Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] - Arachnophobia

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [2 / 3 oldal]

26 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Feb. 25, 2019 7:03 pm

A helyzet nagyon nem tetszett nekem. Már rögtön a kontakt első pillanatában a felcserünk megsérült, a kultista pedig (akiért annyira nem sírt a szívem, de még mindig használható élőpajzsnak) éppen a fa törzsére ragadva élvezte a festők vásznára illő kilátást. Már amennyiben valaki azzal foglalkozott, hogy horror jeleneteket festett meg. Némán átkoztam magam azért, amiért hagytam, hogy ennyire elfajuljon a helyzet. Oké, leoldottam Fark-úrról az átkot, amely ilyen kis formában tartotta, de ugyanakkor óvatosabbanak kellett volna lennünk, ahogy azt Dieter javasolta. Hagytam, hogy egy pillanatig a tehetetlenség eluralkodjon rajtam, aztán igyekeztem minél gyorsabban gondolkozni, hogy legalább valamennyire helyre hozzam a hibámat.
- Nem szabad, hogy körbevegyenek minket. Találnunk vagy alkotnunk kell valamit, aminek nekivethetjük a hátunkat.
  A jó doktornak igaza volt, azonban ebben a pillanatban fogalmam sem volt, hogy ezt mégis, hogyan vitelezzük ki. De egy valamit megtehettem - vagy legalábbis megpróbálhattam - és ez pedig az, hogy legalább a csapat jelen állása szerint leghasznosabb (és egyben legsérültebb) tagjának a védelméről gondoskodjak, még ha ez azt is jelenti, hogy feláldozom Fark-urat, vagy legalábbis megkérjem rá.
- Fark-úr, tudnád támogatni Dieter-t?
  Kérleltem a macskát, miközben megpróbáltam kitérni a felénk száguldozó "lövedékek" elől. Azonban túl sok időt vesztegettem el ezzel, és hiába próbáltam már kitérő manővereket tenni, ezeknek semmi hatása sem volt. Éreztem, ahogy azok a valamik végig szántanak az oldalamon. Egy pillanatra fájdalom áradt szét azon a környéken, ahol átszakították a vékony bőrmellényt és az alatta lévő inget. Nem volt időm most azzal foglalkozni, hogy felmérjem, mégis milyen jellegű sérüléseket szenvedtem. Tudtam mozogni és most csak ez számított. Láttam, ahogy Mina varázslattal próbálkozik, azonban ugyanebben a pillanatban a nagy darab macska is megérkezett pár dörgő lépés után a doktor és a pókok közé, így történetesen teljesen kitakarta a látásunkat - ugyanakkor legalább Dieter takarásban volt és ideje s lehetősége adódott arra, hogy valamennyire összefércelje magát, vagy visszavonuljon. Az, hogy most ez minket pillanatnyi megtorpanásra késztetett, amely lehetőséget adott az ellenségeinknek arra, hogy csak még jobban összekapják magukat - nos, ez az érme másik fele volt. Az Ő előnyük egyben ránk is hatott - most, hogy valamennyire én is fedezékben voltam, elő tudtam kapni a táskámból azt az üvegcsét, amely...nem is tudom, hogy hogyan került hozzám és szabadjára engedtem a benne lakozó szellemet. Enyhe borzongás lett úrrá rajtam, ahogy megláttam a kibontakozó éteri alakot. Nem szerettem ezeket a dögöket, már cask azért sem, mert jó eséllyel valamilyen mocskos nekromanta műve volt ez az üveg, azonban most nem utasíthattam vissza azt a fajta segítséget, amelyet ez a förtelem jelenthetett: káoszt, zavart és rettegést kelteni a négy (vagy lehet, hogy több?) pók köreiben.
- Támadd meg azt a pókot!
  Lendült előre felé a kezem, miközben kicsit helyezkedtem, hogy legalább az egyik dögre legyen rálátásom. A szellem nem szórakozott, nem gondolkozott, csak némán és késlekedés nélkül lebbent tovább, hogy teljesítse a parancsomat. Valahol a szívem mélyén reménykedtem, hogy legalább valami rohadt nagy mocsoknak a lelkét küldöm most már ténylegesen a Fátylon Túlra, ahol egy egész örökkévalóságra kijáró szenvedés fog várni rá.
- Mi a csoda történik? - Mina kérdését szinte meg sem hallottam, ahogy az előbb azt se hallottam, hogy a doktor mit mondott, bár ha jól kaptam el a végét, akkor tűzzel volt kapcsolatos. Gondolkodás nélkül vágtam rá a saját meglátásomat, hosszú monológokra most nem volt se időm se késztetésem.
- Most van esélye annak, hogy a doki megpróbáljon fedezékbe húzódni...
  Vágok vissza a vámpírlánynak. Persze, hogy kissé bosszús voltam azon, hogy így alakultak a dolgok. Gondolhattam volna, hogy a macsesz csak egy féleképpen tudja értelmezni a feladatot: odamenni és takarni a doktort. Azt nem várhattam tőle, hogy az ellenség közé rontson. Hiába volt egy hatalmasra megnőtt macska, négy ilyen méretű pók ellen még neki se lett volna esélye. Ha már mindenképp egyszer harcba kell küldenem - mert úgy látszik, hogy hallgat a parancsaimra - akkor azt csak a végszükség esetére tartogatnám, hogy időt és lehetőséget vásároljon nekünk a menekülésre - saját élete árán. De most ebbe inkább nem gondoltam bele, hanem csak rohantam enyhén oldalazva, hogy jobb rálátásom legyen a nyolclábú támadóinkra s közben előhívtam magamból a tüzet. Dolgozhattam volna a levegővel is, viszont azt az elemet még nem éreztem annyira "magaménak" s túl sok kárt nem tehettem volna vele az ellenünk összegyűlt kisebb seregletben. Arra meg végképp nem volt most alkalmam és lehetőségem, hogy kikísérletezzem, vajon levegővel arrébb tudnám-e lökni a felénk száguldozó pókháló-lövedékeket...pedig lehet, hogy a későbbiekben még akár hasznosnak is bizonyulhatnának az ilyen jellegű kísérleteinek eredményének megtudása.
- Bassza meg!
  Rémültem figyeltem, ahogy a pókok, akiknek ellentámadás híján bőven volt idejük arra, hogy rendesen összeszedjék magukat egy brutális támadást indítanak ellenünk. Na most aztán tényleg valamit nagyon gyorsan ki kellett találnom, hogy elkerüljük ezeket a borzalmakat, de semmi se jutott az eszembe. Eléggé messze voltam Herr Dieter-től ahhoz, hogy ne érjek oda a lövedékek előtt..és akkor se tudtam volna, hogy mit tegyek, ha ez lehetséges lett volna. A Háló egy, maximum két kard ellen hasznos, nem nyolc lövedék ellen. Talán egy légpajzs? Lassítva láttam, ahogy Fark-úr (igazán kéne találnom neki egy normális nevet) felemeli az egyik farkát...talán el akarja takarni a szemét a közelgő halála elől? De aztán...történt valami. A levegő vibrálni kezdett, s valami olyasmi jelenhetett meg a macskám farka körül, amelyet legjobban arkánpajzsként tudtam volna leírni, bár jó eséllyel teljesen más forrásból származott a hozzá szükséges erő. A lényeg az volt, hogy kivédte a támadásokat, megmentve saját magát és a doktort is, akinek a védelmére rendeltem...ugyanakkor a három farkából egy eltűnt. Tehát ez az ára a védelmének. Ha mindhárom ilyen eltűnik, akkor vajon örökre távozik ebből a világból? Kérdések, amelyekre biztos, hogy nem most találom majd meg a válaszokat. De legalább oda értem a Rotmantel doktor és a bazinagy macska által alkotott pároshoz és most már én is jobban ráláttam a dolgokra. A szellem nagy vígan tette a dolgát a pókok között, szinte már láttam is az arcán azt a túlvilági vigyort, ami az én pofámon terült volna szét hasonló helyzetben. Két tőből kitépett végtag jutott eddig a listájára és biztos voltam benne, hogy lesz ez még jobb is.
- Cicuskám, farkaskám, vagy nemtommi, köszönöm, hogy ilyen lelkesen védelmezel, de nem gyertyának tartogatom itt ezt a kezemben...ja, hogy nem is világít.
  Értetlenkedve fordultam Mina felé, hogy még is, miről hadovál. Óh, a lángjai. Persze, én meg elfeledkeztem arról, hogy Clandestine körül milyen vígan pattog a tüzecske. A kis kavarodást kirázva a fejemből indultam én is meg, és amint megláttam az egyik pókot, már vágtam is a fejéhez egy jókora tűzcsóvát, hadd örüljön és érezze a törődésünket. Meg kellett tudnom, hogy mennyit is ér ellenük a tűz. Ha nincs hatással, akkor valami mást kell kitalálnom arra, miképp végezhetnénk velük. Bár a fejemben már megszületett egy terv, ehhez azonban Mina hozzájárulására és legfőképpen a képességeire lenne szükségünk és ...könnyen értelmetlennek is bizonyulhat, amely ebben a helyzetben akár végzetes hiba is lehet.
  De valahogy most nem nagyon aggodalmaskodhattam azon, hogy ez hiba lesz-e avagy sem. Láttam, ahogy Herr Dieter oldalra dől, a szemei fennakadnak, mintha valami súlyos betegség támadta volna le. A pókok támadásának ilyen hatása volt rá? Akkor én is ilyenre számíthatok? Mennyire gyorsan terjed ez a ragályosság? Még is, mire másra gondolhattam volna, mint a legrosszabbra. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett - nem éppen így képzeltem el ennek a napnak a lefolyását. Főleg, hogy az össztűznek se volt szinte semmi hatása a pókokra. Egy kicsit megperzseltük, a környékén lévő hálók lagymatagon lángra kaptak - de legalább a szellem tette a dolgát és már egyel végzett is. Ez enyhe meglepetésként ért, de most kivételesen örültem ennek a furcsa, nagyon is korai szülinapi meglepinek. Hallottam Mina aggodalmas kiáltását és a szívem összeszorult. Na ezt hogy fogom kimagyarázni bárkinek is: hé, épp hogy csak elindultunk, még csak be se tettük a lábunkat az erdőbe, már rögtön egy tagunkon valami veszett kórság lett úrrá, a másik pedig még mindig egy rohadt fakopáncsnsak képzeli magát. De Mina hangja kirángatott ebből a szar érzésből. A lány hangja felélesztett bennem pár emléket, amikor láttam, hogyan képes másokat irányítani. Talán...talán most ez lehet a megmenekülésünk kulcsa.
- Mina, át tudod venni az irányítást két dög felett és rávenni őket, hogy mellettük állónak rohanjanak?
  A saját elképzelésem szerint - és reméltem, hogy a lány érti fél szavakból is, hogy mire gondolok - átvenné az irányítást két pók mellett (remélhetőleg nem kettő egymás mellett állón), és ahogy Ő oldalra elfut, úgy ezek a dögök követik a mozgását és neki rohannak a mellettük állónak, ezzel feldöntve őket és remélhetőleg saját magukat is, esélyt adva nekem arra, hogy berontsak közéjük és addig vagdaljam őket, míg fejvesztve próbálnak talpra állni. Ha elég gyors vagyok - és a terv össze is jönne - talán még sikerülhetne is. Ha nem, akkor rezonancia vihar a képükbe, aztán még több vagdalózás. De felkészültem arra is, hogy megkérem Fark-urat a végső önfelálldozásra. Nem azért fogok itt meghalni, mert nem akarok idő előtt feláldozni a mágikus lényt. Semmi értelme későbbre tartogatni az erejét, ha nem lesz később.

  A szellem tovább folytatja az írtóhadjáratát és kissé irigykedve figyeltem, ahogy Mina-nak sikerül egyel végeznie. Akkor marad egy, mi meg  ketten vagyunk - nos, pontosabban hárman, az a kis rohadt szellem többet tett eddig, mint én - és talán még meg is nyerhető ez az első összeütközés, amelyből ha mást nem, hát sok tapasztalatot szereztünk, amelyet később még kamatoztathatunk.
- Lebénítom ezt az egyet!
  Hát igen, ezen a ponton a terv jócskán módosult. A bénítás itt már tökéletesen elegendő lesz arra, hogy leszúrjam azt az utolsó dögöt, ezzel téve pontot az ügy végére. Viszont volt egy kis gubanc: Mina arckifejezéséből látom, hogy valami nem úgy sült el, ahogy tervezte és a rohadt pók még mindig vígan rángatózott tovább a szellem támadásai közepette. Hát mindegy, így is neki fogok rotani, hogy legalább a feszültségemet levezessem, viszont ebben a pillanatban az általam előhívott szolga nemes egyszerűséggel kinyiffantja az utolsó megmaradt ellenfelet - ezzel négyből hárommal végezve! - aztán mintha valaki meglátta volna a fényt a Fátylon Túlra vezető átjáróban, meg is indult egy irányba, amelyről csak Ő tudhatta, hogy hova is vezet...aztán végérvényesen eltűnt Veronia-ról...én pedig csak álltam ott, enyhén véres oldallal, éjgyilokokkal az alkaromon és idegesen meredtem oda, ahol most már csak négy pók élettelen teteme és megperzselődött pókhálók maradtak.
~ Bánkódni azon, hogy nem Te voltál az események központjában és nem te győzted le a nagy és retteget ellenfelet az egyik legnagyobb ostobaság, amit halandó elkövethet, Crispin Shadowbane.~
~ Nem is bánkódok felette...csak...haszontalannak érzem most magam.~
~ Nagyban hozzájárultál a sikerhez. Megvédted a doktort egy parancsoddal, egy másikkal pedig közvetett módon végeztél három förtelemmel. Ezt nem hívnám haszontalanságnak...~
~Eh, hagyjad rá, te vén tyúk, hadd füstölögjön magában ha már annyira ráizgult ezekre a tüzes cuccokra. Na de én asszem most takarodok is, mielőtt még ez az átkozott beste a tojásaival dobál meg engem!~
  Csak a fejemet ráztam a kis közjátékra, amellyel a két "segítőm" ajándékozott meg, és kizártam a tudatomból Dumah hangját, inkább a nagy macskára néztem, amely még mindig feszülten állt azon a helyen, ahova küldtem és meredten bámult előre, fülei az égnek meredve, nagyjából úgy, mint a támadás előtti utolsó másodpercekben. Újból nyugtalanság kúszott fel bennem: nem jött volna jól még egy rajtaütés, amikor még a sebesültekkel se tudtunk semmit sem kezdeni. A másik zavaró tényező az volt, ahogy Johnny körül undorító dolgok kezdtek el növekedni. A meglepő módon kussban maradt kultista talán megtalálta a módját, hogy miképp is kecmeregjen le a fáról? Hát lesz hozá egy-két keresetlen szavam, az már egyszer biztos.

  Egyelőre nem figyelve a haszontalan kultistára inkább a doktor felé fordultam, aki megpróbált feltápászkodni. Elég gyors lefutási ideje volt annak a valaminek, ami megtámadta őt - vagy csak simán elájult, azért se hibáztattam volna - de legalább életjeleket produkált, ami ebben a helyzetben már egy kisebb (nagyon nagyon kicsi) örömre adhatott okot.
- Köszönöm...szép volt - összegzi a helyzetet MIna, azonban én akárhogy is erőltettem a kobakomat, nem találtam meg azt a részt, amelyre a "szép" vonatkozott. - Ez...nem pont úgy sült el, ahogy akartam. De a szellem megoldotta. Honnan van?
- Szerencsés véletlen folyamán akadtam rá...örülök a szerencsémnek.
  Összegeztem a helyzetet röviden, hisz hosszú választ nem is tudtam volna adni. Nem tudtam, hogy kinek a szelleme lehetett az, akit megidéztem, de ezen a ponton nem is nagyon tudott érdekelni - effektív volt és csak ez számított. Miközben Mina a fajtársával foglalatoskodott én Fark-úrhoz léptem és végig néztem a macska még mindig nemes alakján, igyekezve elkerülni a farkát és a környékét.
- Köszönöm a segítséget...és sajnálom a veszteségedet. Érzel valamit abból az irányból?- most, hogy a kötelező udvariaskodási körök lezajlottak, még egyszer nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy hagyom az ellenségnek, hogy rajtunk üssön. Én is abba az irányba fordulok, amerre a hatalmas macska nézett, kezemben a fegyvereimmel. Vajon mennyire számított értelmesnek ez az állat? - Fenyegetés? Ha igen...öhmm...dobbants egyet a mellső lábaddal.
  Azt nem hittem volna, hogy beszélni is tud, de valamilyen szinten megértette a beszédünket, legalábbis reagált a parancsomra - pontosabban kérésemre - tehát intelligensnek kellett lennie. A kérdés az, hogy még is, mennyire volt az? Annak tűnt, legalábbis felemelte a mancsát, még hogyha bizonytalanul is, mintha nem lenne biztos a dolgában, aztán leejtette a mancsát. Én ezt úgy értelmeztem - leginkább csak az a veszett optimizmusom és naivitásom okán - hogy az ellenség távolodóban van. De nagyobbat nem is tévedhettem volna!

  Az ezután hallható zajok sajnos túlságosan is ismerősek voltak s még mindig nem voltam teljesen hozzájuk szokva annak ellenére, hogy már pár hónapja a legtöbb, Dél ügyét szolgáló személy rémálmaiban szerepel. Az északi kutyák új fegyverének, a puskának dörejei, amelyek sajnos túlságosan is közel ropogtak ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magamat. Az erdő sűrű volt, pókhálókkal is szépen benőve, tehát a hang nem terjedhetett túlságosan messze - igaz, hogy mi még cask az erdő szélén voltunk, de úgy látszik vagy hallattszik, hogy az ellenfél is. Már pedig az északiak azok voltak - ellenségek, akiket ki kell írtani, ha másért nem, hogy ne akadályozzák meg a terveink végrehajtását. Annyira nem ragadott magával a déli ideológia és ezt az egész testvérháborút a hátam közepére se kívántam, de inkább ők pusztuljanak el, mint mi. Észak is azon valami után kutat, mint mi? Nagyon valószínű...és csak a szerencsétlen véletlennek köszönhető, hogy egyidőben bukkantak fel velünk. Igazán várhattak volna pár napot. Hogy a bajaink csak tovább fokozódjanak olyan erős hányinger és fejfájás lett úrrá rajtam, amit legutoljára Egregoros barlangjában tapasztaltam - határozott és összetéveszthetetlen jele, hogy a közelben egy Mélységi feltépte a valóság szövetét és téren átnyúlva kontárkodott valamit.
- Végre meg van.
  Csak ennyit hallok a szenvedés közepette, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a fejfájás...és vele együtt Johnny is eltűnt a bánatos fenébe. Értetlenkedve bámultam azt a fát, amelyen még pillanatokkal ezelőtt az a semmirekellő Mélységi bálványozó terpeszkedett...s most semmi sem volt ott. Hát...ez egy eléggé szerencsétlen folyománya volt a dolgoknak. Igazán hasznosnak bizonyult volna mint csali vagy bármi más, amelyben Ő meghal, mi meg előnyhöz jutunk. Most...most viszont valaki mást kell kiszemelnem végső áldozatként, ha az lesz az egyetlen módja a túlélésemnek. Csodás.
- Mélységiek...
 Hát igen, a mi drága jó barátaink tettek itt egy látogatást. Gondolom a doktornak is meg vannak a maga jó tapasztalatai ezekkel a dögökkel kapcsolatban, bár hogy ez milyen jellegű, arról fogalmam sincs, hisz ez a második alkalom, hogy találkoztam vele, és az elsőnél pont ennek a kultistának a Mestere dörmögött a fejünkben, ami szintúgy nem volt egy túl kedves megmozdulása a rohadt Bukott Szárnyasnak.
- Öhm...viszlát Johnny?
  Intettem tétován az irányába, miután összeszedtem magamat, majd a doktor folytatta a helyzetértékelést.
- Én jól vagyok, de...ez puskadördülés volt.
  Láttam, ahogy Herr Dieter visszautasítsa a felé nyújtott kezet és csak elképzelni tudtam, hogy ez hogy eshetett a bárónének, de mivel nem voltam túlságosan szentimentalista hangulatban és az empatikus képességeim is bőven kimerültek erre a napra, így végső soron túlságosan ez a kérdéskör nem izgatott - nem volt semmi hatással a jelenlegi helyzetünkre.
- Az nem lesz jó. El kéne rejtőznünk...
  Reagálja le a leányzó a szavakat, miközben szeme már vadul reppen egyik fáról a másikra, mintha ott találna egy tökéletes búvóhelyet, ahol meghúzhatjuk magunkat. A kérdés viszont az: elakarunk-e egyáltalán bújni?
-  Puskadördülés - egyenes következtetés az északiakra. Jó eséllyel ők is a "forrást" vagy mi a fenét keresik. Megpróbálhatom követni a pókok nyomát...de ha a hálóikon jöttek idáig, vajmi kevés esélyét látom ennek. Talán ha akad egy-két karcolás a faágakon, vagy a pókháló megcsavarodott a hatalmas súlyuk alatt. Ha vissza tudnám őket követni, akkor megtalálhatnánk azt is, hogy honnan jöttek...és akkor jó eséllyel a forrást is...de ha elrejtőzünk, Mina, azzal előnyt adunk nekik - fordultam a lányhoz, átváltva gondolatmenetemet az északiak problémájára. - Nem tudjuk még, hogy mennyien vannak és ne feledd: mi mind sötétben érezzük jól magunkat, és itt bent eléggé sötét van. Ha csak nincsenek vámpírok és sötét elfek az északiak között, akkor miénk lenne az előny és ha kell, felderíthetem a terepet, kiderítve, hogy hányan vannak. Ellenvetés bárki részéről? Mármint első sorban a nyomok követésére gondolok...már ha akad bármi, amit követhetek.
  Most, hogy az első sokkok elmúltak, úgy tűnik, hogy a hangomat is megtaláltam. Mina már kapott bőven a bőbeszédűségemből, Herr Dieter is hallhatott engem Maidstein-ben, így nem hittem volna, hogy akkora nagy sokkot fog neki okozni - ha másnem, legalább elvonja a figyelmét a fájdalomról, amit gondolom, hogy érezhetett.
- Ni..nincs.
  Érkezett a felelet a doktor felől, aki eléggé bizonytalannak tűnt ebben a pillanatban és csak az arcát taperolta összeráncolt szemöldökökkel. Agyrázkódást szenvedett volna? Vagy kis pókok mászkálnak a bőrén? Nem tudtam eldönteni, hogy mit is jelent ez az újonnan jött öntapizási szokás, de nem az én dolgom volt az, hogy ki milyen módon vezeti le a feszültséget egy ilyen sérülés után.
- Nekem sem...jogos, amit mond - erősítette meg Mina is az elképzelést, ezzel kicsit helyre billentve a harc közbeni szerencsétlenkedésemből fakadó ego-veszteséget, majd Ő is észreveszi hogy mit is csinál a másik vámpír és eléggé kétkedő hangon kérdez rá (legalábbis én kétkedőnek hallottam). - Biztos minden rendben? Elég hirtelen ájultál el..vagy olyasmi.
- Mennyi időre van szüksége, Herr Dieter, hogy meggyógyítsa magát? Netán tudunk valamiben segíteni?
  Azonban nem érkezik válasz egyikünk kérdésére sem, hanem csak valamivel ügyködik, amire én aztán kifejezetten nem voltam kíváncsi, egy sokkal égetőbb problémára kerestem válaszokat: még pedig a tovább haladáséra. Ha tovább akarunk menni, akkor abban nagy akadályt jelenthetnek a pókhálók, amelyekre Johnny is fenn akadt és sajnos van egy olyan érzésem, hogy mi is erre a sorsra jutottunk volna. Jobb ötletem nem lévén óvatosan kerülgetem a földön elterülő pókköpeteket - már ha ez értelmes szó - és egy letört faággal vizsgálgatom, hogy még is, mennyi fenyegetést jelenthetnek ránk. Közben még hallgatózok is, felkészülve, hogy a legkisebb zördülésre is a kénköves poklot hozzam le bármire, ami  a közelünkbe merészkedik. A vizsgálataimmal megállapíthattam, hogy a földön még viszonylag biztonságosan tudunk közlekedni, amennyiben gyorsan tovább is állunk, így a megragadás esélye is jelentősen zuhant. Viszont ami a fákról és a bokrokról lógó izéket illette, az már kevésbé volt megnyugtató. Azokat jó messzire kell kerülnünk. A nap során már vagy huszadjára komorodott el az arcom, ahogy az új kísérlet eredményei felett merengtem.
- Talált valamit, Herr Crispin?
- A talaj még egyelőre biztonságosnak tűnik a közlekedésre...de a bokrokról és fákról lógó bizbaszok még komoly problémát jelenthetnek. Amennyiben a fák elkezdenek túlságosan közel nőni egymáshoz, vagy az aljnövényzet besűrűsödik vagy vissza kell fordulnunk vagy megszabadulni tőlük valahogy.
  Akár át is vághattuk volna magunkat rajta, mint ahogy a Köd-erdőben tettük párszor, amikor indával sűrűn benőtt terület állta az utunkat, viszont nem tudtam, hogy a fegyvereink mennyire ragadtak volna bele ebbe a masszába. Az, hogy lángokkal takaríthattuk volna el a közelünkből a pókhálókat, egyelőre nem tartottam túlságosan jó ötletnek. Ha nem figyelünk az egész erdőt felgyújthattuk volna úgy, hogy mi is benne vagyunk és ez határozottan nem tett volna jót az egészségünknek. Meg amúgy is, egy égő erdő nekem bőven elég volt, nem hiányzott egy másik az emlékeim közé. Vissza se fordulva a többiek felé folytattam.
- Szüksége van pihenőre, Herr vagy neked, Mina? Nagyjából belőhetjük, hogy merre vannak az északiak, legalábbis hang alapján. Mivel lövöldözés volt, feltételezhetjük, hogy ők is összeakadtak valamivel vagy valamikkel itt. A tippemet a pókokra tenném le. Territorálisnak tűnnek, akik nem tűrnek meg senkit sem...nem hinném, hogy bárkivel is szövetségre léptek volna. Ami azt jelenti, hogy elvonják a figyelmet...rólunk. Ez, és a Megrontottak akciója talán lehetőséget nyújt nekünk, hogy átcsusszanjunk az őrszemeiken, ha csendben tudunk maradni.
  Hadartam le a következő monológomat. Ismét előjött az, hogy én akarom itt osztani az észt, mintha nem bíztam volna a többiek agyi képességeiben. Ez nem volt igaz, de szerettem a hangomat hallatni és leginkább a véleményemet megosztani. Ha együtt tudunk dolgozni, akkor sokkal könnyebben megúszhatjuk ezt az egész kalandot - de előre féltem attól, hogy mikor fog előbukkanni belőlem a ténylegesen parancsolgatós énem, amely nem túlságosan bérgyilkosos vonás, de egyszerűen nem tudtam leszokni róla. Aztán már egy másik problémára fókuszáltam a figyelmemet: a hatalmas macskára és arra, hogy Ő vajon velünk tud-e majd jönni?
- Fark-úr...megnéznéd óvatosan, hogy mennyire ragadsz Te bele a hálókba? Ki tudja...talán a mágikus mivoltod valahogy immunitást nyújt rá.
  Ismét csak nyugtázhattam, hogy a hatalmas macska, amely jó eséllyel végezhetett volna velünk és még csak bele se izzad engedelmesen követi a kérésemet. Azonban a reményem, miszerint talán velünk tud jönni, akkor foszlott szét teljesen, amikor a lény mozgása is jelentősen lelassult a növényzetről lelógó hálókban. Fergeteges. Egy ekkora lény képtelen lett volna átvágni az erdőn velünk és nem vesztegethettük az időnket azzal, hogy eléggé széles átjárókat keresünk neki - főleg, mivel nem tudhattuk, hogy azok abba az irányba vezettek-e volna, mint amerre nekünk kellett menni. Csak a fejemet csóváltam. Jó lett volna, hogyha velünk tud jönni, de így képtelenség. S mivel a lakat és a kulcs is eltűnt, így még azzal se próbálkozhattam meg, hogy ismét kismacskává változtatom...feltéve, hogyha egyáltalán hagyta volna.
- Gyere vissza, Fark-úr...semmi értelme, hogy beleragadj ezekbe a szarokba.
  Sóhajtottam fel kedvetlenül s néztem, ahogy a macska megindult vissza az irányunkba.
- Valamelyiküket eltalálták a hálók?
  A Rotmantel kérdésére felé fordultam, szembemben értetlenkedéssel. Az oldalamon lévő sebre néztem, de nem tűnt túlságosan vészesnek. Oké, persze, egy kis fertőtlenítés nem árthatott túl sokat. Igazából már abban a pillanatban elfeledkeztem arról, hogy min is értetlenkedtem, hogy a gondolat megfogalmazódott a fejemben. Kezdtem kissé széthullani a sok megoldandó probléma nyomása alatt.
- Nem, szerencsésen megúsztam. Magam sem tudom, hogy, de elsikolttak mellettem.
- Az oldalamat sértette fel...de nem vészesen. Enyhe vérzés, mondjuk, ha fertőtlenítené, az nem ártana, gondolom én.
  Osztottam meg a kevésbé sikeres esetemet a dokival, s most már másodjára irigykedtem Mina-ra a nap folyamán. De azért örültem, hogy legalább egy tag a csipet-csapatból megúszta mindenféle sérülés nélkül. Közben viszont mintha rajta kezdett volna úrrá lenni valamiféle őrület. Kezdtem igazán félteni a társaságot.
- Várjunk... - suttogja / motyogja a lány, miközben céltalanul mászkál össze-vissza a földet bámulva. Csodálatos. Belé meg mi ütött? Rajtam mikor jönnek elő a tünetek? - Hallok valamit...valami szép melódia. Húros hangszer. De a furcsa, hogy...mintha a föld alól jönne.
  Gondolatban már felkarcoltam a mellkasomra a telihold jelét, ezzel búcsúzva el végérvényesen a nőtől. Szegényke teljesen megbolondult, nem létező hangokat hall és a földet ölelgeti mindjárt, mint egy rég nem látott szeretőt. De azért próbáltam hallgatni rá, hisz még a végén kiderül, hogy még sem bolondult meg - csupán Mina. Már mint..nem mintha eddig őrült lett volna, de ki tudja, hogy mikre képes és miket tud meghallani milyen távolságból. Nem hanyagolhattam el semmilyen információt sem ezen a ponton.
- Egy barlangrendszer alattunk?- tippelgettem. - Végülis...nem vagyok pók szekértő, de nem lenne ez ideális nekik? A pókok, amikkel eddig találkoztam, odvas fákban, kövek alatt szerették meghúzni magukat. Mi van, ha ezek is ott bújkálnak?
  Végig a lányra összpontosítottam, hisz láttam, hogy a felcser mire készül - kirántani azt a valamit a lábából, így aztán határozottan elfordultam tőle. A hangok így is eljutottak hozzám, de ez ellen már nem tudtam semmit sem tenni. Végül odalépett hozzám és engem kezdett el vizslatni közelről. Skacok, biztos, hogy minden rendben van nálatok? De mivel bíztam a doktorban, így végülis, ráhagytam a dolgot, tegye amit jónak lát.
- Szerintem elég egy ellenség ebbe az erdőbe, ha nem muszáj, én nem akaszkodnék össze az északiakkal.
- Nem, én se szeretnék velük összefutni, ezért akarnám kihasználni azt, hogy most a pókok rájuk fókuszálnak és addig törni előre, keresve a forrást. Ha ilyen hangosak lesznek a továbbiakban, könnyű lenne őket elkerülni.
- Az érthető...de nem hiszem, hogy hárfázhnának a barlangrendszereikben. És tele van itt a föld pókhálókkal. Lehet, hogy ezek a föld alól is képesek előmászni? Hmm...nagyon elvetemült ötlet lenne, ha itt elkezdenék ásni?
  A válasz szerintem a maga nemében teljesen egyértelmű volt. Közben hallottam Fark-úr lépteit, ahogy egyre közelebb jött hozzánk, gondosan kerülgetve a pókhálókat, amelyekbe beleragadhatna. Annyria el voltam foglalva a lány felvetésén, hogy észre se vettem azt a suhanó/zúgó hangot, amely a macska farkának lendülését jelezte volna. Már csak akkor fogtam fel, hogy mi is történik, amikor valami erősen a hátamnak csapódott. Felszisszentem a fájdalomtól, ahogy hátrapördülve az óriás macskát láttam és a visszalendülő farkát, amellyel valószínűleg jól hátba csapott. Hát csessze meg, éppen csak kísérleteztem vele egy kicsit, erre meg ez a reakció? Elfordulva tőle - majd később még számolok vele - inkább Mina felvetésére reagáltam, mert attól féltem, ha a fájdalom friss emlékével reagálok Far-úr nagyon is Dracisra sikeredett reakciójára, akkor itt helyben felkoncol minket - engem legalábbis mindenképpen.
- Szerintem határozottan elvetemült. Nincs ásónk, legalábbis én nem szoktam hordozni magammal és ki tudja, hogy milyen mélyre kéne ásnod. De az a felvetésed, hogy a földből is előmászhatnak...kösz, most már tuti, hogy a gatyámba fogok rottyantani. Ha netán eltávolodunk egymástól, könnyen követhettek a szag alapján.
  Fejeztem be kissé sanyargató iróniával és szarkazmussal. Hiába, én sose a szépbeszédemről voltam híres és talán nem így kéne beszélni egy nő - sőt, mitöbb egy bárónő - előtt, de az ilyen dolgokra úgy Hold Apa igazából soha se adtam és eddig se próbáltak meg annyira kinyírni engem a tiszteletlen beszédstílusom miatt. Na jó, egyszer-kétszer, de valószínűleg Mina inkább csak felháborodik rajta, vagy még mosolyog is mellé és ezzel lerendeztük a dolgot. Egyszer ribancnak hívtam és akkor se vágott pofán, akkor most se fog egy kis gatyóba csinálás miatt arcon legyinteni.
- Ha hoztál magaddal ásót, Wilhelmina, úgy nem elvetemült, ellenkező esetben igen. De ha a föld alól hallasz valamit, úgy lennie kell egy lejáratnak valahol.
  Tűzte tovább a gondolatmenetet a doki és csak egyet tudtam érteni vele. Kezdtem benne reménykedni, hogy nem ástam el menthetetlenül magamat a felcserünk szemében és örültem, hogy bizonyos kérdésekben legalább egy húron pendülünk. Még egy-két óriás állat és egy egészen jó csapatot alkothatnánk akár. Mondjuk ezt leginkább az én viselkedésem és a stílusom akadályozná meg, de hé, én mindig próbálkozok...valamit, csak általában nem azt, ami másoknak kedvező lenne.
- Hát, nem fűlik a fogam ahhoz, hogy bemenjek a föld alá, de...
~Pedig szép hosszúak...~
~ Shut the fuck up please.~
- ...a kíváncsiság sokszor erősebb, mint...bármi más.
~ Yupp, leginkább az őrület. Az nagyon erős. Főleg benned. Ne is foglalkozz velem, csak valahogy le kell vezetnem a feszültséget. A kis csőrikéd soha se akarja befogni a pofáját. Legközelebb hozz magaddal csibetápot és szórd szét, hátha leugrik a kezedről és elkezdi felcsipegetni. ~
- MEg amúgy is ez a feladatunk. És..az északiak akkor a felszínen maradnak, mi meg lent leszünk. Két legyen, izé...pókot egy csapásra.
  Csak ignoráltam Kiril-t, azonban újonnan jött keserű és cinikus megjegyzéseivel néha még mindig megbombázott, emlékeztetve arra, hogy ennél sokkal idegesítőbb is tud lenni és az is fog lenni, ha tovább halogatom a feladatomat. De nem én tehettem róla, hogy lényegében ott kellett hagynom a hajszámat, mert máskülönben hazaárulás miatt menekülhettem volna Hellenburg-ból.
~ A kis szárnyatlan holló pedig vicceskedni próbál. Te tényleg elrontasz mindent és mindenkit a környezetedben. Kíváncsi vagyok, hogy mikor kezd el Ő is vetkőzni, mint Te szoktál néha, hogy imponálj azoknak a vakoknak és erkölcsileg sérülteknek, akik a közeledben vannak.~
~ HMmm....mit sodor erre felé a szél? Csak nem távoli kakaskukorékolást? Vigyázz, lehet hogy felbukkan Dumah pasija és elnáspángol téged. Egészen addig viszont, kérlek...hagyj egy kis békét nekem.~
~Ahogy az úr jónak látja. De ne feledd el: akkor is betartatom veled az ígéretedet. A homokszemek egyre gyorsabban peregnek lefelé a homokórában.~
 Csak gondolatben megvontam a vállamat Kiril megjegyzésére és inkább a valódira koncentráltam.
- A pókokat irányítja valami vagy valaki. Hogy mi módon, azt még egyelőre nem tudjuk. Egy dallam is lehet az. Van ugyanolyan jó ötlet, mint bármi más, amivel jelen pillanatban előrukkolhatunk. Akkor: keressünk valami lejáratot? Kérdés, hogy hogyan is fogjuk megtalálni...megpróbálok nyomokat keresni, hátha hagytak a pókok valahol, feltételezve, hogy onnan másztak elő.
  S akkor eljutottunk ideáig is. Nemsokára útra kelünk, ami azt jelenti hogy még el kell búcsúznom ettől a nagyra nőtt cirmostól, aki ha jól sejtem, hűen követni fogja a parancsaimat, amíg el nem fogy az összes farka. Hogy utána mi fog következni, arról fogalmam sincs, de inkább nem is szívesen tudnám meg. De azért fájt, hogy nem tud velünk jönni. Egy macska, amely még valamiféle pajzsot is tud idézni mindig is kapóra jöhet. Kár, hogy ilyen brutális méretekkel rendelkezik.
- Hátba csaptál..de végülis, érthető okokból. Most viszont az útjaink elvállnak. Nem szeretném, ha beleragadnál a hálókba. Vagy követsz, ameddig tudsz minket a saját belátásod szerint...ha már nem tudsz jönni, akkor megvárnál minket - de úgy, hogy ne kockáztasd a saját életedet?
  Még mindig nem fűlött hozzá a fogam, hogy parancsokat osztogassak neki, inkább kértem őt, mielőtt még jobban berág rám. Aztán már nem volt más hátra, minthogy megpróbáljak nyomokat keresni, amin elindulhatunk.


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

27 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Márc. 11, 2019 5:59 pm

Jó ötlet volt Gloria nővér részéről a tűz, ami szépen égette fel a föld alatti lejárat öreg szivacsosra emésztett gerendáit és a benne lévő hálókat. Ezek a felszínen is elkezdtek tovább égni, de sajnos a nedves talajon nem tudtak a lángok nagyobb távot megtenni, így gyorsan kialudtak. Viszont a sötét füst elég magasra szállt fel, ha valaki a közelben volt erre felfigyelhetett.
Mikor azonban elindultunk a tovább vezető ösvényen, egy koponyaszerű pók tűnik fel, lefele lógva előttünk, de még olyan húsz méterre.
- Nem akarunk mégis inkább a másik irányba menni? Takarékoskodni kéne a golyókkal. - torpant meg a nővér sóhajtva.
- Bölcs döntés. Talán a felégetéssel őket is elpusztítjuk. - értett egyet az atya.
- A másik irányban nem láttam ösvényt, hol akarunk menni? A fák között, ott még több pók lehet? - néztem körbe, mert ahol egy van, ott több is van.
Mindenki alaposan körbe nézett, de azon az egy pókon kívül nem volt semmi más, csak a jel tűnt erősebbnek, vagyis inkább sűrűbbnek a hálókra nézve, ami visszafelé vezettek.
- Mindenképpen el kéne jutnunk a következő forráshoz... A pókokat se így se úgy nem ússzuk meg azt hiszem. - nézett kérdőn ránk Gloria.
- Akkor a kevesebbet válasszuk. - jelentette ki Johannes, miközben rám nézett. A csuda tudja mi járt közben a fejében, de gondolom semmi jó, ha velem kapcsolatos.
Viszont elbizonytalanodtam........
- Mondjuk eddig is a jeleket követtük, kövessük most is azokat, talán ezen keresztül irányítja a főnökük a pókokat. - visszakoztam.
- Uraim. Hozzunk egyértelmű döntést. Én még mindig a jeleket követném ha már mindenhol pókokba botlunk. - intett az erősebb, a fonalakból jövő fények felé Gloria.
- Támogatom a nővért. - indul meg, ellenkezést nem is várva az atya visszafelé.
Egy pillanatra végigszalad rajtam az ellenkezés lángja, de aztán végül - magamat is meglepve - nyelek egyet és megyek én is, most - ebben a helyzetben az erdő mélyén, - nem jött el a pillanat.
Bár óvatosan haladunk a már előzőleg megtett úton, egészen a kereszteződésig, nem történik semmi, viszont utána.......
Amikor az útvonal második feléhez értünk, az erdőből különösen sok nesz kezdett eljutni hozzánk. Minden irányból hallatszottak a fura mozgolódások hangjai, de látni továbbra sem láttam semmit, pedig a szemem és a fülem is megfeszítetten dolgozott, hogy lássak, vagy halljak valamit. Kicsit megszaporáztam önkéntelenül is a lépteimet, hogy közelebb húzódjak a társaimhoz.
- Vélhetőleg, ha a pókok urához vezet ez a fény, akkor jobb lesz felkészülni, hogy nem fogadnak minket kitörő örömmel. - mondtam halkan.
Annyira lestem a fákat, hogy végül Gloria nővér aratta le a felfedezés dicsőségét és még időben álltunk meg, hogy ne rohanjunk senki karmaiba. El is szégyelltem magam. Biztos voltam benne, hogy ezt még visszahallom az atyától.....
Csendben maradtam, bár amikor elnyelte a két kotorászót a föld, hát kiadtam valami csodálkozó nyögésfélét.
- Azta......
Lassan, óvatosan indulok meg, felkészülve, hogy használjam, ha kell a mágiám, hogy legalább rálátásom legyen, hova tűntek, de nem megyek teljesen közel.
Már félúton lehetek - hallottam, hogy két társam is követ, - amikor a neszezés egyszer csak elhallgatott, és néma csönd lett.
- Már nagyon közel járunk... Most mi legyen? - suttogta Gloria nővér.
- Ha bárkivel találkoznánk, egyszerű északi zsoldosok vagyunk, akik csak néhány ritka szörnyért és a belőlük kinyerhető nyersanyagért jöttek ide. Semmi közük a háború konkrét alakulásához, vagy az erdőhöz. Ezen túl, nézzük meg az üreget, talán a pókok anyjához vezet. - kötötte a lelkünkre az atya, de ő is nagyon halkra fogta a hangját.
Biblián a bal kezemmel, jobbommal a buzogányomat markolva sündörögtem a nyíláshoz és meresztettem lefelé a szemem, remélve, hogy látok is valamit.
- Ha ezek is a pókok anyjáért jöttek, akkor úgy sem hiszik el, de részemről rendben.
Lassan odaértem, ahol a két alak eltűnt és mindenre felkészülve lenéztem.
Döbbenten meredtem lefelé, mert megesküdtem volna rá, hogy két vámpír fehér arcát látom, de hogy egyikük az volt, az biztos és épp felfelé nézett, így ugrottam egyet hátra.
- Vámpírok vannak odalenn. - súgtam a többieknek. - Lemegyünk mi is?
Bár, hogy őszinte legyek, mintha nem láttam volna annak a gödörnek az alját.........
Gloria megrázta a fejét.
- Inkább húzzuk fel őket. Atyám? - nézett várakozóan Johannesre.
Volt benne valami, főként mivel jó mélynek tűnt az a lyuk és már elment a kedvem a leugrástól.
- Tegyünk úgy. - pillantott le az atya is, majd letekerte magáról az inkvizítor láncát és azt eresztette le. - Kapaszkodj bele és fogd meg. Fogjátok meg a karom! - szólt ránk a kezét nyújtva.
Hát nem tudom.........Nem tudtam, mit szól majd egy vámpír ehhez a segítséghez, talán meg sem meri érinteni azt a láncot.....
- Csak meg ne bánjuk később, hogy ilyen "jólelkű" atyám. - mormoltam, de azonnal még egyet ugrottam, ahogy egy ismerős sötét elf jelent meg a semmiből, fegyvert lóbálva, bőszen ordibálva:
- Fegyvert szegezz! A pókok gyülekeznek! Minden irányból!
Megfeszültem és tekintetem ide-oda rebbentve felkészültem, hogy mágiát idézzek arra, amelyiket meglátom. De még azt sem zártam ki, hogy ez esetleg csak valami trükk a figyelmünk elterelésére, igaz azok a neszezések inkább a pókok felé billentették a mérleg nyelvét.
Ezek után persze, hogy nem az atya kezének szorongatása volt az első, bár láttam, hogy Gloria nővér egy kézzel megragadta őt, ők talán elegek lesznek, valakinek védenie is kell őket.
A nővér azonban gyorsan reagált, amikor végül megjelentek a pókok és ő lött először.
- Mindannyiunk érdekében: védjetek meg!
Ahogy megjelentek a pókok én is azonnal megidéztem az Égi Fényt a legközelebb állóra és vágtam magamban egy fintort, ahogy az atya csak magára gondolt, de hát ez ő.
A nővér lövése egy pillanatra úgy nézett ki, hogy elijesztette a "kíváncsiskodót", de csak egy pillanatra..... ám nem sokáig, mert a szélen elkezdtek sorakozni körbe körbe.
Aztán három is megindul, de egyelőre a másik sötét elfet szemelték ki maguknak, talán nem értékelték, hogy ő figyelmeztetett minket, vagy csak épp ő volt kéznél.
Közben a nővér nem vesztegette az időt és újra lőtt, az atya is a fegyveréért kapkodott, bár én nem találtam jó ötletnek, hogy közben a láncot is tartotta, mert így könnyen leránthatta.
És mielőtt még tévedés esnék, nem...., nem az atya életéért aggódtam, hanem azért, mert akkor kevesebben leszünk a pókok ellen és ezek rohadt sokan voltak.....kapásból vagy tucatot számoltam és elég szívósnak bizonyultak, sem a lövések, sem a Szent Fény nem volt hatásos ellenük és a fehérek már megint kezdték a hálódárdák vagy mik szövését....
Magamban szívesen elmormoltam volna egy átkozódást, de még időben meggondoltam magam, egyáltalán nem hiányzott most, hogy az Úr megharagudjon rám. Cynewulf, mert úgy emlékeztem így hívják a félangyal ismerősét, öngyilkos hajlammal a pókoknak rohant, miután valami széllel ellökte őket.
Én meg inkább szintén a pisztolyomhoz folyamodtam és a tovább közeledő pókra löttem. Hallottam még, ahogy a nővér siettetni kezdte Johannest, majd ránk borítja a mágikus pajzsát. Ez megnyugtató, de biztos vagyok benne, hogy rengeteg energiáját elszívja, ám most is rengeteget segít, hiszen csak úgy kopognak a pajzsról lepattanó póklövedékek.
- Nem tudok, nem fogják meg. - válaszolt az atya értetlenül és ő is lőtt.
Eltalálta a lövésem az egyik barna pókot, de sajnos csak a vastagon páncélozott lábát és le is pattant róla.
Ekkor eszembe jutott a gyűrű az ujjamon, ami már annyira régóta volt nálam, hogy teljesen elfeledkeztem róla, ám most úgy véltem egy próbát megér, amíg újra töltöttem a pisztolyom és megcéloztam az előbbi pókot, hátha végre kinyúvasztom.
- Elkéne egy kis segítség!
Az éjtünde kiáltására csak egy sóhajjal válaszoltam, hiszen túl messze volt, de aztán rákiáltottam.
- Próbálj meg közelebb jönni, ott nem tudunk segíteni!
Úgy néz ki, hogy a lyukba esők is végre felérnek, legalábbis mozgás támad arra és a nővér is elengedi Johannes kezét és a támadók és egyúttal a sötét elf felé lendül.
- Menjetek hátra tőlem, legalább három méterre! - majd próbálta hátra, maga felé rántani.
- Sanctificat...
Talán sikerülhet........néztem aggódva a nővér felé, mert sokat kockáztatott a férfiért, aki hirtelen élesen, szinte sikoltva kiáltott fel.
- Vigyázz a fehérrel! Veszélyes!
Aztán kiáltás hangzik a gödör mellől is, talán a vámpír is beszállt a buliba,, mert valami sötét lepel fonta körbe Cynewolfot és ilyet az atya nem tudhat.
Ám elég sokáig méláztam el a többiek helyzetén ahhoz, hogy a saját életem is veszélybe kerüljön, mivel három dög közeledett felém. Visszahátráltam egy kicsit, hogy ne maradjak magamra.
Melegség csapott meg és tüzes dárdák süvítenek el mellettem a nővér által megfagyasztott pókok felé.
~ Ejha! Van itt tűzerő! ~ meredtem egy pillanatra még a másik előkerülő ismeretlen vámpír férfira.
Mivel most mindenki Gloria nővéréknek segített, a felénk tartó pókok sajnos úgy néz ki rám maradtak, bár azért reménykedtem, hogy az atya nem hagy pácban így mindenki előtt.
Hogy időt nyerjek és némi előnyt , amíg a pisztolyom - ami eddig igen csak hasznavehetetlennek bizonyult - lecserélhetem a buzogányomra, megpróbáltam megzavarni egy kis mágiával a támadókat
- Oparientes! - mormoltam és siker esetén a hozzám legközelebbit célzom meg az ütésemmel..
A nővér becsülettel küzdött elől és bíztam benne, hogy vagy végeznek a dögökkel, vagy vissza tudnak hátrálni.
~ Az atya úgy látszik ismeri a vámpírokat! ~ konstatálom félfüllel a mögöttem zajló bemutatkozásokat, amitől, ha nem lennék épp életveszélyben röhögnöm kéne, hiszen egy halálos csatában azért ez nem semmi.
De legalább azért az atya keze is jár, mert lövés dörrent mellettem.

Felhasználó profiljának megtekintése

28 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Márc. 13, 2019 2:54 pm

Crispin cicája hallat egy nyávogást, amely kevéssé jellemző hatalmas termetére, majd egyszerűen elnyeli a semmi. Kissé nosztalgikus szomorúsággal vegyes meglepett iszonyattal fordul a lény irányába. Vajon valami idézett teremtmény volt? Került valahova ez után, vagy soha nem is létezett igazából élőlényként? Akárhogy is, ők még élnek, és ezt az állapotot ildomos volna fenntartani.
Mina a lejáratot keresgéli - aminek lennie kell, hiszen a föld alól hallott muzsikát -, de nem nagyon lel ilyesmit, és körülbelül úgy érzi magát, mint mikor gyerekkorában húgával járták az erdőt és mindenhova rejtélyes dolgokat képzeltek. A különbség annyi, hogy nem kell képzelni. Ám a dolgok azért nem teremnek eléjük csak úgy.
- Valaki lát valamit, ami lejáratszerűségre utal?... Remélem, az északiakba nem botlunk bele közben. - motyogja a második mondatot már inkább az orra alá, ahogy kérdően a sötételfre pillant, aki vizsgálódik. Crispin jobb ebben, mint bármelyikük, ki tudja, hány évet kellett eltöltenie úgy, hogy csak a természet jeleiből tájékozódott.. Vagy talán professziója miatt fejlesztett ki ilyen profizmust e tekintetben. Mindig keserű szájízzel gondol erre, de őket eddig nem árulta el. Sőt, kétséges, hogy elárulna bárkit is, meglehetősen hűségesnek tűnik az elveihez.
- Ti is láttátok ezeket?- válaszol kérdéssel a kérdésre a holdcsókolt.
- Miket? - kérdez vissza ösztönből, megszokásból, de a következő pillanatban már indul is kideríteni, hogy miket. A sötételf lefelé mutat a földre a kékes fénnyel pulzáló jókora pókhálószövevények felé. Hangjából kihallatszik az izgalom, s Mina elmosolyodik, felismervén az azonosságot saját lelkivilága és a Crispin hangjából kihallatszó gyermeki érdeklődés tekintetében. Ez az énje sokkal jobban tetszik Minának, mint a vérszomjas bérgyilkos. - Mivel túl sok információnk nincs, akár ezek mentén is elindulhatunk...mármint a fények mentén a pókhálókban. Azon az ösvényen jöttek a pókok - mutat el egy nem túl nagy méretű, de azért állatokhoz képest jelentős rés irányába a növények között - viszont eléggé hamar követhetetlenné válik, kivéve, ha valakinek van kedve megkockáztatni, hogy négykézláb haladva beleragad a hálókba. Hogy a kérdésedre is válaszoljak Mina: egyelőre semmi lejáratszerűség...de feltételezésem szerint ha abba az irányba megyünk intek arra felé, ahonnét az erősebb "fények" jönnek -akkor valamire rá akadunk.
Pengéjével sikerül is elvágnia az egyik ilyen szálat. Pattanó hangot hallatva adja meg magát az éles fémnek, majd izzása kialszik.
Mina bólint. Más megoldás nem látszik észszerűnek... - Rendben van. Kövessük őket. - feleli kicsit úgy, mint a vadász, mikor zsákmányt szimatol. Talán kicsit túlságosan is lelkes, de hát ez volt az, ami mindig is energiát adott neki.
- Ha ezeken keresztül kommunikálnak úgy a gyengepontjuk is meg van. - hajol le Dieter a fonalakhoz. - Vagy akadályoznunk kell a mágiaáramlást a fonalakban, vagy a pókokat kell eltávolítanunk tőlük. Az utóbbira talán van ötletem, noha kényelmetlen és egyáltalán nem vagyok biztos a képességeimben annyira, hogy merjem állítani, hogy sikerül, de az előbbiben tanácstalan vagyok. - Ezek után fajtársára néz kérdőn. - Valami ötlet?
Kíváncsian néz Dieterre és kissé aggodalmasan. - Szerintem ha elvágogatjuk a fonalakat, az kellőképp megakadályozza a mágiaáramlást... de mi lenne az a kényelmetlen ötlet? - kérdi kissé ódzkodva. Mágiát sejt a dologban, és valahogy már be is indult késztetése, hogy akármilyen kényelmetlen is a dolog, jelentkezzen rá. Bizonyítási kényszer, menj a fenébe, gondolja magában, hiszen még nem is tudja, miről van szó.
- Ennyi fonalat nem tudsz elvágni, Wilhelmina. A kényelmetlen megoldás pedig egy mágia amit kis fantáziával kontárkodtam össze és varratok alkotására jó, de mivel csak félig vagyok Nachtraben nem a legerőteljesebb.
Hmm... nos, ez nem az ő felségterülete. Sajnos Rotmantel-képességei nincsenek, pedig kétségkívül hasznosak lennének. Lettek volna, főleg Eichenschildnél.
Crispin eközben elgondolkozva hümmög, szerzeményét - vagyis a pókfonalakat - vizsgálgatva, majd megszólal fennhangon: .* - Amint elvágtam a kék fény áramlása is megszűnt benne, tehát gondolom hogy a kommunikációs csatornát is zártam - már ha erről van szó, és nem valami vészjelzést adtam le éppen nekik. Ahogy a doktor mondta, a fonalak elvágása hosszadalmas lenne, de azon kívül nekem sincs rá más meglátásom. Herr Dieter, ahogy jónak érzi én nem értek az ilyen dolgokhoz.
Érdeklődve csillan meg a szeme. - Nos, én teljesen. - Teljesen Nachtraben, tudniillik. Nos... technikailag. A lelki része a dolognak már más kérdés. - Mi lenne benne a kényelmetlen? - Készségesnek mutatkozik, közben persze fél is, de ha már erre vállalkoztak, szembe kell néznie vele.
Kuzinja egy közeli fa vékonyabb ágára mutat, majd mágia rezzen körülötte és nemsokára a fa törzse irányából megjelenik egy éjszín fonal, rátekeredik az ágra, megrántja azt kissé úgy, mint egy lasszó, majd eltűnik. Az ág még egy ideig rezeg a fizikai behatástól.
Az anyag olyasmiféle lehetett, mint amilyenből az Árnytűt alkotják. Hogy melyik része a Rotmantel, arra pontosan nem jött rá, de Dieter varratot emlegetett. Talán át lehetett alakítani egy kisebb varratot, hogy az árnyakból jöjjön létre és ekkora legyen?... Belegondolni, hogy valaki kombinálja a kettőt... bámulatos.
- Az, hogy csak pár pillanatig marad meg és egyszerre csak egyet vagyok képes megjeleníteni.
- Szép - bólint a lány elismerően, ahogy figyeli az árnyak végbemenő munkáját.
- Tehát lényegében ezzel próbálná lerántani a pókokat a fáról vagy fonalakról? - tisztázza a sötételf. Jóféle. Ezzel és a tüzekkel ellátják a bajukat.
- Amennyiben nincs jobb megoldás. - bólint Dieter. - De nem aduász a kezemben, szóval kérem ne építsenek erre stratégiát. Ahogy mondtam kényelmetlen és kis hatófokú megoldás.
- Gondolom, ez az árnytűhöz hasonlatos. Na de, ha... kényelmetlen, akkor csak végszükség esetén fogjuk használni - bólint ismét beleegyezően. A mágiánál sokszor külső szemlélőnek nem látszik az, mi játszódik a mágiát alkotóban, így kénytelen elhinni, hogy a mágia nem a legkellemesebb. - Még a tűzre tudok gondolni csak... annak hatnia kell a fonalak ellen is. Akkor hát, követjük őket?
- Ezzel ki tudok egyezni, Herr Dieter. Nem sértésnek mondom, de magát most úgy se szívesen látnám az "első vonalakban" a sérülése miatt, és maga tudja a saját korlátait. Ahogy Mina is említette, mindketten tudjuk használni a tüzet végszükség esetén, csak le ne égessük az erdőt ha túl forró lenne a helyzet. Most, hogy ezzel nagyjából megvagyunk, akkor melyik legyen: kövessük a szűk ösvényt, amelyen keresztül a pókok jöttek vagy az erdő belseje felé tartó, sokkal "aktívabb" fonalat?
Választások, választások, már megint. Próbál nem arra gondolni, hogy ha az egyik mellett döntenek, akkor lemaradnak valamiről, vagy a megoldás, melyet keresnek, csak úgy elsétál mellettük - lehetőleg nyolc csendes kis lábon. Vagy inkább nagy lábon.
- Az aktivitás a forrást jelölheti. Nekünk arra van parancsunk, nem a pókokra. Én azt mondom induljunk arra.
Gyakorlatias megközelítés, ám logikus.
- Egyetértek. - felel. Viszket már kissé a tenyere, hogy megtalálják, amit kerestek. Bár sejti, hogy hiú remény arra gondolni, hogy nem harc lesz a fő szempont. Végtére is ezek értelmetlen élőlények... vagy... mégse?
- Értettem. Akkor hát, kedves barátaim, Deus...izé, Gott Mit Uns és kövessenek!  - dörzsöli össze a holdcsókolt a kezeit, Mina pedig, ha lenne éppen valami a szájában, egész biztosan kiköpné. A fene... Hallat egy halk hisztérikus nevetést. Pedig nem is a férfi volt az, aki annak idején Tölgypajzs palotájában egy hatástalanított férfi inkvizítor ruhájában Deus Vulttal üdvözölte a szembejövő ellenséges északiakat. Elvigyorodik az emlék hatására. Szép idők voltak azok... akármennyire is azt hitte, otthagyják a fogukat, szép idők voltak... - Amíg én a földet nézem, figyelemmel tartanák a környezet többi részét, hogy ne legyen meglepiben részünk? - kérdi, miközben szavainak eleget téve folytatja is a kékesen vibráló fonalak vizsgálását.
Nemsokára egy kereszteződéshez érnek, ahonnan bal irányból erősebben látszik a fények menete, mint jobbról. Egyértelmű hát, hogy erre indulnak.
Jó döntés volt, kibontakozik ugyanis egy tisztás, melynek az alja telis-tele van szőve kékes-fehéres fonalakkal, olyan sűrűn, hogy szinte semmi mást nem látni. Földöntúli jelenés, azt meg kell hagyni. Vagyis... fogalma sincs, miért létezik ilyen kifejezés, hiszen nyilvánvalóan földi. Ez a föld furcsa dolgokat tartalmaz. A tisztás közepe felé pedig még jobban sűrűsödnek a hálók. Az lehet a gócpont. Valaminek lennie kell ott.
- Mindenki legyen nagyon éber. - hívja fel a figyelmet Dieter a veszélyekre. Amikor a cicát szemlélték nagy  lelkesedéssel, akkor is ő volt, aki rosszul járt a pókokkal... pedig minden bizonnyal ő volt az egyetlen, aki azokban a pillanatokban gondolt rájuk.
- Hogyne. - bólint engedelmesen, a szokásosnál picivel mélyebb hangon, halványan elmosolyodva a tényen, hogy Dieter ismer olyan mágiákat, mint ő is. Beszívja az ominózus erdő csendjét és közben azért próbál fókuszálni arra is, hogy készen álljon megvédeni a saját és mások életét.
- Oké, ez eléggé ideálisnak tűnik. Mina, emlékszel arra a dallamra, amit hallottál? Mondjuk el tudnád dúdolni? Vagy harcra hívja őket vagy lenyugtatja a dögöket...bár kétlem, hogy rendes hangszer nélkül normálisan utánozható lenne.
Az ötlet jónak tűnik, viszont eltereli a figyelmét valami más. Furcsa, sötét neszek száguldoznak körülöttük. Vannak itt valamik. Végigborzong kissé a háta. Dieter pedig lehajol az egyik fonalcsoportosuláshoz. Nem is csak hozzá... átdugja a kezét rajta és nyújtja lefelé...
Ráncolódó szemöldökkel nézi, mit művel kuzinja. - Dieter, mit csi... - kezdi, de aztán eszébejut, hogy végül is az árnyak valamelyest megvédik egy kis ideig.
Mina keres magának egy másik fonalas részt, majd kezei között meglobban egy megfoghatatlan színű, sötét tűzgömb, melyet a pókfonalakra irányít. Lángra kapnak  és elkezdenek égni azon a kis területen.
Crispin közben új tervvel áll elő. - A tisztáson kívül mindenhonnan hallom a dögök neszezését...legalábbis gondolom, hogy a dögökét. Megpróbálok valamit, álljatok...álljanak készenlétben. - Figyelni kezd, erősen koncentrálni, így mindenki pisszenésmentesen vár, nyilván felerősített érzékekkel próbál kideríteni valamit. És nem csak színjátszik.
Dieter kezei egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak a kék szövevények között, és lába alatt is mintha kissé besüppedt volna a talaj. Ő is elkezdi égetni őket egy Éjlánggal.
- Damn. - osztja meg Crispin felfedezései eredményét. Annyit tud a tünde nyelvről, hogy ez valami káromkodásféle. De korántsem a legrondábbak egyike. Ekkor viszont...
Fordul egyet a világ. Eltűnik alóluk a... bármi is volt ott, még éppen érzi, ahogy a zuttyanó szubsztancia, ami alattuk volt, süllyed egyet és a föld elkezdi magához vonzani fizikai manifesztációjukat.
Egy halk sikkanás hagyja el a száját csak. Ösztönösen belekapaszkodik bármibe, amit ér, közben vámpírképességei egyikével próbálja tompítani az esést, ami nyilván várja ennek a valaminek az alján. Mindannak ellenére, hogy élete tetemes részét egy toronyban töltötte, amelynek sok kifejezetten magas részére kimászott, sőt tett is olyan, szülők számára nyilván hátborzongató gyakorlatokat, amelyek miatt a legtöbb arisztokrata gyereket szobafogságra ítélik, még mindig nem kedvence a zuhanás érzése. Szíve eszeveszetten dobol a torkában.
Zuhanásukat megfogják a kék hálók, amiért egyrészt hálás, másrészt undorító a tény, hogy ezek az izék érintkeznek vele. De az iszony még mindig jobb, mint a halál.
Lefelé nézve meglátja Dietert, aki valahogyan szintén felfogta magát. Hála az égnek...
Ha már ég... ahogy lefelé néz, úgy tűnik, mintha valami nagyon éles tükör lenne a gödör - vagy mi a frász ez - alján. Kékséget lát, éles fehéres kékséget, mintha a fenti ég tükröződne. De hát... ilyen mélyen... a fények nem juthatnak el ilyen sokáig. Mi a fene ez?
- Mi a franc - Ennyit mond csak, ahogy lefelé néz, a szürreálisan NEM sötét lyukként viselkedő sötét lyukba zuhanva. Alig akarja elhinni, hogy még életben van. - Látsz valamit? Jól vagy? Mi a halál ez? - kérdezget sorba, minden összefüggés nélkül, ami épp eszébe jut, hisz lehet, hogy nem élnek már sokáig. A francba... nefilimmé kellene változni most. Vagy démonná. Akármivé, aminek szárnyai vannak.
- Valószínűleg póküreg. Amit megfogtam is egy pókháló lehet. - Oké, eddig ő is eljutott... Aggódva nézi Dieter nehézkes mozdulatait, ahogy ugyanazzal a hurokkal, melyet bemutatott még visszább az erdőben, próbálja felfelé húzni magát. . - Vér... Vért kell szereznem. - leheli erőtlenül.
Vér. Remek. Abban tud segíteni - gondolja megkönnyebbülten, és elkezd turkálni a táskájában.
Fent valakik diskurálnak. Többen, mint Crispin, ami azt jelenti, hogy idegenek... a francért kellett pont akkor jönniük, amikor ők ketten életükért küzdenek egy üregben... Vagyis csak Dieter. Annyira utálja magát, amiért képtelen most és azonnal segíteni neki.
Amíg lebeg, szerencsére bele tud túrni egyik kezével a táskájába, és remegve, de megnyugodva az ismerős, hűs tapintású üvegcske köré kulcsolni kezeit. Kiemeli a tárgyat, mely minden vámpír számára ismerős vörös folyadékkal van tele - kicsi már hiányzik belőle -, majd lejjebb lebeg annyira, hogy Dieter szájához tudja érinteni a flaskát. - Igyál belőle. Vér. Tiszta vér. Közben odafent vannak valakik, érzi, látja... és egy fémlánc nyúlik lefelé. Fölpislog a gazdájára, és minden lélekjelenlétét össze kell szednie, hogy le ne pottyanjon. Még gyorsabban veszi a levegőt.
- Kapaszkodj bele és fogd meg. - A hangja is zavaró mód ismerős...
Lehet, hogy lezuhant és már hallucinál...
Ez mit keres itt? Mi... meghaltam? Álmodom? Szívtam valamit, vagy teljesen megőrültem? - Köszönöm... de én tudok lebegni... Dietert mentsék, kérem...
Bár a láncot még innen lentről úgysem érné el, túl messze van. Egyébként is úgy tűnik, Dieternek szánták, nem neki. Ő sikeresen kiissza az üveg tartalmát, Mina pedig elégedettséggel nyugtázza ezt. Jól hasznosul. Neki még úgyis van egy teljesen végső megoldása, egy kis gyűrű a bal kezén, amelybe ha beleharap, ki tud sajtolni egy utolsó varázslatra elég erőt.
- Lánc... Ki a fene hord magával láncot?
Mina hirtelen rettenetesen elszégyelli magát a félelme mellé. Ha Dieter tudná... nem tudni, mit gondolna róla. Bár, Maidsteinben ő is találkozott Leo-val. Aki akkor nem Leo volt, hanem mi a fene? Mindegy is...
Crispin hangja hallatszik odafentről. Pókokról kiabál. Elég hangosan. Bár ha nem lenne a fülében a fülbevalója, minden bizonnyal nem hallaná. Majd lövés hangja követi ezt. A hideg is kirázza. Reméli, hogy a pókok ellen történt ez a lövés, és nem a barátját lőtték le épp.. A barátja? Tényleg így gondolna rá? A társ talán túl kifejezéstelen kifejezés.
Dieter szavai soká visszhangzanak a fülében. Valóban. Ki hord magával láncot? Miért van Leo-nál lánc? Egy ilyen lánc legutóbb mocskosul pofán ütötte, amikor óvatlanul nem védte a fejét. Aki legutóbb ilyen láncot viselt, annak a vérét vette, s ez kölcsönös volt... őt látta üveges szemekkel az égre meredni... Megint csak összerándul, ahogy lövést hall. Hátán minden szőrszál feláll. Északiak. Megmentik az életüket.... ÉSZAKIAK. Mert beleestek egy nyamvadt gödörbe, aminek nincs is alja. De Dieter... Nem, nem eshet most baja. Nem szabad, hogy baja essen az ő idiótasága miatt. Nem tudja pontosan, hol vagy miért volt idióta, de akkor sem. - Mindjárt elérem... aztán felhúzom magam, és aztán felhúzunk téged is. - beszél, csak hogy legalább a saját hangját hallja és ne fulladjon bele a gondolataiba. Valamint ha Dieter válaszol, akkor legalább biztos, hogy még él és mászik fölfelé.
- Nem kell anyáskodnod, Wilhelmina. - kap választ a lihegő vámpírtól, és kedve támadna gyerekes módon nyelvet ölteni, vagy valami hasonlót. De inkább csak megforgatja a szemét. Hogy még ilyenkor is érzékeny a büszkeségére... A fenébe is. Hát nem várhatja el mindenki, hogy Mina stresszhelyzetben teljesen toleráns legyen mindenki lelki igényei felé, és ne viselkedjen úgy, ahogy egyébiránt esetlegesen nem tenné... Van, aki káromkodik, valaki magába burkolózik, valaki pedig sokat csacsog, amikor izgul és fél. Dieter is megforgatja a szemét. Ami valahol bájos. Talán nem most kéne elkezdenem tízévest játszani. De mihez kezdjek... Mikor először láttam, annyi voltam. És talán még most is annyi vagyok valahol...
Kapaszkodik fölfelé, próbálván előhívni fizikai erejének maradékát, gondolatait kitisztítva és csak arra koncentrálva, ami fontos most. A túlélés. A következő fogás, a következő lépés. Dieter. De először... el kell érni a láncot. Az már szemmagasságban van, ám még mindig nem éri el a kezével.
Lövések, és valahogy senki se nagyon figyel rájuk idelent a gödörben... Valami történik odafent. Ez nem túl jó jel. Leo-nak sem lenne szabad, hogy baja essen, amíg... fogalma sincs, mit csinál, de még dolga van vele. - Csak a bőrödet próbálom megmenteni. - feleli szemforgatva Dieternek. - Igyál belőle, amennyire szükség van. A férfiúi büszkeséged ráér majd, ha kimásztunk ebből a... akármiből. - Gőze sincs, mik mondatják vele a szavakat, amelyek alig tudnak kipréselődni belőle mászás közben, de kellemesebb így, mintha csak a saját légzését kellene hallgatnia.
Lépések, lépések... és keze végül sikeresen a lánc köré fonódik. Ami most technikailag megmenti az életét. Milyen furcsa. Erősen, ahogy csak bír, belekapaszkodik, hálásan és félelemtől remegve, kezei erejét segítségül kérve, meg a lelkéét is, készenlétben tartva manáját arra az esetre, ha mégse sikerülne... Ám valahogy több, mint egy ember erejét érzi, aztán pedig már fent van.
Kimerülten piheg négykézláb a biztos talajon, nézve maga elé és megköszönve, egyelőre szavak nélkül, a segítséget, akárkitől is származott.
- Menjetek hátra tőlem, legalább három méterre! - hallja egy nő hangját,s realizálja, hogy voltaképp egy csata közepében vannak. Csodálatos.. Ennyi erővel lent is maradhattak volna, amíg annak vége, fut át az agyán.
Nem, ilyenre nem szabad gondolni, egyértelműen nem. Nem hagyhatja itt őket segítség nélkül.
Na most melyik dögöt célozza és mi a csodával? Dieterrel most nem tud foglalkozni, ugyanis meglátja Crispint, amint épp a kelleténél közelebbi kapcsolatba került egy randa nagy döggel. Elemi erővel elkiáltja magát és társa teste köré szövi az árnyakat, hátha még valamennyire meg tudják őt védeni a csáprágóktól.
Valamit viszont lát mellette. Ugyanattól a nőtől származik, akinek az imént hallotta a hangját. Jókora területen fehér fény lepi el a földet. Hmm.
Közben Dieter is felmászott, és az adott harcoló felek irányába céloz egy éjlánggal a jókora pókra.
- Üdv doktor. - köszönti szélesen mosolyogva a... a... az a lény, akit utoljára akart ezen a helyen látni. Vagy épp ellenkezőleg? A mosolya még mindig olyan, hogy nehéz levenni róla a szemet annak ellenére, hogy teljes mértékben mással kellene foglalkoznia. - Wilhelmina.
Aha... Dieter egy vigyort kap, én pedig csak egy biccentést? Hát így állunk?! - villan fel benne a teljesen illogikus féltékenység.
De vajon csak azért merte kimondani a nevüket, ezáltal nyilvánvalóvá téve, hogy ismeri őket, mert társai épp elfoglaltak a harccal? Ha vége ennek az egésznek és elintézték a pókokat - HA túlélik -, akkor vajon tettetni fogja-e, hogy nem ismeri őket? S neki hogy kellene reagálnia? Játssza meg, hogy egyáltalán nem is ismeri ezt az embert? A dolog függ Dietertől is, hiszen bármit tesz, azzal az egész csapatot veszélyezteti. Egyetlen megnyilvánulásán múlhat, hogyan ítélik meg őket. A fegyverszünet csak addig tart vajon, amíg közös az ellenségük?
Szinte megható a dolog. A közös ellenség még azt is eléri, hogy észak és dél vállt vállnak vetve harcoljon hatalmas pókok ellen. És kihúzzák egymást a csávából. Akár északi Leo, akár nem, mégis csak megmentette az életét. Vajon lenézve a gödörbe látta, hogy ő az, vagy csak gyakorlatias célból tette ezt és mert nem látott kárt abban, hogy megmentsen két vámpírt?
Annyi meg annyi kérdés. Ám előbb még van egy tisztás, ami nincs eléggé kitisztítva, és ez a feladat rájuk vár. Mindannyiukra.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

29 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Csüt. Márc. 14, 2019 7:30 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A tűz gyönyörűen égett. Az öreg, szivacsosra emésztett gerendák jól égtek a hálóval keveredve, néhol a felszínen is tovaterjedni a tűz egy-egy hálóra, de a nedves talajon gyorsan kialudt. A füst sűrűn szállt felfelé, már biztosan tudhatták messziről is, hogy valaki égetett az erdőben, de más nem történt. Sem menekülő pókok, sem valami nagyobb nem jött elő a járatból. Megindultunk hát az ösvényen, ahogy megegyeztünk, de alig haladtunk néhány métert, mikor egy koponya-formájú pókot láttunk meg egy fáról lefelé lógni. Még nagyjából húsz méterre lehetett tőlünk, így nem zavartuk meg az álmát.
Felsóhajtottam. Nem akartam ilyen hamar újra harcba keveredni. Úgy tűnt, mintha szélmalomharcot vívnánk, és bár csatákat megnyerhettünk, előbb vagy utóbb elfogy a lőszer, kimerül a varázserőnk, és még akkor is ott fogunk állni a hatalmas túlerővel szemben. Okosabban kellett csinálni, vagy itthagyjuk a fogunkat.
- Nem akarunk mégis inkább a másik irányba menni? Takarékoskodni kéne a golyókkal. - vetettem fel, és szerencsére Johannes atya egyet értett velem.
- Bölcs döntés. Talán a felégetéssel őket is elpusztítjuk.
- A másik irányban nem láttam ösvényt, hol akarunk menni? A fák között, ott még több pók lehet. - nézett körbe Jozef és igaza is volt… De itt a fák között, az ösvényen is, sőt, talán még a talpunk alatt is minden tele volt velük. Lopakodni kellett volna, de arra esélyünk sem volt. Újra lenéztem a földre, és a mágikus kék hullámokra, amik elvezettek minket az első lejárathoz.
- Mindenképpen el kéne jutnunk a következő forráshoz... A pókokat se így se úgy nem ússzuk meg azt hiszem.
- Akkor a kevesebbet válasszuk. - jelentette ki a püspök, és jelentőségteljesen pillantott Jozefre, várva, hogy a novícius menjen előre. Hirtelen nem voltam benne biztos, hogy azért, mert a sötét tünde látott a legjobban, vagy azért mert élő pajzsként akarta őt használni. Elhessegettem a gondolatot. Hisz egy csapat voltunk. Jozef viszont úgy tűnt, elbizonytalanodott.
- Mondjuk eddig is a jeleket követtük, kövessük most is azokat, talán ezen keresztül irányítja a főnökük a pókokat. - visszakozott.
- Uraim. Hozzunk egyértelmű döntést. Én még mindig a jeleket követném, ha már mindenhol pókokba botlunk. - fordultam visszafelé az erősebb jel felé.
- Támogatom a nővért. - indult el végül Johannes. Most először éreztem úgy, hogy ő is legalább olyan tanácstalan, mint mi oltunk.
El indultok visszafele követve a nyomokat, mígnem a korábbi kereszteződést is elhagytuk, magabiztosan követve a hullámokat. Ahogy egyre beljebb haladtunk a sűrű fák és cserjék (és pókhálók) között az erdő életre kelt. Minden irányból mozgolódás hangjai kísértek, noha látni nem láttunk semmit. Minden érzékünkkel próbáltunk figyelni, nehogy rajtunk üssenek, de a támadás elmaradt.
- Vélhetőleg, ha a pókok urához vezet ez a fény, akkor jobb lesz felkészülni, hogy nem fogadnak minket kitörő örömmel. - mondta Jozef halkan miközben megszaporázta a lépteit. Végül egy tisztáshoz értünk, ahol két alakra lettünk figyelmesek. Még távol voltak, de jól láthatóan a földben turkáltak, majd az hirtelen beszakadt alattuk és nyomuk veszett. Lélgzetvisszafojtva figyeltem a jelenetet. Mivel ellenséges területen voltunk, ők is csak délhez tartozhattak, vagyis nem számíthattunk barátságos fogadtatásra… Megálltam és a szám elé emeltem az ujjam, majd elővettem a fenrirt.
- Azta… - nyögött fel halkan a novícius.
Johannes atya bólintott és a lehető legcsendesebb léptekkel indult el arra, amerre az előbb a két alak eltűnt. Jozef óvatosan indult meg a férfi mögött, hogy valami rálátása legyen a lyukra amibe beestek, de elég óvatos volt ahhoz, hogy ne menjen túl közel. Hirtelen csönd telepedett ránk, a neszek elhallgattak, ez pedig semmi jót nem jelentett. A két férfira néztem, majd óvatosan én is megközelítettem az üreget.
- Már nagyon közel járunk... Most mi legyen? - suttogtam nagyon halkan éppen csak lehellve a szavakat, közel maradva a két férfihoz.
- Ha bárkivel találkoznánk, egyszerű északi zsoldosok vagyunk, akik csak néhány ritka szörnyért és a belőlük kinyerhető nyersanyagért jöttek ide. Semmi közük a háború konkrét alakulásához, vagy az erdőhöz. Ezen túl, nézzük meg az üreget, talán a pókok anyjához vezet. - suttogta Johannes atya. Tehát az ismerős álcázást választottuk. A fedőtörténetünk egyszerű volt, de pont ezért hihető. Valahogy bárhova mentünk mi ketten, mindig ilyesmibe keveredtünk. Voltunk már déli katonák, nekromanta tanoncok, most pedig északi zsoldosok… Talán társulatot kellett volna alapítanunk és vásárokon fellépni. Jozef egyik kezét a Bibliáján tartotta, másikat pedig a buzogányán tartotta, miközben belenézett a nyílásba.
- Ha ezek is a pókok anyjáért jöttek, akkor úgy sem hiszik el, de részemről rendben. - válaszolta közben, majd hátra is ugrott a lyuktól.
- Vámpírok vannak odalenn. - súgta. - Lemegyünk mi is?
Megráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt lemászni vámpírok közé…
- Inkább húzzuk fel őket. Atyám? - válaszoltam halkan, miközben Johannesre néztem, bár nem tudtam, hogy az inkvizitorok jellegzete lánca mennyire árult volna el minket.
- Tegyünk úgy. - nézett le Johannes is, majd leeresztette a láncát a gödörbe. - Kapaszkodj bele és fogd meg. - kiáltott le, majd odaszólt nekünk is. - Fogjátok meg a karom! - nyúlt felénk, nehogy ő is utánuk essen.
- Csak meg ne bánjuk később, hogy ilyen "jólelkű" atyám. - morogta még Jozef az orra alatt.
Megfogtam Johannes atyát, ahogyan kérte, ám amikor meghallottam lentről a kiáltást...
Dieter. Nem az nem lehet.
Egy pillanatra leesett a vérnyomásom és elszédültem a lehetőségtől is, így némi fáziskéséssel hallottam meg a semmiből előtűnő sötét tünde kiáltását
- Fegyvert szegezz! A pókok gyülekeznek! Minden irányból!
Már csak ez hiányzott… Nem volt elég, hogy volt itt még valaki, akit nem vettünk észre, a pókok is a legjobb pillanatot választották a támadásra. Az egyik előtűnő pókra céloztam és lőttem, amennyire fél kézzel ment, de ennyi is elég volt, hogy a célpontom hátrébb húzódjon. Johannes atya két kézzel fogott rá a láncra.
- Mindannyiunk érdekében: védjetek meg!
Bár első sorban Jozefre nézett, magamra vettem a kérést. A tisztás szélén lassan felsorakozott az ízeltlábúak serege.
- This is where the fun begins... - kommentálta a sötét tünde, és bár tudtam, hogy apám nyelvén beszélt, nem értettem belőle egyetlen szót sem. Jozef megidézett egy szent fényt, hogy azzal tartsa vissza a pókokat, noha Isten teremtményei ellen kevés hatása volt. Ezt a sötétség szolgái ellen találták ki. Újra céloztam és lőttem a legközelebbi pókra, szerencsére volt egy gungnírom is, így annyira nem takarékoskodtam a golyókkal. Johannes is elővette a saját puskáját, de még mindig próbálta a láncot tartani. Ő is lőtt, hogy segítsen nekünk, pedig tudtam, éreztem, hogy mindez hiába. Ha el is találtuk őket néha, akkor is egészen körbevették a tisztást. Még a sötét tünde volt a leghatékonyabb a két pengéjével. Egy pillanatra elsötétült a világ, és megijedtem, hogy talán elájultam, de utána csodával határos módon visszanyertem a látásom.
- Siessen. - mondtam Johannes atyának. Lehunytam a szemem, és magunk köré idéztem a szent erőből álló kupolát, hogy legalább magunkat megvédjem, mégha a harcoló sötét tünde kívül is maradt rajta.
- Nem tudok, nem fogják meg. - válaszolt a férfi, majd fegyvert váltva lőtt egy újabbat a még életben lévő pók felé. Mind igyekeztünk, mindhármunk puskája dörgött, de hasztalan volt minden. Fehér és barna pókok osztagai gyűltek körénk egyre közelebb. A pajzsom legalább a lövedékektől megvédett minket, ami hangosan kopogva állt meg a kupola falán.
- Elkéne egy kis segítség! - kiáltott a sötét tünde. Jozef a kezében az egyik pókra mutatott, majd megnyomott egy gyűrűt az ujján ami éles hangot hallatott és egy pillanatra megijesztette a támadókat.
- Próbálj meg közelebb jönni, ott nem tudunk segíteni!
Ám sajnos a férfit túlzottan lekötötte a harc, csak felénk vonzotta volna őket. Felsóhajtottam. Mindenki megmenthető. Minden élet számított, még ilyenkor is. És volt egy ötletem, ami Dieterről jutott eszembe és a képtelen lehetőségről… Az álom után megjelent három apró pont az ujjamon, amelyen a gyűrűt viseltem. A gyűrűnket. Ha csak egy pici mementója maradt az erejének, akkor ez már segíthetett de nem voltam biztos benne. Meg kellett próbálnom. Elengedtem Johannes atyát, és a sötét tünde felé iramodtam.
- Menjetek hátra tőlem, legalább három méterre! - kiabáltam, majd amikor elértem a sötét tündét megfogtam a ruháját és megpróbáltam magam mögé rántani, ám valami megragadt a lábát. Már nem volt időm erre az eshetőségre is gondolni.
Könyörgöm működj úgy, ahogy gondolom...
- Sanctificat...- suttogtam, és elégedetten néztem, ahogyan a lábam alatt föld megtöltődik fehér fénnyel. A kezemen a három pont életre kelt, és jégből formázták meg a jeggyűrűjét annak az elképzelhetetlen és beteljesületlen frigynek. Ezzel együtt pedig megtörtént amire számítottam, a szentelt fld nyomán jeges hideg kúszott fel a lábamon, de nekem nem árthatott, a pókok viszont odafagytak hozzá. A sötét tünde az őt fogvatartó förtelem csáprágóját levágva szabadult ki, és igyekezett minél távolabb kerülni a jeges börtöntől.
- Vigyázz a fehérrel! Veszélyes! - figyelmeztetett. Ekkor valaki más is beszállt a küzdelembe. Egy női hang sikított fel, a férfit pedig sötétségből font pajzs vette körül, hogy megvédje a pókoktól és talán tőlem is. Kereszt alakot rajzoltam a kezeimmel és újabb pajzsot idéztem meg magunk elé, hogy legalább a lövedékektől védjenek. A kupola már régen megsemmisült.
Majd történt valami amire számítanom kellett volna… de mégsem tudtam rá felkészülni. Ismerős, tűzzel bevont árnyéktűk száguldottak el mellettem, hogy megvédjenek a pókoktól. Mindentől…
Reflexből fordultam a férfi felé, az oly ismerős felemás arc felé, ahogyan a gödör mellett térdelt és zihált. Oda akartam rohanni hozzá, hogy a karjaimba zárjam, de nem engedhetem el a pajzsot. Hirtelen könnyek homályosítják el a szemem... és mégis mosolyogtam.
- Ez csak egy újabb rémálom... - motyogtam magamban, majd visszafordultam a pókok felé és lőttem a szabad kezemmel, újra.
- Üdv doktor. - hallottam meg Johannes atya megnyugtató baritonját. - Wilhelmina.
Már nem tudtam, mi volt a valóság és mi volt álom, vagy delíriumos képzelgés. Egyetlen dolog volt csupán biztos, hogy a csata még nem ért véget.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

30 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Vas. Márc. 17, 2019 10:06 pm

Egy kicsit azért aggódtam, hogy végső soron nem fogok semmiféle nyomot sem találni és elveszetten fogunk bolyongani az erdőben, miközben minden egyes forduló és fatörzs mögött egy újabb borzalom fog várni minket, ami azzal fenyeget, hogy életünk végéig egy faágról fogunk lelógni sűrű pókháló dunnába fonva. Egy ideig még tépelődtem, aztán mielőtt elindultam volna meghallottam, ahogy Fark-úr nyávog. Fenyegetés lenne valahol? Tettre készen pördültem abba az irányba, ahol a nagy testű macska volt, azonban...csak a hűlt helye volt ott. Körbepásztáztam tekintetemmel a terepet, hátha csak megbújt egy bokor mögött, aztán emlékeztettem magamat, hogy egy nálunk is egy fejjel magasabb, túlméretezett cirmoscicáról volt szó, így kötve hiszem, hogy csak úgy elbújt volna valahol. Tehát eltűnt. De miért? Csak annyit kértem tőle, hogy várjon meg itt minket és ne menjen sehova. Lehet, hogy félreértelmezte volna a parancsot/kérést? Vagy pedig csak meghatározott ideig tudott itt maradni ebben a világban, mielőtt visszatért volna oda, ahonnan elő lett ráncigálva? Mivel válaszokat találgatásokkal úgy se kaptam volna és a jelenlegi helyzetemben semmit sem tudtam tenni a rejtélyes eltűnés nyomainak felkutatására, így azt kellett tennem, amiben eredetileg megállapodtunk, bár azért a szívem nehéz volt a cicuska elvesztése miatt. Határozottan meg akartam őt tartani ezen egész után, hisz azért egy mágikus macska kinek ne tetszene, még ha olyan nagy is, hogy azt se tudom, hol tartottam volna? Egy halk sóhajjal búcsúztam el Fark-úrtól és emlékeztem vissza arra a rengeteg mókára, amit közösen átéltünk azon nagyon hosszú idő alatt, amíg ismertük egymást. De legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy Dracon mit is fog szólni az új családtaghoz.
Bánatomat a nyomok keresésébe fojtottam bele. Szinte a földhöz tapadva haladtam óvatosan előre, ráhagyva at öbbiekre, hogy figyeljék a környezetemet, nehogy aztán még a végén a nagy kutakodásban valami a hátamra essen. Lassan haladtam, hogy időben észre vegyem a nyomokat és ne menjek el mellettük észrevétlenül. Nemsokára rátaláltam a pókok nyomaira és innentől kezdve némileg könnyebb volt követni őket, azonban nemsokára megtorpanásra kényszerültem, ahogy valami érdekeset fedeztem fel a földön - pontosabban a pókhálókon vagy pókbálókban, ezt nem tudtam így teljesen eldönteni első ránézésre. Megigézve nézem a kékes fények táncát a pókhálókBAN, döntöttem végül el, hogy azokon belül mozog és nem rajta és a gondolataim már is meglendültek, ahogy újabb és újabb teóriákat állítottam fel arról, hogy mi is lehet ennek a szerepe. Egy különös földön jártunk, amelyben szinte mindent áthálóz a mágia fonala, így végső soron talán nem is kellett volna meglepődnöm, hogy ez a pókhálókra is igaz. Soha se állítottam magamról azt, hogy túlságosan elővigyázatos lennék, sőt, általában kíváncsi sem voltam, azonban ezek a kis valamik túlságosan felkeltették a figyelmemet ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam. A kezemben lévő éjgyilokkal átvágtam egy pókhálót, amelyben ez a fura kékes izzás ment (s közben imádkoztam, hogy ne pottyanjon a nyakamba valami dög bosszúból), s meglepetésemre egészen könnyen megadta magát, aztán ahogy megszakadt az egész, a kék fény is eltűnt belőle. Oké, ez mondjuk várható reakció volt, most már csak arra kéne rájönnünk, hogy ez a fény mit szolgálhat? Segíti a kommunikációt a pókok között? Valamiféle érzékelők, amelyek jelzik, hogy ha valaki rájuk lép? Csapdák? Óh, olyan jó lenne ezekre megtudni a válaszokat!
- Valaki lát valamit, ami lejáratszerűségre utal? - Mina hangja volt az, amely megzavarta az újdonsült lelkesedésem folyását, így felkapva a fejemet (és közben átkozva magamat azért, hogy ismét túl hirtelen mozdulatokat tettem, amiért rendesen meg is fájdult a nyakam) a vámpírlányra figyeltem, aki ekkorra már bizonytalanul toporgott egy helyben. - Remélem, az északiakba nem botlunk bele közben.
- Ti is láttátok ezeket? - kezdek bele inkább a saját felfedezésem örömteli megosztásába, semmint a Mina-nak való válaszolásba, midőn lelkesen mutogatok a földre és a kék fényű hálókra.
- Miket? - csendül fel Mina kérdése, s rábökök ismét azokra az izékre a talpunk alatt.
- Mivel túl sok információnk nincs, akár ezek mentén is elindulhatunk...mármint a fények mentén a pókhálókban. Azon az ösvényen jöttek a pókok - mutatom közben nekik a következő felfedezésemet: egy keskeny ösvényt, alig pár lépésre onnan, ahol most guggolok. Sajnos innen nézve eléggé szűknek tűnt és nemsokára már csak négykézláb tudnánk benne menni, amit én nem kockáztatnék meg. - viszont eléggé hamar követhetetlenné válik, kivéve, ha valakinek van kedve megkockáztatni, hogy négykézláb haladva beleragad a pókhálókba. Hogy a kérdésedre válaszoljak Mina: egyelőre semmi lejáratszerűség...de feltételezésem szerint, ha abba az irányba megyünk, akkor valamire ráakadunk.
Mutatok abba az irányba, amely már sokkal biztatóbbnak tűnt, már amennyiben azt a helyet keressük, ahol egy nagy adab szőrös, nyolclábú és szemű és még ki tudja, talán fejű dögbe is akarunk botlani. Abba az irányba, vagy abból az irányból olyan sok kék fényű háló jött/tartott, hogy ez erősen indikálta annak a lehetőségét, hogy ott valamiféle gócpont vagy központ lesz...s ahol a "hatalom" központosul, ott általában fincsi dolgokra akadhatott rá az egyszeri utazó.
- Rendben van. Kövessük őket - örültem, hogy Mina ennyire rálelkesült, aztán kissé kényelmetlenül emlékeztettem magam, hogy most rajtam múlott a két társam élete is...és a kövessük őket leginkább abból állt, hogy én követtem őket, ők meg engem...és ha nem vigyázok, akkor a halálukba követnek engem. Megnyugtató gondolatok, pont ez hiányzott nekem mára.
- Ha ezeken keresztül kommunikálnak, úgy a gyengepontjuk is meg van - hallom hirtelen magam mellől a felcser hangját, aki menet közben leguggolt mellém. - Vagy akadályoznunk kell a mágiaáramlást a fonalakban, vagy a pókokat kell eltávolítani tőlük. Az utóbbira talán van ötletem, noha kényelmetlen és egyáltalában nem vagyok biztos a képességeimben annyira, hogy merjem állítani, hogy sikerül, de az előbbiben tanácstalan vagyok. Valami ötlet?
A kérdést már Mina-hoz intézte, aki szintúgy a közelünkbe jött, hogy közösen tudjunk elmélkedi a következő lépésünkről.
- Szerintem ha elvágogatjuk a fonalakat, az kellőképpen megakadályozza a mágiaáramlást...de mi lenne az a kényelmetlen ötlet? - hallottam a szavaiban a bizonytalanságot és a féltést.
[color=cadetblue]- Ennyi fonalat nem tudsz elvágni, Wilhelmina. A kényelmetlen megoldás pedig egy mágia, amit kis fantáziával kontárkodtam össze és varratok alkotására jó, de mivel csak félig vagyok Nachtraben, nem a legerőteljesebb.
- Amint elvágtam, a kék fény áramlása is megszűnt benne, tehát gondolom, hogy a kommunikációs csatornát is zártam - már ha erről van szó és nem valami vészjelzést adtam le éppen nekik. Ahogy a doktor mondta, a fonalak elvágása hosszadalmas lenne, de azon kívül nekem sincs más meglátásom. Herr Dieter, ahogy jónak érzi, én nem értek az ilyen dolgokhoz.
Nem is érthettem hozzá. Annyi féle mágia volt ezen a földön, hogy azokat kategorizálni is nagyon hosszadalmas vállalkozás lenne és talán képtelenség is, s hiába konyítottam én magam is valamiféleképpen a varázslathoz, azonban az elementál mágián és azon pár trükkön kívül, amit az évek során elsajátítottam, vajmi keveset értettem hozzá. Azt meghagytam inkább a tényleges mágusoknak, mint az arkán vagy rúnamágusoknak, a Nachtraben-eknek vagy a tudásdémonoknak, akiket leginkább ilyen varázslós szarkeverőkként tudtam elképzelni.
- Nos, én teljesen. Mi lenne benne a kényelmetlen?
A csapat felcsere úgy dönt, hogy inkább demonstrálja a dolgokat, ezzel megspórolva jó pár percnyi hosszú monológot, hogy az én fajtám is megértse, és a bemutatók mindig is jobban megfogták az egyének figyelmét. Saját magamat ismerve még most is csak dumálnék és dumálnék, s irigyeltem azokat, akik kevés szóval is tudták érzékeltetni mondanivalójukat. Így hát csak néztem, ahogy Dieter egy fekete fonalat alkot meg valamiből, s az most egy vékony faágra csimpaszkodik, amelyet megránt. Bár a faág nem tört el, de bemutatónak tökéletes volt...és persze láthattuk a gyengeségét is.
- Szép.
- Az, hogy csak pár pillanatig marad meg és egyszerre csak egyet vagyok képes megjeleníteni.
- Tehát lényegében ezzel próbálná lerántani a pókokat a fáról vagy a fonalakról? - rá kellett kérdeznem, hogy biztos legyek a dologban, kockáztatva ezzel azt, hogy a doktor komplett idiótának néz, amiért ilyen egyértelmű dolgot el kell magyaráznia. Azonban csak egy bólintás és nem becsmérlő pillantás volt a reakciója.
- Amennyiben nincs jobb megoldás. De nem aduász a kezemben, szóval kérem ne építsenek erre stratégiát. Ahogy mondtam, kényelmetlen és kis hatásfokó megoldás.
Stratégiát építeni? Bár csak lenne egy stratégia, amit fel tudnék építeni, de semmi se jut az eszembe ebben a percben. Azt se tudom, hogy mihez kezdenék, ha hirtelen megjelennének azok az átkozott pókok. De azért nyugtáztam a doktor figyelmeztetését és igyekeztem is észben tartani azt a későbbiekre.
- Gondolom, ez az árnytűhöz hasonlatos. Na de, ha...kényelmetlen, akkor csak végszükség esetén fogjuk használni. Még a tűzre tudok gondolni csak...annak hatnia kell a fonalak ellen. Akkor hát, követjük őket?
Na igen, a tűz. A hatalom, hogy leégessük nem csak a fonalakat és a szőrt a pókok testéről, de az egész erdőt is. Őszintén szólva, én talán nem is sajnálnám egy kicsit sem, ha ez a kis facsoportosulás eltűnne innen a fenébe, ha ez azt jelenti, hogy vele együtt a pókok is átkerülnek a saját túlvilágukra, s az ottani szerencsétleneket zaklatják tovább a későbbiekben. De nem hinném, hogy túlságosan megtapsolnának minket érte, na meg hát, mi is könnyen az erdőtűz kellős közepén ragadhatnánk, s annak meg határozottan nem örülnének a többiek, ha hirtelenjében grillmalaccá változnánk.
- Ezzel ki tudok egyezni, Herr Dieter. Nem sértésnek mondom, de magát most úgy se szívesen látnám az "első vonalakban" a sérülése miatt, és maga tudja a saját korlátait. Ahogy Mina is említette, mindketten tudjuk használni a tüzet végszükség esetén, csak le ne égessük az erdőt ha túl forró lenne a helyzet. Most, hogy ezzel nagyjából meg vagyunk, akkor melyik legyen: kövessük a szűk ösvényt, amelyen keresztül a pókok jöttek, vagy az erdő belseje felé tartó, sokkal "aktívabb" fonalat?
Most már csak tényleg ezt kellett eldöntenünk, hisz itt álldogálva sokkal többre már úgy se fogunk tudni jutni.
- Az aktivitás a forrást jelölheti. Nekünk arra van parancsnunk, nem a pókokra. Én azt mondom, induljunk arra.
- Egyetértek.
- Értettem. Akkár hát, kedves barátaim, Deus...izé, Gott mit Uns és kövessenek!
Még szerencsére időben javítottam ki magamat. Bár nekem ez a kettő lényegében totálisan ugyanúgy hangzott - csak az Idegen Istenség agyhalott követőinek jelmondata - de mivel nemrégiben egyszer már megvádoltak azzal, hogy akár északi kém is lehetek (köszike Rotmantel doki utólag is) így talán érdemesebb volt elkerülni a Deus Vult-os megjegyzéseket, mielőtt még tényleg meggyőződik arról, hogy talán nem a "jó" oldalon állok. Szerencsére a szeráf gyűrűvel ezt meg tudnám cáfolni, na de akkor is. Kezemet összedörzsölve koncentráltam inkább a nyomokra, mielőtt ismét elragadnak a gondolataim és követtem azokat a kis cukorfalat kék fényeket, amelyek remélhetőleg elvezetnek minket a forráshoz, amelyet annyira kerestünk.
- Amíg én a földet nézem, figyelemmel tartanák a környezet többi részét, hogy ne legyen meglepiben részünk?
Még nem volt itt a születésem napjának évfordulója (igaz, azt se tudtam, hogy ez pontosan mikorra esik és megünnepelni se ünnepeltük soha), így meglepetés csomagoknak se örültem volna túlságosan. A többiek felől nem érkezett verbális megerősítés, de úgy gondoltam, hogy bízhatok bennük, hisz ők se akarnának egy újabb rajtaütés szenvedő alanyaivá vállni. Miközben én a hátamat kínozva (utáltam az állandósult hát fájdalmat...) mászkáltam tovább, egy idő után elérkeztünk egy kereszteződéshez. Itt megtorpantam és próbáltam eldönteni, hogy merre tovább. Az egyik irányból gyengébben érkeztek a jelek, a másikból erősebben és mivel a többiek úgy is a forrást akarták megtalálni és mivel az ott lehet majd, ahol erősebben jönnek a jelek, így a bal oldali elágazást választottam, egyelőre nem kérve ki a többiek véleményét. S alig pár percnyi vad vágtázás...nak nem nevezhető totyorgás után olyan hirtelenséggel robbantunk ki egy tisztás szélére, hogy a váltás meglepett és meg is torpantam.

Egy nagy tisztás, amelyet olyan sűrűn fontak be a pókhálók, hogy biztos voltam benne: itt durva pók bulik szoktak történni. Nem tudtam elképzelni, hogy ezeket pár óra alatt dobálták volna ide, legalább pár hónapnyi aktív hálózás eredménye lehetett az a szőnyeg, amely most a tisztást teljes egészében belepte. Nagyot nyeltem, ahogy idegesen pislogtam körbe, arra várva, hogy mindjárt ránk ront a baj minden irányból. Egyelőre azonban csak csend volt.
- Mindenki legyen nagyon éber - s ez az éberség azzal járt, hogy valami mágiát kezdett el használni.
- Hogyne.
Én is alaposan megfontoltam a doktor óvatosságra intését, így aztán gyorsan meg is tettem pár szükséges ellenlépést. A nyakamban lógó nyakékbe bűvölt mágiát aktiválva élesítettem ki az érzékeimet, hogy észrevegyem az esetleges nyomokat és figyelmeztető jeleket, amelyek most elkerülnék a figyelmemet s megbizonyosodtam arról, hogy a tökkirály gyűrűje is az ujjamon feszül. Nem tudtam, hogy hatna-e az ilyen dögök ellen, de ha nincs más választásom, akkor erre a bizonytalan lehetőségre kell támaszkodnom.
- Oké, ez eléggé ideálisnak tűnik. Mina, emlékszel arra a dallamra, amit hallottál? Mondjuk el tudnád dúdolni? Vagy harcra hívja őket vagy lenyugtatja a dögöket...bár kétlem, hogy rendes hangszer nélkül normálisan utánozható lenne.
De azzal, hogy csak itt állunk és minden egyes kis zajra összerezzenünk, túl sokat nem érünk el, így akár meg is próbálkozhatnánk valamivel. Mina hallotta azt a dallamot a föld alól előszüremleni és lehetett akár az is a forrás, amivel irányítják a pókokat. Egy próbát minden esetre megért volna és csak a Nachtraben vámpírasszonyság hallotta ezt hármunk közül, így rajta állt, hogy megpróbálkozik-e vele, avagy sem. S ahogy a nyakláncba bűvölt mágia hatni kezd úgy leszek figyelmes arra a számtalan neszezésre, amely a környezetünkben zajlik. Óóóh...ez határozottan nem jó. Oké, tudhattuk, hogy itt aztán bőven lesz pók, de ez a folyamatos neszezés nem tesz valami túlságosan sok jót az idegeimnek. Főleg, amikor látom, hogy a doki készen áll arra, hogy ha kell, könyékig merüljön a pókhálókba. Eh, neki aztán van gyomra, én tuti, hogy nem tenném ezt meg - önszántamból legalábbis semmiféleképpen. Mina-nak is hasonló gondolatai támadhattak.
- Dieter, mit csi...
De valamiért megnyugtatta magát, hogy a jó felcser minden bizonnyal tudja, hogy mit csinál, így Ő inkább vidám piromán módjára kezdi el égetni a fonalakat. Csodálatos, hogy itt mindenki csinál valamit, csak én nem.
- A tisztáson kívül mindenhonnan hallom a dögök neszezését...legalábbis gondolom, hogy a dögökét. Megpróbálok valamit, álljatok...álljanak készenlétben.
Azt hiszem, hogy amíg véget nem ér ez az egész szarakodás, addig megmaradok a magázódásnál. Mina-t mindenféle szívbaj nélkül tegeztem le, pedig szegényke nagyon igyekezett azon, hogy folyton magázzon engem és talán udvariatlanság volt tőlem, hogy nem így reagáltam rá...de soha se voltam az a túlságosan szociális alak, aki tudja, hogy mit illik és mit nem. A doktor valamiért más volt. Mina is magázott, Dieter is, de valamiért Dieter-t nem tudtam volna tegezni. Most, hogy felhívtam a figyelmüket arra, hogy a dögök jó eséllyel már azon igyekeznek, hogy körbe vegyenek minket én is készen álltam arra, hogy megbizonyosodjak erről a tényről, mielőtt még csáprágóikat remegtetve törnek ránk, amiért így felbasztuk őket. Mármint épp most készül egy Nachtraben arra, hogy szétégesse a fonalaikat a fenébe, míg egy Rotmantel könyékig turkál a köpetükben vagy mi a francban. Én legalábbis a helyükben tuti, hogy nem örülnék ennek. Hagytam, hogy az elmém elcsendesüljön és megtaláljam azt a nyugodt pontot, ahol rá tudtam fókuszálni az elementális erőkre. A tűz vadul fortyogott, míg a szél csak csendesen fújdogált elmém és lelkem kietlen pusztaságain...aztán már meg is indult abba az irányba, ahonnan a neszezést hallottam, hogy erősebben hozza vissza nekem a hangokat - legalábbis remélhetőleg.
S a hangok jöttek is. Azonban kivehetetlenek voltak, elkülöníthetetlenek. Olyanok, mint eddig is, csak sokkal hangosabban. Faágak ropogása, bokrok vékonyka gallyainak elpattanása, és a léptek zaja, amely pókokra utal. S ezek a hangok egyre jobban közeledtek. Riadtan nyitottam ki a szememet, elvágva magamat a mágia áramlásától, mielőtt a kelleténél jobban kimerítene, csak hogy lássam, ahogy most már nem csak Mina, de a doktor is bőszen égeti a pókhálókat. Óh, mamám, ebből aztán jó kis mélytorkozás lesz, aminek én nem akartam a fogadó alanya lenni, az már egyszer biztos.
- Damn - összegzem egy halk sóhajjal a vidám duó tevékenykedését, miközben én meg még vidámat szólóként behúzódok a legközelebbi árnyas területre, amit találok s egy pillanat múlva már eggyé is válltam az árnyakkal.
Most, hogy láthatatlan voltam, legalább attól nem kellett tartanom, hogy a pókok közvetlenül rám támadnak. Amennyiben ebből az irányból közelítenek, enyém lenne a meglepetés ereje, amint támadni kezdenek. Igaz, ezzel kiteszem Mina-t és Dieter-t a közvetlen támadás esélyének, de én figyelmeztettem őket és végső soron tökéletesen elterelik a figyelmet arról, amit a pókok nem látnak - tehát rólam. Reménykedtem benne, hogy nem a túlsó oldalról fognak jönni a dögök, mert akkor a bújkálásnak lényegében semmi értelme nem lenne és elpazaroltam volna egy tökéletes alkalmat. Most már csak várni kell arra, hogy mi sül ki ebből az egéééé....

~ MI A JÓ BÁNATOS FRANC?!~
Nyőgök fel magamban, ahogy...ahogy a két vámpír alatt hirtelen mintha megnyílt volna a föld és egyszerűen...egyszerűen eltűntek! A rettegéstől nyíltak tágra a szemeim, ahogy azt a pontot nézem, ahol alig pár másodperccel ezelőtt Wilhelmina von Nachtraben és Dieter von Rotmantel állt...Óh, mamám, ez nagyon nem jó. Ez nagyon nem jó. Éreztem, ahogy a pánik szépen lassan kúszik fel a torkomban és hirtelen alig kaptam levegőt. Nem, ez nem lehet. Miért...miért kellett gyújtogatnotok?!
~ Oké, Crispin, nyugodj meg...nyugodj meg. Koncentrálj a helyzetre. ~
~ MILYEN KURVA HELYZETRE? Épp most zuhantak halálukba, hogy nem ba...~
~ Amivel jelen pillanatban nem tudsz kezdeni semmit. Eltűntek, meghaltak, ennyi és kész. Ezen nem változtathatsz, de a szituációra kell koncentrálnod. Figyelj rám, tovább kell haladnod.~
~ Na meg a nagy faszokat kell nekem tovább haladnom. Meg vagy őrülve?! Egyedül...ja, nem, hopp. Van ott másik három is, ahogy látom...~ - szűkült össze a tekintetem, ahogy megláttam három közeledő alakot a tisztás túlsó felén. Egyelőre túl távol voltak ahhoz, hogy beazonosíthassam, kik voltak azok, de ötleteim lettek volna.
~ Nem hagyhatod el az erdőt a feladatod befejezése nélkül, mert hazaárulónak minősítenek és kivégeznek. Északra se mehetsz, mert ott se látnak szívesen. Tehát nincs más lehetőséged: meg kell találnod a forrást, semlegesíteni és elvinni ahhoz a Rotmantel mocsokhoz.~
~ Aha, ez tök király. Csak közben kerüljem el a pókokat és az északiakat, akik itt tobzódnak ez erdőben. Tényleg, semmi ok a pánikra...és mindezt egyedül!~
~ Az oldaladra kell állítani azt a hármat, aki közelít feléd. Nincs más megoldás.~
Dühös voltam és pánikoltam, de igazat kellett adnom Kiril-nek. Egyedül maradtam a négy fős csapatból, aki elindult, de a feladatot így is el kell végezni, mert nincs más lehetőségem, és ez a tudat nagyon is idegesített. Időre volt szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat és valamiféle tervet szőjjek, amely remélhetőleg nem a saját halálommal ér véget. Így aztán maradtam mozdulatlanul és vártam, hogy ki tudjam venni, ki az a három közeledő alak? Ahogy a tisztás közepe felé haladtak, már eléggé közel kerültek ahhoz, hogy kivegyem az arcukat. Meglepve ismertem fel Jozef-et, a kis novíciust, akit először és utoljára is a Dornburg-toronynál láttam, és azt a fickót, aki hajótöröttként érkezett Maidstein-be, de most, látva nála a felszereléseket volt egy olyan érzésem, hogy több volt Ő, mint ami akkor látszódott. A harmadik tagot, a nőt egyáltalán nem ismertem, így nem is tudtam, hogy mire számíthatok tőle.
Jozef-fel még bajok lehetnek. Bár együtt harcoltunk, de sajnos tudtam, hogy az Egyház tagja, tehát északi kötődésű...igaz, a többiek is, a fegyvereiket elnézve. Talán...de csak talán még vele tudok valamit kezdeni. Átmentünk annyi szarságon abban a toronyban ahhoz, hogy valamilyen szinten kiismerjük egymást, és ha sikerül elhitetnem vele, hogy most is az Ő oldalán vagyok, akkor talán nyerhetek egy ingatag szövetségest a trión belül. A "hajótörött" jól leplezte igazi mivoltát már Maidstein-ben is, bár Dieter és Mina valamiért eléggé bizalmatlan volt vele kapcsolatban és én se nagyon bíztam meg rajta, volt valami vele kapcsolatban, ami nem tetszett. De talán nála sikerülne kihasználnom a tényt, hogy én (oké, én és Theo) öltük meg azt a rohadt kígyót, talán tart tőlem valamennyire. A félelem ugyanolyan jól szolgálja a terveimet egyelőre, mint a közös harc emléke. A nővel lehetne talán még a legkönnyebb dolgom, hála annak a kis amulettnek, amellyel együttműködésre bírhatom. Kivéve, hogyha leszbikus. Óh, kislány, remélem, hogy nem csak a nőkhöz vonzódsz, az most igazán nagy baj lenne a számomra.
Érdeklődve figyeltem, hogy mit csinálnak. Egyelőre azon lyuk körül gyülekeztek, amelyen keresztül a két társam zuhant halálba. De valamit nagyon érdeklődve figyeltek, Jozef még kissé meglepetten is hátrált tőle, és a "hajótörött" nemsokkal később egy láncot ereszt le.Egy láncot? Egy pillanatra bevillant a fejemben a kép az Eichenschild-i palotáról és a lépcsőn üldögélő inkvizítorról, aki a láncait használta a rövidke ütközet során. Ez a két tény még nem feltétlenül kapcsolódik össze, de megjegyeztem magamban, hogy óvatosnak kell lennem a láncos figurával, hátha még a végén tényleg inkvizítor...azok pedig a legmocskosabb fajta az összes északi mocsok közül. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akarnak. Lemászni az üregbe? Végülis, nem lehet végtelenül mély, egy ponton véget kell érnie, és nem láthattam hogy mi is van az alján. Talán egy barlangrendszer? Amit eddig kerestünk és Mina s Dieter pont rá zuhantak? Fenébe...túl kevés az információ. Pontosabban a hasznos információ, mert a borzalmasabbik fajta az szépen gyülekezik.
Léptek zaja. A pókok gyülekeznek. Tompa léptek surrogása enyhén jobbra tőlem, a hátam mögül. Ezzel nem is lett volna baj, láthatatlan vagyok a számukra és meglepetésszerűen tudnék rájuk támadni, vagy hagyni, hogy kinyírják azt a hármat a tisztáson, és én végeznék a maradékkal. De még szükségem lehet rájuk a későbbiekben, ha sikerrel állítom őket a magam oldalára, akkor közösen kereshetnénk meg a forrást és akkor végezhetnék velük, vagy hagyhatnám őket pókvacsorának. Már ha egyáltalán ugyanaz a cél vezérel minket. Aztán amikor megláttam a tisztás túlsó felén gyülekező dögöket, amelyeket ők nem láthattak, mert mindannyian a gödörrel voltak elfoglalva, sajnos cselekednem kellett - ezzel veszélybe sodorva a saját életemet, bár lássuk be, eddig se volt túl sok esélye, hogy túlélem ezt a szarságot.
- Fegyvert szegezz! A pókok gyülekeznek!
Lépek ki végül az árnyak közül, láthatóvá téve magamat és ordítom el magamat eléggé hangosan ahhoz, hogy az a három északi is meghallja, akik olyan jól elszórakoznak holmi láncok lógatásával. Szembefordulok a hátam mögül érkező dögökkel, és nagyot nyelek, ahogy meglátom őket.
- Minden irányból! - teszem hozzá elkeseredetten.

- This is where the fun begins...
Hagyja el ajkaimat a megjegyzés, ahogy az északiak akcióba kezdenek. Hallom egy távdurrogtató durranását, jelezve, hogy legalább az egyikük felvette a harcot, de nem volt túl sok alkalmam arra, hogy megfigyeljem, milyen eredménnyel is bűvészkedik, hisz rám már várt három nagyon is ocsmánynak kinéző pókocska, akik készen álltak arra, hogy végezzenek velem. Helyezkedtem, már amennyire tudtam, hogy legalább egy kicsit takarásban legyek és ne tudjanak egyszerre hárman nekem rontani, miközben Clandestine-ra támaszkodva ismét feltámasztottam magamban a szél erejét, készen állva arra, hogy bármivel, ami a földön van, elvakítsam őket, a szemükbe fújva. Aztán későn realizáltam, hogy elfeledkeztem egy fontos tényről: az egész talajt pókhálók lepték be, nem volt semmi sem, amivel el tudtam volna őket vakítani. Ezen a ponton a levegő áramoltatása magamon keresztül valahogy még sem tűnt annyira nagyon jó döntésnek, mint az elején gondoltam volna. De aztán a szél szinte gondolkozás nélkül robban ki belőlem, feldöntve az egyik fehér pókot a lábáról és egy barnát is kissé megrogyasztva. Jobban sült el, mint vártam, de lehetett volna jobb is. Féltem a fehérektől. Azok voltak, akik olyan hálólándzsákat hajigáltak minden létező irányba, így őt kellett volna semlegesítenem. Növekvő rettegéssel vettem észre, hogy további dögök mozgolódnak az első három mögött. Óh, még hányan vagyotok?!
- Fuck me...
Nyúltam ismét az anyanyelvemhez némi bátorításért és erőért fohászkodva egy szintúgy ősi sötét elf imádkozással. Aztán már cselekvésre is ösztönöztem magamat. A fehérről egy nagyon rövid időre le volt tudva a gondom, maradt a kissé megzavart barna és egy harmadik (meg a mögöttük érkező) így elsődleges célpontként a barnát szemeltem ki, aki egyelőre a legjobb célpontnak tűnt. Teljes erőmből rohantam feléjük, s amint elég közel kerültem, egy pillanatra elsötétítettem mindent a környezetemben, hogy meglepjem őket és zavartalanul tudjak az ocsmányság hasára támadni, ami eléggé puhának tűnt ahhoz, hogy ténylegesen sikeres támadást tudjak intézni ellene. A támadás viszont nem sikerül teljesen úgy, ahogy számítottam. Bár megsebeztem, de nem eléggé ahhoz, hogy azonnal megdögöljön. Megsebesült, ez tény, talán halálosan is, de még volt benne erő, és közben a fehér is feltápászkodott, meg volt ott egy kék és még két barna. Öt ilyen szarrágó ellen aztán bőven semmi esélyem sem volt, és nem úgy tűnt, mintha az északiak túlságosan törnék magukat azon, hogy talán ne dögöljünk meg mindannyian itt. Mindeközben én próbáltam a sebességemet használva némi előnyre tenni szert. Szúrtam vaktában a barna felé, majd az eredményt meg sem várva gurultam el egy esetleges ellentámadás elől s egyben közelebb jutva egy másikhoz, hogy ismét szúrhassak. Csak mozgásban kell maradnom, nem hagyni, hogy körbekerítsenek és folytonos szúrásokkal és vágásokkal gyengíteni őket. De öt ellen ez a taktika nem tartható fenn túlságosan sokáig.
- Elkéne egy kis segítség! - kiáltok vaktában, hátha meghallják. Mintha valami válasz érkezett volna vissza, de nem tudtam teljesen kivenni, hogy ki volt az és hogy mit mondott. Nagyon nem is volt rajta alkalmam aggódni, hisz az egyik pók effektíve a földhöz szegezte az egyik kezemet, s bár közben valaki megérkezett (a nő, akinek nem tudtam a nevét), motyogott valamit latinul és valahogyan jeges földet teremtett alattunk (ami eléggé meglepő volt), s próbált elrángatni engem, ez most sajnos nem jött össze a pók miatt, ami még mindig fogvatartott. Fogvicsorgatva próbáltam magam kiszabadítani a szabad kezemmel csapkodva azt, ami lefogott engem s közben még riadtabban vettem észre, hogy az a fehér dög már újra kezdte a machinációit. Óh, ha ezt megteszi, mi ketten itt fogunk megpusztulkodni!
- Vigyázz a fehérrel! Veszélyes!
S több dolog is történik. Egyrészt a jéggel borított talaj mintha kezdené ténylegesen helyhez kötni azokat az ocsmány dögöket, aminek most kifejezetten örülök; valami mágia jelenik meg körülöttem; tüzes lövedékek suhannak el felettem/mellettünk a pókokat célozva, a nő ismét suttog valamit, amire nem figyeltem és szent mágia burjánzik fel körülötte ismét, amitől egy kicsit kiráz a hideg, és minden egyes támadás a pókok ellen irányul. Oké, még ha nem is sikerül kiszabadulnom valahogy, én is hozzá kell hogy tegyek ehhez valamit, mielőtt itt halunk meg a sok hősies erőfeszítés ellenére. Itt nem győzhetünk, el kell tünnünk innen, csak szabaduljak már ki innen!


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

31 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Ápr. 10, 2019 9:08 am

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A csata folytatódott. Még mindig tartottam a keresztpajzsot, amin ütemesen kopogtak a hálóból szőtt lövedékek, de tudtam, hogy amint megmozdulok, a pajzs is meg fog szűnni, csupán az egyetlen szabad kezemmel lövöldözhettem. A mellettem álló sötét tünde még mindig a belé harapó pókkal viaskodott, de úgy tűnt végre lassan győzelmet arat felette. Csak reméltem, hogy a lába nem fagyott oda a szentelt földhöz. Elől pedig megláttam egy olyan kék színű pókot, mint a földön volt a pulzálás. Talán ő volt a forrás… De akkor erősebb is volt a többinél.
- Már nem tartok ki sokáig! - kiáltottam hátra, majd lepillantotta, a sötét tündére, és a szabad kezemmel megpróbálom lelőni a felé tartót ízeltlábút. - Kék pók előttünk öt méterre. Ha kiszabadult, vagy ölje meg őt, vagy zárjunk össze a többiekkel és... - hirtelen támadt ötlet volt, de beválhatott. - Itt nem nyerhetünk. A gödör a legjobb esélyünk, ha szerencsénk van levisz a járatokba, tele van vele az erdő. - ezt már fennhangon mondtam, reméltem a többiek is hallották.
- Egyetértek, nem bírunk ennyivel. - kiáltott vissza Johannes atya. - Láttak lent valamit? - kérdezte a két vámpírtól.
- Tartsatok ki és ha tudtok hátráljatok. - szólt Jozef és imádkozni kezdett, abban a pillanatban pedig elöntött Isten ereje, a remény, a kitartás érzése. Tudtam, hogy így még bírni fogom kicsit, hisz jól ismertem ezt a varázslatot. És éppen ezért azt is tudtam, hogy a haláltól nem fog megmenteni minket, ahogyan nem mentette meg Kristin nővért sem…
- Valamit, hát... igen, bár nem tudom, mi volt az. Olyan volt, mintha az ég lett volna odalent is. És nagyon sokáig nem láttuk a végét, mintha... egy tükör lett volna az alján. - habogta a vámpírnő. Érdekes volt… Kifejezetten érdekes, és erősítette a teóriámat, miszerint ez egy nagyon furcsa sokszereplős rémálom volt. Itt volt Dieter, így nem lehetett más.
- Megpróbálok kettőt lefogni... - mondta még a nő, ami után két pók rögtön meg is dermedt. Noha lassította őket, ez sem volt több mint szélmalomharc.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat. - felelte Dieter, miközben elrántott kér pókot a közelemből az árnyékból szőtt fonalaival, pont mielőtt az nekicsapódott volna a pajzsomnak. Vigyázott rám, bármennyien is voltunk most, akár rémálomban voltunk akár a valóságban. Visító hang tépett ki a kellemet gondolatok közül. Fogyott az időnk.
- Amint lefagynak, rohanjon a többiekhez... - sziszegte a sötét tünde mellettem, majd megnyomott egy különös gyűrűt a kezén. Az éles hangot hallatott, ami valóban ráijesztett a pókokra, de ez sem tartotta vissza őket sokáig.
- Ha megmozdulok a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal azt meg tudom gyógyítani. - mondtam, anélkül, hogy hátranéztem volna. - Induljon, most! - parancsoltam rá a sötét tündére.
- A vámpírok tudnak lebegni, nem? Valamelyikük kipróbálhatná, aztán szól, ha rendben. - javasolta Jozef, és igaza volt. Még ezt is túlságosan lassúnak éreztem, de ez legalább egy biztos megoldásnak tűnt.
- De, tudnak. Vagyis én tudok, igen. De... nem voltak benne biztos, hogy ki kéne próbálnunk, milyen mély... - a vámpírnő egy pillanat szünetet tartott, sejtettem, hogy ő is gyorsan átgondolta a lehetőségeit. - Rendben!- kiáltotta végül.- Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig... jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól!
- Sajnos Gloria nővérnek igaza van. - mondta Dieter két újabb tüzes árnytű között. - Ha itt maradunk az a lassú, de biztos halál, ha leugrunk az talán gyors, talán menekülés. Vigyázz magadra, Wilhelmina.
Mikor lopva hátrapillantottam láttam, hogy a Wilhelminának nevezett vámpírnő már eltűnt. A szívemben egy pillanatra bűnös féltékenység lobbant, mikor rájöttem, hogy Dieter a keresztnevén szólította őt, ráadásul tegezte is. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, hiszen semmi közöm nem volt hozzá. Talán ez volt a legszörnyűbb az egészben. Újabb nagyobb pókok érkeztek, a kék, körülvéve páncélos testőrségével. Erre már a mellettem lévő sötét tünde is belátta, hogy jobb lesz, ha fut.
- Értékelem az önfeláldozását, nekem aztán nem kell kétszer mondani!
Na végre. - gondoltam magamban mikor a sötét tünde végre megfogadta amit mondtam neki és eltűnt a gödörben. A fenrrirrel még rálőttem a kék pókra, majd megfordultam, elengedtem a pajzsot és a többiek felé rohantam. Láttam, hogy ekkor már Johannes is ugrott, ám Jozef és Dieter nem. Ők megvártak és fedeztek ameddig odaértem.
- Nelli. - mosolyodott el Dieter, amikor mellé értem és udvariasan biccentett. A szívem nagyot dobbant, ám közben majd kettérepedt a fájdalomtól is. Már sejtettem, mit jelenthetett mindez. Sejtettem, és haragudtam magamra azért, hogy ez megtörténhetett, mert csak szenvedést hozhatott, rám mindenképp, de talán mint a kettőnkre. - Hogy alakult eddig a legújabb rémálom?
Már nem tudtam, mi a valóság. Mindenesetre hálásan tettem a kezem Jozef vállára, amiért megvárt.
- Még mindenki él, mondhatjuk, hogy egész jól.
- Az eget látom... és... valami feketeséget középen.. - hallottam Wilhelmina hangját lentről.
- Ez jobban hangzik, mint ami idefönt van. Uraim, ugorjunk.
- Ugorjunk! - vigyorgott rám Jozef, majd egy elegáns szökkenéssel beugrottam a lyukba.
Sötét volt, és szűkösen voltunk, éppen hogy nem ütköztünk össze. Az utunkat először fekete talaj, gyökerek, végül szikla szegélyezte, amikor pedig meghallottam az első csobbanásokat már tudtam, hogy amit a vámpírnő látott az az égbolt tükröződése lehetett egy föld alatti tóban. Rémálomhoz képest meglehetősen földhöz ragadt gondolat volt ez. Felkészültem a csobbanásra, ami, ha rosszul esek csontot is törhetett, hiszen nagy sebességgel zuhantunk lefelé, ám ekkor újra elkaptak az árnyékból szőtt fonalak és a barlang bejárata előtt közvetlenül hozzászegeztek a járat kemény sziklájához. Éles fájdalom hasított a vállamra, de tudtam, hogy Dieter csak megóvni próbált az esés okozta fájdalmaktól, így nem haragudhattam rá. Fent is végig azon volt, hogy engem védjen. Talán… de nem. Még csak a lehetőségre sem gondolhattam, nem hagyhattam, hogy lányos álmodozás térítsen el a feladattól. Olyan álmok, amik nem válhattak valóra. Apáca volt és küldetésem volt, itt és az erdőn kívül is. Ekkor pedig elöntötte a szívemet a jeges félelem. Vajon a többiek leértek? Ő leért?
- Dieter!? Én jól vagyok, elengedhet ezekkel az izékkel! Mindenki egészben maradt?
- Én megvagyok. - hallottam először Jozef hangját. Ez jó hír volt, de az kevésbé, hogy nem hallottam a többieket.
- Leo? - szólalt meg a vámpírnő is, ezek szerint ő is egészben volt. Ekkor a fonalat eltűntek, anélkül, hogy hallottam volna a Rotmantel hangját. Kétségbeesetten zuhantam lefelé, majd becsapódtam a hideg vízbe.
- Meg vagyok! - kiabál vissza a sötét tünde is, utána pedig helyzetjelentést is adott. [color=cyan]- Itt már egész elviselhető! Hol...hol van a doktor? HOL VAN A DOKTOR? - tehát ő sem látta. Azonnal lebuktam a víz alá. Sötét volt de így is ki tudtam venni egy süllyedő sziluettet. Hát persze. A vámpírpáncél nem volt alkalmas úszásra, és láttam, hogy Dieter kapálózva próblja levetni magáról. Odaúsztan hozzá és átkaroltam a hóna alatt, hogy fel tudjam húzni a felszínre. Amint kibukkant a fejünk azonnal a sötét tünde felé kezdtem úszni, legalábbis amerre őt sejtettem. Nem láttam jól ebben a félhomályban. Láttam, hogy Jozef és Johannes pedig Wilhelminát húzzák ki a vízből, az ő páncélja is inkább hátrány volt, mint előny. Szerencsére eljutottunk a sekélyesig, ahol már leért a lábunk, így ki tudtunk caplatni a vízből a sötét tünde mellé. Onnan egy pókhálókkal sűrűn beszövött járat vezetett tovább és… Hárfaszó? Szinte andalító volt a zene, de egyáltalán nem illett ide… Ez pedig csak azt jelenthette, hogy közel jártunk a pókok anyjához.
- Végülis, egészen kellemes temetési nóta. Kiugrott kézzel mit szoktak csinálni? A levágáson kívül, természetesen. Amúgy meg, öhm, jó titeket újra látni, doki és Minuci. Örülök ismételten a találkozásnak, Jozef és Herr Hajótörött Kéztörő. Kösz a segítségért, meg minden egyéb. De ami a legfontosabb kérdés most: mi a francot lehet csinálni egy kiugrott kézzel? - sorolta fel a sötét tünde, aki úgy tűnt ismerte Jozefett és Johannes atyát is. Úgy tűnt nem csak nekem ugrott ki a vállam.
- Vissza lehet tenni a helyére. Megcsinálom de haladjunk sorban. Kinek van sérülése ami azonnali ellátásra szorul? - válaszoltam neki.
- Nem esett bajod? - kérdezte Johannes atya Wilhelminától, meglepően gyengéd hangon. Ráadásul ő is tegezte. Mi a fene folyik itt? Úgy tűnt mindenki ismert mindenkit valahonnan.
- Sajnálom... - tette még hozzá a püspök a sötét tünde férfi karjára nézve.
- Nekem semmi bajom és bár nem raktam még vissza kiugrott végtagot, de a fájdalmat talán tudom enyhíteni. - ajánlotta fel Jozef, de sajnos a fájdalom volt a legkisebb bajunk. Még egy ilyen csatát nem élnénk túl, a varázserőm szinte teljesen kimerült, ráadásul a víz miatt a puskáink sem működtek. A benne lévő por teljesen elázott.
- Kö... köszönöm.- mondta Wilhelmina mikor körbe nézett. - Jól vagyok, köszönöm. Ez az!... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét.
Dieter köhögve dőlt előre, és egy ideig csak a tüdejébe jutott szerencsére kis mennyiségű vizet köpködte.
- Erre... nem számítottam. - vett végül mély levegőt és egyik kezével hátrasimította a homlokához tapadt fekete-fehér hajtincseket. - Majd én vissza rakom a karját, herr Crispin... - ajánlotta fel, aztán rám és az én sérült vállamra nézett. - Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét.
- Én is sajnálom... - válaszolta a sötét tünde Johannesnek, majd a szájába vett valamit a fájdalom ellen és türelmesen várt a sorára, ugyanis előbb én következtem. Külnsebb kommentár nélkül nyújtottam a karom a doktornak, közben pedig válaszoltam Jozefnek is.
- Ne pazarold az erőd. Nekem úgyis pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve.
Fájdalmasan nyögtem fel, amikor Dieter végül egy nagy rántással visszatette a vállam a helyére. Még a szemem is könnybe lábadt, de nem mertem nagyobbat kiáltani. Nem akartam, hogy a Pókok Anyja meghallja.
- Ti mit tudtatok meg a pókokról? - kérdezte Johannes atya a déli különítménytől.
- Azt hiszem amúgy is csak arra mehetünk. - mormolta Jozef a járatra nézve.
- Mit? Nos, az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen...- válaszolta Wilhelmina enyhe cinizmussal a hangjában -, de egyébként... Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal eléggé. Voltak belőlük különböző színűek... már a pókokból.... Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie... és igen, szerintem is arra kellene mennünk.
Csodálkoztam, hogy rögtön ennyire segítőkész volt, de ugyanúgy érezhetett, ahogy én. Fent együtt harcoltunk, idelent is kihúztuk egymást a vízből, ebből pedig az következett, hogy együtt is fogunk tovább haladni.
- Wilhelmina. Ne felejtsd el, hogy Hagen mester és Gloria nővér is északiak. Valószínűleg ugyanazért küldték ide őket, mint minket.
A szavai olyanok voltak, mintha tőrt döfött volna a szívembe, még ha igaza is volt. Bármi is történt az elmúlt fertályórában, mi még mindig Észak és az Egyház szolgái voltunk, ők pedig még mindig déliek. Szomorúan pillantottam fel a vámpírra.
Nem tudok rád ellenségként nézni. Soha nem fogok tudni.
Ő viszont úgy látszott képes volt engem ellenségnek tartani. Naív gondolat volt, hogy lehetne másképp. Leültem egy kőre és fázósan öleltem át magam. Az biztos volt, hogy pihenésre volt szükségem, különben nem leszek hasznára a csapatnak. Vissza kellett nyernem legalább a varázserőm egy részét.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

32 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Ápr. 10, 2019 11:44 pm

Elszabadult a... nos, a pokol nyilván nem ilyen. Valószínűleg nincs tele pókokkal. Ami nem mondható el itt a gödör széli kis csipet-csapatról, melyek mind frakcióban, mind minden másban jelentős különbségeket mutatnak. Mit tegyen most? Kit védjen? Nyilván mindenkit kellene. De mi lesz, ha ennek vége? Vajon mikor jön el az a pont, hogy vége a tűzszünetnek, és Na akkor most ti velünk jöttök....
Ez még a jövő zenéje. Vagy... halálsikolya, ki tudja.
A pókok viszont úgy özönlenek, hogy nem túl sok idő van ilyeneken gondolkozni.
- Már nem tartok ki sokáig! -kiáltja az északi nő. - Kék pók előttünk öt méterre. Ha kiszabadult, vagy ölje meg őt, vagy zárjunk össze a többiekkel és... Itt nem nyerhetünk. A gödör a legjobb esélyünk ha szerencsénk van levisz a járatokba, tele van vele az erdő.
- Egyetértek, nem bírunk ennyivel. - hallja Leo hangját is. Még mindig nehezére esik elhinni, hogy ő itt De most... most komolyan? - Láttak lent valamit? - kérdi Dietert és Minát a férfi.
- Valamit, hát... igen, bár nem tudom, mi volt az. Olyan volt, mintha az ég lett volna odalent is. És nagyon sokáig nem láttuk a végét, mintha... egy tükör lett volna az alján. - feleli Leo-nak.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat - feleli Dieter a maga szokásos óvatosságával, miközben lövedékekkel szórja a póknépet és az északi nőt arrébb rántja azzal az árnyakból font valamivel, amelyet nemrég bemutatott nekik egy faágon.
- Tartsatok ki és ha tudtok hátráljatok. - kiáltja a sötételf fiú, aki szintén az északiakkal van.
Az az eshetőség tehát, hogy úgy tegyen, mintha nem ismerné Leo-t, szertefoszlott, hiszen ő most szólította őket a nevükön... Amit vajon miért is tett? Na mindegy, ezen ráérnek akkor gondolkodni, amikor nem lesznek körülvéve pókokkal.
Összeszedi magát és feltápászkodik, körbenézve megállapítja, hogy elég nagy a káosz.
Hallja, ahogy az a nő,akinek az előbb is hallotta a hangját, segítségre szorul. Odapillant, és az őhozzájuk legközelebb levő két pókot veszi támadás alá.
- Megpróbálok kettőt lefogni... - közli, amennyiben nem sikerülne és/vagy nem lenne nyilvánvaló. Majd ha a pókok sikeresen az akarata alá kerültek, akkor hátrálni kezd - ügyelve, hogy ne pottyanjon vissza a gödörbe -, hogy a pókok minél távolabb kerüljenek a csapattól. Ez sikerül is valamennyire. Azonban a tömeg egyre csak jön és jön. Két másik pók igen közel merészkedett Leóhoz. Mina pedig azonkívül, hogy most mindenkit kötelessége megvédeni, egyébként is elemi ösztön által irányítva próbál elhárítani tőle minden veszélyt.
Hirtelen visító hangok törik meg az eddigi harc szimpla hangjait. De nem a pókoktól származnak. Vagyis... nem azoktól, amelyeket itt és most látnak. A hang messzebbről érkezik.
- Amint lefagynak, rohanjon a többiekhez... - szól Crispin az északi nőnek, majd egy olyan ijesztő kacaj hallatszik, olyan váratlanul és a semmiből kezd el röhögni... valami, de biztos, hogy nem konkrétan a sötételf, hogy még a vámpír is megrémül. Fogalma sincs, mi lehet az a cucc, de a pókokra valóban bénító hatással van.
- Ha megmozdulok a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal azt meg tudom gyógyítani.
Ez felettébb biztató. Bár egy gyógyító nem is mondana mást.
Gyógyító. Északi. És gyógyító. Ha mágiával gyógyít, akkor... Eszébe jut az inkvizítor, a rengeteg csapás, amit feléje küldtek, és ahogy azok újra meg újra begyógyultak. Majd pedig az inkvizítor végre halott volt. Nem emlékszik, hogyan történt, ereje fogyatkozott, a csapások nőttek, és valahogyan ők kerekedtek felül. Ketten voltak kettő ellen. Plusz az állatok, bár ők erejükben nem vetekedhettek a mágiával. És végül valami arra késztette Minát, hogy bemocskolja a kezét. Pontosabban a tőrét. Sötét volt. Mágikus sötét, melyet ő alkotott. Talán. Vagy csak elméje alkotja már ilyenné az emléket. És elvágta az apáca torkát.
A hideg maszk, melyet annyira megszokott, ismét felkerül. Lassan kezd teljesen barátként tekinteni az ilyen gondolatokra. Közben hallja a nő kiáltását Crispin felé: - Induljon, most!
- Értékelem az önfeláldozását, nekem aztán nem kell kétszer mondani! - feleli a delikvens.
A megszólított pedig zseniális tervvel rukkol elő: - A vámpírok tudnak lebegni, nem? Valamelyikük kipróbálhatná, aztán szól, ha rendben.
Olyan könnyedén, mintha azt kérné, hogy legyen szíves, valaki fogja meg a csomagját egy pillanatra...
Ezeknek elment az eszük? Most másztak ki kínkeservesen, ki tudja, hány perc szenvedés és energia elvesztegetésével, és most vissza akarnak ugrani??... Magasságos pókmeder.
- De, tudnak. Vagyis én tudok, igen. De... nem voltak benne biztos, hogy ki kéne próbálnunk, milyen mély... - Bár úgy tűnik, nem lesz más választás. A felismerés lassan és rémisztően ér el a tudatához. Körbenéz és látja, hogy ezeket a pókokat nem tudnák megállítani. Az összes manáját elhasználhatná, de ha mindig jönnek és jönnek...
- Rendben!- kiáltja végül, saját magát is meglepve a hangos felszólamlással, miután rájön, hogy az ellenkezést benne többé-kevésbé pusztán a pánik szüli, és a tiltakozás, hogy most kárba vész a teljesítményük.. amely majdnem az életükbe került. Bár így legalább pár pókkal nem kellett szembenézniük. Ez... felettébb önző elgondolás, bár nem tagadhatja, hogy ott motoszkál gondolatai között. Felel végül, amikor elhatározásra jutott. - Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig... jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól! - Minden tagja remeg. Nem hiszi el. A halálba is ugorhat... Mindegy, úgy tűnik, nincs más út. Leo-ra pillant, majd futólag Dieter-re, ha ez élete utolsó pár pillanata, akkor az ő arcukat szívesen látja még egyszer.
- Sajnos Gloria nővérnek igaza van. - jegyzi meg Dieter, ahogy folyamatosan osztja a lövedékeket az ízeltlábúaknak. - Ha itt maradunk az a lassú, de biztos halál, ha leugrunk az talán gyors, talán menekülés. Vigyázz magadra, Wilhelmina.
Melegség járja át a lelkét ezekre a szavakra. Valamint a melegség égés tekintetében az egyik pók szeméhez is elérkezik, és az égett kitin szaga el is ér érzékeny orrukhoz. Nem kellemes. Bár hogy az égő humanoidhús a rosszabb, vagy ez, arról inkább nem nyitna vitát.
A gödör mellé sétál, nagy levegőt vesz, belenéz, majd elképzeli, hogy egy csendes kis tó van az alján. Aztán inkább nem gondol semmire, csak ugrik. Mindenkiért. Szinte fel sem fogja, ahogy izmai kiadták a parancsot, a gyomra pedig akkorát fordul, hogy az elméje sikítani kezd, de a torkán egyetlen hang sem jön ki.
Aztán nagyjából annyi idő elteltével, mint a múltkori ugrásnál, lebegni kezd. Próbálván eltekinteni a rengeteg pókhálótól, mely az öltözékébe és hajába és arcára és mindenhova ragad. Lefelé nézve szürkeséget lát, világosat, akárcsak az ég odafönt, és egy pici sötét lyukat a közepén, mintha csak a pupillája lenne egy hatalmas, öreg, figyelő szürke szemnek.
Tapogatózik lejjebb, miközben amennyire hangosan tud, felkiabál a többieknek. - Az eget látom... és... valami feketeséget középen.. - majd ereszkedik, ereszkedik lejjebb, fokozatosan. Bár nem úgy tűnik, mintha egyhamar el akarná érni az alját.
Meglehetős gyorsasággal lefelé haladva lát maga mellett elsuhanni egy Crispint, aki eszelősen vigyorog rá egy Mizu, Mina? - kérdés kíséretében, majd ezt valami kérdés követi, ám az befejezetlen marad.
A helyzet abszurditása és hihetetlensége miatt elkezd irányíthatatlanul nevetni. - Üdv.. Semmi kül... - ekkor elszáguld mellettük egy Leo. A láncaival együtt. Melyeket meg is lendít. Mina a sokk és az izgalom hatására felsikít, emlékezve a lánc fájdalmas érintésére,
azonban az nem őt kapja el, hanem a sötételfet. Az érintett nem túl szép szavakkal reagál erre az atrocitásra, ami miatt annyira nem is tudja hibáztatni. Ez most... más megoldást nem tudott volna kitalálni a tompításra? Ó, te jó ég, ezt nem tervezték meg eléggé. Miért ugrottak utána, miért? Miért így?... Azt se tudják, mi van lent...
Bár talán túl sok lett a pók odafönt. Ők elég sürgetők.
Hamarosan még két alak, Dieteré és az északi sötételf fiúé száguld el mellette. Ne már, mindenki hamarabb fog leérni? Az úgy nem lesz jó. Elvégre ő indult el legkorábban. Odalentről csobbanásokat hall, így elereszti a lebegésvarázst és már ő is szabadon zuhan.
Pár pillanattal később belegondolva.... nem volt olyan jó ötlet. Lent lát pár elmosódott alakot, néhányan furcsán egymásba ütközve, néhányan a falhoz közelebb, ő pedig...
Csobbanás. Végre őt is eléri. Kellemetlenül folyik be mindenhol mindenén a víz, ám nehézkesen fölküszködi magát, és hallja/érzi, hogy rengeteg hasonló test is kapálózik a fent maradásért. Köhögve vesz levegőt. Hallja Crispin hangját, a nőét, aki ajánlotta az ugrást, a sötételf fiúét...
- Leo? - kérdi, közben tendál abba az irányba, ahonnan a holdcsókolt hangját hallotta és próbál kikecmeregni.
Víz. Most komolyan, ennyi? Víz?
Ami azért problémás, mert... elfeledkezett azon apró tényről, hogy ha nem lebeg, akkor a páncél elemi erővel húzza a föld felé. Amely még messze van innen, és levegő nélküli. Így aztán hamarosan egyre lejjebb süllyed ebbe a végeláthatatlan, sötét, szorító fagyos folyadékba.
A pánik régi ismerősként üdvözli. Átsuhan az agyán, hogy mekkora bolond volt. Még mintha hallana pár szót Dietertől, ám ő is süllyedni kezd. Remek. Ketten fogják itthagyni a fogukat, vagy még többen, ha csaltakoznak hozzájuk. Lehet, hogy nem tudják felhúzni majd őket.
Sosem akart ilyen szörnyű halált, így próbálja visszatartani lélegzetét és kapaszkodni bármibe, amit el tud kapni. Nem szabad pánikolni. Nem szabad...
És el is kap valamit! Ezaz. Erősen kapaszkodik bele, tudata határán felismerve, hogy kezek fogják meg és húzzák, próbálja lökni magát a lábával, majd végül kiér a feje a vízből és végre levegőhöz jut.
Haja csatakosan tapad az arcára, valószínűleg képtelen hangokat ad, és hogy milyen arcot vág, az még szebb kérdés, de nem érdekli.
Fölnéz megmentőire és Leo, valamint a sötét tünde fiú arcát látja.
Megmentette. Pedig... most aztán bárki elhitte volna, hogy nem bírták megtalálni és kihúzni. Simán mondhatta volna, hogy baleset volt. És még igaza is lett volna.
- Nem esett bajod? - kérdi, mire a vámpír őszinte hálával mosolyodik el. A levegőért... az életéért.
- Kö... köszönöm.- mondja, ahogy lihegve nyeri vissza erejét és némileg a nyugalmát.
Csodálatos szerencséjére semmi nem fáj, a tüdején kívül, ami kapott egy pici vizet, de ez legyen a legnagyobb baj. - Jól vagyok, köszönöm.
Leo ezután Crispinhez fordul, aki szintén megúszta, ha nem is szárazon. - Sajnálom...
- Én is sajnálom... - felel a szerencsétlen megláncolt. Mina képzeli, mennyire.
- Nekem semmi bajom és bár nem raktam még vissza kiugrott végtagot, de a fájdalmat talán tudom enyhíteni. - szól az északi sötételf az apácának. Ők is megvannak, ám ezek szerint kisebb-nagyobb sérülésekkel. Mina pedig megúszta azzal, hogy akár meg is fulladhatott volna, hmm...
Bár nem, azt nem hagyta volna. Előszedte volna mondjuk a tollát, vagy bármit. Reméli, hogy meg tudta volna menteni magát, de ez már sosem derül ki. Nem, mintha bánná, hogy így alakult.
Aztán meghallja a hárát. Ez az!... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét.
A partszaksz továbbhaladása felől szól, ahova kivonszolta magát végül mindenki és ahova őt és végül Dietert is kihúzták.
A vámpírférfi köhögve érkezik a felszínre. - Erre... nem számítottam. - Mélyen egyet tud érteni. Valami sokkal... mélyebbre számított, nem fizikailag, hanem értelmileg. Valami kapura. Nem pedig... vízre. - Majd én vissza rakom a karját, herr Crispin... - Herr Crispin. Ez olyan furcsán hangzik. Azonban ő sem hazudtolja meg önmagát. Éppen csak, hogy levegőhöz jutott egy fagyos vízbe való zuhanás után, máris gyógyítani kezd.
Figyelme azonban a holdcsókolt bérgyilkos helyett egy időre egy nőszemély felé terelődik, így neki ajánlja fel szolgálatait. - Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét.
Ez meg is történik, a sötételf fiúhoz pedig így szól a páciens: - Ne pazarold az erőd. Nekem úgyis pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve.
Leo újfent a technikai dolgok felől érdeklődik. - Ti mit tudtatok meg a pókokról?
- Azt hiszem amúgy is csak arra mehetünk. - jegyzi meg közben az északi éjtünde, mutatva a hárfa hangja felé, ahol egyébként kékesen derengő hálók szövik be a falat mindenütt, olyanok, mint fent, igen élénken.
- Mit? Nos, az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen...- mondja enyhe fatalizmussal, cinizmussal a hangjában -, de egyébként... Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal eléggé. Voltak belőlük különböző színűek... már a pókokból.... Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie... és igen, szerintem is arra kellene mennünk. - Már csak kíváncsiságból is. Meg mert... másmerre nehezen élik túl.
Fajtársa eközben helyrerakja mindkét sérült vállat. Az északiak a mai nap már másodjára húzzák ki őket a csávából. Ez az élet egyre furcsábban kezd alakulni. Szinte meghatottan nézi, ahogy Dieter, Gloria valamint Crispin gyengélkedő hármasa segíti egymást. Azonban kuzinja, mintha csak meghallaná gondolatait, mellé lép és bizalmasan jegyzi meg:
- Wilhelmina. Ne felejtsd el, hogy Hagen mester és Gloria nővér is északiak. Valószínűleg ugyanazért küldték ide őket, mint minket.
Picit megfagy, hogy megint többet mondott a kelleténél, azonban a jó tanácsra talán még nem késő hallg...
Várjunk. Hagen mester? Ez aztán furcsa elnevezés Leo-ra. Vagy Henrikre. Vajon ez keresztnévnek vagy családnévnek akar számítani?
Egy arcdörzsölés mögé rejti visszafoghatatlan mosolyát.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

33 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Csüt. Ápr. 11, 2019 8:53 pm

Mivel sikerült végeznünk a pókkal, ami ránk támadott, most volt egy lélegzetvételnyi idő felmérni, hogy ki merre és hogy áll. Gloriaék láthatóan bajban voltak, ezért elindultam feléjük, hiszen máris jött a következő roham, azokkal a kékesen derengő pókokkal, amik nem töltöttek el sok bizakodással, hogy könnyebb lenne legyűrni őket, mint a társaikat......
Gloria nővér is hallhatóan felmérte az esélyeket.
- Már nem tartok ki sokáig! - aztán a mellette a pókkal küzdő sötét elfhez fordult, elég hangosan, hogy mi is halljuk. - Kék pók előttünk öt méterre. Ha kiszabadult, vagy ölje meg őt, vagy zárjunk össze a többiekkel és... Itt nem nyerhetünk. A gödör a legjobb esélyünk ha szerencsénk van levisz a járatokba, tele van vele az erdő.
- Egyetértek, nem bírunk ennyivel. - kiabálta mellettem az atya. - Láttak lent valamit? - fordult oda a két vámpírhoz, sietve töltve meg fegyverét.
- Tartsatok ki és ha tudtok hátráljatok. - kiáltottam, miközben egy Áldást kértem Gloriara, ezzel próbálva legalább még kis időt nyerni nekik.
- Valamit, hát... igen, bár nem tudom, mi volt az. Olyan volt, mintha az ég lett volna odalent is. És nagyon sokáig nem láttuk a végét, mintha... egy tükör lett volna az alján. - válaszolt a női vámpír a kérdésre, aztán ő is a két legtávolabbi társunkat tartva a legnagyobb veszélyben, így feléjük küldte varázslatát. - Megpróbálok kettőt lefogni...
Két, a Cynehez és a nővérhez közeledő pók hátrálni kezdett és mintha egymást méregették volna, de sajnos volt még belőlük bőven.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat. - hallatta a hangját a vámpírférfi is, nem nagyon ösztönözve minket arra, hogy leugorjunk, de szerencsére a mágiája elég hatásos volt és ő is legnagyobb részt Gloriáékat segített, akik a legjobban ki voltak téve a támadásoknak.
Ám nem volt nehéz megjósolni, hogy ha nem történik valami, akkor alul fogunk maradni, akármit teszünk, hiszen jócskán túlerőben voltak a pókok és csak jöttek és jöttek.
Az erdőből ráadásul éles, visító hangokat törtek elő, bár még nem láttam semmit, hogy mi okozhatta, de azért nem volt nehéz elképzelni..
Ekkor hallottam meg az ijesztő kacajt Cynewulf felől, amitől egy kicsit össze is rándultam, de pár pillanattal később már megismertem, hogy ugyanazt a gyűrűt használta, amit én is. Sajnos ez az előbb is csak kis időt adott nekünk és nem hittem, hogy most másképp lenne.
- Ha megmozdulok a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal azt meg tudom gyógyítani. - szólt Gloria. - Induljon, most! - szólt erélyesen a sötét tündére, valószínűleg valamire reagálva.
Én közben éreztem magamon, hogy eltöltött a friss erő, amit az imámmal kértem, ezért reméltem, hogy a nővérnél is sikerrel jártam, mert rájuk fért, a pókok elég vehemensen támadják még mindig őket.
Gloria ötlete, hogy ugorjunk a lyukba megdöbbentett, hiszen most szedtük ki onnan a két vámpírt, ráadásul a férfi azt mondta feneketlenül mély. És ha a biztos halál vár odalenn? Körbenéztem a rengeteg pókon és nem tudtam eldönteni, melyik halál a jobb. Én még nem óhajtottam volna meghalni, hiszen még meg sem tapasztaltam az életet úgy igazán és még , bár a hátamban érzem Johannes szemeinek tüzét, amiért biztos voltam, hogy szívesen venné, ha én ugranék, pont miatta, még pappá sem szenteltek! Nem halhatok most még meg!
- A vámpírok tudnak lebegni, nem? Valamelyikük kipróbálhatná, aztán szól, ha rendben. - javasoltam a szemébe nézve, nehogy már azt higyje, hogy nyeregben van.
Inkább egy  újabb varázslatot eresztettem meg a közeledő pók felé, hátha időt nyerhetek, bár nem tudtam, hogy működik-e rajtuk is a Hamvaszkodás.Nem volt rá sok reményem, de ötletem sem nagyon.
- De, tudnak. Vagyis én tudok, igen. De... nem voltak benne biztos, hogy ki kéne próbálnunk, milyen mély... - adott választ nekem a vámpírnő, megerősítve, hogy nem túl jó ötlet az ugrás, még ha nagyon úgy néz ki, nem lesz más választásunk.
- Rendben!- kiáltotta végül mégis, valószínűleg ugyan arra a következtetésre jutva mint én. - Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig... jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól!  
- Sajnos Gloria nővérnek igaza van. - mondta a másik vámpír, de közben is küldte a mágiáit a pókokra. - Ha itt maradunk az a lassú, de biztos halál, ha leugrunk az talán gyors, talán menekülés. Vigyázz magadra, Wilhelmina.
És a nő ugrott! Bátor csaj volt, azt meg kellett hagyni!
Ahogy számítottam rá, az én mágiám hatástalannak bizonyult, bár a pókok megdermedve megálltak előttünk, ez inkább a démonian kacagó gyűrűnek volt köszönhető szerintem.
A vámpír férfi varázslatai jóvoltából égett pókbűz kezdett terjengeni.
Idegesen néztem Gloria és fajtársam felé, ahol most a tünde meglendült, valamit mondott a nővérnek, aztán őrült iramban egyenesen a gödör felé száguldott. Nem gondoltam volna, hogy meg akarna állni az aljáig ilyen tempóban. Láttam még, hogy közvetlen az ugrás előtt elővesz valamit, de azt nem, hogy mit. Reméltem, hogy tudja mit csinált, különben neki annyi!
Most már csak Gloriaért izgultam, de hála az égnek, ő is elindult már futva felénk, még utoljára golyót eresztve az egyik pókba.
Közben Johannes atya nem várt senkire és semmire, hanem szó nélkül ugrott a sötét tünde után.
Hát ennyit a bajtársiasságról! Nem is várta meg, hogy mi lesz a nővérrel......
De úgy nézett ki, hogy ez eldőlt. Mindenki inkább a gödröt választotta, ami tényleg a gyorsabb út a mennyországba, ha úgy nézzük, mint begubózva és napokig emésztve egy pók által.
- Az eget látom... és... valami feketeséget középen.. - hallatszott kongva, mint egy mély kútból a vámpírnő hangja és ez adott némi reményt.
Még megeresztettem én is egy Szent Fényt a legközelebbi pók felé, de aztán ÉN hősiesen bevártam Gloria nővért, csak utána szándékoztam leugrani. Legalább az ő arcát láthattam még utoljára, ha mégis kemény föld várt volna odalenn.
- Nelli. Hogy alakult eddig a legújabb rémálom? - mosolygott a vámpírférfi a nővérre, ami egyáltalán nem tetszett nekem, hogy ennyire "bizalmas" viszonyban volt ezek szerint Gloriával és némi féltékenység is belém nyillalt e miatt, de azt hiszem nem most volt itt az ideje a rivalizálásnak. Különben sem hagyhattam, hogy az atya előbb érjen le, már ha mégis életben maradnánk, de a mennyben is igyekezném megelőzni. Szerintem én bűntelenebb voltam, mint ő.
A kellemetlen érzés, amit a vámpírférfi szavai okoztak azonban azonnal elmúlt, ahogy Gloria hálásan a vállamra tette a kezét.
- Még mindenki él, mondhatjuk, hogy egész jól. - pillantott a férfire, aztán lenézett a lába előtti lyukba mosolyogva. - Ez jobban hangzik mint ami idefönt van. Uraim, ugorjunk. - majd elegáns mozdulattal leugrott.
Hát igen, már nem volt semmire idő.
A kellemetlen visítás újra felhangzott, és nagy sebességgel rontottak ki a megszokottnál vékonyabb pókok, talán rájöttek, hogy oda a vacsi.
- Ugorjunk! - vigyorodtam el, mert miért ne, aztán mentem is a nővér és a többiek után.
Erőszakkal összeszorítottam a szám, mert különben biztos üvöltöttem volna. Sohasem éreztem még ilyen rémületet, ezért belekezdtem egy imába, ám aztán mégis csak kicsúszott egy "Istenem segíts", amikor majdnem beleütköztem a lefelé lebegő vámpír lányba. Hát így könnyű!
Meredtem erősen lefelé és némi megkönnyebbülésemre, vizet láttam, bár feltételeztem, hogy nem lesz kellemes a találkozás és kérdés, milyen mély? Nem tudom biztosan ki ért le elsőnek, de nagyot csobbant, ez is megerősítve, hogy víz van lent.
Nagy levegőt vettem, amikor iszonyú gyorsan közeledett a víz, aztán jött a fájdalmas becsapódás, bár reméltem, hogy legalább egy kicsit víz alá nyomhatom Johannes atyát, ha már úgy is tele leszek kék foltokkal, de a hideg víz kivert minden mást a fejemből és csak arra koncentráltam, hogy mielőbb a felszínre érjek és levegőhöz jussak. A sötét elf szavait nem hallottam, de, ahogy kipislogtam a végre a vizet a szememből, én is megláttam a köveket és az arra tartó két alakot, így én is arra úsztam.
- Én megvagyok. - válaszoltam Gloria kérdésére, akinek furán felülről jött a hangja, miközben a vizet próbáltam kiprüszkölni, amit csak sikerült lenyelnem.
Sikerült arrébb is jutnom, mielőtt még az utánam jövők a fejemre estek volna. Viszont elég nagy a csapkodás és nyögések hallatszanak körülöttem ezek után, így feltételeztem, hogy nem mindenkinek jött össze a landolás.
- Meg vagyok! - verődött ide-oda a sötét tünde kiáltása, ami valamiféle barlangot feltételezett körülöttünk. - Itt már egész elviselhető! Hol...hol van a doktor? HOL VAN A DOKTOR? - ismételte meg még hangosabban, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, hiszen azt sem tudtuk hová jutottunk......, de legalább azt megtudtam, hogy az egyik vámpír, gondolom a férfi, valamiféle doktor.
Már- már örültem, hogy lassan kiérek, de mikor megindult vissza Hans atya, nem hagyhattam, hogy megint ő legyen a "hős" és én ráadásul még közelebb is voltam az egyik fuldoklóhoz, akinek vergődését jól hallottam. Nem kellett messze úsznom, már utána is nyúltam és ha meg tudtam fogni, akkor rángattam is kifelé.
Előttünk ért ki a nővér a doktorral. A lány elég furán tartotta az egyik karját, talán megsérült?
A sötét elf mogorván szólalt meg.
- Végülis, egészen kellemes temetési nóta. Kiugrott kézzel mit szoktak csinálni? A levágáson kívül, természetesen. Amúgy meg, öhm, jó titeket újra látni, doki és Minuci. Örülök ismételten a találkozásnak, Jozef és Herr Hajótörött Kéztörő. Kösz a segítségért, meg minden egyéb. De ami a legfontosabb kérdés most: mi a francot lehet csinálni egy kiugrott kézzel?
Ezek szerint ő sem úszta meg. Csak a szavai után tűnt fel a halk hárfa dallam.
- Vissza lehet tenni a helyére. Megcsinálom de haladjunk sorban. Kinek van sérülése ami azonnali ellátásra szorul?
- Nem esett bajod? - kérdezte az atya a vámpírnőtől, megint adva a gondoskodót, amitől a szememet forgattam, majd tetézte. - Sajnálom... - szemlélte meg a sötét tünde vállát.
- Én is sajnálom... - válaszolt a megszólított.
Kicsit még lihegve ültem a parton és csak biccentettem a lassan magához térő vámpírnőnek a köszönetére.
color=#e88aea]- Jól vagyok, köszönöm.[/color] - mondta Glorianak is, majd fülelt kicsit. -   Ez az!... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét.
- Nekem semmi bajom és bár nem raktam még vissza kiugrott végtagot, de a fájdalmat talán tudom enyhíteni. - ajánlottam fel Gloriának, mire a sötét elf távolságtartóan elmosolyodott. Feltételeztem ő nem kért belőlem.
- Erre... nem számítottam. - simította el a szemből a haját a doktor kissé remegő kézzel és hanggal. - Majd én vissza rakom a karját, herr Crispin... - a pillantása a mellette lévő nővérre szegeződött. - Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét.
A hálók kékes izzása nagyon is jól látszottak a sötétben, úgy pulzáltak, mintha csak szívdobogás által pumpált vérrel lettek volna töltve. De legalább láttunk is valamit.
A nővér bátran odanyújtotta a karját a vámpírnak. Láttam már erős férfiakat is üvölteni, amikor egy ficamot raktak neki helyre.
- Ne pazarold az erőd. Nekem úgyis pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve. - mosolygott rám.
Bólintottam Gloriának, aki legalább figyelt rám és  mivel senki nem igényelte a fájdalom csillapítást, tartalékoltam az erőmet. A nővérnek legalább önként ajánlottam, aki nem parancsra akarta kikényszeríteni.
Most, hogy már mindenki aránylag biztonságban volt, már én is a barlangból jövő hangokra és a ritmikusan pulzáló hálókra figyeltem, hiszen arról volt várható támadás.
- Azt hiszem amúgy is csak arra mehetünk. - mormoltam.
- Ti mit tudtatok meg a pókokról? - szólalt meg Johannes atya váratlanul.
- Mit? Nos, az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen...- válaszol neki a vámpírnő, ami azért meglep, hiszen mégis csak déli, bár igaz, most mentettük meg az életét. -, de egyébként... Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal eléggé. Voltak belőlük különböző színűek... már a pókokból.... Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie... és igen, szerintem is arra kellene mennünk.
A doktor helyrerakta Gloria nővér vállát, aztán Cyne-hoz lépett, hogy őt is meggyógyítsa, de időt szakított rá, hogy figyelmeztesse társát. Bezzeg ő nem felejtette el, pedig őt meg Gloria húzta ki a vízből, amibe biztosan beleveszett volna.
- Wilhelmina. Ne felejtsd el, hogy Hagen mester és Gloria nővér is északiak. Valószínűleg ugyanazért küldték ide őket, mint minket.
Hát ennyit a háláról![/color][/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

34 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Ápr. 12, 2019 2:36 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az erdő sötét csendje a pókok pusztulásával újult erővel borult fölénk, még a hálók is hang nélkül lengedeztek a göcsörtös ágakon. A sehonnan jött finsterwaldi rémmacska ugyanúgy tűnt el, mint ahogy előbukkant sötételf gazdájának mesterkedésére, a tünde pedig az előttünk lévő utat vizsgálta bármifére nyom után kutatva. Noha jó szemem volt a különös, elfajzott dolgok észrevételéhez a letört ágak nekem nem mondtak különösen sokat, így meghagytam a vizsgálódást két társamnak, inkább a job tenyerem közepén futó forradást vettem szemügyre. A középső ujjam bizonytalan remegéssel és rángatózással válaszolt bármiféle mozgatásra, a gyűrűs ujjam pedig cask felerészben hajlott, bármennyire is próbálkoztam. Fogni és tartan épp elég volt, de precíz műtéteket nem lettem volna képes végrehajtani, ameddig helyre nem állítom az inakat és a sérült idegszálakat… valahogy.
- Valaki lát valamit, ami lejáratszerűségre utal?... Remélem, az északiakba nem botlunk bele közben.
Az önsajnáltató merengésből Wilhelmina hangja szakított ki, így sérült kezemet a köpenyem alá rejtettem és kiegyenesedtem. Az erdő talaja tele volt szőve a pókok különös selymével, amelyben szemmel alig észrevehető, halványkék vibrálás hullámzott – ahhoz hasonló, amely a sebeimből kiálló pókfonalakban is látszott.
- Ti is láttátok ezeket?
- Miket? – kapta fel a fejét a vámpírlány, de a kérdését azonnal megválaszolta egy újabb vibrálás. Felesleges volt eltitkolnom, de valamiért még sem éreztem úgy, hogy meg kellene osztanom a saját felfedezésem a sebeket illetően. Elég volt, ha én figyelek arra, mit is tesznek ezek a különös fonalak az eltalált áldozatokkal.
- Mivel túl sok információnk nincs, akár ezek mentén is elindulhatunk...mármint a fények mentén a pókhálókban. Azon az ösvényen jöttek a pókok… - mutatott a sötételf egy szűk csapás irányába. - viszont eléggé hamar követhetetlenné válik, kivéve, ha valakinek van kedve megkockáztatni, hogy négykézláb haladva beleragad a hálókba. Hogy a kérdésedre is válaszoljak Mina: egyelőre semmi lejáratszerűség...de feltételezésem szerint ha abba az irányba megyünk akkor valamire rá akadunk.
Valamire. Pontos megfogalmazás volt, ugyanis a megoldás és a biztos halál is várhatott ránk.
- Rendben van. Kövessük őket.
- Ha ezeken keresztül kommunikálnak úgy a gyengepontjuk is meg van. - hajoltam le a fonalakhoz, erőltetve a szemem, hogy végigkövesse a kékes pulzálást. Mintha szívverés let volna, beteges pulzushullám ami erőt vagy információt szállított. - Vagy akadályoznunk kell a mágiaáramlást a fonalakban, vagy a pókokat kell eltávolítanunk tőlük. Az utóbbira talán van ötletem, noha kényelmetlen és egyáltalán nem vagyok biztos a képességeimben annyira, hogy merjem állítani, hogy sikerül, de az előbbiben tanácstalan vagyok. - Önkénytelenül pillantottam oldalra kuzinom felé, remélve, hogy a Nachtraben neveltetésnek hála nálam jobban értett a mágiához. - Valami ötlet?
- Szerintem ha elvágogatjuk a fonalakat, az kellőképp megakadályozza a mágiaáramlást... de mi lenne az a kényelmetlen ötlet?
Ajtóstul a házba megoldás volt, és noha kétségkívül működött volna, jelenleg nem volt módunkban alkalmazni.
- Ennyi fonalat nem tudsz elvágni, Wilhelmina. A kényelmetlen megoldás pedig egy mágia amit kis fantáziával kontárkodtam össze és varratok alkotására jó, de mivel csak félig vagyok Nachtraben nem a legerőteljesebb.
Nem reméltem, hogy ennyiben hagyja a dolgot. Noha a Nachtrabenek szakértelmében egyre kevésbé hittem, a kíváncsiságuk és tapintaton túlmenő makacsságuk kétségtelen volt.
- Hmmm...felettébb érdekes. - hümmögött Crispin, miközben felemelkedett a gugoló helyzetből. - Amint elvágtam a kék fény áramlása is megszűnt benne, tehát gondolom hogy a kommunikációs csatornát is zártam - már ha erről van szó, és nem valami vészjelzést adtam le éppen nekik. Ahogy a doktor mondta, a fonalak elvágása hosszadalmas lenne, de azon kívül nekem sincs rá más meglátásom. Herr Dieter, ahogy jónak érzi én nem értek az ilyen dolgokhoz.
- Nos, én teljesen. Mi lenne benne a kényelmetlen?
Természetesen teljesen félreértett – vagy arra számított, hogy itt helyben átadok neki egy mondvacsinált mágiát, amit én magma is cask nagyjából értettem. Sóhajtottam és úgy döntöttem a demonstráció gyorsabb less, mint elmagyarázni. Kinéztem egy megfelelően vékony faágat és színpadiasan rámutattam, az árnyak pedig engedelmesen tekeredtek köré és rántották lefelé. Az ág panaszos nyekergéssel meghajlott, de a mindösszesen egy másodpercig tartó húzásnak nem volt elég ereje, hogy el tudja törni.
- Az, hogy csak pár pillanatig marad meg és egyszerre csak egyet vagyok képes megjeleníteni.
- Tehát lényegében ezzel próbálná lerántani a pókokat a fáról vagy fonalakról? - kérdezte a sötételf, szerencsére követve az észjárásomat.
- Amennyiben nincs jobb megoldás. - bólintottam. - De nem aduász a kezemben, szóval kérem ne építsenek erre stratégiát. Ahogy mondtam kényelmetlen és kit hatófokú megoldás.
- Szép – bólintott elismerően Wilhelmina. - Gondolom, ez az árnytűhöz hasonlatos. Na de, ha... kényelmetlen, akkor csak végszükség esetén fogjuk használni. Még a tűzre tudok gondolni csak... annak hatnia kell a fonalak ellen is. Akkor hát, követjük őket?
- Ezzel ki tudok egyezni, Herr Dieter. Nem sértésnek mondom, de magát most úgy se szívesen látnám az "első vonalakban" a sérülése miatt, és maga tudja a saját korlátait. Ahogy Mina is említette, mindketten tudjuk használni a tüzet végszükség esetén, csak le ne égessük az erdőt ha túl forró lenne a helyzet. Most, hogy ezzel nagyjából megvagyunk, akkor melyik legyen: kövessük a szűk ösvényt, amelyen keresztül a pókok jöttek vagy az erdő belseje felé tartó, sokkal "aktívabb" fonalat?
Tudatalatt megdörzsöltem a gyűrűsujjamon lévő három apró pontot. A tűz legvégső esetben nekem is rendelkezésemre állt, de nem szívesen elevenítettem volna fel a kísértetjárta templom eseményeit.
- Az aktivitás a forrást jelölheti. Nekünk arra van parancsunk, nem a pókokra. Én azt mondom induljunk arra.
Valószínűleg az álmomban látott tünde lány várt rank, a pókhorda királynője vagy édesanyja. Sok legenda keringett az elfekről, ez sem volt vadabb, mint a tövislény.
- Egyetértek. – bólintott határozottan kuzinom is, így Crispin átvette a vezetést és elégedetten összedörzsölte a tenyereit.
- Értettem. Akkor hát, kedves barátaim, Deus...izé, Gott Mit Uns és kövessenek! Amíg én a földet nézem, figyelemmel tartanák a környezet többi részét, hogy ne legyen meglepiben részünk?
Wilhelminával bólintottunk, így a sötételf megindult a fonalakból felsejlő pulzálást követve, fák és pókhálók között, titkos erdei ösvényeken és elágazásokon keresztül. Nem is kellett sokat mennünk, mielőtt egy kísértetiesen nyugodt, rajtaütésért kiáltó tisztás tárult fel előttünk.
- Mindenki legyen nagyon éber.
Az előző esetből tanulva éjláng helyett pajzsalakba kényszerítettem az árnyakat és kissé béna ujjaimmal tartottam magma előtt, körbeforgatva minden irányba, amelyből hálólándzsa érkezhetett.
- Hogyne. - bólintott meglepő engedelmességgel Wilhelmina, Crispin pedig az ékszereit ellenőrizte. Sejtettem, hogy nem hagyományos csecsebecsék lehettek, a nagymacska és a kísértet óta bármit kinéztem volna a sötételfből.
- Oké, ez eléggé ideálisnak tűnik. Mina, emlékszel arra a dallamra, amit hallottál? Mondjuk el tudnád dúdolni? Vagy harcra hívja őket vagy lenyugtatja a dögöket...bár kétlem, hogy rendes hangszer nélkül normálisan utánozható lenne.
A vámpírlány nem felelt, túlságosan lefoglalta a fonalak kusza összevisszasága, amely a tisztás közepe felé egyre tisztulva egyetlen pontba gyűlt össze – vagy indult ki. Óvatos léptekkel közeledtem a gyűjtőponthoz, minden reccsenésre megállva egy pillanatra, de úgy tűnt egyelőre nem akarta a vérünket venni semmi.
A selyemszőnyeg különösen rugalmasnak mutatkozott, mindne lépésnél besüllyedt alattam, mintha legalább egy láb vastagon borította volna a tisztás talaját. Látszatra nem mutatkozott semmi különös, így vakmerő ötlettől vezérelve átnyomtam a kezem a hálókon, próbálva kitapintani alatta a talajt. Nem sikerült.
- Dieter, mit csi... – kezdte volna Wilhelmina értetlenkedve, de látva, hogy nem rágta le semmi a karom valamelyest megnyugodhatott és elharapta a mondat végét. A szemem sarkából láttam, ahogy tólem pár lépésre éjláng lobban a vámpírmágus ujjai között, a kátrányszerű tűz előtt pedig elpattannak a pókfonalak, mintha valami kifeszített íj húrjai lettek volna. Kíváncsian megidéztem én is egy apró lángot a bal kezembe és igyekeztem leégetni a fehér szőnyeget magam előtt, feltárva az alatta lévő titkot amely egy pontba gyűjtötte a szálakat.
De nagy hiba volt.
Rosszul értelmeztem a jeleket.
A szálak egymás után repedtek meg, míg a folyamat visszafordíthatatlanul meggyengítette a szövedéket, az pedig szétomlott alattunk. Mi pedig zuhanni kezdtünk – a selyemszőnyeg alatt tátongó, fekete semmibe.
A zuhanás hirtelenül ért, de a pániktól az agyam megtelt friss vérrel és új erőre kapott elsőre megbénuló testem. Éreztem, ahogy fonalak tapadnak a páncélomhoz egy-egy pillanatra, lassítva az esésen így éppen volt időm kinyúlni a fal felé és a saját karom körülhurkolni, hogy végérvényesen megállítsa a zuhanást. Az árnyfonál alig egy másodpercig tartott a helyén, de ez elég volt, hogy megkapaszkodhassak valami kivehetetlen, de kellően erős szálban. Felnyögtem, ahogy a karom megrándult, a csípőm pedig nekicsapódott az üreg falának, de sikerült visszafognom a jajjgatást. Éltünk… legalább is én.
- Mi a franc
Wilhelmina fölöttem lebegett, mintha egy láthatatlan, hullámzó pallón állt volna – a fajunk érthetetlen lebegésmágiáját használta, ami nekem még nem volt a repertoárom része.
- Látsz valamit? Jól vagy? Mi a halál ez?
Felnéztem a lyuk szélére, aztán az alattunk meredező üres térre. Valahol félúton lehettem, kuzinom valamivel feljebb, odalent pedig mintha víz tükröződött volna. Nem mintha számított volna bármennyit is, ilyen magasságból lehetett volna gyémánt is.
- Valószínűleg póküreg. Amit megfogtam is egy pókháló lehet.
A karom fájdalmas sajgással jelezte, hogy nem vagyok elég jó fizikai erőben a hosszas lógáshoz, így összeszorítottam a fogam, megrántottam magam felfelé és újra a saját karom köré idéztem az árnyfonalakat. A módszer nehézkes volt és nem kevészbé fárasztó, mintha a saját körmömmel akartam volna kikaparni magamat, de legalább működött.
Egy darabig.
A mágia áramlott bennem, egyre nagyonn surlódásokat okozva a bennsőmben és az izmaim is égtek. Sietnem kellett, különben a varázserőm elfogyott, rám pedig a nyaktörő zuhanás várt csak.
- Vér... Vért kell szereznem. - ziháltam, igyekezve kizárni a fájdalmat, a fáradtságot és bármi mást. Csak a légzésem ütemére, a mágia pecsétjére és az üreg falára figyeltem.
Fent határozottan beszédhangok hallatszottak, noha a tudatomig alig jutottak el. Crispin lehetett az egyik, ez biztos volt, a többi mormogássá torzuló hang tulajdonosába azonban nem akartam belegondolni. Esélyes volt ugyanis, hogy felfelé mászás közben lyukat lőnek a koponyámba.
Hirtelen egy alkimistaüvegszerű flaska úszott be a látóterembe Wilhelmina fehér ujjaitól körülzárva.
- Igyál belőle. Vér. Tiszta vér. – parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon, amely kissé sértette volna az önérzetem, ha nem álltam volna az ájulás szélén. Hálásan nyitottam szét az ajkaim, hogy a fiola tartalma a torkomba csoroghasson és ittam, ameddig köhögnöm nem kellett.
Ahogy a fáradtságot elűzte a vér a figyelmem is kitisztult így kissé későn, de észrevettem a fejünk fölött lógó láncot. Sötét tünde társunk nem mutatta bármi jelét, hogy hozott volna magával a küldetésre, így a segítség az egyik ismeretlentől kellett, hogy érkezzen. - Köszönöm... de én tudok lebegni... Dietert mentsék, kérem...
Nem szerettem, ha engem próbálnak óvni – többek között ez volt az egyik ok, ami miatt a házasság gondolata sosem merült fel bennem. Jelenleg azonban a személyes sértettségnél fontosabb részletek jártak a fejemben, ahogy tovább rángattam magam felfelé az árnyfonalakkal, araszról araszra.
- Lánc... Ki a fene hord magával láncot?
- Mindjárt elérem... aztán felhúzom magam, és aztán felhúzunk téged is.
- Nem kell anyáskodnod, Wilhelmina. - lihegtem két kapaszkodás közepette. Nálam évekkel fiatalabb unokahúgom kezdett olyan modorban beszélni hozzám, mintha épp a kisfia lettem volna, akit kénytelen magára hagyni egy órára, de fűt-fát ígér neki hogy abbahagyja a sírást – és kifejezetten nem tetszett.
Ami még kevésbé, azok a lövések voltak, amik a gödör pereme felől szűrődtek le. Csak remélni mertem, hogy a rank talált északiak nem Crispint lőtték, cask a valahonnan előbukkanó pókokat. Egyik sem volt kifejezetten csábító lehetőség, de legalább az utóbbiban mind együtt ültünk a bajban.
- Csak a bőrödet próbálom megmenteni. – forgatta meg a szemét Wilhelmina. - Igyál belőle, amennyire szükség van. A férfiúi büszkeséged ráér majd, ha kimásztunk ebből a... akármiből.
Sok minden jutott eszembe válaszul, de végül csak én is megforgattam a szemem és másztam tovább. A kioktatás ráért később.
Szinte el sem hittem, hogy elértem a láncot. Elgémberedett, elcsigázott ujjakkal ragadtam meg és kapaszkodtam rajta felfelé, félig engedve a húzásnak. A perem szélét elérve ziháló légzéssel és hullámokat veto mellkassal estem négykéz labra, mielőtt erőtlenül felnéztem a megmentőm arcába. Hagen mester, ékszerész, hazudozó és úgy látszik utóbban egyre gyakoribb megmentőm. Nem kételkedtem, hogy ennek is megkéri majd az árát, de lenyeltem a torkomat csiklandozó kínos mosolyt és csak hálásan bólintottam. Még várt rank egy csata.
Körbefordultam a tisztás felé, szembenézve a túlságosan is ismerős jégdarabokkal, búzaszőke hajjal és egy keserédes sajgással, ami a mellkasomba mart. Sokféle fájdalmat ismertem – ezt az egyet nem. A haragot viszont ismertem, ahogy megláttam a Búzavirágot fenyegető pókok alakját. Ha küzdöttem volna ellene sem lettem volna képes megakadályozni az ujjamat körbegyűrűző álomheg felizzását, forró kínnal de egyben erővel is öntve el. Három pók felénk tartott – felém, Wilhelmina felé, Hagen mester felé és egy fiatal sötét tünde fiú felé, akit nem ismertem fel - de úgy döntöttem őket rábízom az északiakra. Helyette engedtem a kiáltásnak, ami ott dörömbölt a koponyám hátuljában és az árnyakat most parázsként égő tűkké keményítve azokra sújtottam le, akik Gloriát fenyegették.
~ Hozzá nem érhettek. Akkor sem, ha ez megint csak egy álom.
- Üdv doktor.
Hagen a hangjából ítélve mosolygott, máshonnan pedig égető szent mágiák csaptak le a pókokra, én még sem figyeltem egyikre sem. Csak arra tudtam koncentrálni, ahogy az apáca nyári mezőkhöz hasonló hajzuhatagát táncoltatva felém fordult, búzavirágkék szemét az enyémbe mélyesztve.
Ahogy egy pillanatra félre tudtam kapni a tekintetem a nőről kis megnyugvással töltött el Crispin nagyon is élő látványa. Az már kevésbé, hogy épp egy kutyaméretű pók marta bele a csáprágóit a tünde alkarjába, de szerencsére az gyorsan válaszolt egy jól irányzott szúrással.
- Már nem tartok ki sokáig! - kiáltott hátra az apáca, miközben láthatólag minden erejével egy vászonként feszülő mágikus pajzsot igyekezett fenntartani. - Kék pók előttünk öt méterre. Ha kiszabadult, vagy ölje meg őt, vagy zárjunk össze a többiekkel és... - Gloria egy pillanatra elhallgatott, ahogy rájött arra, amire lassan mindannyian. - Itt nem nyerhetünk. A gödör a legjobb esélyünk ha szerencsénk van levisz a járatokba, tele van vele az erdő.
Hagen sietve bólintott, miközben sandán a póküreg felé pillantott.
- Egyetértek, nem bírunk ennyivel. Láttak lent valamit? - fordult felénk az ékszerész, amire kuzinom ugyanazt a választ adta, amit én is készültem.
- Valamit, hát... igen, bár nem tudom, mi volt az. Olyan volt, mintha az ég lett volna odalent is. És nagyon sokáig nem láttuk a végét, mintha... egy tükör lett volna az alján.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat. – szóltam közbe elég hangosan, hogy Gloria is hallja, miközben véletlenszerűen lőttem az újabb és újabb tűzben égő árnytűket bármi felé, ami felé vagy felénk közelített. Egy pók túl közel jutott Gloria pajzsához, így amennyire a maradék erőmből telt az egyik lába köré vontam az árnyakat és félrerántottam, elég időt hagyva valamelyik északinak, hogy végezzen vele.
- Tartsatok ki és ha tudtok hátráljatok. - kiáltotta a fiatal sötét tünde, miközben ujjai imára kulcsolódtak. Egy pap, de legalább is az északi egyház egy mágiahasználója. Az apácával együtt már ketten voltak, így volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Hagen mesternek is köze lehetett a szentséges szervezethez.
- Megpróbálok kettőt lefogni... - csatlakozott Wilhelmina is egy általam ismeretlen mágiával a harchoz – illetve inkább a visszavonuláshoz. Még mindig nem tartottam jó ötletnek az ugrást, de abban igazuk volt, hogy jelen helyzetünkben legfeljebb az időt húzhattuk.
Az erdőből hangos visítás harsant, kényszeredetten összerezzentve mindenkit, aki hallotta, rögtön utána pedig vérfagyasztó nevetés hullámzott végig a tisztáson. Ez utóbbitól a pókok is megrettentek, zavarodottan dermedve mozdulatlanná, így a hang forrása egészen más lehetett a visításnál.
- Ha megmozdulok a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal azt meg tudom gyógyítani. - kiabálta Gloria túlharsogva a nevetést, de nem fordult hátra. - Induljon, most!
- A vámpírok tudnak lebegni, nem? Valamelyikük kipróbálhatná, aztán szól, ha rendben. - kérdezte a fiatal tünde, miközben kezével a pókok felé taszított és éreztem valami mágiát előáramlani.
- De, tudnak. Vagyis én tudok, igen. De... nem voltak benne biztos, hogy ki kéne próbálnunk, milyen mély...
A vámpírlány joggal ellenkezett a terv ellen, noha sajnos ez volt a legélhetőbb, minden szempontból. A lassan egyre szaporodó pókok látványa azonban végleg meggyőzhette, ugyanis a pánik határán kiáltott fel.
- Rendben! Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig... jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól!  
Ahogy kuzinom alakja elsüllyedt a sötétben tovább lőttem a lángoló árnytűket a pókok felé, egyet sikeresen meg is vakítva, ám az álomheg ereje lassan kihúnyt.
- Sajnos Gloria nővérnek igaza van. Ha itt maradunk az a lassú, de biztos halál, ha leugrunk az talán gyors, talán menekülés. Vigyázz magadra, Wilhelmina. - kiáltottam utána.
Az események gyorsan pörögtek fel, Crispin senki más szavára nem várva rohant el mellettem és vetette magát a mélységbe, őt pedig kis késéssel Hagen követte. Gloria pajzsa remegve tűnt el, a nő peig sarkon fordulva sietett hozzánk, a realtív biztonságba.
- Nelli. – mosolyodtam el udvariasan biccentve a nő felé. - Hogy alakult eddig a legújabb rémálom?
Az apáca meglapogatta a sötét tünde papfiú vállát, aztán keserédes mosollyal nézett rám.
- Még mindenki él, mondhatjuk, hogy egész jól.
Noha a legutóbbi két alkalommal csupán magunkban voltunk kénytelenek szembenézni a ránk átkot szabó hatalom különös teremtményeivel azok éppannyira valóságosnak tűntek, mint ez. Mindezek ellenére nem hittem, hogy ezúttal erről lenne szó.
Itt voltunk. Tényleg itt voltunk – és tényleg életveszélyben voltunk.
- Az eget látom... és... valami feketeséget középen. - kiáltott fel tompa visszhanggal kísérve Wilhelmina, amire az apáca csak biccentett.
- Ez jobban hangzik mint ami idefönt van. Uraim, ugorjunk.
- Ugorjunk! - vigyorodott el a sötét tünde fiú is, mintha csak egy merész játék let volna az egész, aztán a nővért követve levetette magát. Tekintve, hogy egyedül maradtam a pókokkal csak felsóhajtottam és utánuk ugrottam, remélve, hogy legalább egyvalakit meg tudok menteni a haláltól. Ripityára zúzódni egy barlangjárat alján nem volt a legkellemesebb halál. Ahogy az sem, ha csak a lábai törnek el valakinek és aztán belefullad a vízbe, ami felfogta az esését.
Tekintve, hogy én nem tompítottam magam mágiával Wilhelmina lebegő alakját kis híján elsodorva zúgtam el Mellette az alattunk tükröződő égbolt felé, aminek cseppet sem nyugtatott me a látványa. Több, mint tíz meter magasból akár tükörjég is lehetne, sok jót nem okozott a becsapódáskor. Össze fogjuk zúzni magunkat, ebben biztos voltam, de... Gloria. Neki életben kell maradnia, már csak logikai alapon is. Egyik kezemet kinyújtottam az apáca felé és a vízbecsapódás előtt sűrű pókhálóalakba formáltam az árnyakat, inkább a verem falához szegezve. Nem volt finom csapódás, a fonalak ugyan megtörték a lendületet, de a válla biztosan kiugrott – ami mindig egy szebb végeredmény volt, mintha a gerince tort volna szilánkosra.
A víz meglepően hideg volt, éreztem, ahogy nekiütődik a bőrömnek több helyen is, horzsolásokat és apró véraláfutásokat rajzolva rám még úgy is, hogy igyekeztem tökéletesen egyenesen, a testemhez szorított tagokkal érkezni. A páncélom húzott lefelé, az orromon önkénytelenül buborékok halma tort ki és csiklandozott végig, miközben hiába rúgkapáltam felfelé. Ujjaim végén szinte ösztönszerűen jelentek meg az árnyszikék, a leggyakrabban és legmagabiztosabban használt bűvigm, és a saját bőrömet sem kímélve próbáltam elnyiszálni a vértem csatjait.
- Nem tud... - nyögtem, ahogy egy pillanatra a víz felé emelkedett az arcom, de a nem létező úszótudásom ismét cserbenhagyott és visszamerültem a vízbe.
A tüdőm fájdalmasan szúrt, a fejem zsongani kezdett és a tagjaim elzsibbadtak, ahogy a levegő kezdett cserbenhagyni. Szinte nem is éreztem a kart, ami megragad csak hagytam, hogy húzzon egy irányba, átkarolva a vállam alatt, míg a lábam újra talajt nem ért. Úgy egyenesetem fel, mint akibe villám csapott és ahogy kikecmeregtem a barlangi tó partjára térdre zuhanva köhögtem fel a tüdőmben rekedt vizet.
- Erre... nem számítottam.
Mikor a kezem remegése is alább hagyott és levegőt is nyugodtan tudtam venni felnéztem a megmentőmre – ezúttal Hagen mester helyett Gloria nővérre. Tehát életben maradt, viszont csálén álló vállából ítélve sikerült kiugrasztanom a karját a helyéről. Én akartam őt megmenteni, de ő mentett meg engem még úgy is, hogy akaratlanul megnehezítettem neki.
- Végülis, egészen kellemes temetési nóta. - szólalt fel Crispin, noha először nem értettem mire érti. -  Kiugrott kézzel mit szoktak csinálni? A levágáson kívül, természetesen.
Úgy látszik senki nem úszta meg egyszerűen az ugrást, de mindneki megúszta valahogy.
- Amúgy meg, öhm, jó titeket újra látni, doki és Minuci. Örülök ismételten a találkozásnak, Jozef és Herr Hajótörött Kéztörő. Kösz a segítségért, meg minden egyéb. De ami a legfontosabb kérdés most: mi a francot lehet csinálni egy kiugrott kézzel?
- Vissza lehet tenni a helyére. Megcsinálom de haladjunk sorban. Kinek van sérülése ami azonnali ellátásra szorul?
Hagen és a Jozefnek hívott sötételf a vámpírlányt húzta ki a partra, noha el nem tudtam képzelni lebegés közben hogyna sikerült elsüllyednie.
- Nekem semmi bajom és bár nem raktam még vissza kiugrott végtagot, de a fájdalmat talán tudom enyhíteni. - ajánlotta fel a papfiú.
Ez az!... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét. – kapta fel a fejét kuzinom, miután ő is kiköhögte magát így óvatosan belehallgattam a barlang csendjébe. Hárfazene volt, halk és finom, számomra ismeretlen dallammal.
Ha jól sejtettem, tünde dallammal.
- Majd én vissza rakom a karját, herr Crispin... - sepertem hátra egy elázott tincset a homlokomból, aztán tekintetem Gloria vélhetően fájdalmas ficamjára tévedt.
~ Amint törődtem azzal, ami fontos.
- Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét. - ajánlottam fel a saját karom az apácának, aki szerencsére nem aggályoskodott.
Búzavirág nagy levegőt vet, én pedig amilyen gyorsan és fájdalommentesen tudtam megrántottam a karját kissé kifelé és le, hogy a karcsontjának félrecsúszott vége kikerüljön a válla vápálya alól és visszaugorhasson a helyére. Kiugrott vállat a helyére tenni fájdalmas volt, képzett katonák és zsoldosok is ordítottak néha, az egyszerű gyógyító, aki valószínűleg több sebet látott el mint tapasztalt elismerésre méltóan jól tűrte.
- Ne pazarold az erőd. Nekem úgyis pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve. - felelte vélhetően a tündefiúnak. Bátorítóan rámosolyogtam, de nem ápolgathattam sokáig – egyrészt amúgy sem értettem hozzá, másrészt kötelességeim voltak.
- Ti mit tudtatok meg a pókokról? – kérdezte Hagen mester, miközben én Crispinhez léptem, hogy megismételjem a műveletet. Ügyesen időzített trükk volt, sajnos azonban az én figyelmemet nem kerülte el. Akkor próbált előnyös információhoz jutni, amikor mindannyian a sebeinket nyalogattuk, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ő maga nem sietett volna ilyen gyorsan megosztani az információt.
Sajnos nem mindenki volt ennyire paranoiás.
- Mit? Nos, az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen...- felelte cinikusan Wilhelmina, de nem tudott ellenállni a kérdés csábításának. - de egyébként... Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal eléggé. Voltak belőlük különböző színűek... már a pókokból.... Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie... és igen, szerintem is arra kellene mennünk.
- Wilhelmina. - szóltam közbe erélyesen, noha már egyértelműen későn. - Ne felejtsd el, hogy Hagen mester és Gloria nővér is északiak. Valószínűleg ugyanazért küldték ide őket, mint minket.
Ha együtt akartunk dolgozni, ideje volt lefektetni néhány szabályt.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése

35 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Ápr. 15, 2019 5:34 pm

A szénánk határozottan nem állt jól. Éreztem, ahogy újabb és újabb dögök érkeznek meg, a fene se tudja, hogy honnan, miközben a mögöttem álló nő minden erejével azon van, hogy kiszabaduljunk innen, a háttérből is érkezik a támogatás, úgy hogy egészen úgy éreztem, mintha legalábbis valami fontos személyiség lettem volna, de a frissen jött népszerűségemnek annyira nem örvendhettem, mert ezek a pókok viszont rohadtul ragaszkodó személyiségek voltak, amelyet leginkább a csáprágóik vagy mi a bánatos fenéik satuként való használatával igyekeztek kifejezni. Én viszont nem örültem annak, hogy ha ennyire körberajonganak, így szabadon meredt kezemmel próbáltam megszabadulni a kényeztető karmolásból. Elvileg, ha elég ideig csapkodom, akkor csak el kell engednie, nem? Már mint ez lenne a dolgok logikus menete, azonban ezen a ponton én erősen elgondolkoztam azon, hogy ezen a világon van-e egyáltalán bármi, ami még logikusnak mondható. Valószinűleg nem...
- Már nem tartok ki sokáig!
Rángat ki a logika feletti merengésemből a nő, és én hiszek is neki, azt csodálom, hogy ennyi ideig kitartott! Szívós egy egyed, ami a későbbiekben még igen csak rosszul jöhet - és most nem a pókról, hanem az északi néniről beszélek. Mondjuk ha így durrogtat a fülem mellett, akkor legalább amiatt nem kell aggódnom, hogy hallani fogom a magyarázkodásukat, hogy miért is vannak itt. A fülem csengett a lövés zajától, így csak elmosódva hallottam a szavait.
- előttünk...méterre. ...szabadult, ölje meg...össze a többiekkel és...nyerünk. A gödör....ha szerencsénk van, levisz....erdő.
Az idegesítő csilingelés valahogy nem nagyon segített azon, hogy jobb kedvre derüljek, de legalább értékeltem, hogy a nő ilyen vehemesen próbálja megmenteni a szépséges irhácskámat. Közben Herr Hajótörött ordibál vissza valamit, mintha megerősítés lett volna, ezen a ponton annyira nem is érdekelt. De ha jól hámoztam ki a nő szavaiból, beakar ugrani a gödörbe. Amit én nem tartottam annyira hejj de jó ötletnek, de mivel van még nálam kettő azokból az átkozott angyaltollakból, amit olyan bőszen osztogattak Eichenschild ostroma után, legalább abban biztos lehettem, hogy én túl fogom élni a zuhanást, a többieknek meg sok sikert hozzá! Még több sikert ahhoz, hogy Jozef hátrálásra akar biztatni minket - de hé! legalább a fülcsengés abba maradt, így sajnos mostantól kezdve hallani fogok mindenkit. Idegesítő.
- Megpróbálok kettőt lefogni...
Hallom eközben Mina hangját...és alaposan el kell beszélgetnem mind vele, mind Herr Dieter-rel. Úgy volt, hogy meghalnak a nagy zuhanásban, erre meg úgy hirtelen betoppannak mindketten egészségesen és élve és még fene nagy harci kedvük is van. Hogy a francba élték túl a zuhanást? A társaimnak túl sok meglepetés van a tarsolyukban ahhoz, hogy én nyugodt maradjak velük kapcsolatban.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat.
Érkezik a jó doktor válasza is. Hehe, én még mindig védve vagyok a zuhanás ellen. Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy a két társamat hogy védem meg tőlük. De aztán eszembe jutott: vámpírok ők, tudnak lebegni elvileg, nem? Gondolom így élték túl az első menetet is. A többiek viszont nem néztek ki vámpírnak. Jozef-ről tudtam, hogy nem az; Herr Hajótörött se nézett ki annak, a mögöttem feszítő nő meg végképp nem. Szóóóval....tökéletes! Mi túléljük, ők nem. Háh, imádom az ilyen terveket! Bár mondjuk az egy kicsit meglepett - így hirtelen a fejemben témát váltva - hogy az egyik pók, amely rohamozott felénk csak úgy fogta magát és hátrarepült, bár mintha egy olyan cucc lett volna rajta, mint amit Herr DIeter mutogatott nekünk. Háh, csak megtalálta a módját, hogy hogyan tudja a legjobb módon alkalmazni. Le a csuklyával maga előtt, jó uram. Na, akkor itt lesz az, amit én terveztem, mert....VÉGRE ELENGEDETT AZ A RAGASZKODÓ KIS KÖCSÖG! Nem Te, Kiril....a pókra gondoltam. NE SÉRTŐDJ MÁR MEG MINDEN FÉLREÉRTÉSEDEN! Most, hogy a PÓK, érted?! a pók elengedett, végre felszabadult a kezem, és...
- Amint lefagynak, rohanjon a többiekhez...
Szólok hátra a nőnek és amilyen gyorsan tudtam, megnyomtam az ujjamon a fura anyagból készült gyűrűt, aminek hatására egy éles sikítás hagyta el azt, és szinte ebben a pillanatban, mintegy varázscsapásra a dögök megálltak a mozgásban, csak himbálóztak előre-hátra, mint ahogy azt már láthattuk, amikor Jozef bevetette a saját gyűrűjének mágiáját. De azért bennem felvetődött a kérdés, hogy még ki a francnak van ilyen gyűrűje? Egészen eddig tök speciálisnak éreztem magamat, amikor random rátaláltam valami kis helyen...erre meg nesze neked, az az áruló kis fajzat is ilyennel dobálózik. Fene beléd, Jozef csávó. A dolgok alakultán azonban túl sok időm nincs merengeni, mert pár dolog azért történik ebben a pillanatban.
Első dolog: valami éles sikoly az erdő felől, ami HATÁROZOTTAN nem úgy hangzott, mint a tökgyűrűből előhullámzó éles sikonyászás, és valahogy nem akartam nagyon megvárni azt, hogy kiderüljön: milyen fajzatnak van ennyire elfajzott tüdeje, hogy ilyeneket képes produkálni.
Második dolog:
- Ha megmozdulok, a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal, azt meg tudom gyógyítani.
Óh, hasznos az ilyen néni a háznál. Fenébe, ha Johnny nem tűnt volna el, akkor rászabadítom azt az agyhalott kultistát erre az északi nőre, hogy gyorsan vegye el feleségül és láncolja hozzánk...már amennyiben előtte megvakítjuk a nőt, mert ha meglátja azt a félnótást, akkor bizots, hogy elmegy az életkedve. A jó felcserünk meg...hát nem tudom, hogy mennyire lenne hajlandó egy emberrel keveredni, de végső esetben még őt is bedobhattuk volna a közösbe, természetesen csupán a csapat igényeit szem előtt tartva. De ha már a csapatszellem nem is jöhetett szóba ebben a pillanatban, a saját szellemem annál jobban előtérbe került, amikor a nő mielőbbi visszavonulásra sürgetett engem. Hát, én nem voltam az a típus, aki a hirtelen jött segítséget nyeglén visszautasítja, és őszintén szólva, hogy ha Ő akar önfeláldozósat játszani, ki vagyok én, hogy megakadályozzam ebben? Majd elmondok érte egy...imát.
- Induljon, most!
- Értékelem az önfeláldozását, nekem aztán nem kell kétszer mondani!
És ezzel én már meg is fújtam a visszavonulást jelző harsonákat. Legalábbis a fejemben. Ha máshol nem is. Láttam és valamennyire hallottam is, hogy a többiek a gödör szélén vígan diskurálnak menet közben, de őszintén szólva, a fene se volt kíváncsi arra, hogy mégis, miről beszélgetnek, így egyik fülemen be, a másikon ki, egyedül Mina végső kiáltását hallottam, mielőtt elnyelte volna a sötétség - ismét.
- Rendben! Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig...jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól!
És zsupsz, Mina hupsz, remélhetőleg Mina nem puff és placcs. Közben meg mindenki durrogtat és varázsolgat és teszi, amihez éppen a jelen pillanatban a legjobban ért, én is teszem hát a sajátomét és a mellény zsebemből halászom elő a kissé meggyötört angyaltollacskát, előidézve az utolsó alkalmat, amikor ilyen tárgy használatára kényszerültem és reménykedtem benne, hogy most egy jobb helyen fogok landolni, mint előtte....és a gödör már ott is volt előttem, úgy hogy vetődtem is én nagy vehemensen, eltörve a kis tollacskát, s rögtön éreztem, ahogy a testem mintha könnyebbé vállt volna és hirtelen irányítani tudtam a zuhanásomat. Egészen király érzés volt, kár hogy a sok pókocska belerondított...de most láttam meg először azt, amihez Mina-nak és Herr Dieter-nek már szerencséje volt: az ég ott tükröződött alattunk és ez bizony nem volt egy túl bíztató látvány. Most mi van...? Visszaesünk valahogy a talajra ismét? Vagy van lent valami, ami visszatükrözi a látványt? Hát remélem, hogy nem egy rohadt nagy tükör, mert akkor bizony alaposan megszívjuk mi még a dolgot.
- Az eget látom...és...valami feketeséget a közepén... - hallom Mina hangját magam alól, ahogy megerősíti, hogy nem csak én haluztam be ezt a látványt.
De egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy egyáltalán megérkezzek ennek a hatalmas lyuknak az aljába, de aztán arcomon egy széles vigyor terül szét, ahogy látom Mina-t, amint csigalassúsággal lebeg lefelé. Eh, ezek nem tudják, hogy mi az igazi sebesség! Kicsit begyorsítok, majd megállok lebegve Mina mellett, miközben hallom, hogy valaki egyre gyorsabban zuhan lefelé, még egyelőre mögöttem/felettem.
- Mizu, Mina?- fordulok a nő felé, aztán hördülök fel, ahogy Herr Hajótörött suhan el mellettem nyaktörő sebességgel. Eléggé bátor csávó volt, azt meg kell hagyni, remélhetőleg nem a szétplaccsant hulláján fogok majd landolni.
- Üdv. Semmi kül... - válaszol végre Mina vihogva, de nem hinném, hogy azért, mert annyira jó kedve lenne - csupán a helyzet abszurditása válthatta ki benne ezt a reakciót.
- Mi a...
Adok azért hangot a meglepettségemnek, ahogy az őrült tényleg elsuhan mellettem, majd kissé kétkedve nézek lefelé a gödörbe, aminek nagyjából a felénél járhattam jelen pillanatban.
- Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen mélyre fogok süllyedni...
De a süllyedést azért igazán megsürgettettem volna, hisz másodjára is hallottuk azt az éles sikolyt a fejünk felett, és gondolatban már temettem is el mindenkit, aki jelen pillanatban még fent volt. Nem hangzott túl biztatóan az a valami.
- Elnézést!
Hallom meg aztán a hangot, amit rögtön követ a lánc ismerős csörgése...és még mielőtt egyáltalán leeshetett volna, hogy ez mit jelent, hideg fém érintését éreztem a karomon...majd hirtelen olyan sebességgel kezdtem zuhanni lefelé, amelyről nem hittem volna, hogy akár emberileg, akár sötét elfileg lehetséges volt. Mina arcának látványa azonnal elúszott előttem, és minden hang megszűnt, ahogy a levegő vad bömbölése tombolt a fülemben.
- Te most csak szopatsz...
Azt hiszem, hogy ezek tökéletes utolsó szavak lesznek. Viszlát világ! Jó volt téged megismerni!

...Csobbanás, ahogy az előttem haladó teste átszakította a víztükröt. Parányi vízcseppek csapódtak az arcomba és testem minden fedetlen részére, aztán már meg is érkeztem. Az utolsó pillanatban pánikszerűen kaptam levegő után, ahogy a láncoskutya testének súlya egyre jobban és gyorsabban húzott engem lefelé. Aztán már a víz alatt is voltam, s a fentről érkező fény gyors ütemben halványodott, ahogy hatalmas kőként süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb. Természetszerűen pánikszerűen csapdostam a lábammal, próbálva felküzdeni magam a felszín felé, amíg még látom a fényt és tudom, hogy merre is van a felfelé. Nem akartam így meghalni, főleg nem mások ostoba önzősége miatt, de a pánik egyre jobban gyűlt bennem, ahogy a felszín csak nem akart közeledni. Soha életemben nem voltam még ilyen helyzetben, és hirtelen azt se tudtam volna, hogy mit csinálok, ha netán elvesztem az irányérzékemet. Úszni se nagyon tudtam, csak azt a nagyon alapot, hogy hogyan maradjak egyáltalán a felszínen és nagyon lassan tempózzak a part felé. De nem hittem volna, hogy ez itt számítani fog a végén. Ezért hát rugdostam, teljes erőmből, egyrészt hogy felfelé küzdjem magam, másrészt hogy jól fejbe találjam azt a rohadékot, aki magához láncolt engem...és ebben a kétségbeesett pillanatban, amikor nem csak a lábammal, de a kezeimmel is próbáltam volna magam felfelé hajtani, jöttem rá, hogy a jobb kezem vagy eltört, vagy kiugrott a helyéről...vagy akár le is szakadhatott, nem mertem oda nézni, hogy megállapítsam. Csak a fájdalmat éreztem most, hogy a kezdeti sokk elmúlt és ez majdnem egy újabb pánikrohamot idézett elő nálam. Aztán a lánc és vele együtt a mocsadék súlya is mintha eltűnt volna rólam, s csak reménykedtem, hogy az az idióta menet közben már megfulladt és ezért engedett el a lánc.
Veszettül kapálóztam, hogy minél előbb a felszínre kerüljek s végül eljött az a pillanat, amikor a fejem áttörte a víz felszínt és kétségbe esetten kapkodtam levegő után, miközben inkbáb hallottam, semmint láttam, hogy a többiek becsapódnak körülöttem. Aztán ahogy visszanyertem a látásomat, észrevettem, hogy egy nagy, földalatti barlang kellős közepén vagyunk és tőlünk nem is olyan messze mintha kövek kandikáltak volna ki a víz alól. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy hatalmas kőoszlopok merednek-e ki a vízből vagy annyira alacsony ott az állás, hogy már a "partot" látjuk, de jelen pillanatban nem is tudott érdekelni, csak némán hálát adtam Hold Anyának, amiért vigyázott rám és nem az egyik olyanra zuhantunk rá a láncos pribék hathatós közreműkédésének jóvoltából.
- Kövessetek, errefelé talán száraz hely lesz!
Kiáltom el magamat, amit sajnos az északiak is hallani fognak, de első sorban jussunk ki a szárazra, aztán utána dealelünk az újonnan jött szituációval. Csak reménykedni tudtam, hogy Mina és Dieter meghallották a kiáltásomat és a hangom alapján tájékozódva ők is ki tudnak majd úszni. Én pedig a jobb kezemet kímélve (ahogy odanéztem, legalább azt megállapíthattam, hogy a kezem nem szakadt ki tőből) igyekeztem kievickélni.
...elengedhet ezekkel az izékkel! Mindenki egészben maradt?
Hallom két kétségbeesett karcsapás és lábcsapkodás közepette a gyógyító hangját és páran vissza is válaszolnak neki, a hangok alapján, amelyek furcsán elmosódva érkeznek felém, de mivel jobb dolgom úgy sincs, ezért visszakiáltok neki én is.
- Meg vagyok!
Ennél többre nem tellett tőlem, s mivel a füleimben és a fejemben még ott dörömbölt a vérem a hirtelen riadalom után, igazából azt se tudom, hogy eléggé hangosan kiabáltam-e ahhoz, hogy bárki is meghallja. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: úszni és úszni és úszni. Ez igazából három cél, de most csak leegyszerűsítettem magamnak egyre. Annyira el voltam foglalva a túlélés gondolatával, hogy majdnem összecsináltam magam, amikor valami a kapálózó lábaimhoz ért. Aztán ismét...s végül megállapíthattam, hogy követ taposnak kecses lábacskáim, s amint megálltam, végre ismét szilárd(nak tűnő) valamin álltam, s még a fejem is kikandikált a víz alól. Elégedetten és megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
- Itt már egész elviselhető! Hol...hol van a doktor?
Nézek körbe a többieket keresve, de csak a láncos pribéket, az áruló Jozef-et, a nőt és Mina-t látom, pontosabban neki is csak a fejét, ahogy épp kikandikál a víz alól...de a felcsert sehol sem. Kétségbeesetten nézek körbe és körbe, azonban még mindig nem látom őt.
- HOL VAN A DOKTOR? - ordítom el magam ismét, most már némi kétségbeeséssel a hangomban.
Nem hiányozna, hogy hirtelen kettőre redukálódjon a számunk, miután varázslatos módon ismét egyesült a kis triónk...és ahogy elnézem, Mina se állt messze attól, hogy a víz alá kerüljön végleg...én pedig határozottan nem voltam olyan állapotban, hogy bármelyiküknek is segítsek, így csak egyre jobban a szárazpart felé igyekeztem taposni, hogy össze szedjem magam és friss erővel tudjak aggódni a csapat miatt. Végül sikerül ez az akcióm is, és megfáradtan rogyok a kövekre, miközben tehetetlenül nézem, hogy a három északi közös erővel rángatják ki a víz alól a társaimat. Aggodalmaskodva nézegetem a barlang falait, amelyekről sűrűn lógnak le a pókhálók...s hallom meg azt a dallamot, amelyet, ha jól sejtem, Mina is hallhatott ennek az egész cirkusznak az elején. Egyelőre nincs erőm ahhoz, hogy ezt kommentáljam is, így csak kifújom magam, míg a többiek meg nem érkeznek, majd komor arccal és rekedt hanggal kommentálom az eseményeket.
- Végülis, egészen kellemes temetési nóta - prüszkölök egy sort, ahogy próbálom kifújni hajamat a szemeim elől, de az átkozott szőrköteg makacsul ragaszkodik a homlokomhoz...- Kiugrott kézzel mit szoktak cisnálni? A levágáson kívül, természetesen. Amúgy meg, öhm...jó titeket újra látni, doki és Minuci. Örülök ismételten a találkozásnak Jozef és Herr Hajótörött Kéztörő. Kösz a segítségért meg minden egyéb. De ami a legfontosabb kérdés most: mi a francot lehet csinálni egy kiugrott kézzel?
- Vissza lehet tenni a helyére. Megcsinálom, de haladjunk sorban. Kinek van sérülése, ami azonnali ellátásra szorul?
~ Miért, az én kiugrott kezem nem az?~
De ahogy végig mérem a nőt, látom ,hogy Ő sincs jobb állapotban, mint én. Fene essen ebbe az egész zuhanásba. Komor tekintettel méregetem a partra evickélő férfit, aki először Mina hogyléte felől érdeklődik, majd még velem szemben is a sajnálkozását meri kifejezni!
- sajnálom...
- Én is sajnálom.... - hogy nem maradtál a víz alatt végleg, te mocsok.
De az ilyet nem lett volna most túl célszerű hangosan is kimondani, amíg az egyik kezem használhatatlan volt, így inkább a gondolataimat megtartom magamnak. Közben a többiek is leadják a helyzetjelentésüket. Mina jól van, köszöni szépen; Jozef is jól van, szintúgy köszöni és még a segítségét is felajánlotta, azonban a szavaiban megbúvó bizonytalanság hallatán inkább tettem pár lépést hátrébb, mielőtt még vadul rám vetné magát, hogy már csak azért is megpróbálja enyhíteni a fájdalmamat. Inkább egy Mélységi cirógasson engem, mint hogy Őt ezek után a közelembe eresszem.
- Erre ...nem számítottam - ismeri be végül a doktor is, ahogy a haját simítja hátra, majd rögtön el is feledkezik saját magáról, ahogy végig méri a csapatot. - Majd én vissza rakom a karját, Herr Crispin... - és már nyújtottam is volna a karomat, azonban hamar megváltozott az érdeklődésének tárgya a gyógyitó néni felé és inkább vele foglalkozik. Én meg csak irigyen toporogtam volna a legszívesebben, de az nem lett volna valami túl professzionális reakció, így inkább vártam a soromra. - Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét.
És miközben a két gyógyító vígan elfoglalkozott egymással, Mina se volt rest, hogy megossza a véleményét az egész világgal.
- Ez az! ... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét.
Újságolja el nagy vidáman a vámpírlány, ami miatt tőlem kapott egy megróvó pillantást. Azért csak nem kéne minden információt kiköpni a frissen érkezett triónak, akármennyire is örül annak, hogy túlélte a zuhanást. Azonban a pillantásom jó eséllyel szinte semmi hatással sem lesz a vámpírnőre, de reménykedtem benne, hogy többet nem fog elárulni rólunk. S mielőtt még én valami furcsaság miatt pofázni kezdtem volna, gyorsan a számba is kaptam a szétázott sálamat, hogy arra haraphassak, ha beszélhetnékem támadna, vagy ha valaki helyre ugrasztaná a vállamat, s közben passzívan hallgattam a beszélgetést.
- Ne pazarold az erőd. Nekem úgy is pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve.
Tehát őt lehúzhatjuk a fenyegetések listájáról egészen addig, míg ki nem piheni magát. Nem tudom, hogy milyen mágiát használt odafent, de jobban örültem volna, hogy ha nem tudna több ilyet használni, amíg le nem rendezzük ezt az ügyet.
- Ti mit tudtatok meg a pókokról?- puhatolózik az új trió idegesítően tenyérbemászó arcú férfi tagja.
- Azt hiszem, amúgy is csak arra mehetünk... - fűzi hozzá elmélázva Jozef, ahogy a barlangot vizsgálgatja és abba az irányba fordul, ahonnét a hárfa hangja szól. S mielőtt még bármit reagálhattam volna....megtörtént a baj.
- Mit? Nos ,az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen....de egyébként...Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal. Voltak belőlük különböző színűek...már a pókokból...Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie...és igen, szerintem is arra kellene mennünk.
És minden egyes szóval csak egyre jobban és jobban süllyedt az állkapcsom a föld felé. Ezt nem hiszem el. Mina...miért kellett szinte mindent elkotyognod? Azt hiszem, hogy innentől kezdve a dolgom durván megnehezedett. S miközben ennyire lekötött a Mina "árulása" felett érzett idegességgel vegyített meglepettség, egyszer csak a vállamat valaki úgy helyrerántotta, hogy majdnem átharaptam a sálat, s a fájdalom szilánkjain keresztül hallottam, ahogy Herr Dieter tökéletesen összegzi a vámpírlány beszédességét.
- Wilhelmina. Ne felejtse el, hogy Hagen mester és Glora nővér is északiak. Valószinűleg ugyanazért küldték őket ide, mint minket.
Yupp...megszívtuk.


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

36 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Ápr. 26, 2019 10:07 pm

A víznek van az a kellemes tulajdonsága, hogy amit bevon, az fokozottan érzékeny lesz bármi másra, ami hozzá akar érni a bőréhez, legyen az levegő vagy akármi más, valamint fokozottan kellemetlen ezek után bármiféle hideg dologgal érintkezni. Tekintve, hogy lent vannak egy ki tudja, hány méter mély gödör alján, és a vízbe érkeztek, amely még a felszínen sem szokott meleg lenni, sőt, még ha a nyári nap tűző melege égeti órákon, napokon, heteken át, akkor is hidegnek érződik a víz, így ez a helyzet fokozottan nem adekvát a lelki-testi nyugalomhoz. A remegés, mint természetes fizikai reakció elkerülhetetlenül kezdi hatalma alá vonni a lent tartózkodó testeket, így Mináét is. Légcsöve sincs a legjobb állapotban, rendszeresen köhögési ingerek rántják görcsbe. Nyomorult fizikai manifesztáció. Sokkal egyszerűbb lenne anélkül létezni. Az ilyen percekben elgondolkodik azon, hogy talán még az evés-ivás-alvás és egyebek élvezetéről is hajlandó lenne lemondani, ha ezzel a fájdalmat is elveszíthetné. A testit legalább.
- Szükségem van egy óra pihenésre, hogy visszanyerjem a varázserőmet, és a puskapor is elázott. Ha most tovább megyünk, úgy már nem fogják hasznomat venni. - jelenti ki az apáca meglehetősen szárazon. Kellene egy csomó manaital, de... valahogy a dolgok nem úgy működnek, hogy amire szükség lenne, az csak úgy náluk terem. Aludni viszont jelen helyzetben érdekes lesz. Mina belegondol, hogy jelen didergő állapotában elfeküdne bárhol is, és még jobban kirázza a hideg. Ráadásul nem is igen lehet itt kényelmes ágyat rögtönözni. Azon pillanatok egyike ez, melyekben még az Átoknak is hálás, amiért faja relatíve erős. Bár a hideg ellen nem sok mindent tud tenni. Gyújthatna Éjlángot, ám nehéz lenne itt egy kisebb tábortüzet rögtönözni, ebben a nyirokban.
- Mindannyiunkra ráfér a pihenés, ráadásul ez a hely viszonylag jól is védhető. - ért egyet Leo is, körbenézve a területen. Mina gyomra kellemetlenül rándul görcsbe. Ismét ez. Zsoldosélet. A jól védhetőség egyértelműen fontosabb, mint az, hogy kényelem szempontjából van-e esély a pihenésre. Olyan fáradtsági szinten még sajnos nincs, hogy képes legyen eldőlni, mint egy krumpliszsák és mindentől függetlenül öntudatlan állapotba zuhanni. Túlságosan elkényelmesedett. Megint. - Azt javaslom pihenjünk, addig pedig beszéljük megy hogyan tovább.
Kíváncsi lenne erre a beszélgetésre. A férfi mindeddig körülbelül olyan szinten nézett keresztül rajta, akár az átlátszó vízen, azonban hogy ennek mi az oka, azt homály fedi.
Társuk, a fiatal sötét tünde is küzd a hideg ellen, kezeit dörzsölgetve, miközben a kékesen lüktető hálóapparátust vizsgálja, mely besző mindent, távolabb, a járatokban pedig egyre csak sűrűsödik.
- Ha azoknak a megbolygatása jelez valakinek vagy valaminek, akkor úgy sem tudunk észrevétlen beljebb jutni. - állapítja meg. A vámpír még mindig nehéznek érzi a koncentrációt bármire ebben a hidegben. Rendkívül szerencsétlennek érzi magát, és elgondolkozik, tényleg jó ötlet volt-e önszántukból az oroszlán barlangjába zuhanni.
Dieter is arra gondolt a jelek szerint, mint Mina, ugyanis letép egy darabot a ruhájából, gombóccá gyúrja, majd Éjláng jelenik meg a kezei közül, mely célba veszi a szövetet. Az azonban csak egy igen rövid időre gyullad meg, amíg ő és az északi nő élvezhetik a kis meleget. Ezek után kuzinja végigjártatja tekintetét az ellensége frakció tagjain.
- Azt hiszem nem árt, ha megbeszélünk valamit. Mi a saját királyságunk parancsára jöttünk ide, fővesztés terhe mellett. Gyanítom önök is és egyikünk sem siet árulás miatt bitóra kerülni. Tehát ha nem akarjuk itt és most lerendezni ezt a dolgot legjobb lesz, ha kötünk valamiféle kompromisszumot.
A szavak következtében enyhe görcs költözik a gyomrába. Tudja, hogy ez logikus, ennek el kellett jönnie - talán -, de mégis. Még mindig fél tőle, mi lesz, ha muszáj konfrontálódniuk. Nem akarja, hogy bántania kelljen őket. Nem akarja, hogy bántsák őt. Nem akar úgy tekinteni rájuk, mint ellenségek. Valahol belül azt akarja, hogy Leo csináljon valamit, mondjon valamit, bármit, ami segít kijutni erről a szörnyű helyről, ebből a mocsokból, majd valahogyan... ki tudja? Álljon át Délre. Vagy, még jobb, Észak és Dél mint két külön dolog szűnjön meg létezni. Igen, talán az lenne a legjobb.
[color=#ad0a56]- Nyah igen... a kedves doktor megragadta a lényeget. Maguk beszéljük meg egymás között a dolgokat...én addig kissé előrébb megyek a barlangban, nehogy ismét rajtunk üssenek. A beszéd valahogy nem az én erősségem...
Mikor Crispin megszólal, reménykedni kezd. De nem, ő is csak kivonja magát a felelősség alól. Hát ez remek. A beszéd nem az erőssége, hah! Ki szokott félórás monológokkal ellenfelek állait leejteni? Nah mindegy, most úgy látszik, nincs kedve a diplomáciához. De ez oltári. A beszéd nem az erőssége. Olyan szívesen idézne valamely alkalmat, amikor is úgy öt percen keresztül hallgathatták az érzékletes sötételf áldásaival, azaz inkább káromkodásaival teletűzdelt mondandókat. De nem, nem erőssége a beszéd... vagy inkább csak szelektíven. - Gyanítom, egyikünk sem akar sem átfagyni, sem elhalálozni, a pókok pedig közös ellenség. - jegyzi meg, próbálván valamiféle építő jellegű hozzászólással kompenzálni azt, hogy majdnem felrobban társa viselkedéséből kifolyólag. De nem, igazából nem rá haragszik, nem főleg, hanem a helyzetre magára.
- A mi parancsunk, hogy meg kell ölnünk ennek az egésznek a forrását. És látva, hogy mi van ebben az erdőben, ezeket a pókokat... így is fogunk tenni. Kivéve ha excellenciád máshogy látja. - Leo-ra pillant ekkor, ez nyilvánvaló. Mi a frász? Őexcellenciád? valami nemes? Északi nemes, Hagen mester őexcellenciája? Hűha.
M...Méghogy Dél... Leo, hát ezt gondolja? Na szép. Mindent délre kenni, hát persze. - puffog magában, és összeszedi minden erejét, hogy frusztrációit eldugja valami mély dunyha alá. Amely alatt feltételezhetően jó meleg lehet, úgyhogy most még a frusztrációit is elkezdte irigyelni. Ez a nyirok... Pfuj. - Ha dél ezekkel a pókokkal akarna megtámadni minket, az Jerobeámnak egyetlen kézmozdulat. Vagy annyi sem.
Miféle Jerobeám? Ez nem épp embernévnek hangzik, sem tündének, sem démonnak... De ki lehet ő, hogy olyan nagy erőt képvisel Déllel szemben? És miért tartja a nő ilyen jó ötletnek ilyenekről nyíltan beszélni egy rakás déli orra előtt? Provokáció, vagy csak erőfitogtatás? Nagyon nyugtalanító. Nem elég, hogy mindjárt felfalják őket a pókok, még azt is meg kell tudni, hogy egy gyanúsan héber nevű valakinek egyetlen mozdulatába sem kerülne megállítani őket... Akkor vajon miért nem teszi? Ja, mert nem Dél a ludas. Logikus. Óóóó, a nyavalyáját, hogy mindennek ilyen komplikáltnak kell lenni. Nem baj. Ide muszáj volt eljönnöm. Parancsba lett adva. Legalább nem mondhatom, hogy önszántamból vállalkoztam erre a borzalomra. És ha túlélem, talán még valami hasznunk is lehet ezekből az információkból.
- A pókokat már csak azért is meg kell ölnünk, hogy életbe maradjunk. Egyetértek a doktorral. Azt javaslom, hogy ameddig életveszélyben vagyunk, tegyük félre ellentéteinket, a túlélésünk érdekében. Amint megtaláltuk a dolog forrását, megbeszéljük a továbbiakat.
Micsoda diplomácia. Nos, ezzel sincsenek előrébb. Eddig sem akarta éjlángban fürdetni őket és most sem akarja. De komolyan, hogy lehet, hogy mindig éppen vele fut össze? Annyi teljesen ismeretlen északi lehetne most itt. De nem, neki kell lennie. Ráadásul Dieter pedig mintha az apácát ismerné. Ki a fene játssza ezt a kegyetlenül furcsa játékot velük?
- Nem egészen így gondoltam, Hagen mester... vagy Hagen nagyúr, az excellenciádból ítélve.
Mi az, hogy Hagen nagyúr?... Jesszusom. A szokásosnál is sápadtabbá válik. Mi ez az ember? Egyáltalán ember? Jó, az valószínű, hogy ember, de valahogy itt mindenki más néven ismeri
- A látottak és tapasztaltak után, gondolom ti sem gondoljátok, hogy akármi is irányítja a pókokat, el tudnátok fogni? - fordul hozzájuk a sötételf fiú.
- A mi küldetésünk ahogy az ifjúúr mondta az irányító elfogása, vagy ha ez lehetetlen a teste begyűjtése. Ha jól gondolom látják, hogy ennek van egy közös pontja az önök küldetésével. Ha önök megölik, a testet pedig ránk bízzák mind teljesítettük a ránk kiszabott feladatot. Azonban... nem vagyok benne biztos, hogy a megölés olyan egyszerűen fog menni.
Az északi sötét tünde ekkor előkotor valamit a táskájából, amely barna színű és igencsak ismerős édességnek kinéző valami. Elkezd tördelni azt, mígnem hat darabot tart a kezében. Mina szemei érdeklődve csillannak fel. A fiú elkezdi osztogatni... hát ez irtó aranyos. És hasznos is lehet.
- Ettől nem érezzük a hideget pár óráig és nem fázunk meg.
Körbenézve még senki nem halt bele, nem is ájult el és még Dieter is megkóstolja, akkor baj nem lehet belőle. - Igazán köszönöm... - mondja meglepetten, ahogy őrá kerül a sor, és hálásan a fiúra mosolyog, majd majszolni kezdi élvezettel a csokit. Milyen régen is jutott ennivalóhoz! Ha ezek az utolsó órái, legalább eszik egy finomat. Közben előkotorja a furcsa gömböt - melyet még akkor talált, amikor Crispin macskáján felbátorodva ő is kinyitotta a furcsa dobozkát - és felmutatja.
- Ez a tárgy... azt... azt gyanítom, hogy talán segíthet a pókok irányításában. Legalábbis valamit kell, hogy tudjon csinálni velük. Van rajta ez a három gomb, még egyiket sem nyomtam meg, de talán kipróbálhatnánk. - Fogalma sincs, hogy fogja elmagyarázni a társaságnak, honnan van ez a cucc és miért tartja jó ötletnek, hogy megnyomkodja a gombokat, de ha nem teszi, idővel el fogja nyelni a semmi a tárgyat, így aztán amíg van lehetőség, ki kellene használni. Valószínűleg tényleg egy tudásdémon veszett el benne, mert egyébként miért lenne logikus megnyomni valami gombot, amelyhez nincs iránymutatás, hogy mit csinál?... Mindegy.
Dieternek közben harmadjára csak sikerül meggyújtania a kis adag szövetet és egy apró máglyát rögtönöznie az Éjlángból. A csokoládé viszont, ahogy omlik a szájában, majd lejut a gyomrába, Minát is úgy melegíti, mintha csak egy pohár jó erős alkoholt ivott volna. Csak ez nem éget. Kellemesen melegít. Nagyon jó mágia, ügyes mágia. Hallja, ahogy az északi nő is köszönetet mond az édességért. Ezek után ő lefekszik és úgy tűnik, megpróbál pihenni.
- Mindkét csapat teljesíthetné a feladatát. Csábító ajánlat, és úgy gondolom korrekt is. Mindenki egyetért? - néz körbe Leo a társaságon. Az ajánlat szótól valamiért feláll Mina hátán a szőr.
Majd pedig.... hall egy csobbanást, mintha egy apró kő esett volna a vízbe.
- Talán fentről próbálnának lejutni a pókok? - találgat a férfi, előhúzva fegyverét. Na, ennyit az üzleti tárgyalásról. Igen, felejtsétek csak szépen el. Meg ne próbálják most már keresztülhúzni a számításaikat.
- A pókok bírják a vizet? Talán húzódjunk beljebb, egészen a hálóig, ha mégis a pókok, akkor fel kéne gyújtani a hálót és beljebb jutni, a tűztől minden állat fél is. - ötletel a csokoládéosztogató, majd hozzáteszi: - Nem hiszem, hogy előbbre ejutnánk, ha széthúznánk.
- Naivak voltunk. Ezek pókok, az ő lábaiknak nem jelent akadályt egy függőleges fal. De a fiatalúrnak igaza van, a víz talán lelassítja őket... - néz föl kuzinja a folyosó tetejére, amerre Crispin indult el - ... amíg el nem érik azt. A tűz viszont kint tarthatja őket, de minket is csapdába ejthet.
Ez... csodálatos. Szóval fölöslegesen pottyantak vissza ebbe a verembe, mert azok a dögök még ide is utánuk másztak. Zseniális.
- Igen, ez jó ötlet, a tüzet biztos, hogy kevésbé bírják. - ért egyet a csokiosztogatóval. - De... nem gond, ha kipróbálom, mit csinál ez az izé? - Irtó kíváncsi már, így ismét a magasba emeli a gömböt, hátha valaki végre nyilvánít valamiféle véleményt.
Újabb kavicsok fodrozzák a vízfelszínt.
És nem. A gömb valahogy mindenkit hidegen hagy. Az apáca kinyitja szemeit, ki tudja, aludt-e valamennyit, mindenesetre most úgy tűnik, feladta. Talán jobb is, ha itt mindjárt rájuk ereszkedik a pókhorda.
- Úgy tűnik az urak nem szeretnek meghallani semmit a saját hangjukon kívül.
Önkéntelen is elmosolyodik a nő szavaira. Már megszokta, hogy északi vagy sem, úgy viselkedik, mintha mi sem lenne természhetesebb, mint hogy kommunikálnak. És legalább most az ő pártján áll, szavai kis elégtételt csöpögtetnek a feltételezhetően gyilkos eszközt tartó kezébe.
- Vagy segít vagy gyors halálunk lesz. - állapítja meg a gömböt vizsgálva. Nos, ezt Mina is így gondolta... De ő akkor is.. meg fogja nyomni azt a gombot.
- Ha szükséges még tudok Áldást adni, hogy megerősítsem nővér. - ajánlja fel sötételf társa, ezek után viszont Crispin után ered. Remek, ezek sosem félnek előremenni felderíteni. Egy ilyen sötét helyen. Bár, sötételfek, ez rendben van, de nyirok van, hideg, és pókok.
- Legutóbb egy bizonytalan eredetű varázstárgy ajándéka, hogy a pókok rajtunk üssenek és átlőjék az erősebb kézfejem. Azt hiszem bocsánatos bűn, ha ezúttal szeretném elkerülni. - jegyzi meg Dieter, aki láthatóan szívére vette a száraz megjegyzést. A lánynak kissé újraindul a bűntudata ettől. De az... az más volt. Azért nem a tárgy felelős, hanem az ő figyelmetlenségük. - Én leszek a hátvéd, azt hiszem jobb lesz menet közben kitalálni mire jó a gömböd, Wilhelmina.
Szóval végső soron nem ellenkezik. Mégis magyarázkodik Mina egy kissé. - Az egy... óriásmacska volt. És most résen vagyunk. És többen is. - Égeti enyhén a bűntudat a sérült kéz miatt. De végül is akár mind meghalhatnak itt. A gondolat lassan kezd megszokottá válni.
- Bocsánatos bűn, ám ezt a problémáját régen megoldottam volna, ha nem azzal van elfoglalva vajon megbízhat-e bennem. - Húha, felső feszültségek... Ám ehhez nincs köze. Hozzászólni nem tud. Csupán figyelni.
- Félreértett, kisasszony. Ha csak önön múlna az életem is a kezébe helyezném - ahogy legutóbb. Őexcellenciája az, akiben nem bízom. - felel Dieter. Ehh. Az a baj, hogy én sem. Vagy nem. Talán ez nem is baj. Unokatestvére közben Árnytűt idézett a sötétségből, felkészülve, hogy támadjon.
Megnyomja tehát a gombot.
Felkészülve arra, hogy felrobbannak, vagy valami éles, fehér fényre, ennek következtében mikor a kezében tartott objektum világosan felizzik, összerezzen és először majdnem eldobja ijedtében. Ám az nem bánt. Egy lebegő kép jelenik meg belőle, afféle mágikus kép, koncentrikus körökkel, melyekben pöttyök helyezkednek el. Középen kékek, ha jól nézi, épp annyian, ahányan itt vannak, jobbra ismét két kék pötty... és egy piros. Bal oldalt pedig több piros sorakozik.
- Talán megint megpróbálhatnám előhívni azt az izét. Nem tudom hányszor fog menni. Azzal előreszaladhatnék, megtisztítani az utat.
- Támogatom. - Bólogat Leo, majd ő is a gömböt figyeli. - A középpontban...talán te?
Folyton az kattog a fejében, honnan teremhetett ide egy ilyen segítő valamicsoda... Nagyon furcsa mágiája lehet annak a doboznak. Nem veszítheti el semmiképpen sem. Nem tudja, hogy az apáca miféle izét emleget, de neki most a gömbbel kellene foglalkozni, minden figyelem rá irányul ugyanis. Nos, a legtöbb. - Ez.... felettébb érdekes. Ketten mentek előre, nem? Azok lehetnek akkor... Crispin és... szóval ők ketten. Ők a kékek. Akkor viszont a piros pötty... - kissé ijedten a kacskaringós alagút felé néz, ahol a két sötételf eltűnt. - A piros pötty egy pók kell, hogy legyen. A többiek viszont a másik irányban vannak, ez jó. Ah, szervusz. - rezzen picit össze, ahogy a sötét tünde fiú visszaér. A pöttyök viszont nem mozognak, és a fény is halványulni kezd.
- A járatban van egy dög, ami szövögeti a hálót egyre sürűbbre, gondolom ahol egy van több is akad. A dé.....Cynewulf ott maradt figyelni. Igyekeznünk kell, ha nem akarunk csapdába kerülni. - Haha.... Dé... Démon? Nem, inkább DéLI lesz az. Bár talán ugyanazok az ő szemében.Majd rákérdez az objektumra: - Ez meg mi?
- Ha a hálókat szövögeti, a pókok meg a háló szálain kapják az információikat, akkor azt hiszem megtalálták a célpontunkat! Viszont azt ne mondja, hogy hárfázik is. - Ezen normál esetben felnevetne. Tényleg, a hárfa. Hálók. Hárfa. Pengetni kell a hárfát is, akárcsak a hálókat. Talán a dallam...
- Nézd meg a többi gombot is. - indítványozza Hagen mester őexcellenciája.
- Öhm.... Rendben, ha bármi rossz történne, mindenki elnézését kérem... - Újabb nagy levegő, és megnyomja a második gombot is (gondosan figyelte, melyiket nyomta meg az előbb.) Próbál nem olyan fejet vágni, mint egy félős kisgyermek.
Ugyanolyan kép villan fel, mint az előbb. Csak a jobb oldali kék pöttyökből az egyik már nem ott van, hanem középen - a sötételf srác. A bal oldali piros tömeg pedig közelebb van... Ezzel egyhangúlag zajok is hallatszanak a víz irányából. Közelednek a pókicák, éljen!
Az apáca félrebillentett fejjel vizsgálja.
- Tehát kézzel kell... frissíteni a képet?... Megpróbálom megint elhozni az óriást. Nem tudom sikerül-e, ha igen akkor utat török vele előre. Csak szét tudja tépni azt amit láttatok. - mondja társának, aki a csokimikulást osztogatta.
- Csak megnyomtam a másik gombot, és ez történt. Lehet, hogy mindegyikre ezt csinálja. Meg merjem kockáztatni a harmadikat? - Több már nincs, és legalább vége lenne a kétségeknek. De valóban, lehet, hogy érdemes lenne indulni Crispint menteni, szegény ott maradt egyedül azzal az egy feltételezhetően fenevaddal. - És a többi piros pötty is közel került hozzánk.... Készüljön mindenki. Nagyjából annyian vagyunk, mint ők, és van tüzünk. Meg tudjuk csinálni. Hajrá, Nachtraben motivációs szöveg... szuper... ettől biztos fellelkesülnek...
- Mi ez az óriás?
Dieter kérdésére őt is érdekli a válasz, ám közben a biztonság kedvéért - bár ez kétséges, hogy a cél végül ezt szolgálja-e - megnyomja a harmadik gombot is. Hátha más történik.
- Egy furcsa doboz furcsa ajándéka. De nem számít. Nem működik. - érkezik a válasz.
Érdeklődően csillan fel a szeme a doboz és ajándék emlegetésére. - Nahát. Ez a cucc is pontosan ugyanaz.
És nem. A gomb megnyomásakor ugyanúgy egy kép villan fel. A megváltozott pozíciókkal. Eközben póklábak tűnnek fel.
- Közelednek - állapítja meg az apáca is. . - Csak előre tudunk menni. Majd kezdünk valamit a naggyal. - indul meg a járat felé. Leo pedig fegyverét előhúzva követi, figyelmeztetvén őt:
- Óvatosan, nővér.
Félti. Vajon érez iránta valamit? Bajtársiasságot, kötelezettséget, védelmező ösztönt? Bármit?
- Na jó. Azt a nagy dögöt kéne elintézni. Azt hiszem, Crispin közelébe osonok és megnézem, hogy.... mi folyik ott. Jól van-e, él-e, satöbbi. Nem meri teljes mértékben kimutatni az aggodalmát és kötődését, nem is teljesen biztos benne, hogy az jogos. Mégis egy bérgyilkosról van szó. De akkor is. Védték már egymás bőrét egy párszor.
A gömböt a legközelebbi illető kezébe adja, aki történetesen a nővér lett; nem akarja magával vinni, hiszen csak világítana, majd elindul a kanyarulatokban előre, közben elsötétítve magát a figyelő szemek elől.
Meglátja a két sötét tündét és hallja is, hogy szavakat, halk, elfojtott szavakat váltanak egymás közt, maga mögül pedig Dieter feszült hangja jut el a füléhez.
- Társaságunk akadt és felettébb gyorsak!
Közelebb oson, annak ellenére, hogy a lelke majd megszakad, amiért nem maradt ott, hogy Dieterék pókjait égesse szét. De hát nem szakadhat kétfelé! Crispin zseniálisan nekiindul a hatalmas pókicának, hogy leszúrja, Mina pedig oldalra oson, hogy ne a férfit találja el az Éjlánggal, hanem lehetőleg csak a pókot magát, és amit a lény felszabadul, felé is nyújtja a fekete tüzet.
Az élőlény lángra kap és éles sivítással adja a világ tudtára, hogy nem nagyon kedveli a tüzet. A lányban az undor keveredik a görcsös félelemmel és a szánalommal. Minden sejtje tiltakozik az ellen, hogy kárt okozzon neki, és minden sejtje tiltakozik már a puszta látványa ellen is ennek a hatalmas, sok lábú, szőrös, az övéktől annyira eltérő testnek, mely szövögette a hálót.
- Ó uram, segíts! - fohászkodik a kis sötét tünde, majd buzogányával szalad neki a lángoló ellenfélnek.
Végre.. végre, tűz.... áldott fény itt a nyirkos sötétben. Vicsorogni kezd, ahogy meghallja és meglátja a pók haláltusáját. Már ha ez az. Iszonytató ez még kicsiben is, pláne ilyen óriásiban. Morgásféle tör fel a torkából és összeszorítja a kezeit.
Crispin közben sokadjára is tanúbizonyságát adja meglehetősen furcsa és groteszk humornak nevezendő képességének... és integet egyet a póknak. - Helló! Ez eléggé égő...
Minának hisztérikus nevetésféle hagyja el a száját. - Csak én vagyok. Vigyázzon. - Most már hagyja a pókot, és hátrálni kezd visszafelé a többiek irányába, látóterében tartva Crispint, de azért igyekezve közelíteni a másik csapathoz. Szívesen kettészakadna most. De a pókok segítségét azért nem kérné ehhez. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet. S itt sem kéne lennie. Egyáltalán mire alapozta ezt? Az összes taktikai érzéke, amelyet Eichenschildben összeszedett, úgy tűnik, hamuvá vált, elporladt, eltűnt, elfogyott, elpárolgott. Mindegy.
A holdcsókolt még közelebb megy a pókhoz... egészen a lábai közé férkőzi magát és a pók hasába szúr. A hang alapján, amelytől a gyomra is felfordulna, ha lenne benne valami, sikerült átszúrnia. Fiatalabb fajtársa közben akrobatikus mutatvánnyal közelíti meg a hatalmas jószág fejét és buzogányával csap le rá. Mina nem túl szépeket kíván ennek az élőlénynek, amely túlságosan is ragaszkodik az élethez, mert még mindig mozog. A fejére céloz egy Árnytűvel, azonban...
....azonban túlságosan elhamarkodta és nem célzott elég jól. Csak azt látja, hogy az árnyanyag kezei közül való távozása után Crispin összecsuklik és a földön köt ki. Erre valamiféle nyikkanás hagyja el a torkát, ahogy sebesen szívja be rajta a levegőt, rémülten és megsemmisülve.
Ha az a pók megeszi, és ezt ő okozta...
Elrontotta. Tönkrevágta a küldetést. Bántotta egy társát.
Nem, nem maradhat annyiban. Ennyitől nem eshet baja. Túl kell élnie. Föl kell álnia onnan és folytatni a harcot. Csak oda akar szaladni és átölelni. Most. De előbb el kell intézniük ezt az undormányt itt.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

37 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Ápr. 29, 2019 7:53 pm

A kényszerű fürdő és a vizes cuccok miatt, kezd egyre hidegebbé válni a lent tartózkodás és körbenézve a többiek jól vagy rosszul titkolt vacogásán, nem vagyok egyedül a problémával.
- Szükségem van egy óra pihenésre, hogy visszanyerjem a varázserőmet, és a puskapor is elázott. Ha most tovább megyünk, úgy már nem fogják hasznomat venni. - jelenti ki Gloria nővér.
- Mindannyiunkra ráfér a pihenés, ráadásul ez a hely viszonylag jól is védhető. - reagál rá azonnal az atya. - Azt javaslom pihenjünk, addig pedig beszéljük megy hogyan tovább.
Gondolom ez arra vonatkozik, hogy mit kezdünk a déliekkel, akiktől már nehéz lenne szabadulni a történtek után és nem hiszem, hogy csak én vagyok vele úgy, hogy nem szívesen harcolnék velük.......
Dörzsölgetem a karomat, hogy talán kicsit felmelegítsem magam, de ahhoz, hogy átmelegedjünk, minimum tűz kellene, amit nem hiszem, hogy célszerű lenne most gyújtani.
- Ha azoknak a megbolygatása jelez valakinek vagy valaminek, akkor úgy sem tudunk észrevétlen beljebb jutni. - szemlélem meg közelebbről is az egyetlen elvezető nyílást sűrűn átszövő, lüktető pókháló szálakat.
A doktor próbálkozik tűzcsiholással, de a vizes ruhadarab nem hajlik a lángrakapásra, még ha éjlánggal kísérletezik is. Közben végig futtatja rajtunk a szemét, mint aki valamit mérlegel. Aztán kiböki, hogy mire is gondol.
- Azt hiszem nem árt, ha megbeszélünk valamit. Mi a saját királyságunk parancsára jöttünk ide, fővesztés terhe mellett. Gyanítom önök is és egyikünk sem siet árulás miatt bitóra kerülni. Tehát ha nem akarjuk itt és most lerendezni ezt a dolgot legjobb lesz, ha kötünk valamiféle kompromisszumot.
Cynewulf egyelőre a táskájának kipakolásán ügyködik, megszabadulva mindentől, amit tönkretett a víz, ami gyakorlatias gondolkodást sejtet. Ám neki is meg van a véleménye az összeverődött csapatunkról.
- Nyah igen... a kedves doktor megragadta a lényeget. Maguk beszéljük meg egymás között a dolgokat...én addig kissé előrébb megyek a barlangban, nehogy ismét rajtunk üssenek. A beszéd valahogy nem az én erősségem...
- Gyanítom, egyikünk sem akar sem átfagyni, sem elhalálozni, a pókok pedig közös ellenség. - jegyzi meg a vámpírnő, miközben egy pillanatra a sötét elfen pihenteti meg a szemét, mint aki csodálkozik a szavain.
- A mi parancsunk, hogy meg kell ölnünk ennek az egésznek a forrását. És látva, hogy mi van ebben az erdőben, ezeket a pókokat... így is fogunk tenni. Kivéve ha excellenciád máshogy látja. - reagál először a déliekre Gloria, aki a végén Johannesre néz. - Ha dél ezekkel a pókokkal akarna megtámadni minket, az Jerobeámnak egyetlen kézmozdulat. Vagy annyi sem.
~ Ohh, Jerobiam! Persze róla nem feledkezhetünk el, bár kétlem, hogy ez ilyen könnyen menne...., de ezt a déliek nem tudják. ~
- A pókokat már csak azért is meg kell ölnünk, hogy életbe maradjunk. Egyetértek a doktorral. Azt javaslom, hogy ameddig életveszélyben vagyunk, tegyük félre ellentéteinket, a túlélésünk érdekében. Amint megtaláltuk a dolog forrását, megbeszéljük a továbbiakat. - néz körbe az atya, valószínűleg teljes egyetértést várva.
Hallgatva a többiek szavait a szemem a barlang falán végig futó pulzáló hálót figyeli, melynek fénye bentről, a hárfahang irányából érkezik, ami megerősíti, hogy amit keresünk ott lehet, és meg kell vallani, ha nem életveszélyben lennénk, el lehetne benne gyönyörködni.
A megegyezés persze nem volt ellenemre, még ha pillanatnyilag ez azt is jelentette, hogy egyet kell értenem az atyával. Viszont fázni egyre jobban fáztam és erre eszembe jutott, hogy van nálam valami, ami segíthet.
Előhalásztam a kissé megviselt csokimikulást az oldalzsákomból és kis töprengés után hat felé törtem.
- A látottak és tapasztaltak után, gondolom ti sem gondoljátok, hogy akármi is irányítja a pókokat, el tudnátok fogni? - nézek a déliekre egyenként, aztán kinyújtom a kezem a széttört csokival. - Ettől nem érezzük a hideget pár óráig és nem fázunk meg. - magyarázom ha kételkednének.
Dieter sem adja fel, addig gyújtogatja a szakadt köpenydarabot, amíg az szenvedve, de lángra nem kap, mondjuk nem nevezném azokat lángoknak, talán csak azok érzik a melegét, akik közvetlen mellette ülnek. Majd előhalász valami kis rudat egy kis szelencéből és a szájába téve, meggyújtja azt. Érdeklődve nézem pár pillanatig, már láttam mástól is ezt, de még nem próbáltam, talán......majd, ha kijutottunk.
- Nem egészen így gondoltam, Hagen mester... vagy Hagen nagyúr, az excellenciádból ítélve. - néz a püspökre, akit bár ismert, úgy látszik még sem tudta ki valójában.
Kaján mosoly fut át az arcomon, de csendben maradok.
- A mi küldetésünk ahogy az ifjúúr mondta az irányító elfogása, vagy ha ez lehetetlen a teste begyűjtése. Ha jól gondolom látják, hogy ennek van egy közös pontja az önök küldetésével. Ha önök megölik, a testet pedig ránk bízzák mind teljesítettük a ránk kiszabott feladatot. Azonban... - fúj ki némi füstöt a vámpír. - ... nem vagyok benne biztos, hogy a megölés olyan egyszerűen fog menni.
A felkínált csokira mindenki kissé gyanakodva néz, de végül mégis mindenki elfogadja és meg is eszi. A szükség nagy úr!
Közben a sötét elf harcos is a barlangnyílásnál szimatol, szemügyre véve a sűrű szálakat.
- Igazán köszönöm... - mosolyog rám egyedül a vámpírnő, Mina, amikor elveszi a csokit, majd elővesz valami fura gömböt.
- Ez a tárgy... azt... azt gyanítom, hogy talán segíthet a pókok irányításában. Legalábbis valamit kell, hogy tudjon csinálni velük. Van rajta ez a három gomb, még egyiket sem nyomtam meg, de talán kipróbálhatnánk.
- Köszönöm. - vesz el egy másik csokidarabot Gloria, majd összehúzza magát és lehunyja a szemét. Elég nyúzottnak tűnik és tudom, hogy milyen, amikor cserbenhagyja az embert a mágia. Nagy veszteség nekünk, ha nem tud feltöltődni rövid időn belül.
- Mindkét csapat teljesíthetné a feladatát. Csábító ajánlat, és úgy gondolom korrekt is. Mindenki egyetért? - kérdezi az atya, miközben él a felajánlásommal ő is.
Egy csobbanó hang vonja a figyelmet a vízre.
- Talán fentről próbálnának lejutni a pókok? - veszi elő a fegyverét arra nézve.
Én is megeszem a megmaradt darabot a csokiból és máris érzem, hogy elmúlik a reszketésem, amitől jólesően sóhajtok, bár ettől a ruhám még vízes marad, de hát semmi sem tökéletes. A gyenge kis tűz nem ad fényt, hogy lássuk mi okozta a csobbanást, de jobb, ha a rosszra készülünk, mint, hogy meglepjen valami.
- A pókok bírják a vizet? - kérdezek rá halkan, fülelve, megismétlődik-e. - Talán húzódjunk beljebb, egészen a hálóig, ha mégis a pókok, akkor fel kéne gyújtani a hálót és beljebb jutni, a tűztől minden állat fél is. - javasoltam. - Nem hiszem, hogy előbbre jutnánk, ha széthúznánk. - bólintok az atya szavaira, bár kétlem, hogy engem is megkérdezett volna egyébként, de így kis borsot török az orra alá. Talán nem kellett volna megkínálni......fagyoskodhatna......
- Naivak voltunk. Ezek pókok, az ő lábaiknak nem jelent akadályt egy függőleges fal. De a fiatalúrnak igaza van, a víz talán lelassítja őket... - néz felfelé a doktor, ahonnan mi lepotyogtunk, - ... amíg el nem érik azt. A tűz viszont kint tarthatja őket, de minket is csapdába ejthet.
- Igen, ez jó ötlet, a tüzet biztos, hogy kevésbé bírják. - bólint felém Mina.  - De... nem gond, ha kipróbálom, mit csinál ez az izé? - emeli a magasba a gömböt ismét.
Engem érdekelne, de az is, hogy mit találunk a járatban és nem szeretném, ha Cyne egymaga aratná le a felderítés dicsőségét, így némi habozás után inkább a nyomába eredek, meghagyva a többieknek, hogy kiderítsék mire szolgál a gömb, remélhetőleg nem robban és omlasztja ránk a barlangot.
- Úgy tűnik az urak nem szeretnek meghallani semmit a saját hangjukon kívül. - reagál rá máris szemrehányó hangon Gloria. - Vagy segít vagy gyors halálunk lesz.
Azért még visszaszólok a közben a vámpír lányt biztató nővérre.
- Ha szükséges még tudok Áldást adni, hogy megerősítsem nővér.
Aztán tekintetem már az elf hátán van, hallva, de már nem értve a további beszélgetést és, hogy mire jutnak a gömbbel kapcsolatban. Ha most a Hold lenne fenn, akkor tudnék fényt előhívni, de most csak a két szememre hagyatkozhatom, meg a pulzáló fényre.
A járat kanyarodik és mivel jórészt arra figyelek, hogy a lábam ne ragadjon a hálóba, meglepődve állok meg, ahogy meglátom a serénykedő pókot.
- Azt a jó életbe! - lehelem útitársam fülébe és próbálok visszafelé lopakodni.
- A jó bánatos franc ez...? - lepődik meg fajtársam is. - Jozef, ne nézz majd hátra. Menj vissza a többiekhez, én itt maradok láthatatlanul és megfigyelem még egy kicsit ezt a dögöt...
Attól függetlenül, hogy lever a víz a pók láttán, akiből biztos van ott több is, igyekszem elég halkan hátrálni miután a másik sötét elf megerősíti, hogy jobb értesíteni a többieket. Ha a víz felől is pókok jönnek két tűz közé szorulunk. Muszáj lesz átvágni valahogy.
Mikor már nem láthat meg a pók szaporábbra veszem és hamar a többiek mellett termek, megtorpanva a fura gömb láttán, ami Mina kezében fénylik.
- A járatban van egy dög, ami szövögeti a hálót egyre sürűbbre, gondolom ahol egy van több is akad. A dé.....Cynewulf ott maradt figyelni. Igyekeznünk kell, ha nem akarunk csapdába kerülni. - tájékoztatom őket hamar magamhoz térve. - Ez meg mi? - tudakolom.
- Ha a hálókat szövögeti, a pókok meg a háló szálain kapják az információikat, akkor azt hiszem megtalálták a célpontunkat! - szólal meg elsőnek, elég hangosan Dieter doktor, beszéd közben is a lyukat figyelve, készenlétben tartja az árnytűjét. - Viszont azt ne mondja, hogy hárfázik is. - teszi hozzá, mire elhúzom a szám.
~ Nagyon vicces, haha! ~
- ........... többiek viszont a másik irányban vannak, ez jó. Ah, szervusz. - rezzen össze kicsit Mina, ahogy mellé érek, de aztán megint a gömböt nézi, amin piros és kék pöttyök, meg több különböző nagyságú körök vannak. És mintha lassan elhalványulnának........
- Tehát kézzel kell... frissíteni a képet? - kérdezi Gloria töprengve, majd rám néz. - Megpróbálom megint elhozni az óriást. Nem tudom sikerül-e, ha igen akkor utat török vele előre. Csak szét tudja tépni azt amit láttatok.
Bólintok, mert jól jön minden segítség.
- Öhm.... Rendben, ha bármi rossz történne, mindenki elnézését kérem... - vesz nagy levegőt Mina is, aztán megnyom egy másik gombot is.
Idegesítő motoszkálás hangzik a lyuk felől, de hiába erőltetem arra a szemem, hála az égnek, nem látok pókot egyelőre.
Láthatóan Johannes atya is feszülten figyel mind a nővérre, mind a gömbre.
- De Cynewulf ott van még, szólni kell neki! - kapok észbe és indulok vissza, hiszen ha sikerül a nővér idézése, akkor ott nem lesz biztonságban. - Haladjunk addig is befelé és ha már ő is itt van, akkor hívd elő. - kérem Gloriát.
- Mi ez az óriás? - kérdezi Dieter.
A gömb pedig ugyan azt a képet mutatja........, vagyis még sem, mintha a pöttyök helyzete változott volna.....................
- Csak megnyomtam a másik gombot, és ez történt. Lehet, hogy mindegyikre ezt csinálja. Meg merjem kockáztatni a harmadikat? - bizonytalankodik a vámpírlány, várva, hogy valaki mond valamit. - És a többi piros pötty is közel került hozzánk.... Készüljön mindenki. Nagyjából annyian vagyunk, mint ők, és van tüzünk. Meg tudjuk csinálni..
Aztán nem vár már, csak megnyomja az utolsó gombot is a gömbön.
Újabb kaparászás a lyuk felől és most már láthatóvá válnak a póklábak is.
~ A fene! Miért nem maradtatok fenn! ~
A szemem a nővérre kapom, de csak feszült koncentrálását látom. Nem történik semmi. Szóval lemondhatunk erről a segítségről is.
A gömbből is csak újabb, némileg kissé változó, de ugyan az a kép jelenik meg, amiből ha minden igaz megtudjuk, hogy pókok elől és hátul is.
- Egy furcsa doboz furcsa ajándéka. De nem számít. Nem működik. - hallom még Gloria válaszát a doktor kérdésére. - Közelednek. Csak előre tudunk menni. Majd kezdünk valamit a naggyal.........
Mivel a barlangban elég jól terjednek a hangok, hallom még Gloria szavait, ami nem tesz boldoggá. Erős volt az a megidézett valami és jól jött volna ebben a szorult helyzetben, de hát azzal kell főznünk, amink van. Na de Cynewulf akkor is egyedül van, így bár kissé megfontoltabban, de loholok tovább, látva, hogy a többiek is jönnek utánam. Hiszen, ha hinni lehet Mina gömbjének, akkor előttünk csak egy nagyobb probléma van, míg mögöttünk sok. Előrébb menve nem látok semmit, de azért suttogva megszólalok.
- Cynewulf? Jönnek a többiek is, mögöttünk meg egy csapat pók........ -Hová lehetett?
- Fasza. Örülök neki... - suttog vissza a sötétség, amitől libabőrös leszek és  önkéntelen rándul meg a kezemben a buzogány, de időben ismerem meg a sötét elf hangját.
- A frászt hozod rám! - suttogom vissza. - Lopakodjunk utána. - intek a nekünk háttal álló, távolodó pók felé. - Minél később kell harcba bocsátkoznunk ezzel, annál jobb. A többiek meg legalább utolérnek minket. - hallom meg a halk, de közeledő lépteket, meg azt is, hogy ők már harcolnak, amit meg is erősít a doki hangja, ami visszhangzik a járatban.
- Társaságunk akadt és felettébb gyorsak.
~ Óóóó, ez a kiabálás nem hiányzott most! ~
- Ja, és két tűz közé szorulunk. Fasza ötlet. - úgy hallom, a sötét elf sem boldog, de továbbra sem látom, bár valami halványan, mintha árnyakat látnék egy kicsit arrébb. - Rá tudnék támadni most. Meglepetés előnye és a többi. Ha valami jön utánunk, akkor ezt az előnyt elvesztem.  
Döbbenten meredek a most már teljesen láthatóvá váló, ám előreosonó Cyne-re és magamban csak drukkolni tudok, hogy odaérjen mielőtt a pók észreveszi, de erre esélye sincs, mikor elsuhan mellettem egy fekete vonal, a vámpírlány éjlángja és a dög visítva kapálózni kezd.
- Ó uram, segíts! - sóhajtom, aztán két dolgot próbálok meg, ami talán segíthet, bár elég sok mágiám nem működik a pókok ellen. Megerősítem egy Ítélettel a buzogányomat és a Megtisztítás mágiával próbát teszek, hátha valami varázslat erősíti ezeket a pókokat, ezzel talán legyengítem, ha ez igaz.
Aztán nekiiramodok, hogy amíg tartanak a hatások, segítsek a társamnak a nagy pókkal szemben.
Cyne is meglepődhet, mert integet és mond valamit a nagy szővőnek, mielőtt támadásba lendül.
- Csak én vagyok. Vigyázzon. - jön a hátunk mögül a kissé későn jövő tanács Mina-tól.
A többiek felől is kiáltások és csattanások hallatszódnak, szóval csak előre mehetünk.
- Előre, különben beszorítanak! - Johannes hangja elég idegesnek hangzik.
Én azonban előre kell, hogy figyeljek, látom, ahogy Cyne eltűnik a visító, kapálózó pók hasa alatt, ezért dühösen, nagy lendülettel érkezem és a buzogánnyal a fejét célzom meg, aztán a lendülettel tovább gurulok, nehogy elkapjon.
Remélem a többiek kitartanak, különben szarban leszünk.
A megerősített csapásom sajnos nem éri el a pók fejét, de legalább leszakítja három lábát. Cynewulf is hősiesen harcol, aminek következtében folyik valami trutyi a dög hasából és újabb láb válik el róla. Dühében és fájdalmában vakon kapkodva azonban a pók mégis eléri a sötét elf harcos vállát és a csáprágói belemélyednek.
Már ez is baj, de, hogy hab legyen a tortán újabb lövés érkezik a megjelenő vámpírlány felől és telibe kapja társam lábát, aki úgy csuklik össze, mint egy zsák.
- Neeeee! - kiáltok fel, bár biztos, hogy a lövés csak szerencsétlen véletlen.
Nem habozhatok azonban, mert akkor Cynewulfnak annyit, így ismét támadásra emelem a buzogányom......................

Felhasználó profiljának megtekintése

38 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Ápr. 29, 2019 10:26 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Körbenéztem a barlangbejárat előtt, fázósan ölelve át magam a karjaimmal. Mind átfagytunk. Nagyjából öt, talán tíz méterre láttam előre, és nem a sötétség, hanem az egyre sűrűbb pókháló volt az, ami végül megakadályozott a továbbiakban. A háló itt is, mint korábban a másik levezető járatban kéken pulzált, mintha valami élő szövetet keresztülfonó érhálózat lett volna.
- Szükségem van egy óra pihenésre, hogy visszanyerjem a varázserőmet, és a puskapor is elázott. Ha most tovább megyünk, úgy már nem fogják hasznomat venni. - közöltem hűvösen a tényállást. Jozef és Johannes atya még tele voltak mágiával, de már nem tudtam megvédeni őket és a puskáinknak is... lőttek. A déliek határozottan előnyben voltak velünk szemben.
- Mindannyiunkra ráfér a pihenés, ráadásul ez a hely viszonylag jól is védhető. - nézett körbe a püspök. - Azt javaslom pihenjünk, addig pedig beszéljük megy hogyan tovább.
- Ha azoknak a megbolygatása jelez valakinek vagy valaminek, akkor úgy sem tudunk észrevétlen beljebb jutni. - tette hozzá Jozef fázósan, miközben ő is megszemlélte közelebbről a szálakat. Dieter letépett egy darabot a köpenyéből és mellém tette, majd igyekezett azt varázslattal meggyújtani, kevés sikerrel. Egy pillanatra fellobbant a szövet majd sisteregve elégett, alig egy kevés hőt adva nekünk. Csalódottan sóhajtottam fel. Azért ő is a közelembe telepedett, amely megmelengette volna legalább a szívemet, hogyha nem lett volna még mindig tele sértettséggel a vámpírférfi irányába.
- Azt hiszem nem árt, ha megbeszélünk valamit. Mi a saját királyságunk parancsára jöttünk ide, fővesztés terhe mellett. Gyanítom önök is és egyikünk sem siet árulás miatt bitóra kerülni. Tehát ha nem akarjuk itt és most lerendezni ezt a dolgot legjobb lesz, ha kötünk valamiféle kompromisszumot.
A sötét tünde bérgyilkos közben pakolni kezdett, hogy valamennyire megszáradjanak az átázott holmijai, de Dieter szavaira ő is helyeslően bólintott.
- Nyah igen... a kedves doktor megragadta a lényeget. Maguk beszéljük meg egymás között a dolgokat...én addig kissé előrébb megyek a barlangban, nehogy ismét rajtunk üssenek. A beszéd valahogy nem az én erősségem...
Nem hiányoltam, legalább hasznosan töltötte az idejét, és tényleg tudnunk kellett, mi volt előrébb.
- Gyanítom, egyikünk sem akar sem átfagyni, sem elhalálozni, a pókok pedig közös ellenség. - szólalt meg a Wilhelmina nevű vámpírnő. Úgy tűnt mindenki nagyon együttműködő volt, a határozott ellentéteink ellenére is. Északiak, déliek, vámpírok emberek és sötét tündék… Hisz még Noé bárkáján is megfértek a vadak egymás mellett, akiknek az út idejére Isten békét ültetett a szívébe. Nekünk is menni fog, ráadásul személy szerint nekem nem volt problémám sem a vámpírokkal, sem dél katonáival. De ilyen volt a háború.
Leültem a fal mellé, és behunytam a szemem.
- A mi parancsunk, hogy meg kell ölnünk ennek az egésznek a forrását. És látva, hogy mi van ebben az erdőben, ezeket a pókokat... így is fogunk tenni. Kivéve, ha excellenciád máshogy látja. - sandítottam Johannesre. Egyszerűen semmi értelmét nem láttam, hogy titkoljuk a kilétünket, hiszen úgy tűnt mindenkit régi ismerősökkel sodort össze a sors. - Ha dél ezekkel a pókokkal akarna megtámadni minket, az Jerobeámnak egyetlen kézmozdulat. Vagy annyi sem.
Reméltem értette, hogy én hajlandó voltam elengedni ezt az egészet főleg, ha azzal rossz fényben tüntettük fel az Ordo Malleust aláásva minden tekintélyüket. Jerobeám csupán érv volt, ami miatt cseppet sem tartottam ilyen ellenségektől, hiszen a szörnyetegektől az angyal hajlandó volt megvédeni minket, még ha emberéletet nem is volt hajlandó elvenni. Hogy a déliek hogyan értelmezték a szavaimat az egyszerűen csak… nem érdekelt. Nem számított.
- A pókokat már csak azért is meg kell ölnünk, hogy életbe maradjunk. Egyetértek a doktorral. Azt javaslom, hogy ameddig életveszélyben vagyunk, tegyük félre ellentéteinket, a túlélésünk érdekében. Amint megtaláltuk a dolog forrását, megbeszéljük a továbbiakat. - nézett körbe Johannes atya újfent.
Jozef előhalászott egy kissé megviselt csokimikulást a zsákjából és kis töprengés után hat felé törte.
- A látottak és tapasztaltak után, gondolom ti sem gondoljátok, hogy akármi is irányítja a pókokat, el tudnátok fogni? - nézett a déliekre egyenként, aztán kinyújtotta a kezét a széttört csokival. - Ettől nem érezzük a hideget pár óráig és nem fázunk meg. - magyarázta. Dieter megpróbálkozott még egyszer a tűzzel, így a köpeny végül meggyulladt, csak elővette a dohányos szelencéjét, és rágyújtott. A füstnek nem olyan illata volt, mint emlékeztem rá, de említette is, hogy hiánycikk lett a holdfű Nebelwald eltűnésével.
- Nem egészen így gondoltam, Hagen mester... vagy Hagen nagyúr, az excellenciádból ítélve. - nézett a püspökre. Egészen meg is feledkeztem róla, hogy Dieter vámpírként nem volt tisztában az Egyházi rangokkal és viszonyokkal. - A mi küldetésünk ahogy az ifjúúr mondta az irányító elfogása, vagy ha ez lehetetlen a teste begyűjtése. Ha jól gondolom látják, hogy ennek van egy közös pontja az önök küldetésével. Ha önök megölik, a testet pedig ránk bízzák mind teljesítettük a ránk kiszabott feladatot. Azonban... - fújta ki a füstöt sóhajtva a vámpír. - ... nem vagyok benne biztos, hogy a megölés olyan egyszerűen fog menni.
Végül vett a csokoládéból, amit Jozef felé nyújtott, főleg miután látta, hogy mi is kérdés nélkül megettük a saját darabkánkat. A didergés szinte rögtön megszűnt, és már a vizes ruha sem tapadt rám olyan kellemetlenül, mint korábban. A novícius állítása szerint pedig még az ezt követő sokkal veszélyesebb mellékhatásokat is megoldotta, mint például a tüdőgyulladást, amibe megfelelő kezelés hiányában hamar meg lehetett halni. Igazán hálás voltam a fiúnak ezért, és Istennek a gondviselésért, hogy pont
- Igazán köszönöm... - mosolygott a fiúra Wilhelmina is, majd elővett a táskájából egy különös gömböt. - Ez a tárgy... azt... azt gyanítom, hogy talán segíthet a pókok irányításában. Legalábbis valamit kell, hogy tudjon csinálni velük. Van rajta ez a három gomb, még egyiket sem nyomtam meg, de talán kipróbálhatnánk. - vetette fel.
Egyetlen kavics csobbant baljósan a barlangi tóba.
Összegömbölyödtem és behunytam a szemem. Muszáj volt kicsit aludnom a barlang falának dőlve. Eddig is működött, hogy felgyújtottuk a hálókat a tűz végigfutott és elégetett mindent. Reméltem, hogy Jozef és Johannes emlékeznek még rá. Az alkudozást is rájuk hagytam. A ködös álom fátylán át csupán halk hangok szűrődtek át, de az, és a folyamatos izgalom mely még mindig uralkodott a lelkemen nem hagyott nyugtot. A fáradtság azonban mégis erőt vett rajtam… csakhogy alig néhány perc múlva Dieter kellemes, kicsit rekedt baritonja ébresszen.
- Naivak voltunk. Ezek pókok, az ő lábaiknak nem jelent akadályt egy függőleges fal. De a fiatalúrnak igaza van, a víz talán lelassítja őket... amíg el nem érik azt. A tűz viszont kint tarthatja őket, de minket is csapdába ejthet.
Ez nem hangzott túl jól.
- Igen, ez jó ötlet, a tüzet biztos, hogy kevésbé bírják. - hallottam most Wilhelmina hangját. color=#e88aea]- De... nem gond, ha kipróbálom, mit csinál ez az izé?[/color]
Nagyon kevés varázserőt sikerült csak ennyi idő alatt összegyűjtenem, talán egyetlen kisebb varázslatra ha elég volt. Mégis kinyitottam a szemem, hogy megnézzem a vámpírnő gömbjét, ha már volt nála valami, ami talán hasznunkra válhatott egy szorult helyzetben és amire valahogy mégsem figyelt oda senki. Ahogy láttam Dieter és a sötét tünde Cynewulf közben előre mentek.
- Úgy tűnik az urak nem szeretnek meghallani semmit a saját hangjukon kívül. - lassan felálltam és Mina mellé léptem, hogy megszemléljem a gömböt. - Vagy segít vagy gyors halálunk lesz. - Bíztattam a magam félszeg módján. Sajnáltam, hogy nem talált jobb kedvemben, de betudható volt Dieter viselkedésének és a varázserőm apadásának. Valamit mindenképp ki kellett találnunk. Jozef úgy döntött, hogy inkább a felderítőkhöz csatlakozik.
- Ha szükséges még tudok Áldást adni, hogy megerősítsem nővér. - szólt azért vissza. Ha nem is lesz túlságosan sok varázslatom, azok legalább erősek lesznek, ez is jobb volt a semminél.
- Legutóbb egy bizonytalan eredetű varázstárgy ajándéka, hogy a pókok rajtunk üssenek és átlőjék az erősebb kézfejem. Azt hiszem bocsánatos bűn, ha ezúttal szeretném elkerülni. - riposztolt Dieter, aki úgy tűnt nem ment túlságosan mélyre a járatban, és most jobb híján egy árnytűt idézett meg miközben feszülten figyelt. - Én leszek a hátvéd, azt hiszem jobb lesz menet közben kitalálni mire jó a gömböd, Wilhelmina.
Az említett először elmosolyodott a szavaimra, de a férfi rögtön le is lohasztotta a jó kedvét.
- Az egy... óriásmacska volt. És most résen vagyunk. És többen is. - magyarázkodott zavartan. Kíváncsi lettem volna mi történt velük míg idáig eljutottak, de sajnos minden amit a férfi mondott csak olaj volt a tűzre.
- Bocsánatos bűn, ám ezt a problémáját régen megoldottam volna, ha nem azzal van elfoglalva vajon megbízhat-e bennem. - szóltam vissza Dieternek kicsit élesebben, mint akartam. Mina kzben megnyomta a gombot, mire a gömb kéken ragyogott fel és fokozatosan négy kéken fénylő mágikus sáv épült fel a felette. Furcsa magas, de alig egy pittyenésnyi hangot hallatott, a sávok között pedig piros és kék pontok jelentek meg.
Újabb apró kövek hullottak a tükörsima vízfelszínre.
- Félreértett, kisasszony. Ha csak önön múlna az életem is a kezébe helyezném - ahogy legutóbb. Őexcellenciája az, akiben nem bízom.
Erre sajnos nem volt riposztom. Meg kellett volna melegítse a szívem de… nem most. Nem volt itt az ideje. A gömb érdekes volt, de egyelőre nem tudtam megfejteni mit is jelenthetett. Talán... Talán az ellenségeket mutatta, a középpont pedig maga a gömb volt. Azonban nem segített rajtunk. Lehunytam a szemem és Johannesre néztem.
- Talán megint megpróbálhatnám előhívni azt az izét. Nem tudom hányszor fog menni. Azzal előreszaladhatnék, megtisztítani az utat.
-  Támogatom. - bólintott a férfi, miközben ő is a gömb fölé hajolt. - A középpontban...talán te? - tehát nagyjából hasonló megfejtés jutott az eszünkbe. - Nézd meg a többi gombot is.
Ekkor ért vissza Jozef a barlangból, szinte futva.
- Ez.... felettébb érdekes. Ketten mentek előre, nem? Azok lehetnek akkor... Crispin és... szóval ők ketten. Ők a kékek. Akkor viszont a piros pötty... - Wilhelmina kissé ijedten a kacskaringós alagút felé nézett, ahol a két sötételf eltűnt. - A piros pötty egy pók kell, hogy legyen. A többiek viszont a másik irányban vannak, ez jó. Ah, szervusz. - vette észre a befutó Jozefet.
- A járatban van egy dög, ami szövögeti a hálót egyre sürűbbre, gondolom, ahol egy van több is akad. A dé.....Cynewulf ott maradt figyelni. Igyekeznünk kell, ha nem akarunk csapdába kerülni. - hadarta el a tényállást ami… cseppet sem hangzott jól. - Ez meg mi? - kérdezte a fiú.
- Ha a hálókat szövögeti, a pókok meg a háló szálain kapják az információikat, akkor azt hiszem megtalálták a célpontunkat! - válaszolta Dieter Jozefnek fennhangon, hogy mint jól értsük. Vagy halljuk. - Viszont azt ne mondja, hogy hárfázik is.
Hárfa… Valóban a zenéről egészen meg is feledkeztünk. El kellett jutnunk hozzá, de folyamatosan az utunkat állta valami túlméretezett ízeltlábú. De a zene… mi köze lehetett a zenének mindehhez?
- Öhm.... Rendben, ha bármi rossz történne, mindenki elnézését kérem... Wilhelmina újra megnyomta a gombot Johannes atya kérésére, mire a pöttyök helyzete megváltozott. Elől már csak egy zöld állt a pirosak közelebb jöttek… Mostmár biztos volt, hogy a mi helyzetünket és az ellenfeleinkét mutatta.
Újabb ploccsanások. Egy pillanatra odanéztem, de nem láttam semmit azon a részen sem, ahova fentről még leszűrődött némi fény. Nem voltak azonban illúzióim afelől, hogy a sötétségben számos szőrös pókláb várta, hogy összekaszabolhasson minket.
Félrebillentettem a fejem.
- Tehát kézzel kell... frissíteni a képet? - ez után Jozefre néztem. - Megpróbálom megint elhozni az óriást. Nem tudom sikerül-e, ha igen akkor utat török vele előre. Csak szét tudja tépni azt, amit láttatok.
Koncentráltam, de nem éreztem semmit… Sajnos úgy tűnt, az a bizonyos „lehetőség van egyszeri cserére” azt jelentette, hogy csak egyszer tudtam előhívni őt.
- Csak megnyomtam a másik gombot, és ez történt. Lehet, hogy mindegyikre ezt csinálja. Meg merjem kockáztatni a harmadikat? - kérdezte Mina bizonytalanul. - És a többi piros pötty is közel került hozzánk.... Készüljön mindenki. Nagyjából annyian vagyunk, mint ők, és van tüzünk. Meg tudjuk csinálni.
Bár úgy lenne….
Védelem, működsz még?
Semmi.
- De Cynewulf ott van még, szólni kell neki! Haladjunk addig is befelé és ha már ő is itt van, akkor hívd elő. - kérte Jozef miközben visszaindult a járatba, de sajnos akkor már tudtam, hogy felesleges.
- Mi ez az óriás? - kérdezte Dieter.
- Egy furcsa doboz furcsa ajándéka. De nem számít. Nem működik. - csóváltam meg a fejemet Johannes és Jozef felé, ha még látta és nem rohant el a másik sötét tünde után. - Közelednek. - pillantottam Wilhelmina gömbére. - Csak előre tudunk menni. Majd kezdünk valamit a naggyal.
Tíz perccel ezelőtt kellett volna felgyújtani a járatot és a benne lévő hálót. Mostanra leégett volna, de ez már veszett fejsze nyele volt. Lassan elindultam én is a kéken pulzáló háló közé, noha idővel úgy éreztem mintha nem látnék egy tapodtat sem. Hallottam, hogy elől a két sötét tünde suttog, de messze voltam ahhoz, hogy értsem is mit mondanak.
- Nahát. Ez a cucc is pontosan ugyanaz.
Meg kellett volna lepődnöm, hogy Minánál is volt egy különös doboz, de azok után, hogy az egyik nap egyszerűen megjelent az én küszöbömön és Johannes atyáén is, nem lehetett tudni, hogy mennyi volt még a világban. Vagy talán csak túlságosan fáradt voltam a döbbenethez is.
- Na jó. Azt a nagy dögöt kéne elintézni. Azt hiszem, Crispin közelébe osonok és megnézem, hogy.... mi folyik ott.
Elvettem a gömböt a vámpírnőtől. Sok másra úgysem éreztem magamat alkalmasnak. A pókok pedig megérkeztek és gyorsabbaknak tűntek, mint az eddigiek. De talán csak érzékcsalódás. Dieter eldobta az árnytűt, és rögtön ez után egy tompa puffanással meg is érkezett az első ellenségünk. Már tényleg csak előre tudtunk menni.
- Társaságunk akadt és felettébb gyorsak! - szólt hangosan Dieter, hogy az elől lopakodó sötét tündék is hallják. Wilhelmina előre sietett, ekkor pedig közvetlenül elénk egy ismerős kék pók ereszkedett le a földre és állt meg a bejáratnál. Megint a kék… A kék különleges volt. Éreztem. De nem volt időm gondolkozni. Az egyik pók felém ugrott, én pedig - mivel a puskapornak nem volt ideje kiszáradni - a buzogányommal sújtottam le rá, a többivel pedig Johannes atya és Dieter vették fel a harcot. Ekkor pedig úgy hallottam elől is megkezdődött a harc azzal a bizonyos nagy pókkal, amit Jozef említett.
Szerencsére a pókok egyetlen csapástól elterültek, érdekes módon a buzogány jobban bevált mint a puska… De nem bántam. Még így is túlerőben voltak, így kénytelen voltam valamennyi hátrálni, és azt ütni, amelyik kartávolságba ért.
- Előre, különben beszorítanak! - kiáltotta Johannes atya de… Igaza volt, mégis úgy éreztem, hogy nem szabad életben hagyni a kék pókot. Kellett legyen valami megoldás, ami nem ez a szélmalomharc. A rémálmoknak mindig volt megoldásuk, és most itt volt Dieter is. Hiú ábránd volt azt hinni, hogy ez is hasonló lesz, de szükségem volt egy utolsó szalmaszálra, amibe kapaszkodhattam. A vámpírférfi szinte célzás nélkül dobálta a lángokat, csodálkoztam, hogy nem gyújtotta még fel a mindent beszövő hálókat vele. A kék pedig csak állt és pulzált.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

39 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Május 01, 2019 6:03 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Nem tudtam a nap hanyadik órájában járhattunk, de a föld alatt ez nem is számított. Sötét volt, hideg és a víz megágyazott a nyirkos levegőnek a bőrömön. Gloria is átkarolta magát a karjaival, hogy kevésbé dideregen, aztán lekuporodott a földre.
- Szükségem van egy óra pihenésre, hogy visszanyerjem a varázserőmet, és a puskapor is elázott. Ha most tovább megyünk, úgy már nem fogják hasznomat venni.
- Mindannyiunkra ráfér a pihenés, ráadásul ez a hely viszonylag jól is védhető. - tette hozzá sietve Hagen mester. - Azt javaslom pihenjünk, addig pedig beszéljük megy hogyan tovább.
Ha nem reszkettem volna a hidegtől elmosolyodtam volna – szinte számítottam rá, hogy ő lesz az aki még emlékezett a dolgok állására. Többek között arra, hogy háború van.
- Ha azoknak a megbolygatása jelez valakinek vagy valaminek, akkor úgy sem tudunk észrevétlen beljebb jutni. - nézett ominózusan a pókfonalakra a fiatal sötételf is, miközben a karját dörzsölgette.
Sóhajtva letépteme gy csíkot a köpenyem aljából és nedves csomaggá gyűrtem, aztán ledobtam a kőre az apáca lábai előtt. Valahogy tüzet kellett gyújtanunk, különben a pókok helyett a tüdőgyulladás végzett volna velünk.
- Azt hiszem nem árt, ha megbeszélünk valamit. Mi a saját királyságunk parancsára jöttünk ide, fővesztés terhe mellett. Gyanítom önök is és egyikünk sem siet árulás miatt bitóra kerülni. Tehát ha nem akarjuk itt és most lerendezni ezt a dolgot legjobb lesz, ha kötünk valamiféle kompromisszumot. - néztem végig a három északin, legutoljára Gloria kék szemén állapodva meg, miközben kinyújtottam a kezem a szövetgalacsin felé és egy éjláng lövedékkel próbáltam felgyújtani. Sajnos vagy a Nachtraben vér nem volt elég erős bennem, vagy a ruha volt túl vizes, de csak sisteregve párolgott anélkül, hogy tüzet kapott volna.
- Nyah igen... a kedves doktor megragadta a lényeget. - szólt közbe Crispin, de láthatóan nem akart túl sok időt közöttünk tölteni. - Maguk beszéljék meg egymás között a dolgokat...én addig kissé előrébb megyek a barlangban, nehogy ismét rajtunk üssenek. A beszéd valahogy nem az én erősségem...
Ebben ugyan ennyi ismeretség után is kételkedtem, valamint azt sem tartottam jó ötletnek, hogy egyedül mászkáljon egy sötét póküregben, de egyelőre fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva. például hogy miért nem akart meggyulladni az Átok verte köpenyem.
- Gyanítom, egyikünk sem akar sem átfagyni, sem elhalálozni, a pókok pedig közös ellenség.
Wilhelminától nagyon másra nem számítottam az előbbi közvetlensége után. Láthatóan nagyon megbízott az északiakban, vagy úgy általában mindenkiben és szerette volna figyelmen kívül hagyni a frontvonal két oldalát.
- A mi parancsunk, hogy meg kell ölnünk ennek az egésznek a forrását. És látva, hogy mi van ebben az erdőben, ezeket a pókokat... így is fogunk tenni. Kivéve ha excellenciád máshogy látja. - pillantott fel Gloria laposan Hagenre. Excellencia – kiválóság. Nem beszéltem ugyna olyan jól latinul, mint az egyháztagok, de ennyit még én is megértettem. Ezek alapján az ékszerész valamiféle nemes lehetett, legalább is az apáca így tekintett rá. - Ha dél ezekkel a pókokkal akarna megtámadni minket, az Jerobeámnak egyetlen kézmozdulat. Vagy annyi sem.
A ‘Jerobeám’ már nem latinul volt, így ennek jelentése rejtély maradt. Talán egy egyházi név volt valami ősi görög tőből, vagy az észak mellé szegődött nefilimek vezetője.
- A pókokat már csak azért is meg kell ölnünk, hogy életbe maradjunk. Egyetértek a doktorral. Azt javaslom, hogy ameddig életveszélyben vagyunk, tegyük félre ellentéteinket, a túlélésünk érdekében. Amint megtaláltuk a dolog forrását, megbeszéljük a továbbiakat.
Kis híján felnevettem a gusztustalan szócsavarásra, amit az excellencia művelt. Nyilván kényelmes let volna neki, ha Wilhelminához hasonlóan mindenki a segítségére siet, aztán egy olyan helyzetben tárgyaljunk a különbségeinkről, ahol már nekik volt előnyös – azt viszont már az első alkalommal bizonyítottam neki, hogy bennem elég éleseszű partnerre talált az ilyen játékokhoz.
- A látottak és tapasztaltak után, gondolom ti sem gondoljátok, hogy akármi is irányítja a pókokat, el tudnátok fogni?
Úgy tűnt valamiért a tünde fiúnak egyértelmű volt miért is jöttünk ide – de talán más oka nem is lehetett. Az ő szemükben mi voltunk a gonoszak, így mi sem volt természetesebb, mint hogy meg akarjuk zabolázni ezt az erőt. És sajnos nem is tévedtek.
- Ettől nem érezzük a hideget pár óráig és nem fázunk meg. - tette hozzá, amire felkaptam a fejem a köpenyem lángra lobbantásának újabb balsikere után. Amit felém tartott egy darab csokoládé volt, annak a különös, babszerű növénynek a keményre hűlt krémje, amely valószínűleg a tünde erdővel együtt eltűnt. Noha azt tudtam, hogy a hangulat javítására kiváló volt a többi varázslatos tulajdonságáról nem hallottam.
A harmadik éjláng lövedék végre sikeresen lángra lobbantotta az elázott szövetcafatot, noha az eredmény nem lett túl terebélyes. Sietve kihasználtam és előhalásztam a mellényzsebemből a szerencsére fémmel borított szelencét, amiben a borostyánnal töltött cigarettáim sorakoztak. Ha ez is elázott volna egy óra sem kellett volna, hogy felgyújtsam az egész barlangot.
- Nem egészen így gondoltam, Hagen mester... vagy Hagen nagyúr, az excellenciádból ítélve. - néztem az ékszerészre, miközben a kiválasztott dohányrudat az apró tűzbe tartottam. - A mi küldetésünk ahogy az ifjúúr mondta az irányító elfogása, vagy ha ez lehetetlen a teste begyűjtése. Ha jól gondolom látják, hogy ennek van egy közös pontja az önök küldetésével. Ha önök megölik, a testet pedig ránk bízzák mind teljesítettük a ránk kiszabott feladatot. Azonban... - mélyet szippantottam a kellemetlenül keserű és kellemesen bódító cigarettából, aztán egy panaszos sóhajjal fújtam ki a füstöt. - ... nem vagyok benne biztos, hogy a megölés olyan egyszerűen fog menni.
Ha valóban az a tündelány volt a pókok irányítója, nem voltam benne biztos hatunk közül kinek lesz gyomra megölni, és kinek lesz elég bátorsága megpróbálni megállítani a többit.
Mikor láttam, hogy Gloria nővér de még Hagen mester is megeszik a kapott csokoládét bátrabban rágcsáltam el én is, a hatása azonban meggyőzött. Vol egy kis sejtésem, hogy a készítése során valami alkimista főzetet kevertek hozzá, az lehetett, ami elfújta a hideget, a reszketést és a fájdalmasan jeges lélegzést is.
- Ez a tárgy... azt... azt gyanítom, hogy talán segíthet a pókok irányításában. Legalábbis valamit kell, hogy tudjon csinálni velük. Van rajta ez a három gomb, még egyiket sem nyomtam meg, de talán kipróbálhatnánk. – mutatott fel kuzinom egy kerekded tárgyat, ami leginkább egy csiszolt márványdarabra hasonlított.
Még egy ismeretlen eredetű, ismeretlen funkciójú varázstárgy. Mikor legutóbb Crispin macskája azonos céllal előkerült az a kézfejem használhatóságába került.
Gloria eközben térdeit felhúzva feküdt le a zavarbaejtően apró tűz mellett, Hagen pedig a csokoládét majszolva gondolta át a szavaimat.
- Mindkét csapat teljesíthetné a feladatát. Csábító ajánlat, és úgy gondolom korrekt is. Mindenki egyetért? - nézett körbe, amikor egy halk, de jól hallható apró buggyanás megelőzte a válaszban. Mindenki egy emberként kapta arra a fejét – a tó felől jött, a gödör tetejének irányából.
- Talán fentről próbálnának lejutni a pókok? - rántott kardot az ékszerész, sajnos túlságosan ésszerűen. Más magyarázat nehezen akadt ezen a helyen.
- A pókok bírják a vizet? - kérdezte halkan a sötét tünde fiú. - Talán húzódjunk beljebb, egészen a hálóig, ha mégis a pókok, akkor fel kéne gyújtani a hálót és beljebb jutni, a tűztől minden állat fél is. Nem hiszem, hogy előbbre jutnánk, ha széthúznánk.
- Naivak voltunk. Ezek pókok, az ő lábaiknak nem jelent akadályt egy függőleges fal. De a fiatalúrnak igaza van, a víz talán lelassítja őket... - tekintetem követte a széles járat tetejét, egészen addig, ahol egybefolyt a gödör falával. - ... amíg el nem érik azt. A tűz viszont kint tarthatja őket, de minket is csapdába ejthet.
- Igen, ez jó ötlet, a tüzet biztos, hogy kevésbé bírják. – bólintott a vámpírlány is, figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetésem. - De... nem gond, ha kipróbálom, mit csinál ez az izé? – lengette tovább a mágikus gömböt, én viszont jobbnak láttam a fenyegetésre figyelni.
Gloria nővér alig halható, bosszús sóhajjal tápászkodott fel a kemény kőről – nem sok alvás juthatott neki, talán ha néhány perc.
- Úgy tűnik az urak nem szeretnek meghallani semmit a saját hangjukon kívül. - lépett Wilhelmina mellé, kék szemeivel vizsgálva a csiszolt márványgömböt. - Vagy segít vagy gyors halálunk lesz. - mondta meglepő cinizmussal, amit vagy a fáradtság, vagy a halálfélelem számlájára írtam.
- Legutóbb egy bizonytalan eredetű varázstárgy ajándéka elérte, hogy a pókok rajtunk üssenek és átlőjék az erősebb kézfejem. Azt hiszem bocsánatos bűn, ha ezúttal szeretném elkerülni. - feleltem az apáca megjegyzésére. Értettem, hogy sértve érezte magát, csak megérteni nem tudtam miért. Összesodortam a levegőt két ujjam között, míg a sötétségből egy elegáns, bár csekély erejű árnytű nem alakult ki és készültem bármit megdobni vele, ami mozgott. - Én leszek a hátvéd, azt hiszem jobb lesz menet közben kitalálni mire jó a gömböd, Wilhelmina.
- Az egy... óriásmacska volt. És most résen vagyunk. És többen is. – mentegetőzött a vámpírlány, aztán mély levegőt vet és megnyomta a varázsgömb egyik gombját. A különös tárgy világítani kezdett, mint egy bizarr lámpás és a puszta levegőbe illúziót rajzolva egy négyszöget mutatott, amit vörös és kék pontok pöttyöztek. A kékből gyanúsan kevés volt és kettő távolabb állt a többitől, mintha a kis csapatunk lett volna.
A kérdés csak az maradt, hogy a kétségbeejtően sok vörös pont mit mutatott.
- Bocsánatos bűn, ám ezt a problémáját régen megoldottam volna, ha nem azzal van elfoglalva vajon megbízhat-e bennem.
Valahol mélyen hálás voltam, hogy Gloria nyíltan és kíméletlenül a fejemhez vágta a sértettsége okát – így nem kellett találgatnom.
- Félreértett, kisasszony. Ha csak önön múlna az életem is a kezébe helyezném - ahogy legutóbb. Őexcellenciája az, akiben nem bízom. - feleltem az igazságnak megfelelően, de az apácát vagy nem győztem meg, vagy nem akart tovább foglalkozni a kérdéssel. Talán job is volt.
- Talán megint megpróbálhatnám előhívni azt az izét. Nem tudom hányszor fog menni. Azzal előreszaladhatnék, megtisztítani az utat. - nézett két északi társára, akik velünk ellentétben érthették, hogy miről van szó.
-  Támogatom. - bólintott Hagen, aztán inkább Wilhelmina varázstérképének szentelte a figyelmét.  - A középpontban...talán te? Nézd meg a többi gombot is.
- Ez.... felettébb érdekes. Ketten mentek előre, nem? Azok lehetnek akkor... Crispin és... szóval ők ketten. Ők a kékek. Akkor viszont a piros pötty... – nézett rémülten kuzinom az alagút felé. Egyetlen piros pont egy pókot kellett, hogy jelöljön – Cripsin talán még elbánik annyival egyedül is, nem hogy ketten. - A piros pötty egy pók kell, hogy legyen. A többiek viszont a másik irányban vannak, ez jó. Ah, szervusz!
A járatból, amelyben a bérgyilkos előre ment a sötét tünde fiú tűnt elő sietős léptekkel és felettébb elkerekedett szemmel. Sejtettem, hogy nem hozott jó híreket.
- A járatban van egy dög, ami szövögeti a hálót egyre sürűbbre, gondolom ahol egy van több is akad. A dé.....Cynewulf ott maradt figyelni. Igyekeznünk kell, ha nem akarunk csapdába kerülni. - zihálta, aztán neki is szemet szúrt a varázstárgy fénye. - Ez meg mi?
Kezdett kísértetiesen hasonlítani minde az esetre azzal a bizonyos óriásmacskával…
- Ha a hálókat szövögeti, a pókok meg a háló szálain kapják az információikat, akkor azt hiszem megtalálták a célpontunkat! - mondtam fennhangon a vállam fölött, de nem fordítottam hátat a tó vizének és az abba potyogó kavicsoknak. - Viszont azt ne mondja, hogy hárfázik is.
Dög. Valami nem stimmelt. Az elf lány volt a pókok irányítója, nem lehetett valami dög.
- Öhm.... Rendben, ha bármi rossz történne, mindenki elnézését kérem... – motyogta Wilhelmina, miközben lenyomta a másik gombot is. A kép változott, az egyik kék pötty a kettőből újra csatlakozott hozzánk – a hátunk mögött lévő vörös pontok pedig többen lettek és közelebb jöttek.
- Tehát kézzel kell... frissíteni a képet? - billentette félre csalódottan a fejét Gloria, aztán a fiúra nézett. - Megpróbálom megint elhozni az óriást. Nem tudom sikerül-e, ha igen akkor utat török vele előre. Csak szét tudja tépni azt amit láttatok.
- De Cynewulf ott van még, szólni kell neki! - kapta fel a fejét a fiatal sötételf, aztán eliramodott visszafelé, de csak hogy pár lépés múlva megtorpanjon és visszaforduljon. - Haladjunk addig is befelé és ha már ő is itt van, akkor hívd elő.
- Mi ez az óriás? - néztem felvont szemöldökkel az apácára, ugyanis kezdett sok lenni az utalás.
- Egy furcsa doboz furcsa ajándéka. De nem számít. Nem működik. - csóválta meg a fejét Hagen mester és a self fiú eltűnő alakja felé.
- Nahát. Ez a cucc is pontosan ugyanaz. Csak megnyomtam a másik gombot, és ez történt. Lehet, hogy mindegyikre ezt csinálja. Meg merjem kockáztatni a harmadikat? – kotyogta közbe a vámpírlány, noha mindannyian jól láttuk mi történt.
- És a többi piros pötty is közel került hozzánk.... Készüljön mindenki. Nagyjából annyian vagyunk, mint ők, és van tüzünk. Meg tudjuk csinálni.
Úgy tűnt unokatestvérem mindenható áhitattal kapaszkodott az éjlángba, de nem tudtam hibáztatni. A Nachtrabenek nagy titka volt hogyna sikerült megalkotni, érthető volt, hogy úgy nevelték legyen rá büszke.
- Közelednek. - pillantott Gloria Wilhelmina gömbjére, amikor a lány a harmadik gombot is megnyomta. - Csak előre tudunk menni. Majd kezdünk valamit a naggyal.
- Óvatosan, nővér. - lépett az apáca elé az ékszerész kivont karddal, noha meglehetősen lendületesen hátrálva. Követtem a példáját és amint megláttam az első ízelt lábat a jart peremén el is dobtam az Árnytűt, hogy aztán újat sodorjak.
- Na jó. Azt a nagy dögöt kéne elintézni. Azt hiszem, Crispin közelébe osonok és megnézem, hogy.... mi folyik ott. – nyomta Gloria kezébe Wilhelmina a gömböt, aztán mintha köpenyként tekerte volna maga köré az árnyakat el is tánt a szemünk elől.
Az Árnytűvel megsebzett pók meglepően gyenge anyagból lehetett, ugyanis a gyenge varázslat erejétől élettelenül hullott a padlóra, két társa azonban vérszemet kapott. Az eddigieknél gyorsabb tempóban iramodtak felénk, szinte időt sem hagyva, hogy felkészüljünk.
- Társaságunk akadt és felettébb gyorsak! - szóltam fennhangon a biztonság kedvéért, ha a legközelebb álló Hagen mester és Gloria nővér nem vették volna észre a pókokat. Azok meglepő módon nem foglalkoztak velem, csak rávetették magukat az északiakra, de szerencsére mindketten felkészültek.
Hagen a kardja pengéjével hasította szét a rá támadó ízeltlábú fejét, a nővér pedig egy buzogánnyal torte be a kitines páncélt – de úgy tűnt nem volt megállás. Észre sem vettem a közben leereszkedő, üvegszerű zöld pókot, sokkal jobban lefoglalt az a kettő, amelyik szintén azonnal rohamra indult és azok, amik épp bebújtak a járatba.
- Előre, különben beszorítanak! - kiáltotta az ékszerész.
Először azt hittem az előrét a járatra érti, de meghazudtolt, ahogy gyors léptekkel az egyik pók mellett termett és a kardjával mélyen felhasítva végzett is vele. Nem vártam meg, míg befejezi, véletlenszerűen dobtam el két éjlángot, sikeresen megölve a másikat (és elpazarolva az elsőt). Kezdtünk állóháborút vívni, abban pedig a pókok messze jobban álltak, mint mi hatan.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése

40 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Május 06, 2019 7:17 pm

A vízből való kikecmergés utáni első percek voltak a legrosszabbak. A ruháim teljesen átáztak értelemszerűen, és a hideg barlangi levegő ezen túl sokat nem fog segíteni. Az amúgy is nyirkos, párás környezetben előbb-utóbb befigyel nekünk egy tüdőgyulladás, de arról is letehetünk, hogy csendben közelítünk meg bárkit is. Minden egyes léptemet caplató hang kísért és nemsokára elkezdünk mindannyian kollektívan tüsszögni és köhécselni, ha minden "jól" megy. Morcos hangulatomnak nem tett túlságosan jót az sem, hogy a felszereléseim is átáztak, a magamnál tárolt kaják tönkre mentek és emellett még északiakkal is vagyunk összezárva, akiket Mina úgy kezelt, mintha országos jó cimborák lennénk. Engem még annyira nem is nagyon kötött a "déli hűség", első sorban magamhoz voltam hűséges, és Hellenburg egy hellyel-közzel biztos menedéknek tűnt a Kivándorlás után. De Mina, aki bárónőként folytatta tovább a karrierjét...nos, neki talán nem kellett volna ilyen lelkesen segíteni az úgymond "ellenséget". De ez már a múlt része volt, így most a jelenlegi helyzetből kellett kihozni a lehető legjobbat, ami ebben a pillanatban eléggé nehézkes volt.
- Szükségem van egy óra pihenésre, hogy visszanyerjem a varázserőmet, és a puskapor is elázott. Ha most tovább megyünk, úgy már nem fogják a hasznomat venni.
Visszás érzéseim voltak ezzel a kijelentéssel kapcsolatban, s miközben a táskámat vágtam le tehetetlen dühvel a földre, hogy kipakoljam belőle azokat a dolgokat, amelyek használhatatlanná váltak, és ezáltal csak felesleges súlyt jelentettek, tovább morfondíroztam. Ha hagyjuk az északi nőt pihenni, akkor visszanyeri energiái egy részét, amit ezek után vígan ellenünk fordíthat. Ha nem hagyjuk pihenni, akkor kevesebb esélyünk lesz a pókokkal szemben. Akárhogy is nézzük, az lenne az ideális, ha pihenne egy kicsit, aztán alaposan le is fárasztaná magát ismét, amint átrágjuk magunkat a végső akadályon. Addig viszont nekem kell spórolnom az erőimmel, és azt nem tudtam, hogy Jozef és Herr Hajótörött mennyire volt a helyzet magaslatán.
- Mindannyiunkra ráfér a pihenés, ráadásul ez a hely viszonylag jól is védhető.
Körbe néztem a helyen és azt próbáltam megtalálni, hogy hol van az a jól védhető hely, amiről a Maidstein-i vitéz kalóz beszélhetett. Mert ez közel sem volt jól védhető hely. A pókok már jó eséllyel tudtak a jelenlétünkről, mármint az itteniek is, akik lent vannak. Csak egy bejárat volt a földalatti tóhoz - legalábbis amit láttunk, de mivel a látási viszonyok nem voltak túlságosan jók és nem láttuk át a barlang teljes hosszát, lehettek akár még más mellékjáratok is. Amennyiben a járat túlső végéből megindulnak a pókok, tény, hogy (látszólag és ténylegesen is, remélhetőleg ) csak egy irányból tudnának támadni, viszont nekünk nincs hova visszavonulni. Amennyiben elég erőt fejtenek ki, visszaszorítanak minket a tópartra, és onnantól kezdve nekünk lőttek. Ez a hely messze volt a "jól védhetőtől", de ebbe most nem kötöttem bele.
- Azt javaslom, pihenjünk, addig pedig beszéljük meg, hogyan tovább.
[color:de32=0000ff]- Ha azoknak a megbolygatása jelez valakinek vagy valaminek, akkor úgy sem tudunk észrevétlenül beljebb jutni.
Jozef, ha jól sejtem, a kéken világító pókhálókra gondolt. Na igen, azok határozottan nem a mi előnyünkre szolgálnak. Hogy üzenetet közvetítenek-e, abban nem voltam biztos, de a voksomat arra tettem volna le. Amennyiben elvágtuk őket, a világítás is megszűnt - ami logikus volt, hisz elvágtuk azokat a forrástól, lett légyen az bárhol is. Egyelőre nem volt ötletem azzal kapcsolatban, hogy mit is kéne kezdeni ezzel a szituációval, reméltem, hogy a többiek majd kiokoskodnak valamit. Mindeközben én végeztem a kipakolással .Megszabadultam az átázott tartalékruháktól és a pépessé ázott kenyértől meg egyéb kajától. Nem leszünk így túlságosan jóban. S bár Herr Dieter megpróbál valamiféle kis tábortüzet gyújtani, az nem tart sokáig, annyira sem elég, hogy egy pillanatra megmelengessék magukat. Hozzátehettem volna én is valamit az ügyhöz, azonban igyekeztem minden erőmet tartalékolni, mert biztos voltam benne, hogy arra még később szükségem lesz.
- Azt hiszem nem árt, ha megbeszélünk valamit. Mi a saját királyságunk parancsára jöttünk ide, fővesztés terhe mellett. Gyanítom önök is, és egyikünk sem siet árulás miatt bitóra kerülni. Tehát ha nem akarjuk itt és most lerendezni ezt a dolgot, legjobb lesz, ha kötünk valamiféle kompromisszumot.
A doki racionalitása és húvös helyzetmeglátása már sokkal kedvesebben csengett a fülemnek és helyeslően is bólintottam a szavaira. Azonban én magam annyira nem voltam túlságosan jó a kompromisszumos megoldások megkeresésében akkor, amikor ilyen lehetetlen szituációban találtuk magunkat és nem hinném, hogy most előrukkolnék egy olyan ötlettel, mint a hogy tettem azt még jó régen Herr Bormann-nak az aranybányás szituáció után.
- Nyah igen...a kedves doktor megragadta a lényeget. Maguk beszéljék meg egymás között a dolgokat...én addig kissé előrébb megyek a barlangban, nahogy ismét rajtunk üssenek. A beszéd valahogy nem az erősségem...
Ezt nagyjából senki sem hitte el, főleg azok nem, akik a legkisebb mértékben is ismertek. Mint ahogy Mina-nak, Jozef-nek és most már Herr Dieter-nek is bőven kijuthatott ebből. A Maidstein-i vadember talán csak egy kis ízelítőt kaphatott belőle, a nő meg...hát, Ő majd hozzászok, ha nem, az se túlságosan nagy baj.
- Gyanítom, egyikünk sem akar sem átfagyni, sem elhalálozni, a pókok pedig közös ellenség.
Igen, egyelőre ez akadályoz meg minket abban, hogy kollektívan egymás torkának essünk. Ha mi nem végezzük el a feladatot, akkor mi kerülünk akasztófára, és lógunk együtt a többiekkel; ha az északiak nem teszik meg a saját részüket, akkor meg gondolom ők máglyára kerülnek. De legalább melegük lenne. Érdekes lesz megfigyelni, hogy mi lesz, ha esetlegesen kiiktatjuk a pókokat az egyenletből. A legjobb recept lesz egy kis őrülethez...és ha őrületről van szó, akkor rám nyugodtan lehet számítani.
- A mi parancsunk, hogy meg kell ölnünk ennek az egésznek a forrását. És látva, hogy mi van ebben az erdőben, ezeket a pókokat...így is fogunk tenni. Kivéve, ha excellenciád máshogy látja. Ha Dél ezekkel a pókokkal akarna megtámadni minket, az Jerobeamnak egyetlen kézmozdulat. Vagy annyi sem.
Na ez viszont már érdekes volt. Éppen csak eltávolodtam a csapattól, követve Jozef-et, aki szintúgy a barlangot és a pulzáló hálókat vizsgálgatta, így tisztán és tökéletesen hallottam a nő szavait. Először is: excellenciás uram? Nem voltam tisztában az északi rangokkal, de ez eléggé tiszteletteljes volt ahhoz, hogy valaki nagykutyához tartozzon. Vagy egy nemeshez vagy egy egyházihoz. A fickó nem tűnt puha nemesnek és a láncai legalábbis gyankavásra adtak okot. De egyelőre még ebben sem lehettem biztos, csak megengedtem magamnak a gyanú árnyékát - hiányos ismeretem a vallási és feudális hiearchiáról eddig engedett és nem tovább. Egyelőre úgy keleztem, mint eddig is: valakit, akivel vigyázni kell, mert nem tudhattam, hogy mire számíthatok tőle...a kiugrott vállakon kívül. A másik: Jerobeam. Az meg ki? Ha neki csak egy kézmozdulat lenne egy rohamozó póksereg elintézése, akkor valami nagyon hatalmas mágus lehetett. De a nő jó eséllyel csak túlzott. Ha lett volna velük egy ekkora mágus, akkor Eichenschild ostroma máshogy alakult volna, vagy azóta már sokkal agresszívabban léptek volna fel és már Hellenburg falai alatt nyüzsögtek volna. A nő minden bizonnyal arra hajazott, hogy elültesse bennünk a gyanút és a rettegést. Jó taktika volt....de olyan világ meg nem létezett, hogy ilyen hatalmas mágus legyen velük. Kivéve, ha a rejtélyes démonkirályról van szó. Annak a tábornoka képes volt egy intéssel vámpírokat szétmorzsolni - vajon a királyuk mennyire lehet erős?
- A pókokat már csak azért is meg kell ölnünk, hogy életben maradjunk. Egyetértek a doktorral. Azt javaslom, hogy ameddig életveszélyben vagyunk, tegyük félre az ellentéteinket, a túlélésünk érdekében. Amint megtaláltuk a dolgok forrását, megbeszéljük a továbbiakat.
Óh, hát ez még érdekes lesz. Viszont Jozef valamiért visszafordult, halk zörgést hallottam felőle, s amint odafordultam, már láttam, hogy valami van a kezében. Édességnek nézett ki és most a nyálam összecsordult a számban. Viszont megbízhatunk-e benne? De ha mérgezett is volt, Ő is evett belőle...rám pedig nem hatottak a mérgek, legalábbis naponta egyszer még mindig meg tudtam szabadulni tőlük, így elvettem én is egyet közülök.
- A látottak és tapasztaltak után ti sem gondoljátok, hogy akármi is irányítja a pókokat, el tudnátok fogni?
Hát...amennyiben egy rohadt nagy pók az irányítójuk, akkor nem. De ahogy talán Mina mondta, eléggé abszurd kép lenne elképzelni egy zenélő pókot. Tehát humanoid lesz az irányítójuk, legalábbis reménykedtem benne. Az pedig azért már egy fokkal könnyebbnek tűnik, mint egy brutális nyolclábú dögöt kergetni.
- Ettől nem érezzük a hideget pár óráig és nem fázunk meg.
Adott magyarázatot a cuccokra Jozef. Ahogy a számba vettem az édességet, az szinte szétolvadt a számban. Ahh, Hold Anyára! Annyira jó íze volt. Többet! Adjon még többet! Viszont eddigre azok már elfogytak, így csak szomorkásan bámultam a nálam fiatalabb sötét elfet. De legalább a hideg már tényleg nem zavart annyira. Reméltem, hogy ki is fog tartani egy ideig.
- Nem egészen így gondoltam, Hagen mester...vagy Hagen nagyúr, az excellenciádból ítélve. A mi küldetésünk, ahogy az ifjúúr mondta, az irányító elfogása, vagy ha ez lehetetlen, a teste begyűjtése. Ha jól gondolom, látják, hogy ennek van egy közös pontja az önök küldetésével. Ha önök megölik, a testet pedig ránk bízzák, mind teljesítettük a ránk kiszabott feladatot. Azonban...nem vagyok benne biztos, hogy a megölés olyan egyszerűen fog menni.
Fűzi tovább a szavait a doktor, miközbne valami rudat vesz a szájába, aminek egyik vége izzik és akkurátusan fújja ki a száján a füstöt. Egy füstölő? Mi a francnak szív el egy füstölőt? Ezek a vámpírok eléggé megveszekedett egy nép és az egyszer biztos, hogy még furcsább szokásaik vannak. De ki vagyok én, hogy most ebbe belekössek? De akkor is...egy rohadt füstölő? Aztán végül Mina is beleszáll aktívan a dolgokba és elővesz egy gömböt, amit ha jól tévedek, Farok-úr debütálása után kapart elő a rejtelmes dobozból. Áh, már majdnem hogy megfeledkeztem a dobozról és Farok-úrról is. Bár csak most itt lenne. Biztos, hogy hasznát látnánk neki. Miközben Mina magyarázkodott a tárggyal kapcsolatban - én már nagyon arra a részre nem figyeltem - előrébb mentem a barlangban, hogy alaposabban megfigyeljem azt. A fülemet még így is elérte egy placcsanás hangja, amelyet a barlang falai csak tovább erősítettek. Ha szerencsénk van, csak a pókok bandáznak a fejünk felett lévő nyílás szélén és valamit lerúgtak. Ha nincs túl nagy szerencsénk, akkor meg leereszkedtek ide, és az nagy szívás lenne. Még egy pillantást vetettem hátra, a többiek irányába: a nő igyekezett aludni, bár sokáig úgy se fog már, van egy olyan érzésem, a többiek pedig a tó felszíne felé fordultak és közben taktikákat beszélgettek meg...Jozef meg még a hálók felgyújtását is javasolta. Ez annyira nem volt ínyemre, hisz én eközben beljebb törtem a barlangban. Ha felgyújtják, akkor én nagyon megszívom...meg ők is, de az a rész annyira nem tudott volna azon a ponton érdekelni. Még egy utolsó pillantás hátra, aztán indultam is ,hogy felmérjem a terepet és hogy merre tudnánk tovább haladni, ha esetleg tényleg lemásznak azok a rohadékok hozzánk.

Mögöttem léptek hangjának puha puffogása zavarta meg a viszonylagos csendet. Hátranézve csak Jozef-et láttam, aki utánam osont. Vagy szemmel akar tartani engem, vagy Ő is úgy gondolta, hogy az éjszakai látását kihasználva próbálja felderíteni a terepet. Akárhogy is legyen, élő pajzsnak még mindig simán használható a srác, szóval annyira nem volt ellenemre, hogy utánam jött. Azonban pár kanyarulat után már inkább azt kívántam, hogy bár csak mi is hátra maradtunk volna. A következő pók, amit megláttunk, még a szokásosnál is undorítóbb volt és nagy bőszen fonta a fonalakat. Ha ez a dög végez, akkor akár az egész járatot is lezárhatja. Azonban...mit kezdjünk vele?
- A jó baánatos franc ez...? - suttogtam magam elé a helyzethez képest eléggé megfontolt és aprólékosan megválasztott szavakat...
- Azt a jó életbe!
Sápítozik hirtelen mellettem Jozef, akinek a jelenlétéről az új dög látványa miatt szinte teljesen meg is feledkeztem. Összerezzentem ijedtemben, majd egy haragos pillantással kínáltam meg a fajtársamat. Aztán visszafordultam a brutális hálószövő felé, Jozef viszont inkább úgy gondolta, hogy Ő hátraarcot csinál. Végülis, érthető. Nem lehet mindenki annyira őrült, hogy ott marad annak a dögnek a közelében...én viszont határozottan őrült voltam, de ezt meg már mindenki megszokhatta tőlem, újat nem mondanék ezzel a ténnyel senkinek sem.
- Jozef, ne nézz majd hátra. Menj vissza a többiekhez, én itt maradok láthatatlanul és megfigyelem még egy kicsit ezt a dögöt...
Adtam át az utasításaimat a srácnak, s amint az alkalom megfelelő volt, nem is haboztam és hagytam, hogy az árnyak maguk közé fogadjanak, ezzel téve engem láthatatlanná. Ebben a helyzetben folytattam tovább a pók megfigyelését és az elmélkedést. Határozottan nagynak tűnt. Nem lehet valami túl jó manőverező ezekben a járatokban, amennyiben sikerül a csápjai hatótávján belülre kerülni, akár még le is győzhető, főleg ha több irányból támadunk rá, hisz nem nagyon tud forgolódni. A járat viszonylagos szűkössége most ellene dolgozna. Ettől függetlenül tartogathat még kellemetlen meglepetéseket. Mintegy varázsszóra izzott fel a karomban ismét a fájó érzés, ahol az előző pók kissé megszeretgette. Utáltam az ilyen ragaszkodó dögöket. Amennyiben nem szükséges, inkább nem harcolnék vele...de ha a többiek erre felé menekülnének, mert még is pókok ütöttek rajtuk, akkor két tűz közé kerülnénk, és az jelen esetben a biztos halált jelentené. Tehát: csak végezni kell ezzel a rohadékkal, és persze, hogy egyedül maradtam itt. Talán még sem kellett volna engedni, hogy Jozef lelépjen a fenébe. Közben azért még figyeltem a pókot, aki fonogatta a hálót, viszont...több fajtát használt? Azt meg miért? Fogalmam sem volt, hogy ezek a hálók miben különböznek a többiektől, s a textúrájukon kívül más különbséget nem vettem észre. Talán semmi jelentősége nem volt, talán világmegváltó jelentősége volt - ezen a ponton csak találgatni tudtam volna, ami soha se vezet jóra. Ami még feltűnt, azok a jóval kisebb pókok jelenléte, amelyek még így is többször nagyobbak voltak, mint amilyennek lenniük kellett volna. A hideg is kirázott ettől a helytől. Bazi nagy pókok, akik körül kis pók-kutyák legyeskednek. Jó eséllyel csak a "kicsinyeik" - már amennyiben ezt a jelzőt lehet ezekre használni - ami azt jelenti, hogy valahol, a barlang belsejében kell lennie legalább egy fészeknek, tele póktojásokkal vagy mi a francokkal, amikkel ezek szaporodnak. Vajon azon mennyire basznák fel magukat idegileg, ha felgyújtanánk azokat? Eh, mindegy...csak figyeljünk és reménykedjünk a legjobbakban.
Viszont most egy pillanatnyi nyugalom akadt ahhoz, hogy mást is szemügyre vegyek. Kihasználva, hogy a pókok túlságosan el voltak foglalva a saját dolgukkal, kihátráltam az árnyak közül a következő kanyarulatig és a táskámból elő vettem azt a papírt, amit még a Rottymentál adott nekünk - igaz, hogy a másik vámpírtól kellett volna megkapjuk. A papír kissé átázott, azonban a rajta lévő pecsét nem tűnt úgy, mintha megsérült volna. Fogalmam sem volt, hogy milyen célt szolgálhat, de csak reménykedtem benne, hogy kideríthetem a titkait, mielőtt még túl késő lett volna. Jobb ötletem nem lévén némi mágiát próbáltam a pergamenbe szivárogtatni, hátha úgy aktiválódik, mint ahogy a Wolpertinger tojás...azonban semmi sem történt. Csodálatos. Egyáltalán, mi a franc lehet ez? És miért nem mondott el róla semmit sem az az ostoba vámpír? De gondolkozni már nem volt időm. Meghallottam a közeledő léptek zaját, így a papírt gyorsan visszacsúsztattam a zsebembe és hátamra kaptam a táskámat. Csak Jozef kormos bőre tűnt fel, ahogy kissé vaksin nézegetett előre, próbálva engem megtalálni.
- Cynewulf? Jönnek a többiek is, mögöttünk meg egy csapat pók...
- Fasza. Örülök neki...
Tehát akkor bekövetkezett az, amitől tartottam: Két tűz közé fogunk szorulni. Valamit kell kezdeni a nagy döggel. De mit? Áh, rohadjon meg, a háta mögé lopózok és rátámadok. Aztán Jofez ráveti magát, gyorsan elintézzük és rohanunk tovább, el a mögöttünk közeledőktől. De legalább egy kis jó pont a mai napra: Jozef totál megijedt, amikor hirtelen rászóltam a sötétből. Ez egy pillanatra felderített. Azonban az érzés hamar tovább is szállt.
- A frászt hozod rám! - sápítozik tovább, miközben a nagy dög már hátat fordított nekünk és igyekezett elszelelni a sötétségbe. Na azt már nem! - Lopakodjunk utána. Minél később kell harcba bocsájtkoznunk, annál jobb. A többiek meg legalább utolérnek minket.
Nope. Két tűz közé kerülünk. Nem várjuk be a többieket. Az túl kockázatos lenne.
- Ja, és két tűz közé szorulunk. Fasza ötlet - vágom a fajtársamhoz kissé cinikusan, miközben megindulok a dög után.- Rá tudnék támadni most. Meglepetés előnye és a többi. Ha valami jön utánunk, akkor ezt az előnyt elvesztem.
S Jozef reakcióját meg sem várva indultam meg a termetes bestia felé. Amire nem számítottam, az az, hogy a mögöttünk jövők ordibálását ilyen messze fogja sodorni a szél.
- Társaságunk akadt és felettébb gyorsak! - hallom a doki ordibálását is, ahogy a járat felerősíti a hangját. A baj az, hogy nem csak én hallottam meg, hanem a pók is, amelyet eddig követtem és az most megfordul....s egyenesen rám bámul. Nekem pedig a végbelem tartalma majdnem a kisgatyácskámba zsuppan.
- Helló! - intek meglepetten és megszeppenve a póknak, akinek szemei szinte keresztül döfnek.- Ez eléggé égő...
Összegzem a helyzetet, hisz közben a pókica még lángra is kapott. Mindemellett Jozef is neki lendült és valahonnan Mina is előkerült, akit csak most vettem észre...így aztán ösztönösen meg is indultam a pókocska felé, menet közben kikerülve a lábait, vetődtem és végül a hasa alatt értem célba, s már vágtam is felé, hogy megsebesítsem. A támadásom sikerült is, és mivel Mina előzőleg már kissé megpörkölte a bundáját, eléggé fel volt idegesítve ahhoz, hogy vad táncba kezdjen a lábaival, én nekem meg minden erőmre szükségem volt, hogy ezeket kikerüljem. De most már viszonylag jó helyen voltam. Innen nyugodtam tudtam őt szivatni, amennyiben távol maradok tőle. De mivel Jozef és Mina is szórakozott vele, úgy véltem, hogy majd rájuk fog inkább figyelni, így aktiváltam a kezemen a plusz erőt adó tárgyat és neki láttam, hogy levagdossam ennek a dögnek a lábait, legalább egy oldalon, hogy az oldalára dőljön. Onnantól kezdve, őszintén szólva, senkinek se jelentene túl nagy akadályt....

Aztán égető fájdalom. Két helyen is. Éppen levágtam a hálószövő egyik lábát, amikor az valamilyen hihetetlen akrobatikus képességekről tanubizonyosságot téve kap bele MEGINT A ROHADT VÁLLAMBA!...hát rohadjon el az ilyen! Eléggé fájdalmas volt, aztán már csak egy szúró fájdalmat éreztem a térdhajlatomban és mentem meg is rogytam, ahogy a lábam nem tudott megtartani. Ez meg, még is, mi a franc volt és honnan jött?! Azt hiszem, hogy most közepes szintű bajban vagyok. MÉg nem mélytorkozás, de már nem is petting.


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

41 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Május 10, 2019 1:14 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
A helyzethez képest nyugalmasan telt az éjszaka – sem Sophia nővér, sem a dögök nem próbáltak meg megölni, mindössze a szél döntötte ránk majdnem az egész viskót. Mégis, miután aludtam néhány órát, arra ébredtem, hogy elcsendesedett: az eső már csak csöpörgött, a nap pedig már szinte kilátszott a szürke felhők mögül. Mikor a gyenge sugarakból úgy ítéltem meg, hogy eljött az ideje, felkeltem, rendbe szedtem magam, és hallgatóztam kicsit az ajtón keresztül. Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem egy csapdába sétálok bele, lesétáltam oda, ahol tegnap is társalogtunk.
Sophia és a novícius már lent vártak.
- Dícsértessék. - köszöntöttem őket. Leülni sem volt időm, már érkezett Gloria nővér is.
- Jóreggelt. Imádkozzunk, utána készítek reggelit mindenkinek. - vette fel újra a gondoskodó anyai szerepet. Az erdő közepén legutóbb kifejezetten finomat alkotott, kíváncsi lennék egy konyhában mit képes összehozni. Ekkor azonban Sophia nővér feltűnő módon kezdi el dörzsölgetni a szemét.
- Öhm, önnek mindig olyan fura kék szeme volt? - állt fel a székből, máris fegyverét markolászva. Közelebb is lép hozzá, hogy jobban megfigyelje. A self is követi.
- Mi van a szemeddel? - kérdezi aggódva ő is. Távolról én is csak egy furcsa villanást vettem észre, ám miután a nagy ijedtségre én is közelebb léptem, könnyű volt észrevenni, ahogyan apró kék fények motoszkálnak a nő íriszében.
- A szemem? Én csak… - habogott egy kissé.
Nem tudtam az okát, és azt sem hogy mit okozhat: gondolkodás nélkül vettem tehát elő a füstölőt, gyújtottam be és lengettem meg körülötte.
- Jobb biztosra menni. - szabadkoztam.
- Hozza. - jelentette ki, és nem csak hogy eltűrte a füstöt, de mélyeket lélegezve fogadta azt magába. Nem reagált semmit – nem szentségtelen erőről van tehát szó. – Csere? Milyen csere? Mire? - kérdez vissza egy olyan kérdésre, amit senki nem hallott. Meglepett arcára a zavarodottság is kiült, ám ezt már csak a szemem sarkából láttam. A füstölővel elkezdtem körbejárni a szobát, hátha ott rejtőzött el valahol a dög – a Joannesburgi kultisták óta nem hagyom ezeket a véletlenre. – Kinyitottam egy varázsdobozt. Hátha segít. - mondta végül.  
- Valami pedig van veled, mert mi nem emlegettünk semmilyen cserét. Hallasz valamit? - húzta elő a novícius a Bibliáját, de ekkorára már megnyugodtam kicsit. Előhúzom én is a dobozt, ami már oly sokszor mentett ki a bajból.
- Ezt? - mutatom meg neki. Számtalanszor próbáltam már megvizsgálni, milyen bűbájjal vagy mágiával működik, hogy épp hasznos tárgyak tűnnek elő belőle, ám soha nem jöttem rá a nyitjára. Talán az Úr gondviselésének formát öltése…Eddig maximum haszontalan dolgokat adott, de negatívat semmiféleképp…egy hang azonban semmiképp nem haszontalan. – Kérem jegyezze meg mit hall és tudassa velünk.
-Igen. Annyit mondott, vagyis inkább kérdezett, hogy „Veszély? A csere szükséges?” Nem tudom ez mit jelent. - a dobozra amit mutatok, láthatóan felragyogott az arca – gen, pontosan ilyen, önnek is van? - Kíváncsi vagyok hogy ő honnan szerezte a dobozt, nem hittem volna, hogy több is létezik belőle – egyszer majd talán erre is rákérdezhetek. Beoltom végül a füstölőt, ám még nem lehetek biztos abban, hogy nincs e más is a dologban mint a doboz. Egyébként is oda akartam adni neki, így azonban külön okom is volt arra, hogy felhozzam a Patrónuskövet.
- Ezt vegye el. - húztam elő az ékszert a zsebemből. – Ha bajba kerül, vagy fél, megérzem majd. - adtam át neki. Kitudja mikor keveredünk el egymástól, a nővér gyógyító képességei pedig felbecsülhetetlenek.
- Ha a füstölő nem bántja, akkor jelenleg még nem kell elhárítani a veszélyt. - reagál végre a másik nővér is, miközben visszaül a helyére, bár szemét még mindig Glorián tartja.
- Mi ez a doboz? Csak nekem ijesztő, hogy valaki belemászott Glória nővér fejébe? Még ha nem is démonféle? - szorongatja tovább Bibliáját a novícius.
- Veszély?Csere szükséges? - mondogatom magamban én is a szavakat, hátha beugrik valami erről a néhány szóról. – Sok csodára képes ez a doboz, és eddig mind vagy haszontalanok voltak vagy az életemet mentették meg. Engem is aggaszt, de egyelőre nem tudunk mit tenni. Sophia nővér, mi lenne a következő lépés? - sürgetem közben a haladást, természetesen fenntartva a gondoskodó atya látszatát is.
- A tegnap este felvázolt feladat elvégzése. - mondja tömören, mint akit már az érdeklődés is irrtál. - De én sietnék a helyükben, a nappal a mi világunk, de az éjszakát ők uralják. - fűzi hozzá.
- Időnként kinyitom és mindig más van benne. Már bevizsgáltattam, de senki sem tudta megmondani, hogy egészen pontosan milyen tárgy, de nem szentségtelen így engedték, hogy megtartsam. Engem is megijeszt persze, de ha segít…Remélem kiderül mit tud az ajándéka. - egészíti ki a nővér a magyarázatomat. – Először együnk. Éhes gyomorral nem lehet koncentrálni. De akkor nem főzök, beérjük hideg élelemmel. - jelentette ki a nővér, mi pedig követtük az utasítását, hiszen nőből volt, és konyhaügyről volt szó. Mind megettük a kenyeret és sajtot, majd ellenőriztük a felszerelésünket. Legelőször a novícius lett kész.
- Részemről indulhatunk. - jegyezte meg. Gloriával együtt az ajtóhoz megyünk, míg nem ő is kijelenti.
- Mehetünk. - Mindannyian kilépünk a szabadba, ahol legalább nem zuhog ezúttal.
- Legalább nem zuhog, de az erdő nem lesz kellemes, a szörnyekről már nem is beszélve. - kommentál a sötét tünde, míg én az erdőt szemlélve próbálok találni valami említésre méltót. Sajnos hiába koncentrálok, egy elmosódott fehér koponyán kívül nem tudok semmit kivenni, mindössze a mindent átszövő pókhálókat. - Ott, arra! - mutat az erdő szélénél előre a sötét tünde, hisz csak kiismeri magát a természetes életterében - Ott lóg egy koponya…vagy valami hasonló. Arra kanyarog az út is.
- Jobb híján nem tudunk mit tenni, mint megnézni. Óvatosan, nehogy belegabalyodjunk a hálóba. Ha lehet, hozzá se érjünk. - mondom, és el is indulok óvatosan előre.
Hiába akartam elkerülni a hálót, egy pont után már képtelenség – a föld is tele van vele, kénytelenek vagyunk rajta lépkedni, még ha bele nem is ragadunk. A távolban lévő koponya hirtelen emelkedni kezd a lombok felé.
- Ez…egy pók. - rázkódik meg a sötét tünde - Én jobban látok, ha baj van, igyekszem időben szólni. Ez a pók a lombok közé kapaszkodik és olyan, mint egy koponya lábakon, de azért nem árt a lábunk elé is nézni, mert a hintóból látott valamik a földben tüntek el… - magyarázott.
- Novícius, koncentrálj a fejünk fölé és magunk elé, jobban látsz a sötétben. Gloria nővér, maradjon köztünk és figyelje nem e próbálnak bekeríteni minket. Én nézem a talajt. Lassan haladjunk és próbáljuk meg kivenni mégis mi ez a lény pontosan. - adtam ki az utasítást.
- Maradjunk egymáshoz közel, nehogy a nyakunkba essen valami. - mondja a nővér, majd egy varázslattal burkot von körénk, hasonlót mint amit a hintóban is használt.
Ahogyan lassan haladunk előre és az előttünk lévő talajt figyelem, feltűnik egy fura, kékes hullám-szerű fényt, ahogyan végigfut előttünk. Egy gócpontból indul ki valahonnan és szerte ágazva halad tovább. A talajról kicsit felnézve egy tisztás jelenik meg, ahová apró sugarakkal ugyan, de bejut a napfény, a földet pedig póktetemek borítják.
- Előttünk egy tisztásféle és rengeteg döglött pók. Vajon mi ölte meg őket? - adta tudtunkra az egyértelműt a novícius.
- Alattunk is futnak a pókhálók, időnként pedig valamiféle kékes hullám fut át rajtuk. Hasonló mint a nővér szemében, csak halványabb. - jegyzem meg, miközben azon morfondírozok, van e kapcsolat a kettő között, miközben a póktetemeket szemlélem, látok e valami sebet rajtuk. – Közelítsük meg.
Mindannyian belépünk, és közelebbről is megvizsgáljuk a pókokat. Néhányukban lyuk tátong, de a legtöbbet valami tompa fegyverrel verhették agyon. A déliek? Nem, úgy nem lennének lyukak és tompa sérülések…talán a korábban emlegetett lovag? Ő sem tompa fegyvert használt volna nagy valószínűséggel.
- Úgy tűnik valaki rajtunk kívül is harcol itt. De délen vagyunk, így kétlem, hogy a barátaink lennének. - jegyezte meg a nővér.
-  Ők nem…bunkósbotot használtak volna…ezeknek nincs kard vagy nyíl ütötte sérülésük. - lépett egyik dögtől a másikig a novícius - Olyan mintha valaki fantáziája elszaladt volna ezekkel a pókokkal, nem? - néz ránk kérdőn.
Ha már mindenki a pókokat vizsgálta, én inkább a környező tájat, nehogy megtámadjanak minket, miközben felfedezünk.
- Valóban, ők nagy valószínűséggel nem tompa fegyvert használtak volna, ráadásul szinte sehol egy vágás. – gondolkodom hangosan, hátha Gloria hozzá tud tenni valami okosat, ám végül csak a tovább indulást sürgeti.
- Menjünk tovább. - ad neki hangot.
- Várjunk csak! - guggolt még le újra a novícius, és tovább vizsgálgatta a pókokat. - Talán másik csapatot küldött észak? Mintha golyó ütötte lyukak lennének egyik-másikon. Gondolom kövessük tovább az ösvényt?
Úgy tűnik mégiscsak Otto volt a ludas.
- Talán Otto volt az, akit Sophia emlegetett. Nézzünk körül nem találunk e valahol holt testet, vagy fegyvert. - indulunk az erdő belseje felé. Séta közben a kék hullámokat figyelem: az erdő belseje felől jön, abba az irányba ahonnan jöttünk. Mintha az egész hálózat szét lenne terjedve a földön. Valamiféle mágikus hullám lenne, amivel kontroll alatt tartják a helyet? Vagy ezzel érzékelnek?
- Ennyi pókot egyedül nem tudott volna lelőni. - csóválja fejét a novícius - Ettől még lehet, hogy a hullája itt van valahol, de ha halott, már nem segíthetünk rajta, és jobb ha megyünk, mert ha a pókvezért ellopják előlünk, akkor nem hiszem, hogy megdicsérnek minket.
Nem tudom miért reménykedtem abban, hogy felfogja amit mondani akarok.
- Nem tudjuk milyen erősek a pókok, sem azt, hogy mire képesek. - magyaráztam. – Azonban ha megtaláljuk, úgy talán megtudunk valamit. Mindenesetre induljunk el a csapás mentén, jobb híján. Figyeljünk ugyanúgy ahogyan eddig. - mondtam, és léptem rá az apró ösvényszerűségre.
Szerencsénkre a nővér fátyla még mindig védett minket – néhány lépés után egy fehér, hosszúkás, karó szerű dolog hántja fel a burkot, majd csapódik bele a fába nem messze tőlünk. Ahogyan egyre több ilyen és hasonló támadás érkezik, a fátyol úgy lesz egyre gyengébb – gyorsan tennünk kell valamit. A nővér gyorsan kapcsol, és idézi is a következő pajzsot, ami egy darabig talán még fedez minket a karóktól, amikkel a pókok bombáznak minket.
A novícius egy Sacra Lux-al célozza meg a legközelebbi pókot, leszakítva annak a lábát. Jómagam várok, hogyha egy pók esetleg befurakodna a pajzson, úgy azonnal megsemmisítsem, ám eddig még egyikük sem jutott át rajta. Lőfegyvert nem akarok használni, nehogy a hangja eláruljaa délieknek a helyzetünket. Támadás helyett azonban a pókok hálója mintha kezdene összesűrűsödni a levegőben…talán legközelebb azzal akarnak támadni?
- Próbáljunk kijutni innen, egyenként nem boldogulunk velük, főleg, ha olyanok, mint a hidra, egy elpusztul és kettő lesz belőle. - kiáltja a novícius, majd balga módra előhúzza a Fenrirt, és célba vesz egy pókot – a találat elpusztítja, legalább ennyi haszna volt. Így már nekem is felesleges óvatoskodni – én is célba veszek egy pókot, ám csak a lábát vagyok képes megsebezni.
- Próbáljunk meg előretörni! - ajánlottam, hiszen ha egy helyben maradunk, úgy valóban a pókok jönnek ki győztesen a küzdelemből.
Ezután valamiféle hangot hallok Gloria nővér irányából, majd hirtelen egy kék villám csap be oda, ahol még korábban állt. A ködtől nem látom mi történt, ám ahogyan szép lassan oszlik, úgy egy Gloriánál jóval nagyobb termetű alaknak a körvonalai rajzolódnak ki. Ahol a feje kellene hogy legyen, ott valamiféle kék fény dereng, kezében pedig ugyanilyen fény világít meg egy penge félét. Nem állhatunk le nézelődni, a dögök ugyanúgy támadnak – rá is lövök az egyikre, a golyó azonban csak súrolja az egyiket, de a novícius találata bevégzi a feladatot.
A pókok megindítják az ellentámadást, hatot lőnek ránk a már korábban látott karóból, félreugrok, de az egyik egy leheletnyivel később érkezik, pont oda ahová ugrok, csak a felső testemmel érkezek elhajolni, a lövedék pedig felszántja az oldalam, szerencsére nem vészesen.
- Engedélyt kapok a támadásra? – hallatszik egy idegen hang a ködből, mintha valamitől kérdezné. Mégis mi ez? Egy újabb szörnyű ellenség?
- Ki a fene ez? - teszi fel a várható kérdést a novícius. – Gloria nővér? – fürkészi a ködöt. Vajon ez a valami ragadta volna el? Egy átok?
A nővérrel nem tudunk egyenlőre mit kezdeni, ám a sebemmel igen. Fogaimat összeszorítva odanyomom a ruhám, hogy valamelyest csillapítsam a vérzést, majd a Fenrirt leváltom a Gungnirra, és újra lövök, hogy legalább megtizedelni megpróbáljam a pókokat – sikerül, az egyik el is pusztul.
- Gyógyíts meg! - parancsolom a novíciusnak, hiszen ha most túl sok vért veszítek, az az egész küldetésre legyengíthet.
Ekkor hirtelen a ködből előrerohamoz az eddig csak árnyként látott alak. Először megijedek, hogy minket céloz, ám elsuhan mellettünk, egyenesen a pókok irányába.
Jozef közben újra lő, szitkozódva a pókok felé, én pedig jobb híján ugyanígy teszek. Mindketten eltaláljuk a célpontjainkat, azok pedig összeesnek. Talán a lövés süketítette meg, vagy állat létére nem jó a hallása, ám valahogy nem akaródzik meggyógyítani neki.
- Novícius, gyógyíts meg, mielőtt tovább romlanak az esélyeink! - kiáltok rá, ám szemeimmel már a kék alakot követem.
Így hogy kiért a fényre, láthatóvá válnak a korábban még csak derengő fegyverek, páncél és robosztus alak. Kardjaival kettéhasítja maga előtt a hálót, figyelmen kívül hagyva a kisebb pókokat, a üveges kinézetűeket széthasítva egy-egy csapással. Egyenlőre túléltük.

Felhasználó profiljának megtekintése

42 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Május 10, 2019 1:18 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Nincs túl sok időm örülni a sikerünknek. A környező rengetegből fura fekete köd kezd betörni a látóterembe, mire pedig odafordulnék a többiekhez megkérdezni, hogy mi lehet ez, már teljesen feketeségbe is burkol. Rémültem próbálok megmozdulni, vagy valami fényforrást keresni. Egy napsugár tör át a feketeségen, egyre erősebb lesz, végül egy szoba részletét rajzolja ki előttem. A széleit nem látom, egyértelmű tehát hogy nem valamiféle teleportáció volt, hanem ez egy látomás…vagy talán rém-vízió…Nem csak a puszta szobát figyelhetem, hanem alakok is megjelennek hirtelen. Egy férfi felpofoz egy kislányt, aki sírva zuhan le a szoba sarkába, majd azonnal sírni kezd. Az apja lehet? Szótlanul sétál ki a körből, majd ahogy a széléhez ér, szertefoszlik. Mitől látom ezt és mi a célja?
- Mi történt? - futok oda a kislányhoz, majd miközben válaszra várok, szemeimmel a szoba berendezését próbálom vizsgálni, ám nem találok semmi különöset, egyszerű paraszti ház. Újra rápillantok a sarokban kuporgó lányra, ilyen közelről már látom, hogy tünde.
- Apa megint dühös. – szólal meg végül két szipogás között.
- Mitől válik dühössé? - kérdezem a lánytól. Bántalmazás…valamit mutatni akar nekem az, aki ez azt egészet elrendezte – még ha megrémítés akar lenni, vagy átok, úgy is kihozhatom belőle a legtöbbet. Bepillantok az ágy alá kíváncsiságból, onnan pedig egy pár aprócska pók pillant vissza rám. Pókok. Kényelmes lenne a válasz, ezek minden nyugodt helyen előbújnak, ám nem hinném hogy ilyen egyszerű az egész. Ennek a kislánynak köze van a pókokhoz…
- Folyton azt mondja én öltem meg anyát. Azt mondja fura vagyok, egy szörny vagyok. – kezd rá újra erősebben a sírásra. Megölte az anyját az apja szerint. Tegyük fel hogy igaz volt, hogyan történhetett? Baleset? Vagy…talán kicsit elrugaszkodott következtetés, de a pókok ölték talán meg? Nincs elég bizonyíték a következtetéshez, a feltételezések pedig túl veszélyesek lehetnek, ha elindulunk abba az irányba…
- Biztos nem te tehetsz róla. -nyugtatom meg, majd folytatom az érdeklődést – Hogyan halt meg édesanyád? Mitől lennél szörny? - meredek rá válaszra várva, ám a látásom elkezd összemosódni, a lány hangja pedig torzulni.
- Any…lehal...be… - veszek még ki néhány szótagot, és próbálom megjegyezni, ahogyan az összemosódott látást felváltják a fénysugarak, ahogyan a fekete környezetből egyre erősebben törnek be. Megpróbálok még figyelni a lányra, de esélytelen. Új helyszín és jelenet, vagy kijutnék? Megpróbálok mozogni ebben vakító masszában, kijutni ebből az egészből.
Hirtelen újra az erdőt látom magam előtt, ahonnan indultunk. Megmozdítom a fejem, és meglátom Gloriát, majd feleszmélek arra, hogy folyamatosan ráz, gondolom azért, hogy felébredjek. Gyorsan összeszedem magam, és elmondom amit tudok – bármennyire is vanak ellenérzéseim a novíciussal kapcsolatban, a túlélés és a megoldás érdekében nem esek a hallgatás hibájába.
- Valamiféle látomást láttam. - magyarázkodom miközben feltápászkodom a földről – Nem tudom mennyire volt igaz, vagy hallucináció, de egy kislány volt benne, akit az apja épp vert. Állítólag azért, mert megölte az apját. A lánynak köze lehet a pókokhoz, ha igaz amit láttam. - emelem ki újra, hiszen valóban lehet hogy a pókméreg okozta lázálom vagy halucináció volt, bármennyire is tűnt reálisnak – Ha valaki odakerül, úgy kérdezze meg, miben halt meg az anyja. - hadarom el az információkat. – A nővérrel mi történt? - kérdezem meg a másik furcsaságot, miközben a továbbvezető utat vizsgálom.
- Látomás? - gondolkodott el a nővér. – Bocsásson meg atyám, azt hittem megmérgezték. Antiméreggel ki tudunk jönni, még másfél üveg van a táskámban. Menjünk tovább, még visszajöhetnek a pókok és valószínűleg nem fogom tudni megismételni az előbbit.
- Támogatom. - jegyeztem meg, és el is indultam nagyon lassan, ahová eddig haladtunk volna, ha a pókok nem állják utunkat. – Talán pont a méreg okozza őket…lehet a mágiához van köze…
- Tartjuk azt irányt? És, hogy csináltad nővér ezt a…varázslatot? Legközelebb is segít majd? - kérdezi a novícius.
- Vizsgálom közben Gloria nővért, vajon történt e rajta valami változás – hiszen én a visszaváltozását, ha egyáltalán visszaváltozott, nem láttam – és feltűnik, hogy a reggel kéken izzó szeme mintha elhalványult volna. Ez lett volna ezúttal a doboz ajándéka, ez a…szörny?
- Nem tudom. Meg fogom próbálni előhívni. - válaszolta.
Meddig beszélgettek, előhúztam az ékszert, amit még korábban kaptunk, és vizsgálgatni kezdtem. Reméltem, hogy előtudok majd idézni valami reakciót belőle, ám bármennyire is forgattam, nem történt semmi. A színe olyan, mint a talajon pulzáló kék hullámoké, de ezzel sajnos nem lettem okosabb, mindössze annyit tudok, hogy valami köze van hozzá.
- Hát a szemed már nem annyira kék, az biztos. - bámulja a novícius is meg a nővért. - Arra vezet az ösvény tovább. - jegyzi meg, mintha nem lenne egyértelmű.
- Akkor menjünk arra, hacsak nincs más nyom. - bólintott a nővér, és elindult a megadott irányba.
- Mindenki figyelje azt, amit eddig. - adtam ki újra a parancsot, és követtem is: figyeltem a lábam elé és jobbra-balra, nem e terveznek rajtunk ütni.
Rövid séta után egy kereszteződéshez érünk.
- És most?
- Látsz valamit a távolban? - fordulok a novícius felé, hogy legalább most az egyszer legyen haszna állati voltának.
- Azoktól a hálóktól semmit. - csóválja a fejét. - A kék csíkok a földön? Azok nem mutatnak semmit?
Irritál hogy kimondja a gondolataimat a self, de pont ezt terveztem tenni. Leguggolok, és megvizsgálom a kék hullámokat – feltűnik, hogy bal oldalról, mintha picit intenzívebb lenne, mint a másikról. Egyértelmű a döntés.
- Haladjunk balra. - mondom, és el is indulok, a többiek pedig követnek.
Nagyjából újabb tíz percnyi séta után jutunk egy rozoga, bányabejáratnak tűnő alagúthoz. A háló sűrűn befonta, ám még így is látható, hogy milyen régi: a tartó oszlopokat és gerendákat már rég megette a szú, bármelyik pillanatban összedőlhet.
- A pókok…Nem jöttek a föld alól is tegnap este? - nézte a bejáratot Gloria, úgy gondolom neki sem nyerte el a tetszését. – Van egy olyan érzésem, hogy befelé vezet az utunk.
- Valóban, bár nem túl bíztató. Fáklya? - nézek körbe, van e valakinél.
- Hát én nem hoztam. És nem hinném, hogy túl sok választásunk van? - int befelé, tévesen. Fel is gyújthatnánk ezt az egészet. A korhadt fadarabokba gyorsan belekap a tűz, a pókháló pedig tökéletesen táplálja. Kérdés az, mit értünk el vele.
- Ott van egy. A semminél jobb. - tűnik fel egy a bejárat mellett Gloriának. Odamegyünk és kiszedjünk, meglepő módon meggyújtani is sikerül, egész szépen ég.
Fáklyával a kezünkbe már többet látunk a barlangból. Mélyen lefelé haladó lépcsők visznek egyre lejjebb a járatban, a pókhálón pedig újra és újra meg csillannak a hullámok, amik ide vezettek minket.
- Mi lenne uraim…Ha felgyújtanánk az egészet? Hátha bent ég minden, a célponttal együtt. - naiv volt Gloriától hogy ezzel vége is lesz, de reménysugárnak jó volt és egy próbát mindenképp megért. Így hogy ő mondta ki, nem kellett a tipikus inkvizítor hozzáállás elővennem, ezzel is rontva a megítélésemen.
- Támogatom. - bólintok természetesen rá, majd oda is tartom a fáklyát a hálóhoz, a barlang bejáratánál.
A háló gyorsan lángra kap, pár pillanat alatt végigfut az egészen a tűz. Nem kell sok ahhoz, hogy a gerendákba is belekapjon.
- Nem hozott valaki szalonnát? - kérdezi vidáman Gloria. Nem, de a novíciust szívesen elégetném. Elégedetten nézem a pusztuló bejáratot, ami nemsokára teljesen össze is omlik, ahogy a gerendák a maradék erejüket is elvesztik.
- Lehet el kéne állnunk az útból, ha a tűz valami olyat iskikerget, amit nem szeretnénk a nyakunkba kapni. - húzódik el a novícius.
- Nem hinném, hogy ezzel vége. Ez csak a bejárat volt, de ki tudja meddig húzódnak az alagutak. - jegyzi meg bölcsen.
- Ráadásul nem szökött ki semmi… - gondolkodom hangosan. Nem hinném, hogy túl gyorsan érte őket a halál a meneküléshez, ha csakugyan voltak benn, így tehát az egyetlen megoldás az lehet, hogy mélyebbre húzódtak.
- Van még egy ösvény, lehet, hogy az is egy lejárathoz vezet. - mutat rá a novícius egy csapásra a növények között. Közben én a hullámokat figyelem a földről, ahogyan újra érkeznek és érkeznek, ám innen lentről már nem. Gloria velem együtt vizsgálja őket.
- Talán, ha mindet megszüntetjük…Talán…
- Nézzük meg az ösvényt, hátha az is ilyen egyszerű lesz, ha pedig szorul a hurok, visszatérünk ide. - ajánlom fel, és el is indulok, nyomomban Gloriával és a novíciussal.

Felhasználó profiljának megtekintése

43 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Május 10, 2019 1:23 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Ahogyan haladunk az ösvényen és figyeljük a tájat, mindannyiunknak feltűnk egy koponyaszerű pók, ahogyan mintegy húsz méterre lóg előttünk lefelé a hálójáról.
- Nem akarunk mégis inkább a másik irányba menni? Takarékoskodni kéne a golyókkal. - veti fel a nővér.
- Bölcs döntés. Talán a felégetéssel őket is elpusztítjuk. - értettem egyet a nővérrel. A sok harc lefáraszt minket, az értelmetleneket el kell kerülnünk, vagy legalább a kisebbik rosszat választani.
- A másik irányban nem láttam ösvényt, hol akarunk menni? A fák között, ott még több pók lehet. - nézett körbe félelemmel telve a self.
- Mindenképpen el kéne jutnunk a következő forráshoz…a pókokat se így, se úgy nem ússzuk meg, azt hiszem. -  néz ránk kérdően.
- Akkor a kevesebbet válasszuk. - nézek a novíciusra. Ő adta az ötletet, akkor viselje is a következményét. Így persze már viszakozott.
- Mondjuk eddig is a jeleket követtük, kövessük most is azokat, talán ezen keresztül irányítja a főnökük a pókokat. - visszakozott.
- Uraim. Hozzunk egyértelmű döntést. Én még mindig a jeleket követném, ha már mindenhol pókokba botlunk. - fordult vissza az erősebb jel felé.
- Támogatom a nővért. - ismételtem magam jobb híján.
Elindulunk hát vissza a kereszteződéshez, és el is hagyjuk. Ahogyan haladunk, egyre neszesebb és zajosabb lesz az erdő, de nem tudunk mit kezdeni vele, mindössze figyelni, nehogy váratlanul érjen egy támadás.
- Vélhetőleg, ha a pókok urához vezet ez a fény, akkor jobb lesz felkészülni, hogy nem fogadnak minket kitörő örömmel. - jegyzi meg halkan és gyáván a novícius.
Mindeközben kijutunk egy tisztáshoz, ahol kb. húsz méterre tőlünk két alakot fedezünk fel. Mindketten mintha a földben turkálnának egy darabig, az pedig hirtelen elnyeli őket. Ezek nem szörnyek. Banditák és hasonlók nem járnak ebben az erdőben, ilyen körülmények mellett. Déliek lennének? Gloria gyorsan feleszmél, megáll, jelez hogy csöndesen és előhúzza a Fenrirt.
- Azta… - álmélkodik az üresfejű, én pedig lassan haladok közelebb a ponthoz, ahol eltűntek. Ekkorára a neszelés is elhallgat, és néma csönd borul az erdőre – nehezebb lesz a lopakodás.
- Már nagyon közel járunk…Most mi legyen? - suttogta nagyon halkan Gloria.
- Ha bárkivel találkoznánk, egyszerű északi zsoldosok vagyunk, akik csak néhány ritka szörnyért és a belőlük kinyerhető nyersanyagért jöttünk ide. Semmi közünk a háború konkrét alakulásához, vagy az erdőhöz. Ezen túl, nézzük meg az üreget, talán a pókok anyjához vezet. - suttogom válaszul, remélve hogy mindannyian felfogták mi a teendő.
- Ha ezek is a pókok anyjáért jöttek, akkor úgy sem hiszik el, de részemről rendben. - mintha lenne jelentősége, hogy szerinte rendben van e vagy sem.
Az emlegetett self közbn odaért a lyukhoz és letekintett, majd hirtelen hátraugrott. Pókok lennének?
- Vámpírok vannak odalenn. - súgja felénk - Lemegyünk mi is?
Gloria fejcsóválással válaszolt.
- Inkább húzzuk fel őket. Atyám? - nézett rám, gondolom hogy engedélyt kérjen. Vámpírok. Hasznosak lehetnek a harcban és információjuk lehet. Ha ellenkeznek, déliek lennének vagy bármi hasonló, egyszerűen lelőjük őket. Továbbá kicsi rá az esély, de talán az egyik közülük épp az, aki egy szívességgel is tartozik.
- Tegyünk úgy. - mondom, majd magam is lenézek a gödörbe, láncomat pedig a távolabbi felé eresztem. – Kapaszkodj bele és fogd meg! - szólok le a járatba, majd visszafordulva a társaimnak – Fogjátok meg a karom! - nyújtottam a szabad kezem feléjük, hiszen kitudja milyen nehezek, nem akarok utánuk esni.
Ekkor a semmiből hirtelen hang kiált fel.
- Fegyvert szegezz! A pókok gyülekeznek! - majd meg is jelenik az árnyak és a sötétség közül egy újabb sötét tünde. Néhány pillanatba telik csak, hogy felismerjem, legutóbb a huldrás feladatomnál találkoztam vele, ő volt az, aki kivégezte a végén azt az óriási dögöt. – Minden irányból! - kiáltja és neki is fordul a valóban érkező pókok felé két fegyverrel a kezében.
Közben lentről hangok szűrődnek fel, de pontosan nem értem őket, a fénykülönbség miatt pedig az arcokat se tudom felfedezni, kit is készülök megmenteni.
- Csak meg ne bánjuk később, hogy ilyen jólelkű atyám. - mormogja a novícius. No lám, már jólelkűnek tart? Hiába érkeznek a pókok, nem tudok küzdeni velük, ameddig a láncot tartom a járat felett. Közben Gloria lőtt egyet és megfogott, bár az ő testi ereje nagy valószínűséggel csak arra lesz jó, hogy nagyobbat zuhanjunk. Immár két kézzel markoltam rá a láncra, hogy minden súlyra fel legyek készülve, utazóköpenytől nehézpáncélig.
- Mindannyiunk érdekében: védjenek meg! - kiáltottam, leginkább a novícius felé, de örültem volna ha a másik self is halja. Az emlegetett mormog valamit a maga nyelvén amit nem értek, majd harci állást vesz fel, és szelet támasztott pengéi végén. Druida, vagy más ilyesféle varázslat is létezik? A novícius is elmormol egy imát, Gloria pedig épp lő, és én is így teszek, egyik kezemmel elengedve a láncot, előhúzom a Fenrirt, és lövök a legközelebbire.
A legtöbb lövés – köztük az enyém sem -  és varázslat nem talál, így tehát nem csoda, hogy a pókok egyre csak gyülekeznek és közelednek. A háló újra örvényleni kezd, számíthatunk a karókkal történő sorozásra.
- Siessen. - mondja, majd újra megidézi a már korában látott óriási pajzsát – a kérdés az, meddig tart ki.
- Nem tudok, nem fogják meg. - válaszolok, majd fegyvert váltva a Gungnirral próbálok meg lőni – nem véletlen azonban hogy kétkezes használatra tervezték a fegyvert, a lövés iszonyúan mellé megy.
- Elkéne egy kis segítség! - ordítja el magát távolabbról a self, de nem akarom kockáztatni a biztonságomat azáltal, hogy kirohanok a pajzs alól, a lánc lent tartása pedig tökéletes kifogás erre.
- Próbálj meg közelebb jönni, ott nem tudunk segíteni! - válaszol meglepően értelmesen a novícius – a fajtársaival talán tud kommunikálni. Eközben babrál valamiféle gyűrűvel az ujján, ami félelmetes kacajt hallat, amitől a pókok egy pillanatra megtorpannak.
Gloria elenged, és előre fut – megakarja öletni magát?
- Menjetek hátra tőlem, legalább három méterre! - kiabálja, majd egy imával felszenteli maga körül a földet. Ismert varázslat, ám ezúttal valami másképp működik: a föld nem csak szent, de fagyos is lesz, képtelenek megmozdulni. Eközben érzem, hogy valaki a láncba kapaszkodik, és pár pillanaton belül kint is van. Mire odapillantok, már teljes pompájában, bár kissé fáradtam csodálhatom meg Wilhelmina-t. Fogalmam nem volt mit keres itt, ám úgy tűnik ő is része a kompániának. Ez a feladat érdekesebb lesz, mint gondoltam – arra azonban nem szabad rájönniük Gloriának és a novíciusnak, hogy pontosan milyen múltunk van. Nincs időm sokat nézni a nőre, mivel nem messze tőlem a self kiáltja el magát.
- Vigyázz a fehérrel! Veszélyes!
A láncon keresztül jön a következő utas, akiben reménykedtem ugyan, de ettől függetlenül meglep a jelenléte: Dieter, kliens és hitelezett. Ő sem marad sokáig, mindössze meglepetten bólint egyet és indul el az apáca felé, valamit mormogva magában. Nem csak nekem lennének vámpír ismerőseim? Figyelem ahogyan egymásra néznek, és úgy tűnik valóban ismerik egymást, a nő pedig mintha könnyezne is…
- Üdv doktor. - mosolyodom el a vámpírra szélesen, míg elhalad mellettem, majd a másikat sem kímélem – Wilhelmina. - bólintok kecsesen a szemébe nézve, majd elrakom a láncot, újratöltöm a Gungnirt és célzok – ez egy szórakoztató küldetés lesz.

Felhasználó profiljának megtekintése

44 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Május 10, 2019 7:49 pm

- Rohaggyá' le! - hallja Crispin hangját, amely voltaképpen neki szól. Bár ezt valószínűleg a sötét tünde nem tudja. Nem tudhatja, mivel Mina nincs a látóterében, így nyilván nem arra számít, hogy a lábát érő sebet majd egy szövetséges okozza.
- Mina, Jozef...az első adandó alkalommal gyilkoljátok meg ezt a rohadékot!- utasítja őket. Igen, talán ez az egyetlen dolog, amit még tehet.
Pokoli érzések rohanják meg. Érzi, hogy cselekednie kéne, de pár pillanatig csak áll sokkban, majd hirtelen nagyon gyorsan kezd levegőket venni. Szedd össze  magad, te nyomorult, ne hagyd, hogy itt egyék meg az orrod előtt! Kilöki hát a zavaró gondolatokat az elméjéből, előkapja a holdezüst tőrt, melyet fókuszként használ és egy adagnyi természetes tüzet idéz meg a végénél. Nos, annyira természeteset, mint bármi, ami mágiából van, de mégsem feketét. Majd kikerülve szövetségeseit, hogy ne tehessen bennük kárt, de a pókhoz nem menvén közelebb, mint öt méter, becélozza a bestia fejét. Próbál lenyugodni, és megfelelően célozni, akarata által irányítani az elemeket. Szétégetni ezt a mocskos, vizes élőlényt. A tündék ereje napszín fényével kellő fájdalmat okoz az állatnak, hogy az megint vérfagyasztóan sivítson. Crispin fegyvere is pontosan ugyanilyen tüzet idéz meg, s a pók hasába irányítja azt.
A csokoládét osztogató északi sötételf pedig egy buzogánnyal támad rá az ízeltlábúra.
A sok csapás következtében a bár hatalmas nagy, de mégis véges erejű test végül mozdulatlanul rogy össze a földön. Vége. Elintézték. Sikerült. Meghalt. Legyen békésebb életed ezentúl, bárhová is mész.
Megkönnyebbülten fújja ki magát és hátrál ösztönösen is ódzkodva már ettől az entitástól. Túl sok láb. Valamiért annyira irtóztató az, ami nem hasonlít ránk.
Viszont nem csak a pók esett össze, hanem Crispin is vele együtt. Amint ezt meglátja, ismét erőt vesz rajta a szörnyű kétségbeesés. A nevét kiáltja (tudván, hogy teljesen fölösleges, ám valamire csak jók ezek is - talán kifejezik, hogy fontos nekünk a másik, vagy talán ahhoz kötődnek, hogy a nevek egyfajta ikonikus fontosságot jelképeznek, és hatalmuk van az általuk jelzett dolgok felett), és odaszalad hozzá. Megpróbálja elképzelni a további életét azzal a tudattal, hogy megölte az egyik bajtársát. Hiszen élnie kellene tovább ezek után is. A háborúban annyi emberrel történik meg mindez. Vajon mindenki képes tovább menni? Nem jut-e eszükbe éjszakánként, nappalonként, bármikor, hogy miket műveltek? Vajon be fogja-e tudni beszélni magának, hogy nem az ő hibája?
Azon gondolkozik, hogyan tudna a legkevésbé szánalmasnak tűnni, amint érzi, hogy nem fogja tudni visszafogni a görcsöket és a könnyeket, amint egy kicsit is kienged, akárcsak egy kicsit... Itt fog zokogni északiak és déliek előtt, mint egy gyermek, s Damien sem fogja tudni megvigasztalni, mert nincs itt. Úgy kell majd a szemébe néznie, hogy megölt valakit. De hát nem te voltál. Nem te...
Azonban mikor sebesen és remegő kézzel megtapogatja a pulzusát a nyakánál és csuklójánál, érzi még a vér pulzáló, éltető erejét. Összeszorítja a szemét. Az előző másodpercek éráknak tűntek, s most, ahogy a levegő örömködve, lelkesen utat tör magának tüdeje rejtekeibe, mintha ismét felgyorsult volna, lefagyott tagjai új életre keltek. Nincs minden veszve.
A francba is, ha vámpír volna, akkor még a vérrel segíthetne neki, akárcsak Dieternek. Apropó, Dieter. Ilyesmi szemeket már látott. Crispin szemei nincsenek lehunyva, pusztán kifordultak, mint egyeseknek haláluk előtt, valamint amikor valaki elájul. Egyszer Dieter is összeesett, még odafent a felszínen, mikor a kék hálócskák nyomán haladtak befelé az erdőbe. Ugyanilyen tekintete volt, amíg távol volt. És ő is visszajött!
Körbepillant, hogy ellenőrizze, nem ront-e még rájuk vagy bárki más szövetségesére egy rakás pók, vagy bármi más, majd fölemeli a férfi fejét és magához húzza egy pillanatra, szorosan lehunyt szemekkel, minden kötődését, szégyenét, haragját, feszültségét és háláját belesűrítve ebbe a mozdulatba. Bár tudja, hogy nem érzi, hiszen nem itt van, valószínűleg. Semmire sem fog emlékezni ebből. De nem is baj. Talán nem örülne neki. Legutoljára, mikor Mina irányítatlan, kissé elvadult indulatoktól fűtve a karjaiba zárta, egy mélységitől való megmenkülés után, úgy nézett rá, mintha meg akarta volna enni, finoman szólva is rémülten. Talán nem ez lenne a helyzet most már, de... mindegy is. S abban reménykedik, hogy a többiek sem látták. Hacsak nem Crispin fajtársa, de nem bánja, ő rendesnek tűnt. S egyébként is, jelen pillanatban nem igazán érdekli, mit szólnak a viselkedéséhez.
Aztán eltávolodik, feláll és megpróbálja összeszedni magát, felméri maga körül a helyzetet és látja, hogy még kérnie sem kellett, kérdeznie, hogy van-e itt valaki, aki tud gyógyítani, mert a fiatal self már teszi is a dolgát. Lehajolván mágiát csöpögtet a sérült testbe, idegen, szent mágiát, amely viszont a vámpír repertoárjából teljes mértékben hiányzik. Védeni tud, gyógyítani sajnos nem.
- Köszönöm.. - motyogja, és legszívesebben elsüllyedne. Hányszor történt már meg e nap folyamán, hogy egymásra szorultak? S most derül ki igazán, hogy valójában nincsenek is különbségeik. Segíteni tudnak egymásnak és vállt vállnak vetve harcolni a közös ellenség ellen. Mindezt megöli az önérdek, ami egymásnak ugrasztja a népeket. Borzasztó.
Az északi tekintete aggodalmat tükröz, ahogy Crispint nézi. - Gyerünk pajtás! Szedd össze magad, még várnak ránk pókok! - Mina elmosolyodik ezt a pozitív gyermekiességet látván. A hála szétfolyik benne, mint a folyékony arany. Elég kellemetlen arra gondolni, hogy ha ennek az egésznek vége, talán őt kell majd éjlángba burkolnia, mert ezt fogja parancsba adni a kötelesség. - Mina, szólnál a nővérnek, hogy siessen, talán ő többet tehet.
Kapva kap a lehetőségen. Kicsit talán túlságosan is hirtelen és lelkesen felel, hogy eltűnhessen egy kis időre a helyszínről.
- Sietek. Légy óvatos. És... fel fog ébredni. Biztosan fel fog. Ha megtenné, mondd me neki, hogy sajnálom! - azzal útnak is ered. Ha feladata van, legalább addig sem gondol rá, mit rontott el. Úgy tűnik, nincs újabb támadó, így visszaindul futólépésben a folyosón, melyen jöttek. A futás kellemes érzéseket szabadít fel benne, megnyugtatja lázadozó elméjét kissé, hálás azért, hogy mozoghat, még ha egy ilyen helyen is. Amint beéri a csapatot, felvázolja nekik a helyzetet.
- Az egyik társam megsérült, kérem, siessenek! A fiú szerint ön tud gyógyítani. - mondja Gloriának és szemeiben egyaránt tükröződik a szégyen és bűntudat, valamint a remény.
Az apáca nem tesz mást, pusztán bólint. Úgy tűnik, természetes kötelességének érzi, hogy segítsen. Te jó ég, ennél csodásabb északi csapattal nem is futhattak volna össze. Mi lett volna, ha egyikük sem tud gyógyítani, vagy legalábbis nem hajlandó rá? Egy csapat bunkó katona is lehetnének. Vagy lehetnének csupa inkvizítorok.
- Ettől nem kellett volna elájulnia. - állapítja meg, amint felméri a sötételf sebeit. - Mióta van így? Johannes legutóbb értékes információkkal tért vissza. Talán hagynunk kéne még egy kicsit....
- Nem... nem ettől. Vagyis gondolom, hogy nem. Ez valami más. De fel fog ébredni belőle. Csak a lába. Azt a pókot céloztam, de elvétettem, és.... őt találtam el. - közli kalapáló szívvel. Valamiért úgy érzi, el kell mondania, noha nem tartozik beszámolóval nekik, valószínűleg mit érdekli őket egy déli kormos élete vagy jóléte, vagy akár Mináé. De mégis, akárhány éve is harcos, kell a lelki támogatás. Kellenek valakinek a szavai azt mondván, hogy nem ő a hibás. És kell az is, hogy tudja: ez nem hazugság. Talán túl sokat is kér egyszerre.
Közben próbál visszaemlékezni, Dieternél hány percig tarthatott, míg "ájult" volt?
- A csatatéren nagyon sok sebet okoz baráti tűz. Túl sokat. Ne ostorozza magát, ilyen kis helyen előfordul.
Igen. Pontosan erre volt szükség.
- Köszönöm.- bólint egyet és hálásan a nővérre mosolyog. Nem feltétlen logiksu, hogy egy északi szavai ekkora hatást gyakoroljanak rá, ám néha a fájdalmat csitító kenőcs mindegy, honnan származik. Egy gyógyígótól pedig nem járhat vele rosszul.
Da várjunk. Ki az a Johannes? Ja, hogy Leo. Johannes. Hagen mester. Hát csak ő lehet, nehezen tudná elképzelni, hogy mondjuk a fiatal selfet hívják Johannesnek. A vámpír reméli, hogy eddig is eléggé kipirult az arca, ahhoz, hogy ne látszódjon a különbség, mert most eléggé elvörösödik.
- Egy kislány volt... - motyogja halkan a delikvens. Ez idáig nem túl összefüggő. Egy kislánnyal álmodott?...
- Szóval akkor önökkel is... előfordult már. Értékes információk?... Érdekes. Dieter nemigen mondott semmit. Csak elhessegette a gondoskodást, mint mindig.
- Ez nem természetes méreg, inkább mágia. Ha jól gondolom, magától is megszűnik nemsokára. - állapítja meg kuzinja, aki már csak tudja, hiszen maga is áldozatává vált ennek a valaminek nemrég.
A fiatal sötét tünde, akinek a nővér a kezébe adta az ellenmérget, ekkor tanácstalanul megállítja azt a levegőben.
- Akkor mi legyen? Beadjam vagy ne?
- Nem tudom, mennyire sérült a lába, hogy fog-e tudni járni... Nem, nem méreg szerintem sem. Nem tudom, hogyan lehet megszüntetni - sóhajt egyet.
- Maradjon nálad, jól jöhet. - feleli a nővér az üvegcsére vonatkozólag.
- Viszont kétlem, hogy a pókokból ennyit láttunk. Mi történt? - kérdi Dieter a hatalmas pókhullára nézvén.
Mina megpróbálja összefoglalni az elmúlt pár percet. - Amikor ideértem... Crispin és... ne haragudj, nem tudom, hogy hívnak pontosan - néz a sötételfre, akinek pontatlanul se igen tudja a nevét, de ez nem annyira lényeges - támadták ezt a nagy pókot. Próbáltam segíteni nekik, egyszer el is találtam, Crispin pedig közelebb ment és leszúrta, de még mindig életben volt, és elkapta, én pedig eltaláltam egy árnytűvel a lábát... de aztán elégettük. Most már nem mozdul ez a pók sehová.
Unokatestvére azonban meg kíván bizonyosodni ennek igazáról, ezért körbejárja a halott pókot, hogy végül megállapítsa ő is:
- Nos igazuk van, hogy ezzel már nem lesz gond. - Aztán, mintha hegyezné a fülét valamire. Való igaz, a halvány hárfajáték még most is hallható. - De azt hiszem a küldetésnek nem ez a vége. Ha herr Crispin összeszedte magát, tovább kell indulnunk.
Ekkor Crispin szemei visszatérnek normális állapotukba, ismét az írisz látszik és nagyon úgy tűnik, hogy a férfi visszanyerte az öntudatát is.
Hála a... fogalma sincs, minek, a gyógyítóiknak, meg annak a valaminek, ami fogva tartotta! Pici sziklák peregnek le a lelkéről, és bár egy kis nyomás még marad rajta, azért így már sokkal jobb.
A nővér azon nyomban megkérdi: - Mit látott?
A sötételf pedig megpróbál felülni bár fintorog, nyilván nem teljesen múltak el a fájdalmai; erre Mina szíve kissé összeszorul. Vajon miféle káromkodásokat kapna, ha Crispin tudná, hogy ő (is) okozta ezt?
- Honnan tudj...veszi, hogy láttam valamit? - kérdi meglepve, kissé felsülve abban, hogy rejtegesse az igazát, majd körbenéz a csapaton és rögtön mesélni is kezd. - Amúgy egy nagyon aranyos kislányt, aki betegesen vonzódik a pókokhoz, meg a pókok is hozzá. Nagyon harmonikus kapcsolatban vannak, bár szerintem bizarr és pár ponton biztos, hogy kimeríti a zoofília kereteit is. De legalább egy tök szép helyet választott magának. Füves mezőt. Enyhén klausztrofóbiás feelinggel, meg a semmiből jövő fényforrással. A lakberendezőhöz lenne egy-két szavam. De szóval, a réten üldögélt a kislány, egy egészen normális méretű pókot simogatott, és tök vádlóan kérdezte tőlem, hogy miért bántjuk a pókjait. Bitch please, azok miért bántanak minket? Na mindegy....
Mina egyre kerekedő szemekkel hallgatja, és meglehetősen zaklatott fogalmazásából próbálja kiszedni az információkat és összerakni egy képet. Az egyszer biztos, hogy nehezére esik visszafojtani a hisztérikus nevetést, ami ezt a fogalmazásmódot hallva el akarja fogni. Ez az a stílus, amely megmentette már oly sokszor a katatóniától és a félelemtől. Valahogy ha Crispin megszólal, akkor ott nem lehet unatkozni és semmi sem a maga alapvető, természetes formájában nyilvánul meg. Ha egyszer egy rémisztő látomást képes így előadni, a fenébe is, színésznek kellett volna mennie, nem bérgyilkosnak, sokkal előrébb járnának.
- Próbáltam haverkodni vele, hát nem nagyon sok sikerrel. Makacs kis ribanc, azt meg kell hagyni. Még a pókját is megakartam simogatni, tudjátok, tök barátságos nagybácsi szerepébe bújni. Az se sült el túl sok sikerrel. De a pókokra úgy hivatkozik, mint a családjára, mert a szülei nem szerették. Szóval a súlyos mentális problémák mellé még a szeretethiányosságot is felírhatjuk. Doktor legyen a talpán, aki kigyógyítja őt mindebből a baromságból. Ja, és nagyon durván el tudja változtatni a hangját. El kell tőle kérnem a receptet, az már egyszer biztos...meg azt a receptet, hogy hogy a francba idéz még vagy hat szemet a fejére. Mármint, először csak egy plusz szem volt, aztán még jött hozzá másik öt is. Eléggé ijesztő ember-pók hibrid ocsmányság lett belőle, nekem aztán elhihetitek. Próbáltam kiszedni belőle a hárfázásának a titkát....de aztán felébredtem. És most itt vagyok és pofázok és pofázok és...ja, öhm, bocsi. Van valakinél valami erős pia?
Nos, legalább észreveszi magát. Mina pedig csak vigyorog.
- Sajnos nincs. - rázza meg a fejét a pap-sötételf.  - Viszont ha lábra tudsz állni, tovább kéne mennünk, mielőtt az a lányba oltott pók még több barátját ránk uszítja.
- Valóban szerencsés lenne indulni, míg újra ide nem tévednek a pókok... - ért egyet Leo is. Aki most Johannes. Furcsa.
- Hol lehet ez a hely? Várjunk, ő hárfázik?... Kéne lennie valami alagútnak, aki elvezet oda. Azt mondod, részlegesen pókká változott? Lehetséges, hogy ez valami beteg druidaképesség lehet. Hegyes fülei voltak vagy bármi tündére utaló jel?... Valószínűleg tébolyodott lehet. Egy épeszű nem hiheti, hogy jókedvünkből irtjuk a pókokat, amikor azok támadnak ránk!... Egyébként jól vagy? Nagyon sajnálom.
Azt persze még el kéne mondania, hogy mit. Na sebaj. Már ennyivel is jobb. És él. Szóval nem kell feldolgoznia, hogy megölt valakit, akit nagyon nem kellett volna.
[color=firebrick]- Tud járni, Crispin? - kérdi az apáca, majd az alagutat kezdi vizslatni. - Csak egy irányba mehetünk. Szóljon Dieter, ha megunta, hogy sérült a keze.
Süketnek kellene lennie valakinek ahhoz, hogy ebből a mondatból ne érezze nyilvánvalóan a csöpögő iróniát.
- Én nem vártam meg, míg a kisasszony méltóztatja a segítségemet kérni, amikor kiugrott a válla- érkezik a hasonlatos válasz. Mina érzi, hogy lassan kezd visszatérni rá a pirulás. Elszokott ezektől az apró csatáktól és nem hitte, hogy Dieter él velük. - Egyébként őexcellenciájával értek egyet. - Excellenciája, az... meg fog bolondulni ezektől a titulusoktól.
Szóval ők ketten, Gloria és a nővér épp egymásra licitálva próbálnak meg összeveszni. Valahol ez még mindig vicces. észak és dél. És sérüléseken vannak felháborodva. Ami érthető. És ráadásul valahol Dieter kezének sérülése is az ő lelkén szárad. Magas ég, illetve mély verem, abba kéne hagynia ezt, különben megőrül.
A nővér viszont úgy tűnik, nem folytatja a vitát, mert kézbe fogja Dieter kezét.
- Pokolian fog fájni. - közli, ami furcsa kontrasztot alkot a gyógyítás gyengédségével. Majd imádkozni kezd, és bár Minát kirázza a hideg kicsikét, főleg, mikor látja Dieter arcán azt a kevés fájdalmat, amit látszani enged, ami átsejlik önuralma erős falán, mégis meghatja, ugyanúgy, mint az előbbi gyógyítások.
- Köszönöm. - feleli Dieter a dolog végeztével.
- Hát, valamennyire tudok járni, gondolom én. - ad Crispi nagyon konkrét választ, majd nekilát, hogy megpróbálja,  és egyből a papsötételf, valamint Mina is segítségére sietnek eme folyamatban. A bal lába nem funkcionál teljesen jól. Legnagyobb meglepetésükre - Minának legalábbis biztosan - Crispin ekkor a halott pókhoz sétál és levágja az egyik lábát, hogy mankóként használja... Ám az nem túlságosan kemény, így elhajlik. El is dobja hát.
- Nem tudom, hogy hol lehet ez a hely. Egy mezőnek tűnt, de nem túl sokat láttam belőle, a nagy része fekete volt. Biztos, hogy nem a barlangban van. Tünde létére egyedül talán a füle engedett egy kicsit következtetni, de lehet akár félvér is. Ebben nem lehetek biztos. De akkor...menjünk is tovább. Ahogy a kedves hölgyemény mondta, csak egy út van előttünk, és higgyétek el, hogy nemsokára jön több. A lány megmondta: vagy elmegyünk vagy pókkajává válunk. És...semmi baj, Mina. Akármiért is kérsz bocsánatot.
Hát.... köszönöm, azt hiszem - pislant párat szégyenlősen. Majd minekutána mindenki megindult, követi példájukat.
Hogy az istenbe fogják megtalálni ezt az elvetemült nőszemélyt, aki pókká tud változni? Mező, körbevéve feketeséggel. Nyilván, mert illúzió. Nem lehet teljes mértékben valóságos helyszín, erre utal a semmiből jövő fényforrás is. De mivel képes ilyen álomszerű valamit bocsátani mások szemére, és mivel képes pókokat irányítani? És miért vesz fel kislányalakot? Minának van egy olyan érzése, hogy valójában nem az. - Biztosan rendbejön a kezed majd. Minden rendbejön. Amint és amikor megtaláljuk ezt az asszonyszemélyt. Halljátok most a hárfát? Mi értelme lehet ennek? A pókok eltűntek, amint a vezetőjük meghalt, így valószínűleg nem a hárfa irányítja őket.
Körülöttük a falon a kéklő pókhálók fonalai adják a mintát, és a fényt, amely vezeti őket.
- A kék pulzáló hálóknak és a kék pókoknak közük lehet egymáshoz. Egyformák. Megpróbálhatnánk elvágni egyet, megnézni mi történik. - ajánlja az apáca.
- Vajon van egy közös gyökere ezeknek, egy gócpont, ahol talán a lányt is megtalálhatjuk? Mondenesetre a nővér ötletével sem veszíthetünk... - sertepertél Leo-Johannes a sötételf fiú nyomdokában.
- Szerintem sajnos ez nem ilyen egyszerű. Megeshet, hogy észreveszi a tünde lány, hogy elvágtuk a szálat. De az is, hogy megszűnik a fény és itt maradunk vakon a pókokkal szemben.
- Ha nem féltem volna attól, hogy az a nagy dög pók beszorít minket, ha a titeket üldöző pókokat nem győzitek le...mármint, gondolom hogy legyőztétek őket. De az a dög több fajta fonalat használt. Akkor nem figyeltem fel rá és nem adtam neki túl nagy jelentőséget. Lehet, hogy várni kellett volna egy kicsit. Most már mindegy. Amúgy, Herr Hajótörött - majd használok nevet, amennyiben egyszer valakinek sikerül véglegesen megállapodni arról, hogy most mi is van használatban - a gócpontot követve jutottunk el ahhoz a hasadékhoz, amibe szépen beleugrottunk. Az a néha tisztáson összpontosult, feltételezem, hogy az egy "kivezetési pontja" volt annak, ami ide lenn található. Megpróbálhatok nyomokat keresni, hátha...találok valamit, de ebben a fényben túl sok esélyét nem látom. Azonban, ha az van, amit Herr Dieter mondott, hogy a fényeket is elvesztjük vele, akkor...nem ajánlanám. Mármint, mi már egyszer átvágtunk egy fonalat. Megszűnt a fény áramlása benne és nagyjából ennyi.
- Már próbáltuk elvágni őket. Vagyis elvágtunk párat. A kék pulzálás megszűnt. Sötétben maradni? Nos, az nem lenne kellemes. Ha nem ette volna meg azt a finom csokoládét pár... órája? Fél órája? Fene tudja, akkor kirázná most a hideg. - Ha jól tudom... Johannes, ha nem tévedek. Johannes... Hagen? Fogalma sincs már, milyen szerepet játszanak, de azon veszi észre magát, hogy annyira nem is zavarja. Más szintre helyeződött a terrorok és kötődések viszonya most, hogy ezek a pókok kis híján felaprították mindannyiukat, szinte mindenki sérülést szenvedett, ki testit, ki lelkit és illúziók után nyomoznak. Mindazonáltal fölemeli tekintetét és megkeresi vele Leo-ét egy rövid időre ismét. Hangzatos egy név. De azért ennél kreatívabbra számítottam itt északon, bár a Leo sem valami túlzottan bonyolult, a Richard sem.... ehh..
- Meglehet... - hümmögi a férfi és visszanéz rá sokáig. Mina hitetlenkedve csóválja meg a fejét picikét, magasba vont szemöldökkel. Azt mondja, meglehet... Úgy tűnik, "Johannes" ennél többet nem fog hozzászólni. Mindegy is. Miért kellene, hogy érdekelje? Ugyan...
- Értem. - feleli a nővér a sok információra a fonalakkal kapcsolatban.
Egy kereszteződés állja útjukat. Háromfelé ágazik az út, első ránézésre nem sok különbséggel. Mindenki megáll hát nézelődni.
- Hmm....hello junction my old friend.. - dudorászik Crispin valamiféle tünde nyelven levő nótát, bár jó kérdés, hogy mióta barátkozik elágazásokkal. Ez valami korábbi történet rejtélye lehet.
Közben pici pókok is feltűnnek, pusztán tenyérnyi méretűek és egyelőre nem bántanak senkit.
- Ne foglalkozzanak a kis pókokkal. Ameddig ők nem támadnak semmiképp. - figyelmezteti őket. - Bármerre is megyünk, maradjunk együtt.
- Valóban, akár végzetes is lehet ha szétvállunk. Aki lát a sötétben, ki tud szúrni valamit az járatok hosszúságáról, vagy hogy vajon merre vezethetnek?
- Egyetértek Gloria kisasszonnyal. Egymagunkban csak prédák vagyunk. - csatlakozik Dieter az összhanghoz. Milyen jó, hogy legalább ebben nincsenek eltérő vélemények.
- Csak egy pillanat, Herr. - szól Crispin, ahogy lehajol és vizsgálni kezdi a kék hálókat. Odafent is sikeres volt a vizsgálódása, így valószínűleg most is az lesz.
- Három járat van egyébként is, még ha kettéválnánk sem biztos, hogy jól választanánk, ráadásul valószínűleg a pókok irányítója most már számít ránk. Lehet, hogy ők informálják. - mutat a pap a kis pókokra.
Mina megérinti ujja begyével a fülébe aggasztott ékszert és fülel ő is. Ha rájönnek, honnan erősebb a hárfa, akkor indítványozza, hogy arra menjenek. - A hárfa innen hangzik a leginkább, úgyhogy ez talán elvezet a lányhoz. Amíg nem ágazik szét megint.
Már nagyon kíváncsi erre a furcsa nőszemélyre...


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

45 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Vas. Május 12, 2019 2:08 pm

- Rohaggyá' le!
 Összegzem lazán és elegánsan a helyzetet. Első számú problémaforrás: a pók ismét a ragaszkodó életvitelét választotta velem szemben, ez a vállamba hasító éles fájdalomban és erős nyomásban materializálódott. Kettes számú probléma: valahogy még a térdhajlatomat is megvágta szépen rendesen, úgy hogy össze is rogytam ott helyben, viszont a csáprágó megakadályozott abban, hogy a földre essek, így csak egy hirtelen rántást éreztem, ahogy össze akartam volna esni, csak tovább fokozva az amúgy is eléggé szép fájdalmat. Ez volt az a pont, ahol elvesztettem a hűvös nyugodtságomat. Szórakozni akarsz? Oké, akkor megmutatom, hogy ÉN hogyan szórakozok veled, te kis szemét. A tüzet szinte magamhoz sem kellett szólítani. Az csak jött, élesen ragyogva fel a sötét barlang gyér megvilágításában, ahogy felkúszott Clandestine-on.
- Mina, Jozef...az első adandó alkalommal gyilkoljátok meg ezt a rohadékot!
  Vetettem oda a társaimnak. Mert hogy most nagyon be lesz durculva a pók, abban teljesen biztos voltam. Végülis, ki ne háborodna fel azon, hogy ha valaki két lyukat vágna a hasában, aztán meg ezeket a lyukakat kihasználva égetné szét a belső szerveit. Ja, meg úgy nem mellékesen, ahogy láttam, még pár lábától is sikerrel megszabadítottuk őt. A helyében én nagyon mérges lettem volna, és mivel én voltam a legközelebb hozzá, mondhatnánk úgy is, hogy csáprágó távolságban, így egészen biztos voltam benne, hogy engem fog feszültséglevezetőként használni, bár a többiek is szépen kivették a részüket az életének megkínzásából.  S a tűz már folyt is...egyenesen be a sebekbe, miközben a többiek is tették azt, amihez a jelen helyzetben legjobban értettek: pókírtósdit játszottak egy túlméretezett döggel...

  Aztán már valahol máshol járok. Meglepetten nézek körbe. Hova a francba kerültem? A pókok mérgezőek is lennének egyben? Legalábbis...ez biztos, hogy nem a valóság. Olyan kis füves területen vagyok, amelynél még talán a zsoldosok központjának gyakorlótere is nagyobb. A zöld fű látványa teljességgel elütött attól a barlangtól, amelyben még pillanatokkal ezelőtt voltam. Az éles váltás kizökkentett a nyugalmamból és a hűvös megfigyelésemből. Az sem segített túlságosan, hogy a világítás valahogy nem nagyon tűnt természetesnek. Mintha egy semmiből érkező fénysugár vágott volna utat magának a Semmi éjfekete szövetén keresztül. Némileg emlékeztetett a Moonshine-ra, bár most még a Holdat se láttam sehol sem.  Meg a kis réten kívül mást sem, mintha a sötétség egy kis szegletébe vágott mini-valóságban lettem volna. Így aztán kissé meglepődtem, amikor egy kislányt láttam meg, aki valami normális méretű pókot simogatott közben. Enyhén hegyes fülek. Tünde lány. Mit keres Ő itt?
- Miért bántjátok őket? - csendült fel a kérdése, és hirtelen azt se tudtam, hogy mi a fene történik itt?
  Nem tudtam, hogy ki a franc akar lenni a lány, de nem tartottam valami túlságosan szerencsésnek azt, hogy fegyverrel közeledjek felé, így aztán a mellkasomon keresztülfutó szíjakra és kampókra akasztottam a két éjgyilokomat, mielőtt még valami más is történne, valami sokkal fenyegetőbb. Lehuppantam a földre a kislánnyal szemben, megpróbálva laza testtartást felvenni, amely nem túlságosan fenyegető. Legalább ezen cselekedetsor közben volt egy kis időm összekapni magamat. Egy kislány pókkal a kezén egy elme-valóságban, vagy hogyan nevezzem ezt. Már csak a hárfa hiányozna innen. Mert hogy köze van a minket támadó pókokhoz, abban egy percet sem kételkedtem.
- A barátaid másoknak okoztak fájdalmat, kislány. De...talán még változtathatunk ezen - ütöttem meg kedveskedő hangnemet, amelyet eléggé nehéz volt kicsikarni magamból az elmúlt órák eseményeinek tükrében. De ha sikerülne valahogy megoldanom ezt a helyzetet harc nélkül, az jó lenne. Vagy legalább kideríteni, hogy ki a franc akar lenni ez a lány? - Te és én. Lehetnénk barátok is. Mondd csak, megsimogathatom a kis barátodat? Ígérem, hogy nem akarok ártani neki.
  Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell közeledni kislányokhoz...mármint, hogy hogyan kell viselkedni velük. Valahogy az életem során nem nagyon volt alkalmam ezt gyakorolni, az egyedüli lány, akivel fiatalkoromban találkoztam, az Kristen volt és a helyzetünk eléggé abnormális volt ahhoz, hogy ebből normális tapasztalatokat vonhassak le. De ha már kedvességet mutatok felé, az jó kezdőlépés, nem? Remélhetőleg nem akarja átharapni a torkomat - a kisgyerekek egyenesen a Pokolból kerülnek elő, vagy a Fátylon Túl valamely sötét zugából, ebben teljesen biztos voltam. A kislányok még a standard gyerekeknél is rosszabbak voltak...és övék lenne a Mennyek Országa a Biblia szerint? A franc se akar oda kerülni - bár ezen nem kell túl sokat aggódnom legalább.
- Nem - érkezik a válasz a póksimogatásra, miközben lassan mászkálni kezd körülöttem. A fűben üldögélve igyekeztem úgy forgolódni, hogy mindig szemmel tarthassam őt, bár eléggé nehézkes volt kivitelezni, de nem akartam felállni. - Csak engem tűr meg, senki mást. Nem tudnád megsimogatni.
  Magyarázza, ahogy egy ujját végig simítja a pók hátán. "Csak engem tűr meg..." Tehát Ő lenne az irányító? De, valahogy nem így képzeltem el "őt". Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy valami élőnek kell, hogy az irányító legyen és talán valahogy a hárfa is közre játszik ebben...viszont egy kislány? Ez valahogy túlságosan is abszurdnak tűnik és hárfát sem látok sehol sem. Hol vagyunk egyáltalán? Mármint...az Ő elméjében? De akkor hogy kerültem ide? Hogyan volt képes a lelkemet (vagy talán a testemet is?) áthúzni ide? Visszaemlékezve egy korábbi eseményre, amikor herr Dieter elájult és nem tudtunk róla semmit sem...akkor Ő is itt járhatott? De ha igen, akkor miért nem mondta el? Lehet, hogy csak simán elájult a hirtelen sokktól, amit a keze átlövése okozott. De...vissza arra, hogy hogyan kerültem ide. A pók megharapott. A mérge a testembe került volna? De ha méreg lenne, érzékeltem volna és tudtam volna hatástalanítani. Kivéve, ha azonnal kifejti a hatását. De ha méreg is volt, akkor se kéne ilyet hallucinálnom. A pókhálókban mágia van, ebben egészen biztos voltam. A pókokban is, ez megint csak természetesnek tűnt a méretük és a támadásaik miatt. A pókhálók kékes pulzálása...volt egy elméletem, azonban egyelőre még nem voltam ott, hogy ezt be is bizonyítsam.
- Akkár hát, nem. Csak egy felvetés volt.
- Majd ha megnő, akkor még bátrabb és még erősebb lesz, mint eddig. Akkor talán hozzáérhetsz. Vagy Ő ér hozzád.
 Folytatja a kislány. Nem kételkedtem abban, hogy ha rajta múlna, már most jó nagy lenne a pók és elfogyasztana reggelire vagy vacsorára. A lány burkolt fenyegetését követő kacagása cseppet sem volt egy megnyugtató élmény. Határozottan baj van a fejében. Egyik kislány sem ilyen creepy alapjáraton.
- Abban egy pillanatig sem kételkedek, hogy egyszer majd szép nagyra megnő Ő is, mint a többiek. De...mondd csak, lányom, a pókok védelmeznek téged? Mitől kéne megvédeniük téged?
  A pókoknak rendeltetése volt. A lány magányosnak tűnt...mármint, ki ne lenne az, amikor pókok az egyedüli társai? Lehet, hogy vannak más, kétlábú élőlények is itt, bár ezt kötve hinném. Bár elrabolták a vámpírt, aki a kapunál kellett volna, hogy várjon minket, de nem hinném, hogy még életben lenne. Jó kaja lehetett a pókoknak, nem több. Szóval a lány magányos lehetett és retteghetett a külvilágtól. De mi űzte el őt ide? Hogyan került egy lány a pókok áltan infesztált területre és hajlította őket a saját akaratához? Ez, akárhogy is nézem, képtelenség volt. Még ha druida is volt, az azért nem egy hétköznapi trükk, hogy egy egész hadseregre való pókot irányítson. Ahhoz azért nagyon erősnek kellett volna lennie. Mi van, ha a lány csak egy álca? Egy kép, amelyet valami más használ arra, hogy velünk kommunikáljon? Az elménkben "olvasva" valahogy kihalászhatott onnan egy képet, amely közel áll ahhoz, amit mi ismerősként fogadnánk el. De...a lány értelmesen fogalmazott, így ha netán egy még nagyobb pók lenne ennek a hátterében, aki a szálakat mozgatja, az nem tudna így fogalmazni. Nem, valami kétlábú élőlénynek kellett lennie, de kinek lehetett ekkora hatalma egyáltalán?
- Ők már megvédtek. Ők az igazi családom. A szüleim úgy sem szerettek.
  Válaszol nekem a lány. Tehát voltak szülei. Akik nem szerették őt. Ez eléggé ismerős volt a számomra, bár igaz, hogy engem csak az apám utált valami okból kifolyólag...vagy legalábbis csak egy eszközként tekintett rám. Elmenekült volna otthonról? De...de akkor is, még mindig ott a kérdés: hogyan vált a pókok irányítójává? Vajon egyáltalán tudott arról, ami a Tünde-erdővel történt? Mármint, Heimswald egészen közel volt a néhai Tünde-erdő határához és Köd-erdőhöz, így ha más nem, a pókjai által tudhatott róla...vagy...Ő Anwnn-ból került át? De nem, az ottani tündék nem így néztek ki. Legalábbis amit el tudtam képzelni Rheo látványa alapján. Áh, túl sok kérdés és túl kevés információ, amiből dolgozhatok! ŐRJÍTŐ!
- De miért vagytok itt? - szakítja meg az agyam őrült kattogását a lány vádló kérdése. - Menjetek innen!
  Aztán már ösztönösen is igyekszek hátrébb csúszni a füvön, ahogy valami nagy fekete paca jelenik meg a homloka kellős közepén. Amit ezek után mond...AHOGY mondja, attól a hideg is kirázott. A hangja hirtelen mélyült el és vált érdessé. Olyan hang, amely egy emberből vagy tündéből sem lett volna szabad, hogy kijöjjön. Nem...ez nem egy természetes lény. Határozottan nem tünde vagy ember, csupán ezt az alakot vette fel a mi "kedvünkért". További bizonyíték: a további öt szem, ami megjelent az első fekete paca mellett. Nyolc szem, eléggé árulkodó, nem igaz?
- Vagy váljatok az eledelükké - érkezett a fenyegetés a mély, csontrezonáltató hangon. Csodás. Ha Herr Dieter még is összefutott ezzel a ribanccal akkor, amikor elájult, most már nem hibáztatom, ha esetleg nem beszélt róla.
- Neat trick. Ezt hol lehet megtanulni? - bukik ki a gondolat a számon, mindenféle gondolkozást mellőzve. Tény, hogy hasznos kis trükk lenne a tarsolyomba. Könnyen lehetne halálra ijeszteni mindenkit a környezetemben. Na de vissza a normálisabb témákra. - A pókök ölték meg a szüleidet, mert bántottak téged - puhatolózok.
  Talán ez lehetett? A lány a családjával az erdő peremén élő városban éldegélt. A szülők köcsögök voltak vele és valamiért a pókok úgy döntöttek, hogy megvédik őt és magukkal viszik? Később pedig valahogy egy ilyen erős kötelék alakult ki közöttük? Eléggé nyakatekert ötlet volt, rögtön el is vetettem.
- Nem szeretnék a barátaid eledele lenni - jelentettem ki habozás nélkül, mert valahogy tényleg nem volt túlságosan sok hangulatom ehhez. Na de akkor vissza ahhoz, ahova a beszélgetést vezetnem kellett volna már a legelején. - Mondd csak, szeretsz zenélni? Gyönyörű a hárfád hangja. Hol tanultál meg ilyen szépen zenélni?
 Már ha tényleg Ő zenél. De a válaszából ki kéne derülni, hogy Ő hárfázik-e vagy sem. Ha nem Ő a hárfás, akkor az itt töltött időm csak időpazarlás volt és nem jutottam sehova sem. Ha viszont Ő az, aki hárfázik...akkor talán kiszedhetek belőle némi információt, ha ügyesen használom a lapokat, amelyeket leosztottak nekem akkor, amikor ide kerültem. A válasz azonban nem érkezett meg, csak a lány tűnt el és vele együtt minden is.

  Felébredve az elején kissé diszorientált voltam és enyhén bosszús, amiért ilyen rövidre zárult a beszélgetés, azonban túl sok időm nem volt merengeni. A kövek hidegsége és a nyomásuk hamar ráébresztett arra, hogy visszakerültem a barlangba, az átázott ruháimba, a hideg és nyirkos levegőbe, a félhomályba...és felettem egy egész csoport állt, egyenesen rám meredve. Csodálatos, mindenki itt van? Mennyi ideig lehettem kiütve?
- Maradjon nálad, jól jöhet - hallottam meg először Gloria hangját, bár hogy miről beszélt, arról fogalmam sem volt. - Mit látott?
  Óóóh, hogy mit láttam? Hát teljesen össze fogják magukat rottyantani azon, amit láttam. Azonban, ahhoz még előbb magamat is össze kell szednem, hogy egyáltalán értelmezni tudjam, hogy mit is láttam. Szerencsére Herr Dieter közbevágása elég időt adott nekem ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat, és közben még megpróbáltam magam ülőhelyzetbe is tornászni. A hideg kőfal némi támogatást nyújtott a lábamnak, amelyről most vettem észre, hogy be lett gyógyítva, ahogy a vállamon lévő seb is, azonban a térdhajlatomba nyilaló fájdalom és a lábam gyengesége arról árulkodott, hogy a gyógyítás nem volt teljeskörű.
- De azt hiszem a küldetésnek nem ez a vége. Ha herr Crispin összeszedte magát, tovább kell indulnunk.
 S a jó doktor szavaira hirtelen minden beugrott, amit láttam. Dieter-ére, aki talán ugyanazt láthatta, mint én?
- Honnan tudj...veszi, hogy láttam valamit? - ez volt az első gondolat, ami az eszembe ugrott. Ha Ő tudja, hogy láttam valamit, akkor azt jelenti, hogy Ők is átélték volna már ezt az élményt. Észak még mindig megtartott magának pár érdekes információt, ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. Aztán meg a szavak hirtelen ömleni kezdtek a számból, ahogy a sokkot próbáltam feldolgozni. Amíg beszélek, addig se hagyom, hogy az elmém elkalandozzon. - Amúgy egy nagyob aranyos kislányt, aki betegesen vonzódik a pókokhoz, meg a pókok is hozzá. Nagyon harmonikus kapcsolatban vannak, bár szerintem bizarr és pár ponton biztos, hogy kimeríti a zoofília kereteit is. De legalább egy tök szép helyet válaszott magának. Füves mezőt. Enyhén klausztrofóbiás feeling-gel, meg a semmiből jövő fényforrással. A lakberendezőhöz lenne egy-két szavam. De, szóval, a réten üldögélt a kislány, egy egészen normális méretű pókot simogatott és tök vádlóan kérdezte tőlem, hogy miért bántjuk a pókjait. Bitch please, azok miért bántanak minket? Na mindegy... - veszek egy nagy levegőt, ahogy kifogytam a szusszból. Szerintem nemsokára kapok egy erős rúgást a lábamra, hogy fogjam már be, de amíg senki se akadályoz meg benne, csak beszélek és beszélek...az most jót tesz nekem. Másoknak nem, de az meg engem nem érdekelt. - Próbáltam haverkodni vele, hát nem nagyon sok sikerrel. Makacs kis ribanc, azt meg kell hagnyi. Még a pókját is megakartam simogatni, tudjátok, tök barátságos nagybácsi szerepébe bújni. Az se sült el túl sok sikerrel. De a pókokra úgy hivatkozik, mint a családjára, mert a szülei nem szerették. Szóval a súlyos mentális problémák mellé még a szeretethiányosságot is felírhatjuk. Doktor legyen a talpán, aki kigyógyítja őt mindebből a baromságból. Ja, és nagyon durván el tudja változtatni a hangját. El kell kérnem tőle a receptet, az már egyszer biztos...meg azt a receptet, hogy hogy a francba idéz meg vagy hat szemet a fejére. Mármint, először csak egy plusz szem volt, aztán meg jött még hozzá másik öt is. Eléggé ijesztő ember-pók hibrid ocsmányság lett belőle, nekem aztán elhihetitek. Próbáltam kiszedni belőle a hárfázásának a titkát...de aztán felébredtem. És most itt vagyok és pofázok és pofázok és...ja, öhm, bocsi - eszméltem fel, hogy majdnem egy önismétlő ciklusba hajtottam az elmémet, így inkább feltettem a legsürgetőbb kérdést, amit ebben a helyzetben fel tudtam tenni. - Van valakinél valami erős pia?
  Mert hogy most szükségem lesz rá, abban teljesen biztos voltam. Egy jó erős kisüsti, ami úgy fejbevág, hogy creepy kislányok helyett bögyös szöszkékről álmodozok, akik minden vágyamat teljesítik. Az hiányzott most, nem ez a mocskos barlang. Rohadjanak meg a vámpírok meg a hülye fenyegetőzésük. Ha ezt tudtam volna, akkor inkább megkockáztatok egy kis akasztást. Még azt is több eséllyel éljük túl, mint ezt itt.
- Sajnos nincs- Jozef válasza elkeserített. Miyen utazó az, aki nem tart magánál erős piát?
  Oké, most nálam sem volt, de ez azért nem ugyanaz. Nálam azért nincs, mert...öhm...nem volt elég helyem rá. Vagy mert nem volt időm azt is bepakolni. Mindegyis, de Ők északról jönnek, Jozef novícius, így gondolom van hozzáférése a Katedrális borospincéjéhez, ahol biztos, hogy hordószámra állnak a jobbnál jobb miseborok. Igazán hozhatott volna magával legalább egy butykost, hogy megossza a többiekkel. Önző. Nagyon önző.
- Hol lehet ez a hely? -tűnődik közben hangosan Mina, s a kérdésére én is szeretnék választ találni, de sajnos erre nem túl sok esélyt látok a közel jövőben. - Várjunk, Ő hárfázik?...Kéne lennie valami alagútnak, ami elvezet oda - vált hirtelen témát. Erre se tudok választ adni, de legalább felsorolta azon dolgok egy részét, amelyek perpillanat engem is foglalkoztatnak.- Aztm ondod, hogy részlegesen pókká változott? Lehetséges, hogy ez valamiféle beteg druidaképesség lehet - ugrik ismét egy témát, olyan gyorsasággal, hogy abba már az én fejem is belefájdul. Kezdem valahogy érezni azt, hogy mások mit élhetnek át az én monológjaim alatt. - Hegyes fülei voltak vagy bármi tündére utaló jel? Valószínűleg tébolyodott lehet. Egy épeszű nem hiheti, hogy jókedvünkből írtjuk a pókokat, amikor azok támadnak ránk! - Holy shit, ez a beszélgetés határozottan kezd az egészségem róvására menni. Utólagosan is elnézést kérek mindenkitől! - Egyébként jól vagy? Nagyon sajnálom.
  Csak ülök a falnak támaszkodva, próbálva megemészteni Mina mondanivalóját, aztán inkább felhagyok a kísérletezgetéssel. Az elmém még túlságosan ködös ahhoz, hogy bármiféle értelmet próbáljak kinyerni a lezajlott eseményekből.
- Tud járni, Crispin? - érkezik egy következő kérdés, amit felírok a fejben összeállított listámra, majd rögtön utána a javaslat, hogy mejünk tovább. - Csak egy irányba mehetünk. Szóljon Dieter, ha megunta, hogy sérült a keze.
 A tény, amiről elfeledkeztem. Azt hittem, hogy a felcser már ellátta a saját sérüléseit. Na mindegy, most talán Gloria megteszi ezt helyette. A lényeg, hogy ismét használható állapotba kerüljön a kis kacsócskája.
í Valóban szerencsés lenne indulni, míg újra ide nem tévednek a pókok...
- Én nem vártam meg, míg a kisasszony méltóztatja a segítségemet kérni, amikor kiugrott a válla. Egyébként Őexcellenciájával értek egyet.
  Csak a fejemet kapkodtam arra, hogy herr Dieter milyen cinikusan válaszol az apácának - ezen a ponton nagy bizonyossággal állíthattam azt, hogy egy apácával van dolgom. Ki más az, akit nővérnek szólítanának a többiek és ért a gyógyításhoz? Egy teljes egyházi alakulat van itt, és ettől valahogy még mindig nem éreztem túl boldogan magamat. De most, hogy a nagy monológ után összeszedtem magamat úgy véltem, hogy talán érdemes válaszolni a felvetésekre és kérdésekre.
- Hát, valamennyire tudok járni, gondolom én.
  Ezt igyekeztem a gyakorlatban is kipróbálni. A bal lábamban nem maradt túl sok erő. Akármi is vágta át a térdhajlatomat, az eléggé erős volt ahhoz, hogy roncsolja azt és ne lehessen teljesen begyógyítani. Így a járásom inkább emlékeztetett bicegéshez, semmint tényleges járáshoz. Éppen ezért próbáltam levágni a pók egyik lábát, hogy megpróbáljam azt mankónak használni, miközben válaszoltam Mina-nak.
- Nem tudom, hogy hol lehet ez a hely. Egy mezőnek tűnt, de nem túl sokat láttam belőle, a nagy része fekete volt. Biztos, hogy nem a barlangban van. Tünde létére egyedül talán a füle engedett egy kicsit következtetni, de lehet akár félvér is. Ebben nem lehetek biztos. De akkor...menjünk is tovább. Ahogy a kedves hölgyemény mondta, csak egy út van előttünk és higgyétek el, hogy nemsokára jön több. A lány megmondta: vagy elmegyünk, vagy pókkajává válunk. És...semmi baj, Mina. Akármiért is kérsz bocsánatot.
  Bár a lányt ismerve már azért is bocsánatot kért volna, hogy nem akadályozta meg a sérüléseimet. Ami nem az Ő dolga volt...legalábbis nem teljesen. Minden kissé lazábban ment volna, ha Dieter kiáltására nem fordult volna meg a pók, és rögtön azelőtt egy töredék pillanattal nem vette volna észre Mina mocorgását. De ezen már nem változtathattunk, így a bocsánatkérése teljesen felesleges volt. De Ő Mina volt, és mindenért bocsánatot kért.
- Megyek én előre - ajánlkozik fel Jozef.
  Közben legalább a pók lábát sikerült lenyesnem Clandestine segítségével és most azt próbálgattam. Sajnos nem volt elég merev ahhoz, hogy mankóként használjam, de azért nem adtam fel a próbálkozást. Valami haszna kell, hogy legyen ennek a dögnek, azon kívül, hogy a marása lehetővé teszi a lánnyal való kommunikációt.
- Biztos, hogy rendbe jön a kezed majd. MInden rendbe jön. Amint és amikor megtaláljuk ezt az asszonyszemélyt. Halljátok most a hárfát? MI értelme lehet ennek? A pókok eltűntek, amint a vezetőjük meghalt, így valószínűleg nem a hárfa irányítja őket.
   Mindeközben a nővér felől enyhe mágiát éreztem, gondolom, hogy begyógyította Dieter úr kezét, bár nem abba az irányba figyeltem, így nem is láthattam azt.
- A kék pulzáló hálóknak és a kék pókoknak közük lehet egymáshoz. Egyformák. Megpróbálhatnánk elvágni egyet, megnézni, mi történik.
  A felvetés a maga nemében akár logikus is lehetett volna. Mina megosztotta velem a tényt, amiről nem tudtam: megölték a pókok vezetőjét - legalábbis egyet közülök - ami után azok nem támadtak. Nyílván nem erre a nagy dögre gondolt, hisz itt nem volt másik pók, hanem azokra, akikkel a két északi és herr Dieter nézett farkasszemet. Ha a nővér a kék pókhálókat emlegette, akkor logikusan feltételezhető, hogy volt a támadók között egy kék pók is, ami valamiféle irányítóként működhet. De akkor tényleg, mi a fenére jó a hárfa? Ezen a ponton feladtam a gondolkodást. Majd mások szórakoznak az ilyen részletekkel.
- Vajon van egy közös gyökere ezeknek, egy gócpont, ahol talán a lányt is megtalálhatjuk? Mindenesetre a nővér ötletével sem veszíthetünk.
- Szerintem sajnos ez nem ilyen egyszerű. Megeshet, hogy észreveszi a tünde lány, hogy elvágjuk a szálakat. De az is, hogy megszűnik a fény és itt maradunk vakon a pókokkal szemben.
 A kis diskurzus már aközben ment, hogy a többiek megindultak s csak én maradtam hátra, még mindig a póklábbal szórakozva. Aztán elégedetlen morgás közepette hajítottam el.
- Átkozott vacak. Manapság már a póklábakat is szar anyagból csinálják. Persze, amikor még az én fiatalkoromban... - azonban a fiatalkorom tova suhant, a pókláb meg továbbra is használhatatlan maradt. - Ha nem féltem volna attól, hogy az a nagy dög pók beszorít minket, ha a titeket üldöző pókokat nem győzitek le...mármint, gondolom, hogy legyőztétek őket. De az a dög több fajta fonalat használt. Akkor nem figyeltem fel rá és nem adtam neki túl nagy jelentőséget. Lehet, hogy várni kellett volna egy ki  csit. Most már mindegy. Amúgy Herr Hajótörött - majd használok nevet, amennyiben egyszer valakinek sikerül véglegesen megállapodnia arról, hogy most mi is van használatban - a gócpontot követve jutottunk el ahhoz a hasadékhoz, amibe szépen beleugrottunk. Az a néhai tisztáson összpontosult, feltételezem, hogy ez egy "kivezetési pontja" volt annak, ami ide lenn található. Megpróbálhatok nyomokat keresni, hátha...találok valamit, de ebben a fényben túl sok esélyét nem látom. Azonban, ha az van, amit Herr Dieter mondott, hogy a fényeket is elvesztjük vele, akkor...nem ajánlanám. Mármint, mi már egyszer átvágtunk egy fonalat. Megszűnt a fény áralmába benne és nagyjából ennyi.
- Már megpróbáltuk elvágni őket. Vagyis elvágtunk párat. A kék pulzálás megszűnt - erősítette meg szavaimat Mina.
- Ha jól tudom...Johannes, ha nem tévedek. Johannes...Hagen? - tippelgetett a lány arra vonatkozóan, hogy mi is lehet az igazi neve a férfinak. Eh, ez túl snassz volt. Marad Hajótörött, azzal is elboldogultam idáig, nem fogok neki még nevet is adni.

  S folytattuk tovább a menetelést. A nagy beszélgetés közben megérkeztünk egy elágazáshoz, amely annyira nem dobott a csapatmorálon, legalábbis engem nem nagyon boldogított fel. Utáltam a kereszteződéseket. Túl sok lehetőség annak az esélye nélkül, hogy leellenőrízzük: melyik lett volna a legjobb megoldás. A kis pókok nyüzsgése se adott túl sok örömforrást a helyzethez, de Ők legalább most nem próbáltak ránk támadni, aminek kifejezetten örültem.
- Értem - jegyzi meg Gloria a hálóvágásos ötletre és arra, hogy nem lenne jó ötlet. - Ne foglalkozzanak a kis pókokkal. Ameddig ők nem támadnak, semmiképp.
 Ezzel most kivételesen egyetértettem. A nagy dögöt sem kellett volna megtámadni, az azonban már csak késő bánat volt.
- Bármerre is megyünk, maradjunk együtt.
- Meglehet...Valóban, akár végzetes is lehet, ha szétvállunk. Aki lát a sötétben, ki tud szúrni valamit a járatok hosszúságáról, vagy hogy vajon merre vezethetnek?
 Hát igen, volt itt két tag, akik nem osztoztak az Átkozott létünkben, így számukra ezek a járatok csak még ijesztőbbek lehettek, mint nekünk, akik most még egész jól eligazodtak a járatokban a kevéske fény ellenére is. Ezen a ponton csak remélni tudtam, hogy nem köszönt be majd hirtelen a sötétség és alszik ki a hálókbkan pulzáló fény. Pulzáló. Mint egy szívverés. Megnyugtató gondolat. Vajon...vajon ha a kezemet ráteszem ezekre a hálókra, érezném a dobogást? Vagy...csak a kézpetelem játszadozik velem.
- Egyetértek Gloria kisasszonnyal. Egymagunkban csak prédák vagyunk.
- Hmm...hello junction my old friend... - dudorászok, miközben a többiek beszélgetését hallgatva térdelek le az elágazáshoz, körbenézve minden irányba, hátha látok bármiféle nyomot is. Csupasz tenyeremet a pulzáló hálókra téve támasztom meg magamat, miközben a rossz térdemet kímélve térdelek le, és vizsgálódok egy ideig.
- Csak egy pillanat, Herr- fordulok a láncoskutya felé.
- Három járat van egyébként is, még ha ketté válnánk sem biztos, hogy jól választanánk, ráadásul valószínűleg a pókok irányítója most már számít ránk.
- A hárfa innen hangzik a leginkább, úgy hogy ez talán elvezet a lányhoz. Amíg nem ágazik szét megint - hallom valahol mögöttem Mina hangját, de nem fordulok felé, így nem is látom, hogy melyik irányba mutathat. De amennyiben megtalálta a helyes irányt, nincs sok választásunk, hogy hova is kell mennünk ezek után.


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

46 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Május 14, 2019 3:48 pm

- Neeeee! - kiáltok fel Mina találata és a felhangzó szaftos káromkodás hallatán, bár biztos, hogy a lövés csak szerencsétlen véletlen és a sötét elf sem halálos sebet kapott, bár a láblövés sem lehetett semmi.
Nem habozhatok azonban, mert akkor Cynewulfnak annyit, hiszen a póknak most szabad préda, így ismét támadásra emelem a buzogányom......................
- Mina, Jozef...az első adandó alkalommal gyilkoljátok meg ezt a rohadékot!
Szóval Cyne kiáltása csak még jobban sarkal a tettekre, bár szerintem a férfi nem tudja, hogy "baráti tűz" áldozata lett. Cyne még utolsó lendületével is a pókba mártja a kardját és Mina is feltűnik a szemem sarkában.........
Mire az ütés után felnézek a pók már csak egy utolsót vonaglik, aztán nem mozdul. Közösen csak sikerült legyűrnünk, ám nem örülhetek sokáig a győzelmünknek, meg annak, hogy a többiek hangja is közelebbről hallatszik, ami azt jelenti, hogy életben vannak, mert Cynewulf kifordult szemekkel esik össze.
A vámpír lány láthatőan őszinte aggodalommal próbál a férfinek segíteni, bár nem is gondoltam, hogy szándékosan bántotta volna. Ám nem hiszem, hogy a vámpírok repertoárjában szerepelne a gyógyatás, így a buzogányom gyorsan elrakva térdelek le melléjük és nekiállok használni a gyógyító képességem.
- Köszönöm.. - rebegi halkan Mina nekem..
Aggódva nézem a sötét elf vonásait, miközben igyekszem kizárni Mina kétségbeesését, mert így sem működik kellően a gyógyítás, hiszen bár a sebek gyógyulni kezdenek, Cyne továbbra is ugyan úgy fekszik.
- Gyerünk pajtás! Szedd össze magad, még várnak ránk pókok! - bár ez nem biztos, hogy segíti, hogy magához térjen, de folytatom a gyógyítást, hátha a vállsebe is begyógyul és akkor magához tér. - Mina, szólnál a nővérnek, hogy siessen, talán ő többet tehet.
- Sietek. Légy óvatos. És... fel fog ébredni. Biztosan fel fog. Ha megtenné, mondd me neki, hogy sajnálom! - - bólint a lány és sietősen elrohan, majd hamarosan meg is érkezik a többiekkel.
Gloria nővér azonnal mellém térdel és megvizsgálja a férfit.
- Ettől nem kellett volna elájulnia. - veszi elő a kis fiolát, amit Johannesnél is használt. - Mióta van így? Johannes legutóbb értékes információkkal tért vissza. Talán hagynunk kéne még egy kicsit.... - néz körbe a csapaton, aztán a kezembe nyomja az ellenmérget.
Meg is lepődöm elsőre, de utána már inkább Cyne-re fordítom a figyelmet, mivel nem látok rajta változást, úgy vélem itt az idő beadni a szert.........
Johannes és Mina hangját is hallom a fejem fölül.
- Egy kislány volt...
- Nem...  nem ettől. Vagyis gondolom, hogy nem. Ez valami más. De fel fog ébredni belőle. Csak a lába. Azt a pókot céloztam, de elvétettem, és.... őt találtam el.  - majd mint aki most emésztette meg a hallottakat tovább fűzi. - - Szóval akkor önökkel is... előfordult már. Értékes információk?... Érdekes.
Dieter doktor kerül mellém és szemléli meg a heverő testet.
- Ez nem természetes méreg, inkább mágia. Ha jól gondolom magától is megszűnik nemsokára. - áll fel. - Viszont kétlem, hogy a pókokból ennyit láttunk. Mi történt? - néz a pókra.
Már épp beleönteném Cyne szájába az italt, de a doktor szavaira megáll a kezem.
- Akkor mi legyen? Beadjam vagy ne? - veszem el a fiolát, remélve, hogy igazuk van és nem kockáztatjuk a férfi életét.
- Nem tudom, mennyire sérült a lába, hogy fog-e tudni járni. Nem, nem méreg szerintem sem. Nem tudom, hogyan lehet megszüntetni - hallat egy sóhajt a vámpírlány, hallhatóan saját magát vádolva Cyne állapotáért. - Amikor ideértem... Crispin és... ne haragudj, nem tudom, hogy hívnak pontosan - néz rám - támadták ezt a nagy pókot. Próbáltam segíteni nekik, egyszer el is találtam, Crispin pedig közelebb ment és leszúrta, de még mindig életben volt, és elkapta, én pedig eltaláltam egy árnytűvel a lábát... de aztán elégettük. Most már nem mozdul ez a pók sehová.
- A csatatéren nagyon sok sebet okoz baráti tűz. Túl sokat. Ne ostorozza magát, ilyen kis helyen előfordul. - csillapítja a nővér az önvádaskodó lányt.
- Köszönöm.- bólint egyet Mina és hálásan a nővérre mosolyog.
Dieter minden oldalról jól megnézi az elpusztult izeltlábút.
- Nos igazuk van, hogy ezzel már nem lesz gond. - aztán fülelni kezd. - De azt hiszem a küldetésnek nem ez a vége. Ha herr Crispin összeszedte magát, tovább kell indulnunk.
Ekkor Cyne megmozdul és én is  megkönnyebbültem.
- Maradjon nálad, jól jöhet. - kapok aztán választ a fiola sorsával kapcsolatban Gloria-tól. - Mit látott? - szegezi aztán a sötét elfnek a kérdést, aki még kissé zavarodottan pillant a világra.
Én  bólintottam, aztán eltettem a kis üvegcsét, bár reméltem, hogy nem lesz rá szükségünk már. Ezek a pókok durván el tudják intézni az embert és, ha a nővér kimerül.......
A doktornak ugyan igaza van, de azért adhatna a sérültnek egy kis időt, hogy fizikailag is összeszedje magát, hiszen még jóformán azt sem tudta, hol van. Viszont aztán annál inkább dől belőle a szó
- Honnan tudj...veszi, hogy láttam valamit? - kérdezi láthatóan döbbenten Cyne, aki túl kába, hogy leplezze az érzéseit, mint eddig, de aztán, mint aki beletörődött a dologba folytatja.   - Amúgy egy nagyon aranyos kislányt, aki betegesen vonzódik a pókokhoz, meg a pókok is hozzá. Nagyon harmonikus kapcsolatban vannak, bár szerintem bizarr és pár ponton biztos, hogy kimeríti a zoofília kereteit is. De legalább egy tök szép helyet választott magának. Füves mezőt. Enyhén klausztrofóbiás feelinggel, meg a semmiből jövő fényforrással. A lakberendezőhöz lenne egy-két szavam. De szóval, a réten üldögélt a kislány, egy egészen normális méretű pókot simogatott, és tök vádlóan kérdezte tőlem, hogy miért bántjuk a pókjait. Bitch please, azok miért bántanak minket? Na mindegy....
Próbáltam haverkodni vele, hát nem nagyon sok sikerrel. Makacs kis ribanc, azt meg kell hagyni. Még a pókját is megakartam simogatni, tudjátok, tök barátságos nagybácsi szerepébe bújni. Az se sült el túl sok sikerrel. De a pókokra úgy hivatkozik, mint a családjára, mert a szülei nem szerették. Szóval a súlyos mentális problémák mellé még a szeretethiányosságot is felírhatjuk. Doktor legyen a talpán, aki kigyógyítja őt mindebből a baromságból. Ja, és nagyon durván el tudja változtatni a hangját. El kell tőle kérnem a receptet, az már egyszer biztos...meg azt a receptet, hogy hogy a francba idéz még vagy hat szemet a fejére. Mármint, először csak egy plusz szem volt, aztán még jött hozzá másik öt is. Eléggé ijesztő ember-pók hibrid ocsmányság lett belőle, nekem aztán elhihetitek. Próbáltam kiszedni belőle a hárfázásának a titkát....de aztán felébredtem. És most itt vagyok és pofázok és pofázok és...ja, öhm, bocsi. Van valakinél valami erős pia?

És........Glorianak igaza volt, Cynewulf is egy kislányt látott és ezek szerint tényleg ő vagyis valami, ami kislánynak szeretné kiadni magát, irányítja a pókokat.
- Sajnos nincs. - rázom meg a fejem Cyne kérdésére, amikor befejezi a szóáradatot, amit szájtátva hallgattam. - Viszont ha lábra tudsz állni, tovább kéne mennünk, mielőtt az a lányba oltott pók még több barátját ránk uszítja.
- Hol lehet ez a hely? Várjunk, ő hárfázik?... Kéne lennie valami alagútnak, aki elvezet oda. Azt mondod, részlegesen pókká változott? lehetséges, hogy ez valami beteg druidaképesség lehet. Hegyes fülei voltak vagy bármi tündére utaló jel?... Valószínűleg tébolyodott lehet. Egy épeszű nem hiheti, hogy jókedvünkből irtjuk a pókokat, amikor azok támadnak ránk!... Egyébként jól vagy? Nagyon sajnálom. - lep meg a vámpírlány is egy hosszú közbevetéssel.
- Tud járni, Crispin? - szólsl meg a nővér gyakorlatiasan kis szünet után. Gondolom ő is az új információkat emésztette. - Csak egy irányba mehetünk. Szóljon Dieter, ha megunta, hogy sérült a keze.
- Valóban szerencsés lenne indulni, míg újra ide nem tévednek a pókok... - erősíti meg Hans atya, amit már mindenki konstatált.
- Én nem vártam meg, míg a kisasszony méltóztatja a segítségemet kérni, amikor kiugrott a válla. - szólal meg a doktor és bár nem látom, el tudom képzelni, hogy magában vállat von. - Egyébként őexcellenciájával értek egyet.
~ Hahh! Miért pont vele!? ~
- Hát, valamennyire tudok járni, gondolom én. - nyomja felfelé magát a zsoldos eléggé imbolyogva, miközben valamit nagyon szemez a pók lábán. - Nem tudom, hogy hol lehet ez a hely. Egy mezőnek tűnt, de nem túl sokat láttam belőle, a nagy része fekete volt. Biztos, hogy nem a barlangban van. Tünde létére egyedül talán a füle engedett egy kicsit következtetni, de lehet akár félvér is. Ebben nem lehetek biztos. De akkor...menjünk is tovább. Ahogy a kedves hölgyemény mondta, csak egy út van előttünk, és higgyétek el, hogy nemsokára jön több. A lány megmondta: vagy elmegyünk vagy pókkajává válunk.  És...semmi baj, Mina. Akármiért is kérsz bocsánatot.
Ha kell segítek megtámasztani a délit, hiszen úgy néz ki, sajnos nem sikerült tökéletesen a gyógyítás. Közben pedig a nővér már inkább a Dieter-rel vív valami általunk nem ismert okból szócsatát. Örülhetünk, hogy egyelőre szent a béke a két fél között, nem hiányzik, ha előre hozzuk azt a pillanatot, amikor vége lesz a szövetségünknek...........valahogy nem bízom benne, hogy jó vége lesz, bár a nagyobb kérdés az, hogy miként  keveredünk ki ebből a szorítóból.
- Megyek én előre. - ajánlom fel és még egy pillantást vetve a bicegő fajtársra, elindulok a járatban.
- Biztosan rendbejön a kezed majd. Minden rendbejön. Amint és amikor megtaláljuk ezt az asszonyszemélyt. Halljátok most a hárfát? Mi értelme lehet ennek? A pókok eltűntek, amint a vezetőjük meghalt, így valószínűleg nem a hárfa irányítja őket. - jegyzi meg Mina.
- Pokolian fog fájni. - hallom még a hátam mögött Gloria nővér "biztatását", amit minden bizonnyal a jó doktornak címez.
Nincsenek kétségeim, hogy a gyógyítása sikerrel jár. Hamarosan már mindenki ott lépked mögöttem a hangokból ítélve.
- A kék pulzáló hálóknak és a kék pókoknak közük lehet egymáshoz. Egyformák. Megpróbálhatnánk elvágni egyet, megnézni mi történik. - veti fel apáca testvérem.
- Vajon van egy közös gyökere ezeknek, egy gócpont, ahol talán a lányt is megtalálhatjuk? Mindenesetre a nővér ötletével sem veszíthetünk... - szólal meg az atya is épp a hátam mögött. Ezek szerint ő lohol a sarkamban!
- Szerintem sajnos ez nem ilyen egyszerű. Megeshet, hogy észreveszi a tünde lány, hogy elvágtuk a szálat. De az is, hogy megszűnik a fény és itt maradunk vakon a pókokkal szemben. - véleményezi a javaslatot Dieter doktor is.
- Ha nem féltem volna attól, hogy az a nagy dög pók beszorít minket, ha a titeket üldöző pókokat nem győzitek le...mármint, gondolom hogy legyőztétek őket. De az a dög több fajta fonalat használt. Akkor nem figyeltem fel rá és nem adtam neki túl nagy jelentőséget. Lehet, hogy várni kellett volna egy kicsit. Most már mindegy. Amúgy, Herr Hajótörött - majd használok nevet, amennyiben egyszer valakinek sikerül véglegesen megállapodni arról, hogy most mi is van használatban - a gócpontot követve jutottunk el ahhoz a hasadékhoz, amibe szépen beleugrottunk. Az a néha tisztáson összpontosult, feltételezem, hogy az egy "kivezetési pontja" volt annak, ami ide lenn található. Megpróbálhatok nyomokat keresni, hátha...találok valamit, de ebben a fényben túl sok esélyét nem látom. Azonban, ha az van, amit Herr Dieter mondott, hogy a fényeket is elvesztjük vele, akkor...nem ajánlanám. Mármint, mi már egyszer átvágtunk egy fonalat. Megszűnt a fény áramlása benne és nagyjából ennyi. - Cyne szokás szerint bő lére ereszti a véleményét.
Én csak megyek előre a fülem és a szemem előrefelé szegezve, igyekezve kizárni a hátam mögötti tanakodást. Nem hiszek benne, hogy jó ötlet lenne elvágni a szálat, mert tényleg sötét lehetne, bár engem kevésbé zavarna, de a pókokkal szemben még rosszabbul járnánk.
- Már próbáltuk elvágni őket. Vagyis elvágtunk párat. A kék pulzálás megszűnt. - teszi hozzá a vámpírlány is. - Ha jól tudom... Johannes, ha nem tévedek. Johannes... Hagen?
- Értem. - bólint Gloria nővér a többiek szavaira.
A járat egyszer csak háromfelé ágazik és én megtorpanok, bevárva a többieket. Próbálom kivenni, hogy melyikben pulzálnak erősebben a szálak, hiszen eddig is ezt a módszert követtük. Helyet adok Cyne-nek is, hogy ha van olyan képessége, amit bevetne, akkor ne akadályozzam, aztán egyenként benézek a járatokba, hátha sötét elf szemem ad valami támpontot.
- Három járat van egyébként is, még ha kettéválnánk sem biztos, hogy jól választanánk, ráadásul valószínűleg a pókok irányítója most már számít ránk. - mutatok a kézfejnyi kis pókokra a falakon, akik úgy néz ki nem törődnek velünk, legalábbis semmilyen ártó szándék nincs tőlük felénk. - Lehet, hogy ők informálják.
- Bármerre is megyünk, maradjunk együtt. - mondja a nővér.
- Meglehet... - morog Johannes a környezetét vizsgálva, majd bólint.  - Valóban, akár végzetes is lehet ha szétvállunk. Aki lát a sötétben, ki tud szúrni valamit az járatok hosszúságáról, vagy hogy vajon merre vezethetnek?
- Egyetértek Gloria kisasszonnyal. Egymagunkban csak prédák vagyunk. - néz a doktor is a járatokra.
Cyne közelebb biceg az elágazáshoz, nehézkesen letérdel a földre, nézegetve a villogó fonalakat, majd a tenyerét is ráteszi.
- Csak egy pillanat, Herr. - néz az atyára.
Mina is ott toporog, ide-oda kapva a tekintetét a három járat között, majd megérinti a fülét, vagyis inkább......a fülbevalóját.
- A hárfa innen hangzik a leginkább, úgyhogy ez talán elvezet a lányhoz. Amíg nem ágazik szét megint.
~ Hmm.......Talán ha mindenki beveti a mágiáját.....ki fog derülni és remélhetőleg a helyes utat választjuk! ~

Felhasználó profiljának megtekintése

47 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Május 15, 2019 2:38 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Johannes atya a kardjával aprította a pókokat puska híján, Dieter pedig a fekete lángokkal igyekezett hamuvá égetni az ellenfeleinket, de akkor már tudtam, hogy ez hiábavaló. Odafent is újabbak és újabbak jöttek, pedig már láttam, hogy akkor is talán érdemes lett volna a hátul pulzáló, természetellenesen kék pókokat támadni.
- Johannes, Dieter! Hagyják a többit a kéket öljék meg! - szóltam rájuk erélyesen, és amennyire tudtam én is igyekeztem közelebb kerülni hozzá. Söprő mozdulatot tette a buzogányommal, hogy utána ki tudjak törni felé, hogyha a két férfi esetleg túlzottan elfoglalt lenne. Szerencsére hallgattak rám. A püspök azonnal megrohamozta a kék pókot egyszerre a kardjával és a láncaival, a vámpír pedig azon volt, hogy eközben fedezze. Amikor pedig a kék pók összeesett a többi mintha… Egyszerűen meggondolta volna magát, és visszamásztak a falon lévő apró járatok valamelyikébe. Megkönnyebbültem és valahol büszke is voltam magamra, hogy sikerült rájönnöm a megoldásra, a számban mégis keserű íz gyűlt. Rájöttem de túl későn. A hajam izzadtan tapadt a homlokomhoz, és fáztam, de tovább kellett mennünk.
- Innentől kezdve ez a taktika. Fent is ezt kellett volna csinálni.
Hátrafordultam a járat belseje felé.
- Nézzük meg a többieket.
Hiszen három társunk - köztük Jozef - még elől harcoltak valamiféle nagyobb szörnyeteggel, amiről a novícius beszélt. Elindultunk mind tovább.
- Így talán egy fokkal több esélyünk van. - jegyze meg Johannes atya.
- Miért menekülnek? - gondolkodott el Dieter. - Miért nem állnak meg, zavarodnak össze vagy bármi hasonló?
A férfi léptei lelassultak, ahogyan forogtak az agyában a fogaskerekek.
- Ezek nem mágikus pókok, ezek egyszerű vadállatok. Valami elmeirányítás hat rájuk, ami a kék pókon keresztül parancsolja meg nekik a támadást. Ezért futnak el, ha az meghal, mert ez az ösztönös viselkedésük! - jött rá végül, noha ez a felfedezés ezek után nem biztos, hogy közelebb vitt minket a Pókok Anyjához.
- Ezesetben a kék pókok eredetét kell kutatnunk. Ők vajon maguk miatt teszik azt amit, vagy irányítja őket valami vagy valaki? Valahogyan a nyomára bukkanhatunk a forrásnak, ahonnan a kékek jönnek?
- Valaki. Egy tünde, vagy egy kislány vagy egy nő. Vagy ami azóta lett belőle.
Ezek szerint a déliek is tudtak róla, vagyis kaptak hasonlómód a látomásokból, mint amikor Johannes atya szervezetébe jutott a pókméregből. Ekkor Wilhelmina futva ért oda elénk, mielőtt még a két férfi tovább elemezhette volna a problémát.
- Az egyik társam megsérült, kérem, siessenek! A fiú szerint ön tud gyógyítani. - fordult hozzám, én pedig bólintottam és megszaporáztam a lépteim. Mikor odaértem letérdeltem a földön fekvő bérgyilkos mellé. Láttam, hogy Jozef már próbálkozott a saját varázslatával, de nem vezetett eredményre. Megvizsgáltam a férfi sebesülését, de csak csúnya volt, súlyosnak nem mondható, láttam hogy a novícius nagyjából meg tudta gyógyítani. Megvizsgáltam az arcát és a felakadt szemét is. Ugyanaz volt, mint ami odafent történt a püspökkel.
- Ettől nem kellett volna elájulnia. - elővettem a táskából a fél üvegcse antimérget, ami maradt Johannes után. Szerencsére volt nálam még egy egész üveg, de nem pazarolhattunk. - Mióta van így? Johannes legutóbb értékes információkkal tért vissza. Talán hagynunk kéne még egy kicsit....
Ezt a döntést nem nekem kellett meghoznom, így odaadtam az antimérget Jozefnek. Dieter is letérdelt mellém.
- Ez nem természetes méreg, inkább mágia. Ha jól gondolom magától is megszűnik nemsokára. - állapította meg ő is rövid vizsgálódás után, majd felegyenesedett és körbenézett.
- Viszont kétlem, hogy a pókokból ennyit láttunk. Mi történt? - nézett a nagy tetemre, ami nem messze hevert Crispintől és az elővédünk többi tagjától. A szörnyeteget szerencsére ezek szerint képesek voltak legyőzni. Jozef viszont legalább olyan tanácstalan volt, mint jómagam.
- Akkor mi legyen? Beadjam vagy ne?
- Nem... nem ettől. Vagyis gondolom, hogy nem. Ez valami más. De fel fog ébredni belőle. Csak a lába. Azt a pókot céloztam, de elvétettem, és.... őt találtam el. - magyarázta közben Wilhelmina, hogy a férfi lábsérülését valójában ő okozta. Úgy tűnt ez a hiba eléggé megviselte. - Szóval akkor önökkel is... előfordult már. Értékes információk?... Érdekes.
Dieter nemigen mondott semmit. Csak elhessegete a gondoskodást, mint mindig.
- Nem tudom, mennyire sérült a lába, hogy fog-e tudni járni. Nem, nem méreg szerintem sem. Nem tudom, hogyan lehet megszüntetni - habogott tovább a vámpírnő. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy mennyire másnak gondolják ott északon a vámpírokat. Nem gondolnák egy hatalmas mágusnőről, akit ilyen küldetésekre vezényelnek ki, hogy az ilyen esetekben jobban hasonlít rémült kislányhoz. Ő a harmadik, aki rácáfolt a sztereotípiákra. Először Dieter, aki talán még a leginkább vámpírként viselkedett közülük, mégis tagadhatatlanul gyengéd érzelmeket váltott ki belőlem, majd a szótlan Cedrick, akinek Ada „megmérte a lelkét” és méltónak találtatott az Úr egy félangyalának védelmére, most pedig itt volt Wilhelmina, akiben a lelkiismeret hangja jobban üvöltött, mint sok emberében. Ha nem démonokkal foglalkoznék a mindennapokban, bizonyára döbbenten álltam volna a jelenség előtt, ám így csupán újból elkönyveltem magamban, hogy nekem van igazam és az Egyház az, amelyik téved. Nem lehet kimondani a halálos ítéletet valakire csak azért, mert az őseit az Átok sújtotta, hiszen mindenkiben ott volt az Ő szent lelke ami alászállt pünkösd napján.
- Amikor ideértem... Crispin és... ne haragudj, nem tudom, hogy hívnak pontosan - nézett Wilhelmina Jozefre - támadták ezt a nagy pókot. Próbáltam segíteni nekik, egyszer el is találtam, Crispin pedig közelebb ment és leszúrta, de még mindig életben volt, és elkapta, én pedig eltaláltam egy árnytűvel a lábát... de aztán elégettük. Most már nem mozdul ez a pók sehová. - válaszolta meg végül a lány Dieter kérdését részletesen leírva a küzdelmüket. Ezzel is időt adva a bérgyilkosnak, hogy felébredjen a delíriumból.
Felnéztem a vámpírnőre.
- A csatatéren nagyon sok sebet okoz baráti tűz. Túl sokat. Ne ostorozza magát, ilyen kis helyen előfordul.
Mielőtt azonban döntést hozhattunk volna, a Crispin végre felébredt.
- Maradjon nálad, jól jöhet. - mondtam Jozefnek az üvegcsére, majd a férfi felé fordultam. - Mit látott?
Dieter közben körbejárta a nagy tetemet.
- Köszönöm.- mondta a vámpírnő a bátorításomra. Szerencsére megnyugodott kicsit.
- Nos igazuk van, hogy ezzel már nem lesz gond. - majd fülelni kezdett. - De azt hiszem a küldetésnek nem ez a vége. Ha herr Crispin összeszedte magát, tovább kell indulnunk.
- Honnan tudj...veszi, hogy láttam valamit? - kérdezem Crispin meglepetten. Az arcára fájdalmas fintor költözött, amikor megpróbálta megmozdítani a lábát, de ez nem akadályozta meg a részletes élménybeszámolóban. - Amúgy egy nagyon aranyos kislányt, aki betegesen vonzódik a pókokhoz, meg a pókok is hozzá. Nagyon harmonikus kapcsolatban vannak, bár szerintem bizarr és pár ponton biztos, hogy kimeríti a zoofília kereteit is. De legalább egy tök szép helyet választott magának. Füves mezőt. Enyhén klausztrofóbiás feelinggel, meg a semmiből jövő fényforrással. A lakberendezőhöz lenne egy-két szavam. De szóval, a réten üldögélt a kislány, egy egészen normális méretű pókot simogatott, és tök vádlóan kérdezte tőlem, hogy miért bántjuk a pókjait. Bitch please, azok miért bántanak minket? Na mindegy....
Rajtam volt a meglepődés sora, hogy az eddig csöndes bérgyilkosból most szinte ömlött a szó.
- Próbáltam haverkodni vele, hát nem nagyon sok sikerrel. Makacs kis ribanc, azt meg kell hagyni. Még a pókját is megakartam simogatni, tudjátok, tök barátságos nagybácsi szerepébe bújni. Az se sült el túl sok sikerrel. De a pókokra úgy hivatkozik, mint a családjára, mert a szülei nem szerették. Szóval a súlyos mentális problémák mellé még a szeretethiányosságot is felírhatjuk. Doktor legyen a talpán, aki kigyógyítja őt mindebből a baromságból. Ja, és nagyon durván el tudja változtatni a hangját. El kell tőle kérnem a receptet, az már egyszer biztos...meg azt a receptet, hogy hogy a francba idéz még vagy hat szemet a fejére. Mármint, először csak egy plusz szem volt, aztán még jött hozzá másik öt is. Eléggé ijesztő ember-pók hibrid ocsmányság lett belőle, nekem aztán elhihetitek. Próbáltam kiszedni belőle a hárfázásának a titkát....de aztán felébredtem. És most itt vagyok és pofázok és pofázok és...ja, öhm, bocsi. Van valakinél valami erős pia?
Ember legyen a talpán, aki ki tudta hámozni a lényeget mindebből, de azért nagyon igyekeztem. Ugyanaz a kislány lehetett, akiről a többiek is beszámoltak, de azóta már átváltozhatott valami mássá. Jozef megkönnyebbülten tette el az antimérget.
- Sajnos nincs. - rázta meg a fiú a fejét az alkoholt illetően. - Viszont ha lábra tudsz állni, tovább kéne mennünk, mielőtt az a lányba oltott pók még több barátját ránk uszítja.
- Hol lehet ez a hely? Várjunk, ő hárfázik?... Kéne lennie valami alagútnak, aki elvezet oda. Azt mondod, részlegesen pókká változott? Lehetséges, hogy ez valami beteg druidaképesség lehet. Hegyes fülei voltak vagy bármi tündére utaló jel?... Valószínűleg tébolyodott lehet. Egy épeszű nem hiheti, hogy jókedvünkből irtjuk a pókokat, amikor azok támadnak ránk!... Egyébként jól vagy? Nagyon sajnálom. - kapcsolódott be Wilhelmina az ötletelésbe, és igaza lehetett. Egy tünde druida, akinek megbomlott az elméje. Megint a tündék. Elszorult a torkom már az említésükre is. Megpróbáltam inkább a gyakorlatiasabb dolgokkal foglalkozni. A munka nemesít elvégre.
- Tud járni, Crispin? - kérdeztem a férfit, majd a járat felé néztem. - Csak egy irányba mehetünk. Szóljon Dieter, ha megunta, hogy sérült a keze.
Bár nem tűnt úgy, hogy ne tudott volna harcolni, az biztos volt, hogy hosszútávon nem volt szerencsés átlyukasztott kézzel küzdeni. Zavart, hogy olyan könnyedén segíthettem volna, de nem tudtam úrrá lenni a sértettségemen, ahogy viselekdett velem, hogy ellenségként kezelt mikor én… Mikor nem vágytam volna semmire jobban, minthogy a karjába zárjon és lássam rajta ugyanazt a tüzet, mint mikor a templomban értem küzdött, de az csak egy álom volt, ez pedig a rideg valóság. Egy olyan valóság, amelyben apáca voltam és szégyelltem magam az érzéseimért.
- Valóban szerencsés lenne indulni, míg újra ide nem tévednek a pókok...- mondta Johannes atya.
Dieter felemelte a kezét és elém lépett. Az ujjai remegtek az idegsérüléstől. Azt nem értettem, hogy hogyan bírt még így is sztoikus maradni, hogyan bírt küzdeni, és hogy bírt annyira büszke lenni…
- Én nem vártam meg, míg a kisasszony méltóztatja a segítségemet kérni, amikor kiugrott a válla. - válaszolt cinikusan. - Egyébként őexcellenciájával értek egyet.
- Hát, valamennyire tudok járni, gondolom én. - biccentett közben a bérgyilkos és mankót rögtönzött magának az óriáspók teteméből. - Nem tudom, hogy hol lehet ez a hely. Egy mezőnek tűnt, de nem túl sokat láttam belőle, a nagy része fekete volt. Biztos, hogy nem a barlangban van. Tünde létére egyedül talán a füle engedett egy kicsit következtetni, de lehet akár félvér is. Ebben nem lehetek biztos. De akkor...menjünk is tovább. Ahogy a kedves hölgyemény mondta, csak egy út van előttünk, és higgyétek el, hogy nemsokára jön több. A lány megmondta: vagy elmegyünk vagy pókkajává válunk. És...semmi baj, Mina. Akármiért is kérsz bocsánatot.
- Megyek én előre. - ajánlotta fel Jozef.
- Biztosan rendbejön a kezed majd. Minden rendbejön. Amint és amikor megtaláljuk ezt az asszonyszemélyt. Halljátok most a hárfát? Mi értelme lehet ennek? A pókok eltűntek, amint a vezetőjük meghalt, így valószínűleg nem a hárfa irányítja őket.
A csapat hát elindult, én pedig szándélosan hátul maradtam Dieterrel. Amit mondott, abban ugyanis igaza volt. Én nem kértem tőle, hogy segítsen, de gyógyítók voltunk mindketten. Segítenünk kellett, akkor is ha mások nem kérték. Akármit is éreztünk, haragot, megbánást, sértettséget, szerelmet… Tennünk kellett, ami a dolgunk volt. Csak még jobban szégyelltem magam, hogy beleestem abba a hibába, amit azóta próbáltam elkerülni, hogy fogadalmat tettem a rendben, miszerint, hogy a saját érzelmeim a kötelesség útjába álljanak. Gyengéden a kezembe fogtam a remegő kezét és a mellkasomhoz szorítottam.
- Pokolian fog fájni. - figyelmeztettem, majd imába kezdtem. Tíz másodperc volt csupán de ilyen kín az örökkévalóságnak tűnhetett. Hiába gyógyított meg Isten szent ereje mindenkit, az Átok attól még Átok volt. Hősiesebben tűrte, mint vártam, alig néhányszor szisszent fel.
- Köszönöm. - mondta Dieter, mikor kicsit magához tért. Ez után mentünk csak a többiek után.
- A kék pulzáló hálóknak és a kék pókoknak közük lehet egymáshoz. Egyformák. Megpróbálhatnánk elvágni egyet, megnézni mi történik. - vetettem fel.
- Vajon van egy közös gyökere ezeknek, egy gócpont, ahol talán a lányt is megtalálhatjuk? Mindenesetre a nővér ötletével sem veszíthetünk... - jegyezte meg Johannes atya szorosan Jozef nyomában lépkedve.
- Szerintem sajnos ez nem ilyen egyszerű. Megeshet, hogy észreveszi a tünde lány, hogy elvágtuk a szálat. De az is, hogy megszűnik a fény és itt maradunk vakon a pókokkal szemben. - válaszolta Dieter.
- Átkozott vacak. Manapság már a póklábakat is szar anyagból csinálják. Persze, amikor még az én fiatalkoromban... - morgott Crispin, mikor kiderült, hogy rögtönzött mankója használhatatlan. Alig bírtam megállni, hogy ne kuncogjak fel. Úgy tűnt csak fel kellett oldódnia kicsit, hogy kiderüljön, volt humorérzéke.
- Ha nem féltem volna attól, hogy az a nagy dög pók beszorít minket, ha a titeket üldöző pókokat nem győzitek le...mármint, gondolom, hogy legyőztétek őket. De az a dög több fajta fonalat használt. Akkor nem figyeltem fel rá és nem adtam neki túl nagy jelentőséget. Lehet, hogy várni kellett volna egy kicsit. Most már mindegy. Amúgy, Herr Hajótörött - pillantott itt Johannesre. Ez alapján arra következtettem, hogy még ők sem most találkoztak először. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek voltak. - a gócpontot követve jutottunk el ahhoz a hasadékhoz, amibe szépen beleugrottunk. Az a néha tisztáson összpontosult, feltételezem, hogy az egy "kivezetési pontja" volt annak, ami ide lenn található. Megpróbálhatok nyomokat keresni, hátha...találok valamit, de ebben a fényben túl sok esélyét nem látom. Azonban, ha az van, amit Herr Dieter mondott, hogy a fényeket is elvesztjük vele, akkor...nem ajánlanám. Mármint, mi már egyszer átvágtunk egy fonalat. Megszűnt a fény áramlása benne és nagyjából ennyi.
- Már próbáltuk elvágni őket. Vagyis elvágtunk párat. A kék pulzálás megszűnt.
- erősítette meg Wilhelmina is. - Ha jól tudom... Johannes, ha nem tévedek. Johannes... Hagen? - próbálta kitalálni a püspök nevét, és sikerült is neki. Nem mintha számított volna. Ha nem lettek volna Hellenburg katonái elmondhattuk volna nekik, hogy a férfi azért használt annyi nevet, mert inkvizitor volt ugyan, de a valódi unkaköre jobban hasonlított egy kémre vagy ügynökre. Így azonban számára az inkognitó jelentette az elsődleges védelmi vonalat, jobb volt, hogyha nem terjedt el róla az igazi kiléte. Ezt megértettem és inkább hallgattam sem megerősítve sem cáfolva a vámpírnő találgatását.
- Értem. - válaszoltam inkább a hálóval kapcsolatos okfejtésre. Sokan láttak a sötétben, de továbbra sem tartoztam közéjük, így számomra a fény idelent a járatokba elengedhetetlen volt a boldoguláshoz. Ahogyan követtem a hálókat a tekintetemmel, kereszteződéshez értünk. Három járat közül választhattunk, hogy merre menjünk tovább, de mindegyik egyformának tűnt, és az összeset beszőtték a hálók, az egyikben pedig aprócska pókokat is láttam mozogni. Nagy volt a kísértés, hogy szétváljunk, de ezt tartottam a lehető legrosszabb ötletnek.
- Bármerre is megyünk, maradjunk együtt.
- Meglehet... - értett egyet halkan a püspök. - Valóban, akár végzetes is lehet, ha szétvállunk. Aki lát a sötétben, ki tud szúrni valamit az járatok hosszúságáról, vagy hogy vajon merre vezethetnek? - nézett körbe.
- Egyetértek Gloria kisasszonnyal. Egymagunkban csak prédák vagyunk. - mondta Dieter is a három járatot vizsgálva.
- Hmm....hello junction my old friend..- dúdolt Crispin tündéül. Az egy dolog, hogy volt humora, de ez a folyamatosan betűzdelt tünde szavak a mondókájába határozottan irritált. Közelebb bicegett a csomóponthoz, és nyomok után kutatva ereszkedett fél térdre, amennyire lehetséges volt. - Csak egy pillanat, Herr.
- Három járat van egyébként is, még ha kettéválnánk sem biztos, hogy jól választanánk, ráadásul valószínűleg a pókok irányítója most már számít ránk. - mutatott Jozef a kis pókokra. - Lehet, hogy ők informálják.
Wilhelmina megérintett egy fülbevalót a fülében majd láthatóan koncentrált, végül pedig rámutatott az egyik járatra.
- A hárfa innen hangzik a leginkább, úgyhogy ez talán elvezet a lányhoz. Amíg nem ágazik szét megint.
Okos ötlet volt. A dallam vezethetett minket is, nem csak a pókokat.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

48 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Május 31, 2019 9:46 pm

Figyelmesen fürkésztem az előttem vibráló pókfonalakat.
- A pulzálás a középső járatban a legerősebb, de úgy vélem, mintha a jobb oldali folyosóból eredő fonat táplálná. Nézzétek meg, de ha engem kérdeznétek én a jobb oldali járatra fogadnék. - mondom el a tapasztaltakat és sasolok a sötétbe boruló folyosókba, de csak az első kanyarig látok el. - Javaslatok?
- Wilhelminának igaza van, és szerintem jobban járunk azzal, aki a hárfát megszólaltatja. Én a középsőt javasolnám. - kontráz a doktor.
- De ha jól látom... a jobb oldalról ezek a fura fonalak amúgy is átvezetnek a középsőbe. Szóval, minden, ami érdekes lehet, a középső járatban van. - Mina sem velem ért egyet.
- A kérdés az, hogy egyenesen a forrás felé megyünk-e, vagy jobban beleássuk magunkat az ügybe és felderítjük a terepet a jobboldali járattal - mivel a korábbi támadásokat is csak nagyobb sérülésekkel tudtuk megúszni, azt javaslom induljunk el a középső járatban, hátha gyorsan véget tudunk vetni ennek az egésznek. - javasolta Hans atya, mondjuk rajta nem lepődtem meg, hogy nem velem értett egyet, bár az életét jobban féltette, mint, hogy ezt veszélyeztesse......
- Egyetértek. - foglalta össze tömören Gloria nővér.
Utolsónak maradt a sötét elf zsoldos, aki eddig szintén a talajt vizsgálgatta, aztán leadja a voksát.
- A jobb oldali járat...hát, gondolom megtaláltam, hogy hova vitték el szerencsétlen...nem is tudom, mi volt a neve. Vonszolások nyoma. De maradjunk inkább a középső járatnál. Kivéve, ha a nagyérdemű tud várni egy kicsit, míg előre megyek, hátha lesz ott valami érdekes, ami még a későbbiekben segítséget nyújthat nekünk a forrással való leszámoláskor.
Mivel mindenki más a középső járatot választja, vonok egyet a vállamon és nem erősködök tovább, amúgy sem vagyok biztos a dolgomban.
- Cynewulf, azt hiszem ilyen bicebócán, jobb, ha velünk együtt maradsz. - emlékeztem a férfit halkan, hogy alig bír menni és ha futni kell........
- Az is igaz... - ismeri el Cynewulf kelletlenül.
Minden esetre mikor előttünk feltűnik az ajtó és a pulzáló hálók is mögé futnak, akkor úgy látszik, hogy jó volt a választás, ráadásul a zene is erősebben hangzik. Megpróbálkozom óvatosan az ajtó kinyitásával, hogy hátha halkan ki lehet nyitni és bekukucskálhassunk. Már ha senki nem akar visszafogni......
A vámpírlány kezében megnyugtatóan tűnik fel egy árnytű, azonban a püspök atya türelemre int és kérdőn néz a többiekre, miközben halkan teszi fel a kérdést.
- Be tud lesni ide valaki észrevétlenül?
- Nem nagyon... - ingatja meg a fejét Cyne. - Akár ki is nyithatjuk.
Persze, hogy az atya az aki megállít, de mikor kiderül, hogy senki nem képes a vaskos ajtó mögé látni, mégis az enyém a lehetőség, hogy elsőnek dugjam be a fejem, amit persze akár le is haraphat valami undorító hatalmas nyolclábú. Azért erre a gondolatra kicsit belém áll a szusz.
Ám kiderül, hogy nincsenek óriás pókok, csak kicsi világítósak, melyek nagyon úgy néznek ki mintha lámpásokként szolgálnának a sűrű hálóval bevont hatalmas teremben. És egy sejtelmes alak, aki egy lepellel takart részen hárfázik. A szobában még figyelemre méltó egy fura hálószerűség, ami nagyon hasonlít egy függőágyra.......elég nagy....függőágyra.
- Megvan a zene forrása. - suttogom a többieknek oldalra lépve, hogy ők is beléphessenek.
- Senki ne tegyen meggondolatlan lépést. Az ellenség fészkében vagyunk. - hallom a hátam mögött Dieter suttogását.
A Bibliára teszem az egyik kezem és a buzogányomra a másikat, majd óvatosan oldalazva a lepel felé lopakodom, de azonnal megdermedek, ahogy egy kéz érintését érzem a vállamon.
Kérdőn ránézek, de mikor lemutat a sűrű szövésű hálóra, nem kell megkérdeznem mit akar.
- Igazán szép zene. - szólal meg félhangosan.
A kérdés egyértelműen a szövet mögött zenélőhöz intéződik, így továbbra sem mozdulok.
A hárfát kezelő alak biztosan meghallotta a kérdést, mivel egy hamis hang pendül, aztán elhal.
Mikor a pókláb megjelenik ugrásra készen megfeszülök és attól sem érzem jobban magam, amikor teljes terjedelmében megjelenik. Ideges leszek, amikor látom, hogy Cynewulf, Hans atya és a doktor ingadozni kezdenek, mint akik ájulás szélén állnak. Én gyors vizsgálatot tartok, hogy talán mágikus a hatás, de én nem érzem rosszul magam, már az undoron kívül persze.
- Óh örülök ha tetszik. - kuncog fel, majd újra megszólal mélyen rezdülő hangon, amibe belezsibog még az agyam is. - Eléggé régen voltak már vendégeim akik önszántukból jöttek volna meglátogatni.
- Mi sem egészen önszántunkból tettük. - mormogom az orrom alatt, de hangosan folytatom. - Mit csinálsz velük? - intek a többiek felé.
- Milyen... Mennyire régóta? - jön egy nyögésféle a doktor felől, ami egyáltalán nem nyugtat meg.
- Mit akarsz tőlünk? Nem mondtad el eddig sosem világosan. Miért támadtak ránk a... a pókok? - jön meg Mina hangja is.
- Mi tudjuk hogy nem te ölted meg az édesanyád.
Hans atyát pedig még sosem hallottam ilyen erőtlennek, de valahogy ennek most nem tudok örülni.
- Behatoltunk a területére, természetes, hogy meg akar minket ölni. - mondja a vámpírlánynak a nővér, aztán a beszélő pókhoz fordul. - Figyelj! Fent emberek meg akarnak téged szerezni. Olyan emberek, akik bántanának téged. El kell menned, neked és a tieidnek. Van egy erdő a magadfajtának, ahol nem fog háborítani senki, de ha itt maradsz meg fogsz halni.
Döbbenten meredtem Gloria-ra. Ezt most komolyan mondja vagy csak azért, hogy megtévessze a lényt? De visszagondolva, nem igazán hallottam még a nővért ......füllenteni!
A szemem azonban a földre rogyó Cynewulfra fordul, aki valamit mond, de nem jut el hozzánk a hangja. Aztán Dieter doktor és Johannes is a földre kerül!
Ez rossz! Nagyon-nagyon rossz!
A pók felém néz és kissé oldalra biccenti a fejét, engem meg kiráz a hideg.
- Ők, ők most már a királynő próbáján mérettetnek meg. - aztán Miná-hoz fordul és elneveti magát. - Miért ölitek az erdő állatait? Miért tartotok tenyészállatokat? A válasz egyszerűbb mint gondolnád.
Gloria sem marad válasz nélkül, bár az ő szavai láthatóan elgondolkoztatják, mert ízelt lábával megvakarja a fejét. Ez annyira furcsán emberi viselkedés, hogy igazán bizarr látni egy póktól.
- Arra sosem lesz biztosíték hogy élve jutunk ki innen. A végső döntés pedig úgyis a királynőé.
- A királynő próbáján? Nem te vagy a pókok úrnője? És mi ez a próba? - jön meg a hangom, bár azért tisztes távolságot tartok a lénytől, legyen ő akármi is és továbbra is készen tartom a Bibliám. A három férfi eszméletlensége nagyon nem jó jel, de pont ez tart vissza, hogy megtámadjam, hiszen talán akkor sosem eszmélnek fel. - Segíthetünk nekik?
- Szükségünk van rájuk a túléléshez. Azt mondod, mi vagyunk a tenyészállatok? Vagy ez egy büntetés, mert ártunk a természeti lényeknek? Minekünk hogyhogy nem kell kiállni a próbát?
A lény válaszai csak újabb és újabb kérdéseket szülnek mindannyiunktól, miközben társaink sorsa egyre bizonytalanabb. A gyógyító erőm nem lett volna elég hármuknak és igazából nem mertem nagyon mozdulni, nehogy bajt csináljak. Ráadásul én álltam hozzá a legközelebb.......
Felmerült bennem, hogy rá dobhatnék egy varázslatot, de ha nem sikerül, akkor azzal akár megpecsételhetem a sorsunkat. Várni kell!
Láthatóan a nővér sem tudja eldönteni mit tegyen, kin segítsen. Inkább szavakkal próbálja tovább győzködni a pókot.
- Nincs garancia, hogy kijuttok, de jók az esélyeitek. Ha ittmaradtok akkor viszont egészen biztosan meghaltok, a királynőtöket pedig láncraverve viszik Hellenburgba. Ha harcoltok rátok gyújtják az erdőt. Adjátok vissza őket, és menjetek el békével ameddig lehet. Tudom, hogy bántottak titeket. Én tudom a legjobban hogy a tündék is legalább olyan gonoszok mint az emberek. Engem is bántottak. Még minket is azért küldtek, hogy bántsunk titeket, ezért kell hinnetek nekem, amikor kérlek... nem, könyörgöm, hogy adjátok őket vissza és menjetek a fisnterwaldba ameddig még megtehetitek!
- Miért lennék. Én csak a koordinátor vagyok, és az első mindközül. - válaszol nekem tartva a kérdések sorrendjét. - Büntetés? - neveti el magát a pók zengő hangján a vámpírlányra nézve. - Nemigazán. Tenyészállat? Hát enni mindenkinek kell.
~ Igazán biztató! ~
A lény oldalra biccenti a fejét, úgy bámul nyolc szemével Gloria-ra.
- Elengedni őket már nem tudom. Teljesíteniük kell a próbát. Ha meghalok, ők velem halnak. De a mondanivalód megfontolandó. De erről a királynő dönt.
Sok kérdésre kell válaszolnia, így biztos nem figyelt arra, amit már megkérdeztem az előbb, ezért megkérdem újra, ha már sem megölni nem lehet, sem magához téríteni az ájultakat.
- Tudunk nekik segíteni, hogy győzzenek a próbán? Egyébként, ha nem te vagy a királynő, ő hol van? - de nem csak nekem vannak még kérdéseim.
- Nyilván, de a bölcsek belátják, hogy elég annyit megölni, amennyire szükség van az életben maradáshoz. Mi sem szeretnénk máshogy tenni. A kérdés az, hogy... mi lesz velük, ha nem sikerül a próba? És velünk? És ha már itt tartunk, mi történik, amikor teljesítik a próbát?
A nővér felállt az ájult férfiak mellől és önkéntelen mozdulattal leporolta magát, majd látszólag beletörődve a helyzetbe szólt.
- Vezess a királynődhöz akkor.
- Segíteni nekik nem tudtok. A királynő, hát ő a másik vendégekkel foglalkozik. És honnan kéne megbizonyosodnom arról, hogy nem törtök a királynő életére? - kapok még választ, mielőtt a többiekre fordítaná a figyelmét.
- Az éhes szájakat etetni kell. Ha nem sikerül a próba meghalnak, vagy más következménye lesz. Ha sikerül a próba, akkor képesek lesznek helyreállítani a királynő elmeállapotát. Én innen nem mehetek el. De ha követitek ezeket a hálókat. - dobbant egyet egyik ízeltlábával, melyre felizzik az egyik kék háló, ami hozzá csatlakozik a kába trió lábához, és onnan, a teremből kifele halad tovább. - Akkor a királynőhöz juttok.
- Glo.......a társnőm már elmondta, hogy van más kiutatok is és akkor senkinek nem kell meghalnia. - javítom ki magam gyorsan, mert nem kell tudnia kik vagyunk, már ha ennek van valami jelentősége már egyáltalán. Nagyon jó lenne ha mindenkinek sikerülne élve kijutnia és mivel beszélget velünk, talán van esély rá, hogy meggyőzzük őt ......vagy a királynőt, de ha mi nem is, valaki a három ájult közül, csak teljesíti azt a nyamvadt próbát. - Kik a vendégek? - kíváncsiskodom a szavaira felfigyelve. - És a királynő akar meggyógyulni vagy te szeretnéd? - ötlik fel bennem még egy kérdés.
- Druantia lelkét rengeteg seb keseríti. Legyetek nagyon körültekintőek, és kérlek ne bántsátok.
- Azt hiszem, őrájuk gondolt - válaszol nekem Mina a földön fekvő három ájult társunkra mutatván, utalva rá, hogy ők lehetnek azok a másik vendégek. - Ha helyreállítják az elmeállapotát, akkor mit tesztek? Nem fogtok már bántani minket?
- Az rajtuk múlik, és rajtatok. - érkezik a válasz.
A nővér továbbra is gyakorlatias és biccentve a pók felé elindult a kijelölt pókszálon.
- Köszönöm. Jönnek? - kérdezte tőlünk.
- Vigyázzanak, és legyenek figyelmesek. - szól utánunk az ízeltlábú lény.
Bízom a nővérben, hogy tudja mit csinál és nem lesz a társainknak semmi baja, ha itthagyjuk őket a pók könyörületére..........Így némi habozás után én is elindulok.

Felhasználó profiljának megtekintése

49 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Jún. 07, 2019 12:16 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
- A pulzálás a középső járatban a legerősebb, de úgy vélem, mintha a jobb oldali folyosóból eredő fonat táplálná. Nézzétek meg, de ha engem kérdeznétek én a jobb oldali járatra fogadnék. - mondta Jozef, miután megvizsgálta alaposabban a kereszteződést. - Javaslatok?
- Wilhelminának igaza van, és szerintem jobban járunk azzal, aki a hárfát megszólaltatja. Én a középsőt javasolnám. - válaszolta Dieter a fiúnak. Valójában lehetséges volt, hogy mind a két irány vezetett valahova, csupán mindkettő máshoz, ám ezalapján nem sejthettük, hogy melyik volt a pókkirálynő útja. Ha feltételeztük, hogy ő volt idelent az egyetlen emberhez - vagy tündéhez -hasonlatos lény, akkor tőle kellett erednie a zenének.
- De ha jól látom... a jobb oldalról ezek a fura fonalak amúgy is átvezetnek a középsőbe. Szóval, minden, ami érdekes lehet, a középső járatban van. - figyelte meg Wilhelmina.
- A kérdés az, hogy egyenesen a forrás felé megyünk-e, vagy jobban beleássuk magunkat az ügybe és felderítjük a terepet a jobboldali járattal - mivel a korábbi támadásokat is csak nagyobb sérülésekkel tudtuk megúszni, azt javaslom induljunk el a középső járatban, hátha gyorsan véget tudunk vetni ennek az egésznek. - foglalta össze végül Johannes atya az eddigieket.
- Egyetértek. - bólintottam én is. Minél előbb elértünk a vezetőjükhöz, annál jobb.
A sötét tünde Crispin közben a földet vizsgálta nyomok után kutatva, ám végül ő is felállt.
- A jobb oldali járat...hát, gondolom megtaláltam, hogy hova vitték el szerencsétlen...nem is tudom, mi volt a neve. Vonszolások nyoma. De maradjunk inkább a középső járatnál. Kivéve, ha a nagyérdemű tud várni egy kicsit, míg előre megyek, hátha lesz ott valami érdekes, ami még a későbbiekben segítséget nyújthat nekünk a forrással való leszámoláskor.
- Cynewulf, azt hiszem ilyen bicebócán, jobb, ha velünk együtt maradsz. - figyelmeztette Jozef, mire a férfi, akinek legalább két neve volt biccentett.
- Az is igaz...
Így végül mindannyian egyetértésben indultunk el a középső járatban. Teljesen elveszítettem már az időérzékemet idelent, így fogalmam sem volt, meddig gyalogolhattunk. Az út kanyargott, így a hosszát sem tudtam megállapítani igazán, végül azonban egy rozoga kétszárnyú ajtó elé érkeztünk. Vajon ki volt az, akinek volt akkora ereje, hogy fémajtót építsen a föld alá? Lehetségesnek tartottam, hogy mivel a hálóktól nem láttuk a falakat, akár az egész Veronia föld alatti részét behálózó angyalromok egyik folyosóján is lehettünk, amit a pókok birtokba vettek. A vibráló hálók az ajtókeret és a sziklafal közötti apró járatokban húzódva kerülték meg az ajtót. Kisebb pókok éppen csak átfértek rajtuk, mi viszont már túl nagynak bizonyultunk. Nem hittem, hogy képesek lennénk észrevétlenül kinyitni az ajtót és csak úgy besétálni. Ha megmozdítjuk, azzal véglegesen fel fogjuk hívni magunkra a figyelmet, ha eddig még nem történt meg. Jozef már indult volna, hogy megpróbálja óvatosan kinyitni, ám Johannes atya óvatosságra intette, és inkább Wilhelminához és Cynewulfhoz fordult.
- Be tud lesni ide valaki észrevétlenül? - kérdezte suttogva.
- Nem nagyon...- csóválta meg a férfi a fejét. - Akár ki is nyithatjuk.
Jozefnek pedig több sem kellett, hogy szélesre tárja az ajtót. Hirtelen egy nagyobb teremben találtuk magunkat, ahol a hófehér selyemháló már olyan sűrű volt, mintha csak puha szőnyegen jártunk volna. A plafonról apró, kéken ragyogó pókok lógtak le, mint valami csillár, a szoba egyik része el volt kerítve valami szövetszerűséggel. Az egész egy pompázatos hálókamrára hasonlított. még egy hatalmas függőágyszerű hálóköteg is lógott a plafonról. A selyemlepelre egy hárfa árnyéka vetült, amelyen egy alak játszott. Ám ez az alak cseppet sem emlékeztetett emberre.
- Megvan a zene forrása. - suttogta Jozef, miközben oldalra lépett, hogy minket is beengedjen.
- Senki ne tegyen meggondolatlan lépést. Az ellenség fészkében vagyunk. - szűrte Dieter a fogai között. Óvatosan lépett be, nehogy elsüllyedjen a pókháló-szőnyegben, de szerencsére nem történt semmi ilyesmi.
Ránéztem a hárfázó alakra. Ő volt az, akit el kellett pusztítanunk, hogy még teteme se maradjon... A buzogányomra fogtam rá, de még vártam. Utoljára Cynewulf maradt, aki most elővett egy üvegcsét. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy felismerjem a gyógyital egy meglehetősen erős változatát. Tudtam milyen nehéz volt elkészíteni, és ezért mennyire ritka kincsnek számított, de ha harcra került a sor valóban épen és egészben volt szükségünk a férfira.
A zene nem hallgatott el, mintha észre sem vettek volna minket, de nem akartam abba az illúzióba ringatni magam, hogy ez valóban így is volt. Jozef a Bibliájára csúsztatta a kezét, majd a lepel irányába igyekezett, a lehető leghalkabban lopakodva, Dieter azonban utána lépett és a fiú vállára tette a kezét, majd megrázta a fejét és lemutatott a halókra. Ő is arra jutott, mint én, hogy már biztosan tudták, hogy itt vagyunk.
- Igazán szép zene. - szólalt meg inkább félhangosan a doktor.
- Heh, remélhetőleg most válaszol. Amikor én díjaztam a zenélését, akkor csak lelépett... - jegyezte meg Cynewulf még mindig suttogva. Úgy tűnt csak fel kellett oldódnia mellettünk, de valójában beszédes természet lehetett. A hárfa hamisan félrependült, majd egy ízelt láb tűnt elő a háló mögül.
- Óh örülök ha tetszik. - kuncogott fel, meglehetősen emberi hangon. - Eléggé régen voltak már vendégeim akik önszántukból jöttek volna meglátogatni.
Cynewulfot, Johannes atyát és Dietert láthatóan elkapta a rosszullét, de én nem éreztem semmit és sem Jozefen sem Wilhelminán nem láttam hasonló hatást. A háló mögül pedig ekkor teljesen előlépett a zenész. Pók volt, teljes egészében, mégis képes volt beszédre. Amennyire ezt egy pókon látni lehetett magabiztosnak tűnt, és egyáltalán nem voltak jelei, hogy támadni készült volna. Valójában… Egészen szép volt és kedves, noha a hangja mély volt, vibráló, és természetellenes.
- Mi sem egészen önszántunkból tettük. - morogta Jozef az orra alatt, majd a többiek felé intett, akiken látszódtak a rosszullát jelei- - Mit csinálsz velük?
- Milyen... Mennyire régóta? - kérdezte Dieter zihálva.
- Mit akarsz tőlünk? Nem mondtad el eddig sosem világosan. Miért támadtak ránk a... a pókok?- zúdította rá a pókra a kérdéseit Wilhelmina is.
- Mi tudjuk hogy nem te ölted meg az édesanyád. - próbálkozott Johannes atya.
- Behatoltunk a területére, természetes, hogy meg akar minket ölni. - néztem Wilhelminára. Ez a lény értelmes volt. Nekünk el kellett pusztítanunk, hogy írmagja se maradjon, dél fegyvert akart belőle kovácsolni... Ő csak rosszul járhatott… Ha hagytam. Kellett lennie egy megoldásnak, amelyben a csapat nem esett egymásnak, amelyben sem Dél, sem az Ordo Malleus nem kapta meg, amit akar.
Már tudtam is, hogy mi volt az.
- Figyelj! Fent emberek meg akarnak téged szerezni. Olyan emberek, akik bántanának téged. El kell menned, neked és a tieidnek. Van egy erdő a magadfajtának, ahol nem fog háborítani senki, de ha itt maradsz meg fogsz halni.
Igen. Ez volt a tervem. Nem érdekelt dél. Nem érdekelt a háború. Nem érdekelt az Ordo Malleus parancsa sem.
Cynewulf nem bírta a rátörő rosszullétet és letelepedett a földre maga mellé téve a fegyvereit.
- Ne felejtse el eminenciája: egy sérült lénnyel van dolgunk. Lelkiekben. Erre emlékezzen, ha ismét kirándulást teszünk az elméjében...vagy hol. Bár anyagyilkosságról eddig nem tudtam. - suttogta Johannesnek.
[color=seagreen]- Én sem tudom már milyen régóta.  Ha nem születek meg, még mindig élhetne. Sérült lény? - nézett felváltva a pók Dieterre, Johannesre majd pedig Cynewulfra, végül pedig Jozefnek válaszolt. - Ők, ők most már a királynő próbáján mérettetnek meg. - mondta, noha eddig végig abban a hitben voltam én is, és úgy gondoltam a többiek is, hogy ő a királynő. - Miért ölitek az erdő állatait? Miért tartotok tenyészállatokat? A válasz egyszerűbb mint gondolnád. - válaszolta Wilhelminának végül felém fordult. Nem lehetett egyszerű minden kérdésünkkel megküzdenie. - Arra sosem lesz biztosíték, hogy élve jutunk ki innen. A végső döntés pedig úgyis a királynőé.
A három férfi pedig ekkor összeesett. Dieter, Johannes és Cynewulf mintha halottak voltak, és hirtelen azt sem tdutam, hogy a vámpírhoz vagy a püspökhöz fussak oda, végül valahol megmaradtam kettejük között. Közelebbről szerencsére már láttam, hogy életben voltak, inkább tűntek úgy, mint amikor a pókméreg hatására a látomásokat kapták.
- A királynő próbáján? Nem te vagy a pókok úrnője? És mi ez a próba? - kérdezte Jozef. - Segíthetünk nekik?
- Szükségünk van rájuk a túléléshez. Azt mondod, mi vagyunk a tenyészállatok? Vagy ez egy büntetés, mert ártunk a természeti lényeknek?
Wilhelmina a saját gondolatmenetén haladt tovább, de szerencsére még észrevette, hogy összeestek mellette. Láttam az arcán a tanácstalanságot és a bizonytalanságot, de nem tehetett értük semmit.
- Minekünk hogyhogy nem kell kiállni a próbát?
Jozef kérdései viszont bennem is megfogalmazódtak. Ha nem ő a királynő akkor ki? Viszont muszáj volt közben megoldani az itteni helyzetet is, ha már az álomvilágban Johannes atya, Dieter és Cynewulf magukra maradtak. Reméltem, hogy mire magukhoz térnek már jó hírekkel fogadhatom őket, és mind mehetünk haza.
- Nincs garancia, hogy kijuttok, de jók az esélyeitek. Ha itt maradtok akkor viszont egészen biztosan meghaltok, a királynőtöket pedig láncra verve viszik Hellenburgba. Ha harcoltok rátok gyújtják az erdőt. Adjátok vissza őket, és menjetek el békével ameddig lehet. Tudom, hogy bántottak titeket. Én tudom a legjobban, hogy a tündék is legalább olyan gonoszok, mint az emberek. Engem is bántottak. Még minket is azért küldtek, hogy bántsunk titeket, ezért kell hinnetek nekem, amikor kérlek... nem, könyörgöm, hogy adjátok őket vissza és menjetek a Finsterwaldba ameddig még megtehetitek! - néztem fel a pókra elszántan a térdelő helyzetből. Megalázónak kellett volna tartanom ezt az egészet, hogy könyörgök egy póknak, de nem éreztem annak.
- Miért lennék. Én csak a koordinátor vagyok, és az első mind közül.  - Válaszolt a pók elsőként Jozefnek, majd a vámpírnőnek. - Büntetés?- nevetett fel hátborzongatóan természetellenes hangján. -Nem igazán. Tenyészállat? Hát enni mindenkinek kell. - végül oldalra biccentett fejjel nézett rám. - Elengedni őket már nem tudom. Teljesíteniük kell a próbát. Ha meghalok, ők velem halnak. De a mondanivalód megfontolandó. De erről a királynő dönt.
Jóindulat. Ez már több volt, mint amiben eddig reménykedtem, és éreztem, hogy elindultunk egy ösvényen, aminek a végén még valami jó is elsülhetett ebből a munkából.
- Tudunk nekik segíteni, hogy győzzenek a próbán? Egyébként, ha nem te vagy a királynő, ő hol van? - kérdezte Jozef.
- Nyilván, de a bölcsek belátják, hogy elég annyit megölni, amennyire szükség van az életben maradáshoz. Mi sem szeretnénk máshogy tenni. A kérdés az, hogy... mi lesz velük, ha nem sikerül a próba? És velünk? És ha már itt tartunk, mi történik, amikor teljesítik a próbát? - tette hozzá Wilhelmina is a magáét, én viszont felálltam és leporoltam a szoknyám. A többiek kérdései valóban jogosak voltak és érdekelt a válasz, de nem akartam tétlenül várni.
- Vezess a királynődhöz akkor.
- Segíteni nekik nem tudtok. - Válaszolta a pók a társaimnak. - A királynő, hát ő a másik vendégekkel foglalkozik. És honnan kéne megbizonyosodnom arról, hogy nem törtök a királynő életére? Az éhes szájakat etetni kell. - Válaszolta a vámpírnőnek, majd folytatta. - Ha nem sikerül a próba meghalnak, vagy más következménye lesz. Ha sikerül a próba, akkor képesek lesznek helyreállítani a királynő elmeállapotát.
Tehát lehetséges volt rajta is segíteni. Ez több volt, mint vártam, sokkal több. Végül a pók hozzám fordult.
- Én innen nem mehetek el. De ha követitek ezeket a hálókat. - Dobbantott egyet az egyik ízeltlábával, mire az egyik kék háló felizzott. Most láttam csak, hogy a kék fonalak hozzákapcsolódtak a három ájult férfi lábához. - Akkor a királynőhöz juttok.
- Glo.......a társnőm már elmondta, hogy van más kiutatok is és akkor senkinek nem kell meghalnia. - mondta Jozef. Örültem, hogy egyetértett velem és támogatta az ötletemet. - Kik a vendégek? - kíváncsiskodott tovább. - És a királynő akar meggyógyulni vagy te szeretnéd?
Kiváló kérdés, novícius. Egészen kiváló kérdés.
- Azt hiszem, őrájuk gondolt - felelte Wilhelmina Jozefnek a földön fekvőkre mutatva. - Ha helyreállítják az elmeállapotát, akkor mit tesztek? Nem fogtok már bántani minket?
Biccentettem a pók felé, majd elindultam a megadott hálót követve.
- Köszönöm. Jönnek? - kérdeztem Jozefet és Wilhelminát.
- Druantia lelkét rengeteg seb keseríti. Legyetek nagyon körültekintőek, és kérlek ne bántsátok. - mondta már-már kérlelőn majd még utoljára először a vámpírnő, majd felém fordult. - Az rajtuk múlik, és rajtatok. Vigyázzanak, és legyenek figyelmesek.
Majd megindultunk a fonalat követve.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

50 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Jún. 07, 2019 10:59 pm

- A pulzálás a középső járatban a legerősebb, de úgy vélem, mintha a jobb oldali folyosóból eredő fonat táplálná. Nézzétek meg, de ha engem kérdeznétek én a jobb oldali járatra fogadnék. - állapítja meg az északi fiú. - Javaslatok?
- Wilhelminának igaza van, és szerintem jobban járunk azzal, aki a hárfát megszólaltatja. Én a középsőt javasolnám. - kontráz Dieter, és Minának kis örömet okoz, hogy vele értenek egyet. Nem, mintha azon vesznének össze, hogy melyik irányba kell menni. AZ igazán butaság lenne.
- De ha jól látom... a jobb oldalról ezek a fura fonalak amúgy is átvezetnek a középsőbe. Szóval, minden, ami érdekes lehet, a középső járatban van. - zárja rövidre a témát, csak, hogy senkinek ne lehessen hiányérzete. Már egy északi lelkével is törődööm, hmm...
Egy kis hang megszólal benne: Nem, mintha eddig nem fordult volna elő ilyesmi egy bizonyos északival.
- A kérdés az, hogy egyenesen a forrás felé megyünk-e, vagy jobban beleássuk magunkat az ügybe és felderítjük a terepet a jobboldali járattal - mivel a korábbi támadásokat is csak nagyobb sérülésekkel tudtuk megúszni, azt javaslom induljunk el a középső járatban, hátha gyorsan véget tudunk vetni ennek az egésznek. - közli álláspontját az a bizonyos északi. Még mindig nem tudja, mihez kezdjen a ténnyel, hogy egy légtérben vannak és mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Egyetértek. - egyezik bele az apáca.Crispin is a talaj vizsgálatába kezd, majd feláll és megosztja információit.
- A jobb oldali járat...hát, gondolom megtaláltam, hogy hova vitték el szerencsétlen...nem is tudom, mi volt a neve. Vonszolások nyoma. De maradjunk inkább a középső járatnál. Kivéve, ha a nagyérdemű tud várni egy kicsit, míg előre megyek, hátha lesz ott valami érdekes, ami még a későbbiekben segítséget nyújthat nekünk a forrással való leszámoláskor.
Áh, szóval a szerencsétlen elvonszolt Nachtraben lehet? Ó, te jó ég. Szinte biztos, hogy már nincs életben.
- Cynewulf, azt hiszem ilyen bicebócán, jobb, ha velünk együtt maradsz. - állapítja meg Jozef. Ismerték vajon egymást ők is korábbról?
- Az is igaz... - hagyja rá Crispin. Hm. Cynewulf. Valahogy jobban illik hozzá ez a név. A Crispin olyan herceges. Olyan nemes herceges. A Cynewulf szabadabban és vadabbul hangzik.
Ahogy előrenéz, a kanyargós úttól nem lát tovább néhány méternél. Azonban megindulnak, az egész csapat, majd végül egy ajtó előtt kötnek ki. Jókora nagy, két részes és természetesen zárva van.
Izgatottan vesz egy nagy levegőt, ahogy meglátja a hatalmas ajtót. Nyilvánvalóan elérték a célt. Kezében az árnyakból fon egy árnytűt a biztonság kedvéért, hogy ha Jozef ki tudja nyitni az ajtót és valami támadó van mögötte, gyorsan tudjon cselekedni, és visszafojtott lélegzettel vár.
Jozef már sietne előre, ám Leo - őexcellenciája - akárki intésére mégsem teszi. Vajon Leo magát félti, vagy úgy az egész csapatot? Esetleg valóban vigyázni akar a sötételfre? Mina nem tudja eldönteni, hogy úgy összességében a sötételf fajjal volt problémája, vagy... egyéb dolgokról lehet szó.
Ám ez most nem is lényeges.
- Be tud lesni ide valaki észrevétlenül? - suttogja a férfi.
- Nem nagyon...- int nemet a fejével Crispin. - Akár ki is nyithatjuk.
A fiú ezúttal nem fogja vissza hát magát, amint megkapja az "engedélyt"? véghez is viszi az említett cselekedetet. Szerencsére nem öli meg őket semmi az első pillanatban. A következőben sem.
A terem, mely feltárul, telis-tele van szőve pókhálókkal. Olyannak tűnik, hogy ha rálépnének, puha lehetne. Ám valószínűleg kellemetlen és ragadós is volna. A terem tetejéről pedig apró, világító pókok lógnak, akár valamiféle díszek, bevilágítva a helyiséget.
- Megvan a zene forrása. - suttogja az északi fiú, majd oldalt lép, hogy a többiek is beljebb tudjanak menni. Mina karjain feláll a szőr. Az izgalom várakozása és félelme felerősödik benne.
A szoba egyik részétől egy selyemháló választja el őket. Azonban így is látszanak körvonalak, mégpedig egy hárfáé és az azt működtető alaké. A teremben található még egy hatalmas, felfüggesztett, hálóból álló valami, amiben talán egy jotün elalhatna kényelmesen. Vagy valami még nagyobb.
- Senki ne tegyen meggondolatlan lépést. Az ellenség fészkében vagyunk. - figyelmezteti őket Dieter kicsit sem nyitva szét az állkapcsát beszéd közben.
Crispin lép be utoljára a terembe. Mina igyekszik nem túl feltűnően kerülni a tekintetét és lenyugtatni a teljesen fölösleges bűntudatot magában. Elfeledni, hogy ő okozta fájdalmát. A férfi megkísérli elmúlasztani ezt, előlvevén egy gyógyitalos üvegcsét és meg is issza tartalmát.
Egyszer majd elmondja neki. Ha ezt túlélték.
A hangszer nem halkul el, a melódia ugyanúgy folytatódik.
Az északi egyházi fiú a Bibliájára és szívére tett kézzel osonkodik közelebb a hárfázó alakot elválasztó lepelhez. Azaz csak osonna, mert Mina unokatestvére azon nyomban lecsap rá és vállára tett kézzel állítja meg. Majd meglepő fordulatként fennhangon közli:
- Igazán szép zene.
- Heh, remélhetőleg most válaszol. Amikor én díjaztam a zenélését, akkor csak lelépett... - emlegeti fel a kellemetlen élményeket Crispin. Mit láthatott ott...? És egyáltalán hol volt az az ott?
A hárfa ekkor egy kellemetlen, pattanásszerű hangot követően elhallgat.
- Óh örülök ha tetszik. - kuncog az a valami, ahogy egy ízelt láb csúszik ki a függönyszerűség mögül. Ó, remek. Hát vele álmodhattak. - Eléggé régen voltak már vendégeim akik önszántukból jöttek volna meglátogatni.
Aha, önszántunkból, persze. Egyrészt fővesztés terhe melletti parancs, másrészt marhára van jobb dolgom, mint vizes, nyirkos, pókokkal teli alagutakban mászkálni.
A lény hangja nagyon mély női hangra emlékeztető valami, azonban ahogy előlép leple mögül, látszik, hogy nem ember és nem is tünde, hanem egy jókora pók ő. Úgy szól hozzájuk, akár a fodrozódások a víz felszínén, mielőtt egy víziszörny mocskos feje csap elő belőle.
- Mi sem egészen önszántunkból tettük. - morogja a sötételf fiú, és Mina csak egyet tud vele érteni. Eközben Leo, Johannes, nevezzék is akárhogy, valamint Dieter és Crispin avagy Cynewulf, szintén nevezzék akárhogy, ismét abba az állapotba kerülnek, mint korábban, Crispin nem is olyan rég. A kellemetlen ájulás tervezi berántani őket valahová. Ha... ha elveszítik őket... - Mit csinálsz velük? - kéri számon a pókon Jozef is.
- Milyen... Mennyire régóta? - küzd Dieter a hatás ellen.
- Mit akarsz tőlünk? Nem mondtad el eddig sosem világosan. Miért támadtak ránk a... a pókok?- Majdnem úgy fogalmazott: a gyermekeid, de nem tudja pontosan, áll-e a pók ilyen viszonyban az apróbb pókokkal vagy a többi naggyal, amelyek közül jó párat a másvilágra küldtek.
- Mi tudjuk hogy nem te ölted meg az édesanyád. - érvel Leo. Mina nem tudja, ez mit jelenthet, de hát ő nem árulta el pontosan, mit látott, mikor elájult...
- Behatoltunk a területére, természetes, hogy meg akar minket ölni. - ad választ a nővér Mina kérdésére. Így is lehet nézni a dolgokat. Kicsit elszégyelli magát, s néhol a harag is felvetül benne, bár most ennek nincs létjogosultsága. Attól, hogy nem fogad el egy tényt, még úgy lehet. A tények nem törődnek érzelmekkel. Az apáca pedig tovább érvel.
- Figyelj! Fent emberek meg akarnak téged szerezni. Olyan emberek, akik bántanának téged. El kell menned, neked és a tieidnek. Van egy erdő a magadfajtának, ahol nem fog háborítani senki, de ha itt maradsz meg fogsz halni.
Crispin végig a póknőtől elfordított fejjel tűrt, most viszont már nem bírja tovább, a falnak támaszkodik, majd lesüllyed a földre és a fegyvereit maga mellé pakolja.
- Ne felejtse el eminenciája: egy sérült lénnyel van dolgunk. Lelkiekben. Erre emlékezzen, ha ismét kirándulást teszünk az elméjében...vagy hol. Bár anyagyilkosságról eddig nem tudtam. - suttogja a mellette levőnek. Ezek szerint elhitt bármit is ebből az eminencia, excellencia-dologból Leo-t illetően?
- Én sem tudom már milyen régóta.  Ha nem születek meg, még mindig élhetne. Sérült lény? - nézeget Dieterre és Leo-ra a pók. Majd visszatér tekintete Jozefre. - Ők, ők most már a királynő próbáján mérettetnek meg. - Ezek szerint nem ő a királynő. Ez remek. Ő még egy lépéssel arrébb van? Még rémisztőbb, még nagyobb lehet, vagy talán törékenyebb? MIndenesetre nem hangzott biztatóan. - Miért ölitek az erdő állatait? Miért tartotok tenyészállatokat? A válasz egyszerűbb mint gondolnád. - felel Minának, majd az apácára néz ismét.
- Arra sosem lesz biztosíték, hogy élve jutunk ki innen. A végső döntés pedig úgyis a királynőé.
Ekkor bekövetkezik az, ami korábban: a hármas egyszerre esik össze a földön. Vajon azért őket választotta ki a próbára, mert... érezte a királynő, hogy ők fontosak a többieknek? Valamiféle beteg lelki kínzás lenne ez?
- Szükségünk van rájuk a túléléshez. Azt mondod, mi vagyunk a tenyészállatok? Vagy ez egy büntetés, mert ártunk a természeti lényeknek?
- Büntetés?- nevet fel borsódzó-hullámzóan a "koordionátor". -Nem igazán. Tenyészállat? Hát enni mindenkinek kell.
- A királynő próbáján? Nem te vagy a pókok úrnője? És mi ez a próba? - teszi fel kérdéseit a sötételf fiú. - Segíthetünk nekik?
- Miért lennék. Én csak a koordinátor vagyok, és az első mind közül.  - felel a pók.
- Minekünk hogyhogy nem kell kiállni a próbát? - kérdezi tőle Mina. Tenni akar. És való igaz, irigy is kicsit azokra, akiknek van lehetőségük változtatni. S egyben félti is őket. Talán együtt álmodnak ott. És pont nem lehet ott velük!
- Nincs garancia, hogy kijuttok, de jók az esélyeitek. Ha itt maradtok akkor viszont egészen biztosan meghaltok, a királynőtöket pedig láncra verve viszik Hellenburgba. Ha harcoltok rátok gyújtják az erdőt. Adjátok vissza őket, és menjetek el békével ameddig lehet. Tudom, hogy bántottak titeket. Én tudom a legjobban, hogy a tündék is legalább olyan gonoszok, mint az emberek. Engem is bántottak. Még minket is azért küldtek, hogy bántsunk titeket, ezért kell hinnetek nekem, amikor kérlek... nem, könyörgöm, hogy adjátok őket vissza és menjetek a Finsterwaldba ameddig még megtehetitek! - érvel tovább Gloria. Mina furcsállja, hogy rajta kívül van még valaki, aki a harccal szemben a szavak és diplomcáia hatalmát veti be, ám korántsem mondaná, hogy kellemetlennek tartja, épp ellenkezőleg.
Vitapartnerük oldalra billentett fejjel néz rá.
- Elengedni őket már nem tudom. Teljesíteniük kell a próbát. Ha meghalok, ők velem halnak. De a mondanivalód megfontolandó. De erről a királynő dönt.
- Tudunk nekik segíteni, hogy győzzenek a próbán? Egyébként, ha nem te vagy a királynő, ő hol van? - kérdezte Jozef.
- Segíteni nekik nem tudtok. A királynő, hát ő a másik vendégekkel foglalkozik.
- Nyilván, de a bölcsek belátják, hogy elég annyit megölni, amennyire szükség van az életben maradáshoz. Mi sem szeretnénk máshogy tenni. A kérdés az, hogy... mi lesz velük, ha nem sikerül a próba? És velünk? És ha már itt tartunk, mi történik, amikor teljesítik a próbát? - faggatózik tovább. Mindent tudni akar. Tulajdonképpen ott akar lenni velük, ha már ezt nem teheti meg, akkor minden részletet ki akar szedni, amíg még lehetséges.
- Vezess a királynődhöz akkor. - áll fel és porolja le a szoknyáját a nővér. Igen. Menni kell és megtenni, amit még lehet. Megmenteni őket. Kicsit furcsa és bizsergető érzés, hogy valamilyen szinten Leo és Dieter és Crispin élete az ő kezében is van. Mindannyian fontosak a számára.
- És honnan kéne megbizonyosodnom arról, hogy nem törtök a királynő életére? Az éhes szájakat etetni kell. Ha nem sikerül a próba meghalnak, vagy más következménye lesz. Ha sikerül a próba, akkor képesek lesznek helyreállítani a királynő elmeállapotát.
Ez érdekes. Mina elkerekíti kicsit a szemeit és kezdi kevésbé gonosznak, sokkal inkább áldozatnak látni a királynőt.
- Én innen nem mehetek el. De ha követitek ezeket a hálókat... - magyaráz a pók az apácának, majd koppant egyet lábával a földre és felizzik egy kék háló, rámutatva, hogy a kék szálak a három álmodó lábával érintkeznek (nyilván ettől ájultak el) -... akkor a királynőhöz juttok.
- Glo.......a társnőm már elmondta, hogy van más kiutatok is és akkor senkinek nem kell meghalnia. - próbál érvelni Jozef. - Kik a vendégek? És a királynő akar meggyógyulni vagy te szeretnéd?  - Meglepően jogos a sötételf kérdése.
- Azt hiszem, őrájuk gondolt - mutat a földön fekvő három ájult alakra.
- Köszönöm. Jönnek? - zárja le az apáca a dolgot és készül fel az indulásra.
- Druantia lelkét rengeteg seb keseríti. Legyetek nagyon körültekintőek, és kérlek ne bántsátok. - kéri őket. Mina megkérdi még:
- Ha helyreállítják az elmeállapotát, akkor mit tesztek? Nem fogtok már bántani minket?
- Az rajtuk múlik, és rajtatok. Vigyázzanak, és legyenek figyelmesek.
Ezután megindulnak bevégezni küldetésüket...


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.