Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 84

Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 58

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 81


You are not connected. Please login or register

[Azonnali játék] Ho-ho-hóvihar

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Azonnali játék] Ho-ho-hóvihar on Szer. Dec. 05, 2018 9:34 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
December elején Veronia fagyosabb vidékein különösen rossz közlekedni, ezt bármely utazó tudja. Mégis, amit meg kell tenni azt meg kell tenni, Abaddónt túlélt kalandozóknak pedig nem jelenthet gondot egy apró hóvihar. Vagy mégis?
Amerre néztek, csak fehér és csípős szél, lassan fagyó sós könnyek, és... füst? Egy kéményből, méghozzá egy faházikó kéményéből. Mellette azok szarvasok? De ilyen szarvasok nem is élnek ezen a földön.
Az ajtó, a faház ajtaja egyszer csak kinyílik, a tulajdonosa kilép, megigazítja termetes hasát összefogó övet, megsimítja a szakállát és piros köpenyét, aztán rátok nézve nevetni kezd. Furcsa, ismerős nevetéssel. Ho... ho... ho~

Ti mit tennétek, ha a hóviharban eltévedve a Mikulás házánál kötnétek ki? Milyen lenne egyáltalán a ház? Milyen titkokat őriz a rejtélyes entitás?

Jutalom: 150 TP és egy egyedi fogyóeszköz
Határidő: Dec. 13


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2 Re: [Azonnali játék] Ho-ho-hóvihar on Vas. Dec. 09, 2018 6:53 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Sötét Tünde Bérgyilkos
Sötét Tünde Bérgyilkos
Cold as Winter, Red like Blood
"The old pagan tales tell a story about a being who is associated with the Winter. They call Him Winter Father. But you must not trust Him, altough he is depicted as a kind, wise and somewhat fat old man - that's far from the truth. He is Pure Evil."
- Augustinus atya - Pogány Hazugságok, fordította tündére: Ismeretlen


   Rendesen bele kellett feküdnöm a szélbe, hogy egyáltalán előre tudjak menni. A hirtelen, szinte semmiből lecsapó hóviharra nem voltam felkészülve. Tíz perccel ezelőtt még az ég tiszta volt, a távolban még látni lehetett tőlem balra a Nordkölen legmagasabb csúcsait, jobbra a Skarstind vonulatai rajzolódtak ki, már amennyiben használtam a távcsövemet. Most viszont a látóhatár szó szerint csak az orromig terjedt, ahogy hópelyhek ezrei és milliói ostromolták az arcomat olyan erővel, hogy éreztem ahogy kis karcolások százai sértik fel a bőrömet. Dracon-t nem láttam sehol sem, a fehér tolla ezt teljességgel lehetetlenné tette, és a kiáltásait sem hallottam, ahogy Ő se hallhatta az enyémet, hisz a vihar még egy dolgot jelentett: pusztító erejű széllökéseket, amelyek gyakran vágtak le a lábamról, hogy a hóban fetrengjek, mire sikerült feltápászkodnom. Így hát a világom lekorlátozódott a fehér förmedvényre és a szél soha véget nem érő hangos búgására és süvítésére.
  Erőtlenül vonszoltam magam előre, ahogy újabb és újabb utat kellett törnöm magamnak a frissen lehullt hóban, amely most, alig másfél óra után - bár lehet, hogy több volt, az időérzékemet teljesen elvesztettem - már bőven térdig ért és ez minden múló perccel egyre rosszabb lett. A végtagjaimat már régóta nem éreztem, a kezem használhatatlanná vált, s tudtam, hogy a finom bőrkesztyű alatt lilásra vagy talán már feketére is fagyott. Az pedig nem jelentett semmi jót sem, bár soha se volt még súlyosabb fagyási sérülésem, láttam már olyanokat, amikor az Északi Pusztaföld peremén állomásoztam, akikkel ilyen történt. Az érintett testrészek teljesen elhaltak, s mivel túl sok apáca vagy szakképzett hollódoktor, netán alkímista se volt a közelben, így leginkább csak az amatőr és kontárkodó felcserekre hagyatkozhattak, vagy a népi bölcsességekre és gyógymódokra. Nekem valahogy egyikhez se volt kedvem, de ha elfagynak a kezeim, akkor már az erős gyógyital se segít - meg hát, ki se tudnám nyitni, hisz már az ujjaimat se tudtam behajlítani.
   A sál, amellyel az arcomat takartam jéggé fagyott, s ami egykoron némi meleget adott, az most inkább úgy tetszett, mint ha csak tovább hűtene engem. Hiába erőltettem a szemeimet, semmiféle menedéket nem láttam, és most átkoztam magam, amiért nem készültem fel jobban az útra. Ha tudtam volna tartani a tempót és az egyenest (már pedig egészen biztos voltam benne, hogy már rég letértem az útról) akkor is két-három órába telt volna elérni a legközelebbi kis tanyát, ahol menedéket találhattam volna. Most meg a fene se tudja, hogy hol jártam. Ami a legelkeserítőbb volt, hogy kezdtek úgy érezni, túlságosan is melegem van. Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy levegyem a ruháimat. Ez pedig soha sem jelentett jót - bizonyos esetektől eltekintve, de most határozottan nem ez v olt a helyzet. Az ilyen jellegű irracionális viselkedés a kemény téli fagyokat megélt emberek előtt nem volt ismeretlen - igaz, hogy eléggé ritkán következett be, akkor, amikor valaki hosszú ideig volt kitéve hidegnek. Az elme téves információkat észlel és úgy érzi, mint ha a test forró lenne - s az alanyok elkezdenek vetkőzni. Ez a fagyhalál végső stádiumai között szerepel. De a vágy még nem volt túlságosan erős, s inkább csak az alapvető őrültségem, semmint a tényleges fagyhalál következménye lehetett. Hisz nem voltam olyan hosszú ideje a fagyos hidegben, hogy ilyen egyáltalán előfordulhasson, ugye? Így hát csak törtem előre az utat, reménykedve valamiben, ami úgy se fog bekövetkezni...

...aztán csend és nyugalom...

 Mint ha egy szélmentes térbe értem volna, egy gömbbe vagy aurába, ahol még a szélnek és a hónak se volt semmi hatalma. Meglepődve néztem körbe, próbálva megtalálni ennek a hirtelen beállt nyugalomnak a forrását, azonban a látásom az intenzív hidegnek és a fagyhalál közelségének köszönhetően - vagyis hát, nem köszönhetően, mert ebben köszönet nem volt - eléggé korlátozott volt, így még azt se vettem volna észre, hogy ha előttem tornyosul egy három méteres jötün, kezében egy hatalmas fegyverrel.
  Azonban hogy ha én nem találtam meg a válaszokat, akkor a válasz maga talált meg engem, még hozzá abban a formában, amire nem nagyon számítottam és őszintén szólva, nem is nagyon akartam őt meglátni. Ajtó vágódott ki valahol a közelemben, s mint ha abból az irányból melegség áradt volna ki. Aztán meghallottam a szavakat, amelyeket a szél mint ha csak gyengéden sodort volna felém.
- Ho...ho...hooo....
- ...ly fuck, you again?!
  Fejeztem be a nagy hohózást egy teljesen érthető kiegészítéssel. És megláttam őt. Egyesek Mikulásként emlegetik, mások Télapóként, megint mások szadista pszichopata állatként. Vörös ruhájában, két nagy self felesnyi hordónyi hasával, bokáig érő szakállával, s idegesítően fülbemászó hangjával már bőven kiérdemelte a neki kijáró borzongást. Hát most, hogy  a melegség hatására valamennyire elkezdtem felolvadni és megláttam a rénszarvasokat. Azokat a vörös orrú alkoholista állatokat, akiknek az itatója felől most is a gyümölcspálinka és az északi szaki, valami Turtleixus püspök yöld-jének illata áradt. A szarvasok meg köszönték szépen, nagyon is élvezték ezt az amúgy igen csak áldásos keveréket, és ennek hatására akkorára nőttek, mint két kifejlett medve, amelyek egymás hátán állnak.
- Éneás! Itt van a régi barátod! Crispin!
  Az agyam még mindig nem indult be teljesen. A név ismerősen csengett, de egyelőre még nem kötöttem össze a kettőt egymással. Aztán a házikóból kimászott az az anyaszomorító kobold/gnóm/törpe valami, aki tavaly már megszivatott engem a Télfószer palotája előtt várakozva. Idegesen morrantam fel, aztán csak eldőltem a hóba, arccal előre. Inkább fulladjak meg, mint hogy az Ő társaságukat élvezzem...

- Csak óvatosan. Úgy ni, igyad csak meg.
  Szememet kinyitva halványan láttam egy alakot fölém tornyosulni. A hangja ismerős volt, a kinézete is, de túlságosan kómás voltam ahhoz, hogy gondolkozni tudjak. Hogy kerültem ide?  Próbáltam visszaemlékezni az elmúlt napok, vagy akár csak órák eseményeire is, azonban a mérhetetlen fehérségen kívül másra nem emlékeztem. Amit érzékeltem, hogy valami vastag és nehéz telepedett rám. Kicsit tapogatóztam, mire sikerült kitapogatnom valamit, ami leginkább egy puha plédre vagy takaróra emlékeztetett. Aztán a dolgok olyan élességgel álltak össze, hogy a fejem is megsajdult tőle. A hóvihar. A fagyos hideg. És a ház. A ház, amiben Télfószer és Éneás meg a többi manócska lakhatott és a rénszervasok, azok az alkoholista szarvasok, akikről még mindig nem tudtam eldönteni, hogy milyen célt szolgálnak.
- Látom, felébredtél, Crispin. Jó. Nagyon jó. Feküdjél csak. A forró tea majd felmelengeti a belsődet. Szükséged lesz rá. A tűzhöz ugyebár nem rakhattalak közel. Bonyolult dolog, hogy mi történik ilyenkor a testedben...a folyadék megfagy és jégkristályokat képez. Ha közvetlen a tűzhöz raktalak volna, meg is halhattál volna. De nekem még szükségem van rád...és a rideg belsődre is.
  Nem tudtam, hogy miről beszél ez a fószer, csak éreztem, hogy a forró tea megégeti a nyelvemet és a nyelőcsövemet is. Hápogtam a fájdalomtól és a hirtelen melegség érzésétől, többre azonban nem voltam képes. A fickó felettem csak bólintott - a látásom hirtelen kitisztult, így sejtettem, hogy nem csak egyszerű forró tea volt. A Télapó, a fickó, akit nehezen lehetne elképzelni a keresztény mitológiában üldögélt mellettem egy sámlin, kezeit hatalmas hasán támasztva, hosszú szakálla a földet súrolta, s hideg s rideg s élettelen fekete szemével engem bámult. Riasztó látvány volt, azonban nem nagyon tudtam mozdulni. Ismét. Cassian / Aelfsige már egyszer eljátszotta velem ezt a trükköt és most csak még jobban felidegesített, hogy ismét ellenem játszották ki.
- Hadd meséljek el neked egy történetet Crispin Shadowbane, Crowne Shadowbane és Miranda Darkleaf fia, Kristen Shadowbane és Kiril Shadowbane testvére, a rajtad ülő átok hordozója, a keserves élet megszenvedője és még ki tudja, hogy miket akarsz magadra aggatni. Egy történetet, úgy biza'! - a hangja selymes volt és valamilyen szinten hipnotizáló. Mintha egyenesen az agyamba hatolt volna és ott kevergett volna, mint....mint valami nem is tudom, hogy mi. Kettőt koppantott a hasán vaskos ujjaival, amely úgy visszhangzott, mint ha harci dobokat vertek volna. - Az élet nem "jó" és "rossz" dolgok halmaza. Ezek csupán egyszerűsítések, extrémitásukban túlcsépelt szavak egymáshoz vagdosása mindenféle értelem és rendezettség nélkül. Ahogy a világ nem csak fekete és fehér - bár a fehér részéből már kijutott nekem és most a feketéből is kifog.... - a szemei mintha megnőttek volna, vagy mint ha a fejem közelebb úszott volna az élettelen fekete szemeihez, míg már csak azokat láttam.- Nem, az élet ennél sokkal több és bonyolultabb. Ezt már te is tudod. Mégis, a világ hajlamos a gyermekeket "jókra" és "rosszakra" osztani és elvárják tőlem, hogy én igazodjak az Ő gyermekes elvárásaikhoz és tévképzeteikhez. De ez nem a történet, amit mesélni akartam neked. Még nem. Csak nézz és hallgass. Volt egykoron egy boldog család. Egy szerető apa, az anyáról soha se hallottak a gyermekek, mint ha nem is lett volna, de nem is hiányzott nekik. Hogy is hiányozhatna az, aki soha nem is létezett? Tehát ez a család szépen cseperedett és növekedett. Az apjuk házában élve vidáman játszottak a gyermekek a kertben, a homokozóban, a csermelyekben, folyókban, a dombokon és a hegyeken, amelyek körbeölelték azt. Festői látvány volt. Boldogok voltak. Aztán az apa egy idő után úgy döntött, hogy az elsőszülött gyermekei nem elég jók neki. Hogy valami más is kell neki. Valami, ami jobban leírja azt, ami Ő maga. Ami úgy néz ki, mint Ő. A saját alakját akarta viszont látni másokban. A gyermekek értetlenek voltak. Jött két újabb jövevény a családba, és elfoglalták a kertet, amiből az első gyermekek ki lettek tiltva. Hogy örültek-e az új gyermekek ennek? Nem. Csak kihasználták azt, és minden tiltás ellenére olyan dolgot tettek, amit nem kellett volna. Az apa feldühödött és elűzte a gyermekeket....s hitte, remélte, hogy majd eléri őket a sorsuk. Legalábbis a gyermekek egy része így gondolta - már mint az elsők. Az a kettő, aki utánuk jött, már kevésbé. S mire az elsőszülöttek kettőt pislantottak volna, az újonnan érkezettek sokasodni kezdtek. S a gyermekek kérdezték az apát, hogy mik a céljai. De az apa nem válaszolt. Az apa elhidegült tőlük. Boldog gyermekkorom volt...
  Sóhajtott fel az öreg fószer, a szemében saját magamat láttam visszatükröződni, ahogy a feketeségben úszok...de közben képek villantak fel benne. Egy Kertről, benne ezernyi virággal és növénnyel és fával és állattal. Aztán gyermekekkel...egy pusztító árvízzel, egy hánykolódó hajóval. Égő bokrokkal, égből lenyújtott kőtáblákkal, szétválasztott folyókkal és vérfolyókkal. Elpusztított városokkal és egy végső áldozattal.
- Én voltam az, aki kiállt az első szülött gyermekekért...a saját testvéreimért. Mert még mindig boldog akartam lenni és azt akartam, hogy Ők is boldogok legyenek. Azonban pár gyermek elkanászodott és úgy hitte, hogy Ő jobban tudja, hogy mi a helyes és mi nem, mint a saját Apjuk. Magasra szárnyaltak az egójuk szárnyain, a hegyeknél is magasabbra, a fellegeknél is magasabbra, közel a Naphoz és a Holdhoz...hogy aztán nagyot bukjanak akkor, amikor a sértegetéseik, a gyalázkodásuk és a bűneik büntetése is megfogant. Én még akkor is védtem őket. A testvéreimet, akik elbuktak. Ágáltam és káráltam. Apámat vontam felelősségre. S Ő akkoron így szólott hozzám:
"Az Utaim kifürkészhetetlenek, gyermekem. Amiket teszek, tettem és tenni fogok. Ami volt, van és lesz, a tervem része. Nem várom, hogy megértsétek, nem várom, hogy szeressétek. A Testvéreidet véded és közben ellenkezel velem. A tévútra tévedt szeretet is káros lehet. Hát legyen ez a vezeklésed: megengedem, hogy eldöntsd a gyermekekről, hogy kik a rosszak és kik a jók. De nem a testvéreidét. A Bukott Testvéreid az új gyermekek privilégiumaira vágytak - bár tudnák, hogy azok valójában terhek - és ez lett a végük. Ez lesz hát a Te sorsod: amíg már nem lesz, csak jó gyermek a világban, akik az én országomba jöhetnek, addig Te fogsz ítélkezni felettük. Ez a döntésem. Így volt és így lészen."
- Így hát itt vagyok. De tudod, rájöttem, hogy nincsenek jó és rossz gyerekek. Ez az egész egy tévképzet. Az apám hazudott nekem, ahogy hazudott neked is a sajátod.
- Mélységi vagy... - sikerült végre kinyögnöm a szavakat, amelyek az ajkamra tólultak.
- S milyen megkapó megnevezés! Mélyre taszíttattam a Mennyek Országából. Persze, nem a föld alatt lakok, ahogy páran a testvéreim közül, akik túl rosszak voltak ahhoz, hogy Apánk elviselje őket. Egyeseknek vajmi kevés bűnük volt, de egy monarcha egy patriarcha egy zsarnok ezt sose fogja megértnei, mert minden egyes ellene mondott szó árulás számára. Így hát itt vagyunk, ezen a földön, ebben a börtönben, az örökkévalóságig nyőgve a büntetést. De ez egy sztori, ami nem érdekel téged, ahogy látom...bár eléggé beleástad magad a Testvéreim ügyébe, legalábbis néhányéba. Tudod, én kedveltem Erborosh-t, egészen addig, míg...míg ki nem használták. Kár érte. De most, Crispin, szükségem van rád. Mert van egy feladatom, amit el kell látnom, akármennyire is nem tetszik nekem. Várnak rám a gyermekek, akiket meg kell ítélnem. A lista készen áll, s a jó kisfiúk és lányok, mint mindig, most is ajándékot kapnak tőlem...a rosszak, az viszont már más eset.
- Tehát vannak jó gyerekek még?
- Nem, mindegyik gyermek bűnös. Ez apám kegyetlenségének enyhe pikantériája és iróniája. Minden gyermek bűnösen születik, tudod, az eredendő bűn és ilyenek. Ezért vagyok örökre száműzve tőle. De legalább nincs túl sok dolgom, ugyebár. De neked...neked a bűnösöket kell megbüntetned, mert magad is bűnös vagy.
- Na most hadd értelmezzem már a dolgokat. Te egy Mélységi vagy, akinek az a feladata, hogy addig ítélje meg a halandó gyermekeket, míg már csak jó marad ezen a világon, de nincsenek jó gyermekek és én nekem kéne megbüntetnem a rosszakat, tehát minden egyes gyermeket Veronia-n...De ha eltekintünk az Eredendő Bűnről, ami szintúgy a drága apucikád terve volt, hisz ahogy levontam a következtetést, szereti azt állítani magáról, hogy mindent tud és mindenható...akkor még is, mi a bűnük ezeknek a gyerekeknek?
- Bűn? Már a születésük maga is bűn. Gondolj csak bele: két ember volt a kezdetben. Ádám és Éva. S minden ember gyermek az Ő leszármazottjuk. Szerinted mégis, hogyan népesítették be Terra-t, s később Veronia-t, ha nem volt rajtuk kívül más? Vérfertőzött mind...persze, ez csak az én meglátásom. Lehet, hogy volt egy második és harmadik és negyedik teremtés és így tovább...valahogy mostanában egyre jobban szeretek rámutatni drága apám hibáira. Ebben nagyon is hasonlítunk. Amúgy a legtöbbjük még túl fiatal ahhoz, hogy ténylegesen olyan bűnt kövessenek el, ami a sajátjuk és nem a felmenőiké...de a bűn az bűn, valamilyen okból kifolyólag.
- Ti nagyon betegek vagytok....az Idegen Isten és minden egyes teremtménye. Nem leszek kultista, nem fogom az ügyedet szolgálni.
- Óh, drága barátom, már pedig fogsz, épp ez a legjobb dolog benne. Méghozzá önként és dalolva. Na ettől még nem leszel az, akit te kultistának hívsz...csupán egy alkalmi kisegítő.
- Felőlem akár ölj meg, akkor se segítek neked.
- Hadd meséljek el egy másik történetet... - s a szeme ismét magába szippantott. Olyan gyönyörű feketék voltak....- Sétálsz egy szépséges mezőn. Mindent hó borít, jégvirágok ülnek meg az ablakokon, a fák ágairól finoman szállingózik le az előző este ráhullott friss hó. Aztán kopogtatást hallasz... - s hallottam is a három kopogtatást, amely mintha a föld mélyéről szállt volna fel. - Ho-ho-hooo...hát valaki van a házad ajtajánál. Gyorsan visszafordulsz, bemész a hátsó ajtón, mert nincs kedved megkerülni az egész házat. És ott látsz egy szépséges fehér állatkát. Szegényke didereg, szegényke el van árulva, nem találja a társát. Megesik rajta a szíved, oly' annyira, hogy szépen pokrócokba csavarod, eteted és itatod....aztán egy kalitkába zárod és lehajítod egy sivár és üres gödörbe, bele a fagyba....  - a selymes hang olyan hirtelen komorodott el, hogy a hideg is kirázott tőle. - És csak hallgatod a jajveszékelését, a sírását, a dühét. Ahogy a kalitkát kaparja, ahogy harapdálja az acélrácsokat. De téged ez nem hat meg. És hogy miért? Azért, mert a gazdája már nem jár messze, és ha az a bizonyos gazda nem teszi meg azt, amit Te akarsz, akkor finom pörköltet csinálhatsz abból a szegény fehér sárkánygyíkból, és megeteted a gazdájával. Persze, ezekután az előbb emlegetett gazda már rögtön kedvezőbben fog hozzáállni a te előnyös ajánlatodhoz, nem igaz? Ugye, hogy milyen szép történet volt?
- Te rohadt szemé...
- Ácsi-ácsi! Nem illik csúnyán beszélni arról, aki megmentette az életedet és fogva tartja a te kis Dracon-odat. Tehát, kedves Crispin Shadowbane, leszel a krampuszom idén? Még nagyon sok tennivalód van, és bizony éjfélig végezned kell velük, különben a forró tea helyett forró sárkánygyík leves vár rád a hideg gödrödben, ahova hajítalak...

  Magamra öltöttem a krampuszruhát. Iszonyatosan hülyén nézett ki, de egy Mélységi ellen nem harcolhattam, főleg úgy nem, hogy fogva tartotta az egyetlen barátomat, aki még mindig kitartott mellettem. Visszanéztem a faházikóra, amelyből vidáman szállt fel a füst. A házba, amelyben egy Mélységi lakozott és nyújtóztatta dagadt végtagjait. Egy ház, a rémálmok háza, Télapó háza. Hogy a francba fogok én minden rohadt gyermeket megvirgácsolni?! Persze, erre már nem volt válasza, csak hogy oldjam meg. Utáltam őket. Minden egyes darabjukat. Már mint a Mélységieket. De a gyerekeket is...Ránéztem a pálinkás-yöldes itatóvályúból iszogató rénszarvasokra, majd megindultam feléjük. Ideje megnézni, hogy mennyire tudnak jól repülni részegen...

Felhasználó profiljának megtekintése

3 Re: [Azonnali játék] Ho-ho-hóvihar on Kedd Dec. 11, 2018 3:45 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
a Nachtraben család tagja
a Nachtraben család tagja
Hideg. Farkasordító hideg, bár kiskorában azt hitte, azért hívják így, mert olyan hideg van, hogy a farkasok ordítanak a fájdalomtól. de a farkasüvöltésnek aztán mindenféle célja van, csak ilyen nincs. Na, ha egymást marják, akkor talán, de különben bírják ők a fájdalmat.
Nem úgy a vámpír, aki elméletileg szereti a telet is, a hideget is, a csillogó, szikrázó havat pedig mindenképp... ellenben most, ahogy az évszak teljes valójában, minden erejével ránehezedik, megkérdőjelezi ezt az álláspontot.
Valóban, gyönyörű. Egy kristályút, kristályóceán terül el előtte, a süvítő szél, ha néha elül, akkor szinte teljes a csönd, mintha a hópamacsok magukba szívnának minden hangot. Csak lábuk zaja, ahogy roppanva elsüllyednek benne csizmájukkal, adja jelét, hogy halad is ott valaki. Máskülönben a haladás is nehezen érzékelhető. Úgy kell emelnie a lábát, mintha csak vízben menne. Bár... ez tulajdonképpen víz is.
- Na megállj csak, majd egyszer az irányításom alá vonlak...
A mellette baktató sötét tünde kiengedett haja lengedezik a szélben, amennyi kilátszik csuklyája alól. - Tudod, Mina, van tüzed. - hallatszik a kifinomult utalás.
- Hmm. Mondasz valamit. - Végül is ő képes tüzet formálni. - De... de... olyan kegyetlenség lenne eltüntetni ezt a szép kis...
- Szép kis gyönyörű koporsót, hmm? Azt mondják, a hidegben sokkal könnyebb meghalni, mint bármiben másban. Szépen hanyatt fekszel, elengeded magad, megnyugszol, teljesen kényelmes.. egy idő után már a hideget sem érzed, csak azt, hogy kellemesen álmos vagy, és olyan jó itt feküdni, nézed a fehér eget, aztán szépen úgy maradsz
Olyan kellemes, mesélő hangon mondja, hogy Mina egészen beleéli magát. A végére már a hideg rázza ki. Azazhogy a meleg, melyet elképzelt, és a hideg keveredése. Ez túlságosan is hihető. A hidegben való menetelés hosszú távon fárasztó.
- Komolyan, ilyeneket akarsz mesélni a gyerekeidnek is? - kérdi felháborodva, viccesen, azonban aztán rájön, hogy ez a téma kényesebb, mint hogy ily módon lehessen tréfálkozni vele...
Damien halkan felnevet. - Gyerekek. Mikor lennének azok? És hogyan?
A viccek bántalmának elmúlasztására legjobb módszer az újabb vicc. Legalábbis kedveli ezt a teóriát.
- Ennyire beleélted magad, hogy idefagyunk?
Szóváltásuk közepette nehézkesen emelgeti lábait, lassan úgy megy, akár a matrózok, pedig még életében nem volt hajón. Hajó... az kellene még. Talán még a tenger is be van fagyva ilyen időben, legalábbis helyenként, bár az tele van sóval. Miért nem tud sót idézni?
Feldereng egy róka képe, és a mondat: "Hintsd meg sóval a farkát!", valamint a tény, hogy nem mindegy ám, milyen só az, tündérsónak kell lennie... Akkor sem tudta, mi pontosan a tündérsó, s most sem. Hát pedig elkélne. És az a fehér róka is megjelenhetne. Olyan gyönyörű volt és misztikus. Mintha tényleg csak egy álom lett volna. Az is volt talán.
Ez vajon már a gondolati félrebeszélés szintje? Ellenőrzi: lábai mozognak még, tehát halad, nem csak fekszik hanyatt a felhőket bámulva. Felhők? A fehér pamacsok teljesen egybeolvadnak az éggel, és a hó erősebben szivárog belőlük, mint eddig bármikor. Nem látni, hol kezdődik a sima ég, és hol végződnek a felhők. Valószínűleg sehol, hanem egy hatalmas nagy fagypárna alá tuszkolta őket az időjárás.
A hópelyhek mocskos kis tündérekként tapadnak rá az arcára, az érzékeny, puha bőrre, és fagyos marásukkal hasítják ki belőle a hő maradványait. Csíp és szúr már, ráadásul zsibbad is. Nem akar mást, csak szabadulni, valami meleg helyre kerülni, bár tudja, már az is fájna. De az olvadás fájdalmát örömmel elfogadná, pláne, ha cserébe valami ételt is kapna...
A zúgás lassan betölti egész elméjét, nincs ereje megszólalni, s indíttatása sem. Néha azért oldalra nézeget, hogy Damien, akinek olyan színű a haja, mint ami mindenhol körülveszi őket, itt van-e még, mert fél, hogy ha nem fordulgatna meg, akkor teljesen elkeverednének egymástól.
- A francba... ha tényleg vihar lesz, akkor nem tanácsos erre továbbmennünk.
- De hát... azok már ott Manchwald tornyai. A két templom. Onnan már nincs messze a kastély. És fedett is lenne, mert az út körül mindenhol fááá...
Hangját elnyeli a kínzó süvöltés. Nyüszíteni lenne kedve, mint egy magányos farkassá átalakult élőlénynek, akit állat testébe száműztek. Bár... legalább bundája lenne. Ha természetdruida lenne, most idézhetne egy farkastársat, és nem fázna.
- Nemtom... a ranger ösztönöm azt mondja, kerüljünk egyet.
Na a kerülésből sose sül ki jó.
De mivel se ereje, se kedve nincs ellenkezni, ezért követi a selfet, és némileg kevésbé a széllel szemben baktatnak tovább.
A világ pedig kezd egyre egyformább lenni. Eltűnnek a templomtornyok, el bármiféle fény, amely élet jelét mutatná. El a remény is. Mina gyomra megkordul. Szeme pusztán egy csík már, melyen keresztül vádló rózsaszínes szemei rátekintenek a világra, annak egy fagyott, fehér poklára. Csak a szelet hallja, semmi mást. Abban se biztos, a szíve dobog-e már. Drámai, szabálytalan versszakokat költ magában....
- Na jó, ebből elegem van. Tüzet ide! - formálja meg Gerardéval azért nem vetekedő retorikai fölényességgel a szavakat, amiknek semmi közük a varázsláshoz, reszkető, csonttá fagyott kezeibe kapja holdezüst tőrét, remélve, hogy nem fog odafagyni a keze, hogy aztán az örökkévalóságig tőrkézzel járkáljon, mint valami kalóz... kinyújtja kezét egy pontra maga elé, ahol egy adag hó van, és előhívja a Tűz elemét. Tekintete is lángolni kezd, ahogy az ellentétes erők egymásnak feszülnek, és végre, végre valahára megérzi az éltető meleget, ahogy a tőr hegyéből előtörnek az aranyló-vöröslő lángok. Mintha csak egy teljes, háromfogásos ebédet látna, oly elégedettséggel s örömmel nézi. A hó pedig folyékonnyá válik a lángok nyaldosása nyomán, majd lassan feltűnik a megtépázott, elszürkült fűszálrengeteg egy foltban a talajon. Picit most meg is perzselődik. Szegény fűszálak, cseberből vederbe, először megfagytak, aztán most boszorkányok sorsára jutnak. De legalább földben lévő gyökereik megőrzik még őket.
Minának viszont nincsenek gyökerei, neki pusztán a felszín fölött kell túlélnie. Bár belegondolva... ebbe a hideg dologba belefagyva... inkább marad ez a kétlábú lét.
- Ez csodálatos, de úgysem marad meg, és csak a varázserőd fogy így...
Megrázza a fejét, és morog valamit. Nem érdekli, a szemeivel issza a tüzet, csak ez kell neki, nincs is szüksége semmi másra, ha az utolsó erejébe is kerül, akkor is...
Hm. Talán kezd megőrülni a hidegtől. Sóhajtva hagyja abba a láng sugárzását. Kellemetlen zúgásként folytatódik az eddig háttérbe szorított szélvihar, és egy löket milliónyi hópelyhet vág az arcába, hajába, ruhájába.
Aztán egyszer csak feltűnik valami a távolban. Szürke, erősen szürke, olyan, amilyen felhőnek lehetetlen. Nem is madár, nem is fa, mert mozog, gomolyog, szürkén gomolyog....
- Odanézz...
- Mi a fene.. Melyik falu lehet ez?
Ám a füst egyedül van. Nem azért, mert látja, hanem valahogyan érzi, hogy teljesen letértek útjukról, ez nem az a hely, amely bárhogyan is elvezetne a kastélyukhoz. Ez egy magányos ház lesz.
Feléled a remény, és megszaporázza lépteit. Mintha csak ez az egy akadály lenne már, amit le kell győzni. Ha ott egy ház, akkor ott talán van étel is.
- Ho-ho-ho... - hallatszik valami nevetésféle. Összenéznek, már Damien is utolérte, talán csak, hogy ne kószáljon el túlságosan messzire. Ugye nem csak képzelte azt a házat?
- Hó? Hát az van, nem is kevés - jegyzi meg.
- Hogy? Hol?
Nem igaz, hogy lehet hallani a hangját ebben a szélben.
Összeszűkített szemeit kissé kijjebb nyitja, hogy jól lásson. A ház mellett, amely mintha furcsán oldalra lenne dőlve, ám mégsem romos módon, csak mintha egy gyermek hóbortos rajza alapján jött volna létre, állatok állnak. Szarvasok. De valami nagyon különleges szarvasok, ilyen agancsot nem látott még errefelé semmin...
- Szép jó estét...
- Jó napot... izé... milyen napszak van?! - köszön az idős embernek, aki minden bizonnyal a ház ura lehet. Jó nagy pocakja van, és láthatóan nem fázik a nagy hideg ellenére sem. Mondjuk ha ők is csak most jöttek volna ki a jó meleg házikóból...
- Az nem fontos. Nekem köszönhettek bárhogy. Úgy néz ki, eléggé eltévedtetek.
- Ebben nem téved. Volna oly szíves, megmondani...
- Beszédre majd odabent kerül sor. Előbb gyertek be, melegedjetek föl. Gyertek csak. Nem olyannak tűntök, mint aki meg akar merényelni egy öreg apót.
- Nem is vagyunk olyanok, erről biztosíthatom.
Rendkívül hálás a szállás és étel reménye miatt. Vagy általában egy élő lelket jó látni ebben a szétfagyott pusztaságban. Hol lehetnek?
Ahogy az ajtó becsukódik, hagyja, hogy átjárja a csodálatos meleg, nem tudja visszafogni ugyan a remegését, de most nem is törődik ilyesmivel.
A ház belseje takaros, szép, apró díszek ülnek minden polcon, lógnak az ajtókon, állatkák, kisgyermekek játszó alakjai, madarak, halak, felhők, s már csak az hiányzik, hogy egy csapat lurkó előszaladjon az egyik szobából.
Ám úgy tűnik, az apó egyedül él itt.
- Helyezzétek csak kényelembe magatokat, gyermekeim. Üljetek le, oda, a pamlagra, ahol láttok helyet. Tudom, kicsit rendetlenség van, de biztos ti is szoktatok rendetlenséget hagyni magatok után, hm? - mosolyog rájuk játékosan, amire nem tudnak nem furcsán visszanézni.
Amikor egyedül maradnak, a konyhából ínycsiklandozó illatok kezdenek szállongani. Furcsán feszengenek az ülőalkalmatosságon, ám mégis nagyon kényelmes, hogy kék ujjaik lassan visszanyerik színüket és mozgásképességüket.
- Furán viselkedik, de meg kell köszönnünk neki. Mégis csak befogadott minket, minden kérdés nélkül.
- Persze. De úgy viselkedett, mint... mintha... mintha kisgyerekek lennénk.
- Na itt is vagyok. Báránycsülök és jó kis húsleves. - landol előttük egy tálca, s csak néznek meglepetten.
- Nagyon köszönjük, de erre igazán nem lenne..
- Dehogynincs. Egy fejlődő szervezetnek szüksége van az ételre.
- Jól sejtem, hogy úgy látja, gyerekek vagyunk?
A vámpír attól fél, hogy meg fog fagyni a levegő, de az öreg pislog párat, aztán némileg szomorú és zavart arccal válaszol.
- Tehát ti sem vagytok... óh... pedig már azt hittem...
Olyan csalódottnak és összetörtnek látszik, hogy teljességgel megsajnálja.
- Baj, hogy nem vagyunk azok?
Az öreg hallgat egy ideig, majd megrázza a fejét, ahogy nehézkesen besüpped a mellettük lévő karosszékbe.
- Nem, nem, csak... tudjátok... tudják... nem is tudom, hogyan kéne szólni... úgy hiányoznak a kicsikéim. Amióta elvesztettem őket, talán... még mindig őket keresem. Mindig mondták, hogy ne fussak a baj után, de hát hol hallgat az ember másokra, míg fiatal, ugye... aztán csak a nyomukba eredtem. Az a fura mágus meg... azt mondják, azóta ilyen fura a fejem. Azt mondják, bolond vagyok. Pedig csak feledékeny kissé, és... hát... de attól még szeretem az embereket. Csak sokan ezt nem látják.
Ahogy maga elé néz, mintha ki is zárná a tudatából, hogy kihez, csak a levegőnek magyarázkodik.
- Tehát mágia volt.
- Az volt. Én is mágus volnék... voltam... vagyok... ez a házikó is... eh, ha akarnám, egy pillanat alatt egy szürke rondasággá változtathatnám. De miért tenném? A valóság, odakint elég ronda így is, nem? Ez a hóvihar... várjátok csak meg itt, majd ha elmúlik, továbbmentek. Hát nem esztek? Ejnye no... - csap át hirtelen ismét abba a hangnembe, amelyekkel rosszcsont kölyköknek szoktak szólni. Úgy döntenek, nem kötnek bele többször, hisz nyilván csak jót akar.
Jóízűen elfogyasztják ételüket, közben kikérdezik az apót az összes gyerekről. Kiderül, hogy egy árvaháza volt, saját gyermeke sohasem, de mindet úgy szerette, mintha az övéi lettek volna. Aztán egyszer jött egy járvány, és elvitte mind.
Mikor idáig ér a történetben, könnycseppek jelennek meg a szemében, és Mina nem tudja megállni, hogy föl ne álljon s a vállára ne tegye a kezét.
- Köszönöm... kedves... nem érdemlem én ezt meg. De azért megpróbálom meghálálni.
- Ez butaság! Befogadott két idegent a házába, és megetetett minket. Hogyne érdemelné meg.
- Esetleg tehetünk önért valamit?
- Valamit... mit... mit tennétek? A gyerekek soha nem jönnek már vissza. De ha... ha volna kedvetek most egy kis kiszállítósdit játszani... láttátok a szarvasokat odakint?
Bólintanak.
- Meg is akartuk kérdezni, miféle állatok azok. Még nem láttunk errefelé ilyet.
- Rénszarvasok!
- Esőszarvas...?
- Nem eső! Csak úgy hangzik. Hát... rendes szarvasok lennének, csak plusz egy kicsi mágia. Hát mint ez a ház. Meg én. Ja, és valamelyik díszt is elvihetitek. Odaadhatjátok a gyerekeiteknek. Vannak gyerekeitek? - néz fel rájuk úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb kérdése lenne. Meghökkenten rázzák fejüket.
- Na sebaj, de... de... ha elül a vihar... vannak itt falvak. Ismeritek őket, gondolom. Vannak ott rendes gyerekek... van egy listám, hogy kik a legrendesebbek... akik segítenek a családjuknak, tisztességesek... és vannak rosszabb gyerekek, mert a szüleik nem nevelik meg őket, de... ők is megérdemlik az ajándékot ezekben a szörnyű időkben. Háború meg miegymás. A raktárban van rengeteg kis csomag, élelem, játékok, miegyéb... Ha azt odaadnátok nekik.... Ti is kaptok egyet! Igen, ez lesz a legjobb.
Végül hát a szarvasok hátán, egy rakás kis piros színű csomagocskával megrakodva járják végig a falvakat. Miután elült a vihar, persze. Mina egészen összebarátkozik a szarvaskkal, a végén alig akar elválni tőlük. De hát ott van az a drága jó két ló, akik várják már, hogy gazdáik visszatérjenek...

Felhasználó profiljának megtekintése

4 Re: [Azonnali játék] Ho-ho-hóvihar on Hétf. Dec. 17, 2018 7:22 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
a Tudás Démona
a Tudás Démona
Az útnak mérföldekkel később vége szakadt.
- Oké. Innen gyalog folytassátok. Ekkora hóban nincs az az állat, ami keresztül tudna vágni.
A démon utasításait követve mindenki leszállt a szekérről, majd a lovat és a szekeret óvatosan lefedték egy ponyvával.
- Mennyi időnk lesz ivszsaérni.
- Úgy egy nap. Annál tovább nm fogja az állat bírni a hideget.
- Egy nap, mi? Nem valami sok. – morgott Maria.
- Ha már eddig eljöttünk, nem hátrálunk meg. – szorította ökölbe a kezét Gerard.
~ A Pusztaföld legutolsó útja. A világ végének tartják. S a világ végén túl...ki tudja, talán az a különös csillag mégsem hazudott akkor. – emlékezett vissza a hullócsillagra. Furcsa volt, úgy tűnt, mintha lezuhant volna. Valahol Veronia északi csücskében.[/color]
- Induljunk. Minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb jöhetünk vissza.
Vadul zakatolt a szél. Közel s távol semmi mást nem látni, csak havat és sík pusztákat, melyeket vastagon fedett be a hó. Gerard idegesen nézte az iránytűjét. Megbolondult, fel-alá cikázott, egy pillanatig sem maradt egyhelyben. A hold és a csillagok fényét réges-rég eltakarta a vastag felhő, mely ontotta magából a havat. Pokoli táj volt, nem csoda hogy még senki sem tévedt erre.
Elindultak visszafelé, alig egy óra után, mégse jutottak vissza az országúthoz. Ahogy körülnéztek észrevették, hogy az eddig látott, igaz csak halványan kivehető apró emelei a tájnak egytől eggyig eltűntek. Nem volt már körülöttük, csak a jellegtelen simán pusztaság, ami felett éppen süvített a hóvihar. Nem is emlékeztek rá, hogy bármi hasonló helyen jártak volna. Pedig biztos jó irányba indultak el vissza, a lábnyomaik alapján állapították meg. Aztán visszafordultak. Legnagyobb meglepetésükre a lábnyomaik is eltűntek, még azok is, amiket alig egy perce hagytak ott a mély hóban.
- Mostmár kezdek aggódni... – próbálta meg túlkiabálni a hóvihart Aleena.
- Talán csak a képzeletünk játszik velünk. – gondolkozott Leo hangosan.
Gerard ekkor megtorpant.
- Nem, érzek valamit. Van valami erős mágia, nem is olyan messze innen. – mutatott az egyik irányba.
Ahogy összeszorított szemmel abba az irányba néztek, egy magas, szögletes valaminek a körvonalait vélték felfedezni.
- Tényleg van ott valmai. – nézett Maria.
- Gyerünk!
Közelebb érve megdöbbentő felfedezésre jutottak: egy ház. Egy alacsony mennyezetű, egyszerű faház állt a semmi közepén a hóban. Elegáns kőtéglákból összerakott kéményéből füst szűrődött ki, odabentről a üveggel zárt ablakokon át meleg, lágy fény világította meg a parányi udvart. Kerítés is volt, noha már teljesen belepte a hó, s a kapufélfán apró jégcsapon szinte már rostélyt formáltak.
- Valami veszettül erős mágia lakozik itt. – nézett Gerard, aki még mindig alig hitte el, hogy ilyesmire bukkantak a világ végén.
- Igen, de nem tudom megmondani, miféle. – tette hozzá Lia.
Ugyanakkor lakja bármilyen félelmetes bestia ezt a helyet, mostanra már csontig hatolt mindegyikükben a metsző északi szél, így ha törik ha szakad, be kellett menjenek.
- Azért ne törjük be az ajtót rögtön. Inkább kopogjunk. – vetette fel Leo, aki mindig is szerette minél kevesebb munkával megoldani a különféle szituációkat.
Odaálltak az ajtó elé, majd Klaus (miután egy pillantást vetett a többiekre) bekopogott. Nem is érkezett válasz jó bő fél percig. Aztán hitelen egy pár súlyos csizma kopogását hallották a padlón, túlordítva a kint tomboló hóvihart is. Pár pillanatra rá kattant egy zár, fordult egy lakat, mozdult egy retesz, s az ajtót a ház ura résnyire kinyitotta. Résnyire csak, nehogy kimenjen a meleg.
- Ki az? – dörmögte mély, melengető hangon.
- Megfáradt utazók kérnek bebocsátást éjszakára. – hangzott az egyenes válasz.
Az ajtó még szélesebbre nyílt. A mögötte álló alak egy magas, nagydarab férfi volt, hosszú fehér szakállal, piros kabátban és bundanadrágban. Igazi téli viselet volna, igencsak élénk színekkel. Apró, barna szemei voltak, s az arcát) bár ez alig látszott a szakálla miatt) szeplők borították.
- Gyertek csak. – intett és elindult befelé.
A többiek már mentek is volna...
- Állj! Lábat megtörölni! – rivallt rájuk, ahogy Klaus csizmájának talpa hozzáért a küszöbhöz.
A padlón egy takaros, gyékényből szőtt lábtörlőt találtak. Felirat is volt rajta, azt írta „Csípjen meg a rénszarvas”. Kicsit furcsállták a különös üdvözlő szöveget, de végül aztán csak vállat vontak és bevonultak.
A ház, bár kívülről nagyon nagynak tűnt, elég zsúfolt volt. Talán csak a sok hó miatt tűnt ennyire robosztusnak, ami az évek során a tetejére hullott. Két szoba volt mindössze, egy háló és egy nappali, ami egybe volt kötve egy apró kis konyhával. A ház másik felét egy fal és egy nagy ajtó zárta el a többitől, így ott nem tudták mi történik, noha halk, kattogó zaj szűrődött ki onnan.
- Helyezzétek magatokat kényelembe. – mutatott körbe az öreg...noha valószínűleg ő sem nagyon tudta, hol találhatnának még helyet maguknak.
A kis csapat ledöbbenve vette szemügyre a nappalit. Mindenütt színes, zöld-piros-arany színekben káprázó díszek voltak a falon, a csilláron, de még a gerendákon is. A kietlen tájhoz képest szokatlanul színes, élettel teli házikó volt. Olyan érzés ragadta magával a kis csapatot, mintha a fagyot valamiféle furcsa, láthatatlan erő tartaná kint, ők pedig valahol délen nyaralnak július közepén egy kis erdőszéli házban.
Annak ellenre, hogy valószínűleg szökőévente érkezik ide egy vendég, az apó nagyon jó házigazda volt. Egy nagy kancsó meleg tejet illetve pár süteményt hozott nekik, amin még gőzölögtek, mintha csak éppen most készítették volna őket. Ízük is pontosan olyan volt. Csodálkoztak is rajta, igaz nem tudták a titkát megkérdezni, mert az öreg azonnal el is indult a másik szoba irányába.
- Elmegyek dolgozni. Érezzétek otthon magatokat, csak ne zavarjatok. – azzal eltűnt a nagy széles ajtó mögött.
Őket persze ennyivel nem lehetett féken tartani. Kellett, vagy nem kellett, érdekelte őket, mi a fejét csinálhat itt egy öregúr a világ végén túl. Halkan fel is álltak, majd lopakodva nekidőlte az ajtónak hallgatózni. Az ajtó mögül hangos szerszámcsörgést lehetett hallani. Nem is egyet, egy egész hadseregnyit.
~ Mi a fene történhet odalent...? – gondolták magukban, ahogy óvatosan résre nyitották az ajtót.
Odabent egy hosszú lépcső vezetett le egészen a pincéig. Nagyot nyeltek, majd megindultak lefelé. A lépcső hosszú volt, jóval mélyebbre vezetett, mint az átlag pince. Furcsa is volt, hogy a sok zaj és zsibongás egészen odáig felszűrődött. Egy nagy boltívban végződött a lépcső, ami egy hatalmas fölt alatt kiásott terembe nyílt. Odalent hosszú, alacsony asztalok mellett vagy ezer embert lehetett látni ügyeskedni. Talán nem is emberek voltak. Közülük a legmagasabb is mindössze térdig ért nekik. Kis, hegyes sapkát viseltek.
- Mi a fene...
A kis apró emberek, ahogy megpillantották őket ijedt, majd mérges arccal köréjük gyűltek. Többen bicskát vettek elő, mások egy üveget törtek el az asztal szélén, megint mások az első hegyes, szegelt, vagy éles szerszárért nyúltak, s azt szegezték nekik.
- Azt hiszem bajban vagyunk.
Hangos dörömböléssel sétált oda az öreg apó is. Munkaruhát viselt, tetőtől bokáig tiszta kosz és olaj volt, csakúgy mint a törpék nagy része.
- Nem meg mondtam, hogy ne zavarjatok. Játékokat készítek! – mondta szigorúan.
- Törpékkel..? – kérdezte gúnyosan Maria.
- Hé, mi jó munkaerő vagyunk! – sértődött meg az egyik kis manó, felugorva a levegőbe.
Gerard bambán nézett előre. Aztán flegmán elfordult.
- Cöh...ezt nevezitek ti jó munkának? Dekadens... – sértette meg őket.
A törpék haragos üvöltéssel nyomultak még közelebb hozzájuk.
- Mit mondtál?!
- Kikaparom a szemed, hópihe! – mondogatták, egymást megpróbálva túlkiabálni.
Gerard nevetett magában. Ez túl könnyen ment.
- Nem hiszitek. Mit szólnátok egy versenyhez. Mi öten tíz törpe munkáját meg tudjuk csinálni.
Az öreg apó először bambán nézett. Aztán nevetve vállat vont.
- Ho-ho-ho-hó! Benned aztán van spiritusz fiam. Rendben. Legyen ez a fizettség az ittlétetekért.
Majd megmutatták nekik az asztalt, ahol dolgozhattak. Minden úgy ment, ahogy Gerard tervezte. Majd megölte a kíváncsiság, ki lehet ez a különös öregúr, és a tengernyi törpéje. Így biztosan rá fog jönni.

Felhasználó profiljának megtekintése

5 Re: [Azonnali játék] Ho-ho-hóvihar on Vas. Dec. 23, 2018 1:55 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Megkésve bár, de törve nem, jöttem is zárni. Igazán érdekes és különböző írások születtek, mindhárman ügyesek voltatok. Jár is a 150 TP és az ajándék:

Név: Csokimikulás
Leírás: Egy öreg, szakállas püspök formájába öntött csokoládé, amely megmelengeti a leghidegebb gonoszok szívét is. A csokoládét elfogyasztva egy óráig nem zavarja a karaktereket a hideg idő, valamint a kedvük és a lelkesedésük is megugrik.


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.