Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 52


You are not connected. Please login or register

Magánküldetés: Eretnekség?

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Magánküldetés: Eretnekség? Empty Magánküldetés: Eretnekség? on Szer. Nov. 11, 2015 11:33 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Inkvizítor, ez az a lehetőség, amire minden inkvizítor várt: Elkaptak egy eretneket. Hogy ez miért olyan érdekes? Mert mostanság a harcmezőn megtalálni egyet-egyet közülük igazán nehézkes. Ez pedig egy hús-vér templomos-parancsnoknő. Tudod mi a dolgod, igaz? Vallatás. Skypeon tudom írni a sorait. A vallatás végéig tart ez a post. Jó szórakozást!

Felhasználó profiljának megtekintése

2Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Vas. Nov. 29, 2015 7:56 pm

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Emlékszem, milyen volt először lesétálni ezeken a lépcsőkön.
Valószínűtlenül hosszú útnak tetszett, indokolatlanul mélyre, a Katedrális komor épületegyüttese alá - a tömör föld- és kőréteg elszigeteli a tömlöcöt a fentről érkező hangoktól, ugyanolyan hamar, ahogy a fénytől is. Akkor erősen kellett figyelnem, hová lépek a középtájt homorúra koptatott lépcsőfokokon - csúszni azóta is ugyanúgy csúsznak, de a lábam már ismeri az utat, olyannyira, hogy akár csukott szemmel is magabiztosan eligazodnék. Hideg van, itt, a folyosón még hideg van: tudom, hogy a cellák belsejében a sarkoknál és a falak alsó harmadán patakokban csorog a lecsapódó pára, mert a levegő nyomasztóan áthevül, dohos, kellemetlen szaga pedig felerősödik a rengeteg parázstartó közt.
A nő cellája is pontosan ilyen: ő maga megláncolva a padlón, s elég egy lélegzetet vennem a jelenlétében, hogy azonnal megérezzem a független, bátor szellemet benne. Talán nem is véletlen, hogy négy fegyveres őrzi.
Lehengerlő külsejű ember a parancsnoknő, azt meg kell hagyni: alacsonyabb nálam, de sokkal arányosabb felépítésű - izmos, edzett tetőtől talpig, ezt a lerongyolódott ruházatán át is látom. Korombeli lehet; csapzott fekete hajába nem keveredik még szürke szál sehol, az arca pedig legalább olyan vonzó, mint minden más rajta. Könnyen el tudom képzelni, milyen lehet teljes fegyverzetben, lóháton, kardosan-köpenyesen. Érezni rajta, hogy parancsoláshoz szokott.
Ez nem tetszik nekem.
Az ilyen kisugárzás ösztönösen felszítja bennem a vezéregyéniséget.

Megállok előtte kihívóan: hosszú percek telnek el, amíg farkasszemet nézünk. Ki nem állhatom, ha valaki az akaratommal dacol - a templomosból áradó nyugodt erő azonnal erőszakos, vad haragra gerjeszt. Az érzés végigfut rajtam az ereim mentén, de nem mozdulok, amíg a csendet meg nem töri.
- Inkvizítor vagy, igaz?
Erőteljes, de durvaságtól mentes alt hangon szól, s mint aki egyenletes beszédhez szokott, amelyre sokan figyelnek, a tüdeje aljából veszi hozzá a levegőt. Szép munka. Kár, hogy eretnekségre használja.
- Az vagyok. Te pedig templomos vagy. Így van?
- Az vagyok.
- Ismersz-e engem? - szegem fel a fejem: a tartásomon lazítok, s kellemetlen közelségben állok meg tőle, hogy érezze a belőlem áradó vészjósló csendet; azt a hirtelen kushadást, amely a ragadozóknál közvetlenül az elrugaszkodást előzi meg.
- Nem.
- Tudod-e, miért vagy itt?
- Tudom.
Megkerülöm, a nyugodt csendhez képest szemvillanásnyi idő alatt; végigjáratom rajta a tekintetem a nyakszirtje mellett domborodó, felgyűrt hátizmaitól a sarkát rögzítő rövid, karcsú inakig. A tartását megmerevíti a láncok súlya, valami mégis megmarad benne abból a könnyedségből, amely az igazán bátor emberek sajátja.
- Tudod, mi fog történni, ha nem teszed azt, amit én akarok?
- Akkor is az fog, ha azt teszem.
- Mondd el, hogyan kaptak el az embereim - jegyzem meg, már-már szelíd hangon; nyugodt dorombolásnak tűnhet, és még semmi szükség élt vinni bele. Annyi időm van, amennyit csak akarok.

- Körbevették az egységem, és elkaptak - vágja rá, és én agresszívan szisszenek fel máris: ennél jobb hazugokat is csíptem már fülön, mielőtt új levegőt vehettek volna. Szigorú tekintettel kerülök elébe megint: makacsul felszegett feje alatt kövér, fekete árnyék gyűlik a kulcscsontja gödrébe, a szeme sarka pedig megfeszül.
- Ne merészelj hazudni nekem! - csattanok fel váratlan éllel. - Tudom, hogy hazudsz. Látom rajtad. Érzem rajtad! Ne nehezítsd meg a saját dolgod. Nagyon megkeserülöd, ha megpróbálsz becsapni...! És most mondd! Hogyan estél fogságba? Hányan voltatok?! Hányan, mondjad! Egy-kettő, mielőtt kifutsz az időből!
- Egyedül voltam, a családom látogattam - makacskodik, de érzem, ahogy a szívében meglódul a vér. - A falubeliek beárultak. Készültem, de sokan voltak, megkötöztek és itt vagyok.
- Miért árult volna el a saját falud! - kiabálok rá. A lábikrámban éhesen mocorognak az inak, de még nem mozdulok. - Hivatalos küldetésen jártál, valld be. Valld csak be! A családod nem engedte volna, hogy elhurcoljanak. Az embereim mind egy szálig levágták volna őket. Elmulasztották ezt? Pedig biztosan ugyanolyan eretnekek, mint amilyen te vagy!
- Amint rájöttem, kimenekültem. Elvontam őket a falutól. Nem akartam veszélybe sodorni a családom. És az embereid se fölöslegesen.

Az utolsó megjegyzése feldühít - itt már nem hadvezér, csak egy láncra vert kutya, hát tegye a lábam elé a méltóságát, vagy lenyúzom róla a két kezemmel. Ideges, veszedelmes dühvel rándulok meg.
- A sorsuk felől nem te döntesz, hanem én! De még lehet befolyásod a végkifejletre. Tudod-e, hogy mit akarok megtudni tőled?
- Nem. Bár ötleteim vannak.
- Hallgatlak! - követelem üvöltve: a hátamon és a térdem mögött veríték csorog le, ahogy a parázstartók minden irányból ontják ránk a forróságot. Az idegfeszültség pattogva remegteti az izmokat a törzsem oldalán. - Te parancsnok vagy, igaz-e? Bejáratos vagy a zsinatelnök parancsnoki tanácsába. Te tudod, mit tervez az eretnekek atyja! Tudod, mert neked elmondta. Így van?! Az ő ügynöke vagy, és Esroniel von Himmelreich senkit sem enged el anélkül maga mellől, hogy feladattal bízná meg! Utoljára van alkalmad elmondani, milyen küldetésben jártál...!
- Meglátogattam a családom - ismétli makacsul, noha érzem, hogy a nyugalma már korántsem olyan végtelen. - Búcsúztam. Egy olyan dologban veszek részt, amiről nem beszélhetek magának. Egyébként nincs tiltás, másról igen. Soha sem volt titok. Az egy dolog, hogy csak ölni próbáltak, hallgatni nem. Búcsúztam, mert tudtam, hogy soha többé nem látom őket.
- De mennyire, hogy nem! Ők azonban még viszontláthatnak, ha nem beszélsz! Azt mondtad, hogy nem ismersz, de ha azt gondolod, elhallgathatsz előlem bármit is...

Fújtatva torpanok meg előtte - ha előrebiccentené a fejét, a homlokát az enyémhez koccinthatná. Ide-odalöttyennek a szemében a fények, de nem érzek benne rettegést.
- Kérdés, inkvizítor: Ha beszélek, túlélem?
- Van benned mersz, hogy velem kérdezősködöl! - horkantok fel ingerülten, de a merészsége hozzáad a tagadhatatlan vonzerejéhez. - Attól függ, az igazat mondod-e.
- Ha az igazat, akkor igen? - üti tovább a vasat, s ezzel kilendít a pillanatnyi kegyességemből. - Túlélhetem, és visszakerülök a családomhoz? Visszaengedtek? - tudakolja, és én úgy üvöltök rá, ahogy hegyi farkas üvölt a téli égre: a baloldali őr összerezzen a hangtól, s a szemem sarkából vagy egyhüvelyknyit oldalvást lépni látom.
- Azt majd eldöntöm, ha elmondtad! Koncentrálj arra, amit kérdeztem, vagy keservesen megbánod velük együtt!
- Mondhof - feleli egyszerűen. Ennyit mond, majd halkan kuncog, s lehajtja a fejét - "Miért zúgolódnak a pogányok? Mit forgatnak ő bolond elméjükben?~"
- Ne merészeld a bolondját járatni velem! - ragadom meg a nyakára szegecselt acélpántot, hogy teljes erőből megrázzam. - Beszélj érthetően, ha meg akarod tartani a bőrödet! A türelmem a végére jár, némber! Mondd el, mivel bízott meg a zsinatelnök! Mivel bízott meg?! Mivel!
Kapkodva zihálok, nehezemre esne lecsillapodni, belül mégis éberen figyelem az arcát: a szívemen úgy zúdul keresztül a vér közben, mintha hegynek felfelé futnék.
- "A földi népeknek mi szándékok?~" - szavalja ugyanolyan hangon, majd megáll, s elmosolyodik. - Hm, még működik. "Ragadj el engem, uram, ellenségeimtől!~"
Dalba csavarja a mondottakat borzongató altján - akaratlanul is megremegtet belül, olyan kellemesen, hogy letagadnám, ha kérdeznék -, s ahogy énekel, halványkék lángok borítják el testét. - Mondhof, inkvizítor. Isten vezessen le a tévelygés útjáról!
- Válaszolj, mivel bízott meg a zsinatelnök?! - tombolom a szavába vágva; csatakosan, áthevülve hajolunk össze, s ha tudnám, biztosan agyonütném egyetlen csapással, hogy kézzel húzzam ki a torkából a mondanivalója végét. - Mivel bízott meg?!
Válaszolna, de nincs türelmem a szójátékaihoz, sem a dacos feleseléséhez - teljes erőből vágom járomcsonton ököllel, aztán még egyszer és megint; megfeledkezem a gyűrűről is, amelyet máskor sohasem viselek idelent. Elhallgat, de a lángok, amelyek elborítják, nem csitulnak; nem égetnek meg engem, és nem csalnak elő jajszót belőle, mégis mutatkoznak rajta a lángok egyértelmű nyomai. Megtorpanok és ő rákezdi újból.
- Én már diadalmaskodtam, inkvizítor. Te mit tudsz felmutatni? Keresd Mondhofban. Menj, és meglátod.
- Oltsd el, mit állsz ott?! - dörrenek rá az egyik őrre: a hangom reszelősen dübörög a torkomban. Jéghideg vizet loccsant rá a férfi: a lángok sziszegve alszanak ki és a templomos végre felüvölt kínjában. A rátapadó vászon maradványai között most haragosvörös égésnyomokat visel. Hangjából eltűnik a nyugodt él; alighanem az új, gyötrődő felhang szorította ki onnét.

- Mit akarsz még? - kiáltja keservesen. - Hagyj békében meghalnom. Úgysem engedtek el. Nem beszélek.
- Dehogynem beszélsz! - állok meg tőle alig egyarasznyira; durván megragadom az állkapcsán, ahogy magam felé fordíthassam a fejét. - Nem halsz meg, amíg én azt nem mondom és nem mész sehová, amíg el nem engedlek! Mi van Mondhofban? Miért akarsz odaküldeni?! Beszélj, vagy harapófogóval húzom ki belőled!
A szenvedés eltorzítja a vonásait; rondán összeégett, és nem kétlem, hogy így is emberfeletti erővel tartja vissza a könnyeit. De megteszi - a válaszában érzem a küszködést, hogy minél kevésbé alázkodjék meg.
- Győztem, mert Isten itt is ad nekem erőt. Láttad, nem? Hogy Mondhofban mi van? Nem beszélhetek róla. De nem tiltották meg, hogy elmondjuk, hogy ott van. Érdekes, igaz?
Apró szünetet tart, mélyen néz a szemembe; a fújtatását érzem az államon.
- Közel van az arcod - jegyzi meg gyengén. Alighanem elkábult a fájdalomtól. De még csak most kezdtük.
- Te majd elmondod, hogy mi van ott. Elmondod, vagy megnyúzlak elevenen! - ragadom meg az egyik lángmarta sebet az oldalán, a derekánál; durván tekerem meg rajta a bőrt a szabad kezemmel és ő úgy üvölt, ahogy elvárom tőle: a fülem is belecseng, s alighanem felveri a szomszéd cellák lakóit is.
- Mondhofban Nem beszélhetünk róla van - nyüszíti küszködve. - Nem érted, inkvizítor? Okosabbnak gondoltalak ennél.
- A válaszadásra koncentrálj! - dörrenek rá, noha a zsigereimben érzem, hogy talán zsákutcába futok éppen; a tehetetlenség, hogy ilyen hamar zátonyra futhatok vele, egészen felbőszít. - Nem érdekel, ki tiltotta meg! Elmondod, vagy megöllek. Megöllek, de előtte úgy megkínozlak, hogy rimánkodni fogsz, bárcsak előbb elmondhattad volna! S talán meg sem állok nálad. Elmondod, vagy felkoncolok mindenkit, akihez valaha egy jó szót szóltál! Egyiket a másik után. Legyűröm a bőrüket a hazug torkodon!
Őrjöngő dühömben megrázom a fejét az állkapcsánál fogva, hogy a feje csaknem leszakad; a szeme könnyekkel telik meg, s nehézkes szaggatottsággal köhögi fel a szavakat.
- Nem beszélhetünk róla! Az van ott! - rimánkodik, és az alattam meghajló akarata végre megtorpant egy kissé. - Gondolkodj, testvér, mielőtt olyat teszel, amit nem akarsz!

Úgy torpanok meg, mintha villám csapott volna belém. Csendben zihálunk; a párás levegő összekeveredik a tüdőnkben a másik hangjával.
- Azrael... Azraelről beszélsz?! Az van Mondhofban?!
Elengedem az oldalán, csaknem olyan durván, ahogy megragadtam, de a tenyerem az állán felejtődik; kell pár szívdobbanásnyi szünet, amíg az elhangzottakat megemésztem úgy-ahogy. - Honnan tudod?! Láttad? Hányan tudják még? Beszélj, gyerünk, hányan?!
- Tizenhárman tudják, velem együtt, nem láttam - feleli, újból tömören és értelmesen, ahogy katonához illik. - Oda küldtek küldetésre. De figyelmeztetlek, inkvizítor, csalódni fogsz, és megrémülni.
- Én nem félek semmitől, bolond! Nem vagyok olyan, mint a ti szánalmas főeretnekeitek! - horkantok fel gőgösen, de a fejét nem eresztem, s ő most nem küzd, csak meg-megrándul, akár nagyvad a csapdában. - Kik tudják még? A neveiket akarom, most azonnal! Kik?!
- Nem tudok neveket, Isten lássa lelkem. Menj oda, s megtudod.
- Miért vagy közöttük? Ki választott ki a feladatra? - követelőzöm tovább; érzem, hogy elnyűtte a szenvedés, de nem hagyok neki pihenőt. - Egy-kettő! Próbára teszed a türelmemet!
- Von Himmelreich. Személyesen. Okot nem adott. Megkeresett, és elküldött.
- Mit mondott a zsinatelnök, mikor visszaérsz, hol találod?
- Innét Mondhofba küldött. Nem mondta, hol lesz.

- Nem tetszik, ahogy beszélsz velem! - csattanok fel ismét ingerülten; megkerülöm megint, hogy ne lásson. - Túl magabiztos vagy. Túl nyugodt. Tudod, mit jelent ez?
- Azt, hogy meg akarok már halni? - sóhajtja elgyötörten. Elnyűtte a kín, én mégis gyanakszom rá, ahogy mindenkire gyanakszom, aki vall. - Azt, hogy kételkedsz az igazmondásomban?
- Hazudhatsz, ha akarsz. Nem félsz eléggé! - sétálok megint elé, lassan, mint aki a fejét töri; le se veszem róla a szemem egy percre sem. - Nem hiszek neked - jegyzem meg végül álnok hangon. - Hazudsz nekem, hogy mielőbb megöljelek vagy eleresszelek. Lefogadom, hogy kinevetsz.
- Mi nem hazudunk - feleli csendes méltósággal. - Ha hazudunk is, nem magunkért. Először az embereid miatt hazudtam. Mit azóta mondtam, színigaz.
- Hazudtok ti minden percben, magatokért és legfőképp magatoknak! - torkolom le ingerülten. - Tévúton jársz, ahogy tévúton jár Esroniel von Himmelreich is, de úgy éljek, nem hagyom, hogy másokat is eretnekségbe vigyetek, ahogy Hellenburggal tettétek!
Fújtatva lépek hátra: csak most eszmélek rá, hogy szédülök, tetőtől talpig csatakos vagyok a hőségtől és az indulattól, s a kezem fájdalmasan megdagadt a gyűrűm alatt. A templomos izmai alig észrevehetően remegnek a megerőltetéstől, mégis mosolyt látok felderengeni az arcán.
- Mondhof - jegyzi meg, s rám villantja a szemét; van benne valami megszállottság, amelynek, úgy érzem, nem sok köze van a közöttünk feszülő ellenséges villámláshoz. - Bevégeztetett.
- Itt maradsz, amíg rá nem jössz, mit akarsz még a tudtomra adni - jegyzem meg komoran, a hangomból meg sem próbálva kiűzni az áthevült fújtatást. - Senki nem távozik, amíg én nem vagyok megelégedve vele... és köztünk legyen mondva, ki vagyok ábrándulva.

Az ajtó visszhangos döndülése félúton ér utol a lépcsőn; kettesével szedem a fokokat a felszín felé, észre sem véve, hogy egyre inkább sietek.
Tudom, hogy adnom kellene még egy napot magamnak, mégis érzem, hogy nem fogom megtenni. Akkor sem, ha parancsot kapok rá.
Mondhofba megyek, még ma.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

3Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Vas. Nov. 29, 2015 11:04 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
A kiváló vallatás után gyorsan kérj engedélyt a rendfőnöködtől. Megadja, de jó indok kell rá. Mielőtt indulnál, hírt kapsz, hogy a templomos-parancsnok ismét kigyulladt, de most már nem tudták megfékezni. Ez még jobban siettet a célod felé, és egy térképről ki is bogarászol két kis falut: Heimsroth és Rotwald. Válaszd ki, melyikbe mész. Ha kel valami, Skypeon megtalálsz! Jó írást! (a vallatás ismét zseniális lett, így tovább hadd hulljanak az embereim!)

Felhasználó profiljának megtekintése

4Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Kedd Dec. 01, 2015 1:43 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Finoman lihegve torpanok meg a lépcső tetején; a számban még érzem a doh és a parázs fojtott aromáját, az orromban viszont már az emeleti folyosó friss levegője fűrészel. Hagyok magamnak pár szívdobbanásnyi időt, mielőtt odalépnék a nyitott tölgyfaajtó csiszolt küszöbe elé, hogy udvarias hangerővel, röviden megkopogtassam az ajtófélfát.

- Igen?
A püspök udvarias ember: mindig kifogástalan modora egy cseppet sem változott az elmúlt években, amióta megismertük egymást. Felismerem a legtöbb jelzést, amelyet szó vagy arckifejezés nélkül közvetít felém, mégsem gyakran hagyatkozik erre - olyasféle férfi, aki kereken megmondja, mit akar.
És el is várja, hogy úgy legyen.
Most éppen olvas: a szobát uraló terebélyes íróasztalánál ül, s néhány, ránézésre számokkal teli tekercsbe mélyed. Fel sem néz belőle a hangra, csak amikor nem válaszolok. Akkor felemeli a fejét.
- Dícsértessék, Kather. Mit akar?
Így szól az engedély, hogy beléphetek az irodájába: fürgén teszek eleget neki, előírásos távolságban torpanva meg a szőnyegén.
- Eminenciád engedelmével, jelentést hozok az elfogott templomossal kapcsolatban - térek a lényegre rögtön. Nem óhajtom az idejét pazarolni, azt viszont óhajtom, hogy az előzékenységem neki is feltűnjön. Eszem ágában sincs kihívni őt, a késztetés azonban, hogy ura legyek a helyzetnek, nem marad el.
Mondhofba kell mennem, az ő engedélye nélkül azonban ez lehetetlen.
Meg fogom győzni.

- Áh, a nőszemély - biccent elégedetten, mint aki korábban jutott el a napirendi pontok végére, mint tervezte. - Mit tudott meg?
- Esroniel von Himmelreich zsinatelnök személyesen választotta ki egy küldetésre és küldte Mondhofba - felelem kertelés nélkül. - Jó okom van azt feltételezni, hogy a feladat, amelyet a zsinatelnök rábízott, nem más, mint egy igen fontos kutatás Azraellel kapcsolatban. Akár közvetlen köze is lehet a szent ereklyéhez.
Óvatosabban fogalmazok, mint az ösztöneim súgják, de ez sosem árt - semmi jót nem szülhet, ha elragadtatom magam a rendfőnök jelenlétében. A tárgyilagosság, ha kell, erős oldalam, és híresen vastag szálak fűzik ahhoz a bizonyos józan ítélőképességhez, amely nélkül esélyem sincs útnak indulni. Bámulatosan keményen fegyelmezem magam - egyedül a kapkodó lélegzetvételem árulhat el.
- Szép munka, Kather. Méltó a hírnevére - érkezik az elismerés késedelem nélkül, és az ízületeim engednek egy kissé a feszességükből. Őeminenciája nem szokta üres hízelgéssel áltatni az embereit. - Nyilván az Úr nem véletlenül áldotta meg ilyen képességekkel magát. Három nap múlva egy keresztesosztagot mozgósítok, és kisöpröm onnét őket.
A férfi apró, töprengő szünetet tart, és én magamon érzem a vesébe látó tekintetét pár pillanatig.
- Pihenjen, testvér - fejezi be a mondanivalóját végül. - Látom, hogy magára fér.

Ez nem jó.
Úgy torpanok meg, hogy nem is szóltam még; nem érzem magam bizonytalannak, a kisugárzásomba mégis azt vegyítem leginkább, ahogy fejet hajtok a püspök előtt.
- Eminenciád bőkezű a dicséretében - jegyzem meg, és kár is volna tagadni, hogy jólesnek a szavai; valójában azonban nem ezt akartam elérni. Nem elsősorban. Habozva hallgatok el, kimondatlan aggályaim a levegőben lógnak - nem vághatok bele rögtön, ha nem akarom, hogy túlzottan érdeklődőnek látsszam. Nem érzem helyénvalónak - pontosabban szólva úgy vélem, a rendfőnök pontosan ezen a véleményen volna, ha belelátna a fejembe.
- Gond van? - hallom a hangját; egy árnyalatnyival kevésbé cseng hivatalosan. - Látom magán.
Habozok, de csak egy pillanatig.
- Nem hallgathatom el, ha már rákérdezett kegyelmed... de arra gondoltam, nem volna-e célszerűbb, ha magam mennék előre, hogy utánajárjak a dolognak. Minél előbb.
- Biztos benne, Kather? Sok múlik ezen - jegyzi meg, mint aki valóban kételkedik, és ez egészen olyan, mintha pofont kapnék tőle. - Képes lesz?

Sértetten szegem föl a fejem: a kételyei egyszerre bántóak és felháborítóak. Átfut a fejemen egy egész sor indulatos válasz, de elég tapasztalt vagyok, hogy tudjam, veszítettem: a rendfőnök akaratával nem szegülhetek szembe, azt pedig nem engedem, hogy az indulataimban gyönyörködjön.
Kell, hogy legyen annyi méltóság bennem, hogy engedjek neki.
- A döntés nem az enyém - felelem egyszerűen, mintha ugyan jószántamból gondolnám így. - Ha eminenciád úgy látja jónak, bízza másra a feladatot, és én meghajlok az akarata előtt. Hiba volt, hogy megemlítettem. Parancsoljon velem kegyelmed - akárhogyan dönt, az engedelmességemre számíthat.

Hosszú csendben bámuljuk egymást - makacsul kitartok az elhangzottak mellett, és ez alighanem a kedvére van, mert a következő pillanatban szélesen elvigyorodik.
- Csak a büszkeségedre voltam kíváncsi - jegyzi meg elégedetten. - Ami csak annyi van, amennyi épp kell.
Leforrázva állok, s a püspök vigyora mintha kiszélesedne egy kissé.
- Menjen Isten nevével! - teszi hozzá egy biccentés kíséretében. - Ki alkalmas rá, ha maga nem?
Felvonom a szemöldököm egy kissé. Akármilyen magabiztos is vagyok, ha az orránál fogva kell vezetni, így is képes meglepetéseket okozni az öreg. Enyhén megleckéztetve érzem magam, ahogy régóta nem, végső soron mégis megkaptam, amit akartam - halványan elismerő mosollyal válaszolok az övére, mert, mi tagadás, túljárt az eszemen.
- Örömömre szolgál, ha beválthatom eminenciád hozzám fűzött reményeit. Azon leszek, hogy ez így is maradjon.
Apró szünet, amíg kihúzom magam. Eleget késlekedtünk.
- Részletek, uram?
- Mondhof már gyanús volt, szóval figyeltük - biccent, szintén hivatalos hangnemre váltva. - Két falu lehetséges, ahol ideiglenesen szállást ver. Heimsroth és Rotwald. Mindkettőben vannak embereink.
- Heimsrothban kezdek. Két órán belül indulok. Egyéb utasítás, eminenciád?
- Légy óvatos. A heti jelentés elmaradt onnét.
- Kit vonjak felelősségre?
- Ha muszáj, hát azokat, akik megakadályozták az idejutást. Ha a protestánsok voltak, égjenek!
- Értettem. Mennyi időt kapok?
- Ha egy héten belül nem jön vissza, mennek a keresztesek.
- A felhatalmazásom?
- Minden, ami szükséges.
A válaszra röviden biccentek, mint aki pontosan így gondolta; ezt az enyhe szemtelenséget sohasem sikerült teljesen elfojtanom és ezúttal is ösztönösen jön.
- Nincs több kérdésem, uram.
- Az Úr legyen magával, Kather!
- Ámen.

Nem tartóztatjuk egymást: megszokott udvariassággal távozom az irodából, hogy sietős indulásomhoz összekészüljek. Gyakorlott vagyok az ilyesmiben; olyannyira, hogy egy fertályórát aludni is van időm, mielőtt bevágnám magam mögött az ajtót.
Odakint, a folyosón egy novícius vár - sietős macskakaparással írt belsős sürgönyt nyom a kezembe.
Feltöröm a lágy, hajlékony pecsétet, de a sorok közepén elakadok.
A lángok visszatértek.
Még egy ok, hogy azonnal kiderítsem, miről is beszélt a tömlöcben a templomos, Von Himmelreich zsinatelnök parancsnoka. Már lefelé tartok a hosszú lépcsősoron, amikorra eszembe jut, ami sokkal korábban is eszembe juthatott volna, ha a túlvilági kék lángok nem foglalnak le annyira.
Az Úr irgalmazzon a lelkének.



A hozzászólást Norven Kather összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 04, 2015 12:06 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

5Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Kedd Dec. 01, 2015 5:21 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Heimsroth mellesleg elég közel van: alig fél nap lovon, estére ott is vagy. Eléd lovagolnak, és közlik, hogy bizony itt összeütközés van a protestánsok és az egyházi kirendeltség között. Legnagyobb meglepetésedre a protestánsok már a 70%-át uralják az ezer fős településnek. Mivel az előző parancsnok (aki a jelentésekért volt felelős) meghalt, téged neveznek ki a falu katolikusai élére. Meg kell fordítanod az állást! Részletekről a szokott helyen, skypeon értesülhetsz! Várom az üzenetet

Felhasználó profiljának megtekintése

6Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Vas. Dec. 06, 2015 12:31 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Eseménytelen az utam.
Elegáns, könnyű utazóügetésben dübörgünk át a kapurostély vasfogai alatt, ahogy már annyiszor - nem kétlem, hogy a rendfőnök az irodája ablakánál áll éppen, ki tudja, hanyadjára, amióta az ő parancsára jövök-megyek a vidéken. Ameddig a szem a Katedrálisból ellát, tartom is a fegyelmezett tempót: csak az első magasra nyúlt fasorok után emelem meg magam a kengyelben, s a lovam a véknyára mért ismerős bökés nélkül is érti, hogy itt a pillanat. Nekieresztem a széles útnak és ő előreszegi a fejét; megiramodva ugrik vágtába, én pedig hagyom, hadd sodorja magával a szabadság. Ifjúkorom óta ez az egyik legkedvesebb elfoglaltságom, s most már aligha fogok leszokni róla.
Szürke villámcsapásként vágunk át a tájon - üzenetvivő futár sem érhetne nálam gyorsabban Heimsrothba. Éppen csak szürkül az ég, mire kellemes poroszkálásba fékezem a lépteit, s a szemem egy széles keresztutat keres a falu elején, hogy leszállhassak a nyeregből. Alaposan kimelegedtünk az úton: a combomban érzem a hosszú utak jóleső kimerültségét.
Mélyen fogok ma alud-

Valaki jön.
Élénken kapom fel a fejem, de ráismerek az Egyház embereire: két templomszolga vág elém lóháton. Az arcukon egyszerre rémült és aggodalmas a kifejezés; megszokhattam volna, de az egy kicsit másmilyen. Ez nem miattam van. Biccentek nekik és előrelököm a lábam a kengyelben. Megállunk.
- Norven Kather vagyok, a Szent Hivatal inkvizítora - jelentem be magam foghegyről, hogy eloszlassam a kétségeiket. - A Katedrális küldött, hogy utánajárjak a jelentésbeli mulasztásaiknak. Legelőször is pótolják nekem! Azonnali hatállyal.
- A jelentést író megbízottjuk halott, atyám - siet a válasszal az egyikük. - Meggyilkolták a falut szorongató protestánsok. Hirtelen jöttek és este. Nem voltunk felkészültek. A falu nagyobb része az övék.
- Vagy úgy...! - szusszanok a szemöldökömet ráncolva. Nagyon nem tetszik az ügy: semmilyen formában nem okoz gondot, hogy megküzdjek az eretnek szektával, ez most mégis más. Azonnal érzem, vastagabb szelet sonkát vágtam magamnak a rendfőnök asztalánál, mint elsőre gondoltam; sok tapasztalatom van a lehető legkülönfélébb helyzetekből, itt mégis kénytelen leszek a puszta tehetségemre támaszkodni.
Sok minden vagyok, de hadvezér nem.
A helyzet ugyanakkor már adott. A véleményemre pedig senki sem kíváncsi.
- A püspök teljes körű felhatalmazását élvezem, hogy rendet vágjak Heimsrothban - jelentem be minden ceremónia nélkül végül. - Mostantól nekem engedelmeskedik mindenki, aki életben maradt. És most válaszokat várok. Hányan vagyunk? A település mely részei tartoznak hozzánk? Ki vezeti őket? Hányan vannak ők?
Kihúzzák magukat, mint akikben helyrezökkent a kisiklott lélek: alighanem nagyobb biztonságban érzik magukat máris.
- Nyolcan vagyunk. A vezetőjüket nem láttuk, de profi. Legalább hatan vannak.
Határozott hangon felelgetnek, kapkodás nélkül.
Jó.
- Pillanatnyilag akad frontunk, vagy csend van?
- Csend van - biztosítanak felőle, és valóban: az egyre sűrűsödő sötétben nem hallani pisszenést sem. A falu némán vár, árnyékaink ösztövéren nyúlnak egybe a legközelebbi házakéval. Megrántom a kantárt.
- Akkor mindenki egybe. Látni akarom a társaságot!

Három templomszolga, két pap és három keresztes.
Ennyi emberem van Heimsrothban - az alacsony mennyezetű házban, ahol összegyűltünk, még soknak is tűnik. Állják a tekintetem, és rezzenés nélkül teszik, amit mondok. Jó jel. Megállok a helyiség közepén, s a derekam mögött összefogom a kezem.
- Norven Kather vagyok, a Szent Hivatal inkvizítora - ismétlem magam zavartalanul. - Többek közt azzal a megbízással érkeztem, hogy járjak utána, miért maradnak el a jelentések Heimsrothból. Értesültem róla, hogy a vezetőtöket meggyilkolták. A Katedrális felhatalmazott rá, hogy átvegyem a helyét, ha szükséges; most pedig elvárom, hogy minél tömörebben elmondják, mit tudunk a jelenlegi helyzetről.
Nem sok újdonság hangzik el, de ami igen, az nincs ínyemre: a jelenlévők semmit sem láttak a támadókból, s a létszám is egyszerű találgatás. A lakosság félve bujkál, mióta a harc elkezdődött, és ez rögtön felhergel - a protestáns farkasfalka az én nyájamon remél kövérre hízni! Majd meglátjuk, hogy vadásznak az irhájuk nélkül.
- Van itt, aki ért a feltűnésmentességhez? - kérdezem azonnal, és az egyik fiatalember, aki lóháton fogadott, merészen előlép. Helyeslőn intek neki.
- Maga, fiam, velem jön. Szétnézünk. A többiek foglalják el az eddigi állásaikat! Amíg nem láttam többet, nincs új parancs. Lelépni.

Jó példával járok elöl, elsőként távozom a házból; azonnal nekivágok a falunak, mintha a mielőbbi cselekvés elmulaszthatná az aggodalmat, amely belül hasogat szívtájékon. Hasogat, mert az igazság az, hogy nem tudom, mi fog történni. Magabiztos vagyok - választásom sincs -, de valójában elveszettnek érzem magam. Ha máris elkéstem? Akkor ugyan mi lesz?
Mi történik, ha a rátermettségem ezúttal cserben hagy? Heimsroth az én kezemben van. Én felelek mindenért, ami itt történik. Mindenkiért, aki itt hal meg. Az a férfi vagyok-e, akire a rendfőnök ezt a feladatot bízta... akinek a szavára szó nélkül hallgatnak... vagy mégsem? Vajon tévedünk-e mindannyian?

Csendben lépkedünk az éjszakától elfeketedett utcákon - hunyorogva figyelem az eget, amelyet álomszerű derengésbe von valami néhány ponton. Álomszerű, halványkék derengésbe. Ismerem ezt az árnyalatot - egy napja sincs, hogy láttam és tapintottam a tömlöcben.
A templomos kék tüze lesz az.
Tévedhetünk-e mindannyian?
A protestáns látványa zökkent ki a csendes tépelődésből. Figyelmetlenül bámészkodik befelé egy ablakon: a kifelé sütő gyér fény megvilágítja az arcát. Nem nehéz a hátába kerülnöm, és mire észbe kap, már meg is van: erősen ragadjuk meg a kísérőmmel, s mire megmukkanna, már be is rángattuk az istállóba.
Jó erőben van, de egymaga nem bír kettőnkkel. Nekem szabad kezem is akad, hogy kardot fogjak rá: a fegyver hegyét a vállgödrébe támasztom, s ezzel egyidőben meg is feledkezem minden kétségről, amely valaha gyötört.
- Mozgolódj tovább, és megnyúzlak! - mordulok rá gyakorlottan. - Kérdéseim vannak hozzád.
- Mi... mit akartok? - vonaglik meg riadtan, de nem valódi hévvel; a nyakát tekergeti, hogy jobban lásson.
- Mit keresel a faluban?
- Küldetésen vagyunk, mi mást, szerinted?
Nem szenvedhetem, ha szemtelenkednek velem, de ezúttal túl komoly a helyzet, hogy ezen birkózzak vele. Erősen megmarkolom a kardot, hogy teljes hosszában a kulcscsontja mögé döfhessem, ha úgy látom jónak.
- Szerintem nem vagy vele tisztában, mit kérdeztem! Erőltesd meg magad és mondd el, ki ölte meg az emberemet a múlt héten! Ki volt!
- A templomos szervezet tízes különítménye, hitetlen.
Fölmordulok a jelzőre, de nem hagyom magam feltartóztatni.
- Csak nem Mondhofba igyekeztek? - ütöm tovább a vasat.
- Onnét jövünk - hangzik a felelet. - Sok sikert az odajutáshoz.
- Esroniel von Himmelreich küldött oda benneteket is. Kiket még?
- Három templomoslégiót.
- Miért nem maradtatok együtt?
- Mert kísérnünk kellett Őket.
- Kiket? Ne köntörfalazz, ha kérdezlek!
- Sétálj éjszaka az utcán, és magad is meglátod!
- Láttad a kék lángokat? - rántom meg a gallérját figyelmeztetőn. - Egyikőtök elhozta őket hozzám.
- Láttam. Látom, nem ártott neked.
- Meg vagy lepve?
- Igazából nagyon nem. Ez nem is arra van.
- Magabiztosan emlegeted őket. Egész Heimsrothot bevilágítják! Ez a ti művetek, igaz?
Apró szünet - a sötétben is érzem, hogy elmosolyodik.
- A mienk bizony.
- Mit találtatok Mondhofban?
- Ott? Semmit. Csak egy protestánshű falu.
- Ne hazudj! - csattanok fel ingerülten. A kardtartó karom izmai megkeményedtek és átforrósodtak az elmúlt percekben: nem tudok nem figyelni a fájdalomra, amely válltól csuklóig átjár. Tegnap reggel óta talpon vagyok. Az inaim finoman remegnek: érzem, hogy hamarosan végérvényesen kimerülök. Csakhogy erre most nincs időm. - Tizenhárom embert bízott meg a zsinatelnök, hogy odamenjenek. Már nincsenek ennyien. És most, hogy én itt vagyok, ti is fogyni fogtok... még ma! Mondd el, mi van Mondhofban, és talán elengedlek.
- Kísérleti terület - feleli makacsul. Dühösen kiabálok rá.
- Nem érek rá egész éjszaka téged faggatni! Mondhofba megyek. Hányadmagaddal kelletek ahhoz, hogy ezt a szerencsétlen falut rettegésben tartsátok?
- Olyan öten kellünk. De húszan vagyunk ott.
- Ne légy nevetséges! Húsz emberrel már a tiétek volna egész Heimsroth. Ha ennyien vagytok, miért csatároztok velünk még mindig?
- Tesztelünk, mondom.
- Mit teszteltek!
- A kék lángokkal kapcsolatos.
- Mit tudsz a kék lángokról?
- Titkos fegyverünk. Főként öngyilkosságra. Főként a magadfajták ellen.
Idegesen horkantok, és kedvem volna megcsavarni a gallérját, hogy rászorítsam az anyagot a nyakára; a karizmaim ordítva tiltakoznak a megerőltetés ellen, de nem moccanok. Ha görcsöt kap a kezem, végünk, de még van egy kis időm.
- Nem ismersz te engem. Az eretnek barátodnak nem nagyon vált be! Mondd el, hová igyekeznek, akik Mondhofból jönnek, vagy úgy jársz, mint ő!
- Ennél nem messzebb egyelőre, inkvizítor.
- Ki a vezetőtök a faluban?
- Templomos lovag. Egy azok közül, akik kísérleteznek.
- Mióta vagytok itt?
- Egy hete már. Négy napja kezdtük a támadást.
- Azt gondoltad, nem fogjuk észrevenni?
- Ha azt mondom, hogy nem is próbáltuk elrejteni?
- Akkor bolondok vagytok! Visszaveszem a falut és nem lesz szükségetek a tüzetekre sem. Elhoztam a sajátomat. Mit nyernétek vele, ha az Egyház a nyakatokba szakad?
- Értékes tapasztalatot. Gondolod, hogy a civilek a célpontjaink?
Megrázom a grabancánál fogva, de kevéssé hevesen, mint terveztem - dühösebb vagyok, mint szeretném, részben a saját puhányságomra.
- Azt hallottam, nem kímélitek őket sem. Ez a fényes igazság, amiért megérte a háborút kirobbantani?
- Egy kis vérért sokat meg tudunk majd kímélni - kicsit kivár, majd, most az egyszer, kérdés nélkül folytatja. - Amúgy ügyesen rendeztük, és azt hiszik, ti voltatok.
Kedvem volna egyszerűen beledöfni a kardot a mellébe, a nyaka mentén; leérne a tüdeje aljáig, ráadásul végre leengedhetném a karom. Mégis megfegyelmezem magam, és inkább a lábamban feszítek meg egy izmot, hogy elvonjam a figyelmem a fájdalomról.
- Hány emberem vére szárad a kezeden? Halljam! A nyájamat is ide számolod!
- Három embered. Nekünk négyen haltak meg eddig.
- Nyomorult gyilkos vagy. De megfizettek értük. Vártok-e utánpótlást?
- Nem, magunkra hagytak minket. És én senkit nem öltem meg! A gyógyítók között vagyok.
Ingerülten mordulok fel erre - szívesebben kaptam volna el egy fontosabb emberüket.
- Azokat mented, akik megtették! A felelősség téged is terhel. Hol ütöttetek tanyát?
- A városháza a székhely. Ha tárgyalni akarsz, odavezethetlek. A szavamra nem támadnak meg.

Ez belém fojtja a szót egy kissé - váratlan az ajánlat, különösen azok után, ahogy a lelkész eddig viselkedett. Egyetlen porcikám sem kíván alkudozni vele: a parancsom úgy szól, égjenek mind egy szálig, s ha engedély nélkül volnék itt, akkor sem tennék másképp.
Csakhogy a hadviseléshez nem értek.
A nyomozáshoz viszont igen.
- Miért tennél ilyet? - torkolom le gyanakvón; izzadó ujjaim úgy kapaszkodnak a válla felett a kardmarkolatba, mintha az életem múlna rajta. A nyakam és a hátam fehéren izzik a kíntól, a szemem pedig égni kezd a hosszú erőltetéstől. - Engem is holtan akarsz, ahogy a többi eretnek is. Mindenkit felkoncolnátok, ha módotok volna rá!
- Értelmes embernek tűnsz pedig - jegyzi meg, most először töprengő hangon, majd szünetet tart. - Igazából kevés tudja közülünk, mi a fene folyik itt valójában. Engem is érdekelne a dolog.
Ez megtorpant. Felismerem az őszinteséget: az eretnek, ha nem is teljesen, de az igazat mondja. Amint megölöm, magamra maradok az állóháborúban, ezernyi megoldatlan rejtély között. Ha beleegyezem, hogy vele tartok, tőrbe csalnak, vagy kiderítek valamit... de még ha csapda is, több az esélyem messzebbre jutni, mint a falu házaiban elsáncolva.
'Nem', akarom mondani, és elvágni a nyakát a bal oldalon; elvágni vagy a tüdejéig lenyomni a köszörült acélpengét, amíg még meg tudom mozdítani. De már döntöttem, és éppen jókor, mert a könyökcsontom feletti izmot most fájdalmas görcs rándítja össze - elveszem a fegyvert a vállgödréből, mielőtt elejteném, s a jobbommal jókorát taszítok a hátán.
- Hát legyen. De ha megpróbálsz becsapni...
- Isten előtt esküszöm, hogy amíg patáliát nem csapsz, nem esik bajod - fordul felém teljesen. Az arcán látom, hogy komolyan gondolja, s némi kíváncsiságot is. Elteszem a kardot, s elfojtom a megkönnyebbült szusszanást, ahogy a bal karom levegőhöz jut.
A lelkész kezet nyújt nekem.
- Ludwig - mutatkozik be szenvtelenül, én pedig visszafogom magam: gyanakvó pillantásom ezúttal beleegyező biccentés kíséri.
- Norven Kather - viszonzom a gesztust anélkül, hogy a kezét elfogadnám. - Egyedül megyek - fordulok a kísérőmhöz, felszegve a fejem - Te visszamégy a többiekhez.
- Igenis, Atya.
- Hallottuk a neved, inkvizítor - jegyzi meg Ludwig, s a figyelmem újra feléje fordul. - Itt most nem leszek ellened. Ki akarok deríteni dolgokat, és ehhez csak a te munkád vihet.
Ismerős szólamok. Nem volnék meglepve, ha Esroniel von Himmelreich személyesen is ismerné a férfit.
- Kitől hallottad? - vetek rá éles pillantást, s egy pillanatra ugyanúgy kérdezősködöm, mintha nem egyeztünk volna meg semmiben. - Mire vagy kíváncsi?
- Nos, vannak itt elföldelt dolgai az egyháznak. Amit kevés beavatott tud csak. Van itt egy zsinati tag; ő tudhatja a legtöbbet. A neved pedig már ott van az óvatosan kezelendők listáján.
A büszkeségemnek jól esik, de belül érzem: a nevem innentől inkább hátráltat, mint segít, s valami azt súgja, a lényeges dolgoknak felét sem tudom még. A fáradtságom a szavára elszökött belőlem, noha tudom, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet.
Ideje kihasználnom a rendelkezésemre álló időt.
- Ne várakoztassuk meg.



A hozzászólást Norven Kather összesen 7 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 06, 2015 3:06 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

7Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Vas. Dec. 06, 2015 12:55 am

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
A következő poszt teljesen a tárgyalásról fog szólni. Ez meg szép hosszú lett, megérdemelsz egy kehelynyi virtuális misebort. Keress a szokott helyen!

Felhasználó profiljának megtekintése

8Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Kedd Dec. 08, 2015 12:01 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
A városháza nagy, díszes épület.
Különösen egy ekkora faluhoz mérten, mint Heimsroth: én magasba szökő pillérekhez, karcsú, egyenesre rakott falakhoz vagyok szokva, így nem tekergetem a nyakam, de el kell ismernem, szemrevaló kőművesmunka. Nem csoda, hogy ide vették be magukat az eretnekek.
Ludwig csendesen lépked mellettem, én pedig elgondolkodom, érdemes volna-e most kardot rántani, és egyszerűen felnyomni a bordái alól a mellébe. Addig, amíg még nem léptünk be a kapun. Mert ha egyszer megérkezünk, onnantól nem én irányítok.

Ellenállok a késztetésnek, s a jutalmam egy feltáruló főkapu - egy pillanatra eszembe jut, mennyivel nehezebb lett volna ezt az ajtót erővel felfeszegetni. De átléptem-e már a határt a ravaszság és a rossz döntés között? Megüthetem a bokám idebent.
Vagy meghalhatok, mielőtt egyáltalán megszámlálom őket.
Többen vannak, mint számítottam rá: majd' egy tucatnyi protestánst látok a fogadóteremben. Egy emberként fordulnak felém, és egy pillanatig sem kétséges, hogy rám ismernek
(nagy Isten, vajon honnan?)
mert azonnal a fegyvere után nyúl valamennyi: hogy el ne maradjak tőlük, a kardom után kapok magam is. Ludwig keze állít meg, ő pedig siet a bejelentésével: a társai felhördülnek, a fegyverrántás azonban mégis elmarad.
- Hajlandóak vagytok-e beszélni, vagy megöltök? - fogok bele mindjárt, sokkal bátrabban, mint amennyire merésznek érzem magam. - Egyedül nem bírok el mindnyájatokkal.
Magára vonja a figyelmem a férfi, aki előrelép: idősebb a társainál, idősebb nálam is valamivel, s még meg sem szólalt, de én már felismertem.
- Kather? - a hangjában tőle szokatlan hitetlenkedés cseng: talán azért új nekem, mert inkvizítor korában mindig határozott volt. - Egy cseppet sem változtál... Mit akarsz itt?
- Ugyanaz vagyok, így igaz - felelem hetykén, félrebillentve a fejem: élénken figyelem, hogy mozdulnak az izmok az arcában. - Az emberekre vigyázok, akik a kísérletezgetéseiteket szenvedik. Mit keresel itt?
- Az igazságot. Amit ti régen elhagytatok.
Összeharapom az állkapcsom, s az ádámcsutkám moccanásán kívül nem mutatom jelét, mennyi önuralmamba kerül, hogy ne vágjam a könyököm az arcába máris.
- Kettőnk közül nem én vagyok, aki köpönyeget fordított! Megtaláltad-e, amit annyira keresel, Heimsrothban? Ha már Mondhofból eljöttél.
- Találtam ezt-azt - bólintja, aztán rám függeszti a szemét. - És te? Te mit találtál?
- Téged - felelem habozás nélkül, elnézve a válla felett. - Téged és a testvéreidet. Én még csak ma reggel indultam útnak. Kék tüzet láttam a Katedrálisban, mielőtt elindultam és itt is kék tűz fogadott, hogy megérkeztem. Lángokba borítottátok a fél világot - fordulok felé, és ő állja a tekintetem. - Talán te se változtál olyan sokat.
- Nem bizony. Ugyanazt csinálom. Látom, te is. De fogsz még mást is találni itt, nem csak engem.
- Én nem a saját fejem után megyek! - csattanok fel válaszul: sért, hogy van mersze saját magához hasonlítani. - Az én világomban ott a rend, amit a zsinatelnök a tiédből kigyomlált. De mondd el nekem, miért állsz velem szóba.
- Nos, ahogy elnézem, beszélgetni jöttél - feleli, és éppen hogy el nem mosolyodik. - Ki térne ki egy érdekes beszélgetés elől? Viszont intelek: Itt már nem fogsz mindent csak úgy megtudni.
- Csak nem a faggatózásomtól tartasz? - vonom fel a szemöldököm, mint akit megleptek. - Pedig ismersz. Tudhatod, hogy nem értek máshoz.
Mélyről jövő, őszinte nevetés a válasza: a mosolya árnyéka egy kicsit megül a szeme sarkaiban.
- Legalább magad ismered - biccent elismerésül. - Nos, nyilván nem beköszönni jöttél. Kérdezz!

- Esroniel von Himmelreich személyesen válogatott össze vagy egy tucatot az embereiből és küldte őket ugyanoda - vágok bele rögtön. - Mondhofba. Te vagy az egyikük, igaz?
- Nem, csak egy operátor vagyok.
- Tudod, mi van ott? Mondhofban?
- Hogy a pokolba ne tudnám, azért vagyok operátor.
- Egy templomostól tudom, amit tudok - szúrom közbe, mintegy mellékesen, de a szemem nem veszem le róla. - Elmondta, teljesen magától. Nem tűnik hétpecsétes titoknak. Vártatok ránk?
- Vártunk.
- Mit akartok tenni azzal a bolonddal, aki magától belesétál a csapdába?
Könnyed hangon érdeklődöm, mintha nem tudnánk mind a ketten, kiről van szó.
- Megnézzük, milyen lett az elmúlt három hónapunk munkájának gyümölcse - vágja rá ugyanolyan könnyedén, majd szusszanásnyi szüntet tart. - No persze csak, ha meg nem tér. Akkor nem bántjuk.
- Ez a célotok az egésszel? - a szemöldököm feljebb moccan kíváncsian, figyelmen kívül hagyva a fenyegetőzését. Mindketten tudjuk, hogy az idejét pazarolja. - Téríteni?
- Dehogy, dehogy. Mint mondtam, az csak egy mellékes opció.
- Büszkének tűnsz az eredményre. Mennyi időbe tellett?
Rövid, tűnődő csend előzi meg a válaszát.
- Három hónapja kezdtünk. A végkifejletet egy hónapja látni. És csak hárman haltak bele. Eddig jó. Eddig jó.
- A kőszíved a régi - vigyorgok rá röpkén. - Kiken kísérletezel? Tapossák-e egymás lábát, hogy büszke legyél rájuk?
- Önkénteseken. Annyit elmondhatok, hogy mindannyian inkvizítorok voltak régen. És igen, szeretnék, hogy büszke legyek rájuk.
A késztetés, hogy megüssem, az elviselhetetlenségig fokozódik: pár lábujjamat kell ökölbe szorítanom, hogy uralkodni tudjak magamon.
- Meddig akarsz a falumban maradni?
A hangsúlyom inkább vádló, mint kérdő, de ő, úgy tűnik, nem bánja.
- A tiedben? Semeddig. Itt? Még egy jó darabig.
- A nyájam fél a farkasaidtól. Azt mondják, éjjel hallani az üvöltéseteket - bökök a kollégái felé. Mozgolódnak, de nincs benne semmi hirtelenség.
- Nem kellene félniük, ha eldobnák a bolondságaik. Nem csak az én falkámban vannak farkasok. Más is terelget vérebeket.
- Miért akarsz annyira itt maradni? - sandítok körbe. Városháza. Egyszerű városháza. - Miért nem viszed haza a tüzedet a saját kandallódba?
- Mit sem ér a tűz, ha nincs kinek melegedni? Így viszont jönnek melegedni vágyók. Csak meg ne égessék a kezüket.
- Kinek teszel jelentést?
- A zsinatnak meg von Himmelreichnek, de csak a legvégén.
- Látod már a végét?
- Látom. És gyönyörű lesz. De csak azoknak, akik hajlandóak látni - mered rám kihívóan, mintha a vesémbe látna. Ügyes. Már annak idején is ügyes volt. - Te hajlandó vagy-e, Kather?
Ha száz évig élek, akkor sem, vágom rá gondolatban hevesen, de különben csak a szemem húzom össze.
- Mondd el, mit látsz!
- Látom azt, hogy ha így folytatjuk, a lángjaink - legyenek kékek vagy aranylóak - felhatnak majd Istenig. Elege volt már. Nem lesz megtorlás nélkül a vérengzés. Ezért kell hamar végeznünk. Ezért kell nekünk fölétek kerekednünk.
- Erre akarjátok felhasználni a lángokat? - faggatom, ahogy egyre nyilvánvalóbb, milyen szívesen áradozik. - Ezen dolgoztok Mondhofban? Ez is csak a háborúról szól?
- Arról - biccent átszellemülten. - A többi dolgunkkal ellentétben ez most arról.
- Nem is lényeges, hogy kiderül-e a számunkra, mi folyik ott, így van? - fogok bele gyanakodva. - Nem tartotok ettől, mert a végeredményen nem változtat semmit. Igaz-e?
- Így van - ad helyt ünnepélyesen. - Te már eljöttél. Egy másik is el fog jönni. Minden kész, Kather. Minden.
Végigfut a hátamon a hideg. Mi folyik itt?
- Nehezen ismerek rád - horkantok fel; olyan ember hangja, aki egyáltalán nincs lenyűgözve. - Álmodozó lettél. Szétszéledtek-e mindnyájan a környéken, akiket a zsinatelnök Mondhofba küldött? Mind a tizenketten? Van-e mindőjüknek kísérete a három templomoslégióból, meg kék lángjai? Ludwig azt mondta, ti magatok sem tudok semmit az egészről. Vakon tapogatózol az ideáid után. Tudod, hogy igazam van.
- Igazad, igazad - helyesel, szemlátomást rá sem hederítve a mondanivalóm értelmére. Érzem, ahogy az irányítás kifelé csúszik a kezemből. - És szét vannak széledve. Itt is van egy. Netán látnád? Miért is ne, szemeid lássák az igazságot. Brünhilda!

Önuralomra van szükségem, hogy ne pördüljek meg feszülten. Oldalra pillantok helyette. Fiatal lány, talpig fehérben: húszesztendősnél nem lehet több. Arckifejezése komoly, mint aki pontosan tisztában van a saját jelentőségével: testén tetőtől talpig irtózatos, lángmarta nyomok vöröslenek. A tekintete kemény, és én a szemébe nézve olyasmit érzek, amit szinte soha - a gyomrom alatt lágyan, csiklandósan rándul össze valami.
Meg akarok hátrálni előtte.
Elfordítom a szemem.
- Megkínoztad - jegyzem meg érdektelenül, mintha ez elleplezhetné az érzéseimet. - Hát aztán.
- NE MERÉSZELD KÍNZÁSNAK NEVEZNI! - üvölt fel Brünhilda. Közel lép hozzám, a feje felett halványkék glória izzik a levegőben és én képtelen vagyok tovább ellenállni a belőle áradó rettenetes hatalomnak: úgy hőkölök hátra, ahogy énelőttem szoktak az emberek máskor. Vagy félyardnyit hátrálok, mire meg tudom vetni a lábam; a szívverésem erős vágtában diktálja az iramot.
- A kék lángok nyoma - nyelek egyet, s képtelen vagyok nem rá nézni. - Igaz?
- És ha igen? - csattan fel dacosan; a belőle áradó hatalom mintha alábbhagyna ilyenkor. - Magam vállaltam. De ez nem kínzás! Ez... ez áldás! Az enyém az angyalok ereje!
A kirohanása Draugr csarnokát idézi fel bennem: a nyakszirtemen égnek merednek a szálak, de tovább ütöm a vasat. A saját helyzetének sem ura; ha nem hagyom belefeledkezni, megtudhatok tőle valamit.
- Mihez akarsz kezdeni vele, ha így van? - szegezem neki merészen; válasz egyáltalán nem várat magára.
- Igazságot hozni, ami már rég kiveszett közületek, ti fattyak!
Ezúttal nem ijedek meg tőle.
- Mit tudsz te rólunk! - kiáltom az arcába, ugyanolyan vadul. - És magatokról! Vakon elhiszel mindent, amit mondanak neked. Így van? Elmondták-e vajon, mielőtt csatlakoztál, hogy mi vár rád? Dehogy mondták! Most sem tudsz semmi lényegeset, épp csak annyit, hogy meg ne inogjon a vak hűséged. A vak hűséged, ami tartja benned a lelket, miközben a hús leég a csontjaidról!
- Hallgass, kutya! - őrjöngi, és én riadt kíváncsisággal várom, mit felel: alig pár szívdobbanásnyira lehetek tőle, hogy ellenkezésbe fogjon. Kezeit lángok ölelik körül, amelyeket alighanem nekem szán, de Ludwig visszafogja. Két másik ember is kell, hogy elrángassák tőlem; igyekszem legyűrni a kapkodó lélegzetvételem. Kockáztattam, de hiába. A lelkész megakadályozta. Kedvem lenne belerúgni érte.

Fürge léptű gyalogos érkezik - a templomos fülébe sugdos, mintha itt sem lennék. Az inkvizítorból lett eretnek biccent neki: megint magamon érzem a tekintetét. Hirtelen nyugodtnak érzem magam.
- Itt az idő, hogy távozz, Kather - szól ellentmondást nem tűrő hangon. - Legközelebb nem leszünk barátságosak. És van valaki, aki vár rád.
A szemöldököm ráncolom; az az érzésem, vissza nem térő lehetőségtől ütöttek el. Választásom azonban nincs: ott függ a levegőben a tény, hogy a Ludwig biztosította vendégszeretetük mostanáig tartott.
- Hol találom? - kérdezem egyszerűen, mintha minden éppen úgy történt volna, ahogy terveztem.
- Ott, ahonnét jöttél - int a férfi -, a béreslegényeid tanyáján. De vigyázz! Új pásztor jött ide, Heimsrothba - jegyzi meg, és most másféle kíváncsiságot látok rajta, mint eleddig. - Nehogy rossz véget érj, Kather!
Hagyom, hogy a szavai lógva maradjanak a csarnokban.
- Sose félts! Óvatos leszek.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

9Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Szer. Dec. 16, 2015 2:41 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
Óvatosan veszem szemügyre a férfit.
Idebent várt rám, mióta megérkezett: fiatal, büszke tekintetű ember, öltözéke és a tartása azonnal egyértelművé teszi, hogy inkvizítor. Soha életemben nem láttam még, ő azonban úgy néz rám, mint aki régről ismer.
Mint aki régről ismer, és a legkevésbé sincs elragadtatva.
A jobbján nehéz, ékköves gyűrűt visel, és ez még az állandó vonásnak tűnő fagyos arckifejezéséről is elvonja a figyelmem.
A pokolba.
Magasabb rangú nálam.

Egyből ellenszenvesnek találom, ám a feltűnésével elveszítettem a jogom arra, hogy diktáljak, és ezt legalább olyan jól tudom, ahogy ő. Alig állok a lábamon és dolgom is volna bőven, mégsincs más lehetőségem: kihúzom magam és előrelépek, betéve magam mögött az ajtót.
- Dicsértessék! - üdvözlöm, igyekezve minél összeszedettebbnek tűnni, noha a városházán történtek még mindig elfoglalják a gondolataim egy részét.
- In Aethernum Amen, Kather atya - feleli komoran és máris tudom, hogy a beszélgetésünk több lesz, mint egy egyszerű bemutatkozás. Mi az ördögöt kereshet itt?
Úgy döntök, ideje félretenni a köntörfalazást.
- Minek köszönhetem a látogatását? - vonom fel a szemöldököm udvariasan, egy percre sem véve le róla a szemem. Sok mindenre számítok, de az átnyújtott tekercsre nem: írásos parancsot hozott magával, amely kimondja, hogy Heimsrothban kell felülvizsgálnia. Engem.
Az egyenletes fekete sorok alatt cirkalmas név; mellette ökölnyi, félreismerhetetlen pecsét.
Elég volna az egyik is, hogy ráismerjek XIII. Sixtus pápa utasításaira.

A fáradtságtól lelassult vér szemvillanás alatt ugrik vissza a szemem mögé: egy pillanatig nem tudom eldönteni, mi dühít a legjobban az egészben, de nincs időm ezen töprengeni, mert magamon érzem a vasvillatekintetét.
- Értem - jegyzem meg fegyelmezetten, visszaadva neki a tekercset. Ő átveszi, s szórakozottan csavarja fel: közben a szemét nem veszi le rólam. Szívdobbanásnyi csend.
- Hol volt, Kather? - fog hozzá hirtelen, különösebb bevezető nélkül és én rögtön tudom, hogy szorulni fogok az elmúlt két órában történtekért. Választásom viszont nincs: felelnem kell, ha kérdeznek.
- Körüljártam a települést... uram. Kikérdeztem egy bizonyos Ludwig nevű lelkészt az itt uralkodó állapotokról.
- Utána.
- A városházán jártam, uram.
- Mit csinált ott?
- A munkámat végeztem, uram. A Mondhofban zajló kísérletekhez vezető szálak felgöngyölítésén dolgozom.
- Ez feljogosítja arra, hogy eretnekekkel kokettáljon?
Ezt a hangot nem sokan engedhetik meg maguknak velem szemben. Nem sok híja van, hogy rendreutasítsam érte: ki nem állhatom, ha számonkérnek, és joga sincsen rá senkinek.
Kivéve az olyanokat, akik rangban felettem állnak.
Mint például ő.
Máris gyűlölöm tetőtől talpig, mégis kényszerítem magam, hogy figyelmen kívül hagyjam a hangnemet, amit használ. Nem megy; egyedül azt vagyok képes megállni, hogy üvöltsek.
- A felhatalmazásom feljogosít rá, hogy az eredmény érdekében úgy cselekedjek, ahogy jónak látom, uram.
- Lepaktált eggyel, maga bolond! - csattan fel hangosan, a szavait egy köteg papírral nyomatékosítva: ingerülten szisszenek föl, ahogy hozzám vág egy kötetnyi lapot, de meg sem moccannok. Ha most azonnal abbahagyja, talán nem kell tengelyt akasztanom vele. Szívem szerint összeverném, de a beosztása felhatalmazza rá, hogy úgy bánjon velem, ahogy csak akar. Tetszik vagy sem, el kell viselnem mindent, amit tesz.
Feszülten nézek a szemébe.
- Úgy gondolja, uram?
- Úgy. Ott volt közöttük, és cseverésztek. Épp, hogy nem teáztak.
Pillanatnyi szünet, aztán mély levegőt veszek.
- Mit szándékozik tenni, uram?
- Először észhez térítem magát, maga félkegyelmű! - kiált föl, amire idegesen megrándulok. - Vegye és olvassa!

Nem kell az összes jelentést átfutnom a lábamnál heverő halomból, hogy egyből rájöjjek, mi hergelte fel ennyire a jövevényt. A legtöbbje ugyanarról szól: nevezetesen arról, hogy a protestáns szekta új katonák fejlesztésén fáradozik, s ehhez alapul nem más szolgál, mint az a tudás, amelyet az inkvizítorokról halmoztak fel. Az a tudás, amelynek forrása Norven Kather.
Én!
Nem gondoltam volna, hogy ennél sokkal dühösebb is lehetek, most viszont be kell látnom, hogy tévedtem: megkapaszkodom az utolsó jelentés szárazon töredező szélében, és felnézek a férfira. Csak a szemem moccanásával figyelem; attól tartok, ha esetleg megmozdulnék, nem tudnék megálljt parancsolni magamnak, és orrba vágnám. Van mersze árulással vádolni!
A haragtól félvakon halkítom le a hangomat.
- És kegyelmed ezt elhiszi?
- El.
Akkor még annál is nagyobb bolond vagy, mint amekkora felfújt hólyag, akarom a képébe vágni az egész köteg pergamenjét: sajnálom, hogy előzőleg nem köttette be, hogy az orrát is eltörhessem vele. Vadul tombol bennem a tehetetlen indulat; ha viszont most elragadtatom magam, nagyobb megaláztatásnak leszek kitéve, mintha hagynám, hadd folytassa.
Csak egyszer szabaduljak meg a befolyásod alól...! De a rangjával szemben tehetetlen vagyok, és most már saját magamat is utálom, amikor válaszolok neki.
- Ha valóban elhiszi, miért nem fogatott máris le?
- Mert még mindig úgy gondolom, hogy a nagybátyám bizalma nem volt hiába.
Hát innen fúj a szél! Eszerint nem véletlen a befolyása: nem elég, hogy magas polcon ül, még a kezét is fogják. Itt nem győzhetek: kénytelen vagyok engedni neki, és ez a bizonyosság a végletekig felszítja a sértett büszkeségemet. Fölszegem a fejem - egyenes háttal magasabb vagyok, mint ő.
- Kegyelmed azért jött, hogy felülvizsgáljon. Igaz? - szegezem neki, gyakorlott mozdulattal leoldva a derekamról a fegyverövemet: a határozottság, amellyel engedem a kardot a földre esni, méltó párja az arckifejezésemnek. Nem vagyok hajlandó megadni neki azt az örömöt, hogy megkötött kézzel őrjöngeni lásson. - Tegye, amit jónak lát.
Egy pillanatig farkasszemet nézünk.
Aztán olyan erővel vág állkapcson, hogy még a pofacsontom is megfájdul belé.
Nem számítok az ütésre, ő pedig erős, erősebb, mint én: feljajdulok, ahogy ökölbe szorított jobbja teljes erőből eltalál és megtántorodom, mielőtt elvágódnék a padlón.
- Egyelőre ennyit kap. És figyeljen! - hallom a hangját, s bár tudom, hogy meg kellene várnom, mi jön ezután, de már ugrom is fel és mellbe taszítom két kézzel, hogy ő is hátrabotlik; az egyensúlyát nem veszíti el, de a szava megakad, s elég távol kerül tőlem, hogy meg tudjam magam fékezni, mielőtt végérvényesen rátámadnék. Az állkapcsom mintha kettétört volna az ökle nyomán, máris elzsibbad: csak a szerencsén múlott, hogy megvan az összes fogam. Nagyon remélem, hogy az átkozott nem fogja tudni lehúzni többé a gyűrűjét.
Ezt még visszafizetem neki. Ha az Úr unokaöccse is!
- Hallgatom! - dörrenek rá vadul, hogy lássa, eddig és ne tovább: még egy ilyen, és Isten látja a lelkem, nem állok jót magamért. Vak haraggal bámulunk egymásra kis ideig - ő az, aki előbb összeszedi magát, de a tekintete lángol.
- Maga a zsinatelnökkel működött együtt, nem olyan régen, a mocsárban - sziszegi. - Amit ott látott a főeretnek, elég volt ahhoz, hogy megijedjen az inkvizítoroktól. És most látja, mi lett!
- Azt tettem, amit tennem kellett! - vágok vissza, ugyanolyan indulatosan. - Rászolgáltam a bizalomra, amit élvezek és nem használom másra, csak hogy elvégezzem a feladatot, amit rám bíztak!

Ezúttal ő az, aki erőszakkal lazít a tartásán; a belőle sugárzó feszültség nem enged igazán, de a vonásai igen.
- Jól van, jól van - mordul fel. - Hát figyeljen ide, mit tudott meg a kék lángokról?
Nincs más vágyam, csak hogy az arcába vágjam a térdemet, aztán újra meg újra, mégis válaszolok: képtelen vagyok eldönteni, hogy ezért magamra haragszom-e jobban vagy rá.
- A kék lángokat Mondhofban tesztelik. Esroniel von Himmelreich tizenhárom emberét bízta meg, hogy menjenek oda, s azóta, egy héttel ezelőtt szétszóródtak a környéken. Három templomoslégiónyi eretnek kíséri őket, alighanem úgyszintén csapatokra szakadva. A lángok használói, a zsinatelnök kiválasztottjai egytől egyig végletesen megszállottak. Kettejükkel volt alkalmam szót váltani eddig - a hasonlóság feltűnő volt közöttük.
- Az én kutatásaim szerint a lánghasználók vannak tizenhárman. Tizenketten, ha igazat beszél, és egyet megölt. Milyen volt a másik?
Mélyet lélegzem, hogy összeszedhessem magam. Hiába állok ellen: valójában engedelmességgel tartozom neki. Ha úgy dönt, tovább üti a vasat, engem fognak elmarasztalni.
- A templomos a kék tűzbe halt bele, uram, a vallatás után - köszörülöm meg a torkom. - Az itteni egy húsz év körüli nő; az elméjébe járatokat rágott a rögeszme. Ítélőképessége megbízhatatlan, ő maga vad: nem úgy tűnt, hogy akár az eretnekek tudnák irányítani - szívdobbanásnyi szüntetet tartok. - A vezetőjük árulónk.
- A vezetőjük már megkapta a büntetését azzal, hogy hamis eszméket imád - legyint, mintha az árulás mellékes volna, amennyiben nem rólam van szó. - Majd kardunk által vész. A nő... a nő viszont még használható lenne. Magával megyek, és elkapjuk.
Elkerülhetetlen, hogy betörjek neki - akármennyire tiltakozik minden csepp vérem, itt most ő parancsol, én pedig engedelmeskedem. Ez a szabály. Kényszerítem magam, hogy megadóan biccentsek.
- Hajnalra visszatérek, és kikutatom, hogy hogy lehetne elkapni - parancsolja rögtön. - Addig maga készüljön össze, csináljon amit akar. Pirkadatkor itt legyen!
- Igenis, uram. Értettem.
Csak annyi önuralmam van, hogy megvárjam, amíg távozik; úgy menekülök a helyiségből aztán, mintha a megalázottságom nem követne mindenhová.

A fejem hasogat, a szemem viszket a fáradtságtól, mégsem érzem úgy, hogy pihenni tudnék. Heimsroth az én felelősségem: azok, akik fogadtak, az én nyájam. Az új inkvizítor nem vezéregyéniség, csak egy elkényeztetett kölyök. A rangja még nem teszi férfivá.
Szabad-e szégyenemben magukra hagynom őket vele?
Gyáva vagyok-e, hogy elvárjam az engedelmességet anélkül, hogy erővel viszonoznám?
Nem azért bízták rám az ügyet, hogy csak úgy feladjam.
A papot a harmadik szobában találom meg: nincs egyedül, máshoz mégsem szólok, csak őhozzá.
- Hol járnak a többiek, fiam?
- Van, ki nyugszik már, és ketten őrt állnak. Jómagam a gyermeket ápoltam, láz gyötri - mutat a betakart gyerekre maga előtt. Az ágy mellett a fiú anyja gubbaszt. Észre sem veszem, hogy halkabban szólok, mint egyébként tenném.
- Jártam a városházán, de ezt talán tudjátok már - jegyzem meg komolyan. - Új parancsnok érkezett Heimsrothba, pápai meghatalmazással. Mostantól neki tartoztok engedelmességgel helyettem. Ne mulaszd el a tudtukra adni!
- Igenis, atyám!
- Jól van. Ez minden - intek neki, s távozom is rögtön: most már túlontúl fáradt vagyok hozzá, hogy bármi máshoz fogjak.

Nem alszom túl mélyen: talán ez az oka, hogy a kék tűzzel csordultig telt rémálmom olyan rövid ideig tart. Kellemetlen rándulással ébredek, de a nyújtózásban megakaszt egy hang. Ráismerek azonnal az inkvizítoréra, eleget hallottam már - az ajtóm előtt állva beszélget valakivel. Egy idegennel.
- Nem hiszem... bizhatunk benne... Kather képes lenne... - szűrődik át a folyosóról; levegőt sem veszek, nehogy elmulasszak valami értékeset.
- Tájékoztatom... őszentségét.
Ez minden, amit ki tudok venni, és egyáltalán nem nyugtat meg: minél előbb ki kell derítenem, mégis mi folyik itt. Mindenekelőtt azonban meg kell szabadulnom a férfitól; csendben várom, hogy halljam a lépteit eltávolodni, de nincs szerencsém.
- Kather! - csattan a hangja közvetlen közelről, s én felugrom, mint aki most ébredt.
- Uram?
- Dél körül fogja a nőszemély elhagyni a falut. Egymaga. Lecsapunk rá, és idehozzuk.
- Igenis.
- Addig tegyen, ahogy jónak lát. Én is azt fogom. Egy órával delelés előtt legyen itt!
- Igenis.
A legkevésbé sem bízom benne, mégsem feszegetem a dolgot: volt alkalmam megtapasztalni, milyen fogadtatásra talál nála az ilyesmi. Türelmetlenül várom, hogy elhagyja a helyiséget, s rögtön utána magam is hátrafelé kerülök a házból - nem kell soká keresnem az őröket, mi több, egyikükben ráismerek az ifjúra, aki elsőként kísért el a esti sétámra. Biccentek nekik, de nem húzom az időt.
- Elaludtam - fogok bele mindjárt, tényközlő hangon. - Felvilágosítana, járt-e itt bárki az elmúlt órákban? Mióta a városházán jártam, gyanakszom a saját árnyékomra is.
- Egy furcsa alak, meg Dominicus atya - hangzik az azonnali válasz, mintha a fiú számított volna a kérdésre. - A furcsának kötés volt a jobb szemén, és alacsony embernek tűnt. Gondolom, ő jobban érdekli az atyát - toldja meg halvány, cinkos mosollyal. Úgy tűnik, elég gyakran viseli.
- Dominicus atya? - vonom fel a szemöldököm. Ez hát az új főnököm neve. - Mostantól neki teszek jelentést - jegyzem meg mindkettőnknek. - Nincs jogom nyomozni utána.
- Nincs is, ebben sajnos egyet kell értenem - jelenti ki a fiatalember. - Szentatyánk nem örülne, ha az unokaöccse után nyomozna.
A szívem vagy egylábnyit süllyed. Hát erről van szó!
Kitűnően válogatod meg a csatáidat, Norven Kather.
- Átvette tőlem az ügyet, de nem vette ki a kezemből teljesen - gondolkodom hangosan, figyelmen kívül hagyva a megdöbbentő felfedezést. - Dolgoztál-e már neki, fiam?
- Még nem - csóválja a fejét. - Nem vagyok olyan idős vagy magas rangú, de megválogatom, kinek hiszek - kecses mozdulattal hajol előre, hogy a suttogóra fogott hangját is tisztán halljam. - Nem tűnik szimpatikusnak. A szeme se áll jól.
- Fiatal. Szilaj - vonom meg a vállam, mintha nem értenék egyet vele. - Bizonyosan megvan az oka, hogy ideküldték.
- Hát csak vigyázzon vele, atyám. Én magam is azt teszem.
Ez, akármennyire is éleslátásról tanúskodik, mégiscsak veszedelmesen közelít a nyílt rendbontáshoz: végigmérem az ifjút.
- Csak tedd, amit mond! - intek neki végül. - Amíg itt van, Dominicus atya az úr Heimsrothban.
- Igen, igen, atyám - helyesel, de a vigyora újból feltűnik. Eleven eszű kölyöknek tűnik: ha nem sajogna még a zúzódás az állkapcsomon, bizonyosan jobban erőltetném a fegyelmet, így azonban egy halk mordulással ráhagyom.
- Helyes. Hogy hívnak, fiam?
- Thorseg. Thorseg Storz.
- Megjegyzem a neved - hunyorítok rá. - Bátran viselkedtél odakint.
- Köszönöm, atyám. Tegyen rendet ebben a kavalkádban. Talán csak maga képes rá.
Rövid szünet, amíg farkasszemet nézünk: eleget húztuk az időt, mégis úgy érzem, ráfér a fiúra a gyeplő.
- A Szentszék személyesen felügyeli ezt a helyet - jegyzem meg végül. - Rám kevés szükség lesz a továbbiakban.
- Ámen, atyám - helyesel anélkül, hogy meggyőztem volna, amiben nem sok furcsaság van: magam sem hiszem, amit mondok ezúttal. Hátat fordítok neki - ideje megvárnom Dominicus atyát a házban.
- Tartsd nyitva a szemed, Thorseg Storz! - szólok vissza anélkül, hogy akár hátrafordulnék. - Tucatnyinál is több eretneket láttam a faluban.



A hozzászólást Norven Kather összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 16, 2015 3:15 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

10Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Szer. Dec. 16, 2015 2:53 am

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus
- Legalább pontos, Kather.
Dominicus atya utánam érkezett vissza: most, hogy a szobába lép, már látom is, hogy a maga útját járhatta időközben, valaki ugyanis cakkos vágást nyesett a képébe. Szerencséje lehetett: ha én valaha egy csepp vérét is kiontom, Isten bizony még abban a fertályórában bele is fogom fojtani.
- Uram.
- Kövessen, és közben elmagyarázom, mit kell csinálnia. Remélem, megérti.
Az a benyomásom, a férfi minden eltelt perccel egyre elviselhetetlenebb: én mégis felzárkózom mellé, rá sem hederítve a sértegetésre.
Bele akarok rúgni magamba érte.
- Hallgatom, uram.
- A nő, mint mondtam, egymaga lesz. Láncai tán magának is vannak?
- Jól tudja kegyelmed.
- Hát a lángoktól ne féljen, majd imáim által elkerülik azok magát. Akkor odamegy, és lekötözi.
Szívdobbanásnyi csend: magamba fojtom a feltörő értetlen pillantásom. Ha az atya ilyen jól értesült, hogyan lehetséges, hogy nem tudja, nem fognak a lángok? Elképzelhető lenne, hogy másokat megégetnek?
Habozok.
- A kék lángok, uram...?
- A kékek, igen - feleli szórakozottan: alighanem fel sem tűnik neki a töprengésem. Eszemben sincs felvilágosítani.
-...értettem, uram. Más parancs?
- Nincs. Várjon a parancsomra, amint odértünk.

Szó nélkül követem, követem a terebélyes bükkfa törzsének takarásába, ahonnét rálátunk az útra: gyűlölök a közvetlen közelében lenni, de nem kell sokáig tűrnöm, mert a földes ösvényen fel is tűnik nemsokára Brünhilda.
Valami nincs rendjén vele: bizonytalannak, rémültnek tűnik, s észrevétlen megborzongok, ahogy a mozgását figyelem. Mintha egy teljesen más ember volna a bőrében.
- Kather, készüljön! - hallom Dominicus hangját és megfeszülök: a következő kiáltására - Deus Vult! - szinte már félúton járok a leány felé. Még egy yard, és találkozom a lángjaival: ahogy a Katedrálisban, most is ártalmatlanul ömlik végig rajtam a kék tűz, s hiába szítja rémülten. A lángjai nélkül könnyebb elkapni, mint rókának az egeret: egy perc sem telik belé, és a földön hever megkötözve.
Hátrafordulnék a felhangzó taps nélkül is, így viszont sebesebben teszem, mint amúgy: az inkvizítort látom az út szélén állni, félrebillentett fejjel.
- Remek munka, Kather, magam se csinálhattam volna jobban - jegyzi meg, majd rövid, töprengő szünetet tart. - Tudja, én matematikát is tanultam. Ha ez egy egyenlet, már csak egy dolgot kell egyszerűsíteni, és kivonni. Tudja, mi lehet az?
Valami változóban van körülötte: a megjegyzése olyannyira eltér a megszokottól, hogy még az eddigi gyűlöletes egyensúlyt is megbomlani érzem. Van valami a levegőben, ami eddig nem volt jelen és hirtelen úgy érzem, mintha a lábam alatt veszedelmesen megbillenne valami.
- Mi az, uram? - kérdem, s fel sem tűnik, hogy hátrálok egy lépést.
- Maga az, Kather - jelenti be olyan hangon, amilyenen az elkerülhetetlen változásokat szokás. - Magát kell kivonni, és az enyém a hatalom. Az enyém, amit az eretnekek összehordtak. Ami már majdnem a kardé.
- Kivonni? - ismétlem ostobán, pedig tudom ugyanúgy, ahogy ő, mit ért ezalatt: hátrálva kapok a kardom után, amíg folytatja.
- Igen, kivonni. Eltörölni. De ezt nem én fogom - emeli fel a kezét: ismerős zaj kíséri a felfegyverzett templomosokat, akik az erdőből lépnek ki. - Balasetnek tűnik majd. Viszlát, Kather, örültem.

Döbbent csend, amíg felzúdul bennem a diadalmas harag: hát mégsem parancsol nekem Dominicus atya! Eretnek ő is, ahogy a többi söpredék.
Én vagyok az úr Heimsrothban. Mindvégig én voltam.
Éreztem, hogy hazudik, mégis hagytam magam becsapni és megalázni.
- Tudhattam volna, hogy meg kellene bíznom az ösztöneimben! - csattanok fel haragosan, ahogy fegyvert húzok, inkább a megérzéseimtől, mint a logikámtól vezérelve.
Előttem ő maga, körülöttem a kísérete. Legalább tízen vannak, vele meg a leánnyal szám szerint tizenketten.
Ütött az utolsó órám.
Támadnom kellene, mégis riadtan pillantok a legközelebbi lovagra: el sem tudom képzelni, milyen lehet ennyi mindenkivel küzdeni egyszerre. Ezekkel az emberekkel nem bírok el. A felével se bírnék.
Az atya mozdul először: meginog álltában egy kissé. Egy emberként fordulunk feléje, s így mindannyian tisztán látjuk a szegycsontja mellett felbukkanó acélhegyet; ő éles lélegzetet vesz, mint aki mondani akar valamit, aztán összecsuklik.
Dermedten bámulok a fölötte álló férfira: volt alkalmam korábban is szemügyre venni már, de még sohasem ilyen közelről. Elégszer láttam hozzá azonban, hogy ne kelljen se aláírás, se pecsét a felismeréséhez.
- Szentséged...

XIII Sixtus visszanéz rám - moccanatlan bámulok rá, a földbe gyökerezett lábbal. Az imént meg voltam róla győződve, hogy végem, s félig még most is meg vagyok: talán ez az oka, hogy atyai mosoly jelenik meg a vonásain.
- No, Kather - szólal meg kedélyes, csitító hangon -, hát úgy nézend ki, mint aki lidércet lát.
Ez egy kissé ráébreszt a helyzet valóságára: sietve lépek elébe, hogy féltérdre ereszkedjem, ha megkésve is.
- Én... - kezdek bele máris, de a fejemben összerázódnak a gondolatok; meg kell köszörülnöm a torkom, hogy folytassam. - Bocsásson meg szentséged, én csak... nem számítottam rá, hogy itt látom.
- Hát, eredetileg nem is szándékoztam erre jönni, de drága unokaöcsém szólt, és jöttem, ahogy tudtam - feleli könnyedén, és látom, ahogy a vigyora kiszélesedik. - Keljen már fel, mi az emberek szemébe nézünk, ha beszélünk velük.
Elég tapasztalt vagyok, hogy semmi se hozzon zavarba, a pápának most mégis sikerül: feltápászkodva hirtelen újra fiatal fiúnak érzem magam, aki a tanítója szaván csüng.
- Parancsoljék velem szentséged - biccentek neki. - Dominicus atya...
Elhallgatok: ő alighanem többet tud az egészről, mint én.
Nem tévedek.
- Ja, ez? - legyint a férfi holtteste felé. - Hagyja már, régen tudtuk, hogy eretnek. Fivérem rohamosztagában szolgált, de el kellett küldeni onnét. Nem gondoltam, hogy itt bukkan fel megint. Még jó, hogy erre járt, testvérem gyermekével együtt.
Hagyom, hogy a vonásaimra kiüljön az értetlenség, ő pedig felvonja a szemöldökét.
- Nem találkozott tán unokaöcsémmel? Ő azt mondta, igen.
- Azt hittem, ő az - vallom be késlekedés nélkül, mielőtt sóhajtva megdörzsölném az orrnyergem. Ideje megadnom magam. - Úgy tűnik, túljárt az eszemen. El vagyok veszve, szentatyám... bevallom.
- Semmi gond, Kather - ingatja a fejét egy mosollyal. - Maga igazán szépen helytállt. Itt és most dícséretben részesítem, és megáldom az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek, a Szentháromság egy igaz Istenének a nevében. A maga dolga itt véget ért. Ha gondolja, tehet ezt-azt, de ez már magán áll. Isten áldja, testvérem!

Olyan gyorsan hangzanak el a szavai, hogy felfogni sincs időm őket: van bennem annyi méltóság, hogy az erősödő döbbenetem ellenére könnyedén fogadjam a mondanivalóját. Hanem ő elindul és én, mint a szalmaszál után kapkodó fuldokló, szokásos türelmetlenségemmel lépek egyet magam is a nyomában: csak akkor torpanok meg, amikor ő is megáll.
- Vagy netán kérdése lenne?
- A rendfőnököm Mondhofba küldött, hogy kiderítsem, mi történt ott - vágom rá udvariatlanul, a kíváncsiságom elsöpörte protokoll mögül. Kezdem érezni a kudarc fájdalmát: képtelen volnék egy szó nélkül visszavonulni.
- Áh, öreg Augustinus, még jó az orra - mosolyodik el a pápa. - Hallottam, valami kék lángok vannak itt elterjedőben. Mik ezek?
- Az eretnekek új fegyvere saját maguk ellen... és ellenünk, a saját bevallásuk szerint, szentséged. Őket megégeti, de minket... engem nem. Uram.
- Az érdekes, de ez megmagyaráz néhány dolgot - hordozza körül a tekintetét: csak most ébredek rá, hogy a templomosok most is ugyanúgy körbevesznek minket, ahogy először. A fenyegető atmoszférának azonban nyoma sincs. - Ez a fegyver tökéletlen. Azért nem égetett meg, mert te valódi meggyőződéssel hitted, ha nem is tudatosan, hogy holmi lángok nem árthatnak neked. Isten pedig megvalósította a meggyőződésed. Ezt nem tudják átlépni csak úgy, már látom. Az igaz hívőket nem sértheti a tűz.
Szívdobbanásnyi szünet. Összenézünk.
- Kívánja, hogy visszatérjek a Katedrálisba és jelentést tegyek? - ajánlom fel, immár hivatalosabb hangnemben, Őszentsége azonban megtartja a maga könnyedségét; a fejével int csak, ahogy továbbindul.
- Igen, miért is ne? Úgy sincs kíséretem. Jer velem, Kather, unokaöcsém átveszi a dolgokat itt - jegyzi meg, s én követem a tekintetét egészen Torseg Storz keresztesi öltözékbe bújtatott alakjáig. Hát persze. - Maguk meg menjenek az ördögbe, és mondják meg a zsinatelnöknek, hogy jön a kincstárnak egy fegyverzettel! - hallom utolsónak; a templomosokra nem figyelek, anélkül is tudjuk mind, hogy elkotródnak, ha tehetik. - Mindegyiknek ezt mondom, akit elküldök, hátha egyszer visszakerül.
Elindulunk, én felzárkózom mellé és ő mintha a gondolataiba mélyedne: nekem is ideje volna rendet tennem a fejemben, de úgy tűnik, Őszentsége jobban ismer, mint elsőre gondoltam volna, mert bátorítást csempész a hangjába a jókedv mellé.
- No, fiam. Nyilván vannak kérdései. Tegye fel nyugodt szívvel, és még audienciára se kell várnia.
Az érzés, amely azóta jelen van, hogy először megszólított, nem akar múlni: kell pár pillanat hozzá, de a fagyott barázdákról felpillantok rá.
- Amikor Augustinus atya megbízott a feladattal, abban a hitben indultam el, hogy Heimsroth csak egy állomás lesz az úton... a javarésze előtt. Itt lenne a vége, szentatyám?
- Mondhofból rossz híreket hallottam - ráncolja a szemöldökét válaszul. - Ott nem volt ilyen erős a hite a testvéreinknek. Nem küldöm a biztos halálba magát is.
- Augustinus atya keresztesosztagot akart ideküldeni, mielőtt meggyőztem róla, hogy engedjen előre magamban - vallom be hirtelen, magam is meglepve kissé, aztán pillanatnyi szünetet tartok. - Lehet, hogy igaza volt?
- Talán - feleli olyan hagon, amely arról árulkodik, nem is számít egyáltalán. - Ezt magam sem tudom, fiam. De biztos jól van így, ha Isten is így hozta. Na meg magam egy osztagot is kiteszek, szóval be is teljesült - nevet fel, s csak ekkor kapok észbe.
- Szentségednek köszönhetem az életemet - szólok, tőlem szokatlan szelídséggel ezegyszer. - Megtiszteltetés. De az unokaöccsét nem ismertem fel.
- Istennek köszönheted, nem nekem. De örülök, ha egy juhomért is ott hagyhattam a kilencvenkilencet - jegyzi meg, a végén egyetlen, köhintésszerű hangot hallatva. - Mindig cseles az ifjú. Templomszolga... még ilyet! De az apja az egyik legyjobb lovagja a vén királynak. Kiváló ember, ahogy a fia is.
- Dominicus atyának pápai parancsa volt rá, hogy felülvizsgáljon - jelentem most tényközlő hangon, kíváncsian várva a válaszát. - Valódi volt?
Most először sikerül meglepnem: a szeme döbbenten kerekedik el.
- Volt neki? Honnét, a fene vigye el! Valaki jól tud hamisítani!
- Sohasem hallgattam volna rá máskülönben - horkantok fel, megfeledkezve magamról egy kissé. - Fogalmam sincs, honnan szerezte, de valódinak tűnt.
Tűnődő csend, amíg Őszentsége rám sandít oldalvást. A tekintete csupa szikrázó gondolat.
- Hm. Egy rövid pihenő után, lehet, meg is lesz a következő feladata valamelyik jó emberünknek -  jelenti ki, s a mosolya ezúttal csak a szeme körül bujkál, mintha a pimaszságom szórakoztatná. Megveregeti a vállam, ahogy az apák túlbuzgó fiaikét szokták. - Nyugodt legyen, hűségében nem kételkedem.
- Gondolt valakire szentséged? - pillantok rá, mindent elkövetve, hogy szerényen érdeklődőnek tűnjek; alighanem ha akarnám, sem tudnám becsapni, ez most mégsem zavar.
- Hát, feltétlen megbízható ember kell - válaszolja tűnődve. - Aki ügyes, és akár be is tud épülni közéjük. Olyan kell, aki már ismeri őket valamennyire, és akinek nem árt a kék láng - Látványos töprengésén akár meg is sértődhetnék, de a kíváncsiságom jóval erősebb. - Tud ilyen testvért, Kather?
Hosszan várok, de a türelem sohasem volt erős oldalam.
- Csak bólintson és indulok, még aznap, hogy visszaértünk, atyám.
- Egy nap pihenőt kap - szögezi le. - És tőlem valamit. Személyesen.

Az elmúlt órákban jobbára megfeledkeztem az érzéseimről, amelyek az elejétől fogva gyötörtek, a nagylelkű megjegyzésre azonban visszatérnek. Be kell látnom, hogy alkalmatlanná tehetnek a feladatra: ha ez így van, nem való, hogy újabbat bízzanak rám.
Önkéntelenül szegem le a fejem egy kissé.
- Ha ettől meggondolja magát, legyen, de... amikor ideértem... kételkedtem - vallom be. Fel kell készülnöm rá, hogy újra megtörténhet, és a legjobb módja ennek, ha nem bíznak rám olyasmit, amely ezen áll vagy bukik. Túl sok minden múlhat rajta.
- Kételkedett?
Inkább érzem, mint látom, ahogy felvonja a szemöldökét: most már, ha elkezdtem, ideje végigmondani.
- Magamban - jegyzem meg, halkabban a szégyentől, mint szeretném - Siettem elvállalni, amikor ideértem, mégis...
- Zavart volt? - vág a megtorpant csendembe. - Nem értett semmit? Talán félt is?
Nincs bennem annyi, hogy a szemébe nézzek.
- Így volt, atyám.
Hosszadalmas csend, a mély lélegzetvételét is hallani: kényelmesen lassan indul meg, s ahogy önkéntelenül is felnézek, látom, hogy a vonásai mit sem változtak.
- Tudja, Kather, sok csatában részt vettem ifjú koromban - kezdi, s a hangszíne éppen olyan, mint amikor először szólott hozzám. - Mind apróságnak tűntek ahhoz képest, amikor tizenöt éve kitört ez az egész, az előző pápa Istenhez tért, és én kaptam a vezetést - Egy kissé elréved, s én rezzzenetlen halllgatom. - Von Himmelreich betört a katedrálisba, kirántotta a kardját, és összecsaptunk. Tudja, milyen félelmetes ellenfél volt? Olyan gyors csapásokkal még nem találkoztam. Futni akartam. Féltettem az életem. De Istennek más terve volt. Hazatért néhány püspök, pont akkor egy követségből, kiszorították von Himmelreichet a katedrálisból, és volt időnk az újba költözni - mosolyodik el röviden, aztán újból felém fordul a figyelme, s én ezúttal nem nézek félre. - Én is féltem. Hiszen ember vagyok magam is.
Némán hallgatok. Mit lehet erre felelni?
Nem sokat.
- Mindent el fogok követni, hogy rászolgáljak a bizalmára.
A mély feszültség elillan; a pápa komolyságába visszalopózik az a bizonyos kedélyesség, amely alighanem veleszületett vonása.
- Köszönöm, Kather, jó látni, hogy vannak még jó embereim.
- Miért jött el Heimsrothba, uram?
- Egy jó barátom esküvőjén voltam - felel szórakozottan. - Az unokaöcsém rohant, hogy segítséget kérjen. Aztán jöttem.
- Az unokaöccse túljárt az eszemen, atyám - viszonzom a mosolyát, most először. - Ügyes. Bátran viselkedett korábban.
- Kiváló férfi lesz. Bár néha elég csapodár, de a hite igaz.
Lélegzetvételnyi csend: egyáltalán nem vagyok felkészülve rá, hogy megvitassam bárkivel mindazt, ami erről eszembe jut. A Főváros bíráját, a feleségét meg a két szép fiát: úgy mondják, senki nem olyan büszke a családjára, mint ő.
- Megnyugszik, ha idősebb lesz - csóválom meg a fejem elnézőn.
- A kor sokat formál rajtunk, testvér. De a legtöbbet Isten. Kérjük a kegyelmét bőségesen mindannyiunkra!
- Ámen, szentatyám.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

11Magánküldetés: Eretnekség? Empty Re: Magánküldetés: Eretnekség? on Szer. Dec. 16, 2015 9:18 am

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Nagyon szép, és főként emberi kaland volt ez, igazán kijár érte a dicséret, szép munka volt, inkvizítor testvér! Jutalmad természetesen nem marad el, majdnem egy nagykalandnyi szöveget írtál, ami nem kis teljesítmény, valljuk be.

200 tapasztalat

És hogy kiosszam az oldal első fegyverjutalmát is, amit a szobádban találsz, a pápai dicséret mellett másnap reggelre:

Név: Ensis Justitia
Típus: Rövidkard
Leírás: Egy díszes rövidkard, melynek magja áldott ezüst. Képes vagy vele a szellemeket és lidérceket is sebezni, valamint úgy félnaponta egyszer, egy feléd tartó sötét eredetű mágiát egyetlen vágással semlegesíteni. (kép)
Ár: 1000 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.