Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Küldetés: A lidérc báli ruhája (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Szer. Ápr. 24, 2019 11:26 am by Lothar von Nebelturm

Magasan szállt a hold. Ilyenkor mindig besütött a kis ablakon a plafon tetején. Gyönyörű …

Comments: 3

Déli frakcióküldetés - Hierosgamos (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Hétf. Ápr. 08, 2019 2:26 pm by Isidor Bose

Mi ez a küldetés? Ki az az Isidor Bose, és hová lett Esroniel? Miért van az északi küldetés …

Comments: 9

Északi frakcióküldetés - Libera nos (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Vas. Ápr. 07, 2019 5:14 pm by Jerobeam

Alapvetően szoktam egy kis hangulatcsináló rövid szöveget írni a küldetéskiírásokhoz, de …

Comments: 8


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] - Arachnophobia

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Feb. 25, 2019 7:03 pm

A helyzet nagyon nem tetszett nekem. Már rögtön a kontakt első pillanatában a felcserünk megsérült, a kultista pedig (akiért annyira nem sírt a szívem, de még mindig használható élőpajzsnak) éppen a fa törzsére ragadva élvezte a festők vásznára illő kilátást. Már amennyiben valaki azzal foglalkozott, hogy horror jeleneteket festett meg. Némán átkoztam magam azért, amiért hagytam, hogy ennyire elfajuljon a helyzet. Oké, leoldottam Fark-úrról az átkot, amely ilyen kis formában tartotta, de ugyanakkor óvatosabbanak kellett volna lennünk, ahogy azt Dieter javasolta. Hagytam, hogy egy pillanatig a tehetetlenség eluralkodjon rajtam, aztán igyekeztem minél gyorsabban gondolkozni, hogy legalább valamennyire helyre hozzam a hibámat.
- Nem szabad, hogy körbevegyenek minket. Találnunk vagy alkotnunk kell valamit, aminek nekivethetjük a hátunkat.
  A jó doktornak igaza volt, azonban ebben a pillanatban fogalmam sem volt, hogy ezt mégis, hogyan vitelezzük ki. De egy valamit megtehettem - vagy legalábbis megpróbálhattam - és ez pedig az, hogy legalább a csapat jelen állása szerint leghasznosabb (és egyben legsérültebb) tagjának a védelméről gondoskodjak, még ha ez azt is jelenti, hogy feláldozom Fark-urat, vagy legalábbis megkérjem rá.
- Fark-úr, tudnád támogatni Dieter-t?
  Kérleltem a macskát, miközben megpróbáltam kitérni a felénk száguldozó "lövedékek" elől. Azonban túl sok időt vesztegettem el ezzel, és hiába próbáltam már kitérő manővereket tenni, ezeknek semmi hatása sem volt. Éreztem, ahogy azok a valamik végig szántanak az oldalamon. Egy pillanatra fájdalom áradt szét azon a környéken, ahol átszakították a vékony bőrmellényt és az alatta lévő inget. Nem volt időm most azzal foglalkozni, hogy felmérjem, mégis milyen jellegű sérüléseket szenvedtem. Tudtam mozogni és most csak ez számított. Láttam, ahogy Mina varázslattal próbálkozik, azonban ugyanebben a pillanatban a nagy darab macska is megérkezett pár dörgő lépés után a doktor és a pókok közé, így történetesen teljesen kitakarta a látásunkat - ugyanakkor legalább Dieter takarásban volt és ideje s lehetősége adódott arra, hogy valamennyire összefércelje magát, vagy visszavonuljon. Az, hogy most ez minket pillanatnyi megtorpanásra késztetett, amely lehetőséget adott az ellenségeinknek arra, hogy csak még jobban összekapják magukat - nos, ez az érme másik fele volt. Az Ő előnyük egyben ránk is hatott - most, hogy valamennyire én is fedezékben voltam, elő tudtam kapni a táskámból azt az üvegcsét, amely...nem is tudom, hogy hogyan került hozzám és szabadjára engedtem a benne lakozó szellemet. Enyhe borzongás lett úrrá rajtam, ahogy megláttam a kibontakozó éteri alakot. Nem szerettem ezeket a dögöket, már cask azért sem, mert jó eséllyel valamilyen mocskos nekromanta műve volt ez az üveg, azonban most nem utasíthattam vissza azt a fajta segítséget, amelyet ez a förtelem jelenthetett: káoszt, zavart és rettegést kelteni a négy (vagy lehet, hogy több?) pók köreiben.
- Támadd meg azt a pókot!
  Lendült előre felé a kezem, miközben kicsit helyezkedtem, hogy legalább az egyik dögre legyen rálátásom. A szellem nem szórakozott, nem gondolkozott, csak némán és késlekedés nélkül lebbent tovább, hogy teljesítse a parancsomat. Valahol a szívem mélyén reménykedtem, hogy legalább valami rohadt nagy mocsoknak a lelkét küldöm most már ténylegesen a Fátylon Túlra, ahol egy egész örökkévalóságra kijáró szenvedés fog várni rá.
- Mi a csoda történik? - Mina kérdését szinte meg sem hallottam, ahogy az előbb azt se hallottam, hogy a doktor mit mondott, bár ha jól kaptam el a végét, akkor tűzzel volt kapcsolatos. Gondolkodás nélkül vágtam rá a saját meglátásomat, hosszú monológokra most nem volt se időm se késztetésem.
- Most van esélye annak, hogy a doki megpróbáljon fedezékbe húzódni...
  Vágok vissza a vámpírlánynak. Persze, hogy kissé bosszús voltam azon, hogy így alakultak a dolgok. Gondolhattam volna, hogy a macsesz csak egy féleképpen tudja értelmezni a feladatot: odamenni és takarni a doktort. Azt nem várhattam tőle, hogy az ellenség közé rontson. Hiába volt egy hatalmasra megnőtt macska, négy ilyen méretű pók ellen még neki se lett volna esélye. Ha már mindenképp egyszer harcba kell küldenem - mert úgy látszik, hogy hallgat a parancsaimra - akkor azt csak a végszükség esetére tartogatnám, hogy időt és lehetőséget vásároljon nekünk a menekülésre - saját élete árán. De most ebbe inkább nem gondoltam bele, hanem csak rohantam enyhén oldalazva, hogy jobb rálátásom legyen a nyolclábú támadóinkra s közben előhívtam magamból a tüzet. Dolgozhattam volna a levegővel is, viszont azt az elemet még nem éreztem annyira "magaménak" s túl sok kárt nem tehettem volna vele az ellenünk összegyűlt kisebb seregletben. Arra meg végképp nem volt most alkalmam és lehetőségem, hogy kikísérletezzem, vajon levegővel arrébb tudnám-e lökni a felénk száguldozó pókháló-lövedékeket...pedig lehet, hogy a későbbiekben még akár hasznosnak is bizonyulhatnának az ilyen jellegű kísérleteinek eredményének megtudása.
- Bassza meg!
  Rémültem figyeltem, ahogy a pókok, akiknek ellentámadás híján bőven volt idejük arra, hogy rendesen összeszedjék magukat egy brutális támadást indítanak ellenünk. Na most aztán tényleg valamit nagyon gyorsan ki kellett találnom, hogy elkerüljük ezeket a borzalmakat, de semmi se jutott az eszembe. Eléggé messze voltam Herr Dieter-től ahhoz, hogy ne érjek oda a lövedékek előtt..és akkor se tudtam volna, hogy mit tegyek, ha ez lehetséges lett volna. A Háló egy, maximum két kard ellen hasznos, nem nyolc lövedék ellen. Talán egy légpajzs? Lassítva láttam, ahogy Fark-úr (igazán kéne találnom neki egy normális nevet) felemeli az egyik farkát...talán el akarja takarni a szemét a közelgő halála elől? De aztán...történt valami. A levegő vibrálni kezdett, s valami olyasmi jelenhetett meg a macskám farka körül, amelyet legjobban arkánpajzsként tudtam volna leírni, bár jó eséllyel teljesen más forrásból származott a hozzá szükséges erő. A lényeg az volt, hogy kivédte a támadásokat, megmentve saját magát és a doktort is, akinek a védelmére rendeltem...ugyanakkor a három farkából egy eltűnt. Tehát ez az ára a védelmének. Ha mindhárom ilyen eltűnik, akkor vajon örökre távozik ebből a világból? Kérdések, amelyekre biztos, hogy nem most találom majd meg a válaszokat. De legalább oda értem a Rotmantel doktor és a bazinagy macska által alkotott pároshoz és most már én is jobban ráláttam a dolgokra. A szellem nagy vígan tette a dolgát a pókok között, szinte már láttam is az arcán azt a túlvilági vigyort, ami az én pofámon terült volna szét hasonló helyzetben. Két tőből kitépett végtag jutott eddig a listájára és biztos voltam benne, hogy lesz ez még jobb is.
- Cicuskám, farkaskám, vagy nemtommi, köszönöm, hogy ilyen lelkesen védelmezel, de nem gyertyának tartogatom itt ezt a kezemben...ja, hogy nem is világít.
  Értetlenkedve fordultam Mina felé, hogy még is, miről hadovál. Óh, a lángjai. Persze, én meg elfeledkeztem arról, hogy Clandestine körül milyen vígan pattog a tüzecske. A kis kavarodást kirázva a fejemből indultam én is meg, és amint megláttam az egyik pókot, már vágtam is a fejéhez egy jókora tűzcsóvát, hadd örüljön és érezze a törődésünket. Meg kellett tudnom, hogy mennyit is ér ellenük a tűz. Ha nincs hatással, akkor valami mást kell kitalálnom arra, miképp végezhetnénk velük. Bár a fejemben már megszületett egy terv, ehhez azonban Mina hozzájárulására és legfőképpen a képességeire lenne szükségünk és ...könnyen értelmetlennek is bizonyulhat, amely ebben a helyzetben akár végzetes hiba is lehet.
  De valahogy most nem nagyon aggodalmaskodhattam azon, hogy ez hiba lesz-e avagy sem. Láttam, ahogy Herr Dieter oldalra dől, a szemei fennakadnak, mintha valami súlyos betegség támadta volna le. A pókok támadásának ilyen hatása volt rá? Akkor én is ilyenre számíthatok? Mennyire gyorsan terjed ez a ragályosság? Még is, mire másra gondolhattam volna, mint a legrosszabbra. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett - nem éppen így képzeltem el ennek a napnak a lefolyását. Főleg, hogy az össztűznek se volt szinte semmi hatása a pókokra. Egy kicsit megperzseltük, a környékén lévő hálók lagymatagon lángra kaptak - de legalább a szellem tette a dolgát és már egyel végzett is. Ez enyhe meglepetésként ért, de most kivételesen örültem ennek a furcsa, nagyon is korai szülinapi meglepinek. Hallottam Mina aggodalmas kiáltását és a szívem összeszorult. Na ezt hogy fogom kimagyarázni bárkinek is: hé, épp hogy csak elindultunk, még csak be se tettük a lábunkat az erdőbe, már rögtön egy tagunkon valami veszett kórság lett úrrá, a másik pedig még mindig egy rohadt fakopáncsnsak képzeli magát. De Mina hangja kirángatott ebből a szar érzésből. A lány hangja felélesztett bennem pár emléket, amikor láttam, hogyan képes másokat irányítani. Talán...talán most ez lehet a megmenekülésünk kulcsa.
- Mina, át tudod venni az irányítást két dög felett és rávenni őket, hogy mellettük állónak rohanjanak?
  A saját elképzelésem szerint - és reméltem, hogy a lány érti fél szavakból is, hogy mire gondolok - átvenné az irányítást két pók mellett (remélhetőleg nem kettő egymás mellett állón), és ahogy Ő oldalra elfut, úgy ezek a dögök követik a mozgását és neki rohannak a mellettük állónak, ezzel feldöntve őket és remélhetőleg saját magukat is, esélyt adva nekem arra, hogy berontsak közéjük és addig vagdaljam őket, míg fejvesztve próbálnak talpra állni. Ha elég gyors vagyok - és a terv össze is jönne - talán még sikerülhetne is. Ha nem, akkor rezonancia vihar a képükbe, aztán még több vagdalózás. De felkészültem arra is, hogy megkérem Fark-urat a végső önfelálldozásra. Nem azért fogok itt meghalni, mert nem akarok idő előtt feláldozni a mágikus lényt. Semmi értelme későbbre tartogatni az erejét, ha nem lesz később.

  A szellem tovább folytatja az írtóhadjáratát és kissé irigykedve figyeltem, ahogy Mina-nak sikerül egyel végeznie. Akkor marad egy, mi meg  ketten vagyunk - nos, pontosabban hárman, az a kis rohadt szellem többet tett eddig, mint én - és talán még meg is nyerhető ez az első összeütközés, amelyből ha mást nem, hát sok tapasztalatot szereztünk, amelyet később még kamatoztathatunk.
- Lebénítom ezt az egyet!
  Hát igen, ezen a ponton a terv jócskán módosult. A bénítás itt már tökéletesen elegendő lesz arra, hogy leszúrjam azt az utolsó dögöt, ezzel téve pontot az ügy végére. Viszont volt egy kis gubanc: Mina arckifejezéséből látom, hogy valami nem úgy sült el, ahogy tervezte és a rohadt pók még mindig vígan rángatózott tovább a szellem támadásai közepette. Hát mindegy, így is neki fogok rotani, hogy legalább a feszültségemet levezessem, viszont ebben a pillanatban az általam előhívott szolga nemes egyszerűséggel kinyiffantja az utolsó megmaradt ellenfelet - ezzel négyből hárommal végezve! - aztán mintha valaki meglátta volna a fényt a Fátylon Túlra vezető átjáróban, meg is indult egy irányba, amelyről csak Ő tudhatta, hogy hova is vezet...aztán végérvényesen eltűnt Veronia-ról...én pedig csak álltam ott, enyhén véres oldallal, éjgyilokokkal az alkaromon és idegesen meredtem oda, ahol most már csak négy pók élettelen teteme és megperzselődött pókhálók maradtak.
~ Bánkódni azon, hogy nem Te voltál az események központjában és nem te győzted le a nagy és retteget ellenfelet az egyik legnagyobb ostobaság, amit halandó elkövethet, Crispin Shadowbane.~
~ Nem is bánkódok felette...csak...haszontalannak érzem most magam.~
~ Nagyban hozzájárultál a sikerhez. Megvédted a doktort egy parancsoddal, egy másikkal pedig közvetett módon végeztél három förtelemmel. Ezt nem hívnám haszontalanságnak...~
~Eh, hagyjad rá, te vén tyúk, hadd füstölögjön magában ha már annyira ráizgult ezekre a tüzes cuccokra. Na de én asszem most takarodok is, mielőtt még ez az átkozott beste a tojásaival dobál meg engem!~
  Csak a fejemet ráztam a kis közjátékra, amellyel a két "segítőm" ajándékozott meg, és kizártam a tudatomból Dumah hangját, inkább a nagy macskára néztem, amely még mindig feszülten állt azon a helyen, ahova küldtem és meredten bámult előre, fülei az égnek meredve, nagyjából úgy, mint a támadás előtti utolsó másodpercekben. Újból nyugtalanság kúszott fel bennem: nem jött volna jól még egy rajtaütés, amikor még a sebesültekkel se tudtunk semmit sem kezdeni. A másik zavaró tényező az volt, ahogy Johnny körül undorító dolgok kezdtek el növekedni. A meglepő módon kussban maradt kultista talán megtalálta a módját, hogy miképp is kecmeregjen le a fáról? Hát lesz hozá egy-két keresetlen szavam, az már egyszer biztos.

  Egyelőre nem figyelve a haszontalan kultistára inkább a doktor felé fordultam, aki megpróbált feltápászkodni. Elég gyors lefutási ideje volt annak a valaminek, ami megtámadta őt - vagy csak simán elájult, azért se hibáztattam volna - de legalább életjeleket produkált, ami ebben a helyzetben már egy kisebb (nagyon nagyon kicsi) örömre adhatott okot.
- Köszönöm...szép volt - összegzi a helyzetet MIna, azonban én akárhogy is erőltettem a kobakomat, nem találtam meg azt a részt, amelyre a "szép" vonatkozott. - Ez...nem pont úgy sült el, ahogy akartam. De a szellem megoldotta. Honnan van?
- Szerencsés véletlen folyamán akadtam rá...örülök a szerencsémnek.
  Összegeztem a helyzetet röviden, hisz hosszú választ nem is tudtam volna adni. Nem tudtam, hogy kinek a szelleme lehetett az, akit megidéztem, de ezen a ponton nem is nagyon tudott érdekelni - effektív volt és csak ez számított. Miközben Mina a fajtársával foglalatoskodott én Fark-úrhoz léptem és végig néztem a macska még mindig nemes alakján, igyekezve elkerülni a farkát és a környékét.
- Köszönöm a segítséget...és sajnálom a veszteségedet. Érzel valamit abból az irányból?- most, hogy a kötelező udvariaskodási körök lezajlottak, még egyszer nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy hagyom az ellenségnek, hogy rajtunk üssön. Én is abba az irányba fordulok, amerre a hatalmas macska nézett, kezemben a fegyvereimmel. Vajon mennyire számított értelmesnek ez az állat? - Fenyegetés? Ha igen...öhmm...dobbants egyet a mellső lábaddal.
  Azt nem hittem volna, hogy beszélni is tud, de valamilyen szinten megértette a beszédünket, legalábbis reagált a parancsomra - pontosabban kérésemre - tehát intelligensnek kellett lennie. A kérdés az, hogy még is, mennyire volt az? Annak tűnt, legalábbis felemelte a mancsát, még hogyha bizonytalanul is, mintha nem lenne biztos a dolgában, aztán leejtette a mancsát. Én ezt úgy értelmeztem - leginkább csak az a veszett optimizmusom és naivitásom okán - hogy az ellenség távolodóban van. De nagyobbat nem is tévedhettem volna!

  Az ezután hallható zajok sajnos túlságosan is ismerősek voltak s még mindig nem voltam teljesen hozzájuk szokva annak ellenére, hogy már pár hónapja a legtöbb, Dél ügyét szolgáló személy rémálmaiban szerepel. Az északi kutyák új fegyverének, a puskának dörejei, amelyek sajnos túlságosan is közel ropogtak ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magamat. Az erdő sűrű volt, pókhálókkal is szépen benőve, tehát a hang nem terjedhetett túlságosan messze - igaz, hogy mi még cask az erdő szélén voltunk, de úgy látszik vagy hallattszik, hogy az ellenfél is. Már pedig az északiak azok voltak - ellenségek, akiket ki kell írtani, ha másért nem, hogy ne akadályozzák meg a terveink végrehajtását. Annyira nem ragadott magával a déli ideológia és ezt az egész testvérháborút a hátam közepére se kívántam, de inkább ők pusztuljanak el, mint mi. Észak is azon valami után kutat, mint mi? Nagyon valószínű...és csak a szerencsétlen véletlennek köszönhető, hogy egyidőben bukkantak fel velünk. Igazán várhattak volna pár napot. Hogy a bajaink csak tovább fokozódjanak olyan erős hányinger és fejfájás lett úrrá rajtam, amit legutoljára Egregoros barlangjában tapasztaltam - határozott és összetéveszthetetlen jele, hogy a közelben egy Mélységi feltépte a valóság szövetét és téren átnyúlva kontárkodott valamit.
- Végre meg van.
  Csak ennyit hallok a szenvedés közepette, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a fejfájás...és vele együtt Johnny is eltűnt a bánatos fenébe. Értetlenkedve bámultam azt a fát, amelyen még pillanatokkal ezelőtt az a semmirekellő Mélységi bálványozó terpeszkedett...s most semmi sem volt ott. Hát...ez egy eléggé szerencsétlen folyománya volt a dolgoknak. Igazán hasznosnak bizonyult volna mint csali vagy bármi más, amelyben Ő meghal, mi meg előnyhöz jutunk. Most...most viszont valaki mást kell kiszemelnem végső áldozatként, ha az lesz az egyetlen módja a túlélésemnek. Csodás.
- Mélységiek...
 Hát igen, a mi drága jó barátaink tettek itt egy látogatást. Gondolom a doktornak is meg vannak a maga jó tapasztalatai ezekkel a dögökkel kapcsolatban, bár hogy ez milyen jellegű, arról fogalmam sincs, hisz ez a második alkalom, hogy találkoztam vele, és az elsőnél pont ennek a kultistának a Mestere dörmögött a fejünkben, ami szintúgy nem volt egy túl kedves megmozdulása a rohadt Bukott Szárnyasnak.
- Öhm...viszlát Johnny?
  Intettem tétován az irányába, miután összeszedtem magamat, majd a doktor folytatta a helyzetértékelést.
- Én jól vagyok, de...ez puskadördülés volt.
  Láttam, ahogy Herr Dieter visszautasítsa a felé nyújtott kezet és csak elképzelni tudtam, hogy ez hogy eshetett a bárónének, de mivel nem voltam túlságosan szentimentalista hangulatban és az empatikus képességeim is bőven kimerültek erre a napra, így végső soron túlságosan ez a kérdéskör nem izgatott - nem volt semmi hatással a jelenlegi helyzetünkre.
- Az nem lesz jó. El kéne rejtőznünk...
  Reagálja le a leányzó a szavakat, miközben szeme már vadul reppen egyik fáról a másikra, mintha ott találna egy tökéletes búvóhelyet, ahol meghúzhatjuk magunkat. A kérdés viszont az: elakarunk-e egyáltalán bújni?
-  Puskadördülés - egyenes következtetés az északiakra. Jó eséllyel ők is a "forrást" vagy mi a fenét keresik. Megpróbálhatom követni a pókok nyomát...de ha a hálóikon jöttek idáig, vajmi kevés esélyét látom ennek. Talán ha akad egy-két karcolás a faágakon, vagy a pókháló megcsavarodott a hatalmas súlyuk alatt. Ha vissza tudnám őket követni, akkor megtalálhatnánk azt is, hogy honnan jöttek...és akkor jó eséllyel a forrást is...de ha elrejtőzünk, Mina, azzal előnyt adunk nekik - fordultam a lányhoz, átváltva gondolatmenetemet az északiak problémájára. - Nem tudjuk még, hogy mennyien vannak és ne feledd: mi mind sötétben érezzük jól magunkat, és itt bent eléggé sötét van. Ha csak nincsenek vámpírok és sötét elfek az északiak között, akkor miénk lenne az előny és ha kell, felderíthetem a terepet, kiderítve, hogy hányan vannak. Ellenvetés bárki részéről? Mármint első sorban a nyomok követésére gondolok...már ha akad bármi, amit követhetek.
  Most, hogy az első sokkok elmúltak, úgy tűnik, hogy a hangomat is megtaláltam. Mina már kapott bőven a bőbeszédűségemből, Herr Dieter is hallhatott engem Maidstein-ben, így nem hittem volna, hogy akkora nagy sokkot fog neki okozni - ha másnem, legalább elvonja a figyelmét a fájdalomról, amit gondolom, hogy érezhetett.
- Ni..nincs.
  Érkezett a felelet a doktor felől, aki eléggé bizonytalannak tűnt ebben a pillanatban és csak az arcát taperolta összeráncolt szemöldökökkel. Agyrázkódást szenvedett volna? Vagy kis pókok mászkálnak a bőrén? Nem tudtam eldönteni, hogy mit is jelent ez az újonnan jött öntapizási szokás, de nem az én dolgom volt az, hogy ki milyen módon vezeti le a feszültséget egy ilyen sérülés után.
- Nekem sem...jogos, amit mond - erősítette meg Mina is az elképzelést, ezzel kicsit helyre billentve a harc közbeni szerencsétlenkedésemből fakadó ego-veszteséget, majd Ő is észreveszi hogy mit is csinál a másik vámpír és eléggé kétkedő hangon kérdez rá (legalábbis én kétkedőnek hallottam). - Biztos minden rendben? Elég hirtelen ájultál el..vagy olyasmi.
- Mennyi időre van szüksége, Herr Dieter, hogy meggyógyítsa magát? Netán tudunk valamiben segíteni?
  Azonban nem érkezik válasz egyikünk kérdésére sem, hanem csak valamivel ügyködik, amire én aztán kifejezetten nem voltam kíváncsi, egy sokkal égetőbb problémára kerestem válaszokat: még pedig a tovább haladáséra. Ha tovább akarunk menni, akkor abban nagy akadályt jelenthetnek a pókhálók, amelyekre Johnny is fenn akadt és sajnos van egy olyan érzésem, hogy mi is erre a sorsra jutottunk volna. Jobb ötletem nem lévén óvatosan kerülgetem a földön elterülő pókköpeteket - már ha ez értelmes szó - és egy letört faággal vizsgálgatom, hogy még is, mennyi fenyegetést jelenthetnek ránk. Közben még hallgatózok is, felkészülve, hogy a legkisebb zördülésre is a kénköves poklot hozzam le bármire, ami  a közelünkbe merészkedik. A vizsgálataimmal megállapíthattam, hogy a földön még viszonylag biztonságosan tudunk közlekedni, amennyiben gyorsan tovább is állunk, így a megragadás esélye is jelentősen zuhant. Viszont ami a fákról és a bokrokról lógó izéket illette, az már kevésbé volt megnyugtató. Azokat jó messzire kell kerülnünk. A nap során már vagy huszadjára komorodott el az arcom, ahogy az új kísérlet eredményei felett merengtem.
- Talált valamit, Herr Crispin?
- A talaj még egyelőre biztonságosnak tűnik a közlekedésre...de a bokrokról és fákról lógó bizbaszok még komoly problémát jelenthetnek. Amennyiben a fák elkezdenek túlságosan közel nőni egymáshoz, vagy az aljnövényzet besűrűsödik vagy vissza kell fordulnunk vagy megszabadulni tőlük valahogy.
  Akár át is vághattuk volna magunkat rajta, mint ahogy a Köd-erdőben tettük párszor, amikor indával sűrűn benőtt terület állta az utunkat, viszont nem tudtam, hogy a fegyvereink mennyire ragadtak volna bele ebbe a masszába. Az, hogy lángokkal takaríthattuk volna el a közelünkből a pókhálókat, egyelőre nem tartottam túlságosan jó ötletnek. Ha nem figyelünk az egész erdőt felgyújthattuk volna úgy, hogy mi is benne vagyunk és ez határozottan nem tett volna jót az egészségünknek. Meg amúgy is, egy égő erdő nekem bőven elég volt, nem hiányzott egy másik az emlékeim közé. Vissza se fordulva a többiek felé folytattam.
- Szüksége van pihenőre, Herr vagy neked, Mina? Nagyjából belőhetjük, hogy merre vannak az északiak, legalábbis hang alapján. Mivel lövöldözés volt, feltételezhetjük, hogy ők is összeakadtak valamivel vagy valamikkel itt. A tippemet a pókokra tenném le. Territorálisnak tűnnek, akik nem tűrnek meg senkit sem...nem hinném, hogy bárkivel is szövetségre léptek volna. Ami azt jelenti, hogy elvonják a figyelmet...rólunk. Ez, és a Megrontottak akciója talán lehetőséget nyújt nekünk, hogy átcsusszanjunk az őrszemeiken, ha csendben tudunk maradni.
  Hadartam le a következő monológomat. Ismét előjött az, hogy én akarom itt osztani az észt, mintha nem bíztam volna a többiek agyi képességeiben. Ez nem volt igaz, de szerettem a hangomat hallatni és leginkább a véleményemet megosztani. Ha együtt tudunk dolgozni, akkor sokkal könnyebben megúszhatjuk ezt az egész kalandot - de előre féltem attól, hogy mikor fog előbukkanni belőlem a ténylegesen parancsolgatós énem, amely nem túlságosan bérgyilkosos vonás, de egyszerűen nem tudtam leszokni róla. Aztán már egy másik problémára fókuszáltam a figyelmemet: a hatalmas macskára és arra, hogy Ő vajon velünk tud-e majd jönni?
- Fark-úr...megnéznéd óvatosan, hogy mennyire ragadsz Te bele a hálókba? Ki tudja...talán a mágikus mivoltod valahogy immunitást nyújt rá.
  Ismét csak nyugtázhattam, hogy a hatalmas macska, amely jó eséllyel végezhetett volna velünk és még csak bele se izzad engedelmesen követi a kérésemet. Azonban a reményem, miszerint talán velünk tud jönni, akkor foszlott szét teljesen, amikor a lény mozgása is jelentősen lelassult a növényzetről lelógó hálókban. Fergeteges. Egy ekkora lény képtelen lett volna átvágni az erdőn velünk és nem vesztegethettük az időnket azzal, hogy eléggé széles átjárókat keresünk neki - főleg, mivel nem tudhattuk, hogy azok abba az irányba vezettek-e volna, mint amerre nekünk kellett menni. Csak a fejemet csóváltam. Jó lett volna, hogyha velünk tud jönni, de így képtelenség. S mivel a lakat és a kulcs is eltűnt, így még azzal se próbálkozhattam meg, hogy ismét kismacskává változtatom...feltéve, hogyha egyáltalán hagyta volna.
- Gyere vissza, Fark-úr...semmi értelme, hogy beleragadj ezekbe a szarokba.
  Sóhajtottam fel kedvetlenül s néztem, ahogy a macska megindult vissza az irányunkba.
- Valamelyiküket eltalálták a hálók?
  A Rotmantel kérdésére felé fordultam, szembemben értetlenkedéssel. Az oldalamon lévő sebre néztem, de nem tűnt túlságosan vészesnek. Oké, persze, egy kis fertőtlenítés nem árthatott túl sokat. Igazából már abban a pillanatban elfeledkeztem arról, hogy min is értetlenkedtem, hogy a gondolat megfogalmazódott a fejemben. Kezdtem kissé széthullani a sok megoldandó probléma nyomása alatt.
- Nem, szerencsésen megúsztam. Magam sem tudom, hogy, de elsikolttak mellettem.
- Az oldalamat sértette fel...de nem vészesen. Enyhe vérzés, mondjuk, ha fertőtlenítené, az nem ártana, gondolom én.
  Osztottam meg a kevésbé sikeres esetemet a dokival, s most már másodjára irigykedtem Mina-ra a nap folyamán. De azért örültem, hogy legalább egy tag a csipet-csapatból megúszta mindenféle sérülés nélkül. Közben viszont mintha rajta kezdett volna úrrá lenni valamiféle őrület. Kezdtem igazán félteni a társaságot.
- Várjunk... - suttogja / motyogja a lány, miközben céltalanul mászkál össze-vissza a földet bámulva. Csodálatos. Belé meg mi ütött? Rajtam mikor jönnek elő a tünetek? - Hallok valamit...valami szép melódia. Húros hangszer. De a furcsa, hogy...mintha a föld alól jönne.
  Gondolatban már felkarcoltam a mellkasomra a telihold jelét, ezzel búcsúzva el végérvényesen a nőtől. Szegényke teljesen megbolondult, nem létező hangokat hall és a földet ölelgeti mindjárt, mint egy rég nem látott szeretőt. De azért próbáltam hallgatni rá, hisz még a végén kiderül, hogy még sem bolondult meg - csupán Mina. Már mint..nem mintha eddig őrült lett volna, de ki tudja, hogy mikre képes és miket tud meghallani milyen távolságból. Nem hanyagolhattam el semmilyen információt sem ezen a ponton.
- Egy barlangrendszer alattunk?- tippelgettem. - Végülis...nem vagyok pók szekértő, de nem lenne ez ideális nekik? A pókok, amikkel eddig találkoztam, odvas fákban, kövek alatt szerették meghúzni magukat. Mi van, ha ezek is ott bújkálnak?
  Végig a lányra összpontosítottam, hisz láttam, hogy a felcser mire készül - kirántani azt a valamit a lábából, így aztán határozottan elfordultam tőle. A hangok így is eljutottak hozzám, de ez ellen már nem tudtam semmit sem tenni. Végül odalépett hozzám és engem kezdett el vizslatni közelről. Skacok, biztos, hogy minden rendben van nálatok? De mivel bíztam a doktorban, így végülis, ráhagytam a dolgot, tegye amit jónak lát.
- Szerintem elég egy ellenség ebbe az erdőbe, ha nem muszáj, én nem akaszkodnék össze az északiakkal.
- Nem, én se szeretnék velük összefutni, ezért akarnám kihasználni azt, hogy most a pókok rájuk fókuszálnak és addig törni előre, keresve a forrást. Ha ilyen hangosak lesznek a továbbiakban, könnyű lenne őket elkerülni.
- Az érthető...de nem hiszem, hogy hárfázhnának a barlangrendszereikben. És tele van itt a föld pókhálókkal. Lehet, hogy ezek a föld alól is képesek előmászni? Hmm...nagyon elvetemült ötlet lenne, ha itt elkezdenék ásni?
  A válasz szerintem a maga nemében teljesen egyértelmű volt. Közben hallottam Fark-úr lépteit, ahogy egyre közelebb jött hozzánk, gondosan kerülgetve a pókhálókat, amelyekbe beleragadhatna. Annyria el voltam foglalva a lány felvetésén, hogy észre se vettem azt a suhanó/zúgó hangot, amely a macska farkának lendülését jelezte volna. Már csak akkor fogtam fel, hogy mi is történik, amikor valami erősen a hátamnak csapódott. Felszisszentem a fájdalomtól, ahogy hátrapördülve az óriás macskát láttam és a visszalendülő farkát, amellyel valószínűleg jól hátba csapott. Hát csessze meg, éppen csak kísérleteztem vele egy kicsit, erre meg ez a reakció? Elfordulva tőle - majd később még számolok vele - inkább Mina felvetésére reagáltam, mert attól féltem, ha a fájdalom friss emlékével reagálok Far-úr nagyon is Dracisra sikeredett reakciójára, akkor itt helyben felkoncol minket - engem legalábbis mindenképpen.
- Szerintem határozottan elvetemült. Nincs ásónk, legalábbis én nem szoktam hordozni magammal és ki tudja, hogy milyen mélyre kéne ásnod. De az a felvetésed, hogy a földből is előmászhatnak...kösz, most már tuti, hogy a gatyámba fogok rottyantani. Ha netán eltávolodunk egymástól, könnyen követhettek a szag alapján.
  Fejeztem be kissé sanyargató iróniával és szarkazmussal. Hiába, én sose a szépbeszédemről voltam híres és talán nem így kéne beszélni egy nő - sőt, mitöbb egy bárónő - előtt, de az ilyen dolgokra úgy Hold Apa igazából soha se adtam és eddig se próbáltak meg annyira kinyírni engem a tiszteletlen beszédstílusom miatt. Na jó, egyszer-kétszer, de valószínűleg Mina inkább csak felháborodik rajta, vagy még mosolyog is mellé és ezzel lerendeztük a dolgot. Egyszer ribancnak hívtam és akkor se vágott pofán, akkor most se fog egy kis gatyóba csinálás miatt arcon legyinteni.
- Ha hoztál magaddal ásót, Wilhelmina, úgy nem elvetemült, ellenkező esetben igen. De ha a föld alól hallasz valamit, úgy lennie kell egy lejáratnak valahol.
  Tűzte tovább a gondolatmenetet a doki és csak egyet tudtam érteni vele. Kezdtem benne reménykedni, hogy nem ástam el menthetetlenül magamat a felcserünk szemében és örültem, hogy bizonyos kérdésekben legalább egy húron pendülünk. Még egy-két óriás állat és egy egészen jó csapatot alkothatnánk akár. Mondjuk ezt leginkább az én viselkedésem és a stílusom akadályozná meg, de hé, én mindig próbálkozok...valamit, csak általában nem azt, ami másoknak kedvező lenne.
- Hát, nem fűlik a fogam ahhoz, hogy bemenjek a föld alá, de...
~Pedig szép hosszúak...~
~ Shut the fuck up please.~
- ...a kíváncsiság sokszor erősebb, mint...bármi más.
~ Yupp, leginkább az őrület. Az nagyon erős. Főleg benned. Ne is foglalkozz velem, csak valahogy le kell vezetnem a feszültséget. A kis csőrikéd soha se akarja befogni a pofáját. Legközelebb hozz magaddal csibetápot és szórd szét, hátha leugrik a kezedről és elkezdi felcsipegetni. ~
- MEg amúgy is ez a feladatunk. És..az északiak akkor a felszínen maradnak, mi meg lent leszünk. Két legyen, izé...pókot egy csapásra.
  Csak ignoráltam Kiril-t, azonban újonnan jött keserű és cinikus megjegyzéseivel néha még mindig megbombázott, emlékeztetve arra, hogy ennél sokkal idegesítőbb is tud lenni és az is fog lenni, ha tovább halogatom a feladatomat. De nem én tehettem róla, hogy lényegében ott kellett hagynom a hajszámat, mert máskülönben hazaárulás miatt menekülhettem volna Hellenburg-ból.
~ A kis szárnyatlan holló pedig vicceskedni próbál. Te tényleg elrontasz mindent és mindenkit a környezetedben. Kíváncsi vagyok, hogy mikor kezd el Ő is vetkőzni, mint Te szoktál néha, hogy imponálj azoknak a vakoknak és erkölcsileg sérülteknek, akik a közeledben vannak.~
~ HMmm....mit sodor erre felé a szél? Csak nem távoli kakaskukorékolást? Vigyázz, lehet hogy felbukkan Dumah pasija és elnáspángol téged. Egészen addig viszont, kérlek...hagyj egy kis békét nekem.~
~Ahogy az úr jónak látja. De ne feledd el: akkor is betartatom veled az ígéretedet. A homokszemek egyre gyorsabban peregnek lefelé a homokórában.~
 Csak gondolatben megvontam a vállamat Kiril megjegyzésére és inkább a valódira koncentráltam.
- A pókokat irányítja valami vagy valaki. Hogy mi módon, azt még egyelőre nem tudjuk. Egy dallam is lehet az. Van ugyanolyan jó ötlet, mint bármi más, amivel jelen pillanatban előrukkolhatunk. Akkor: keressünk valami lejáratot? Kérdés, hogy hogyan is fogjuk megtalálni...megpróbálok nyomokat keresni, hátha hagytak a pókok valahol, feltételezve, hogy onnan másztak elő.
  S akkor eljutottunk ideáig is. Nemsokára útra kelünk, ami azt jelenti hogy még el kell búcsúznom ettől a nagyra nőtt cirmostól, aki ha jól sejtem, hűen követni fogja a parancsaimat, amíg el nem fogy az összes farka. Hogy utána mi fog következni, arról fogalmam sincs, de inkább nem is szívesen tudnám meg. De azért fájt, hogy nem tud velünk jönni. Egy macska, amely még valamiféle pajzsot is tud idézni mindig is kapóra jöhet. Kár, hogy ilyen brutális méretekkel rendelkezik.
- Hátba csaptál..de végülis, érthető okokból. Most viszont az útjaink elvállnak. Nem szeretném, ha beleragadnál a hálókba. Vagy követsz, ameddig tudsz minket a saját belátásod szerint...ha már nem tudsz jönni, akkor megvárnál minket - de úgy, hogy ne kockáztasd a saját életedet?
  Még mindig nem fűlött hozzá a fogam, hogy parancsokat osztogassak neki, inkább kértem őt, mielőtt még jobban berág rám. Aztán már nem volt más hátra, minthogy megpróbáljak nyomokat keresni, amin elindulhatunk.


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

27 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Márc. 11, 2019 5:59 pm

Jó ötlet volt Gloria nővér részéről a tűz, ami szépen égette fel a föld alatti lejárat öreg szivacsosra emésztett gerendáit és a benne lévő hálókat. Ezek a felszínen is elkezdtek tovább égni, de sajnos a nedves talajon nem tudtak a lángok nagyobb távot megtenni, így gyorsan kialudtak. Viszont a sötét füst elég magasra szállt fel, ha valaki a közelben volt erre felfigyelhetett.
Mikor azonban elindultunk a tovább vezető ösvényen, egy koponyaszerű pók tűnik fel, lefele lógva előttünk, de még olyan húsz méterre.
- Nem akarunk mégis inkább a másik irányba menni? Takarékoskodni kéne a golyókkal. - torpant meg a nővér sóhajtva.
- Bölcs döntés. Talán a felégetéssel őket is elpusztítjuk. - értett egyet az atya.
- A másik irányban nem láttam ösvényt, hol akarunk menni? A fák között, ott még több pók lehet? - néztem körbe, mert ahol egy van, ott több is van.
Mindenki alaposan körbe nézett, de azon az egy pókon kívül nem volt semmi más, csak a jel tűnt erősebbnek, vagyis inkább sűrűbbnek a hálókra nézve, ami visszafelé vezettek.
- Mindenképpen el kéne jutnunk a következő forráshoz... A pókokat se így se úgy nem ússzuk meg azt hiszem. - nézett kérdőn ránk Gloria.
- Akkor a kevesebbet válasszuk. - jelentette ki Johannes, miközben rám nézett. A csuda tudja mi járt közben a fejében, de gondolom semmi jó, ha velem kapcsolatos.
Viszont elbizonytalanodtam........
- Mondjuk eddig is a jeleket követtük, kövessük most is azokat, talán ezen keresztül irányítja a főnökük a pókokat. - visszakoztam.
- Uraim. Hozzunk egyértelmű döntést. Én még mindig a jeleket követném ha már mindenhol pókokba botlunk. - intett az erősebb, a fonalakból jövő fények felé Gloria.
- Támogatom a nővért. - indul meg, ellenkezést nem is várva az atya visszafelé.
Egy pillanatra végigszalad rajtam az ellenkezés lángja, de aztán végül - magamat is meglepve - nyelek egyet és megyek én is, most - ebben a helyzetben az erdő mélyén, - nem jött el a pillanat.
Bár óvatosan haladunk a már előzőleg megtett úton, egészen a kereszteződésig, nem történik semmi, viszont utána.......
Amikor az útvonal második feléhez értünk, az erdőből különösen sok nesz kezdett eljutni hozzánk. Minden irányból hallatszottak a fura mozgolódások hangjai, de látni továbbra sem láttam semmit, pedig a szemem és a fülem is megfeszítetten dolgozott, hogy lássak, vagy halljak valamit. Kicsit megszaporáztam önkéntelenül is a lépteimet, hogy közelebb húzódjak a társaimhoz.
- Vélhetőleg, ha a pókok urához vezet ez a fény, akkor jobb lesz felkészülni, hogy nem fogadnak minket kitörő örömmel. - mondtam halkan.
Annyira lestem a fákat, hogy végül Gloria nővér aratta le a felfedezés dicsőségét és még időben álltunk meg, hogy ne rohanjunk senki karmaiba. El is szégyelltem magam. Biztos voltam benne, hogy ezt még visszahallom az atyától.....
Csendben maradtam, bár amikor elnyelte a két kotorászót a föld, hát kiadtam valami csodálkozó nyögésfélét.
- Azta......
Lassan, óvatosan indulok meg, felkészülve, hogy használjam, ha kell a mágiám, hogy legalább rálátásom legyen, hova tűntek, de nem megyek teljesen közel.
Már félúton lehetek - hallottam, hogy két társam is követ, - amikor a neszezés egyszer csak elhallgatott, és néma csönd lett.
- Már nagyon közel járunk... Most mi legyen? - suttogta Gloria nővér.
- Ha bárkivel találkoznánk, egyszerű északi zsoldosok vagyunk, akik csak néhány ritka szörnyért és a belőlük kinyerhető nyersanyagért jöttek ide. Semmi közük a háború konkrét alakulásához, vagy az erdőhöz. Ezen túl, nézzük meg az üreget, talán a pókok anyjához vezet. - kötötte a lelkünkre az atya, de ő is nagyon halkra fogta a hangját.
Biblián a bal kezemmel, jobbommal a buzogányomat markolva sündörögtem a nyíláshoz és meresztettem lefelé a szemem, remélve, hogy látok is valamit.
- Ha ezek is a pókok anyjáért jöttek, akkor úgy sem hiszik el, de részemről rendben.
Lassan odaértem, ahol a két alak eltűnt és mindenre felkészülve lenéztem.
Döbbenten meredtem lefelé, mert megesküdtem volna rá, hogy két vámpír fehér arcát látom, de hogy egyikük az volt, az biztos és épp felfelé nézett, így ugrottam egyet hátra.
- Vámpírok vannak odalenn. - súgtam a többieknek. - Lemegyünk mi is?
Bár, hogy őszinte legyek, mintha nem láttam volna annak a gödörnek az alját.........
Gloria megrázta a fejét.
- Inkább húzzuk fel őket. Atyám? - nézett várakozóan Johannesre.
Volt benne valami, főként mivel jó mélynek tűnt az a lyuk és már elment a kedvem a leugrástól.
- Tegyünk úgy. - pillantott le az atya is, majd letekerte magáról az inkvizítor láncát és azt eresztette le. - Kapaszkodj bele és fogd meg. Fogjátok meg a karom! - szólt ránk a kezét nyújtva.
Hát nem tudom.........Nem tudtam, mit szól majd egy vámpír ehhez a segítséghez, talán meg sem meri érinteni azt a láncot.....
- Csak meg ne bánjuk később, hogy ilyen "jólelkű" atyám. - mormoltam, de azonnal még egyet ugrottam, ahogy egy ismerős sötét elf jelent meg a semmiből, fegyvert lóbálva, bőszen ordibálva:
- Fegyvert szegezz! A pókok gyülekeznek! Minden irányból!
Megfeszültem és tekintetem ide-oda rebbentve felkészültem, hogy mágiát idézzek arra, amelyiket meglátom. De még azt sem zártam ki, hogy ez esetleg csak valami trükk a figyelmünk elterelésére, igaz azok a neszezések inkább a pókok felé billentették a mérleg nyelvét.
Ezek után persze, hogy nem az atya kezének szorongatása volt az első, bár láttam, hogy Gloria nővér egy kézzel megragadta őt, ők talán elegek lesznek, valakinek védenie is kell őket.
A nővér azonban gyorsan reagált, amikor végül megjelentek a pókok és ő lött először.
- Mindannyiunk érdekében: védjetek meg!
Ahogy megjelentek a pókok én is azonnal megidéztem az Égi Fényt a legközelebb állóra és vágtam magamban egy fintort, ahogy az atya csak magára gondolt, de hát ez ő.
A nővér lövése egy pillanatra úgy nézett ki, hogy elijesztette a "kíváncsiskodót", de csak egy pillanatra..... ám nem sokáig, mert a szélen elkezdtek sorakozni körbe körbe.
Aztán három is megindul, de egyelőre a másik sötét elfet szemelték ki maguknak, talán nem értékelték, hogy ő figyelmeztetett minket, vagy csak épp ő volt kéznél.
Közben a nővér nem vesztegette az időt és újra lőtt, az atya is a fegyveréért kapkodott, bár én nem találtam jó ötletnek, hogy közben a láncot is tartotta, mert így könnyen leránthatta.
És mielőtt még tévedés esnék, nem...., nem az atya életéért aggódtam, hanem azért, mert akkor kevesebben leszünk a pókok ellen és ezek rohadt sokan voltak.....kapásból vagy tucatot számoltam és elég szívósnak bizonyultak, sem a lövések, sem a Szent Fény nem volt hatásos ellenük és a fehérek már megint kezdték a hálódárdák vagy mik szövését....
Magamban szívesen elmormoltam volna egy átkozódást, de még időben meggondoltam magam, egyáltalán nem hiányzott most, hogy az Úr megharagudjon rám. Cynewulf, mert úgy emlékeztem így hívják a félangyal ismerősét, öngyilkos hajlammal a pókoknak rohant, miután valami széllel ellökte őket.
Én meg inkább szintén a pisztolyomhoz folyamodtam és a tovább közeledő pókra löttem. Hallottam még, ahogy a nővér siettetni kezdte Johannest, majd ránk borítja a mágikus pajzsát. Ez megnyugtató, de biztos vagyok benne, hogy rengeteg energiáját elszívja, ám most is rengeteget segít, hiszen csak úgy kopognak a pajzsról lepattanó póklövedékek.
- Nem tudok, nem fogják meg. - válaszolt az atya értetlenül és ő is lőtt.
Eltalálta a lövésem az egyik barna pókot, de sajnos csak a vastagon páncélozott lábát és le is pattant róla.
Ekkor eszembe jutott a gyűrű az ujjamon, ami már annyira régóta volt nálam, hogy teljesen elfeledkeztem róla, ám most úgy véltem egy próbát megér, amíg újra töltöttem a pisztolyom és megcéloztam az előbbi pókot, hátha végre kinyúvasztom.
- Elkéne egy kis segítség!
Az éjtünde kiáltására csak egy sóhajjal válaszoltam, hiszen túl messze volt, de aztán rákiáltottam.
- Próbálj meg közelebb jönni, ott nem tudunk segíteni!
Úgy néz ki, hogy a lyukba esők is végre felérnek, legalábbis mozgás támad arra és a nővér is elengedi Johannes kezét és a támadók és egyúttal a sötét elf felé lendül.
- Menjetek hátra tőlem, legalább három méterre! - majd próbálta hátra, maga felé rántani.
- Sanctificat...
Talán sikerülhet........néztem aggódva a nővér felé, mert sokat kockáztatott a férfiért, aki hirtelen élesen, szinte sikoltva kiáltott fel.
- Vigyázz a fehérrel! Veszélyes!
Aztán kiáltás hangzik a gödör mellől is, talán a vámpír is beszállt a buliba,, mert valami sötét lepel fonta körbe Cynewolfot és ilyet az atya nem tudhat.
Ám elég sokáig méláztam el a többiek helyzetén ahhoz, hogy a saját életem is veszélybe kerüljön, mivel három dög közeledett felém. Visszahátráltam egy kicsit, hogy ne maradjak magamra.
Melegség csapott meg és tüzes dárdák süvítenek el mellettem a nővér által megfagyasztott pókok felé.
~ Ejha! Van itt tűzerő! ~ meredtem egy pillanatra még a másik előkerülő ismeretlen vámpír férfira.
Mivel most mindenki Gloria nővéréknek segített, a felénk tartó pókok sajnos úgy néz ki rám maradtak, bár azért reménykedtem, hogy az atya nem hagy pácban így mindenki előtt.
Hogy időt nyerjek és némi előnyt , amíg a pisztolyom - ami eddig igen csak hasznavehetetlennek bizonyult - lecserélhetem a buzogányomra, megpróbáltam megzavarni egy kis mágiával a támadókat
- Oparientes! - mormoltam és siker esetén a hozzám legközelebbit célzom meg az ütésemmel..
A nővér becsülettel küzdött elől és bíztam benne, hogy vagy végeznek a dögökkel, vagy vissza tudnak hátrálni.
~ Az atya úgy látszik ismeri a vámpírokat! ~ konstatálom félfüllel a mögöttem zajló bemutatkozásokat, amitől, ha nem lennék épp életveszélyben röhögnöm kéne, hiszen egy halálos csatában azért ez nem semmi.
De legalább azért az atya keze is jár, mert lövés dörrent mellettem.

Felhasználó profiljának megtekintése

28 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Márc. 13, 2019 2:54 pm

Crispin cicája hallat egy nyávogást, amely kevéssé jellemző hatalmas termetére, majd egyszerűen elnyeli a semmi. Kissé nosztalgikus szomorúsággal vegyes meglepett iszonyattal fordul a lény irányába. Vajon valami idézett teremtmény volt? Került valahova ez után, vagy soha nem is létezett igazából élőlényként? Akárhogy is, ők még élnek, és ezt az állapotot ildomos volna fenntartani.
Mina a lejáratot keresgéli - aminek lennie kell, hiszen a föld alól hallott muzsikát -, de nem nagyon lel ilyesmit, és körülbelül úgy érzi magát, mint mikor gyerekkorában húgával járták az erdőt és mindenhova rejtélyes dolgokat képzeltek. A különbség annyi, hogy nem kell képzelni. Ám a dolgok azért nem teremnek eléjük csak úgy.
- Valaki lát valamit, ami lejáratszerűségre utal?... Remélem, az északiakba nem botlunk bele közben. - motyogja a második mondatot már inkább az orra alá, ahogy kérdően a sötételfre pillant, aki vizsgálódik. Crispin jobb ebben, mint bármelyikük, ki tudja, hány évet kellett eltöltenie úgy, hogy csak a természet jeleiből tájékozódott.. Vagy talán professziója miatt fejlesztett ki ilyen profizmust e tekintetben. Mindig keserű szájízzel gondol erre, de őket eddig nem árulta el. Sőt, kétséges, hogy elárulna bárkit is, meglehetősen hűségesnek tűnik az elveihez.
- Ti is láttátok ezeket?- válaszol kérdéssel a kérdésre a holdcsókolt.
- Miket? - kérdez vissza ösztönből, megszokásból, de a következő pillanatban már indul is kideríteni, hogy miket. A sötételf lefelé mutat a földre a kékes fénnyel pulzáló jókora pókhálószövevények felé. Hangjából kihallatszik az izgalom, s Mina elmosolyodik, felismervén az azonosságot saját lelkivilága és a Crispin hangjából kihallatszó gyermeki érdeklődés tekintetében. Ez az énje sokkal jobban tetszik Minának, mint a vérszomjas bérgyilkos. - Mivel túl sok információnk nincs, akár ezek mentén is elindulhatunk...mármint a fények mentén a pókhálókban. Azon az ösvényen jöttek a pókok - mutat el egy nem túl nagy méretű, de azért állatokhoz képest jelentős rés irányába a növények között - viszont eléggé hamar követhetetlenné válik, kivéve, ha valakinek van kedve megkockáztatni, hogy négykézláb haladva beleragad a hálókba. Hogy a kérdésedre is válaszoljak Mina: egyelőre semmi lejáratszerűség...de feltételezésem szerint ha abba az irányba megyünk intek arra felé, ahonnét az erősebb "fények" jönnek -akkor valamire rá akadunk.
Pengéjével sikerül is elvágnia az egyik ilyen szálat. Pattanó hangot hallatva adja meg magát az éles fémnek, majd izzása kialszik.
Mina bólint. Más megoldás nem látszik észszerűnek... - Rendben van. Kövessük őket. - feleli kicsit úgy, mint a vadász, mikor zsákmányt szimatol. Talán kicsit túlságosan is lelkes, de hát ez volt az, ami mindig is energiát adott neki.
- Ha ezeken keresztül kommunikálnak úgy a gyengepontjuk is meg van. - hajol le Dieter a fonalakhoz. - Vagy akadályoznunk kell a mágiaáramlást a fonalakban, vagy a pókokat kell eltávolítanunk tőlük. Az utóbbira talán van ötletem, noha kényelmetlen és egyáltalán nem vagyok biztos a képességeimben annyira, hogy merjem állítani, hogy sikerül, de az előbbiben tanácstalan vagyok. - Ezek után fajtársára néz kérdőn. - Valami ötlet?
Kíváncsian néz Dieterre és kissé aggodalmasan. - Szerintem ha elvágogatjuk a fonalakat, az kellőképp megakadályozza a mágiaáramlást... de mi lenne az a kényelmetlen ötlet? - kérdi kissé ódzkodva. Mágiát sejt a dologban, és valahogy már be is indult késztetése, hogy akármilyen kényelmetlen is a dolog, jelentkezzen rá. Bizonyítási kényszer, menj a fenébe, gondolja magában, hiszen még nem is tudja, miről van szó.
- Ennyi fonalat nem tudsz elvágni, Wilhelmina. A kényelmetlen megoldás pedig egy mágia amit kis fantáziával kontárkodtam össze és varratok alkotására jó, de mivel csak félig vagyok Nachtraben nem a legerőteljesebb.
Hmm... nos, ez nem az ő felségterülete. Sajnos Rotmantel-képességei nincsenek, pedig kétségkívül hasznosak lennének. Lettek volna, főleg Eichenschildnél.
Crispin eközben elgondolkozva hümmög, szerzeményét - vagyis a pókfonalakat - vizsgálgatva, majd megszólal fennhangon: .* - Amint elvágtam a kék fény áramlása is megszűnt benne, tehát gondolom hogy a kommunikációs csatornát is zártam - már ha erről van szó, és nem valami vészjelzést adtam le éppen nekik. Ahogy a doktor mondta, a fonalak elvágása hosszadalmas lenne, de azon kívül nekem sincs rá más meglátásom. Herr Dieter, ahogy jónak érzi én nem értek az ilyen dolgokhoz.
Érdeklődve csillan meg a szeme. - Nos, én teljesen. - Teljesen Nachtraben, tudniillik. Nos... technikailag. A lelki része a dolognak már más kérdés. - Mi lenne benne a kényelmetlen? - Készségesnek mutatkozik, közben persze fél is, de ha már erre vállalkoztak, szembe kell néznie vele.
Kuzinja egy közeli fa vékonyabb ágára mutat, majd mágia rezzen körülötte és nemsokára a fa törzse irányából megjelenik egy éjszín fonal, rátekeredik az ágra, megrántja azt kissé úgy, mint egy lasszó, majd eltűnik. Az ág még egy ideig rezeg a fizikai behatástól.
Az anyag olyasmiféle lehetett, mint amilyenből az Árnytűt alkotják. Hogy melyik része a Rotmantel, arra pontosan nem jött rá, de Dieter varratot emlegetett. Talán át lehetett alakítani egy kisebb varratot, hogy az árnyakból jöjjön létre és ekkora legyen?... Belegondolni, hogy valaki kombinálja a kettőt... bámulatos.
- Az, hogy csak pár pillanatig marad meg és egyszerre csak egyet vagyok képes megjeleníteni.
- Szép - bólint a lány elismerően, ahogy figyeli az árnyak végbemenő munkáját.
- Tehát lényegében ezzel próbálná lerántani a pókokat a fáról vagy fonalakról? - tisztázza a sötételf. Jóféle. Ezzel és a tüzekkel ellátják a bajukat.
- Amennyiben nincs jobb megoldás. - bólint Dieter. - De nem aduász a kezemben, szóval kérem ne építsenek erre stratégiát. Ahogy mondtam kényelmetlen és kis hatófokú megoldás.
- Gondolom, ez az árnytűhöz hasonlatos. Na de, ha... kényelmetlen, akkor csak végszükség esetén fogjuk használni - bólint ismét beleegyezően. A mágiánál sokszor külső szemlélőnek nem látszik az, mi játszódik a mágiát alkotóban, így kénytelen elhinni, hogy a mágia nem a legkellemesebb. - Még a tűzre tudok gondolni csak... annak hatnia kell a fonalak ellen is. Akkor hát, követjük őket?
- Ezzel ki tudok egyezni, Herr Dieter. Nem sértésnek mondom, de magát most úgy se szívesen látnám az "első vonalakban" a sérülése miatt, és maga tudja a saját korlátait. Ahogy Mina is említette, mindketten tudjuk használni a tüzet végszükség esetén, csak le ne égessük az erdőt ha túl forró lenne a helyzet. Most, hogy ezzel nagyjából megvagyunk, akkor melyik legyen: kövessük a szűk ösvényt, amelyen keresztül a pókok jöttek vagy az erdő belseje felé tartó, sokkal "aktívabb" fonalat?
Választások, választások, már megint. Próbál nem arra gondolni, hogy ha az egyik mellett döntenek, akkor lemaradnak valamiről, vagy a megoldás, melyet keresnek, csak úgy elsétál mellettük - lehetőleg nyolc csendes kis lábon. Vagy inkább nagy lábon.
- Az aktivitás a forrást jelölheti. Nekünk arra van parancsunk, nem a pókokra. Én azt mondom induljunk arra.
Gyakorlatias megközelítés, ám logikus.
- Egyetértek. - felel. Viszket már kissé a tenyere, hogy megtalálják, amit kerestek. Bár sejti, hogy hiú remény arra gondolni, hogy nem harc lesz a fő szempont. Végtére is ezek értelmetlen élőlények... vagy... mégse?
- Értettem. Akkor hát, kedves barátaim, Deus...izé, Gott Mit Uns és kövessenek!  - dörzsöli össze a holdcsókolt a kezeit, Mina pedig, ha lenne éppen valami a szájában, egész biztosan kiköpné. A fene... Hallat egy halk hisztérikus nevetést. Pedig nem is a férfi volt az, aki annak idején Tölgypajzs palotájában egy hatástalanított férfi inkvizítor ruhájában Deus Vulttal üdvözölte a szembejövő ellenséges északiakat. Elvigyorodik az emlék hatására. Szép idők voltak azok... akármennyire is azt hitte, otthagyják a fogukat, szép idők voltak... - Amíg én a földet nézem, figyelemmel tartanák a környezet többi részét, hogy ne legyen meglepiben részünk? - kérdi, miközben szavainak eleget téve folytatja is a kékesen vibráló fonalak vizsgálását.
Nemsokára egy kereszteződéshez érnek, ahonnan bal irányból erősebben látszik a fények menete, mint jobbról. Egyértelmű hát, hogy erre indulnak.
Jó döntés volt, kibontakozik ugyanis egy tisztás, melynek az alja telis-tele van szőve kékes-fehéres fonalakkal, olyan sűrűn, hogy szinte semmi mást nem látni. Földöntúli jelenés, azt meg kell hagyni. Vagyis... fogalma sincs, miért létezik ilyen kifejezés, hiszen nyilvánvalóan földi. Ez a föld furcsa dolgokat tartalmaz. A tisztás közepe felé pedig még jobban sűrűsödnek a hálók. Az lehet a gócpont. Valaminek lennie kell ott.
- Mindenki legyen nagyon éber. - hívja fel a figyelmet Dieter a veszélyekre. Amikor a cicát szemlélték nagy  lelkesedéssel, akkor is ő volt, aki rosszul járt a pókokkal... pedig minden bizonnyal ő volt az egyetlen, aki azokban a pillanatokban gondolt rájuk.
- Hogyne. - bólint engedelmesen, a szokásosnál picivel mélyebb hangon, halványan elmosolyodva a tényen, hogy Dieter ismer olyan mágiákat, mint ő is. Beszívja az ominózus erdő csendjét és közben azért próbál fókuszálni arra is, hogy készen álljon megvédeni a saját és mások életét.
- Oké, ez eléggé ideálisnak tűnik. Mina, emlékszel arra a dallamra, amit hallottál? Mondjuk el tudnád dúdolni? Vagy harcra hívja őket vagy lenyugtatja a dögöket...bár kétlem, hogy rendes hangszer nélkül normálisan utánozható lenne.
Az ötlet jónak tűnik, viszont eltereli a figyelmét valami más. Furcsa, sötét neszek száguldoznak körülöttük. Vannak itt valamik. Végigborzong kissé a háta. Dieter pedig lehajol az egyik fonalcsoportosuláshoz. Nem is csak hozzá... átdugja a kezét rajta és nyújtja lefelé...
Ráncolódó szemöldökkel nézi, mit művel kuzinja. - Dieter, mit csi... - kezdi, de aztán eszébejut, hogy végül is az árnyak valamelyest megvédik egy kis ideig.
Mina keres magának egy másik fonalas részt, majd kezei között meglobban egy megfoghatatlan színű, sötét tűzgömb, melyet a pókfonalakra irányít. Lángra kapnak  és elkezdenek égni azon a kis területen.
Crispin közben új tervvel áll elő. - A tisztáson kívül mindenhonnan hallom a dögök neszezését...legalábbis gondolom, hogy a dögökét. Megpróbálok valamit, álljatok...álljanak készenlétben. - Figyelni kezd, erősen koncentrálni, így mindenki pisszenésmentesen vár, nyilván felerősített érzékekkel próbál kideríteni valamit. És nem csak színjátszik.
Dieter kezei egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak a kék szövevények között, és lába alatt is mintha kissé besüppedt volna a talaj. Ő is elkezdi égetni őket egy Éjlánggal.
- Damn. - osztja meg Crispin felfedezései eredményét. Annyit tud a tünde nyelvről, hogy ez valami káromkodásféle. De korántsem a legrondábbak egyike. Ekkor viszont...
Fordul egyet a világ. Eltűnik alóluk a... bármi is volt ott, még éppen érzi, ahogy a zuttyanó szubsztancia, ami alattuk volt, süllyed egyet és a föld elkezdi magához vonzani fizikai manifesztációjukat.
Egy halk sikkanás hagyja el a száját csak. Ösztönösen belekapaszkodik bármibe, amit ér, közben vámpírképességei egyikével próbálja tompítani az esést, ami nyilván várja ennek a valaminek az alján. Mindannak ellenére, hogy élete tetemes részét egy toronyban töltötte, amelynek sok kifejezetten magas részére kimászott, sőt tett is olyan, szülők számára nyilván hátborzongató gyakorlatokat, amelyek miatt a legtöbb arisztokrata gyereket szobafogságra ítélik, még mindig nem kedvence a zuhanás érzése. Szíve eszeveszetten dobol a torkában.
Zuhanásukat megfogják a kék hálók, amiért egyrészt hálás, másrészt undorító a tény, hogy ezek az izék érintkeznek vele. De az iszony még mindig jobb, mint a halál.
Lefelé nézve meglátja Dietert, aki valahogyan szintén felfogta magát. Hála az égnek...
Ha már ég... ahogy lefelé néz, úgy tűnik, mintha valami nagyon éles tükör lenne a gödör - vagy mi a frász ez - alján. Kékséget lát, éles fehéres kékséget, mintha a fenti ég tükröződne. De hát... ilyen mélyen... a fények nem juthatnak el ilyen sokáig. Mi a fene ez?
- Mi a franc - Ennyit mond csak, ahogy lefelé néz, a szürreálisan NEM sötét lyukként viselkedő sötét lyukba zuhanva. Alig akarja elhinni, hogy még életben van. - Látsz valamit? Jól vagy? Mi a halál ez? - kérdezget sorba, minden összefüggés nélkül, ami épp eszébe jut, hisz lehet, hogy nem élnek már sokáig. A francba... nefilimmé kellene változni most. Vagy démonná. Akármivé, aminek szárnyai vannak.
- Valószínűleg póküreg. Amit megfogtam is egy pókháló lehet. - Oké, eddig ő is eljutott... Aggódva nézi Dieter nehézkes mozdulatait, ahogy ugyanazzal a hurokkal, melyet bemutatott még visszább az erdőben, próbálja felfelé húzni magát. . - Vér... Vért kell szereznem. - leheli erőtlenül.
Vér. Remek. Abban tud segíteni - gondolja megkönnyebbülten, és elkezd turkálni a táskájában.
Fent valakik diskurálnak. Többen, mint Crispin, ami azt jelenti, hogy idegenek... a francért kellett pont akkor jönniük, amikor ők ketten életükért küzdenek egy üregben... Vagyis csak Dieter. Annyira utálja magát, amiért képtelen most és azonnal segíteni neki.
Amíg lebeg, szerencsére bele tud túrni egyik kezével a táskájába, és remegve, de megnyugodva az ismerős, hűs tapintású üvegcske köré kulcsolni kezeit. Kiemeli a tárgyat, mely minden vámpír számára ismerős vörös folyadékkal van tele - kicsi már hiányzik belőle -, majd lejjebb lebeg annyira, hogy Dieter szájához tudja érinteni a flaskát. - Igyál belőle. Vér. Tiszta vér. Közben odafent vannak valakik, érzi, látja... és egy fémlánc nyúlik lefelé. Fölpislog a gazdájára, és minden lélekjelenlétét össze kell szednie, hogy le ne pottyanjon. Még gyorsabban veszi a levegőt.
- Kapaszkodj bele és fogd meg. - A hangja is zavaró mód ismerős...
Lehet, hogy lezuhant és már hallucinál...
Ez mit keres itt? Mi... meghaltam? Álmodom? Szívtam valamit, vagy teljesen megőrültem? - Köszönöm... de én tudok lebegni... Dietert mentsék, kérem...
Bár a láncot még innen lentről úgysem érné el, túl messze van. Egyébként is úgy tűnik, Dieternek szánták, nem neki. Ő sikeresen kiissza az üveg tartalmát, Mina pedig elégedettséggel nyugtázza ezt. Jól hasznosul. Neki még úgyis van egy teljesen végső megoldása, egy kis gyűrű a bal kezén, amelybe ha beleharap, ki tud sajtolni egy utolsó varázslatra elég erőt.
- Lánc... Ki a fene hord magával láncot?
Mina hirtelen rettenetesen elszégyelli magát a félelme mellé. Ha Dieter tudná... nem tudni, mit gondolna róla. Bár, Maidsteinben ő is találkozott Leo-val. Aki akkor nem Leo volt, hanem mi a fene? Mindegy is...
Crispin hangja hallatszik odafentről. Pókokról kiabál. Elég hangosan. Bár ha nem lenne a fülében a fülbevalója, minden bizonnyal nem hallaná. Majd lövés hangja követi ezt. A hideg is kirázza. Reméli, hogy a pókok ellen történt ez a lövés, és nem a barátját lőtték le épp.. A barátja? Tényleg így gondolna rá? A társ talán túl kifejezéstelen kifejezés.
Dieter szavai soká visszhangzanak a fülében. Valóban. Ki hord magával láncot? Miért van Leo-nál lánc? Egy ilyen lánc legutóbb mocskosul pofán ütötte, amikor óvatlanul nem védte a fejét. Aki legutóbb ilyen láncot viselt, annak a vérét vette, s ez kölcsönös volt... őt látta üveges szemekkel az égre meredni... Megint csak összerándul, ahogy lövést hall. Hátán minden szőrszál feláll. Északiak. Megmentik az életüket.... ÉSZAKIAK. Mert beleestek egy nyamvadt gödörbe, aminek nincs is alja. De Dieter... Nem, nem eshet most baja. Nem szabad, hogy baja essen az ő idiótasága miatt. Nem tudja pontosan, hol vagy miért volt idióta, de akkor sem. - Mindjárt elérem... aztán felhúzom magam, és aztán felhúzunk téged is. - beszél, csak hogy legalább a saját hangját hallja és ne fulladjon bele a gondolataiba. Valamint ha Dieter válaszol, akkor legalább biztos, hogy még él és mászik fölfelé.
- Nem kell anyáskodnod, Wilhelmina. - kap választ a lihegő vámpírtól, és kedve támadna gyerekes módon nyelvet ölteni, vagy valami hasonlót. De inkább csak megforgatja a szemét. Hogy még ilyenkor is érzékeny a büszkeségére... A fenébe is. Hát nem várhatja el mindenki, hogy Mina stresszhelyzetben teljesen toleráns legyen mindenki lelki igényei felé, és ne viselkedjen úgy, ahogy egyébiránt esetlegesen nem tenné... Van, aki káromkodik, valaki magába burkolózik, valaki pedig sokat csacsog, amikor izgul és fél. Dieter is megforgatja a szemét. Ami valahol bájos. Talán nem most kéne elkezdenem tízévest játszani. De mihez kezdjek... Mikor először láttam, annyi voltam. És talán még most is annyi vagyok valahol...
Kapaszkodik fölfelé, próbálván előhívni fizikai erejének maradékát, gondolatait kitisztítva és csak arra koncentrálva, ami fontos most. A túlélés. A következő fogás, a következő lépés. Dieter. De először... el kell érni a láncot. Az már szemmagasságban van, ám még mindig nem éri el a kezével.
Lövések, és valahogy senki se nagyon figyel rájuk idelent a gödörben... Valami történik odafent. Ez nem túl jó jel. Leo-nak sem lenne szabad, hogy baja essen, amíg... fogalma sincs, mit csinál, de még dolga van vele. - Csak a bőrödet próbálom megmenteni. - feleli szemforgatva Dieternek. - Igyál belőle, amennyire szükség van. A férfiúi büszkeséged ráér majd, ha kimásztunk ebből a... akármiből. - Gőze sincs, mik mondatják vele a szavakat, amelyek alig tudnak kipréselődni belőle mászás közben, de kellemesebb így, mintha csak a saját légzését kellene hallgatnia.
Lépések, lépések... és keze végül sikeresen a lánc köré fonódik. Ami most technikailag megmenti az életét. Milyen furcsa. Erősen, ahogy csak bír, belekapaszkodik, hálásan és félelemtől remegve, kezei erejét segítségül kérve, meg a lelkéét is, készenlétben tartva manáját arra az esetre, ha mégse sikerülne... Ám valahogy több, mint egy ember erejét érzi, aztán pedig már fent van.
Kimerülten piheg négykézláb a biztos talajon, nézve maga elé és megköszönve, egyelőre szavak nélkül, a segítséget, akárkitől is származott.
- Menjetek hátra tőlem, legalább három méterre! - hallja egy nő hangját,s realizálja, hogy voltaképp egy csata közepében vannak. Csodálatos.. Ennyi erővel lent is maradhattak volna, amíg annak vége, fut át az agyán.
Nem, ilyenre nem szabad gondolni, egyértelműen nem. Nem hagyhatja itt őket segítség nélkül.
Na most melyik dögöt célozza és mi a csodával? Dieterrel most nem tud foglalkozni, ugyanis meglátja Crispint, amint épp a kelleténél közelebbi kapcsolatba került egy randa nagy döggel. Elemi erővel elkiáltja magát és társa teste köré szövi az árnyakat, hátha még valamennyire meg tudják őt védeni a csáprágóktól.
Valamit viszont lát mellette. Ugyanattól a nőtől származik, akinek az imént hallotta a hangját. Jókora területen fehér fény lepi el a földet. Hmm.
Közben Dieter is felmászott, és az adott harcoló felek irányába céloz egy éjlánggal a jókora pókra.
- Üdv doktor. - köszönti szélesen mosolyogva a... a... az a lény, akit utoljára akart ezen a helyen látni. Vagy épp ellenkezőleg? A mosolya még mindig olyan, hogy nehéz levenni róla a szemet annak ellenére, hogy teljes mértékben mással kellene foglalkoznia. - Wilhelmina.
Aha... Dieter egy vigyort kap, én pedig csak egy biccentést? Hát így állunk?! - villan fel benne a teljesen illogikus féltékenység.
De vajon csak azért merte kimondani a nevüket, ezáltal nyilvánvalóvá téve, hogy ismeri őket, mert társai épp elfoglaltak a harccal? Ha vége ennek az egésznek és elintézték a pókokat - HA túlélik -, akkor vajon tettetni fogja-e, hogy nem ismeri őket? S neki hogy kellene reagálnia? Játssza meg, hogy egyáltalán nem is ismeri ezt az embert? A dolog függ Dietertől is, hiszen bármit tesz, azzal az egész csapatot veszélyezteti. Egyetlen megnyilvánulásán múlhat, hogyan ítélik meg őket. A fegyverszünet csak addig tart vajon, amíg közös az ellenségük?
Szinte megható a dolog. A közös ellenség még azt is eléri, hogy észak és dél vállt vállnak vetve harcoljon hatalmas pókok ellen. És kihúzzák egymást a csávából. Akár északi Leo, akár nem, mégis csak megmentette az életét. Vajon lenézve a gödörbe látta, hogy ő az, vagy csak gyakorlatias célból tette ezt és mert nem látott kárt abban, hogy megmentsen két vámpírt?
Annyi meg annyi kérdés. Ám előbb még van egy tisztás, ami nincs eléggé kitisztítva, és ez a feladat rájuk vár. Mindannyiukra.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

29 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Csüt. Márc. 14, 2019 7:30 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A tűz gyönyörűen égett. Az öreg, szivacsosra emésztett gerendák jól égtek a hálóval keveredve, néhol a felszínen is tovaterjedni a tűz egy-egy hálóra, de a nedves talajon gyorsan kialudt. A füst sűrűn szállt felfelé, már biztosan tudhatták messziről is, hogy valaki égetett az erdőben, de más nem történt. Sem menekülő pókok, sem valami nagyobb nem jött elő a járatból. Megindultunk hát az ösvényen, ahogy megegyeztünk, de alig haladtunk néhány métert, mikor egy koponya-formájú pókot láttunk meg egy fáról lefelé lógni. Még nagyjából húsz méterre lehetett tőlünk, így nem zavartuk meg az álmát.
Felsóhajtottam. Nem akartam ilyen hamar újra harcba keveredni. Úgy tűnt, mintha szélmalomharcot vívnánk, és bár csatákat megnyerhettünk, előbb vagy utóbb elfogy a lőszer, kimerül a varázserőnk, és még akkor is ott fogunk állni a hatalmas túlerővel szemben. Okosabban kellett csinálni, vagy itthagyjuk a fogunkat.
- Nem akarunk mégis inkább a másik irányba menni? Takarékoskodni kéne a golyókkal. - vetettem fel, és szerencsére Johannes atya egyet értett velem.
- Bölcs döntés. Talán a felégetéssel őket is elpusztítjuk.
- A másik irányban nem láttam ösvényt, hol akarunk menni? A fák között, ott még több pók lehet. - nézett körbe Jozef és igaza is volt… De itt a fák között, az ösvényen is, sőt, talán még a talpunk alatt is minden tele volt velük. Lopakodni kellett volna, de arra esélyünk sem volt. Újra lenéztem a földre, és a mágikus kék hullámokra, amik elvezettek minket az első lejárathoz.
- Mindenképpen el kéne jutnunk a következő forráshoz... A pókokat se így se úgy nem ússzuk meg azt hiszem.
- Akkor a kevesebbet válasszuk. - jelentette ki a püspök, és jelentőségteljesen pillantott Jozefre, várva, hogy a novícius menjen előre. Hirtelen nem voltam benne biztos, hogy azért, mert a sötét tünde látott a legjobban, vagy azért mert élő pajzsként akarta őt használni. Elhessegettem a gondolatot. Hisz egy csapat voltunk. Jozef viszont úgy tűnt, elbizonytalanodott.
- Mondjuk eddig is a jeleket követtük, kövessük most is azokat, talán ezen keresztül irányítja a főnökük a pókokat. - visszakozott.
- Uraim. Hozzunk egyértelmű döntést. Én még mindig a jeleket követném, ha már mindenhol pókokba botlunk. - fordultam visszafelé az erősebb jel felé.
- Támogatom a nővért. - indult el végül Johannes. Most először éreztem úgy, hogy ő is legalább olyan tanácstalan, mint mi oltunk.
El indultok visszafele követve a nyomokat, mígnem a korábbi kereszteződést is elhagytuk, magabiztosan követve a hullámokat. Ahogy egyre beljebb haladtunk a sűrű fák és cserjék (és pókhálók) között az erdő életre kelt. Minden irányból mozgolódás hangjai kísértek, noha látni nem láttunk semmit. Minden érzékünkkel próbáltunk figyelni, nehogy rajtunk üssenek, de a támadás elmaradt.
- Vélhetőleg, ha a pókok urához vezet ez a fény, akkor jobb lesz felkészülni, hogy nem fogadnak minket kitörő örömmel. - mondta Jozef halkan miközben megszaporázta a lépteit. Végül egy tisztáshoz értünk, ahol két alakra lettünk figyelmesek. Még távol voltak, de jól láthatóan a földben turkáltak, majd az hirtelen beszakadt alattuk és nyomuk veszett. Lélgzetvisszafojtva figyeltem a jelenetet. Mivel ellenséges területen voltunk, ők is csak délhez tartozhattak, vagyis nem számíthattunk barátságos fogadtatásra… Megálltam és a szám elé emeltem az ujjam, majd elővettem a fenrirt.
- Azta… - nyögött fel halkan a novícius.
Johannes atya bólintott és a lehető legcsendesebb léptekkel indult el arra, amerre az előbb a két alak eltűnt. Jozef óvatosan indult meg a férfi mögött, hogy valami rálátása legyen a lyukra amibe beestek, de elég óvatos volt ahhoz, hogy ne menjen túl közel. Hirtelen csönd telepedett ránk, a neszek elhallgattak, ez pedig semmi jót nem jelentett. A két férfira néztem, majd óvatosan én is megközelítettem az üreget.
- Már nagyon közel járunk... Most mi legyen? - suttogtam nagyon halkan éppen csak lehellve a szavakat, közel maradva a két férfihoz.
- Ha bárkivel találkoznánk, egyszerű északi zsoldosok vagyunk, akik csak néhány ritka szörnyért és a belőlük kinyerhető nyersanyagért jöttek ide. Semmi közük a háború konkrét alakulásához, vagy az erdőhöz. Ezen túl, nézzük meg az üreget, talán a pókok anyjához vezet. - suttogta Johannes atya. Tehát az ismerős álcázást választottuk. A fedőtörténetünk egyszerű volt, de pont ezért hihető. Valahogy bárhova mentünk mi ketten, mindig ilyesmibe keveredtünk. Voltunk már déli katonák, nekromanta tanoncok, most pedig északi zsoldosok… Talán társulatot kellett volna alapítanunk és vásárokon fellépni. Jozef egyik kezét a Bibliáján tartotta, másikat pedig a buzogányán tartotta, miközben belenézett a nyílásba.
- Ha ezek is a pókok anyjáért jöttek, akkor úgy sem hiszik el, de részemről rendben. - válaszolta közben, majd hátra is ugrott a lyuktól.
- Vámpírok vannak odalenn. - súgta. - Lemegyünk mi is?
Megráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt lemászni vámpírok közé…
- Inkább húzzuk fel őket. Atyám? - válaszoltam halkan, miközben Johannesre néztem, bár nem tudtam, hogy az inkvizitorok jellegzete lánca mennyire árult volna el minket.
- Tegyünk úgy. - nézett le Johannes is, majd leeresztette a láncát a gödörbe. - Kapaszkodj bele és fogd meg. - kiáltott le, majd odaszólt nekünk is. - Fogjátok meg a karom! - nyúlt felénk, nehogy ő is utánuk essen.
- Csak meg ne bánjuk később, hogy ilyen "jólelkű" atyám. - morogta még Jozef az orra alatt.
Megfogtam Johannes atyát, ahogyan kérte, ám amikor meghallottam lentről a kiáltást...
Dieter. Nem az nem lehet.
Egy pillanatra leesett a vérnyomásom és elszédültem a lehetőségtől is, így némi fáziskéséssel hallottam meg a semmiből előtűnő sötét tünde kiáltását
- Fegyvert szegezz! A pókok gyülekeznek! Minden irányból!
Már csak ez hiányzott… Nem volt elég, hogy volt itt még valaki, akit nem vettünk észre, a pókok is a legjobb pillanatot választották a támadásra. Az egyik előtűnő pókra céloztam és lőttem, amennyire fél kézzel ment, de ennyi is elég volt, hogy a célpontom hátrébb húzódjon. Johannes atya két kézzel fogott rá a láncra.
- Mindannyiunk érdekében: védjetek meg!
Bár első sorban Jozefre nézett, magamra vettem a kérést. A tisztás szélén lassan felsorakozott az ízeltlábúak serege.
- This is where the fun begins... - kommentálta a sötét tünde, és bár tudtam, hogy apám nyelvén beszélt, nem értettem belőle egyetlen szót sem. Jozef megidézett egy szent fényt, hogy azzal tartsa vissza a pókokat, noha Isten teremtményei ellen kevés hatása volt. Ezt a sötétség szolgái ellen találták ki. Újra céloztam és lőttem a legközelebbi pókra, szerencsére volt egy gungnírom is, így annyira nem takarékoskodtam a golyókkal. Johannes is elővette a saját puskáját, de még mindig próbálta a láncot tartani. Ő is lőtt, hogy segítsen nekünk, pedig tudtam, éreztem, hogy mindez hiába. Ha el is találtuk őket néha, akkor is egészen körbevették a tisztást. Még a sötét tünde volt a leghatékonyabb a két pengéjével. Egy pillanatra elsötétült a világ, és megijedtem, hogy talán elájultam, de utána csodával határos módon visszanyertem a látásom.
- Siessen. - mondtam Johannes atyának. Lehunytam a szemem, és magunk köré idéztem a szent erőből álló kupolát, hogy legalább magunkat megvédjem, mégha a harcoló sötét tünde kívül is maradt rajta.
- Nem tudok, nem fogják meg. - válaszolt a férfi, majd fegyvert váltva lőtt egy újabbat a még életben lévő pók felé. Mind igyekeztünk, mindhármunk puskája dörgött, de hasztalan volt minden. Fehér és barna pókok osztagai gyűltek körénk egyre közelebb. A pajzsom legalább a lövedékektől megvédett minket, ami hangosan kopogva állt meg a kupola falán.
- Elkéne egy kis segítség! - kiáltott a sötét tünde. Jozef a kezében az egyik pókra mutatott, majd megnyomott egy gyűrűt az ujján ami éles hangot hallatott és egy pillanatra megijesztette a támadókat.
- Próbálj meg közelebb jönni, ott nem tudunk segíteni!
Ám sajnos a férfit túlzottan lekötötte a harc, csak felénk vonzotta volna őket. Felsóhajtottam. Mindenki megmenthető. Minden élet számított, még ilyenkor is. És volt egy ötletem, ami Dieterről jutott eszembe és a képtelen lehetőségről… Az álom után megjelent három apró pont az ujjamon, amelyen a gyűrűt viseltem. A gyűrűnket. Ha csak egy pici mementója maradt az erejének, akkor ez már segíthetett de nem voltam biztos benne. Meg kellett próbálnom. Elengedtem Johannes atyát, és a sötét tünde felé iramodtam.
- Menjetek hátra tőlem, legalább három méterre! - kiabáltam, majd amikor elértem a sötét tündét megfogtam a ruháját és megpróbáltam magam mögé rántani, ám valami megragadt a lábát. Már nem volt időm erre az eshetőségre is gondolni.
Könyörgöm működj úgy, ahogy gondolom...
- Sanctificat...- suttogtam, és elégedetten néztem, ahogyan a lábam alatt föld megtöltődik fehér fénnyel. A kezemen a három pont életre kelt, és jégből formázták meg a jeggyűrűjét annak az elképzelhetetlen és beteljesületlen frigynek. Ezzel együtt pedig megtörtént amire számítottam, a szentelt fld nyomán jeges hideg kúszott fel a lábamon, de nekem nem árthatott, a pókok viszont odafagytak hozzá. A sötét tünde az őt fogvatartó förtelem csáprágóját levágva szabadult ki, és igyekezett minél távolabb kerülni a jeges börtöntől.
- Vigyázz a fehérrel! Veszélyes! - figyelmeztetett. Ekkor valaki más is beszállt a küzdelembe. Egy női hang sikított fel, a férfit pedig sötétségből font pajzs vette körül, hogy megvédje a pókoktól és talán tőlem is. Kereszt alakot rajzoltam a kezeimmel és újabb pajzsot idéztem meg magunk elé, hogy legalább a lövedékektől védjenek. A kupola már régen megsemmisült.
Majd történt valami amire számítanom kellett volna… de mégsem tudtam rá felkészülni. Ismerős, tűzzel bevont árnyéktűk száguldottak el mellettem, hogy megvédjenek a pókoktól. Mindentől…
Reflexből fordultam a férfi felé, az oly ismerős felemás arc felé, ahogyan a gödör mellett térdelt és zihált. Oda akartam rohanni hozzá, hogy a karjaimba zárjam, de nem engedhetem el a pajzsot. Hirtelen könnyek homályosítják el a szemem... és mégis mosolyogtam.
- Ez csak egy újabb rémálom... - motyogtam magamban, majd visszafordultam a pókok felé és lőttem a szabad kezemmel, újra.
- Üdv doktor. - hallottam meg Johannes atya megnyugtató baritonját. - Wilhelmina.
Már nem tudtam, mi volt a valóság és mi volt álom, vagy delíriumos képzelgés. Egyetlen dolog volt csupán biztos, hogy a csata még nem ért véget.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

30 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Vas. Márc. 17, 2019 10:06 pm

Egy kicsit azért aggódtam, hogy végső soron nem fogok semmiféle nyomot sem találni és elveszetten fogunk bolyongani az erdőben, miközben minden egyes forduló és fatörzs mögött egy újabb borzalom fog várni minket, ami azzal fenyeget, hogy életünk végéig egy faágról fogunk lelógni sűrű pókháló dunnába fonva. Egy ideig még tépelődtem, aztán mielőtt elindultam volna meghallottam, ahogy Fark-úr nyávog. Fenyegetés lenne valahol? Tettre készen pördültem abba az irányba, ahol a nagy testű macska volt, azonban...csak a hűlt helye volt ott. Körbepásztáztam tekintetemmel a terepet, hátha csak megbújt egy bokor mögött, aztán emlékeztettem magamat, hogy egy nálunk is egy fejjel magasabb, túlméretezett cirmoscicáról volt szó, így kötve hiszem, hogy csak úgy elbújt volna valahol. Tehát eltűnt. De miért? Csak annyit kértem tőle, hogy várjon meg itt minket és ne menjen sehova. Lehet, hogy félreértelmezte volna a parancsot/kérést? Vagy pedig csak meghatározott ideig tudott itt maradni ebben a világban, mielőtt visszatért volna oda, ahonnan elő lett ráncigálva? Mivel válaszokat találgatásokkal úgy se kaptam volna és a jelenlegi helyzetemben semmit sem tudtam tenni a rejtélyes eltűnés nyomainak felkutatására, így azt kellett tennem, amiben eredetileg megállapodtunk, bár azért a szívem nehéz volt a cicuska elvesztése miatt. Határozottan meg akartam őt tartani ezen egész után, hisz azért egy mágikus macska kinek ne tetszene, még ha olyan nagy is, hogy azt se tudom, hol tartottam volna? Egy halk sóhajjal búcsúztam el Fark-úrtól és emlékeztem vissza arra a rengeteg mókára, amit közösen átéltünk azon nagyon hosszú idő alatt, amíg ismertük egymást. De legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy Dracon mit is fog szólni az új családtaghoz.
Bánatomat a nyomok keresésébe fojtottam bele. Szinte a földhöz tapadva haladtam óvatosan előre, ráhagyva at öbbiekre, hogy figyeljék a környezetemet, nehogy aztán még a végén a nagy kutakodásban valami a hátamra essen. Lassan haladtam, hogy időben észre vegyem a nyomokat és ne menjek el mellettük észrevétlenül. Nemsokára rátaláltam a pókok nyomaira és innentől kezdve némileg könnyebb volt követni őket, azonban nemsokára megtorpanásra kényszerültem, ahogy valami érdekeset fedeztem fel a földön - pontosabban a pókhálókon vagy pókbálókban, ezt nem tudtam így teljesen eldönteni első ránézésre. Megigézve nézem a kékes fények táncát a pókhálókBAN, döntöttem végül el, hogy azokon belül mozog és nem rajta és a gondolataim már is meglendültek, ahogy újabb és újabb teóriákat állítottam fel arról, hogy mi is lehet ennek a szerepe. Egy különös földön jártunk, amelyben szinte mindent áthálóz a mágia fonala, így végső soron talán nem is kellett volna meglepődnöm, hogy ez a pókhálókra is igaz. Soha se állítottam magamról azt, hogy túlságosan elővigyázatos lennék, sőt, általában kíváncsi sem voltam, azonban ezek a kis valamik túlságosan felkeltették a figyelmemet ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam. A kezemben lévő éjgyilokkal átvágtam egy pókhálót, amelyben ez a fura kékes izzás ment (s közben imádkoztam, hogy ne pottyanjon a nyakamba valami dög bosszúból), s meglepetésemre egészen könnyen megadta magát, aztán ahogy megszakadt az egész, a kék fény is eltűnt belőle. Oké, ez mondjuk várható reakció volt, most már csak arra kéne rájönnünk, hogy ez a fény mit szolgálhat? Segíti a kommunikációt a pókok között? Valamiféle érzékelők, amelyek jelzik, hogy ha valaki rájuk lép? Csapdák? Óh, olyan jó lenne ezekre megtudni a válaszokat!
- Valaki lát valamit, ami lejáratszerűségre utal? - Mina hangja volt az, amely megzavarta az újdonsült lelkesedésem folyását, így felkapva a fejemet (és közben átkozva magamat azért, hogy ismét túl hirtelen mozdulatokat tettem, amiért rendesen meg is fájdult a nyakam) a vámpírlányra figyeltem, aki ekkorra már bizonytalanul toporgott egy helyben. - Remélem, az északiakba nem botlunk bele közben.
- Ti is láttátok ezeket? - kezdek bele inkább a saját felfedezésem örömteli megosztásába, semmint a Mina-nak való válaszolásba, midőn lelkesen mutogatok a földre és a kék fényű hálókra.
- Miket? - csendül fel Mina kérdése, s rábökök ismét azokra az izékre a talpunk alatt.
- Mivel túl sok információnk nincs, akár ezek mentén is elindulhatunk...mármint a fények mentén a pókhálókban. Azon az ösvényen jöttek a pókok - mutatom közben nekik a következő felfedezésemet: egy keskeny ösvényt, alig pár lépésre onnan, ahol most guggolok. Sajnos innen nézve eléggé szűknek tűnt és nemsokára már csak négykézláb tudnánk benne menni, amit én nem kockáztatnék meg. - viszont eléggé hamar követhetetlenné válik, kivéve, ha valakinek van kedve megkockáztatni, hogy négykézláb haladva beleragad a pókhálókba. Hogy a kérdésedre válaszoljak Mina: egyelőre semmi lejáratszerűség...de feltételezésem szerint, ha abba az irányba megyünk, akkor valamire ráakadunk.
Mutatok abba az irányba, amely már sokkal biztatóbbnak tűnt, már amennyiben azt a helyet keressük, ahol egy nagy adab szőrös, nyolclábú és szemű és még ki tudja, talán fejű dögbe is akarunk botlani. Abba az irányba, vagy abból az irányból olyan sok kék fényű háló jött/tartott, hogy ez erősen indikálta annak a lehetőségét, hogy ott valamiféle gócpont vagy központ lesz...s ahol a "hatalom" központosul, ott általában fincsi dolgokra akadhatott rá az egyszeri utazó.
- Rendben van. Kövessük őket - örültem, hogy Mina ennyire rálelkesült, aztán kissé kényelmetlenül emlékeztettem magam, hogy most rajtam múlott a két társam élete is...és a kövessük őket leginkább abból állt, hogy én követtem őket, ők meg engem...és ha nem vigyázok, akkor a halálukba követnek engem. Megnyugtató gondolatok, pont ez hiányzott nekem mára.
- Ha ezeken keresztül kommunikálnak, úgy a gyengepontjuk is meg van - hallom hirtelen magam mellől a felcser hangját, aki menet közben leguggolt mellém. - Vagy akadályoznunk kell a mágiaáramlást a fonalakban, vagy a pókokat kell eltávolítani tőlük. Az utóbbira talán van ötletem, noha kényelmetlen és egyáltalában nem vagyok biztos a képességeimben annyira, hogy merjem állítani, hogy sikerül, de az előbbiben tanácstalan vagyok. Valami ötlet?
A kérdést már Mina-hoz intézte, aki szintúgy a közelünkbe jött, hogy közösen tudjunk elmélkedi a következő lépésünkről.
- Szerintem ha elvágogatjuk a fonalakat, az kellőképpen megakadályozza a mágiaáramlást...de mi lenne az a kényelmetlen ötlet? - hallottam a szavaiban a bizonytalanságot és a féltést.
[color=cadetblue]- Ennyi fonalat nem tudsz elvágni, Wilhelmina. A kényelmetlen megoldás pedig egy mágia, amit kis fantáziával kontárkodtam össze és varratok alkotására jó, de mivel csak félig vagyok Nachtraben, nem a legerőteljesebb.
- Amint elvágtam, a kék fény áramlása is megszűnt benne, tehát gondolom, hogy a kommunikációs csatornát is zártam - már ha erről van szó és nem valami vészjelzést adtam le éppen nekik. Ahogy a doktor mondta, a fonalak elvágása hosszadalmas lenne, de azon kívül nekem sincs más meglátásom. Herr Dieter, ahogy jónak érzi, én nem értek az ilyen dolgokhoz.
Nem is érthettem hozzá. Annyi féle mágia volt ezen a földön, hogy azokat kategorizálni is nagyon hosszadalmas vállalkozás lenne és talán képtelenség is, s hiába konyítottam én magam is valamiféleképpen a varázslathoz, azonban az elementál mágián és azon pár trükkön kívül, amit az évek során elsajátítottam, vajmi keveset értettem hozzá. Azt meghagytam inkább a tényleges mágusoknak, mint az arkán vagy rúnamágusoknak, a Nachtraben-eknek vagy a tudásdémonoknak, akiket leginkább ilyen varázslós szarkeverőkként tudtam elképzelni.
- Nos, én teljesen. Mi lenne benne a kényelmetlen?
A csapat felcsere úgy dönt, hogy inkább demonstrálja a dolgokat, ezzel megspórolva jó pár percnyi hosszú monológot, hogy az én fajtám is megértse, és a bemutatók mindig is jobban megfogták az egyének figyelmét. Saját magamat ismerve még most is csak dumálnék és dumálnék, s irigyeltem azokat, akik kevés szóval is tudták érzékeltetni mondanivalójukat. Így hát csak néztem, ahogy Dieter egy fekete fonalat alkot meg valamiből, s az most egy vékony faágra csimpaszkodik, amelyet megránt. Bár a faág nem tört el, de bemutatónak tökéletes volt...és persze láthattuk a gyengeségét is.
- Szép.
- Az, hogy csak pár pillanatig marad meg és egyszerre csak egyet vagyok képes megjeleníteni.
- Tehát lényegében ezzel próbálná lerántani a pókokat a fáról vagy a fonalakról? - rá kellett kérdeznem, hogy biztos legyek a dologban, kockáztatva ezzel azt, hogy a doktor komplett idiótának néz, amiért ilyen egyértelmű dolgot el kell magyaráznia. Azonban csak egy bólintás és nem becsmérlő pillantás volt a reakciója.
- Amennyiben nincs jobb megoldás. De nem aduász a kezemben, szóval kérem ne építsenek erre stratégiát. Ahogy mondtam, kényelmetlen és kis hatásfokó megoldás.
Stratégiát építeni? Bár csak lenne egy stratégia, amit fel tudnék építeni, de semmi se jut az eszembe ebben a percben. Azt se tudom, hogy mihez kezdenék, ha hirtelen megjelennének azok az átkozott pókok. De azért nyugtáztam a doktor figyelmeztetését és igyekeztem is észben tartani azt a későbbiekre.
- Gondolom, ez az árnytűhöz hasonlatos. Na de, ha...kényelmetlen, akkor csak végszükség esetén fogjuk használni. Még a tűzre tudok gondolni csak...annak hatnia kell a fonalak ellen. Akkor hát, követjük őket?
Na igen, a tűz. A hatalom, hogy leégessük nem csak a fonalakat és a szőrt a pókok testéről, de az egész erdőt is. Őszintén szólva, én talán nem is sajnálnám egy kicsit sem, ha ez a kis facsoportosulás eltűnne innen a fenébe, ha ez azt jelenti, hogy vele együtt a pókok is átkerülnek a saját túlvilágukra, s az ottani szerencsétleneket zaklatják tovább a későbbiekben. De nem hinném, hogy túlságosan megtapsolnának minket érte, na meg hát, mi is könnyen az erdőtűz kellős közepén ragadhatnánk, s annak meg határozottan nem örülnének a többiek, ha hirtelenjében grillmalaccá változnánk.
- Ezzel ki tudok egyezni, Herr Dieter. Nem sértésnek mondom, de magát most úgy se szívesen látnám az "első vonalakban" a sérülése miatt, és maga tudja a saját korlátait. Ahogy Mina is említette, mindketten tudjuk használni a tüzet végszükség esetén, csak le ne égessük az erdőt ha túl forró lenne a helyzet. Most, hogy ezzel nagyjából meg vagyunk, akkor melyik legyen: kövessük a szűk ösvényt, amelyen keresztül a pókok jöttek, vagy az erdő belseje felé tartó, sokkal "aktívabb" fonalat?
Most már csak tényleg ezt kellett eldöntenünk, hisz itt álldogálva sokkal többre már úgy se fogunk tudni jutni.
- Az aktivitás a forrást jelölheti. Nekünk arra van parancsnunk, nem a pókokra. Én azt mondom, induljunk arra.
- Egyetértek.
- Értettem. Akkár hát, kedves barátaim, Deus...izé, Gott mit Uns és kövessenek!
Még szerencsére időben javítottam ki magamat. Bár nekem ez a kettő lényegében totálisan ugyanúgy hangzott - csak az Idegen Istenség agyhalott követőinek jelmondata - de mivel nemrégiben egyszer már megvádoltak azzal, hogy akár északi kém is lehetek (köszike Rotmantel doki utólag is) így talán érdemesebb volt elkerülni a Deus Vult-os megjegyzéseket, mielőtt még tényleg meggyőződik arról, hogy talán nem a "jó" oldalon állok. Szerencsére a szeráf gyűrűvel ezt meg tudnám cáfolni, na de akkor is. Kezemet összedörzsölve koncentráltam inkább a nyomokra, mielőtt ismét elragadnak a gondolataim és követtem azokat a kis cukorfalat kék fényeket, amelyek remélhetőleg elvezetnek minket a forráshoz, amelyet annyira kerestünk.
- Amíg én a földet nézem, figyelemmel tartanák a környezet többi részét, hogy ne legyen meglepiben részünk?
Még nem volt itt a születésem napjának évfordulója (igaz, azt se tudtam, hogy ez pontosan mikorra esik és megünnepelni se ünnepeltük soha), így meglepetés csomagoknak se örültem volna túlságosan. A többiek felől nem érkezett verbális megerősítés, de úgy gondoltam, hogy bízhatok bennük, hisz ők se akarnának egy újabb rajtaütés szenvedő alanyaivá vállni. Miközben én a hátamat kínozva (utáltam az állandósult hát fájdalmat...) mászkáltam tovább, egy idő után elérkeztünk egy kereszteződéshez. Itt megtorpantam és próbáltam eldönteni, hogy merre tovább. Az egyik irányból gyengébben érkeztek a jelek, a másikból erősebben és mivel a többiek úgy is a forrást akarták megtalálni és mivel az ott lehet majd, ahol erősebben jönnek a jelek, így a bal oldali elágazást választottam, egyelőre nem kérve ki a többiek véleményét. S alig pár percnyi vad vágtázás...nak nem nevezhető totyorgás után olyan hirtelenséggel robbantunk ki egy tisztás szélére, hogy a váltás meglepett és meg is torpantam.

Egy nagy tisztás, amelyet olyan sűrűn fontak be a pókhálók, hogy biztos voltam benne: itt durva pók bulik szoktak történni. Nem tudtam elképzelni, hogy ezeket pár óra alatt dobálták volna ide, legalább pár hónapnyi aktív hálózás eredménye lehetett az a szőnyeg, amely most a tisztást teljes egészében belepte. Nagyot nyeltem, ahogy idegesen pislogtam körbe, arra várva, hogy mindjárt ránk ront a baj minden irányból. Egyelőre azonban csak csend volt.
- Mindenki legyen nagyon éber - s ez az éberség azzal járt, hogy valami mágiát kezdett el használni.
- Hogyne.
Én is alaposan megfontoltam a doktor óvatosságra intését, így aztán gyorsan meg is tettem pár szükséges ellenlépést. A nyakamban lógó nyakékbe bűvölt mágiát aktiválva élesítettem ki az érzékeimet, hogy észrevegyem az esetleges nyomokat és figyelmeztető jeleket, amelyek most elkerülnék a figyelmemet s megbizonyosodtam arról, hogy a tökkirály gyűrűje is az ujjamon feszül. Nem tudtam, hogy hatna-e az ilyen dögök ellen, de ha nincs más választásom, akkor erre a bizonytalan lehetőségre kell támaszkodnom.
- Oké, ez eléggé ideálisnak tűnik. Mina, emlékszel arra a dallamra, amit hallottál? Mondjuk el tudnád dúdolni? Vagy harcra hívja őket vagy lenyugtatja a dögöket...bár kétlem, hogy rendes hangszer nélkül normálisan utánozható lenne.
De azzal, hogy csak itt állunk és minden egyes kis zajra összerezzenünk, túl sokat nem érünk el, így akár meg is próbálkozhatnánk valamivel. Mina hallotta azt a dallamot a föld alól előszüremleni és lehetett akár az is a forrás, amivel irányítják a pókokat. Egy próbát minden esetre megért volna és csak a Nachtraben vámpírasszonyság hallotta ezt hármunk közül, így rajta állt, hogy megpróbálkozik-e vele, avagy sem. S ahogy a nyakláncba bűvölt mágia hatni kezd úgy leszek figyelmes arra a számtalan neszezésre, amely a környezetünkben zajlik. Óóóh...ez határozottan nem jó. Oké, tudhattuk, hogy itt aztán bőven lesz pók, de ez a folyamatos neszezés nem tesz valami túlságosan sok jót az idegeimnek. Főleg, amikor látom, hogy a doki készen áll arra, hogy ha kell, könyékig merüljön a pókhálókba. Eh, neki aztán van gyomra, én tuti, hogy nem tenném ezt meg - önszántamból legalábbis semmiféleképpen. Mina-nak is hasonló gondolatai támadhattak.
- Dieter, mit csi...
De valamiért megnyugtatta magát, hogy a jó felcser minden bizonnyal tudja, hogy mit csinál, így Ő inkább vidám piromán módjára kezdi el égetni a fonalakat. Csodálatos, hogy itt mindenki csinál valamit, csak én nem.
- A tisztáson kívül mindenhonnan hallom a dögök neszezését...legalábbis gondolom, hogy a dögökét. Megpróbálok valamit, álljatok...álljanak készenlétben.
Azt hiszem, hogy amíg véget nem ér ez az egész szarakodás, addig megmaradok a magázódásnál. Mina-t mindenféle szívbaj nélkül tegeztem le, pedig szegényke nagyon igyekezett azon, hogy folyton magázzon engem és talán udvariatlanság volt tőlem, hogy nem így reagáltam rá...de soha se voltam az a túlságosan szociális alak, aki tudja, hogy mit illik és mit nem. A doktor valamiért más volt. Mina is magázott, Dieter is, de valamiért Dieter-t nem tudtam volna tegezni. Most, hogy felhívtam a figyelmüket arra, hogy a dögök jó eséllyel már azon igyekeznek, hogy körbe vegyenek minket én is készen álltam arra, hogy megbizonyosodjak erről a tényről, mielőtt még csáprágóikat remegtetve törnek ránk, amiért így felbasztuk őket. Mármint épp most készül egy Nachtraben arra, hogy szétégesse a fonalaikat a fenébe, míg egy Rotmantel könyékig turkál a köpetükben vagy mi a francban. Én legalábbis a helyükben tuti, hogy nem örülnék ennek. Hagytam, hogy az elmém elcsendesüljön és megtaláljam azt a nyugodt pontot, ahol rá tudtam fókuszálni az elementális erőkre. A tűz vadul fortyogott, míg a szél csak csendesen fújdogált elmém és lelkem kietlen pusztaságain...aztán már meg is indult abba az irányba, ahonnan a neszezést hallottam, hogy erősebben hozza vissza nekem a hangokat - legalábbis remélhetőleg.
S a hangok jöttek is. Azonban kivehetetlenek voltak, elkülöníthetetlenek. Olyanok, mint eddig is, csak sokkal hangosabban. Faágak ropogása, bokrok vékonyka gallyainak elpattanása, és a léptek zaja, amely pókokra utal. S ezek a hangok egyre jobban közeledtek. Riadtan nyitottam ki a szememet, elvágva magamat a mágia áramlásától, mielőtt a kelleténél jobban kimerítene, csak hogy lássam, ahogy most már nem csak Mina, de a doktor is bőszen égeti a pókhálókat. Óh, mamám, ebből aztán jó kis mélytorkozás lesz, aminek én nem akartam a fogadó alanya lenni, az már egyszer biztos.
- Damn - összegzem egy halk sóhajjal a vidám duó tevékenykedését, miközben én meg még vidámat szólóként behúzódok a legközelebbi árnyas területre, amit találok s egy pillanat múlva már eggyé is válltam az árnyakkal.
Most, hogy láthatatlan voltam, legalább attól nem kellett tartanom, hogy a pókok közvetlenül rám támadnak. Amennyiben ebből az irányból közelítenek, enyém lenne a meglepetés ereje, amint támadni kezdenek. Igaz, ezzel kiteszem Mina-t és Dieter-t a közvetlen támadás esélyének, de én figyelmeztettem őket és végső soron tökéletesen elterelik a figyelmet arról, amit a pókok nem látnak - tehát rólam. Reménykedtem benne, hogy nem a túlsó oldalról fognak jönni a dögök, mert akkor a bújkálásnak lényegében semmi értelme nem lenne és elpazaroltam volna egy tökéletes alkalmat. Most már csak várni kell arra, hogy mi sül ki ebből az egéééé....

~ MI A JÓ BÁNATOS FRANC?!~
Nyőgök fel magamban, ahogy...ahogy a két vámpír alatt hirtelen mintha megnyílt volna a föld és egyszerűen...egyszerűen eltűntek! A rettegéstől nyíltak tágra a szemeim, ahogy azt a pontot nézem, ahol alig pár másodperccel ezelőtt Wilhelmina von Nachtraben és Dieter von Rotmantel állt...Óh, mamám, ez nagyon nem jó. Ez nagyon nem jó. Éreztem, ahogy a pánik szépen lassan kúszik fel a torkomban és hirtelen alig kaptam levegőt. Nem, ez nem lehet. Miért...miért kellett gyújtogatnotok?!
~ Oké, Crispin, nyugodj meg...nyugodj meg. Koncentrálj a helyzetre. ~
~ MILYEN KURVA HELYZETRE? Épp most zuhantak halálukba, hogy nem ba...~
~ Amivel jelen pillanatban nem tudsz kezdeni semmit. Eltűntek, meghaltak, ennyi és kész. Ezen nem változtathatsz, de a szituációra kell koncentrálnod. Figyelj rám, tovább kell haladnod.~
~ Na meg a nagy faszokat kell nekem tovább haladnom. Meg vagy őrülve?! Egyedül...ja, nem, hopp. Van ott másik három is, ahogy látom...~ - szűkült össze a tekintetem, ahogy megláttam három közeledő alakot a tisztás túlsó felén. Egyelőre túl távol voltak ahhoz, hogy beazonosíthassam, kik voltak azok, de ötleteim lettek volna.
~ Nem hagyhatod el az erdőt a feladatod befejezése nélkül, mert hazaárulónak minősítenek és kivégeznek. Északra se mehetsz, mert ott se látnak szívesen. Tehát nincs más lehetőséged: meg kell találnod a forrást, semlegesíteni és elvinni ahhoz a Rotmantel mocsokhoz.~
~ Aha, ez tök király. Csak közben kerüljem el a pókokat és az északiakat, akik itt tobzódnak ez erdőben. Tényleg, semmi ok a pánikra...és mindezt egyedül!~
~ Az oldaladra kell állítani azt a hármat, aki közelít feléd. Nincs más megoldás.~
Dühös voltam és pánikoltam, de igazat kellett adnom Kiril-nek. Egyedül maradtam a négy fős csapatból, aki elindult, de a feladatot így is el kell végezni, mert nincs más lehetőségem, és ez a tudat nagyon is idegesített. Időre volt szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat és valamiféle tervet szőjjek, amely remélhetőleg nem a saját halálommal ér véget. Így aztán maradtam mozdulatlanul és vártam, hogy ki tudjam venni, ki az a három közeledő alak? Ahogy a tisztás közepe felé haladtak, már eléggé közel kerültek ahhoz, hogy kivegyem az arcukat. Meglepve ismertem fel Jozef-et, a kis novíciust, akit először és utoljára is a Dornburg-toronynál láttam, és azt a fickót, aki hajótöröttként érkezett Maidstein-be, de most, látva nála a felszereléseket volt egy olyan érzésem, hogy több volt Ő, mint ami akkor látszódott. A harmadik tagot, a nőt egyáltalán nem ismertem, így nem is tudtam, hogy mire számíthatok tőle.
Jozef-fel még bajok lehetnek. Bár együtt harcoltunk, de sajnos tudtam, hogy az Egyház tagja, tehát északi kötődésű...igaz, a többiek is, a fegyvereiket elnézve. Talán...de csak talán még vele tudok valamit kezdeni. Átmentünk annyi szarságon abban a toronyban ahhoz, hogy valamilyen szinten kiismerjük egymást, és ha sikerül elhitetnem vele, hogy most is az Ő oldalán vagyok, akkor talán nyerhetek egy ingatag szövetségest a trión belül. A "hajótörött" jól leplezte igazi mivoltát már Maidstein-ben is, bár Dieter és Mina valamiért eléggé bizalmatlan volt vele kapcsolatban és én se nagyon bíztam meg rajta, volt valami vele kapcsolatban, ami nem tetszett. De talán nála sikerülne kihasználnom a tényt, hogy én (oké, én és Theo) öltük meg azt a rohadt kígyót, talán tart tőlem valamennyire. A félelem ugyanolyan jól szolgálja a terveimet egyelőre, mint a közös harc emléke. A nővel lehetne talán még a legkönnyebb dolgom, hála annak a kis amulettnek, amellyel együttműködésre bírhatom. Kivéve, hogyha leszbikus. Óh, kislány, remélem, hogy nem csak a nőkhöz vonzódsz, az most igazán nagy baj lenne a számomra.
Érdeklődve figyeltem, hogy mit csinálnak. Egyelőre azon lyuk körül gyülekeztek, amelyen keresztül a két társam zuhant halálba. De valamit nagyon érdeklődve figyeltek, Jozef még kissé meglepetten is hátrált tőle, és a "hajótörött" nemsokkal később egy láncot ereszt le.Egy láncot? Egy pillanatra bevillant a fejemben a kép az Eichenschild-i palotáról és a lépcsőn üldögélő inkvizítorról, aki a láncait használta a rövidke ütközet során. Ez a két tény még nem feltétlenül kapcsolódik össze, de megjegyeztem magamban, hogy óvatosnak kell lennem a láncos figurával, hátha még a végén tényleg inkvizítor...azok pedig a legmocskosabb fajta az összes északi mocsok közül. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akarnak. Lemászni az üregbe? Végülis, nem lehet végtelenül mély, egy ponton véget kell érnie, és nem láthattam hogy mi is van az alján. Talán egy barlangrendszer? Amit eddig kerestünk és Mina s Dieter pont rá zuhantak? Fenébe...túl kevés az információ. Pontosabban a hasznos információ, mert a borzalmasabbik fajta az szépen gyülekezik.
Léptek zaja. A pókok gyülekeznek. Tompa léptek surrogása enyhén jobbra tőlem, a hátam mögül. Ezzel nem is lett volna baj, láthatatlan vagyok a számukra és meglepetésszerűen tudnék rájuk támadni, vagy hagyni, hogy kinyírják azt a hármat a tisztáson, és én végeznék a maradékkal. De még szükségem lehet rájuk a későbbiekben, ha sikerrel állítom őket a magam oldalára, akkor közösen kereshetnénk meg a forrást és akkor végezhetnék velük, vagy hagyhatnám őket pókvacsorának. Már ha egyáltalán ugyanaz a cél vezérel minket. Aztán amikor megláttam a tisztás túlsó felén gyülekező dögöket, amelyeket ők nem láthattak, mert mindannyian a gödörrel voltak elfoglalva, sajnos cselekednem kellett - ezzel veszélybe sodorva a saját életemet, bár lássuk be, eddig se volt túl sok esélye, hogy túlélem ezt a szarságot.
- Fegyvert szegezz! A pókok gyülekeznek!
Lépek ki végül az árnyak közül, láthatóvá téve magamat és ordítom el magamat eléggé hangosan ahhoz, hogy az a három északi is meghallja, akik olyan jól elszórakoznak holmi láncok lógatásával. Szembefordulok a hátam mögül érkező dögökkel, és nagyot nyelek, ahogy meglátom őket.
- Minden irányból! - teszem hozzá elkeseredetten.

- This is where the fun begins...
Hagyja el ajkaimat a megjegyzés, ahogy az északiak akcióba kezdenek. Hallom egy távdurrogtató durranását, jelezve, hogy legalább az egyikük felvette a harcot, de nem volt túl sok alkalmam arra, hogy megfigyeljem, milyen eredménnyel is bűvészkedik, hisz rám már várt három nagyon is ocsmánynak kinéző pókocska, akik készen álltak arra, hogy végezzenek velem. Helyezkedtem, már amennyire tudtam, hogy legalább egy kicsit takarásban legyek és ne tudjanak egyszerre hárman nekem rontani, miközben Clandestine-ra támaszkodva ismét feltámasztottam magamban a szél erejét, készen állva arra, hogy bármivel, ami a földön van, elvakítsam őket, a szemükbe fújva. Aztán későn realizáltam, hogy elfeledkeztem egy fontos tényről: az egész talajt pókhálók lepték be, nem volt semmi sem, amivel el tudtam volna őket vakítani. Ezen a ponton a levegő áramoltatása magamon keresztül valahogy még sem tűnt annyira nagyon jó döntésnek, mint az elején gondoltam volna. De aztán a szél szinte gondolkozás nélkül robban ki belőlem, feldöntve az egyik fehér pókot a lábáról és egy barnát is kissé megrogyasztva. Jobban sült el, mint vártam, de lehetett volna jobb is. Féltem a fehérektől. Azok voltak, akik olyan hálólándzsákat hajigáltak minden létező irányba, így őt kellett volna semlegesítenem. Növekvő rettegéssel vettem észre, hogy további dögök mozgolódnak az első három mögött. Óh, még hányan vagyotok?!
- Fuck me...
Nyúltam ismét az anyanyelvemhez némi bátorításért és erőért fohászkodva egy szintúgy ősi sötét elf imádkozással. Aztán már cselekvésre is ösztönöztem magamat. A fehérről egy nagyon rövid időre le volt tudva a gondom, maradt a kissé megzavart barna és egy harmadik (meg a mögöttük érkező) így elsődleges célpontként a barnát szemeltem ki, aki egyelőre a legjobb célpontnak tűnt. Teljes erőmből rohantam feléjük, s amint elég közel kerültem, egy pillanatra elsötétítettem mindent a környezetemben, hogy meglepjem őket és zavartalanul tudjak az ocsmányság hasára támadni, ami eléggé puhának tűnt ahhoz, hogy ténylegesen sikeres támadást tudjak intézni ellene. A támadás viszont nem sikerül teljesen úgy, ahogy számítottam. Bár megsebeztem, de nem eléggé ahhoz, hogy azonnal megdögöljön. Megsebesült, ez tény, talán halálosan is, de még volt benne erő, és közben a fehér is feltápászkodott, meg volt ott egy kék és még két barna. Öt ilyen szarrágó ellen aztán bőven semmi esélyem sem volt, és nem úgy tűnt, mintha az északiak túlságosan törnék magukat azon, hogy talán ne dögöljünk meg mindannyian itt. Mindeközben én próbáltam a sebességemet használva némi előnyre tenni szert. Szúrtam vaktában a barna felé, majd az eredményt meg sem várva gurultam el egy esetleges ellentámadás elől s egyben közelebb jutva egy másikhoz, hogy ismét szúrhassak. Csak mozgásban kell maradnom, nem hagyni, hogy körbekerítsenek és folytonos szúrásokkal és vágásokkal gyengíteni őket. De öt ellen ez a taktika nem tartható fenn túlságosan sokáig.
- Elkéne egy kis segítség! - kiáltok vaktában, hátha meghallják. Mintha valami válasz érkezett volna vissza, de nem tudtam teljesen kivenni, hogy ki volt az és hogy mit mondott. Nagyon nem is volt rajta alkalmam aggódni, hisz az egyik pók effektíve a földhöz szegezte az egyik kezemet, s bár közben valaki megérkezett (a nő, akinek nem tudtam a nevét), motyogott valamit latinul és valahogyan jeges földet teremtett alattunk (ami eléggé meglepő volt), s próbált elrángatni engem, ez most sajnos nem jött össze a pók miatt, ami még mindig fogvatartott. Fogvicsorgatva próbáltam magam kiszabadítani a szabad kezemmel csapkodva azt, ami lefogott engem s közben még riadtabban vettem észre, hogy az a fehér dög már újra kezdte a machinációit. Óh, ha ezt megteszi, mi ketten itt fogunk megpusztulkodni!
- Vigyázz a fehérrel! Veszélyes!
S több dolog is történik. Egyrészt a jéggel borított talaj mintha kezdené ténylegesen helyhez kötni azokat az ocsmány dögöket, aminek most kifejezetten örülök; valami mágia jelenik meg körülöttem; tüzes lövedékek suhannak el felettem/mellettünk a pókokat célozva, a nő ismét suttog valamit, amire nem figyeltem és szent mágia burjánzik fel körülötte ismét, amitől egy kicsit kiráz a hideg, és minden egyes támadás a pókok ellen irányul. Oké, még ha nem is sikerül kiszabadulnom valahogy, én is hozzá kell hogy tegyek ehhez valamit, mielőtt itt halunk meg a sok hősies erőfeszítés ellenére. Itt nem győzhetünk, el kell tünnünk innen, csak szabaduljak már ki innen!


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

31 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Ápr. 10, 2019 9:08 am

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A csata folytatódott. Még mindig tartottam a keresztpajzsot, amin ütemesen kopogtak a hálóból szőtt lövedékek, de tudtam, hogy amint megmozdulok, a pajzs is meg fog szűnni, csupán az egyetlen szabad kezemmel lövöldözhettem. A mellettem álló sötét tünde még mindig a belé harapó pókkal viaskodott, de úgy tűnt végre lassan győzelmet arat felette. Csak reméltem, hogy a lába nem fagyott oda a szentelt földhöz. Elől pedig megláttam egy olyan kék színű pókot, mint a földön volt a pulzálás. Talán ő volt a forrás… De akkor erősebb is volt a többinél.
- Már nem tartok ki sokáig! - kiáltottam hátra, majd lepillantotta, a sötét tündére, és a szabad kezemmel megpróbálom lelőni a felé tartót ízeltlábút. - Kék pók előttünk öt méterre. Ha kiszabadult, vagy ölje meg őt, vagy zárjunk össze a többiekkel és... - hirtelen támadt ötlet volt, de beválhatott. - Itt nem nyerhetünk. A gödör a legjobb esélyünk, ha szerencsénk van levisz a járatokba, tele van vele az erdő. - ezt már fennhangon mondtam, reméltem a többiek is hallották.
- Egyetértek, nem bírunk ennyivel. - kiáltott vissza Johannes atya. - Láttak lent valamit? - kérdezte a két vámpírtól.
- Tartsatok ki és ha tudtok hátráljatok. - szólt Jozef és imádkozni kezdett, abban a pillanatban pedig elöntött Isten ereje, a remény, a kitartás érzése. Tudtam, hogy így még bírni fogom kicsit, hisz jól ismertem ezt a varázslatot. És éppen ezért azt is tudtam, hogy a haláltól nem fog megmenteni minket, ahogyan nem mentette meg Kristin nővért sem…
- Valamit, hát... igen, bár nem tudom, mi volt az. Olyan volt, mintha az ég lett volna odalent is. És nagyon sokáig nem láttuk a végét, mintha... egy tükör lett volna az alján. - habogta a vámpírnő. Érdekes volt… Kifejezetten érdekes, és erősítette a teóriámat, miszerint ez egy nagyon furcsa sokszereplős rémálom volt. Itt volt Dieter, így nem lehetett más.
- Megpróbálok kettőt lefogni... - mondta még a nő, ami után két pók rögtön meg is dermedt. Noha lassította őket, ez sem volt több mint szélmalomharc.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat. - felelte Dieter, miközben elrántott kér pókot a közelemből az árnyékból szőtt fonalaival, pont mielőtt az nekicsapódott volna a pajzsomnak. Vigyázott rám, bármennyien is voltunk most, akár rémálomban voltunk akár a valóságban. Visító hang tépett ki a kellemet gondolatok közül. Fogyott az időnk.
- Amint lefagynak, rohanjon a többiekhez... - sziszegte a sötét tünde mellettem, majd megnyomott egy különös gyűrűt a kezén. Az éles hangot hallatott, ami valóban ráijesztett a pókokra, de ez sem tartotta vissza őket sokáig.
- Ha megmozdulok a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal azt meg tudom gyógyítani. - mondtam, anélkül, hogy hátranéztem volna. - Induljon, most! - parancsoltam rá a sötét tündére.
- A vámpírok tudnak lebegni, nem? Valamelyikük kipróbálhatná, aztán szól, ha rendben. - javasolta Jozef, és igaza volt. Még ezt is túlságosan lassúnak éreztem, de ez legalább egy biztos megoldásnak tűnt.
- De, tudnak. Vagyis én tudok, igen. De... nem voltak benne biztos, hogy ki kéne próbálnunk, milyen mély... - a vámpírnő egy pillanat szünetet tartott, sejtettem, hogy ő is gyorsan átgondolta a lehetőségeit. - Rendben!- kiáltotta végül.- Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig... jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól!
- Sajnos Gloria nővérnek igaza van. - mondta Dieter két újabb tüzes árnytű között. - Ha itt maradunk az a lassú, de biztos halál, ha leugrunk az talán gyors, talán menekülés. Vigyázz magadra, Wilhelmina.
Mikor lopva hátrapillantottam láttam, hogy a Wilhelminának nevezett vámpírnő már eltűnt. A szívemben egy pillanatra bűnös féltékenység lobbant, mikor rájöttem, hogy Dieter a keresztnevén szólította őt, ráadásul tegezte is. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, hiszen semmi közöm nem volt hozzá. Talán ez volt a legszörnyűbb az egészben. Újabb nagyobb pókok érkeztek, a kék, körülvéve páncélos testőrségével. Erre már a mellettem lévő sötét tünde is belátta, hogy jobb lesz, ha fut.
- Értékelem az önfeláldozását, nekem aztán nem kell kétszer mondani!
Na végre. - gondoltam magamban mikor a sötét tünde végre megfogadta amit mondtam neki és eltűnt a gödörben. A fenrrirrel még rálőttem a kék pókra, majd megfordultam, elengedtem a pajzsot és a többiek felé rohantam. Láttam, hogy ekkor már Johannes is ugrott, ám Jozef és Dieter nem. Ők megvártak és fedeztek ameddig odaértem.
- Nelli. - mosolyodott el Dieter, amikor mellé értem és udvariasan biccentett. A szívem nagyot dobbant, ám közben majd kettérepedt a fájdalomtól is. Már sejtettem, mit jelenthetett mindez. Sejtettem, és haragudtam magamra azért, hogy ez megtörténhetett, mert csak szenvedést hozhatott, rám mindenképp, de talán mint a kettőnkre. - Hogy alakult eddig a legújabb rémálom?
Már nem tudtam, mi a valóság. Mindenesetre hálásan tettem a kezem Jozef vállára, amiért megvárt.
- Még mindenki él, mondhatjuk, hogy egész jól.
- Az eget látom... és... valami feketeséget középen.. - hallottam Wilhelmina hangját lentről.
- Ez jobban hangzik, mint ami idefönt van. Uraim, ugorjunk.
- Ugorjunk! - vigyorgott rám Jozef, majd egy elegáns szökkenéssel beugrottam a lyukba.
Sötét volt, és szűkösen voltunk, éppen hogy nem ütköztünk össze. Az utunkat először fekete talaj, gyökerek, végül szikla szegélyezte, amikor pedig meghallottam az első csobbanásokat már tudtam, hogy amit a vámpírnő látott az az égbolt tükröződése lehetett egy föld alatti tóban. Rémálomhoz képest meglehetősen földhöz ragadt gondolat volt ez. Felkészültem a csobbanásra, ami, ha rosszul esek csontot is törhetett, hiszen nagy sebességgel zuhantunk lefelé, ám ekkor újra elkaptak az árnyékból szőtt fonalak és a barlang bejárata előtt közvetlenül hozzászegeztek a járat kemény sziklájához. Éles fájdalom hasított a vállamra, de tudtam, hogy Dieter csak megóvni próbált az esés okozta fájdalmaktól, így nem haragudhattam rá. Fent is végig azon volt, hogy engem védjen. Talán… de nem. Még csak a lehetőségre sem gondolhattam, nem hagyhattam, hogy lányos álmodozás térítsen el a feladattól. Olyan álmok, amik nem válhattak valóra. Apáca volt és küldetésem volt, itt és az erdőn kívül is. Ekkor pedig elöntötte a szívemet a jeges félelem. Vajon a többiek leértek? Ő leért?
- Dieter!? Én jól vagyok, elengedhet ezekkel az izékkel! Mindenki egészben maradt?
- Én megvagyok. - hallottam először Jozef hangját. Ez jó hír volt, de az kevésbé, hogy nem hallottam a többieket.
- Leo? - szólalt meg a vámpírnő is, ezek szerint ő is egészben volt. Ekkor a fonalat eltűntek, anélkül, hogy hallottam volna a Rotmantel hangját. Kétségbeesetten zuhantam lefelé, majd becsapódtam a hideg vízbe.
- Meg vagyok! - kiabál vissza a sötét tünde is, utána pedig helyzetjelentést is adott. [color=cyan]- Itt már egész elviselhető! Hol...hol van a doktor? HOL VAN A DOKTOR? - tehát ő sem látta. Azonnal lebuktam a víz alá. Sötét volt de így is ki tudtam venni egy süllyedő sziluettet. Hát persze. A vámpírpáncél nem volt alkalmas úszásra, és láttam, hogy Dieter kapálózva próblja levetni magáról. Odaúsztan hozzá és átkaroltam a hóna alatt, hogy fel tudjam húzni a felszínre. Amint kibukkant a fejünk azonnal a sötét tünde felé kezdtem úszni, legalábbis amerre őt sejtettem. Nem láttam jól ebben a félhomályban. Láttam, hogy Jozef és Johannes pedig Wilhelminát húzzák ki a vízből, az ő páncélja is inkább hátrány volt, mint előny. Szerencsére eljutottunk a sekélyesig, ahol már leért a lábunk, így ki tudtunk caplatni a vízből a sötét tünde mellé. Onnan egy pókhálókkal sűrűn beszövött járat vezetett tovább és… Hárfaszó? Szinte andalító volt a zene, de egyáltalán nem illett ide… Ez pedig csak azt jelenthette, hogy közel jártunk a pókok anyjához.
- Végülis, egészen kellemes temetési nóta. Kiugrott kézzel mit szoktak csinálni? A levágáson kívül, természetesen. Amúgy meg, öhm, jó titeket újra látni, doki és Minuci. Örülök ismételten a találkozásnak, Jozef és Herr Hajótörött Kéztörő. Kösz a segítségért, meg minden egyéb. De ami a legfontosabb kérdés most: mi a francot lehet csinálni egy kiugrott kézzel? - sorolta fel a sötét tünde, aki úgy tűnt ismerte Jozefett és Johannes atyát is. Úgy tűnt nem csak nekem ugrott ki a vállam.
- Vissza lehet tenni a helyére. Megcsinálom de haladjunk sorban. Kinek van sérülése ami azonnali ellátásra szorul? - válaszoltam neki.
- Nem esett bajod? - kérdezte Johannes atya Wilhelminától, meglepően gyengéd hangon. Ráadásul ő is tegezte. Mi a fene folyik itt? Úgy tűnt mindenki ismert mindenkit valahonnan.
- Sajnálom... - tette még hozzá a püspök a sötét tünde férfi karjára nézve.
- Nekem semmi bajom és bár nem raktam még vissza kiugrott végtagot, de a fájdalmat talán tudom enyhíteni. - ajánlotta fel Jozef, de sajnos a fájdalom volt a legkisebb bajunk. Még egy ilyen csatát nem élnénk túl, a varázserőm szinte teljesen kimerült, ráadásul a víz miatt a puskáink sem működtek. A benne lévő por teljesen elázott.
- Kö... köszönöm.- mondta Wilhelmina mikor körbe nézett. - Jól vagyok, köszönöm. Ez az!... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét.
Dieter köhögve dőlt előre, és egy ideig csak a tüdejébe jutott szerencsére kis mennyiségű vizet köpködte.
- Erre... nem számítottam. - vett végül mély levegőt és egyik kezével hátrasimította a homlokához tapadt fekete-fehér hajtincseket. - Majd én vissza rakom a karját, herr Crispin... - ajánlotta fel, aztán rám és az én sérült vállamra nézett. - Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét.
- Én is sajnálom... - válaszolta a sötét tünde Johannesnek, majd a szájába vett valamit a fájdalom ellen és türelmesen várt a sorára, ugyanis előbb én következtem. Külnsebb kommentár nélkül nyújtottam a karom a doktornak, közben pedig válaszoltam Jozefnek is.
- Ne pazarold az erőd. Nekem úgyis pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve.
Fájdalmasan nyögtem fel, amikor Dieter végül egy nagy rántással visszatette a vállam a helyére. Még a szemem is könnybe lábadt, de nem mertem nagyobbat kiáltani. Nem akartam, hogy a Pókok Anyja meghallja.
- Ti mit tudtatok meg a pókokról? - kérdezte Johannes atya a déli különítménytől.
- Azt hiszem amúgy is csak arra mehetünk. - mormolta Jozef a járatra nézve.
- Mit? Nos, az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen...- válaszolta Wilhelmina enyhe cinizmussal a hangjában -, de egyébként... Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal eléggé. Voltak belőlük különböző színűek... már a pókokból.... Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie... és igen, szerintem is arra kellene mennünk.
Csodálkoztam, hogy rögtön ennyire segítőkész volt, de ugyanúgy érezhetett, ahogy én. Fent együtt harcoltunk, idelent is kihúztuk egymást a vízből, ebből pedig az következett, hogy együtt is fogunk tovább haladni.
- Wilhelmina. Ne felejtsd el, hogy Hagen mester és Gloria nővér is északiak. Valószínűleg ugyanazért küldték ide őket, mint minket.
A szavai olyanok voltak, mintha tőrt döfött volna a szívembe, még ha igaza is volt. Bármi is történt az elmúlt fertályórában, mi még mindig Észak és az Egyház szolgái voltunk, ők pedig még mindig déliek. Szomorúan pillantottam fel a vámpírra.
Nem tudok rád ellenségként nézni. Soha nem fogok tudni.
Ő viszont úgy látszott képes volt engem ellenségnek tartani. Naív gondolat volt, hogy lehetne másképp. Leültem egy kőre és fázósan öleltem át magam. Az biztos volt, hogy pihenésre volt szükségem, különben nem leszek hasznára a csapatnak. Vissza kellett nyernem legalább a varázserőm egy részét.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

32 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szer. Ápr. 10, 2019 11:44 pm

Elszabadult a... nos, a pokol nyilván nem ilyen. Valószínűleg nincs tele pókokkal. Ami nem mondható el itt a gödör széli kis csipet-csapatról, melyek mind frakcióban, mind minden másban jelentős különbségeket mutatnak. Mit tegyen most? Kit védjen? Nyilván mindenkit kellene. De mi lesz, ha ennek vége? Vajon mikor jön el az a pont, hogy vége a tűzszünetnek, és Na akkor most ti velünk jöttök....
Ez még a jövő zenéje. Vagy... halálsikolya, ki tudja.
A pókok viszont úgy özönlenek, hogy nem túl sok idő van ilyeneken gondolkozni.
- Már nem tartok ki sokáig! -kiáltja az északi nő. - Kék pók előttünk öt méterre. Ha kiszabadult, vagy ölje meg őt, vagy zárjunk össze a többiekkel és... Itt nem nyerhetünk. A gödör a legjobb esélyünk ha szerencsénk van levisz a járatokba, tele van vele az erdő.
- Egyetértek, nem bírunk ennyivel. - hallja Leo hangját is. Még mindig nehezére esik elhinni, hogy ő itt De most... most komolyan? - Láttak lent valamit? - kérdi Dietert és Minát a férfi.
- Valamit, hát... igen, bár nem tudom, mi volt az. Olyan volt, mintha az ég lett volna odalent is. És nagyon sokáig nem láttuk a végét, mintha... egy tükör lett volna az alján. - feleli Leo-nak.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat - feleli Dieter a maga szokásos óvatosságával, miközben lövedékekkel szórja a póknépet és az északi nőt arrébb rántja azzal az árnyakból font valamivel, amelyet nemrég bemutatott nekik egy faágon.
- Tartsatok ki és ha tudtok hátráljatok. - kiáltja a sötételf fiú, aki szintén az északiakkal van.
Az az eshetőség tehát, hogy úgy tegyen, mintha nem ismerné Leo-t, szertefoszlott, hiszen ő most szólította őket a nevükön... Amit vajon miért is tett? Na mindegy, ezen ráérnek akkor gondolkodni, amikor nem lesznek körülvéve pókokkal.
Összeszedi magát és feltápászkodik, körbenézve megállapítja, hogy elég nagy a káosz.
Hallja, ahogy az a nő,akinek az előbb is hallotta a hangját, segítségre szorul. Odapillant, és az őhozzájuk legközelebb levő két pókot veszi támadás alá.
- Megpróbálok kettőt lefogni... - közli, amennyiben nem sikerülne és/vagy nem lenne nyilvánvaló. Majd ha a pókok sikeresen az akarata alá kerültek, akkor hátrálni kezd - ügyelve, hogy ne pottyanjon vissza a gödörbe -, hogy a pókok minél távolabb kerüljenek a csapattól. Ez sikerül is valamennyire. Azonban a tömeg egyre csak jön és jön. Két másik pók igen közel merészkedett Leóhoz. Mina pedig azonkívül, hogy most mindenkit kötelessége megvédeni, egyébként is elemi ösztön által irányítva próbál elhárítani tőle minden veszélyt.
Hirtelen visító hangok törik meg az eddigi harc szimpla hangjait. De nem a pókoktól származnak. Vagyis... nem azoktól, amelyeket itt és most látnak. A hang messzebbről érkezik.
- Amint lefagynak, rohanjon a többiekhez... - szól Crispin az északi nőnek, majd egy olyan ijesztő kacaj hallatszik, olyan váratlanul és a semmiből kezd el röhögni... valami, de biztos, hogy nem konkrétan a sötételf, hogy még a vámpír is megrémül. Fogalma sincs, mi lehet az a cucc, de a pókokra valóban bénító hatással van.
- Ha megmozdulok a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal azt meg tudom gyógyítani.
Ez felettébb biztató. Bár egy gyógyító nem is mondana mást.
Gyógyító. Északi. És gyógyító. Ha mágiával gyógyít, akkor... Eszébe jut az inkvizítor, a rengeteg csapás, amit feléje küldtek, és ahogy azok újra meg újra begyógyultak. Majd pedig az inkvizítor végre halott volt. Nem emlékszik, hogyan történt, ereje fogyatkozott, a csapások nőttek, és valahogyan ők kerekedtek felül. Ketten voltak kettő ellen. Plusz az állatok, bár ők erejükben nem vetekedhettek a mágiával. És végül valami arra késztette Minát, hogy bemocskolja a kezét. Pontosabban a tőrét. Sötét volt. Mágikus sötét, melyet ő alkotott. Talán. Vagy csak elméje alkotja már ilyenné az emléket. És elvágta az apáca torkát.
A hideg maszk, melyet annyira megszokott, ismét felkerül. Lassan kezd teljesen barátként tekinteni az ilyen gondolatokra. Közben hallja a nő kiáltását Crispin felé: - Induljon, most!
- Értékelem az önfeláldozását, nekem aztán nem kell kétszer mondani! - feleli a delikvens.
A megszólított pedig zseniális tervvel rukkol elő: - A vámpírok tudnak lebegni, nem? Valamelyikük kipróbálhatná, aztán szól, ha rendben.
Olyan könnyedén, mintha azt kérné, hogy legyen szíves, valaki fogja meg a csomagját egy pillanatra...
Ezeknek elment az eszük? Most másztak ki kínkeservesen, ki tudja, hány perc szenvedés és energia elvesztegetésével, és most vissza akarnak ugrani??... Magasságos pókmeder.
- De, tudnak. Vagyis én tudok, igen. De... nem voltak benne biztos, hogy ki kéne próbálnunk, milyen mély... - Bár úgy tűnik, nem lesz más választás. A felismerés lassan és rémisztően ér el a tudatához. Körbenéz és látja, hogy ezeket a pókokat nem tudnák megállítani. Az összes manáját elhasználhatná, de ha mindig jönnek és jönnek...
- Rendben!- kiáltja végül, saját magát is meglepve a hangos felszólamlással, miután rájön, hogy az ellenkezést benne többé-kevésbé pusztán a pánik szüli, és a tiltakozás, hogy most kárba vész a teljesítményük.. amely majdnem az életükbe került. Bár így legalább pár pókkal nem kellett szembenézniük. Ez... felettébb önző elgondolás, bár nem tagadhatja, hogy ott motoszkál gondolatai között. Felel végül, amikor elhatározásra jutott. - Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig... jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól! - Minden tagja remeg. Nem hiszi el. A halálba is ugorhat... Mindegy, úgy tűnik, nincs más út. Leo-ra pillant, majd futólag Dieter-re, ha ez élete utolsó pár pillanata, akkor az ő arcukat szívesen látja még egyszer.
- Sajnos Gloria nővérnek igaza van. - jegyzi meg Dieter, ahogy folyamatosan osztja a lövedékeket az ízeltlábúaknak. - Ha itt maradunk az a lassú, de biztos halál, ha leugrunk az talán gyors, talán menekülés. Vigyázz magadra, Wilhelmina.
Melegség járja át a lelkét ezekre a szavakra. Valamint a melegség égés tekintetében az egyik pók szeméhez is elérkezik, és az égett kitin szaga el is ér érzékeny orrukhoz. Nem kellemes. Bár hogy az égő humanoidhús a rosszabb, vagy ez, arról inkább nem nyitna vitát.
A gödör mellé sétál, nagy levegőt vesz, belenéz, majd elképzeli, hogy egy csendes kis tó van az alján. Aztán inkább nem gondol semmire, csak ugrik. Mindenkiért. Szinte fel sem fogja, ahogy izmai kiadták a parancsot, a gyomra pedig akkorát fordul, hogy az elméje sikítani kezd, de a torkán egyetlen hang sem jön ki.
Aztán nagyjából annyi idő elteltével, mint a múltkori ugrásnál, lebegni kezd. Próbálván eltekinteni a rengeteg pókhálótól, mely az öltözékébe és hajába és arcára és mindenhova ragad. Lefelé nézve szürkeséget lát, világosat, akárcsak az ég odafönt, és egy pici sötét lyukat a közepén, mintha csak a pupillája lenne egy hatalmas, öreg, figyelő szürke szemnek.
Tapogatózik lejjebb, miközben amennyire hangosan tud, felkiabál a többieknek. - Az eget látom... és... valami feketeséget középen.. - majd ereszkedik, ereszkedik lejjebb, fokozatosan. Bár nem úgy tűnik, mintha egyhamar el akarná érni az alját.
Meglehetős gyorsasággal lefelé haladva lát maga mellett elsuhanni egy Crispint, aki eszelősen vigyorog rá egy Mizu, Mina? - kérdés kíséretében, majd ezt valami kérdés követi, ám az befejezetlen marad.
A helyzet abszurditása és hihetetlensége miatt elkezd irányíthatatlanul nevetni. - Üdv.. Semmi kül... - ekkor elszáguld mellettük egy Leo. A láncaival együtt. Melyeket meg is lendít. Mina a sokk és az izgalom hatására felsikít, emlékezve a lánc fájdalmas érintésére,
azonban az nem őt kapja el, hanem a sötételfet. Az érintett nem túl szép szavakkal reagál erre az atrocitásra, ami miatt annyira nem is tudja hibáztatni. Ez most... más megoldást nem tudott volna kitalálni a tompításra? Ó, te jó ég, ezt nem tervezték meg eléggé. Miért ugrottak utána, miért? Miért így?... Azt se tudják, mi van lent...
Bár talán túl sok lett a pók odafönt. Ők elég sürgetők.
Hamarosan még két alak, Dieteré és az északi sötételf fiúé száguld el mellette. Ne már, mindenki hamarabb fog leérni? Az úgy nem lesz jó. Elvégre ő indult el legkorábban. Odalentről csobbanásokat hall, így elereszti a lebegésvarázst és már ő is szabadon zuhan.
Pár pillanattal később belegondolva.... nem volt olyan jó ötlet. Lent lát pár elmosódott alakot, néhányan furcsán egymásba ütközve, néhányan a falhoz közelebb, ő pedig...
Csobbanás. Végre őt is eléri. Kellemetlenül folyik be mindenhol mindenén a víz, ám nehézkesen fölküszködi magát, és hallja/érzi, hogy rengeteg hasonló test is kapálózik a fent maradásért. Köhögve vesz levegőt. Hallja Crispin hangját, a nőét, aki ajánlotta az ugrást, a sötételf fiúét...
- Leo? - kérdi, közben tendál abba az irányba, ahonnan a holdcsókolt hangját hallotta és próbál kikecmeregni.
Víz. Most komolyan, ennyi? Víz?
Ami azért problémás, mert... elfeledkezett azon apró tényről, hogy ha nem lebeg, akkor a páncél elemi erővel húzza a föld felé. Amely még messze van innen, és levegő nélküli. Így aztán hamarosan egyre lejjebb süllyed ebbe a végeláthatatlan, sötét, szorító fagyos folyadékba.
A pánik régi ismerősként üdvözli. Átsuhan az agyán, hogy mekkora bolond volt. Még mintha hallana pár szót Dietertől, ám ő is süllyedni kezd. Remek. Ketten fogják itthagyni a fogukat, vagy még többen, ha csaltakoznak hozzájuk. Lehet, hogy nem tudják felhúzni majd őket.
Sosem akart ilyen szörnyű halált, így próbálja visszatartani lélegzetét és kapaszkodni bármibe, amit el tud kapni. Nem szabad pánikolni. Nem szabad...
És el is kap valamit! Ezaz. Erősen kapaszkodik bele, tudata határán felismerve, hogy kezek fogják meg és húzzák, próbálja lökni magát a lábával, majd végül kiér a feje a vízből és végre levegőhöz jut.
Haja csatakosan tapad az arcára, valószínűleg képtelen hangokat ad, és hogy milyen arcot vág, az még szebb kérdés, de nem érdekli.
Fölnéz megmentőire és Leo, valamint a sötét tünde fiú arcát látja.
Megmentette. Pedig... most aztán bárki elhitte volna, hogy nem bírták megtalálni és kihúzni. Simán mondhatta volna, hogy baleset volt. És még igaza is lett volna.
- Nem esett bajod? - kérdi, mire a vámpír őszinte hálával mosolyodik el. A levegőért... az életéért.
- Kö... köszönöm.- mondja, ahogy lihegve nyeri vissza erejét és némileg a nyugalmát.
Csodálatos szerencséjére semmi nem fáj, a tüdején kívül, ami kapott egy pici vizet, de ez legyen a legnagyobb baj. - Jól vagyok, köszönöm.
Leo ezután Crispinhez fordul, aki szintén megúszta, ha nem is szárazon. - Sajnálom...
- Én is sajnálom... - felel a szerencsétlen megláncolt. Mina képzeli, mennyire.
- Nekem semmi bajom és bár nem raktam még vissza kiugrott végtagot, de a fájdalmat talán tudom enyhíteni. - szól az északi sötételf az apácának. Ők is megvannak, ám ezek szerint kisebb-nagyobb sérülésekkel. Mina pedig megúszta azzal, hogy akár meg is fulladhatott volna, hmm...
Bár nem, azt nem hagyta volna. Előszedte volna mondjuk a tollát, vagy bármit. Reméli, hogy meg tudta volna menteni magát, de ez már sosem derül ki. Nem, mintha bánná, hogy így alakult.
Aztán meghallja a hárát. Ez az!... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét.
A partszaksz továbbhaladása felől szól, ahova kivonszolta magát végül mindenki és ahova őt és végül Dietert is kihúzták.
A vámpírférfi köhögve érkezik a felszínre. - Erre... nem számítottam. - Mélyen egyet tud érteni. Valami sokkal... mélyebbre számított, nem fizikailag, hanem értelmileg. Valami kapura. Nem pedig... vízre. - Majd én vissza rakom a karját, herr Crispin... - Herr Crispin. Ez olyan furcsán hangzik. Azonban ő sem hazudtolja meg önmagát. Éppen csak, hogy levegőhöz jutott egy fagyos vízbe való zuhanás után, máris gyógyítani kezd.
Figyelme azonban a holdcsókolt bérgyilkos helyett egy időre egy nőszemély felé terelődik, így neki ajánlja fel szolgálatait. - Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét.
Ez meg is történik, a sötételf fiúhoz pedig így szól a páciens: - Ne pazarold az erőd. Nekem úgyis pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve.
Leo újfent a technikai dolgok felől érdeklődik. - Ti mit tudtatok meg a pókokról?
- Azt hiszem amúgy is csak arra mehetünk. - jegyzi meg közben az északi éjtünde, mutatva a hárfa hangja felé, ahol egyébként kékesen derengő hálók szövik be a falat mindenütt, olyanok, mint fent, igen élénken.
- Mit? Nos, az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen...- mondja enyhe fatalizmussal, cinizmussal a hangjában -, de egyébként... Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal eléggé. Voltak belőlük különböző színűek... már a pókokból.... Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie... és igen, szerintem is arra kellene mennünk. - Már csak kíváncsiságból is. Meg mert... másmerre nehezen élik túl.
Fajtársa eközben helyrerakja mindkét sérült vállat. Az északiak a mai nap már másodjára húzzák ki őket a csávából. Ez az élet egyre furcsábban kezd alakulni. Szinte meghatottan nézi, ahogy Dieter, Gloria valamint Crispin gyengélkedő hármasa segíti egymást. Azonban kuzinja, mintha csak meghallaná gondolatait, mellé lép és bizalmasan jegyzi meg:
- Wilhelmina. Ne felejtsd el, hogy Hagen mester és Gloria nővér is északiak. Valószínűleg ugyanazért küldték ide őket, mint minket.
Picit megfagy, hogy megint többet mondott a kelleténél, azonban a jó tanácsra talán még nem késő hallg...
Várjunk. Hagen mester? Ez aztán furcsa elnevezés Leo-ra. Vagy Henrikre. Vajon ez keresztnévnek vagy családnévnek akar számítani?
Egy arcdörzsölés mögé rejti visszafoghatatlan mosolyát.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

33 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Csüt. Ápr. 11, 2019 8:53 pm

Mivel sikerült végeznünk a pókkal, ami ránk támadott, most volt egy lélegzetvételnyi idő felmérni, hogy ki merre és hogy áll. Gloriaék láthatóan bajban voltak, ezért elindultam feléjük, hiszen máris jött a következő roham, azokkal a kékesen derengő pókokkal, amik nem töltöttek el sok bizakodással, hogy könnyebb lenne legyűrni őket, mint a társaikat......
Gloria nővér is hallhatóan felmérte az esélyeket.
- Már nem tartok ki sokáig! - aztán a mellette a pókkal küzdő sötét elfhez fordult, elég hangosan, hogy mi is halljuk. - Kék pók előttünk öt méterre. Ha kiszabadult, vagy ölje meg őt, vagy zárjunk össze a többiekkel és... Itt nem nyerhetünk. A gödör a legjobb esélyünk ha szerencsénk van levisz a járatokba, tele van vele az erdő.
- Egyetértek, nem bírunk ennyivel. - kiabálta mellettem az atya. - Láttak lent valamit? - fordult oda a két vámpírhoz, sietve töltve meg fegyverét.
- Tartsatok ki és ha tudtok hátráljatok. - kiáltottam, miközben egy Áldást kértem Gloriara, ezzel próbálva legalább még kis időt nyerni nekik.
- Valamit, hát... igen, bár nem tudom, mi volt az. Olyan volt, mintha az ég lett volna odalent is. És nagyon sokáig nem láttuk a végét, mintha... egy tükör lett volna az alján. - válaszolt a női vámpír a kérdésre, aztán ő is a két legtávolabbi társunkat tartva a legnagyobb veszélyben, így feléjük küldte varázslatát. - Megpróbálok kettőt lefogni...
Két, a Cynehez és a nővérhez közeledő pók hátrálni kezdett és mintha egymást méregették volna, de sajnos volt még belőlük bőven.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat. - hallatta a hangját a vámpírférfi is, nem nagyon ösztönözve minket arra, hogy leugorjunk, de szerencsére a mágiája elég hatásos volt és ő is legnagyobb részt Gloriáékat segített, akik a legjobban ki voltak téve a támadásoknak.
Ám nem volt nehéz megjósolni, hogy ha nem történik valami, akkor alul fogunk maradni, akármit teszünk, hiszen jócskán túlerőben voltak a pókok és csak jöttek és jöttek.
Az erdőből ráadásul éles, visító hangokat törtek elő, bár még nem láttam semmit, hogy mi okozhatta, de azért nem volt nehéz elképzelni..
Ekkor hallottam meg az ijesztő kacajt Cynewulf felől, amitől egy kicsit össze is rándultam, de pár pillanattal később már megismertem, hogy ugyanazt a gyűrűt használta, amit én is. Sajnos ez az előbb is csak kis időt adott nekünk és nem hittem, hogy most másképp lenne.
- Ha megmozdulok a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal azt meg tudom gyógyítani. - szólt Gloria. - Induljon, most! - szólt erélyesen a sötét tündére, valószínűleg valamire reagálva.
Én közben éreztem magamon, hogy eltöltött a friss erő, amit az imámmal kértem, ezért reméltem, hogy a nővérnél is sikerrel jártam, mert rájuk fért, a pókok elég vehemensen támadják még mindig őket.
Gloria ötlete, hogy ugorjunk a lyukba megdöbbentett, hiszen most szedtük ki onnan a két vámpírt, ráadásul a férfi azt mondta feneketlenül mély. És ha a biztos halál vár odalenn? Körbenéztem a rengeteg pókon és nem tudtam eldönteni, melyik halál a jobb. Én még nem óhajtottam volna meghalni, hiszen még meg sem tapasztaltam az életet úgy igazán és még , bár a hátamban érzem Johannes szemeinek tüzét, amiért biztos voltam, hogy szívesen venné, ha én ugranék, pont miatta, még pappá sem szenteltek! Nem halhatok most még meg!
- A vámpírok tudnak lebegni, nem? Valamelyikük kipróbálhatná, aztán szól, ha rendben. - javasoltam a szemébe nézve, nehogy már azt higyje, hogy nyeregben van.
Inkább egy  újabb varázslatot eresztettem meg a közeledő pók felé, hátha időt nyerhetek, bár nem tudtam, hogy működik-e rajtuk is a Hamvaszkodás.Nem volt rá sok reményem, de ötletem sem nagyon.
- De, tudnak. Vagyis én tudok, igen. De... nem voltak benne biztos, hogy ki kéne próbálnunk, milyen mély... - adott választ nekem a vámpírnő, megerősítve, hogy nem túl jó ötlet az ugrás, még ha nagyon úgy néz ki, nem lesz más választásunk.
- Rendben!- kiáltotta végül mégis, valószínűleg ugyan arra a következtetésre jutva mint én. - Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig... jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól!  
- Sajnos Gloria nővérnek igaza van. - mondta a másik vámpír, de közben is küldte a mágiáit a pókokra. - Ha itt maradunk az a lassú, de biztos halál, ha leugrunk az talán gyors, talán menekülés. Vigyázz magadra, Wilhelmina.
És a nő ugrott! Bátor csaj volt, azt meg kellett hagyni!
Ahogy számítottam rá, az én mágiám hatástalannak bizonyult, bár a pókok megdermedve megálltak előttünk, ez inkább a démonian kacagó gyűrűnek volt köszönhető szerintem.
A vámpír férfi varázslatai jóvoltából égett pókbűz kezdett terjengeni.
Idegesen néztem Gloria és fajtársam felé, ahol most a tünde meglendült, valamit mondott a nővérnek, aztán őrült iramban egyenesen a gödör felé száguldott. Nem gondoltam volna, hogy meg akarna állni az aljáig ilyen tempóban. Láttam még, hogy közvetlen az ugrás előtt elővesz valamit, de azt nem, hogy mit. Reméltem, hogy tudja mit csinált, különben neki annyi!
Most már csak Gloriaért izgultam, de hála az égnek, ő is elindult már futva felénk, még utoljára golyót eresztve az egyik pókba.
Közben Johannes atya nem várt senkire és semmire, hanem szó nélkül ugrott a sötét tünde után.
Hát ennyit a bajtársiasságról! Nem is várta meg, hogy mi lesz a nővérrel......
De úgy nézett ki, hogy ez eldőlt. Mindenki inkább a gödröt választotta, ami tényleg a gyorsabb út a mennyországba, ha úgy nézzük, mint begubózva és napokig emésztve egy pók által.
- Az eget látom... és... valami feketeséget középen.. - hallatszott kongva, mint egy mély kútból a vámpírnő hangja és ez adott némi reményt.
Még megeresztettem én is egy Szent Fényt a legközelebbi pók felé, de aztán ÉN hősiesen bevártam Gloria nővért, csak utána szándékoztam leugrani. Legalább az ő arcát láthattam még utoljára, ha mégis kemény föld várt volna odalenn.
- Nelli. Hogy alakult eddig a legújabb rémálom? - mosolygott a vámpírférfi a nővérre, ami egyáltalán nem tetszett nekem, hogy ennyire "bizalmas" viszonyban volt ezek szerint Gloriával és némi féltékenység is belém nyillalt e miatt, de azt hiszem nem most volt itt az ideje a rivalizálásnak. Különben sem hagyhattam, hogy az atya előbb érjen le, már ha mégis életben maradnánk, de a mennyben is igyekezném megelőzni. Szerintem én bűntelenebb voltam, mint ő.
A kellemetlen érzés, amit a vámpírférfi szavai okoztak azonban azonnal elmúlt, ahogy Gloria hálásan a vállamra tette a kezét.
- Még mindenki él, mondhatjuk, hogy egész jól. - pillantott a férfire, aztán lenézett a lába előtti lyukba mosolyogva. - Ez jobban hangzik mint ami idefönt van. Uraim, ugorjunk. - majd elegáns mozdulattal leugrott.
Hát igen, már nem volt semmire idő.
A kellemetlen visítás újra felhangzott, és nagy sebességgel rontottak ki a megszokottnál vékonyabb pókok, talán rájöttek, hogy oda a vacsi.
- Ugorjunk! - vigyorodtam el, mert miért ne, aztán mentem is a nővér és a többiek után.
Erőszakkal összeszorítottam a szám, mert különben biztos üvöltöttem volna. Sohasem éreztem még ilyen rémületet, ezért belekezdtem egy imába, ám aztán mégis csak kicsúszott egy "Istenem segíts", amikor majdnem beleütköztem a lefelé lebegő vámpír lányba. Hát így könnyű!
Meredtem erősen lefelé és némi megkönnyebbülésemre, vizet láttam, bár feltételeztem, hogy nem lesz kellemes a találkozás és kérdés, milyen mély? Nem tudom biztosan ki ért le elsőnek, de nagyot csobbant, ez is megerősítve, hogy víz van lent.
Nagy levegőt vettem, amikor iszonyú gyorsan közeledett a víz, aztán jött a fájdalmas becsapódás, bár reméltem, hogy legalább egy kicsit víz alá nyomhatom Johannes atyát, ha már úgy is tele leszek kék foltokkal, de a hideg víz kivert minden mást a fejemből és csak arra koncentráltam, hogy mielőbb a felszínre érjek és levegőhöz jussak. A sötét elf szavait nem hallottam, de, ahogy kipislogtam a végre a vizet a szememből, én is megláttam a köveket és az arra tartó két alakot, így én is arra úsztam.
- Én megvagyok. - válaszoltam Gloria kérdésére, akinek furán felülről jött a hangja, miközben a vizet próbáltam kiprüszkölni, amit csak sikerült lenyelnem.
Sikerült arrébb is jutnom, mielőtt még az utánam jövők a fejemre estek volna. Viszont elég nagy a csapkodás és nyögések hallatszanak körülöttem ezek után, így feltételeztem, hogy nem mindenkinek jött össze a landolás.
- Meg vagyok! - verődött ide-oda a sötét tünde kiáltása, ami valamiféle barlangot feltételezett körülöttünk. - Itt már egész elviselhető! Hol...hol van a doktor? HOL VAN A DOKTOR? - ismételte meg még hangosabban, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, hiszen azt sem tudtuk hová jutottunk......, de legalább azt megtudtam, hogy az egyik vámpír, gondolom a férfi, valamiféle doktor.
Már- már örültem, hogy lassan kiérek, de mikor megindult vissza Hans atya, nem hagyhattam, hogy megint ő legyen a "hős" és én ráadásul még közelebb is voltam az egyik fuldoklóhoz, akinek vergődését jól hallottam. Nem kellett messze úsznom, már utána is nyúltam és ha meg tudtam fogni, akkor rángattam is kifelé.
Előttünk ért ki a nővér a doktorral. A lány elég furán tartotta az egyik karját, talán megsérült?
A sötét elf mogorván szólalt meg.
- Végülis, egészen kellemes temetési nóta. Kiugrott kézzel mit szoktak csinálni? A levágáson kívül, természetesen. Amúgy meg, öhm, jó titeket újra látni, doki és Minuci. Örülök ismételten a találkozásnak, Jozef és Herr Hajótörött Kéztörő. Kösz a segítségért, meg minden egyéb. De ami a legfontosabb kérdés most: mi a francot lehet csinálni egy kiugrott kézzel?
Ezek szerint ő sem úszta meg. Csak a szavai után tűnt fel a halk hárfa dallam.
- Vissza lehet tenni a helyére. Megcsinálom de haladjunk sorban. Kinek van sérülése ami azonnali ellátásra szorul?
- Nem esett bajod? - kérdezte az atya a vámpírnőtől, megint adva a gondoskodót, amitől a szememet forgattam, majd tetézte. - Sajnálom... - szemlélte meg a sötét tünde vállát.
- Én is sajnálom... - válaszolt a megszólított.
Kicsit még lihegve ültem a parton és csak biccentettem a lassan magához térő vámpírnőnek a köszönetére.
color=#e88aea]- Jól vagyok, köszönöm.[/color] - mondta Glorianak is, majd fülelt kicsit. -   Ez az!... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét.
- Nekem semmi bajom és bár nem raktam még vissza kiugrott végtagot, de a fájdalmat talán tudom enyhíteni. - ajánlottam fel Gloriának, mire a sötét elf távolságtartóan elmosolyodott. Feltételeztem ő nem kért belőlem.
- Erre... nem számítottam. - simította el a szemből a haját a doktor kissé remegő kézzel és hanggal. - Majd én vissza rakom a karját, herr Crispin... - a pillantása a mellette lévő nővérre szegeződött. - Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét.
A hálók kékes izzása nagyon is jól látszottak a sötétben, úgy pulzáltak, mintha csak szívdobogás által pumpált vérrel lettek volna töltve. De legalább láttunk is valamit.
A nővér bátran odanyújtotta a karját a vámpírnak. Láttam már erős férfiakat is üvölteni, amikor egy ficamot raktak neki helyre.
- Ne pazarold az erőd. Nekem úgyis pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve. - mosolygott rám.
Bólintottam Gloriának, aki legalább figyelt rám és  mivel senki nem igényelte a fájdalom csillapítást, tartalékoltam az erőmet. A nővérnek legalább önként ajánlottam, aki nem parancsra akarta kikényszeríteni.
Most, hogy már mindenki aránylag biztonságban volt, már én is a barlangból jövő hangokra és a ritmikusan pulzáló hálókra figyeltem, hiszen arról volt várható támadás.
- Azt hiszem amúgy is csak arra mehetünk. - mormoltam.
- Ti mit tudtatok meg a pókokról? - szólalt meg Johannes atya váratlanul.
- Mit? Nos, az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen...- válaszol neki a vámpírnő, ami azért meglep, hiszen mégis csak déli, bár igaz, most mentettük meg az életét. -, de egyébként... Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal eléggé. Voltak belőlük különböző színűek... már a pókokból.... Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie... és igen, szerintem is arra kellene mennünk.
A doktor helyrerakta Gloria nővér vállát, aztán Cyne-hoz lépett, hogy őt is meggyógyítsa, de időt szakított rá, hogy figyelmeztesse társát. Bezzeg ő nem felejtette el, pedig őt meg Gloria húzta ki a vízből, amibe biztosan beleveszett volna.
- Wilhelmina. Ne felejtsd el, hogy Hagen mester és Gloria nővér is északiak. Valószínűleg ugyanazért küldték ide őket, mint minket.
Hát ennyit a háláról![/color][/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

34 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Ápr. 12, 2019 2:36 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az erdő sötét csendje a pókok pusztulásával újult erővel borult fölénk, még a hálók is hang nélkül lengedeztek a göcsörtös ágakon. A sehonnan jött finsterwaldi rémmacska ugyanúgy tűnt el, mint ahogy előbukkant sötételf gazdájának mesterkedésére, a tünde pedig az előttünk lévő utat vizsgálta bármifére nyom után kutatva. Noha jó szemem volt a különös, elfajzott dolgok észrevételéhez a letört ágak nekem nem mondtak különösen sokat, így meghagytam a vizsgálódást két társamnak, inkább a job tenyerem közepén futó forradást vettem szemügyre. A középső ujjam bizonytalan remegéssel és rángatózással válaszolt bármiféle mozgatásra, a gyűrűs ujjam pedig cask felerészben hajlott, bármennyire is próbálkoztam. Fogni és tartan épp elég volt, de precíz műtéteket nem lettem volna képes végrehajtani, ameddig helyre nem állítom az inakat és a sérült idegszálakat… valahogy.
- Valaki lát valamit, ami lejáratszerűségre utal?... Remélem, az északiakba nem botlunk bele közben.
Az önsajnáltató merengésből Wilhelmina hangja szakított ki, így sérült kezemet a köpenyem alá rejtettem és kiegyenesedtem. Az erdő talaja tele volt szőve a pókok különös selymével, amelyben szemmel alig észrevehető, halványkék vibrálás hullámzott – ahhoz hasonló, amely a sebeimből kiálló pókfonalakban is látszott.
- Ti is láttátok ezeket?
- Miket? – kapta fel a fejét a vámpírlány, de a kérdését azonnal megválaszolta egy újabb vibrálás. Felesleges volt eltitkolnom, de valamiért még sem éreztem úgy, hogy meg kellene osztanom a saját felfedezésem a sebeket illetően. Elég volt, ha én figyelek arra, mit is tesznek ezek a különös fonalak az eltalált áldozatokkal.
- Mivel túl sok információnk nincs, akár ezek mentén is elindulhatunk...mármint a fények mentén a pókhálókban. Azon az ösvényen jöttek a pókok… - mutatott a sötételf egy szűk csapás irányába. - viszont eléggé hamar követhetetlenné válik, kivéve, ha valakinek van kedve megkockáztatni, hogy négykézláb haladva beleragad a hálókba. Hogy a kérdésedre is válaszoljak Mina: egyelőre semmi lejáratszerűség...de feltételezésem szerint ha abba az irányba megyünk akkor valamire rá akadunk.
Valamire. Pontos megfogalmazás volt, ugyanis a megoldás és a biztos halál is várhatott ránk.
- Rendben van. Kövessük őket.
- Ha ezeken keresztül kommunikálnak úgy a gyengepontjuk is meg van. - hajoltam le a fonalakhoz, erőltetve a szemem, hogy végigkövesse a kékes pulzálást. Mintha szívverés let volna, beteges pulzushullám ami erőt vagy információt szállított. - Vagy akadályoznunk kell a mágiaáramlást a fonalakban, vagy a pókokat kell eltávolítanunk tőlük. Az utóbbira talán van ötletem, noha kényelmetlen és egyáltalán nem vagyok biztos a képességeimben annyira, hogy merjem állítani, hogy sikerül, de az előbbiben tanácstalan vagyok. - Önkénytelenül pillantottam oldalra kuzinom felé, remélve, hogy a Nachtraben neveltetésnek hála nálam jobban értett a mágiához. - Valami ötlet?
- Szerintem ha elvágogatjuk a fonalakat, az kellőképp megakadályozza a mágiaáramlást... de mi lenne az a kényelmetlen ötlet?
Ajtóstul a házba megoldás volt, és noha kétségkívül működött volna, jelenleg nem volt módunkban alkalmazni.
- Ennyi fonalat nem tudsz elvágni, Wilhelmina. A kényelmetlen megoldás pedig egy mágia amit kis fantáziával kontárkodtam össze és varratok alkotására jó, de mivel csak félig vagyok Nachtraben nem a legerőteljesebb.
Nem reméltem, hogy ennyiben hagyja a dolgot. Noha a Nachtrabenek szakértelmében egyre kevésbé hittem, a kíváncsiságuk és tapintaton túlmenő makacsságuk kétségtelen volt.
- Hmmm...felettébb érdekes. - hümmögött Crispin, miközben felemelkedett a gugoló helyzetből. - Amint elvágtam a kék fény áramlása is megszűnt benne, tehát gondolom hogy a kommunikációs csatornát is zártam - már ha erről van szó, és nem valami vészjelzést adtam le éppen nekik. Ahogy a doktor mondta, a fonalak elvágása hosszadalmas lenne, de azon kívül nekem sincs rá más meglátásom. Herr Dieter, ahogy jónak érzi én nem értek az ilyen dolgokhoz.
- Nos, én teljesen. Mi lenne benne a kényelmetlen?
Természetesen teljesen félreértett – vagy arra számított, hogy itt helyben átadok neki egy mondvacsinált mágiát, amit én magma is cask nagyjából értettem. Sóhajtottam és úgy döntöttem a demonstráció gyorsabb less, mint elmagyarázni. Kinéztem egy megfelelően vékony faágat és színpadiasan rámutattam, az árnyak pedig engedelmesen tekeredtek köré és rántották lefelé. Az ág panaszos nyekergéssel meghajlott, de a mindösszesen egy másodpercig tartó húzásnak nem volt elég ereje, hogy el tudja törni.
- Az, hogy csak pár pillanatig marad meg és egyszerre csak egyet vagyok képes megjeleníteni.
- Tehát lényegében ezzel próbálná lerántani a pókokat a fáról vagy fonalakról? - kérdezte a sötételf, szerencsére követve az észjárásomat.
- Amennyiben nincs jobb megoldás. - bólintottam. - De nem aduász a kezemben, szóval kérem ne építsenek erre stratégiát. Ahogy mondtam kényelmetlen és kit hatófokú megoldás.
- Szép – bólintott elismerően Wilhelmina. - Gondolom, ez az árnytűhöz hasonlatos. Na de, ha... kényelmetlen, akkor csak végszükség esetén fogjuk használni. Még a tűzre tudok gondolni csak... annak hatnia kell a fonalak ellen is. Akkor hát, követjük őket?
- Ezzel ki tudok egyezni, Herr Dieter. Nem sértésnek mondom, de magát most úgy se szívesen látnám az "első vonalakban" a sérülése miatt, és maga tudja a saját korlátait. Ahogy Mina is említette, mindketten tudjuk használni a tüzet végszükség esetén, csak le ne égessük az erdőt ha túl forró lenne a helyzet. Most, hogy ezzel nagyjából megvagyunk, akkor melyik legyen: kövessük a szűk ösvényt, amelyen keresztül a pókok jöttek vagy az erdő belseje felé tartó, sokkal "aktívabb" fonalat?
Tudatalatt megdörzsöltem a gyűrűsujjamon lévő három apró pontot. A tűz legvégső esetben nekem is rendelkezésemre állt, de nem szívesen elevenítettem volna fel a kísértetjárta templom eseményeit.
- Az aktivitás a forrást jelölheti. Nekünk arra van parancsunk, nem a pókokra. Én azt mondom induljunk arra.
Valószínűleg az álmomban látott tünde lány várt rank, a pókhorda királynője vagy édesanyja. Sok legenda keringett az elfekről, ez sem volt vadabb, mint a tövislény.
- Egyetértek. – bólintott határozottan kuzinom is, így Crispin átvette a vezetést és elégedetten összedörzsölte a tenyereit.
- Értettem. Akkor hát, kedves barátaim, Deus...izé, Gott Mit Uns és kövessenek! Amíg én a földet nézem, figyelemmel tartanák a környezet többi részét, hogy ne legyen meglepiben részünk?
Wilhelminával bólintottunk, így a sötételf megindult a fonalakból felsejlő pulzálást követve, fák és pókhálók között, titkos erdei ösvényeken és elágazásokon keresztül. Nem is kellett sokat mennünk, mielőtt egy kísértetiesen nyugodt, rajtaütésért kiáltó tisztás tárult fel előttünk.
- Mindenki legyen nagyon éber.
Az előző esetből tanulva éjláng helyett pajzsalakba kényszerítettem az árnyakat és kissé béna ujjaimmal tartottam magma előtt, körbeforgatva minden irányba, amelyből hálólándzsa érkezhetett.
- Hogyne. - bólintott meglepő engedelmességgel Wilhelmina, Crispin pedig az ékszereit ellenőrizte. Sejtettem, hogy nem hagyományos csecsebecsék lehettek, a nagymacska és a kísértet óta bármit kinéztem volna a sötételfből.
- Oké, ez eléggé ideálisnak tűnik. Mina, emlékszel arra a dallamra, amit hallottál? Mondjuk el tudnád dúdolni? Vagy harcra hívja őket vagy lenyugtatja a dögöket...bár kétlem, hogy rendes hangszer nélkül normálisan utánozható lenne.
A vámpírlány nem felelt, túlságosan lefoglalta a fonalak kusza összevisszasága, amely a tisztás közepe felé egyre tisztulva egyetlen pontba gyűlt össze – vagy indult ki. Óvatos léptekkel közeledtem a gyűjtőponthoz, minden reccsenésre megállva egy pillanatra, de úgy tűnt egyelőre nem akarta a vérünket venni semmi.
A selyemszőnyeg különösen rugalmasnak mutatkozott, mindne lépésnél besüllyedt alattam, mintha legalább egy láb vastagon borította volna a tisztás talaját. Látszatra nem mutatkozott semmi különös, így vakmerő ötlettől vezérelve átnyomtam a kezem a hálókon, próbálva kitapintani alatta a talajt. Nem sikerült.
- Dieter, mit csi... – kezdte volna Wilhelmina értetlenkedve, de látva, hogy nem rágta le semmi a karom valamelyest megnyugodhatott és elharapta a mondat végét. A szemem sarkából láttam, ahogy tólem pár lépésre éjláng lobban a vámpírmágus ujjai között, a kátrányszerű tűz előtt pedig elpattannak a pókfonalak, mintha valami kifeszített íj húrjai lettek volna. Kíváncsian megidéztem én is egy apró lángot a bal kezembe és igyekeztem leégetni a fehér szőnyeget magam előtt, feltárva az alatta lévő titkot amely egy pontba gyűjtötte a szálakat.
De nagy hiba volt.
Rosszul értelmeztem a jeleket.
A szálak egymás után repedtek meg, míg a folyamat visszafordíthatatlanul meggyengítette a szövedéket, az pedig szétomlott alattunk. Mi pedig zuhanni kezdtünk – a selyemszőnyeg alatt tátongó, fekete semmibe.
A zuhanás hirtelenül ért, de a pániktól az agyam megtelt friss vérrel és új erőre kapott elsőre megbénuló testem. Éreztem, ahogy fonalak tapadnak a páncélomhoz egy-egy pillanatra, lassítva az esésen így éppen volt időm kinyúlni a fal felé és a saját karom körülhurkolni, hogy végérvényesen megállítsa a zuhanást. Az árnyfonál alig egy másodpercig tartott a helyén, de ez elég volt, hogy megkapaszkodhassak valami kivehetetlen, de kellően erős szálban. Felnyögtem, ahogy a karom megrándult, a csípőm pedig nekicsapódott az üreg falának, de sikerült visszafognom a jajjgatást. Éltünk… legalább is én.
- Mi a franc
Wilhelmina fölöttem lebegett, mintha egy láthatatlan, hullámzó pallón állt volna – a fajunk érthetetlen lebegésmágiáját használta, ami nekem még nem volt a repertoárom része.
- Látsz valamit? Jól vagy? Mi a halál ez?
Felnéztem a lyuk szélére, aztán az alattunk meredező üres térre. Valahol félúton lehettem, kuzinom valamivel feljebb, odalent pedig mintha víz tükröződött volna. Nem mintha számított volna bármennyit is, ilyen magasságból lehetett volna gyémánt is.
- Valószínűleg póküreg. Amit megfogtam is egy pókháló lehet.
A karom fájdalmas sajgással jelezte, hogy nem vagyok elég jó fizikai erőben a hosszas lógáshoz, így összeszorítottam a fogam, megrántottam magam felfelé és újra a saját karom köré idéztem az árnyfonalakat. A módszer nehézkes volt és nem kevészbé fárasztó, mintha a saját körmömmel akartam volna kikaparni magamat, de legalább működött.
Egy darabig.
A mágia áramlott bennem, egyre nagyonn surlódásokat okozva a bennsőmben és az izmaim is égtek. Sietnem kellett, különben a varázserőm elfogyott, rám pedig a nyaktörő zuhanás várt csak.
- Vér... Vért kell szereznem. - ziháltam, igyekezve kizárni a fájdalmat, a fáradtságot és bármi mást. Csak a légzésem ütemére, a mágia pecsétjére és az üreg falára figyeltem.
Fent határozottan beszédhangok hallatszottak, noha a tudatomig alig jutottak el. Crispin lehetett az egyik, ez biztos volt, a többi mormogássá torzuló hang tulajdonosába azonban nem akartam belegondolni. Esélyes volt ugyanis, hogy felfelé mászás közben lyukat lőnek a koponyámba.
Hirtelen egy alkimistaüvegszerű flaska úszott be a látóterembe Wilhelmina fehér ujjaitól körülzárva.
- Igyál belőle. Vér. Tiszta vér. – parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon, amely kissé sértette volna az önérzetem, ha nem álltam volna az ájulás szélén. Hálásan nyitottam szét az ajkaim, hogy a fiola tartalma a torkomba csoroghasson és ittam, ameddig köhögnöm nem kellett.
Ahogy a fáradtságot elűzte a vér a figyelmem is kitisztult így kissé későn, de észrevettem a fejünk fölött lógó láncot. Sötét tünde társunk nem mutatta bármi jelét, hogy hozott volna magával a küldetésre, így a segítség az egyik ismeretlentől kellett, hogy érkezzen. - Köszönöm... de én tudok lebegni... Dietert mentsék, kérem...
Nem szerettem, ha engem próbálnak óvni – többek között ez volt az egyik ok, ami miatt a házasság gondolata sosem merült fel bennem. Jelenleg azonban a személyes sértettségnél fontosabb részletek jártak a fejemben, ahogy tovább rángattam magam felfelé az árnyfonalakkal, araszról araszra.
- Lánc... Ki a fene hord magával láncot?
- Mindjárt elérem... aztán felhúzom magam, és aztán felhúzunk téged is.
- Nem kell anyáskodnod, Wilhelmina. - lihegtem két kapaszkodás közepette. Nálam évekkel fiatalabb unokahúgom kezdett olyan modorban beszélni hozzám, mintha épp a kisfia lettem volna, akit kénytelen magára hagyni egy órára, de fűt-fát ígér neki hogy abbahagyja a sírást – és kifejezetten nem tetszett.
Ami még kevésbé, azok a lövések voltak, amik a gödör pereme felől szűrődtek le. Csak remélni mertem, hogy a rank talált északiak nem Crispint lőtték, cask a valahonnan előbukkanó pókokat. Egyik sem volt kifejezetten csábító lehetőség, de legalább az utóbbiban mind együtt ültünk a bajban.
- Csak a bőrödet próbálom megmenteni. – forgatta meg a szemét Wilhelmina. - Igyál belőle, amennyire szükség van. A férfiúi büszkeséged ráér majd, ha kimásztunk ebből a... akármiből.
Sok minden jutott eszembe válaszul, de végül csak én is megforgattam a szemem és másztam tovább. A kioktatás ráért később.
Szinte el sem hittem, hogy elértem a láncot. Elgémberedett, elcsigázott ujjakkal ragadtam meg és kapaszkodtam rajta felfelé, félig engedve a húzásnak. A perem szélét elérve ziháló légzéssel és hullámokat veto mellkassal estem négykéz labra, mielőtt erőtlenül felnéztem a megmentőm arcába. Hagen mester, ékszerész, hazudozó és úgy látszik utóbban egyre gyakoribb megmentőm. Nem kételkedtem, hogy ennek is megkéri majd az árát, de lenyeltem a torkomat csiklandozó kínos mosolyt és csak hálásan bólintottam. Még várt rank egy csata.
Körbefordultam a tisztás felé, szembenézve a túlságosan is ismerős jégdarabokkal, búzaszőke hajjal és egy keserédes sajgással, ami a mellkasomba mart. Sokféle fájdalmat ismertem – ezt az egyet nem. A haragot viszont ismertem, ahogy megláttam a Búzavirágot fenyegető pókok alakját. Ha küzdöttem volna ellene sem lettem volna képes megakadályozni az ujjamat körbegyűrűző álomheg felizzását, forró kínnal de egyben erővel is öntve el. Három pók felénk tartott – felém, Wilhelmina felé, Hagen mester felé és egy fiatal sötét tünde fiú felé, akit nem ismertem fel - de úgy döntöttem őket rábízom az északiakra. Helyette engedtem a kiáltásnak, ami ott dörömbölt a koponyám hátuljában és az árnyakat most parázsként égő tűkké keményítve azokra sújtottam le, akik Gloriát fenyegették.
~ Hozzá nem érhettek. Akkor sem, ha ez megint csak egy álom.
- Üdv doktor.
Hagen a hangjából ítélve mosolygott, máshonnan pedig égető szent mágiák csaptak le a pókokra, én még sem figyeltem egyikre sem. Csak arra tudtam koncentrálni, ahogy az apáca nyári mezőkhöz hasonló hajzuhatagát táncoltatva felém fordult, búzavirágkék szemét az enyémbe mélyesztve.
Ahogy egy pillanatra félre tudtam kapni a tekintetem a nőről kis megnyugvással töltött el Crispin nagyon is élő látványa. Az már kevésbé, hogy épp egy kutyaméretű pók marta bele a csáprágóit a tünde alkarjába, de szerencsére az gyorsan válaszolt egy jól irányzott szúrással.
- Már nem tartok ki sokáig! - kiáltott hátra az apáca, miközben láthatólag minden erejével egy vászonként feszülő mágikus pajzsot igyekezett fenntartani. - Kék pók előttünk öt méterre. Ha kiszabadult, vagy ölje meg őt, vagy zárjunk össze a többiekkel és... - Gloria egy pillanatra elhallgatott, ahogy rájött arra, amire lassan mindannyian. - Itt nem nyerhetünk. A gödör a legjobb esélyünk ha szerencsénk van levisz a járatokba, tele van vele az erdő.
Hagen sietve bólintott, miközben sandán a póküreg felé pillantott.
- Egyetértek, nem bírunk ennyivel. Láttak lent valamit? - fordult felénk az ékszerész, amire kuzinom ugyanazt a választ adta, amit én is készültem.
- Valamit, hát... igen, bár nem tudom, mi volt az. Olyan volt, mintha az ég lett volna odalent is. És nagyon sokáig nem láttuk a végét, mintha... egy tükör lett volna az alján.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat. – szóltam közbe elég hangosan, hogy Gloria is hallja, miközben véletlenszerűen lőttem az újabb és újabb tűzben égő árnytűket bármi felé, ami felé vagy felénk közelített. Egy pók túl közel jutott Gloria pajzsához, így amennyire a maradék erőmből telt az egyik lába köré vontam az árnyakat és félrerántottam, elég időt hagyva valamelyik északinak, hogy végezzen vele.
- Tartsatok ki és ha tudtok hátráljatok. - kiáltotta a fiatal sötét tünde, miközben ujjai imára kulcsolódtak. Egy pap, de legalább is az északi egyház egy mágiahasználója. Az apácával együtt már ketten voltak, így volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Hagen mesternek is köze lehetett a szentséges szervezethez.
- Megpróbálok kettőt lefogni... - csatlakozott Wilhelmina is egy általam ismeretlen mágiával a harchoz – illetve inkább a visszavonuláshoz. Még mindig nem tartottam jó ötletnek az ugrást, de abban igazuk volt, hogy jelen helyzetünkben legfeljebb az időt húzhattuk.
Az erdőből hangos visítás harsant, kényszeredetten összerezzentve mindenkit, aki hallotta, rögtön utána pedig vérfagyasztó nevetés hullámzott végig a tisztáson. Ez utóbbitól a pókok is megrettentek, zavarodottan dermedve mozdulatlanná, így a hang forrása egészen más lehetett a visításnál.
- Ha megmozdulok a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal azt meg tudom gyógyítani. - kiabálta Gloria túlharsogva a nevetést, de nem fordult hátra. - Induljon, most!
- A vámpírok tudnak lebegni, nem? Valamelyikük kipróbálhatná, aztán szól, ha rendben. - kérdezte a fiatal tünde, miközben kezével a pókok felé taszított és éreztem valami mágiát előáramlani.
- De, tudnak. Vagyis én tudok, igen. De... nem voltak benne biztos, hogy ki kéne próbálnunk, milyen mély...
A vámpírlány joggal ellenkezett a terv ellen, noha sajnos ez volt a legélhetőbb, minden szempontból. A lassan egyre szaporodó pókok látványa azonban végleg meggyőzhette, ugyanis a pánik határán kiáltott fel.
- Rendben! Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig... jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól!  
Ahogy kuzinom alakja elsüllyedt a sötétben tovább lőttem a lángoló árnytűket a pókok felé, egyet sikeresen meg is vakítva, ám az álomheg ereje lassan kihúnyt.
- Sajnos Gloria nővérnek igaza van. Ha itt maradunk az a lassú, de biztos halál, ha leugrunk az talán gyors, talán menekülés. Vigyázz magadra, Wilhelmina. - kiáltottam utána.
Az események gyorsan pörögtek fel, Crispin senki más szavára nem várva rohant el mellettem és vetette magát a mélységbe, őt pedig kis késéssel Hagen követte. Gloria pajzsa remegve tűnt el, a nő peig sarkon fordulva sietett hozzánk, a realtív biztonságba.
- Nelli. – mosolyodtam el udvariasan biccentve a nő felé. - Hogy alakult eddig a legújabb rémálom?
Az apáca meglapogatta a sötét tünde papfiú vállát, aztán keserédes mosollyal nézett rám.
- Még mindenki él, mondhatjuk, hogy egész jól.
Noha a legutóbbi két alkalommal csupán magunkban voltunk kénytelenek szembenézni a ránk átkot szabó hatalom különös teremtményeivel azok éppannyira valóságosnak tűntek, mint ez. Mindezek ellenére nem hittem, hogy ezúttal erről lenne szó.
Itt voltunk. Tényleg itt voltunk – és tényleg életveszélyben voltunk.
- Az eget látom... és... valami feketeséget középen. - kiáltott fel tompa visszhanggal kísérve Wilhelmina, amire az apáca csak biccentett.
- Ez jobban hangzik mint ami idefönt van. Uraim, ugorjunk.
- Ugorjunk! - vigyorodott el a sötét tünde fiú is, mintha csak egy merész játék let volna az egész, aztán a nővért követve levetette magát. Tekintve, hogy egyedül maradtam a pókokkal csak felsóhajtottam és utánuk ugrottam, remélve, hogy legalább egyvalakit meg tudok menteni a haláltól. Ripityára zúzódni egy barlangjárat alján nem volt a legkellemesebb halál. Ahogy az sem, ha csak a lábai törnek el valakinek és aztán belefullad a vízbe, ami felfogta az esését.
Tekintve, hogy én nem tompítottam magam mágiával Wilhelmina lebegő alakját kis híján elsodorva zúgtam el Mellette az alattunk tükröződő égbolt felé, aminek cseppet sem nyugtatott me a látványa. Több, mint tíz meter magasból akár tükörjég is lehetne, sok jót nem okozott a becsapódáskor. Össze fogjuk zúzni magunkat, ebben biztos voltam, de... Gloria. Neki életben kell maradnia, már csak logikai alapon is. Egyik kezemet kinyújtottam az apáca felé és a vízbecsapódás előtt sűrű pókhálóalakba formáltam az árnyakat, inkább a verem falához szegezve. Nem volt finom csapódás, a fonalak ugyan megtörték a lendületet, de a válla biztosan kiugrott – ami mindig egy szebb végeredmény volt, mintha a gerince tort volna szilánkosra.
A víz meglepően hideg volt, éreztem, ahogy nekiütődik a bőrömnek több helyen is, horzsolásokat és apró véraláfutásokat rajzolva rám még úgy is, hogy igyekeztem tökéletesen egyenesen, a testemhez szorított tagokkal érkezni. A páncélom húzott lefelé, az orromon önkénytelenül buborékok halma tort ki és csiklandozott végig, miközben hiába rúgkapáltam felfelé. Ujjaim végén szinte ösztönszerűen jelentek meg az árnyszikék, a leggyakrabban és legmagabiztosabban használt bűvigm, és a saját bőrömet sem kímélve próbáltam elnyiszálni a vértem csatjait.
- Nem tud... - nyögtem, ahogy egy pillanatra a víz felé emelkedett az arcom, de a nem létező úszótudásom ismét cserbenhagyott és visszamerültem a vízbe.
A tüdőm fájdalmasan szúrt, a fejem zsongani kezdett és a tagjaim elzsibbadtak, ahogy a levegő kezdett cserbenhagyni. Szinte nem is éreztem a kart, ami megragad csak hagytam, hogy húzzon egy irányba, átkarolva a vállam alatt, míg a lábam újra talajt nem ért. Úgy egyenesetem fel, mint akibe villám csapott és ahogy kikecmeregtem a barlangi tó partjára térdre zuhanva köhögtem fel a tüdőmben rekedt vizet.
- Erre... nem számítottam.
Mikor a kezem remegése is alább hagyott és levegőt is nyugodtan tudtam venni felnéztem a megmentőmre – ezúttal Hagen mester helyett Gloria nővérre. Tehát életben maradt, viszont csálén álló vállából ítélve sikerült kiugrasztanom a karját a helyéről. Én akartam őt megmenteni, de ő mentett meg engem még úgy is, hogy akaratlanul megnehezítettem neki.
- Végülis, egészen kellemes temetési nóta. - szólalt fel Crispin, noha először nem értettem mire érti. -  Kiugrott kézzel mit szoktak csinálni? A levágáson kívül, természetesen.
Úgy látszik senki nem úszta meg egyszerűen az ugrást, de mindneki megúszta valahogy.
- Amúgy meg, öhm, jó titeket újra látni, doki és Minuci. Örülök ismételten a találkozásnak, Jozef és Herr Hajótörött Kéztörő. Kösz a segítségért, meg minden egyéb. De ami a legfontosabb kérdés most: mi a francot lehet csinálni egy kiugrott kézzel?
- Vissza lehet tenni a helyére. Megcsinálom de haladjunk sorban. Kinek van sérülése ami azonnali ellátásra szorul?
Hagen és a Jozefnek hívott sötételf a vámpírlányt húzta ki a partra, noha el nem tudtam képzelni lebegés közben hogyna sikerült elsüllyednie.
- Nekem semmi bajom és bár nem raktam még vissza kiugrott végtagot, de a fájdalmat talán tudom enyhíteni. - ajánlotta fel a papfiú.
Ez az!... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét. – kapta fel a fejét kuzinom, miután ő is kiköhögte magát így óvatosan belehallgattam a barlang csendjébe. Hárfazene volt, halk és finom, számomra ismeretlen dallammal.
Ha jól sejtettem, tünde dallammal.
- Majd én vissza rakom a karját, herr Crispin... - sepertem hátra egy elázott tincset a homlokomból, aztán tekintetem Gloria vélhetően fájdalmas ficamjára tévedt.
~ Amint törődtem azzal, ami fontos.
- Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét. - ajánlottam fel a saját karom az apácának, aki szerencsére nem aggályoskodott.
Búzavirág nagy levegőt vet, én pedig amilyen gyorsan és fájdalommentesen tudtam megrántottam a karját kissé kifelé és le, hogy a karcsontjának félrecsúszott vége kikerüljön a válla vápálya alól és visszaugorhasson a helyére. Kiugrott vállat a helyére tenni fájdalmas volt, képzett katonák és zsoldosok is ordítottak néha, az egyszerű gyógyító, aki valószínűleg több sebet látott el mint tapasztalt elismerésre méltóan jól tűrte.
- Ne pazarold az erőd. Nekem úgyis pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve. - felelte vélhetően a tündefiúnak. Bátorítóan rámosolyogtam, de nem ápolgathattam sokáig – egyrészt amúgy sem értettem hozzá, másrészt kötelességeim voltak.
- Ti mit tudtatok meg a pókokról? – kérdezte Hagen mester, miközben én Crispinhez léptem, hogy megismételjem a műveletet. Ügyesen időzített trükk volt, sajnos azonban az én figyelmemet nem kerülte el. Akkor próbált előnyös információhoz jutni, amikor mindannyian a sebeinket nyalogattuk, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ő maga nem sietett volna ilyen gyorsan megosztani az információt.
Sajnos nem mindenki volt ennyire paranoiás.
- Mit? Nos, az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen...- felelte cinikusan Wilhelmina, de nem tudott ellenállni a kérdés csábításának. - de egyébként... Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal eléggé. Voltak belőlük különböző színűek... már a pókokból.... Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie... és igen, szerintem is arra kellene mennünk.
- Wilhelmina. - szóltam közbe erélyesen, noha már egyértelműen későn. - Ne felejtsd el, hogy Hagen mester és Gloria nővér is északiak. Valószínűleg ugyanazért küldték ide őket, mint minket.
Ha együtt akartunk dolgozni, ideje volt lefektetni néhány szabályt.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése

35 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Ápr. 15, 2019 5:34 pm

A szénánk határozottan nem állt jól. Éreztem, ahogy újabb és újabb dögök érkeznek meg, a fene se tudja, hogy honnan, miközben a mögöttem álló nő minden erejével azon van, hogy kiszabaduljunk innen, a háttérből is érkezik a támogatás, úgy hogy egészen úgy éreztem, mintha legalábbis valami fontos személyiség lettem volna, de a frissen jött népszerűségemnek annyira nem örvendhettem, mert ezek a pókok viszont rohadtul ragaszkodó személyiségek voltak, amelyet leginkább a csáprágóik vagy mi a bánatos fenéik satuként való használatával igyekeztek kifejezni. Én viszont nem örültem annak, hogy ha ennyire körberajonganak, így szabadon meredt kezemmel próbáltam megszabadulni a kényeztető karmolásból. Elvileg, ha elég ideig csapkodom, akkor csak el kell engednie, nem? Már mint ez lenne a dolgok logikus menete, azonban ezen a ponton én erősen elgondolkoztam azon, hogy ezen a világon van-e egyáltalán bármi, ami még logikusnak mondható. Valószinűleg nem...
- Már nem tartok ki sokáig!
Rángat ki a logika feletti merengésemből a nő, és én hiszek is neki, azt csodálom, hogy ennyi ideig kitartott! Szívós egy egyed, ami a későbbiekben még igen csak rosszul jöhet - és most nem a pókról, hanem az északi néniről beszélek. Mondjuk ha így durrogtat a fülem mellett, akkor legalább amiatt nem kell aggódnom, hogy hallani fogom a magyarázkodásukat, hogy miért is vannak itt. A fülem csengett a lövés zajától, így csak elmosódva hallottam a szavait.
- előttünk...méterre. ...szabadult, ölje meg...össze a többiekkel és...nyerünk. A gödör....ha szerencsénk van, levisz....erdő.
Az idegesítő csilingelés valahogy nem nagyon segített azon, hogy jobb kedvre derüljek, de legalább értékeltem, hogy a nő ilyen vehemesen próbálja megmenteni a szépséges irhácskámat. Közben Herr Hajótörött ordibál vissza valamit, mintha megerősítés lett volna, ezen a ponton annyira nem is érdekelt. De ha jól hámoztam ki a nő szavaiból, beakar ugrani a gödörbe. Amit én nem tartottam annyira hejj de jó ötletnek, de mivel van még nálam kettő azokból az átkozott angyaltollakból, amit olyan bőszen osztogattak Eichenschild ostroma után, legalább abban biztos lehettem, hogy én túl fogom élni a zuhanást, a többieknek meg sok sikert hozzá! Még több sikert ahhoz, hogy Jozef hátrálásra akar biztatni minket - de hé! legalább a fülcsengés abba maradt, így sajnos mostantól kezdve hallani fogok mindenkit. Idegesítő.
- Megpróbálok kettőt lefogni...
Hallom eközben Mina hangját...és alaposan el kell beszélgetnem mind vele, mind Herr Dieter-rel. Úgy volt, hogy meghalnak a nagy zuhanásban, erre meg úgy hirtelen betoppannak mindketten egészségesen és élve és még fene nagy harci kedvük is van. Hogy a francba élték túl a zuhanást? A társaimnak túl sok meglepetés van a tarsolyukban ahhoz, hogy én nyugodt maradjak velük kapcsolatban.
- A gödörben csak a nyaktörő feketeség van. Túl mély leugrani, hacsak nincs valami trükkjük az ellen, hogy összezúzzuk magunkat.
Érkezik a jó doktor válasza is. Hehe, én még mindig védve vagyok a zuhanás ellen. Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy a két társamat hogy védem meg tőlük. De aztán eszembe jutott: vámpírok ők, tudnak lebegni elvileg, nem? Gondolom így élték túl az első menetet is. A többiek viszont nem néztek ki vámpírnak. Jozef-ről tudtam, hogy nem az; Herr Hajótörött se nézett ki annak, a mögöttem feszítő nő meg végképp nem. Szóóóval....tökéletes! Mi túléljük, ők nem. Háh, imádom az ilyen terveket! Bár mondjuk az egy kicsit meglepett - így hirtelen a fejemben témát váltva - hogy az egyik pók, amely rohamozott felénk csak úgy fogta magát és hátrarepült, bár mintha egy olyan cucc lett volna rajta, mint amit Herr DIeter mutogatott nekünk. Háh, csak megtalálta a módját, hogy hogyan tudja a legjobb módon alkalmazni. Le a csuklyával maga előtt, jó uram. Na, akkor itt lesz az, amit én terveztem, mert....VÉGRE ELENGEDETT AZ A RAGASZKODÓ KIS KÖCSÖG! Nem Te, Kiril....a pókra gondoltam. NE SÉRTŐDJ MÁR MEG MINDEN FÉLREÉRTÉSEDEN! Most, hogy a PÓK, érted?! a pók elengedett, végre felszabadult a kezem, és...
- Amint lefagynak, rohanjon a többiekhez...
Szólok hátra a nőnek és amilyen gyorsan tudtam, megnyomtam az ujjamon a fura anyagból készült gyűrűt, aminek hatására egy éles sikítás hagyta el azt, és szinte ebben a pillanatban, mintegy varázscsapásra a dögök megálltak a mozgásban, csak himbálóztak előre-hátra, mint ahogy azt már láthattuk, amikor Jozef bevetette a saját gyűrűjének mágiáját. De azért bennem felvetődött a kérdés, hogy még ki a francnak van ilyen gyűrűje? Egészen eddig tök speciálisnak éreztem magamat, amikor random rátaláltam valami kis helyen...erre meg nesze neked, az az áruló kis fajzat is ilyennel dobálózik. Fene beléd, Jozef csávó. A dolgok alakultán azonban túl sok időm nincs merengeni, mert pár dolog azért történik ebben a pillanatban.
Első dolog: valami éles sikoly az erdő felől, ami HATÁROZOTTAN nem úgy hangzott, mint a tökgyűrűből előhullámzó éles sikonyászás, és valahogy nem akartam nagyon megvárni azt, hogy kiderüljön: milyen fajzatnak van ennyire elfajzott tüdeje, hogy ilyeneket képes produkálni.
Második dolog:
- Ha megmozdulok, a pajzsnak vége. Nem megyek el, ameddig nincs mindenki a lyuknál. A nyaktörő mélység miatt pedig ne aggódjon, Dieter. Aki nem hal meg azonnal, azt meg tudom gyógyítani.
Óh, hasznos az ilyen néni a háznál. Fenébe, ha Johnny nem tűnt volna el, akkor rászabadítom azt az agyhalott kultistát erre az északi nőre, hogy gyorsan vegye el feleségül és láncolja hozzánk...már amennyiben előtte megvakítjuk a nőt, mert ha meglátja azt a félnótást, akkor bizots, hogy elmegy az életkedve. A jó felcserünk meg...hát nem tudom, hogy mennyire lenne hajlandó egy emberrel keveredni, de végső esetben még őt is bedobhattuk volna a közösbe, természetesen csupán a csapat igényeit szem előtt tartva. De ha már a csapatszellem nem is jöhetett szóba ebben a pillanatban, a saját szellemem annál jobban előtérbe került, amikor a nő mielőbbi visszavonulásra sürgetett engem. Hát, én nem voltam az a típus, aki a hirtelen jött segítséget nyeglén visszautasítja, és őszintén szólva, hogy ha Ő akar önfeláldozósat játszani, ki vagyok én, hogy megakadályozzam ebben? Majd elmondok érte egy...imát.
- Induljon, most!
- Értékelem az önfeláldozását, nekem aztán nem kell kétszer mondani!
És ezzel én már meg is fújtam a visszavonulást jelző harsonákat. Legalábbis a fejemben. Ha máshol nem is. Láttam és valamennyire hallottam is, hogy a többiek a gödör szélén vígan diskurálnak menet közben, de őszintén szólva, a fene se volt kíváncsi arra, hogy mégis, miről beszélgetnek, így egyik fülemen be, a másikon ki, egyedül Mina végső kiáltását hallottam, mielőtt elnyelte volna a sötétség - ismét.
- Rendben! Beugrok. Amíg hallják a hangomat, jó, aztán pedig...jöjjenek utánam, ennyi pókot nem tudunk eltenni láb alól!
És zsupsz, Mina hupsz, remélhetőleg Mina nem puff és placcs. Közben meg mindenki durrogtat és varázsolgat és teszi, amihez éppen a jelen pillanatban a legjobban ért, én is teszem hát a sajátomét és a mellény zsebemből halászom elő a kissé meggyötört angyaltollacskát, előidézve az utolsó alkalmat, amikor ilyen tárgy használatára kényszerültem és reménykedtem benne, hogy most egy jobb helyen fogok landolni, mint előtte....és a gödör már ott is volt előttem, úgy hogy vetődtem is én nagy vehemensen, eltörve a kis tollacskát, s rögtön éreztem, ahogy a testem mintha könnyebbé vállt volna és hirtelen irányítani tudtam a zuhanásomat. Egészen király érzés volt, kár hogy a sok pókocska belerondított...de most láttam meg először azt, amihez Mina-nak és Herr Dieter-nek már szerencséje volt: az ég ott tükröződött alattunk és ez bizony nem volt egy túl bíztató látvány. Most mi van...? Visszaesünk valahogy a talajra ismét? Vagy van lent valami, ami visszatükrözi a látványt? Hát remélem, hogy nem egy rohadt nagy tükör, mert akkor bizony alaposan megszívjuk mi még a dolgot.
- Az eget látom...és...valami feketeséget a közepén... - hallom Mina hangját magam alól, ahogy megerősíti, hogy nem csak én haluztam be ezt a látványt.
De egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy egyáltalán megérkezzek ennek a hatalmas lyuknak az aljába, de aztán arcomon egy széles vigyor terül szét, ahogy látom Mina-t, amint csigalassúsággal lebeg lefelé. Eh, ezek nem tudják, hogy mi az igazi sebesség! Kicsit begyorsítok, majd megállok lebegve Mina mellett, miközben hallom, hogy valaki egyre gyorsabban zuhan lefelé, még egyelőre mögöttem/felettem.
- Mizu, Mina?- fordulok a nő felé, aztán hördülök fel, ahogy Herr Hajótörött suhan el mellettem nyaktörő sebességgel. Eléggé bátor csávó volt, azt meg kell hagyni, remélhetőleg nem a szétplaccsant hulláján fogok majd landolni.
- Üdv. Semmi kül... - válaszol végre Mina vihogva, de nem hinném, hogy azért, mert annyira jó kedve lenne - csupán a helyzet abszurditása válthatta ki benne ezt a reakciót.
- Mi a...
Adok azért hangot a meglepettségemnek, ahogy az őrült tényleg elsuhan mellettem, majd kissé kétkedve nézek lefelé a gödörbe, aminek nagyjából a felénél járhattam jelen pillanatban.
- Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen mélyre fogok süllyedni...
De a süllyedést azért igazán megsürgettettem volna, hisz másodjára is hallottuk azt az éles sikolyt a fejünk felett, és gondolatban már temettem is el mindenkit, aki jelen pillanatban még fent volt. Nem hangzott túl biztatóan az a valami.
- Elnézést!
Hallom meg aztán a hangot, amit rögtön követ a lánc ismerős csörgése...és még mielőtt egyáltalán leeshetett volna, hogy ez mit jelent, hideg fém érintését éreztem a karomon...majd hirtelen olyan sebességgel kezdtem zuhanni lefelé, amelyről nem hittem volna, hogy akár emberileg, akár sötét elfileg lehetséges volt. Mina arcának látványa azonnal elúszott előttem, és minden hang megszűnt, ahogy a levegő vad bömbölése tombolt a fülemben.
- Te most csak szopatsz...
Azt hiszem, hogy ezek tökéletes utolsó szavak lesznek. Viszlát világ! Jó volt téged megismerni!

...Csobbanás, ahogy az előttem haladó teste átszakította a víztükröt. Parányi vízcseppek csapódtak az arcomba és testem minden fedetlen részére, aztán már meg is érkeztem. Az utolsó pillanatban pánikszerűen kaptam levegő után, ahogy a láncoskutya testének súlya egyre jobban és gyorsabban húzott engem lefelé. Aztán már a víz alatt is voltam, s a fentről érkező fény gyors ütemben halványodott, ahogy hatalmas kőként süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb. Természetszerűen pánikszerűen csapdostam a lábammal, próbálva felküzdeni magam a felszín felé, amíg még látom a fényt és tudom, hogy merre is van a felfelé. Nem akartam így meghalni, főleg nem mások ostoba önzősége miatt, de a pánik egyre jobban gyűlt bennem, ahogy a felszín csak nem akart közeledni. Soha életemben nem voltam még ilyen helyzetben, és hirtelen azt se tudtam volna, hogy mit csinálok, ha netán elvesztem az irányérzékemet. Úszni se nagyon tudtam, csak azt a nagyon alapot, hogy hogyan maradjak egyáltalán a felszínen és nagyon lassan tempózzak a part felé. De nem hittem volna, hogy ez itt számítani fog a végén. Ezért hát rugdostam, teljes erőmből, egyrészt hogy felfelé küzdjem magam, másrészt hogy jól fejbe találjam azt a rohadékot, aki magához láncolt engem...és ebben a kétségbeesett pillanatban, amikor nem csak a lábammal, de a kezeimmel is próbáltam volna magam felfelé hajtani, jöttem rá, hogy a jobb kezem vagy eltört, vagy kiugrott a helyéről...vagy akár le is szakadhatott, nem mertem oda nézni, hogy megállapítsam. Csak a fájdalmat éreztem most, hogy a kezdeti sokk elmúlt és ez majdnem egy újabb pánikrohamot idézett elő nálam. Aztán a lánc és vele együtt a mocsadék súlya is mintha eltűnt volna rólam, s csak reménykedtem, hogy az az idióta menet közben már megfulladt és ezért engedett el a lánc.
Veszettül kapálóztam, hogy minél előbb a felszínre kerüljek s végül eljött az a pillanat, amikor a fejem áttörte a víz felszínt és kétségbe esetten kapkodtam levegő után, miközben inkbáb hallottam, semmint láttam, hogy a többiek becsapódnak körülöttem. Aztán ahogy visszanyertem a látásomat, észrevettem, hogy egy nagy, földalatti barlang kellős közepén vagyunk és tőlünk nem is olyan messze mintha kövek kandikáltak volna ki a víz alól. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy hatalmas kőoszlopok merednek-e ki a vízből vagy annyira alacsony ott az állás, hogy már a "partot" látjuk, de jelen pillanatban nem is tudott érdekelni, csak némán hálát adtam Hold Anyának, amiért vigyázott rám és nem az egyik olyanra zuhantunk rá a láncos pribék hathatós közreműkédésének jóvoltából.
- Kövessetek, errefelé talán száraz hely lesz!
Kiáltom el magamat, amit sajnos az északiak is hallani fognak, de első sorban jussunk ki a szárazra, aztán utána dealelünk az újonnan jött szituációval. Csak reménykedni tudtam, hogy Mina és Dieter meghallották a kiáltásomat és a hangom alapján tájékozódva ők is ki tudnak majd úszni. Én pedig a jobb kezemet kímélve (ahogy odanéztem, legalább azt megállapíthattam, hogy a kezem nem szakadt ki tőből) igyekeztem kievickélni.
...elengedhet ezekkel az izékkel! Mindenki egészben maradt?
Hallom két kétségbeesett karcsapás és lábcsapkodás közepette a gyógyító hangját és páran vissza is válaszolnak neki, a hangok alapján, amelyek furcsán elmosódva érkeznek felém, de mivel jobb dolgom úgy sincs, ezért visszakiáltok neki én is.
- Meg vagyok!
Ennél többre nem tellett tőlem, s mivel a füleimben és a fejemben még ott dörömbölt a vérem a hirtelen riadalom után, igazából azt se tudom, hogy eléggé hangosan kiabáltam-e ahhoz, hogy bárki is meghallja. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: úszni és úszni és úszni. Ez igazából három cél, de most csak leegyszerűsítettem magamnak egyre. Annyira el voltam foglalva a túlélés gondolatával, hogy majdnem összecsináltam magam, amikor valami a kapálózó lábaimhoz ért. Aztán ismét...s végül megállapíthattam, hogy követ taposnak kecses lábacskáim, s amint megálltam, végre ismét szilárd(nak tűnő) valamin álltam, s még a fejem is kikandikált a víz alól. Elégedetten és megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
- Itt már egész elviselhető! Hol...hol van a doktor?
Nézek körbe a többieket keresve, de csak a láncos pribéket, az áruló Jozef-et, a nőt és Mina-t látom, pontosabban neki is csak a fejét, ahogy épp kikandikál a víz alól...de a felcsert sehol sem. Kétségbeesetten nézek körbe és körbe, azonban még mindig nem látom őt.
- HOL VAN A DOKTOR? - ordítom el magam ismét, most már némi kétségbeeséssel a hangomban.
Nem hiányozna, hogy hirtelen kettőre redukálódjon a számunk, miután varázslatos módon ismét egyesült a kis triónk...és ahogy elnézem, Mina se állt messze attól, hogy a víz alá kerüljön végleg...én pedig határozottan nem voltam olyan állapotban, hogy bármelyiküknek is segítsek, így csak egyre jobban a szárazpart felé igyekeztem taposni, hogy össze szedjem magam és friss erővel tudjak aggódni a csapat miatt. Végül sikerül ez az akcióm is, és megfáradtan rogyok a kövekre, miközben tehetetlenül nézem, hogy a három északi közös erővel rángatják ki a víz alól a társaimat. Aggodalmaskodva nézegetem a barlang falait, amelyekről sűrűn lógnak le a pókhálók...s hallom meg azt a dallamot, amelyet, ha jól sejtem, Mina is hallhatott ennek az egész cirkusznak az elején. Egyelőre nincs erőm ahhoz, hogy ezt kommentáljam is, így csak kifújom magam, míg a többiek meg nem érkeznek, majd komor arccal és rekedt hanggal kommentálom az eseményeket.
- Végülis, egészen kellemes temetési nóta - prüszkölök egy sort, ahogy próbálom kifújni hajamat a szemeim elől, de az átkozott szőrköteg makacsul ragaszkodik a homlokomhoz...- Kiugrott kézzel mit szoktak cisnálni? A levágáson kívül, természetesen. Amúgy meg, öhm...jó titeket újra látni, doki és Minuci. Örülök ismételten a találkozásnak Jozef és Herr Hajótörött Kéztörő. Kösz a segítségért meg minden egyéb. De ami a legfontosabb kérdés most: mi a francot lehet csinálni egy kiugrott kézzel?
- Vissza lehet tenni a helyére. Megcsinálom, de haladjunk sorban. Kinek van sérülése, ami azonnali ellátásra szorul?
~ Miért, az én kiugrott kezem nem az?~
De ahogy végig mérem a nőt, látom ,hogy Ő sincs jobb állapotban, mint én. Fene essen ebbe az egész zuhanásba. Komor tekintettel méregetem a partra evickélő férfit, aki először Mina hogyléte felől érdeklődik, majd még velem szemben is a sajnálkozását meri kifejezni!
- sajnálom...
- Én is sajnálom.... - hogy nem maradtál a víz alatt végleg, te mocsok.
De az ilyet nem lett volna most túl célszerű hangosan is kimondani, amíg az egyik kezem használhatatlan volt, így inkább a gondolataimat megtartom magamnak. Közben a többiek is leadják a helyzetjelentésüket. Mina jól van, köszöni szépen; Jozef is jól van, szintúgy köszöni és még a segítségét is felajánlotta, azonban a szavaiban megbúvó bizonytalanság hallatán inkább tettem pár lépést hátrébb, mielőtt még vadul rám vetné magát, hogy már csak azért is megpróbálja enyhíteni a fájdalmamat. Inkább egy Mélységi cirógasson engem, mint hogy Őt ezek után a közelembe eresszem.
- Erre ...nem számítottam - ismeri be végül a doktor is, ahogy a haját simítja hátra, majd rögtön el is feledkezik saját magáról, ahogy végig méri a csapatot. - Majd én vissza rakom a karját, Herr Crispin... - és már nyújtottam is volna a karomat, azonban hamar megváltozott az érdeklődésének tárgya a gyógyitó néni felé és inkább vele foglalkozik. Én meg csak irigyen toporogtam volna a legszívesebben, de az nem lett volna valami túl professzionális reakció, így inkább vártam a soromra. - Csak egy pillanat. Nyújtsa ide a sérült kezét.
És miközben a két gyógyító vígan elfoglalkozott egymással, Mina se volt rest, hogy megossza a véleményét az egész világgal.
- Ez az! ... Ez volt az. Hallottam odafentről. A zenét.
Újságolja el nagy vidáman a vámpírlány, ami miatt tőlem kapott egy megróvó pillantást. Azért csak nem kéne minden információt kiköpni a frissen érkezett triónak, akármennyire is örül annak, hogy túlélte a zuhanást. Azonban a pillantásom jó eséllyel szinte semmi hatással sem lesz a vámpírnőre, de reménykedtem benne, hogy többet nem fog elárulni rólunk. S mielőtt még én valami furcsaság miatt pofázni kezdtem volna, gyorsan a számba is kaptam a szétázott sálamat, hogy arra haraphassak, ha beszélhetnékem támadna, vagy ha valaki helyre ugrasztaná a vállamat, s közben passzívan hallgattam a beszélgetést.
- Ne pazarold az erőd. Nekem úgy is pihenésre lesz szükségem, minden csepp mágiát elhasználtam odafent, három gyógyítóvarázslatot kivéve.
Tehát őt lehúzhatjuk a fenyegetések listájáról egészen addig, míg ki nem piheni magát. Nem tudom, hogy milyen mágiát használt odafent, de jobban örültem volna, hogy ha nem tudna több ilyet használni, amíg le nem rendezzük ezt az ügyet.
- Ti mit tudtatok meg a pókokról?- puhatolózik az új trió idegesítően tenyérbemászó arcú férfi tagja.
- Azt hiszem, amúgy is csak arra mehetünk... - fűzi hozzá elmélázva Jozef, ahogy a barlangot vizsgálgatja és abba az irányba fordul, ahonnét a hárfa hangja szól. S mielőtt még bármit reagálhattam volna....megtörtént a baj.
- Mit? Nos ,az utóbbi időben elég sokat töltöttem azzal, hogy fölfelé másszak ebből az üregből, úgy látszik, kissé feleslegesen....de egyébként...Crispin ért hozzájuk jobban. A földből kiálló karókat láttunk, amelyek be voltak fedve a hálóikkal. Voltak belőlük különböző színűek...már a pókokból...Ja, és az egyik átlőtte Dieter kezét a dárdájával. Szóval dárdáik is vannak. Odafentről pedig hallottam ezt a hárfaszót, szóval a barlangrendszernek eléggé kiterjedtnek kell lennie...és igen, szerintem is arra kellene mennünk.
És minden egyes szóval csak egyre jobban és jobban süllyedt az állkapcsom a föld felé. Ezt nem hiszem el. Mina...miért kellett szinte mindent elkotyognod? Azt hiszem, hogy innentől kezdve a dolgom durván megnehezedett. S miközben ennyire lekötött a Mina "árulása" felett érzett idegességgel vegyített meglepettség, egyszer csak a vállamat valaki úgy helyrerántotta, hogy majdnem átharaptam a sálat, s a fájdalom szilánkjain keresztül hallottam, ahogy Herr Dieter tökéletesen összegzi a vámpírlány beszédességét.
- Wilhelmina. Ne felejtse el, hogy Hagen mester és Glora nővér is északiak. Valószinűleg ugyanazért küldték őket ide, mint minket.
Yupp...megszívtuk.


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.