Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] - Arachnophobia

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Go down  Üzenet [3 / 3 oldal]

51 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Jún. 08, 2019 8:32 pm

A lábamba még mindig belenyilalt a fájdalom, ahogy óvatosan letérdeltem a pókfonalak mellé. Igyekeztem nem figyelmet venni a fájdalomról, azonban tudtam, hogy ez nem nagyon fog összejönni. Nem voltam se annyira fegyelmezett, se annyira erős, hogy ezt meg tudjam tenni, így nem volt más választásom, mint az ajkaimba harapva visszafojtani a kikívánkozó sóhajt és sziszegést. Akármilyen gyógyító varázslatot is alkalmaztak rajtam, amíg ki voltam ütve, annak nyílvánvalóan nem volt elég ereje. Vagy nem akarták, hogy megfelelően hasson, ezt nem tudhattam. De most nem volt se időm, se kedvem ezen a kérdésen aggódni, inkább a jelenleg pár fokkal fontosabb feladatra kellett koncentrálnom és arra, hogy lehetőleg jó döntést hozzunk meg, amikor tovább haladunk. Szemem ide-oda ugrált a folyosón, próbálva találni bármilyen jelet vagy nyomot arra vonatkozóan, hogy melyik út fog a számunkra legideálisabb lenni. Amit némi kutakodás után észre vettem, az a vonszolás nyomok voltak. Azt nem tudtam megállapítani, hogy hány áldozatot cibáltak már itt keresztül és azt sem, hogy mennyire régiek lehettek ezek...de valakit vagy valakiket akkor is határozottan ide cibáltak. Talán az eltűnt vámpír is itt kötött ki - és talán életben is lehettek. De egy "talánra" alapozni ebben a helyzetben és pillanatban merő nagy ostobaság lett volna és még ha ki is szabadítjuk az esetleges túlélőket, akkor se tudtunk volna velük mit kezdeni, mert azt kötve hiszem, hogy ezek után még harcképes állapotban is lettek volna.
- A pulzálás a középső járatban a legerősebb, de úgy vélem, mintha a jobb oldali folyosóból eredő fonal táplálná. Nézzétek meg, de ha engem kérdeznéztek, én a jobb oldali járatra fogadnék.
  Jozef magyarázkodására csak még jobban azon járat felé figyeltem, ahova az áldozatokat elvonszolták. Igen, volt ott némi pulzálás, és talán onnan ered valami, de határozottan nem szívesen mentem volna abba az irányba, hisz ahol áldozatok vannak és talán begubózva is, ott biztos, hogy lesznek őrök vagy valami más szolgák, akik feldolgozzák őket, és nem volt egyikünk se olyan állapotban, hogy felvegyük a harcot még több átkozott dög ellen - én pedig mindegyik közül a legrosszabb helyzetben voltam.
- Javaslatok?
- Wilhelmina-nak igaza van és szerintem jobban járunk azzal, aki a hárfát megszólaltatja. Én a középsőt javasolnám.
- De ha jól látom...a jobb oldalról ezek a fura fonalak amúgy is átvezetnek a középsőbe. Szóval, minden, ami érdekes lehet, a középső járatban van.
  És minden, ami érdekes az egyben veszélyes, ezt ne felejtsük el. Mert hát, ki lehet az eddigieknél is érdekesebb még? Egy hárfázó pókkirálynő? Áh, milyen csodálatos is lenne! És rémisztő. Leginkább rémisztő. De ha innen élve akarunk kijutni, és még a feladatot is teljesíteni, akkor előbb-utóbb szembe kell néznünk vele. Mert hogy a pókok nem hagynak minket innen kijutni élve, abban teljességgel biztosak lehettünk és még azt se tudtuk, hogy merre lehet egy kivezető járat. Vaktában megindulni a barlangrendszerben, amíg az irányító erő még él, egyenlő lett volna egy öngyilkossággal.
- A kérdés az, hogy egyenesen a forrás felé megyünk-e, vagy jobban beleássuk magunkat az ügybe és felderítjük a terepet a jobb oldali járattal- mivel a korábbi támadásokat is csak nagyobb sérülésekkel tudtuk megúszni, azt javaslom, induljunk el a középső járatban, hátha gyorsan véget tudunk vetni ennek az egésznek.
  És el jött az a pillanat, amikor valaki átvette tőlem a bőbeszédűség átkát. Hajrá, egyszer már úgy is egy átkos helyzetben találkoztam Herr Hajótörött Őeminenciájával, akkor akár viheti is ezt tőlem. Kíváncsian néztem a többiekre, hogy nekik mi lesz a véleményük ezzel kapcsolatban, miközben néha-néha a bal oldali járat felé fordultam, amiről egyikünk se tett említést. De az túlságosan is "unalmasnak" nézett ki ahhoz, hogy egyáltalán csak szóba is hozzuk. A középső járat talán a királycsajszihoz vagy a hárfázó kis tünde ribihez vezet; a jobb oldali az éléskamrához, akkor a bal oldali vezethez a kommunális részekhez (már amennyiben a pókoknak van ilyenjük) és végső soron egy kijárathoz - talán, remélhetőleg.
- A jobb oldali járat... - álltam meg egy pillanatra, hogy össze szedjem a gondolataimat és hogy kitaláljam, mennyi információt árulhatok el, bár ezen a ponton Mina szószátyársága után úgy is édes mindegy volt...- hát, gondolom megtaláltam, hogy hova vitték el szerencsétlen...nem is tudom, mi volt a neve. Vonszolások nyoma - mutatom ujjaimmal a nyomokat a földön, ahogy tettem azt a városka kis kapujában Mina-val, mielőtt még a fogadóban találkoztunk volna a többiekkel. - De maradjunk inkább a középső járatnál. Kivéve, ha a nagyérdemű tud várni egy kicsit, míg előre megyek, hátha lesz ott valami érdekes, ami még a későbbiekben segítséget nyújthat nekünk a forrással való leszámoláskor.
  A tudás mindig is hatalom volt, akárki akármit is állított. Minél több információ állt rendelkezésünkre, annál több esélyünk volt. Bár utólagosan belegondolva talán még sem lett volna annyira jó ötlet, ha én próbálok előre lopakodni a járatban, tekintve, hogy a lábam nem éppen olyan állapotban volt, amivel ilyen műveleteket végre lehetett volna hajtani. De rajtam kívül más ki próbálhatta volna meg? Nem néztem volna ki egyik társamból sem, hogy a lopakodás kényes művészetének áldozott volna.
- Cynewulf, azt hiszem, ilyen bicebócán jobb, ha velünk együtt maradsz.
- Az is igaz...
 Jozef megjegyzése lehűtötte a kedélyeimet, s egyben reflektálták a saját megállapításaimat, így aztán ezt az ötletet szavak nélkül is leszavaztuk és egy csapatként indultunk meg a középső járatban. A sérülésem miatt én voltam a leglassabb a csapatban és inkább amúgy is sereghajtóként játszottam volna tovább, semmint elől haladni - hisz abból az irányból lehetett leginkább bajra számítani - és a jelek szerint senki más nem pályázott erre a pozícióra, így vígan battyogtam a többiek mögött, egészen addig, míg valami megállásra kényszerítette az elöttem haladókat. Végül megláttam azt, hogy mi is volt ennek az oka. Egy rozoga faajtó. Egy pókok lakta barlangban. Örültem, hogy leglalább van bennük annyi szofisztikáltság és elegancia, hogy holmi nyílászárókkal szórakoznak. Bár kötve hinném, hogy a kis szőrös lábú barátainknak annyira kézre eső lett volna egy ilyennek a használata, de a kis tünde ribancnak csak jól jöhetett.
  Az ajtó zaonban egy újabb problémával szembesített minket. Mivel nem volt rajta kulcslyuk, még csak be se tudtunk lesni, hogy mi van mögötte- tehát a sötétben fogunk tapogatózni és nem tudhatjuk, hogy mi vár mögötte. Visszafordulni viszont egyikünk sem akart és sokáig nem is álldogálhattunk egy helyben, így gondolatban gondolom már mindenki beleegyezett abba, hogy ezen is túl kell lépnünk és csak reményekdni tudtunk abban, hogy nem a végzetünkbe sétálunk. Jozef és Mina készen álltak arra, hogy szembe nézzenek bármivel is, ami a nyílászáró mögött várakozik ránk - én már kevésbé. Volt már "szerencsém" ahhoz, hogy sérülten csatázzak - elég volt csak visszagondolni a legfrisebb emlékemre Beta-val kapcsolatban - és nem kívántam megismételni.
- Be tud lesni ide valaki észrevétlenül?
  Kérdezte a Hajótörött, ahogy visszafogta Jozef kezét. Nézelődtem jobbra-balra, előre és hátra, azonban semmi módját nem láttam annak, hogy megnézzem, mi van mögötte. Ha legalább láttam volna lángokat, vagy füstöt, az segíthetett volna, de semmi ilyesmi nem volt, így csak elégedetlenül csóváltam meg a fejemet.
- Nem nagyon...akár ki is nyithatjuk.
  És így is tettünk. Mert senkinek sem volt más ötlete és nagyon választásunk sem. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mi is lesz a túl oldalon. Hát, nem az, amire számítottam. Az elképzelésem az volt, hogy legalább egy tucatnyi, különböző színekben ékeskedő pókot fogunk látni, viszont...hát, ez nem nagyon az volt. Na jó, pókok voltak, de azok inkább dekorációként szolgáltak, semmint tényleges ellenségként, a finom pókfonalak elfojtották lépteik zaját, mintha vastag selyemszőnyegen sétáltunk volna keresztül. Minden, ami bútórnak volt nehezhető - ez kimerült nagyjából egy függőágyban - az is fonalakból lett szőve...és egy válaszfal, ami mögött egy hárfa árnyéka rajzolódott ki, meg valami amorf alak. Tehát itt vagyunk. Nyeltem egy nagyot, bár a kiszáradt torkomnak ez túl sok enyhülést nem hozott.
- Meg van a zene forrása - nyugtázta Jozef, ami tőlem csak egy lemondó sóhajt váltott ki. Juhéééé.
- Senki ne tegyen meggondolatan lépést. Az ellenség fészkében vagyunk.
  Pontosan. És senki se nézett ki úgy, mint aki elhamarkodottan szeretett volna cselekedni, csak egyszerűen megtorpantunk. Annyi veszedelmen, fájdalmon és sérülésen mentünk keresztül, s biztos voltam benne, hogy mindenkinek a fejében legalább egyszer megfordult a gondolat, hogy soha se fogjuk túlélni...így, amikor ide értünk végre, mindenki elcsendesedett. Vajon mi járhatott a többiek fejében? Nem tudhattam. Csak a saját gondolataimat ismertem és a gondolataim most azt kiáltották, hogy meg kell gyógyulnom. Muszáj volt, ez nem is volt kérdéses. Utolsóként léptem be az ajtón, bár az Eminenciás izé is megtorpant az ajtóban, kezét a fegyvere markolatára kulcsolva, de ez most nem nagyon tudott zavarni, csak ledobtam a táskámat és előhalásztam belőle egy erős gyógyitalt. Az utolsó esélyemet arra, hogy valami hasznom is legyen az elkövetkezendő percekben. Ahol a mágia befuccsol, ott az alkímia mindig győzedelmeskedik - legalábbis nagyon mertem reménykedni benne. Ahogy lehúztam a gyógyitalt, szinte éreztem, ahogy a lábamban összerándulnak az eddig szétszakadt izmok, inak vagy mik...és a fájdalom hirtelenjében elmúlt. Tettem pár próba mozdulatot és úgy nézett ki, hogy a lábam megmarad, sőt, mozgásképes lettem ismét! Egy felszabadult sóhaj hagyta el ajkaimat és telepedett rájuk mosoly. Na, így már sokkal szebb az élet!
- Igazán szép zene - szólalt fel Herr Dieter, ahogy visszatartotta Jozef-et, aki megpróbált közelebb osonni a hálóhoz. Hát, végülis, ez a dög már tudja, hogy itt vagyunk, úgy hogy tök felesleges itt lopakodni meg osonkodni.
- Heh, remélhetőleg most válaszol. Amikor én díjaztam a zenélését, akkor csak lelépett...
  Jegyeztem meg suttogva Őkegyelmességének, miközben az előbbi mosoly inkább vicsorba torzult, így egy eléggé érdekes hibrid keletkezett a cuki kis pofikámon. A kezemet ökölbe szorítottam, s éreztem, ahogy megnyugtatóan kulcsolódnak ujjaim az üres gyógyitalos üvegcse köré. Bár csak egy egyszerű üveg volt, de még ki tudja, hogy mire lehet felhasználni a későbbiekben. Meg amúgy is...nem akartam szemetelni, az túl szemét lett volna. Pókokat írtani: okés; szemetelni a lakhelyükön: nem okés. Fő, hogy a prioritások rendben vannak. A hangok már kevésbé. Ahogy Dieter hangja megszakítja a zenét, úgy a hárfázó izé isfélrecsap a húrokon és én összerezdülök tőle. Daaamn, ez valami rohadt hamis volt! Én se vagyok valami nagy zenész, de ilyet még én se tudnék összehozni, még szánt szándékkal sem. Aztán a zenészünk előlépett. A kislány. Nem, a pók. A kettő keveréke. Folytonosan váltakozva. Próbáltam követni egy ideig az ugrándozást, azonban az agyam felhagyott a próbálkozással, így inkább elfordítottam a fejemet, mielőtt elkapna a hányinger. A fülemet már nem tudtam befogni, s bár tudtam volna a fülbevalómmal kizárni a hangokat, most még sem tettem, mert talán még hasznos lesz, amit hallok.
- Óh, örülök, ha tetszik. Eléggé régen voltak már vendégeim, akik önszántukból jöttek volna meglátogatni.
~ El sem tudom képzelni, hogy vajon mi lehet ennek az oka...~
- Mi sem egészen önszántukból jöttünk - vallja be Jozef lemondó hangon.- Mit csinálsz velünk?
- Milyen...mennyire rég óta - tetéz rá a kérdésekre a doki szenvedő hangon.
- Mit akarsz tőlünk? Nem mondtad el eddig sosem világosan. Miért támadtak ránk a ... a pókok? - még szerencse, hogy elfordultam a többiektől és a póklány látványától, bár így is el tudtam képzelni Mina naiv arcát, ahogy feltette ezt a kérdést. Erre mindenki tudta a választ.
- Mi tudjuk, hogy nem te ölted meg az édesanyád - kontráz rá az, akit Johannes Hagen-nek neveznek elvileg. Anyagyilkosság? Eddig erről senki se mondott nekem semmit sem. Milyen cuki. Akár még tanácsokat is kérhetnék tőle, hogy én hogyan kéne, hogy megöljem az apámat. Olyan szép, hogy van egy közös pont kettőnkben.
- Behatoltunk a területére, természetes, hogy meg akar minket ölni. Figyelj! - szólítja meg a pókot, miután megválaszolta Mina érdekes kérdését. - Fent emberek meg akarnak téged szerezni. Olyan emberek, akik bántanának téged. El kell menned, neked és a tieidnek. Van egy erdő a magadfajtának, ahol nem fog háborítani senki, de ha itt maradsz, meg fogsz halni.
  Érdekes egy megközelítés volt az északi nő részéről. Hatni a túlélési ösztönre - talán még össze is jöhet, bár kételkedek benne. Ez a lány/pók úgy hiheti, hogy Ő sebezhetetlen a haverjai védelme alatt, miért félne pár embertől? Csak házhoz jön a kaja, szóval számára/számukra még nyereséges is lehet ez az egész szituáció. Mivel én meg érzem, hogy az erőm egyre jobban elhagy, így a legnyereségesebb dolgot teszem, amit tudok: szépen lecsuszok a fal mellett a földre, hogy az ájulás pillanatában ne zuhanjak túlságosan nagyot.
- Nefelejtse el eminenciája: egy sérült lénnyel van dolgunk. Lelkiekben. Erre emlékezzen, ha ismét kirándulást teszünk az elméjében...vagy hol. Bár anyagyilkosságról nem tudtam.

  Ahogy arról sem, hogy ilyesmi lehetséges. Mármint ami ezek után következett. Egymás mellett térdeltünk Dieter-rel és Hagen-nel, a többiek eltűntek és három lány állt velünk szemben. De mielőtt még bármit is tehettem volna, vagy egyáltalán megjegyzéseket tehettem volna, a lány válaszolt nekem. Talán a többieknek is, de ők már eltávolodtak tőlem, mintha csak én lettem volna az egyetlen biztos pont ebben a világban és mindenki elrepült volna tőlem. Vagy mintha én lettem volna az egyetlen, aki sodródik és a többiek a biztos pontok. Nem tudtam hogy melyik volt az igazság, és inkább nem is járattam az agyamat, mert biztos, hogy csak egy erős fejfájás lett volna a jutalmam érte.
- Sérült lény? - háborodik fel a lány, aztán el is tűnik a feketeségben, ott hagyva engem a kérdéseimmel és a válaszaimmal.
- Eléggé sérültnek tűntél - nyőgtem ki, mielőtt a sötétség engem is elkapott volna.
- CSodála...óóóh
Sötétség volt, olyan sötétség, amelyen még én se láttam keresztül. Ordítani akartam, megjegyzéseket tenni, azonban az utolsó szó is elhagyta az ajkamat és egy ideig úgy tűnt, mintha soha se tudnék beszélni a jövőben. Mert nem hallottam a saját hangomat. Talán nem is beszéltem? A szemem nyitva volt és még sem láttam. Olyan sötétség vett körül, amely mélyebb volt, mint amit ép ésszel fel lehet fogni. Próbáltam...gondolkozni. De nem ment. Aztán ébredés. Egy helyen, ahol még sosem jártam és még is jártam már.

  Egy nő állt velem szemben. Ember. Egy kis rozoga házikóban. Ami ismerősnek tűnt nekem. Pedig tudtam, hogy nem szabadna, hogy ismerős legyen a számomra. De még is az volt. Ahogy a nő is. A vonásait mintha ezernyi éjszakán néztem volna, ahogy mellettem álomba szenderül. Ahogy a vacsorát készíti, ahogy takarítgat. Ahogy magamhoz ölelem. Az érzések bennem voltak, de egyszerre voltak távoliak, mint egy suttogás az álomban...és közeli, mint amit már tapasztaltam én is. Össze voltam zavarodva. Mi történik itt?
- Drágám, etesd meg kinn a kutyát, ha ráérsz.
- Persze, szívem.
  Biccentettem a nőnek, aki a feleségem volt. Mármint annak a felesége, akit engem hisz. Nem tudtam még mindig, hogy mi a fene folyik itt, de úgy voltam, hogy egyelőre sodródok az árral, addig, amíg rá nem jövök, hogy hogyan tudok ebből a nyomasztó rémálomból kiszabadulni. Felkaptam egy vasvellát, amit az ajtó mellett találtam, majd kiléptem a szabadba. Akármi is fog történni, az kint fog bekövetkezni és nekem készen kellett állnom rá. Valaki másnak a testében lettem volna? Talán csak a tünde lány emléke...vagy valamelyik pókjának az emléke. De miért történik ez velem? Volt egy olyan sejtésem, hogy a többiek is hasonló helyzetben lennének, de nem láttam magamon és a nőn kívül senkit sem. Így hát a vasvellával és a kutyának szánt kajával együtt léptem ki, hogy rögtön meg is lássam a kutyát. Rufusz. Ugrott be a név mindenféle késlekedés nélkül, mintha egész életemben ismertem volna őt. És szerettem volna. Egy hűséges társ, aki esténként, a tűz mellett üldögélve aludt a székem mellett. Mint aki mindig vigyázta a kis birtokunkat. Egy hűséges társ, pont, mint Dracon. Letettem a tálat neki, és rögtön neki is esett a kajának. Párszor végig simítottam a fején, kedveskedve, majd az erdő felé fordultam, hisz éreztem, hogy valami vagy valamik figyelnek minket. Pókok. Azok kelettek, hogy legyenek.
- Rufusz, irány a házba...
  Adtam ki neki a parancsot, azonban a kutya csak nézett rám és folytatta a lefetyelést. Hiába, Ő nem Dracon volt, akivel hosszú időt töltöttem el, eleget ahhoz, hogy megértse az egyszerűbb parancsaimat. De nem maradhatott kinn a kutya. Még ha ez csak egy emlék is, akkor se akartam, hogy a kutyának baja essen. Ahogy Dracon-t is elzavartam volna.
- Szívem, hívd vissza Rufit!
  Kiáltottam vissza a "feleségemnek", miközben a tálka mellett állva vettem kezembe a vasvillát, készen állva arra, hogy "fedezzem" a kutya visszavonulását. Na meg hát, egy nagy tál kaja bármikor fegyverként is bevethető, így már nem csak egy vasvillám volt, hanem egy ...adag kutyakajám fegyverként. Csodálatos. Ami még csodálatosabb volt az az, amit eddig nem vettem észre a tereptárgyak takarása miatt. Mintha a világot egy sűrű füstfal határolta volna, keresztül vágva épületeken, fákon és mindenen. Valami vonzott a fal felé, és ahogy közeledtem hozzá, olyan volt, mintha visszavonult volna, de amikor hátra fordultam, ugyanannyira közelebb is került. Mintha csak gördült volna velem együtt. A fejemet vakargatva vetettem fel egy ötletet.
- Ez így eléggé érdekes...tehát ennek az "emléknek" meg vannak a véges határai. De akkoris: mit keresek itt? Milyen célból vagyok itt?
 Tűnődök hangosan, azonban Rufusz ugatása megzavart ebben és a házból sem érkezett semmi válasz. Nem akartam, hogy berohanjon az erdőbe, így a nyakszőrénél fogva ragadtam meg őt.
- Nyugi van...
  A fejemben már megfogalmazódott egy terv. Azonban valami magára vonta a figyelmemet. Valami kékesen világított a kutyaólban. Tudtam, hogy ennek jelentősége lesz, hisz nem hiába kerültem ide és ez se hiába jelent meg itt, így a kutya szőrét elengedve léptem közelebb a kis házikóhoz és belesve rajta egy kéken világító kristállyal találtam szembe magamat. Éééérdekes...na nézzük, ezzel mit is kezdjünk?


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

52 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Jún. 15, 2019 2:11 am

Megindulnak hát a pók által mutatott irányba. - Vajon hogy fog a királynő ránk is figyelni, meg a többiekre is? - elmélkedik. Nem tudja elképzelni, mi játszódhat le az elkövetkező percekben. Vajon a pók most együtt álmodik a többiekkel? Irányítja azt, amit látnak? Pók, kislány, sötétség, középen pedig fényes mező. Vajon ott vannak most mind a hárman? Aztán eszébe jut Crispin leírása a lassan pókarcúvá átvedlő lánykáról. És a mélyülő hangról.
Crispin, egy déli bérgyilkos, Dieter, egy félvér vámpír, és Leo, aki.. végső soron ki tudja, micsoda. Három kevésbé összeillő személyt keresve se lehetne találni. Csak reméli, hogy jól kijönnek egymással, akárhol vannak is. Dieter végső soron mindig is higgadt, kimért és figyelmes, Crispin pedig alkalmanként szintén tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Leot még nem látta harcolni a mai nap előtt, de úgy tűnik, ügyesen bánik a fegyverével.
- Ha nem tud két felé figyelni talán elengedi őket. - ötletel a nővér, és bár igaza lenne. Ám ez túl szépnek hangzik, hogy igaz legyen.
- Nem akarod teljesíteni a rád bízott feladatot? Nem szeretnék kertelni, ha megpróbáljátok elvinni fegyvernek, akkor megöljük a királynőt. Annál a halál is jobb, amit csinálnának vele.
Elvörösödik és még hevesebben kezd verni a szíve. - Ha meghal... akkor... valószínűleg Johannesék is meghalnak. - mutat rá. - Vagy még rosszabb, megőrülnek, és soha nem szerezzük őket visszal.
- Szerintetek tényleg ápolgatnunk kéne ennek a lénynek a lelkét? - kérdi kétkedőn az északi sötételf.
- Ha meg akarjuk menteni az életüket... márpedig ez a szándékom. Feltehetőleg a mellette sétáló apácának is, hiszen Leo mégis az ő... mijébe is tartozik? Mindegy, ám egész biztosan jobban ismeri, mint Mina. Amibe furcsa belegondolni. Eszerint mindketten az egyház tagjai. Ki tudja, lehet, hogy...
Buta. Északiak. Egyház. Annak az a lényege, hogy NEM létesítenek olyan kapcsolatot. Senkivel. Pláne nem egymással.
Nem létesítenek kapcsolatot senkivel...
Ám Leo mégis állt ott mindössze néhány centiméterre az arcától és szuggerálta közelről a szemeit, nem egyszer és nem kétszer. Az a tekintet nem árulkodott cölibátusról. És a tény, hogy zsoldosnak adja ki magát, sem illeszkedik túlzottan az istenfélő északi képébe. Ahogy a rengeteg álnév sem.
Mindegy. Pókkirálynő. Feladatuk van. A fenébe is, még mindig nem tanult meg rendesen koncentrálni.
- Mindenki megérdemli a megváltást, nem igaz? - néz frakciótársára a nő. Mina csodálkozik. Egyháziak, és valóban, szinte minden szavuk utal is erre. Vajon ezek direkt neki szólnak, mint átkozottnak és délinek? Vagy tényleg így beszélnek otthon is?
- Ha elengedjük őket, akkor mi sem teljesítjük a feladatunkat. És a megváltás nem a mi, hanem az Úr dolga, de ne menjünk ennyire előre, majd meglátjuk, mi a helyzet. - felel kisebb hitvitás módon a sötét tünde halkan. Eszerint az ő feladatuk a megszerzés.
- Nem veszélyeztetném az életüket. Utána értettem. A mi feladatunk Jozef, hogy ne kerülhessen délhez a királynő. Ha elmennek ezt teljesítettük, noha abban igazad van, hogy a megváltás az Úr feladata... de milyen szolgái lennénk Krisztusnak, ha nem tennénk meg mindent amit tudunk, hogy az Úr minden teremtményét megóvjuk? Ha nem szeretnénk akár a pókokat is? Ez az amit Sophia nővér és az Ordo Malleus nem hajlandó megérteni.
Nem igazán szégyenlik, mivel bízták meg őket. Kétlem, hogy ez felvágás vagy dicsekvés lenne. Esetleg annyira sem vesznek fontosnak, hogy ne előttem tárgyalják a stratégiát?
Az is kiderül szavaikból, hogy az egyházban a különbségek nagyobbak, mint az elsőre látszik. Még a katolikusokon belül is. Az Ordo Malleus ezek szerint nem értékeli az élet szentségét minden élőlényre vonatkoztatva. Viszont a nővér úgy tűnik, igen. Ebben meglepően hasonlítanak. Tulajdonképp egy bizonyos szempontból olyasmik, mint egy érme két oldala. És Leo az összekötő kapocs. Nem... az élet védelme az. Talán.
Jó kérdés, meddig lesz bármi összekötő kapocs, amint elintézik ezt a pókügyet.
HA elintézik.
- Igen, tudom mi a feladatunk, bár én...... - másként értettem, akartam mondani, de ezt nem most kellett megvitatnunk. - Mindegy. De bevallom én nem szeretem a pókokat. - von vállat a fiú. - De, persze ha nem muszáj és nem veszélyeztetnek senkit, nem kívánom a halálukat.
Mina voltaképp kedvelte őket annak idején ékszerekben, ábrázolásokban, a részletes kis apró lábaikkal, szerette nézni, ahogy szövögetik hálóikat. Ahogy az áldozatok vergődnek az adott hálókban, azt már kevésbé. Húgával játszottak olyat is, hogy ki tud több pókhálót megszámolni egy adott folyosón. Vagy egy erdőrészleten.
A probléma az, hogy ezek nem csak egyszerűen pókok. Ezek valamiféle humanoid entitás által irányított gyilkológépek.
- Ezek nem egyszerű pókok... hatalmasak és beszélni is tudnak, ezek valami sokkal többek. - Ezeknek itt erős felsőbbrendűségi érzete van és jelenleg fogva tartanak három számára fontos személyt.
Ahogy haladnak, elérnek egy boltíves ajtóhoz. Látásukat ismét megakasztja egy pókselyemből szőtt fátyolszerű függönyféleség, amely mögött mintha egy ágy körvonalai rajzolódnának ki. Halk, nyöszörgő hangok szűrődnek valahonnan, nem éppen az ágy irányából, hanem valahonnan máshonnan a teremből.
- Meglehet, hogy az Úr teremtményei voltak, ám már eltorzulhattak akár... lehet, hogy ez nem természetes, amivé lettek.
Elhallgat és elhalkul, ahogy elérkeznek a nyöszörgő függőágyhoz. Halk léptekkel közelít. - Bemenjünk? Hallani fog vajon minket? - Érzi, hogy úgy hangzik, mint egy félős lányka. Remek, most az északiak megbeszélhetik, mennyire életképtelen Dél grófnője. Csodás. Sóhajt magában egy nagyot.
- Ha már eljöttünk idáig... - érkezik a logikus válasz. - Felség! - szólal meg az apáca hangosan.
Póklábak mozdulnak meg és ismét előjönnek a kis, ídsszerű apró pókocskák, kéken világítva, mire a földalatti terem mintegy feléled.
A susogás-nyöszörgés most már tisztán hallhatóan balról érkezik. Három pókfonál folyik be ott három gubóba. A fátyol mögül pedig fölemelkedni látszik egy nőalak, legalábbis annak felsőteste, és az is kivehető, hogy oldalra fordítja a fejét.
Kissé forr a teste az izgalomtól és a félelemtől. Nyel egyet.
Üdvözöljük. Bizonyára ön a királynő. Hárman tőlünk álomba merültek, elvileg egy próbát állnak ki. Ők fontosak nekünk... tehetünk valamit, hogy biztonságban legyenek, vagy ez kizárólag rajtuk múlik?
- Én másik ügyben jöttem királynőm, amit már elmondtam a... barátjának. Itt nem biztonságos többé sem önnek sem a pókoknak, de van megoldás és hely ahol békében élhetnének.
Szóval színjáték. Hm. Ez valahogy mindenkinek olyan jól megy. A sötét tünde pedig közben a gubók irányába kezd osonkodni.
- Azt mondta a pókhölgy kintebb valamivel. Hogy egy próbán vesznek részt. - közli félszegen. Mintha kőből lenne. Nem akar itt lenni. Nagyon nem. Miért nem lehet ő is ott a próbán? Crispinnel. Dieterrel. Akárkivel.
- Nem tudom mégis miféle próbát adhat az én kis Noshiris-em.
A királynő az ágyon feltápászkodik, és ekkor feltárul lényének nagyon nem emberi része. Egy hatalmas póktest. Majd kilép a háló mögül. Nem kis keblekkel ellátott végzet asszonyának tűnik... felülről. És egy hatalmas potroh hátul. Ennél groteszkebbet nehéz elképzelni, bár a Rotmantelek teremtményei azért vígan versenybe szállhatnak vele.
- Egyetlen egy parancsom sem szólt hozzá hogy akármilyen próbákat csináltasson. - fonja kersztbe a kezeit.
Fölemeli szemöldökét. Ez vagy jó, vagy rossz. Arra szavaz, hogy inkább jó. feltéve, hogy a királynő igazat beszél. - Szóval Noshirisnek hívják... nos, nem mutatkozott be. De azt... állította, hogy... helyre kell állítani az ön elmeállapotát. - nyögi ki aggodalmasan. Mint máskor, most sem tud mást tenni, mint őszintén elmondani az igazat, és remélni, hogy jó döntés volt.
Nem volt az. Erre rögtön rájön, mikor megérzi a nővér kezét a vállán és meglátja azt a pillantást, mellyel, ha bántani lehetne, ő már jelentős kínok között fetrengene a földön. Forróság kúszik föl a lábából egészen a fejéig és erősen elvörösödik. Miért vagyok itt? Nem szabad pánikolni. Ha valamit, ezt megtanulhatta volna. De nem megy...
- Elnézését kérjük felség ebben az esetben, hogy felébreszetettük, de sürgősen beszélnünk kell önnel. Veszélyben vannak.
Szóval még nincs minden veszve. Rendben. Akkor... ha muszáj, akkor csinálom. Értük. Talán menni fog. Próbáltam már. Bár az északiak sem hitték el sosem, amit mondok. Legalábbis nem sokáig. De most van itt kettő belőlük, talán megoldjuk. Ó, egek, ébredjetek fel...
A póklény ekkor közelebb lép hozzá. - Mégis milyen veszély fenyegethetne engem a kastélyomban?
Kastélyom nekem van, ez egy fészek. És bántod a mieinket...
Ekkor azok az embertelen, kemény karmok, amelyeket ujjaknak alig lehetne nevezni, az arcához érnek. Próbál nem mozdulni semmit. Levegőt is alig vesz.
- Mégis mi baj lenne az én elmémmel? - kérdi tőle negédes hangon, ahogy rámosolyog, két ujjával kitámasztva az állát, a maradékkal pedig az arcát simogatva. Ennél nagyobb zaklatás talán még életében nem érte. Ha itt fog meghalni, így és most...
Mina lehunyja a szemét és nagy levegőt vesz. Majd ismét kinyitja a szemét és akár egy márványszobor, néz vissza a vele szemben levő élőlényre- Ez... ezen én is gondolkoztam. Fogalmam sincs. Nem úgy tűnik, hogy lenne. - közli lélektelenül, miközben észleli, hogy Jozef elég közel araszolt a gubókhoz. Időt kell nyerni. - De ahogy a társam is említette, nem biztonságos itt önöknek.
Akkor vegyük hát fel a ritmust.
- A veszély, ami jön emberek. Jönnek, hogy megöljék a felséged barátait és a gyermekeit, hogy felgyújtsák az erdőt a fejük felett. Megtalálják ezeket a járatokat, ahogyan megtaláltuk mi is. Még van idő elmenni egy helyre, ahol békében élhetnek, van étel, és nincsenek sem emberek sem tündék, akik bántanák.
- Mégis miért kéne nekem félnem? - kérdi a pók, miután nevetett egy sort. Ám ekkor elakad. - Tőletek. - jön rá, mire a vámpír összes vére mintha meglassulna keringésében. Ám ekkor a királynő újból kacagni kezd. - A fajtátok csak nappal ér valamit. Az éjszaka a mi igazi lételemünk. Tűz felettünk? Lejönnek ide? Jöjjenek hát várjuk őket szeretettel!
- Miért vannak emberek a gubóban? - hallja meg ekkor Jozef hangját. És a világ ismét fordul egyet.
De talán ezt nem kellett volna hangosan mondani! Éppen jó úton jártunk, hogy elhitessük vele, hogy nem bántani akarjuk. Talán. És erre... ó, te jó ég... Nem, mintha én ítélkezhetnék. De akkor is. Ki kellett volna őket szabadítani onnan anélkül, hogy észrevette volna. De miért ne vette volna észre? Áááh, ez nem jó, nagyon nem jó...
Libabőrös lesz szinte az egész teste, és le kell küzdenie az ingert, hogy hátrébb lépjen, hogy azok az ujjak ne érjenek többé hozzá. Mert még mindig ott vannak.
- Sajnos nem mindegyiküket állítja meg az éjszaka. Vannak olyanok, akik abban is jól látnak, akár a macska vagy egyéb éjjeli állatok. Mint például én, ha nem lát a szemeitől, hogy nem ember vagyok.... Pontosan mi leszünk azok, akik ezt teszik veletek, ha nem engeditek el Johanneséket azon nyomban. Vagy tudom is én, hogy hívják. - - Mit terveznek? A falusiakkal? - kérdi, próbálván természetesnek tűnni és nem elárulni a szívében bujkáló rettegést. - És mióta... vannak ők itt? - érdeklődik, hogy vajon mennyire lehet friss az az élelem.
- Talán meg tudná állítani felséged a támadókat. Talán nem. Bárhogy is legyen sokakat le fognak mészárolni a tieid közül, mert csak eltaposandó állatokat látnak belőlük. Nem akarja megvédeni őket? Hogy boldogan éljenek? Feláldozná őket?
Az apáca pontosan ugyanazt a módszert alkamazza, amit Mina szokott. Talán mégis jól járt, talán mégis hálásnak kellene lennie a sorsnak, hogy éppen velük van most. Más talán már régen a pók irányába röpítette volna az első tűzcsóvát, tőrt vagy egyéb fegyvert.
- Azok az emberek ott élnek és nem gyanús nektek, hogy pont hárman vannak? Nem hagyhatjuk, hogy meghaljanak vagy élelmek legyenek. - méltatlankodik a sötételf ismét, és Mina szívét kezdi összehúzni az eddig folyamatosan tagadott gyanú. Úgy tűnik, mégis szembe kell néznie vele. Ilyen gyorsan elszállították őket ide? Miért... Miért hagyták ott őket?! Hárman voltak, cipelhették volna is őket akár, bárhova... bár... a királynővel így is el kell számolni. Ők, Dieter, Crispin és Leo, azokban az izékben, becsomagolva? Az iszonytól remegni támadna kedve és üvölteni és nagyon gyorsan elszabadítani a poklot. De előbb meg kell menteni őket.
Egész teste összerándul, ahogy a pókkirálynő kísérteties mancsai összeszorulnak a fején, megfogva azt erősen, kalickába zárva, és ahogy rátekinte, a női arcon tiszta fájdalmat vél felfedezni. Majd egy pillanattal később mindez a múlté már, s úgy folytatódik minden, mintha mi sem történt volna.
- Látja, a barátja legalább tudja miért vannak itt. - jegyzi meg sóhajtva.
Én is tudom, miért vagy... nem tudom, miért JÖTTÜNK ide, jelen pillanatban azt se tudom, melyik részén vagyunk a világnak, de azt tudom, hogy most azért vagyunk itt, hogy azt a három szerencsétlent kimentsük.
- Dehogynem szeretem a gyermekeimet. És boldogan is fogunk élni. Itt, ahol vagyunk. - jelenti ki a királynő egy gubóhoz sétálva.
- Ezzel azt akarja mondani hogy az életemre törnének? - kérdi a fiútól.
- De nem érti? Jönni fognak maguk után.. porig égetik az egész fészket. Tudom, hogy alábecsüli őket, de rengetegen vannak és ha elönti a szívüket a bosszúvágy, akkor nagyon veszélyesek tudnak lenni. A sarokba szorított állatoknak van a legkevesebb okuk félni. - mond mindenfélét, ami eszébe jut, szinte könyörgőn, felvéve a pókokat őszintén menekíteni akaró fél szerepét. Mindeközben akiket őszintén menekíteni akar, azok mások...
- Az lehetetlen. Kérem felség higgyen nekünk, mert jót akarunk! Gondoljon a gyerekeire! Gondoljon azokra akiket le fognak mészárolni! - folytatja a nővér a gondolatmenetet, amiért nagyon hálás neki. Közben a sötét tündének is int a kezével, hogy maradjon türelemmel, amiért szintén. A fiúka nagyon heves természetű, és bár az igazságérzete megvan, a veszélyérzete kevésbé működik jól. - Hallgasson ránk. Kérem hallgasson ránk. Menjenek el keletfelé a hatalmas erdőbe, ahol senki se háborítja önöket...
Szomorúsággal a szívében gondol arra, hogy ez aligha fog bekövetkezni. Ám nekik is élniük kell.
- Nem! Hallotta a nővért, kiutat ajánlott. Mi csak a mieinket akarjuk megmenteni! - mondja a fiú fojtottan.
Valamit csinálni kell, nagyon gyorsan. Vagy nagyon sokáig? Sikerülni kell a próbájuknak. Remélem, nem rontottam el. Elég volt Crispint lábon lőni, több kárt nem akarok ma okozni. Bár már úgyis késő. Fogalmam sincs, mihez kezdek, ha én okoztam a halálukat. Akkor már akár mi is itt veszhetnénk. De nem. Ők ketten nem tehetnek semmiről, nem okolhatók az én hibámért. Bár... északiak. De emiatt nem akarhatom, hogy meghaljanak!
Próbál gondolkozni és nem kétségbe esni - még jobban.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére  Üzenet [3 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.