatást, amit az Ordo Malleus rendfőnke kapott… És végül magukkal a démonokkal is. Bármennyire is akarták ezt az egészet, a dolog nem ment zökkenőmentesen. Pontosan olyanok voltak, mint a bódító szerek függői a nyomornegyedekben, akik le akartak szokni, mégis rimánkodva kapkodtak az újabb adagokért. Csak nagyon keveset dolgoztam közöttük, mert alapvetően nem számított a szakterületemnek, de most azt kívántam bárcsak megtanultam volna kezelni őket még az előtt, hogy egyszerre több mint ötvenet kapok belőlük.
Nagyot sóhajtva kavartam meg a forró levest. A csábdémonok segítettek a főzésben általában, és amennyire kellemetlenül éreztem magam az éhes tekintetük kereszttüzében, mostanra annyira hozzászoktam. Az éhezőnek a penészes kenyértől is kicsordul a nyála, és ez nem az ő hibájuk volt, hanem az átkuké, amellyel minden nap küzdöttek.
- Mindjárt kész. Már csak meg kell puhulnia még egy kicsit a húsnak és akkor ebédelünk.
Fáradt voltam. Végtelenül fáradt és egyre gyengébb a folyamatos fájdalomtól. Próbáltam úgy felfogni, hogy én is szenvedek és vezeklek az ő üdvösségükért, ahogyan Krisztus szenvedett, hogy megváltsa az emberek bűneit.
- Gloria! Gloria! Itt vagy egy pap. Valami díszes ruhás… A frászt hozta az előbb Anurra.- rohant Mahel a kondérhoz lihegve. Nem szabadott volna egyiküket sem jobban szeretnem a másikuknál, de a falánkságdémonnal, aki inkább nézett ki gyíknak, mint embernek különös kötelék volt köztünk. A hegszövet örökké borítani fogja a balkarom, ronda égett pöttyökben, amit a nyála okozott. Nem volt szándékos és azt a próbát mindketten kiálltuk, azóta pedig ő volt a démonok között a bizalmasom és védelmezőm. Úgy sejtettem, meghalt volna értem, ha arra kérem, de sosem kértem volna ilyet. Még most is idejött hozzám, pedig szenvedett az étel szagától, amit sose ízlelhetett meg. Ez volt az ára az ő üdvösségének.
- Nuygalom, Mahel, csak nyugalom. Mondta mit akar?
A démon megrázta a fejét.
- Anur szerint csak annyit kérdezett, hogy „Ez mi?”
A kezembe temettem az arcom. Ha Matheus inkvizitor jött el látogatóba, mert ez a kérdés rá vallott volna, akkor fogalmam sem volt, mit csinálok.
- Majd én elintézem. Ha elkészült a leves kezdjétek el nyugodtan nélkülem. - biccentettem Vaeriának, a hercegnő jobbkezének, aki szintén lelkes segítségem volt a főzésben. A csont és bőr succubus szívszorító látvány volt, de a többiek is. A rongyokat ugyan normális, tiszta ruhákra cserélték, mindegyikük kapott új cipőt, új ingeket a szakadt foszló anyagok helyett, és a hideg, szeles sátrak helyett is igyekeztünk felhúzni nekik annyi házikót, amennyit csak tudtunk és amiből tudtunk. Vájog, fa, kő, minden volt, ami elég kaotikus benyomást kelthetett már amúgy is, de ennek tetejében a démonok különös örömöt leltek abban, hogy csinosíthatják az otthonukat. A végeredménytől függetlenül, ez olyan dolog volt, aminek nagyon örültem, mert tudtam szervezni köré programokat, ami során lekötöttem a gondolataikat és eltereltem a figyelmüket a folyamatos vágyakozásról. Amikor a falakat festettük még Corona priorissza is eljött, hogy bemutasson néhány fogást a legendás festőtudományából, és néhány démon egész ügyesnek bizonyult. Máskor virágokat ültettünk, meg saját veteményest és gyógyfüves kertet, pincét ástunk, kerítésszaggatót főztünk, ruhákat hímeztünk… Ezek a foglalkozások jó hatással voltak mindenkire. Emlékeztettek rá, hogy megérte értük harcolnom bent a Katedrális falai mögött is, meg itt kint is.
Úgy történt, ahogy Mahel mondta. A démonok rettegve néztek egy alakra, csupán az egyikük, egy nagyobb háborúdémon merészkedett közelebb hozzá, amikor már sokadjára tehette fel a kérdéseit.
- Ez a démonfalu, pap. Tudnak rólunk.
Mikor közelebb értem, az érkező pap semleges arca egy barát arcává változott. Melegség költözött a mellkasomba, és öröm. De miért nem mondta meg, hogy engem keres? Úgy képzeltem, hogy a Katedrálisban már mindenki tudja, hogy mit műveltem… Jobban belegondolva viszont több értelme volt annak, hogy titokban tartották a démonok érkezésének körülményeit, és csak megmondták mindenkinek, hogy igen itt vannak, ez egy új program, meglátjuk mi lesz belőle. Augustinusnak igaza volt hát abban, hogy itt nem csak a démonoktól féltek, sőt ha ez lehetséges volt, akkor még jobban tartottak tőlem és a lehetőségtől, hogy megszületik egy új Esroniel von Himmelreich. Nem terveztem háborút indítani az egyház ellen, de nem bántam a híresztelést. Minél jobban tartottak ettől a szkenáriótól, annál nagyobb mozgásteret hagytak nekem.
- Johannes atya! - léptem ki a háborúdémon takarásából, hogy üdvözöljem az inkvizitort. Meg is feledkeztem a kinevezéséről, amire most ékesen emlékeztetett a ruhája. - Vagy illőbb lenne mostmár excellenciás uramnak szólítanom, igaz? - mosolyogtam rá melegen és ragyogón, bár láthatta az arcomon az elgyötörtséget. Kíváncsi voltam, miért jött. Kézenfekvő lett volna, hogy engem keresett, de nem így látszott. Kitártam hát a kezem, mint jó házigazda. - Óhajtja, hogy körbevezessem? Lassan ebédhez készülünk és szívesen látjuk.
A háborúdémon felmordult mellettem, mire szigorúan felnéztem rá. Még a válláig sem értem, de ez nem akadályozott meg abban, hogy rendre utasítsam.
- Így van. Szívesen látjuk.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Nem meglepő módon nem kaptam választ a kérdésemre. A démon, akit megszólítottam néma maradt. Talán a püspöki öltözetem, talán a kérdésem hangsúlya némította el, mindenesetre válasz helyett fogta magát, és rémültem hátra lépett kettőt, majd elfutott. Ettől sem fogok sokat megtudni. Körbenéztem a „falun” – lassan már annak lehetett nevezni. Mindenhol démonok járkáltak fel alá, láthatóan csöppet sem zavartatva magukat attól, hogy a Katedrális mellett rontják a levegőnket.
Házakat építették. Néhány falusi parasztnak nem jutott ilyen lakhely, mint ezeknek a lényeknek. Volt itt minden, vályog, fa, kő…Támogatta őket valaki, vagy a közeli falvakból lopták össze? Festett kerítések, virágágyasok, gyógyfüvek és ásások, mintha egy elcseszett kis mennyországban élnének. És még nem is csak az épületek: a démonok is mind tiszta ruhában vannak, mint akik most jöttek valamiféle úri rendezvényről. A ruha azonban nem tudja elrejteni az igazi alakjukat: kikandikáltak a farkak, szarvak és a különböző rendellenességek, amik erre az átkozott életre mutatnak. Nem csak ezek látszottak át, de az is, mennyire véknyak és soványak. Soványság…egyszer láttam így kinéző démonokat, abban a bizonyos démontoronyban. Azóta se felejtettem el, az állítólagos ok az volt, hogy önmegtartóztató életet élnek – nem hittem el. Mégis, így belegondolva ez több kérdést is felvet bennem...
Lehet, hogy ezek a démonok a toronyból jöttek? Az lehetetlen. Az Ordo Maiellius-t küldték az elpusztításukra, ők pedig nem szoktak félmunkát végezni. Másrészről, hogy kerülhettek volna ide? Sokkal nagyobb az esély arra, hogy máshol is volt valamiféle közösség, ami ilyen téveszméket kergetett maga előtt. A másik kérdés az, hogy miért vannak itt. Az egyetlen ésszerű magyarázat az, hogy valamire fel akarja őket használni az Egyház, máskülönben nem engedélyezték volna ezt a fertőt a felsőbb körökből – nem hinném, hogy bárki is holmi démon fanatikus lenne arrafelé. Választ akarok kapni a felvetéseimre, arra viszont most az a legkézenfekvőbb megoldás, hogy itt körbenézek.
A démonok félelme megmelengette a szívem, a legtöbb nem mert csak távolról figyelni. Újra megismételtem a kérdésemet, ezúttal picit hangosabban – nyilvánvalóan csak azért, hogy a megnövekedett távolságot leküzdjem vele. Ezúttal nem húzódtak távolabb, sőt, az egyik dög – egy magasabb, láthatóan a háborúdémon fajtából – még közelebb is merészkedett, úgy válaszolt.
- Ez a démonfalu, pap. Tudnak rólunk. – Csakugyan? Démonfalu. Nevet nem akarnak adni neki? Dämonendorf esetleg? A méretei és a gyáva fajtársai nem fogják megvédeni. Már épp válaszolni készülök, mikor hallom, hogy valaki érkezik. Feltűnő a hang a síri csendben ami beállt köztünk, így azt is kitudom venni, hogy siet. Úgy tűnik híre ment az érkezésemnek, és máris küldték a feljebbvalót, hogy simítsa el a dolgot.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatnál tovább tartott a meglepettségem, mikor Gloria nővér tűnt fel a démonok között. Amikor nem épp az inkvizítori énjét adta, úgy mindig is szimpatizált a kultistákkal, valamint azt a megoldást kereste, hogy minél kevesebben halljanak meg. Természetesen ez még nem volt egyenlő azzal, hogy démonokat fogad a kertjébe, de így utólag könnyű volt látni a kapcsolatot. Persze az is lehet, hogy nem ő az elöljáró itt, ám abban az esetben tökéletes szolgát talált, bárki is legyen az.
Gloria. Nem lenne előnyös továbbra is a mogorva inkvizítor képét fenntartanom. Eddigi kalandjaink során legtöbbször jóakaratú és viszonylag kedélyes voltam a közelében, ezen az általa kialakított képen pedig nem szeretnék változtatni. Félre kell tennem az eddigi undoromat, frusztrációmat, és újra felvenni a mosoly álarcát. Hirtelen változásom oka sem csoda, hiszen megláttam őt, a jó barátot, akivel már annyi feladatot végig küzdöttem. Azért persze nem neheztelhet rám, hogy a démonokra továbbra is haragszom kicsit a látszat kedvéért, hiszen tudja, hogy inkvizítor vagyok.
- Gloria nővér. Örülök a találkozásnak. – biccentek egyet apró mosollyal az arcomon. Meggyötörtnek tűnt, amit ebben a helyzetben nem is csodálok. Tagadhatatlanul jólesett volna az engem megillető titulus, ám az eddigi személyiségemhez nem illett volna. – Önnek csak Johannes atya, ahogy az oly sok közösen végigküzdött csata során mindig is. – Húztam ezúttal szélesebbre a számon a mosolyt. – Az tökéletes lenne, nem csak hogy most járok itt először, de nem is igazán hallottam még erről a…kezdeményezésről. – nézek körbe látványosan, hogy legalább ennyi megmaradjon az inkvizítori énemből.
Nehéz volt nem rávillantanom a szemem a démon morgására, de erőt vettem magamon, és megálltam a dolgot. Nem tudom mennyit értem volna el a nézésemmel, ám Gloria nővéré felettébb hatásos volt. Úgy tűnik ha nem is feltétlenül a vezérük, de jól ismerik már, és adnak a szavára. A démonok egy Egyházi szavára? Vagy átverik, vagy Gloria számukra is megvillantotta az inkvizítori személyiségvonásait. Odalépek a nővér mellé, és várom, hogy mutassa az utat, had ismerjem meg jobban ezt a szemétdombot. Természetesen ha, nem felejtek el érdeklődni.
- Mi történt a nővérrel a Joanesburgban történtek után Azóta nem hallottam Önről.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Melegség költözött a lelkembe, amikor az atya, vagyis mostmár püspök felelevenítette a közös megbízásainkat. Valóban sok mindent éltünk már át együtt, és minél inkább váltunk összeszokott csapattá, annál szívesebben küldtek minket újra közös utakra. Nem bántam. Az inkvizitor rászolgált a bizalmamra a harcban az éles eszével és a hatékonyságával. Nem volt egy fényes páncélú lovag, a módszerei talán megkérdőjelezhetők voltak, de mindenképpen hatékonynak tartottam. Elintézte a munkát ahogyan kellett fölösleges vérontás és hősködés nélkül. Mostanra az életemet is rábíztam volna, és reménykedtem benne, hogy talán ő is hasonló jóindulattal viseltetik irányomba.
Azon viszont cseppet sem csodálkoztam, hogy tartózkodóan viselkedik a démonok közelében, a hangja kimért volt, a tekintete és a tartása pedig folyamatos készültségről árulkodott. Ez természetes reakció volt, és pont azon dolgoztam, hogy a dolgok idővel másképp legyenek. Én is igyekeztem és a démonok is igyekeztek, az pedig, hogy Johannes atya egyáltalán eljött feltételezett némi nyitottságot az irányukba. Ez számomra egyelőre teljesen elegendő volt.
- Azon nem csodálkozom. Azt hiszem a Katedrálisban egyelőre maguk sem tudják, hogyan álljanak is hozzá a programhoz. Úgy pedig nem is tudhatják, hogy mit mondjanak róla akár a püspököknek, vagy az egyszerű plébánosoknak. Jöjjön. - indultam el a falu belseje felé. A démonok még mindig bizalmatlanul méregették Johannes atyát, de nem menekültek fejvesztve így, hogy velem látták. Még mindig nem tudtam, hogy mennyire bíztak meg bennem, de jó úton haladtam és ebben Ormendhal hercegnő is a segítségemre volt. Elmondta, hogy mit vállaltam volna értük még azon túl is, hogy napokat raboskodtam az Ordo Malleus börtönében, és a tettek mindig többet jelentettek a szavaknál.
- Joanesburg után kaptam egy rövid eltávot a frontról, meglátogattam a családomat, amikor pedig visszajöttem, nem sokkal az után történtek a dolgok. - mutattam körbe, utalva a démonfalura. - Corona priorissza bízta rám a feladatot, hogy gyűjtsem össze démonok egy szétszóródott csoportját, vagyis akik megmaradtak belőlük… Tudja, ők azon kevesek, akik úgy döntöttek lemondtak a bűnről, és megpróbálnak a megváltás útjára lépni, de persze az Ordo Malleusnak nem volt elég. Annak a vérszomjas kegyetlen bagázsnak akik csúfot űznek Isten szeretetéből semmi sem elég. - meg sem próbáltam leplezni a haragot és a keserűséget ami a szavaimból kicsengett. Nagyon igyekeztem nem gyűllni őket, könyörögni az úrhoz, hogy adjon elég erőt a megbocsájtáshoz, de egyelőre még nem voltam rá képes. Pedig látja a lelkem, hogy próbálkoztam. Vettem egy nagy levegőt, hogy folytassam a történetet. - Elűzték őket a tornyukból, nagyrészüket lemészárolták, akik pedig maradtak három csoportban tengődtek otthon és remény nélkül, ráadásul a többi démon is fenyegette őket, hogy majd újra rendes démonokat faragnak belőlük. Az egyik csapatot onnan hoztam ki. A másik csapatot néhány rom közül, elhalászva egy malleus-os tiszt orra elől… A harmadik esetben már csak a hercegnőjüket kellett meggyőznöm. De nem akarom túl bő lére ereszteni, a lényeg a lényeg, hogy az egész egy nagy átverés volt. Nem integrálni akarták őket, hanem megkínozni és meggyilkolni. Valahol elakadt az információ, legalábbis ez a hivatalos álláspont de én még mindig meg vagyok róla győződve, hogy megsértették a szentatyát, a rendemet, a priorisszát és engem a szándékos megtévesztéssel. Szerencsére voltak, akik mellém álltak, és nem küldtek máglyára. Nem volt sok híja. Így most Szent Brünhilda rendjének kell megvalósítania a tervet, ami valójában sosem létezett, és mivel egyelőre csak engem fogadnak el, hát itt vagyok és szolgálok. - mosolyodtam el végül fáradtan. Büszke voltam arra, amit végül itt létrehoztunk. Volt olyan ár, ami túl nagy lett volna ezért, de amennyit fizettem érte, az a közelében sem volt annak. Megdörzsöltem a karom a ruhám hosszú ujja alatt. Csak fantomfájdalom volt, néha még éreztem a bizsergést és az égő fájdalmat, ahogyan a sav szétmarta a bőrt és a húst. És az talán még mindig semmi volt a börtönhöz képest. Talán szerencsém volt, hogy a kínzó rémálmok még annál is rosszabbak voltak, így nem köszönt vissza a sötétségben tltött néhány nap. Lassan megérkeztünk egy üres térre, ahol éppen egy épület kereteit ácsolták fából.
- Itt lesz a közösségi ház. Most a szabad ég alatt tartjuk a foglalkozásokat, de amikor eljön a tél az már nem lesz kellemes. A háborúdémonok elméletileg képesek tüzet gyújtani, de a bűn nélkül egyetlen csepp varázserő sincs bennük, így maradunk a hagyományos módszereknél. De most meséljen ön! El sem tudom képzelni mennyire lefoglalhatják a püspöki teendők…


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Én sem nagyon dicsekednék azzal – semmilyen szinten -, hogy az eddig eretneknek, és égetni való söpredéknek – megjegyzem jogosan – kikiáltott démonokat hirtelen a Katedrális szomszédjába költöztetik. Programként emlegeti, nem hirtelen jött ötlet tehát. Már ez a néhány mondat is sok kérdést vetett fel bennem, helyette azonban hagytam, hogy tovább meséljen, miközben az úgynevezett faluban vezet végig.
Család. Nem volt tehát árva, vagy kidobott gyerek, sőt, ha arra használta a Joanesburgi nehézségek után az eltávját, hogy családot látogasson, nagy valószínűséggel nincs is túlságosan rosszba velük. Érdekes lehetne kideríteni, hogy kik is a szülei, de nagy valószínűséggel egyszerű falusi parasztok, akik nem akarták, hogy éhen haljon a lányuk. Pedig férjhez is adhatták volna, nem jártok volna rosszul azzal, ha összeszednek neki egy gazdagabb alakot. Elvégre a nővér csinos volt (ezt még az egyházi öltözete sem tudta elfedni) így lett volna esélye arra, hogy valaki szemet vessen rá – nem csak ő járt volna jól, de még a családját is tudná támogatni. Ez már azonban a múlté, hiszen az Egyháziak büszke sorát gazdagítja – amennyiben csakugyan igazat mondott, és nem egy eltitkolt szeretőt ment meglátogatni.
Bármennyire is illett volna tehát hozzá, nem az ő ötlete volt. Corona priorisszának tehát nem elég, hogy a Katedrális éves borfogyasztásának a feléért is ő felel, még a démonok megszelídítésének csodálatos ötlete is ki kellett pattannia a fejéből. Persze, ha valóban jó indok (például az Egyház pozíciójának megerősítése, vagy a Déliek elleni bevetésük) vezérelte ezt az ötletet, úgy félre tudom tenni az utálatomat egy darabig, de még túl kevés az információm ahhoz, hogy ezt eldöntsem.
Szétszóródott csoport, lemondtak a bűnről, és Ordo Malleus. Kettő stimmelt, a harmadik pedig elképzelhető: annak ellenére, hogy nem végeznek félmunkát, nem is vadászhatnak le mindenkit, aki a szélrózsa különböző irányaiba menekült. Kár. Sok új dolgot nem tudtam meg, viszont ez a kevés – és az, hogy a nő szájából hallottam – elég volt ahhoz, hogy elültesse bennem a gyanú szikráját. Természetesen ezen elmélkedve se feledkeztem el megértően bólogatni, miközben a rendet szidta.
- Valóban kifejezetten agresszív társaság. Nem volt még szerencsém  – húztam el picit a szót – velük dolgozni, de ezek alapján nem is szeretnék. Vannak akik egészen különösen értelmezik Isten szeretetét…bár ezt nem túl meggyőző az én számból hallani. – néztem magam elé egy pillanatra, majd újra szét a táborban.
Kíváncsi voltam egy ilyenre hogyan reagál, hiszen nem egyszer látott már gyilkolni, valamint nyilvánvalóan tisztában volt az inkvizítorok munkakörével is. A kérdés mégis az volt, hogy az eddigi kedvesség, amit előadtam, mennyire fogant meg benne.
Az Ordo Malleust tekintve nem igazán okozott szívfájdalmat a munkastílusuk, mindössze nem egyezett az enyémmel. Azok alapján, amit tudtam róluk, egy dologra voltak képesek: elpusztítani a megadott célpontot, ezt azonban tökéletesen teljesítették. Eddig.
Tornyukból, hangzott a nővér szájából, amit nem sokkal később a hercegnő szó követett. Ahol én jártam, az is egy torony volt, hercegnővel. Igen, biztos vagyok benne, hogy egy hercegnőt emlegettek. Ezután már nem tudtam mivel megcáfolni azt, hogy ezek az „én” démonjaim. Őket kellett volna elpusztítania a rendnek. Megértem én, hogy nem futhatnak minden irányba a démonok után, annál azonban kissé professzionálisabbnak hittem őket, mintsem hogy három csoportban is megszabaduljon egy falunyi démon a kezeik közül.
Dühös voltam rájuk, és ezt nem is próbáltam leplezni, ahogyan a nővér a vádjait sorolta ellenük. Persze az indok nem ugyanaz volt mint számára, de elkönyveltem magamban, hogyha bármikor is összetűzésbe keverednék velük, vagy szükségem lenne egy szövetségesre ellenük, lesz kihez fordulnom. Ennél azonban most sokkal fontosabb kérdésekkel kellett törődnöm. Felismernek a démonok? Nagy valószínűséggel nem. Valkával és még két másik démonnal beszéltem huzamosabb ideig, ám ők sem biztos, hogy megjegyezték az arcomat – főleg nem úgy, hogy ezúttal püspöki öltözetben vagyok jelen. Nem kétséges azonban, minél hamarabb el kell innen mennem, még mielőtt megemlítenék Gloria nővérnek, hogy én adtam parancsba egy hordányi jámbor (mintha létezne ilyen…) kiirtását. Ez volt a másik kérdés. Rájöhet vajon? Én tettem őket felelőssé a faluban történt rontásokért, így tehát közvetetten az Ordo Malleust is én szabadítottam rájuk. Valahol biztos van róla feljegyzés. Megsemmisíttetem. Megéri? Ha híre megy annak, hogy valaki piszkált az iratok között, az talán újra felhívja a figyelmet az épp lecsendesülőben lévő ügyre, amit senki nem akar már zargatni. Később mérlegelek, most már oda reagálnom kell a konkrét történetre is, hiszen mindeddig csak apró bólogatásokkal nyugtáztam, amit mond.
- Szörnyen hangzik, és az is, hogy végig kellett mennie ezen az egészen. Ügyes – mondtam ki tömör utálattal a szót – trükk volt ez tőlük, hogy ne nekik kelljen a démonok után eredni, hanem összetereljék őket a mészárláshoz. – Volt tehát esze az Egyháznak, mindössze egy túlbuzgó apáca elrontotta. Nem tudom ki lehetett a pártfogója, hogy ezt az egész tervet képes volt végigverni az Egyház bürokráciáján. – Honnan tudta? – kérdeztem egy sóhajtás után lassan, mint aki maga sem akarja elhinni. – Honnan tudta hogy bízhat bennük – mutattam körbe – és nem csak valami nagyobb szabású terv miatt készülnek átverni önt? – adtam hangot kétségeimnek. Ez mintha megöntözte volna bennem a Valka által elvetett magot. Persze nem annyira, hogy valóban elkezdjek kételkedni a démonok teljes mértékű romlottságán, ahhoz azonban eléggé, hogy valamikor elmélkedjek rajta egy kicsit - azonban semmiképp nem egy ilyen beszélgetés közben.
Kifejezetten negatívan érintett volna, ha a máglyán végzi. Hasznos volt számomra csapattársként – még ha meg is voltak a hibái, lehetett úgy kezelni őket, hogy ne hozzanak túl nagy hátrányba -, valamint ezután talán szövetségesként is hasznos lehet valamikor a jövőben. Kezemet a vállára téve állítottam meg a séta közben egy pillanatra.
- Ha legközelebb máglyára készülnek hurcolni Önt, kérem találjon módot arra, hogy értesítsen. Biztos vagyok benne, hogy tudok majd segíteni. – mondtam komoly arccal, majd tovább indultam. Biztonságos volt az ajánlat, hiszen ha segítek neki, akkor nyilván jó okom lesz rá, ha pedig nem, úgy egyszerűen csak követtem az egyházfegyelmet.
Nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan a karját dörzsölte, talán a feladat közben szerzett sérülés nyomait viselte még - ami meglepő lenne, hiszen apáca, meggyógyíthatta volna magát.
Közösségi ház. Ezeknek. Szörnyű lenne, ha az egyik éjjel lángra kapna… Nem volt kérdés, hogy továbbra is jópofát vágok az egészhez, de ez is ugyanolyan mint a többi – szégyenletes. Hagyom még kicsit, hogy körbevezessen, aztán majd megpróbálom meggyőzni, hogy a püspöki palotában folytassuk ezt az egész beszélgetést. Ott nem csak megtudhattam volna a részleteket is a démonokról, de feltehetem volna neki azokat a kérdéseket is, amik már a korábbi küldetéseink óta foglalkoztatnak, különösen is a néha-néha különösen is agresszívvá váló természetével kapcsolatban.
- Tehát ha nem követnek el bűnt, úgy teljesen legyengülnek. – foglaltam össze, mintha új lenne – Tudnak mást tenni, mint várni Krisztus Urunk visszatértét, vagy nincs garantáltan rövid kiút számukra? – néztem újra körbe.
Kérdésére óvatosan felnevettem. Kifejezetten élveztem az új hatalommal járó munkakört is, aminek az irányításába sokkal inkább volt lehetőségem beleszólni, mint amíg mindössze inkvizítor voltam. Nem kell azonnal ugranom, ha valamelyik Isten háta mögötti faluban van egy babonás vénasszonyt épp megégetni készülnek. Ugyanúgy örömömet leltem a különböző fogadásokban vagy épp különböző eseményeken, amin püspökként részt vehettem – arról nem is beszélve, hogy a saját előmenetelemhez mennyivel inkább hozzátudtam ezzel járulni.
- Papírmunka, még két írnok mellett is. Valóban, Cinderwald után szinte minden időm a hivatalba lépéssel ment el, és az ilyenkor szokásos ügyek intézésével. Semmi olyan, amivel untatni szeretném Önt. – zártam rövidre, hiszen amiről beszélhetnék, az valóban igencsak unalmas lenne így. – Most pedig hogy lett egy kis lélegzetvételnyi időm, úgy döntöttem megnézem hogy mi ez az egész. Kellemes meglepetésben részesültem, mikor Önt találtam itt. – fejeztem be széles mosollyal, majd körbenéztem, hogy ezután merre akar vezetni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Isten szeretete egy inkvizitor szájából valóban ellentmondásos volt. Védeni az embereket a sötétség erőitől és az Egyházat az eretnekségtől, ez volt a hivatásuk, ám a módszereik valóban megkérdőjelezhetők voltak. Érdekes, hogy régen ezen nem gondolkoztam el sosem. Adottnak vettem, hogy amit az Egyház és a szentatya mond, az évszázados gyakorlat úgy volt jól, ahogyan volt, m most… A fehér elszürkült a fekete kivilágosodott. Olyan időket éltünk, melyben számot kellett vetnünk önmagunkkal, a saját lelkünkkel és felülvizsgálni az eddigi gyakorlatainkat. Visszatérni Krisztus igéjéhez a sok rárakódott sallang alatt. Ezt mondják a protestánsok is, így soha nem mertem volna így megfogalmazni a gondolataimat, ám a módszer, amivel ők ezt megpróbálták véghez vinni romlott volt és erőszakos. A vérrel öntözött út sosem vezethetett Istenhez. Johannes atyát voltaképpen nem ismertem. Láttam már cselekedni gyorsan és határozottan, aki a cél érdekében nem riadt vissza attól, hogy ölnie kell. El kellett volna ítélnem ezért, ugyanakkor tudtam, hogy mindenkit nem lehet megmenteni. Nem állhattunk ki Aedan és a nekromanták elé, hogy lássák meg az Úr szeretetét és térjenek meg. Kiröhögtek volna minket, utána pedig leölnek, mint egy disznót, és ugyan ez volt a helyzet Xaphan kultistáival is. Vagy mi öltük meg őket, vagy ők minket. Szomorú farkastörvények voltak ezek.
- Miért választotta a szent hivatalt, atyám? - kérdeztem hirtelen. Tudtam, hogy csak a legígéretesebb novíciusoknak ajánlották fel a továbbképzés lehetőségét, de lehet, hogy nem is akart egy falu papjaként prédikálni egész életében. Aki Krisztus katonája akart lenni, az viszont többnyire a keresztesek sorait erősítette. Johannes atyával már elég sok közös megbízás volt a hátunk mögött, így talán nem volt túlságosan tolakodó a kérdésem, és reméltem, hogy ő sem lát kivetnivalót abban, ha szeretném kicsit jobban megismerni.
A kérdése, hogy honnan tudtam, hogy nem vernek át nevetésre késztetett. Teljesen jogos és ésszerű volt a feltételezés, hogy a démonok megpróbálnak minket becsapni már az első perctől kezdve, akár azért, hogy többé n vadásszunk rájuk, akár azért, hogy a hatalom közelében legyenek és kiépíthessék a saját hálózatukat. Igyekeztem hát a legjobban megfogalmazni a választ, hogy ne hangozzak sem naívnak sem ostobának, mégis igaz legyen. Nehezebb feladat volt, mint amilyennek elsőre tűnt.
- Bizonyosságom sohasem lesz. Lehetséges, hogy egy nagyszabású összeesküvés kellős közepén állok eszközként, akit a jószándékánál fogva rángatnak. Ugyanakkor a szenvedésük valódi. Ezt meg tudja mondani az, aki elég szenvedőt látott már életében. - mosolyodtam el végül halványan. - Hogy lemondtak a bűnről az is tisztán látszik. Nagy erő kell ahhoz, hogy az éhező visszautasítsa a neki kínált tál ételt. Ezeket akkor is láttam, amikor először találkoztam velük, és látom most is. Más nem számít.
Nem lehettem biztos benne, hogy értette, mire gondoltam, de reméltem, hogy rákérdez, ha így van. Az ajánlatára mosolyogva bólintottam. Őrültem, hogy ilyen szövetségesem lehet. Sosem ártott még valaki, aki elég magas pozícióban volt ahhoz, hogy segítsen, még ha ki is derült, hogy többen álltak mellettem, mint gondoltam. Szerencsémre az Ordo Malleus nagymestere nem volt teljesen ostoba. Nem csinált volna belőlem mártírt. Csak annyi volt a dolgom, hogy biztosítsam, hogy az legyek ha esetleg mégis meghalnék. Addig mondhatni biztonságban voltam.
Már a közösségi ház előtt jártunk, mikor jött a következő kérdés. Hogyan is működik az üdvözülés. Ez engem is érdekelt, de még nem találtam rá kielégítő választ. A démonok sem tudták, és az egyházi iratok sem számoltak be soha hasonlóról.
- Rövid kiút biztos nincs. Az egyikük, Vaeria ötven éve él csábdémon létére cölibátusban és még mindig itt van. Talán itt lesznek az utolsó ítéletig. Nem tudom. De mind szeretnénk tanúi lenni a csodának, amikor majd megtörténik, és a legkitartóbbak elnyerik az üdvösséget. Addig nem tehetnek mást, mint tűrnek.
Szomorúnak tartottam ezt a sorsot, és tiszteltem őket, amiért ezt vállalták. Mindannyiukat. Volt a fejemben még egy mód, amivel lerövidült volna a szenvedésük, az pedig pont az volt, amit az Ordo Malleus tett volna velük. Ha mártírhalált halnak a máglyán, vagy a puska golyója által, akkor valószínűleg a mennybe kerültek volna és megszabadultak volna a szenvedéstől. Ez szintén olyan dolog volt, amit sem nekik sem másoknak nem fejtettem még ki. Újra és újra emlékeztettem magamat arra, hogy Isten az élet mellett állt, és hogy a halál és a gyilkosság sosem vezethetett őhozzá. Kellett legyen más út, és csak ő döntheti el, hogy ezek a démonok mikor vezekeltek már eleget a bűneikért.
Végül rátértünk Johannes atya új püspöki feladataira. Valóban elég unalmasnak hangzott, így helyben hagytam, hogy nem akart a részletekkel untatni.
- Nekem is kellemes meglepetés volt, hogy ön jött el meglátogatni, és főleg, hogy püspöki teendői mellett szakított időt ilyesmire.
Tovább vezettem a közösségi háztól a kis térre, ahol felállítottuk az üstöket. Előttük már sorban álltak a démonok a tányérjaikkal, Vaeria talán most kezdte el kiporciózni a levest. Elégedetten néztem végig rajtuk, és a renden, ahogy mindenki türelmesen várt a sorára.
- Megkínálhatjuk levessel? Nagyrészt én főztem, ezzel foglalatoskodtunk, mikor megérkezett. Bár a fejfájás tudom, hogy nem hozza meg az étvágyat. - az első napokban egyáltalán nem ment. Most sem kívántam semmit, de tudtam, hogy nem gyengülhetek le én is. Korábban is vékony alkatom volt, de mióta itt dolgoztam még tovább fogytam, a csuha alatt csemballózni lehetett volna a bordáimon.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Kérdése ugyan hirtelen jött volt és váratlan, ám ha belegondolok nem érthetetlen. Sok feladatot végeztünk már el együtt, ám ilyenkor soha nem volt lehetőség az igazi beszélgetésre: vagy az aktuális feladat miatt, vagy mert épp az életünk forgott veszélyben. Nem csoda tehát, hogy meg akart ismerni, ahhoz pedig ez tökéletes kérdés volt. Mi legyen azonban a válaszom? Értelemszerűen nem lehetek őszinte, és mondhatom azt, hogy azért, mert egy inkvizítornak sokkal több lehetősége van a magasabb rangokra való felemelkedéshez, mint egy falusi prédikátornak. Az Egyház szinte bárkit felvett a szemináriumokba, ha megvolt hozzá az esze, utána pedig semmi olyan elvárás nem volt az inkvizítorokkal szemben, amit kellő szorgalommal ne lehetett teljesíteni.
Így végig gondolva azt, hogy mit ne mondjak, ideje kitalálni a valós feleletet is. Sokszor kellett már erről hazudnom, ám általában csak alkalmi kapcsolatoknak – a nővér azonban nem csak hogy hosszútávú ismeretség volt, de eszes is. Míg az ostobák szinte bármit elhittek, úgy nála valamiféle épkézláb és kielégítő válasszal kell előállnom. Dörzsölgetem kicsit az állam, mielőtt belekezdenék, ám szép lassan csak megindulnak belőlem a szavak.
- Ha őszinte akarok lenni, akkor nem tudom. Persze ez egy nagyon olcsó válasz. - nevetem el magam - Egyszerűen csak hagytam megtörténni a dolgot, és miután az atyák csak buzdítottak rá, igent mondtam az ajánlatra, amit a szemináriumban adtak – utólag visszagondolva már nem tudom, hogy lehetett e volna egyáltalán választásom. – húzom féloldalas mosolyra a ajkaimat. – Természetesen azóta sokat gondolkodtam ezen, és általában egy irányba futnak ki ezek az elmélkedések. Remélem nem érti félre, ám nem tudom elképzelni magam egy egyszerű falusi papként. Annak az életnek is meg van a szépsége, ám nagy valószínűséggel egy év alatt beleőrülnék a heti rutinba. – tartok egy lélegzetvételnyi szünetet. – Nem mintha ennek a szolgálatnak nem lennének meg a maga nyűgjei, vagy nehéz döntései – pillantok itt le a még püspöki öltözékben is oldalamon lógó kardra -, ám itt legalább lassabban őrülök meg. – zártam le a mesedélutánt egy viccel, keserűen elkacagva magamat. Így belegondolva, talán az igazság egy részével ajándékoztam meg. Ha ugyanazzal az előnyökkel kecsegtetne a papi hivatás, mint a mostani, csakugyan képes lennék hétről-hétre ugyanazt tenni, egy eldugott kis faluban, élve a papok tipikus életét?
Mi az Ön története? Hogy lett apáca? – kérdezek vissza, hiszen ha eddig talán még tolakodónak is éreztem volna a kíváncsiskodást, az ő kérdése szinte már feljogosított arra, hogy én is feltegyem.
Kacagása meglepett. Túl sokan kérdezték volna már, vagy valamiféle komikus gondolatsort indított el a fejében? Nem palástolom egy pillanatra az értetlen nézésemet, ám amikor elkezdi a válaszadást, visszaváltok az eddigi, semleges arckifejezésre. Úgy tűnik valóban elhiszi, hogy ezek a kétlábonjáró eretnekségek képesek az üdvösségre. Semmi értelme nincs annak, hogy az ellenkezőjéről próbáljam meggyőzni, vagy hogy hibát keressek az egészben, hiszen úgy egészen biztosan rövid életű lenne a „barátságunk”, azt azonban sem ő, sem én nem várhatom el egy inkvizítortól, hogy ennyi elég legyen a további aggályaim elnyomására.
- Sajnos a valódi szenvedés még nem jár együtt a jó szándékkal. Elég csak arra a számtalan banditára vagy gyilkosra gondolni, akik szegénység vagy éhezés miatt térnek rá a rossz útra. Így pedig ez a szenvedés nem garantálja a hátsószándékot, vagy egyéb, pusztító tervet. Mindenesetre Ön ismeri őket… - szabadkoztam gyorsan. Nem volt ugyan teljesen reakció arra, amit ő mondott, és nem is állta meg teljesen a helyét, ahhoz azonban tökéletes volt, hogy a kellő hitetlenkedést és kötekedést kifejezze, amit adnom kell, hogy hiteles maradjak.
Még hogy nincs rövid kiút. Egy golyó vagy egy máglya, mindkettő tökéletes és gyors megoldásra vezetne ezekkel az átkokkal kapcsolatban. Ugyan annyira nincs garancia a siker iránt az életben tartásukkal szemben sem, minthogy megöljük őket, csak azzal az aprócska teherrel lenne kevesebb rajtunk, hogy léteznek.
- Nem hinném, hogy túl sok kutatást végeztek volna a szóterológia területén a démonokra vonatkozóan. – jegyzem meg. A pontosabb megfogalmazás talán az lenne, hogy azok már rég máglyán végezték. – Mindenesetre céltalan és végtelen szenvedésnek tűnhet így a létezés a lelkükben…bizonyos szempontból talán annyira nem is különböző az emberitől… - tettem még hozzá elgondolkodva. Ha a démonokkal kapcsolatos tanítását nem fogadta el az Egyháznak, vajon hány van még? Kitudja, ez az apró megjegyzés talán elég lesz ahhoz, hogy megossza velem kételyeit.
Közösségi ház…máshol ezeket démontanyának nevezik, és teljesen jogosan. Körbenéztem és bólintottam néhányat, szerencsére nem sokáig állomásoztunk mellette. Térre hasonlító részhez jutottunk, ahol épp a vályút állították fel ezeknek. Meglepő módon képesek voltak arra, hogy civakodás vagy tömegverekedés nélkül várjanak a sorukra…néhány ember képtelen erre. Persze miért is lepődöm meg. A kutyát is lehet idomítani, és ők is pontosan így várnak arra, hogy ételhez jussanak.
- Egy barátra bármikor. – villantottam meg a legkedvesebb mosolyt, amire csak képes voltam ennyi démon között. – Nagyon türelmesek. – néztem végig én is a társaságon, az ajánlatára pedig rövid gondolkodás után megráztam a fejem. – Szinte véteknek érzem a nővér főztjét visszautasítani, de képtelen vagyok most enni. Sokat voltam már démonok közelében, ám így, hogy ennyien vannak egy helyen, elég erős fejfájást és rosszullétet vált ki, bár gondolom önnek nem kell mesélni erről. Mindenesetre szívesen vendégül látnám Önt az új lakhelyemen egy ebédre, amennyiben velem tart. – teszem fel az ajánlatot, mindenféle trükk, vagy meggyőzési taktika nélkül - szinte biztos vagyok abban, hogy igent fog mondani, úgy pedig felesleges lett volna bármit is használni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Valójában teljesen érthető és emberi volt Johannes atya válasza. A legtöbbek életében nem volt magasabb cél, és amikor bekerülnek a szemináriumba - jórészt gyermekként - akkor csak nagyon keveseknek fordul meg a fejében, hogy eretnekeket és boszorkányokat akarnak majd üldözni, embereket kínozni és megvédeni az igaz egyházat. Csak történnek velük a dolgok, ahogy történtek a püspökkel is. Ráadásul abban is volt igazsága, hogy nem mindenki volt alkalmas falusi prédikátornak, a nagyobb mozgástér, a lehetőség a cselekvésre és főleg a változtatásra sokak számára volt vonzó.
- Igazából értem magát. Örülök, hogy így döntött és itt van. Egy Isten háta mögötti faluban nehezen érhetné el, hogy változtasson a dolgokon amik nem működnek jól. - mosolyogtam rá. Ezek után már teljesen várható volt, hogy ő is rákérdez az én történetemre. Valaha szégyelltem, amiért idejöttem, de már nem teszem. Sokaknak adott erőt a történetem, akik kétellkedtek a saját hitükben vagy az elhivazozzságukban. Én voltam a bizonyíték, hogy Isten akármikor rátalálhat az ember lányára, az elhívás történhet akkor is, amikor már beléptünk az Egyház kötelékébe. A valódi kérdés az, hogy utána mit kezdünk vele.
- Nem tetszett a férj akit választottak nekem. - válaszoltam nevetve, de tudtam, hogy hosszabb kifejtés szükséges, hogy értse a dilemmát.- A nevelőapám von Blumenfeld báró. A birtokai a Westerwaldtól egészen a nyugati tengerig húzódnak. Sajátjaként nevelt fel, és imádkoztak anyámmal, hogy ne látszódjon, hogy nem ő a vérszerinti apám, de Istennek más tervei voltak. Ezen a rangon egy nőnek akkora az értéke, amennyire jól férjhez tudják adni. Egy fattyúnak ez az értéke igen kicsi. Szóval amikor nagy nehezen találtak nekem egy férjet egy idős özvegy gróf személyében, ők már ennyinek is örültek. - a hangom végig tárgyilagos volt, nem volt benne sem harag sem keserűség. Azon már régen túl voltam, pont ahogy a szégyenen. - Így végül úgy döntöttem, hogy a zárda jobb hely lesz nekem, ráadásul így nem hozok szégyent a nevelőapámra sem. Ritka az ilyesmi, de én mindenkinél jobban tisztelem és szeretem őt azért, ahogy velem és az anyámmal bánt. A viszonylag tekintélyes hozományom pedig így az egyházé lett. - fejeztem be végül egészen őszintén. - Remélem nem okoztam Önnek ezzel csalódást. Nem mindenkinek mutatja meg azonnal a hivatását Isten, néha várni kell rá amedig megfelelőnek ítéli a pillanatot.
Számomra eljött már ez a pillanat. Kíváncsi voltam, hogy ezek után mit gondolhatott rólam. Túl sok mindent éltünk már át együtt ahhoz, hogy csak ez alapján ítéljen meg, így reménykedtem benne, hogy nem lettem kevesebb a szemében. Nagyon szomorú lettem volna ha mégis.
A szenvedéssel kapcsolatban igaza volt, de nem egészen értette a különbséget a banditák és a démonok között. Vagy ha értette is a párhuzama akkor is hibás volt. De nem bántam. Ha már beszélgettünk róla akkor volt lehetőségem türelemmel és szeretettel elmagyarázni neki a lényeget, ahogy én láttam. Rá kellett lépnünk az elfogadás útjára, de az nem létezhetett megértés nélkül. Ahogy egyre többet beszélgettem a démonokkal úgy jöttem rá, fokozatosan, hogy mennyire keveset is tudtunk róluk, anélkül pedig hogy érthettük volna őket? Az alapoktól kellett mindent elkezdenünk.
- Az éhező akiből bandita lesz nem önként választja a szenvedést. Beleszüleik egy helyzetbe amivel próbál kitörni a rossz módszerrel. De itt más a helyzet. Ezek a démonok bűnben születtek bűnös vágyaktól hajtva, amiket cseppet sem nehéz kielégíteni. A szenvedésük, hogy nem elégítik ki ezeket a vágyakat önként vállalt, és az önmegtartóztatás cseppet sem egyszerű. - magyaráztam. Szerencsére a következő szavai már azt sugallták, hogy talán megértett, hogy miért is egyenlő ez így nekik a földi pokollal.
- Most itt a lehetőség azokra a kutatásokra. De Istennek meg kell könyörülnie rajtuk idővel. Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Mi ennél szerenscésebbek vagyun, hiszen az ember ha úgy éli le az életét, akkor a mennyek várnak rá az rök szenvedés helyett. - néztem rá bíztatón. Tekintetem végighordoztam a szépen sorban ételre váró démonokon. Már megszoktam, hogy velük egyek de megértettem, hogy Johannes atyának elvette az étvágyát a folyamatos fejfájás. Sajnos az ajánlata túlzottan csábító volt. Elkölteni egy ebédet kényelemben és émelygés nélkül… Ennyit émg talán meengedhettem magamnak.
- Köszönöm a meghívást, elfogadom. - válaszoltam végül, majd gyorsan odaléptem Vaeriához, hogy megbeszéljem vele a dolgokat. Estére itt leszek. Nem marad el semmi csak kicsit hagyom őket magukra. Nem lesz semmi baj. Végül visszamentem Johannes atyához, és bólintottam, hogy indulhatunk.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Változtatni a dolgokon. Meglepően pontosan rátapintott a nővér, talán anélkül, hogy sejtené. Sőt, bizonyos szempontból megközelítve tökéletesen eltalálta a változtatás tárgyát is: nem volt az úgy jól, hogy egy boldogtalan senki legyek és maradjak. Persze ő nyilván nem erre gondolt. Változtatni a dolgokon, amik nem működnek jól. Érdekes…nem emlékszem, hogy mikor lett volna olyan, amin változtatni akartam és nem kapcsolódott a fenti kategóriához. Ez rossz lenne? Hiszen csak megvannak a céljaim, amiért küzdök – ahogyan ő is, ezeknek a kutyáknak a betelepítéséért.
- Gyakran innen is az. - bólogatok hogy kifejezzen az egyetértésem és a figyelmem, majd látványosan körbenézek – Bár úgy érzem ezt Önnek nem kell magyaráznom. - Persze erre válaszolhatja azt, hogy hiszen működik a változás, csak tenni kell érte, az azonban újabb érdekes  szálat indít el.
A története kifejezetten meglep. Talán akkor sem tudnám teljesen elrejteni ezt az arcomról, ha akarnám, ám így, hogy készakarva engedek ki egy kicsit, biztos vagyok benne, hogy észre fogja venni – ez persze nem baj, fontos, hogy embernek tartson, akinek bizony vannak érzései. Egy báró, méghozzá nem is akármelyiké, még ha a név nem is mond túl sok konkrétumot, a tetemes földmennyiség igen. Ha ezt korábban tudom, másképp bánok a nővérrel – aminek talán nem is lett volna jó vége, így belegondolva. A mostani kapcsolatot eléggé pozitívnak élem meg közöttünk, tehát így van ez jól.  Mit jelent azonban számomra ez a kapcsolat? Az Egyházba vonulással ugyan valamelyest elszakadt a családjától, de a gyermek mindig is gyermeke marad a szülőnek, ha pedig egyszer szívességre lesz szükségem a „megmentettem a lányát a haláltól” igencsak erőteljes érv lehet. Persze a legjobb egy személyes bemutatás lenne, azt azonban hosszútávra tekintve kell kitervelni.
Ezektől azonban egy pillanatra eltekintve, maga a történet egy igencsak érdekes kérdést vet fel bennem. Ha csakugyan annyira tisztelte és szerette az apját, mint állítja, akkor miért nem hajtott fejet az akarat előtt és ment hozzá az idős grófhoz? Ezt azonban jobbnak látom nem feszegetni, hogy továbbra is fennmaradhasson ez az igencsak gyümölcsöző kapcsolat kettőnk között.
- Az apja jó ember. - jelentettem ki egy kis csönd után, hogy kellően fenntartsam a feszültséget, majd folytattam – Pál, Szent Ágoston…azt kell mondjam, hogy Ön még a fiatalabbak közzé tartozik. - mosolyodtam el egy pillanatra, majd mind hangvételemben mind mimikámban visszaváltok a komoly arcra – Örülök hogy itt van, és hogy rátalált arra az ösvényre, ami az Úr terve volt. Csalódást? Ugyan. Ez a döntése tiszteletreméltó, és a teljes életmódváltás sem lehetett könnyű, még úgy sem, hogy tisztában volt Isten akaratával. - próbálok támogató lenni, hiszen nagy valószínűséggel erre vágyik. – Ha nem vagyok túl indiszkrét… - tartok egy kis szünetet – Mik voltak a legnagyobb nehézségek? - kérdezek rá. Kíváncsi voltam mi a gyengéje, ha pedig most önként dalolja el, sok kellemetlenségtől mentem meg magam.
Elvégre a nemesi életből nehéz lehet kiszakadni. Bálok, lakomák, szép ruhák, barátnők, ilyen és olyan hölgyek – ez bizony nem adatik meg egy zárdában. De mi az, ami a legnehezebbé tette? A hiúság? Az, hogy mindössze szürke csuhát hordhat selyem és bársony helyett? Hogy nem néznek fel rá és csak egy a többi közül? Esetleg az, hogy még ki is nézik a származása és a múltja miatt? Esetleg a kényelem? A baldachinos ágy, a külön szoba, és az előre elkészített reggeli hiánya? Nagyrészükön vagy túllépett már, vagy jól titkolta, a feladataink során elég háziasnak ismertem meg, ennek ellenére kíváncsi voltam arra, mi lakozik a szíve legmélyén. De vajon egy ilyen kérdés elég lesz ahhoz, hogy megnyíljon?
- Valóban, a helyzetük jóval nehezebb és kínkeservesebb, mint egy embernek. Ennek ellenére azonban a bandita és a démon is dönthet úgy, hogy tovább szenved az éhségtől – még úgy is, hogy az utóbbinak természetesnek hat a bűn. Természetesen ez az önmegtartóztatás sokkal nehezebb.
Ezekkel az állításokkal úgy gondolom nagyjából ő is ki egyezik majd. Miért nem gondol senki arra, hogy nem üdvözülhetnek? Hogy mindössze szenvedés és pokol gyanánt küldetnek vissza a földre: a bűnöst megbüntetni, saját magukat pedig vagy még lejjebb sodorni vagy megbűnhődni azért, amiért bűnhődniük kell, ha mégis úgy döntenek, hogy ellenállnak? Persze, ebben is sok a buktató, olyan pontok amiket csak ellenérvekkel lehetne megtalálni – ezt a vitát azonban nem Gloriával fogom megvívni.
- Sajnos jómagam nem igazán a teológia elméleti művelői közzé tartozom, így elképzelni is nehezen tudom, hogy hogyan lehetne ezeket a kutatásokat lebonyolítani. - vallom be szabadkozva, és ezúttal nem hazudok. A golyón, pengén és máglyán kívül ötletem se volt arra, hogy lehetne „kutatni” ebben a témában.
A meghívást valóban könnyedén fogadta el. Nem csodálom, hogy ki akar szakadni ezek közül a dögök közül, még úgy is hogy megszokta a fejfájást és állítólag szereti is őket. Odalépett az egyikhez – minden bizonnyal ő a félszemű a vakok között – majd néhány utasítás után visszalépett hozzám, és bólintva jelezte, hogy indulhatunk.
Szerencsére magam is tudtam a kijáratot a táborból, figyeltem rá idefelé – ahogy azt minden épeszű ember tenné egy démontáborban sétálva. Néhány bokrot és a messzi búzamezők látványát leszámítva igencsak unalmas a táj a palotám és a karám között.
- Új és fura volt egy ekkora épület a cellák után. Az is, hogy társak helyett írnokok és személyzet vesz körül. - magyaráztam. Újfent nem kellett hazudnom, mindössze lefelejtenem a lényeget: új és csodálatos. – Nagy ilyenkor a kísértés, hogy az emberfia őrült költekezésbe kezdjen… - vallottam be. Természetesen tudatosan nem tettem, hiszen ha bárkit vendégül kell látnom, kifejezetten meggyőző tud lenni a szent életem irányában a már-már puritanizmus, ami bent fogadja.
Ha az ember meresztette a szemét, innen már látni lehetett az épületet: két szintes, erkélyes, jó állapotban lévő, ám a hivalkodástól messze eltekintő épület volt. A legpazarabb része talán a bejárattal szemben elterülő kert, apró sövénnyel és különféle virágbokrokkal – bármennyire is fontos a szerénység látszata, itt nem csak gondolkodni lehetett tökéletesen, de az arra érdemes hölgyeket (rosszabb esetben urakat) lenyűgözni is, ha arra volt szükség. Kíváncsi tekintetekkel sandítottam Gloriára, hogy belőle vajon mit vált ki az épület és a kert együttese.  

Felhasználó profiljának megtekintése

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Sokat okulhattunk a szentek életéből, és én is, mind minden templomba járó ember hallgattam a róluk szóló tanításokat. Mikor beléptem az egyház kötelékébe, akkor pedig még többet, már amennyi fentmaradt róluk még az óvilágból. Megnyugtató volt a tudat, hogy bár jól estek Johannes atya szavai, magamat sosem állítottam volna párhuzamba ővelük. Úgy akartam gondolni magamra, mint Krisztus egyszerű menyasszonya, aki csak teszi, amire elhívta őt az Úr, még akkor is, hogyha sajnos a lelkem mélyében már ott voltak a hiúság magjai. Nem tudtam mindig elsiklani a tény felett, hogy amin most munkálkodok talán mindent megváltoztathat, és hogy mennyi életre lehet majd hatással. Szinte már büszke voltam rá, hogy valami igazán nagy dolognak nem csak részese, de egyenesen vezetője lehetek… És ezt a gondolatot újra és újra meg kellett gyónnom bizalmasomnak és lelki vezetőmnek, Magdolna nővérnek. Nem akartam erre gondolni, de végső soron mégis gyarló és bűnös voltam én is, mint minden ember Ádám és Éva óta.
Szerencsére a püspök kérdése kirántott ebből a szégyenteljes gondolatkörből, csakhogy beletaszítson egy másikba. Enyhe pírral az arcomon nevettem fel, mikor az első hetekre, vagy talán hónapokra gondoltam, amikor a puritán
ság még szenvedés volt, és úgy kellett lefejteni róma a büszkeség maszkjait, mint amikor egy vadat nyúznak a bőréért. Ameddig Holtmező meg nem változtatott mindent, nem voltam mintadiák, de talán pont ezért vagyok képes kezelni azokat a novíciákat, akik az akkori énemhez hasonlatosak.
- Ha röviden és egyszerűen akarnék fogalmazni: minden. Hiányzott a kényelem is, hiányoztak a fényűző vacsorák, és a rengeteg szórakozás, amikkel elütttük az időt, amikor a házitanítók már elmentek, vagy kimenőt kaptak. Ha őszinte akarok lenni, hogy mi hiányzott a legjobban… - kicsit elhallgattam, mert el kellett gondolkoznom mi volna az az egy, amit ki lehetett emelni a sok közül. - Talán a toalettem. Illatszerek, szappanok, divatos arcfestékek, sampon, hogy a hajam szebb és fényesebb legyen… Ezek nélkül nem csak mezítelennek, hanem egyenesen koszosnak éreztem magam elsőre. Aztán megszoktam. A másik, ami előszr inkább furcsa volt, az a testvéreim és a velük járó folyamatos zsivaly hiánya. Otthon minden hangos és élettel teli, itt csndes és ájtatos. Elsőre nem is tudtam megfogalmazni, csak ürességet éreztem, valami természetes de megfoghatatlan dolog hiányát… Aztán megértettem. De ez is, és a tisztálkodás is olyan dolgok, amikhez lassan hozzászoktam.
Nem láttam értelmét, hogy ne legyek őszinte vele. Nem én voltam az apácák között az egyetlen ilyen, régen is voltak, és utánam is jönnek majd hasonló nehézségekkel. A lemondást viszont már nem említettem meg. Az a döntés részéhez tartozott nem a beilleszkedéshez, pedig nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, hogy mennyi mindenben nem lesz részem, amit korábban az élet természetes velejárójának tartottam. Példának okáért sosem leszek anya.
A démonokkal kapcsolatban viszont Johannes atya sem volt tájékozottabb nálam. Ismeretlen ingoványra tévedtünk, ahogya az egyházban mindenki, aki ezzel a témával akart foglalkozni, és nem kiírtandó vadakként tekintett rájuk. Még maga Ormendhal hercegnő sem tudott többet a bűnükről és a megváltásukról. Így egyet tehettünk: Isten igéje szerint igyekeztünk élni, ők is és mi is, és imádkoztunk a legjobb végkifejlettért. Ezen felül azonban… Azt csak Isten tudhatja… Vagy egy angyal.
Beszélnem kell Jerobeámmal.
Nem volt garancia, hogy képes lesz válaszokat adni, de korholtam magam, hogy ez nem jutott előbb eszembe. Legszívesebben most rögtn futottam volna, hogy megkeressem, de az roppant udvariatlan lett volna, főleg miután Johannes atya meghívott ebédre.

~:O:~

A Katedrális körüli vidék megnyugtató, otthonos tájain sétáltunk végig. Már jártam püspöki palotában, amikor pénzt koldulni mentem Institoris püspökhöz, miután Jerobeám kicsit megrongálta a Szent Brünhilda rendházat. Az a palota fényűző volt, de a püspök híres volt arról, hogy érzékeny volt a szépségre és a művészetekre, épp ezért rengeteg munkát adott Corona priorisszának és a tanítványainak. Csodálatos, Bibliai ihletésű képekkel, freskókkal és sozbrokkal vette körül magát, az új kápolnájának avatója pedig egyenesen a bálok közé számított. Ehhez képest Johannes atya, vagyis mostmár Tertuillius püspök csendesen élt, és kívülről a háza is hasonló puritánságról árulkodott, ellenben a kerttel, amit különös igényességgel terveztek meg, és a házhoz képest igazán pompázatos volt. Attól függhetett ez, hogy kinek mi volt a gyengéje.
- Nem gondoltam volna, hogy a botanika szerelmese. - jegyeztem meg, kicsit talán csipkelődve, de reméltem, hogy azért ennyit megengedhettem magamnak. - Gyönyörű ez a kert. Ön tervezte, vagy csak szerencséje volt a helyszínnel? Még nem is mesélte, hogyan választotta ki a palotáját.
A hasam közben hangosan kordult meg. Bármennyire szívesen sétáltam volna még itt egy kicsit miközben beszélgettünk, úgy véltem ezt jobb lesz ebéd utánra halasztani.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Érdekes, ahogyan nem reagál sem az apja, sem a szentek emlegetésére. Vajon miért? Állítása szerint szereti az apját, de vajon nem haragszik e rá legbelül, és próbálja ezt nővérként a keresztény szeretet mézes mázába beletekerve elfedni? A szentekről sem nyilatkozott többet – túlságosan egyszerű válasz lenne az, hogy nem akar róluk beszélni, valami ok biztos van mögötte. Kevesebbnek tartotta volna magát tőlük? Azt nyugodtan kimondhatta volna. Egyenlőnek vagy netán többnek? Úgy már érthető a hallgatás, de biztos neml lehetek benne – a hiúság azonban nem állna messze egy nemesasszonytól. A manipulációhoz elengedhetetlen volt, hogy ismerjem valakinek a vágyait és legtitkosabb kívánságait, bűneit, amit mindenki elől titkol – egy ideje azonban már nem csak emiatt kutatok ezek után. Egyszerűen elégedettséggel tölt el látnom más gyarlóságát. Hogy miért? Talán csak biztos akarok lenni abba, hogy mindenki rossz. Talán biztos akarok lenni abban, hogy más is rossz? Nem, nem tartom magam rossznak, mindössze bűnösnek, mint ahogyan mindenki más is az, akit Atyánk teremtett. Magamat lenne hát könnyebb elfogadnom ezzel a tudással? Ugyan, mégis mit kelllene elfogadnom magamon? Badarság volt ez az egész gondolatmenet. Egyszerűen csak élvezettel teli látni mások szenvedését és bukdácsolását.
A szenvtelen kérdésemre meglepően őszintén válaszolt, felsorolva azokat az átlagos dolgokat, amik egy nemeshölgynek hiányozhatnak, miután a kastélyból egy zárdába kerülnek. Ezután kitért az érzéseire, ami méginkább őszinteségről tanúskodott. Fura volt azonban, hogy nem beszélt a férfiakról, vagy a női lét más velejáróiról. Kevés olyan apácát ismerek bármelyik rendből is, amelyik ne bújt volna már össze valamelyik novíciussal vagy lovásszal az egyik szénaboglya mögött, egyszeri élvezetért vagy annak a reményében hogy ezzel csillapítani tudja a magányát, amit a másik nemű félre epedve érzett. Persze ez nem olyan téma, amit egy férfi inkvizítorral fog megvitatni az emberfia.
- Emlékszem, nekem leginkább a szabadságom elvesztése volt fájó pont. Utcagyerek voltam valamikor régen, és mit tagadjam igencsak élveztem nem csak azt, hogy oda megyek ahová akarok, de azt is, amikor a piac egyik standjáról a napi betevőt loptam el társaimmal. Természetesen erre csak utólag belegondolva jöttem rá - amikor a szeminráiumba kerültem, jobban örültem a napi étkezésnek, és annak hogy tető van a fejem fölött a cellákban. – meséltem el én is egy apró szeletét az igazságnak, hogy úgy érezze kölcsönösen ismerjük meg egyre jobban a másikat. Ezután persze rátértem a további kérdésekre.
- A nővérek nem tudták valamilyen szinten pótolni a testvérei jelenlétét? Még ha ugyan a zsivajt nem is hozzák vissza, ám a testvéri kapcsolat szeretetét és megértését megélheti velük itt is a zárdában? -  kérdeztem újra nyíltan. Kíváncsi voltam milyen a kapcsolata a társaival, mennyire él velük közösségben, vagy esetleg magányban. – Bár ezen sokat változtathatott utóbbi programja is. – mutatok körbe, bár a válasszal már kénytelen vagyok megvárni azt, hogy elintézze a démonokkal az etetés megbeszélését, és hogy mit kezdjenek egyetlen védelmezőjük nélkül abban a pár órában.
Végiggondolva úgy tűnik a démonokról való téma is kifulladt, sem neki, sem nekem nem volt egyéb információm a kérdéssel kapcsolatban. Amíg a nővér magamra hagyott néhány pillanatra, újra végignéztem a démonokon. Legutóbb a démontoronyban kellett hazudnom a hozzájuk való viszonyomat illetően, most pedig újra, úgy tűnik ugyanazokról a démonokról. Újra beugrik Valka, ám ezúttal sokkal gyorsabban sikerül elhessegetnem magamtól, a nővér pedig már ott is van, hogy elinduljunk a püspöki palotám felé.


Úgy tűnt a nővért is meglepte, nem csak a ház egyszerűsége, de ezzel szemben a kert pazarsága is. Ha járt már püspöki palotában, vagy környékén, úgy tisztában volt azzal, hogy milyen monomentalitású építményeket képesek felhúzni a társaim, ahhoz képest pedig ez semmi volt.
- Kinek apácák, kinek hajadonok – valakinek pedig a botanika. – válaszoltam egy lépéssel merészebben az incselkedésére. - Ha szerelmese nem is, ám élvezője mindenképp. Sajnos a szépérzéknek ez a fajta tálentuma nem adatott meg, így egy szakembert kértem meg hogy végezze el a különböző munkálatokat. Mint láthatja, kitűnő munkát végzett. – jegyeztem meg érezhető büszkeséggel a hangomban. -  Nem volt túl nehéz feladat, régi épület volt, szinte alapjaiból kellett újraépíteni. Nem volt különösebb szempontom, mindössze annyi, hogy ne legyen túl távol a főbb épületektől. – A semmi közepén lévő épületek mindig kételyt ébresztenek az ember szívében. Így pedig hogy majdnem a központjában voltam a Katedrálisnak, senkiben fel sem merült volna a gyanú, hogy püspökhöz nem illő dolgok történnek a pincében vagy a hálószobában.  – Azt javaslom azonban, hogy fáradjunk be ebédelni, a lemenő nap fényeiben úgyis sokkalta kápzáratosabbak a virágok. – Nyitottam ki neki a főbejárat ajtaját, majd léptem be utána én is.
A bent őrt álló – kifejezett kérésem volt hogy ott várakozzanak, ha kint tennék ugyanezt az nem lenne túl bizalomgerejsztő, a környéket pedig úgyis figyelik a Katedrális egyéb őrszemei – két ifjú keresztes meglepetten köszönt. Nem szokták meg, hogy nővel érkezem, hiszen ha így is történt valamikor, nem előttük vezettem be őket. Most azonban semmi okom nem volt titkolózni. Belépve egy hosszú, szerteágazó, ám meglehetősen egyszerű folyosó fogadta a vendéget, aminek a monotonságát mindössze néhány falon elhelyezett, láthatóan egyszerű, Bibliai jelenetet ábrázoló kép törte meg. Pár pillanat múlva a személyzetet összefogó, fiatal suhanc is megérkezett – mintegy házvezetőként funkcionált.
- Őexcellenciája. – hajtott fejet, várva a további utasításokat.
- Kérlek terítsd meg az asztalt két főre az ebédhez. – intettem neki, majd miután elsietett, a nővérhez fordultam. – Körbevezethetem, míg előkészülnek?


//Elnézést a hosszú szünetért.//

Felhasználó profiljának megtekintése

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Ahogy hallottam ez a játék rázható, úgyhogy jöttem is zárni. Érdekes pávatánc volt Hans részéről, ahogy a fenntartott álcába belecsempészte a múltjáról az apró igazságokat is, de az is meglepett mennyire toleráns volt Gloria démonjaival. Tekintve, hogy Gloria hamarosan rerollra kerül és végül ő nem írt a játékba, így megegyezés után Hans kap 100 TP-t a játékért.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.