Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55

[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


 [Küldetés] - Arachnophobia …

Comments: 4


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] - Arachnophobia

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [1 / 3 oldal]

1 [Küldetés] - Arachnophobia Empty [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Dec. 11, 2018 11:00 pm

Hannes von Rotmantel

Hannes von Rotmantel
Mesélő
Mesélő
Akkor hát drága kalandorok, önjelölt, és vagy tényleges hősök, esetleg kíváncsi fiatalok. A népek között, és a teltebb piacokon jár a szóbeszéd, hogy Heimsroth városkájából, gyanús körülmények között tűnnek el az emberek. Az erdőbe már a legbátrabb favágó se meri betenni a lábát, mivel senki sem tért onnan vissza. Ahogy felkap a szél a környéken, ezüstös pókfonalakat sodor ki magával az erdőből. Azt is pletykálják, hogy éjszakánként ízeltlábak kopgását hallani a városban, a házak tetején. Heimswald környékén már a kutyák se ugatnak. Bár ez csak szóbeszéd, szájról szájra terjed ki hisz ezeknek nemdebár?

Azt hogy ki mit tud meg, és mennyit, azt mind rátok bízom. A különböző népek manapság mindent összehordanak szinesítenek, ki tudja melyik információ igaz, és melyik csak kitaláció. De egy biztos, mindkét frakció tagjai leveleket kapnak, méghozzá névre szólóan.

Északiak, ti kaptok egy dupla pecsétes levelet. Az egyik pecsét az északi hadseregé, míg a másik az egyházé. A levél tartalma egy kötelező behívás, mely a front közelébe a Heimswaldi erdő északi szélére szól, és hogy az erdőn kívül várnak majd rátok. A levél tartalma, azonnali készülődést és indulást sürget, és aki nem jelenik meg ott pár napon belül, azt hazaárulásért bitóra küldik. Ezek mellett a levélben még bennevan, hogy a további információkról helyben fogtok értesülni. A levelet pedig meg kell tartanotok, hogy bizonyítsátok a kiléteteket.

Dél ti egy érdkes felemás pecsételt levelet kaptok. A Nachtraben, és a Rotmantel család pecsétjének egy egy felét vélitek felfedezni benne. Ezen levél tartalma is egy behívó de nyályasan van megfogalmazva. A tartalmában ékes szavakkal írják le, majdnem ugyan azt mint északon. A nem megjelenést árulásnak minősítik, és a vámpír családok szabad kezet kaptak, hogy eljárjanak az árulók fölött. A találkozóhely Heimsroth városkájának északi kapujában lesz, ami közel fekszik az erdőhöz. További információkat a helyszínen tudtok meg, és pár napotok van odaérni.

Ha akármi kivetni való van, vagy nem értitek, nyugodtan szóljatok. Egy kis bevezetőt kell írnotok, hogy hogyan reagáltok akár a hallott szóbeszédekre, a levélre, és az indulásotokról is írjatok. Nem kell hosszút, csak hogy legyen nyoma hogy megkaptátok és elindultok. A határidő mostantól kezdve 1 hét. És így akkor kedd éjfél a határidő.
Persze ezek után ha beindul a küldi ténylegesen, akkor a kéthetes határidőket tartjuk.

2 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Dec. 11, 2018 11:10 pm

Hannes von Rotmantel

Hannes von Rotmantel
Mesélő
Mesélő
Annyit írnék még így alá, hogy mindenkinek feldobja, hogy nem hozhattok NJK-t sem állatkát, ha csak nem természet duduk vagytok. Csakis a konkrét karakterek jöhetnek.

3 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Dec. 15, 2018 1:16 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Amikor csak tehettem, elszakadtam a harctértől. Von Himmelreichnak ugyan sikerült belezsarolnia, hogy összevarrjam a bátor lovagjait, akiket északi tűzfegyverek szaggattak fel és fővárosi lovagok kardjai beleztek ki, de nem tartottam magam hazafinak. Kitaszított voltam, mást nagyon nem is lehetett várni.
Valahogy mégis utolértek a levéllel.
- Dieter doktor?
Mély, reszketős levegőt vettem, ahogy felpillantottam a futárra. Fiatal fiú volt, talán alig hadköteles korú, tündésen hosszúkás arcvonásokkal. Egész hasonló volt hozzá.
- Ki kérdezi?
A fiú kihúzta magát és igyekezett a legszigorúbb arcot felölteni, miközben megcsörgette az övére láncolt Hellenburg-címert.
- Alaric Schiff, hellenburgi katonai futár. Sürgős közleményt hoztam Dieter von Rotmantel doktornak.
Nem játszhattam sokáig a tudatlant, így megdörgöltem az orromat.
- Kitől?
A fiú ledobta elém a levelet, pecséttel felfelé, a viaszba nyomott címertől pedig egy pillanatra megtorpant a szívverésem. Felerészt egy fogó volt belekarcolva egy kígyóval, felerészt egy holló egy körbe írt háromszögben.
- A vámpíroktól. - felelte a futárfiú, aztán egyenes derékkel meghajolt. - Az én feladatom itt véget ért.
Rotmantel és Nachtraben, ez a két család adta nevét a levélhez, amit hozzám küldtek. Mintha kifejezetten az én megcsúfolásomra lett volna. Óvatosan, egyre emelkedő pulzussal törtem meg és nyitottam fel a levelet, végigfutva a sorokat. Akárki is írta a levelet, biztosan nem származott egyik családból sem - ilyen etikával és gyakorlattal csak Neulanderek rejtenek halálos fenyegetést egy parancsba. Aki nem jelenik meg Heimsroth-ban pár nam múlva, az hazaáruló. Ez két dolgot jelentett.
Először is, hogy nem egyedül engem kértek, csak balszerencsémre azon vámpírok egyike voltam, akit könnyen elértek. A titkolózásból ítélve kényes ügyről volt szó, vagy nagyon veszélyesről, így valószínűleg a feláldozható bábúkat keresték.
Másodszor, hogy ők maguk sem voltak biztosak benne, hogy elég lesz a fenyegetés. Pár nap egy pontatlan határidőmegnevezés, egy ilyen homályos időkeret pedig azt engedte feltételezni, hogy nem akartak utánamenni azoknak, akik nem jelennek meg. Vagyis semmi okom nem lett volna eleget tenni a parancsnak.
Semmi, ha nem sikított volna a fülemben minden éjszaka a világ borzalma.
Felemeltem a jobb kezem, amire a fogadó felszolgálója, egy félkarú, középkorú férfi odacsoszogott.
- Mit tetszik?
- Valami vacsorát, egy korsó sörrel. - leszámoltam hetven váltónyi érmét az asztalra, amit a férfi felemás elégedettséggel tett zsebre. - Hallott valamit Heimsroth környékéről? - kérdeztem, mielőtt távozott volna.
- Nem sokat. - vonta meg a vállát. - Mindenféle rémmeséket, amik mindenhonnan jönnek. Ezek épp rémes pókokról meg hálókról szólnak, amik az erdőből kotródnak elő, ha fúj a szél.
Pókok. Sosem volt bajom a pókokkal, a Nebelwaldból jövő selyem fontos eszköze volt minden valamire való orvosdoktornak, de sejtettem, hogy nem körömnyi ízeltlábúakkal lesz dolgom. A rémhírek nagy része csak hír is maradt, de akadtak kivételek - Maidstein, példának okáért.
- Tudja mit, csomagolja el a vacsorát. Egy órán belül elindulok.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

4 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Dec. 15, 2018 5:09 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Vannak időszakok, amikor a vámpír lánya egészen hajlamos elfelejteni, hogy ő tulajdonképpen egy vámpír lánya. Különösen, ha rangjának következtében újabb titulusa az, ami fontos, és a családjával nem nagyon tartja a kapcsolatot.
Ennek következtében meglehetősen nyugtalanító - amellett, hogy felemelőm és izgalmas is -, a levél, amit egy nap kap. A futár nem túl sok információval szolgál, térül-fordul, már úton is van, pedig némi további részletezésért cserébe szívesen megvendégelte volna egy vacsorával. De mikor ily felajánlást tesz, szinte mindenki úgy néz rá, mintha a sötételfek által imádott világító égitestről származna.
Ahogy meglátja a Nachtraben-Rotmantel együttes pecsétet, meg kell dörzsölnie a szemét, hogy biztos jól lát-e. Legelvetemültebb álmaiban fordult csak elő, hogy e két család valaha együtt dolgozhatna. Nevezetesen például akkor, amikor kétes,illetve kettős származású kuzinja váratlanul felbukkant... Mina pedig rossz kislány módjára tilosban járt, és utána ment (különben tudomást sem szerez a létezéséről)... akkor szívesen békét kötött volna a két család között, csak hogy Dieter élete jobb legyen.
Bár ezeknél sose lehet tudni, hogy a szövetség valóban pozitív végkimenetelt jelent-e.
- Akkor ez egyedül a te feladatod lesz.
- Egyedül az enyém?
- Vámpírügy. Ebbe nem avatkozok bele.
- Fine... - alkalmazza az eltanult szavajárását, bár némi akcentussal, talán kicsit el is túlzott akcentussal, valamint szemforgatással.
- Több károd származna belőle, mint előnyöd.
- Köszönöm a biztatást...
- Hé, a sok sikert része még csak most jött volna.
- Egyébként a sötételfek sokkal ellenállóbban a mérgek ellen, úgy hallottam - jegyzi meg. Már rég elfogadta persze, hogy ez egyedüli mulatság lesz, de egy kis cukkolás mindig jól jön... valakinek.
- Én meg azt hallottam, hogy a mágusok alapvetően nem engedik közel magukhoz az ellenfelet...
- És mi van, ha nagyon távolra tudnak támadni a mérgükkel?... Na jó, nem kellene ilyenekbe belemerülnöm, még azt se tudom, milyen fajok pontosan ezek.
Még egy napot ad magának indulás előtt. Mielőtt lefeküdne, átolvasgatja pár anatómiai könyvét, valamint mágikus lényekről szólót, és talál egy-két lehetséges változatot. Bár mindegy, úgysem a fajta a lényeg, hanem, hogy ne háborgassák a jó népet ezek a kis cuki élőlényecskék.
Mennyi szörnyeteg járja ezt a földet, gondolja, mikor a hajnal első sugaraiba nézve elbúcsúzik egy időre az ébrenléttől, hogy majd alkonyatkor nyissa újra szemét a világra, s útnak induljon, hogy megtisztítsa azt egy kisebb - vagy talán nem is olyan kicsi - rossztól.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

5 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Dec. 15, 2018 7:22 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Az ágyamon ülve forgattam a levelet, amit egy másik novícius nyomott mogorván a kezembe, ahogy a vacsora után mentem fel a szobámba.
Sokszor küldtek már küldetésre, veszélyesre is, de még sosem "fenyegettek" meg, igaz soha nem is utasítottam volna vissza egyet sem, ahhoz túl kalandvágyó voltam.
Erről eszembe jutott, hogy talán nem csak Johannes "Sátán balkeze" püspök az egyetlen oka, hogy még nem egy eldugott kis templom papja vagyok, hanem ez a nyughatatlan kalandvágy.........
Na, de mindegy is, ha nem így lenne megfogalmazva a levél, akkor is epekedve várnám, hogy belevessem magam ebbe az újabb rejtélybe, aminek végén biztos valami újabb szörny, gólem, óriáspókok vagy ne adja az ég, mélységi vár.........
Miközben az úton baktattam, magamban azért csak füstölögtem, mert mostanában azért egymás után zúdultak rám a bajok. Nem elég, hogy még elhalasztották a pappá szentelésemet, Tintapaca is épp most sántult le, így gyalogosan kellett nekivágnom az útnak, amit minden bizonnyal valamiféle büntetésemnek szántak. Természetesen a küldetésekhez használt ruhák, fegyverek és a táborozáshoz kellő felszerelések voltak nálam és erősen reméltem, hogy le tudok majd inteni valami szekeret és nem kell végig kutyagolnom.
Mivel forgalmas úton haladtam erre volt esély.....
Hátra-hátra nézegettem savanyú arccal de aztán megláttam, hogy egy hintó közeleg és erre már csak felderültem és lecövekeltem félig az úton, hogy kénytelen legyen megállni és persze lelkesen integettem is, hogy elég feltűnő legyek.
Ahogy közelebb ért a kocsi, megláttam az ablakán kinéző férfialakot és egyből elöntött a harag és lemállott az arcomról a lelkesedés. A kezem az oldalam mellé hullott, de azért volt annyi eszem, hogy próbáltam elleplezni az érzelmeimet. Nem akartam ismét magam alatt vágni a fát, na meg főleg gyalogolni nem, bár erősen fontolóra vettem.......ám ekkor meghallottam a nevemet és egy csilingelő nevetést, amitől egyből enyhült a kedvem.
- Gloria...nővér! - léptem a közben megálló kocsihoz. - Micsoda meglepetés és........Püspök atya. - hajtottam fejet erőt véve magamon. - Dicsértessék! El tudnának vinni egy darabon? Heimswald fel visz az utam.
- Fáradjanak be. - szólalt meg az inkvizítor, bár minden bizonnyal ez inkább a nővérnek volt köszönhető, mint szerény személyemnek.
- Nekünk is. - komorodott el Gloria hangja, miközben beült a kocsiba. - Amennyire örülök, hogy maguk ketten védik a hátam annyira furcsának tartom, hogy nem egyszerre hívattak minket, azok után ami a Cinderwaldban történt. Önök szerint mi ez az egész?
Meglepődtem, ahogy kiderült, hogy ők is oda tartanak, ahová én.
- Elég kemény volt az a levél, azt hittem, hogy csak engem akartak........ - a büntetés szó most valahogy nem akart kicsúszni a számon.... - erre a küldetésre kellően motiválni az atyák. - fejeztem be inkább így, ez sokkal jobban hangzott.
Beszálltam én is és helyet foglaltam a nővérrel szemben megkönnyebbülve, hogy nem kell elkoptatnom a lábam.
- Igen, furcsa, hiszen úgy is összetalálkoztunk volna legkésőbb a városnál. Talán nem tudtak egymásról a rendfőnökök? - találgattam.
- Indulhatunk. - szólt a kocsisnak az atya, aztán halkra vette a hangját, mintha azt gondolná kihallgatnak minket. - Lehet annyira siettek, hogy nem volt idejük őket is értesíteni. Mindenesetre felettébb gyanús...
A nővér kérdésére, hogy mi ez az egész csak megrázta a fejét
- Mindössze a mostanában igencsak népszerű pletykákat az erdőről...
- Ha nagyon spekulálni akarnék, azt mondanám, így akarnak megöletni engem és Jozefet, excellenciád pedig azért van itt, hogy bevégezze, ha nem jönne össze. De ha így volna, nem vett volna fel minket a kocsijára, nem igaz? - jegyezte meg a nővér.
Kikerekedett szemmel néztem rá, hogy ilyen nyíltan ilyet állít, bár igaz túl voltunk pár izzasztó küldetésen együtt, de én nem bíztam volna a helyében az atyában.....
- Szerintem ez még semmit nem zár ki. - nyögtem ki meggondolatlanul, hiszen épp az előbb fogadtam meg, hogy csínján bánok Johannes püspökkel. Szóval akár még igaz is lehetett, amit a nővér mondott.
- Én nem hallottam a pletykákat. Mint ön is tudja, mostanában meglehetősen elfoglalt vagyok. - folytatta azonban rendületlenül, mintha az előbbi el sem hangzott volna, így én is igyekeztem összekapni magam.
- Én hallottam, de olyan összevissza dolgokat, de azt mondják nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. És nem küldenének minket oda, ha nem szörnyek vagy más különös lény nem lenne a dologban, mert mi mindig akkor kerülünk képbe, nem? - néztem rájuk.
Johannes püspök azonban nem volt feledékeny sajnos.
- Elszomorít, ha mindössze ezt gondolja biztosítéknak arra, hogy nem ártanék önöknek. - nézett rosszallóan a nővérre, aztán felém hessegetett, amire körbenéztem, hogy hol lát legyet.
- A pletykák szerint mind észak, mind dél kifejezetten célpontjának tekinti azt az erdőt. Hogy miért, az még nem derült ki. - jelentette ki felsőbbrendűen, ahogy már megszokhattuk tőle.
- Viccnek szántam eredetileg, atyám, bocsásson meg. - nyomkodta meg a homlokát Gloria. - Nézzék. Van egy nagyon rossz érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban. Muszáj feltétel nélkül bíznunk egymásban, ha nem akarjuk otthagyni a fogunk. Most nem lesz felettünk egy angyal, hogy hívjük ha baj van. - majd igyekezett témát változtatni. - Tehát Észak, Dél és szörnyek. Szokásos péntek.
Elmosolyodtam halványan, amikor a nővér mentette a helyzetet, bár, hogy egyáltalán felmerült benne jelezte, hogy nem áll távol tőle ez a gondolat. Őt mindenféleképpen szövetségesnek tartottam és rábíztam volna a hátam bármikor, ellenben az atya....
- Az emberek nem harcokról pletykálnak. - ráztam meg a fejem. - De én egyetértek Gloria a nővérrel, ha veszélyes lesz és miért lenne ez a küldetés kivétel, akkor egységesen kell fellépnünk, bár úgy vélem előljáróink is ezt várják tőlünk. - adtam elő a hitbuzgót és dőltem hátra kinyújtóztatva a lábam.
- Mint ahogy azt mondtam. - mosolygott az atya negédesen a nővérre. - Valóban. Bár ez eddig is természetes volt, a jóindulatú és nevelői megmozdulásaim ellenére is.
- Ennek nagyon örülök. Azért javasolnám, hogyha esetleg neheztelnének egymásra, azt intézzék el, ameddig odaérünk. Ne ezen múljon. - viszonozta a mosolyt a lány.
Megvonaglott az arcom az atya szavaira, de végül csak egy sóhaj hagyta el az ajkamat ekkora hazugságra, de hát neki kell elszámolnia majd a lelkiismeretével Urunk előtt.
- Óóó, hogy is lehetne köztünk ilyen nővér, hiszen én csak Urunk alázatos kis szolgája vagyok, míg Johannes atya a dicsőségében fürdőzik. - adtam az ártatlant.
Nem vagyok bolond, hogy nyíltan szembeszegüljek vele, de amiről nem tud, az nem fáj, ugye,
- Meg kell tanulnod az alázatot, ifjú és talán te is rájössz arra, hogy mi ez a dicsőség. Teheted ezt úgy, hogy közben megsérted társaidat, és önmagadat is, vagy választhatsz egy sokkal békésebb, és véleményem szerint kifizetődőbb módszert is. Nem büntetlek meg az előzőért, ám kérlek ne provokáld ki belőlem azt, hogy az Egyházi rend, és magának az Egyház tiszteletének megőrzéséért meg kelljen tennem. - szólt Johannes hangja, olyan atyaian, hogy már ettől felforrt a vérem.
- Nem szántam sértésnek, püspök atyám! - néztem rá továbbra is ártatlanul és kissé eljátszva a megbántottat, bár tudtam magamnak is szembe kell néznem majd ezért a füllentésért a számonkéréssel az égi ítélőszék előtt, de az még odébb van.
- Ezek szerint meghoztad a döntésed. Élj hát eszerint. - dőlt hátra elégedetten a püspök, bár nem lett volna ennyire az, ha belelát a gondolataimba.
Ezek után nem sok kedvem volt társalogni, de legalább a gyaloglástól megkíméltettem és a csendben, a hintó ringatására el is szundítottam.

6 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Dec. 15, 2018 7:29 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Magam sem tudtam, meglepett-e a levél az Egyház és a Hadsereg közös pecsétjével. Odakint még mindig tombolt a háború, és hiába találtam új küldetést magamnak, ez nem változtatott rajta. Nagy sóhajjal olvastam át a parancsot, amely még csak nem is a frontra, hanem egy határmenti falucskába küldött, Heimswaldba, egy erdő szélére. A levél hangneme a szokásosnál sokkal kevésbé volt udvarias, nyílt fenyegetéssel, hogy a parancsmegtagadás egyet jelent a hazaárulással. Mivel többes számot használtak, úgy sejtettem, nem csak egyedül én kaptam meg ezt a behívót. Több dolog is bosszantott benne a fenyegetőzésen kívül is. Hiányoltam a konkrétumokat, bár a feladatot helyben fogják kiosztani nem ártott volna némi ismertető a helyzetről. Ez titkos akciót sejtetett, olyasmit, mint Cinderwald volt, de sajnos valószínűbbnek tartottam az egyszerű hanyagságot. A másik, ami kifejezetten zavart, az pedig az időzítés. Nem akartam eljönni a démonfaluból. Bár minden jól alakult, sokkal jobban a vártnál, tudtam, hogy az egyensúly törékeny, és bármelyik oldalon elég egyetlen szikra, hogy a békés kezdeményezés vérontásba forduljon. Ezt mindenképp el akartam kerülni.
Azon kívül, hogy a „hazaárulás” szó damoklész kardjaként lebegett a fejem felett, elég volt a rovásomon most ahhoz, hogy egyébként se merjem megtagadni az Egyházfők parancsait. Az Ordo Malleus nagymestere bizonyára kereste az alkalmat, amikor pellengérre állíthat és revansot vehet az őt ért sérelmekért, és Corona priorisszát sem hozhattam ismét kényelmetlen helyzetbe. Nem csak a démonok, de én magam is pengeélen táncoltam épp. Volt, amit megtehettem, léteztek még határok, amiket feszegethettem, de a parancsmegtagadás nem ilyen volt. Csak reménykedni mertem, hogy a nővérek tudják itthon tartani a frontot, ameddig én meglátogatok egy másikat.
Még benéztem az alkimista műhelybe, mielőtt elindultam.
- Aztán hová hívták? - kérdezte Sertoria nővér bosszúsan.
- Heimswaldba. Kis település a határhoz közel, de fogalmam sincs, miért.
- Hát sok mindent mondtak az emberek. - motyogott az idős apáca, miközben elkezdett az üvegcsék között kutakodni. Félrebillentett fejjel néztem rá egy ideig, mire eszembe jutott, hogy a nővér szinte teljesen vak volt már.
- Hallott valamit?
- Csak pletykákat. Fele se igaz. De azért tessék, vigye magával ezeket még Gloria nővér, a múlthéten főzte őket.
Két üvegcse antimérget nyomott a kezembe. Ezen kívül még eltettem néhány gyógyitalt és bódítóitalt is, egy élénkítő itallal egyetemben. A Fenrir és a gungnir már az oldalamon és a hátamon pihent, a buzogányommal egyetemben. Egy vastag köpenyt kanyarintottam még az egész fölé, piros sálat (Magdolna nővér korai ajándéka karácsonyra, hogy illeszkedjen a démonjaimhoz, és az álombeli Rotmantelemhez) és még valahol találtam egy pár prémes kesztyűt is. Ideje volt hát nekivágna az országútnak, jobb híján gyalogosan. Örültem volna legalább egy szekérnek, és újra szidtam magam, hogy nem szakítottam időt rá, hogy rendesen felelevenítsem a lovaglótudásom. Már sokszor jött volna jól. Csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy a zarándokok is sokat gyalogolnak, ráadásul a zsidók negyven évig vándoroltak a pusztában, mielőtt elérték Kánaánt. Még Krisztus és a tanítványai is gyalogoltak.
A kezdeti felháborodás és a készülődés feszült pillanatai után még jól is esett a hideg levegő. Kiszellőztette kicsit a fejem, de egy jó óra kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy milyen régóta elkerült az a lüktető fájdalom, ami lassan állandó társammá vált a démonokkal töltött mindennapokban. Lassan egy díszes hintó gördült mellém, ablakán ismerős arca mosolygott ki rám.
- Gloria nővér? Merre tart? Nem csatlakozik? - tárta szélesre a kocsi ajtaját Tertuillius püspök, vagyis régebbi nevén Johannes Hagen inkvizitor. Éreztem, hogy az Úr küldte őt angyal helyett a megsegítésemre.
- Tertullius püspök! - derült fel az arcom, és most nem felejtettem el a hivatalos nevét használni. - Dícsértessék a Jézus Krisztus! Heimswaldhoz rendeltek ki. Maga hová tart?
- Önnek még mindig csak Hagen atya. - nevette el magát bársonyos hangon a férfi. - Jómagam is épp arra...Csak nem egy duplán lepecsételt levelet kapott a nővér is? - kérdezte. Már válaszra nyitottam az ajkaim, mikor a kocsis is hátrakiáltott.
- Excellenciás uram, nem sokkal előttünk az úton mintha valaki nekünk intene, talán fel akar szállni. Foglalkozzak vele, vagy csak kerüljem ki, miután elindultunk?
Gyanakodva billentettem félre a fejem.
- De igen. Ön is? Igazán megmondhatták volna.
Akkor eleve jöhettünk volna együtt a kocsin. Azt az elméletet rögtn elvetettem, hogy eleve a püspk kért maga mellé, mert akkor szólt volna. Nem… itt valami más volt. Közben én is az úton integető alak felé néztem. Ez nem lehetett véletlen. Így már nem.
- Jozef? - majd vidáman felkacagtam és visszaintettem neki. - JOZEF! Komoly dologról lehet szó, ha összeszokott csapatot küldenek. Mint valami nem hivatalos különleges egység. - jegyeztem meg Johannes atyának. A fiú arcán vegyes érzelmek futottak végig, de amikor meglátott kicsit mintha felderült volna. Tudtam, hogy végül nem szentelték fel, Johannes atya nem adott engedélyt rá az utolsó közös kalandunk után. Sajnáltam a sötét tündét, de amikor nagy mélyen a lelkembe néztem, hogy én mit mondtam volna, kénytelen voltam igazat adni a püspöknek. Jozefnek nagyszerű ötletei voltak, jó harcos volt és nem ismert félelmet, ám ugyanakkor tiszteletlen volt és meggondolatlan is, az alázatnak pedig még a csírája is hiányzott belőle. Ha nem lett volna háború a hozzá hasonló fiatalokat elküldték egy évre afféle hivatástisztázóra, hogy döntsék el, valóban az egyház szolgái akarnak-e lenni. Most más idők jártak. Nem nélkülözhettünk senkit, főleg nem egy olyan fiatal kora ellenére is tapasztalt és erős novíciust, mint amilyen Jozef volt.
- Nem volt túl informatív az a levél...sőt, felettébb gyanús volt. Először az is megfordult a fejemben, hogy hamisítvány. - gondolkodott hangosan Johannes, ameddig közelebb nem érkezett Jozef.
- Gloria...nővér! - lépett a fiú a közben megálló kocsihoz. - Micsoda meglepetés és… Püspök atya. - hajtott fejet Johannes atya előtt. - Dicsértessék! El tudnának vinni egy darabon? Heimswald fel visz az utam.
Persze, hogy arra. Hova máshova. Azt a levelet igazán címezhették volna úgy, hogy tudjunk egymásról. A bosszúságon túl viszont örültem az összeszokott csapatnak.
- Valóban. - nevetett fel a püspök a megjegyzésemre. - Legközelebb már külön címért folyamodhatunk a hármasunknak. - majd hátrahúzódott az ajtóból. - Fáradjanak be.
- Nekünk is. - válaszoltam Jozefnek sötéten. - Amennyire örülök, hogy maguk ketten védik a hátam annyira furcsának tartom, hogy nem egyszerre hívattak minket, azok után ami a Cinderwaldban történt. Önk szerint mi ez az egész?
Közben persze beültem a kocsiba és megküszöntem Johannes atyának, hogy elvisz minket.
- Elég kemény volt az a levél, azt hittem, hogy csak engem akartak... a… erre a küldetésre kellően motiválni az atyák. - fejezte be végül magához képest meglepően diplomatikusan. Ő is beszállt a kocsiba velem szembe, én pedig a így a püspök mellett foglaltam helyet.
- Igen, furcsa, hiszen úgy is összetalálkoztunk volna legkésőbb a városnál. Talán nem tudtak egymásról a rendfőnökök? - találgatott.
- Indulhatunk. - szólt oda a kocsisnak Johannes atya, majd halkabbra véve folytatta. - Lehet annyira siettek, hogy nem volt idejük őket is értesíteni. Mindenesetre felettébb gyanús... Mindössze a mostanában igencsak népszerű pletykákat az erdőről... - válaszolta utána az én kérdésemre is. Sertoria nővér is pletykákat emlegetett de semmi konkrétat.
- Ha nagyon spekulálni akarnék, azt mondanám, így akarnak megöletni engem és Jozefet, excellenciád pedig azért van itt, hogy bevégezze, ha nem jönne össze. - viccnek szántam, de kimondva valahogy egészen reálisnak tűnt... egy dolgot kivéve. - De ha így volna, nem vett volna fel minket a kocsijára, nem igaz?
Persze én már a múltkor is azt hittem, hogy azért mi megyünk mert mi vagyunk feláldozhatók, de most engem kifejezetten volt okuk eltenni láb alól. Hidegen kúszott fel az érzés a gerincemen, hogy talán átléptem egy határt, vagy az a csoport nyert, akik inkább megölettek egy lehetséges új Esroniel von Himmelreichot, semmint együttműködjenek a radikális és új tervekkel. Valahol legyezgette a hiúságomat, amikor hozzá hasonlítottak, de utána mindig el is szégyelltem magam. Inkább igyekeztem elhessegetni a gondolatot. A paranoia még sosem vezetett semmi jóra, így inkább próbáltam a feladatra koncentrálni.
- Én nem hallottam a pletykákat. Mint ön is tudja, mostanában meglehetősen elfoglalt vagyok.
Jozef elkerekedett szemmel nézett rám, és ettől én is elbizonytalanodtam kicsit. Lehet nem kellett volna ilyesmivel viccelődnöm, vagy akár ennyire nyíltan beszélnem, de már nem számított. Az Egyházon belül Tertullius püspököt a barátomnak tartottam. Azon kevesek kzé tartozott, akik először eljöttek megnézni mit csinálok, mielőtt ítélt ráadásul a Cinderwaldon kívül is több küldetésen voltunk már együtt. Pont ezért tudtam, hogy az atya kifejezetten pragmatikus volt. Úgy véltem, ha parancsot kap a kivégzésemre, akkor azt végre is hajtaná.
- Szerintem ez még semmit nem zár ki. - nyögte ki Jozef. - Én hallottam, de olyan összevissza dolgokat, de azt mondják nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. És nem küldenének minket oda, ha nem szörnyek vagy más különös lény nem lenne a dologban, mert mi mindig akkor kerülünk képbe, nem? - nézett ránk kérdőn és igaza volt. Úgy tűnt a mi kis csapatunknak ez volt a specialitása. Johannes atya nagyot sóhajtott.
- Elszomorít, ha mindössze ezt gondolja biztosítéknak arra, hogy nem ártanék önöknek. - húzta el a száját a püspök. Úgy tűnt nem esett jól neki amit mondtam. Jozef szavaira pedig csak legyintett.
- A pletykák szerint mind észak, mind dél kifejezetten célpontjának tekinti azt az erdőt. Hogy miért, az még nem derült ki. - foglalta össze röviden.
- Viccnek szántam eredetileg, atyám, bocsásson meg. - masszíroztam meg a homlokom. - Nézzék. Van egy nagyon rossz érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban. Muszáj feltétel nélkül bíznunk egymásban, ha nem akarjuk otthagyni a fogunk. Most nem lesz felettünk egy angyal, hogy hívjuk ha baj van.
A két férfi két külnöbző dolgot mondott, de nem zárták ki egymást így mindkettejükre bólintottam.
- Tehát Észak, Dél és szörnyek. Szokásos péntek.
Jozef elmosolyodott.
- Az emberek nem harcokról pletykálnak. - rázta meg a fejét. - De én egyetértek Gloria a nővérrel, ha veszélyes lesz és miért lenne ez a küldetés kivétel, akkor egységesen kell fellépnünk, bár úgy vélem előljáróink is ezt várják tőlünk. - dőlt hátra, miközben kinyújtóztatta a lábát. Úgy tűnt, igyekezett szabálykövető lenni, de nem tudtam mennyi volt ebből a színjáték, és mennyi a valódi belátás.
- Mint ahogy azt mondtam. - húzta kedves mosolyra a száját Johannes atya majd rám pillantott. - Valóban. Bár ez eddig is természetes volt, a jóindulatú és nevelői megmozdulásaim ellenére is. - utalt itt arra, hogy voltaképpen miatta volt Jozef még mindig novícius igazi felszentelt pap helyett. A feszültség szinte tapintható volt, hiába csomagolták a mondandójukat udvarias szavakba. Sajnos nem várhattam, hogy ez másképp legyen, de imádkoznom kellett az Úrhoz, hogy komoly veszély esetén félre tudják tenni a különbségeiket.
- Ennek nagyon örülök. - dőltem végül én is hátra megengedve egy apró, és sajnos nem túl őszinte mosolyt. - Azért javasolnám, hogyha esetleg neheztelnének egymásra, azt intézzék el, ameddig odaérünk. Ne ezen múljon. - hunytam le végül a szemem. Felőlem akár össze is verekedhettek, ha azzal kieresztik a gőzt, de a lappangó feszültség volt az utolsó, ami kellett.
Jozef csak halkan sóhajtott egyet.
- Óóó, hogy is lehetne köztünk ilyen nővér, hiszen én csak Urunk alázatos kis szolgája vagyok, míg Johannes atya a dicsőségében fürdőzik. - adta az ártatlant, de a szavaiból szinte csöpögött az irónia. Úgy döntöttem, nem szállok vele vitába arról, hogy mit jelent az úr alázatos szolgájának lenni. Elég volt, ha kettejük között volt konfliktus, nem akartam én is a része lenni, de lehetséges volt, hogy egyszer leüljek Jozeffel komolyan elbeszélgetni a dolgokról. Johannes atyát már utálta, így neki esélye sem volt, de hozzám talán nem feltétlenül daccal a szívében állna.
- Meg kell tanulnod az alázatot, ifjú és talán te is rájössz arra, hogy mi ez a dicsőség. - szólalt meg lassan és kimérten Johannes, megváloagtva minden egyes szót.- Teheted ezt úgy, hogy közben megsérted társaidat, és önmagadat is, vagy választhatsz egy sokkal békésebb, és véleményem szerint kifizetődőbb módszert is. Nem büntetlek meg az előzőért, ám kérlek ne provokáld ki belőlem azt, hogy az Egyházi rend, és magának az Egyház tiszteletének megőrzéséért meg kelljen tennem.
- Nem szántam sértésnek, püspök atyám! - adta továbbra is az ártatlant Jozef, pedig mind a hárman tudtuk, hogy annak szánta.
- Ezekszerint meghoztad a döntésed. Élj hát eszerint. - engedte el végül a vitát a püspök, és ő is hátradőlt.
Halkan sóhajtottam. Túl sok egyházi intrikát láttam már ahhoz, hogy ne ismerjem fel, ha a szemem előtt zajlik egy. Mégis tehetetlenebbnek éreztem magam, mint az utóbbi időben valaha. Nem hittem volna, hogy a háborúdémonokkal egyszerűbb dolgom lesz. Ők összeverekedtek, majd utána leültek és koccintottak egy pofa sörrel. Már most honvágyam volt.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

7 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Dec. 18, 2018 8:17 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor
Prológus
[Zenei aláfestés: System of a Down - Spiders ]
"A pókokat az Urunk és Teremtőnk azért hozta létre, hogy engem büntessen a vétkes gondolataimért, a nem éppen bűnbánó életemért...s a tévelygéseimért ez a büntetés. Szerintem enyhe túlzás azért ez...de az Úr útjai kifürkészhetetlenek."
- Arben atya, hely és idő ismeretlen


  Fáradtan rogytam le a székembe, miközben a szoba túlsó felén heverő asztalra csak egy elkínzott és csigázott pillantást vetettem. A gyertya már csonkig égett, s a viasz számtalan nyomot hagyott az amúgy is viseletes bútor lapján. Dracon a Schattenschild-i események óta még mindig nem épült fel, valami rosszat ehetett az oda felé vezető úton, vagy a várakozás órái alatt s a gyomorbántalmai ellen vajmi keveset tudtam tenni. A kis kedvencem most a sarokban szundított s csak párszor sipított fel az éjszaka során. Szánakozással vegyült aggodalommal figyeltem az állapotát éjszakákon és nappalokon át, miközben a várban talált iratokat böngésztem át. Nem túl sok információt tudtam kinyerni belőlük és amit találtam, az se kecsegtetett túl sok jóval. Megdörzsölgettem a homlokomat, bár tudtam, hogy ez nem nyújt semmiféle enyhülést, inkább csak megszokásból csináltam. Aztán jött a kopogtatás. Idegesen morogtam fel. Szegény Draci végre el tudott aludni - leginkább az itatótáljába kevert altató italnak köszönhetően - s ha valaki fel meri zavarni, még ha maga a király is az, én levágom ott helyben. Lábujjhegyen közelítettem meg az ajtót és óvatosan nyitottam ki azt. Az ajtó túloldalán Hans volt, a zsoldoskapitány, aki a résen keresztül felmérte a szobámat és elfintorodott a felőlem áradó szagtól. Amióta visszajöttünk, bezárkóztam ide, s még csak a fürdőegységeket se látogattam, egyedül az árnyékszékre vonszoltam ki magamat, vagy nagy ritkán a konyhába, hogy valami kaját szerezzek magamnak. Félig elfogyasztott kaják egész sora, poshadt borokkal teli kancsók, gyertya csonkok mindenütt...na meg hatalmas táskák a szemem alatt. Talán még fogytam is.
- Leveled érkezett Karmazsin...de az Isten szerelmére, addig nem adom át, míg le nem csutakolod magad. Rohadtul bűzlesz, hogy a fene egyen meg téged, te mocskos anyaszomorító! Abigail nem járt itt?
- Egyszer talán...vagy kétszer. Nem vagyok benne biztos. Hamar feladta a próbálkozásokat... - vontam meg a vállamat a kérdésre. - Nem érdekel a levél, fontosabb dolgaim is vannak.
- Hát, abban én nem kételkedek, de ezt a levelet nem hagyhatod figyelmen kívül. És nem csak azért, mert én mondom, hanem mert...
  Benyújtotta a papírt. Legszívesebben félre hajítottam volna, azonban amikor megláttam a levelet lezáró pecsétet, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mi a franc? Ezek meg mit akarnak velem? Hans-ot kerestem a tekintetemmel, azonban Ő gyorsan ott hagyott engem, pedig azt mondta, hogy nem adja oda a levelet addig, míg le nem fürdök. Hazug kis disznó. Azonban most, hogy az ajtó ki lett nyitva és kívülről beáradt némi levegő, ami felkavarta a szobában lévőt, én is megéreztem a saját szagomat és majdnem elhánytam magamat. A fenébe, nem csodálom, hogy Draci állapota nem javul, ha végig ezt a levegőt szívta. Azon nyomban szélesre tártam az ablakot, majd lehuppantam a párkányra és felbontottam a levelet, amit a két vámpírcsalád összeillesztett pecsétje zárt le. Alapesetben nem ismertem volna fel a címereket, azonban a Mina-val való felületes ismeretségem rávett arra, hogy kicsit utána nézzek a családjának, és ugyanez volt igaz a Rotmantelek-re, főleg a kutatóbázisuk utáni események után. Nem tudtam, hogy mit akarnak, azonban ha ez a két család összefogott, akkor abból jó nem sülhetett ki.
  Elolvastam egyszer, aztán még egyszer és ezt vagy párszor megismételtem. Mi a franc? El KELL mennem valahova és ha nem teszem, akkor szépen megfogalmazva, de hazaárulónak minősítenek engem és odadobnak a Rotmantel kutyáknak? Ez azért enyhén szólva is erős túlzás volt, bár a szavak igazságában nem kételkedtem, túlságosan is hivatalos volt, még hogyha egy kicsit nyájasan is fogalmaztak, azonban a fenyegetés ott volt. Heimsroth...az meg hol a bánatos fenébe van? És mennyi idő áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy oda érjek? Azt már nem mondták, csak azt, hogy minél előbb. Csodálatos...pedig már közel jártam hozzá, hogy kinyerjek minden információt a levelekből és iratokból, amit az apám szobájából elhoztam, erre nesze neked, mehetek megint máshová, pedig már olyan előre haladott állapotban volt a keresésem! A fene egye meg ezeket a vámpírokat. Draci azonban nincs olyan állapotban, hogy velem utazzon, így kell keresnem valakit, aki vigyáz rá, amíg én távol vagyok...vagy tovább is, hogy ha nem térek vissza.
- Héj, picim, nem akartalak felébreszteni, de muszáj lesz... - simogattam meg a kis állatka buksiját, mire az kinyitotta a szemét és álmosan pislogott vissza rám. - Apucinak most el kell mennie, egy hosszú útra és sokáig leszek távol. Addig viselkedjél, jó? Majd Abigail vigyáz rád és ápol téged, vagy a többi zsoldos, oké? Csak...légy jó kisfiú.
  Simogattam meg még egyszer, majd hirtelen felindulásból felkaptam és szorosan magamhoz öleltem. A jutalmam néhány arcon nyalás volt és halk, szinte hüppögéshez hasonlatos légvétel. Végül elengedtem őt és visszaraktam a fekhelyére. Az elkövetkezendő fél órában alaposan kitakarítottam a szobámat, már amennyire tudtam, megszabadultam az ételmaradékoktól, begyújtottam pár illatgyertyát és kicseréltem Draci fekhelyét is, és az alomba friss földet hoztam az udvarról. A kis szenvtelenke végig figyelemmel kísért engem és a lábam mellett topogott, kihasználva annyi időt velem, amennyit csak tudott. Végül a gyomorbántalmai és a fáradtsága erőt vett rajta s nyugtalan álomba merült. Mire végeztem, a fürdő is rendelkezésemre állt, amit még a takarítás elején kértem, így további fél órát csak a csutakolással töltöttem el. Meglepően jó érzés volt ismét tisztának lenni közel két hét után, s friss ruhákba öltözve, felszereléseimet összeszedve hagytam el a zsoldosok területét. Mielőtt még Hellenburg-nak is búcsút intettem volna, megkértem Abigail-t hogy vigyázzon Dracira és útba igazítást kértem Heimsroth irányába.Szerencsére legalább nem kellett messze mennem, csak kicsit kellett nyugatra kitérnem Eichenschild-től és már ott is feküdt a település. Az oda vezető út azonban azért időt fog időbe venni, így feltöltöttem a romlandó étel készleteimet és a vizes flaskákat is.

- Az biza' igaz! Itt hasadjon ketté a picsám, ha nem mondom az igazat! Az unokaöcsém, Marius mesélte nékem, hogy ott térült - fordult abban az átkozott városban és...az egész egy rémálom tanya! Emberek tűntek el, akár fényes nappal is, és annyi pókháló suhan ki esténként abból a mocskos erdőből, hogy egy egész csinatos kis házat lehetne belőle fonni!
  Hördült fel az egyik törzsvendég abban a fogadóban, ahol menet közben megálltam. A szokásos utazó ruhámat viseltem, így nem lógtam ki a tömegből, ami leginkább fáradt kereskedőkből és kísérőikből, na meg a helyi lakosokból állt. Az egyik hátsó sarokba húzódva, a fáklyák és lámpások fényén kívül foglaltam helyet, így alakom a sötétségbe veszett. A fogadó, amely az egyik út szélén állt és a szebb, békésebb napokon az Eichenschild és Hellenburg között ingázó kereskedőket szolgálta ki, ma este telt házat tudhatott magának, ahogy a közeli településekről érkezett utazók összegyűltek, hogy kibeszéljék a legutóbbi pletykákat. Persze, hogy minden most Heimsroth-ról szólt, és az ottani eseményekről. Azonban akármennyit is hallgatóztam, túl sok értelmeset nem tudtam kihalászni belőlük. Csak rémmesék holmi pókokról, amelyek esténként a háztetőkön mászkálnak, na meg a rejtélyes eltűnések. Ez a kettő volt a közös pont mindegyik mesében, a többi pedig lódítások és túlzások szokásos halmaza, ahogy mindegyik beszélő próbált rástrófolni az előtte szóló történetére. Elégedetlenül szürcsöltem a sörömet, majd pár érmét hagyva az asztalon, távozóra fogtam.

  Tehát pókok. De miért érdekelték a Nachtraben és Rotmantel családokat ezek a lények? Oké, az utóbbiakról sejtettem: biztos, hogy szeretnének velük kísérletezni. Na de a vámpírmágusokat miért? Nem tudtam és nem hittem volna, hogy hirtelen felbuzgott volna bennük a Dél iránt érzett feltétlen szeretetük. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy Mina is ott lesz, bár nem tudom, hogy mennyire ápolta a kapcsolatot a családjával - vagy hogy egyáltalán milyen rangot tölthetett be közöttük - de ha valami gebasz van és még a vámpírcsaládok is érdekeltek, a lány biztos hogy ott lesz. Nekem pedig egyelőre nem volt gyomrom a túl sok ismerős archoz, így amikor a Wolpertinger hátán utazva megláttam Heimsroth fényeit a távolban, gyorsabb tempóra ösztökéltem a hatalmas nyúlhátast és bár eléggé bravúrós megoldásokat kellett alkalmazkodnom, de az utazóruhát lecseréltem egy sokkal testhezállóbb öltözékre. Éjfekete ruhák, mint mindig és mindegyik minőségi bőrből készült. Mind a nadrád, mind a bakancsok és a zeke is. Egyedül az alsónemű és a fehér ingem azok, amelyek nem bőrből voltak, s mindezek fölé egy szintúgy éjfekete csuklyás köpenyt húztam, amelynek a csuklyáját mélyen az arcomba is nyomtam, majd az arcom elé varázsoltam a sálamat, hogy kitakarja az arcomat. A város határának közelébe érve lekászálódtam a nyúl hátáról, visszaküldtem a tojásába és elrejtettem a táskámban, jó ideig nem lesz rá szükségem. Gyalogszerrel, de legalább kipihentem közelítettem meg az előre elrendelt helyet: Heimsroth északi kapuját. Bár azért még némi távolság elválasztott tőle, hisz egyelőre a város még csak egy tünemény volt a látóhatár szélén...ha tudom tartani a mostani tempót, akkor még két óra legalább, és még meg is kell kerülnöm ezt az átkozott izét, hogy elérjek az északi kapuhoz. Hát, szép egy séta vár rám, s remélem, hogy nem jön elő egy Bludstern sem a tornyából....


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

8 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Dec. 18, 2018 8:36 pm

Johnny Wood

Johnny Wood
Arachnophobia

[Aláfestés: SOAD - Spiders]
[Már a küldetés címének láttán kitaláltam, szóval mosom kezeimet]

Már sikerült egy olyan szintre emelni a barátságomat Stefannal és Egonnal, hogyha más is megjelent a "kocsmánkban" undorodott mosollyal vizslatták és kívánták, hogy tűnjön el. Ez a mi kis világunk volt, ahol a sör jó hatással volt az agyunkra és megtárgyalhattuk az élet fontos kérdéseit... Jó, erről mi is tudtuk, hogy egy büdös szó sem igaz belőle. A sör nem jó hatással volt az agyunkra, csak rontotta annak képességeit, így legalább a tegnapi disznóvágás kibeszélése is tűnt annyira fontosnak, mintha a politikába merültünk volna el. Ezt sajnos nem lehetett ilyen hatásosan csinálni, hogyha valaki más is volt az épületben. Pláne nem, ha valamelyikünket keresték személyesen.
Meglepődtem, mikor egy futár érkezett a büdös, esővíztől locsogós kocsmába egy levéllel, amin egy érdekes pecsét díszelgett és nekem címezték. Nekem, Johnathan Woodnak. A többiek felvont szemöldökkel csóválták fejüket, én pedig gyermeki lelkesedéssel kezdtem a levél elemzésébe, azonban ez hamar leapadt.
Kötelező volt megjelennem valami gyökér városban valami gyökér pókok miatt... Valamiért emlékeztetett a Maidsteni dolgokra, amit meg is mosolyogtam. Kinyújtottam kezemet, Galileo pedig már dolgát tudva reppent Stefan vállára.
- Vigyázz rá. - indultam az ajtóhoz végigtapogatva, hogy mindenem megvan-e. - És legközelebb kisebbre szeld a répát neki, légyszíves! - léptem ki az ajtón és indultam meg a városhoz.
Noha, nem magamtól, hiszen fogalmam sem volt, hogy merre kéne menni. A futártól kértem segítséget, aki mutatta is az utat. Nem volt más dolgom, csak loholni a nyomában.


_________________
Adatlap

"Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t... annál undorítóbbat elképzelni se tudnék!" - Cynewulf, a holdcsókolt Éjpenge

"Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok." - Armaros, a bukott angyal

9 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Dec. 18, 2018 11:59 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Dühös voltam. Megszoktam már a magas pozíciókból érkező feladatokat, és amikor nem abban a hitben voltam, hogy megölni akarnak vele, akkor kifejezetten jól is estek az önérzetemnek, hiszen arról árulkodtak, hogy értek a munkámhoz. Hovatovább, ezek a megbízások tökéletes alkalmak voltak arra, hogy a saját malmomra hajtsam a vizet, ezzel is kompenzálva azt, hogy legtöbbször az életemet kockáztatom ezekben a helyzetekben. Azt sem tagadhatom le, majd’ tíz év után, hogy élvezem ezeket a kalandokat. Talán az izgalom, talán a rejtély megoldása utáni vágy, magam sem tudom, de volt valami bennük, amiért néha kifejezetten vágytam egy-egy érdekesebb feladatra.
Ez azonban más volt. Ahelyett, hogy az önérzetemet táplálta volna, sértette azt, a szánalmas fenyegetéssel, amit immár egy püspöknek fogalmazott meg. Ahelyett, hogy kíváncsivá tett volna, ellenkezést váltott ki belőlem: nem egy közkatona vagyok, akinek csak így parancsolgathatnak és akit megfenyegethetnek.
Sok ötlet megfordult a fejemben, hogy mégis kinek az asztalára csaphatom le a levelet panasz gyanánt, de a düh helyét lassan átvette a nyugodt gondolkozás. Ha nem Augustinus, vagy valamelyik másik felettesemen keresztül küldték, úgy nagy valószínűséggel ők sem tudnak róla semmit, vagy csak elég keveset ahhoz, hogy felesleges legyek őket zaklatni vele. A legészszerűbb megoldás az, ha elmegyek és ott helyben mérem fel az erőviszonyokat: ha olyannal személlyel és helyzettel állok szemben, ahol érdemes számonkérő hangnemet megütni, úgy megteszem, ha pedig nem, meglátom milyen más opcióm van, ami a saját érdekeimet szolgálhatják.
Nem is késlekedtem tehát sokat, hogy minél hamarabb a végére járhassak a dolgoknak. Az egyik egyházszolgával összeállíttattam az általános utazó és táborozáshoz kellő felszerelést, leellenőriztem, valamint kiegészítettem néhány dologgal a személyes ingóságaim közül, majd a püspöki viseletet a megszokott utazóköpenyemre cserélve szálltam be az előállított négylovas, fedett kocsiba. Örömmel csodáltam meg, hogy sikerült kifejezetten egyszerű, és dísztelen példányt elkészíteniük, ami tökéletesen megfelel a másik mellé olyan alkalmakra, amikor nem akarom a fényűző püspök látszatát kelteni.
Ahogyan rágördültünk a kifelé vezető földútra, újra végiggondoltam az eseményeket. A Heimswaldi erdő. Egyrészt mind az északiak, mind a déliek célpontnak jelölte ki a helyet, másrészt sok pletyka kapott szárnyra mostanában. Állítólag sok embert tűnt el gyanús körülmények között az erdő környékéről, bár ez nem túl meglepő – ilyen háborús időkben szinte bármelyik bokorban úgy tűnnek el az emberek, mint ahogyan régen a Főváros legsötétebb sikátoraiban tették csak. Volt azonban ennél különlegesebb hírek is. Egyesek pókhálófonalakat vélnek látni erős széllökések idején, mintha csak az erdőből fújná ki őket. Talán ez szülte azt is, hogy éjszakánként pókok lábainak kopogását hallják a háztetőiken…
Gondolataimból az út egyenetlensége mellett egy ismerős alak feltűnte zökkentett ki. Biztosra akartam menni, így vártam még néhány métert, míg kétségtelenül megtudtam állapítani: Gloria nővérrel sodort újra össze a sors. Az apáca eddig is szórakoztató társaságnak bizonyult, így most sem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy vele nem csak vele utazhatok, de még le is kötelezhetem egy picit a fuvarral. Intettem a kocsisnak, hogy álljon meg, amikor pedig mellé értünk, ajtót nyitva köszöntöttem.
- Gloria nővér? Merre tart? Nem csatlakozik? - tártam szélesre a kocsi ajtaját.
- Tertullius püspök! - derült fel az arca. Vajon van valami amögött, hogy ezúttal a hivatalos megszólítással élt? – Dícsértessék a Jézus Krisztus! Heimswaldhoz rendeltek ki. Maga hová tart?
Nem hinném hogy két külön művelet is zajlana egy helyen, ám a biztonság kedvéért inkább rákérdeztem.
- Önnek még mindig csak Hagen atya. - nevettem el magam először, majd rátértem a komolyabb témára -Jómagam is épp arra…Csak nem egy duplán lepecsételt levelet kapott a nővér is? - adtam hangot a gyanúmnak.
- De igen. Ön is? Igazán megmondhatták volna… - Vagy annyira titkos volt az ügy, hogy inkább külön értesítettek mindenkit, vagy olyan gyorsan kellett cselekedni, hogy erre sem volt idejük. Persze ott egy harmadik opció, ami az indulás óta néhányszor felütötte bennem a fejét: az egész lehet egy frappáns kis csalás is. Az idili csevejt a kocsis hátra kiabálása szakította félbe.
- Excellenciás uram, nem sokkal előttünk az úton mintha valaki nekünk intene, talán fel akar szállni. foglalkozzak vele, vagy csak kerüljem ki, miután elindultunk?
Az első válaszom egy zsigerbeli nem lett volna, ám ahogyan Gloriával összehozott a sors, úgy talán más kellemes útitársat is találhatok. Kihajoltam a kocsiból és megpróbáltam kivenni a távolban az alakot, hogy ki az. Egy kis koncentráció után gyorsan realizáltam, hogy az alak egészen távol áll a „kellemes útitárs” fogalmától. Jozef volt az, a self novícius. Ahogyan a nevéhez a rangja is eszembe jutott, jóleső boldogság telepedett a lelkemre, hiszen a Cinderwaldi események után én döntöttem a sorsáról, és arról, pappá szenteljék e. Ha nem lenne itt a nővér, nevetve hajtanék el mellette, így azonban nem tehetem, a saját érdekemben. Intettem neki, hogy jöjjön közelebb, és csak reménykedni tudtam, hogy ezúttal nem egy teljes megbízás erejéig fogja keseríteni az életemet.
Még mielőtt odaért volna, válaszoltam a nővérnek.
- Nem volt túl informatív az a levél…sőt, felettébb gyanús volt. először az is megfordult a fejemben, hogy hamisítvány.
- Jozef? - nézett vidáman ő is a fiú irányába, majd visszaintett – JOZEF! Komoly dologról lehet szó, ha összeszokott csapatot küldenek. Mint valami nem hivatalos különleges egység. - jegyezte meg. Úgy tűnik a fiatal lányokhoz illő romantikus meséket annak ellenére sem tudta kiverni a fejéből, hogy mennyi szörnyűséget látott mióta az Egyház szolgálatában áll.
- Valóban. Legközelebb már külön címért folyamodhatunk a hármasunknak. - Nevettem fel én is, részben azért mert időközben Jozef is közelebb ért. Kis örömöm azért volt a testtartásában: arról árulkodott, hogy egy erős érzelmet akar leplezni. Vajon melyiket?
- Gloria…nővér! Micsoda meglepetés és…Püspök atya. - hajtott fejet. Nem áltattam magam abban  tévképzetben, hogy megváltozott, nagy valószínűséggel a színjáték vagy az egy pillanatra felvillanó értelem miatt hozhatta meg ezt a döntést. - Dicsértessék! El tudnának vinni egy darabon? Heimswald felé visz az utam.
- Fáradjanak be. - válaszoltam, majd hátra léptem az ajtótól, és újra helyet foglaltam a kocsiban.
- Nekünk is. - válaszolta Gloria nővér, ahogyan követett – Amennyire örülök, hogy maguk ketten védik a hátam, annyira furcsának tartom, hogy nem egyszerre hívtak minket, azok után ami a Cinderwaldban történt. Önök szerint mi ez az egész?
- Elég kemény volt az a levél, azt hittem, hogy csak engem akartak…erre a küldetésre kellően motiválni az atyák. - mocskolta be ő is a kezeivel a kocsit, ahogyan beszállt - Igen, furcsa, hiszen úgy is összetalálkoztunk volna legkésőbb a városnál. Talán nem tudtak egymásról a rendfőnökök?
- Indulhatunk. - szóltam oda a kocsisnak, majd feléjük fordulva halkabban folytattam – Lehet annyira siettek, hogy nem volt idejük őket is értesíteni. Mindenesetre felettébb gyanús.
A nővér kérdésére lett volna válaszom, de nem akartam hogy tudják, többet tudok mint ők, így egy egyszerű fejrázással válaszoltam.
- Mindössze a mostanában igencsak népszerű pletykákat az erdőből…
- Ha nagyon spekulálni akarnék, azt mondanám, hogy így akarnak megöletni engem és Jozefet, excellenciád pedig azért van itt, hogy bevégezze, ha nem jönne össze. - Kifejezetten meglepett, nem számítottam a nővértől ilyen reakcióra. Talán még sem bízik meg bennem annyira, mint azt hittem? – De ha így volna, nem vett volna fel minket a kocsijára, nem igaz?
- Én nem hallottam a pletykákat. Mint ön is tudja, mostanában meglehetősen elfoglalt vagyok. - tette még hozzá, az előzőre reagálva.
Még Jozef szeme is elkerekedett Gloria szavaira, mielőtt hozzátette volna a magáét.
- Szerintem ez még semmit nem zár ki. - Ezúttal igaza volt, és a nővér következtetése volt a helytelen. Ránéztem, majd legyintettem egyet. Megvolt köztünk már az a rangbeli különbség, hogy a fajtáját meg se halljam. – Én hallottam, de olyan összevissza dolgokat, de azt mondják nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. És nem küldenének minket oda, ha nem szörnyek vagy más különös lény nem lenne dologban, mert mi mindig akkor kerülünk képbe, nem?
Sóhajtottam egyet, mielőtt válaszoltam volna a nővérnek. Persze megtettem volna, ha az ajánlat megfelelő, de most nem ez volt a helyzet. Mindenesetre kitűnő lehetőség ez arra, hogy kiderítsem valóban így gondolkodik e.
- Elszomorít, ha mindössze ezt gondolja biztosítéknak arra, hogy nem ártanék Önöknek. - húztam el a számat. – A pletykák szerint mind észak, mind dél kifejezetten célpontjának tekinti azt az erdőt. Hogy miért, az még nem derült ki. - foglaltam össze röviden azt, amit mindenki tudhatott, aki nem démonokat próbál kordában tartani egész nap.
- Viccnek szántam eredetileg atyám, bocsásson meg. - szabadkozott homlokát dörzsölve. Csakugyan így van, vagy mindössze a rangbeli különbség miatt visszakozik? – Nézzék. Van egy rossz érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban. Muszáj feltétel nélkül bíznunk egymásban, ha nem akarjuk otthagyni a fogunk. Most nem lesz felettünk egy angyal, hogy hívjuk, ha baj van. - egyértelmű volt mire utal, de még nem szólaltam meg, vártam hogy a novícius mit reagál rá, de úgy tűnik még a nővér se fejezte be – Tehát Észak, Dél és szörnyek. Szokásos péntek. - nyugtázta.
- Az emberek nem harcokról pletykálnak. - rázta meg a fejét a self - De én egyetértek Gloria nővérrel, ha veszélyes lesz és miért lenne ez a küldetés kivétel, akkor egységesen kell fellépnünk, bár úgy vélem elöljáróink is ezt várják tőlünk. - adott elő egy undorítóan gyenge színjátékot, majd mint aki jólvégezte dolgát hátradőlve nyújtóztatta a mocskos lábait. Még mindig gondjai vannak az értelmezéssel.
- Mint ahogy azt mondtam. - húztam kedves mosolyra a számat, majd a nővérre pillantottam. – Valóban. Bár ez eddig is természetes volt, a jóindulatú és nevelői megmozdulásaim ellenére is. - mutattam még én is, hogy mennyire együttműködő vagyok, valamint reagáltam az egyértelmű…súrlódásokra köztem és a self között.
- Ennek nagyon örülök. - dőlt hátra. - Azért javasolnám, hogyha esetleg neheztelnének egymásra, azt intézzék el, ameddig odaérünk. Ne ezen múljon.
- Óóó, hogy is lehetne köztünk ilyen nővér, hiszen én csak Urunk alázatos kis szolgája vagyok, míg Johannes atya a dicsőségében fürdőzik. - vágta rá. Ez túl erős volt. Legszívesebben a lovak elé dobattam volna, utána pedig máglyára, de az csak a dühömet elégítette volna ki. Nem, ebből bizony gyönyörűen hasznot kovácsolhatok.
Csakúgy mint az előbb a nővér, homlokomat dörzsölgetve, lassan formázva a szavakat válaszoltam. Hanglejtésem a lehető legnyugodtabb volt, már-már atyai hangon szólaltam meg.
- Meg kell tanulnod az alázatot, ifjú és talán te is rájössz arra, hogy mi ez a dicsőség. Teheted ezt úgy, hogy közben megsérted társaidat, és önmagadat is, vagy választhatsz egy sokkal békésebb, és véleményem szerint kifizetődőbb módszert is. Nem büntetlek meg az előzőért, ám kérlek ne provokáld ki belőlem azt, hogy az Egyházi rend, és magának az Egyház tiszteletének megőrzéséért meg kelljen tennem.
- Nem szántam sértésnek, püspök atyám! - hazudott mindannyiunk szemébe.
- Ezek szerint meghoztad a döntésed. Élj hát eszerint. - zártam le nagylelkűen a dolgot, majd hátradőltem. Nehogy kellemetlen véletlent hozzon ez a küldetés még számára...
Gloria még sóhajtott egyet halkan, majd szótlanul folytattuk utunkat…

10 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Dec. 19, 2018 3:33 pm

Hannes von Rotmantel

Hannes von Rotmantel
Mesélő
Mesélő
Na szóval hölgyek, urak, és egyéb entitások.
Az első kör időpontjának, egyeztetését én a discordra költöztetném. És az elkövetkezőkben is itt menne az egyeztetés.
Északot kérném hogy ide érkezzen https://discord.gg/EjKG2cZ
Míg délt ide kérném https://discord.gg/udBHxJY

Az időpontok egyeztetését azonnal megkezdhetitek, még nélkülem is. Én megpróbálok hozzátok igazodni, szóval nyugodtan beszéljetek le kettő akár három működőképes időpontot is, hogy azért tudjak énis választani ha mégse lenne jó az egyik.

11 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Dec. 28, 2018 2:51 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Miközben úticélunk felé haladtunk, fölöttünk az égen acélszürke viharfellegek gyülekeztek. Baljósan besötétedett, noha még világosnak kellett volna lennie, és még mielőtt elértük volna az erdő szélét ránk zúdúlt az égi áldás kövér esőcseppek formájában. A villámlások egy-egy pillanatra bevilágították a kocsi kényelmes belső részét, a mennydörgés pedig megrázta a tájat és remegése beköltözött a mellkasunkba is. A kocsi üvegablaka csak úgy kocog a foglalatába, ahogy rémülten össze rezzen a rémisztő dörrenések hallatán, kereke pedig kínkeservesen nyikorgott, miközben a sártengerré változó földúton haladt. A kocsis lelassított, hogy nehogy eltörjön a kerekek tengelye, így lassan ránk borult az este. Északi kirendeltségnek közel s távol nyoma sem volt, azt sem tudtam áthaladtunk-e már a képzeletben a térképre rajzolt frontvonalon.
Az emberek általában félni szoktak a vihartól, de én mindig megnyugtatónak találtam az esőcseppek kopogását az üvegen, és kint tomboló szél hangját. Így lassan elbóbiskoltam a kocsiban. Nem tudom mennyit hallhattam, mikor felébresztett egy, a többinél hangosabb mennydörgés, és a kocsi rándulása, ahogy az ijedt lovak elől bizonyára felágaskodtak egy pillanatra.
- Már ott kéne lennünk, nem? - szűrődött át Jozef halk hangja a viharon keresztül. A villámok fénye különös fantomokat festett az éjszakába az ablakon túl.
- Mi a helyzet? - kiabált előre Johannes atya a kocsisnak.
A novícius közben meredten bámult valamit az ablakon túl.
- Vannak valamik mellettünk, nem tudom mik lehetnek, de nem emberek, az biztos. - közvetítette. Különösen hangzott így én is kinéztem az ablakon, és bár valami mozgást láttam, az alakjukból nem tudtam kivenni semmit.
- Úgy látom ez erdő előttünk van tisztelendő püspök atyám. - szólt a kocsis. - Előttünk van egy ház, ahol fényt látok. Megálljunk előtte? Ez lenne a cél? - hallatszott, hogy nagyon igyekszik kiabálni, hogy minden szavát értsük. Neki lehetett odakint a legnehezebb, így nem szabadott elfelejtenünk, hogy köszöntet mondjunk majd a szolgálataiért. AZ ablak előtt egy különös, ezüstös színű szál lobogott a szélben. Minden villámláskor megcsillant rajta a szél.
Pókháló? Nem, az lehetetlen… Ekkora pókok csak a Nebelwaldban éltek mielőtt eltűnt volna az erdő.
- Semmi más nincs már az erdőig? Egy tábort keresünk. - kiabált vissza a kocsisnak Johannes atya. - Állatok? - kérdezte Jozeftól, majd nagyot sóhajtott és elővette a tömjénezőjét. - Remélem senkit nem zavar a tömjén. - gyújtotta meg. Ekkor vette észre ő is az ezüst szálat. - Mi az ott?
- Nem hiszem hogy ilyen viharban a tömjénfüst hatásos lenne, excellenciás uram. - néztem kicsit álmosan a férfira, majd én is szemügyre vettem a fonalat még egyszer. - Mint a.... selyem. Vagy egy hosszú pókfonal, de ez nem lehetséges!
Elgondolkoztam.
- Megpróbáljuk lelőni egy szent fénnyel? - kérdeztem. Ha nem is volt szentségtelen dolog, a sacra lux kicsit akkor is égette.
- Lehet behúzódtak páran a házba, köztük aki tudja mit szántak nekünk feladatul. - nézett Jozef a püspökre, majd tovább meresztette a szemét a sötétségbe. Sötét tündeként talán neki volt a legtöbb esélye észrevenni valamit. - Ezek......ezek eltűnnek.
Majd ez után inkább ő is megvizsgálta a fonalat.
- Én inkább nem piszkálnám, amíg nem muszáj. Talán azok az... állatok... nem is két-, vagy négylábúak. - intett kifelé. Ezek szerint szerinte is lehetséges volt, hogy óriáspókok legyenek. Itt. Kirázott a hideg. Nem véltem különösebben a pókoktól, mert aprók voltak és bármikor le lehetett őket csapni, de amikor belegondoltam, hogy emberméretűek is lehetnek már rögtön rémségesebbnek tűnt a helyzet. Mint egy rémálom… Csak most a két férfi jelenléte biztosított róla, hogy ez a valóság volt.
- Az épületen túl, már semmi fényt, és miegymást nem látok, csak a sötét erdőt. - mondta a kocsis. A tömjénfüst lassan betöltötte a hintót, de ne történt idebent semmi - szerencsére. Kint viszont újabb és újabb fonalak tűntek fel, és tapadtak rá a kocsira, mintha egy nagy pókháló készülne minket csapdába ejteni.
- Menjünk az épülethez. - adta ki a parancsot Johannes atya a kocsisnak, majd hozzám fordult. - Sajnos valóban nem nővér, de ahhoz talán elég, hogy semmi szentségtelen ne akarjon betörni.
Ebben igazat adtam neki, legalább minket védett kicsit, már amennyire ez lehetséges volt.
- Nem hinném hogy jót tesz, ha túl sok ragad ebből az izéből ránk. - állapította meg a püspök, majd előhúzta a kardját. Kinyitom a kocsi ablakát, és óvatosan megpróbálta elvágnia szálakat. Ha viszont csak újabb és újabb tapadt ránk, akkor ez az egész szélmalomharcnak tűnt. A kocsiban elfértünk hárman, de nem volt annyira nagy sem.
- Nekem nincs kardon, te talán szűzanya fátyla megvéd.
Imára kulcsoltam a kezeimet. Nem votlam benne biztos, hogy megakadályozza, hogy újabb fonalak tapadjanak ránk, de egy próbát megért. Csak suttogtam a jól ismert imát a szent szűzhöz, hogy megvédjen minket.
- Ave Maria gratia plena...
Szerencsére ez hatott, így némiképp megnyugodva dőlhettem hátra. Johannes atya miután sikeresen elvágta a ránk tapadó szálakat, több már nem tapadt ránk, és még az eső cseppjeit is sikerült kint tartanom. Lassan de biztosan értünk egyre közelebb a helyhez, ami világosságot és remélhetőleg menedéket jelentett számunkra a viharban.
- A ház elött egy ember áll. - tájékoztatott minket a kocsis. Úgy tűnt, hogy a fátyol őt is beborította még, így kicsit jobban látott. - Talán egy nő az, mintha az egyháztól lenne. -
- Álljunk meg a nő mellett. - mondta Johannes atya.
- Ilyen viharban úgysincs értelme tovább mennünk. - értettem egyet.
- Hamarosan többet tudunk. - nézett ki Jozef is.
A kocsi lassan begördült a ház és a fogadóbizottságunk elé. A menedék közelebbről megnézve cseppet sem volt bizalomgerjesztő látvány. Mintha egy sok éve elhagyatott, félig romos útmenti fogadó lett volna, de annak meg talán túl kicsi. A nő aki előtte állt magas volt és keménykötésű, őseink viking vére jól láthatóan tört a felszínre benne. Rezzenéstelen tekintettel mérte végig a kocsit, már az alakja is akaratot sugárzott magából, mint aki parancsnokságra született. Kirázott tőle a hideg még úgy is, hogy veterán keresztesekkel éltem egy fedél alatt. De ő... Túltett rajtuk. Kétségbeesett pillantást küldtem Jozef felé, majd az atya felé is.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. - köszöntötte Johannes atya az ablakon keresztül - Úgy tűnik már vártak ránk... - jegyezte meg, de egyelőre nem szállt ki.
- Nincs más választásunk. - suttogtam. Dehát mind az egyház szolgái voltunk, mi baj lehetett?
- Ó Uram! Segíts! - vetett keresztet Jozef.
- Dícsértessék... - válaszolt a nő színtelen hangon. Bár nem rám nézett, még úgy is érezte a tekintete ridegségét. Ezután lassan elfordította a fejét, és a sötétségbe bámult a kocsin túl. Egy nagyon halvány grimaszt fedeztem fel az arcán, mire egy sacra lux csapott le az égből, és egy visító magas hang vegyült a vihar hangjai közé a sötétből. Tehát valóban volt ott valami. Ezután visszafordult felénk. - A leveleket ha lennének szívesek.
Johannes atya szállt ki a kocsiból elsőnek, majd a nő kezébe nyomta a levelet.
- Önben kit tisztelhetünk?
Kiszálltam a püspök után, és átöleltem magam a kezeimmel, majd szó nélkül átnyújtottam a fogadóbizottságunknak a levelem. Mit nem adtam volna, ha Jerobeám ott állt volna mögöttünk... Jozef felhúzott kapucniban szállt ki a kocsiból, és ő is odaadta a saját levelét, vagyis egy papírt, amit gyorsan vissza is húzott.
- Bocs, nem ez, hanem ez.... - dugta vissza az előzőt, majd odanyújtott egy másik papírt a nőnek, kicsit zavart arccal. Kíváncsi lettem volna, mi volt abban a másik levélben… A vihar viszont nem hagyta, hogy kedélyesen elcsevegjünk idekint. Újabb villámok figyelmeztettek, hogy nem ártott volna behúzódni a házba. A különös apáca átvette a leveleket.
- A nevem Sophia. az Ordo Maleusból. - majd a három levél felemelkedett a kezében, és egy arany és ezüstös fényben pompázó mágikus lánggal elég és szertefoszlott. Ordo Malleus… sejthettem volna, és így minden világossá is vált. A gyomrom ökölnyire zsugorodott. Tehát ez is egy malleusos küldetés volt. És engem hívtak. A rohadékok. Nem bírtam nem arra gondolni, hogy el akartak szakítani a démonfalutól és az ottani feladataimtól, hogy ne legyek útban. Most még jobban féltettem az otthoniakat, mint eddig.
- A személyeiket tisztáztuk, most fáradjanak beljebb a végén még megfáznak.
Az ajtóhoz lépett és kinyitotta, majd intett, hogy siessünk befelé. Johannes atya gyorsan kivette a holmiját a kocsiból, és bement.
- Köszönjük. - mondta halkan. Mi is hasonlóan tettünk, csomagot a kocsiból ki, majd fejet lehajtva köszöntük meg az invitálást.
- Köszönöm.
Jozef még egy utolsó pillantást vette abba az irányba, ahova Sophia nővér szent fénye lecsapott, de utána gyorsan ő is besuhant a házba. Az épület itt-ott beázott, de a kandallót szerencsére jól megrakták, így kellemes meleg volt. A tűz előtt egy kis asztal és néhány szék és kanapé helyezkedett el. Utánunk Sophia nővér is belépett, és gyorsan becsukta az ajtót, hogy ne menjen ki a meleg.
- Kérem foglaljanak helyet. - a hangja még mindig színtelen volt. Mintha semmiféle érzelem nem lett volna ebben a nőben, mintha ő is csak egy apácaformájú gólem lett volna. Johannes atya egy másik fotelben foglalt helyet, én pedig egy széket választottam. Az izmaim merevek voltak, de tudtam, hogy a szorongás volt az oka, amit a nő rendjének említése váltott ki belőlem.
- A levél meglehetősen homályosan fogalmazott. - kezdtem óvatosan. - Mit lőtt le odakint?
Jozef lerázta a vizet a köpenyéről, és ő is leült. Láttam rajta, hogy Sophia nővér előtt még ő is behúzta fülét-farkát.
- Igen, valami kiszenvedett ott. - nézett kíváncsian ő is az apácára. Az újra súlyos tekintettel mért minket végig, de nagy nehezen aztán nekilátott az eligazításnak.
- Igazából nem ütnénk a déli eretnekek dolgába az orrunkat, de ez az egy eset kivételt képez. Először boldogan fogadtuk, hogy az ő térfelükön hullanak az emberek a hírszerzés szerint, de aztán egy információ megváltoztatta ezen álláspontunkat.
Egy hatalmasat villámlott, ami elég közel volt ahhoz, hogy megtöltse a szobát fénnyel. Az ablakok remegve kocognak a foglalatukban a dörgés erejétől. Még a székben is érezhető volt a mély hang zabolázatlan ereje, ahogy belemart mindenbe, amibe csak tudott. Az ilyen éjszakákon szoktak a gyerekek rémtörténeteket mesélni egymásnak, és most Sophia nővér jelentése is egészen olyan hangulatú volt.
- Dél rájött, ha megkaparintják ezt a rejtélyes erőt, akkor előnyre tehetnek szer a háborúban. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Meg kell akadályoznunk von Himmelreichot, és a déli eretnek csőcseléket, hogy megszerezzék maguknak, ami az erdőben található.
Újabb mennydörgés rázta meg a házat, most még a cserepek is összekoccantak a tetőn.
- Parancsba kaptuk, hogy nem engedhetjük délnek akár élve, akár holtan megszerezni azt, ami az erdőben lapul. - világította meg Sophia nővér hideg és érzéketlen arcát egy újabb villámcsapás, miközben a fénye az ablakokon keresztül árnyakat vetített a bútorokra és falakra.
- Miért nem hívták akkor az Ordo Draconist, hogy felégessék az egész erdőt? - kérdeztem teljesen komolyan. Ha nincs erdő a benne lévő gond is jó eséllyel elég. - Bár egy nagy csapat keresztes tűzzel dél területén talán nem a legjobb életbiztosítás. - húztam el a szám. Gyújtókeverékeket kellett volna hoznom.
- És mi az a rejtélyes erő, ami ennyire kell délnek?
Sophia nővér, egy pillanatra oldalra pillanatott, ki az ablakon, majd vissza ránk. Pisztolyát kényelmesen az ölébe vette, de rá sem nézett.
- A levél eleget mondott. Ha többet mondana, több információt tudhatna meg olyan személy is, akinek nem szántuk. - Emelte maga elé a pisztolyt, és végigsimította a csövét a kezével. Ez a válasz cseppet sem tetszett. - Amit elkergettem, nevezhetjük felderítőnek is. Nem éri meg a lőszert, vagy a nagyobb erejű varázslatokat.
A következő villám mellénk csapott be, valamelyik fába, hatalmas fénycsóvával, és már-már fülsüketítő robajjal.
- Valami irányítja ezeket az ízeltlábúakat. És tudjuk, hogy az erdő mélyén lakozik, de nem tudjuk, hogy pontosan mi. - A pisztolyt az ölébe fektetve folytatta. - A nagyobb csapatok, feltűnő cselekedetei, vonzzák a figyelmet, és az ellenintézkedéseket. Jelenleg nem áll rendelkezésre elég erő, hogy egy újabb frontot nyissunk. Minél kisebb létszámmal, minél effektívebben kell megoldanunk a problémát, miközben minél kisebb figyelmet vonunk magunkra.
Ezzel sajnos nem tudtam vitatkozni. Ha nagyobb sereg jön ide, az valóban egy új front lett volna, és a mostani helyzet éppen így is vészesen hasonlított egy rengeteg életet követelő, brutális, de állóháborúhoz, amelyben egyik sereg sem tudott felülkerekedni a másikon a már meglévő frontokon sem, hiába volt jelen a teljes haderő. Ez a nő egyébként meglepően kedves volt ahhoz képest amilyennek tűnt. Nem volt legkezelő mint az ordo malleusosok többsége és még rendes magyarázatot is adott. Ha pedig valahova láthatatlanul kellett bemenni mert nem érte meg sereget küldeni, akkor mi hárman kerültünk oda. Talán néha még Kristin és Androméda nővérek... Meg Matheus agya.... Nagyot sóhajtottam. Adni kéne magunknak tényleg valami hivatalos osztagnevet.
- Milyen egyéb információink vannak? - kérdezte Johannes atya.
- De miért kellett ehhez még fenyegetni is minket, mind engedelmességgel tartozunk előljáróinknak. - morogta Jozef. Valóban a levél megfogalmazása tényleg túlságosan kemény volt, de én értettem. Ha nem lett volna az, én például bizonyosan nem jöttem volna el.
- A levél megfogalmazásáért nem én vagyok a felelős. Egyéb információkkal, pedig nem rendelkezem. - állt fel a fotelből Sophia nővér, majd a pisztolyát az oldalára rakva folytatta. - Volt önök előtt egy felderítő küldönc, ő nem jött vissza. Így hát nincsen információm a számukra több. -
Aza blakhoz sétált és kinézett a viharba.
- Úgy tűnik, ma este nyugodtan alhatnak, de mindenek elött, valamit még át kell adnom önöknek. Az egyház szolgáltatja, azt mondja kötelezően maguknál kell hordaniuk, a küldetésük befejeztéig. - rakott le az asztalra három finoman megmunkált ezüst keresztet, benne egy-egy apró kék kővel.
- Tud valamit ezekről? - kérdezte a püspök, majd közelebb hajolva vette szemügyre a köveket. Már Cinderwaldban kiderült, hogy valamennyire értett az ilyesmihez. Elvettem az egyik keresztet és a nyakamba akasztottam.
- Tehát van valami az erőben, ami irányítja a pókokat, nagy erős, oda kell mennünk és ki kell iktatnunk? - foglaltam össze a feladatot. - Sophia nővér, kérvényezhetek további felszerelést az Egyháztól? A legegyszerűbb megoldásnak még mindig néhány hordónyi gyújtókeveréket látok és egy megfelelően nagy erdőtüzet.
Mivel nem volt semmi információ a levélben így fogalmam sem volt, mire készüljek. Egyedül Sertoria nővér érdeme volt, hogy legalább antimérget hoztam magammal, ami talán jó lehetett az óriáspókok csípése ellen.
- Inkább el kell fognunk vagy magunk mellé állítani gondolom. - tippelt Jozef a fejét ingatva. - És csak legutolsósorban kiiktatni.
- Nem tudok semmit. - válaszolta Johannes atyának. - Itt már nincs semmi más amit kaphatna, és nincsen idő kérvényekre se. - mondta nekem, de szinte rám sem nézett, majd végül a sötét tündéhez fordult. - Tévedésben él, vagy nem volnék érthető? Esetlegesen megszánná az eretnekeket? - mondta úgy, mintha csak a holnapi időjárásról kérdezte volna szegény fiút. - Nem hagyjuk élve. Öljék meg és égessék el, vagy akármi. De semmiféleképpen nem kaparinthatja meg dél se élve, se halva. - eután visszaült a fotelbe. - És hogy érthető legyen megismétlem, mert látom nem igazán akarják megérteni. Azt a valamit, ami a pókoknak parancsol öljék meg, és a holtestét se engedjék délnek, hogy megszerezze. - Ropogtatja az ujjait az apáca.
- Az eligazítást ezennel elvégeztem. Feküdjenek le, és köszönjék meg a kocsisnak a nyugodt éjszakát. Holnap indulnak.
Úgy tűnt azonban az eligazítás senkinek sem volt kielégítő.
- Ki adta a parancsot a renden belül? - kérdezte Johannes atya tüntetően ülve maradva. Jozef viszont gyorsabban jött rá, hogy valami nem stimmel, mint bármelyikünk.
- Miért, mit csinált a kocsis? Őrt áll?
Eszembe sem jutott, hogy máshoz is ért a lovakon kívül, de hát ma a meglepetéseké a világ.
[color=yellow]- Titkos. - válaszolta Sophia nővér Johannes atyának. - A kocsist már csak az imáikkal érik el.
- Nem állt szándékában megmenteni? - kérdezte Johannes atya, és a folytatást szinte nem is hallottam. Csupán mint távoli érthetetlen zaj szűrődtek el hozzám a további szavai. - Titkos? Már elnézést nővér, de ahogyan a pecséteket, úgy egy egyszerű szent lángot is meglehet hamisítani...
- A kocsis.... - suttogtam, majd felpattantam és kiszaladtam a házból.
- Várjon nővér! Veszélyes lehet! - kiáltott utánam Jozef de nem érdekelt. Szinte feltéptem a zárat. A lovak összerogyva feküdtek, még mindig a hintó elé fogva. Az ezüst szálak teljesen beborították az állatokat és a kocsit is, a kocsisunk pedig nem volt sehol. A szél néha belekapott az ezüst fonalakba, így az csöndesen, látszólag ártalmatlanul lengedezett.
- Legalább egy igaz ügyért adta az életét, és holnap teljes erőbedobással indulhatnak útnak. - hallottam Sophia nővér halk hangját a házból. - Ugye tudja Hagen Püspök úr, hogyha az Ordo Maleust vonja kétségbe, akkor az egyházat, és istent vonja kétségbe?
- Ugyanúgy, ahogyan az, aki egy püspököt fenyeget fegyverrel. -mondta Johannes atya, viszonylag hangosan, így sejtettem, hogy hozzánk is szólt a figyelmeztetés, illetve a kérés, hogy menjünk vissza segíteni. - Ám míg azzal ellentétben, hogy az én rangomról van bizonyíték, úgy a Ordo Maleus jelenlétéről nincs.- ekkor a püspök mellénk lépett. - Isten szolgái nem áldoznak csak úgy fel valakit a saját érdekükért. - tette még hozzá.
Már nem láttam semmit a harag vörös ködén át. A kocsis szélben, viharban végezte a dolgát és mindent megtett, hogy célba juttasson minket. Csak a munkáját végezte. És még a nevét sem tudtam… Sophia nővér egy pillanatra meg tudott téveszteni, és azt hittem, hogy együtt tudunk működni, de tévedtem. Hatalmasat tévedtem… Visszafordultam az ajtóból egyenesen a nővér felé.
- Miért nem hívta be őt is? Tudta hogy ez lesz. MIÉRT NEM HÍVTA BE? - kiabáltam.
- Gondolom "nyugodtan" akart beszélgetni velünk és ő volt a biztosíték. Valahonnan tudta, hogy mi történik odakinn. - mondta Jozef sötéten.
- Ön is inkvizítor nem? Kérdezzen rá. Ha nem hiszi használja a confiteort. - mondta Sophia nővér Johannes atyának. - A kocsis nem tudhat erről az egészről, és Isten számára szent célt szolgált a halála, hogy minket a győzelembe vezessen. Csak a maguk fajta kezdők nem veszik észre az intő jeleket. - válaszolta Jozefnek, tekintetében annyi lenézéssel, hogy felfordult a gyomrom. Hirtelen semmi mást nem akartam jobban, mint megölni ezt a nőt, megtisztítani az Egyházat tőle és a hozzá hasonlóaktól. Miattuk tartottunk ott, ahol. Az ő hozzáállásuk miatt gyűlöltek minket délen, és álltak át annyian az eretnekek mellé.
- Nem fogok rátámadni még a Confiteorral sem az Egyház egy szolgájára. - sétált vissza a házba az ajtótól a püspök, majd újra leült, abba a fotelbe, ahol az előbb ő foglalt helyet. - Akkor hát miért ilyen kezdőket hívtak? - nevette el magát. Johannes atya józanabb volt mint én, és a kacagása a finom hatalmi játszma, amit épp űzött, engem is észhez térített. Bíznom kellett a szövetségeseimben. - Ha Ön is megbízna bennünk, és elmondaná azt, amit erről az ügyről tud, ez az egész nem járna ennyi gyanusítgatással, halállal, sőt, a munkánkat is effektívebben tudnánk végezni mindannyian. - mutatott kifelé.
Gyűlöltem ezt a nőt. Gyűlöltem az Ordo Malleust. És meg fognak szűnni, ha addig élek is.
Csendben letérdeltem az ajtóba és imádkozni kezdtem a kocsisért. Mást már nem tehettem értem, csak kértem a Mennyei Atyánk, hogy fogadja be a mennyországba, ha már életét vesztette, miközben minket hozott el, hogy az Ő munkáját végezhessük.
- Semmit nem tud rólam.....rólunk! - horkant fel Jozef és a csapat felé intett. - Honnan tudja, hogy elég volt azoknak ott kinn... a kocsis halála és ezáltal mi nyugodtan alhatunk? - kérdezte azért. Neki legalább volt lélekjelenléte újabb kérdéseket feltenni.
- Az ittlétem folyamán rájöttem, hogyha valahol sikeres portyát tettek, akkor oda aznap már nem térnek vissza. - mondta és nekitámaszkodott a felfelé vezető lépcső karfájának. - És igen, nekem csak felületes információim vannak magukról. Én is csak parancsot követek nem többet, és nem kevesebbet. Az, hogy miért önöket hívatták, előlem is titkolják.
Sophia nővér ezután az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. Túlmozgásos volt, és nem bírt a fenekén ülni. Már ez is idegesített benne.
- Félreértés ne essék, én bízom önökben, a levél is önöket igazolja. De mivel a felderítő nagy eséllyel elhunyt, így hát én is információk híján vagyok.
- Mióta van itt? Mire jött még rá azóta, hogy itt van?
Johannes tya úgy tűnt addig ütötte a vasat, ameddig az még meleg volt. Lassan befejezem az imát és újra megpróbáltam a feladatra figyelni. Mintha Sophia nővér kicsit visszavett volna, de ez nem jelentette azt, hogy szemet tudtam hunyni a kocsisunk halála felett. Inkább megküzdöttem volna a pókokkal. Amikor odanéztem tekintetem egy pillanatra találkozott Johannes atyáéval. Ő értette, és engedtem, hogy egy pillanatra lássa rajtam a mérhetetlen haragot, amit feléjük tápláltam.
- Hogy került a front ezen oldalára nővér, így egyedül? - szólaltam meg végül.
- Három napja. - válaszolta a nővér Johannes atyának, majd leült ő is. -Az én szerepem, hogy fogadjam önöket, és egy biztos pontot tartsak fenn a találkának. Ottónak a felderítés volt a feladata, de neki már mindegy. Annyit tudtam, amennyit Ottó derített ki nekem. Mivel az én posztom ide kötött, én nem járkáltam el innen, csak megfigyeltem és őriztem. - ismét villámlott és az eső újult erővel kezdett neki. - Nem tudok többet püspök úr, szóval hiába faggat.
Ez után rám nézett.
- Nem egyedül voltam, ketten voltunk. Ottó eltűnt, és én nem mehettem utána, köt a parancs. - Kmost a kardjával játszott. Legszívesebben kikaptam volna a kezéből, de türtőztettem magam és csak leplezetlen utálattal néztem vissza rá. - Na meg persze tud más apácát, aki képes vigyázni magára egyedül egy ilyen zord helyen? Én voltam a megfelelő választás, így engem küldtek.
Letelepedtem végül én is egy fotelbe.
- Tehát összefoglalva. Van egy különös erdőnk, egy csapat pókunk, akiket valami irányít, és a semmiből jövő fonalaink, amik megölték a kocsist és a lovakat. Utánpótlás nincs. Két Ordo Malleus tiszt, akik közül az egyik eltűnt, a másik pedig csak annyit tud, hogy nem támadnak a pókok kétszer egy helyen. Uraim, én a Cinderwaldra, a nekromantákra és Abaddónra szavaznék másodszorra is, ha lehetne.
Behunytam a szemem és hátradőltem. Majd reggel nekiindulunk, ha elül a vihar. Majd reggel.
- Lehet, hogy igaza van nővér, de hát eddig is tudtuk, hogy nélkülünk nem igazán mennek előre a dolgok szörny ügyben. - mosolyodott el Jozef. Annyira igaza volt, hogy hirtelen nevetni támadt kedvem.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

12 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Jan. 05, 2019 5:14 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
A kocsiban a szótlanság mellett a sötétség is kezd sűrűsödni, ahogy az égen esőfelhők gyülekeznek, aztán ki is tör a vihar. A dörgések meg-megrázzák a kocsit és a villámok baljós fénybe vonják a környéket, ahol még nyoma sincs az uticélunknak, legalábbis én egyelőre nem látok semmit, amire a levél utalt.
Az biztos, hogy a kocsi lassan már egy gyalogbékánál is lassabban cammog, kereke kínkeserves csikorgások közepette halad az egyre sárosabb földúton, bár egyáltalán nem irigylem a kocsist ebben az ítéletidőben odakinn.
- Már ott kéne lennünk, nem? - próbálok én is kilesni a vizes cseppekkel borított ablakon, ahogy az atya is teszi, hátha az egyik villámnál látok is valamit.
A vihar csak tovább tombol odakint, az esőt mintha csak dézsából öntenék.
- Mi a helyzet? - kiabál ki a kocsisnak Hans atya.
Nem hiszem, hogy a fickó a bakon bármit is hallana a kérdésből, akkora a zaj, de nekem feltűnik valami és az üveghez tapadva erőltetem a szemem, hogy jobban lássam mi lehet az.
- Vannak valamik mellettünk, nem tudom mik lehetnek, de nem emberek, az biztos. - közvetítem az utitársaknak, de a villám csak néha-néha világította meg az alakokat és az csak találgatásokra ad okot.
- Úgy látom ez erdő előttünk van tisztelendő püspök atyám. - Majd egy rövid csend után folytatja. - Elöttünk van egy ház, ahol fényt látok. Megálljunk előtte? Ez lenne a cél? - próbálja a viharban megértetni magát a kocsis, és minden szavát érthetően eljuttatni a kocsi belsejébe.
- Semmi más nincs már az erdőig? Egy tábort keresünk. - kiabál vissza Johannes.
- Lehet behúzódtak páran a házba, köztük aki tudja mit szántak nekünk feladatul. - nézek Johannes-re hiszen sajnos ő irányítja most a kocsit. Aztán tovább meregetem a szemem és a meglepetés kerekre nyitja azt. - Ezek......ezek eltűnnek.
- Állatok? - kérdezi tőlem az atya, bár nem néz rám inkább még tovább kémleli a maga oldalán a terepet, aztán sóhajtozva elkezdi beizzítani a füstölőjét, én meg nem igazán tudok neki egyelőre felelni.
- Remélem senkit nem zavar a tömjén. - néz fel, aztán az ablakra mutat. - Mi az ott?
- Nem hiszem hogy ilyen viharban a tömjénfüst hatásos lenne, excellenciás uram. - pislog álmosan Gloria nővér, de éberebb lesz, ahogy meglátja a fonalat. - Mint a.... selyem. Vagy egy hosszú pókfonal, de ez nem lehetséges! Megpróbáljuk lelőni egy szent fénnyel? - kérdezi.
Az ezüstös szál nekem is pókfonálnak tűnik, főleg, hogy eszembe jutnak a pletykák, amik miatt ide rendeltek minket.
- Én inkább nem piszkálnám, amíg nem muszáj. Talán azok az ........állatok......nem is két- vagy négylábúak. - intek kifelé.
- Az épületen túl, már semmi fényt, és miegymást nem látok, csak a sötét erdőt. - hallani a kocsis hangját megint, miközben a kocsi belseje szépen telik a tömjén füsttel.
Kívülről viszont, egyre több szál kezd a kocsinak szállni, és ráakadni rátapadni. Csak úgy lebegnek a szélben.
- Menjünk az épülethez. - utasítja az inkvizítor a kocsist, aztán válaszol Glorianak is. - Sajnos valóban nem nővér, de ahhoz talán elég, hogy semmi szentségtelen ne akarjon betörni.
- Nem hinném hogy jót tesz, ha túl sok ragad ebből az izéből ránk. - teszi még hozzá kis töprengés után.
- Nekem nincs kardon, te talán szűzanya fátyla megvéd. - bólint a nővér. - Ave Maria gratia plena...
Elégedetten veszem tudomásul, hogy nem robogunk az ismeretlen sötétségbe, hanem megállunk a háznál, de miután a velünk párhuzamos izék eltűnnek, a figyelmem a finom és szaporodó szálakra terelődik, főként mert Hans atya lehúzta az ablakot, hogy karddal szálljon szembe az azüstös szálakkal és az arcomba fröcskölt az eső.
Egyelőre én nem kapcsolódtam be a vagdosásba, megvárom, hogy használ-e, minek hadonásszunk mindketten a szűk térben.
Hagen sikeresen le is vágja a szálakat, elég könnyedén viszi a kard. Egy egy kicsit szívósabb, de az is egy húzásra ketté vágódik. A nővér jóvoltából pedig valami burok ereszkedik lassan a kocsira és letakarja azt. Megfogja a hálót, és az esőcseppek se hatolnak át rajta.
A kocsist is jobban hallani, úgy néz ki, hogy a szűzanya fátyla rá is ráborult, így ő is kicsit jobban lát, hogy nem fröcsköl a szemébe az eső.
- A ház elött egy ember áll. - egy kis időre rá folytatja. - Talán egy nő az, mintha az egyháztól lenne. -
- Álljunk meg a nő mellett. - utasítja Hans atya.
- Ilyen viharban úgysincs értelme tovább mennünk. - dőlt kissé nyugodtabban hátra Gloria is.
- Hamarosan többet tudunk. - nézek ki, hogy lássam azt aki az esőben is képes ránk várni.
Meg is áll a kocsi az épület és a nő mellett. Maga az épület közelebbről látva, nem a legbíztatóbb. Inkább látszik sok éve elhagyatottnak, mintsem lakottnak. Az épület elött, pedig egy erős kötésű nő áll. Szemei rezzenéstelenül mérik fel a kocsit, így az ablakon keresztül találkozik a tekintetünk.
Ez a nő tömény kötelességtudatot, és acél akaratot sugároz magából, már a kiállása is engedelmességre parancsoló érzést kelt.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. - köszönti az atya az ablakon keresztül - Úgy tűnik már vártak ránk...
Sokféle pappal, apácával és szörnnyel volt már dolgom, sőt még Johannes atya állandó terrorjával is, de még sosem rémültem meg ennyire, mint, amikor megláttam a ház előtt élő lelkiismeretként cövekelő nőt és ehhez már csak a nővér ijedt pillantása hiányzott......
- Nincs más választásunk. - suttogja.
- Ó Uram! Segíts! - vetettem keresztet ezek után, aztán igyekeztem a háttérbe húzódni, minden további nélkül Hans atyának átadva a terepet.
A nő feltekint Hagenra, a tekintete mint a hideg acél.
- Dícsértessék... - mondja egyhangúan.
Ezután lassan elfordítja a fejét, és a sötétségbe bámul a kocsin túl. Egy nagyon halvány grimasz suhan át az arcán, mire egy sacra lux csap le az égből, és egy visító magas hangot hallani a sötétből. Ezután visszafordul felénk.
- A leveleket ha lennének szívesek. -
Johannes kiszáll elsőnek és először átnyújtja a kért papírt, aztán szólal csak meg.
- Önben kit tisztelhetünk?
Felhajtom a köpenyem kapucniját, mert nem akarok ronggyá ázni, ami úgy látszik a katonás nővért nem zavarja, aztán kitoccsanok a nővér után és kitapogatom egy papírt, átnyújtom, aztán gyorsan vissza kapom.
- Bocs, nem ez, hanem ez.... - dugom vissza a helyére és nyújtom a a finomabb fogású papírt a nőnek némi zavart képpel.
A vihar továbbra is dörmögve rengeti amit csak elér. A villámok pedig csak egy-egy pillanatra világítják meg a tájat.
A nővér átveszi a leveleket, majd felénk fordul.
- A nevem Sophia. az Ordo Maleusból. - majd a három levél felemelkedik a kezében, és egy arany és ezüstös fényben pompázó mágikus lánggal elég és szertefoszlik. - A személyeiket tisztáztuk, most fáradjanak beljebb a végén még megfáznak. - kinyitja az ajtót, majd befele int, hogy előtte haladjunk be.
Nézem, ahogy a levelek, melyek minket igazolnak, hamuvá lesznek a nő keze által. Továbbra sem véve le a szemem róla, azon morfondírozok, hogy valamikor én is tagja akartam lenni az Ordo-nak, de ezt látva szerencsére nem lettem.
Nem hiszem, hogy annyira aggódna a megfázásunk miatta, de hát végül is jobb bent, mint kinn. Vagy még sem?
Az atya még kiveszi a csomagját, aztán megindul befelé.
- Köszönjük.
- Köszönöm. - mondja halkan és hajt fejet a nővér is.
Egy utolsó pillantást vetek arra, ahol a Szent Fény lecsapott és ahol mintha valami kicsit feltúrta volna a földet, de aztán behúzom a nyakam és elsurranok a nővér mellett.
Az épület nincs jó állapotban, néhol be be ázik, de a kandalló bőven meg van rakva, hogy az épületben meleget nyújtson elötte egy kis asztal és pár ülő alkalmatosság helyezkedik el. Ahogy mindenki beér, Sophia bezárja az ajtót.
- Kérem foglaljanak helyet. - mondja a formálisabbnál formálisabb szövegeket, a maga egyhangúságán. Eközben ő is elindul a kandalló melletti fotelhez hogy elhelyezkedjen.
Az atya egy tűz közeli fotelt választ, a nővér egy széket.
- A levél meglehetősen homályosan fogalmazott. - szólal meg. - Mit lőtt le odakint?
Lerázom a köpenyemről a vizet és bár szívesen melengetném meg a kezem a tűznél, inkább most az egyszer teszem, amit mondanak és én egy kis zsámolyt választok.
- Igen, valami kiszenvedett ott. - nézek én is kíváncsian, mert mindkét dolog érdekesnek ígérkezik, még ha ehhez egy ilyen kősziklát kell faggatni, mint Sophia.
Sophia végig mér minket a rátok nehezedő tekintetével, majd nekilát az eligazításnak.
- Igazából nem ütnénk a déli eretnekek dolgába az orrunkat, de ez az egy eset kivételt képez. Először boldogan fogadtuk hogy az ő térfelükön hullanak az emberek a hírszerzés szerint, de aztán egy információ megváltoztatta ezen álláspontunkat. - villámlik egy hatalmasat, melyre megtelik a szoba fénnyel, az ablakok remegve kocognak a foglalatukban a dörgés erejétől.
Még itt bent is érezni a mély hang zabolázatlan erejét, ahogy belemar mindenbe amibe csak tud.
- Dél rájött, ha megkaparintják ezt a rejtélyes erőt, akkor előnyre tehetnek szer a háborúban. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Meg kell akadályoznunk von Himmelreichot, és a déli eretnek csőcseléket, hogy megszerezzék maguknak ami az erdőben található.
Újabb dörgés rázza meg a házat, és hallani, ahogy belekorcognak a cserepek a tetőn.
- Parancsba kaptuk, hogy nem engedhetjük délnek akár élve, akár holtan megszerezni azt, ami az erdőben lapul. - világítja meg a hideg és érzéketlen arcát Sophiának egy újabb villámcsapás, miközben a villám fénye az ablakokon keresztül árnyakat vetít a belső tér berendezéseire falaira, és ahova az ablakon keresztül a fény képes elérni.
- Miért nem hívták akkor az Ordo Draconist, hogy felégessék az egész erdőt? - teszi fel a kérdést Gloria. - Bár egy nagy csapat keresztes tűzzel dél területén talán nem a legjobb életbiztosítás. - válaszol is magának szinte.
~ Vagy az Ordo Maleust, ha már itt tartunk? ~
Azért a hatalmas égzengésekre csak felpislogok a tető felé, mert a végén még elviszi felölünk a vihar, mintha valaki vagy valami nem akarná, hogy itt legyünk.
- És mi az a rejtélyes erő, ami ennyire kell délnek?
Sophia nővér, egy pillanatra oldalra pillanat ki az ablakon, majd visszatekint ránk. Pisztolyát komfortosan az ölébe veszi, miközben rá se néz.
- A levél eleget mondott. Ha többet mondana, több információt tudhatna meg olyan személy is, akinek nem szántuk. - emeli maga elé a pisztolyt, nézegeti, végigsimítja a csövén a kezét. - Amit elkergettem, nevezhetjük felderítőnek is. Nem éri meg a lőszert, vagy a nagyobb erejű varázslatokat.
Villám csap mellénk valamelyik fába, hatalmas fénycsóvával, és már már fülsüketítő hanggal.
- Valami irányítja ezeket az ízeltlábúakat. És tudjuk hogy az erdő mélyén lakozik, de nem tudjuk hogy pontosan mi. - a pisztolyt az ölébe fektetve folytatja. - A nagyobb csapatok, feltűnő cselekedetei, vonzzák a figyelmet, és az ellenintézkedéseket. Jelenleg nem áll rendelkezésre elég erő, hogy egy újabb frontot nyissunk. Minél kisebb létszámmal, minél effektívebben kell megoldanunk a problémát, miközben minél kisebb figyelmet vonunk magunkra. -
- Milyen egyéb információink vannak? - csap le az atya, ahogy Sophia befejezi.
Nem tetszik, ahogy a pisztolyával játszadozik, mintha várna valamire, vagy lehet, hogy azokból a "felderítőkből" több is van csak nekünk nem mondja?
És úgy tudtam, hogy megint valami szörny ellen megyünk!.......Valami Pók Anya ellen, vagy valami hasonló ocsmányság ellen!
- De miért kellett ehhez még fenyegetni is minket, mind engedelmességgel tartozunk előljáróinknak. - morgom a bajuszom alatt.
- A levél megfogalmazásáért nem én vagyok a felelős. Egyéb információkkal, pedig nem rendelkezem. - áll fel a fotelből az apáca, majd a pisztolyát az oldalára rakva, mondja. - Volt önök elött egy felderítő küldönc, ő nem jött vissza. Így hát nincsen információm a számukra több. - ekkor odasétál az ablakhoz, és kinéz rajta. - Úgy tűnik, ma este nyugodtan alhatnak, de mindenek elött, valamit még át kell adnom önöknek. Az egyház szolgáltatja, azt mondja kötelezően maguknál kell hordaniuk, a küldetésük befejeztéig. - rak le elénk az asztalra három finoman megmunkált ezüst keresztet, benne egy apró kék kővel.
- Tud valamit ezekről? - nézi meg közelebbről a kereszteket az atya.
Gloria veszi el először az "ajándékát" és akasztja a nyakába.
- Tehát van valami az erőben, ami irányítja a pókokat, nagy erős, oda kell mennünk és ki kell iktatnunk? - foglalja össze, amit megtudtunk. - Sophia nővér, kérvényezhetek további felszerelést az Egyháztól? A legegyszerűbb megoldásnak még mindig néhány hordónyi gyújtókeveréket látok és egy megfelelően nagy erdőtüzet.
- Inkább el kell fognunk vagy magunk mellé állítani gondolom. - ingatom meg a fejem, mert szerintem a király és az egyház ezt szeretné. - És csak legutolsósorban kiiktatni.
Már nem újdonság, hogy ellátnak minket egy-két védelmező tárggyal, így most sem kételkedem benne, hogy a keresztek valami ilyesmik, de persze nem árt tudni, hogy mi ellen véd, még ha végül is az apáca azt mond amit akar, ellenőrizni úgy sem tudjuk.
- Nem tudok semmit. - válaszolja az Ordos egyhangúan Hagennak, majd Gloryához szól, de rá se tekint igazából. - Itt már nincs semmi más amit kaphatna, és nincsen idő kérvényekre se. - majd felém fordul. - Tévedésben él, vagy nem volnék érthető? Esetlegesen megszánná az eretnekeket? - mondja változatlan hangnemén. - Nem hagyjuk élve. Öljék meg és égessék el, vagy akármi. De semmi féleképpen nem kaparinthatja meg dél se élve, se halva. - majd visszaül a fotelbe. - És hogy érthető legyen megismétlem, mert látom nem igazán akarják megérteni. Azt a valamit, ami a pókoknak parancsol öljék meg, és a holtestét se engedjék délnek hogy megszerezze. - ropogtatja meg az ujjait az apáca.
- Az eligazítást ezennel elvégeztem. Feküdjenek le, és köszönjék meg a kocsisnak a nyugodt éjszakát. Holnap indulnak.
A nővér pattogása nem kellemes, főleg, mert, ahogy most is mondta "élve vagy halva", szóval nem kell leharapni a fejem, hogy félreértettem, de ki akar vitatkozni egy ilyennel.......
- Ki adta a parancsot a renden belül? - húzza össze szemöldökét, mint akibe valami gyanú ütötte fel a fejét, Hans atya.
Vállat vonok, de aztán valami megüti a fülem és szinte nem is ügyelve a gyanakvó kérdésére az atyának, felteszem a sajátomat is.
- Miért, mit csinált a kocsis? Őrt áll?
Eszembe sem jutott, hogy máshoz is ért a lovakon kívül, de hát ma a meglepetéseké a világ.
- Titkos. - mondja az atyának, aztán válaszol nekem is - A kocsist már csak az imáikkal érik el.
- Nem állt szándékában megmenteni? - csattan fel Johannes, de más sem hagyja nyugodni. - Titkos? Már elnézést nővér, de ahogyan a pecséteket, úgy egy egyszerű szent lángot is meglehet hamisítani... - hallani a kételkedést a hangjában, nem hiába inkvizítor.......
- A kocsis.... - kiált fel a nővér és kirohan az éjszakába.
Mikor Gloria nővér felugrik én is ezt teszem és rohanok a lány után, mert nem lenne jó, ha belerohanna valamibe, mondjuk egy csapat vérszomjas pókba.......
Nem kedveljük egymást a püspökkel, bár ez erősen elbagatelizálja az egymás iránt érzett érzelmeinket, ám most nem vagyok benne biztos, hogy nem tapint a lényegre.
- Várjon nővér! Veszélyes lehet!
- Legalább egy igaz ügyért adta az életét, és holnap teljes erőbedobással indulhatnak útnak. - válaszol Sophia és csak egy vállvonogatás hiányzi az érzelemmentességéhez.
A püspök vádjaira csak megemeli az egyik szemöldökét, majd feláll a székből. Előveszi a pisztolyát, majd simogatni kezdi.
- Ugye tudja Hagen Püspök úr, hogyha az Ordo Maleust vonja kétségbe, akkor az egyházat, és istent vonja kétségbe? -
Mikor kiérek az ajtóna lovakat kábán összerogyva látom a befogott hintó elött, a kocsisnak pedig hűlt helye, viszont a kocsin és a lovakon is egy csomó ezüstös fonál szálldogál, ahogy belekap a szél.
- Ugyanúgy, ahogyan az, aki egy püspököt fenyeget fegyverrel. - jut el még ide is az atya emelt hangja, gondolom nem véletlenül. - Ám míg azzal ellentétben, hogy az én rangomról van bizonyíték, úgy a Ordo Maleus jelenlétéről nincs. - léptei aztán nem sokkal mellettem állapodnak meg. - Isten szolgái nem áldoznak csak úgy fel valakit a saját érdekükért. - fejezi be, ahogy elébe tárul a látvány.
- Miért nem hívta be őt is? Tudta hogy ez lesz. MIÉRT NEM HÍVTA BE? - kiabál az apácára az ajtóban megtorpanó Gloria nővér.
Hát a kocsison már nem segíthetünk, ahogy elnézem és a lovak sincsenek jó állapotban, így óvatosan lépek egy kicsit kifelé, hogy lássam a nővér biztonságban van, hiszen az ajtóban állva vonja kérdőre az Ordos nőt.
Ez a rend tudja, hogy kell barátokat szerezni!
- Gondolom "nyugodtan" akart beszélgetni velünk és ő volt a biztosíték. Valahonnan tudta, hogy mi történik odakinn. - tippelgetek, de megdöbbent ez a kegyetlen hozzáállás.
- Ön is inkvizítor nem? Kérdezzen rá. Ha nem hiszi használja a confiteort. - mondja Hagennek Sophia magabiztosan. - A kocsis nem tudhat erről az egészről, és isten számára szent célt szolgált a halála, hogy minket a győzelembe vezessen. - sétálgat a szobában fel-alá. - Csak a maguk fajta kezdők nem veszik észre az intő jeleket. - válaszol lenézően felém pillantva.
- Nem fogok rátámadni még a Confiteorral sem az Egyház egy szolgájára. - sétál vissza a püspök, majd leül, mintha semmi nem történt volna. - Akkor hát miért ilyen kezdőket hívtak? - nevet fel, bár jókedv az nincs benne. - Ha Ön is megbízna bennünk, és elmondaná azt, amit erről az ügyről tud, ez az egész nem járna ennyi gyanusítgatással, halállal, sőt, a munkánkat is effektívebben tudnánk végezni mindannyian. - mutat kifelé.
Gloria nővér közben elcsendesedett és halkan imádkozni kezdett a kocsis lelkiüdvéért.
Láthatóan a nővért nagyon felháborította a nő közömbös viselkedése, de hát ilyen volt az Ordo, ha úgy érezték egy ember élete megéri, akkor habozás nélkül megtették. Hagytam Gloriat imádkozni, én csak keresztet vetettem, aztán visszasétáltam, de becsuktam az ajtót.
Felhorkanok az Ordos apáca lekicsinylő szavaira.
- Semmit nem tud rólam.....rólunk! - intek kis csapatunkra.
- Honnan tudja, hogy elég volt azoknak ott kinn........a kocsis halála és ezáltal mi nyugodtan alhatunk? - kíváncsiskodom, de arra gondolok, hogy az atya sem fog kihúzni belőle semmit, ha csak ennyit akart mondani. Magunkra leszünk utalva, mint mindig.....
- Az ittlétem folyamán rájöttem, hogyha valahol sikeres portyát tettek, akkor oda aznap már nem térnek vissza. - mondja felénk, miközben a lépcső karfájának nekitámaszkodik.
- És igen, nekem csak felületes információim vannak magukról. -
Ekkor Hagenra néz. - Én is csak parancsot követek nem többet, és nem kevesebbet. Az, hogy miért önöket hívatták, előlem is titkolják. - Sophia ezután az ablakhoz sétál, és kinéz rajta. - Félreértés ne essék, én bízom önökben, a levél is önöket igazolja. De mivel a felderítő nagy eséllyel elhunyt, így hát én is információk híján vagyok.
- Mióta van itt? Mire jött még rá azóta, hogy itt van? - csap le a kérdéseivel az inkvizítor.
Gloria nővér közben befejezte az imáját és visszatért közénk, bár a haragját nem palástolta.
- Hogy került a front ezen oldalára nővér, így egyedül?
Leültem, mert úgy sem megyünk már sehova, így akár pihenhetek is, míg a többiek vérszemet kaptak és a nőt faggatták.
- Három napja, - mondja Hagennek, majd leül. - Az én szerepem, hogy fokadjam önöket, és egy biztos pontot tartsak fenn a találkának. Ottó-nak a felderítés volt a feladata, de neki már mindegy. Annyit tudtam, amennyit Ottó derített ki nekem. Mivel az én posztom ide kötött, én nem járkáltam el innen, csak megfigyeltem és őriztem. - villámlik egy nagyot, miközben a zivatar cseppjei zenélnek ahogy az ereszről lezúdulnak. - Nem tudok többet püspök úr, szóval hiába faggat. - ezután Gloryra néz, és így szól. - Nem egyedül voltam, ketten voltunk. Ottó eltűnt, és én nem mehettem utána, köt a parancs. - kezd el megint játszani a fegyverével, most a kardjával és annak pengéjével. - Na meg persze tud más apácát, aki képes vigyázni magára egyedül egy ilyen zord helyen? Én voltam a megfelelő választás, így engem küldtek.
- Tehát összefoglalva. Van egy különös erdőnk, egy csapat pókunk, akiket valami irányít, és a semmiből jövő fonalaink, amik megölték a kocsist és a lovakat. Utánpótlás nincs. Két Ordo Malleus tiszt, akik közül az egyik eltűnt, a másik pedig csak annyit tud, hogy nem támadnak a pókok kétszer egy helyen. Uraim, én a Cinderwaldra, a nekromantákra és Abaddónra szavaznék másodszorra is, ha lehetne. - mondja fáradtan a nővér.
Gloria nővér nagyon jól összefoglalja a nagyszerű helyzetet, ami előttünk áll.
- Lehet, hogy igaza van nővér, de hát eddig is tudtuk, hogy nélkülünk nem igazán mennek előre a dolgok szörny ügyben. - mosolyodom el.

13 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Jan. 08, 2019 2:03 am

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A város felé veszi útját. Az elején még minden nagyjából simán megy, egészen addig, amíg el nem kezd sötétedni az ég. Szürke, fenyegető fellegek gyűlnek össze egy nagy adag pamacsot alkotván, amelyet elnézve nemigen lehet csodálkozni például a tengerészek babonás félelmén. Ha belegondol, hogy ez van fent is, meg lent is, akkor bizony valóban egy szerencsétlen pici hánykódó pöttynek érezné magát. Így legalább a föld biztos. Már ameddig.
Össze-összerezzen egy két villámbecsapódást követő, meglehetősen közeli reccsenéshangtól. Valóban olyan, mintha fák törnének ketté mellette, a mennydörgés zaja. A víz pedig, mindenhová megtalálja útját, kellemetlenül kígyózik be itt-ott öltözéke aló, libabőrössé téve őt mindenhol és jelentősen messzire űzve kényelemérzetét... bár a hideget elég jól bírja, ez azért kellemetlen.
Menetel a zivatarban, próbálva arra koncentrálni, hogy ne ázzon szét, és hogy tapasztalt már rosszabbat is. Aztán mikor meglát egy alakot, akkor szintén nem lehet biztos benne, hogy ez jó hír-e vagy sem, viszont nyilván közelít hozzá, elvégre lehet, hogy hasonló céllal érkezett az illető. Vagy legalább az idegen tud valamit a pókocskákról. Annyit sejt eddig, hogy férfi, bár ennyi ruha alatt abban sem lehet biztosnak lenni. Na meg ennyire sötétben. Le is kell győznie a félelmét, hogy megszólítsa.
- Üdv, sorstárs.. - köszönti a....teljes mértékben felismerhetetlen kalandozót.
Választ azonban nem kap, a másik csak előrebillenti kissé a fejét, majd meglendíti a karját, mintha csak sürgetné. Hát... legalább elfogadja, hogy ezentúl együtt menetelnek.
Összeráncolja a szemöldökét. Úgy látszik, az idegen nem nagyon akar szóba állni velük. Hát ez így roppant mód biztató. ANnak is nagyon örül, hogy egyedül van, és így még a társasága sem lesz túl bőbeszédű.... csak élje túl valahogy.
A fák kísértetiesen gyönyörűen állnak ki a földből, fátyolba burkolva. Ez a fátyol pontosan az lehet, ami a hívólevelükben is állt: pókok váladéka. Ezüstös, s a szél úgy lengeti, akár holmi széttépett zászlót. Könyvek lapjaira írott rémségek tudnának itt megelevenedni. Ne érezd már úgy magad, mint egy regényben. Katona vagy. Meg nemes. Meg Nachtraben. Az éjszaka az otthonod, rendben, de ennyi idő alatt megszokhattad volna már, és vihart is láttál egy párat...
Csak azért próbálja csitítani lelkesedését, hogy azért mégis... ne tűnjön olyan gyermetegnek. Nem mintha bárki az agyába látná, érdekelné, vagy úgy általában... LENNE itt bárki.
Kivéve olyan lényeket, amelyek pontosan olyannak tűnnek, mint amelyeket a legjobb kardélre hányni. Hogy teremhet a világ ennyi elpusztítandó dolgot, ami ártani akar a jóknak?... Amennyiben feltételezzük, hogy a városlakók mind jó lelkek, amely enyhe túlzás, de na, az értelem nélküli szörnyikék mellett egyértelműen föl kell emelni őket egyfajta piedesztálra.
- Rohanj a városba, mögötted leszek. Ezek sejtésem szerint nem kedves bolyhos kutyusok! - szólítja meg furcsa rekedtes hangon az arcát eltakaró egyén.
- Valószínűleg nem.... - Gondolkozik, megkérdezze-e, minden rendben van-e a csuklyás, maszkos, ki tudja mis torkával, mert furcsán beszél, de nem rest sietni, hiszen azokkal a vadállatokkal minden bizonnyal nekik kell majd végezniük. Felkészíti testét-lelkét is a cselekvésre. Sötéthez szokott szemei követni igyekeznek őket, ahogy sompolyognak az árnyak között. Kísérteties mindez, mintha egy mesében lennének. - Nem kell aggódni, a tűztől, gondolom, ők is tartanak. Tudok tüzet csinálni. - "nyugtatja meg" társát, bár fogalma sincs, szükség van-e erre, de biztos ami biztos.
- A tűz hatásos a bestiák ellen. Ősi félelem, amelyet az őseink minden bizonnyal ki is használtak .
- osztja meg mély bölcsességét a férfi. Hát, ennyi biztos, hogy férfi. Na de vele ráér később foglalkozni, most déli kötelességét... vagyis inkább... csak simán kötelességét kell végeznie, az pedig a védelem.
Csak látná, hogy kit lehet itt megvédeni, magukon kívül? Mondjuk az se utolsó.
A városba való bejárat után sehol senki. Társa, aki hozzávetődött, így hiába keresgél - nyilván valakitől útbaigazítást akarna kérni -, nem tud kihez szólni. Se őr, se kószáló polgárok, se senki. Mintha valami rémkönyvből lépett volna elő ez a drága falu. Sehol senki, egy árva lélek, mintha mindenki valami szörnyű csapástól tartana. A felvilllanó alakot elnézve talán nem is tévednek oly sokat. - Látta, merre ment? Kövessük!
Kérdi társát, valamint ötletel utána. Nyilván nem fog itt tétlenül várakozni, azzal sokra nem mennek. Elindul megkerülni a házat, amelyen látták a szörnyikét.
- Nem maradhatunk a szűk sikátorokban, sebezhetőek vagyunk és könnyen beszoríthatnak minket...várj, mi? Követni? Mina, te most szopatsz engem, ugye?
Nanananana várjunk...
Elkerekednek a szemei ezen a szóhasználaton. - Cynew... Crispin? Mi a fene volt ez a.... jó ég.. - hangja egy kis hullámzást leír, ahogy kiadja felháborodását a felismeréssel kapcsolatban. Hát mindegy. - Azt hittem, valami torokbeteg nemtudomkivel kell majd pókokra vadásznom. De legalább ismerjük egymást. - Valamennyire.
A ház mögé menve nem nagyon lel semmit, legalábbis lényt nem.
- Bocsi Mina, de egyelőre inkognitóban akartam maradni, és annyira nem is hangozhattam torokbajosnak. Vagy de...na mindegy.

- Más számára én még mindig egy ismeretlen alak vagyok, amíg én úgy nem döntök.
Magyarázza közben Crispin, hogy ne árulja el kilétét fölöslegesen. Hogy minek titkolózik így...
-Keressük meg az északi kaput, és állj készenlétben!
Amikor így tesznek, újabb szép jelenet tárul a szemük elé. Mindent ellep a hatalmas, különféle méretű pókok hullája... a méreteik különbözők, de mind nagyobb, mint az egészséges. Valamelyik három méternyire is megnőtt. Fonalaik befednek mindent, s itt-ott mintha ugyanezzel fedett karók lennének, állnak ki a földből, akár egy groteszk temetőben. Vagy a karók... a karók maguk állnak a pókhálóból. Az ezüstös fonalak esztétikája azért tagadhatatlan. Csak... ezek óriásiak és gyilkosak. Minának nincsen különös fóbiája, sőt még kedvelte is a különleges rovarokat, amelyektől annyian sikoltoznak, de azért EKKORA méretben valóban iszonytatóak. És ha még a hangjukat is hallotta volna... brrr.
Várjunk csak, ha ez Crispin, akkor... - Akkor te is tudsz tüzet csinálni, igaz? Remek... úgy tudom, azt a pókok nagyon nem bírják.- Még mindig nevetnie kell ettől a színjátéktól...
- Igen, tudom használni a tüzet és a szelet is, de ma este nem akarok harcolni velük.
Mina magában vállat von. Ha ő nem, hát a vámpír majd nagyon szívesen megvilágítja ezt a sötét éjt a sötét tüzével, vagy akár... akár rendes színű tüzével is. Azt úgyis kevesebbszer használta.
Crispin elkezdve vizsgálgatni a környéket még ebben a sötétben is következtetésekre jut.
- Itt valakit elvonszoltak az erdő irányába...
- mutat a nyomokra, majd visszatér a pókholttestekhez és a legnagyobb méretű vérét belefolyatja valamiféle fiolába... Hogy mit akar vele kezdeni, az jó kérdés, bár azt mondják, ismerni kell az ellenséged. Damien emlegetett valamiféle ilyen régi tünde mondást.
- Itt többet nem tudhatunk meg. Menjünk a fogadóba? Ne felejtsd el: nem ismerjük egymást. Előbb jobban szeretném a ránk várakozókat alaposan felmérni, és megtartani a meglepetés erejét magunknak.
Nem lát ellenvetést, így a fogadó irányába veszik az irányt.
Arrafelé egy hintón akad meg a szemük. A tetején egy csodálatos élőlény foglal helyet... túlságosan is ismerős. Négykézláb ül a hintón, és agymosott szemeit az ő irányukba szegezi, ám nem mozdul. Valaha ember lehetett, vagy vámpír, ki tudja - most pusztán a vérrel, testtel foglalkozó család gusztustalan bábja...azoké, akik ezek szerint nem tisztelnek semmit. Vallás ide vagy oda, ez a förmedvény nem kéne, hogy létezzen.
A hideg kirázza a jeges kékség emlékére, amikor megpillantja immár teljes valójában a két mocskolt élőlényt. Az akaratuktól megfosztott bábokat. Fecskendők. Nem, nem akar fecskendőket. - A mocskos... hogy ha Rotmantelekről van szó, mindig ezekbe a lényekbe botlok... egyszer majdnem felkoncolt egy rakás ilyen..- közli szakmai tapasztalatát. Azonban ez a példány kisebb, mint amelyekre ő emlékezett, akkora, mint egy ember. Vagy csak az emlékei nagyították volna föl azokat a rémes bestiákat? - De akkor a gazdáik is itt voltak. - Halkan beszél természetesen, még van halovány esély, hogy elkerülhetik őket... bár az egyik konkrétan bement a fogadóba. Nos igen, talán jobb lesz, ha ők is arra indulnak.
- Ahogy a Rotmantel-eket ismerem, tökéletes helyen járunk. Szép hölgyem, üdvözlöm az Őrület Kapujában. Átlagos szívrohamok aránya: kettő per perc. Kívánjuk, hogy érezze jól magát itt tartózkodása alatt! Nyugi, nekem is volt dolgom velük, bár engem nem próbáltak megölni.

A holdcsókolt egészen szép, amikor őrült módra vigyorog. Bár ez az a fajta furcsa esztétika, amelyet talán csak az ilyen rémsötét éjszakákon képes előhozni magából.
Úgy dönt, nincs más hátra, mint benyitni az ominózus épületbe.
Meg is teszi, hangosan dobogó szívvel és felkészülve arra, hogy... bármiféle mágiát hozzávágjon ahhoz, aki rá akar támadni odabentről.
És majdhogynem egyik kedvenc rémálomszereplőjével nézhet vámpírszemet. Heinrich von drága Rotmantel. Újabb előadás?... Még jó, hogy Damien most nincs itt. Nem hitte volna, hogy valaha örülni fog ennek.
A vöröskabátos valami Bruno-nak szól, mire az feléjük fordítja a fotelt, Heinrich pedig helyet foglal benne.
- Na szóval, a két jómadárnak, már nem kell bemutatkoznom, úgy érzem.
Valami csörren, töréshang, előtte pedig valami mintha kapart volna a tetőn, nyilván levert egy cserepet.. A hangra a Rotmantel csak felpillant, de többet nem törődik vele, helyette az asztalon lévő poharához nyúl. Vérvörös folyadék van benne. Hm. Nem is véletlenül. Az állaga is olyan, és az illata is. Mina szájában összefolyik a nyál.
- Azt hiszem a "másik kettő" is megérkezett. Jó estét!
Ők volnának hát a Másik kettő?
És mi... az unokafivére? Ismét?!... Na meg a kultista. Egyre jobb. Kik keveredtek még ebbe a rémhistóriába?
- Csak nem a Nachtraben ház képviseletében, Wilhelmina?
- kérdi Dieter, mikor felismeri. Hm. Nahát.
- Üdv... Jonathan, Dieter... igen, én is kaptam levelet... - válaszol kicsit meglepve.
- Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim? - köszönti a kultista is. Mindenki épségben, ezek szerint. Legutoljára akkor látta őket, mikor levágták azt az aranyos kis tengeri kígyót. Mármint... együtt akkor látta őket.
Ezutánű Mina Heinrich felé fordul. - Üdv, uram... - nem fogja mondani, hogy örvend a viszontlátásnak. Tulajdonképp úgy érzi, valami lassan folydogáló fekete anyaggá vált a vére. Talán nem kellett volna elárulnia, hogy mindenkit ismer? Áh, mindegy, Crispint úgysem tudják még.
- Szóval... Mi is volna a dolgunk? - kérdi Jonathan, mintha valami közönséges szolgálatra jelentkeztek volna, ami... tulajdonképp így is van, ám a mélységiszolga nyilván nincs tisztában vele, miféle vámpírral állnak szemben.
Crispin valamiféle nagyon furcsa, reszelős nevetést produkál ezt a kérdést hallva. Minát arra emlékezteti, mint amikor valaki egy színdarabban részeg tengerészt próbált utánozni. - Ahogy sejtem, megint kártevőket kéne kiirtani a birtokról, Herr Heinrich?
- Óh ön a múltkori takarítóktól van? Elnézést de nem ismerek fel mindenkit parasztok közül, főleg azokat akik még az arcukat is eltakarják.
Heinrich minden egyes szavával a porba akarja mosni társaságát, vagy ez már természetesen jön neki, ki tudja. Nem csalódott benne, pontosan ilyennek ismerte meg. Bár ha valakit, akkor Crispint nem kell félteni, hogy önbecsülését mélyen meg lehetne sérteni, fel fog ő ebből épülni, ebben Mina biztos. [color:ace4=ad0a56]
- Óh, ez a paraszt nem sértődött meg. Hozzá szokott a kedves stílushoz, sőt, jó mazochista módjára már-már élvezi is. - von vállat Crispin. Bátor... vagy inkább merész...
- Igenis meg nem is. - folytatja az önérzetmester, miközben nézegeti a pohárkát a kezében, majd egy sóhajjal méri végig őket, és nagyjából olyasféle gondolatok mehetnek végig az agyán, mint hogy mi ez a förtelmes szedettvedett csürhe. Legalábbis ezt közvetíti. Mina azon gondolkozik, vajon ezt gyakorolják?... Talán ha a toronyban marad, ő is elsajátít valami hasonlót. Ha nagyon megerőlteti magát, valóban fel tud venni egy ehhez hasonló hozzáállást.
- Az önök feladata az elkapás, és vagy megölés, és a test kimenekítése lesz.
- mosolyodik el Heinrich sejtelmesen, kivillantva faja jellegzetesen hosszú fogait. - Amennyit kiderítettünk, van valaki, vagy valami ami irányítja ezeket a pókokat. Menjenek és kapják el, vagy hozzák el a testét. Ha megszerezzük, dél hatalmas előnyhöz jut a háborúban. - vigyorodik el önelégülten, mintha csak előre érezné Mina szíve dobbanását ezekre a szavakra. Az utolsó mondatot sokáig ismételgeti magában. Mintha csak egy mézes csali lenne... vagy... olyan, ami jobban vonzza, mint a méz, mert létezik olyan, ez pusztán szimbólum.
- Hol van ez a valaki vagy valami? Feltételezem, nem a városban. Ön pedig...
- fordul Dieter Crispinhez - Kérem, ne rejtélyeskedjen ennyire. Jelen körülmények között nem csak felesleges, de káros is, hiszen könnyen gondolhatjuk északi kémnek. Egyébként pedig az akcentusát nem fedi el a rekedtség.
Ezen halványan elmosolyodik. Fogalma sincs, mit érezzen Dieterrel kapcsolatban, mennyire engedje magát úgy gondolni rá, hogy van közük egymáshoz, hisz nyilván ég és föld köztük a különbség. De ahogy látta, ez szülők-gyermekek, valamint testvérek között is előfordul, úgyhogy annyira nem rossz a helyzet. Valamint Dieter olyannak tűnik, akire tényleg bármikor számíthatna, ha fontos dolog múlna rajta.
- Áh, pedig meglepetésnek szántam a kilétemet. De annyira megkapó nem, hogy mindig túlméretezett szörnyek jelenlétekor találkozunk, nem, kedves felcser uram. Tény és való mondjuk, hogy az akcentusommal nem tudok semmit se kezdeni, de vidám fickó módjára azért mindig próbálkozok vele. - próbálja kivágni magát a helyzetből a bérgyilkos, és hátraveti csuklyáját, felfedve ezüstös haját.
- Szóval azt mondja, "kedves" ... - rajzol idézőjelet a levegőbe a kultista - Heinrich, hogy délnek szüksége van ilyen ízelt lábú... akármikre? Nem a legelegánsabb megoldás. - csóválja meg fejét rosszallón. Mina csodálkozik a merészségén, vagy ha lehet úgy nevezni, pofátlanságán. Vajon Jonathan is találkozott már a vámpírfaj eme csodálatos képviselőjével? Mert még akkor lenne is oka, ellenkező esetben igencsak nagy butaság így kihívni a haragját. Minának már úgyis mindegy mondjuk. HA emlékszik rá egyáltalán. Ki tudja, komolyan gondolja-e, hogy nem emlékszik a parasztokra, s valójában talán mindenkit eltesz egy rekeszbe elméje sötét zugaiban...?
- Ha jól értettem, a pókok irányítóját keressük.... aki remélhetőleg azért nem pók.
- Amennyiben sejtem, a pók, amely elvonszolta az egyik szerencsétlent az erdőbe, a gazdájához vagy a fészkéhez cibálta a nem túl fényes halál vagy halál utáni lét elé néző személyt. Bár ha Johnny ilyen szép stílusban folytatod, lehet, hogy a sorsára jutsz. És akkor majd elgondolkozhatsz, hogy elegáns-e vagy sem. Tehát, ha jól sejtem, nemsokára indulhatunk erdei sétára. Remélem mindenki hozta a barna nadrágocskáját...azon kevésbé látszik, ha összeszarjuk magunkat a ...hmm...meglepettségtől.
Adja hát a szokásos stílusát, amit Mina egy széles mosollyal honorál, úgy magának. Hihetetlen, hogy ez a férfi minden helyzetre képes így reagálni.
- Ohh - Heinrich sóhajt egy akkorát, mintha egy száz főből álló északi gyerekseregre kéne vigyáznia. - Nem gondoltam volna hogy ezt el kell mondanom, de hát jobb mintha elindulnának az ellenkező irányba. Szóval az erdő mélyén valamerre. Hogy ott hol nem tudjuk, az már a maguk dolga lesz kitalálni.
Öhm... Tessék? Jobb, mintha elindulnánk az ellenkező irányba... mikor... fogalmuk sincs, hogy hol van? Hát azzal aztán nagyon el lehet indulni ellenkező irányba. Édes istenem, felvág itt, és még a logikát sem képes követni.
A Rotmantel eddig se volt túl magasan a szemében, de most még csökkent egy kissé.
- Szóval Thomas az északi kapunál ennyit ért a makacskodásával, de hát jólvan. - Ezután a zsebében kezd turkálni, majd négy darab pecsétekkel ellátott lapot vesz elő. Nemes egyszerűséggel feléjük dobja ezt, ám azok szállingózni kezdenek és különféle helyeken földet érni, ahogy ez el is várható egy ilyen alakú, nehézségű dolognál, de hát a kezükbe mégsem adhatja... - Ezeket még a jó Thomastól kértem el, elvileg ő akarta maguknak adni. Valami Nachtraben mágia lehet, vagy fogalmam sincs. - Keresztbeteszi lábát, majd beleszagol a poharába, amelyből még mindig nem sikerült az összes vért kiinnia. - Megtartottam volna, de rájöttem, hogy önöknek minden segítségre szükségük lesz.
Mina komor tekintettel hajol le, és enyhe gyomorgörccsel vesz fel egy lapot. Biztosan emlékszik rá. Emlékeznie kell rá. Hát muszáj lesz... másodjára is élve kijutnia ennek a vámpírnak a markaiból.
De most más az ellenség. Mindig arra kell koncentrálni, ki is az ellenség pontosan, és mi a cél, azok pedig most a pókok, és azok elpusztítása, vagyis egész pontosan az irányítójuk megtalálása.
Aludni tér mindenki... és remélhetőleg egy rémálommentes éjszaka, majd egy még rémálommentesebb következő nap elé néznek.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

14 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Jan. 14, 2019 10:05 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor
"Szegény selfet még az ág is húzza" - tartja az ősrégi sötét elf mondás, amely arra utal, hogy a néhai Köd-erdőben még a fák is életre keltek néha, hogy szopassák a nem túl eszes erdei vándort, s bizonyos faágak képesek voltak és szó szerint behúzták az utazót valami ocsmány helyre. Az én esetemben ez az ág az eső volt, amely úgy gondolta, hogy veszettül vicces lenne, ha most kezdene el szakadni. Az eleinte még szégyenlősen indult csepergésből hamar zivatar-közeli élmény lett, s a súlyos esőcseppek hamar eláztatták a ruhámat, s az átázott öltözék most csak még plusz terhet pakolt rám. A sáros lében caplatva előre csak még jobban az arcomba húztam a csuklyámat és a sálamat, hogy ne ázzon legalább a fejem teljesen át...s a mostani láthatósági viszonyok mellett még az se ismerne fel engem, aki a közvetlen közelemben van és évtizedek óta ismer engem. Valamiféle megnyugvás és kellemesség volt az anonimitásban, bár egyelőre az ilyen játékoknak még semmi értelme sem volt.
  Az út csak tovább kanyargott, s a távolban meghúzódó városka furcsán torz körvonalai legalább a pillanatnyi menedék ígéretével kecsegtetett, így a lépteimet is megszaporáztam. Ahogy a villámok, mint hatalmas fényvillák vágtak keresztül a súlyos esőfellegektől sötétszürke égbolton, a pillanat erejéig megfestették a környezetemet, így könnyen tudtam korrigálni magamat, hogyha letértem volna az útról - a hirtelen jött özönvízhez hasonlatos áradat hamar elmosta a különbséget a mező és az út között. Szerencsére sötét elf voltam, s a Köd-erdő mocsaraihoz képest ez a kis latyak csak pillanatnyi kellemetlenség volt, nem több. Azonban a villámok fénye nem csak az egyelőre még oly' távolinak tetsző település kontúrjait fedték fel, hanem egy másik alakot is, aki szintúgy az előbb említett közösség felé vette igen csak sietős lépteit. Normális esetben fel sem tűnt volna - egy újabb utazó, akit út közben kapott el a vihar. Azonban a mostani helyzet minden volt, csak szokványos nem. A levél tartalma baljós megvilágításba helyezte itt a dolgokat, s nem tudtam, csak gyanakodni az egyre közelebb kerülő alakra. Jobb kezem óvatosan csusszant a víztől súlyos köpönyegem alá, s Clandestitne markolatára fonódtak, hogy könnyen le tudjam akasztani a kampóról, amin tárolni szoktam a fegyvert.
  Ahogy közelebb értem már jobban ráláttam az alakra. Ismerős vonásaihoz hamar nevet is társítottam: Wilhelmina von Nachtraben. Már akkor gondoltam, hogy Ő is itt lesz, amikor kézhez kaptam a Rotmantel és a Nachtraben pecsétekkel ellátott levelet. Még mindig nem tudtam mondjuk, hogy milyen kapcsolat fűzi őt a főcsaládhoz. Gondolom, hogy ha olyan jó viszonyban lettek volna, akkor a Nachtraben családfő nem hagyta volna, hogy csak úgy kóricáljon a drága lánya, vagy netán unokatestvére, vagy fene se tudja, hogy kije Veronia-szerte és kockára tegye az életét olyan ügyekért, amelyeket talán nem is támogatott teljes szívvel. A lány még ennyi ismeretség után is ismeretlen volt számomra, de egyelőre nem is terveztem jobban megismerni őt. Minél kevesebbet tudok valakiről, annál kisebb az esélye annak, hogy valami többet lássak beléjük. Csizmám hangosan placcsogott, ahogy kihúztam a sáros dagonyából, hogy rögtön utána már ismét mélyen elsüllyedjen benne. Az egyre jobban feltámadó szél kissé nehezítette a kommunikációt, de amint eléggé közel értünk egymáshoz, még ha kissé ködösen is, de legalább elsodorta felém a szavait.
- Üdv, sorstárs...
  Ez a "sorstársazás" enyhén ismerősen csengett. Mintha valami ilyesmit mondtak volna Damien-nel Hellenburg-ban is, mielőtt nekivágtunk volna a Joanesburg-ba vezető útra, és keveredtünk volna közösen egy olyan kalamajkába, amelyről még jó pár hétig biztosan, hogy nem fogok beszélni. A lány szavaira csak enyhén biccentettem felé, majd széles karlendítéssel jeleztem neki, hogy ideje lenne tovább menni és a bájcsevejt hagyhatjuk későbbre is. Ha minden jól megy, nem kell felfednem neki a kilétemet. Azzal még várni akartam, amíg ki nem derül, hogy kiket is toborzott össze a két vámpírcsalád feje erre a bájos kis kiruccanásra. Abban biztos voltam, hogy a déli ideológiákhoz hű - vagy legalábbis a Hellenburgi Unió területén élők - társaságot fognak összetoborozni, egy ilyen dupla pecsétes levél elküldése az északi területekre már az árulás határait feszegette volna, s a családfőket sok mindennek lehet mondani, de ostobának nem.
  Nem törődve az útitársam csodálkozásával - bár nem láttam, de biztos voltam benne, hogy nem nagyon fekszik neki ez a szituáció - vágtam keresztül az út maradékán, hogy minél előbb fedett helyre érkezzek - még ha ez egy Rottymentál vámpíroktól nyüzsgő barlangot is jelentett volna...vagy ami még rosszabb: Johnny-t. Az az idegesítő kis szarkupac már nagyon hosszú ideje húzogatta azt, hogy feldobja a talpát - de legalább Gerard, a másik ugyanannyira idegesítő, de mérföldekkel veszedelmesebb bajkeverő nem lesz itt...vagy pontosabban: ezzel nyugtattam magamat. A villámok azonban nem tervezték azt, hogy festői látványt fessenek elém. A hirtelen felvillanó vakító kékes-fehér fényben a táj több részletét tudtam kivenni, mint amire szándékoztam volna. A levélben pókokról volt szó, hatalmas pókokról, de az, ami a fákról csüngött, hát ahhoz talán még egy háznyi méretű pók se lett volna elég. Olyan nagy darab hálók sorozata húzódott meg a kopasz és göcsörtös fákon, amely máshol zászlónak vagy faliszőnyegnek is elment volna. Nem tudom, hogy ez van-e olyan minőségű, mint a Köd-erdei pókok fonala, amelyet nagy szeretettel használtak akár gyolcsként is, de semmi indíttatásom nem volt arra, hogy közelebbről szemügyre vegyem őket. Bár este volt, és kellemesen sötét, amely úgy mosdatta az arcomat, amelytől szinte táncra tudtam volna perdülni, de ebben a zivatarban harcolni aztán annyi kedvem volt, mint vakrandira menni egy Mélységiektől hemzsegő kocsmába.
  A borzalmak akkor tetőztek, amikor láttam valamiket mocorogni a sötétben, a fák homályos körvonalai között, néhol a mezőre is kimerészkedve. Nem pókoknak tűntek, sokkal inkább jól megtermett kutyáknak (már amennyit látni lehetett belőlük) és ez még szarabb volt, mintha nyolclábú haverjaik tettek volna vidám látogatást nálunk. Arcom, ha lehetett, még jobban elkomorodott. Szinte hallani véltem anyám hangját : "Ne grimaszolj, mert úgy marad az arcom." Jajj anyám, ha így lenne, akkor folyton mogorva vicsorral bámulnám már rég a világot. Aztán emlékeztettem magam, hogy ez úgy nagyjából igaz is rám. Picsába, talán anyunak még is csak igaza volt? De most egyelőre hanyagoltam az anyámhoz fűződő gondolataimat, s töretlenül meneteltem tovább abban a viharban, amely csak még több rossz emléket idézett fel bennem. Olyan volt, mint amit Darian keltett szinte a semmiből. Az ott bemutatott mágia virtuóz használata még mindig ámulatba ejtett. Aztán az újabb kutyaszerű lény felbukkanása már rávett arra, hogy megszólaljak, bár erősen eltorzított hanggal.
- Rohanj a városba, mögötted leszek. Ezek sejtésem szerint nem kedves, bolyhos kutyusok.
  Sziszegtem Mina-ra, felvéve ismét a parancsolgatós stílusomat, amely az évek során egyre jobban és jobban erőt vett rajtam.
- Valószínűleg nem...
  Örültem, hogy Mina is egyetértett velem, s közösen vettük sietősebbre a tempót. Menet közben a vállam felett hátra-hátra néztem, szemmel tartva az árnyaknak tűnő valamiket, azonban volt annyi eszük, hogy ne merészkedjenek túlságosan közel hozzánk. Bár minden egyes alkalommal, ahogy megindultak felénk, felkészültem arra, hogy feltartsam őket, míg Mina a városban kerít némi segítséget, azonban százhatvan lábnál közelebb nem mertek jönni...vagy éppen hogy nem is akartak, csak tereltek minket egy nekik tetsző irányba. De mivel a kettőnk érdekei most kivételesen megegyeztek, így némi iróniával még örültem is az ösztönzésnek és az inspirációnak, így legalább Mina-nak nem volt se ereje, se ideje arra, hogy kérdezősködjön. De azért a lányt nem kellett félteni, s a hosszú évek alatt kifejlesztett egy képességet: még futás közben is képes volt a gondolataival és meglátásaival bombázni mindenkit maga körül - s most egyedül én voltam az, akihez beszélni tudott.
- Nem kell aggódni, a tűztől, gondolom, ők is tartanak. Tudok tüzet csinálni.
   Már láttam tőle azokat a lánghoz közel álló tüzet csiholni párszor, így ebben nem kételkedtem. Azt nem kötöttem az orrára (nem is emlékszem, hogy használtam-e már előtte a druida képességeimet) hogy én tényleges tüzet is tudok csiholni és még a szelet is az uralmam alá hajtottam, így csak biccentettem a megjegyzésére - még ha nem is látta - s megerősítettem a felvetésében.
- A tűz hatásos a bestiák ellen. Ősi félelem, amelyet az őseink minden bizonnyal ki is használtak.
  Legalábbis ezt "tanították" nekünk. Hogy a vadállatok félnek a tűztől és ez volt az egyik ok, amiért az őseink - vagy az emberek ősei? - az idők hajnalán megbarátkoztak a tűz gondolatával. Meleget adott, az ételt is meg tudták főzni és egyben védelmet is nyújtott. Az állatokba (már amennyiben nem egy intelligensebb lény irányítja őket vagy bátrabb egyedekről van szó) még mindig rettegték a vöröses-narancsos nyelveket és ez még jól jöhet a későbbiekben nekünk is.  Azonban nemsokára már ott voltunk a város határán, amely nem volt túlságosan impozáns, s ahogy körbenéztem, senkit sem láttam az utcákon. Még csak fegyveres őröket sem, ami azért logikus lett volna, ha ilyen förtelmek mászkálnak a határban. De az emberek féltek, eléggé ahhoz, hogy még a pikákkal, kardokkal vagy akár kiegyenesített kaszákkal mászkáló milícia is az utcára merészkedett volna. Csodálatos, ennyit arról, hogy itt viszonylagos biztonságban leszünk. Az ajtók és az ablakok eltorlaszolva és bedeszkázva, s senki sincs az utcán. Egy kísértet faluba érkeztünk, amely igazán frappáns és találó volt az ide vezető út után.
  Óvatos léptekkel haladtunk keresztül az utcákon, miközben igyekeztem mindenre figyelni - bár ebben az orkánban nehéz volt bármire is ténylegesen fókuszálni. Azonban már a megérkezésünk óta éreztem, hogy van itt valami vagy éppen valaki s folyamatosan úgy éreztem, mintha valaki megfigyelt volna minket. Hivatásomból kifolyólag paranoiás voltam és az eddigi élettapasztalataim csak még jobban rászoktattak erre az üldözésmániára, azonban most biztos voltam benne, hogy ez nem csak valami túlzó érzés...hanem tényleg volt okom arra, hogy kényelmetlenül érezzem magamat. Aztán az egyik villám fényénél valami okból kifolyólag mindketten felnéztünk a tetőre...hogy meglássunk valamit, amiről rohadtul nem tudtam eldönteni, hogy mi a jó bánatos franc akar lenni, de egyáltalán nem nézett ki túl biztatóan. A rémület jeges vízként áramlott az ereimben. Akármi is volt ez, határozottan nem akartam közelebbről szemügyre venni.
- Látta, merre ment? Kövessük!
- Nem maradhatunk a szűk sikátorokban, sebezhetően vagyunk és könnyen beszoríthatnak minket...- kezdtem bele, reagálva arra a minden bizonnyal logikus felvetésre, miszerint takarodjunk innen. Aztán a mondat kellős közepén teljesen eljutott hozzám Mina szavainak jelentése, s a szemem akkorára dagadt, hogy az még egy tenyészmén farkincájának átmérője is megirigyelte volna. -...várj, mi? Követni? Mina, te most szopatsz engem, ugye?
  Most már semmi értelme nem volt takargatni a kilétemet. Mina talán egy ismeretlennek ellent mondott volna, de reménykedtem benne, hogy megbízik bennem és letesz az ötletéről. A reményeim, mint olyan sokszor, most se teljesültek be...
- Cynew...Crispin? Mi a fene volt ez a...jó ég...
  Arra számíthattam, hogy hüledezni fog a hirtelen releváción. A helyében én is hasonló módon cselekedtem volna, s már csak ezért a meglepett arcért megérte eddig a pofám előtt tartani a víztől csöpögő kámzsát és sálat - amelyeket gyorsan vissza is húztam, hisz annyira jó érzés volt, hogy legalább volt pár hellyel- közzel száraz pont a testemen.
- Azt hittem, valami torokbeteg nemtudomkivel kell majd pókokra vadásznom. De legalább ismerjük egymást.
  Ja, harcoltunk már együtt, meztelenkedtem előtted, te meg cuki kis ruhában lubickoltál, ami csak kiemelte a vonásaidat és a többi és a többi, szóval ja, valamennyire ismerjük egymást, még ha nem is túlságosan behatóan, ebben igazad van Minucikám.
- Bocsi, Mina, de egyelőre inkognitóban akartam maradni és annyira nem is hangozhattam torokbajosnak. Vagy de...na mindegy.
  Vonom meg a vállaimat most, hogy túlestünk ezen.
- Más számára én még mindig egy ismeretlen alak vagyok, amíg nem úgy döntök.
 Jelentettem ki neki ellentmondást nem tűrő hangon - pontosabban nagyon szépen kérleltem őt, nagy bociszemekkel és a többi, amire a nők úgy gerjednek, de a mostani helyzetben Mina olyan magasról tett rá, hogy azt a magasságot még a Dornburg-torony is megirigyelte volna...és ment tovább. Jajj, te lány, neked mi ez a hirtelen jött kíváncsiság?
- Keressük meg az északi kaput, és állj készenlétben.
   Adtam be végül a derekamat, bár a szavakat leginkább csak magamnak mondtam és próbáltam abba az elképzelésbe kapaszkodva megőrizni az épelmémet, hogy talán valaki tényleg várni fog ránk ott, ahol meg volt beszélve. Bár gondolom még a vámpírok se tudnak annyira előre tervezni és ezt az esőt nem kalkulálták bele. Meg hát, nem is volt konkrét időpont megbeszélve, így kötve hinném, hogy valaki vagy valakik egész nap ott álldogáltak a kapuban, várva arra, hogy valaki majd csak betoppan. Így, a sötétben és kihalt utcákon még csak érdeklődni se nagyon tudtunk volna senkitől, így inkább csak azért akartam oda menni, hogy ezt is letudjuk, elmondhassuk hogy ott voltunk, aztán ha más nincs, én betöröm a legközelebbi ház ajtaját és az ott lakók legnagyobb felháborodására elfoglaljuk a kuckójukat a vihar elálltáig.

  Mivel Mina átvette az irányítást - más helyzetben még tetszett is volna némileg, hogy egy erőskezű nővel akadt dolgom - kénytelen voltam őt követni. Még mindig biztonságosabb volt párosan mászkálni az utcákon, mint egyedül kóvályogni egy totál ismeretlen helyen, mindenféle horrorral körbe véve. "Sajnos" a vámpírlány nem találta meg azt az izét, amit keresett, így aztán inkább az előre megjelölt irányba indultunk el. Az utunk eseménytelenül telt el és ezért hálát is adtam Hold Anyának és Apának, azonban amint megérkeztünk, már kevésbé voltam hálás. Nem tudtam, hogy mire is számítsak, azonban a brutális méretekkel rendelkező pókok teteme nem lett volna a lista első helyén. Óvatosan közelítettem meg a mészárlás helyét, a tekintetem össze-vissza cikázott, próbálva átlátni a "csatamezőt" és kitalálni, hogy mi is történhetett itt. Abból kiindulva, hogy mennyi hálót is találtunk itt, feltételeztem, hogy a pókok elsődleges támadási taktikája, hogy valahogy ezekkel a szarokkal akarják leszorítani az ellenfeleiket, mintegy gúzsba kötve őket, megfosztva őket a cselekvési lehetőségektől, vagy legalább annyira lelassítani őket, mintha egy arkán mágus a Térgörbítést használta volna. Az, hogy mik voltak azok a karókhoz hasonlító dolgok, amelyek a földből álltak ki és szintúgy hálóból készültek, arról fogalmam sem volt, de ezt is inkább valami fegyverként képzeltem el. Valamiféle lándzsához vagy gerelyhez hasonlító valamik, amivel ezek a dögök dobálóznak, hogy távolról terítsék le az ellenfeleiket. Tehát legalább három fajta támadási lehetőséget vetettem fel, amivel a pókok rendelkeznek: a hálólándzsák felnyársalásra; a hálófonatok lassításra/immobilizálásra; és persze a lábaik és csáprágóik, amelyekkel közelről támadhatnak az ellenfelekre, ha odáig fajulnának a dolgok. Csodálatos, már csak ez hiányzott. Először egy bazinagy, túlméretezett Draci égeti szarrá Veronia nagy részét...aztán egy szintúgy termetes kígyó rakoncátlankodik valami tengerparti kis városkában most meg rémpókok garázdálkodnak. Veronia, te őskövület, nagyon erőlködsz azon, hogy újabb és újabb fertelmeket hozzál létre, hogy még véletlenül se tudjunk unatkozni. Mi lesz a következő? Mélységi nyuszikák? Ja, bocs, nem, az is volt, már ha a Wolpertinger-t annak lehetne nevezni. Akkor...hmmmm....értelmetlenül túl méretezett csigák, amelyek nyálkába borítják az egész kurva világot. Na az lenne még a csodálatos!
- Akkor te is tudsz tüzet csinálni, igaz? Remek...úgy tudom, azt a pókok nagyon nem bírják.
  Hallottam meg Mina hangját, ahogy közelebb merészkedtem a tetemekhez, próbálva kideríteni, hogy mi végzett velük. Óvatosan, a lépteimre figyelve jártam körül a csatamezőt, próbálva nem megsemmisíteni az esetlegesen hátra maradt nyomokat, amelyekből kiolvashattam volna valamit. Egy pillanatig Mina felé fordultam, hogy válaszoljak neki, aztán visszatértem a feladatomhoz.
- Igen, tudom használni a tüzet és a szelet is, de ma este nem akarok harcolni velük.
  Az eső tovább folytatta a zuhogást és ez a nyomolvasás szempontjából egyszerre volt jó és rossz hír. A jó hír az volt, hogy a föld annyira felázott, hogy még a legpuhább léptek is nyomot hagytak maguk után, azonban egy idő után a szél és az esővíz erodáló ereje akár el is moshatta volna ezeket a nyomokat. Most szerencsém volt, még időben érkeztünk ahhoz, hogy valami értékesek is kiolvashassak a nyomokból, s közben megéreztem azt is, ahogy közelebb jöttem, hogy a pókokból enyhe mágia érződik. A kicsikből gyengébben, de a legnagyobb méretűből már áramlott bőven a mágia undorító, kesernyés íze. Hát, mondjuk eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy ezek nem csak azért nőttek nagyra, mert kiadós légy diétán éldegéltek...de vajon mennyire értelmesek és képesek-e ténylegesen is használni a belőlük áradó mágiát? A testek körbejárásával végeztem és visszatértem arra a helyre, ahol vonszolás nyomokat láttam még a kutakodás elején. Recsegő ízületekkel térdeltem le a nyomok mellé.
- Itt valakit elvonszoltak az erdő irányába...
   Mutattam az irányt is Mina-nak, és tekintetemmel a fák vonalát fürkésztem, látok-e valamit mozgolódni, viszont egyelőre, a helyzethez képest eléggé nyugis volt a környék. Ez nem jelentette azt, hogy nem térnek vissza a lények, ha másért nem, hát bosszút állni vagy elvonszolni valahogy elesett társaik tetemét. Mivel többet a testek tanulmányozásából nem tudtam meg, egy bicskák elővéve gyorsan lemetéltem egy kisebb darabot az egyik hálólándzsából és a zsebembe süllyesztettem későbbi tanulmányozásra, majd a legnagyobb pókból is vettem egy kis mintát, hátha tudok vele kezdeni valamit. Amint végeztem, a helyszín szélén álldogáló Mina-hoz fordultam.
- Itt többet nem tudhatunk meg. Menjünk a fogadóba? Ne felejtsd el: nem ismerjük egymást. Előbb jobban szeretném a ránk várakozókat alaposan felmérni, és megtartani a meglepetés erejét magunknak.

  A lány nem ellenkezett, így közösen indultunk meg abba az irányba, amelyről úgy gondoltuk, hogy a főtér felé vezethet. Eddigi tapasztalataim szerint minden városka vagy falu központjában helyezkedett el általában a fogadó, ott, ahol az utak találkoztak, hogy a hosszú útról ide tévedő vándorok, kereskedők, vagy a környező falvakból érkező parasztok és más mesterséget űzők is könnyen megtalálják és könnyebb volt így a logisztikai ügyeket is intézni. A sejtésünk helytálló volt, hamar meg is találtuk a helyet, amit kerestünk. Ha más nem, hát a fogadó előtt ácsorgó szekér hamar lebuktatta ezt a helyet. Undorodva figyeltem azt a lényt, amely a bakón ült, mint valami jól nevelt kocsihajtó. Volt már szerencsétlenségem az ilyen lényekkel való találkozáshoz és akkor se nyerték el a tetszésemet. Agyatlan barmok, amelyet a Rotmantel gazdájuk parancsát követik, de az élettelen tekintetüktől a hideg is kirázott. Nem tudtam, miféle mocskos mágia szükségeltetett ahhoz, hogy egy humanoidot ennyire eltorzítsanak.
- A mocskos...hogy ha Rotmantelek-ről van szó, mindig ezekbe a lényekbe botlok...egyszer majdnem felkoncolt egy rakás ilyen. De akkor a gazdáik is itt voltak.
  Hát, úgy látszik, hogy a torzakkal való találkozás nem csak az én kellemes tapasztalatom volt, hanem a Nachtraben leányzó is örülhetett a társaságuknak, bár az elejtett részletek alapján neki sokkal rázósabb volt, mint az enyém.  Mina megindult a fogadó felé, s csak egy újabb tag csatlakozott ehhez a színes társulathoz. Egy másik, szintúgy torz alak, aminek a szájában valami lógott, amely kísértetiesen emlékeztetett egy pók lábára. Az őrületnek soha sincs határa - ez lehetne inkább a Rotmantelek mottója a jelenlegi helyett.
- Ahogy a Rotmantel-eket ismerem, tökéletes helyen járunk. Szép hölgyem, üdvözlöm az Őrület Kapujában. Átlagos szívrohamok aránya: kettő per perc. Kívánjuk, hogy érezze jól magát itt tartózkodása alatt! - terült szét az arcomon egy őrült vigyor, amelyben szemernyi jókedv sem volt, inkább mélységes...őrület. - Nyugi, nekem is volt dolgom velük, bár engem nem próbáltak megölni.
  Jegyeztem meg mellékesen, miközben követtem a lányt, aki követte a póklábas torz alakot. Amint beléptünk a fogadóba, rögtön ki is léptem balra és a fal mellett maradva figyeltem meg a helyet. Az első, akit megpillantottam, az a Rotmantel volt, akihez sajnos már volt szerencsém. Ő fogadott minket a bázis bejáratánál és akkor is, amikor kimentünk (engem pontosabban kivonszoltak, ez most mindegy). Aztán a tekintetem a Maidstein-ben megismert felcserre terelődött, akinek a jelenléte tényleg meglepetés volt. Nem hittem volna, hogy ennyire kalandvágyó lett volna, bár gondolom nem jószántából volt itt: ő is kaphatott egy kedvesen megfogalmazott zsarolólevelet. Aztán még ott volt Johnny is...csodálatos, ez a hely már tényleg nem lehetne rosszabb. Akkor már inkább egy angyalrom Hoshekh társaságában, mint ez a bolondok háza.
- Azt hiszem a "másik kettő" is megérkezett. Jó estét!
- Nocsak, nocsak! Kit látnak a szemeim?
  A doki szavaira csak biccentettem felé. A megjegyzését nem tudtam mire vélni, bár ez a fajta megfogalmazás tökéletesen passzolt ahhoz a modorhoz, amellyel a Rotmantel küldönc bombázta a körülötte állókat, így sejtésem szerint ezek az ő szavaik voltak. Még egy percet se töltöttem a társaságában, de a régóta érzett ellenszenv ismét fellángolt. Johnny szintúgy felismerte a vámpírlányt s nem tudtam segíteni magamon, de az járt a fejemben, hogy kinyomom a mocskos kultista szemét, így legalább többé nem mondhatná azt, hogy "kit látnak szemeim". Annyira jó lett volna megölni őt! Remélem, hogy a későbbiekben lesz alkalmam arra, hogy kettesben maradjunk. Könnyű lenne ráfogni, hogy pókok támadtak ránk...annyira könnyű lenne!
- Csak nem a Nachtraben ház kíséretében, Wilhelmina?
- Üdv...Jonathan, Dieter...igen, én is kaptam levelet...
  Sajnos én is.
- Üdv, uram...
  Ezt már Heinrich-nek címzi. Nem voltam biztos benne, hogy ez a jelző kijárt-e volna annak a vámpírnak, de Mina meg az udvariasság mintaképe volt és jó ideig tartott, mire leszoktattam arról, hogy engem is magázzon. NEM VOLTAM ANNYIRA IDŐS! Oké, a harminc év már majdnem hogy idősnek számít a fajtánknál, de akkor is. A továbbiakban a figyelmemet inkább a Rotmantel küldött kötötte le, így ha a többiek beszélgettek is egymással, az már nem jutott el a tudatomig.
- Bruno, ha lennél szíves.
  Csendült fel a Rotmantel hangja, amelytől még mindig a libabőr kerülgetett. Főleg, mert ismertem a stílusát, és még inkább azért, mert úgy parancsolgatott annak a torz izének, amelytől ismét csak a gyomrom kavargott. Utáltam a fajtáját, megvetettem őt, de nem tudtam tenni ellene semmit sem, el kellett viselnem. Az ölebe cselekedett is és nemsokára már a kényelmesen üldögélő Heinrich-kel szemezgethettünk. Lazán dőltem a fogadó falának, kezeimet a mellkasom előtt összefonva igyekeztem a legtöbb nonverbális jelét adni annak, hogy nem önszántamból vagyok itt és nem örülök annak, hogy pont ez a pszichopata szarrágó fogadott minket.
- Na szóval, a két jómadárnak már nem kell bemutatkoznom, úgy érzem.
  Nem, nekem aztán nem kellett bemutatkozni. A fickó szavait azonban megszakítja az, hogy valami a tetőn mászkált és nemsokára egy lezuhanó cserép zaja kíséri a ténykedését. Egyszerre néztünk fel a tető irányába, míg a többiek úgy látszik, hogy ignorálták azt. Most kivételesen azért imádkoztam, hogy ez egy hatalmas pók legyen, ami rátámad a bakón üldögélő szerencsétlenre és kinyírja azt. Jobb lenne neki is és nem kéne a későbbiekben attól tartanom, hogy az ocsmány pofáját lássam.
- Ahogy sejtem, megint kártevőket kéne kiirtani a birtokról, Herr Heinrich?
  Tértem inkább a tárgyra, mielőtt ez az egész egy vidám "Örülök a viszontlátásnak" buliba csapott volna át. Annyi nyálazáshoz és jópofizáshoz nem lett volna gyomrom és még az étvágyamat se  akartam elveszíteni - főleg, hogy már órák óta nem kajáltam és kezdtem kissé éhes lenni. Éhesen pedig morcos vagyok. Nagyon morcos.
- Óh, ön a múltkori takarítóktól van? elnézést, de nem ismerek fel mindenkit a parasztok közül, főleg azokat, aki még az arcukat is eltakarják.
  Ha azt hitte, hogy majd ettől fel fogok fortyanni, vagy más, az alkalomhoz és a stílushoz illő módon reagálni, akkor nagyot tévedett. A csuklyám takarásában csak hűvös pillantások sorozatával árasztottam el őt, azonban egy arcizmom se rándult meg a sértegetésre. Ahogy a kezébe vette a poharat, elgondolkoztam azon egy pillanatra, hogy vajon ténylegesen bor van-e benne, vagy valami sokkal vámpírhoz illő nedű - de inkább el is kanyarodtam a témától, mert nem voltam abban biztos, hogy tudni akartam-e igazából.
- Igen is, meg nem is. Az önök feladata az elkapás és vagy megölés, és a test kimenekítése lesz. Amennyit kiderítettünk, van valaki, vagy valami, ami irányítja ezeket a pókokat. Menjenek és kapják el vagy hozzák el a testét. Ha megszerezzük, Dél hatalmas előnyhöz juthat a háborúban.
  Ha nem egy önelégült vigyorral zárta volna le a mondandóját, akár még érdekesnek is találtam volna a mondandóját. Nagyon emlékeztetett egy hasmenéses alakra, aki nagyon igyekszik azon, hogy kipréselje magából a tégla keménységű székletet...csak nála ebben az esetben a bunkó stílus hatott nagyon erőltetetten.  S ezzel a kis monológgal el is szabadult a kérdések és megjegyzések vihara és a self csak kapkodhatta a fejét, hogy ne veszítse el a fonalat.
- Hol van ez a valaki vagy valami? Feltételezem, nem a városban.
  Nem, ezt én se gondoltam volna. Ha tippelnem kellett volna, akkor az erdőben, ahova valakinek a testét elvonszolták.
- Ön pedig... - nézett egyenesen az irányomba a dokibácsi.- Kérem, ne rejtélyeskedjen ennyire. Jelen körülmények között nem csak felesleges, de káros is, hiszen könnyen gondolhatjuk északi kémnek. Egyébként pedig az akcentusát nem fedi el a rekedtség.
  Mielőtt válaszolhattam volna, hagytam a többieket is kibontakozni, hogy az esetlegesen hozzám vágott megjegyzésekre érdemileg tudjak várakozni. Johnny-ban nem kellett csalódnom. Az együgyűk és bugyuták bátorságával kötözködött a Rotmantel-lel, Mina pedig leszögezte az egyértelműt.
- Szóval, azt mondja "kedves" - és ez a "kedves" igen csak gúnyos volt. - Heinrich, hogy Délnek szüksége van az ilyen ízeltlábú...akármikre? Nem a legelegánsabb megoldás.
- Ha jól értettem, a pókok irányítóját keressük...aki remélhetőleg azért nem pók.
  S mivel a többiek úgy látszott, hogy egyelőre ennyivel megelégednek, végre pontot tehettem mindennek a végére. Csak szépen sorjában. Először Heinrich, mert jobb a legnagyobb falattal kezdeni, a desszertet későbbre hagyni érdemesebb.
- Óh., ez a paraszt nem sértődött meg. Hozzá szokott a kedves stílushoz, sőt, jó mazochista módjára már-már élvezi is.
  Ahhoz azért több kell, hogy engem most kiakasszon. Jó, nem volt annyira nagyon nehéz ezt elérni nálam, de nem adom meg neki az elégtételt, hogy felpaprikázzon. Ha jól sejtem, nagyon is élvezné az ilyen műsort és még kacagna is rajta a maga fennhéjázó és beképzelt módján.
- Áh, pedig meglepetésnek szántam a kilétemet. De annyira megkapó, nem, hogy mindig túlméretezett szörnyek jelenlétekor találkozunk, nem, kedves felcseruram. Tény és való mondjuk hogy az akcentusommal nem tudok semmit se kezdeni, de vidám fickó módjára azért mindig megpróbálkozok vele.
  S ezzel a mondattal vetettem hátra a csuklyámat és vettem el a sálat az arcom elől, felfedve igazi valómat. A csuklya ellenére is a hajam átnedvesedett, s a kósza tincseket eltoltam a szemem elől. Egy megkapó mosollyal jutalmaztam a többieket, majd visszatértem a tőlem megszokott enyhén morcos/mogorva stílushoz.
- Amennyiben sejtem, a pók, amely elvonszolta az egyik szerencsétlent az erdőbe, a gazdájához vagy a fészkéhez cibálta a nem túl fényes valál vagy halál utáni élet elé néző személyt. Bár ha Johnny ilyen szép stílusban folytatod, lehet, hogy a sorsára jutsz. És akkor majd elgondolkozhatsz, hogy elegáns-e vagy sem. Tehát, ha jól sejtem, nemsokára indulhatunk erdei sétára. Remélem mindenki hozta a barna nadrágocskáját...azon kevésbé látszik, ha összeszarjuk magunkat a ...hmm...meglepettségtől.
  A végét már igazi Crispin stílusban zártam le. Most, hogy mindezen túl voltunk, a Rottymentál ismét magához ragadta a beszélő szerepét.
- Óhh....Nem gondoltam volna, hogy ezt el kell mondanom, de hát jobb, mintha elindulnának az ellenkező irányba. Szóval az erdő mélyén valamerre. Hogy ott hol, nem tudjuk, az már a maguk dolga lesz kitalálni- fűzi tovább a szavakat, miközben elégedetten kortyol a pohárja tartalmából. - Szóval Thomas az északi kapunál ennyit ért a makacskodásával, de hát jól van.
  A hangjában semmi szánalom vagy szánakozás sem volt, csupán a rideg tényeket dolgozta fel. Tehát Thomas-nak hívták azt, akit elvonszoltak. Nem tudtam, hogy ki lehetett ez az alak, de remélhetőleg már halott volt, mielőtt elvonszolták. Az az érzésem, hogy nem túl fényes dolgok várnak a testére az út végén. Heinrich, miután elkönyvelte magában Thomas halálát (szinte látni lehetett a szemében a meghatottság könnyeit....) valami papírokat vesz elő, amelyeken pecsét volt. Nem tudtam, hogy milyen célt szolgálnak, s a vámpír olyan hanyagul hajította el őket, mint ahogy a paraszt dobja a moslékot a disznók elé. Csak megropogtattam a nyakamat, hogy visszafojtsak egy kikivánkozó megjegyzést. Nem most kéne elkezdeni kötekedni ezzel a szarrágóval.
- Ezeket még a jó Thomas-tól kértem el, elvileg Ő akarta maguknak adni. Valami Nachtraben mágia lehet, vagy fogalmam sincs. Megtartottam volna, de rájöttem, hogy Önöknek minden segítségre szükségük lesz.
  Az anyádnak is segítségre volt szüksége, hogy fel tudjon kelni az ágyból, miután végeztem vele, többször is egymás után, te mocskos rohadék. Tehát Thomas volt a Nachtraben küldött. Otthon nem nagyon fognak örülni az elvesztésének és majd kérdések is jönnek: miért Thomas távozott el és Heinrich miért nem halt vele? Kár, hogy nem fordítva történt. A Rottymentálról a továbbiakban figyelmet sem véve kaptam fel egy papírt és elvonultam valamerre, ahol találok egy üres szobát, hogy megpróbáljak pihenni a kimerítő utazás előtt. Azt kívántam, bár csak Draci is itt lett volna velem. Hiányzott a társasága. Nyugtalan álomba merültem, reménykedve abban, hogy meglátom a következő nap hajnalát.

JOHNNY
MINA
DIETER
HEINRICH


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

15 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Csüt. Jan. 17, 2019 1:10 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Rotmantelnek lenni az ég által nem tetsző bűn volt – legalább is máshogy nem tudtam magyarázni Heimsrothba érkezésem szerencsétlen körülményeit. Az, hogy szekeret nem kaptam szinte meg sem lepett. A seregnek volt jobb dolga is, az egyre erősebben nyomuló északi betörések sok felszerelést és újoncot igényeltek a frontra, sok kedvük nem volt egy vámpírt utaztatni valami rejtélyes küldetésre. A viharnak azonban felettéb nem örültem. Az esőtől sárossá vált úton csúszott a csizmám talpa, a sűrű cseppek elhomályosították a látásomat, a sötétség és villámlás pedig különös alakok megformálására késztette az agyam. Torz szörnyek lettek a göcsörtös, kopasz fákból, halálra hívó zászlók a rajtuk lengedező pókhálókból. Mert azok voltak, ehhez kétség sem fért. Valaki, aki annyi fonallal dolgozik, mint én felismeri a pókselymet.
A városba vezető úton egy alak botorkált előttem, de nem adtam neki túl nagy jelentőséget. Egy város azért volt város, mert laktak benne. Lehetett egy őr, lehetett egy későn hazainduló paraszt. Nem kellett mindenbe az ördögöt látnom, így is túl sok volt, ami a formáját mutatta. Magam köré csavartam a köpenyem és határozott, erőltetett sétával próbáltam áttörni a viharon, mielőtt a hideg eső kiszívta volna minden erőmet.
Valami megmozdult az éjszakában, a város határától nem messze. Mintha elvadult kutyák lettek volna, soványak, görnyedtek és gyorsak. Nem pókok, ennyi biztos.
Az alak, aki előttem tántorgott megállt a város északi határában, várakozóan fordulva felém. Néhány perc séta után megfigyelhettem az arcát, az ismerős vörös szemeket, a tündésen hegyes állat és a feltehetően újonnan növesztett, rövid szakállat.
Armaros kultistája, Johnny Wood. Úgy tűnik a zsinatelnök déli királysága nem kísérletezett, olyanokat küldött, akik már bizonyítottak. Vagy nem kár értük. A válla fölött mozgás támadt így arra kaptam a tekintetem, végigkövetve a kutyaszerű lény mozgását, ahogy levetette magát a tetőről. Túl gyorsan mozgott, túl vadul és túl ügyesen. Felrémlett előttem a behívóra nyomott felemás pecsét és hideg verejték kúszott végig a hátamon az eső ellenére is. Volt egy nagyon rossz sejtésem, mik őrizték a várost.
- Jóestét, herr Wood. - fordultam inkább a tünde felé, kissé szabadabbra eresztve a köpenyem, hogy megnézhessen magának.
- Oh, Dieter! Te is kaptál levelet?
A kultista úgy tűnt felismert, és sokkal kedélyesebbnek gondolta a viszonyunkat, mint én magam. A kérdésére, amely feltehetően a parancsra vonatkozott csak bólintottam.
- De nem gondoltam, hogy vámpírokon kívül bárki más érintett lesz. Jöjjön, ne ácsorojunk a viharban.
Jonathan kétes indíttatásból elmosolyodott, miközben elléptem előtte, de úgy tűnt követett.
A város nem várt vendégeket, ez egyértelmű volt. Az ablakokat bedeszkázták, ahol volt zsalu erős lánccal erősítették meg, egyedül egyetlen épület volt valamelyest befogadó. Szerencsénkre egy fogadónak tűnt, balszerencsénkre egy fogat állt előtte, annak tetején pedig egy korcs.
Sokat adtam volna érte, hogy ezúttal ne legyen igazam.
- Egy Megrontott. - szóltam a tündének, alig egy pillantást vetve a mágiával megnyomorított szörnyre. - Tisztavérű Rotmantelek sehová sem mennek nélkülük. Jó helyen járunk.
- Betegek vagytok... - nyögte elhülve Jonathan, amit elengedtem a fülem mellett. Nem volt időnk arra, hogy sértődékeny, korcsságára büszke fattyút játsszak.
A fogadóban az várt, amire számítottam – egy felsőbbrendűségében eltelt, bíborba és bársonyba öltözött Rotmantel lábát hetykén egy Megrontott szolgán pihentetve, kezében egy pohár vérrel. A szagra akaratlanul kitágultak az orrcimpáim, így lehunytam a szemem, hogy ki tudjam zárni.
- Csak ketten? És hol a másik kettő?
Mintha villám csapott volna végig rajtam, ahogy a fennhéjázó rokon megszólalt.
" Csak ennyien?"
Nekiszegeztem a tekintetem a vámpír arcának, mintha az bizony válaszolhatna arra a különös gyanúra, ami a torkomba kúszott. Strauss… Nem. Az nem ő volt.
"Gloria vagyok."
Ez nem álom volt, ez biztos. Ő ugyanis nem volt itt – még.
- Csak ketten. Nem vagyunk sem felvigyázók sem tisztek, hogy tudjuk kiket rendeltek még ide. Talán el sem jönnek. - feleltem neki, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt.
- Az az akármi nekem egy kétlábúnak tűnik. Lehet, hogy a megtört a szereitek alatt, de akkor sem kéne így viselkedni vele. - fakadt ki a tünde és ujjai az övére fűzött fegyver nyele után keresgéltek. Borzasztó rossz ötlet let volna megtámadni ezt a nyalka nemest, főleg úgy, hogy legalább két Megrontott vigyázta, de úgy tűnt a vámpír maga nem foglalkozott kifejezetten a fenyegetéssel.
- Hát az sajnálatos, de hát kettő is több mint a semmi. Bruno. - A megrontott engedelmes kutyaként vánszorgott ki alóla, hogy gazdája felállhasson és végigsimíthasson felettébb drága ruháján. Volt mersze, hogy nem páncélban járt errefelé, ahol bárki kést nyomhatott a bordái közé cask azért, mert Átkozott. - Az én nevem Heinrich von Rotmantel, hát mondhatnám hogy örülök a találkozásnak, de így első látásra kiábrándító ahogy kinéznek. No de reméljük a legjobbakat. - Ismerős volt ez a lekicsínylés. Szívesen varrtam volna hozzá az orra hegyét a homlokához,h ogy méginkább magasan hordhassa, de egyelőre úgy jártam jobban, ha meg sem hallom, amit rólam mond. Ismertem a tisztavérű Rotmantelek véleményét, nem volt benne semi újdonság. Az ajtó résnyire nyílt és egy harmadik Megrontott kocogott be rajta lendületesen, szájában egy rovarszerű, kitines lábat hordozva. Nem értettem mire kellettünk mi, ha egymaga láthatóan kellően jól elboldogult a rémpókokkal.
- Nyugalom, Jonathan. - pillantottam a tündére, mielőtt méginkább felzaklatta volna magát. Érdekes és ironikus volt, hogy kultistaként, egy mélységi szolgálatábanvolt még dolog a világon, amelyet groteszknek tartott. - Ezek a lények gyakorlatilag halottak. Nem éreznek, nem gondolkodnak, csak parancsot teljesítenek. A véleményét majd a feladat után szívesen vesszük, herr Heinrich, jelenleg azonban szeretnénk megtudni pontosan miért is rendeltek ide ilyen mézes-mázos fenyegetéssel.
Armaros kultistája szerencsére úrrá tudott lenni az indulatain, fegyverét a köpenye alá rejtve.
- Fúj. - közölte egyszerűen a póklábra, aztán Heinrich von Rotmantel felé nézett várakozóan.
A vámpír szája már nyílt,h ogy végre valami használhatót is elmondjon, amikor az ajtó újra kinyílt, ezúttal sokkal emberibben. Odakaptam a tekintetem, de meg sem néztem alaposabban az érkezőket.
- Azt hiszem a "másik kettő" is megérkezett. Jó estét!
Az egyik alak nagyon rejtésenen és erőltetetten igyekezett eltakarni az arcát, így őt nem ismertem fel. A másikat sokkal inkább.
- Csak nem a Nachtraben ház képviseletében, Wilhelmina?
Nem mondhatnám,h ogy kifejezetten örültem kuzinom látványának. A lánynak vajszíve volt és gondterhelően naív világlátása, mágikus képességeibe vetett hitem pedig egyre gyorsabban apadt a Maidstein-I események után. Akkor két ember volt az, akik megoldották a helyzetet, míg Wilhelmina cask asszisztált. Sokkal szívesebben vettem volna őket – már ha a háború azonos oldalra sodort minket.
- Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim?
A kultista sem felejtette el a huldrák és tengerikígyók átkát, vagy legalább is a vámpírlány arcát, aki akkor ott volt.
- Üdv... Jonathan, Dieter... igen, én is kaptam levelet... - válaszolt meglepve a lány, aztán Heinrich felé fordult. -  Üdv, uram...
Ezek szerint ismerték már a nagyképű Rotmantelt, ami egy érdekes és aggasztó újdonság volt. Mibe keveredhettek, amiben ez az alak is benne volt?
- Ahogy sejtem, megint kártevőket kéne kiírtani a birtokról, Herr Heinrich? - felelte rekedtesen a csuklyás negyedik, én pedig rendkívüli erőfeszítéssel nem forgattam meg a szemem. Nagyon próbálkozott, nagyon feleslegesen, egyértelmű volt, hogy nem ember. Tünde lehetett, vagy sötételf, de mindenképp olyan, akinek a germán nem anyanyelve volt.
- Szóval... Mi is volna a dolgunk? - túrt bele a hajába Jonathan.
- Bruno ha lennél szíves. - bökött Heinrich egy fotelre, amit szolgája készségesen alá tolt. - Na szóval, a két jómadárnak, már nem kell bemutatkoznom, úgy érzem. Óh ön a múltkori takarítóktól van? Elnézést de nem ismerek fel mindenkit parasztok közül, főleg azokat akik még az arcukat is eltakarják. - A két Megrontott vadászkopók módjára ültek le mellé két oldalra, a vámpír pedig kezébe vette a letett véres poharat és lötyögtetni kezdte. Vérhigító lehetett benne, ugyanis ennyi idő alatt meg kellett volna olvadni másképp. - Igenis meg nem is. - felelte vélhetően a csuklyás alak kérdésére. - Az önök feladata az elkapás, és vagy megölés, és a test kimenekítése lesz. Amennyit kiderítettünk, van valaki, vagy valami ami irányítja ezeket a pókokat. Menjenek és kapják el, vagy hozzák el a testét. Ha megszerezzük, dél hatalmas előnyhöz jut a háborúban.
Dél betanított rémpókokat akart. Előre sajnáltam északot.
- Hol van ez a valaki vagy valami? Feltételezem, nem a városban. Ön pedig... - fordultam az elkendőzött alak felé, megunva a kínosan nyomasztó légkört. - Kérem, ne rejtélyeskedjen ennyire. Jelen körülmények között nem csak felesleges, de káros is, hiszen könnyen gondolhatjuk északi kémnek. Egyébként pedig az akcentusát nem fedi el a rekedtség.
- Szóval azt mondja, "kedves" ... Heinrich, hogy délnek szüksége van ilyen ízelt lábú... akármikre? - csóválta meg fejét a tünde. - Nem a legelegánsabb megoldás.
Továbbra is ironikus volt számomra, hogy egy kultistának, aki egy olyan lényt fogadott magába, aki az őrület és irracionalitás maga jelenthetett még valami “nem elegáns megoldást”, de szó nélkül hagytam.
- Ha jól értettem, a pókok irányítóját keressük.... aki remélhetőleg azért nem pók. – erősítette meg magában Wilhelmina a dolgot, a végszóra azonban felkúszott a számra egy cinikus mosoly. Mióta a tündék itt hagyták nekünk ajándékba a Finsterwaldot, nem volt olyan bestia, ami túl hajmeresztő elképzelés let volna.
- Óh, ez a paraszt nem sértődött meg. Hozzá szokott a kedves stílushoz, sőt, jó mazochista módjára már-már élvezi is.
Felelt a köpenyes alak, ezúttal elhagyva az erőltetett rekedtséget.
- Áh, pedig meglepetésnek szántam a kilétemet. De annyira megkapó nem, hogy mindig túlméretezett szörnyek jelenlétekor találkozunk, nem, kedves felcser uram. Tény és való mondjuk, hogy az akcentusommal nem tudok semmit se kezdeni, de vidám fickó módjára azért mindig próbálkozok vele.
Szinte meg sem kellett néznem az arcát, a hadaró monológja azonnal elárulta a Maidstein-I kígyógyilkos sötét tündét. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy volt-e már valaki, aki félbeszakította, de udvariatlan let volna megkérdezni.
- Amennyiben sejtem, a pók, amely elvonszolta az egyik szerencsétlent az erdőbe, a gazdájához vagy a fészkéhez cibálta a nem túl fényes halál vagy halál utáni lét elé néző személyt. Bár ha Johnny ilyen szép stílusban folytatod, lehet, hogy a sorsára jutsz. És akkor majd elgondolkozhatsz, hogy elegáns-e vagy sem. Tehát, ha jól sejtem, nemsokára indulhatunk erdei sétára. Remélem mindenki hozta a barna nadrágocskáját...azon kevésbé látszik, ha összeszarjuk magunkat a ...hmm...meglepettségtől.
- Ohh - sóhajtott fel mesterkélten Heinrich – vélhetően megrémülve a ténytől, hogy egy pillanatra nem ő volt a beszélgetés központja – aztán cask vállrántva nézett le ránk. Valahogy ez a nyomorult képes volt ülő helyzetből is lenézni minket. - Nem gondoltam volna hogy ezt el kell mondanom, de hát jobb mintha elindulnának az ellenkező irányba. Szóval az erdő mélyén valamerre. Hogy ott hol nem tudjuk, az már a maguk dolga lesz kitalálni. Szóval Thomas az északi kapunál ennyit ért a makacskodásával, de hát jól van. - A vámpír kotorászni kezdett a zsebében, majd négy lepecsételt, levélforma papírt dobott elénk hanyagul. Kíváncsi voltam mi volt az, ami miatt ennyire kompenzálnia kellett az önteltséget. - Ezeket még a jó Thomastól kértem el, elvileg ő akarta maguknak adni. Valami Nachtraben mágia lehet, vagy fogalmam sincs. Megtartottam volna, de rájöttem, hogy önöknek minden segítségre szükségük lesz.
Nachtraben. A pecsét másik fele, és ezek szerint Heinrich ideiglenes társa. Egy vámpír, akit valószínűleg már hálóba csavarva, szárazra szívva vonszoltak befelé farkasnyi méretű pókok a Heimswaldba. A Rotmantel úgy tűnt befejezettnek tekintette a beszélgetést, lendületesen felállva kisétált a fogadóból, a Megrontottjaitól kísérve. Azon, hogy nem kívánt sok szerencsét nem lepődtem meg, de azon, hogy a határidőt se dörgölte az orrunk alá annál inkább. Sóhajtva felmarkoltam egy lepecsételt lapot, szépen összehajtva a köpenyem alá rejtettem és végignéztem a többieknek.
- Feküdjünk le. Éjszaka nem érdemes sötét erdőben pókokra vadászni, még vámpíroknak és sötételfeknek sem.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

16 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Jan. 18, 2019 11:30 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Lassan döcögtünk tovább az úton. A kocsis kénytelen volt egy lassabb és óvatosabb tempót felvenni, hiszen ahogyan haladunk tovább úgy lesz egyre ocsmányabb az időjárás. Szép lassan beborul az ég, most pedig már zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. A vihar sem kegyelmezett, a mennydörgésekbe mintha az egész kocsi beleremegne. Egyetlen haszna van a viharnak: a villámok néha-néha bevilágítják az egyébként teljesen sötét tájat.
A szótlanságban – amit nyilván a novíciusnak köszönhetünk – a táj figyelésével próbálom elütni az időt. A villámcsapások fényénél újra és újra megpillantom a táj növényzetét, ám mintha néhány bokor minden egyes alkalommal máshol lenne. Ugyan, csak a szemem káprázhat, túl sokat bámultam a sötétségbe.
- Már ott kéne lennünk, nem? - les ki a self is az ablakon. Figyelmen kívül hagyva kérdését kiabálok előre a kocsisnak.
- Mi a helyzet? - Ha jól láttam már a nővér is felkelt egy korábbi dörrenésre, így az ő érdekében sem kellett korlátoznom a hangomat – no nem mintha csöndesebben meghallotta volna a kocsis ebben az ítéletidőben.
- Vannak valamik mellettünk, nem tudom mik lehetnek, de nem emberek, azok biztos. - jelzi a novícius még mindig az ablakhoz tapadva. Nem hinném, hogy mindannyian ugyanúgy képzelődünk.
- Úgy látom az erdő előttünk van, tisztelendő püspök atyám. – mondja a kocsis időközben, majd pár pillanat után még hozzáteszi – Előttünk van egy ház, ahol fényt látok. Megálljunk előtte? Ez lenne a cél? – próbálja megértetni magát a viharban.
- Semmi nincs már az erdőig? Egy tábort keresünk. - válaszoltam. Az lenne a legbiztonságosabb, ha megállnánk valahol, ám az „elhagyatott” házak nem mindig bíztatóak, sőt.
- Állatok? - kérdezem most a másiktól, majd válaszra sem várva, sóhajtok egyet, és előveszem a füstölőmet, majd begyújtom. – Remélem senkit nem zavar a tömjén. - jegyzem meg. Tisztában vagyok vele, hogy ilyen viharos időben semmit nem érünk vele, ám arra tökéletes, hogy néhány pillanatig feltartsa azt, aki be akar törni a kocsiba.
Az ablak kémlelése közben tűnik fel az ezüstös száll, ami a kocsi ablakán lobog a szélben. Nem ismerem fel mi az, kinyúlni azonban semmiképp nem akarok érte.
- Mi az ott? - mutatok rá, hátha valaki mutat hajlandóságot arra, hogy felfedezze.
- Nem hiszem, hogy ilyen viharban a tömjénfüst hatásos lenne, excellenciás uram. - jegyzi meg álmos szemekkel a nővér, majd megpillantja ő is a fonalat - Mint a…selyem. Vagy egy hosszú pókfonal, de ez nem lehetséges! Megpróbáljuk lelőni egy szent fénnyel? – kérdezte rövid gondolkodás után.
- Lehet behúzódtak páran a házba, köztük aki tudja, mit szántak nekünk feladatul. - bámult rám a kölyök egy darabig, majd újra a kinti táj figyelését folytatta – Ezek…ezek eltűnnek. - Mégiscsak visszavonulót fújtak tehát?
- Én inkább nem piszkálnám, amíg nem muszáj. Talán azok az…állatok…nem is két, vagy négylábúak.
- Az épületen túl már semmi fényt és miegymást nem látok, csak a sötét erdőt. – győzi le a kocsis a vihar hangját.
- Menjünk az épülethez. - válaszoltam azonnal. Nem volt ugyan ínyemre, hogy véletlenszerű útszéli házaknál pihenjünk meg, ám még így is ez volt a legbiztonságosabb döntés. Miközben a tömjénfüst lassan teljesen ellepte az utasteret, reagáltam Glóriára is. – Sajnos valóban nem, nővér, de ahhoz talán elég, hogy semmi szentségtelen ne akarjon betörni.
Az ezüstös pókhálóból – mert lassan már én se tudtam másnak hinni – egyre több ragadt rá a kocsira. Túl sok dögöt lássam már ahhoz, hogy naiv legyek az itt élő szörnyekkel szemben. Előhúztam a kardomat, kinyitottam a kocsi ablakát és elkezdtem elvágni a szálakat. A kard könnyen viszi, még így is hogy nem kifejezetten vágásra lett kitalálva, mindössze egy szívósabb kicsit – talán volt köztük egy vezér szerűség, akinek erősebb a hálója?  
- Nekem nincs kardom, de talán Szűzanya fátyla megvéd. - mondta, majd összekulcsolta a kezét, és el is kezdte mormogni a megfelelő imát - Ave Maria gratia plena…
A semmiből meg is jelent a már korábban látott védőburok, ami nem csak hogy a további szállaktól, de az esőcseppek behatolásától is megvédett – minden bizonnyal ez segített a kocsisnak abban, hogy jobban lássa a házat és környékét.
- A hát előtt egy ember áll. – kezdi el a tudósítást, majd folytatja – Talán egy nő az, mintha az Egyháztól lenne.
A „mintha” szócska ugyan nem volt túl meggyőző, ennek ellenére nem volt túl sok választásunk.
- Álljunk meg a nő mellett. - mondtam.  
- Ilyen viharban úgysincs értelme tovább mennünk. - értett egyet Gloria is, miközben megnyugodva hátradőlt.
- Hamarosan többet tudunk. - szólalt meg a szokásoshoz híven feleslegesen a self. Iszonyú nagy szerencséje van, hogy csak Gloria nővér társaságában találkozunk…
Az épület így közelről sem túl bíztató. Elhagyatott, már-már összedőlőben lévő kis ház, valamiféle toronnyal a tetején. Ennek ellenére nem ezen akadt meg a szemem, hanem az előtte álló nőn. Karót nyelt testtartás, kemény tekintet, valaki, aki megszokta, hogy ő parancsol – Egyházi, ránézésre a fanatikusabb fajtából. Angyalok, mélységiég, és még sorolhatnám - azok után, amit átéltem a múltban, nem ő lesz az, aki félelmet kelt bennem, bármennyire is rezzenéstelen szemekkel figyeli az épp érkező kocsinkat. A novíciustól érthető volt a kétségbeesett pillantás felém, volt is mitől tartania, ha kettesben maradunk, ám a nővért nem értettem. Láthatóan megrémült a ránk várakozótól, pedig csak az alapján is tapasztalt már egysmást, ahová velem tartott. Talán a gyengéi voltak a kemény nők.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. - köszöntöttem az ablakon keresztül. – Úgy tűnik már vártak ránk… - jegyzem meg. Attól hogy úgy nézett ki, még egyáltalán nem biztos, hogy valóban az Egyházhoz tartozott, sőt, a „meghívás” gyanús voltát tekintve egyáltalán nem lehettünk biztosak benne.
- Nincs más választásunk… - suttogta a nővér, mintegy magát is bíztatva, míg a self épp keresztet vetett, magában mormogva valamit. Mégis mi ütött ezekbe?
- Dícsértessék… - tekintet rám. Pillantása jeges volt, hangja pedig egytónusú, ám bennem inkább az erőltetett érzést keltette, mintsem a csakugyan erős jellemét.
Lassan elfordította a fejét, vágott egy grimaszt, majd egy szent fénnyel – elvégre ki más lehetett volna – lecsapott a távolba. Visító magas hang, majd csönd. Úgy tűnt bármi is volt az, elbánt vele. - A leveleket, ha lennének szívesek.
Bölcs döntésnek nem mondható, ám jobb nincs. Kiszállok a kocsiból, előhalászom a köpenyem zsebéből az írást, és a kezébe adom.
- Önebn kit tisztelhetünk? - kérdeztem, mialatt a többiek is követtek, és mindannyian a kezébe nyomtuk a megfelelő iratot.
- A nevem Sophia, az Ordo Malleusból. – Nem csoda tehát a természet. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy tudatosan küldték e Gloriát egy Malleus-os lovag mellé (ha igazat mondott), a legutóbbi incidensük után, vagy mindössze mi voltunk a legalkalmasabbak a feladatra. A levelek felemelkednek, majd az Egyházra jellemző aranyló lángok mellett szerte foszlanak. - A személyeiket tisztáztuk, most fáradjanak beljebb, a végén még megfáznak. - nyitja ki az ajtót, majd int befelé. No lám, talán mégsem sikerült minden törődést kiölniük belőle a képzés alatt – ez a gondoskodó invitálás már csak a tartalma miatt sem illett az eddig fenntartott rideg képhez.
A biztonság kedvért még visszanyúltam a kocsiba a felszerelésemet rejtő táskáért, majd a hátamon átvetve az egyik szíját indultam meg be az épületbe. Természetesen nem felejtettem el útközben a hálálkodást sem, hiszen a szimpátia soha nem árt meg.
- Köszönjük. - súgtam.
- Köszönöm. - válaszolta Gloria is fejet hajtva – úgy tűnik nem olyan könnyű túllépnie az incidensen. Remélem ez nem fogja akadályozni a teljesítményét a feladat során.
Az épületbe belépve ugyanaz a romos látvány fogad, mint kívülről. Néhol beázik, valahol talán csak a Szentlélek ami összetartja, ám legalább a kandallóban melegen ropog a tűz, kellemes hőmérsékletet biztosítva az előtte helyet foglaló ülőalkalmatosságnak. Ahogyan az utolsó is belép. Sophia bezárja az ajtót – nem aggódom, egy ilyen romos épületből talán a falat is letudnánk dönteni néhány jól irányzott rúgással, ha menekülésre kerül a sor.
- Kérem foglaljanak helyet. - közli formálisan, a korábbi botlás után visszatérve a korábbi énjéhez, majd el is helyezkedett a kandalló előtti fotelben.
Hallgatok rá, miközben azon elmélkedek, hogyan is kellene kezdeni a társalgást. Az eddigiek alapján felesleges lenne most azonnal elkezdeni reklamálni (főleg ameddig nem is tudom, hogy miről van pontosan szó), előbb inkább meghallgatom a mondandóját. A társaim is így tesznek, meglepő módon még az az átkozott is engedelmeskedik – úgy tűnik az erősnek tűnő nők a gyengéi.
- A levél meglehetősen homályosan fogalmazott. – kezdett bele óvatosan a nő – Mit lőtt le odakint?
- Igen, valami kiszenvedett ott. - támogatta meg a self.
Az állítólagos lovagnő előbb végigmér minket, majd szép lassan nekilát a történetének.
- Igazából nem ütnénk a déli eretnekek dolgába az orrunkat, de ez az egy eset kivételt képez. Először boldogan fogadtunk, hogy az ő térfelükön hullanak az emberek a hírszerzés szerint, de aztán egy információ megváltoztatta ezen álláspontunk. - villámlik az utolsó szavánál, mintha csak valami drámai felhangot akarna adni neki még az időjárás is - Dél rájött, ha megkarapinthatják ezt a rejtélyes erőt, akkor előnyre tehetnek szert a háborúban. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Meg kell akadályoznunk von Himmelreichet, és a déli eretnek csőcseléket, hogy megszerezzék maguknak, ami az erdőben található. - csap oda újra a természet haragja, még mielőtt a nő folytathatná - Parancsba kaptuk, hogy nem engedhetjük délnek akár élve, akár holtan megszerezni azt, ami az erdőben lapul. - tart leheletnyi szünetet. Nem szólok bele, társaim korábbi kérdésére se válaszolt, így én csak várom, hogy folytassa a történetet. Társaim persze másképp tervezik.
- Miért nem hívták akkor az Ordo Draconist, hogy felégessék az egész erdőt? - kérdezte a nővér, és milyen igaza volt. Látszik az inkvizítorok társaságában eltöltött idő hossza. – Bár egy nagy csapat keresztes tűzzel dél területén talán nem a legjobb életbiztosítás. - húzta el végül mégis a száját. Talán újra kénytelen leszek az egyik kedvenc főzetemhez nyúlnom…
- ÉS mi az a rejtélyes erő, ami ennyire kell délnek?
Sophia kinéz egy pillanatra, előhúzza a pisztolyát – talán megfélemlíteni akar? –, majd folytatja.
- A levél eleget mondott. Ha többet mondana, több információt tudhatna meg olyan személy is, akinek nem szántuk. - emeli maga elé ezúttal a fegyvert, majd elkezdi simogatni a csövét. Igen, szinte biztos vagyok benne, hogy megfélemlítéssel próbálkozik - Amit elkergettem, nevezhetjük felderítőnek is. Nem éri meg a lőszert, vagy a nagyobb erejű varázslatokat. - süketít meg újra egy pillanatra az égi háború - Valami irányítja ezeket az ízeltlábúakat. És tudjuk, hogy az erdő mélyén lakozik, de nem tudjuk, hogy pontosan mi. - teszi le a Fenrirt újra - A nagyobb csapatok feltűnő cselekedetei vonzzák a figyelmet, és az ellenintézkedéseket. Jelenleg nem áll rendelkezésre elég erő, hogy egy újabb frontot nyissunk. Minél kisebb létszámmal, minél effektívebben kell megoldanunk a problémát, miközben minél kisebb figyelmet vonunk magunkra. – magyarázatnak logikus, ám kissé fogszívós.
- Milyen egyéb információink vannak? - kérdeztem rá egyelőre csak ennyire, hiszen nekünk értékes, és munkánkat megkönnyítő adatból eddig nem sokat mondott. Sőt, ami azt illetti kifejezetten általánosságokban beszélt – nem túl meggyőző.
- De miért kellett ehhez még fenyegetni is minket, mind engedelmességgel tartozunk előljáróinknak. - mormogta a novícius. Eddig tartott összeszednie a bátorságát?
- A levél megfogalmazásáért nem én vagyok a felelős. Egyéb információkkal pedig nem rendelkezem. - állt fel a fotelből - Volt Önök előtt egy felderítő küldönc, ő nem jött vissza. Így hát nincsen információm a számukra több. - mondja, miközben komótosan az ablakhoz ér sétája közben - Úgy tűnik ma este nyugodtan alhatnak, de mindenek előtt, valamit még át kell adnom Önöknek. Az Egyház szolgáltatja, azt mondja kötelezően maguknál kell hordaniuk a küldetésük befejeztéig. -rak le az asztalra három láthatóan finoman kidolgozott keresztet, valamiféle kék megmunkált kővel a közepében.
- Tud valamit ezekről? - kérdezem késlekedés nélkül, majd föléjük hajolva kezdem el vizsgálni őket. Meglepő módon a kő egyáltalán nem ismerős, és az egészről csak annyit tudok megállapítani, mintha a belső része…folyékony lenne? Különös. És mégis mit jelent a nyugodt alvás? Nem lát ellenséget?
- Tehát van valami az erdőben, ami irányítja a pókokat, nagy, erős, oda kell mennünk és ki kell iktatnunk? - foglalta össze Gloria. Meglepően ismerős történet, ha a pókokat nem számoljuk, nem is értem mikor váltam inkvizítorból szörnyvadásszá. - Sophia nővér, kérvényezhetek további felszerelést az Egyháztól? A legegyszerűbb megoldásnak még mindig néhány hordónyi gyújtókeveréket látok és egy megfelelően nagy erdőtüzet.
- Inkább el kell fognunk vagy magunk mellé állítani, gondolom. - okoskodott a self. – És csak legutolsósorban kiiktani.
- Nem tudok semmit. - válaszol előbb nekem, majd anélkül hogy felé fordulna, a nővérhez is intéz néhány szót - Itt már nincs semmi más amit kaphatna, és nincsen idő kérvényekre se. - A kölyköt azonban megtiszteli a pillantásával, még ha a hangján nem is változtat, mondandója ellenére - Tévedésben él, vagy nem volnék érthető? Esetlegesen megszánná az eretnekeket? Nem hagyhatjuk élve. Öljék meg és égessék el, vagy akármi. De semmiféleképpen nem kaparinthatja meg dél se élve, se halva. - majd még mielőtt folytatná, újra helyet foglal - És hogy érthető legyen, megismétlem, mert látom nem igazán akarják megérteni. Azt a valamit, ami a pókoknak parancsol, öljék meg és a holtestét se engedjék délnek, hogy megszerezze. - ropogtatja ujjait.
Miért fordít ekkora nagy hangsúlyt a holttestre? Ha más ok nem is szólna amellett, hogy valamit nem mond el, már ez is elég lenne ahhoz, hogy felkeltse a gyanúmat.
- Az eligazítást ezennel elvégeztem. Feküdjenek le, és köszönjék meg a kocsisnak a nyugodt éjszakát. Holnap indulnak.
Kocsisnak. Aki kint maradt. Csakugyan ott van még? Felettébb rosszul érintene, ha nekem kellene a kocsit vezetnem visszafeleúton – hiszen a legjobb esetben a novícius addigra már nem fog élni -, ráadásul nem is volt rossz hajtó. Mindenesetre nem ő volt most a legfontosabb, hanem ez a bizonyos Sophia nővér.
- Ki adta a parancsot a renden belül? - kérdeztem ültömbe maradva. Mindeközben az elméjét is elkezdtem vizsgálni, hogy vajon mi lehet az, amire igazán vágyik. Egy Ordo Malleus taghoz nem meglepő módon, szinte letaglózott az a szintű vérszomj és gyilkolás utáni vágy, amit magában rejtegetett.
- Miért, mit csinált a kocsis? Őrt áll? - kérdezi naívan a novícius.
- Titkos. - válaszolja előbb nekem. Titkos: a legegyszerűbb és legátlátszóbb kibúvó, amikor nem tudunk elég gyorsan hazudni – tapasztalatból tudtam, még tacskó koromból. - A kocsist már csak az imáikkal érik el. - igazolta be a sejtésemet. De honnan tudta? Mindenbizonnyal akkor látott meg valamit, amikor az ablakon kinézett, még kicsivel korábban.
- Nem állt szándékában megmenteni? - kérdeztem elfojtott dühvel a hangomban. Ezúttal nem volt nehéz megjátszanom, hiszen semmi kedvem nem volt nekem hajtani a járművet. Most azonban ideje rátérni nyíltan arra, ami már egy ideje zavar. Úgy gondolom nincs értelme burkoltan és titkoltan közölni a dolgot, hiszen csak az időt húznánk – Titkos? Már elnézést nővér, de ahogyan a pecséteket, úgy egy egyszerű szent lángot is meglehet hamisítani…
- A kocsis… - kapott közben észbe a nővér is, és kirohant a házból, a novícius pedig követte. Utóbbit nem, míg előbbit kifejezetten sajnáltam volna, ha baja esik, ám előbb választ akartam a kérdéseimre.
- Legalább egy igaz ügyért adta az életét, és holnap teljes erőbedobással indulhatnak útnak. - kaptam meg. Logikus volt, és lehet hogy én se tettem volna máshogy, ám egy Egyházitól – még ha az Ordo Malleusból van is – nem ezt várná el az ember. Vádamra megemeli a szemöldökét, majd a székből felállva újra előveszi a pisztolyt, hogy simogatni kezdje. Nem jött rá arra, hogy már korábban se volt hasznos ez a módszer? - Ugye tudja Hagen Püspök úr, hogyha az Ordo Malleust vonja kétségbe, akkor az Egyházat és Istent vonja kétségbe? - próbálkozott.
- Ugyanúgy, ahogyan az, aki egy püspököt fenyeget fegyverrel. - mondom elég hangosan ahhoz, hogy a kintiek is meghallják, szükség lehet még a nővér gyógyítására, ha úgy alakul a helyzet. Ezután mosolyra húzom a számat, és ugyanolyan hangosan folytatom – Ám míg azzal ellentétben, hogy az én rangomról van bizonyíték, úgy az Ordo Malleus jelenlétéről nincs. - kelek fel végül én is, elvégre rosszul mutatna, ha legalább egy pillantást nem vetek a halottra – no meg talán nem is akartam tovább kettesben maradni vele a biztonság kedvéért. – Isten szolgái nem áldoznak csak úgy fel valakit a saját érdekükért. - tettem még hozzá, természetesen teljességgel az ellenkező állásponton helyt foglalva gondolatban.
Kint nem csak hogy a kocsis tűnt el, de még a lovak is megsebesültek első ránézésre – csodálatos. Gloriát is elöntötte a harag, az ajtóból visszafordulva emelte egyre feljebb és feljebb a hangját.
- Miért nem hívta be őt is? Tudta hogy ez lesz. MIÉRT NEM HÍVTA BE?
- Gondolom „nyugodtan” akart beszélgetni velünk és ő volt a biztosíték. Valahonnan tudta, hogy mi történik odakinn.
- Ön is inkvizítor, nem? Kérdezzen rá. Ha nem hiszi, használja a Confiteort. - csap át támadóba: törik a jég. - A kocsis nem tudhat erről az egészről, és Isten számára szent célt szolgált a halála, hogy minket a győzelembe vezessen. - sétálgat fel-alá - Csak a maguk fajta kezdők nem veszik észre az intő jeleket. - válaszol lenőzően a selfre.. Legalább egy dologban egy kissé igaza volt.
- Nem fogok rátámadni még a Confiteorral sem az Egyház egy szolgájára. - sétálok vissza nem csak az ajtóból, de a csapdából is, amit ezzel állított. Ezúttal abban a fotelben foglalok helyet, ahol ő ült korábban, annak a reményében, hogy megérzi: az erőviszonyok változtak. – Akkor hát miért ilyen kezdőket hívtak? - nevettem el magam arra, amit mond. - Ha Ön is megbízna bennünk, és elmondaná azt, amit erről az ügyről tud, ez az egész nem járna ennyi gyanúsítgatással, halállal, sőt, a munkánkat is effektívebben tudnánk végezni mindannyian. - mutatok kifelé, ahol egykor a kocsis várt bennünket.
- Semmit nem tud rólam… - bújt ki az önzőség a zsákból – rólunk! - intett körbe a self, majd elment becsukni az ajtót. Gloria ott imádkozik kint, jobb ha nem ragadják el őt is. – Honnan tudja, hogy elég volt azoknak ott kinn…a kocsis halála és ezáltal mi nyugodtan alhatunk? - kérdezte visszaérve.
- Az ittlétem folyamán rájöttem, hogyha valahol sikeres portyát tettek, akkor oda aznap már nem térnek vissza. - válaszol a lépcső karfájának támaszkodva. Hogy menekül. - És igen, nekem csak felületes információim vannak magukról. Én is csak parancsot követek, nem többet, és nem kevesebbet. - néz kifejezetten rám ennél a mondatnál - Azt, hogy miért önöket hívatták, előlem is titkolják. - Mégsem menekül, ezúttal az ablakhoz sétál tovább - Félreértés ne essék, én bízom Önökben, a levél is Önöket igazolja. De mivel a felderítő nagy eséllyel elhunyt, így hát én is információ híján vagyok.
Úgy tűnik megtört valamelyest, ideje volt tehát a lényeges kérdéseket is feltenni.
- Mióta van itt? Mire jött rá azóta, hogy itt van? - szegezem őket sorban neki. Miután felsoroltam a magamét, Gloria pillantását kezdem el keresni. Tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent neki a rend, ez pedig csak újabb „csepp” volt, a már egyébként is betelt pohárba. Pillantása is ezt igazolja, szemeiből csakúgy áradt a mérhetetlen harag. Végül mégiscsak megszólalt, sőt, fontos témát feszegetett.
- Hogy került a front ezen oldalára nővér, így egyedül?
- Három napja. - mondja leülve - Az én szerepem, hogy fogadjam Önöket, és egy biztos pontot tartsak fenn a találkának. Ottónak a felderítés volt a feladata, de neki már mindegy. Annyit tudtam, amennyit Ottó derített ki nekem. Mivel az én posztom ide kötött, én nem járkáltam el innen, csak megfigyeltem és őriztem. Nem tudok többet püspök úr, szóval hiába faggat. – fejezte be a hozzám szóló beszédet, majd Gloriára nézett - Nem egyedül voltam, ketten voltunk. Ottó eltűnt, és én nem mehettem utána, köt a parancs. - kezd el zavarában újfent fegyverével játszani, ám ezúttal a kard pengéjére esik a választása. Csak nem…megbánás? - Na meg persze tud más apácát, aki képes vigyázni magára egyedül egy ilyen zord helyen? Én voltam a megfelelő választás, így engem küldtek.
- Tehát összefoglalva. Van egy különös erdőnk, egy csapat pókunk, akiket valami irányít, és a semmiből fonalaink, amik megölték a kocsist és a lovakat. Utánpótlás nincs. Két Ordo Malleus tiszt, akik közül az egyik eltűnt, a másik pedig csak annyit tud, hogy nem támadnak a pókok kétszer egy helyen. Uraim, én a Cinderwaldra, a nekromantákra és Abaddónra szavaznék másodszorra is, ha lehetne. - dőlt hátra a fotelben, ahová időközben leült. Egyetértettem vele, hiszen ott a legnagyobb veszélyt is mindössze Jeroboám jelentette az elemzéseivel.
- Lehet, hogy igaza van nővér, de hát eddig is tudtuk, hogy nélkülünk nem igazán mennek előre a dolgok szörny ügyben. - mosolyog a novícius. Nem hittem volna, de ezúttal túl teljesítette magát: már a feladat első napján volt egy helyes megállapítása.

17 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Csüt. Jan. 24, 2019 3:21 am

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Eichenschild ostroma alatt megszokta, hogy mindenféle kellemetlen körülmények között is tudjon aludni, így eleganciaigénye némileg csökkent. Amíg a kastélya készült, az alatt is a fogadói ágyakkal kellett beérnie. A zajokra azonban mindig is érzékeny volt és az is maradt, így amikor harmok karistolják a tetőt, felriad és erősen összehúzza maga körül a takarót, mint egy kisgyermek, majd sóhajtva fordul másik oldalára.
Végre csak elérkezik a várva várt reggel. Meglehetősen kómásan, de használható állapotban ébred fel, és indulna, hogy megkeresse Damient valamelyik szomszéd szobában, amikor.. rájön, hogy ő nincs itt. Se Lux, se Hedwig. Hejj...
Mindenesetre valamit enni kéne, így fölpakolja magát kalandozóruháival, holdezüst tőrével, ékszereivel, összefogja a haját, hogy ne kelljen vele sokat bajlódni, és az étkezőhelyiségbe igyekszik
Amint az étkezőhelyiségbe ér, hamarosan megjelenik egy nyúzott és fáradt arcú Dieter is.
- Jó reggelt... - Hamarosan ki is derül, mi az oka zaklatottságának.
- Szerencsések, hogy van gyomruk ilyenkor enni. - a vámpírférfi nekitámaszkodik a falnak.- A Megrontottak megelőztek minket és igyekeztek éjszaka levadászni a pókok közül néhányat, szóval az irányítójuk valószínűleg fenyegetve érzi magát. Jobb lenne kihasználni, és rávenni, hogy hibázzon.
- Honnan tudod mindezeket?
Azért elég váratlan... hogy valaki csak így előtámolyogjon felébredés után, és olyasféle dolgokat osszon meg, amik ilyen jóstehetségre adnak okot. Megint csak rá  kell jönnie, hogy nem ismeri Dietert. Lehet, hogy ez valaha megváltozik, de az a csekélyke vérkötelék, mely közöttük van, még simán lehet, hogy hatalmas szakadékokat tartalmaz belső tulajdonságokat illetően.
Mindössze ennyi választ kap: - Rotmantel megérzés.
Fentről furcsa hangokat hall, igencsak erős felháborodást kifejezőeket és nem túl szalonképes szavakat. Majd azok gazdája is megjelenik. Borzasztó meglepő módon Crispin Shadowbane-ről van szó, és mit ad az ég, valami furcsa állatkísérője is van neki.
- Szépjóreggelt... majdnem, mintha még a Céhben lennénk - jegyzi meg.
- Eh, a Céhben meg van a magam kis helye és senki se zaklat...   - morogja komoran a holdcsókolt, és az alváshiánytól kialakult karikák a szeme alatt valahogy... nagyon nem illenek oda. Az egyébként teljességgel esztétikus és kisimult arcát - ami mondjuk gyakran gúnyos vigyorba vagy egyéb furcsa formákba változik - teljesen elcsúfítja a teljességgel... emberi és kellemetlen jele a kimerültségnek. Persze ettől nem lesz annyira kevésbé esztétikus... nos.. az esztétikán többet ront a tudat, hogy bérgyilkos. Ez a szó nem képes kimenni Mina agyából. Persze ez sok mindent fedhet, de sok jót nem, így valószínűleg ha több részletet tudna meg a dologgal kapcsolatban, se állna jobban. Na mindegy...
Majd szemügyre veszi a bérgyilkos nyilván nem túlságosan nagy kegyekben részesített kísérőjét. Egy macskának kinéző valami, az biztos, egy egészen édes kiscica, viszont három farka van, ami igencsak hamar ad jelt arról, hogy itt valami furcsa mágikus beavatkozás eredményének lehetnek szemtanúi a jelenlévők... - Nahát, ez meg mi a.... fura állatka, de hogy került ide? - Egész biztos benne, hogy elalvás előtt nem volt a sötételffel semmiféle állatkísérő.
- Felkeltem, aztán ez a dög már itt volt. Biztos valami kóbor dög. A cicusok imádnak engem. - Hogy vajon ez a megjegyzés egy utalás akart lenni az olyasféle cicusokra, akik inkább két lábon járnak és beszélni is tudnak, vagy valóban állatokról volt szó csupán, talán sose fogja megtudni. Crispint ismerve mindkettőre lehet esély.
Kintről lovak patájának zaja hallatszik, egyébként eső csatakolja ütemes zajjal az épületet. Kerekek nyikorognak, egy hintó állt meg az épület előtt. Jaj.. hintók... Rotmantelek... ez a nap kezd furán kezdődni. Vagyis... kezd kezdődni? Mindegy is, fura. Túlságosan rossz emlékeket idéz fel ez a két dolog, vagyis igazából a Rotmantelek jelenléte már elég ahhoz, hogy aggódni kezdjen. Túlságosan jó tapasztalatai nem voltak velük.
Ja igen, hogy Dieter is egy közülük. Ezt valahogy sosem tudatosítja, amelyre emlékszik, az az, hogy az ő családjához is kötődik, bár nem jobban, mint Mina maga. Mégis, ez azért... csak számít valamennyire.
A sötételf ételt tuszkolt a szájába, de ez sem akadályozza meg abban, hogy közlendőit artikulálni próbálja, közben morzsák miriádját hullajtva szerteszét.
- Tárfaffáfunk fan...
Közben a cica is kap az ételből. Mina meg önkéntelenül felkuncog. Meg kell hagyni, édes látvány. Már a cica. Is. Francba kell mindenféle rossz embereknek és másfajúaknak ilyen aranyosan viselkedni néha. Bár... az élet nem lehet egyöntetűen fekete, csak be kell színezni azt valamivel.
- Na de három farka van... biztos valami mágikus..- jegyzi még meg, a cicát nézegetve. Aranyos kis állat, ám furcsasága miatt kissé ódzkodik tőle.
- - Hát, valóban mágikus. Csak úgy előhúztam egy cuki kis dobozból, az igazat megvallva. Kíváncsi vagyok, hogy mi ez a lakat és a kulcs nála, de majd későbbre hagyom.
A cicát sokáig tárgyalhatnák még, ám ekkor nyílik az ajtó és belép az, aki a hintóban volt minden bizonnyal. A drága megbízójuk. A kedves és szimpatikus Rotmantel ismét úgy néz végig rajtuk, mint egy förtelmes szedettvedett csürhén. A véleménye mondjuk annyira nem érdekli Minát.
Szeme sarkából Crispinre sandít. Kétlem, hogy egy Rotmantelt elriasztanak az ilyen fellengzős szavak - gondolja magában, de meg se mukkan. Hirtelen megrémül, majd ellenőrzi, hogy a bizonyos papírdarab nála van-e. De nála.  Csendben várja a válaszokat.
- Akkor hát mikor szándékoznak indulni? Tudják rengeteg dolgom lenne még... - kérdi fellengzősen, úgy hatszáz méter magas piedesztálról figyelve a társaságot gondolatban, miközben fogai közül kipiszkál valamit. Mina próbál nem rosszul lenni és visszafogni arcizmait, hogy azért túlságosan ne mutassák a megvetés jeleit. Márpedig azt nehéz. A megvetést nehéz visszafogni...
- Jó reggelt. Részemről bármikor.
Crispin újfent, szokás szerint bizonyítékát adja beszédkészségének, muszáj most is megmutatnia, megcsillogtatnia tudását. - Épp stratégiai megbeszélést folytattunk. Nagyon fontos kérdéseket döntöttünk el, amelyek nagyban befolyásolhatják a küldetés sikerességét és egyben redukálják a feladat elvégzéséhez szükséges időintervallumot. - Szeme sarkából Crispinre sandít. Kétlem, hogy egy Rotmantelt elriasztanak az ilyen fellengzős szavak - gondolja magában, de meg se mukkan. A sötételf ekkor hozzájuk fordul csak.
- De ja, előbb-utóbb el kell indulnunk az erdőbe is. Bármi ötlet, hogy ezek a cetlik mire valóak?

Hirtelen megijed, és ellenőrzi, hogy elrakta-e a cetlit, de igen, megvan, hála az égnek. Meg a memóriájának, főként.
- Most. Azonnal indulunk. - teszi le voksát a gyors akció mellett Dieter. Ami amúgy támogatandó. Azután se kell már nézniük ennek a szép férfinak a pofázmányát, amint koszt turkál ki a fogai közül. meg talán Crispin is felrázódik kissé, meg mondjuk Mina sincs épp legaktívabb állapotában. Ám ennél jobban úgyse lesz, ha egy fogadóban maradnak, nyilván.
- Ohhó tényleg? - vigyorodik el Heinrich rókaszerűen és gúnyosan, majd oldalra fordul és karjával kifelé int az ajtón. A francba, ez a vigyor is ismerős. A nevük is hasonló, a nézésük is... ebből jó nem sülhet ki. Bár Erich von Rotmantel nem utasította őket arra, hogy a szörnyikéket kiirtsák. Kivéve az egyet, amellyel csatázott. Mondjuk annál se az volt a cél, hogy legyőzze, valószínűleg.. - Hát akkor, nem állnék az útjukba.
Crispin cicája felborzolva a hátát fúj a vámpírra. Kezdi szeretni ezt a macskát, és egyetérteni az ízlésével. Nem, nem tudja  most elfojtani a mosolyát...
- Üüüügyes....valami. Fiú leszel, mint Dracon is. Bár ki vagyok én, hogy ilyen társadalmi és nemi identitási kérdéseket erőltessek rád... - dicséri gazdája is az állatot. - Uram, a csapata készen áll... - közli még, miközben újratölti vízkészletét. Ez nem rossz ötlet.
Az állatnak jó érzéke lehet, ha már szagról megmondja: valami nem tiszta ezzel az élőlénnyel. - Egyébként lány lenne?- kérdi a holdcsókoltat, elgondolkozva nézegetve a cicát. Amilyen fura szerzet, lehet, hogy egyáltalán nincs is neme. Talán ez nem is egy rendes állat. Vagy valami kísérlet.
Eh. A kísérletekből sok lesz mára.  Indulásra készen vár, vagy megy, ha a többiek elindultak.
- Többek között ezért nem lennék sosem katona. Nem tudnám megszokni ezt soha. Induljunk, tegyünk pontot ennek a végére mihamarabb. - mondja Dieter Cyne-nak, majd ő is összeszedi felszerelését, táskáját, melyben csomó olyan dolog van, amelyekről Mina nem tudná megmondani, hogy pontosan mire jók, valamiféle orvosi kellékek. Reméli, nem lesz rájuk szükség...
ELindulnak hát, maguk mögött hagyva a fogadót. A falucska úgy viselkedik most, mint bármely másik falu tenné. Emberek járnak-kelnek, arcukon a hétköznapok fáradozásával vagy éppen örömével, és ahogy rájuk tekint, majdnem irigyli őket, akik csak közönséges polgárok, nem pedig kalandozók, akik felesküdtek arra, hogy a világot irtó szörnyűségeket majd eltüntetik innen.
Vagyis igazából... most tulajdonképpen zsarolva lettek, hogy jöjjenek ide, Mina leveléből legalábbis erre lehet következtetni. De egyébként szívesen segít a népnek, ilyen pókproblémában is, a legtöbb nehézséget saját maga választotta, mint péáldául az ostrom, hmm...
Hamarost ismét visszatérnek ahhoz a szép látványhoz, mely kettősüket már előző este fogadta. Így a.... hát éles napfénynek nem nevezhető, de a felhőkön valamelyest átszüremlő világossággal kiemelve még csodálatosabb látványt nyújtanak.
Az Armaros szóra felkapja a fejét, és megborzong kissé. Hogy még nem is titkolja az átkozott... Mondjuk én beszélek, de akkor is.
- Van ilyesmire időnk? Mármint... sietnünk kellene. - Kérdően-óvatosan Dieterre tekint. - Elmondod, mit láttál pontosan?
Crispin, mint már a hely ismerője, magyarázatba kezd. - Azok a hálólándzsák vagy mik nem éppen nyújtanak biztató jövőt elénk nézve. Thomas testét pedig itt vonszolták el - mutat egy irányba.- Tehát az irány egyértelmű. Ja, és Dieter doki: én se szívesen lennék katona. Túl sok a kötöttség, meg túl sok a beképzelt barom, akit vezetői státuszba emelnek. Meg én a katona humor helyett inkább az akasztófahumort preferálom.
Mina ugyan nem tudja, hogy e kettő mióta nem fedi egymást, de most inkább talán nem a humorról értekezik, mert körülbelül mindenki sokkot kap a pókok látványától.
A kultista csak ennyit mond: - Armaros, kegyelmezz.
Az Armaros szóra felkapja a fejét, és megborzong kissé. Hogy még nem is titkolja az átkozott... Mondjuk én beszélek, de akkor is.
Majd Jonathan újabb ötlettel áll elő: - Mi lenne, ha felboncolnánk őket? Tudjátok... Nem tűnnek túl... Természetesnek.
- Van ilyesmire időnk? Mármint... sietnünk kellene. -
- Ízeltlábúakat nem érdemes, sajnos semmit nem tudnék meg belőlük. - válaszol a testekhez legjobban értő, Rotmantel tagja a csapatnak, majd az üvegszerű pókhoz lép és vizsgálni kezdi. - Ez valami különleges lesz. Vezető, vagy forrás. - Fogalma sincs, hogy ez pontosan mit jelenthet. Bár nem is neki volt az a fura álma, talán annak fényében többet értene.
Kérdően-óvatosan Dieterre tekint. - Elmondod, mit láttál pontosan?
- Van egy adottságom... bár inkább átok. Ha akarom meg tudom álmodni a körülöttem történő tragédiákat. Láttam alakokat, ahogy rettegnek a pókoktól, láttam egy férjet, ahogy megüti a feleségét, egy másikat, amint retteg egy kitines kéztől. De legtöbbet egy Megrontott szemén át láttam, amint valószínűleg az erdőben pókokra vadásznak. Előkészíthették nekünk a terepet, felzavarhatták a pókok irányítóját, ami lépéselőnybe juttatott.
Együttérzőn és szörnyülködőn ráncolja meg a szemöldökét. - Azoknak a borzadalmaknak a szemén...? Részvétem. Iszonyú lehetett.
Eszerint Dieternek is vannak furcsa és különleges képességei. Reméli azért, hogy nem minden éjjel álmodik ilyeneket.
Dieter ezek után valamiféle anyagot gyűjt a pókból.
-  Már attól sem lepődnék meg, ha ezek is Megrontottak lennének.
- Hát maga is találkozott már velük, Jonathan? - úgy tűnik, mindenkinek kellő oka lesz most a bosszúra. Már amennyiben fel nem falják őket.
- Van valakinél fecskendő vagy egy üvegcse? - kérdi a doktor.
- Fecskendő és üvegcse is, doktor. Tegnap már gyűjtöttem mintát a lándzsából és a pókból is, bár gondolom a friss minta jobban használható - Nocsak. Valaki milyen naprakész.
Fecskendő. Brr. Hajlamos elfelejteni, hogy Dieter is egy Rotmantel... Kétségkívül ő a legpozitívabb személyiség mind közül, akivel életében találkozott.
- Köszönöm. - Azzal a fecskendőbe szív egy adag valamit az ízeltlábúból.
- Kifejezetten undorítónak tekintem az ilyen lényeket... - jegyzi meg Crispin, majd az erdő irányába indul el. Hát jó... csak nem esik baja, ennyi idő alatt.
- Láttál már ehhez hasonlóakat? - kérdezi Dietert, bár már viszket a tenyere, hogy bevonuljanak abba az erdőbe. Na de nem egyedül, kizárólag csapatostul...
- Még soha. - rakja el az üvegcsét, majd feláll. - Azt hiszem ennél többet nem tudunk meg itt. Innentől minden lépés élet és halál között dönthet, így csak óvatosan. - mondja a két társának, aztán Cyne után indul. - Észrevett valamit?
- Semmi bíztatót, Herr Dieter, semmi bíztatót. A pókhálók, ahogy sejthettük, egyre sűrűbbek lesznek, ahogy az erdő belseje felé haladunk. Nem csak hogy az előrehaladásunkat lassítják le, vagy akár blokkolják, de egyben lehetőséget nyújt a pókoknak, hogy rajtunk üthessenek. Egy talajszinten haladó nagy dögöt könnyű észrevenni. Egy dögöt, ami a fejünk felett lógadozik a hálóin...az már egészen más tészta. - csóválja meg a fejét a self.
- Crispin és én tudunk tüzet használni, az.... meg kell, hogy sebezze őket, igaz? - nézelődik és nagyjából bárkitől elfogad választ, aki valamennyivel többet tudhat a spéci bestiákról, mint ő. Hmm.. ha Dieter képes volt Árnytűt idézni, akkor biztosan Éjlángot is tud.
Az említett közben a kicsi kulcsot beleilleszti az állatkája nyakán levő kulcslyukba. Mármint nem az állat nyakán van, hanem a nyakörvön, ami az állat nyakán van...
- A városban talált tetemekből ítélve bármilyen konvencionális módszer képes megölni őket, még a Megrontottak harapása is. A vezetőjük már más kérdés. - azzal unokatestvére be is lép a sötét erdőbe. - Figyeljenek a két oldalra, herr Crispinnek igaza van, a magasság sem akadály nekik. Ha bármilyen mozgás támad a fák közül... Nos, önök mind értik a dolgukat, hiszen ezért vannak itt.
Aha, meg mert kaptam egy rohadék zsaroló levelet... Hm. Talán vissza kellene vennie az agresszióból. De akkor is...
Bár Dieter elindult, Crispin még a lakattal babrált, és ekkor nagyon furcsa dolog történik...
Hatalmas erők szabadulnak el, s Mina szívének dobogási sebessége hirtelen az egekbe szökik. A macska... elkezd átváltozni. Mágia parázslik át a levegőn, és a cicuska mérete megnő, olyannyira, hogy mindük fölé magasodik, és az aranyos kis állatkából hirtelen egy tekintélyt parancsoló, hatalmas szó szerint nagymacska lesz belőle. Egy pár pillanatig retteg, hogy a macska egy gusztustalan Megrontottá fog változni, de nem... egy hatalmas, gyönyörű valamivé vált.
- Mindenki nyugodjon meg.... - rebegi halkan a cicus gazdája - akit egyébként a mágikus erő jelentősen hanyattvágott, a lökést pedig a többiek is érzékelték, minden bizonnyal, mert Mina tette, és ha a többiek is olyan messze voltak, mint ő, akkor kellett nekik - olyan furcsa hangon, hogy nem lehet tudni, hogy a félelem, vagy a tisztelet tette-e ilyen halvánnyá, de ritkafajta egy hang ettől a személytől, az biztos.
- Mi a büdös fasz? - csípi magát karon a kultista. Sose értette ezt. Ha valaki álmodik, és megcsípi magát, hát... ha álmában csípi meg, akkor sokra nem megy vele, hisz ugyanúgy álmodik tovább. Ha valaki kívülről csípné meg, akkor talán felébredhetne, de így.,...
- Szóval... Ez mi a picsa? - szűkíti le ismét az értelmezési kört, vagy... nem...
Mina nem tudja, hogy a látvány, vagy a közönséges káromkodások, amelyet elsütögetnek mellette, sokkolja jobban, de inkább időzik az állat - vagy mi ez - látványán, enyhén tátott szájjal, mintsem társai romlott igényességére figyeljen. - Nem semmi lehetett az a doboz, Crispin... - Eszébe jut, hogy lehet, neki is van egy olyanja. Ki kéne nyitni. Ezek után kíváncsi, mit találna benne.
Crispin előrelép és megpróbálja megcirógatni az állatot.
- Hát, erre azért én se számítottam, Mina és Herr Dieter. Johnny, bemutatom neked Fark-úrt, a családom új tagját. Ha jól sejtem, valaha elátkozhatták a macskát és ez a lakat tartotta őt a varázs uralma alatt...vagy egy olyan helyről lett előrángatva, amiről nekünk még csak fogalmunk sincs. Veronia különös hely és az Yggdrasil-nek sok levele van... - hangja szinte teljesen elhalkul, puszta suttogássá válik csupán.
Elbűvölten nézi, ahogy Crispin úgy látszik, megtalálta a közös hangot az élőlénnyel. Most már tetszik neki. Meglátta benne a szépséget, mint a természet része és valahogy hozzá tartozónak érzi. - Yggdrasil...? - kérdi halkan. Ismét egy olyan tünde dolog, amelyről nem tud, vagy... az eddigiek alapján lehet, hogy az igazság egy szelete, melyet szívesen ismerne, de még nem teszi.
- Azt hiszem, hogy van egy feladat, ami még vár ránk.
- Nos, Fark-úr... - Jonathan elővesz egy tojásnak kinéző valamit. Várjunk. Látott már ilyet. Amikor azt a tengeri szörnyet, kígyót kellett elintézniük, Gerardnak volt egy ilyenje, és... - Engedd meg, hogy bemutassam Mitugrászt.
A tojásból ekkor meg is jelenik a várva várt nyuszi. Egy óriásnyúl. Pontosan ilyenen  közlekedtek. De... egy óriásmacska és egy óriásnyúl egy helyen... ennyi gyönyörűséget egyszerre...
Mitugrász?! - Ilyen aranyos név elő tud jönni az agyából? Most meglepett, Jonathan. Üdv, Mitugrász - majd felnevet, ezen a néven muszáj. - Na jó... - előkotorja táskájából az ő lila szalaggal átkötött fekete dobozkáját, majd vesz egy nagy levegőt, és kinyitja. - Valami ilyesféle helyen lakott Fark-úr is, igaz? - kérdi, ahogy kicsit félve belenyúl a dobozba.   Egy furcsa gömböt vesz elő, melyen három gomb található. Egy rejtély, megint... remek.
Crispin kezét picit megkapná a macska, úgy látszik, nem nagyon akarja, hogy hozzáérjenek. - Oké, tehát nincs simi-simi...
A macska azonban valami másra is haragszik, ami a hátuk mögött van... amerre csak Dieter néz egyelőre.
- Mina, te menj a hátam mögé. - utasítja a sötételf. Remek.... ennyit az idillről. Sóhajtana egyet, de túl feszült ahhoz, hogy csak úgy sóhajtozzon. Holdezüst tőrét előkapja - még mindig fura, hogy ilyen fegyvert fog a kezében, még ha nem is hagyományos célokra, többnyire - és hallgat Crispinre, csak tudja, mit akar. Jonathan pedig hátborzongató mód adja tudtára a világnak, hogy kinek vagy minek is adta el a lelkét, hiszen csápok nőnek ki a hátából, amelyekkel el is kezd szaladni a legközelebbi fa felé...
- Kettőt meg tudok állítani... asszem. - próbálkozik leggyakrabban használt és legjobban bevált kombinációjával, de nem nagyon tudja kitapogatni, hogy melyik mágiaaura lehet ellenségé, mert ugye a macska is egy elég nagy koncentrációt tartalmaz...
Dieter pedig bejelenti a már mindenki által sejthető tényt: - Látogatóink érkeztek.
Ekkor nagyon hirtelen egy rakás valami repül feléjük, és.. a hangokból ítélve sajnos néhány túl jó helyen talált...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

18 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Jan. 28, 2019 2:53 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Nem sokat aludtam az éjjel, azt vártam, hogy mikor viszi el a vihar fölülünk a házat, vagy gyújtja fel egy villám, vagy mikor mászik be egy pók az ablakon, így aztán elég nyűgösen keltem reggel. Kis hidegvizet lögyböltem az arcomba, aztán kibotorkáltam az első szobába. Az idő legalább némileg javult és elláttunk az orrunknál tovább, bár még mindig szürke fellegek takarták a napot.
- Reggelt! - böktem ki a nagyszobába éjszakázott Sophia-nak, aztán nekiálltam nézni valami reggelit.
- Reggelt! – biccentett vissza a karikás szemű lovagnő.
Hamarosan feltűntek a nem sokkal kevésbé nyúzott többiek is.
- Jóreggelt. Imádkozzunk, utána készítek reggelit mindenkinek.
- Dícsértessék. morogta az inkviztor atya.
Ahogy Gloria megjön csak biccentek felé, örülve, hogy nem nekem kell a kajával bajlódni. A tűzhöz indulnék, hogy rakjak rá, de az imát természetesen megvárom.
- Öhm önnek mindig olyan fura kék szeme volt? - áll fel a szemét dörzsölve, mint aki kísértetet lát, a lovagnő a székből, és a fegyverén pihenteti az egyik kezét.
Sophia szavai után én is a szemébe nézek a nővérnek és felszalad a szemöldököm.
- Mi van a szemeddel? - kérdezek rá aggódva, mert bár amúgy is kék szeme van, de jobb megfigyelés után látszik, ahogy kis kék fények motoszkálnak a lány íriszében. belülről kifele haladva megjelennek, és eltűnnek.
Hans atya Sophia előtt ér a nővérhez és vizsgálni kezdi a szemét, majd előveszi a füstölőjét és begyújtva meglengeti körülötte
- Jobb biztosra menni. – jegyzi meg.
Gloria azonban értetlenül néz ránk.
- A szemem? Én csak....... Hozza. – lép oda az atyához, hogy jó mélyen beszívhassa a füstöt.
De nem történik semmi, Gloriára nincs semmi hatása.
Megdermedtem, amikor az inkvizítor a füstölőhöz nyúlt és önkéntelen a Bibliához kaptam, inkább Gloria nővér védelmében, mint ellene, de végül nagy megkönnyebbülésre nem lett baj, ami azonban nem magyarázza a változást a szemében.
- Csere? Milyen csere? Mire? – szólal meg aztán meglepetten, majd ránk néz. - Kinyitottam egy varázsdobozt. Hátha segít. – mondja tágra nyitott szemekkel, melynek mélyén az őszinteség tárul elénk.
- Valami pedig van veled, mert mi nem emlegettünk semmilyen cserét. - kapok észbe, hogy bizony talán mégis beleköltözött valaki vagy valami. - Hallasz valamit? - húzom elő végül mégis csak a Bibliát.
Az atya közben körbejárja a füstölővel a nagyszobát, miközben Sophia nővértől kérdezősködik.
- Volt példa bármi hasonlóra?
A kör végeztével visszatér a nővérhez és láthatóan nyugodtabban, de ő is előhúz egy dobozt.
- Ezt? – mutatja fel, én meg értetlenül nézek ki a fejemből, de az atya már reagál a furcsa szavakra is.
- Kérem jegyezze meg mit hall, és tudassa velünk is. Ezt vegye el. - húz elő egy ékszert a zsebéből  és adja Gloriának - Ha bajba kerül, vagy fél, megérzem majd.
Sophia közben csak a fejét vakargatja, ahogy a doboz és Gloria között vacillál.
- Ha a füstölő nem bántja, akkor jelenleg még nem kell elhárítani a veszélyt. – ül vissza a helyére eldöntve magában a kérdést.
A nővér is összeszedi magát és először felém bólint.
- Igen. Annyit mondott, vagyis inkább kérdezett, hogy "- Veszély? A csere szükséges? ". Nem tudom ez mit jelent.
Az atya által mutatott doboz látványára azonban felregyog az arca.
- Igen, pontosan ilyen! Önnek is van? – majd elveszi a felé nyújtott ékszert. - Köszönöm... – akasztja azonnal a nyakába, semmit nem kérdezve, én nem lennék ilyen bátor azzal, amit ad.
- Mi ez a doboz? - kérdezem meg én azért gyanakodva, mert úgy látszik mindenki elég könnyen tudomásul veszi, hogy a nővér szemében mocorognak valamik és valaki beszél a fejében. - Csak nekem ijesztő, hogy valaki belemászott Glória nővér fejébe? Még ha nem is démonféle? - fújok kissé frusztráltan még mindig szorongatom a Bibliát.
Nagyon remélem, hogy tényleg semmiség az egész, mert a nővért nagyon kedvelem, inkább azt kívánva, hogy az atyába költözött volna valami és akkor jól beverhetném a képét.
- Veszély? Csere szükséges? – gondolkozik Hans atya az előbb mondottakon, mintha csak megrágná a szavakat, de végül annyiban hagyja és inkább eloltja a füstölőt.
- Sok csodára képes ez a doboz, és eddig mind vagy haszontalanok voltak, vagy az életemet mentették meg. Engem is aggaszt, de egyelőre nem tudunk mit tenni. Sophia nővér, mi lenne a következő lépés? – tér át a gyakorlatiasabb feladatokhoz.
- A tegnap este felvázolt feladat elvégzése. - mondja a megszólított röviden, és tömören, de még azért hozzá fűz valamit. - De én sietnék a helyükben, a nappal a mi világunk, de az éjszakát ők uralják. - érkezik a figyelmeztetés tőle.
- Időnként kinyitom és mindig más van benne. Már bevizsgáltattam, de senki sem tudta megmondani, hogy egészen pontosan milyen tárgy, de nem szentségtelen így engedték, hogy megtartsam. Engem is megijeszt persze, de ha segít.... Remélem kiderül mit tud az ajándéka. – mondja még a nővér Johannes-nek, de aztán ő is a nap egyéb dolgaira tér rá.
- Először együnk. Éhes gyomorral nem lehet koncentrálni. De akkor nem főzök, beérjük hideg élelemmel.
A nővér magyarázata megnyugtató valamennyire és ha ő nem izgul, akkor én sem fogok, így leeresztem a Bibliát és nekilátok a reggelinek, hiszen a feladat előttünk áll.
Miután mindent ellenőríztem, hogy meg van e, felálltam, csatlakozva a már útra kész nővérhez.
- Részemről indulhatunk.
Az atya lép mégis először az ajtóhoz.
- Mehetünk. – bólint a nővér.
Én sem húzom az időt, még ha a hátam közepére sem kívánom a kinti hideget és nyirkosságot. Gyorsan és fázósan húzom össze magamon a köpenyem.
- Legalább nem zuhog, de az erdő nem lesz kellemes, a szörnyekről már nem is beszélve. - dünnyögtem.
Az atya szemét összehúzva kémleli a tájat, mint aki képes átlátni a ködös permeten, ami az égből hullik.
Egy olyan öt perc séta után, el is érjük az erdő szélét.  Az erdőben a hálók annál sűrűbbek, minél mélyebbre tekint az ember, és annál kevesebb fény jut be.
Nem sok kedvem van bemenni ebbe az erdőbe, ahol bazi nagy pókok grasszálnak és olyan pókhálókat szőnek, hogy ha belegabalyodnánk, talán még a kard is nehezen vinné.
Na, de ez a feladat! Kis bizonytalankodás veszi kezdetét az erdő szélén, hogy merre is menjünk, így én is bőszen meregetem az éjjellátáshoz alkalmazkodott sötét elf szemem és mintha.....
Egy a levegőben lebegő vagy függő valami………, de nem látni felfüggesztést………, fekete vékony nyúlványokkal tarkított koponyának tűnik, az út kellős közepén, olyan két méterre a földtől.
- Ott, arra! - mutatok a baljós előjelnek tűnő jelenségre. - Ott lóg egy koponya......vagy valami hasonló. Arra kanyarog az út is.
- Jobb híján nem tudunk mit tenni mint megnézni. Óvatosan, nehogy belegabalyodjunk a hálóba. Ha lehet, hozzá se érjünk. – jelenti ki Johannes atya és megindul befelé.
Ahogy azonban haladunk befele, úgy egy húsz méter után, már nemigen lehet a földön se elkerülni a hálókat, bár nem is olyan ragadósak, mint gondoltam először, de azért ahogy lehet kerültem az érintésüket. Ám a mostanra negyven méterre lévő koponya hirtelen emelkedni kezd az erdő hálóval tarkított lombja felé és megesküdnék rá, hogy lábai vannak, mint egy.......póknak?
- Ez....egy pók. - rázkódom meg undorodva és előkészítem a Bibliát a köpenyem alatt. és a nővér mellé lépek, mert eléggé elveszettnek tűnik. - Én jobban látok, ha baj van igyekszem időben szólni. Ez a pók a lombok közé kapaszkodik és olyan, mint egy koponya lábakon, de azért nem árt a lábunk elé is nézni, mert a hintóból látott valamik a földben tűntek el...... - jegyzem meg.
- Novícius, koncentrálj a fejünk fölé és magunk elé, jobban látsz a sötétben. Gloria nővér, maradjon köztünk, és figyelje nem e próbálnak meg bekeríteni minket. Én nézem a talajt. Lassan haladjunk, és próbáljuk meg kivenni mégis mi ez a lény pontosan. – sorolja az utasításait, majd a kezét a kardmarkolatára helyezi.
- Maradjunk egymáshoz közel, nehogy a nyakunkba essen valami. – bólint a nővér, miközben mágikus védőfátylat idéz körénk.
Bár nem szíveljük egymást az atyával, de vészhelyzetben nem kockáztatom a biztonságunkat holmi ellenkezéssel - azt majd más alkalommal. Na meg épp eléggé verték belém a rangbéli különbséget, hogy önkéntelenül is alávessem magam a parancsnak, ami ráadásul most egyáltalán nem ostobaság, az atya gyorsan és jól méri fel a lehetőségeinket.
Bólintok én is és szemmel tartom a fák lombkoronáját és közben az előttünk lévő utat is.
Hamarosan élesen vág a szemembe egy foltban a feltűnő napfény, ami sűrű pislogásra késztet, hiszen erőltetve használom a látásomat. Azért még teljesen jól látom a halmokban álló nyolclábúakat.
- Előttünk egy tisztásféle és rengeteg döglött pók. Vajon mi ölte meg őket? - teszem fel a lényeges kérdést.
Közelebb megyek, de nem lépek ki a fényre egyelőre csak próbálom kivenni mibe döglöttek bele.
- Alattunk is futnak a pókhálók, időnként pedig valamiféle kékes hullám fut át rajtuk. Hasonló mint a nővér szemében, csak halványabb. – adja a tudtunkra az atya, amit ő látott meg, miközben ő is gyanakodva fürkészi a tetemeket. - Közelítsük meg.
- Úgy tűnik valaki rajtunk kívül is harcol itt. De délen vagyunk így kétlem, hogy a barátaink lennének. - kezdi el vizsgálni az egyik üvegszerű testet Gloria bátran.
A szemem azért a környéken tartva, - bár eléggé romlott a látásom hatásfoka a napfény miatt, - én is a pókokat vizsgálgatom.
A nővér felvetésére bólintok, bár nem hiszem, hogy a déliek jártak volna itt.
- Ők nem .....bunkósbotot használtak volna....ezeknek nincs kard vagy nyíl ütötte sérülésük. – lépek az egyik furább jószágtól a másikig. - Olyan, mintha valaki fantáziája elszaladt volna ezekkel a pókokkal, nem? - nézek a többiekre kérdőn.
- Valóban, ők nagy valószínűséggel nem tompa fegyvert használtak volna, ráadásul szinte sehol egy vágás. – ért egyet a felvetésemmel Hans atya a tisztást körbevevő fákat vizslatva.
- Menjünk tovább. – javasolta végül a nővér, befejezve a vizsgálódását.
- Várjunk csak! - guggoltam le én viszont az egyik pók mellé és néztem meg közelebbről, aztán egy másikat is. - Talán másik csapatot is küldött észak? Mintha golyó ütötte lyukak lennének egyik-másikon.
- Talán Ottó volt az, akit Sophia emlegetett. Nézzünk körül nem találunk e valahol holt testet, vagy fegyvert. – veti fel az atya.
- Ennyi pókot egyedül nem tudott volna lelőni. - csóváltam meg a fejem, mert ez eléggé elrugaszkodott ötlet volt az atya részéről véleményem szerint. - Ettől még lehet, hogy a hullája itt van valahol, de ha halott már nem segíthetünk rajta és jobb, ha megyünk, mert ha a pókvezért ellopják előlünk, akkor nem hiszem, hogy megdicsérnek minket.
- Nem tudjuk milyen erősek a pókok, sem azt hogy mire képesek. – magyarázza Johannas az igazát. - Azonban ha megtaláljuk, úgy talán megtudunk valamit.
Azonban, akár mennyire is érdekesek és változatosak ezek a nyolclábúak, azért jobb lesz odébb állni, fogadtam meg a nővér javaslatát.
- Gondolom kövessük tovább az ösvényt? - nézek körbe keresve, hogy merre van a folytatás.
Látok egy szűk csapást, ami nagyjából az erdő belseje felé vezet.
- Mindenesetre induljunk el a csapás mentén, jobb híján. Figyeljünk ugyanúgy ahogyan eddig. – határoz megint az atya, aki szép alattomban átvette a vezetést.
El is indulunk mindannyian a fátyol védelmében, mikor…….
Azonnal felkapom a fejem, ahogy bevillan valami fehér a látóterembe és megdöbbenve látom, hogy a nővér által ránk borított mágikus védelem elkezdi megadni magát, kezd felszakadozni.
Hátra nézve, az erdő szélén a fehér hálóval benőtt növényzetbe szinte beleolvadva nyolc fehér pókot pillantok meg, akiktől ez a támadás ered.
Nem látom a többiek mit kezdenek, de én nem habozok, az ujjaim már a Bibliám lapjai közé csúsznak és máris a legközelebbi pók felé fordulok, aki a pajzsunkat fenyegeti.
- Saxra Lux!
El is találom az egyik pók lábát, ami leszakad. Ám valami kavargó hálót szőnek a többiek, amiből megint csak pókok tűnnek elő.
- Próbáljunk kijutni innen, egyenként nem boldogulunk velük, főleg, ha olyanok, mint a hidra, egy elpusztul kettő lesz belőle. - kiáltom a többieknek és nem nagyon érdekel, hogy ki hallja meg és, ahogy a nővér is, én is a pisztolyommal veszem célba a következőt, remélve, hogy egyként mozogva előre törhetünk az ösvényen.
- Próbáljunk meg előretörni. – javasolta már szintén pisztolyt rántva, az atya..
Ha nem szorongatnának a pókok, valószínűleg ugranék egyet a kék villámra, fel is kiáltok, mert az előbb ott még Gloria volt, de most csak nagy köd, amiben alig tudok kivenni valamit, és amit látok az sem egy női, hanem egy nagytermetű férfi alak, akiből viszont a nővér szeméhez hasonló kékség árad. Nem nézegethetem azonban sokáig, mert valami dárdaszerűség kócolja össze a hajam. Észbe kapva gyorsan leguggolok és arrébb is gurulok.
- Engedélyt kapok a támadásra? – dörmög egy hang.
Az ismeretlen beszédét értetlenül hallgatom, miközben igyekszem újra tölteni a pisztolyom, hogy a maradék nyolclábúakat is kinyírhassam.
- Ki a fene ez? - kérdezem, bár most egyelőre az a lényeg, hogy remélhetőleg nekünk segít. - Gloria nővér? - fürkészem fél szemmel a ködöt.
- Gyógyíts meg! – kiáltja közben az atya felém nézve és a pisztolyát puskára cserélve, le is lőve egy dögöt.
~ Most persze jó vagyok, mi? ~ pillantok fél szemmel Johannes felé, látva, hogy vérzik az oldala. Arrafelé húzódom, de nem vagyok hülye, hogy csapot-papot ott hagyva, önfeláldozzak, csak megfontoltan…….
A ködből előre rohamoz egy nagydarab alak a pókok irányába, míg a pókok csak készülnek hogy újra lőjenek.
Mivel a nővértől nem jön válasz, erősen aggódom, de valaki azt a fickót ott csak ide varázsolta és én próbálom összerakni a kék fényt, meg a történteket. Persze csak amennyire időm engedi, mert közben a még mozgó pókra célzok és ismét meghúzom a ravaszt.
- Nem fogsz te ránk lövöldözni!
- Novícius, gyógyíts meg, mielőtt tovább romlanak az esélyeink! – kiált rám ismét Johannes, újra elsütve a puskáját.
Két újabb póknak annyi!
Az ismeretlen férfi tovább ront az erdőbe, maga előtt kardjaival ketté hasítva a hálót, majd egy pár méterrel a pókok mögött kettő olyan üveges kinézetű félbe is hasít egy egy csapással.
~ Remélem Gloria jól van és megérte ezt a fickót idehozni. ~ jutottam erre a következtetésre és közben az atya mellé, hogy teljesítsem az oly szívhez szóló “kérését”.



A hozzászólást Jozef Strandgut összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 29, 2019 11:55 pm-kor.

19 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Jan. 29, 2019 9:24 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor
Utáltam éjszaka aludni. Minden egyes alvással elvesztegetett perc elvette a lehetőséget tőlem attól, hogy a természetes közegemben tevékenykedjek. Azonban valamiért még mindig ragaszkodtak a népek ahhoz, hogy a nappal fényénél tevékenykedjünk, annak ellenére, hogy a csapatunk jelentős része éjszakai lény volt - az egy kivétel Johnny, a kultista, azonban Ő számított a legkevésbé a csapatból, egy tökéletes élőpajzs volt, semmi több, akinek az elvesztése nem lett volna egy túlságosan nagy kár. Azonban sajnos be kellett látnom, hogy a kinti viharban, ami egész este tombolt s csak a hajnali órákra szelídült le szemerkélésre mindannyian jelentős hátrányokat szenvedtünk volna. A talaj még most is csúszós lesz, a csizmáink a sártól fognak elnehezülni s a villámlás hangja sok minden mást elnyomhatott volna. Ezeket tudtam, azonban ennek ellenére még mindig morcosan és mogorván vetődtem be abba a kényelmetlen, kemény ágyba, amit találtam. Hallottam, persze, hogy hallottam, hogy valami vagy valamik mászkálnak a tetőn és igyekeztem nem belegondolni abba, hogy még is, mi lehet az. Füleimet bedugva fordultam az oldalamra és próbáltam álomba szenderedni, s nem belegondolni abba, hogy valami fel fogja tépni a tetőt a fejem felett és beugrik rajta. Hiányzott Dracon, de ide nem hozhattam el - nem kockáztathattam az életét.
  A reggel nem túl kipihentem fogadott engem. Egész éjszaka alig tudtam valamit aludni, a gyomrom korgott és úgy minden egyéb más jele mutatkozott annak, hogy nem vagyok egy reggeli személyiség. Hatalmasat ásítva és nyújtózkodva keltem ki az ágyból, egy fintorral üdvözölve a jól megszokott fájdalmakat, amelyek végig száguldoztak a testemen. Hiába, fiatalabbak már nem leszünk és a sok éves harc, a kemény földön való alvás és egyéb finomságok azért lassan, de biztosan benyújtották a számlájukat és én kamatostul fizettem érte. Az ablakon kinézve enyhén bizakodó mosollyal fogadtam a szürkeséget, amely szétterült a tájon. Legalább a Nap nem fog teljesen a pofánkba sütni, amelyért külön hálát adtam mindennek és mindenkinek, aki a fellegekben vagy a Fátylon Túl lakozott. Komótosan, az időmet kiélvezve öltözködtem fel, húztam meg minden szíjat és ellenőriztem a felszereléseimet, majd a táskámhoz lépve előhúztam belőle egy dobozt, amely...hát, egészen eddig túl sok segítséget nem nyújtott. Még élénken élt az emlékezetemben a fésű, amelyet Eichenschild ostromakor sikerült kihalásznom belőle s elképzeléseimmel ellentétben teljesen elfeledkeztem arról az ígéretemről, hogy csak azért is azt felhasználva fogok valakit megölni. De most....most talán nagyobb szerencsém lesz...vagy éppen egy robbanó rúnába fogok beletenyerelni. Szép egy halál lenne.
  Óvatosan, a szememet becsukva nyúltam bele a dobozba. Rögtön, az első pillanatban éreztem és tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Az elsődleges probléma: akármi is volt benne, az szőrös volt. Nem erre számítottam...egy sál? Egy bélelt kabát? Ha egy rohadt esőkabát lesz, én kinyírok valakit...vagy talán egy bazinagy szőrös pók? Aztán akármi is volt benne, életre kelt és beleharapott a kezembe. A válasz ösztönös volt és teljesen egyértelmű módon adtam a világ - vagy legalábbis a szűk környezetem - tudtára, hogy ez bizony nem egy kellemes élmény volt.
- BASZDMEG!
  Visszhangzott a veszett ősi sötét elf csatakiáltás, miközben valami a kezemen landolt s mire feleszméltem, már az a valami ott is volt a vállamon. Oh, fuck yeah, valami ki fogja szívni a véremet a nyakamon keresztül! EGY ROHADT DENEVÉR?! Aztán ahogy oda néztem egy...macska volt az. Eddig egészen szokványos...aztán megláttam a három farkát. Öhm...oké?  Azon már ezen a ponton nem is nagyon lepődtem meg, hogy valamik lógtak a nyakában. Ez Veronia volt. Itt az ilyenek teljesen megszokott és hétköznapi dolgoknak számítottak, én már azon lepődtem csak meg, hogy nem lepődtem meg. Elképedve és még mindig enyhén sokkosan figyeltem, ahogy a kis dög elkezdett mosakodni a vállamon.
- Draci, jó, hogy nem vagy itt...
  Mert tuti, hogy irigységrohamot kapott volna. Ha a nőket és a piákat nem szerette a közelemben, akkor hogyan reagált volna ahhoz, hogy valaki majdnem hogy megközelítette a cukiság faktorát? Bár még mindig nem voltam teljesen kibékülve a macskával, és aggódva figyeltem a kezemre, nem ám hogy az meg el fog fertőződni...de egyelőre nem éreztem fenyegetést a macska?? felől. Talán Mina vagy Dieter észre vesz rajta valamit, vagy netán az a mocskos csápförmedvény, akinek a gazdája egy még mocskosabb és csáposabb förmedvény. Hogy én megint milyen társaságba keveredtem. Jobb ötletem nem volt, mint hogy lemenjek a fogadó étkezdéjébe, ahol előző este gyülekeztünk össze. Talán ha már nem fog morogni a gyomrom az agyam is be fog indulni. Bár az elmúlt közel három évtizedben ezt nagyon ritkán tette, de a reményt azért még nem adtam fel.
- Na és most téged hogy a francba hívjalak?
~ Pici Büdös Féreg?~
~ Nah, nem is büdös. Meg ez egy macska, Kiril, nem féreg. Bár harapós egy dög.~
~Chatulin?~
~És az még is, mit akar jelenteni?~
~Vadmacska, az angyalok nyelvén. Szerintem határozottan illik a leírás és a szó erre a teremtményre.~
~Hmm...barátaim, figyelembe vettem a tanácsaitokat és ez alapján megtaláltam a tökéletes nevet neki.~
~Óh, tényleg? - Dumah hangja meglepett volt és egy kicsit elégedett is. ~Mindig is tudtam, hogy előbb-utóbb csak sikerül téged belevonni az ősi nyelv rejtélyeibe. Chatulin? Vagy archaikusabb változatok? Óh, ez olyan izgalmas!~
~Ahogy a drága bátyuskámat ismerem...szerintem ne örülj annyira Csibécském...~
~CSIBÉCSKE?! CSIBÉCSKE?! HÁNYSZOR....KIRIL SHADOWBANE!!~
- Farkúr. Ez lesz a neved.
~ Most komolyan?!!
~Annyira éreztem...háh, megint én nyertem Tollaska!~
~ Egyszer, valamikor megtalálom a módját, hogy megbüntesselek, Kiril Shadowbane....Élohimra esküszöm!~
~Szerinted a jelenléted nem elég nagy büntetés a számomra?~
~ SHUT. THE. FUCK. UP! Ha veszekedni akartok, tegyétek a fejemen kívül, az összes Isten szerelmére és utálatára!~  - hördültem fel, mert a két veszekedő barom hangja a fejemben csak még jobban elcseszte a reggelemet.
- Jóóóó kis...fiú vagy lány? Eh, a fene se néz a hasad alá, ki tu dja, hogy ott lenn hány farkat találnék...
   Fordítottam a figyelmemet inkább a macseszra, hogy kizárjam a többiek hangját a fejemből. Kitántorogva az ajtón beérkeztem végre a kajáldába, és kómás tekintettel néztem végig a már itt jelenlévő két társamon. Egy hatalmas ásítással adtam a tudtára a többieknek, hogy megérkeztem és erőtlenül rogytam le az egyik székre Mina mellett.
- Van valami kaja? - tettem fel a legfontosabb kérdést - nincs kaja, morcos vagyok. A képlet egyszerű volt.
- Szép jó reggelt... - szólalt fel Mina, miközben én erősen elgondolkoztam azon, hogy ebben a reggelben még is, mi a bánatos franc az, ami szép? - ...majdnem mintha még a Céhben lennénk.
- Eh, a Céhben meg van a magam kis helye és senki se zaklat...
- Szóval én most zaklatok? Hálás köszönetem.
  Nagyon szívesen. Annyira édes ez a Mina, hogy még a sértéseket is megköszöni. Mellette én tényleg a bunkóság példaképe vagyok, na de nem is jópofizni jöttünk ide és nem is volt most meg a lelkierőm ahhoz, hogy tettesem a kedves és cuki self fiúkát, aki mindig viccekkel dobja fel a többiek hangulatát - vagy egyszerűen csak nem egy pöcs.
- Nahát, ez meg mi a...fura állatka, de hogy került ide?
~ Miért van meg az emberekben, vámpírokban, selfekben és úgy nagy általánosságban mindenféle értelemmel vagy legalább ahhoz hasonlatos valamivel rendelkező lényben a késztetés, hogy beszéljenek? Csend. Gyermekeim és barátaim. Csend. Az a legszebb zene, amit valaha is hallhattok.~
- Felkeltem, aztán ez a dög már itt volt
- vontam meg a vállamat Fark-úrra nézve, miközben elkezdtem betömni a pofámba a kaját, amit sikerült összekaparnom magamnak és pár falatkával megkínáltam a cicust is, mielőtt még Dracon-hoz hasonlóan Ő is elkezdené a fülemet rágcsálni, ha már nagyon éhes. - Biztos valami kóbor dög. A cicusok imádnak engem.
  Ez mondjuk rohadt nagy hazugság volt - minden egyes része - de hogy magyaráztam volna meg nekik, hogy reggel felkeltem, felnyitottam egy dobozt s mint valami vásári mutatványos, előhúztam belőle valamit? Szerintem itt helyben bolonddá nyilvánítottak volna (teljesen jogosan mondjuk) és már zavartak is volna el a francba engem. Amit nagyon nem vettem volna szíven...de legalább várjuk meg azt, ameddig kajálok. De ...hát, ez már nem nagyon fog összejönni.
- Na de három farka van...biztos valami mágikus.
  Ezen a ponton tényleg elgondolkoztam azon, hogy arrébb üljek. Hiába hagyják el mindig kisebb hegyi beszédek a számat és pofázok annyit, hogy az három embernek két emberöltőre elegendő lenne, de arra mindig is kényes voltam, hogy nyugodtan meg tudjak kajálni, ha már alkalom van rá. Erősen az ajkaimba harapva koncentráltam inkább az előttem lévő, egyáltalán nem ínycsiklandozó kajára és inkább elkerültem a válaszadást és zabáltam tovább. Kerek fél percig nagyjából, mert tudtam, ha most nem válaszolok, akkor a Nacthraben vámpírka végig a véremet fogja szívni és nem a szó hagyományos értelmében.
- Hát, valóban mágikus. Csak úgy előhúztam egy cuki kis dobozból, az igazat megvallva. Kíváncsi vagyok, hogy mi ez a lakat és a kulcs nála, de majd későbbre hagyom.
  Adtam meg a kívánt választ, és egy ideig tényleg lekötött a lakat és a kulcs rejtélye. Egészen addig, míg mindannyian meg nem hallottuk a zajokat, amelyek arra engedtek utalni, hogy valaki megérkezett. Tippjeim voltak arra, hogy mégis, kicsoda olyan fasz, hogy ilyenkor zavar minket - ja, és menet közben a Rotmantel is megérkezett, legalábbis rá tettem volna le a tippemet a hintó miatt. Unott tekintettel néztem meg Johnny-t, aki betoppant és a véleményem még mindig nem változott meg róla. Ő volt a vígan himbálódzó koronázási ékszer a lábak között, aki szinte már kéri, hogy jól elverjék...és a hasonlatosságok a kultista és azon bizonyos férfiúi testrész között itt még nem is értek véget.
- Tárfaffáfunk fan...
  Próbáltam benyőgni két nagy falat kenyérrel a pofámban, amelynek hatására morzsák repültek mindenfele. Nem éppen egy olyan szokás volt, amelyet bárki is az etikett témakörbe sorolhatott volna és bizonyosan tudtam, hogyha Lory vagy Armin, vagy netán akár még Sharlotte is itt lett volna, a fejem most az asztallal találkozott volna és utána a barátosném valószínűleg a füleimnél fogva ráncigált volna el valahova, hogy jól leteremtse a fejemet.  A gondolatokat inkább elűztem magamtól, ahogy az ajtón betoppant a reggel fénypontja. Heinrich von Rotmantel személyesen! Teljes dicsőségében és fényében! Annyira szívmelengető látvány volt, hogy attól féltem, a testem többi része is le fog fagyni. Ha én voltam a sötétség az éjszakában...akkor Ő volt a sötétség a fejben. Ha én voltam a Holdpenge, akkor Ő....eh, fene se tudja, hogy mi lett volna ebben a hasonlatban. Na de most, ha bárki végig nézne rajtunk, szerintem egyből megállapítanák, hogy Heinrich-hez képest én egy kedves és kultúrált személyiség vagyok, aki még a legprűdebb uralkodóházak ülésein is megállná a helyét.
-  Akkor hát, mikor szándékoznak indulni? Tudják, rengeteg dolgom lenne még...
   Éééééés az a kora reggeli nyugalmas pár pillanat, amely megadatott nekünk, ezzel az egyszerű kis mondattal el is tűnt az azt követő káoszban, ahogy mindenki egymás szavába vágva próbált valamit reagálni a Rottymentál pökhendiségére, a moslékként elénk öntött szavakra, a flegmán kipöckölt kajamaradékra és a többire. Elsőként az én hangom búgott fel, de hamar belefulladt az általános morajlásba.
- Épp stratégiai megbeszélést folytattunk. Nagyon fontos kérdéseket döntöttünk el, amelyek nagyban befolyásolhatják a küldetés sikerességét és egyben redukálják a feladat elvégzéséhez szükséges időintervallumot.
  Vágtam rögtön közbe, bár sejtettem, hogy Heinrich-et mindez nagyon nem fogja érdekelni és csak még jobban lenézi az előtte üldögélő, tejfehér bőrű parasztot, aki szintúgy lenézéssel reagál majd a reakciójára. A többiek felé fordulva még épp sikerült valamit kinyőgnöm.
- De ja, előbb-utóbb el kell indulnunk az erdőbe is. Bármi ötlet, hogy ezek a cetlik mire valóak?
- Igen, a cetli...Ezt miért? - kontrázott rá az idegesítő kultista srác is.
- Jó reggelt. A részemről bármikor - udvariaskodott Mina.
- Most. Azonnal indulunk...- és adta meg a kegyelemdöfést Dieter doki.
  Az ő szavaira azért felszaladt a szemöldököm a plafonig, s azt áttörve az egeken tett egy rövidke látogatást, mielőtt visszazuhant volna az őt megillető helyére. Nagyon izgágának tűnt a vámpír ilyen kora reggel, s a szeme alatt látott karikákból kiolvastam, hogy Ő se aludt valami túlságosan jól s mintha valami aggasztotta volna. Lehet, hogy köze volt ahhoz a beszélgetéshez, amelyet a megérkezésem előtt folytattak le.
- Ohhó tényleg?
   Nem tetszett ez az "ohhó" és az azt követő sunyi vigyor. A kérdésekre nem mondott semmit sem, de a felcser siethetnékje miatt nem is volt rá alkalma. Volt mondjuk rá ideje, hogy közbevágjon, de őt ez az egész nem érdekelte. Elhúztam a számat...ez bizony így nagyon nem lesz jó. Egy már-már majdnem hogy illedelmesnek mondható mozdulattal mutatja az utat, amelyen keresztül távozhatunk. Pompás. Reggeli vége. Menetelés megkezdődik. Cuki pókokat fogunk kutatni úgy, hogy még azt se tudjuk, az a rohadt papír milyen célt szolgál. S mindennek tetejébe itt van a vállamon egy macska, amely nagyon idegesen fújtatott a Rotmantel gyökérre, s ezzel már most elnyerte a tetszésemet.
- Hát akkor, nem állnék az útjukba.
- Üüüüügyes....valami - bizonytalanodtam el egy pillanatra, mert tényleg nem tudtam, hogy milyen nembe tartozik ez a bundás izé. - Fiú leszel, mint Dracon is. Bár ki vagyok én, hogy ilyen társadalmi és nemi identitási kérdéseket erőltessek rád...
- Egyébként lány lenne?
  Vontam meg a vállamat, miközben felkászálódok a padról, Mina kérdését figyelmen kívül hagyva. Mivel ellenkezésnek semmi értelme nem lett volna csak rezignáltan vettem tudomásul azt, hogy már mindenki meg is indult az ajtó felé. Búcsúzóul még egy sötét pillantást vetettem Heinrich felé, majd megindultam a szobám felé, menet közben pár falat kaját raktározva el a zsebemben - egyelőre csak saját magamnak, mert Fark-úr nem nagyon akart tőlem semmit sem elfogadni. Lehet, hogy nincs is szüksége kajára - a franc se tudja, hogy mivel táplálkozik egy mágikus, három farkú macska.  Mire összekapkodtam a cuccaimat, a csapat már indulásra állt. Megálltam a doki mögött, arcomon egy erőltetett vigyorral.
- Uram, a csapata készen áll...
- Többek között ezért nem lennék sosem katona. Nem tudnám megszokni ezt soha. Induljunk, tegyünk pontot ennek a végére mihamarabb.
  Válaszol egy hasonlóan halvány mosollyal a felcser, miközben Ő is összekapkodja a felszereléseit. A kis időt kihasználom arra, hogy a vizes kulacsaimat feltöltsem, kételkednék abban, hogy a dokin kívül bárki más alaposan felkészült volna erre a kedves kora reggeli sétára, pedig Mina-ról speciel tudtam, hogy eléggé sok utat megjárt már Veronia-n, ahogy sajnos a Mélységi csicskása is...de valahogy a felkészülést mindig, szinte mindenki elfelejtette.
- Akkor hát, sok szerencsét!
  Hallottuk még távozás előtt a Rotmantel szavait és egészen biztos voltam benne, hogy nem gondolta komolyan. Szinte mart az a sok irónia és gúny, amely a szavaiból csengett ki.

  A kis csapat azon kapu felé indult meg, ahol találkoznunk kellett volna a leírás szerint. A helyszín nem sokat változott, s a borongós napfénynél csak még eerie-bb látványt nyújtott, mint a felhőszakadásos estén. Tekintetemet alaposan végig futtattam a csata helyszínén, próbálva felidézni az előző este tett megállapításaimat és talán valami újjal is kiegészíteni az egészet. Amint megálltunk, a többiek - leginkább a doktor felé - fordultam. Az egész csapatból úgy éreztem, hogy vele tudnánk a legjobban megérteni egymást.
- Azok a hálólándzsák vagy mik  - mutatok párra, ha már itt voltunk. - nem éppen nyújtanak biztató jövőt elénk nézve. Thomas testét pedig itt vonszolták el abba az irányba - guggolok le a földre, azon a pontnál, ahol előző este felfedeztem a vonszolás nyomait és ingatag kézzel mutatok a közelben meghúzódó erdő kezdetére. - Tehát az irány egyértelmű. Ja, és Dieter doki: én se szívesen lennék katona. Túl sok a kötöttség, meg túl sok a beképzelt barom, akit vezetői státuszba emelnek. Meg én a katona humor helyett inkább az akasztófahumort preferálom.
  Fejeztem be az elkezdett beszélgetés kezdeményt jó pár perccel később. Most ismét bőlére eresztettem a mondandómat, de leginkább azért, hogy megosszam a többiek figyelmét, ezzel csökkentve a látvány miatt előtörő sokk kezdeti hatásait - bár nem hinném, hogy túl sok hatása lett volna a szavaimnak.
- Armaros, kegyelmezz.... - nem, határozottan nem volt semmi hatása a szavaimnak, de azért örültem, hogy a kultista ennyire elszörnyülködött.
- Mi lenne, ha felboncolnánk őket? Tudjátok...nem tűnnek túl...természetesnek.
  Ezt inkább a felcserre hagytam volna. Előző este begyűjtöttem pár mintát, amelyekkel azóta se kezdtem semmit, mert fogalmam sem volt, hogy mit is kezdhetnék velük, leginkább csak kíváncsiságból tettem és azért, hogy valamivel lefoglaljam a gondolataimat...meg hát, valahogy már szokásommá vált, hogy mindenféle trutyit összekaparok az utazásaim során.
- Van ilyesmire időnk? Mármint...sietnünk kellene.
  Mina elfelejtette a jó kalandozók, stratégák és "hősök" első számú szabályát: ismerd meg az ellenfeledet. Egy boncolással, ha jól végzik el, sok információ nyerhető ki az ellenségről, annak gyengéiről és erősségeiről. Így egy alapos felderítés nem hogy időpazarlás, hanem bizonyos körülmények között a túlélés záloga is lehet.
- Elmondod, mit láttál pontosan?
  Na erre én is kíváncsi lettem volna, tekintve, hogy úgy hallattszott, mintha egy megkezdett beszélgetés folytatása lett volna. Talán ez majd magyarázatot ad arra, hogy miért is akart Dieter annyira sietni és hogy miért volt ennyire kialvatlan. Este tett volna egy kis sétát a városka környékén, vagy látott valamit az ablakából? Érdeklődve fordultam a két vámpír felé.
- Ízeltlábúakat nem érdemes, sajnos semmit sem tudnék meg belőlük. Ez valami különleges lesz. Vezető vagy forrás - folytatta tovább, ahogy közelebb lépett az átlátszó pókhoz. Csak figyeltem a tevékenykedését, kíváncsi lettem volna a diagnózisára. - Van egy adottságom...bár inkább átok - kezdett el válaszolni Mina-nak és most már teljes figyelmemet a jó dokinak szenteltem. - Ha akarom, meg tudom álmodni a körülöttem történő tragédiákat. Láttam alakokat, ahogy rettegnek a pókoktól, láttam egy férjet, ahogy megüti a feleségét, egy másikat, amint retteg egy kitines kéztől. De legtöbbet egy Megrontott szemén át láttam, amint valószínűleg az erdőben pókokra vadásznak. Előkészíthették nekünk a terepet, felzavarhatták a pókok irányítóját, ami lépéselőnybe juttatott.
  A szemem az arcomba húzott csuklya rejtekében elkerekedett. Ez...érdekes egy adottság volt, bár értettem, hogy a doktor miért hivatkozott volna rá inkább átokként. Mindannyiunknak meg voltak a maga rémálmai, néhányunk a nap minden egyes percében magával vonszolta ezeket. A legtöbb ilyen kis részlet, amit Dieter elmondott, túl sokat nem jelentett számomra. Nem érdekelt, hogy ki verte a feleségét és ki nem - a falusiak élete nem jelentett semmit sem a számomra. Azonban a Megrontottakról szóló történet már annál érdekesebb volt és bőven megmagyarázta, hogy miért akart ilyen gyorsan útra kelni. Ha a Megrontottak az erdőben vannak, tényleg felkeverhették az állóvizet és akár kapkodásra is késztethették az irányítót...vagy pedig arra, hogy a védelmét összevonja maga körül és felkészüljön arra az eshetőségre, ha mások is megpróbálkoznának a támadással. Ez utóbbi eshetőség azért annyira nem nyerte el a tetszésemet.
- Már attól sem lepődnék meg, ha ezek is Megrontottak lennének - mivel nem Johnny-ra néztem, így nem tudtam, hogy ezt mire is értette, gondolom a pókokra. Tekintetemet még mindig a dokira fixáltam.
- Azoknak a borzalmaknak a szemén...? Részvétem. Iszonyú lehetett.
  Hogy utána mit mondott a vámpírlány, inkább ki is zártam az elmémből és igyekeztem elfelejteni, csak egy halk sóhajjal reagáltam rá, meg értetlenkedő pillantással...aztán az emlék és a szavak már tova is úsztak.
- Van valakinél fecskendő vagy üvegcse?
- Fecskendő és üvegcse is, doktor. Tegnap már gyűjtöttem mintát a lándzsából és a pókokból is, bár gondolom a friss minta jobban használható.
  Hát, lehet, hogy akár meg is említhettem volna neki, akár még a fogadóban is, hogy lenne mit vizsgálgatnia, de most már úgy is késő volt. A táskámból elő vettem a kért tárgyakat, átnyújtottam neki, majd inkább úgy döntöttem, hogy amíg a doktor az ellenséget méri fel, addig én a terepet. A doktor köszönetére csak biccentettem felé, s még elkaptam, ahogy a fecskendővel kezd el ügyeskedni.
- Kifejezetten undorítónak tekintem az ilyen lényeket...
 Csóváltam meg a fejemet és igyekeztem minél messzebb kerülni a dögökkel foglalatoskodó Rotmantel-től. Az erdő széléhez sétálva inkább a fák között feszülő hálókat mértem fel. Könnyen éghető anyagnak tűnt, éppen emiatt reméltem, hogy majd Mina is kordában tartja a vámpírlángjait, mielőtt még egy égő erdő kellős közepén találnánk magunkat. Abból már kijutott nekem bőven, köszöntem szépen és nem volt kedvem még egy Tünde-erdőben lenni. Tekintetem ide-oda cikázott, ahogy próbáltam minél több részletet beinni. A földön voltak tiszta foltok, amelyeket még nem borított a pókháló, de sejtésem szerint a központ felé közeledve áthatolhatatlan rengeteggel lesz dolgunk. Nem tetszettek a kilátásaink és már előre borzongtam a rajtaütés-szerű támadásoktól, amikre számíthatunk. Tényleg utáltam a pókokat, csak eddig nem realizáltam.
- Észrevett valamit?
  Dieter kérdésére majdnem kiugrottam a bőrömből. Annyira elfoglalt a sötét erdő tanulmányozása, hogy meg sem hallottam, ahogy a pókok mellől felállva mellém lépett. Nyeltem egy nagyot, megvárva, míg a szívverésem visszaáll normálisba, majd csak elhúztam a számat, ahogy komor tekintettel meredtem vissza a dokira.
- Semmi biztatót, Herr Dieter, semmi biztatót. A pókhálók, ahogy sejthettük, egyre sűrűbben lesznek, ahogy az erdő belseje felé haladunk. Nem csak hogy az előrehaladásunkat lassítják le, vagy akár blokkolják, de egyben lehetőséget nyújt a pókoknak, hogy rajtunk üthessenek. Egy talajszinten haladó nagy dögöt könnyű észrevenni. Egy dögöt, ami a fejünk felett lógadozik a hálón...az már egészen más tészta.
  De valamerre el kell indulnunk, mert a Rotmantel biztos, hogy nem elégedne meg azzal, hogy ha csak az erdő perifériáját mérnénk fel és szinte biztos, hogy akárki is - vagy akármi - irányítja ezeket a dögöket, az az egész szarhalom kellős közepén lesz. De még is, merre induljunk? A pókoknak közlekedniük kell valahol. Voltak nagyon termetes példányok is, amelyek a lombkorona szintjén nem nagyon tudnának mozogni, az ágak jelentősen megakadályoznánk őket. Tehát legalább egy vékony ösvénynek lennie kell. Amennyiben sikerülne az egyiküket megsebeznek Bloodbound-dal, akkor tudnánk őket követni, az én vérem árán...de most, hogy két vérszopó is van a közelemben, azért annyira vígan nem csordogáltatnám előttük a nedűt. Fark-úr menet közben visszaérkezett hozzám, eddig a felcser közelében tevékenykedett valamit. Leguggolva mellé alaposabban végig mértem a lakatot és a kulcsot. Vajon mire fel ez a lakat? Valamit le kell majd zárnom vele? Talán egy lakat, amelyet ha egy ajtóra akasztok, akkor áthatolhatatlanná teszi? De akkor miért nem csak a lakat és a kulcs jött, miért a macska is? Mi ennek a kettőnek a kapcsolata? Nem tudtam, de úgy éreztem, hogy jobb lenne ezt még azelőtt kideríteni, mielőtt talán szükségünk lenne a válaszokra. Bár jó eséllyel a macsesznek és a pókoknak semmi közük nincs egymáshoz. A doboz tartalma eléggé véletlenszerűnek tűnt. A kulcs felé nyúltam, miközben Mina és Dieter beszélgetni kezdtek.
- Crispin és én tudunk tüzet használni az...meg kell, hogy sebezze őket, igaz?
~ És feléget minket az erdővel együtt.~
- A városban talált tetemekből ítélve bármilyen konvencionális módszer képes megölni őket, még a Megrontottak harapása is. A vezetőjük már kás kérdés - ezzel a kijelentésével teljesen egyet tudtam érteni, s figyeltem, ahogy a doki megindult az erdőbe. Igyekeznem kéne ezzel a lakattal. - Figyeljenek két oldalra, Herr Crispinnek igaza van, a magasság sem akadály nekik. Ha ármilyen mozgás támad a fák közül...nos, önök mind értik a dolgukat, hiszen ezért vannak itt.
  Áh, végre, leakasztottam a kulcsot. A lakat szépen megmunkáltnak tűnt, azonban a rajta lévő mintázatokat egyáltalán nem ismertem fel, pedig láttam már egyet s mást az utazásaim során. Rúnákat, angyalvéseteket, rajzolatokat a falakon - ez egyikhez sem hasonlított. Talán valami olyasmi volt, ami Veronia-n egészen eddig méeg egyszer sem fordult elő. Fark-úr tök nyugodtan tűrte, ahogy a nyakánál matatok s amint a kulcsot lehalásztam a nyakörvéről, rögtön bele is dugtam a lakatba. Tökéletesen illett bele. Innen meg már nem volt megállás - elfordítottam a kulcsot.

  Valami rosszat sejtető kékes színben izzott fel Fark-úr szeme és éreztem, ahogy a mágia vadul száguldozni kezd körülötte. A szeméből áradó kékség az egész testét körülvette olyan erős robbanással, amely engem alaposan hátra is lökött. A fejem lüktetett a vadul áramló mágikus erőktől, s most ismét azt kívántam, hogy bár csak el tudnám folytani az érzékenységemet az ilyen dolgokra. Kiril hangosan felnyögött, ahogy a hullám telibe talált minket, Dumah-ba is "bele szorult" a levegő és ha tehette volna, hát most jó pár ezer mérfölddel arrébb lett volna.
  A sejhajom erősen csapódott a földnek és dőltem hátra. Az első pár másodpercben bódult voltam, aztán már csak az járt a fejemben, hogy fel kell pattannom és elrohanni innen a jó fenébe, mindenki mást magára hagyva. Amiben ekkora erők lakoznak, azzal nem érdemes szórakozni. Nagy nehezen tápászkodtam fel, hogy szembe nézzek Fark-úrral, aki már nem is volt annyira kicsi és aranyos, mint előtte. A nyakamat kitörve néztem fel a szemébe...és tényleg fel kellett néznem, mert jóval magasabb volt, mint mi. Nagyot nyeltem félelmemben, ahogy ránéztem a macskára, ujjaim önkéntelenül az egyik gyűrűm közelébe siklottak - bár volt olyan érzésem, hogy EZ ellen semmi hatása nem lenne. Nem olyan kis szende jószágnak tűnt, amely megijedt volna a gyűrűbe szorult mágiától.  Amikor a macska és az én szemem egy szintbe került, végre sikerült pár szót kinyögnöm magamból.
- Mindenki nyugodjon meg...
  Bár ez leginkább rám kellett volna, hogy igaz legyen. De egyelőre minden voltam, csak nyugodt nem. A közelemben elfojtva hallottam Johnatan hangját, bár a szavakat nem tudtam kivenni, csak sejtettem, hogy mit is akar mondani. Gyorsan felé fo rdultam, de nem tett támadó mozdulatokat. Még szerencse. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a valami simán kibelezett volna minket, miközben mosakszik. Gyönyörű volt, félelmetesen gyönyörű, ezt meg kellett hagynom...de nem mertem rá egyelőre jó szemmel tekinteni.
- Finsterwald. Csak ott élhetnek ilyen különös teremtmények. De úgy hittem, önhöz tartozik, Herr Crispin.
  Dieter sokkal nyugodtabb hangja rángatott ki a sokkból, amely kezdett eluralkodni rajtam. Gyorsan lepörgettem a fejemben a jelenetet ismét, kielemezve annak minden egyes részét, már amit láttam. Igen, Finsterwald egy valid opció volt, de még soha se jártam ott, így azt se tudhattuk, hogy milyen furcsaságokat rejtett az a valami, ami a néhai Tünde-erdő és Köderdő területén terpeszkedett. Óvatosan tápászkodtam fel a földről, miközben Fark-úr lecsüccsent a fűre. Nem úgy nézett ki, mint aki ránk akarna támadni és fenyegetést se éreztem az irányából. Talán...TALÁN nem fog minket megenni reggelire.
- Hát, erre azért én se számítottam - vallottam be a többieknek enyhén remegő hangon. - Mina és Herr Dieter. johnny, bemutatom neked Fark-úrt, a családom új tagját. Ha jól sejtem, valaha elátkozhatták a macskát és ez a lakat tartotta őt a varázs uralma alatt...vagy egy olyan helyről lett előrángatva, amiről nekünk még csak fogalmunk sincs. Veronia különös hely és az Yggdrasil-nek sok levele van...
  Az utolsó szavakat már csak szinte suttogtam magam elé. Ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak. A lakat, amelyről azt hittem, hogy talán egy ajtót tehet áttörhetetlenné, jó eséllyel egy igéző vagy idéző rúna pecsétje volt, amelyet megtörve elszabadítottuk a mágiát, amelyet a macskába öntöttek. Vagy van valahol az Yggdrasil-on egy "levél", ahol ilyen lények uralkodnak és valamelyik mágusnak sikerült kaput nyitnia oda és befognia egy példányt...vagy én nem tudom. De válaszokat úgy se fogok kapni erre a kérdésre. Némileg bizakodóbban tekintettem a feladatunk elé. Egy hatalmas macska a hatalmas pókok levadászásakor tökéletes segítség lehet. Reménykedtem benne, hogy a későbbiekben is megtarthatom őt, és nem mászik vissza arra a síkra, ahonnét elő lett kényszerítve. Egy ilyen jószággal az oldalamon...óh, a lehetőségek! A VÉGTELEN LEHETŐSÉGEK! Wyn tuti, hogy ott helyben orgazmust kapna, ha meglátná. Hans és Joe szívrohamot, ahogy a többi zsoldos is. Abigail jó eséllyel el akarná tőlem kunyerálni. De most...most bizakodó voltam. Talán a dolgok jól fognak alakulni.
- Azt hiszem, hogy van egy feladat, ami még vár ránk.
- Nos, Fark-úr...engedd meg, hogy bemutassam Mitugrászt.
  Csendült fel mellettem Johnny hangja. Felé fordulva egy túlontúl ismerős tojást láttam meg nála. A jó fenébe, még hányan találkoztam a Wolpertinger-rel? Honnan a francból kerül elő ennyi tojás? Gerard, Johnny, Csákányos Leon...van még valakinél? Hm? Ki fogja elő venni legközelebb az óriás csigát tartalmazó Csigaházat? Csak néztem, ahogy a nyúl életre kel. Az enyém még ott pihenget a tojásában, miután visszaküldtem oda. Itt úgy se vennénk hasznát, de jobban örültem volna, ha Johnny későbbre tartogatja a bemutatót. Talán meneküléskor felhasználhattuk volna, bár a fák között nem hinném, hogy elfért volna egy ekkora bazinagy nyúl.
- Ilyen aranyos név elő tudott jönni az agyából? Most meglepett, Jonathan. Üdv, Mitugrász.
  Mina őszinte gyermeki kacaja furán idegenül hatott ebben a nyomasztó időszakban, de legalább Ő megtalálta az öröm forrását. Figyeltem, ahogy Dieter egyedül teszi azt, amely igen csak ésszerű lett volna. Óvatosan az erdőbe kukkant be, gondolom attól tartva, hogy valaki kihasználja a pillanatnyi figyelemelterelést. De ugyan, mennyi esélye lett volna annak, hogy pont most támadnak ránk? A pókok este szoktak mozgolódni, nem igaz?
- Na jó....
  S Mina táskájából előbukkan egy ugyanolyan doboz, mint ami nekem is van. Én már nem is lepődtem meg rajta. Abban reménykedtem, hogy csak nekem van ilyen menő felszerelésem. Kíváncsian néztem, hogy a lány mit fog előhúzni belőle. Tényleg jön egy Óriás Csiga...akkor dobom el az agyam és hagyok itt mindent.
- Valami ilyesféle helyen lakott Fark-úr is, igaz?
  Csak bólintottam a lány kérdésére.

  Miközben Mina a dobozzal volt elfoglalva, megpróbáltam megsimogatni Fark-úrat, hogy meglássam, hogy reagál a kétlábúak közeledésére. Meg hát, kíváncsi voltam, hogy mennyire selymes a bundája. Szép egy állat volt, meg kellett hagyni most, hogy túl estem a kezdeti meglepetésen és sokkon. Azonban a macska mindennek nem nagyon örült és fújtatni kezdett rám.
- Oké, tehát nincs simi-simi...
  Hagytam rá a dolgot. Majd valahogy máshogy megoldom azt, hogy összehaverkodjunk. Azonban amikor a macska (már ha lehet még annak nevezni) megfordult az erdő felé, és négykéz lábra állt, már sejtettem, hogy valami nagy baj történhet. Vagy csak egy bazi nagy egeret vehetett észre, és vadászni akart. Talán csak a levegő kapta fel a faleveleket...de valamit látott/hallott/érzett arra felé és ösztönösen reagáltam. Inkább túlozzam el a dolgokat, semmint hogy holtan végezzük. Nem voltam egy hős alkat, azonban azt sem akartam, hogy Mina egy esetleges támadáskor megsérüljön. Az Ő képességeit a későbbiekben használhatjuk, én meg azért csak ellenállóbb vagyok és tapasztaltabb, mint Ő.
- Mina, Te menj a hátam mögé.
  Tört elő belőlem a parancsolgatós énem. Ilyenkor nem nagyon szoktam tűrni az ellentmondást. Mindkét fegyverem a kezemben termett. Elmosódott alakként láttam, ahogy Johnny valamilyen módon megváltozik majd az új undorító csápjaival rohan el a fák felé. Az idő egyszerre lassult le és gyorsult fel ebben a pillanatban. Dieter felénk fordult. A mozdulatai furcsán elmosódottnak tűntek, mögöttem Mina motyogott valamit, de kizártam az elmémből, attól félve, hogy elvonnák a figyelmünket. A doki felől áradó szavakból csak a lényegüket szűrtem le: látogatók. Ez pedig egyet jelentett ebben a helyzetben az ellenséggel. Ilyen szituációban mindenki ellenség egészen addig, míg az ellenkezője be nem bizonyosul. Mina biztos, hogy nem értett volna egyet velem...A mágia hullámai pedig ebben a pillanatban szétfolytak. Éreztem egy nagy gócpontot Dieter felől - legalábbis abból az irányból, amerre alapból nézett - aztán a hajnal hamar rémálommá változott. Nem láttam, csak hallottam, ahogy valami vagy valamik eltalálták a doktort. Az agyam felfogta ezt a részletet, és már rögtön kreálta a lehetséges opciókat, miközben stratégiát és ellencsapásokat dolgozott ki. Szintúgy elmosódott jelenetként éltem meg azt, amint valamik előrobbannak az erdőből. Furán emlékeztettek a pókháló fehérségére bár ilyen sebességnél nem nagyon tudtam megfigyelni őket...s mellékes információként fogtam fel, hogy a kultista már a fákon van. Az izmaim megfeszültek...

Fark-úr:

 [Küldetés] - Arachnophobia Tyler-smith-traveler24-05
Fark-úr


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

20 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Jan. 29, 2019 10:39 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Bár kimerült voltam, az este történései után nehezen voltam csak képes elaludni. A rozoga épület csak úgy recsegett és ropogott, ahogyan a viharos szél nyűtte, ám reggelre elvonult az égi háború nagy része. A koszos ablakot már nem verték hatalmas esőcseppek, éppen csak szemerkélt odakint, a napot viszont még mindig vastagon takarták az acélszürke felhők.
Mindhárman kaptunk külön szobát, ami számos kellemetlen helyzetet megelőzött. Sophia nővér úgy sejtettem lent maradt, bár egyik nekünk kiosztott helyiség sem tűnt úgy, mintha az ő állandó rezidenciája lett volna. Ébredés után felöltöztem - bár nem vetkőztem le túlságosan előző este, épp csak az utazóköpenyem hajtottam az ágy végébe és a csizmám tettem ki száradni -, majd arcot mostam az odakészített mosdótálban. Nem vesztegethettünk el sok időt. Tekintetem a táskámra tévedt és a benne lévő munícióra. Lőszer és néhány mágikus tárgy, melyeknek még sosem vettem hasznát, illetve az a pár üvegcsényi bájital volt szolgálatomra. A sok holmi között viszont ott lapult egy fekete, selyemszalaggal átkötött doboz. Nem is tudtam, miért tettem el azt a rejtélyes tárgyat, amiben időnként a legkülönfélébb, haszontalan ajándék rejlett. Senki sem tudta, hogyan működött vagy valójában mire volt jó, de mivel nem hatott rá sem a ráolvasás, sem a szenteltvíz, sem semmilyen ördögűző praktika, ezért az Egyház sem tudott vele mit kezdeni. Valami mágus csínytevése lehetett az egyetlen magyarázat. Mielőtt lementem volna szórakozottan kinyitottam a dobozt, de abban meglepő módon csak az üres bársonybélés fogadott. Csalódottan csuktam vissza és tettem be a táskámba, majd elindultam lefelé a többiekhez.
Már mindenki ott volt, Jozef éppen reggelifélének látott neki, Johannes atya viszont nem sokkal előttem jöhetett le.
- Jóreggelt. Imádkozzunk, utána készítek reggelit mindenkinek. - ajánlottam fel. Üres gyomorral nem volt jó sem gondolkozni, sem pedig küzdeni. Sophia nővér megdörzsölte a szemét, majd rám nézett, azután megint megdörzsölte. Elképzelhetőnek tartottam, hogy egész éjjel őrködött, de ez volt a legkevesebb, amivel tartozott nekünk.
. - Öhm önnek mindig olyan fura kék szeme volt? - állt fel a székéből, egyik kezét a fegyverén pihentetve. Jozef éppen a tűzre készült rakni, de a nővér szavainak hallatán rám nézett, és neki is felszaladt a homlokára a hószín-szemöldöke.
- Mi van a szemeddel? - aggodalom csengett a hangjában, de nem éreztem semmi különöset. Nem fájt a szemem, még csak nem is égett, mint mikor hosszú olvasás után merülök álomba.
- Dícsértessék. - köszönt Johannes atya is, majd érdeklődve jött közelebb. Láthatott valamit ő is, mert elővette a tömjénezőjét. Mostmár nem kételkedtem benne, hogy valóban lehetett valami. Jeges rémület mart a mellkasomba, hogy valami szentségtelen dolog szállt meg az éjjel, ezen a szentségtelen helyen.
- A szemem? Én csak... - nem volt benne semmi. De ezek szerint mégis. - Hozza. - néztem Johannes atyára. Jozef a Bibliájához kapott, a biztonság kedvéért….
- Jobb biztosra menni. - szabadkozott a püspök, mikor meglengette előttem a füstölőt, én pedig mélyen beszívtam a tömjén ismerős, már-már otthonos illatát. Még mindig kellemes volt, nem kapart és nem is égetett, ettől pedig megkönnyebbültem. Ekkor pedig… Egy hangot hallottam. Mintha messziről, egy fátylon túlról beszélt volna hozzám.
Veszély? A csere szükséges?
- Csere? Milyen csere? Mire? - kérdeztem hangosan és meglepetten, majd a többiekre néztem. - Kinyitottam egy varázsdobozt. Hátha segít. - vallottam be őszintén. Nem lehetett más, ha nem volt szentségtelen, de mégis egyértelműen volt valami. Az volt az egyetlen szokatlan dolog, ami nem tartozott szorosan a reggeli rutinomhoz.
- Valami pedig van veled, mert mi nem emlegettünk semmilyen cserét. Hallasz valamit? - kérdezte Jozef, kezében a Szentírással.
- Volt példa bármi hasonlóra? - kérdezte Johannes atya Sophia nővértől, majd a maygarázatomat hallva leeresztette a vállait, és megnyugodva lépett oda hozzám. - Ezt? - húzott elő a reverendája alól egy pontosan ugyan olyan dobozt, mint amilyen az enyém is volt. - Kérem jegyezze meg mit hall, és tudassa velünk is.
Elképedve néztem rá, de egyben fel is ragyogott az arcom.
- Ezt vegye el. - húzott elő egy medálba foglalt ékkövet. - Ha bajba kerül, vagy fél, megérzem majd.
Korábban kiderült már, hogy a püspök értett az ékszerekhez, főleg a drágakövekhez. Érdekelt volna, hogy mielőtt pap lett vajon ékszerész volt-e, vagy talán a családja foglalkozott-e ilyesmivel, de nem ez volt a legjobb hely, sem pedig a legjobb idő, hogy ilyenekről beszélgessünk.
Jozefnek bólintottam.
- Igen. Annyit mondott, vagyis inkább kérdezett, hogy "- Veszély? A csere szükséges? ". Nem tudom ez mit jelent.
Majd újra a dobozra néztem.
- Igen, pontosan ilyen! Önnek is van? - közben elvettem az ékszert. - Köszönöm... - és a nyakamba is akasztottam. A bennem lévő feszültség a veszély elmúltára előbb enyhült, amjd meg is szűnt, ám nem tudtam mit kezdeni a furcsa érzésekkel. Reménykedtem hogy a hang ad valami instrukciót majd a későbbiekben.
[color=blue]- Mi ez a doboz? - kérdezte Jozef gyanakodva. - Csak nekem ijesztő, hogy valaki belemászott Glória nővér fejébe? Még ha nem is démonféle? - fújta idegesen. Teljesen igaza is volt, de egyelőre úgy tűnt a hang segítő szándékú, és imádkoztam, hogy ne tartson a hatás örökké. Én is féltem, de a bizakodáson kívül nem tehettem mást.
- Veszély? Csere szükséges? - ismételte meg Johannes atya a szavakat, de utána csak annyiban hagyta, és eloltott a füstölőt.
- Sok csodára képes ez a doboz, és eddig mind vagy haszontalanok voltak, vagy az életemet mentették meg. Engem is aggaszt, de egyelőre nem tudunk mit tenni. Sophia nővér, mi lenne a következő lépés?

- A tegnap este felvázolt feladat elvégzése. - mondta tömören. - De én sietnék a helyükben, a nappal a mi világunk, de az éjszakát ők uralják.
Johannes atya magyarázatára bólintottam.
- Időnként kinyitom és mindig más van benne. Már bevizsgáltattam, de senki sem tudta megmondani, hogy egészen pontosan milyen tárgy, de nem szentségtelen így engedték, hogy megtartsam. Engem is megijeszt persze, de ha segít.... Remélem kiderül mit tud az ajándéka.
Sokkal rosszabb dolgok is történtek már velem.
- Először együnk. Éhes gyomorral nem lehet koncentrálni. De akkor nem főzök, beérjük hideg élelemmel.
Ellenőriztem, hogy mindenkinek van-e almája, kenyere, sajtja és miután megettük készen álltam az indulásra. Jozef még utoljára ellenőrizte a felszerelését ahogyan a püspök is.
- Részemről indulhatunk.
Johannes atya csak kilépett az ajtón, és Jozef is gyorsan kiiszkolt a köpenyében. Én ráérősebben követtem őket. Valahogy sem a kintlét sem az erdő nem lett csábítóbb tegnap óta.
- Mehetünk.
A novícius fázósan húzta össze magán a köpenyét.
- Legalább nem zuhog, de az erdő nem lesz kellemes, a szörnyekről már nem is beszélve. - dünnyögte.
Megindultunk hát. Ahogy egyre beljebb értünk a fák között úgy lett lassan egyre sötétebb, végül pedig állandósult a baljós szürkület. Jozef sötét tündekén jól látott így is, és Johannes atya sem tűnt elveszettnek, én viszont egészen sebezhetőnek, sőt mi több használhatatlannak éreztem magam. A varázsszemek így már biztos, hogy éjszakai látást nem adtak.
- Ott, arra! - mutatott valamire, ami számomra csupán elmosódott foltnak látszott. - Ott lóg egy koponya......vagy valami hasonló. Arra kanyarog az út is.
- Jobb híján nem tudunk mit tenni, mint megnézni. Óvatosan, nehogy belegabalyodjunk a hálóba. Ha lehet, hozzá se érjünk. - adta ki a parancsokat a püspök, majd meg is indult előre. A pókhálók lassan mindenhol ott voltak. Nem tudom mennyit haladhattunk, talán húsz métert, amikor a még mindig távol lévő folt, amire Jozef mutatott emelkedni kezdett. Egyre jobban zavart a saját tehetetlenségem, így a hanghoz fordultam tanárcsért. Tudnom kellett mire jó a doboz ajándéka.
Mik a lehetőségeim?
Koncentráltam erősen a hangra. Ha rá is akartam lőni a mozgó izére csak a golyót pazarlom, esélytelennek tűnt, hogy eltaláljam.
- Ez....egy pók. - Kozefet a hideg is kirázta, miközben mellém lépett. - Én jobban látok, ha baj van igyekszem időben szólni. Ez a pók a lombok közé kapaszkodik és olyan, mint egy koponya lábakon, de azért nem árt a lábunk elé is nézni, mert a hintóból látott valamik a földben tűntek el...... - jegyezte meg a fiú, én pedig hálásan néztem rá. Ki gondolta volna, hogy egy sötét tünde se feltétlenül szereti a pókokat!
- Novícius, koncentrálj a fejünk fölé és magunk elé, jobban látsz a sötétben. Gloria nővér, maradjon köztünk, és figyelje nem e próbálnak meg bekeríteni minket. Én nézem a talajt. Lassan haladjunk, és próbáljuk meg kivenni mégis mi ez a lény pontosan. - sorolta fel a teendőket Johannes atya, majd a kezét a kardmarkolatára helyezte. Ma különösen utasítgatós kedvében volt, de legalább nem kellett újfent arról vitáznunk, hogy ki legyen a csapat vezetője.
Ell már derengett egy hely, ahol a nap sugarai áttörték az ágak félhomályát és megvilágítottak egy tisztást, rajta póktetemekkel.
Lehetősége van egyszeri cserére.
- Maradjunk egymáshoz közel, nehogy a nyakunkba essen valami. - mondtam a többieknek, majd imára kulcsoltam a kezem, hogy a fejünk fölé idézzem a szűzanya fátylát.
Ave Maria gratia plena…
A fejünk flül pedig pókháló helyett most szent védelem hullott alá. Igyekeztem figyelmem innentől a hangra fordítani.
Mit csinál ami most van és mit csinál a csere?
- Előttünk egy tisztásféle és rengeteg döglött pók. Vajon mi ölte meg őket? - kérdezte közben Jozef.
- Alattunk is futnak a pókhálók, időnként pedig valamiféle kékes hullám fut át rajtuk. Hasonló mint a nővér szemében, csak halványabb. - osztotta meg Johannes atya is az észrevételeit, majd a novíciushoz fordult. - Közelítsük meg.
Körülölel, támad és véd.
Válaszolt a hang.
Most melyik aktív?
Jelenleg semmi.
Megközelítettük az apró tisztást. A pókokat valami tompa fegyverrel verhették agyon, volt, amelyiken lyuk tátongott. Különféle pókok voltak, nem egy fajta, a legkülönösebb pedig talán üveghez volt hasonlatos, és épp oly törékeny a rajta lévő hatalmas lyuk alapján. Leguggoltam és megvizsgáltam, hogy élő szövet-e egyáltalán, de amennyire meg tudtam állapítani az volt.
- Úgy tűnik valaki rajtunk kívül is harcol itt. De délen vagyunk így kétlen, hogy a barátaink lennének. - jegyeztem meg.
Jozef bólintott.
- Ők nem .....bunkósbotot használtak volna....ezeknek nincs kard vagy nyíl ütötte sérülésük. - lépett a fiú egyik furább jószágtól a másikig. - Olyan, mintha valaki fantáziája elszaladt volna ezekkel a pókokkal, nem? - nézett ránk kérdőn. Johannes atya azonban a pókok helyett az erdőt vizslatta.
- Valóban, ők nagy valószínűséggel nem tompa fegyvert használtak volna, ráadásul szinte sehol egy vágás. - gondolkodott azért hangosan.
Ahogy jobban megvizsgáltam a sebet azüvegpókon, bár nem voltam biztos benne, de inkább tűnt ez puska ütötte sebnek, semmint bunkósbotnak, noha golyót hirtelenjében nem láttam benne, és egyáltalán nem volt ingerenciám benyúlni a tetem mélyébe. Mivel a többiek sem tettek további megjegyzéseket, itt már nem tehettünk többet.
- Menjünk tovább. - javasoltam.
- Várjunk csak! - guggolt le Jozef az egyik pók mellé és vizsgálta meg közelebbről, aztán egy másikat is. - Talán másik csapatot is küldött észak? Mintha golyó ütötte lyukak lennének egyik-másikon.
Tehát ő is észre vette. Különös volt.
- Gondolom kövessük tovább az ösvényt? - nézett körbe a novícius.
- Talán Ottó volt az, akit Sophia emlegetett. Nézzünk körül nem találunk e valahol holt testet, vagy fegyvert.
- Ennyi pókot egyedül nem tudott volna lelőni. -csóválta meg a fejét Jozef, noha egyikünk sem volt tisztában ennek az Ottonak a képességeivel. - Ettől még lehet, hogy a hullája itt van valahol, de ha halott már nem segíthetünk rajta és jobb, ha megyünk, mert ha a pókvezért ellopják előlünk, akkor nem hiszem, hogy megdicsérnek minket.
- Nem tudjuk milyen erősek a pókok, sem azt hogy mire képesek. - magyarázta a püspök. - Azonban, ha megtaláljuk, úgy talán megtudunk valamit. Mindenesetre induljunk el a csapás mentén, jobb híján. Figyeljünk ugyanúgy ahogyan eddig.
Volt egy szűk csapás, ami nagyjából az erdő belseje felé vezetett, Johannes atya azon indult meg előre. Hirtelen fehér, hosszú karó szerű lövedékek hántották fel a szűzanya fátylát, és csapódtak bele előttünk egy fába. A pajzs lassan felszakadozott és leomlott rólunk, de nélküle már halottak lettünk volna. Ha jól számoltam, nyolc ilyen löveg próbált meg minket felnyársalni. Körbenéztem de még másodjára is alig vettem észre a hálóval benőtt növényzet fehérjébe szinte beleolvadó pókokat. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ennyivel megúsztuk a helyzetet.
Védelem, kapcsolj be!
Utasítottam azonnal a mágikus doboz ajándékát, bár nem voltam biztos benne, hogy ezek voltak a megfelelő parancsszavak, remélem megértette. Ez után én is megidéztem az Úr egy újabb védelmező varázslatát. Az aranyló pajzs kupolaként borult ránk, szinte csattant, és reméltem kivédi a következő adag lövedéket.
- Saxra Lux! - lendült Jozef is támadásba, Johannes atya pedig előhúzta a kardját, készen arra, hogy senkit se engedjen át a pajzson.
Csak a csere parancs érvényes. Csere nélkül, a körül ölelés lehetetlen.
A hang könyörtelenül hasított az elmémbe az elutasítás fájdalmas élével. A pókok felkészültek az újabb támadásra, maguk felett vad szövésbe kezdtek. Nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy kitaláljam, újabb adag halálos karót készítettek. Jozef szent fénye ugyan talált, de csupán egyetlen pók egyetlen lábát tépte le. Ez túl kevés volt most a túlélésünkhöz.
Akkor csere.
Utasítottam a hangot, miközben a fenriremmel rálőttem egy pókra.
- Próbáljunk kijutni innen, egyenként nem boldogulunk velük, főleg, ha olyanok, mint a hidra, egy elpusztul kettő lesz belőle. - kiáltotta Jozef és ő is a pisztolyához nyúlt, hogy utat tudjon vágni nekünk. Johannes is igyekezett előre nyomulni… Ekkor pedig valami megváltozott. Minden megváltozott.
Egy pillanatra elsötétült a világ a szemem előtt. Már azt hittem, hogy elájultam, amikor hangos mennydörgés térített magamhoz.
Füst vett körül minden irányból és nem láttam semmit, csupán egy különös, nagydarab férfi sziluettjét, de mégis inkább lefelé néztem rá, pedig az ilyen nagy emberekre inkább alulról szoktam felfelé bámulni. A fejen helyén kék fény ragyogott, és a kezében is egy-egy kard alakú tárgy volt, szintén kéken világítva.
Ekkor ijesztően konstatáltam, hogy a sacra contego eltűnt, és nem csak azt nem voltam képes újra magunk köré idézni, de semmi mást sem. Mintha elvágtak volna isten erejétől. A páni félelem és rettegés közepette azonban láttam, hogy a hatalmas férfi megmozdult, és megvédte Jozefet és Johannes atyát néhány lövedéktől. Ő volt hát a doboz ajándéka.
Engedélyt kapok a támadásra?
Engedély megadva. Védd meg a társaim.
A távolból, halványan hallottam a többiek hangját. Jozefét, ahogy kérdezte, hogy ki ez az alak, és ahogy szólítja a nevemet. Kedvesen. Aggódva. Hallottam Johannes atya parancsát is.
- Gyógyíts meg!
Nekem szólt? Nem tudtam szólni neki, hogy nem tudom meggyógyítani, innen nem. Nem tudtam neki megmondani, hogy ne féljen, ha kijövök innen valaha… Kijövök valaha?
A védelmezőnk rohamozott, célba véve a pókokat. A fénylő kardjával ketté hasította a szorgos karó-szvőket és úgy láttam mögötte két nagy üvegszerű pókot is. Hagytam, hogy tegye a dolgát. Nem álltam ellen. A különös doboz ajándékának kezében volt az életünk.
És Istenében.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

21 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Feb. 05, 2019 3:53 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Nem volt a fejemben más, csak a parancs. Keresd meg. Öld meg. Tépd szét. A sáros, mocskos lyuk alig volt nagyobb, mint én, mégis rezzenéstelenül, félelem nélkül loholtam előre benne, nekiütődve a falainak, míg el nem értem a világító szempárakat. Az izmok megfeszültek a karomban, ahogy nekirugaszkodtam, de mielőtt megérezhettem volna a nyelvemen a kitines lábak ízét a világ darabokra tört.
Egy asszony, egy embernő kérlelte a férjét előttem, én pedig mint egy szellem lebegtem a szobában. A férfi hajthatatlan volt, keze hamar szaladt meg és ütötte pofon a nőt. Eltaszította magától, karjának határozott intése egy bizonytalan, félelemetes irányba küldte a feleségéül vett asszonyt.
A kemény, lesújtó kéz megváltozott, ujjait fényes, fekete páncél borította be és rózsatövishez hasonló karom nőttek a végükön, ahogy a rettegő archoz értek. Az sem volt ugyanaz, ezúttal egy férfi páni félelemtől tág pupillái néztek révetegen a semmibe, miközben ajkai előtörni készülő jajveszékeléstől remegtek.
Egy csattanás, és ismét egy Megrontott torz testében téptem az erdő talaját, vad falkaként űzve a vadat, amelyre a kérlelhetetlen Gazda uszított.
Legutoljára egy ajtó zárása változtatta meg az álom fonalát. Kopogtak rajta, riadalmat keltve a bent ragadt emberpáron. A férfi, a ház ura bicskát ragadott, a nő magáról megfeledkezve hadart egy számomra ismeretlen imát, de végül mindkettő riadalma alábbhagyott, ahogy a férj kitekintett a bedeszkázott ablak résén. Az ajtó nyílt, a kitáruló résben pedig Heinrich von Rotmantel csukta be fekete esernyőjét, hogy elmebetegek és gyilkosok vigyorával beljebb lépjen be.


Zihálva ültem fel, a koponyám lüktetett és felrobbanni készült, ujjaim kétségbeesetten marták az arcbőrömet, épp nem sértve fel. Álom. Én akartam, de attól még olyan volt, mint egy késszúrás. A bordáim közé, a szemeim közé, a tenyeremben. Vadásztak, Heinrich a Megrontottjaival vadásztatta a pókokat. Az a kéz… ember volt, de mégsem. Mintha a pókok megfertőzték volna a testét, a groteszk cirógatásból ítélve pedig az elméjét is. Két dolog volt, ami ilyen erőket birtokolt, amennyire én tudtam. A mélységbe bukott angyalok – és a tulajdon családom.
- Ez... Egy kifejezetten rossz ötlet volt...
Feküdtem és ziháltam, míg a fájdalom el nem tompult eléggé, hogy fel tudjak kelni. Az álomheg hasznos átok volt, de attól még átok maradt. Nem kellett volna ilyen felelőtlenül használnom. A páncélom súlyát szinte meg sem éreztem, az évek alatt hozzászoktam, hogy vértezetben aludjak. Ritkán voltak nyugodt éjszakáim, a nehéz fém pedig többször jelentette már az életem, így nem akartam magma mögött hagyni.
A fogadó főterme, ami az étkező szerepét is betölthette nem volt teljesen üres, ugyanakkor nem is telt még meg a tegnapi négyes minden tagjával. Wilhelmina előttem ébredt és az evőeszközök között kotorászott használható tányér után, nem sokkal mögöttem pedig a sötételf ásított hatalmasat.
- Van valami kaja?
- Szerencsések, hogy van gyomruk ilyenkor enni. - mosolyodtam el kesernyésen, visszanyelve az epét, amit a szervezetem az étel gondolatára köhögött fel. - A Megrontottak megelőztek minket és igyekeztek éjszaka levadászni a pókok közül néhányat, szóval az irányítójuk valószínűleg fenyegetve érzi magát. Jobb lenne kihasználni, és rávenni, hogy hibázzon.
Ugyanakkor veszélyesebb is lehetett, így nem akartam egy személyben meghozni ezt a döntést. Várakozóan nekidőltem a legközelebbi falnak, lehunyt szemmel igyekezve erőt venni magamon és elnyomni a zaklatott éjszaka maradványait.
- Jóreggelt. Honnan tudod mindezeket?
Wilhelmina sajnos csak Nachtraben volt, mint felerészben én magam is, így nem engedett elsuhanni a füle mellett egy kíváncsiságot ébresztő, elhallgatott részletet sem. Sajnos azonban hosszú magyarázatot kívánt volna, amelynek néhány részletével én magam sem voltam tisztában.
- Rotmantel megérzés.
- Szépjóreggelt... majdnem, mintha még a Céhben lennénk - Szerencsére Crispin megjelenése elvonta a lány figyelmét rólam, noha először nem igazán értettem miért. Egészen addig, ameddig Wilhelmina rá nem kérdezett, szokásához híven. - Nahát, ez meg mi a.... fura állatka, de hogy került ide?
Az említett fura állatka egy macskakölyökre hasonlító lény volt, annyi különbséggel, hogy három ostroszerű farok lengett mögötte izgatottan, mint a tünde népek mondáiban. A macska úgy tűnt a tündéhez tartozott, mert egészen nyugodtan ült meg a vállán.
- Eh, a Céhben meg van a magam kis helye és senki se zaklat... Felkeltem, aztán ez a dög már itt volt. Biztos valami kóbor dög. A cicusok imádnak engem.
Wilhelmina és én egyszerre emeltük meg cinikusan a szemöldökünk, jelezve a bérgyilkosnak, hogy senki nem hitte el a túl egyszerű mesét, de az ajtón túli hintókerék nyikorgása fontosabb volt, mint holmi tündérmacskák.
- Tárfaffáfunk fan...
- Szóval én most zaklatok?.... Hálás köszönetem
Tévedtem. Sokadjára becsültem le nemeskisasszonyok sértődékenységét, ami szinte sütött a vámpírlány szavaiból, még ha kuncogással próbálta is oldani a helyzetet. - Na de három farka van... biztos valami mágikus.
Nem akartam becsatlakozni a beszélgetésbe, így cask várakozóan az ajtóra néztem és biccentettem a nagysokára csatlakozó kultista felé. Szerencsére ő sem volt beszédes kedvében, így Heinrich von Rotmantel makulátlan belépőjét már nem szakította meg semmi.
- Akkor hát mikor szándékoznak indulni? Tudják rengeteg dolgom lenne még...
Se jó reggelt, se érdeklődés az éjszakánk felől. nem tudom miféle vámpírokat neveltek manapság, de úgy tűnt ebből a kurafiból hiányzott a jómodor szikrája is.
- Épp stratégiai megbeszélést folytattunk. Nagyon fontos kérdéseket döntöttünk el, amelyek nagyban befolyásolhatják a küldetés sikerességét és egyben redukálják a feladat elvégzéséhez szükséges időintervallumot.
A tünde epés megjegyzésén nem lepődtem meg, azonban nem szolgálták a nyakunkba aggatott feladat sikerességét. Tisztavérű Rotmantelekkel cask úgy lehetett tárgyalni, ha valakinek kötélidegei és egyenes, gyors és rövid mondatai voltak.
- De ja, előbb-utóbb el kell indulnunk az erdőbe is. Bármi ötlet, hogy ezek a cetlik mire valóak?
Crispin után Jonathan is előhalászta a saját cetlijét és meglebegtette előttünk.
- Igen, a cetli... Ezt miért?
Valóban jó let volna tudni, de Heinrichtől aligha várhattunk információkat. A pecséteket, ahogy mondta az azóta halott Nachtraben társa készítette, így működése is cask neki volt tiszta – legalább is sem én, sem Wilhelmina nem ismertük fel őket.
- Jó reggelt. Részemről bármikor. – felelte a vámpírlány Heinrichnek szerencsére higgadtan.
- Most. - ragadtam magamhoz a válaszadás feladatát, ha már szabad volt. - Azonnal indulunk.
- Ohhó tényleg? - vigyorodott el a Rotmantel úgy, mint aki megunta a fogsorát ennyi, elvileg hivatásos katona előtt. - Hát akkor, nem állnék az útjukba. - állt félre, színpadiasan az ajtó felé mutatva.
- Üüüügyes....valami. Fiú leszel, mint Dracon is. Bár ki vagyok én, hogy ilyen társadalmi és nemi identitási kérdéseket erőltessek rád... - simogatta meg a tündérmacska fejét a sötételf, ahogy az nemtetszően fújt munkaadónk felé, gazdája pedig fordult még egyet a fogadó emeletén, mielőtt esetlenül haptákba vágta magát előttem.
- Uram, a csapata készen áll...
- Egyébként lány lenne?
Kuzinomat láthatóan jobban lekötötte a rejtélyes macska, mint a feladat részletei, minden esetre az ellenkezés hiányát beleegyezésnek vettem.
- Többek között ezért nem lennék sosem katona. Nem tudnám megszokni ezt soha. Induljunk, tegyünk pontot ennek a végére mihamarabb.
Heinrich von Rotmantel nem mozdult, tenyérbemászó mosolyával végigkísérte, ahogy kiléptünk előtte a fogadóból a szemerkélő esőbe.
- Akkor hát sok szerencsét.
A falu, amely méreteiben lassan egy mezőváros címért vetekedett nem volt olyan üres, mint először vártam. A helyiek dolgos népek voltak, takarítottak, dolgoztak és javították, ami elromlott. Az egyetlen, amelyhez nem mert senki nyúlni még, az a Heimsroth északi kapujában hagyott, fél tucat póktetem.
~ Ezek hát az ellenség most.
A testek meglepően nagyok voltak, olyan közepes testű kutyával egyeztek meg. Nem voltak teljesen egyformák, azon kívül, hogy mindegyik pók volt sem színűkben, sem felépítésükben nem egyeztek. A legkülönbözőbb egy élénk ciánkék, üvegszerű tetem volt, amely semmilyen természetes rovarra nem emlékeztetett, amit valaha láttam.
- Azok a hálólándzsák vagy mik… - mutatott Cripsin egy különös, megkeményedett pókselyemhez hasonló, karószerű képződményre a talajba fúródva. - Nem éppen nyújtanak biztató jövőt elénk nézve. Thomas testét pedig itt vonszolták el abba az irányba. - mutatott el az erdő felé. Sajnos igaza volt, a természetes selyem ugyan nagy szakítószilárdságot nyerhetett megfelelően elkészítve – de nem volt olyan mester, aki üvegkeménységű karót tudott volna belőle alakítani. - Tehát az irány egyértelmű. Ja, és Dieter doki: én se szívesen lennék katona. Túl sok a kötöttség, meg túl sok a beképzelt barom, akit vezetői státuszba emelnek. Meg én a katona humor helyett inkább az akasztófahumort preferálom.
- Armaros, kegyelmezz. - nyögött fel meglepetten a kultista. Természetesnek kellett volna lennie,h ogy úgy imádkozott a testében lakó mélységihez, mint az egyháziak az Istenhez, de mégis furcsának találtam. - Mi lenne, ha felboncolnánk őket? Tudjátok... Nem tűnnek túl... Természetesnek.
- Van ilyesmire időnk? Mármint... sietnünk kellene. - nézett rám Wilhelmina, és tökéletesen igazat adtam neki. - Elmondod, mit láttál pontosan?
- Ízeltlábúakat nem érdemes, sajnos semmit nem tudnék meg belőlük. - feleltem a boncolásra, de aztán átlépve két dögöt az élénk színű, üvegtestű tetemhez léptem. - Ez valami különleges lesz. Vezető, vagy forrás. - Sokadjára szidtam meg magam a csekély mágiatudásomért, de amennyire az egyszerű elmémből kitellt az ötlet logikus volt. A pókok mágikusak voltak, ez bizonyos, valamint irányítottak. A rovarokat nem lehet kitanítani, nem voltak elég okosak hozzá, így folyamatos irányítás kellett. egy mágia, amely mindig megmondta nekik mit tegyenek, annak pedig a leggazdaságosabb megoldása egy fókusz volt, amely sugározta. Például egy, a többinél mesterségesebb példány. - Van egy adottságom... bár inkább átok. Ha akarom meg tudom álmodni a körülöttem történő tragédiákat. Láttam alakokat, ahogy rettegnek a pókoktól, láttam egy férjet, ahogy megüti a feleségét, egy másikat, amint retteg egy kitines kéztől. De legtöbbet egy Megrontott szemén át láttam, amint valószínűleg az erdőben pókokra vadásznak. Előkészíthették nekünk a terepet, felzavarhatták a pókok irányítóját, ami lépéselőnybe juttatott. - magyaráztam, miközben tüzetesen megvizsgáltam a testet. Ha még csak vezető is volt, valahogy kommunikálnia kellett a többivel, a legjobb tippem pedig a szag volt. Ha volt valami szerve, amivel erős illatú nedvet tudott kibocsátani, talán használhattuk később a saját javunkra.
- Már attól sem lepődnék meg, ha ezek is Megrontottak lennének.
- Azoknak a borzadalmaknak a szemén...? Részvétem. Iszonyú lehetett. Hát maga is találkozott már velük, Jonathan?
Szinte oda sem figyeltem a széttöredezett beszégletésre. Az áttetsző, kitines külváz alatt különös, a többinél élénkebb képletek futottak, amik kísértetiesen hasonlítottak valamiféle huzalozásra – vagy erekre. A képletek a lény potroha körül egy nagyobb üregben futottak össze.
- Van valakinél fecskendő vagy egy üvegcse? - pillantottam fel.
- Fecskendő és üvegcse is, doktor. Tegnap már gyűjtöttem mintát a lándzsából és a pókból is, bár gondolom a friss minta jobban használható - felelte a sötét tünde, miközben macskája lehuppant mellém és megszagolgatta a savanyú vérű dögöt.
- Köszönöm. - biccentettem, aztán amilyen erővel tőlem telt beleszúrtam a tűt a pókerek találkozásába. A folyadék, amit sikerült kinyernem meglepetésemre színtelen volt, egészen vízszerű, de annál sokkal viszkózusabb.
- Láttál már ehhez hasonlóakat? – kérdezte a vámpírlány kíváncsisággal vegyes iszonyattal.
- Még soha. - feleltem, miközben beletöltöttem a folyadékot az üvegcsébe, eltettem a táskám egy rekeszébe és felegyenesedtem. - Azt hiszem ennél többet nem tudunk meg itt. Innentől minden lépés élet és halál között dönthet, így csak óvatosan.
Crispin eközben már pár lépésre tőlünk az erdő első fáit vizsgálta, így sietve mellé léptem.
- Észrevett valamit?
- Semmi bíztatót, Herr Dieter, semmi bíztatót. A pókhálók, ahogy sejthettük, egyre sűrűbbek lesznek, ahogy az erdő belseje felé haladunk. Nem csak hogy az előrehaladásunkat lassítják le, vagy akár blokkolják, de egyben lehetőséget nyújt a pókoknak, hogy rajtunk üthessenek. Egy talajszinten haladó nagy dögöt könnyű észrevenni. Egy dögöt, ami a fejünk felett lógadozik a hálóin...az már egészen más tészta. - csóválta meg a fejét a sötét tünde. A pletykák szerint az ő szemük ugyanolyan jó volt a sötétben, mint a miénk, azonban neki az az előnye is megvolt,h ogy tudhatta, mire számítson.
- Crispin és én tudunk tüzet használni, az.... meg kell, hogy sebezze őket, igaz? – csatlakozott Wilhelmina is a nézelődéshez, miközben Jonathan csak közömbös arckifejezéssel, karba font kezekkel várt.
- A városban talált tetemekből ítélve bármilyen konvencionális módszer képes megölni őket, még a Megrontottak harapása is. A vezetőjük már más kérdés.
Nem volt ínyére senkinek sem, hogy elsőként lépjen be a pókhálóktól átszőtt rengetegbe, valakinek mégis meg kellett tennie. Mély levegőt vettem és átléptem az első fák között, próbálva kikerülni a ragacsos hálókat és idegesen vizsgálva tekintetemmel mindne megrezdülő levelet.
- Figyeljenek a két oldalra, herr Crispinnek igaza van, a magasság sem akadály nekik. Ha bármilyen mozgás támad a fák közül... Nos, önök mind értik a dolgukat, hiszen ezért vannak itt.
Egy hideg, nyugtalan érzés simította végig a tarkómat, így sérült kezem ujjai ideges görcsbe rándulva keresték a mágia fonalait. Sarkon fordultam, szembe a legfurcsább jelenséggel, amelyet eddig láttam.
- Mindenki nyugodjon meg.... - szűrte a fogai között Crispin, szembefordulva a nálunk jó másfél fejjel magasabb bestiával, amely hirtelen mellette állt. Olyan volt, mint az észkai erdei hiúzok, csak még nyúlánkabb és bizarr színekben pompázott. Kéken izzó szemei a tünde felé fordultak, aztán dobhártyaszaggató bömböléssel elüvöltötte magát.
- Mi a büdös fasz? - kiáltott fel az ijjedségtől nem kifejezetten szalonképesen Jonathan, de ezúttal nem tudtam hibáztatni. - Szóval... Ez mi a picsa?
Kényszerítettem magam, hogy nyeljek, miközben szívverésem stabil ütemben emelkedett és gyorsult. A lénynek három, karhosszú farka volt, amelyek most ostorszerűen csaptak végig a környező fatörzseken.
- Finsterwald. Csak ott élhetnek ilyen különös teremtmények. De úgy hittem önhöz tartozik, Herr Crispin. - néztem óvatosan, csak a szememmel a bérgyilkosra, naívan feltételezve, hogy ez ugyanaz a macska, amely a vállán ült.
- Hát, erre azért én se számítottam, Mina és Herr Dieter. Johnny, bemutatom neked Fark-úrt, a családom új tagját. Ha jól sejtem, valaha elátkozhatták a macskát és ez a lakat tartotta őt a varázs uralma alatt...vagy egy olyan helyről lett előrángatva, amiről nekünk még csak fogalmunk sincs. Veronia különös hely és az Yggdrasil-nek sok levele van...
A tünde mondandója úgy lett halkabb, ahogy számomra kevesebb értelme is lett. A bestia nem tűnt ártó szándékúnak, ahogy a kezdeti riadalom elült csak várakozóan leült a földre, szemeivel elmélyülten nézve gazdáját.
- Azt hiszem, hogy van egy feladat, ami még vár ránk.
Jogos észrevétel volt. Sajnos nem mindenki osztotta.
- Nos, Fark-úr... - vett elő színpadiasan egy aranyozott, díszes tojásforma tárgyat a kultista a zsebéből, aztán a földre tette. - Engedd meg, hogy bemutassam Mitugrászt.
A lény, amely a tojásból bújt elő már ismerősebb volt. Egyesek azt mondták egyfajta wolpertinger volt, egy mítikus lény pogány őseink legendájából, amely mostanában kapott nyilvánosságot. Sok, nagy erejű utazót láttak meglovagolni a hatalmas testű, szarvas-szárnyas nyulakat, és azt mondták egy őrült mágus vagy druida bűvölte meg a tojásokat, aztán a világba szórta.
- Ilyen aranyos név elő tud jönni az agyából? Most meglepett, Jonathan. Üdv, Mitugrász - nevetett fel a vámpírlány. Mintha épp egy teazsúron lettünk volna, vagy a Neulanderek bálján. Úgy látszott az életünket fenyegető óriáspókokról mindenki megfeledkezett, így csak lemondóan sóhajtottam. Valami azt súgta, hogy ha én szörnypók lennék kifejezetten jó időpontnak látnám a mostanit egy rajtaütéshez.
Néha, nagyon ritkán szívesen tévedtem volna – többek között most is.
- Látogatóink érkeztek. - szóltam hátra fennhangon, az előttünk lévő lombokban figyelő, nyolc póknyi szempárt bámulva meredten. Ők határozottan észrevettek minket, így könnyen már nem sétálhattunk el innen. Alig lobbant fel a jobb kezem ujjai között a tintaszerű éjláng, mikor valami suhogva szelte a levegőt és egész csapatunk a kapuban látott hálólándzsák sortüzébe került. Egy a vállamon csattant szét a páncélon, fehér selymet ragasztva a fémre, egy másik a combomba állt bele egészen csontig. A harmadik azonban…
Önkénytelenül felkiáltottam, gyámoltalanul és őszintén, ahogy a fájdalomra csak lehetett. A jobb kezem inai szétszakadtak a tenyerembe fúródó lövedéktől, az izmok nedves szakadással ugrottak félre, az idegek pedig készségesen pulzálták az agyam felé a sérülést. Úgy tűnt, valami átok ült rajtam. Egy sokadik.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

22 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Feb. 16, 2019 1:16 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A harc, amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen ért is véget. Nem tudom, mi lett volna, ha nincs itt a varázsdoboz különös ajándéka, aki néhány csapás alatt szabadított meg minket a hálószövő förtelmektől. A harc végeztével, mint egy gólem csak megállt és várakozott. Nem tudtam, hogy újabb parancsra várt, dícséretre, esetleg feloldozásra, de mindhármat megkaphatta, hisz megmentette az életünket.
Ügyes voltál. Köszönöm. Engedj vissza.
A szemem előtt egyetlen pillanatra elsötétült a világ, majd a feketeség foltokbanoszlott el, ahogyan visszanyertem a saját látásomat, és úgy tűnt az alakomat is. Kékesen izzó pici darabkák szálltak fel körülöttem, mint apró lángok, miközben a hatalmas teremtmény lassan eltűnt. Ekkor láttam meg a jelenetet. Az összeesett Johannes atya a földön feküst, felette Jozef térdelt és imádkozott, de a férfi mozdulatlan maradt. Jeges félelem fogta el a szívemet egy pillanatra.
- Johannes! - kiáltottam.
Odafutottam hozzájuk és Jozefre néztem. Az atya nem tűnt súlyos sérültnek, a sötét tünde novícius gyógyítása elég volt, de akkor már fel kellett volna ébrednie.
- Mi történt? - kérdeztem rögtön, majd szemügyre vettem a férfit. - Lehet, hogy pókméreg? Van nálam ellenszer.
- Nem tudom, a seb begyógyult, de nem tér magához. - vonta meg a vállát Jozef. Hirtelen mérges lettem rá, hogy itt ül a püspök fölött, akivel láthatóan gondok vannak, és ilyen flegmán viselkedik. Még ha nem is szívlelték egymást túlzottan, most akkor is egy csapat voltunk, bajtársak, akiknek mindig védeniük kellett egymást. - Nagyon rémisztő volt ez az előbbi. - jegyezte meg a novícius az átalakulásomra. - Egyébként nem hiszem, hogy méreg lenne, mert nem csípték meg, már, ahogy én láttam......
Ugyanakkor egy méreg nem csak csípésen vagy harapással terjedhetett. Nem közönséges pókokkal álltunk szemben, ebben egészen biztos voltam, így fel kellett készülnünk különleges helyzetekre.
- Ha volt seb talán azon keresztül jutott be a méreg. Emeld meg a fejét. - előkerestem egy antimérget. Két üvegcse volt nálam, amennyi épp raktáron volt, így spórolnom kellett vele.
Isten áldja magát, Sertoria nővért.
Emlékeztem meg a Szent Brünhilda rend idős és vak apácájára, aki ennek ellenére is kiváló alkimista volt, és aki a kezembe nyomta az üvegeket indulás előtt. Amikor Jozef megemelte a püspök fejét nagyon lassan öntöttem bele egy fél üveg tartalmát Johannes atya szájába, hogy véletlenül se nyelje félre, majd nem tehettünk mást mint vártunk…
- Nem maradhatunk itt sokáig, lehet, visszajönnek. - aggodalmaskodott a fiú, de hallani sem akartam arról, hogy itt hagyjuk az atyát. Szerencsére nem kellett sokat várnunk, hogy a férfi szempillája megremegjen, és elkezdjen lassan mozogni, mintha csak rossz álomból ébredne.
- Johannes atya! - ráztam meg a férfit. - Jegyezzük meg, hogy minden sérülés mérgezett. Sajnos csak két üveggel tudtam hozni, és a fele már elment...
- Pedig pókból gondolom még kapunk a nyakunkba.
Sajnos ebben teljesen igaza volt, de abból kellett főznünk amint van. Johannes atya lassan magához tért, és még kicsit álmos tekintettel nézett fel ránk. Az a tekintet viszont tiszta volt, meg sem kellett kérdeznem, hogy tudja-e hol van, és hogy kik vagyunk mi.
- Valamiféle látomást láttam. - mondta rögtön az inkvizitor, és azonnal fel is tápászkodott. Gyógyítóként azt mondtam volna, hogy egy ideig még feküdjön, de most nem engedhettük meg magunknak ezt a luxust. Egy ilyen erdőben akármikor ismét nekünk támadhattak. - Nem tudom mennyire volt igaz vagy halucináció, de egy kislány volt benne, akit az apja épp vert. Állítólag azért, mert megölte az apját. A lánynak köze lehet a pókokhoz, ha igaz volt amit láttam. Ha valaki odakerül, úgy kérdezze meg miben halt meg az anyja. - hadarta a férfi. Lehetséges lett volna, hogy a pókméreg mágikus és valami látomást hozott az atyának? Ám ez ostoba kérdés lett volna. Itt akármi lehetséges volt már.
- A nővérrel mi történt? - kérdezte a püspök, de közben már a tovább vezető utat vizsgálta.
- Én csak azt láttam, mintha abból a fickóból bújt volna ki... - nézett rám Jozef. - Elég erős vagy atyám, indulnunk kéne?
Arra, hogy velem mi történt, nem igazán tudtam válaszolni. Valami különös mágia lépett működésbe, ám nem kutattam az okokat. Az volt a lényeg, hogy megmentett minket.
- Látomás? - elgondolkoztam. Talán értékes információktól fosztottam meg magunkat, ha igaz volt, amit a püspök látott. - Bocsásson meg atyám, azt hittem megmérgezték. Antiméreggel ki tudunk jönni még másfél üveg van a táskámban. - mondtam, és bólintottam ha velem történne ilyen meg fogom kérdezni. - Menjünk tovább, még visszajöhetnek a pókok és valószínűleg nem fogom tudni megismételni az előbbit.
- Támogatom. - válaszolta Johannes atya és óvatosan el is indult előre. - Talán pont a méreg okozza őket...lehet a mágiához van köze..
- Tarrjuk az irányt? És, hogy csináltad nővér ezt a .....varázslatot? Legközelebb is segít majd? - kérdezte Jozef. Bár tudtam volna bíztatót mondani! Közben elindultunk, tovább az erdő belseje felé.
- Nem tudom. - válaszoltam Jozefnek bizonytalanul. - Meg fogom próbálni előhívni.
A vezetést ezúttal is rábíztam Johannes atyára. Érdekes módon előhúzta a keresztet, amit még tegnap este kaptunk Sophia nővértől, és a magasba emelte. Csupán találgatni tudtam, hogy milyen reakciót várt, de akármi is volt az, a hatás elmaradt. Az ékszer teljesen hétköznapi feszületnek látszott.
- Hát a szemed már nem annyira kék, az biztos. - vizsgálta Jozef a szemem. Hasznos információ volt. Ha még maradt a kékségből talán még egyszer elő tudom hívni a Védelmezőt. - Arra vezet az ösvény tovább. - jegyezte meg Jozef.
- Akkor menjünk arra, hacsak nincs más nyom. - értettem egyet a novíciussal, és ha mind egyetértettünk, akkor el is indultam.
- Mindenki figyelje azt amit eddig. - adta ki az utasítást Johannes atya. Ő így még indig a földet figyelte és a fákat, és én sem tehettem jobbat. A sötét tünde volt a legjobb helyzetben, akit nem zavart a sötétség és még így is tökéletesen látott. Nem tudom meddig követtük az ösvényt, de szerencsére nem értek minket meglepetések, sem pedig újabb póktámadás. A csapás hol kiszélesedett, hol egészen összeszűkült, majd végül kereszteződéshez értünk.
Tanácstalanul néztem a többiekre.
- És most?
- Látsz valamit a távolban? - kérdezte a püspök Jozeftől.
- Azoktól a hálóktól, semmit. - csóválta meg a fejét a fiú. - A kék csíkok a földön? Azok nem mutatnak semmit?
A pulzáló csíkokról meg is feledkeztem. Johannes atya ismét megvizsgálta a hullámokat, hátha valami útmutatást nyújtanak. Kellett lennie egy forrásnak, ahol volt valami, csupán az volt a kérdés, hogy az volt-e ott, amit kerestünk.
- Haladjunk balra. - döntött végül a férfi, így mind a baloldali ösvényen folytattuk az utunkat. Nagyjából tíz pedig gyalogoltunk még, mire elérkeztünk egy rozoga bányabejárathoz hasonló üregre egy kis tisztáz közelében, ami elég hasonló volt az előzőhöz. A hálók sűrűn futottak befelé, szinte egészen elfedték a járat falát, de az jól látszott, hogy a clöpöket már talán századok óta rághatta a szú, és általánosságban az enyészet.
- A pókok... Nem jöttek a föld alól is tegnap este? - pillantottam végig a bejáraton. Nem volt túl bizalomgerjesztő. - Van egy olyan érzésem, hogy befelé vezet az utunk.
- Valóban, bár nem túl bíztató. Fáklya? - kérdezett körbe Johannes atya.
- Hát én nem hoztam. - ingatta a fejét Jozef. - És nem hiszem, hogy túl sok választásunk van. - intett befelé. Ez azért nem volt egészen igaz, itt is volt ösvény, ami elfelé vezetett. Ahogy jobban körbenéztem, a bejárathoz közel a hálókba gabalyodva végül ráakadtam egy fáklyára, bár nem tudtam, hogy mennyire volt leégve már. Azt gyanítottam, hogy ha a tartóoszlopok és gerendák ennyire rossz állapotban voltak, akkor egy kis darabka fa talán még annál is rosszabb.
- Ott van egy. A semminél jobb. - azért megpróbáltam kiszabadítani.
- Amennyit segíteni fog a fáklya, annyira célponttá is tesz. Azt hiszem talán jobb lenne, ha előre mennék, engem úgy is csak zavarna. - javasolta Jozef. Igaza volt, hogy sötétben ő volt a legkompetensebb hármunk közül, de az ötlete határozottan veszélyes volt. Nem akartam, hogy elveszítsük egymást.
Végül sikerült kiszabadítanom a fáklyát, Johannes atya pedig meg is gyújtotta. Így már jobban beláttuk a járatot is. Mélyen lefelé lépcsők vezettek, és ahogyan a fény fogyott, úgy láttuk egyre jobban, hogy kékes ezüstös csillanással hullámok haladtak végig egy-egy hálón. Az igazat megvallva, gyönyörű volt, ám amilyen szép épp olyan annyira halálos és veszélyes volt. Szerettem volna látni az alját, de a józan ész erősebb volt a kíváncsiságnál. Akármi volt lett, az halálos volt ránk nézve. Kicsit szomorú voltam, de az volt a feladatunk, hogy elpusztítsuk akármi is csinálta ezt, hogy Dél ne használhassa a fegyvernek. Még mindig háború volt.
- Mi lenne, uraim... Ha felgyújtanánk az egészet? Hátha bent ég minden a célponttal együtt.
- Támogatom. - válaszolta Johannes atya és azonnal cselekedett is. Örültem, hogy a püspökkel, ha hatékonyságról volt szó, mindig megértettük egymást. Jozef is hátrébb húzódott, hogy véletlenül se érje a tűz. Ahogyan az várható volt, a háló azonnal lángra kapott, a tűz pedig végigfutott, egészen lefelé, ameddig a szem ellátott. Számítottam valamire… Sikolyokra, menekülő pókokra, de nem történt semmi. Az egész már-már… békés volt.
- Nem hozott valaki szalonnát? - kérdeztem, félig-meddig viccnek szánva.
- Lehet, el kéne állnunk az útból, ha a tűz valami olyat is kikerget, amit nem szeretnénk a nyakunkba kapni. - húzódott odébb Jozef, de valóban nem jött semmi. A gyenge gerendák egyszercsak feladták, és a járat összeroskadt. Voltaképpen akár vissza is mehettünk volna Sophia nővérhez, mint aki jól végezte a dolgát, de úgy sejtettem, ez nem lesz ennyire egyszerű. Az erdő hatalmas volt, talán az egészet átszőtték a járatok.
- Nem hiszem, hogy ezzel vége. Ez csak a bejárat volt, de ki tudja meddig húzódnak az alagutak. - jegyeztem meg sötéten. Talán mégsem volt ez annyira nagyon jó ötlet ha nincs másik bejárat...
- Ráadásul nem szökött ki semmi... - gondolkodott hangosan Johannes atya, majd újra a földet vizsgálta, hogy jönnek-e még hullámok.
- Van még egy ösvény, lehet, hogy az is egy járathoz vezet. - mutatta a növények közötti csapás Jozef, és valójában teljesen lehetséges volt, amit mondott. A csapások végülis általában vezettek valahova. Én is leguggoltam, hogy szemügyre vegyem a hullámokat. Több is volt, amik egymást keresztezték, vagyis, hogyha elképzeltem a terjedésüket, nem csak egy középpontjuk volt. A járat felől, amit az imént felgyújtottunk nem jött semmi. Akármi is csinálta ezeket odalent, elpusztítottuk.
- Talán, ha mindet megszüntetjük... Talán.... -gondolkoztam hangosan.
- Nézzük meg az ösvényt, hátha az is ilyen egyszerű lesz, ha pedig szorul a hurok, visszatérünk ide. - mondta Johannes atya, így teljes egyetértésben indultunk el az ösvényen.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

23 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Feb. 18, 2019 6:35 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Sérülések, fájdalom, vér. Miért fél újra és újra tőle, amikor már rég ismert barátként kellene köszöntenie?... Életösztön, ez soha nem hagyja el a veroniai fajokat, úgy látszik. Újra és újra meg kell menekülni tőle. A fájdalomtól. Bár szerencsére a túlméretezett ízeltlábúak iránti undorát legyőzi az aggodalom Dieterért, akinek a combja rendesen megsérült. Mina pedig sajnos nem gyógyító, korántsem. Furcsa, hogy pont a doktor sérül meg legtöbbször, akinek másokon kellene segítenie, nem pedig saját magán...
A vámpír látja, ahogy lövedékek indulnak meg az ő és Crispin irányába is, és már épp felkészülne rá, hogy az éj szövetét védelmezőként kérje, hogy az körbefonja törékeny testét és lepattintsa a lövedékeket, ám közben eljutnak az agyáig Dieter előbb kimondott szavai:
- Nem szabad, hogy körbevegyenek minket. Találnunk vagy alkotnunk kell valamit, aminek nekivethetjük a hátunkat.  veszít Az a tűz, amit nemrég emlegettek, most igen jól jönne.
Így az árnyak tüzét idézi meg, hogy a legközelebb lévő soklábú szemei közé uszítsa azt. Tűz és pókok. Csodálatos ellenfelek. Érzi, ahogy a lángok átáramolnak a testén, lelkén, tisztítva, elűzve a tiszta sötéttel a megfertőzött árnyak sötétjét. Mentés. A mentésért pusztítasz, emlékezz mindig. Lehet, hogy csak magadnak mondod, de ha ez kell ahhoz, hogy sikerüljön, akkor hát gondold ezt...
...vagy csak azért pusztítasz, mert élvezed? Ahogy a lángok belekapnak a szövetekbe és a hatalmadat látod a szemeid előtt? S bár irtózol a szenvedéstől, olyan öröm látni, hogy te adod azt másoknak?
Megrázza gondolatban a fejét. Koncentrálni.
- Fark-úr, tudnád támogatni Dieter-t? - utasítja Crispin a meglehetősen nyugodtan üldögélő nagymacskát. A lény ahhoz képest, hogy mekkora, túl sok segítségükre eddig még nem volt. Nem minden a méret, úgy látszik. Vagy csak a nagyobb lények lassúsága miatt tűnik így. A férfi aztán a táskájában kezd el kutakodni és egy üveget vesz elő belőle, majd ráparancsol: - Támadd meg azt a pókot!
Mire a kérdés megfogalmazódik a vámpír fejében, hogy mégis mi az, amihez a holdcsókolt beszél, egy áttetsző jelenés bújik elő az üveg száján. Egy szellem. Micsoda trükkök vannak még a tarsolyában? Vajon hol szedhette össze ezeket a felettébb értékes ereklyéket? Vagyis... ki tudja, hogy a lélek nem sértődne-e meg, ha pusztán ereklyeként hivatkoznának rá?
A macska ekkor, mint valami hatalmas ló, kezd el trappolni Mina kuzinja elé, elzárva előtte az utat és körülbelül bármiféle cselekvési lehetőséget is a pókokat illetően. Ezáltal a vámpír elől is elzárja az utat, vagyis az Éjláng pusztán várakozva pihenget a kezében, tehetetlenül, hiszen a bundás fenevadat nem akarja megpörkölni vele, a lábai között sem nagyon akarja elsüvíteni a tűzlabdát, úgyhogy várunk... Egy bosszús morgást azért megejt. - Mi a csoda történik? - kérdi. Valamiért a csendben maradás ilyen helyzetekben sem volt az erőssége.
- Most van esélye annak, hogy a doki megpróbáljon fedezékbe húzódni... - Jogos. Dieternek nincs szüksége még pár sebre. A pókoknak viszont, vele ellentétben, igencsak lenne.
Crispin pengéje a már ismerős lángokkal világlik fel. Szelleme teszi a dolgát, az egyik pók lábaiból kettőt elmetsz. A végén még elvégzi az összes munkát helyettük. No nem, mintha ez panaszra adna okot.
- Cicuskám, farkaskám, vagy nemtommi, köszönöm, hogy ilyen lelkesen védelmezel, de nem gyertyának tartogatom itt ezt a kezemben... ja, hogy nem is világít. - mondja csak úgy a levegőbe, megpróbálva helyezkedni, hogy ellásson az óriás szőrmók mellett és képébe vághassa a tüzet bárminek, ami támadja a társait.
- Bassza meg! - idézi kedvelt sötételf áldását a sötételf, aki nem is annyira sötét, felismerve az újabb adat veszélyt, ami természetesen nem akarja őket nyugton hagyni. Macskája hasznossá teszi magát, a lövedékek irányába lendíti egyik farkát, aminek következtében meg is állítja a veszélyt, testrésze viszont többé nem funkcionál ép testrészként... Hát, legalább van még neki kettő másik.
A vámpírnak végre sikerül olyan helyzetbe kerülnie, hogy meg tudja célozni az egyik pókot. Motyog valami olyasfélét, hogy "na végre" és elégedetten nézi a tűz munkáját. Közben viszont unokatestvére nem túl biztató pozícióba kerül. Az ájulás tüneteit produkálja nyilvánvalóan, a szemei fölfelé fordulnak, és valószínűleg a feketeség veszi át az ő szemszögéből az irányítást. Meg sem tudja ezek után tartani magát a lábain természetesen, helyette összeesik. - Dieter?! - kiáltja a nevét teljesen logikátlanul, de neki magának azért jobb így...  Mintha a puszta szavak jeleznének valamiféle törődést, és segíthetnének a fájó szervezetnek, elkerülhetnék a sérüléseket. Vagy csak meg akarja nyugtatni magát, hogy a tehetetlenség ne fájjon annyira. Viszont egyelőre a pókokat kell elintézni, majd utána foglalkozhat vele. Úgyhogy még egy éjlángot a pók felé küld. Védelem.
Crispin újabb kiáltása érkezik felé. - Mina,  át tudod venni az irányítást két dög felett és rávenni őket, hogy a mellettük állóknak rohanjanak?
Miközben végiggondolja Crispin tervét, a nyolclábúak háromnegyede már ki is múlt, hála az égnek. Kettejüket a furcsa szellem intézte el - valaki nagyon hatalmas harcosnak a szelleme lehetett -, a harmadikat pedig Mina éjsötté lángjai borították el, és tudja, hogy nehéz lesz kiűznie a fejéből a pók utolsó fájdalmas sikolyait... Sajnálja a teremtményeket, de szeret élni is.  - Lebénítom ezt az egyet - kiáltja fennhangon, majd végre is hajtja, amit mondott: az utolsó lényt megcélozza akaratával és lelki markaival megragadja. Az adrenalin versenyt fut a gondolataival, ahogy érzi: nincsenek már messze a sikertől. Aztán agyalhatnak az egy-két karcoláson, amit szereztek.
A vámpír varázslata nem sikerül, a pók ugyanúgy éli mozgó világát, mint ezelőtt... amin először meghökken, aztán rájön, hogy miért. A fájdalom folyamatosan kizökkentené, hiszen kapott már sebeket. Ezzel nem számolt. Kissé felnevet. Hát mindegy, így is jó - mindennek ellenére a szellem a lény fejét találja el és ezáltal el is tünteti életét egyszer s mindenkorra.
Megúszták. Élnek.
A gerincborzongató élőlény élettelenül fekszik össze. Mina hangosan lélegzik egy ideig, vizsgálgatva a teremtményeket. - Köszönöm.... szép volt. Ez... nem pont úgy sült el, ahogy akartam. De a szellem megoldotta. Honnan van? - cseveg, szokásos zavarában, amikor egy harcnak vége van, és meg kell szoknia a gondolatot, hogy a következő mozdulat nem kell, hogy életeket védjen vagy vegyen el. Tekintete közben körbejár. Crispin, macska... Dieter.
- Jól vagy? - szalad oda hozzá és nyújt segítő kezet, hogy ha kuzinja akar, belekapaszkodhasson és felhúzhassa. A férfi mintha kezdene magához térni. Mina szívében furcsa melegség terjed, ahogy segítséget ajánl, bűntudattal és tehetetlenséggel vegyesen.
- Köszönöm a segítséget...és sajnálom a veszteségedet. Érzel valamit abból az irányból?...  Fenyegetés? Ha igen...öhmm....dobbants egyet a mellső lábaddal. - tárgyal az állatkájával a holdcsókolt.A macska erre fel is emeli a mancsát, figyel egy ideig, de végül mégsem dobbant. - Szerencsés véletlen folyamán akadtam rá...örülök a szerencsémnek. - feleli az állat megtalálására vonatkozóan a gazdája. Sok a szerencsés véletlen, igencsak sok, jegyzi meg magában egy szemöldökvonással, de boldog mosollyal.
Ekkor azonban olyan fájdalom hasít a fejébe, hogy azon veszi észre magát: a következő pillanatban már térdel. De a többiek is így vannak vele. A macska elkezd agresszívan morogni a még mindig fán kuksoló Jonathan felé.
Valóban. Jonathan! Róla teljesen megfeledkezett. Ő eddig... ott ült/feküdt mozdulatlanul?
- Végre megvan. - súgja egy furcsa hang a fejében, és tudja, hogy ez a hang felelős a fájdalomért is. Mina szörnyülködve nézi, ahogy a kultistát körbefolyja valamilyen sötét nyálka, és szinte minden testnyílásán vér kezd el folyni. Próbál nem rosszul lenni. Ezt... ezt valószínűleg nem éli túl,  igaz? De miért? És miért most?  Visszaemlékszik egy korábbi alkalomra, mikor találkoztak, és Jonathan orrából elkezdett folyni a vér, miközben magában beszélt. Hát, nyilván nem magában beszélt, hanem a mélységijével konzultált, aki próbálta rávenni, hogy ölje meg őket. Vajon most is ez történt? Ellen akart állni, ezért a mélységi ezt... tette vele?
Elfordítja a tekintetét és gondolatban elismétli a nevét még egyszer, egy pillanatra összeszorított szemekkel. Még egy kultistának sem kívánt ilyen halált.
- Öhm....viszlát, Johnny? - bámulja az eltűnt helyet Crispin is tétován, és Mina elgondolkozik, vajon mennyire fog valaha is hiányozni neki a kultista. Valószínűleg semennyire. Valamint, hogy mennyi halált láthatott, illetve okozhatott már a sötételf életében.
- Mélységiek... - Dieter hangja rántja vissza a valóságba, ahogy a férfi a tarkóját dörzsöli, felépülve a fejsajgásból.
Természetesen nem fogadja el a kezét, amely ismét ugyanolyan várakozó pozícióba helyezkedett, hanem maga erejéből tápászkodik fel. Hát legyen. Mina gondolatban megforgatja a szemeit. Viszont amit mond, az fontosabb: - Én jól vagyok, de... ez puskadördülés volt.
És valóban, az imént hallottak párat. Ami csakis egy dolgot jelenthet. Északiakat. Itt. Még a pókokra vadászat közben is szembe kell kerülniük velük... Ez hiányzott már csak. - Az nem lesz jó. El kéne rejtőznünk.. - néz körül, hogy a fák között hol lehet hely, ahova elbújhatnának.
- Puskadördülés - egyenes következtetés az északiakra. Jó eséllyel ők is a "forrást" vagy mi a fenét keresik. Megpróbálhatom követni a pókok nyomát...de ha a hálóikon jöttek idáig, vajmi kevés esélyét látom ennek. Talán ha akad egy-két karcolás a faágakon, vagy a pókháló megcsavarodott a hatalmas súlyuk alatt. Ha vissza tudnám őket követni, akkor megtalálhatnánk azt is, hogy honnan jöttek...és akkor jó eséllyel a forrást is. ..de ha elrejtőzünk, Mina, azzal előnyt adunk nekik. Nem tudjuk még, hogy mennyien vannak és ne feledd: mi mind a sötétben érezzük jól magunkat, és itt bent eléggé sötét van. Ha csak nincsenek vámpírok és sötét elfek az északiak között, akkor miénk lenne az előny, és ha kell, felderíthetem a terepet, kiderítve, hogy hányan vannak. Ellenvetés bárki részéről? Már mint első sorban a nyomok követésére gondolok...már ha akad bármi, amit követhetek.
A hosszú monológ alatt csak pislog párat, belül csodálkozva. Nem, a zsoldost - többek között az is - láthatóan nem viselte meg társai halálának és majdnem-halálának látványa. Máris továbbhaladt, vetné bele magát a folytatásba, ami logikus, főleg, hogy a puskásokkal valóban nem biztos, hogy olyan jó ötlet összefutni. Előnyt pedig eleget adtak már nekik. Elég sokat elvettek már az északiak ahhoz, hogy ezt ne engedhesse.
- Ni... nincs. - feleli Dieter röviden és egyszerűen. Hát igen. Ha van két különböző stílusú élőlény Veronián, főleg a beszéd hosszának tekintetében, akkor talán ők ketten azok.
- Nekem sem... jogos, amit mond. - zárja rövidre. Crispin jobb a stratégiában, ő igyekszik a csapatmunkához alkalmazkodni és a távolból védeni mindenkit a tűzzel, és amivel tudja.
Majd Dieterhez fordul. - Biztos minden rendben? Elég hirtelen ájultál el... vagy olyasmi.
- Mennyi időre van szüksége, Herr Dieter, hogy meggyógyítsa magát? Netán tudunk valamiben segíteni? - csatlakozik Crispin, bár lehetséges, hogy inkább stratégiai szempontból fontos neki ez is, semmint gyengéd, szentimentális érzelmek vagy bajtársi kötelesség miatt. Nem tudja, nála mikor mi jelent, s hogy ezek a fogalmak egyáltalán a szótárában vannak-e, és ha igen, mi kötődik hozzájuk.
A sötét tünde ezek után nekilát a terep felmérésének és környezetismereti tudását kamatoztatva figyelmesen vizsgálódik, ahogy haladnak előre. Dieter, úgy tűnik, nem nagyon törődik azzal, hogy érdeklődnek utána, vagy csak az agyára ment a folytonos aggódás. Helyette a kezén vizsgálgat valamit, majd megkérdi: - Talált valamit, herr Crispin?
A kérdezett kicsikét úgy tűnik, belegabalyodott az aljnövényzetbe, ami tele van ragacsos pókfonalakkal.
- A talaj még egyelőre biztonságosnak tűnik a közlekedésre...de a bokrokról és fákról lógó bizbaszok még komoly problémát jelenthetnek. Amennyiben a fák elkezdenek túlságosan közel nőni egymáshoz, vagy az aljnövényzet besűrűsödik, vagy vissza kell fordulnunk vagy megszabadulni tőlük valahogy. - S tovább vizsgálgatja botját, mely áldozatául esett a növényeknek, vagy inkább a pókoknak.
- Szüksége van pihenőre, Herr vagy neked, Mina? Nagyjából belőhetjük, hogy merre vannak az északiak, legalábbis hang alapján. Mivel lövöldözés volt, feltételezhetjük, hogy ők is összeakadtak valamivel vagy valamikkel itt. A tippemet a pókokra tenném le. Territoriálisnak tűnnek, akik nem tűrnek meg senkit sem...nem hinném, hogy bárkivel is szövetségre léptek volna. Ami azt jelenti, hogy elvonják a figyelmet,...rólunk. Ez, és a Megrontottak akciója talán lehetőséget nyújt nekünk, hogy átcsusszanjuk az őrszemeiken, ha csendben tudunk maradni. Fark-úr...megnéznéd óvatosan, hogy mennyire ragadsz Te bele a hálókba? Ki tudja...talán a mágikus mivoltod valahogy immunitást nyújt rá. - vonja be az állatkát ismét a játszmába. Majd vállat von. A macska megindul felfedezőkörútjára, ám egy idő után neki is nehézkessé válik a mozgás, így sajnos kiderül, hogy a mágikus állat sincs védve a hálók elől.
- Gyere vissza, Fark-úr...semmi értelme, hogy beleragadj ezekbe a szarokba. - hívja vissza.
- Valamelyiküket eltalálták a hálók? - kérdi Dieter is.
- Nem, szerencsésen megúsztam. Magam sem tudom, hogy, de elsiklottak mellettem. - villant meg egy gyors és halvány mosolyt hála jeléül. Utána azonban az együttérzés ráncai veszik át helyüket a homlokán.
Megérinti fülbevalóját, mely a denevér hallását kölcsönzi neki. A puskalövések egy időre elhalkultak, de talán ki tudna venni valamit, ami még az északiakhoz kötődik, netán jobban meghatározni a helyzetüket. És.. érzékel is valamit. De az nem puska. És nem is valószínű, hogy az ellenséges csapat kelti a hangot.
- Az oldalamat sértette fel...de nem vészesen. Enyhe vérzés, mondjuk ha fertőtlenítené, az nem ártana, gondolom én. - felel a self kicsit morogva.
- Várjunk... - motyog Mina, ahogy figyelni kezd és járkálni óvatosan közeledve a hang iránya felé, majd ahogy lejjebb ereszkedik, az erősödik. Mintha a földből jönne valami. - Hallok valamit... valami szép melódia. Húros hangszer. De a furcsa, hogy... mintha a föld alól jönne. - osztja meg észleleteit a többiekkel.
- Egy barlangrendszer alattunk? Végülis...nem vagyok pók szakértő, de nem lenne ez ideális nekik? A pókok, amikkel eddig találkoztam, odvas fákban, kövek alatt szerették meghúzni magukat. Mi van, ha ezek is ott bújkálnak?
Crispin irányából közben csattanás hallatszik, melynek okozója a macsek farka. A kettő megmaradt.
- Szerintem elég egy ellenség ebbe az erdőbe, ha nem muszáj én nem akaszkodnék össze az északiakkal.
- Nem, én se szeretnék velük összefutni, ezért akarnám kihasználni azt, hogy most a pókok rájuk fókuszálnak és addig törni előre, keresve a forrást. Ha ilyen hangosak lesznek a továbbiakban, könnyű lenne őket kikerülni.
- Az érthető.... de nem hiszem, hogy hárfáznának a barlangrendszereikben. És tele van itt a föld pókhálókkal. Lehet, hogy ezek a föld alól is képesek előmászni?... Hmm.... Nagyon elvetemült ötlet lenne, ha elkezdenénk itt ásni? - Nem tudja hova tenni ezt a hangot... ráadásul ahogy a föld felszínét figyeli, apró pókhálók sűrűsödését veszi észre pont onnan, ahonnan a hang hallatszik. Kissé büszke a szerzeményére, bár jó kérdés, hogy ez mennyire jelent jót számukra. A fonalak időnként mintha kékesen pulzálnának. Gyönyörűek, de biztosan veszélyesek. Az ilyenek mindig azok
- Szerintem határozottan elvetemült. Nincs ásónk, legalábbis én nem szoktam hordozni magammal, és ki tudja, hogy milyen mélyre kéne ásnod. De az a felvetésed, hogy a földből is előmászhatnak...kösz, most már tuti, hogy a gatyámba fogok rottyantani. Ha netán eltávolodunk egymástól, könnyen követhettek a szag alapján...
Ezen muszáj kuncognia. Profanitás és brutalitás, kéz a kézben járnak... már ha Crispinről van szó. Be kell vallania, egész jó társaság tud lenni.
- Ha hoztál magaddal ásót, Wilhelmina, úgy nem elvetemült ellenkező esetben igen. De ha a föld alól hallasz valamit úgy lennie kell egy lejáratnak valahol.
- Hát nem fűlik a fogam ahhoz, hogy bemenjek a föld alá, de... a kíváncsiság sokszor erősebb, mint.... bármi más. Meg amúgy is ez a feladatunk. És... az északiak akkor a felszínen maradnak, mi meg lent leszünk. Két legyet, izé... pókot egy csapásra. - mosolyodik el.
- A pókokat irányítja valami vagy valaki. Hogy mi módon, azt még egyelőre nem tudjuk. Egy dallam is lehet az. Van ugyanolyan jó ötlet, mint bármi más, amivel jelen pillanatban előrukkolhatunk. Akkor: keressünk valami lejáratot? Kérdés, hogy hogyan is fogjuk megtalálni...megpróbálok nyomokat keresni, hátha hagytak a pókok valahol, feltételezve, hogy onnan másztak elő.
Ez az ötlet határozottan tetszik neki, és apró örömszikrák jelennek meg benne, hogy valamivel sikerült hozzájárulnia a nyomozás sikeréhez. Csak tényleg legyen értelme. Mert mondjuk, ha kiderül, hogy a fülbevalója bűvölt, és az a valaki, aki a pókokat irányítja, ezt is tudta befolyásolni.. vagy egyszerűen csak egy mélységi játszik trükköket vele és azért hallott zenét a föld alól... Tekintve, hogy Jonathan nemrég egy nagy adag zöldes, folyékony valamiben tűnt el.. Eh, talán jobb lenne nem mindig a legrosszabbra gondolni.
A holdcsókolt ekkor ismét az eddig egész sok segítséget nyújtó cicus felé fordul.
-Hátba csaptál...de végülis, érthető okokból. Most viszont, az útjaink elvállnak. Nem szeretném, ha beleragadnál a hálókba. Vagy követsz, ameddig tudsz minket, a saját belátásod szerint...ha már nem tudsz jönni, akkor megvárnál minket - de úgy, hogy ne kockáztasd a saját életedet.
Ezek után folytatja a nyomozást a lejárat után.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

24 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Feb. 20, 2019 4:11 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Óvatosan körül nézek, de úgy látom egy pók sem maradt, viszont az atya azt hiszem most az egyszer nem túlzott, tényleg nagyot kaphatott, mert még mielőtt odaértem volna felakadt szemmel zuhan el.
~ A fenébe! Még nem kéne, hogy elpatkoljon, még jól jöhet a Pókmama ellen. ~
A püspökhöz rohanok és azonnal bevetem a gyógyító képességem.
- Johannes! - hallom meg Gloria nővér kiáltását, ami nagy megkönnyebbüléssel tölt el, mert fogalmam sem volt, hogy mi történt vele. - Mi történt? Lehet hogy pókméreg? Van nálam ellenszer.
- Nem tudom, a seb begyógyult, de nem tér magához. - vonom meg a vállam, bár kissé nehezen térek magamhoz, annak a látványától, ahogy a nővér előkerült a szétfoszló nagydarab fickó.....ból. - Nagyon rémisztő volt ez az előbbi. - jegyzem meg azért az átalakulására, mielőtt visszafordulnék az atyához. - Egyébként nem hiszem, hogy méreg lenne, mert nem csípték meg, már, ahogy én láttam......
- Ha volt seb talán azon keresztül jutott be a méreg. Emeld meg a fejét. - hívja fel a figyelmem erre a tényre a nővér kissé megrovóan.
Úgy vélem azt gondolja, hogy az ellenségeskedésünk miatt, nem épp megfelelő módon bánok Johannes-sel, de ő nem tudja, hogy miket kell az inkvizítor miatt kiállnom.......és különben sem akarom, hogy még elpatkoljon......még. Bár tagadhatatlan, hogy nagy megváltás lenne.
Látom, hogy Gloria az üvegcséi között válogat, aztán az egyiket várakozóan az atya szájához tartja.
Úgy voltam vele, hogy ártani nem árt, ezért teszem, amit mond és megemelem az atya fejét, hogy lecsorogjon a torkán az ital.
- Nem maradhatunk itt sokáig, lehet, visszajönnek. - nézek körbe aggodalmasan.
- Johannes atya! - rázza meg a nővér a püspököt, amikor annak megrezzen a szemhéja, talán tényleg méreg volt? - Jegyezzük meg, hogy minden sérülés mérgezett. Sajnos csak két üveggel tudtam hozni, és a fele már elment...
- Pedig pókból gondolom még kapunk a nyakunkba. - bólintok, aztán bánatosan nézek a félig kiürült üvegre.
Aztán felpattannak Johannes szemei és azonnal beszélni és tápászkodni kezd.
- Valamiféle látomást láttam. Nem tudom mennyire volt igaz vagy hallucináció, de egy kislány volt benne, akit az apja épp vert. Állítólag azért, mert megölte az anyját. A lánynak köze lehet a pókokhoz, ha igaz volt amit láttam. Ha valaki odakerül, úgy kérdezze meg miben halt meg az anyja. - hadarja, mintha kergetné valaki. - A nővérrel mi történt?
Értetlenül meredek az atyára, de aztán bólintok, mert hát jobb ráhagyni.
- Én csak azt láttam, mintha abból a fickóból bújt volna ki....... - nézek ismét a nővérre, mert erre ő tudna bővebb magyarázatot adni. - Elég erős vagy atyám, indulnunk kéne?
- Látomás? - mereng el közben a nővér, de aztán a gyakorlatiasabb oldalát fogja meg a dolognak. - Bocsásson meg atyám, azt hittem megmérgezték. Antiméreggel ki tudunk jönni még másfél üveg van a táskámban. - bólint. - Menjünk tovább, még visszajöhetnek a pókok és valószínűleg nem fogom tudni megismételni az előbbit.
- Támogatom. - indult meg még kissé bizonytalanul, de egyre határozottabban Johannes atya. - Talán pont a méreg okozza őket...lehet a mágiához van köze..
Van valami abban, amit az atya mond, de ha Gloria nővérnek elfogy az ellenmérge, akkor lehet, hogy senkinek nem mond az áldozat már semmit.
- Tartjuk az irányt? És, hogy csináltad nővér ezt a .....varázslatot? Legközelebb is segít majd?
- Nem tudom. - válaszolta bizonytalanul. - Meg fogom próbálni előhívni.
Közben Johannes megtorpant és elővette a lovagtól kapott ékszert, majd vizsgálgatni kezdte, néha le-lepillantva a földre., ami még mindig furcsán, bár halványan villódzik.
- Hát a szemed már nem annyira kék, az biztos. - nézek a a lány szemébe, aztán megvárom, hogy jut-e valamire az atya, de közben azért megjegyzem. - Arra vezet az ösvény tovább.
- Akkor menjünk arra, hacsak nincs más nyom. - állt mellém az útirányt nézve a nővér.
- Mindenki figyelje azt amit eddig. - ért végül egyet az atya is és elteszi az ékszert.
Nekem nem kell kétszer mondani, nem szeretnék egy újabb támadást, bár valószínűleg épp az oroszlán torkába gyalogolunk.
Figyelem tehát a fákat és készenlétben tartom a Bibliám. Egy kereszteződés szakítja meg az utunkat.
- És most? - áll meg tanácstalanul Gloria.
- Látsz valamit a távolban? - kérdez rám Johannes továbbra is tartva a maga nyers modorát velem szemben.
~ Nem, nem veszem fel, nincs itt az ideje! ~
- Azoktól a hálóktól, semmit. - csóválom meg a fejem, itt nem megyek sokra a látásommal. - A kék csíkok a földön? Azok nem mutatnak semmit?
Az atya a földet vizsgálgatja, ahogy mindannyian, mert kell valami, ami megmutatja, merre tovább, ha nem akarunk egy örökké valóságig itt bolyongani.
Mindkét irányból haladnak felénk hullámok és az erdőből kifele mennek tovább. De bal oldalról kicsit mintha erősebb intenzitással jönne, elnyomba a jobb oldalról érkezőt.
- Haladjunk balra. - dönti el az atya és már el is indul.
Mivel én nem látok semmi különöset a már eddig látottakon kívül, nem vitatkozom, menjünk balra, így továbbra is a lombokat fürkészve követem Johannest.
Úgy tíz perc séta után egy rozoga bányabejárathoz hasonló lejáratra lelünk. A hálók sűrűn futnak bele, ám még innen is jól látni, hogy a tartó cölöpök eléggé rozogák és szétrágták már a szúk.
- A pókok... Nem jöttek a föld alól is tegnap este? - teszi fel a kérdést Gloria, ahogy megtorpantunk egyöntetűen. - Van egy olyan érzésem, hogy befelé vezet az utunk.
- Valóban, bár nem túl bíztató. Fáklya? - Ez ki más lehetne, mint az atya.
- Hát én nem hoztam. - ingatom meg a fejem. - És nem hiszem, hogy túl sok választásunk van. - intek befelé, utalva arra, hogy előbb-utóbb arra kell mennünk, amerre a hálók vezetnek.
Nem tudom mi vár ott ránk, de semmi jóra nem számítok.
- Ott van egy. A semminél jobb. - mutat egy használt fáklyára a nővér és meg is próbálja kiszabadítani, az atya meg meggyújtani.
Egy rosszalló pillantást vetek az égen lévő Napra, hiszen nem lenne semmilyen fáklyára szükség, ha éjszaka lenne, de hát azzal kell főzni, amink van.
- Amennyit segíteni fog a fáklya, annyira célponttá is tesz. Azt hiszem talán jobb lenne, ha előre mennék, engem úgy is csak zavarna. - javasolom, bár nem túl lelkesen.
A fáklyát közben sikerül meggyújtani.
Mélyen haladnak lefele a járatban a lépcsők, és ahogy egyre jobban kezd elnyelni mindent a sötétség, úgy már jobban látni, hogy kékes ezüstös csillanással néha hullámok haladnak végig egy egy hálón: a padlón, a falon, még a plafonon is. Ha nem egy szörny valószínű otthonába vezetne, akár még szép is lenne.
Nem igazán mozdul egyikünk sem, aztán felhangzik a nővér javaslata.
- Mi lenne uraim... Ha felgyújtanánk az egészet? Hátha bent ég minden a célponttal együtt.
És micsoda remek ötlet!
- Támogatom. - csap le rá az atya, mintha csak maga javasolta volna és már cselekszik is meg sem várva, hogy én is mondjak valamit.
Megtorpanok, mielőtt én is meggyulladnék, ha lángra kap a háló, de vannak kétségeim.
A háló azonban lángrakap, és elég gyorsan végigfut a falon, majd lángbaborul az előttünk lévő út, ami a pokol kapujának is elmenne most.
- Nem hozott valaki szalonnát?
A nővér szavaira alig bírom visszatartani a nevetésem, de elismerően nézek rá. MÉg sosem hallottam ilyen helyzetben viccelődni. Az atya egyértelműen megbűvölve, elégedett mosollyal nézi az emésztő lángokat, biztos emlékeztette valamelyik eretnek égetésére.
- Lehet, el kéne állnunk az útból, ha a tűz valami olyat is kikerget, amit nem szeretnénk a nyakunkba kapni. - húzódom oldalra, biztos, ami biztos alapon.
A gyenge gerendák nem is bírják sokáig, össze is omlanak, így magába roskad az egész bejárat, így már onnan nem jön ki semmi.
- Nem hiszem, hogy ezzel vége. Ez csak a bejárat volt, de ki tudja meddig húzódnak az alagutak. - jegyezte meg erre elkomorodva a nővér.
- Ráadásul nem szökött ki semmi... - folytatja Johannes.
- Van még egy ösvény, lehet, hogy az is egy járathoz vezet. - mutatom a növények közötti nyiladékot opcióként.
A hullámok a földön továbbra is jönnek több irányból. Ám a felgyújtott járat felől már nem.
- Talán, ha mindet megszüntetjük... Talán.... - kezdi mondani szemét a földre szegezve Gloria.
- Nézzük meg az ösvényt, hátha az is ilyen egyszerű lesz, ha pedig szorul a hurok, visszatérünk ide. - mondja az atya, miközben ő is a földet vizsgálgatja.
Én el is indulok, ha már én javasoltam, de azért készenlétben tartom a kezem, hogy használjam a mágiát, ha kell.

25 [Küldetés] - Arachnophobia Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Feb. 23, 2019 1:23 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Szinte reflexesen kaptam ép kezemmel a sérült jobb felé, de szerencsére idejében megállítottam a mozdulatot. Ha bármilyen tanulságot levontam abból, amit a frontvonalon láttam az ez volt – ha egy katona minden sérülését fájlalja, azzal csak a halált várja. Ehelyett inkább bal tenyerem kinyújtottam magam elé és kemény pajzsformába gyűrtem az árnyakat.
- Nem szabad, hogy körbevegyenek minket. - szűrtem a fogaimon át, miközben felidéztem a sebösszerántás pecsétjét is, hogy bal kezem vérzését elállítsam és a csapattársaim közé hátráltam. - Találnunk vagy alkotnunk kell valamit, aminek nekivethetjük a hátunkat. Az a tűz, amit nemrég emlegettek, most igen jól jönne.
Valahol mellettem az éjláng jelelgzetes árnyéka lobbant fel, Crispin pedig a finsterwaldi szörnymacskát próbálta segítségre bírni.
- Fark-úr, tudnád támogatni Dieter-t? Támadd meg azt a pókot!
Feltételeztem, hogy a két mondat ugyanannak a lénynek szólt, de meghazudtoltak, amikor a macska bevetődött elém fogvacogtató morgással, fölötte pedig egy áttetsző, hidegen derengő jelenés suhant át. Egy szellem.
A sötét tünde úgy tűnt hobbi nekromanta is volt.
- Mi a csoda történik – mordult fel elégedetlenül Wilhelmina, ahogy a macska hatalmas teste eltakarta előlünk az ellenséget. Igazi vámpír volt, nem szeretett pazarolni és nem szerette, ha mások szerepeltek.
- Most van esélye annak, hogy a doki megpróbáljon fedezékbe húzódni...
Kiáltott fel a tünde házikedvence mellett loholva, hogy széles körben szembekerülhessen az ellenséggel.
Megfogadtam a tanácsot, hátrébb lépdelve inkább a kezem állapotát mértem fel – ami elkeserítő volt. A vérzés elállt, de a sebösszerántás mágiája nem volt olyna kifinomult, hogy az inakat és izmokat helyreállítsa. Belehalni nem tudtam, de jobb kezem teljes mértékben használhatatlan lett.
- Cicuskám, farkaskám, vagy nemtommi, köszönöm, hogy ilyen lelkesen védelmezel, de nem gyertyának tartogatom itt ezt a kezemben... ja, hogy nem is világít.
Kuzinomat láthatóan jobban zavarta a macskaszörny védelme, mint amennyire engem, a felém szűrődő vinnyogó, nedves toccsanással szakadó hangokból azonban úgy vettem ki, hogy meglehetősen effektíven tépték darabokra a pókokat.
A combomban még mindig ott meredezett az egyik pókhálóból keményített karó, a sebeim pedig erősen lüktettek a fájdalomtól, de nem tartottam jó ötletnek kihúzni, nem most.
Hirtelen mintha a világ zúgni kezdett volna, üres, néma hangon. A látóterem széle sötétbe borult, mintha az erdő leveleiről fújt volna felém a szél valami sűrű, fekete kormot, a térdem pedig megroggyant. Egyértelműen úton voltam az eszméletvesztés felé, pedig a vérveszteség ezt nem indikálta. Megmérgeztek.
Nem is tudtam sokáig küzdeni a hatás ellen, egy pillanat alatt szippantott be a feketeség, azonban meglepetésemre az ájulás kiesett üressége helyett egy képet láttam magam előtt. Az ég, a föld, a fent és a lent is elveszett a sötétségben, egyedül egy tenyérnyi füves hely volt az, ami létezett. Rajta egy első pillantásra tündének látszó gyermek térdelt és tenyerén egy pókkal játszadozott.
Valami fontosnak voltam épp a szemtanúja.
- Szervusz. – szólítottam meg a leányt, igyekezve őszinte kíváncsiságot sugallmazni felé. A gyermekek általában azt tartották a legkevésbé fenyegetőnek. A mandulavágású szemek felém fordultak és azonnal észrevettem a jókora véraláfutást a járomíve körül. Fizikai trauma nyoma, a második stádiumban, valami tompa tárggyal – vagy egy ököllel.
- Szia. - felelte visszafogottan, miközben vissza is fordult a kezében babusgatott pók felé. - Szereted a pókokat?
Egyértelmű volt, milyen választ szeretett volna hallani, de szerencsére nem kellett hazudnom. Ha nem is szerettem kifejezetten őket nem viszolyogtam tőlük, mint a legtöbb ember és hálás voltam a rengeteg selyemért, amely tőlük származott és számos páciensem életét mentette már meg.
- Igen. Nagyon hasznos állatok.
- Énis szeretem őket. - felelte a tündelány, miközben mintha megpróbálta volna megsimogatni a kezében tartott pókot. A mozdulat gyermekien naív volt, a kemény külső kitines váz miatt az állat nem érezte és nem is értékelte a törődést, ráadásul a könnyen lesodródó szőrszálak sok mérgezésnek voltak a hordozói. - Vigyáznak rám. - mosolyodott el a lány, de mosolya nyomán darabokra tort az álomvilág. Szemeim szinte maguktól pattantak fel én pedig zihálva szorítottam a kezem a homlokomhoz.
Vigyáznak rám.
Meglehet, hogy a pókok apró úrnőjével találkoztam?
- Jól vagy? – hallottam meg Wilhelmina aggódó hangját, aztán megpillantottam a felém nyújtott kezet.
Mielőtt dönthettem volna bármiről az erdő egy távoli pontja felől tompa, de jól hallható dörrenést sodort felénk a szél, amire mindhárman pánik határán a hang iránya felé kaptuk a tekintetünket.
Aki valaha járt a frontvonalon, az jól ismerte és félte ezt a hangot.
Gungnir. Az északi katonák rettegett puskája.
Aztán, mintha csak ujjabb puskarobajlás lett volna a koponyám belsejében dörömbölni kezdett valami. Végre megvan.
A fán, amelyre a csata kezdetén Armaros kultistája menekült a fejfájáson is áthatoló cuppogás kezdődött, a tündét pedig beterítette egy zöld, kocsonyás anyag, addig zsugorodva, míg nyomtalanul el nem tűnt. A földhöz szorítottam a homlokom, míg Armaros hangjának sokkja el nem tűnt.
- Mélységiek... - nyöszörögtem fájdalmasan, miközben hátra gördültem és kuzinom kezét elutasítva ülő helyzetbe toltam magma. - Én jól vagyok, de... ez puskadördülés volt.
Egy mélységivel jobb is volt nem számolni, az északiakkal azonban muszáj volt.
- Az nem lesz jó. El kéne rejtőznünk.. – nézett körül a vámpírlány a fák között rémülten, noha feleslegesen aggódva. A lövés hangjából ítélve az északiak még messze jártak, így ráértünk velük akkor foglalkozni, ha esedékes volt.
- Öhm....viszlát, Johnny? nézett Crispin tétován a kultista hült helyére, aztán ugyanaz a gondolatmenet vezethette, mint engem is. - Puskadördülés - egyenes következtetés az északiakra. Jó eséllyel ők is a "forrást" vagy mi a fenét keresik. Megpróbálhatom követni a pókok nyomát...de ha a hálóikon jöttek idáig, vajmi kevés esélyét látom ennek. Talán ha akad egy-két karcolás a faágakon, vagy a pókháló megcsavarodott a hatalmas súlyuk alatt. Ha vissza tudnám őket követni, akkor megtalálhatnánk azt is, hogy honnan jöttek...és akkor jó eséllyel a forrást is... de ha elrejtőzünk, Mina, azzal előnyt adunk nekik. Nem tudjuk még, hogy mennyien vannak és ne feledd: mi mind a sötétben érezzük jól magunkat, és itt bent eléggé sötét van. Ha csak nincsenek vámpírok és sötét elfek az északiak között, akkor miénk lenne az előny, és ha kell, felderíthetem a terepet, kiderítve, hogy hányan vannak. Ellenvetés bárki részéről? Már mint első sorban a nyomok követésére gondolok...már ha akad bármi, amit követhetek.
A fák közül újabb dörrenések hallatszottak – a konkurencia nyilván hasonló módon beleakadt a pókokba, mint mi. Megdörgöltem a halántékomat, próbálva kiszorítani a mélységi Armaros utolsó maradványait is, de ahogy elemeltem az ujjaimat valami finom, szálszerű dolog ragadt hozzá a kezemhez.
- Ni... nincs. - feleltem Crispin kérdésre csak félig odafigyelve, miközben újra megérintettem az arcom.
Hallottam, ahogy hozzám szóltak de a szavakat már nem értettem. Mindne figyelmem lekötötte a napfényben megcsillanó, szinte szemmel láthatatlan pókfonál, ami az összezárt sebem közepéből indult ki. Ötletem sem volt, miféle hatást érhettek el az erdő felé folytatódó lehelletvékony fonalak, de nem akartam kockáztatni, így bal mutatóujjamra idézett árnyszikével elvágtam őket.
- Talált valamit, herr Crispin? - kérdeztem közben szórakozottan az erdőt vizsgáló sötét tündétől.
[color=#ad0a56]- A talaj még egyelőre biztonságosnak tűnik a közlekedésre...de a bokrokról és fákról lógó bizbaszok még komoly problémát jelenthetnek. Amennyiben a fák elkezdenek túlságosan közel nőni egymáshoz, vagy az aljnövényzet besűrűsödik, vagy vissza kell fordulnunk vagy megszabadulni tőlük valahogy. Szüksége van pihenőre, Herr vagy neked, Mina? Nagyjából belőhetjük, hogy merre vannak az északiak, legalábbis hang alapján. Mivel lövöldözés volt, feltételezhetjük, hogy ők is összeakadtak valamivel vagy valamikkel itt. A tippemet a pókokra tenném le. Territoriálisnak tűnnek, akik nem tűrnek meg senkit sem...nem hinném, hogy bárkivel is szövetségre léptek volna. Ami azt jelenti, hogy elvonják a figyelmet,...rólunk. Ez, és a Megrontottak akciója talán lehetőséget nyújt nekünk, hogy átcsusszanjuk az őrszemeiken, ha csendben tudunk maradni. Fark-úr...megnéznéd óvatosan, hogy mennyire ragadsz Te bele a hálókba? Ki tudja...talán a mágikus mivoltod valahogy immunitást nyújt rá.
Kissé elvesztem a beszédrengetegben, főleg hogy figyelmemet inkább kötötte le az,h ogy kihúzzam a combomban rekedt karót, elvagdossam a benne maradt szálakat és elállítsam a vérzést.
- Valamelyiküket eltalálták a hálók? - fordultam körbe Crispint és Wilhelminát mérve fel. Kuzinom sértetlennek tűnt, amit egy elégedett mosollyal meg is erősített.
- Nem, szerencsésen megúsztam. Magam sem tudom, hogy, de elsiklottak mellettem.
- Az oldalamat sértette fel...de nem vészesen. Enyhe vérzés, mondjuk ha fertőtlenítené, az nem ártana, gondolom én. - felelte Crispin is. Nem tudtam milyen tiszta találat kellett a pókfonalak kialakulásához, de a biztonság kedvéért odaléptem a tündéhez és alaposan végignéztem a sebét. Egyetlen szálat találtam, amely a tenyerem sötét háttere előtt mintha kék hullámokban pulzált volna, ahogy elvágtam pedig alig észlelhető kék sistergéssel szakadt szét – vagyis egészen biztosan mágikus volt. Valamilyen jelet továbbíthatott, parancsot vagy erőt. Vagy ez okozta a különös álmot.
Nem volt sok időm rendes procedúrát elvégezni, így ahogy a bérgyilkos javasolta csak kimostam a sebet egy gyengébb felvizetett szesszel.
- Szerintem elég egy ellenség ebbe az erdőbe, ha nem muszáj én nem akaszkodnék össze az északiakkal.
- Nem, én se szeretnék velük összefutni, ezért akarnám kihasználni azt, hogy most a pókok rájuk fókuszálnak és addig törni előre, keresve a forrást. Ha ilyen hangosak lesznek a továbbiakban, könnyű lenne őket kikerülni. - felelte Crispin, meglepően jól tűrve a kezelést.
A lány fülében lógó függők felől varázslat jellegzetes zizegése kúszott végig a bőrömön, Wilhelmina homloka pedig ráncba ugrott.
- Várjunk… Hallok valamit... valami szép melódia. Húros hangszer. De a furcsa, hogy... mintha a föld alól jönne.
- Egy barlangrendszer alattunk? Végülis...nem vagyok pók szakértő, de nem lenne ez ideális nekik? A pókok, amikkel eddig találkoztam, odvas fákban, kövek alatt szerették meghúzni magukat. Mi van, ha ezek is ott bújkálnak?
- Az érthető.... de nem hiszem, hogy hárfáznának a barlangrendszereikben. És tele van itt a föld pókhálókkal. Lehet, hogy ezek a föld alól is képesek előmászni?... Hmm.... Nagyon elvetemült ötlet lenne, ha elkezdenénk itt ásni?
A sötét tünde rosszalló arccal fordult Wilhemina felé és ezúttal osztottam az érzéseit.
- Szerintem határozottan elvetemült. Nincs ásónk, legalábbis én nem szoktam hordozni magammal, és ki tudja, hogy mliyen mélyre kéne ásnod. De az a felvetésed, hogy a földből is előmászhatnak...kösz, most már tuti, hogy a gatyámba fogok rottyantani. Ha netán eltávolodunk egymástól, könnyen követhettek a szag alapján...
- Ha hoztál magaddal ásót, Wilhelmina, úgy nem elvetemült ellenkező esetben igen. De ha a föld alól hallasz valamit úgy lennie kell egy lejáratnak valahol. - próbáltam finomítani a felvetést.
- Hát nem fűlik a fogam ahhoz, hogy bemenjek a föld alá, de... a kíváncsiság sokszor erősebb, mint.... bármi más. Meg amúgy is ez a feladatunk. És... az északiak akkor a felszínen maradnak, mi meg lent leszünk. Két legyet, izé... pókot egy csapásra.
Nachtrabenek. A kíváncsiság erősebb, mint az életbenmaradás ösztöne – csak még rosszabbá tette, hogy én is ilyen voltam.
- A pókokat irányítja valami vagy valaki. Hogy mi módon, azt még egyelőre nem tudjuk. Egy dallam is lehet az. Van ugyanolyan jó ötlet, mint bármi más, amivel jelen pillanatban előrukkolhatunk. Akkor: keressünk valami lejáratot? Kérdés, hogy hogyan is fogjuk megtalálni...megpróbálok nyomokat keresni, hátha hagytak a pókok valahol, feltételezve, hogy onnan másztak elő. - töprengett a bérgyilkos, aki lassan inkább valami különleges specialistára emlékeztetett. Merénylő, tűzmágus, nekromanta, lassan nem volt olyan terület, amit nem néztem volna ki Crispinből.
- Hátba csaptál...de végülis, érthető okokból. Most viszont, az útjaink elvállnak. Nem szeretném, ha beleragadnál a hálókba. Vagy követsz, ameddig tudsz minket, a saját belátásod szerint...ha már nem tudsz jönni, akkor megvárnál minket - de úgy, hogy ne kockáztasd a saját életedet. - búcsúzott szinte könnyek között a hatalmas macskától, amit kivételesen támogattam. A puskák a páncélt is átszakították, egy ekkora test pedig könnyű célpontot jelentett volna az északiaknak. Már ha valaha összefutunk velük.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.