Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 106

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] - Arachnophobia

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Go down  Üzenet [3 / 3 oldal]

51 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Jún. 08, 2019 8:32 pm

A lábamba még mindig belenyilalt a fájdalom, ahogy óvatosan letérdeltem a pókfonalak mellé. Igyekeztem nem figyelmet venni a fájdalomról, azonban tudtam, hogy ez nem nagyon fog összejönni. Nem voltam se annyira fegyelmezett, se annyira erős, hogy ezt meg tudjam tenni, így nem volt más választásom, mint az ajkaimba harapva visszafojtani a kikívánkozó sóhajt és sziszegést. Akármilyen gyógyító varázslatot is alkalmaztak rajtam, amíg ki voltam ütve, annak nyílvánvalóan nem volt elég ereje. Vagy nem akarták, hogy megfelelően hasson, ezt nem tudhattam. De most nem volt se időm, se kedvem ezen a kérdésen aggódni, inkább a jelenleg pár fokkal fontosabb feladatra kellett koncentrálnom és arra, hogy lehetőleg jó döntést hozzunk meg, amikor tovább haladunk. Szemem ide-oda ugrált a folyosón, próbálva találni bármilyen jelet vagy nyomot arra vonatkozóan, hogy melyik út fog a számunkra legideálisabb lenni. Amit némi kutakodás után észre vettem, az a vonszolás nyomok voltak. Azt nem tudtam megállapítani, hogy hány áldozatot cibáltak már itt keresztül és azt sem, hogy mennyire régiek lehettek ezek...de valakit vagy valakiket akkor is határozottan ide cibáltak. Talán az eltűnt vámpír is itt kötött ki - és talán életben is lehettek. De egy "talánra" alapozni ebben a helyzetben és pillanatban merő nagy ostobaság lett volna és még ha ki is szabadítjuk az esetleges túlélőket, akkor se tudtunk volna velük mit kezdeni, mert azt kötve hiszem, hogy ezek után még harcképes állapotban is lettek volna.
- A pulzálás a középső járatban a legerősebb, de úgy vélem, mintha a jobb oldali folyosóból eredő fonal táplálná. Nézzétek meg, de ha engem kérdeznéztek, én a jobb oldali járatra fogadnék.
  Jozef magyarázkodására csak még jobban azon járat felé figyeltem, ahova az áldozatokat elvonszolták. Igen, volt ott némi pulzálás, és talán onnan ered valami, de határozottan nem szívesen mentem volna abba az irányba, hisz ahol áldozatok vannak és talán begubózva is, ott biztos, hogy lesznek őrök vagy valami más szolgák, akik feldolgozzák őket, és nem volt egyikünk se olyan állapotban, hogy felvegyük a harcot még több átkozott dög ellen - én pedig mindegyik közül a legrosszabb helyzetben voltam.
- Javaslatok?
- Wilhelmina-nak igaza van és szerintem jobban járunk azzal, aki a hárfát megszólaltatja. Én a középsőt javasolnám.
- De ha jól látom...a jobb oldalról ezek a fura fonalak amúgy is átvezetnek a középsőbe. Szóval, minden, ami érdekes lehet, a középső járatban van.
  És minden, ami érdekes az egyben veszélyes, ezt ne felejtsük el. Mert hát, ki lehet az eddigieknél is érdekesebb még? Egy hárfázó pókkirálynő? Áh, milyen csodálatos is lenne! És rémisztő. Leginkább rémisztő. De ha innen élve akarunk kijutni, és még a feladatot is teljesíteni, akkor előbb-utóbb szembe kell néznünk vele. Mert hogy a pókok nem hagynak minket innen kijutni élve, abban teljességgel biztosak lehettünk és még azt se tudtuk, hogy merre lehet egy kivezető járat. Vaktában megindulni a barlangrendszerben, amíg az irányító erő még él, egyenlő lett volna egy öngyilkossággal.
- A kérdés az, hogy egyenesen a forrás felé megyünk-e, vagy jobban beleássuk magunkat az ügybe és felderítjük a terepet a jobb oldali járattal- mivel a korábbi támadásokat is csak nagyobb sérülésekkel tudtuk megúszni, azt javaslom, induljunk el a középső járatban, hátha gyorsan véget tudunk vetni ennek az egésznek.
  És el jött az a pillanat, amikor valaki átvette tőlem a bőbeszédűség átkát. Hajrá, egyszer már úgy is egy átkos helyzetben találkoztam Herr Hajótörött Őeminenciájával, akkor akár viheti is ezt tőlem. Kíváncsian néztem a többiekre, hogy nekik mi lesz a véleményük ezzel kapcsolatban, miközben néha-néha a bal oldali járat felé fordultam, amiről egyikünk se tett említést. De az túlságosan is "unalmasnak" nézett ki ahhoz, hogy egyáltalán csak szóba is hozzuk. A középső járat talán a királycsajszihoz vagy a hárfázó kis tünde ribihez vezet; a jobb oldali az éléskamrához, akkor a bal oldali vezethez a kommunális részekhez (már amennyiben a pókoknak van ilyenjük) és végső soron egy kijárathoz - talán, remélhetőleg.
- A jobb oldali járat... - álltam meg egy pillanatra, hogy össze szedjem a gondolataimat és hogy kitaláljam, mennyi információt árulhatok el, bár ezen a ponton Mina szószátyársága után úgy is édes mindegy volt...- hát, gondolom megtaláltam, hogy hova vitték el szerencsétlen...nem is tudom, mi volt a neve. Vonszolások nyoma - mutatom ujjaimmal a nyomokat a földön, ahogy tettem azt a városka kis kapujában Mina-val, mielőtt még a fogadóban találkoztunk volna a többiekkel. - De maradjunk inkább a középső járatnál. Kivéve, ha a nagyérdemű tud várni egy kicsit, míg előre megyek, hátha lesz ott valami érdekes, ami még a későbbiekben segítséget nyújthat nekünk a forrással való leszámoláskor.
  A tudás mindig is hatalom volt, akárki akármit is állított. Minél több információ állt rendelkezésünkre, annál több esélyünk volt. Bár utólagosan belegondolva talán még sem lett volna annyira jó ötlet, ha én próbálok előre lopakodni a járatban, tekintve, hogy a lábam nem éppen olyan állapotban volt, amivel ilyen műveleteket végre lehetett volna hajtani. De rajtam kívül más ki próbálhatta volna meg? Nem néztem volna ki egyik társamból sem, hogy a lopakodás kényes művészetének áldozott volna.
- Cynewulf, azt hiszem, ilyen bicebócán jobb, ha velünk együtt maradsz.
- Az is igaz...
 Jozef megjegyzése lehűtötte a kedélyeimet, s egyben reflektálták a saját megállapításaimat, így aztán ezt az ötletet szavak nélkül is leszavaztuk és egy csapatként indultunk meg a középső járatban. A sérülésem miatt én voltam a leglassabb a csapatban és inkább amúgy is sereghajtóként játszottam volna tovább, semmint elől haladni - hisz abból az irányból lehetett leginkább bajra számítani - és a jelek szerint senki más nem pályázott erre a pozícióra, így vígan battyogtam a többiek mögött, egészen addig, míg valami megállásra kényszerítette az elöttem haladókat. Végül megláttam azt, hogy mi is volt ennek az oka. Egy rozoga faajtó. Egy pókok lakta barlangban. Örültem, hogy leglalább van bennük annyi szofisztikáltság és elegancia, hogy holmi nyílászárókkal szórakoznak. Bár kötve hinném, hogy a kis szőrös lábú barátainknak annyira kézre eső lett volna egy ilyennek a használata, de a kis tünde ribancnak csak jól jöhetett.
  Az ajtó zaonban egy újabb problémával szembesített minket. Mivel nem volt rajta kulcslyuk, még csak be se tudtunk lesni, hogy mi van mögötte- tehát a sötétben fogunk tapogatózni és nem tudhatjuk, hogy mi vár mögötte. Visszafordulni viszont egyikünk sem akart és sokáig nem is álldogálhattunk egy helyben, így gondolatban gondolom már mindenki beleegyezett abba, hogy ezen is túl kell lépnünk és csak reményekdni tudtunk abban, hogy nem a végzetünkbe sétálunk. Jozef és Mina készen álltak arra, hogy szembe nézzenek bármivel is, ami a nyílászáró mögött várakozik ránk - én már kevésbé. Volt már "szerencsém" ahhoz, hogy sérülten csatázzak - elég volt csak visszagondolni a legfrisebb emlékemre Beta-val kapcsolatban - és nem kívántam megismételni.
- Be tud lesni ide valaki észrevétlenül?
  Kérdezte a Hajótörött, ahogy visszafogta Jozef kezét. Nézelődtem jobbra-balra, előre és hátra, azonban semmi módját nem láttam annak, hogy megnézzem, mi van mögötte. Ha legalább láttam volna lángokat, vagy füstöt, az segíthetett volna, de semmi ilyesmi nem volt, így csak elégedetlenül csóváltam meg a fejemet.
- Nem nagyon...akár ki is nyithatjuk.
  És így is tettünk. Mert senkinek sem volt más ötlete és nagyon választásunk sem. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mi is lesz a túl oldalon. Hát, nem az, amire számítottam. Az elképzelésem az volt, hogy legalább egy tucatnyi, különböző színekben ékeskedő pókot fogunk látni, viszont...hát, ez nem nagyon az volt. Na jó, pókok voltak, de azok inkább dekorációként szolgáltak, semmint tényleges ellenségként, a finom pókfonalak elfojtották lépteik zaját, mintha vastag selyemszőnyegen sétáltunk volna keresztül. Minden, ami bútórnak volt nehezhető - ez kimerült nagyjából egy függőágyban - az is fonalakból lett szőve...és egy válaszfal, ami mögött egy hárfa árnyéka rajzolódott ki, meg valami amorf alak. Tehát itt vagyunk. Nyeltem egy nagyot, bár a kiszáradt torkomnak ez túl sok enyhülést nem hozott.
- Meg van a zene forrása - nyugtázta Jozef, ami tőlem csak egy lemondó sóhajt váltott ki. Juhéééé.
- Senki ne tegyen meggondolatan lépést. Az ellenség fészkében vagyunk.
  Pontosan. És senki se nézett ki úgy, mint aki elhamarkodottan szeretett volna cselekedni, csak egyszerűen megtorpantunk. Annyi veszedelmen, fájdalmon és sérülésen mentünk keresztül, s biztos voltam benne, hogy mindenkinek a fejében legalább egyszer megfordult a gondolat, hogy soha se fogjuk túlélni...így, amikor ide értünk végre, mindenki elcsendesedett. Vajon mi járhatott a többiek fejében? Nem tudhattam. Csak a saját gondolataimat ismertem és a gondolataim most azt kiáltották, hogy meg kell gyógyulnom. Muszáj volt, ez nem is volt kérdéses. Utolsóként léptem be az ajtón, bár az Eminenciás izé is megtorpant az ajtóban, kezét a fegyvere markolatára kulcsolva, de ez most nem nagyon tudott zavarni, csak ledobtam a táskámat és előhalásztam belőle egy erős gyógyitalt. Az utolsó esélyemet arra, hogy valami hasznom is legyen az elkövetkezendő percekben. Ahol a mágia befuccsol, ott az alkímia mindig győzedelmeskedik - legalábbis nagyon mertem reménykedni benne. Ahogy lehúztam a gyógyitalt, szinte éreztem, ahogy a lábamban összerándulnak az eddig szétszakadt izmok, inak vagy mik...és a fájdalom hirtelenjében elmúlt. Tettem pár próba mozdulatot és úgy nézett ki, hogy a lábam megmarad, sőt, mozgásképes lettem ismét! Egy felszabadult sóhaj hagyta el ajkaimat és telepedett rájuk mosoly. Na, így már sokkal szebb az élet!
- Igazán szép zene - szólalt fel Herr Dieter, ahogy visszatartotta Jozef-et, aki megpróbált közelebb osonni a hálóhoz. Hát, végülis, ez a dög már tudja, hogy itt vagyunk, úgy hogy tök felesleges itt lopakodni meg osonkodni.
- Heh, remélhetőleg most válaszol. Amikor én díjaztam a zenélését, akkor csak lelépett...
  Jegyeztem meg suttogva Őkegyelmességének, miközben az előbbi mosoly inkább vicsorba torzult, így egy eléggé érdekes hibrid keletkezett a cuki kis pofikámon. A kezemet ökölbe szorítottam, s éreztem, ahogy megnyugtatóan kulcsolódnak ujjaim az üres gyógyitalos üvegcse köré. Bár csak egy egyszerű üveg volt, de még ki tudja, hogy mire lehet felhasználni a későbbiekben. Meg amúgy is...nem akartam szemetelni, az túl szemét lett volna. Pókokat írtani: okés; szemetelni a lakhelyükön: nem okés. Fő, hogy a prioritások rendben vannak. A hangok már kevésbé. Ahogy Dieter hangja megszakítja a zenét, úgy a hárfázó izé isfélrecsap a húrokon és én összerezdülök tőle. Daaamn, ez valami rohadt hamis volt! Én se vagyok valami nagy zenész, de ilyet még én se tudnék összehozni, még szánt szándékkal sem. Aztán a zenészünk előlépett. A kislány. Nem, a pók. A kettő keveréke. Folytonosan váltakozva. Próbáltam követni egy ideig az ugrándozást, azonban az agyam felhagyott a próbálkozással, így inkább elfordítottam a fejemet, mielőtt elkapna a hányinger. A fülemet már nem tudtam befogni, s bár tudtam volna a fülbevalómmal kizárni a hangokat, most még sem tettem, mert talán még hasznos lesz, amit hallok.
- Óh, örülök, ha tetszik. Eléggé régen voltak már vendégeim, akik önszántukból jöttek volna meglátogatni.
~ El sem tudom képzelni, hogy vajon mi lehet ennek az oka...~
- Mi sem egészen önszántukból jöttünk - vallja be Jozef lemondó hangon.- Mit csinálsz velünk?
- Milyen...mennyire rég óta - tetéz rá a kérdésekre a doki szenvedő hangon.
- Mit akarsz tőlünk? Nem mondtad el eddig sosem világosan. Miért támadtak ránk a ... a pókok? - még szerencse, hogy elfordultam a többiektől és a póklány látványától, bár így is el tudtam képzelni Mina naiv arcát, ahogy feltette ezt a kérdést. Erre mindenki tudta a választ.
- Mi tudjuk, hogy nem te ölted meg az édesanyád - kontráz rá az, akit Johannes Hagen-nek neveznek elvileg. Anyagyilkosság? Eddig erről senki se mondott nekem semmit sem. Milyen cuki. Akár még tanácsokat is kérhetnék tőle, hogy én hogyan kéne, hogy megöljem az apámat. Olyan szép, hogy van egy közös pont kettőnkben.
- Behatoltunk a területére, természetes, hogy meg akar minket ölni. Figyelj! - szólítja meg a pókot, miután megválaszolta Mina érdekes kérdését. - Fent emberek meg akarnak téged szerezni. Olyan emberek, akik bántanának téged. El kell menned, neked és a tieidnek. Van egy erdő a magadfajtának, ahol nem fog háborítani senki, de ha itt maradsz, meg fogsz halni.
  Érdekes egy megközelítés volt az északi nő részéről. Hatni a túlélési ösztönre - talán még össze is jöhet, bár kételkedek benne. Ez a lány/pók úgy hiheti, hogy Ő sebezhetetlen a haverjai védelme alatt, miért félne pár embertől? Csak házhoz jön a kaja, szóval számára/számukra még nyereséges is lehet ez az egész szituáció. Mivel én meg érzem, hogy az erőm egyre jobban elhagy, így a legnyereségesebb dolgot teszem, amit tudok: szépen lecsuszok a fal mellett a földre, hogy az ájulás pillanatában ne zuhanjak túlságosan nagyot.
- Nefelejtse el eminenciája: egy sérült lénnyel van dolgunk. Lelkiekben. Erre emlékezzen, ha ismét kirándulást teszünk az elméjében...vagy hol. Bár anyagyilkosságról nem tudtam.

  Ahogy arról sem, hogy ilyesmi lehetséges. Mármint ami ezek után következett. Egymás mellett térdeltünk Dieter-rel és Hagen-nel, a többiek eltűntek és három lány állt velünk szemben. De mielőtt még bármit is tehettem volna, vagy egyáltalán megjegyzéseket tehettem volna, a lány válaszolt nekem. Talán a többieknek is, de ők már eltávolodtak tőlem, mintha csak én lettem volna az egyetlen biztos pont ebben a világban és mindenki elrepült volna tőlem. Vagy mintha én lettem volna az egyetlen, aki sodródik és a többiek a biztos pontok. Nem tudtam hogy melyik volt az igazság, és inkább nem is járattam az agyamat, mert biztos, hogy csak egy erős fejfájás lett volna a jutalmam érte.
- Sérült lény? - háborodik fel a lány, aztán el is tűnik a feketeségben, ott hagyva engem a kérdéseimmel és a válaszaimmal.
- Eléggé sérültnek tűntél - nyőgtem ki, mielőtt a sötétség engem is elkapott volna.
- CSodála...óóóh
Sötétség volt, olyan sötétség, amelyen még én se láttam keresztül. Ordítani akartam, megjegyzéseket tenni, azonban az utolsó szó is elhagyta az ajkamat és egy ideig úgy tűnt, mintha soha se tudnék beszélni a jövőben. Mert nem hallottam a saját hangomat. Talán nem is beszéltem? A szemem nyitva volt és még sem láttam. Olyan sötétség vett körül, amely mélyebb volt, mint amit ép ésszel fel lehet fogni. Próbáltam...gondolkozni. De nem ment. Aztán ébredés. Egy helyen, ahol még sosem jártam és még is jártam már.

  Egy nő állt velem szemben. Ember. Egy kis rozoga házikóban. Ami ismerősnek tűnt nekem. Pedig tudtam, hogy nem szabadna, hogy ismerős legyen a számomra. De még is az volt. Ahogy a nő is. A vonásait mintha ezernyi éjszakán néztem volna, ahogy mellettem álomba szenderül. Ahogy a vacsorát készíti, ahogy takarítgat. Ahogy magamhoz ölelem. Az érzések bennem voltak, de egyszerre voltak távoliak, mint egy suttogás az álomban...és közeli, mint amit már tapasztaltam én is. Össze voltam zavarodva. Mi történik itt?
- Drágám, etesd meg kinn a kutyát, ha ráérsz.
- Persze, szívem.
  Biccentettem a nőnek, aki a feleségem volt. Mármint annak a felesége, akit engem hisz. Nem tudtam még mindig, hogy mi a fene folyik itt, de úgy voltam, hogy egyelőre sodródok az árral, addig, amíg rá nem jövök, hogy hogyan tudok ebből a nyomasztó rémálomból kiszabadulni. Felkaptam egy vasvellát, amit az ajtó mellett találtam, majd kiléptem a szabadba. Akármi is fog történni, az kint fog bekövetkezni és nekem készen kellett állnom rá. Valaki másnak a testében lettem volna? Talán csak a tünde lány emléke...vagy valamelyik pókjának az emléke. De miért történik ez velem? Volt egy olyan sejtésem, hogy a többiek is hasonló helyzetben lennének, de nem láttam magamon és a nőn kívül senkit sem. Így hát a vasvellával és a kutyának szánt kajával együtt léptem ki, hogy rögtön meg is lássam a kutyát. Rufusz. Ugrott be a név mindenféle késlekedés nélkül, mintha egész életemben ismertem volna őt. És szerettem volna. Egy hűséges társ, aki esténként, a tűz mellett üldögélve aludt a székem mellett. Mint aki mindig vigyázta a kis birtokunkat. Egy hűséges társ, pont, mint Dracon. Letettem a tálat neki, és rögtön neki is esett a kajának. Párszor végig simítottam a fején, kedveskedve, majd az erdő felé fordultam, hisz éreztem, hogy valami vagy valamik figyelnek minket. Pókok. Azok kelettek, hogy legyenek.
- Rufusz, irány a házba...
  Adtam ki neki a parancsot, azonban a kutya csak nézett rám és folytatta a lefetyelést. Hiába, Ő nem Dracon volt, akivel hosszú időt töltöttem el, eleget ahhoz, hogy megértse az egyszerűbb parancsaimat. De nem maradhatott kinn a kutya. Még ha ez csak egy emlék is, akkor se akartam, hogy a kutyának baja essen. Ahogy Dracon-t is elzavartam volna.
- Szívem, hívd vissza Rufit!
  Kiáltottam vissza a "feleségemnek", miközben a tálka mellett állva vettem kezembe a vasvillát, készen állva arra, hogy "fedezzem" a kutya visszavonulását. Na meg hát, egy nagy tál kaja bármikor fegyverként is bevethető, így már nem csak egy vasvillám volt, hanem egy ...adag kutyakajám fegyverként. Csodálatos. Ami még csodálatosabb volt az az, amit eddig nem vettem észre a tereptárgyak takarása miatt. Mintha a világot egy sűrű füstfal határolta volna, keresztül vágva épületeken, fákon és mindenen. Valami vonzott a fal felé, és ahogy közeledtem hozzá, olyan volt, mintha visszavonult volna, de amikor hátra fordultam, ugyanannyira közelebb is került. Mintha csak gördült volna velem együtt. A fejemet vakargatva vetettem fel egy ötletet.
- Ez így eléggé érdekes...tehát ennek az "emléknek" meg vannak a véges határai. De akkoris: mit keresek itt? Milyen célból vagyok itt?
 Tűnődök hangosan, azonban Rufusz ugatása megzavart ebben és a házból sem érkezett semmi válasz. Nem akartam, hogy berohanjon az erdőbe, így a nyakszőrénél fogva ragadtam meg őt.
- Nyugi van...
  A fejemben már megfogalmazódott egy terv. Azonban valami magára vonta a figyelmemet. Valami kékesen világított a kutyaólban. Tudtam, hogy ennek jelentősége lesz, hisz nem hiába kerültem ide és ez se hiába jelent meg itt, így a kutya szőrét elengedve léptem közelebb a kis házikóhoz és belesve rajta egy kéken világító kristállyal találtam szembe magamat. Éééérdekes...na nézzük, ezzel mit is kezdjünk?


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

52 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Jún. 15, 2019 2:11 am

Megindulnak hát a pók által mutatott irányba. - Vajon hogy fog a királynő ránk is figyelni, meg a többiekre is? - elmélkedik. Nem tudja elképzelni, mi játszódhat le az elkövetkező percekben. Vajon a pók most együtt álmodik a többiekkel? Irányítja azt, amit látnak? Pók, kislány, sötétség, középen pedig fényes mező. Vajon ott vannak most mind a hárman? Aztán eszébe jut Crispin leírása a lassan pókarcúvá átvedlő lánykáról. És a mélyülő hangról.
Crispin, egy déli bérgyilkos, Dieter, egy félvér vámpír, és Leo, aki.. végső soron ki tudja, micsoda. Három kevésbé összeillő személyt keresve se lehetne találni. Csak reméli, hogy jól kijönnek egymással, akárhol vannak is. Dieter végső soron mindig is higgadt, kimért és figyelmes, Crispin pedig alkalmanként szintén tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Leot még nem látta harcolni a mai nap előtt, de úgy tűnik, ügyesen bánik a fegyverével.
- Ha nem tud két felé figyelni talán elengedi őket. - ötletel a nővér, és bár igaza lenne. Ám ez túl szépnek hangzik, hogy igaz legyen.
- Nem akarod teljesíteni a rád bízott feladatot? Nem szeretnék kertelni, ha megpróbáljátok elvinni fegyvernek, akkor megöljük a királynőt. Annál a halál is jobb, amit csinálnának vele.
Elvörösödik és még hevesebben kezd verni a szíve. - Ha meghal... akkor... valószínűleg Johannesék is meghalnak. - mutat rá. - Vagy még rosszabb, megőrülnek, és soha nem szerezzük őket visszal.
- Szerintetek tényleg ápolgatnunk kéne ennek a lénynek a lelkét? - kérdi kétkedőn az északi sötételf.
- Ha meg akarjuk menteni az életüket... márpedig ez a szándékom. Feltehetőleg a mellette sétáló apácának is, hiszen Leo mégis az ő... mijébe is tartozik? Mindegy, ám egész biztosan jobban ismeri, mint Mina. Amibe furcsa belegondolni. Eszerint mindketten az egyház tagjai. Ki tudja, lehet, hogy...
Buta. Északiak. Egyház. Annak az a lényege, hogy NEM létesítenek olyan kapcsolatot. Senkivel. Pláne nem egymással.
Nem létesítenek kapcsolatot senkivel...
Ám Leo mégis állt ott mindössze néhány centiméterre az arcától és szuggerálta közelről a szemeit, nem egyszer és nem kétszer. Az a tekintet nem árulkodott cölibátusról. És a tény, hogy zsoldosnak adja ki magát, sem illeszkedik túlzottan az istenfélő északi képébe. Ahogy a rengeteg álnév sem.
Mindegy. Pókkirálynő. Feladatuk van. A fenébe is, még mindig nem tanult meg rendesen koncentrálni.
- Mindenki megérdemli a megváltást, nem igaz? - néz frakciótársára a nő. Mina csodálkozik. Egyháziak, és valóban, szinte minden szavuk utal is erre. Vajon ezek direkt neki szólnak, mint átkozottnak és délinek? Vagy tényleg így beszélnek otthon is?
- Ha elengedjük őket, akkor mi sem teljesítjük a feladatunkat. És a megváltás nem a mi, hanem az Úr dolga, de ne menjünk ennyire előre, majd meglátjuk, mi a helyzet. - felel kisebb hitvitás módon a sötét tünde halkan. Eszerint az ő feladatuk a megszerzés.
- Nem veszélyeztetném az életüket. Utána értettem. A mi feladatunk Jozef, hogy ne kerülhessen délhez a királynő. Ha elmennek ezt teljesítettük, noha abban igazad van, hogy a megváltás az Úr feladata... de milyen szolgái lennénk Krisztusnak, ha nem tennénk meg mindent amit tudunk, hogy az Úr minden teremtményét megóvjuk? Ha nem szeretnénk akár a pókokat is? Ez az amit Sophia nővér és az Ordo Malleus nem hajlandó megérteni.
Nem igazán szégyenlik, mivel bízták meg őket. Kétlem, hogy ez felvágás vagy dicsekvés lenne. Esetleg annyira sem vesznek fontosnak, hogy ne előttem tárgyalják a stratégiát?
Az is kiderül szavaikból, hogy az egyházban a különbségek nagyobbak, mint az elsőre látszik. Még a katolikusokon belül is. Az Ordo Malleus ezek szerint nem értékeli az élet szentségét minden élőlényre vonatkoztatva. Viszont a nővér úgy tűnik, igen. Ebben meglepően hasonlítanak. Tulajdonképp egy bizonyos szempontból olyasmik, mint egy érme két oldala. És Leo az összekötő kapocs. Nem... az élet védelme az. Talán.
Jó kérdés, meddig lesz bármi összekötő kapocs, amint elintézik ezt a pókügyet.
HA elintézik.
- Igen, tudom mi a feladatunk, bár én...... - másként értettem, akartam mondani, de ezt nem most kellett megvitatnunk. - Mindegy. De bevallom én nem szeretem a pókokat. - von vállat a fiú. - De, persze ha nem muszáj és nem veszélyeztetnek senkit, nem kívánom a halálukat.
Mina voltaképp kedvelte őket annak idején ékszerekben, ábrázolásokban, a részletes kis apró lábaikkal, szerette nézni, ahogy szövögetik hálóikat. Ahogy az áldozatok vergődnek az adott hálókban, azt már kevésbé. Húgával játszottak olyat is, hogy ki tud több pókhálót megszámolni egy adott folyosón. Vagy egy erdőrészleten.
A probléma az, hogy ezek nem csak egyszerűen pókok. Ezek valamiféle humanoid entitás által irányított gyilkológépek.
- Ezek nem egyszerű pókok... hatalmasak és beszélni is tudnak, ezek valami sokkal többek. - Ezeknek itt erős felsőbbrendűségi érzete van és jelenleg fogva tartanak három számára fontos személyt.
Ahogy haladnak, elérnek egy boltíves ajtóhoz. Látásukat ismét megakasztja egy pókselyemből szőtt fátyolszerű függönyféleség, amely mögött mintha egy ágy körvonalai rajzolódnának ki. Halk, nyöszörgő hangok szűrődnek valahonnan, nem éppen az ágy irányából, hanem valahonnan máshonnan a teremből.
- Meglehet, hogy az Úr teremtményei voltak, ám már eltorzulhattak akár... lehet, hogy ez nem természetes, amivé lettek.
Elhallgat és elhalkul, ahogy elérkeznek a nyöszörgő függőágyhoz. Halk léptekkel közelít. - Bemenjünk? Hallani fog vajon minket? - Érzi, hogy úgy hangzik, mint egy félős lányka. Remek, most az északiak megbeszélhetik, mennyire életképtelen Dél grófnője. Csodás. Sóhajt magában egy nagyot.
- Ha már eljöttünk idáig... - érkezik a logikus válasz. - Felség! - szólal meg az apáca hangosan.
Póklábak mozdulnak meg és ismét előjönnek a kis, ídsszerű apró pókocskák, kéken világítva, mire a földalatti terem mintegy feléled.
A susogás-nyöszörgés most már tisztán hallhatóan balról érkezik. Három pókfonál folyik be ott három gubóba. A fátyol mögül pedig fölemelkedni látszik egy nőalak, legalábbis annak felsőteste, és az is kivehető, hogy oldalra fordítja a fejét.
Kissé forr a teste az izgalomtól és a félelemtől. Nyel egyet.
Üdvözöljük. Bizonyára ön a királynő. Hárman tőlünk álomba merültek, elvileg egy próbát állnak ki. Ők fontosak nekünk... tehetünk valamit, hogy biztonságban legyenek, vagy ez kizárólag rajtuk múlik?
- Én másik ügyben jöttem királynőm, amit már elmondtam a... barátjának. Itt nem biztonságos többé sem önnek sem a pókoknak, de van megoldás és hely ahol békében élhetnének.
Szóval színjáték. Hm. Ez valahogy mindenkinek olyan jól megy. A sötét tünde pedig közben a gubók irányába kezd osonkodni.
- Azt mondta a pókhölgy kintebb valamivel. Hogy egy próbán vesznek részt. - közli félszegen. Mintha kőből lenne. Nem akar itt lenni. Nagyon nem. Miért nem lehet ő is ott a próbán? Crispinnel. Dieterrel. Akárkivel.
- Nem tudom mégis miféle próbát adhat az én kis Noshiris-em.
A királynő az ágyon feltápászkodik, és ekkor feltárul lényének nagyon nem emberi része. Egy hatalmas póktest. Majd kilép a háló mögül. Nem kis keblekkel ellátott végzet asszonyának tűnik... felülről. És egy hatalmas potroh hátul. Ennél groteszkebbet nehéz elképzelni, bár a Rotmantelek teremtményei azért vígan versenybe szállhatnak vele.
- Egyetlen egy parancsom sem szólt hozzá hogy akármilyen próbákat csináltasson. - fonja kersztbe a kezeit.
Fölemeli szemöldökét. Ez vagy jó, vagy rossz. Arra szavaz, hogy inkább jó. feltéve, hogy a királynő igazat beszél. - Szóval Noshirisnek hívják... nos, nem mutatkozott be. De azt... állította, hogy... helyre kell állítani az ön elmeállapotát. - nyögi ki aggodalmasan. Mint máskor, most sem tud mást tenni, mint őszintén elmondani az igazat, és remélni, hogy jó döntés volt.
Nem volt az. Erre rögtön rájön, mikor megérzi a nővér kezét a vállán és meglátja azt a pillantást, mellyel, ha bántani lehetne, ő már jelentős kínok között fetrengene a földön. Forróság kúszik föl a lábából egészen a fejéig és erősen elvörösödik. Miért vagyok itt? Nem szabad pánikolni. Ha valamit, ezt megtanulhatta volna. De nem megy...
- Elnézését kérjük felség ebben az esetben, hogy felébreszetettük, de sürgősen beszélnünk kell önnel. Veszélyben vannak.
Szóval még nincs minden veszve. Rendben. Akkor... ha muszáj, akkor csinálom. Értük. Talán menni fog. Próbáltam már. Bár az északiak sem hitték el sosem, amit mondok. Legalábbis nem sokáig. De most van itt kettő belőlük, talán megoldjuk. Ó, egek, ébredjetek fel...
A póklény ekkor közelebb lép hozzá. - Mégis milyen veszély fenyegethetne engem a kastélyomban?
Kastélyom nekem van, ez egy fészek. És bántod a mieinket...
Ekkor azok az embertelen, kemény karmok, amelyeket ujjaknak alig lehetne nevezni, az arcához érnek. Próbál nem mozdulni semmit. Levegőt is alig vesz.
- Mégis mi baj lenne az én elmémmel? - kérdi tőle negédes hangon, ahogy rámosolyog, két ujjával kitámasztva az állát, a maradékkal pedig az arcát simogatva. Ennél nagyobb zaklatás talán még életében nem érte. Ha itt fog meghalni, így és most...
Mina lehunyja a szemét és nagy levegőt vesz. Majd ismét kinyitja a szemét és akár egy márványszobor, néz vissza a vele szemben levő élőlényre- Ez... ezen én is gondolkoztam. Fogalmam sincs. Nem úgy tűnik, hogy lenne. - közli lélektelenül, miközben észleli, hogy Jozef elég közel araszolt a gubókhoz. Időt kell nyerni. - De ahogy a társam is említette, nem biztonságos itt önöknek.
Akkor vegyük hát fel a ritmust.
- A veszély, ami jön emberek. Jönnek, hogy megöljék a felséged barátait és a gyermekeit, hogy felgyújtsák az erdőt a fejük felett. Megtalálják ezeket a járatokat, ahogyan megtaláltuk mi is. Még van idő elmenni egy helyre, ahol békében élhetnek, van étel, és nincsenek sem emberek sem tündék, akik bántanák.
- Mégis miért kéne nekem félnem? - kérdi a pók, miután nevetett egy sort. Ám ekkor elakad. - Tőletek. - jön rá, mire a vámpír összes vére mintha meglassulna keringésében. Ám ekkor a királynő újból kacagni kezd. - A fajtátok csak nappal ér valamit. Az éjszaka a mi igazi lételemünk. Tűz felettünk? Lejönnek ide? Jöjjenek hát várjuk őket szeretettel!
- Miért vannak emberek a gubóban? - hallja meg ekkor Jozef hangját. És a világ ismét fordul egyet.
De talán ezt nem kellett volna hangosan mondani! Éppen jó úton jártunk, hogy elhitessük vele, hogy nem bántani akarjuk. Talán. És erre... ó, te jó ég... Nem, mintha én ítélkezhetnék. De akkor is. Ki kellett volna őket szabadítani onnan anélkül, hogy észrevette volna. De miért ne vette volna észre? Áááh, ez nem jó, nagyon nem jó...
Libabőrös lesz szinte az egész teste, és le kell küzdenie az ingert, hogy hátrébb lépjen, hogy azok az ujjak ne érjenek többé hozzá. Mert még mindig ott vannak.
- Sajnos nem mindegyiküket állítja meg az éjszaka. Vannak olyanok, akik abban is jól látnak, akár a macska vagy egyéb éjjeli állatok. Mint például én, ha nem lát a szemeitől, hogy nem ember vagyok.... Pontosan mi leszünk azok, akik ezt teszik veletek, ha nem engeditek el Johanneséket azon nyomban. Vagy tudom is én, hogy hívják. - - Mit terveznek? A falusiakkal? - kérdi, próbálván természetesnek tűnni és nem elárulni a szívében bujkáló rettegést. - És mióta... vannak ők itt? - érdeklődik, hogy vajon mennyire lehet friss az az élelem.
- Talán meg tudná állítani felséged a támadókat. Talán nem. Bárhogy is legyen sokakat le fognak mészárolni a tieid közül, mert csak eltaposandó állatokat látnak belőlük. Nem akarja megvédeni őket? Hogy boldogan éljenek? Feláldozná őket?
Az apáca pontosan ugyanazt a módszert alkamazza, amit Mina szokott. Talán mégis jól járt, talán mégis hálásnak kellene lennie a sorsnak, hogy éppen velük van most. Más talán már régen a pók irányába röpítette volna az első tűzcsóvát, tőrt vagy egyéb fegyvert.
- Azok az emberek ott élnek és nem gyanús nektek, hogy pont hárman vannak? Nem hagyhatjuk, hogy meghaljanak vagy élelmek legyenek. - méltatlankodik a sötételf ismét, és Mina szívét kezdi összehúzni az eddig folyamatosan tagadott gyanú. Úgy tűnik, mégis szembe kell néznie vele. Ilyen gyorsan elszállították őket ide? Miért... Miért hagyták ott őket?! Hárman voltak, cipelhették volna is őket akár, bárhova... bár... a királynővel így is el kell számolni. Ők, Dieter, Crispin és Leo, azokban az izékben, becsomagolva? Az iszonytól remegni támadna kedve és üvölteni és nagyon gyorsan elszabadítani a poklot. De előbb meg kell menteni őket.
Egész teste összerándul, ahogy a pókkirálynő kísérteties mancsai összeszorulnak a fején, megfogva azt erősen, kalickába zárva, és ahogy rátekinte, a női arcon tiszta fájdalmat vél felfedezni. Majd egy pillanattal később mindez a múlté már, s úgy folytatódik minden, mintha mi sem történt volna.
- Látja, a barátja legalább tudja miért vannak itt. - jegyzi meg sóhajtva.
Én is tudom, miért vagy... nem tudom, miért JÖTTÜNK ide, jelen pillanatban azt se tudom, melyik részén vagyunk a világnak, de azt tudom, hogy most azért vagyunk itt, hogy azt a három szerencsétlent kimentsük.
- Dehogynem szeretem a gyermekeimet. És boldogan is fogunk élni. Itt, ahol vagyunk. - jelenti ki a királynő egy gubóhoz sétálva.
- Ezzel azt akarja mondani hogy az életemre törnének? - kérdi a fiútól.
- De nem érti? Jönni fognak maguk után.. porig égetik az egész fészket. Tudom, hogy alábecsüli őket, de rengetegen vannak és ha elönti a szívüket a bosszúvágy, akkor nagyon veszélyesek tudnak lenni. A sarokba szorított állatoknak van a legkevesebb okuk félni. - mond mindenfélét, ami eszébe jut, szinte könyörgőn, felvéve a pókokat őszintén menekíteni akaró fél szerepét. Mindeközben akiket őszintén menekíteni akar, azok mások...
- Az lehetetlen. Kérem felség higgyen nekünk, mert jót akarunk! Gondoljon a gyerekeire! Gondoljon azokra akiket le fognak mészárolni! - folytatja a nővér a gondolatmenetet, amiért nagyon hálás neki. Közben a sötét tündének is int a kezével, hogy maradjon türelemmel, amiért szintén. A fiúka nagyon heves természetű, és bár az igazságérzete megvan, a veszélyérzete kevésbé működik jól. - Hallgasson ránk. Kérem hallgasson ránk. Menjenek el keletfelé a hatalmas erdőbe, ahol senki se háborítja önöket...
Szomorúsággal a szívében gondol arra, hogy ez aligha fog bekövetkezni. Ám nekik is élniük kell.
- Nem! Hallotta a nővért, kiutat ajánlott. Mi csak a mieinket akarjuk megmenteni! - mondja a fiú fojtottan.
Valamit csinálni kell, nagyon gyorsan. Vagy nagyon sokáig? Sikerülni kell a próbájuknak. Remélem, nem rontottam el. Elég volt Crispint lábon lőni, több kárt nem akarok ma okozni. Bár már úgyis késő. Fogalmam sincs, mihez kezdek, ha én okoztam a halálukat. Akkor már akár mi is itt veszhetnénk. De nem. Ők ketten nem tehetnek semmiről, nem okolhatók az én hibámért. Bár... északiak. De emiatt nem akarhatom, hogy meghaljanak!
Próbál gondolkozni és nem kétségbe esni - még jobban.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

53 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Szomb. Jún. 22, 2019 8:52 pm

- Vajon hogy fog a királynő ránk is figyelni, meg a többiekre is? - elmélkedik Mina.
- Ha nem tud két felé figyelni talán elengedi őket. - mondja Gloria, kis reményt is belecsempészve.
- Szerintetek tényleg ápolgatnunk kéne ennek a lénynek a lelkét? - kérdeztem kételkedve mikor már elég messze értünk.
- Ha meg akarjuk menteni az életüket... márpedig ez a szándékom. - jelenti ki a vámpírlány.
- Nem akarod teljesíteni a rád bízott feladatot? Nem szeretnék kertelni, ha megpróbáljátok elvinni fegyvernek, akkor megöljük a királynőt. Annál a halál is jobb, amit csinálnának vele. -néz rá kérdőn a nővér, aztán felém pillant. - Mindenki megérdemli a megváltást, nem igaz?
Tudom, hogy a nővér jószívű és mindenkit megmentene, ha lehetősége lenne rá, de ezt túl nagy falatnak tartom.
- Ha elengedjük őket, akkor mi sem teljesítjük a feladatunkat. - jegyzem meg halkan. - És a megváltás nem a mi, hanem az Úr dolga, de ne menjünk ennyire előre, majd meglátjuk, mi a helyzet.
Igazából nekem nem volt sürgős, hogy az atyát megmentsem.........
- Ha meghal... akkor... valószínűleg Johannesék is meghalnak. - jelenik meg vörös pír Wilhelmina arcán.- Vagy még rosszabb, megőrülnek, és soha nem szerezzük őket vissza.
Életemben nem láttam még olyan vámpírt, mint Wilhelmina, még az egyház követőinél is jobban aggódott a társaiért.
- Nem veszélyeztetném az életüket. Utána értettem. - rázza meg a fejét Gloria a vámpír felvetésére. - A mi feladatunk Jozef, hogy ne kerülhessen délhez a királynő. Ha elmennek ezt teljesítettük, noha abban igazad van, hogy a megváltás az Úr feladata... de milyen szolgái lennénk Krisztusnak, ha nem tennénk meg mindent amit tudunk, hogy az Úr minden teremtményét megóvjuk? Ha nem szeretnénk akár a pókokat is? Ez az amit Sophia nővér és az Ordo Malleus nem hajlandó megérteni. - hagyta el egy halk sóhaj az ajkát.
- Igen, tudom mi a feladatunk, bár én...... - másként értettem, akartam mondani, de ezt nem most kellett megvitatnunk. - Mindegy. De bevallom én nem szeretem a pókokat. - rántottam meg a vállam. - De, persze ha nem muszáj és nem veszélyeztetnek senkit, nem kívánom a halálukat. - bólintok a nővérnek.
- Ezek nem egyszerű pókok... hatalmasak és beszélni is tudnak, ezek valami sokkal többek. - Meglehet, hogy az Úr teremtményei voltak, ám már eltorzulhattak akár... lehet, hogy ez nem természetes, amivé lettek.
Talán mondaná tovább is, de ekkor a szálak egy boltíves ajtóhoz érnek, amihez közel érve egy nagy ágyszerűséget látni odabenn, melyet selyemháló választ el a terem többi részéről, így tőlünk is. Egyelőre nem látok semmit, viszont halk nyöszörgés hallatszik balról.
- Bemenjünk? Hallani fog vajon minket?
- Ha már eljöttünk idáig... - dönti el a kérdést Gloria, amikor belép. - Felség! - emelte meg a hangját.
Az biztos, hogy a királynő sem kistermetű, ha a teremből és az ágyból indulok ki. Mivel már biztosan tudja, hogy jövünk, nem lepődöm meg Gloria lépésén. Inkább szorosan követem, felkészülve rá, hogy esetleg rosszra fordulhatnak a dolgok.
Vékony ízeltlábak ropogását hallani, és apró tenyér nagyságú pókok ereszkednek lejjebb a plafonról, mintha csak csillárok lennének, majd halvány kékes fénnyel kezdenek világítani enyhe fénnyel borítva be a termet.
Körbenézve, a bal oldalról érkező nyöszörgések úgy tűnik három gubóból érkezik, amikbe fut a három fura fonott szál is.
Valami megmozdul a selyemháló mögött. Egy női alakot, vagyis csak a felsőtestét látni, aki nyújtózkodni kezd.
- Mégis mit kerestek ti itt. - az árnyékán látszik, hogy felénk fordítja a fejét.
- Üdvözöljük. Bizonyára ön a királynő. Hárman tőlünk álomba merültek, elvileg egy próbát állnak ki. Ők fontosak nekünk... tehetünk valamit, hogy biztonságban legyenek, vagy ez kizárólag rajtuk múlik? - szólal meg elsőnek Wilhelmina, azonnal kiöntve a szívét és lelkét, ami nem biztos, hogy jó ötlet, de visszaszívni már nem lehet.
- Én másik ügyben jöttem királynőm, amit már elmondtam a... barátjának. Itt nem biztonságos többé sem önnek sem a pókoknak, de van megoldás és hely ahol békében élhetnének. - mondja el Gloria nővér is az ötletét, amit már az előző teremben felvetett.
Izgatottan nézem a női árnyalakot abban az ágyban. Egyelőre nem látszik semmi abból, hogy "sérült" lenne. A gubókból érkező hangok viszont nagyon kíváncsivá tesznek, így arrafelé oldalazom, míg a nővér és Mina lefoglalja a királynőt.
Az alak lassan felkel, és ekkor látszikm hogy az alteste viszont egy hatalmas pók, akkora, hogy akár lovagolni lehetne rajta.
A kérdések nagy része mintha elmenne a füle mellett, és csak egy kérdést tesz fel.
- Mégis miféle próbán? -
- Azt mondta a pókhölgy kintebb valamivel. Hogy egy próbán vesznek részt. - magyarázza déli társnőnk.
Nem akarom felhívni magamra a figyelmet, ezért inkább csendben maradok, remélve, hogy a többiek fenntartják a pók királynő figyelmét, hogy bele leshessek azokba a furcsa gubókba.
- Nem tudom mégis miféle próbát adhat az én kis Noshiris-em. - lép ki egyik ízelt láb a másik után, és nemsokára maga a királynő egész pompájában elöttünk áll. - Egyetlen egy parancsom sem szólt hozzá hogy akármilyen próbákat csináltasson. - teszi karba a kezeit.
- Szóval Noshirisnek hívják... nos, nem mutatkozott be. De azt... állította, hogy... helyre kell állítani az ön elmeállapotát. - botlik meg a vámpírlány hangja egy pillanatra.
Láttam, hogy Gloria gyorsan megragadja társa vállát és a szemébe néz, gondolom ő sem akarja, hogy további információt osszon meg Mina a királynővel, amikor még nem tudjuk hányadán is állunk vele. Főleg így, hogy egészen mást állít, mint ez a Noshiris.
- Elnézését kérjük felség ebben az esetben, hogy felébreszetettük, de sürgősen beszélnünk kell önnel. Veszélyben vannak. - veszi át a szót.
Én is megtorpantam, amikor a vámpírnő egyszerűen a királynő arcába mondta, hogy őrültséggel vádolják és mi ezért jöttünk. Egy akkora lényt, mint a királynő, akinek biztos volt még a termetén kívül is pár dolog a tarsolyában, elég csúnya dolgokat csinálhat, ha bedühödik.
Bíztam benne, hogy Gloria nővér helyreránthatja a dolgokat és ha a póklény figyelmét magára vonja talán már el is érhetem a gubókat.
A királynő közelebb lépdel Minához, de közben a nővérre tapad a pillantása.
- Mégis milyen veszély fenyegethetne engem a kastélyomban?
Visszakapja tekintetét a vámpírra, lehajol hozzá, majd óvatosan odanyúl az arcához, kis és gyűrűs ujjával megtámasztja az állát, míg a maradék három ujja a vámpír arcán táncol, mint ahogy a szerető teszi a választott nőjének, majd a szemébe néz.
- Mégis mi baj lenne az én elmémmel? - mosolyodik el.
- Ez... ezen én is gondolkoztam. - hunyja le a szemét Mina. Mondjuk én sem szeretnék ilyen közelről farkasszemet nézni ezzel a nőszeméllyel.
- Fogalmam sincs. Nem úgy tűnik, hogy lenne. - mondja színtelen hangon, de becsületére legyen mondva, nem némul el. - De ahogy a társam is említette, nem biztonságos itt önöknek.
- A veszély, ami jön emberek. Jönnek, hogy megöljék a felséged barátait és a gyermekeit, hogy felgyújtsák az erdőt a fejük felett. Megtalálják ezeket a járatokat, ahogyan megtaláltuk mi is. Még van idő elmenni egy helyre, ahol békében élhetnek, van étel, és nincsenek sem emberek sem tündék, akik bántanák. - győzködi tovább Gloria nővér is.
A királynő elneveti magát, ahogy a jövendőbeli vészről beszél neki.
- Mégis miért kéne nekem félnem. - kicsit elakad, ahogy kuncogásban tör ki. - Tőletek. - majd nevet tovább. - A fajtátok csak nappal ér valamit. Az éjszaka a mi igazi lételemünk. Tűz felettünk? Lejönnek ide? Jöjjenek hát várjuk őket szeretettel!
Még beszélnek és láthatóan lekötik a királynő figyelmét, észrevétlenül elérem az előbb még nyöszörgő, de mostanra elcsendesedő gubókat.
Belenézve, meglátva a három alakot, egyből az a gyanú ébred bennem, hogy azok a társaink, bár most nem nyöszörögnek, csak szuszognak. Tehát élnek! De a királynő hazudott, hogy nem tud a társainkról és a próbáról.
Visszalépkedek, most már szinte futva a többiekhez.
- Miért vannak emberek a gubóban? - kérdezek rá hangosan, ezzel Gloria és Mina számára is világossá téve, mit láttam. Vagy mit véltem látni.
A pókasszony felegyenesedik, de még mindig ott az érdes kitines keze Mina arcán.
- Mégis miért ne lennének? - kérdez vissza. - Te nem takarod le az élelmet hogy friss maradjon? - mosolyodik el.
- Sajnos nem mindegyiküket állítja meg az éjszaka. Vannak olyanok, akik abban is jól látnak, akár a macska vagy egyéb éjjeli állatok. - tér vissza még egy pillanatra Mina az előzőekhez. - Mit terveznek? A falusiakkal? - kérdezi aztán. color=#e88aea]- És mióta... vannak ők itt?[/color]
Gloria nővér csak bólint, de nem az én szavaimra reagál.
- Talán meg tudná állítani felséged a támadókat. Talán nem. Bárhogy is legyen sokakat le fognak mészárolni a tieid közül, mert csak eltaposandó állatokat látnak belőlük. Nem akarja megvédeni őket? Hogy boldogan éljenek? Feláldozná őket?
- Azok az emberek ott élnek és nem gyanús nektek, hogy pont hárman vannak? - csattantam fel, mert most nem a királynő lelkének pátyulgatása volt a lényeg, hiszen itt emberek halnak meg mindjárt és mi nem nézhetjük tétlenül. - Nem hagyhatjuk, hogy meghaljanak vagy élelmek legyenek. - nézek a két nőre és aztán a lényre, akinek ez oly természetes.
A királynő elkapja a kezét Mina arcától, hogy megfogja a fejét. Arcára a fájdalom ül ki, de pár pillanat múlva újra mintha mi sem történt volna.
Ekkor Minára néz a kérdése miatt, és nagyot sóhajt.
- Látja, a barátja legalább tudja miért vannak itt. - néz egy pillanatra rám és a tekintete hideg jég, majd Gloryára néz.
- Dehogynem szeretem a gyermekeimet. És boldogan is fogunk élni. Itt, ahol vagyunk. - fordul el majd kezd lassan odalépdelni a három gumóhoz.
- De nem érti? Jönni fognak maguk után.. porig égetik az egész fészket. Tudom, hogy alábecsüli őket, de rengetegen vannak és ha elönti a szívüket a bosszúvágy, akkor nagyon veszélyesek tudnak lenni. A sarokba szorított állatoknak van a legkevesebb okuk félni. - emeli meg a hangját a vámpírlány hitetlenkedve.
- Ezzel azt akarja mondani hogy az életemre törnének? - szól felém a kérdése, miközben halk ízelt lépteket hallok a hátunk mögül.
IGEN! IGEN! IGEN! - akarnám a szemébe vágni, mert egyre szörnyűbben érzem magam, hogy egyáltalán felajánljuk ezeknek a gyilkosoknak, hogy szabadon elmehetnek, bár úgy néz ki a királynő félvállról veszi az egészet, bízva a méreteikben? Sokaságukban?
De eddig megbíztam Gloria nővér ítéletében, így most, amikor felém int, nagyon igyekszem visszafogni magam, de mikor a gubókhoz közelít, önkéntelen a Bibliára csúszik a kezem, miközben a hátam mögé sandítok, hogy lássam mekkora bajban vagyunk.
- Az lehetetlen. Kérem felség higgyen nekünk, mert jót akarunk! Gondoljon a gyerekeire! Gondoljon azokra akiket le fognak mészárolni! Hallgasson ránk. Kérem hallgasson ránk. Menjenek el keletfelé a hatalmas erdőbe, ahol senki se háborítja önöket...
- Nem! - mondom ezért inkább fojtottan, válaszolva a póknő kérdésére. - Hallotta a nővért, kiutat ajánlott. Mi csak a mieinket akarjuk megmenteni!






Felhasználó profiljának megtekintése

54 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Vas. Jún. 23, 2019 6:02 pm

- Ooooh, shiny!
  Csillan fel a szemem, ahogy a kék kristályt nézegetem. Akármennyire is rossz ötletnek tartanám alapjában véve, hogy mindenféle csillogó kristályokat tapogassak olyan környezetben, amelyhez semmi közöm sem volt, sőt még abban sem voltam teljesen biztos, hogy hogy kerültem oda, jelen pillanatban nem túl sok választásom volt. Vagy részt veszek ebben, vagy itt ragadok örökre, netán a világ zsugorodik össze körülöttem és örökre itt ragadok, vagy csak simán meghalok. Így az esélytelenek nyugalmával nyúltam ki puszta kézzel a kristály felé, összeszorított farpofával és visszatartott lélegzettel várva, hogy milyen eredményt fog hozni. Ahogy hozzá értem, a kékes világítás hamar át is változott hamuszürkébe és szinte rögtön egy sűrű ködfelhő emelkedett ki belőle, teljesen magába zárva engem. Meglepődtem, nem egészen erre számítottam. Amikor az egész véget ért, egy kis tábla jelent meg előttem, rajta egy egyszerűen megrajzolt jelenettel. Egy férfi, akinek a kezében egy öv volt - határozottan agresszív felállás és határozottan rossz emlékeket idézett fel bennem - és egy kislány felett állt, aki összegörnyedve próbált meg védeni valamit a kezében. Nem is kellett sokat gondolkoznom rajta: valószínűleg egy pók lesz és ez az a kis tünde lány, aki itt szivat minket.
"Mit teszel?"
  A kérdés egyszerű volt, a válasz már kevésbé. Ahogy látom, két választási lehetőségem volt: egy kard és egy kegyesen nyúló kéz. Vagy megtámadom az apát, vagy megpróbálom támogatni a lányt lelkiekben, vagy oltalmazóan fonni köré a karjaimat? Mi értelme lett volna az apát megtámadni? Ő csak egy egyszerű bully volt, akit ha megversz, akkor sem hagy fel az erőszakoskodással. Azonban ha segítenék a lánynak, akkor talán erőt venne magán és megpróbálna visszaállni a kínzójának, a saját kezébe venni a döntést...bár van, amikor a segítő kéz semmit sem ér és csak nyers erővel lehet megoldani a dolgokat. Van, amikor nincs elég ereje valakinek, hogy saját magától cselekedjen. De a lány nem tűnt túlságosan elveszettnek - vagy éppen ebben az időben még inkább az volt? Meg hát, lehet, hogy én értelmeztem félre, de úgy tűnt, mintha a lány bánta volna, hogy a szülei meghaltak vagy elhagyták őt. Szétszakítani egy családot erőszakkal? Hold Anyára, ezt a jelenetet látva annyira nem fűlött hozzá a fogam. Még egy család...mint a miénk.
- Vagy lebeszélem az apát az erőszakról, vagy vigaszt nyújtok a lánynak.
  A válasz, ahogy látható volt, nem nagyon nyerte el annak a tetszését, aki itt szórakozik velem. Ösztönösen a kezemhez kapok, amelybe éles fájdalom nyilal. Mire feleszmélek, a köd eltűnik s a kezemen egy vörös tetoválás jelenik meg, jelezve, hogy ezt a "próbát" vagy mi a franc akart lenni, elbuktam. Idegesen morrantam fel. Miért akarsz Te engem mindenféle módon erőszakra kényszeríteni? Hát rohadjál meg ott, ahol vagy! Aztán hagyom, hogy lenyugodjak és felmérem a környezetemet. Két fényoszlopot látok, egy szürkét és egy kéket. A szürke közelebb van, a kék némileg távolabb, olyan, mintha az ismert világ, a létező világ határán túl lett volna. A szürke szín eddig nem nagyon tetszett nekem, így inkább a kék felé indultam, akármennyire is messze lehetett az. Bassza meg a szürkeség. Azonban ahogy megindultam felé, egy újabb kék fény villan fel, a hátam mögött, viszonylag közelebb, de még így is határozottan messze. Megtorpantam, majd megcsóváltam a fejem.
- Determinizmus, barátaim, egy előnyös tulajdonág. Vagy lehet, hogy ez makacsság? De csak azért, mert egy másik fény felbukkan, miért azt kéne követnem?
 Tűnődök hangosan, aztán folytatom tovább az utam az elsőnek megjelenő kék fény felé. Elhagyva a parasztházikót, elhagyva Rúfuszt és a feleségemet...átlépek valamin, egy láthatatlan határon és egy erdőben találom magamat. A váltás hirtelen volt és sokkoló, így megtorpantam és gyanakodva néztem körbe-körbe, míg meg nem láttam Herr Hajótöröttet. Csodálatos. Inkább kérném vissza a pókokat, mint ezt a pojácát.
- Üdvözlet barátaim - köszön Herr Hagen felém. Meglepődtem és kissé megrémültem. Tud az én kis "titkomról"? Tud Kiril-ről? Honnan a francból? Aztán meglátom valahol Herr Dieter-t és kissé lazítok. Oké, akkor még sem annyira szar a helyzet. - Ha nem tévedek, Önök is egy hallucinációba kerültek?
- Én inkább visszakérném a pókokat, hogy ha lehet? Légysziiii! - nézek esdekelve és vágyakozva az ég felé, mint egy imádkozva, hogy szabadítsanak meg attól az Átoktól, amely Hagen néven rója ezt a világot.
- Így is mondhatjuk. Abban nem vagyok azonban biztos, hogy maguk nem a részei.
  A doki felvetése azonban eléggé bizarr volt ahhoz, hogy ne fordítsam el a tekintetem az ég felől. Nem, nem hinném, hogy csak képzeljük egymást. Vagy hogy a póknyanya vetíti ki elénk a többiek képét. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem, mert ez kínzásnak már kissé durva. Bár ki tudja...
- Áh, én folyton hallucinálok, szóval nem tudom, mi a különbség a kettő között. De nem hinném, hogy az én csodálatos énemet le tudná másolni bármi pókkirálynő.
  Pofázok tovább, ahogy a fák között bolyongva próbálom kideríteni, hogy hol is vagyunk. Ez ugyanaz az erdő-e, ahonnét jöttünk vagy valami random hely? Bár nem mintha számítana, hisz a testünk, legalábbis remélem, még mindig ott van a barlangrendszerben, kitéve mindenféle perverziónak, amit a többiek akarnak. Nem is olyan régen, amikor elájultam, arra keltem, hogy Mina tapogat engem össze-vissza (oké, csak a hajamat) és most, hogy két nő is van a közelben, el se mertem gondolni, hogy mit tesznek a testemmel. Vagyis, elképzelni el tudtam és reményeim is voltak, de amilyen szerencsés voltam, az biztos, hogy nem történik meg. Így maradt csak a nézelődés és a perverz fantáziálgatás.
- Önök is érezték azt, hogy hirtelen kikerültek valamiből? Valamint a jel... - mutatja fel a kezét, amin álnok módon nem egy vörös tetoválás van, hogy rohadjon meg...- Eddig az segített, ha a kék fényeket vagy kristályokat követtem. Most önök felett van.
 Meglepődve forgattam a fejemet, azonban akárhogy is tekertem-csavartam a nyakamat, nem láttam én semmi fényt magam felett, csak a többiek fölött. Ez ismét valami huncutság volt, és kezdett a Roro-m tele lenni mindenféle huncutkodással.  Miközben körbe-körbe forogtam, megláttam egy szürke fényt valahol mögöttem.
- A kék fények, úgy tűnik, minket jelentettek. Akkor ki a szürke?
- Ez...nem is rossz meglátás, erre nem gondoltam. - bólintottam elismerően a doktor felé. Oké, ha a kék fények egymáshoz vezetnek, akkor biztos, hogy ezek után nem követem őket, és akkor már csak a szürkeséget kell követnem, amely remélhetőleg elvezet valahova.
- Gondolom, hogy a királynő maga, vagy a tünde kislány. Ha ki akarunk keveredni ebből az izéből, akkor ideje látogatást tenni a bábmesternél, nem?
- Jó ötlet. Nézzük meg.
 És meg is indult herr Hajótörött. Azonban nem éppen abba az irányba, amelyre mennie kellett volna. A szürke fény határozottan a másik irányban volt.
- Támogatom, de miért arra indul el?
- Még a vak is láthatja, hogy a szürke fény arra van - mutatok az általam helyesnek vélt irányba, aztán tétován eresztem le a kezemet. - Vagy mégsem...
- Úgy tűnik, mindannyian máshol látjuk. A szétválás azonban túl veszélyes lenne. Válasszunk ki egyet és induljunk el afelé.
- Hogy gondolta? Máglya-vödör-eretnekkel?
 A felcserünk kifakadására halkan felkuncogtam. Erről a játékról még nem hallottam, de ellopom tőle, az már egyszer biztos. Érdekesnek hangzott és viccesnek.
- Nem rossz. Na de, hogy ha már együtt akar maradni a csapat, akkor még ha nem is a máglya-vödör-eretnekkel intézzük el a dolgot, egyszerűen csak megindulunk a drága Emianciásságos Uraság szürke kis fényének irányába, reménykedve, hogy egy kellemes kis kéjutazás vár ránk és nem csúnya, rossz pókok. Igazából ezen a ponton édes mindegy, hogy melyiket választjuk, nem? Már ha egyáltalán együtt akarunk maradni. Én mennék a sajátom felé, de fejet hajtok a többség akarata előtt.
- Kiváló. Eredetileg a doktor úrét akartam javasolni, ám indulhatunk afelé is, amerre én terveztem.
- Legyen. Egyedül maradni valóban nem lenne a legjobb ötlet. Vezessen, Hagen mester.
- Ja, menjünk arra felé. Kéz és lábtörést mindannyiunknak...
 És ezzel a kis csapat meg is indult a csak egyikünk által látott szürkeség felé. Az már más kérdés volt, hogy miképp is fogunk mindannyian átkelni rajta, de gondolom hogy majd helyszínen kiderül. Mentünk, mendegéltünk, igazából sokat nem is, aztán egy ponton megtorpant ideiglenes vezetőnk és felénk fordul.
- Látják a kristályt?
Akárhogy erőltettem a szememet, én biza nem láttam semmit sem, ami nem is volt túlságosan meglepő. Egy fejcsávólással válaszoltam, amire Herr Dieter "Nem"-mel kontrázott rá.
- Megérintem, korábban az bevált. Talán ugyanígy van Önöknél is, és össze kell gyűjtenünk őket.
  És már nyúlt is a láthatatlan kristály felé. Valami köd nyelte el őt, mint egy hatalmas ragadozó szája, és a kristályok kavalkádja emelkedett fel ott, ahol eddig állt. Hát, csodálatos. Elsétáltunk eddig a semmiért.
- Úgy tűnik, kénytelenek leszünk megkeresni a sajátunkat - sóhajt fel frusztráltan a doki és megindul az általa látott szürkeség felé.
- Pedig már annyira fellelkesültem... - a hangom nem volt valami túl meggyőző, így inkább le is tettem a további színészkedésről, de előtte még vetettem egy pillantást Hajótörött helye felé.
- Sok sikert, doki!
  Azonban mielőtt még elindultam volna, látom, ahogy a kristályok összeolvadnak és beleivódnak a bőrébe, egy újabb tetoválást hagyva maguk után. Csodálatos. Eddig Ő "vezet" a szerezd meg hát mind versenyben, és nekem aztán semmi szándékom nem volt lemaradni ebben a szórakozásban, így indultam is tovább az én fényem felé, hallva csak, ahogy az északi is tovább ballag. Végül én is megérkeztem az én kristályomhoz és már előre undorodva tőle, de megérintem. A világ olyan hirtelen mosódik el, mint az előző alkalommal. Három képsor váltogatja egymást: egy kislány, ahogy keresgél valamit. Aztán valamiféle nyomra lel és azt követi, még mindig sírva. Végül megtalálja a pókot, ahogy arra készülnek, hogy megölik. Eddig megpróbáltam óvatos lenni és empatikus, de szarni ebbe az egészbe. Megölni mindenkit, aki a pókokkal szórakozik, hátha az vezet valamerre. Így hát aztán végül a kardot választom...


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

55 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Vas. Jún. 23, 2019 6:40 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Megindultunk hát a pók által mutatott irányba, követve a különös fonalakat.
- Vajon hogy fog a királynő ránk is figyelni, meg a többiekre is? - elmélkedett Wilhelmina.
- Ha nem tud két felé figyelni talán elengedi őket. - vetettem fel, noha nem hittem, hogy akinek ilyen képességei vannak, annak problémája lenne azzal, hogy több felé kell figyelnie.
- Szerintetek tényleg ápolgatnunk kéne ennek a lénynek a lelkét? - kérdezte Jozef kétkedve és megértettem miért érezte így. Még fiatal volt, ráadásul egy inkvizitor mellett nevelkedett, érhető volt hát, hogyha ő még kiírtani akarta a világra leselkedő veszedelmeket, nem megmenteni. Bizonyos voltam azonban benne, hogy ő is látni fogja idővel, hogy az Úr szereteténél nincsen erősebb ezen a világon, és nem ismer sem kort sem fajt sem átkokat.
- Ha meg akarjuk menteni az életüket... márpedig ez a szándékom.
Mondta a vámpírnő. Különös volt a hozzáállása, de kellemesen csalódtam. Cedrick, Dieter, most pedig ő mindhárman olyan vámpírok voltak, akik rácáfoltak mindenre, amit róluk tanítottak nekünk. Más körülmények között talán barátok is lehettünk volna, ám most háború volt, melynek az ellentétes oldalán álltunk, egy-egy küldetéssel, amit vagy ők teljesítettek, vagy mi. Nem mintha annyira igyekeztem volna, hogy eleget tegyek Sophia nővér és az Ordo Malleus kívánalmainak.
- Nem akarod teljesíteni a rád bízott feladatot? Nem szeretnék kertelni, ha megpróbáljátok elvinni fegyvernek, akkor megöljük a királynőt. Annál a halál is jobb, amit csinálnának vele. - utaltam itt arra, hogy minket hogyan tájékoztattak a hellenburgiak szándékairól.
Ez után Jozefre néztem.
- Mindenki megérdemli a megváltást, nem igaz?
- Ha elengedjük őket, akkor mi sem teljesítjük a feladatunkat. - jegyezte meg halkan a fiú. - És a megváltás nem a mi, hanem az Úr dolga, de ne menjünk ennyire előre, majd meglátjuk, mi a helyzet.
Igazából nekem nem volt sürgős, hogy az atyát megmentsem...

A vámpírnő elvörösödött a kérdésemre, már amennyire ezt a hófejér bőrén meg tudtam állapítani.
- Ha meghal... akkor... valószínűleg Johannesék is meghalnak. - mutatott rá. - Vagy még rosszabb, megőrülnek, és soha nem szerezzük őket visszal.
Megráztam a fejemet.
- Nem veszélyeztetném az életüket. Utána értettem. A mi feladatunk Jozef, hogy ne kerülhessen délhez a királynő. Ha elmennek ezt teljesítettük, noha abban igazad van, hogy a megváltás az Úr feladata... de milyen szolgái lennénk Krisztusnak, ha nem tennénk meg mindent, amit tudunk, hogy az Úr minden teremtményét megóvjuk? Ha nem szeretnénk akár a pókokat is? Ez az, amit Sophia nővér és az Ordo Malleus nem hajlandó megérteni. - sóhajtottam fel.
- Igen, tudom mi a feladatunk, bár én... - végül úgy döntött, hogy nem száll velem vitába. - Mindegy. De bevallom én nem szeretem a pókokat. - rántotta meg a vállát végül. - De, persze ha nem muszáj és nem veszélyeztetnek senkit, nem kívánom a halálukat. - bólintott egyetértőn.
- Ezek nem egyszerű pókok... hatalmasak és beszélni is tudnak, ezek valami sokkal többek. - jegyezte meg Wilhelmina. - Meglehet, hogy az Úr teremtményei voltak, ám már eltorzulhattak akár... lehet, hogy ez nem természetes, amivé lettek.
Valójában sem a vámpírok sem a démonok, de még a sötét tündék sem voltak természetesek, így ez az érv igazán nem volt helytálló. Ahogyan a három fajt, úgy ezeket a pókokat is mágia, talán pont valamiféle átok teremtette, sok különbséget nem láttam a két jelenség között. Ezt a vélekedésemet viszont inkább megtartottam magamnak, mielőtt még megbántottam volna vele bármelyiküket.
A fonott kék szálak egy boltíves ajtóhoz vezettek végül minket. Mögötte egy nagy ágyat láttunk, melyet egy sűrűn szőtt, mégis áttetsző selyemháló választott el a helyiség többi részétől. Mint egy szépséges, könnyű fátyol, úgy omlott le a barlang mennyezetéről egészen a padlóig. Semmi mást nem láttunk ellenben valahonnan tompa nyöszörgések szűrődtek ki.
- Bemenjünk? Hallani fog vajon minket? - kérdezte a vámpírnő.
- Ha már eljöttünk idáig... - előre léptem. - Felség! - szóltaltam meg fennhangom, és nagyon figyeltem hova lépek. Tárgyalni akartunk vele végülis, nem harcolni. Ízelt lábak roppanó hanggal mozdultak meg az ébresztőre, és apró, tenyér nagyságú pókok ereszkedte le a plafonról, mint egy élő csillár. Izzásuk kék fénybe vonta be a termet, mintha egy másik világba csöppentünk volna mi is.
A nyöszörgés három frissen megvilágított gubóból érkezett, amikbe belefutott a három fura fonott szál is. A selyemháló mögött egy nő alakja nyújtózott nagyot ásítva, noha csak a felsőtestének sziluettjét tudtam kivenni.
Wilhelmina nagyot nyelt mellettem.
Üdvözöljük. Bizonyára ön a királynő. Hárman tőlünk álomba merültek, elvileg egy próbát állnak ki. Ők fontosak nekünk... tehetünk valamit, hogy biztonságban legyenek, vagy ez kizárólag rajtuk múlik?[/color]
Bár ez is fontos volt, de ennyire nem bízott abban, hogy a társaink megoldják a rájuk szabott feladatot?
- Én másik ügyben jöttem királynőm, amit már elmondtam a... barátjának. Itt nem biztonságos többé sem önnek sem a pókoknak, de van megoldás és hely, ahol békében élhetnének.
Jozef eközben felfigyelt a gubókra, és ameddig mi szóval tartottuk őfelségét, ő amennyire tudott feltűnésmentesen feléjük araszolt. Ez egy teljesen jól átgondolt tervnek tűnt így. Reméltem, hogy sikerül majd észrevétlenül kiszabadítani őket. A királynőfelkelt az ágyáról, alatta pedig egy pók alakja tűnt fel. Bőven elég nagy volt ahhoz, hogy a királynő meg tudja ülni, mint valami hátasállatot.
- Mégis miféle próbán?
Nem tudja… - suhant át a fejemen döbbenten. A királynő vagy öntudatlanul csinálta ezt az egészet, vagy minden a másik szobában székelő pók mesterkedése volt. Azt mondta, ha elvégzik a próbát, akkor helyre tudják állítani a királynő elmeállapotát, csakhogy ezt nem őfelsége akarta így. Hirtelen egy csapásra minden világossá vált.
- Azt mondta a pókhölgy kintebb valamivel. Hogy egy próbán vesznek részt.
Úgy döntöttem egyelőre hagyom Wilhelminát beszélni a királynővel hiszen egyelőre úgy tűnt csak őt hallotta meg.
- Nem tudom mégis miféle próbát adhat az én kis Noshiris-em.
Először csupán egy ízeltláb lépett ki a selyemfüggöny mögül, majd még egy, majd még egy… Végül pedig őfelsége teljes pompájában tárult elénk. Legszívesebben hátrahőköltem volna a rémséges alaktól, amely valaha egy tünde leány lehetett. Már csak derékig tűnt emberszerűnek, azalfele teljesen egybeolvadt az óriási póktesttel, mintha rokona lett volna a mítikus kentauraknak, vagy a tenger huldráinak, kik deréktól lefelé halak voltak.
- Egyetlen egy parancsom sem szólt hozzá, hogy akármilyen próbákat csináltasson. - tette karba a kezeit megerősítve a korábbi feltételezésemet.
- Szóval Noshirisnek hívják... nos, nem mutatkozott be. De azt... állította, hogy... helyre kell állítani az ön elmeállapotát. - nyögte ki Wilhelmina aggodalmasan, de az még csak köszönőviszonyban sem volt azzal a pánikkal, ami majdhogynem eluralkodott az én elmémmel. Az őrültekkel való törődés első aranyszabálya volt, hogy nem szabadott őket úgy kezelni, mintha azok volnának. És mindenekelőtt akkor nem, hogyha a bizonyos őrült egy majd négy méteres félember félig óriáspók volt, aki könnyedén miszlikbe apríthatott volna minket. Eddig azt hittem, a vámpírnő is átlátta a helyzetet, de most nyilvánvalóvá vált, hogy naív voltam.
Gyorsan ragadtam meg WIlhelmina vállát és egy szigorú pillantás kíséretében próbáltam vele megértetni hogy nagyon sürgősen hallgasson el. Noshiris akarta, hogy a királynője rendbe jöjjön nem a királynő maga és a királynő próbája nem az volt, hogy őfelsége állította próba elé a három férfit. A királynő maga volt a próba. Ebben az esetben viszont nem kihoznunk kellett őket, hanem időt nyerni nekik.
- Elnézését kérjük felség ebben az esetben, hogy felébreszetettük, de sürgősen beszélnünk kell önnel. Veszélyben vannak.
Szerencsére legalább Jozef nem bukott még le… A királynő közelebb lépdelt Wilhelminához, eközben folyamatosan engem nézett.
- Mégis milyen veszély fenyegethetne engem a kastélyomban?
Ekkor a vámpírnőre nézett, lehajolt hozzá, majd hosszú karmos ujjaival megfogta a lány állát szinte satuba szorítva, de mégis gyengéden, miközben a szemébe nézett. Valamiért egy csábdémon jutott róla eszembe, ám a gondolatra inkább kellemetlenül rázott ki a hideg. - Mégis mi baj lenne az én elmémmel? - mosolyodott el egészen hátborzongatón, ahogyan csak az igazi őrültek tudtak.
Wilhelmina lehunyta a szemét és nagy levegőt vett, hogy visszanyerje a nyugalmát, mielőtt ismételten szembenézett volna a pókkirálynővel.
- Ez... ezen én is gondolkoztam. Fogalmam sincs. Nem úgy tűnik, hogy lenne. - közlte egészen szotikusan.- De ahogy a társam is említette, nem biztonságos itt önöknek.
Szerencsére úgy tűnt a vámpírnő megértette, hogy mit akartam üzenni. A szívem a torkomban dobogott.
- A veszély, ami jön emberek. Jönnek, hogy megöljék a felséged barátait és a gyermekeit, hogy felgyújtsák az erdőt a fejük felett. Megtalálják ezeket a járatokat, ahogyan megtaláltuk mi is. Még van idő elmenni egy helyre, ahol békében élhetnek, van étel, és nincsenek sem emberek sem tündék, akik bántanák.
Ekkor Jozef sietve mellénk lépett.
- Miért vannak emberek a gubóban? - kérdezett rá hangosan. Számomra egyértelmű volt, hogy embereknek kellett lenniük a hangjuk alapján, de azt hittem a sötét tünde fiú azért megy arrafelé, hogy megmentse őket… Úgy tűnik ez ma a félreértések napja volt, csupán lehet, hogy ezek a félreértések most az életünkbe fognak kerüni.
- Mégis miért kéne nekem félnem... - ekkor gúnyosan felkuncogott. - …tőletek? A fajtátok csak nappal ér valamit. Az éjszaka a mi igazi lételemünk. Tűz felettünk? Lejönnek ide? Jöjjenek hát várjuk őket szeretettel! - nevetett tovább, majd felegyenesedett, noha a kezét még mindig a vámpírnő arcán tartotta.
- Mégis miért ne lennének? - kérdezett vissza Jozefre pillantva. - Te nem takarod le az élelmet, hogy friss maradjon? - mosolygott a fiúra.
- Sajnos nem mindegyiküket állítja meg az éjszaka. Vannak olyanok, akik abban is jól látnak, akár a macska vagy egyéb éjjeli állatok. Mit terveznek? A falusiakkal? - kérdezte a vámpír, miközben próbálta megőrizni a hidegvérét. Nem lehetett egyszerű dolga, igyekeztem nem elképzelni milyen érzés lehet a kitinbe bújtatott ujjak a bőrén. - És mióta... vannak ők itt?
A póknak több esze volt, mint a királynőjének... Bólintottam Wilhelmina szavaira.
- Talán meg tudná állítani felséged a támadókat. Talán nem. Bárhogy is legyen sokakat le fognak mészárolni a tieid közül, mert csak eltaposandó állatokat látnak belőlük. Nem akarja megvédeni őket? Hogy boldogan éljenek? Feláldozná őket? - próbáltam ütni a vasat, ameddig még meleg, de már éreztem, hogy véglegesen kezd kicsúszni a gyeplő a kezemből. Itt nem engedhettük volna meg magunknak, hogy hibázzunk, mégis megtettük kétszer is.
- Azok az emberek ott élnek és nem gyanús nektek, hogy pont hárman vannak? - csattant fel Jozef, de ezek nem lehettek a társaink. Nem érhettek ide előttünk. Talán voltak korábban is akik próbálkoztak… - Nem hagyhatjuk, hogy meghaljanak vagy élelmek legyenek. nézett ránk, majd a pókra szinte már kétségbeesetten. Nem értettem, hogy nem látta, hogy ezen voltunk mi is, csak másképp. Nem eshettünk neki a királynőnek. Az ekkor hirtelen elkapta a kezét a vámpírnő arcáról, majd az övére egy pillanatra fájdalom ült ki, még a fejét is megfogta.
A többiek… Csak ők lehettek.
Néhány pillanat múlva mintha mi sem történt volna, Wilhelmina kérdésére pedig nagyot sóhajtott.
- Látja, a barátja legalább tudja miért vannak itt. - utalt Jozefre, majd rám nézett. - Dehogynem szeretem a gyermekeimet. És boldogan is fogunk élni. Itt, ahol vagyunk. - fordult meg, majd lassan a gumók felé lépkedett.
- Ezzel azt akarja mondani hogy az életemre törnének? - kérdezte a sötét tündétől, ezzel egy időben pediga hátunk mögül apró ízelt lábak kaparászását hallottam meg. Készenlétbe helyezte a seregét.
- De nem érti? Jönni fognak maguk után... porig égetik az egész fészket. Tudom, hogy alábecsüli őket, de rengetegen vannak és ha elönti a szívüket a bosszúvágy, akkor nagyon veszélyesek tudnak lenni. A sarokba szorított állatoknak van a legkevesebb okuk félni. - próbálta még győzködni a nőt Wilhelmina és én sem adhattam fel. Ameddig nem támadtak, addig még lennie kellett reménynek, és meg kellett ragadni a leghalványabb sugarát is.
- Az lehetetlen. Kérem felség higgyen nekünk, mert jót akarunk! Gondoljon a gyerekeire! Gondoljon azokra akiket le fognak mészárolni! - a kezemmel igyekeztem Jozefet türelemre inteni. Én is meg akartam menteni mindenkit, de ha a királynő megtámad minket a pókjaival, akkor végünk. - Hallgasson ránk. Kérem hallgasson ránk. Menjenek el keletfelé a hatalmas erdőbe, ahol senki se háborítja önöket...
- Nem! - mondta fojtottan Jozef a pókkirálynő kérdésére, noha tudtam, hogy a lelke mélyén már most nekiugrott volna kaszabolni őket, ameddig még lélegzett... - Hallotta a nővért, kiutat ajánlott. Mi csak a mieinket akarjuk megmenteni!
Minket. Őket. Mindenkit.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

56 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Jún. 28, 2019 6:49 pm

- Óh de maguk híres jóakarók. Nem hinném hogy akárki jóakarásból merészkedne le a gyermekeimhez és hozzám. - tűnik ki a lelkes csillogás a királynő szemeiből és veszi át helyét egyfajta rémisztő komolyság. A félelem, aggodalom, szégyen egyvelege undorítóan szorítja össze a vámpír gyomrát. Képek lebegnek előtte halott társairól, saját elkövetkező éveiről abban a tudatban, hogy hagyta őket meghalni, vagy pedig... szörnyű képek életének utolsó pillanatairól, melyben ennek a nőstényvalaminek a negédes hangját hallgathatja, elégedett-gyilkos szemeibe nézhet, miközben ezek a karmok vért fakasztanaka torkából. Aztán megeszik.
És még a föld alatt is kell lenniük. Miért, mégis miért? Mit vétett?... Mintha a világban valaha is ilyen logika lett volna, hogy az bűnhődik, aki vétett...
- És mi az hogy a tieiteket akarjátok menteni? Esetleg a hozzátartozóitok lennének az agresszív bibliát szorongató barátotok melletti gubókban?
Heh..... hehe... Jó lenne. Vagyis szeretném. Azazhogy, nem kéne akarnom. Fogalmam sincs, mi ő nekem, de nem tartozik hozzám, még, vagy talán nem is fog, de akkor sem szabad meghalnia. Dieter viszont valóban technikailag is a rokonom. De ezt nem kellene tudnia. Minél kevesebbet tud rólunk, annál jobb. El se hiszem, hogy ilyeneket szögezek le.
- Minden ember a testvérünk, így bárki is van odabenn, igen......meg akarjuk menteni. - húzza ki magát büszkén a sötételf. Nagyon jól kivágta magát, Mina büszke rá. Egyházihoz képest jól csűri-csavarja a szavakat, ügyes és ígéretes. Nagyon reméli, hogy nem fog baja esni. Még a csokit is tőle kapták, jut eszébe.
- Vigyázunk a többi emberre, ahogy felséged a pókjaira, akkor is, hogyha vérben nem egy család. - csatlakozik az apáca. Nos, a pókokkal nem teljesen ért egyet - nyilván ő sem -, de valóban, úgy tűnik, néhány egyszerű szófordulattal valamelyest a számukra jó irányba tudták terelni a póknő gondolatait.
- Nem mindenki a fajtánkból akar pusztítani, korántsem. - próbálja eloszlatni az afféle előítéleteket, amik... voltaképpen jogosak, hiszen egy-két példától eltekintve elég gyakori, hogy ezt akarják.
Viszont most már Mina sem biztos benne, hogy ez jó cél volna. Vagy egyáltalán kivitelezhető.
A királynő ekkor sóhajt, majd arrébb "sétál" tőlük. - Unalmas néha idelent. Régen sokszor mondták ne játssz az étellel, de most szerintem kivételt tehetünk.
Csodálatos.
Majd visszafekszik az ágyra.
- Meséljetek nekem arról a helyről.
Minának eszébe jut, amikor az eichenschildi börtönőrének kellett mesélniük mindenféle tájakról... Megborzong.
Még szebb hely lesz az az erdő, ha még a királynőt is beengedjük oda. Bár, nem mondhatni, hogy ki fog lógni a sorból - idézi fel a sötét pletykákat, amelyeket hallott.
- A hely amiről beszéltem egy darabkája a tündék őshazájának, Alfheimnek. Égig érő fákat képzeljen felség, egy erdőt, ami bővelkedik vadakban, élelemben a gyermekei számára, ám még tiszta, nem tették be oda a lábukat sem emberek, sem tündék, sem vámpírok sem semmi más. Csak a természet a maga törvényeivel, háborítatlanul. Hatalmas vadászterület, aminek ön lehetne a királynője és senki sem menne oda zargatni a gyermekeit. Csodásan hangzik nem igaz?
A nővér valóban jó retorikai képességekkel rendelkezik, remélhetőleg ez megmenti most őket.
Ezután a gubókra néz.
- Elengedi őket, ahogy mi elengedjük önöket, békében?
De...
Nem engedhetjük el őket. A feladatunk, hogy elpusztítsuk... bár... ha azt mondjuk a Rotmantelnek, hogy elpusztultak, talán teljesíthetjük a küldetést. Ha a pókok Finsterwaldba mennek, nem háborgatnak többé senkit. Az ittenieknek olyan, mintha halottak lennének.
A királynő közben kényelmesen elterpeszkedik heverőjén, egyik lábával pedig a padlón kopogtat, mint ahogy az emberek szoktak dobolni a lábukkal, vagy ujjaikkal kopogtatni asztalfelületeken.
- Érdekes érdekes. Egy saját királyság? Bár kinek kéne olyan ezekben a háborús időkben. Két királyság sem marad meg egymás mellett nemhogy még három. - jegyzi meg, és ironikusan nagyon is igaza van...
Ekkor mintha nagyon elkezdene fájni a feje, valamint... az egyik lábáról leválik egy darab kitin. Nem jelzi, hogy ez különösebben fájna neki, de nyilván nem lehet kellemes. Ha pedig nem is érzi, az talán még nagyobb gond. Valami betegsége volna talán? Ezért őrült meg?
- Bár nemtudom hogy Noshiris szeretné e azt a helyet.
Közben sötételf társuk már nagyon szeretné bevetni magát a gubóknál. - Nem fog összejönni - morogja elégedetlenül.
Türelem. Megoldjuk. Puhítjuk még.
- Kérdezze meg akkor tőle. - ajánlja gyoran és könnyedén az apáca, egy szigorú pillantással intve nyugalomra a fiút.
Nagy levegőt vesz. Nem halhatnak meg. Valahogy ki kell őket szedni onnan. - Nem kellene, hogy felséged belebocsátkozzon a maradék két királyság ügyébe. Való igaz, hogy nehezen bírják meg egymást. Ám a harcok gyakran fölöslegesek. Személyes okok miatt és területért zajlanak. Azon a helyen nem kellene a területért küzdeniük, hiszen oda a mi fajtánk nem teszi be a lábát.
Remélem.
Reméli, a két északi is veszi az üzenetet és érzékelik, mennyire fölöslegesnek tartja a kettő csapat közti harcot.
- És mégis mi gátolja meg őket hogy ott is rám támadjanak, eléggé kényelmes itt. - tápászkodik fel, de amit a nővér mond, az eléri a kellő hatást.
- Ez egy remek ötlet! Menjünk és kérdezzük hát meg a véleményét.
- Az embereknek veszélyes az a hely. Félnek bemenni, nem is tudnának. Nem fogják ott megtámadni.
Ő is követi a a nővért és a királynőt, megkönnyebbülten. - Így igaz. Hallottam, hogyan beszélnek róla. Elkerülik, amennyire csak lehet.
Amikor már azt hinné, minden jól megy és a terv szerint alakul, a királynő megtorpan és hátranéz a sötételf fiúra. - Netalántán te nem tartasz velünk?
Ó, hogy az a...
A feszültség kellemetlenül bénítja meg a tagjait, magát kihúzva úgy gyalogol, akár egy életre kelt szobor.
- De, ....csak .......udvariasan előreengedem a hölgyeket.
Bájos. És ügyes. Még mindig.
- Milyen kedves - mosolyog a fiúra. Meg fogok bolondulni. Már nem teljesen érzékeli a határokat, hogy amit tesz, azt tényleg ő cselekszi-e, vagy az érzés, hogy életben kell tartania a többieket, s ez a gondolat bábként rángatja őt. - Látja felséged, vannak itt férfiak, akikben van némi illemtudás.
Őszintén csodálkozik, hogy torkát még képesek elhagyni hangok egyáltalán.
Előrenged eddig semmi probléma, de ilyen mértékben ez már inkább távolságtartás. - állapítja meg a nősténypók, majd visszafordul előre és tovább megy, nem forszírozza a dolgot. Szerencsére.1 - Csak vigyázzon amikor a picik esznek. Igazi kis vadócok ha ételről van szó. [/color] - kuncog.
- Megértettem. - bólint a fiú, látszólag nem sikerült megfélemlíteni.
- Miért gondolja felség, hogy Noshirisnek nem tetszene az a hely? - kérdi társalgó hangnemben, nem túl tolakodó kíváncsisággal, csak olyan mellékesen, próbálván szóval tartani a királynőt.
- Miért gondolod azt, hogy tetszene neki?
Magasságos ég, még logikai játékozzam is? Akar egyáltalán bármit ezzel, vagy csak kötekedik velünk?
- Mert bármlyen pókszerű élőlény számára teljesen ideális hely. Legalább megnézhetnék. - szól közbe a nővér. Vajon mit gondolhat róla? Esetlennek tartja őt és úgy gondolja, veszélybe sodorja őket? Mit gondolhat arról, hogy egy déli került a köreikbe és össze kell dolgozniuk? Megfordult vajon a fejükben, hogy valami módon őellene is munkálkodjanak most?
Valami oknál fogva kétli. Sikerült olyan északiakat kifognia, akik valahogyan mégsem tűnnek teljes mértékben elvakultnak.
- Természeti környezet. Mindenütt fák, bokrok... nincsen a föld alatt. Egy teljesen vad bejáratlan táj. Ahol nem nagyon vannak kétlábúak. Leszámítva talán a madarakat.. - kuncogása visszhangzik a folyosón, de ő maga is úgy hallja, mintha valaki mástól származna.
Visszaérnek lassan a szobába, ahol a királynő jobbkezével - vagy balkezével - találkoztak... és a földön ott fekszik három alak. Eszerint akik a gubókban voltak, azok mégsem... nem, hisz hogy is vihették volna át őket ilyen gyorsan! Nem, ők még mindig itt fekszenek.
A királynő lábai között rángatózik egyikük a földön.
- Hát itt meg mégis mi folyik. - kérdi a pók.
- Felség? Történt valami? - Az apáca ismét lazaságot erőltet magára, ám hangjából mintha kihallatszana egy adag abból a nyilvánvaló aggodalomból, ami régóta felhalmozódott odabent.
Mina is félve nézi, ki lehet az, aki a földön rángatózik. - Nahát csak nem útban vannak? Hagyja csak, azonnal arrébb viszem őket..
Dieter az. Persze bármelyik másikuk lenne, annak sem örülne jobban... Mi történhetett vele? Miért van ő rosszabb állapotban hirtelen? Ilyen még nem történt. A szeme fel volt akadva eddig is, de a szája nem habzott úgy, mint most... Szörnyű így látni. Éppen őt, aki ha még egy testben itt lenne, biztosan tudna segíteni, hiszen orvos. Vagy talán a pókok ezen mérge, mágiája már az ő képességeit is felülmúlná?
- Ohoho. - Emeli a királynő a szája elé a kezét. - Nocsak nocsak, mégsem csak hárman lennének? - néz az apácára, majd Noshirisre a három áldozaton túl.- Mégis mire véljem ezt, kik ezek?
- Önhöz hárman mentünk felség. Nem gondoltam hogy a korábban eszméletüket vesztett társaink számítanak. - válaszol a nővér ártatlanul, majd Dieter mellé térdel és végigsimít az arcán. Utána egy kis üvegcsét vesz elő.
Mina lélegzete elakad. Viharosan kavarognak benne az érzések, ütközve, felerősítve és kioltva egymást. Mit tettél egy északi apácával, kuzinom? De az érzés, hogy fogalma sincs, hogy segítsen neki, jobban fáj. Nagyon reméli, hogy a nővér tudja.
Mentsd meg őt, kérlek.
És ha Leo lenne ugyanilyen veszélyben? Ő vajon képes lenne segíteni neki? Mégis mit adhatna neki, vért? Sokra menne vele. Ilyenkor jön rá csak, mennyire képtelen is, ha már valóban bekövetkezett veszélyekről van szó. Nem képes gyógyítani és ez most nagyon fáj.
A másik két személyre tekint, hogy ők is ilyen állapotban vannak-e.
- Felséged még... nem látta őket? - kérdi próbálván normálisan venni a levegőt.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

57 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Pént. Jún. 28, 2019 8:01 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A királynő a maga kesernyés, de mégis valahogy megragadó hangján hümmögve adta látszatá, hogy végiggondolta, amit mondtunk neki, majd lassan egy cserfes mosoly villant ki az ujjai mögül, amivel az ajkait takarta.
- Óh, de maguk híres jóakarók. Nem hinném, hogy akárki jóakarásból merészkedne le a gyermekeimhez és hozzám. - nézett ránk, majd a tekintete elfénytelenedett. - És mi az hogy a tieiteket akarjátok menteni? Esetleg a hozzátartozóitok lennének az agresszív bibliát szorongató barátotok melletti gubókban?
- Minden ember a testvérünk, így bárki is van odabenn, igen......meg akarjuk menteni. - húzta ki magát Jozef, de nem engedte el a Bibliát. Még mindig fel volt készülve a harcra, de jól beszélt, így csak bólintani tudtam a szavaira.
- Vigyázunk a többi emberre, ahogy felséged a pókjaira, akkor is, hogyha vérben nem egy család.
- Nem mindenki a fajtánkból akar pusztítani, korántsem. - tette hozzá Wilhelmina is. A nő sóhajtott egyet és legyintett, majd odébb ment a hatalmas póklábain.
- Unalmas néha idelent.- jegyezte meg. - Régen sokszor mondták ne játsz az étellel, de most szerintem kivételt tehetünk. - Majd visszaheveredett az ágyra, ám immár a függöny takarása nélkül.
- Meséljetek nekem arról a helyről.
Kezdtem érteni miért gondolta Noshiris őrültnek a királynőjét. Nagyon gyorsan változott a hangulata, néha teljesen oda nem illő dolgokat mondott, ám most úgy tűnt, érdekelte őt az ajánlatunk. Bele kellett kapaszkodnunk a lehetőségbe, mielőtt ismét meggondolja magát, vagy esetleg olyan hangulatba kerül, hogy beszélgetőtársak helyett vacsorának jobbak leszünk. Jozef kérdőn tekintett rám, és én is blcsebbnek véltem, ha válaszolok a kérdésére, nem akadok fent semmi egyeben.
- A hely amiről beszéltem egy darabkája a tündék őshazájának, Alfheimnek. Égig érő fákat képzeljen felség, egy erdőt, ami bővelkedik vadakban, élelemben a gyermekei számára, ám még tiszta, nem tették be oda a lábukat sem emberek, sem tündék, sem vámpírok, sem semmi más. Csak a természet a maga törvényeivel, háborítatlanul. Hatalmas vadászterület, aminek ön lehetne a királynője és senki sem menne oda zargatni a gyermekeit. Csodásan hangzik nem igaz?
Majd a gubókra néztem.
- Elengedi őket, ahogy mi elengedjük önöket, békében?
A királynő egyik ízelt lábával a padlót kopogtatta, miközben hallatott, majd amikor befejeztem, ő is abbahagyta azt az idegesítő hangot.
- Érdekes, érdekes. Egy saját királyság? Bár kinek kéne olyan ezekben a háborús időkben. Két királyság sem marad meg egymás mellett nemhogy még három. -
Ekkor a végén újabb fejfájás hasított belé, és legnagyobb meglepetésemre néhány kitinlemez levált az egyik közelebbi lábáról. Ez lenne az elméje helyreállítása? Reménykedtem benne, hogy az megfosztja majd ettől a hatalmas és rettenetes póktesttől is. Mikor elmúlt a fájdalma folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Bár nemtudom hogy Noshiris szeretné e azt a helyet.
- Nem fog összejönni. - mormogta Jozef, miközben időnként a gubók felé siklott a piros tekintete. Szigorúan pillantottam a fiúra. Sikerülni fog. Sikerülnie KELL.
- Kérdezze meg akkor tőle. - mondtam könnyedén. Noshiris nyitott volt az ajánlatunkra odaát a másik barlangban, úgy számítottam, hogy minket fog támogatni. Wilhelmina nagy levegőt vett.
- Nem kellene, hogy felséged belebocsátkozzon a maradék két királyság ügyébe. Való igaz, hogy nehezen bírják meg egymást. Ám a harcok gyakran fölöslegesek. Személyes okok miatt és területért zajlanak. Azon a helyen nem kellene a területért küzdeniük, hiszen oda a mi fajtánk nem teszi be a lábát. - magyarázta a vámpír is.
- És mégis mi gátolja meg őket hogy ott is rám támadjanak, eléggé kényelmes itt.
A pókkirálynő feltápászkodott és a bejárat fele indult, közben széles mosollyal az arcán nézett rám. - Ez egy remek ötlet! Menjünk és kérdezzük hát meg a véleményét.
Jozef félre húzódott rám villantotta a szemét, némát üzenve, hogy ki akarta szabadítani a gubóban lévőket. Jó tervnek tartottam, ennél többet nem tehettünk, ha már talán sikerült elvonnunk a királynő figyelmét. Biccentettem neki, majd őfelsége után indultam.
- Az embereknek veszélyes az a hely. Félnek bemenni, nem is tudnának. Nem fogják ott megtámadni.
- Így igaz. Hallottam, hogyan beszélnek róla. Elkerülik, amennyire csak lehet. - követett minket Wilhelmina is. A királynő azonban megtorpant és hátranézett Jozefre.
- Netalántán te nem tartasz velünk?
A fiú helyett is levert a víz és elsápadtam, de a novíciusügyesen vágta ki magát a helyzetből.
- De... csak... udvariasan előreengedem a hölgyeket. - mondta kis habozás után, majd előre intett roppant udvariasan.
- Milyen kedves - mosolygott a fiúra Wilhelmina, noha láttam rajta, hogy ő is pontosan értette mire ment ki a játék. - Látja felséged, vannak itt férfiak, akikben van némi illemtudás.
- Előre enged eddig semmi probléma, de ilyen mértékben ez már inkább távolságtartás. - ekkor visszafordult a járat felé és tovább indult. - Csak vigyázzon amikor a picik esznek. Igazi kis vadócok ha ételről van szó. - kuncogott fel.
- Megértettem. - mondta Jozef, ám nem kételkedtem benne, hogy ez a figyelmeztetés nem fogja visszatartani. Amikor utoljára hátrapillantottam még éppen láttam, ahogyan a fiú a gubókhoz lépett.
- Miért gondolja felség, hogy Noshirisnek nem tetszene az a hely? - kérdezte a vámpír, próbálva szóval tartani a királynőt, hogy annak ne legyen kedve visszafordulni és esetleg felfalni mégis Jozefet.
- Miért gondolod azt, hogy tetszene neki? - kérdezett vissza őfelsége.
- Mert bármlyen pókszerű élőlény számára teljesen ideális hely. - kapcsolódtam bele a beszélgetésbe. - Legalább megnézhetnék.
- Természeti környezet. Mindenütt fák, bokrok... nincsen a föld alatt. Egy teljesen vad bejáratlan táj. Ahol nem nagyon vannak kétlábúak. Leszámítva talán a madarakat.. - kuncogott fel a vámpír. Szinte ijesztő volt, hogy ennyire természetesen csacsogtunk egy mellettünk lépkedő hatalmas szörnyeteggel. Beléptünk a barlangba, ahonnan jöttünk, és ahol a három társunk még mindig eszméletlenül feküdt. A királynő félrebiccentette a fejét, ekkor pedig valaki rángatózni kezdett a hatalmas kitinláb mellett.
[color=white]- Hát itt meg mégis mi folyik?
- Felség? Történt valami?
Igyekeztem leplezni a remegést a hangomban. Most a társaink élete forgott kockán, és egyiküket sem akartam elveszíteni. Johannes a barátom volt és társam megannyi kalandban, Cynewulfot nem ismertem, de akkor is közénk tartozott, Dieter pedig… Bármit megtettem volna, hogy megóvjam őt mindentől.
- Nahát csak nem útban vannak? Hagyja csak, azonnal arrébb viszem őket.. - lépett oda Mina, majd közvetlenül utána én is. Ahogy tartottam tőle, Dieter volt az…
- Ohoho. - Emelte a királynő a szája elé a kezét. - Nocsak nocsak, mégsem csak hárman lennének? - nézett rám, majd utána vissza a testeken túlra Noshirishez. - Mégis mire véljem ezt, kik ezek?
- Önhöz hárman mentünk felség. Nem gondoltam, hogy a korábban eszméletüket vesztett társaink számítanak. - közöltem vele teljesen ártatlanul, miközben letérdeltem Dieter mellé és megsimogattam az arcát, majd elővettem a másik üvegcse antimérget, de még nem használtam fel, óvatosnak kellett lennem. Nem kockáztattam, hogy meghaljanak, de azt sem akartam, hogy emiatt elbukják a próbát. Talán mégsem volt jó ötlet idejönnünk. Ott kellett volna maradnunk a másik barlangban.
Sajnálom… Annyira sajnálom…
- Felséged még... nem látta őket? - kérdezte Wilhelmina szintén ártatlanul, miközben megvizsgálta a többieket.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

58 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Júl. 02, 2019 6:26 pm

A királynő a maga kesernyés de mégis valahogy megragadó hangján hümmögve adja látszatát a mondandónk végiggondolásának, mindeközben az idő teltével egy cserfes mosoly villan ki az ujjaival kecsesen elmaszkírozott szájára.
- Óh de maguk híres jóakarók. Nem hinném hogy akárki jóakarásból merészkedne le a gyermekeimhez és hozzám. - fordítja felénk a tekintetét, ahogy a szeme fényének szeleburdisága, komoly mattságba fordul át.
- És mi az hogy a tieiteket akarjátok menteni? Esetleg a hozzátartozóitok lennének az agresszív bibliát szorongató barátotok melletti gubókban? - néz ránk kérdőn.
Egyáltalán nem gondolom, hogy az eddigiek alapján hajlik majd Gloria nővér ajánlatának elfogadására, ráadásul a surranó, kopogó hangok azt bizonyítják, hogy esze ágában sincs elengedni innen minket.....hiszen maga mondta, számára csak eleség vagyunk.
- Minden ember a testvérünk, így bárki is van odabenn, igen......meg akarjuk menteni. - húzom ki magam, de nem engedem el a Bibliát, ha harcolni akar rajtam nem fog múlni.
- Vigyázunk a többi emberre, ahogy felséged a pókjaira, akkor is, hogyha vérben nem egy család. - bólint a nővér is.
- Nem mindenki a fajtánkból akar pusztítani, korántsem. - teszi hozzá a vámpírlány is.
A kreatúra sóhajtva legyint egyet felénk, és arrébb megy.
- Unalmas néha idelent.- mondja és én értetlenül nézek rá. - Régen sokszor mondták ne játsz az étellel, de most szerintem kivételt tehetünk. - azzal visszaheveredik az ágyra. - Meséljetek nekem arról a helyről?
Döbbenten bámulok a hirtelen témát és hangulatot váltó királynőre. Most már nyilvánvaló, hogy igaza volt a másik póknak, nem tiszta a feje. Tudom, hogy ha harcba bocsátkozunk kicsi az esélye, hogy élve kikeveredünk innen, de az sem tűnik jó ötletnek, hogy egy őrült óriáspókot eresszünk szabadon.
De nem voltam egyedül és Gloria eddig is megfontoltabb volt nálam, így kérdőn néztem rá. Ha jelez bármi módon azonnal nekiugrok széttörni a gubókat.
- A hely amiről beszéltem egy darabkája a tündék őshazájának, Alfheimnek. Égig érő fákat képzeljen felség, egy erdőt, ami bővelkedik vadakban, élelemben a gyermekei számára, ám még tiszta, nem tették be oda a lábukat sem emberek, sem tündék, sem vámpírok sem semmi más. Csak a természet a maga törvényeivel, háborítatlanul. Hatalmas vadászterület, aminek ön lehetne a királynője és senki sem menne oda zargatni a gyermekeit. Csodásan hangzik nem igaz? - válaszol először a királynő kérdésére, aztán elértve a tekintetem a gubókra siklik a pillantása. - Elengedi őket, ahogy mi elengedjük önöket, békében?
A póknő az ágyon kényelembe helyezve magát, az egyik ízelt lábával a padlót kopogtatva hallgatja a Gloria nővér mondandójának végét, mintha valamiért türelmetlen lenne, de aztán a kopogtatás abbamarad, ahogy a nővér is végez.
- Érdekes érdekes. Egy saját királyság? Bár kinek kéne olyan ezekben a háborús időkben. Két királyság sem marad meg egymás mellett nemhogy még három.
Szavai elfúlnak és látható, hogy újabb fejfájás gyötri meg, de most még pár kitinfoszlány is leválik a lábáról. Ám mintha mi sem történt volna, pár pillanattal később folytatja. Mi lehet ez? Lehet tovább folytatódik nála az átalakulás? És ha igen....merre? Ember lesz vagy teljesen .....pók?
- Bár nemtudom hogy Noshiris szeretné e azt a helyet.
Nekem meg kezd fogyni a türelmem, hiszen az idő csak megy és ki tudja, mi van a három társunkkal, lehet ez a szörny csak az időt húzza.
- Nem fog összejönni. - mormogom szinte csak magamnak és szemem, hol a nővérre, hol a pókszörnyre, hol a gubókra tapad, miközben a többiek tovább próbálják győzködni a királynőt.
- Kérdezze meg akkor tőle. - mondja Gloria, miközben felém vág kemény pillantása.
Biztos meghallotta a motyogásomat és ettől elszégyellem magam.
- Nem kellene, hogy felséged belebocsátkozzon a maradék két királyság ügyébe. Való igaz, hogy nehezen bírják meg egymást. Ám a harcok gyakran fölöslegesek. Személyes okok miatt és területért zajlanak. Azon a helyen nem kellene a területért küzdeniük, hiszen oda a mi fajtánk nem teszi be a lábát. - egészíti még ki Wilhelmina.
- És mégis mi gátolja meg őket hogy ott is rám támadjanak, eléggé kényelmes itt. - vágja rá és áll fel az ágyról a nő, majd a bejárat fele indul., miközben Gloria nővérre néz egy széles mosollyal az arcán. - Ez egy remek ötlet! Menjünk és kérdezzük hát meg a véleményét.
Félre húzódom és Gloriára villantom a szemem, némát üzenve neki, hogy a szándékom az, hogy hátramaradva kiszabadítsam a gubóban lévőket. A nővér értően kissé megbiccentette a fejét és a királynő sarkába eredt, szóval tartva őt, lehetőleg takarva engem.
- Az embereknek veszélyes az a hely. Félnek bemenni, nem is tudnának. Nem fogják ott megtámadni.
- Így igaz. Hallottam, hogyan beszélnek róla. Elkerülik, amennyire csak lehet. - társul hozzá a vámpírlány is.
Azért az élet nem ilyen egyszerű. A királynő egyszer csak megáll és hátraszól, nyilvánvalóan nekem címezve a szavait.
- Netalántán te nem tartasz velünk? -
- De, ....csak .......udvariasan előreengedem a hölgyeket. - vágom rá, kis habozás után és előreintek, ahogy egy úriembernek illik.
- Milyen kedves - mosolyog rám Mina. - Látja felséged, vannak itt férfiak, akikben van némi illemtudás.
- Előreenged eddig semmi probléma, de ilyen mértékben ez már inkább távolságtartás. - jegyzi meg a királynő, ám visszafordul és megy tovább. - Csak vigyázzon amikor a picik esznek. Igazi kis vadócok ha ételről van szó. - kuncogja el magát menet közben.
Nem kételkedek benne, hogy ezt fenyegetésnek szánja, még ha tanács formájába burkolja is, de nem hagyhatom ott azokat az embereket legyenek akár a társaink, akár idegenek, főleg nem úgy, hogy nyiltan ételnek szánják őket.
- Megértettem. - bólintok, de nem gondolom meg magam, megvárom míg kimegy, még halva, hogy Mina is csatlakozik a beszélgetéshez, aztán azonnal a gubókhoz fordulok, hogy gyors buzogánycsapással szabadítsam ki az alakokat. Egy perccel sem akarok több időt ott tölteni, reméltem elég gyors leszek.
Nem nehéz leszedni a gubókat, így hamarosan ott fekszenek előttem a bent lévők. Sajnos nem a mieink, egy nemesi ruhát viselő vámpír, egy parasztruhás ember és talán egy papféle fekszik előttem, elég lesoványodva. Így társaim viszont még mindig veszélyben lehetnek. Halk szitokszó hangja el a számat, főleg, amikor meglátom a kék fonalat, ami a tarkójukba mélyed. Ez az a fonal, amit idáig követtünk.
Megpróbálom kitépni belőlük, miközben erősen rázom és szólongatom őket, hogy magukhoz térítsem.
- Ébredjetek! Sietnünk kell, különben baj lesz.
Visszahökölök, ahogy a vámpírférfi rángatózni kezd és a száján hab ömlik ki, amint megszabadítom attól a kék fonáltól.
Mielőtt még a többieknél is megtenném, igyekszem magához téríteni és a kulacsomból locsolok az arcába, hiszen természetesen felfogom, hogyha az egyikre ilyen hatással van, akkor a másik kettőnél is ez lehet.
Nem használ a víz! Rémülten nézem a tovább rángatózó alakot és ekkor.....eszembe jut a nővér ellenmérge. Gyorsan előveszem és pár cseppet a szájába csepegtetek, próbálva arra is gondolni, hogy ha beválik a többieknek is jusson.

Felhasználó profiljának megtekintése

59 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Vas. Júl. 28, 2019 1:47 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
- Johannes, Dieter! Hagyják a többit a kéket öljék meg! - csattant fel Gloria, mint egy vérbeli parancsnok és jó példát mutatva el is söpörte a hozzá legközelebb álló pókot, hogy az üvegtestű vezetőjükre sújthasson le. Hagen nem ellenkezett, kardját maga mellett tartva nekiiramodott, miközben egy ujjal rámutatott, minden bizonnyal valami mágiát használva. Nem akartam az útjába kerülni, csak megidéztem egy újabb éjlángot a rohamosan fogyó varázserőm maradékaiból, ha bármi meglepetés érte volna a férfit. Szerencsére azonban nem történt semmi váratlan, az ékszerész kardja végighasította az opálos kék páncélt, a pók vinnyogva gömbölyödött össze, a társai pedig mintha a harci kedvük eltűnt volna menekülni kezdtek.
- Innentől kezdve ez a taktika. Fent is ezt kellett volna csinálni. - jelentette ki az apáca kissé pihegve, aztán a járat belseje felé fordult. - Nézzük meg a többieket.
- Így talán egy fokkal több esélyünk van. - tette hozzá Hagen, aztán mindhárman futásnak eredtünk a sötét alagútban. Valami azonban nem hagyott nyugodni és még a zakatoló szívverésem sem tudta elterelni a figyelmemet.
- Miért menekülnek? - kérdeztem lihegve, inkább csak a levegőbe mondva, mint bármi más. - Miért nem állnak meg, zavarodnak össze vagy bármi hasonló?
A lépteim önkénytelenül lassultak le, a pillantásom pedig kitágult, ahogy rám tört a felismerés.
- Ezek nem mágikus pókok, ezek egyszerű vadállatok. Valami elmeirányítás hat rájuk, ami a kék pókon keresztül parancsolja meg nekik a támadást. Ezért futnak el, ha az meghal, mert ez az ösztönös viselkedésük!
Nem tudtam mennyiben segített ez most nekünk, de minden új információ előnyt jelentett.
- Ezesetben a kék pókok eredetét kell kutatnunk. Ők vajon maguk miatt teszik azt amit, vagy irányítja őket valami vagy valaki? Valahogyan a nyomára bukkanhatunk a forrásnak, ahonnan a kékek jönnek?
Hagen mester meglepő módon praktikus hasznot is talált a felfedezésemben, aminek most kifejezetten örültem.
- Valaki. Egy tünde, vagy egy kislány vagy egy nő. Vagy ami azóta lett belőle. - bólintottam komoran. Még mindig nem tudtam mennyire bízhatok meg benne, de nem volt értelme eltitkolni a víziót.
A futásunkat Wilhelmina alakja szakította félbe, aki aggódó tekintettel bukkant elő a járat félhomályából.
- Az egyik társam megsérült, kérem, siessenek! A fiú szerint ön tud gyógyítani. – nézett Gloriára, és egy kicsit sértve éreztem magam, hogy ő jutott először eszébe. Ennek ellenére szó nélkül pillantottam az apácára, aki csak bólintott és sietősebbre fogta a lépteit. Nem volt kérdés ki sérült meg, ugyanis rajtam kívül egyetlen társa maradt a vámpírlánynak – így nem is lepett meg a földön fekvő Crispin látványa.
Ami viszont igen, az a hatalmas póktest, ami mellette feküdt még aprókat rángva, de kétségkívül holtan. Sosem láttam még csak hasonlót sem, de egészen úgy nézett ki, mint ami a családom fejében születhetett meg.
- Ettől nem kellett volna elájulnia. - vonta össze a homlokát Gloria a sötételf sebeit megvizsgálva. Eredetileg a háttérben akartam maradni, hagyva az apácát dolgozni, de azért egy gyors pillantást vetettem a lábára. Apró, szúrt sebnek tűnt, a pók éppen csak megkaphatta a lábát. Ami kiütötte, az valószínűleg ugyanaz volt, ami engem is magával ragadott az erdő szélén.
- Nem... nem ettől. Vagyis gondolom, hogy nem. Ez valami más. De fel fog ébredni belőle. Csak a lába. Azt a pókot céloztam, de elvétettem, és.... őt találtam el. – vallotta be kuzinom szemlesütve, amit egyelőre kommentár nélkül hagytam. Csak megjegyeztem magamnak, hogy ne álljak sosem előtte.
- Mióta van így? Johannes legutóbb értékes információkkal tért vissza. Talán hagynunk kéne még egy kicsit....
Kérdő tekintettel néztem Hagenre, de nem hibáztathattam. Ugyanúgy nem osztotta meg velünk a dolgot, ahogyan én, ő épp csak később lepleződött le.
- Egy kislány volt... - mondta nagyon komolyan, valószínűleg a titkolózását próbálva leplezni. Csak megforgattam a szemem és lehajoltam Crispinhez, megvizsgálva a vitális jeleit.
- Ez nem természetes méreg, inkább mágia. Ha jól gondolom magától is megszűnik nemsokára.
Felegyenesedtem és tanácstalanul néztem körbe, egy pillanatig elidőzve a hatalmas tetemen.
- Viszont kétlem, hogy a pókokból ennyit láttunk. Mi történt?
- Amikor ideértem... Crispin és... ne haragudj, nem tudom, hogy hívnak pontosan - nézett Wilhelmina Jozefre - támadták ezt a nagy pókot. Próbáltam segíteni nekik, egyszer el is találtam, Crispin pedig közelebb ment és leszúrta, de még mindig életben volt, és elkapta, én pedig eltaláltam egy árnytűvel a lábát... de aztán elégettük. Most már nem mozdul ez a pók sehová.
Gloria felnézett a vámpírnőre, bátorító mosollyal.
- A csatatéren nagyon sok sebet okoz baráti tűz. Túl sokat. Ne ostorozza magát, ilyen kis helyen előfordul.
Jozef eközben várakozóan ácsorgott, kezében egy ellenméregnek tűnő üvegcsével és vörös tekintetét hol az apácára, hol rám, hol a bérgyilkosra kapta.
- Akkor mi legyen? Beadjam vagy ne?
- Maradjon nálad, jól jöhet. - felelte a fiúnak az apáca, de minden beszélgetés elvágott, amikor Crispin nagy levegőt véve kinyitotta a szemét.
- Mit látott? - kérdezte tőle a nő azonnal, szerencsétlen sötét tünde azonban láthatóan azt sem tudta egyelőre, hogy hol van.
- Honnan tudj...veszi, hogy láttam valamit? Amúgy egy nagyon aranyos kislányt, aki betegesen vonzódik a pókokhoz, meg a pókok is hozzá. Nagyon harmonikus kapcsolatban vannak, bár szerintem bizarr és pár ponton biztos, hogy kimeríti a zoofília kereteit is. De legalább egy tök szép helyet választott magának. Füves mezőt. Enyhén klausztrofóbiás feelinggel, meg a semmiből jövő fényforrással. A lakberendezőhöz lenne egy-két szavam. De szóval, a réten üldögélt a kislány, egy egészen normális méretű pókot simogatott, és tök vádlóan kérdezte tőlem, hogy miért bántjuk a pókjait. Bitch please, azok miért bántanak minket? Na mindegy....
Mivel a bérgyilkos a szokásosnál is beszédesebb volt, de semmi újat nem mondott inkább a pókszörny tetemét jártam körbe a biztonság kedvéért, meggyőződve róla, hogy valóban halott.
- Próbáltam haverkodni vele, hát nem nagyon sok sikerrel. Makacs kis ribanc, azt meg kell hagyni. Még a pókját is megakartam simogatni, tudjátok, tök barátságos nagybácsi szerepébe bújni. Az se sült el túl sok sikerrel. De a pókokra úgy hivatkozik, mint a családjára, mert a szülei nem szerették. Szóval a súlyos mentális problémák mellé még a szeretethiányosságot is felírhatjuk. Doktor legyen a talpán, aki kigyógyítja őt mindebből a baromságból. Ja, és nagyon durván el tudja változtatni a hangját. El kell tőle kérnem a receptet, az már egyszer biztos...meg azt a receptet, hogy hogy a francba idéz még vagy hat szemet a fejére. Mármint, először csak egy plusz szem volt, aztán még jött hozzá másik öt is. Eléggé ijesztő ember-pók hibrid ocsmányság lett belőle, nekem aztán elhihetitek. Próbáltam kiszedni belőle a hárfázásának a titkát....de aztán felébredtem. És most itt vagyok és pofázok és pofázok és...ja, öhm, bocsi. Van valakinél valami erős pia?
Egy párszor megrugdostam a lény kiálló testrészeit, de nem változott a rángatózása, így elégedetten hunytam le a szemem. Ennyivel kevesebb.
- Nos igazuk van, hogy ezzel már nem lesz gond. - szóltam kissé erősebb hangon, hogy meghalljon mindenki, aztán fülelni kezdtem. A hárfazene nem hallgatott el, így vélhetően több volt még itt. - De azt hiszem a küldetésnek nem ez a vége. Ha herr Crispin összeszedte magát, tovább kell indulnunk.
- Sajnos nincs. - rázta meg a fejét Jozef Crispin utolsó kérdésére. Úgy tűnt a sötételfek jól megértették egymás prioritásait. - Viszont ha lábra tudsz állni, tovább kéne mennünk, mielőtt az a lányba oltott pók még több barátját ránk uszítja.
Wilhelmina mint aki sokkot kapott igyekezett felfogni minden információt és mindenhez hozzáfűzni valamit – talán így is volt, a félelem és a bűntudat erősebb embereket is tört már meg.
- Hol lehet ez a hely? Várjunk, ő hárfázik?... Kéne lennie valami alagútnak, aki elvezet oda. Azt mondod, részlegesen pókká változott? Lehetséges, hogy ez valami beteg druidaképesség lehet. Hegyes fülei voltak vagy bármi tündére utaló jel?... Valószínűleg tébolyodott lehet. Egy épeszű nem hiheti, hogy jókedvünkből irtjuk a pókokat, amikor azok támadnak ránk!... Egyébként jól vagy? Nagyon sajnálom.
Hagen mester eddig szótlan volt, de úgy tűnt most egy oldalra tereltek minket a körülmények.
- Valóban szerencsés lenne indulni, míg újra ide nem tévednek a pókok...
Gloria csak sóhajtott és felemelkedett a tünde mellől.
- Tud járni, Crispin? - kérdezte, aztán a járat felé nézett. - Csak egy irányba mehetünk. Szóljon Dieter, ha megunta, hogy sérült a keze.
Felemeltem a sérült jobbomat, amin még mindig indokolatlanul remegett két ujjam, egy pedig permanensen begörbült az idegbántalom miatt. Tehát tudta, észrevette és mégis inkább megvárta, hogy én kérjem a segítségét. Hogy lejjebb ereszkedjek a büszkeségemből, és csak akkor volt hajlandó segíteni.
Megadtam, amit akart. Odaléptem hozzá, kinyújtva felé a sérült kezem, de az arcomon egyértelműen sértett fájdalom ült.
- Én nem vártam meg, míg a kisasszony méltóztatja a segítségemet kérni, amikor kiugrott a válla. - Cinikus voltam, ez egyértelmű, de jogosnak éreztem. Amikor láttam, hogy megsérült csak az volt a fejemben, hogy segíthessek neki, hogy enyhítsem a szenvedését, de úgy látszik ez a gondolkodás egyoldalú volt. - Egyébként őexcellenciájával értek egyet.
Crispin lassan felemelkedett, és kissé bicegve, de sikeresen megállt a két lábán. Csak reméltem, hogy ez elég lesz, hogy lefussa a pókokat.
- Hát, valamennyire tudok járni, gondolom én. Nem tudom, hogy hol lehet ez a hely. Egy mezőnek tűnt, de nem túl sokat láttam belőle, a nagy része fekete volt. Biztos, hogy nem a barlangban van. Tünde létére egyedül talán a füle engedett egy kicsit következtetni, de lehet akár félvér is. Ebben nem lehetek biztos. De akkor...menjünk is tovább. Ahogy a kedves hölgyemény mondta, csak egy út van előttünk, és higgyétek el, hogy nemsokára jön több. A lány megmondta: vagy elmegyünk vagy pókkajává válunk. És...semmi baj, Mina. Akármiért is kérsz bocsánatot. - vonta meg a vállát értetlenül. Úgy tűnt ő nem vette észre, hogy ki sértette meg a vádliját, de talán ez így volt jól.
- Megyek én előre. - ajánlkozott Jozef, vakmerő mód előre indulva a sötét járatban.
- Biztosan rendbejön a kezed majd. Minden rendbejön. Amint és amikor megtaláljuk ezt az asszonyszemélyt. Halljátok most a hárfát? Mi értelme lehet ennek? A pókok eltűntek, amint a vezetőjük meghalt, így valószínűleg nem a hárfa irányítja őket. – toldotta hozzá WIlhelmina békítően, noha szokásos módján nem látta át a teljes képet.
Gloria végül csak bólintott és két tenyerébe fogta a kezem, aztán a mellkasához szorította.
- Pokolian fog fájni.
Nem tréfált. A szent erő kíméletlenül tépte szét újra az összeforrt izmokat és apránként rakta helyre az idegeket, közben folyamatosan tépve a bőrömbe is beleivódott vámpírátkot. Összeszorítottam a fogam és tűrtem a szenvedést, míg az apáca befejezte a rövid imát, aztán csak magamhoz szorítottam a kezem és megtapogattam. Ép volt, hibátlan, mint azelőtt, hogy eltalálták.
- Köszönöm.
Búzavirág nem válaszolt, helyette mindannyian elindultunk a sötét tünde nyomában a járaton keresztül. A falakat itt is rengeteg pókháló borította, amik bizarr fényekben foszforeszkáltak és hullámoztak, mint azok, amelyek a tenyeremhez csatlakoztak.
- A kék pulzáló hálóknak és a kék pókoknak közük lehet egymáshoz. Egyformák. Megpróbálhatnánk elvágni egyet, megnézni mi történik. - vetette fel Gloria, de megráztam a fejem.
- Szerintem sajnos ez nem ilyen egyszerű. Megeshet, hogy észreveszi a tünde lány, hogy elvágtuk a szálat. De az is, hogy megszűnik a fény és itt maradunk vakon a pókokkal szemben.
- Vajon van egy közös gyökere ezeknek, egy gócpont, ahol talán a lányt is megtalálhatjuk? Minden esetre a nővér ötletével sem veszíthetünk... - jegyezte meg Hagen mester.
- Ha nem féltem volna attól, hogy az a nagy dög pók beszorít minket, ha a titeket üldöző pókokat nem győzitek le...mármint, gondolom hogy legyőztétek őket. De az a dög több fajta fonalat használt. Akkor nem figyeltem fel rá és nem adtam neki túl nagy jelentőséget. Lehet, hogy várni kellett volna egy kicsit. Most már mindegy. Amúgy, Herr Hajótörött - majd használok nevet, amennyiben egyszer valakinek sikerül véglegesen megállapodni arról, hogy most mi is van használatban - a gócpontot követve jutottunk el ahhoz a hasadékhoz, amibe szépen beleugrottunk. Az a néha tisztáson összpontosult, feltételezem, hogy az egy "kivezetési pontja" volt annak, ami ide lenn található. Megpróbálhatok nyomokat keresni, hátha...találok valamit, de ebben a fényben túl sok esélyét nem látom. Azonban, ha az van, amit Herr Dieter mondott, hogy a fényeket is elvesztjük vele, akkor...nem ajánlanám. Mármint, mi már egyszer átvágtunk egy fonalat. Megszűnt a fény áramlása benne és nagyjából ennyi.
Crispin láthatóan még az élmény hatása alatt volt és nem volt se eleje se vége a szavainak, és a közepén valahol sikerült is elkalandoznom a kék fények szinte hipnotizáló vonaglását követve.
- Már próbáltuk elvágni őket. Vagyis elvágtunk párat. A kék pulzálás megszűnt.
- Értem. - húzta el a száját Gloria, de be kellett ismernie, hogy amit mondtunk logikusan hangzott. Ahogy tovább haladtunk a járat egy kereszteződésbe torkollott, amiből három járat vezetett ki. A hálókon apró, tenyérnyi világító pókok jelentek meg, de nem közeledtek felénk, szinte azonnal el is tűntek.
- Ne foglalkozzanak a kis pókokkal. Ameddig ők nem támadnak semmiképp. Bármerre is megyünk, maradjunk együtt. - figyelmeztetett az apáca.
- Meglehet... - hümmögött halkan Hagen, próbálva nagyon megfontoltnak tűnni. - Valóban, akár végzetes is lehet ha szétvállunk. Aki lát a sötétben, ki tud szúrni valamit az járatok hosszúságáról, vagy hogy vajon merre vezethetnek?
Én láttam ugyan az éjszakában, mint minden vámpír, de az ilyen vaksötétben még én sem. Helyette a fülemre támaszkodtam és hallgatózni kezdtem melyik járatból hallatszott leginkább a hárfa hangja.
- Egyetértek Gloria kisasszonnyal. Egymagunkban csak prédák vagyunk. - tettem hozzá azért, csak hogy meglegyen az abszolút többség az ötlet elvetésére. Crispin halkan dúdolt valamit a saját nyelvén, aztán közelebb merészkedett a járatokhoz és vizsgálódni kezdett.
- Hmm....hello junction my old friend. Csak egy pillanat, Herr.
- Három járat van egyébként is, még ha kettéválnánk sem biztos, hogy jól választanánk, ráadásul valószínűleg a pókok irányítója most már számít ránk. - mutatott Jozef a kis pókokra. - Lehet, hogy ők informálják.
- A hárfa innen hangzik a leginkább, úgyhogy ez talán elvezet a lányhoz. Amíg nem ágazik szét megint. – mutatott Wilhelmina határozottan a középső járat felé. Úgy tűnt neki jobb füle volt, mint nekem.
- A pulzálás a középső járatban a legerősebb, de úgy vélem, mintha a jobb oldali folyosóból eredő fonat táplálná. Nézzétek meg, de ha engem kérdeznétek, én a jobb oldali járatra fogadnék. - ellenkezett a fiatal pap. - Javaslatok?
- Wilhelminának igaza van, és szerintem jobban járunk azzal, aki a hárfát megszólaltatja. Én a középsőt javasolnám.
- De ha jól látom... a jobb oldalról ezek a fura fonalak amúgy is átvezetnek a középsőbe. Szóval, minden, ami érdekes lehet, a középső járatban van. – védte magát a vámpírlány, Hagen azonban elgondolkodva dörzsölte meg az állát.
- A kérdés az, hogy egyenesen a forrás felé megyünk-e, vagy jobban beleássuk magunkat az ügybe és felderítjük a terepet a jobboldali járattal - mivel a korábbi támadásokat is csak nagyobb sérülésekkel tudtuk megúszni, azt javaslom induljunk el a középső járatban, hátha gyorsan véget tudunk vetni ennek az egésznek.
- Egyetértek. - zárta le a vitát végérvényesen az apáca.
- A jobb oldali járat...hát, gondolom megtaláltam, hogy hova vitték el szerencsétlen...nem is tudom, mi volt a neve. Vonszolások nyoma. De maradjunk inkább a középső járatnál. Kivéve, ha a nagyérdemű tud várni egy kicsit, míg előre megyek, hátha lesz ott valami érdekes, ami még a későbbiekben segítséget nyújthat nekünk a forrással való leszámoláskor.
- Cynewulf, azt hiszem ilyen bicebócán, jobb, ha velünk együtt maradsz. - felelte neki Jozef.
Ha epés akartam lenni megemlítettem volna mi lett a vége legutóbb annak, hogy a férfi előre ment, de ezúttal inkább csak bólintottam és megindultam a középső járat felé. Ez nem egyenes volt, jobbra-balra kanyargott a föld alatt, míg egy rozoga, kétszárnyú ajtónál véget nem ért. A vibráló fonalak apró lyukakon kerülték meg, nekünk azonban úgy tűnt nem volt más utunk.
Úgy tűnt jó helyen járunk.
- Be tud lesni ide valaki észrevétlenül? - kérdezte suttogva Hagen.
- Nem nagyon... - csóválta meg a fejét Crispin szintén halkan. - Akár ki is nyithatjuk.
A sötételf fiú kapott a lehetőségen és belökte az ajtószárnyakat, aztán mögötte mindannyian beléptünk a terembe.
Hatalmas volt, mint valami bálterem vagy úri fogadó. A sűrű pókselyem már egész vastag szőnyeget alkotott itt, ami egy Dornburgnak biztosan a legnagyobb kincset jelentette volna. Már ha lettek volna még Dornburgok. A mennyezetről apró világító pókok lógtak egy-egy szálon, mint egy erőltetett csillár, egy részen pedig mintha baldachinos ágyat alkottak volna a fonalak, ami mögött egy sziluett hárfázott.
- Megvan a zene forrása. - suttogta Jozef, noha már teljesen feleslegesen. A zenész már biztosan tudta, hogy itt vagyunk.
- Senki ne tegyen meggondolatlan lépést. Az ellenség fészkében vagyunk. - szűrtem a fogaim között és óvatosan beljebb lépkedtem, figyelve, hogy nem-e megy még mélyebbre a járat a pókháló alatt.
A házigazda nem tűnt úgy, mint aki reagált az érkezésünkre, amit a papfiú reménynek vett és kezében egy könyvet szorongatva lopakodni kezdett az elfátyolozott ágy felé. Sietve léptem utána és ragadtam meg a vállát, aztán a talpa alatt meghajló szálakra mutattam. A pókhálók arra voltak kitalálva, hogy minden rezdülésüket tovább vigyék a középen ülő készítőjüknek. Ha most kezdünk lopakodni, azzal csak a rossz szándékunkat bizonyítottuk volna. Helyette magabiztosan közeledtem néhány lépést, aztán beszédhangosan megszólaltam.
- Igazán szép zene.
A hárfazene hirtelen abbamaradt, a fátyol megmozdult, a mögötte fekvő alak pedig lassan előmászott. A fejem lüktetni kezdett, mintha erősen szorították volna, a homlokom önkénytelenül szaladt ráncokba és a gyomrom is felfordult. A lény, akármi is volt felváltva tűnt a tünde kislánynak és egy hatalmas, szörnyetegméretű póknak, de egyik alakban sem állapodott meg.
- Óh örülök ha tetszik. - kuncogott fel, miközben a hangja is felváltva hangzott egy gyermekének és egy karcos, öreg női hangnak. - Eléggé régen voltak már vendégeim, akik önszántukból jöttek volna meglátogatni.
A világ megpördült körülöttem, mintha az összes vérem egyszerre hagyta volna el a testemet. Mintha a pókselyem belekapaszkodott volna a tagjaimba és húzott volna lefelé, a fekete sötétségbe, amiben egyszer már jártam. Még küzdöttem ellene, de rohamosan veszítettem el a csatát. Többen is mondtak valamit, de a hangjuk nehezen jutott át a sötéten, ami elkezdett beszivárogni a szemembe, csak a pók hangját hallottam tisztán.
- Milyen... Mennyire régóta? - ziháltam előre dőlve, de a tekintetem nem vettem le a lényről.
A vibrálás felgyorsult, szinte már meg sem tudtam különböztetni a fiatal tünde alakját a pókétól, míg végül úgy tűnt, mintha egyedül lettem volna a lánnyal szemben.
- Én sem tudom már milyen régóta. - mosolyodott el, aztán mintha szélfútta homokdűne lett vonla csupán porrá omlott.
A világ pedig vele hullott szét, nem hagyva mást, csak feketeséget.
Ziháltam, de nem hallottam a saját légzésemet. A szemem szinte fájdalmasan tágult szét, de semmit nem tudtam kivenni magma körül, és ahogy ordítani próbáltam egy hang sem jött ki a torkomon.
Meg voltam győződve róla, hogy meghaltam.
Aztán egyszer csak minden megcsavarodott megint, mintha csak egy álom lett volna és olyan tisztán láttam magam előtt egy lovaskocsi kabinjának belsejét, mintha ott ültem volna.
- Nohát nohát... nem gondoltam volna hogy a Nachtraben kíséret ilyen untató lesz...
Túl ismerős hang volt, túl vérlázító. Hosszan spilogtam, hogy kitisztuljon a fejem és végignéztem Heinrich von Rotmantel unatkozó arcán. Egy serleget kortyolgatott, amiből fémes, sós illat csapott felém.
- Nacht... - Kérdeztem dadogva, de aztán lassan eloszlott az agyamra ülő köd. Nem láthattam Heinrichet, régen magunkra hagyott és amúgy sem engedett volna be soha a hintójába. Azt sem tudhatta, hogy félig Nachtraben vagyok, így a szavai nem nekem szóltak. - A Nachtraben követ eltűnt, mert a gyermekeid elrabolták. De úgy tűnik az emlékeivel más a helyzet.
A vámpír egészen élethű grimasszal nézett vissza rám.
- Mégis milyen gyerekeim? Milyen emlékek?
Szóval nem a pókkirálynő lépett be Heinrich álarca mögé, csupán levetítette előttem az elrabolt rokonom emlékeit. De úgy tűnt a mágia kifinomultabb volt, mint hittem, ugyanis az oda nem illő kérdésre is élethű választ adott. A legutóbbi alkalommal a képzelgés magától szakadt meg egy ponton, így nem erőlködtem ellene, csak hátradőltem és vártam.
A kocsi egy ideig zötykölődött, aztán egyszer csak megállt, Heinrich leszállt és elindult ugyanahhoz a Heimsroth-i fogadóhoz, ahol velünk is találkozott. Vonakodva követtem, óvatosan kröbepillantva. Olyan ötven lépés után a világ szürke füstbe veszett minden oldalon, így úgy tűnt ennek a mágiának is meg voltak a korlátai.
A fogadó ajtaja mellett egy kékes színű, ékkőszilánkhoz hasonló dolog lebegett, ami határozottan nem rémlett az ottjártunkról, így ehhez léptem oda. Meglepően tökéletes volt, csiszolt és arányosan vágott, a belsejében pedig különös szürke füst gomolygott. Óvatosan megérintettem, mire a köd felkavarodott és mintha kirobbant volna a szilánk falai közül, beterítve mindent. A ködből egy tábla vált ki előttem lebegve, amin egy összegömbölyödött, apró pók látszott rettegve, fölötte pedig a már ismert tünde kislány állt érdeklődve. A tábla két oldalán egy kard s egy kéz stilizált rajza lebegett, alatta pedig egy egyszerű kérdés.
„Mit teszel?”
- Mi az, hogy mit teszek? - ráncoltam össze a szemöldököm. Se magyarázat, se utasítás, semmi más. Bizonytalan volt, hogy akár a kard akár a kéz mit jelent, de mivel a felrajzolt jelenet egyik szereplője sem érdemelt kardot, így óvatosan megérintettem a kéz alakját.
A tábla szertefoszlott, a köd felszívódott, a kristályszilánk pedig kékes fénnyel kezdett világítani és apróra zsugorodott. Mielőtt bármit tehettem volna a szilánk nekicsapódott a tenyeremnek, ujjnyi nagyságú jelet hagyva a kézfejemen.
Valamiért a sors nagyon haragudhatott a jobbomra.
A világ szélét jelentő füstben fények kezdtek világítani, két kék és egy színtelen, halványszürke foszforeszkálás. Egyikhez sem tudtam jelentést társítani, de a kristály kék volt így elindultam a legközelebbi hasonló színű pont felé.
Ahogy haladtam előre a füst úgy távolodott, helyette egy sűrű, fekete fák alkotta erdőt fedve fel, ami kísértetiesen hasonlított arra, ahol eddig kergetőztünk a pókokkal. A fénypont, amit követtem nem akart egy helyben maradni, de ahogy kilyukadtam egy tisztásra megértettem, hogy miért.
Hagen és Cripsin álltak ott hasonlóan tanácstalanul, a fejük felett pedig ott világított a kék kristályszilánk.
- Üdvözlet barátaim. - kiáltott fel az ékszerész. - Ha nem tévedek önök is egy hallucinációba kerültek?
- Így is mondhatjuk. Abban nem vagyok azonban biztos, hogy maguk nem részei. - néztem sandán a két férfira, de valami azt súgta, hogy csak ugyanúgy jártak, ahogy én. Kíváncsi voltam, vajon csak azokat rántotta-e be az illúzió, akik már átestek rajta, vagy emiatt láttuk egymást.
- Áh, én folyton hallucinálok, szóval nem tudom, mi a különbség a kettő között. De nem hinném, hogy az én csodálatos énemet le tudná másolni bármi pókkirálynő.
Crispin magához képest keveset beszélt, de próbáltam nem gyanakodni azonnal.
- Önök is érezték azt, hogy hirtelen kikerültek valamiből? Valamint a jel... - mutatta fel a tenyerét, amin ugyanaz a kék szilánk világított, mint az enyémen. - Eddig az segített, ha a kék fényeket, vagy kristályokat követtem. Most önök felett van.
Tehát ő látta a miénket, de a sajátját nem. Kézenfekvő volt.
- A kék fények úgy tűnik minket jelentettek. - néztem a tünde és Hagen feje fölé. - Akkor ki a szürke?
- Ez...nem is rossz meglátás, erre nem gondoltam. - bólintott Crispin. - Gondolom, hogy a királynő maga, vagy a tünde kislány. Ha ki akarunk keveredni ebből az izéből, akkor ideje látogatást tenni a bábmesternél, nem?
- Jó ötlet. Nézzük meg. - javasolta az északi, aztán meg is indult – a szürke fénnyel ellentétes irányba.
- Támogatom, de miért arra indul el? - vontam fel a szemöldököm csodálkozva.
- Még a vak is láthatja, hogy a szürke fény arra van. - mutatott a sötételf egy harmadik irányba, amire csak a kezembe temettem az arcom. A tünde lány biztosan halálra röhögte magát rajtunk, de talán ez is volt az egésznek a célja. A szórakozás. - Vagy még sem...
- Úgy tűnik mindannyian máshol látjuk. A szétválás azonban túl veszélyes lenne. Válasszunk ki egyet, és induljunk el a felé.
Megvontam a vállam.
- Hogy gondolta? Máglya-vödör-eretnekkel?
Crispin halkan felkuncogott a játék említésére.
- Nem rossz. Na de, hogy ha már együtt akar maradni a csapat, akkor még ha nem is máglya-vödör-eretnekkel intézzük el a dolgot, egyszerűen csak megindulunk a drága Eminenciásságos Uraság szürke kis fényének irányába, reménykedve, hogy egy kellemes kis kéjutazás vár ránk és nem csúnya rossz pókok. Igazából ezen a ponton édes mindegy, hogy melyiket választjuk, nem? Már ha egyáltalán együtt akarunk maradni. Én mennék a sajátom felé, de fejet hajtok a többség akarata előtt.
Hagen mester lassabban értette meg, mire utaltam a három szóval, de aztán ő is felnevetett.
- Kiváló. Eredetileg a doktor úrét akartam javasolni, ám indulhatunk afelé is, amerre én terveztem.
- Legyen. Egyedül maradni valóban nem lenne a legjobb ötlet. Vezessen, Hagen mester. - bólintottam a férfinak.
- Ja, menjünk arra felé. Kéz és lábtörést mindannyiunknak... - morogta a bérgyilkos, akinek a szájából valahogy sokkal sötétebbnek hangzott a jókívánság. Mindhárman elindultunk a mutatott irányba, de amikor végül az ékszerész megtorpant én nem láttam az égvilágon semmit.
- Látják a kristályt?
- Nem. - ráztam meg a fejem, és Crispin fejcsóválásából ítélve ő is hasonlóan járt.
- Megérintem, korábban ez bevált. Talán ugyanígy van önöknél is, és össze kell gyűjtenünk őket. - magyarázta Hagen mester, aztán előre nyúlt a levegőbe, a semmiből feltámadó köd pedig úgy nyelte el, mintha éhes lett volna. Hosszan, panaszosan felsóhajtottam. Kezdett elfárasztani ez a rengeteg stressz.
- Úgy tűnik kénytelenek leszünk megkeresni a sajátunkat.
- Pedig már annyira fellelkesültem... - húzta el a száját a sötét tünde. - Sok sikert, doki!
Egy intéssel viszonoztam a jókívánságot és elindultam a szürke derengés irányába, meg sem állva, míg meg nem láttam a kristályt. Szinte rutinosan érintettem meg, hagyva a benne gomolygó füstnek, hogy elnyeljen és minden apró részletre figyelve néztem a semmiben lebegő táblán kirajzolódó jelenetet.
Ezúttal több gyerek is volt, akik köveket dobáltak a már ismert tündelány után, és a homlokán lecsorgó vérből ítélve meg is sebesítették. A kérdés ugyanaz volt, ahogy a lehetőségek is, noha most sem tudtam kire érti. Ki érdemelne kardot vagy kezet? A lány, vagy az őt bántó gyerekek? Vagy a pók, ami után sírva szaladt?
Pusztán kíváncsiságtól fűtve megérintettem a kard alakját, de ugyanaz történt. A kék kristály összezsugorodott és beleivódott a kezembe, kettőre növelve a nem kívánt jelek számát.
A világ hirtelen megakadt egy pillanatra, mintha valami letépte volna a képet, de ugyanilyen gyorsan vissza is ragasztotta. A mágia vagy készült darabokra hullani, vagy már elkezdte szétroncsolni az elmémet. A távolban viszont egy újabb szürke fény jelent meg, így csak bosszúsan sóhajtottam és megindultam arra.
A jelnet ezúttal teljesen más volt, mint eddig. Ahogy megérintettem a kristályt és elnyelt a köd nem egy tábla jelent meg, hanem körülöttem változott meg minden a Heimsroth-i erdő mintájára. A fáktól néhány lépésre álltam, az erdőből pedig özönlöttek a pókok és felém tartottak. Valami nem volt rendben a testemmel, mintha az arányaim nem egyeztek volna a megszokottal, de ezen kívül az egész valóságosnak hatott.
Csak reméltem, hogy nem a jelent látom éppen.
Megemeltem a kezem magam elé és próbaképp éjlángot idéztem, amire a valóságban már nem lett volna elég varázserőm Meglepetésemre az álom engedte, hogy varázsoljak, de mire bármit tehettem volna a fekete tűzzel újabb szakadás hasított bele a világba, majd még egy és még egy, míg az egész illúzió darabjaira nem tört. A fülem sípolni kezdett, a szemeim szúrtak és olyan görcsös fejfájás rohant meg, hogy jajgatva zuhantam térdre.
A mágia mondja fel hamarabb a szolgálatot vagy az agyam?


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."
Felhasználó profiljának megtekintése

60 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Júl. 30, 2019 2:13 pm

Úgy látszik, hogy ezúttal jól válaszoltam, legalábbis az első próbálkozás vöröses kristálya helyett egy kék jelent meg, amely bele is ivódott a bőrömbe. Nem tudtam mire értékelni ezeket a jeleket, ahogy azt se tudtam, hogy konkrétan mi a fene is történik itt. A dolgok kezdtek kissé összefolyni a számomra és már kezdtem abban is kételkedni, hogy agyilag is minden rendben van-e velem. Mármint határozottan nincs, ezt már tudjuk közel harminc éve - a fenébe, hogy öregedek! - de azért még lehetséges az, hogy a szokottnál is jobban megőrüljek. Ilyenkor jönnek azok a gondolatmenetek, amelyekben a székrekedéses hősökről tárgyalok Kiril-lel egy lebegő vámpírtoronyban vagy éppen azon filózok, hogy miért is jó nekem az, hogy mindenféle kristályok mászkálnak bele a bőrömbe. Ha megkérdezném a legközelebbi felcsert, Ő biztosan hogy nem értene egyet azzal, hogy ez a kezelés teljesen biztonságos dolog...de a legközelebbi doki is ugyanilyen helyzetben van, úgy hogy ez ilyen szimultán megőrüléses dolog, amely határozottan nem tetszett nekem. Az meg főleg nem, hogy ismét két szürke fény jelent meg az égen. Az egyik a kartörő hajótöröttet jelzi, a másik a kézátlövős doktort. Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel járnék jobban avagy rosszabbul. A kezem már úgy is szét van cseszve, nem hiányozna még az is, hogy megörököljem a drága Rottymentál doktorunk ilyen jellegű aberációit és még jobban szétroncsoljam az amúgy teljesen ép és tökéletesen kinéző kecses kacsómat. De egy vállvonás kíséretében megindulok valamelyik szürkeség irányába. Bár lehet, hogy nem jó ötlet, hisz valamikor az egyik ember beszélt nekem a fényről az alagút végén. Ami ismét felvetette nála azt a kérdést, hogy minden rendben van-e vele, mert hogy egy alagút sem volt a közelben és éppen haldoklott....a gyomrába és a mellkasába egyidőben belevágott éjgyilokoknak volt egy ilyen bájos mellékhatása. Tudtommal méreggel egyik sem volt belekenve, így a fényes dolgot csak annak tudhattam be, hogy alapból hülye volt az illető. De most...most haladtam a fény felé az erdő végén...vagy mi. Yupp. Határozottan kezdtem megőrülni.

Főleg akkor kezdek egyre idegesebb lenni, ahogy a szürke fény végén található doktor és/vagy északi szemét helyett az erdő széli kis kuckóhoz érek, ahol Rufusz még mindig a pókokat ugatja - értékelendő a kitartása - akik szépen lassan körbe vették őt. Szegénye teljesen ostoba volt és ahelyett hogy visszarohant volna a házba, csak ugatta őket. Hmm...kezd egy kicsit rám hasonlítani a dögje. Nem csoda, hogy ennyire jól megértjük egymást. Aztán két pókica válik ki a tömegből és megindulnak felém. A belemben érzem, hogy valami mocorog benne és egyre jobban tuszakolja ki magát, felkészítve engem arra a szépséges eseményre, amelyet parlagi és alpári módon összefoglalva úgy jellemezhetnénk, hogy "összeszarom magam". De mivel bátor vagyok és botor - na meg őrült - így a bélmozgás egy időre leáll, ahogy farkas -, és Cyneszemet nézek ezekkel a dögökkel és a mögöttük tobzódo többi aranyoskával.
- You fucking kidding me... - suttogom azért magam elé az ősi sötét tünde áldozati ima egy kis részletét, ahogy összegzem magamban a helyzetet.
Nem néztem le magamra - mindig csak felnézek magamra - de sejtettem, hogy visszakerültem a pasi bőrébe, akinek van egy ostoba és bátor kutyája, meg egy felesége, meg egy villája a kezében és egy tál kutyakajája a lábai előtt. Hát, ezek közül egyik sem segített, kivéve, ha gyorsan halálba akarom szexelni magam, mielőtt a pókok felzabálnának - erre határozottan a nő jobb alany lenne, mint a kutya mondjuk... - így aztán ahogy meglátom, hogy a két pók szépen komótosan jön felém, hogy aztán megálljanak és csak várakozzanak, felemelem a kezemet, amelybe a kék kristály beleivódott, hátha észreveszik, hogy "hoppá, nézd már milyen szép kristály, tökre mint a mi kék pókjaink színe". A vörös kristályt annyira inkább nem mutogatnám. De ez nem volt rájuk túlságosan nagy hatással - biztosan nem művészet értékelő pókokkal akadt dolgom - és lassan ismét megindulnak felém. A bélmozgás ezen a ponton felerősödni látszott és érződött.
- Nyugii van, nem akarok semmiféle balhét! Látjátok, fegyver sincs nálam! - s ezzel a nagyon határozott és bátor felszólalással ejtem ki a kezemből mindent, ami a legkisebb mértékben is fenyegető lehet. - Rufusz, gyere ide! Ne zargasd a pókocskákat! Ne öless meg engem, mert akkor nagyon morci leszek rád Rufikám!
Annyira jó lenne, ha az az átkozott dög befogná végre az ugatást és észhez térne. De ha a kutya tényleg kezd rám hasonlítani, akkor nem hogy nem hagyja abba az ugatást, hanem még jól be is ugat nekik és a farkát - mindegy, hogy melyiket - lóbálva irritálja őket tovább. Hold Anyára, miért ennyire hülye a kutyám és én miért voltam/vagyok/leszek mindig ennyire ostoba, hogy mindenkit idegesítek. Azt hiszem, hogy erről rövid úton le kéne szoknom, mielőtt valaki úgy gondolja, hogy most már igazán ideje lenne a nagyszájú és képű bérgyilkost móresre tanítani és betömködni a száját minden rendelkezésre álló eszközzel. S ahogy sejtettem, a kutya nem azt teszi, amire kértem - ilyen esetekben nagyon hiányzott Draci - hanem csak hátra néz, nyüszít és ugat tovább. Hát
igen...de a kutyustól tanulhatok is, így az eddigi némaságomat - milyen meglepő fejlemény ez nálam - félredobva fakadok ki idegesen, kihívva magam ellen a Sorsot - már ha létezne ilyen jellegű valami ezen a rohadt földön - és az álmok irányítóját.
- Oké, még is, mit akartok? Akárki is csinálja ezeket a látomásokat, vagy miket, mutasd meg magad, vagy közöld az akaratodat!
A kifakadásnak nem éppen az lesz a következménye, amire számítok. Az egyik pók kissé hangosabban fújtat rá Rufire, aki fülét,-farkát és minden egyéb mozgatható testrészét maga alá húzva rohan vissza hozzám...vagyis hát futna szegény, futna hogy ha tudna, de menet közben szürke füstté válik és az egész kép elmosódik, majd valami új veszi át a helyét. Egy tábla, vagy mi a szösz....

Egy pók-női kombinációt ábrázoló kép, amelyben a fejébe, a potrohába és a felső testében kékek izzó fények vannak...bár a potrohot ezen a ponton már múltidőben kéne emlegetni, vagy ilyen félmúltidő-féljelenidő egyvelegben, pontosan nem tudtam eldönteni. További bonyodalmat ad az, hogy mindenféle bemélyedések vannak a rajzon/táblán/valamin. Három a feje felett. Egy a fejében, a kezén, a felső testében az alsó testében, a félig-meddig jelenlévő potrohában és a lábain. Hát, ezen a ponton nem tudtam, hogy még is, mi a francot kezdjek magammal.
- Ez a nap kezd egyre bizarabb lenni.... - dörmögöm magam elé, ahogy két kék és egy piros gömb jelenik meg előttem, amelyek ránézésre pont beleillenek a kis bemélyedésekbe.
Hogy ezekkel mit kéne kezdeni, fogalmam sem volt. Közel sem volt annyi gömbön, mint amennyi bemélyedés, így választanom kellett. De mi alapján? Mi mit csinál ezen a ponton? Tanakodtam, tanakodtam de mivel semmi kiindulási alapom nem volt, így lényegében vaktában helyeztem be a dolgokat a lyukakba - ismerős helyzet... Egyet nyombam bele az ízelt lábaiba, egyet az alsó testébe - ezek kékek voltak - és egy vöröset a fejébe, remélve, hogy attól szétrobban és szabadulok innen. A hatás azonnal látható volt. Az ízelt lábak emberi lábakká változnak, ahogy az alsó teste is....a feje viszont olyan ocsmány lesz, hogy ezt a nőt még én se fektetném le, akármennyire elkeseredett is voltam ezen a ponton. Csodálatos, talán nem kellett volna a vöröskét tenni a fejébe.
- Szép mosoly. Ejj, talán nem a fejet kellett volna választanom a pirosra? Most olyan gonoszkásan nézel ki. De semmi baj! Semmi baj nincs...ugye? Én még így is nagyon kedvellek téged, akárki is legyél...csak ne ölj meg, kérlek.
Hát, nem tudom, hogy a kérlelésem hatott-e rá, vagy megunta a velem való játszadozást, vagy most jön a büntetés ideje, de mindenesetre a világ kezdett szürkülni, és mire kettőt pislogtam, a tökéletes feketeségben találtam magam. Egyedül. Csodálatos....


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

61 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Vas. Aug. 04, 2019 2:38 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
- Hála a Teremtőnek! Gyorsan, gyorsan, mennünk kell, mielőtt visszajön.
Ez volt az első hang, ami áttört a fekete semmin, amivé a világ szakadt. A fejem zúgott, a fülem sípolt és éreztem, ahogy a gyomrom felkavarodik. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült teljesen. Oldalra fordultam és köhögni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint akit megmérgeztek és három napot töltött ágyban, ráadásul a varázserőm is cafatokban volt, amitől mintha lángra gyúltam volna.
- Hol... hol vagyunk... Hol van mindenki? - kérdeztem köhögve a sötét tünde fiútól, de a hangom valahogy idegennek hatott. Megint megpróbáltam felkelni, de a karom remegve mondott csődöt újra – valami azonban nem volt rendjén. Az ujjaim hossza, a bőröm redői, a műtéti hegek a csuklómon, egyik sem olyan volt, amihez szokva voltam. Talán a kezem volt az, amit legtöbbet láttam magam előtt így egészen biztos voltam benne, hogy ez nem az enyém volt.
- A pókkirálynő hálószobájában és ha nem csal a szimatom, akkor leendő vacsoraként csomagolva. És a társaid itt vannak melletted, csak épp nem akarnak felébredni. - magyarázta idegesen Jozef, lopva pillantva egy sötét folyosó felé a terem túloldalán. - Segítened kell, hogy elhúzzunk innen, mert hamarosan társaságunk lesz.
Úgy tűnt az álom még nem ért véget, de ez sem volt tökéletes magyarázat. Az eddigi jelenések tökéletesek voltak, itt viszont mozogni is alig bírtam.
- A társaim... - próbáltam a fiú hangja felé fordítani a fejem. - Hol van Gloria?
- Gloria? - szaladt fel Jozef szemöldöke. - Honnan tudsz te Gloriaról? De mindegy is, menjünk, ők elmentek a pókkirálynővel, vissza az első terembe, ahol Noshiris van, hogy elvonják innen a figyelmét, de nem tarthatják fel sokáig.
A sötét tünde mellém lépett, hogy felhúzzon a földről, így belekapaszkodtam a vállába.
- Hogyhogy... - vontam össze a szemöldökömet, de nem fejeztem be a mondatot. Ez volt eddig a legfurcsább álom, de nem láttam sem kristályt, sem feladványt. - Dieter von Rotmantel vagyok... a déli vámpír orvos... - ziháltam felé gyengén. - A pókhálók... csináltak velem valamit... de... vérre van szükségem. Sürgősen.
Tudtam, hogy nem fog velem boldogulni. Bárki is voltam most nehezebb volt, minthogy egy fiatal pap egyedül elbírja, én pedig az erőtlenségtől meg sem tudtam tartan magam.
- Di....a  doktor? - állt meg a mozdulat közben, de meglepően gyorsan összeszedte magát. A folyosóról rovarlábak motoszkálása és sikolyok szűrődtek be – arra pedig jól emlékeztem, hogy Gloria ott volt.
- Álljanak fel! Ha nem megyünk ki, halál fiai leszünk. - kiáltott a másik két alakra a fiú. Egyikük sem volt ismerős, de ránézésre az egyik egy helyi parasztnak tűnt, a másik pedig valami északi kémnek. Gyanítottam, hogy a pók áldozatai lehettek, tehát én is valamelyik eltűnt testét kaptam meg. Csak remélni mertem, hogy nem Heinrich Nachtraben társáét. Jozef láthatóan vívódott magában, de végül határozottan rámutatott a parasztra. - Ha utána tudja támogatni valamelyiküket, akkor csak belőle ihat.
Láttam az arcán az undort, amikor a vérre gondolt, de szerencsére most osztoztam vele így megráztam a fejem.
- Wilhelmina... Neki van egy üvegcséje...
Két „társam” is éledezni kezdett, legalább is az apró rángások és a csukott szemük mögött forgó tekintetük erre utalt, így Jozef elengedett, hogy őket rántsa talpra. Még mindig nem voltam képes megtartani magam, így szinte azonnal összecsuklottam, épp csak a karommal sikerült kitámasztanom magam.
- Segítek. - jelentette ki és a hátamat átkarolva támogatott előre.
- Köszönöm... - feleltem gyengén a sötételf fiúnak és próbáltam az új, idegen testtől telhető leggyorsabban haladni. A folyosón kutyaméretű pókok suhantak keresztül követhetetlen sebességgel és látszólag fejvesztve, velünk nem is foglalkoztak ami vagy nagyon jót jelentett – vagy nagyon rosszat.
Azonban ahogy én tettem egy lépést a tünde segítségével a mögöttem lévő két szerencsétlen azonnal összecsuklott, a fiú pedig láthatóan kezdett ideges lenni.
- Muszáj enned valakiből! - csattant fel hirtelen. - A többieket meg tudom gyógyítani talán annyira, hogy járóképesek legyenek, de mindnyájatokra nincs erőm és....idő sem.
A vérem a fülemben dobolt, de igazat kellett adnom neki. Ha nem gyűrtem le most az erkölcseim sikítozását, akkor azokat a sikításokat kellett tovább hallgatnom tehetetlenül, amik a távolból szűrődtek hátra. Sóhajtottam és minden erőmet latba vetve közelebb húztam magam a parasztruhás férfihoz, a számhoz emeltem a csuklóját és ráharaptam.
Nem ez volt az első alkalom, hogy valakinek a vérét szívtam, de ez volt az első, hogy önérdekből. Szívtam és nyeltem, mint egy gusztustalan, ösztönelvű pióca, miközben éreztem, hogy az Átok szinte kacagva adja vissza a varázserőmet. Mikor úgy éreztem meg tudok állni a lábamon elengedtem a parasztot és egy gyors sebösszerántással elállítottam a vérzését, aztán kissé kábán feltápászkodtam.
- Meghalt! - nyögte elhaló hangon a fiú, amire csak a szemem forgattam. A sokkos állapot sokaknak egyenértékű volt a halállal, de valójában nem lehetett halott. Hiszen a legenda azt tartja, hogy akkor a vámpír is meghal – én viszont határozottan éltem.
- Menjünk. - mondta Jozef letörten, átkarolva az északinak kinéző férfit, én azonban nem vártam rájuk. Gloria. Meg kellett találnom Búzavirágot, mielőtt ez az álom őt is elnyelni.
Aztán a kék fénnyel megvilágított sötétben szembe találkoztam önmagammal.
Az, aki a testemet birtokolta ugyanúgy meglepődhetett, mint én, ugyanis azonnal mozdulatlanná dermedt, amit én szinte reflexesen használtam ki és borítottam be árnyakból font hálóval, odaerősítve a karjait a törzséhez.
- Mi folyik itt? - kérdezte jogosan Jozef, én azonban sietve közelebb léptem… magamhoz.
- A pókkirálynőhöz van szerencsém vagy az elrabolt Nachtrabenhez?
Ez a két lehetőség maradt csak, és jobb volt tisztázni melyik is.
- Mégis ki vagy te! Mit csináltatok velem! - csattant fel a férfi az én hangomon, ami legalább olyan idegennek hatott, mint amikor én beszéltem az övén.
- Tehát az utóbbi. - sóhajtottam fel. - Szedje össze magát. A déli hadseregtől küldtek, de mire ideértünk magának nyoma veszett. Most pedig ez a különös mágia valamit csinált kettőnk között.
A legendák úgy tartották a Nachtrabeneknél senkinek nem volt nagyobb ismerete a varázslás terén, és bennem még élt a remény, hogy legtöbb tagjukra ez tényleg igaz volt.
- Persze hogy nyomom veszett! Az az átkozott Heinrichet is csak a szórakozás érdekli mintsem a kötelessége!
Úgy tűnt jó nemes módjára a férfi is egy hisztis kislánnyá változott, ha nem úgy alakult minden ahogy az ínyére való lett volna, de jelenleg muszáj voltam vele boldogulni.
- Jobban jár, ha most együttműködik, megfordul és visszaindul, herr von Nachtraben. - néztem mélyen a saját szemembe és az állammal – vagy az ő állával – a mögötte tátongó ajtó felé böktem. Odabentről a hangok lassan elhaltak és csak remélni mertem, hogy a mi javukra rendeződött a helyzet.
- Menjünk beljebb, mert azt sem tudják, hogy itt vagyunk és azt főleg, hogy te....ebben a testben vagy.
Remélem, hogy ha megjelenünk, akkor már legalább felfigyelnek ránk.
- mondta Jozef az északit támogatva, a testemet bitorló Nachtraben pedig váratlanul hátraarcot vágott és az ajtó felé mutatva indult el.
- Egyetértek.
A terem olyan volt, mint egy csatatér. Hagen mester és Crispin szédelegve tántorogtak és sejtettem, hogy ők is hasonló könnyedséggel keltek, mint én – de legalább a saját testükben. A fal mellett egy medvét is megszégyenítő méretű, amorf húsmassza feküdt lassan elernyedve, a hatalmas pók, aki fogadott minket pedig várakozóan nézett a kifelé tartó Gloriára.
Élt. Amennyire szemmel láttam épségben is volt, még ha különösnek is találtam, hogy ennyire nem vesz tudomást sem rólam, sem Jozefről, helyette kézen fogva vezette az álmokból ismerős tünde lányt.
- Hééé, várjatok! Itt hozom a doktort és kéne egy kis segítség! - kiáltott fel a papfiú, közben kis híján ledobva magáról a sérült férfit, de én csak megráztam a fejem. Biztosan volt valami logikus magyarázata, így jobban jártunk, ha követtük őket. Talán tudtak valamit, amit mi nem.
- A sorrend nem fontos, Jozef. Ha kijutunk nagyobb biztonságban leszünk.
Crispin mintha szót próbált volna érteni a hatalmas pókkal, de az nem tűnt beszédesnek, így a sötét tünde feladta.
- Hagyd már abba a rángatózást...vagy....baszki, annak a póknak a kipurcanásával úgy lefagytál, mint a társaid, amikor a Tökkirály gyűrűjével piszkáltuk őket. Behalok...
Ahogy a sötét tünde csatlakozott hozzánk csak biccentettem neki és próbáltam a testrablómat noszogatni előre, a kijárat felé.
Wilhelmina Jozefhez sietett és segített neki az északit támogatni, mindenki más azonban már előttünk járt.
- Szerinted nem gyanús, hogy ennyire egyszerűen el tudunk menni? És ha csak itt bent működik a testcserélő varázslat? - kérdezte a fiú, de egyelőre nem tudtam felelni. Természetesen az volt, de nem akartam az ördögöt a falra festeni. Helyette inkább kuzinomra néztem kérdő tekintettel.
- Mi történt, Wilhelmina? Miután elájultunk.
- Fogalmam sincs, mi történik, Jozef. Én már nem tudok semmit. – sóhajtott a vámpírlány. Valóban elveszíthette a fonalat, mert őszinte tanácstalanság volt az arcán és egy pillanatig arról is elfeledkezett, hogy kérdeztem tőle.
- Nos... féltünk. Beszéltünk Noshirissel, azt mondta, van valami gond a királynő elméjével, és legyünk óvatosan vele, vigyázzunk rá. És hogy ti valami próbán vagytok. Aztán a királynőhöz mentünk, ott volt bebábozva három embert, azt hittük, ti vagytok azok, kiszabadítottuk őket és... valahogy kicserélődtek a testeitek, nem tudom, hogyan.
- Noshiris gyere megyünk! - szólt hátra vidáman a tünde lány félbeszakítva minden gondolatot, amire a pók, akit úgy tűnik Noshirisnek hívtak mint egy idomított jószág indult el, megkerülve mindenkit. Gloria valamit mondott a lánynak, aztán hátrafordult és egyenesen a Nachtraben kétkedő szemébe nézett.
- Dieter? Jön?
Összevontam a szemöldökeimet és gyanakodva néztem végig tetőtől talpig a nőt.
- Jól van, kisasszony?
A csapat eleje felé siető pók lábai alól túl ismerős kék derengés futott végig a falakat átszövő hálókon, az orromat pedig vér fémes illata csapta meg.
- Jól vagyok, csak... Kicsit szédülök. Talán megártott a lenti levegő, de nincs semmi baj, vagy vigyük ki Druát, hogy neki ne essen baja. - felelte az apáca szórakozottan, aztán mintha eszébe jutott volna valami sietve a tünde lányhoz fordult. - Várj meg kicsim kérlek! Nem tudnál segíteni visszacserélni a testét apának meg ennek a kedves bácsinak? Ha megcsinálod és felértünk kapsz valami szépet otthon, jó? Amit szeretnél.
- Megint világít az a kék fonal. -szólt közbe halkan Jozef, a helyzet pedig kezdett ismét nagyon nyomasztó lenni. Valami nagyon nem volt rendben.
- Gloria kisasszony, honnan ismeri a leányt? - vontam fel a szemöldököm. - Megsérült valaki?
Valaki határozottan vérzett. Ez nem lehetett Crispin sérülése, ahhoz túl friss volt.
- Talán haladhatnánk is menet közben, nem? Majd kint megnézzük a sebeket, csak menjünk. - mordult fel a bérgyilkos. Úgy tűnt a sötét kezdett megülni mindenki idegein.
- Valóban, fontosabb lenne először kijutnunk. Menjünk Gloria. - tette hozzá nyomatékosan Hagen mester is Gloria mögött állva.
Aztán megérkezett az elkerülhetetlen rajtaütés.
Noshiris lába nyomán egy gyorsan táguló gyűrűalakú kék fényhullám söpört végig a termen, aztán a falakon eddig halóval borított jráatokból pókok bújtak elő és álltak szinte sorfalat a tünde és az apáca előtt.
Gloria nővér hirtelen felkiáltott és a fejéhez kapott, amitől megakadt bennem a levegő, de szerencsére gyorsan összeszedte magát.
- Figyelj, kicsim, figyelj rám. - magyarázta a lánynak, mintha valóban az anyja lett volna. - Ha én bármikor elrohantam volna, amikor baj volt, nem segítettem volna nagyon sokaknak. Te összebarátkoztál Noshirissel nem igaz? Erős vagy. Az én erős kislányom. Meg tudod őket szelídíteni. Csak bízz magadban. Ismered Mahel bácsit nem? És Jerobeám bácsit, is, meséltem neked hogy ő valójában egy hatalmas sárkány. Mindegyikük megszelídíthető, és most rajtad a sor. Nem. Futunk. El.
Valahol imponáló volt ez a határozottság a nő részéről, de így már világossá vált, hogy a lány csinált valamit a fejével.
- Valami van a nővérrel! Gloria gyere ide hozzánk? - kérlelte elkeseredetten Jozef, miközben megemelte a kezét, az ujjairól pedig perszelő fény csapott le a legközelebbi pókra.
Még emlékeztem az apáca utasítására az ájulás előttről. Nem volt értelme minden pókot egyesével elpusztítani, az irányítójukat kellett – ami jelenleg Noshiris volt. Kinyújtottam felé a kezem és egy apró, de pontos éjláng lövedéket idéztem felé, amit Hagen mester szinte magától mozgó lánca is kiegészített.
- Most már elég volt belőletek, engedjetek ki minket innen és legyen vége ennek az őrületnek! – kiáltotta hisztérikusan Wilhelmina, a hangja nyomán pedig mintha tinta csepegett vonla a barlang mennyezetéről, fekete lángra gyújtva mindent, amihez ért. - Vigyázzatok velük, ha kigyulladnak!
A pókok azonban okosabbak voltak, mint gondoltuk, kettő is beugrott védelmezni a feltételezett királynőjüket, egy harmadikat pedig kuzinom lángjai kaptak el, így csak kettő maradt életben. A tünde lány szemei elkerekedtek és pánikolva rángatta Gloria karját, de úgy tűnt a félelme meglazította a láncokat a pókok elméje fölött.
Noshiris megrázta magát és hátrafordult, olyan gyorsan marva bele a lány lábába, hogy szemmel követni sem tudtam.
- Drua! DRUA!!! - kezdte rángatni az eszméletét vesztett tündét Gloria, aztán ahogy a mágia hatása múlt csak hátratántorodott tőle és a lábait átölelve meredt maga elé.
- GLORIA! - Nem törődtem a rémülten szétszéledő két pókkal vagy Noshirissel, átugrottam egy lángoló tetemet és az apáca felé siettem. - Hagen mester, vigyázzon a testemre! Ha meghalok, nem kapja meg a tartozását! - kiáltottam még hátra, aztán szinte esve térdeltem le a nő mellé. - Gloria. Semmi baj, nézzen rám. Ez a lány úgy játszik az elmékkel, mint más hangszeren, de ne engedjen neki.
A búzavirágkék szemek álmatagon néztek fel rám, de úgy tűnt a tekintete lassan kitisztul.
- Hogy... hogyan cseréljük vissza magukat? Jobban tetszett az arca felemásan. - Gloria megpróbált felállni, de nem tűnt magabiztosnak így elkaptam a karját és felsegítettem.
- A kisasszony az egyetlen ezen a véleményen eddig. - mosolyodtam el, bár még csak nem is sejtettem, hogy milyen arcom lehetett.
- A társuk... elviszi a testet a délieknek igaz? Hacsak Johannes nem öli meg...
- Áááááá! Hogy az a.....! - csapott dühösen a levegőbe Jozef, noha nem igazán értettem, hogy miért. - Most már soha nem tudjuk meg, mire akart figyelmeztetni, de abban biztos vagyok, hogy az a valami, ami ártalan lánynak adja ki magát, nem megy innen sehová!
Látszólag minden szem Crispinre szegeződött, aki a vállára kapta az ájult tündelányt és készült odébb állni.
- Fogalmam sincs, de ha ő csinálta vissza is tudja alakítani. A parancsunk pedig így szólt, ez igaz, de kétlem, hogy sokra mennének vele akár a Rotmantelek is. Ez egy tünde, egy kegyetlenül erős druida, de csak egy tünde.
- Mocskos északi férgek... Szóval most, hogy a pókokat a láncos kutya olyan szépen elintézte, jönnek a többiek, ugye Jozef? Maradtál volna a Dornburg-toronyban annak felrobbanásakor... - csattant fel Crispin is a papfiú felé, a feje körül valami vattaszerű fénylő jelenséggel. Különös mágiákra voltak képesek az egyháziak.
- Ezt elrontottam. Most azonban ha vissza akarjuk cserélni a testeket, először is érdemes lenne kijutnunk innen, és biztonságban megvizsgálni ezt a nőt, és hogy mit tud tenni a doktor helyzetével. Addig pedig próbáljunk meg nem egymásnak esni, a saját biztonságunk érdekében.
Mélyet sóhajtottam és felegyenesedtem, lassan sétálva a két sötét tünde közé. Wilhelmina eközben a megsebzett Noshirishez rohant és rémülten nézett szét.
- Nem tudják meggyógyítani? Van mágiájuk hozzá, nem? – nézett Gloria felé. - Mindenki nyugodjon le! Nem egymást kell megölnünk. Most már jól állunk. Vagyis jól állnánk, ha kedves Leo nem ölte volna meg Noshirist kis híján - meresztett rá olyan pillantásokat, amikkel egy komolyabb nő ölni tudott volna. - Cseréljük vissza Dieter testét és menjünk innen! Vigyük a lányt meg Noshirist is, ha gondolják. Csak jussunk ki végre valahova, ahol friss levegő van, mert kezdek begolyózni ettől a helytől...
Gloria odalépett a haldokló pókhoz és imára kulcsolta az ujjait.
- Dolgozom rajta. Kérem, valahogy térítsék észhez őket. Nem akarok harcolni az előbb valami bűbájt bocsájtott rám a lány.
- Nem akarlak bántani Cynewulf, de meg kell ezt beszélnünk és a nővér talán meg tudja gyógyítani Noshirist is. Akkor talán fény derül rá mi folyik itt. - tette hozzá Jozef nagy mellénnyel, amire csak megdörgöltem az orrnyergemet. Fáradt voltam én már ehhez.
- Herr Crispin. - fordultam felé sóhajtva. - Tegye le azt a szerencsétlen lányt. Pihenjen inkább. Viszont nem igazán értem miért akarnak meggyógyítani egy óriáspókot.
A bérgyilkos még morgott néhány szitokszót, de aztán felsóhajtott és letette a lány testét a fal mellé.
- Legyen, Jozef. De tudod, akár csak meg is kérhettél volna ahelyett, hogy rám támadsz...bár a szavaim talán kissé túl nyersek voltak, de ismerhetnél.Ha most harcolunk, mind meghalunk, szóval én elásom a harci éjgyilokot...de ha meg is gyógyítjuk Noshirish-t, vajon mennyi az esélye annak, hogy nem uszítja ránk a pókjait azok után, hogy így rátámadtunk? És herr Dieter kérdésére válaszolva: Noshiris felől volt egy olyan érzésem, mintha nem lenne kifejezetten ellenünk, csak a királynő irányítás alatt állt. Amikor összehullott az, amiből végül a kislány felkelt és előtte a királynő volt, úgy lefagyott, mint a többi pók, amikor megzavartuk őket a gyűrűinkkel. Talán belátta, hogy ez a harc nem lenne túl kifizetődő, vagy csak kiakart törni a királynője irányítása alól, de figyelmeztetett vagy legalábbis próbált engem figyelmeztetni a lányra, bár alig volt rá ereje.
Egy óriáspók volt a legjobb szövetségesünk. Ez a nap szinte nem is próbálkozott, hogy egy pillanatra is normális legyen.
- Van valakinél fáklya? - kérdezte Hagen és igaza volt. A lány ájulásával a világító fonalak lassan kialudtak és a sötétség egyre inkább ránk telepedett.
Senki nem válaszolt, Wilhelmina azonban lehunyta a szemét egy pillanatra, majd ahogy kinyitotta a járatot derengő fény töltötte ki a pillantása nyomán.
- Mondani akart valamit. Végig azt hittük, a lány már ártatlan - vagyis én -, hogy a királynő hatása alatt volt, de nem ő az valójában... Noshiris is a bűbája alatt volt. Tud valamit. – tette hozzá Crispin magyarázatához, így csak megvontam a vállam. Még mindig nem tartottam feltétlenül jó ötletnek, de nem akartam vitába szállni. A nővér imája hatásosnak bizonyult, ugyanis a pók lassan lábra állt és körbenézett.
- Mégis mi történt?
- Miután megharaptad Druantiát mondani akartál valamit. Hogyan cserélhetjük vissza Dietert és a másik vámpírt? Hogy mindenki a saját testében legyen? – felelte Noshirisnek Gloria. A Nachtraben tiszt a testemben azonban nem várta meg a dolgok végét, helyette határozottan Crispin felé fordult.
- Vigye a lányt! Nem engedhetjük, hogy észak kezébe jusson.
Szinte tökéletesen egyszerre a Jozef által pátyolgatott északi is megtalálta a hangját és a falnak támaszkodva felcsattant.
- Nem hagyhatjuk hogy délé legyen a lány! Öljék meg!
- Nem megyünk sehová, míg nem tisztázódik, hogy mi ez az egész és talán megtudjuk. - húzta ki magát Jozef és fordult szembe a saját tisztjével. - És még mindig van egy kis problémánk, ami legfőképp a magáé is. Különben is ki a fene maga? - nézett a Nachtrabenre, így idejét láttam tisztázni a helyzetet. Odasétáltam a testemhez és mélyen a szemébe néztem.
- Jól van, tisztázzunk valamit. Maga az autoritás itt, ez igaz, viszont kettőnk közül nekem van varázserőm bármilyen mágiára. Szóval megpróbálhatja kikényszeríteni az engedelmességet, de nem ajánlom. Ellenben ha az szükséges én örömmel kikényszerítem magából az együttműködést, így válogassa meg a szavait. Értett, herr Nachtraben? - kérdeztem fenyegetően, miközben belenyúltam a mellényzsebébe, kihúztam egy cigarettát és a fogam közé illesztettem. - Kiderített valamit? - kérdeztem Gloriától, miközben egy éjlánggal meggyújtottam a dohányrudat.
- Fancy stuff is fancy... - bólintott elismerően Crispin, aztán közelebb hajolt a Nahctrabenhez. - De ha már itt tartunk, Thomas, mik azok a papírok, amiket át akartak nekünk adni? Azzal még előnyt kovácsolhatunk magunknak...
Sóhajtottam, de nem is vártam, hogy ilyen egyszerűen lemondjon a győzelemről. Bérgyilkos volt, egy fizetett zsoldos, akit csak az érdekelt, hogy teljesíthesse a feladatát, bármilyen nagy szövegeléssel próbálta leplezni.
- Hagyják már abba! Örüljenek, hogy élnek. Észak és dél, hagyjuk már az egészet a fenébe, itt vagyunk Heimsroth alatt és egy halom óriáspók akart minket megölni, amiket egy kislány irányított... de nyilván maguk is látták. Vége az egésznek. Menjen mindenki szépen haza a feleségéhez, kutyájához, akármijéhez és élje tovább az életét. Legalább volt egy jó kalandjuk.
Wilhelmina egyszerűen nem bírta ki, hogy ne övé legyen az utolsó szó. Szerencsére Noshiris közbevágott, mielőtt a helyzet újra fellángolt volna.
- Ja igen! Megoldhatom a testcserés problémátokat, de csak egy feltétellel. A lányt hadd vigyem magammal.
- Nem lesz se északé... se délé. - nézett fel az apáca Wilhelminára és Jozefre, noha nem őket kellett meggyőzni. - Nekem ez jó üzletnek hangzik.
- Nekem is. - biccentett a sötételf, én pedig csak lemondóan megvontam a vállamat.
- Ahogy mondtam, dél ebből nem nyer semmit. Biztos vagyok benne, hogy a vámpírok boncoltak már tündét.
- Így tudunk a legbiztonságosabban véget vetni ennek. - bólintott rá Hagen mester is.
- Legyen úgy. Örülök, hogy mind.. elfogadják ezt.
Noshiris furcsán fenyegető elégedettséggel szólalt meg.
- Akkor az egyezség megköttetett. - A potroha remegni kezdett, a lábaival pedig egy hosszú, több méteres fonalat tekert le, aminek a két végén tűvé keményedett a selyem, aztán odaadta Gloriának. - Ezt bökjétek bele a két vámpírba.
Gloria engedelmeskedett is a parancsnak és odalépett hozzám, aztán óvatosan megfogta a tenyerem és beledöfte a fonalat. Igyekeztem nem mutatni semmi reakciót a fájdalomra, de csak sikerült felszisszennem egy kissé. Crispin megfogta a másik végét és a testemben rekedt Nachtrabenbe szúrta, egy elégedetlen morgás közepette.
- Hold Anya adja, hogy vége legyen ennek az őrületnek...
Ahogy a fonál mindkettőnkhöz kapcsolódott a világ hirtelen elsötétült, mintha elnyelt volna mindent egy nagy feketeség, de nem tartott sokáig. Hirtelen fénycsóva ragyogta be az egész látóteremet, aztán a szemeim kipattantak és a járat tetejét pillantották meg. Kétkedően magma elé emeltem a tenyerem, feltűrtem az ingem a csuklómon aztán elégedetten sóhajtottam. Végre én én voltam.
- Na? Sikerült? - kérdezte türelmetlenül Jozef, amire csak bólintottam.
- Azért... hiányzott a testem. - nyöszörögtem megkönnyebbülve, aztán feltornáztam magam álló helyzetbe.
- És akkor most mindenki örül és boldog és vidám, akkor mehetnénk már innen, kérem? Noshiris, hogyan jutunk vissza a felszínre? - kérdezte Crispin, Hagen pedig nem bírta megállni, hogy hozzá ne tegyen még valamit.
- Ne felejtsd elvinni a lányt is.
Noshiris óvatosan felemelte a tünde lányt két lábával, aztán a hátára tette és a fonalaival körbefonta, hogy ne essen le róla. El sem tudtam képzelni miért akarta magával vinni, de nem voltam az a fajta, aki egy óriás pókot kérdőre von.
- Finsterwald volt a hely amit említettél? - kérdezett még vissza, aztán felénk fordult. - Látjátok ezeket az üregeket a falban? Ha mi elfértünk benne ti is elfértek. Ezek egyenesen a felszínre visznek titeket.
- Az volt. Tarts keletnek, nem lehet eltéveszteni. - bólintott az apáca, a pók pedig erre mintha meghajtotta volna magát.
- Rendben van és köszönöm.
Aztán el is tűnt az egyik járatban, minden rémálommal együtt, amit itt láttunk. Fellélegeztem volna, de a barlang levegője túl dohos volt hozzá.
- Azt hiszem, hogy nem lesz ezek után túl vicces élmény a Rotmantel-ek vagy a Nachtraben-ek szeme elé kerülni... - sóhajtott fel Crispin. - Jöjjön Thomas, azt hiszem, hogy Heinrich kitörő lelkesedéssel fogja fogadni a tényt, hogy túlélte. A maguk egyházijáról nem tudok mit nyilatkozni.
A bérgyilkos megindult az egyik járatban, mi pedig mind utána indultunk. Sajnos igaza volt, délen nem fognak örülni ennek.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."
Felhasználó profiljának megtekintése

62 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Aug. 05, 2019 1:30 pm



- Hát előbb is említhettétek volna, hogy ilyen ínycsiklandozó vendégeink érkeztek még önökkel. - A királynő mosolyogva lépked közelebb. . - Én tudni róluk? Mégis honnan? - kérdi Minát, aki erre nem tudja, hogy elvörösödjön-elsápadjon, fogalma sincs, mit felelhetne egy őrült elmének.
A nővér kijavítja: - Sajnálom felség, de nem uzsonnára jöttek.
Pláne nem annak.
- Itt mindenki uzsonnára jött. - cáfolja meg a pók. Nos... ez nem jó.
Dieternek ekkor hirtelen felpattannak a szemei és erős köhögés vesz erőt rajta. Szorongás szorítja össze Mina szívét.
- Óh hát felkelt a kis betegünk? - kuncog a vérmes nőszemély.
Gloria finoman megérinti Dieter vállát és a nevén szólítja. Majd kicsivel később: - Dieter, jól van?
Ahogy azonban a sebhelyes arcú vámpír föleszmél, eszetlen rémület lesz úrrá az arckifejezésén és kétségbeesetten kezd el hátrálni a pókasszonytól.
- Ez a szönyeteg! Öljétek meg!
A pók lábai pedig mozgást jelezve kattannak, mint aki feszül, várva, mikor ugorhat rá prédájára.
- Milyen mindenki?- kérdi Mina és érzi,hogy a kérdés elindított valamit...
- Nyugodjon meg... Kérem. Ki maga? - kérdi az apáca a férfitól. Valami itt történt. Nagyon nem Dieterként viselkedik. Most így belegondolva odabent feküdt az a három alak, akikről azt hitték, az ő hármasuk, de nem... lehet, hogy az ottani egyik személlyel cserélt valahogyan?
Összegyűjti minden maradék varázserejét készen rá, hogy elszabadítsa azt az új testbe került idegen és önmaguk védelmében. Egyvalamit nem ért: miért nem támadták még meg őket, miért vannak egyáltalán életben?
Majd hirtelen saját magán is érezni kezdi a pánik jeleit. Valami történt. Megint. A pókra néz. - Felségedék mióta laknak errefelé? - teszi fel az első kérdést, ami eszébe jut. Hátha a pókkirálynő rá fog figyelni és nem pedig a nővérre és "Dieterre".
A pók nem reagál, hanem megfeszíti hátsó lábait mintegy ugrásra készen és úgy helyezkedik, hogy a legjobban tudjon kapaszkodni a törött kőpadlóban... amikor is hirtelen felsikít, és agonizálva fetrengeni kezd a földön.
Mina nem érti.
De ez a mai nap nem oly meglepő.
A pókkirálynő arca kezd lefoszlani, a kitinváz darabokban hullik le róla, nem is hullik, folyik valamiféle zöldes nyálkával, mintha csak bukott angyalok agyatlan bábjait látná átalakulás közben.
Ekkor Leo mozgolódni kezd a földön. Ezaz! Igen, felébrednek!
- Noshiris? - kérdi a nővér, hátha a másik pók tud valamit arról, mi is történik épp. Azonban Noshiris nem reagál semmit, mintha megbénult volna, úgy álldogál egy helyben.
Mina jobb híján a nemrég felébredt idegenre néz, aki nem Dieter.
- Ne aggódjon. Megoldjuk a helyzetet. Kitalálunk majd valamit.
Eddig is megtettük, ezután is menni fog.
- Hol vagyok? Kik vannak itt?
Azonban a figyelmet magára vonja a Dieter testét bitorló személy. - Kik maguk! Igazolják magukat!
Aztán végignéz rajtuk, zaklatott tekintettel, a nővér alakján kissé tovább időzik a tekintete, majd Minához intézi kérdését:
- Mé.. mégis mit keres itt egy északi!
Oh, remek...
A póknak közben a lába is leszakad. Az egész teste kezd szétesni.
- Igazolja magát ön! Ki maga? Mit keres Dieter testében? - dobja vissza a labdát az apáca, majd a vámpírra néz segélykérőn. Aki viszont köszöni a bizalmat, de nem biztos benne, hogy képességei elegek lesznek egy testet cserélt, kétségbeesett déli megnyugtatásához.
Elvörösödik. - Nyugodjon meg, a célunk, hogy kimentsük innen magukat. Esküszöm. Mindannyiunknak. - Máskor örömmel töltené el az északiakkal kapcsolatos hasonló ijedelem, valamint együttérzéssel. Most azonban velük ideiglenesen egy ligában vannak, szóval... - Megbízhat bennünk. Tudja, hol vagyunk, igaz? Emlékszik? Heimsroth alatt...
Furcsa úgy beszélni Dieterhez, hogy valójában nem hozzá beszél. Igyekszik szoktatni magát a gondolathoz. A vonásait nézi, de közben egy másik férfi kifejezései bújnak meg a bőr alatt.
- Fogja be a mocskos száját maga északi ringyó. Dél területén tartózkodik! Örüljön hogy nem harapom át a torkát itt nyomban!
Mina szemei kikerekednek és kissé elsápad. Még jobban, mint amilyen általában. A férfi arcán olyan erős düh és undor tükröződik, amely felébreszti a harci szellemet, azonban itt és most nem kellene ennek teret adni. Érthetőek az érzelmei. Csak nem épp adekvátak.
. - Magunkat? - köpi Mina irányába indulatosan. A feláborodás a kétkedéssel vetekszik az arcán. . - Én Elias von Nachtraben nevében, parancsolom önnek hogy igazolja magát, és fogja el vagy végezze ki ezt az északi kutyát! Ha nem teszi, azt parancsmegtagadásnak veszem, és mint a levélben írva volt, annak következményei lesznek!
A helyzet meglehetősen groteszkké válik, főleg, hogy közben a szenvedő pók sikolyai is aláfestő zenét biztosítanak.
Egyre nagyobbra kerekednek a szemei. Oh, mamám... Érzi, ahogy a vér az arcába tolul. - Én pedig, Wilhelmina von Nachtraben, a saját nevemben, mint Dél grófnője Rudenz király kinevezése által, közlöm önnel, hogy a nővér segített abban, hogy mi, és ön is életben legyen most, így a legjobb, amit tehet, hogy együttműködik ahelyett, hogy szidalmazza. - hangja egyre emelkedik és már nem érdekli, milyen információt hall meg ki. Ekkor veszi észre, hogy Leo is megjelent és próbálja visszafogni a hisztérikus nevetést.
- Hogyan segíthetnék? - kérdi az "excellenciás úr" közelebb lépve.
Ekkor a testbitorló teljesen összezavarodik. Az újonnan érkezőre tekint, majd ismét Minára, végül Leo-ra ismét, a nővérre, majd visszatér a tekintete Minára.
-MÉGIS MIT JELENTSEN EZ! - összegzi kétségbeesett értetlenségét fennhangon.
- Ideiglenes együttműködést! Azt jelenti. Ha életben akar maradni, össze kell fognunk!
A nővér közben meglendíti buzogányát a kétségbeesett déli férfi tarkója felé, feltehetően, hogy hatástalanítsa, ám az kivédi a támadást a kezével.
- Mint láthatja, én is vámpír vagyok és még életben hagytak, tehát ne aggódjon.
. - Hogy merészeli maga északi kutya! - emelné fel a kezét támadásra, ám semmiféle mágia nem manifesztálódik a kezében. Persze, hogy nem. Más testben van. A mágiája nem a Rotmanteleké, tehát nem tudja használni...
Elképzelvén az érzést elég kellemetlen lehet.
A vámpír szavai nem igazán győzték meg viszont, ezt az arcán is látni lehet. Olyasféle egóval és megvetéssel teli tekintetet kap válaszul, hogy ha Mina kevélységdémon lenne, itt esne össze holtan. Szerencsére nem az.
A pók közben egyre inkább szétesik darabokra, lassan a halódó hús szagát is lehet érezni...
- Ön mit gondol? - kérdi frakciótársát az apáca.
Közben Crispin is felébred álmából - vagy inkább rémálmából - és Noshirisnek támolyog, majd valamiért irtózatosan kiabálva kérdi meg tőle:
- Úgy se hallom, hogy mit mondasz, de felteszek egy kérdést: akarod, hogy megszabadítsalak a fájdalmaidtól? Ha igen...akkor csak...bólints, vagy valami. Ha rám támadsz, azt beleegyezésnek veszem...
Majd a többiekhez:
- De tényleg, vele nem kéne valamit kezdenünk?
Lassan eldobja az agyát ebben a kakofóniában.
- Nem nézhetjük tovább ahogy szenved!- állapítja meg Leo. Valahogyan furcsán hangzik ez az ő szájából. Ezek után a pókhoz megy és megpróbálja felgyújtani.
- Egy északi, aki nem tud máglyát gyújtani. Milyen irónikus... - jegyzi meg Crispin a jelenetet figyelve.
- Hiába néz így rám, ha nem működik együtt, rövid úton megesznek minkiet a pókok. Ez mégis kinek lenne előnye? Északnak? Délnek? Számít ez most? Kétlem. - próbálja észhez téríteni a Dieter-testűt. Kezd elege lenni, hogy senki nem hisz el semmit.
Ekkor a vergődés abbamarad, hirtelen furcsa csend szabadul a helyiségre.
A Dieter testét viselő alak pedig Mina felé kezd futni. De nem ő a célpont, ki akarja kerülni és elmenekülni innen messzire.
- Wilhelmina! Tarsta vissza Dieternek kelleni fog a teste még! - kiáltja a nővér, és valóban igaza van. Majd visszafordul a többiekhez. - Biztosan el akarják vinni ezt is a megbízójuknak? Pusztítsuk el. Ha nem tűzzel hát megpróbálhatom felszentelni a földet még egyszer.
- Kérem, tegye meg nővér.
- Ilyenkor örülök, hogy nem hallok semmit sem...legalább az ép eszemet valamilyen szinten meg tudom őrizni. Fenébe, ez valami ritka undorítóan néz ki. De ha a teste kérték, akkor a teste kapják meg, rajtam aztán ne múljon...
Valóban jobban jár így. Mázlista. De mitől nem hall? Csak nem ezt csinálta vele a pók? Remélem, visszajön a hallása azért...
Hallgatva a nővérre és józan eszére, és mágiájával elkapni a szaladó férfit. Szemben áll vele és igyekszik nem nagyon mozdítani semmi mását, még a végén támadásnak érzékelné azt is.
- Nyugodjon meg. Akinek a testében van, fontos nekünk, valahogy elintézzük, hogy visszakerüljön a sajátjába, ígérem, meg fogjuk próbálni. Ez a mi érdekünk is.
Aztán odaszól a többieknek: - De.... valami történik vele. Az agyával van valami, nem ölhetjük csak úgy meg, ki kéne derítenünk... így is mozgásképtelen.
Ha lezárul az ügy úgy, hogy nem derül ki, mi volt ez az egész, akkor nem lesz boldog. Bár... örülhetne igazából, hogy él. De az túl logikus lenne.
Valamiféle árnyhurkot még utánaküldött valaki, így a szerencsétlen már valóban nem tud hova mennio az Utánzás, és a másik, fizikai varázslat következményeként.
Aztán rájön, hogy Dieter lehet az. Az igazi.
A csokiosztó sötételf fiú, aki szintén megérkezett, a falnak támasztja az elkapott férfit, majd megkérdi a tömeget: - Mi folyik itt?
Nyálka, izzadtság és talán könnyek...
- Szervusz. - hallja közben az apáca hangját, majd odafordulva látja, hogy a nyálkából kihúztak valami lányfélét, s azt pátyolgatják. Világos hajú és hegyes fülű, majdhogynem tündének néz ki, pusztán a kezei kitinesen, akár a pókoknak. - Tudod hol vagy, vagy hogy ki Noshiris vagy én?
- Ki az a Noshiris? És ki vagy te? - válaszol kérdésekkel a leányzó.
- Ne félj. - lép oda Leo is a lányhoz. Valószínűleg nemigen lehet gyereke, vagy nagyon régen vigasztalt bárkit is, mert ettől kételhető módon fog megnyugodni szegény teremtés.
Bár... végül is egy pókkirálynőből lett. Ki tudja, szegény teremtés-e valójában?
Miféle lény lehet ő? Ki képes ilyen átalakulásra?
Noshiris közben olyan hangokat hallat, amelyeket csakis óriáspókok tudnak, legalábbis Mina másoktól nem hallotta még.
- Miért kéne félnem? - kérdezi az északi férfitól.
- Adjatok már neki egy köpenyt! - szólal fel a nővér, hiszen valóban, a most "született" jelenés voltaképp teljesen csupasz. Crispin ekkor le is dobja a sajátját és odaadja, mire az apáca belebugyolálja a kislányt. A sötét tünde ezek után látványosan elfordul.
Már megint a meztelenkedés... Lenne, akinek ez nem tetszene.
- Jól van. Noshiris az a pók ott. - mutatja. - Én pedig Gloria nővér vagyok. Kiviszünk innen.
- Tudja valaki, hogy miért van Dieter doktor más testben ......és, hogy lehet visszacsinálni? Talán ő az oka? - kérdi az északi sötételf. Közben Dieter és az, akivel összecserélte a testét, is diskurálnak ezen témában, próbálván zöld ágra vergődni.
- Talán ő az oka. Először azt kéne kiderítenünk, ki az, aki Dieter doktor testében. Nem tudjuk még, hogy lehet visszacsinálni, de muszáj lesz kitalálnunk. - Szívesebben tudná kuzinját a saját testében.
- Ugye maga, kedves Nos...nem akar ártani nekünk? - kérdi Crispin. Legalább nem támad elsőre.
[color:6c56=003399]- Mi a legutolsó emléked? - kérdi Leo a lányt.
- Sötétség, sikolyok, és fájdalom.
Milyen vidám... Bár a királynővel pontosan ezek történtek.
- Hogy hívnak?
Erre a kérdésre a kis tünde szinte bebújik Gloria nővér mellkasába és onnan felel, elfojtottan.
. - D.. Azthiszem... Druantia. -mondja végül, a fejét fogva.
- Mostmár minden rendben, Druantia. Kimegyünk innen valahogy, rendben? - A nővér folyamatosan simogatja a kislány haját. Nagyon ügyesen csinálja, így biztosan meg lehet nyugtatni egy kétségbeesett gyereket. Meleséget érez a szívében, ahogy nézi őket, bármennyire groteszk is a helyzet.
- Valaki végre elmondaná mi történt itt? És hogy került a doktor ebbe a sze......vámpírba? Mit csináljunk most? - kérdi a sötételf.
- Itt egy másik túlélő is.
Biztosan egy a hármasból, akiket láttak.
- Tudsz járni? - kérdi Leo a kislánytól, aki erre bólint.
Mina gyanakodva nézi Noshirist, de inkább a tündelányt figyeli és segítséget nyújt, hogyha szükséges.
- Nem emlékszel ránk, egyikünkre sem? Például rájuk - mutat Crispin, Dieter és Leo irányába, hátha az arcukat valahogyan felismeri. Körbenéz az említettekre a lány, majd elkomorodik egy pillanatra, de csak egy pillanatra. S utána megint ugyanaz az arc.
- Jól van, jól van. Gyere, induljunk. - indul meg Gloria a folyosóra a leányzóval együtt.
- Menjünk beljebb, mert azt sem tudják, hogy itt vagyunk és azt főleg, hogy te....ebben a testben vagy. - mondja a sötételf északi Dieternek.
- Egyetértek - felel ő.
- No és vele mi lesz? Te nem jössz a vidám csapattal? Egyáltalán...te ki is vagy ebben az egész buliban? - kérdi Crispin a pókhulla mellett guggolva Noshiristől.
Leo és utána Mina is követni kezdi a tömeget. Jobb lesz elhagyni ezt a helyet. Gottverdammtes Platz.
A kislány lefogja Gloria nővért és közelebb húzza magához, majd valamit suttog a fülébe.
- Mit szeretnél, kincsem?- kérdi a lánykától.
- Hééé, várjatok! Itt hozom a doktort és kéne egy kis segítség! - kiabál a csokiosztó. Mina rájön, hogy figyelmetlen volt és vissza is siet segíteni neki.
- A sorrend nem fontos, Jozef. Ha kijutunk nagyobb biztonságban leszünk.
Szóval Jozef. Remek, idővel mindenkinek megtudja a nevét.
Cipelik az idegen embert, akit megmentettek. - Kik... Hol vagyok... ti? - kérdi ő feleszmélve.
A lányka pedig elöl boldogan felkiált: - Menjünk!
- Jól van kincsem. De vedd fel a pókodat, itt ne hagyd nekem. Várjuk be apát is jó? Dieter? Jön?
Öööhm... rendben, addig oké, hogy azt játssza, hogy a gyermek anyukája, de azért Dietert behozni a képbe, mint apa?! Várjunk, most... tényleg ennyire előrehaladottak lennének a dolgok közöttük? Te jó ég. Annyira szeretné Dietert kikérdezni a dologról, de ő nem olyan személy, mint aki csak úgy, szívesen fejtene ki hasonló afférokat.
Dieter és egy északi apáca. Ez vajon a vérükben lehet? Vagy... ez csak valami mód arra, hogy megmagyarázza magának a dolgokat. Nem, egyértelműen nem ugyanaz a helyzete, mint Dieternek. Eszébe jut a férfi arcán való finom végigsimítás és fájni kezd a szíve. Leo-nak még azt sem tudja, melyik az igazi neve.
Bolond. Ne gondolkozz ilyeneken.
Elszégyelli magát és inkább csak cipeli tovább azt a szerencsétlen majdnem-pókáldozatot...
- Kösz Mina! Tartson ki! Hamarosan kijutunk innen. - fejezi ki háláját, majd biztatja a közöttük magát vonszoló férfit. Jozef ezután az igazi Dieterhez fordul: - Szerinted nem gyanús, hogy ennyire egyszerűen el tudunk menni? És ha csak itt bent működik a testcserélő varázslat?
- Fogalmam sincs, mi történik, Jozef. Én már nem tudok semmit. - sóhajt. Valóban elvesztette a fonalat, hogy Noshiris miért nem támadta meg őke,t hogy került a lány a pók....ba. és ilyesmik.
Azonban Dietert jobban érdekli, hogy:
- Mi történt, Wilhelmina? Miután elájultunk.
- Nos... féltünk. Beszéltünk Noshirissel, azt mondta, van valami gond a királynő elméjével, és legyünk óvatosan vele, vigyázzunk rá. És hogy ti valami próbán vagytok. Aztán a királynőhöz mentünk, ott volt bebábozva három embert, azt hittük, ti vagytok azok, kiszabadítottuk őket és... valahogy kicserélődtek a testeitek, nem tudom, hogyan.
Ekkor Noshiris lába alól egy kék hullámot figyelnek meg kitörni, ami végig fut a falakon. Valamint hirtelen vérszagot érez. Azonkívül, hogy összefut a nyál a szájában, ez sok jót nem jelenthet.
- Kisasszony, jól van? - kérdi Dieter a nővért.
- Jól vagyok, csak... Kicsit szédülök. Talán megártott a lenti levegő, de nincs semmi baj, vagy vigyük ki Druát, hogy neki ne essen baja. Várj meg kicsim kérlek! Nem tudnál segíteni visszacserélni a testét apának meg ennek a kedves bácsinak? Ha megcsinálod és felértünk kapsz valami szépet otthon, jó? Amit szeretnél. - fordul a kislányhoz.
Na jó. Ezt már talán nem játssza meg. Valamimód megbabonázta ez a kis ördög...
- Megint világít az a kék fonal - állapítja meg Jozef.
- Gloria kisasszony, honnan ismeri a leányt? Megsérült valaki? - Ő is megérezhette a vérszagát.
[color:6c56=ad0a56]- Talán haladhatnánk is menet közben, nem? - morog Crispin. - Majd kint megnézzük a sebeket, csak menjünk.
Nagyon elege lehet a helyből. Amit meg tud érteni teljes mértékben.
- Valóban, fontosabb lenne először kijutnunk. Menjünk Gloria. - győzködi Leo is.
A nővér viszont összeszorítva behunyja a szemét, mintha hirtelen fájdalom törne rá, a kislány pedig furcsa hangon mintha sziszegne valamit. Ne... ez varázsol. Nem lesz jó.
- Anya fussunk! Ezek minket akarnak! - kiabálja emberhangon a tündeutánzat.
Közben öt pók mászik elő a sarkokból és a kanyarból, ahol Gloriáék állnak.
Óóóóó, remek! Már annyira hiányoztatok!
- Figyelj, kicsim, figyelj rám. - próbáltam az arcocskáját a kezembe venni. - Ha én bármikor elrohantam volna, amikor baj volt, nem segítettem volna nagyon sokaknak. Te összebarátkoztál Noshirissel nem igaz? Erős vagy. Az én erős kislányom. Meg tudod őket szelídíteni. Csak bízz magadban. Ismered Mahel bácsit nem? És Jerobeám bácsit, is, meséltem neked hogy ő valójában egy hatalmas sárkány. Mindegyikük megszelidíthető , és most rajtad a sor. Nem. Futunk. El.
Miiiiről beszél ez?!
Mahel bácsi? Jerobeám? Hatalmas sárkány? Most valami meséket emleget? Most már nyilvánvaló, hogy a nővér nem csak színjátszik...
- Valami van a nővérrel! Gloria gyere ide hozzánk!- kiáltja Jozef, majd Sacra Lux-szal támad az egyik pókra. minát kissé kirázza a hideg a képességet látva. Érzett ő a bőrén is ilyet, nem kellemes. De most még mindig egy csapatban vannak.
Kivéve az agymosott Gloriával...
Dieter egy éjlánggal támadja Noshirist. Crispin ismét azt a sötét gömböt idézi meg, amelyet már látott.
- Most már elég volt belőletek, engedjetek ki minket innen és legyen vége ennek az őrületnek! - morogja maga elé és előkapja varázskönyvét, majd fellapozza benne a kellő részt, hogy felrajzolhassa a pecsétet. Elszabadítja mágiáját, a pókok irányába, a máguspókot célozva meg elsőként a sötétségből font manafolyammal, mely aztán remélhetőleg átterjed majd társaira is. - Vigyázzatok velük, ha kigyulladnak!
Istenem, ha tényleg kigyulladnak és itt valakinek baja esik, azt nem élem túl. Vagy nagyon nehezen. - gondolja, de egyben az is bujkál benne, hogy ha viszont sikerül legyőznie őket, mennyire büszke lesz.
Az öt pókból hirtelen kettő lesz már csak. A kislány - vagy mi - félve rángatja Gloriát. Ekkor azonban Noshiris végre képes megmozdulni és hirtelen belemar a kislány lábába. Az pedig összeesik. Gloria magához húzza a testet.
- Drua! DRUA!!! - kiabálja kétségbeesetten. Majd értetlenkedve húzza fel a térdét.
- Várjatok! A póklány akar valamit! - kiabálja Jozef.
- GLORIA! - kiáltja Dieter, majd Leo-hoz fordul. - Hagen mester, vigyázzon a testemre! Ha meghalok nem kapja meg a tartozását!
Tartozás? Hmm...
Kuzinja ez után odaszalad az apácához.
- Gloria. Semmi baj, nézzen rám. Ez a lány úgy játzik az elmékkel mint más hangszeren, de ne engedjen neki.
- Igen, a póklány most figyelmeztet minket, hogy a bábjából frissen kikelt izé nagyon nem a mi barátunk. Noshiris, most már megnyugodhatsz. Vége van ennek az egésznek!
- Gloria, szentelje fel a földet! - kiáltja Leo, és Minát kirázza a hideg. - Segítek!
Szóval Noshiris a jó lány és a tünde a rossz. Mik k inem derülnek.
- Várjon, Leo, Noshiris nem akar ártani nekünk! Ő is csak báb volt, nem érti? Ne őt támadja! - kiált a férfinak hangosan. Az isten szerelmére, hát mindig a rossz célpontot nézik ki maguknak?
- Figye... - kezdi Noshiris, ám ekkor elkapja Johannes/Leo meglendített buzogánya. Mina csak elhűlve néz.
- ááááá! Hogy az a.....! - Jozef mérgesen öklöz a levegőbe. Crispin pedig hangosan arcul csapja magát.
- Neee.... ezt... miért... ahh! - morog bosszúsan ő is. és a testhez rohan.
- Most már soha nem tudjuk meg, mire akart figyelmeztetni, de abban biztos vagyok, hogy az a valami, ami ártalan lánynak adja ki magát, nem megy innen sehová!
Közben Gloria feleszmél és felel Dieternek. - Hogy... hogyan cseréljük vissza magukat? Jobban tetszett az arca felemásan. - Majd Minához fordul. - A társuk... elviszi a testet a délieknek igaz? Hacsak Johannes nem öli meg...
- Bocs! - mondja Jozef, ahogy valamiféle mágiával próbálja megállítani Crispint abban, hogy elcipelje a kislányt.
- A kisasszony az egyetlen ezen a véleményen eddig.Fogalmam sincs, de ha ő csinálta vissza is tudja alakítani. A parancsunk pedig így szólt, ez igaz, de kétlem, hogy sokra mennének vele akár a Rotmantelek is. Ez egy tünde, egy kegyetlenül erős druida, de csak egy tünde.
- Mocskos északi férgek... - morogja Crispin, nyilván nem örülvén, hogy akadályozzák... [&olor=#ad0a56]. - Szóval most, hogy a pókokat a láncos kutya olyan szépen elintézte, jönnek a többiek, ugye Jozef? Maradtál volna a Dornburg-toronyban annak felrobbanásakor... [/color]- morogja, Mina pedig csak néz nagy kerek szemekkel. Hát onnan ismeri.
- Ezt elrontottam. Most azonban ha visszaakarjuk cserélni a testeket, először is érdemes lenne kijutnunk innen, és biztonságban megvizsgálni ezt a nőt, és hogy mit tud tenni a doktor helyzetével. Addig pedig próbáljunk meg nem egymásnak esni, a saját biztonságunk érdekében.
- Figyelünk! Hallgatom, Noshiris. Sajnálom.
Nem ért semmit, de azt tudja, hogy ez a lény mondani akart valamit még... Bárcsak meg tudná gyógyítani.
Ám van itt nekik két olyan, aki talán képes rá... - Nem tudják meggyógyítani? Van mágiájuk hozzá, nem?
Nem mondja ki, hogy: "Vagy már késő?"...
- Szóval druida. Rendben. De hogy került bele egy pókba és vált eggyé vele és hitte azt, hogy ő maga egy pók, és... - liheg. Kissé elfáradt és az idegei is kezdik felmondani a szolgálatot.
Közben a csapat másik fele a jóval kevésbé életben tartandó lány után veszi az irányt. Crispin pedig már a karjában is tartja őt.
- Mindenki nyugodjon le! Nem egymást kell megölnünk. Most már jól állunk. Vagyis jól állnánk, ha kedves Leo nem ölte volna meg Noshirist kis híján - mereszt rá olyan pillantásokat, amelyek, ha égetnének, szép kis lyuk lenne a férfi arcán. - Cseréljük vissza Dieter testét és menjünk innen! Vigyük a lányt meg Noshirist is, ha gondolják. Csak jussunk ki végre valahova, ahol friss levegő van, mert kezdek begolyózni ettől a helytől...
Egy picit elgondolkozik, nem szállta-e meg Crispin, hogy ennyit beszél. Ám utána kifújja magát.
- Dolgozom rajta. Kérem valahogy térítsék észhez őket. Nem akarok harcolni az előbb valami bűbájt bocsájtott rám a lány. - mondja a nővér, majd letérdel a pók mellé és mágiájával próbálja gyógyítani.
- Köszönöm.. - mondja hálával telien és kissé fáradt sóhajjal, mikor látja, hogy az apáca még megpróbál tenni valamit a pók érdekében.
- Nem akarlak bántani Cynewulf, de meg kell ezt beszélnünk és a nővér talán meg tudja gyógyítani Noshirist is. Akkor talán fény derül rá mi folyik itt. - magyarázza Jozef.
- Herr Crispin. sóhajt fel Dieter felállván, majd szorosan a sötételf szemébe néz. - Tegye le azt a szerencsétlen lányt. Pihenjen inkább. Viszont nem igazán értem miért akarnak meggyógyítani egy óriáspókot.
- Legyen, Jozef. De tudod, akár csak meg is kérhettél volna ahelyett, hogy rám támadsz...bár a szavaim talán kissé túl nyersek voltak, de ismerhetnél sóhajtottam fel beletörődőleg, miközben a testet letettem a fal mellé, már amennyire láttam, hogy az hol is van. - Ha most harcolunk, mind meghalunk, szóval én elásom a harci éjgyilokot...de ha meg is gyógyítjuk Noshirish-t, vajon mennyi az esélye annak, hogy nem uszítja ránk a pókjait azok után, hogy így rátámadtunk? És herr Dieter kérdésére válaszolva: Noshiris felől volt egy olyan érzésem, mintha nem lenne kifejezetten ellenünk, csak a királynő irányítás alatt állt. Amikor összehullott az, amiből végül a kislány felkelt és előtte a királynő volt, úgy lefagyott, mint a többi pók, amikor megzavartuk őket a gyűrűinkkel. Talán belátta, hogy ez a harc nem lenne túl kifizetődő, vagy csak kiakart törni a királynője irányítása alól, de figyelmeztetett vagy legalábbis próbált engem figyelmeztetni a lányra, bár alig volt rá ereje.
- Van valakinél fáklya? - kérdi leo, hisz a kék fények kihúnyásával egyre sötétedik.
Mina elkezd világítani a szemeivel. Van még ennyi varázsereje.
Dieterhez fordul és szemei nagyobbra kerekednek. - Mondani akart valamit. Végig azt hittük, a lány már ártatlan - vagyis én -, hogy a királynő hatása alatt volt, de nem ő az valójában... Noshiris is a bűbája alatt volt. Tud valamit. - bólogat, kiegészítve Crispin szavait.
Noshiris, hála az égnek és Gloria segítségének, úgy tűnik, lassan felépül. Tehát megmentették az életét! Megkönnyebbülten sóhajt fel és hunyja le a szemét. Noshiris él. Ez kész csoda.
. - Mégis mi történt? - kérdi értetlenül.
A férfi, aki Dieter testét bitorolja, Crispin felé kiált: - Vigye a lányt! Nem engedhetjük hogy észak kezébe jusson.
Aaaahh, ne már! Ha nem hagyják abba, megbolondulok.
Ekkor feléled a Jozef és Mina által vonszolt egyházi is. . - Nem hagyhatjuk hogy délé legyen a lány! öljék meg!
Hát ez egyszerűen csodálatos. Nincs jobb dolguk, most, hogy visszahozták őket az életbe, mint marakodni?
- Miután megharaptad Druantiát mondani akartál valamit. Hogyan cserélhetjük vissza Dietert és a másik vámpírt? Hogy mindenki a saját testében legyen? - kérdi Gloria Noshirist.
- Nem megyünk sehová, míg nem tisztázódik, hogy mi ez az egész és talán megtudjuk. És még mindig van egy kis problémánk, ami legfőképp a magáé is. - mondja Jozef "Dieter"-nek. - Különben is ki a fene maga?
- Jól van, tisztázzunk valamit. Maga az autoritás itt, ez igaz, viszont kettőnk közül nekem van varázserőm bármilyen mágiára. Szóval megpróbálhatja kikényszeríteni az engedelmességet, de nem ajánlom. Ellenben ha az szükséges én örömmel kikényszerítem magából az együttműködést, így válogassa meg a szavait. Értett, herr Nachtraben?
Majd nemes egyszerűséggel benyúl a... saját mellényzsebébe, melyet jelenleg a másik férfi visel a testével együtt és cigarettát vesz elő.
- Kiderített valamit? - kérdezi Gloriától.
- Thomas, ha nem tévedek... Fancy stuff is fancy..- kommentálja Crispin a kuzinja műveletét... de ha már itt tartunk, Thomas - A továbbit nem hallja, hisz a férfi csak suttog az ál-Dieter fülébe.
Gyilkos tekintettel a két veszekedő felé néz. - Hagyják már abba! Örüljenek, hogy élnek. Észak és dél, hagyjuk már az egészet a fenébe, itt vagyunk Heimsroth alatt és egy halom óriáspók akart minket megölni, amiket egy kislány irányított... de nyilván maguk is látták. Vége az egésznek. Menjen mindenki szépen haza a feleségéhez, kutyájához, akármijéhez és élje tovább az életét. Legalább volt egy jó kalandjuk.
- Ja igen! Megoldhatom a testcserés problémátokat, de csak egy feltétellel. A lányt hadd vigyem magammal. - ad ultimátumot Noshiris.
- Nem lesz se északé... se délé. Nekem ez jó üzletnek hangzik.- néz fel a nővér Jozefre és rá. Ez a nő meglepően józan, kell megállapítania újra, már amikor nincs csemmiféle befolyásoltság alatt. Ők ketten, úgy érzi, nagyon is hasonlítanak voltaképp.
Jozef hallgat pár pillanatig, majd bólint. - Nekem is.
- Ahogy mondtam, dél ebből nem nyer semmit. Biztos vagyok benne, hogy a vámpírok boncoltak már tündét.
Ebbe még bele sem gondolt. Bár a kitines karok arra utalnak, kicsit több ő, mint tünde. De a konfliktust el kell kerülni.
- Így tudunk a legbiztonságosabban véget vetni ennek. - ért egyet Leo is.
- Legyen úgy. Örülök, hogy mind.. elfogadják ezt. - bólint.
- Akkor az egyezség megköttetett. Ekkor sző egy nagyjából négy méteres pókfonalat, mely hasonlít a kéken izzó fonalakhoz annyi különbséggel, hogy a végei hegyesek. - Ezt bökjétek bele a két vámpírba.
Dieter kezével Gloria foglalkozik, finoman beleszúrja. A két férfi utána összeesik, kékesen izzik fel a fonal, majd...
- Menjetek el innen ez után. - figyelmezteti Gloria Noshirist.
- Na? Sikerült? - kérdi Jozef izgatottan.
- És akkor most mindenki örül és boldog és vidám, akkor mehetnénk már innen, kérem? - nyögi Crispin türelmetlenül. Majd megkérdi: - Noshiris, hogyan jutunk vissza a felszínre?
- NE felejtsd el vinni a lányt is. - teszi hozzá Leo.
Mina hálásan pillant Gloriára. Azt érzi, egyetértenek ők sokmindenben.
- Kell lennie valami másik útnak...
. - Finsterwald volt a hely amit említettél? Látjátok ezeket az üregeket a falban? Ha mi elfértünk benne ti is elfértek. Ezek egyenesen a felszínre visznek titeket
- Az volt. Tarts keletnek, nem lehet eltéveszteni.
- Azért... hiányzott a testem - nyöszörgi Dieter. Lassan mindenki megindul.
- Azt hiszem, hogy nem lesz ezek után túl vicces élmény a Rotmantel-ek vagy a Nachtraben-ek szeme elé kerülni.... Jöjjön Thomas, azt hiszem, hogy Heinrich kitörő lelkesedéssel fogja fogadni a tényt, hogy túlélte. A maguk egyházijáról nem tudok mit nyilatkozni
- Jó, akkor most már mindenki saját maga? - Költői kérdésnek szánta igaz-ából, vehető kijelentésnek is. Megkönnyebbülten sóhajt.
- Ha szabad kérdeznem... mik vagy kik vagytok ti pontosan? - kérdi még Noshirist, ha még ott van. - Boldog életet. Mi megyünk a magunk útján.
- Rendben van és köszönöm. -
Örülvén, hogy él, követi a csapatot a felszín felé.

Túléltük.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

63 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Aug. 05, 2019 6:33 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
- Hát előbb is említhettétek volna, hogy ilyen ínycsiklandozó vendégeink érkeztek még önökkel. - mosolyodik el őfelsége, majd hegyes póklábain közelebb lépdelt a három alvó társunkhoz.
- Én tudni róluk? Mégis honnan? - tisztán láttam, hogy a mosolya még mindig vérfagyasztó volt, innen pedig már tudtam, hogy ezt a csatát elveszítettük ellene.
- Sajnálom felség, de nem uzsonnára jöttek. - néztem fel a pókra még mindig Dieter és a többiek mellett térdepelve. Az antiméreg hatott, a rángatózás és a száj habzása megszűnt, ám ettől a férfi még nem ébredt fel. Közben hátrapillantottam Jozefnél mi a helyzet, de a kanyargós folyosó miatt nem láttam odáig.
- Itt mindenki uzsonnára jött. - kuncogott a nő. Ekkor Dieter szeme felpattant, majd szinte rögtön köhögésben tört ki. Megtámasztottam a vállát, hogy segítsek neki.
- Dieter?
- Ó, hát felkelt a kis betegünk?
Ám amikor rám nézett… Az nem az ő tekintete volt.
- Dieter jól van?
- Miféle mindenki? - kérdezte Wilhelmina. Dieter, akiről már bizton sejtettem, hogy egyáltalán nem ő volt kitágult pupillákkal nézett rám, majd hirtelen a látóterébe került a kéjenc mosollyal őt méregető pókasszony. Így még a kérdésemre is elfelejtett válaszolni, csupán háttal kezdett kúszni a fal felé, hogy minél távolabb kerüljön a nőtől.
- Ez a szönyeteg! Öljétek meg! - arcára jeges rémület ült ki, a pókkirálynő lábai pedig megreccsentek. Alig bírta visszafogni magát a rettegő, menekülő préda láttán. Noshiris ezzel szembe néma volt és mozdulatlan, pedig reménykedtem, hogy rá még számíthattunk.
- Nyugodjon meg... Kérem.
Ez nem Dieter. Dieter soha nem reagált volna így.
- Ki maga? - kérdeztem a férfitól, közben Druantiára néztem és készen voltam a támadásra.
- Felségedék mióta laknak errefelé?
Nem voltam biztos benne, hogy be fog válni a klasszikus figyelemelterelés trükkje, amit Wilhelmina épp alkalmazni próbált, de kétség kívül meg kellett próbálni. Druantia szájából nyál folyt ki, miközben lassan az áldozata felé lépkedett, arca pedig már jobban hasonlított egy éhes ragadozóhoz, semmint tündéhez… Szorosabbra fogtam a buzogányom… Majd ekkor a pókkirálynő fájdalmasan sikított fel és a földre vetette magát. Az arca elkezdett olvadni, a kitinpikkelyek pedig zöld nyálkával és inakkal borítva váltak le a fejéről, mintha valaki ráöntött volna egy vödör királyvizet.
Johannes atya megmoccant, de még mindig megrettenve néztem a pókkirálynőre.
- Noshiris? - kiáltottam a másik pók felé, hátha ő tudott magyarázattal szolgálni.
- Ne aggódjon. Megoldjuk a helyzetet. Kitalálunk majd valamit. - próbáltam Mina megnyugtatni az idegent, aki felébredt Dieter helyett.  
- Hol vagyok? Kik vannak itt? - hallottam meg Johannes atya erőtlen hangját. Noshiris a kiáltásomra meg sem mozdult, mintha sóbálvánnyá vált volna, és ez nem jelentett semmi jót.
- Kik maguk! Igazolják magukat! - kiáltotta Dieter, aki egyáltalán nem ő volt. Lassan kezdte megérteni, hogy nagyon rossz helyen járt. A tekintete ekkor rám tévedt és tőlem is hátrébb húzódott. Még ha tudtam is, hogy ez nem az a férfi volt, aki iránt gyengéd érzelmekkel viseltettem, így is összeszorította a mellkasomat, hogy rettegéssel, sőt szinte már gyűlölettel nézett rám. - Mé.. mégis mit keres itt egy északi! - támadta le a kérdésével Wilhelminát. Tehát bárki is volt az valójában, déli volt, és lehetséges hogy eredeti állapotában is egy vámpír, ezért látta meg a nőben a szövetséget.
- Igazolja magát ön! Ki maga? Mit keres Dieter testében? - teremtettem le a férfit, hogyha már az ő stílusa is elfogadhatatlan volt. Ez után Minára néztem segítségkérőn.
Közben Druantia továbbra is szenvedett, sőt egyre jobban. A földön vergődött és visítozott, néha egyet-egyet csapott a lábaival, de már azt is erőtlenül, kezét pedig kínjai közepette az arcához szorította. Mintha belülről esett volna szét, egy-egy lába levált róla, majd a hatalmas potroha is, a fejéről talán mintha haj bukkant volna elő. Mindent beborított a zöld váladék. Nem értettem, mi történik vele, így nem is mertem megközelíteni. Legnagyobb valószínűség szerint haldoklott, de nem tudtam, hogyan tudnék csökkenteni a szenvedésein. Eközben megmozdulat Johannes atya után a Crispin nevű sötét tünde is.
- Nyugodjon meg, a célunk, hogy kimentsük innen magukat. Esküszöm. Mindannyiunknak. - mondtam a vámpírnő, arca valamennyire vöröses-rózsaszín pírt öltött magára.- Megbízhat bennünk. Tudja, hol vagyunk, igaz? Emlékszik? Heimsroth alatt...
Johannes atya úgy tűnt bátrabb volt mint én. Mikor végre fel tudott tápászkodni, rögtön közelebb lépett a vergődő pókkirálynőhöz.
- Hogyan segíthetnék?
- Kussoljatok már, hagyjátok a selfet békében aludni....francba, ki itatott le ennyire? - dörmögte a sötét tünde, mintha valami rossz álomból ébredt volna. - Hupasztmek....
- Fogja be a mocskos száját maga északi ringyó. Dél területén tartózkodik! Örüljön, hogy nem harapom át a torkát itt nyomban! - mordult rám a déli katona Dieter testében, arcán továbbra is dühvel és undorral. - Magunkat? - fordult Wilhelminához. - Én Elias von Nachtraben nevében, parancsolom önnek hogy igazolja magát, és fogja el vagy végezze ki ezt az északi kutyát! Ha nem teszi, azt parancsmegtagadásnak veszem, és mint a levélben írva volt, annak következményei lesznek!
Tehát Elias von Nachtraben. Tényleg vámpír volt eredeti formájában is, és legalább megtudtuk a nevét… Ekkor észrevette Johannes atyát, és az egész mintha egy rossz komédiára kezdett volna hasonlítani, akárha vásári csepűrágók játszottak volna el minket. Elias felváltva nézett Johannes atyára, Wilhelminára és rám, majd magin a vámpírnőre. -MÉGIS MIT JELENTSEN EZ!? - kiabálta, noha a szenvedő Druantia sikolyait nehéz lett volna túlüvöltenie. A haláltusája pedig tovább folytatódott.
- Én pedig, Wilhelmina von Nachtraben, a saját nevemben, mint Dél grófnője Rudenz király kinevezése által, közlöm önnel, hogy a nővér segített abban, hogy mi, és ön is életben legyen most, így a legjobb, amit tehet, hogy együttműködik ahelyett, hogy szidalmazza. - emelte meg a hangját Wilhelmina, talán találkozásunk óta először. - Ideiglenes együttműködést! Azt jelenti. Ha életben akar maradni, össze kell fognunk! Mint láthatja, én is vámpír vagyok és még életben hagytak, tehát ne aggódjon.
Felsóhajtottam, majd levettem a buzogányom az oldalamról, és tarkón vágtam vele a vámpírt, annyira hogy elájuljon de ne haljon meg, annyi orvosi ismeretem bőven volt… Csak éppen erőm nem elég, ráadásul a férfinek jók voltak a reflexei még Dieter testében is, így elég gyorsan a buzogányom útjába kapta a kezét.
- Elnézést, de szerintem erre most semmi szükségünk nem volt. - mondtam Wilhelminának és Johannes atyának. - Örvendek, hogy él atyám. Maga rendben van? Mi történt?
Sajnos erre azonban nem kaptam választ Elias miatt, aki ha lehetett egyre kevésbé volt szimpatikus.
- Hogy merészeli maga északi kutya! - fel volt háborodva, de a vámpírnő szavai valahogy eljuthattak a tudatáig mert egy flegma pillantást küldött felé ahelyett, hogy engem sújtott volna valami mágikus praktikájukkal. Felálltam és otthagytam Eliast, majd tekintetem a vergődő óriáspókra szegezem. Noshiris nem válaszolt, Druantia pedig szenvedett, de nem tudtam meg kellene-e ölnünk vagy sem. Teljesen tanácstalan voltam, így csak megálltam a közben felkelő Crispin és Johannes agya mellett.
- Úgy se hallom, hogy mit mondasz, de felteszek egy kérdést: akarod, hogy megszabadítsalak a fájdalmaidtól? Ha igen...akkor csak...bólints, vagy valami. Ha rám támadsz, azt beleegyezésnek veszem... - mondta Crispin a póknőnek.
- Ön mit gondol? - néztem a püspökre.
- De tényleg, vele nem kéne valamit kezdenünk? - szállt be a diskurzisba a sötét tünde is.
- Nem nézhetjük tovább ahogy szenved! - jelentette ki Johannes atya, majd nemes egyszerűséggel megpróbálta felgyújtani a zöld folyadékot, ám hiába. Bármi is volt az a testnedv, nem kapott lángra. A vergődés ekkor abbamaradt, és nem maradt más a pókkirálynőből, mint egy halom zöld massza.
- Hiába néz így rám, ha nem működik együtt, rövid úton megesznek minkiet a pókok. Ez mégis kinek lenne előnye? Északnak? Délnek? Számít ez most? Kétlem. - próbált Wilhelmina még mindig Elias lelkére beszélni, hiába. A férfi amint lehetőséget látott a menekülésre, azonnal nekiiramodott, ki a szobából a folyosó felé.
- Wilhelmina! Tarsta vissza Dieternek kelleni fog a teste még! - kiáltottam a vámpírnőnek, majd a sötét tündéhez fordultam a halmot nézve. - Biztosan el akarják vinni ezt is a megbízójuknak? Pusztítsuk el. Ha nem tűzzel hát megpróbálhatom felszentelni a földet még egyszer.
Eddig ez a férfi tűnt a legkevésbé együttműködőnek a déliek csapatából, próbáltam hát felé is nyitni valamennyire, noha nem terveztem vele komolyabban barátságot kötni.
- Egy északi, aki nem tud máglyát gyújtani. Milyen irónikus... - húzódott gúnyos vigyorra Crispin szája. - Ilyenkor örülök, hogy nem hallok semmit sem...legalább az ép eszemet valamilyen szinten meg tudom őrizni. motyogta. - Fenébe, ez valami ritka undorítóan néz ki. De ha a teste kérték, akkor a teste kapják meg, rajtam aztán ne múljon... - ezen a ponton nem egészen értettem, hogy most hallott-e vagy sem, de Johannes atya úgy tűnt teljesen figyelmen kívül hagyta a férfi szövegelését.
- Kérem, tegye meg nővér.
- Nyugodjon meg. Akinek a testében van, fontos nekünk, valahogy elintézzük, hogy visszakerüljön a sajátjába, ígérem, meg fogjuk próbálni. Ez a mi érdekünk is.
próbálkozott Wilhelmina továbbra is zöld ágra vergődni Eliassal. - De.... valami történik vele. Az agyával van valami, nem ölhetjük csak úgy meg, ki kéne derítenünk... így is mozgásképtelen. - szólt hátra nekünk, ám ez feltételezte, hogy Druantia még életben volt…  Már készültem, hogy felszenteljem a földet, ám ekkor a masszából egy nagyon is élő, kitines kéz nyúlt felfelé. Pont olyan, amilyen a pókkirálynőnek is volt. Talán… Talán még nem volt minden veszve, hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezet a csuklójánál, és kihúztam a hozzá tartozó testtel együtt a masszából. Crispin lángra gyújtotta az egyik éjgyilokját, Johannes atya pedig csak csöndben figyelt, egyelőre. A lány nem lehetett több tizenkettőnél, vagy talán még fiatalabb volt, és csupán a keze volt furcsán kitines, minden más része közönséges tünde gyermekre emlékeztetett.
- Szervusz. - köszöntem a lánynak, majd odaadtam neki a keszkenőmet. - Tudod hol vagy, vagy hogy ki Noshiris vagy én? - tértem is rögtön a lényegre, csakhogy tudjuk, egy rémült kislánnyal állunk szemben, vagy Druantia maga volt az egy másik formában ám önmagaként?
- Mi folyik itt? - hallottam meg Jozef hangját a háttérben. Tehát visszatért. Johannes atya és Crispin sutyorogtak valamit, de nem figyeltem rá.
- Ne félj. - tette hozzá a püspök a szavaimhoz, Noshiris pók módjára magas állathangokat hallatott kicsit mozgott is, de fogalmam sem volt mit akarhatott. Csodálkoztam, hogy korábban beszélt, most pedig nem, de nem tudtam másra gondolni, minthogy valamilyen módon össze voltak kötve a pókkirálynővel, akinek átváltozása elvette ezen képességét.
- Ki az a Noshiris? És ki vagy te? - kérdezte a lány. Az arcát nem láttam, lehajtotta a fejét így pont elé hullt a haja. - Miért kéne félnem? - kérdezte.
- Mégis ki vagy te! Mit csináltatok velem! - hallottam kintről Elias hangját de egyáltalán nem foglalkoztam vele.
- Adjatok már neki egy köpenyt! - szóltam rá a két férfira, szerencsére Crispin gyorsan a kezembe nyomott egy köpenyt, így már be tudtam bugyolálni a lányt. - Jól van. Noshiris az a pók ott. - mutattam rá. - Én pedig Gloria nővér vagyok. Kiviszünk innen.
- Tudja valaki, hogy miért van Dieter doktor más testben ...és, hogy lehet visszacsinálni? Talán ő az oka? - kérdezte Jozef fennhangon, de sajnos nem tudtam rá a választ én sem.
- Mi a legutolsó emléked? - kérdezte Johannes.
- Hogy hívnak? - kérdeztem a vámpírnő is. A lány erejét vesztve omlott a karjaimba. Ekkor apró szúrást éreztem az oldalamban… de biztos csak a fáradtság volt, beszorulhatott a levegő a bordáim közé.
- Sötétség, sikolyok, és fájdalom. - válaszolt a lány először Johannes atyának. - D… - emelte kezét a fejéhez, miközben a mellkasomhoz bújt. - Azthiszem... Druantia.
Gépiesen kezdtem simogatni a hajtát.
- Mostmár minden rendben, Druantia. Kimegyünk innen valahogy, rendben?
Szegény lány. Pedig nagyon kedves volt és védtelen… Csúnyán kihasználták, talán bántották is, ahogyan a többiek mesélték azokat a látomásokat. Szerettem volna megvédeni, hogy ne érje már több baj, amiből így is bőven jutott neki.
- Tudsz járni? - kérdezte a püspök.
- Nem emlékszel ránk, egyikünkre sem? Például rájuk. - mutatott Wilhelmina Crispin, ál-Dieter és Johannes atya irányába. A lány csak bólintott a karjaimban, de nem szólt semmit.
- Jól van, jól van. Gyere, induljunk. - azzal elkezdtem vezetni a lányt ki a folyosóra. Nem foglalkoztam a többiekkel. Elmentem Wilhelmina, Elias, Jozef és a másik ismeretlen vámpír mellett, aki a sötét tünde mellett állt. Most csak az volt a fontos, hogy kivigyem innen a kislányt. Úgy láttam, hogy a többiek ez után már nem akartam a barlanteremben maradni, és inkább jöttek utánunk. Néhány tíz méter után Druantia megállt, így megálltam én is. Felém fordult, és intett, hogy hajoljak le hozzá. Értettem, hogy valamit súgni akart, így lehajoltam, bár nem húzódtam egészen közel az arcához.
- Mit szeretnél, kincsem?
Abban a pillanatban cseppet sem tűnt furcsának a megszólítás. Druantia a fülemhez hajolt és suttogott. És csak beszélt és beszélt, de nem értettem a szavakat. Csak azt ltátam, milyen kedves és gyönyörű kislánnyá cseperedett, és hogy nem kívánhattam volna nála szebb gyermeket magamnak.
- Menjünk! - mondta végül nagy mosollyal az arcát, mire megfogtam a kezét.
- Jól van kincsem. De vedd fel a pókodat, itt ne hagyd nekem. Várjuk be apát is jó? Dieter? Jön? - néztem hátra, de azért már nagyon mentem volna kifelé. Hogy Dietert neveztem meg a lányom apjaként , valahogy egyértelmű volt, hiszen senki más nem jöhetett volna szóba. Ki más lett volna az? Ekkor odalépett hozzám az ismeretlen vámpír.
- Jól van, kisasszony?
Nem kellett, hogy az az arc vagy az a hang legyen, hiszen az az imént is csalóka volt, mégis tudtam, hogy Ő van odabent.
- Jól vagyok, csak... Kicsit szédülök. Talán megártott a lenti levegő, de nincs semmi baj, vagy vigyük ki Druát, hogy neki ne essen baja. - közben azért mikor vissza-vissza pillantottam konstatálom a testcserét, így a kislányhoz fordultam. - Várj meg kicsim kérlek! Nem tudnál segíteni visszacserélni a testét apának meg ennek a kedves bácsinak? Ha megcsinálod és felértünk kapsz valami szépet otthon, jó? Amit szeretnél.
Eközben Noshiris is beért minket a korábbi elágazásnál, lába alatt a hálók ismét kéken pulzáltak.
- Gloria kisasszony, honnan ismeri a leányt? - kérdezte az Igazi Dieter felvont szemöldökkel. - Megsérült valaki? - kérdezte hirtelen, de nem láttam, hogy bárkinek baja lett volna.
- Talán haladhatnánk is menet közben, nem? - morrant rám Crispin de nem törődtem vele. Bunkó volt és nemtörődöm. - Majd kint megnézzük a sebeket, csak menjünk.
De azért szemmel követem, hogy merre is tart a kék fény, vagy hogy tart-e egyáltalán valamilyen irányba, vagy csak a pók lépéseire reagálnak a hálók.[/color]
- Valóban, fontosabb lenne először kijutnunk. Menjünk Gloria. - nézett rám nyomatékosan Johannes atya is. Vissza akartam vágni, de akkor láttam, hogy Druantia készül megszólalni… Abban a pillanatban viszont éles fájdalom hasított a fejembe, ami egy pillanatra elvette a látásom is. A halántékomhoz kaptam és ösztönösen görnyedtem össze. Amikor kinyitottam a szemem, a többiek már ott álltak előttünk, háttal nekem, és öt rusnya pókkal néztek farkasszemet. A kislány rémülten nézett rám, majd felkiáltott.
- Anya fussunk! Ezek minket akarnak!
A hangja visszarángatott a valóságba. Le kellett küzdenem a fájdalmat. Keményen megragadtam Druantia kezét, hogy ne tudjon elfutni.
- Figyelj, kicsim, figyelj rám. - próbáltam az arcocskáját a két tenyerem közé venni. - Ha én bármikor elrohantam volna, amikor baj volt, nem segítettem volna nagyon sokaknak. Te összebarátkoztál Noshirissel nem igaz? Erős vagy. Az én erős kislányom. Meg tudod őket szelidíteni. Csak bízz magadban. Ismered Mahel bácsit nem? És Jerobeám bácsit, is, meséltem neked hogy ő valójában egy hatalmas sárkány. Mindegyikük megszelidíthető , és most rajtad a sor. Nem. Futunk. El.
- Valami van a nővérrel! Gloria gyere ide hozzánk? - hallottam Jozef hangját, de nem értette. Ez most egy próba volt, amit a lányomnak ki kellett állnia, hogy erős legyen, felnőjön ehhez a kegyetlen világhoz. Ebben a pillanatban rengeteg minden történt egyszerre. Tűz csapott fel minden irányból. Ijedten rántottam magamhoz a kislányom, majd amikor az összeesett, rémülten kezdtem el rázni.
- Drua! DRUA!!! - majd aztán elhúztam a kezem. Mi a francot műveltem. Apáca voltam. Nem volt gyermekem, és soha nem is lehet… Összezavarodva kuporodtam össze a lány mellett és húztam fel a térdem, teljesen tanácstalanul. Nem értettem semmit.
- GLORIA! - hallottam az ismeretlen vámpír testébe szorult Dieter hangját.- Hagen mester, vigyázzon a testemre! Ha meghalok nem kapja meg a tartozását! - majd odarohant hozzám. - Gloria. Semmi baj, nézzen rám. Ez a lány úgy játszik az elmékkel, mint más hangszeren, de ne engedjen neki.
Közben a sötét tünde is mellénk lépett.
- Igen, a póklány most figyelmeztet minket, hogy a bábjából frissen kikelt izé nagyon nem a mi barátunk. Noshiris, most már megnyugodhatsz. Vége van ennek az egésznek!
Felvette a vállára az előttem fekvő Druantiát, de nem akadályoztam meg benne.
- Gloria, szentelje fel a földet! - kiáltotta Johannes atya, ám még mielőtt magamhoz tértem volna, láncával már le is csapott Noshirisre. - Segítek!
Előbb, mint ahogyan a figyelmeztetés elérte volna.
- Várjon, Leo, Noshiris nem akar ártani nekünk! Ő is csak báb volt, nem érti? Ne őt támadja! - kiáltotta Wilhelmina.
- Figye... - kezdte a pók, de már nem tudta befejezni.
Álmatagon néztem fel Dieterre, ám mielőtt megszólaltam volna lecsapott az inkvizitor lánca.
- Hogy... hogyan cseréljük vissza magukat? Jobban tetszett az arca felemásan. - még mindig kótyagos voltam, de megpróbáltam feltápászkodni, ez után Wilhelminára néztem. - A társuk... elviszi a testet a délieknek igaz? Hacsak Johannes nem öli meg... - Jozefre néztem. Különös volt, hogy most én vártam másoktól segítséget mert fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem.
- Ááááá! Hogy az a.....! - csapott dühösen a levegőbe Jozef, mikor meglátta, hogy Johannes atya a láncával betörte Noshiris koponyáját. - Most már soha nem tudjuk meg, mire akart figyelmeztetni, de abban biztos vagyok, hogy az a valami, ami ártalan lánynak adja ki magát, nem megy innen sehová! - intett a másik sötét tünde felé, és biztos voltam, hogy valamiféle varázslatot használt. - Bocs!
- A kisasszony az egyetlen ezen a véleményen eddig. - mosolyodott el Dieter a megjegyzésemre. - Fogalmam sincs, de ha ő csinálta vissza is tudja alakítani. A parancsunk pedig így szólt, ez igaz, de kétlem, hogy sokra mennének vele akár a Rotmantelek is. Ez egy tünde, egy kegyetlenül erős druida, de csak egy tünde.
- Mocskos északi férgek...- hördült fel Crispin, mikor Jozef varázslata eltalálta. - Szóval most, hogy a pókokat a láncos kutya olyan szépen elintézte, jönnek a többiek, ugye Jozef? Maradtál volna a Dornburg-toronyban annak felrobbanásakor...- szitkozódott tovább.
- Ezt elrontottam. - fogta a fejét kivételesen Johannes atya is.- Most azonban, ha vissza akarjuk cserélni a testeket, először is érdemes lenne kijutnunk innen, és biztonságban megvizsgálni ezt a nőt, és hogy mit tud tenni a doktor helyzetével. Addig pedig próbáljunk meg nem egymásnak esni, a saját biztonságunk érdekében. - mondta, és sokatmondóan előbb Jozefre, majd Cynera nézett.
- Neee.... ezt... miért... ahh! - morogta bosszúsan Wilhelmina és a póktesthez rohant. - Figyelünk! Hallgatom, Noshiris. Sajnálom. Nem tudják meggyógyítani? Van mágiájuk hozzá, nem?
A korábbi kótyagosságnak tudtam be, hogy ez nem jutott eszembe előbb.
- Szóval druida. Rendben. De hogy került bele egy pókba és vált eggyé vele és hitte azt, hogy ő maga egy pók, és... - lihegett a vámpírnő, ahogy próbálta lecsillapítani a kedélyeket és úrrá lenni ezen az újonnan kialakult káoszon. Bár lehet eddig is káosz volt, csak eddig túlságosan lekötötte a figyelmemet Druantia, akit a saját lányomnak hittem…
- Mindenki nyugodjon le! Nem egymást kell megölnünk. Most már jól állunk. Vagyis jól állnánk, ha kedves Leo nem ölte volna meg Noshirist kis híján. Cseréljük vissza Dieter testét és menjünk innen! Vigyük a lányt meg Noshirist is, ha gondolják. Csak jussunk ki végre valahova, ahol friss levegő van, mert kezdek begolyózni ettől a helytől...
- Dolgozom rajta. Kérem valahogy térítsék észhez őket. Nem akarok harcolni az előbb valami bűbájt bocsájtott rám a lány. - mondtam gyorsan majd letérdeltem a haldokló Noshiris mellé, és Fényes Hildegard fátylától erőt kérve imádkoztam, hogy meg tudjam gyógyítani. Közben láttam, hogy a többiek próbálják lenyugtatni Crispint, de igyekeztem a gyógyításra koncentrálni. Láttam, ahogyan a pókba lassan visszatért az élet, talán már a legutolsó pillanat volt, amikor elkezdtem a varázslatot és csak Isten kegyelmén múlt, hogy nem késtem el vele. A pók lassan feltápászkodott, bár nehezen állt a lábán.
- Mégis mi történt? - kérdezte. Közben láttam, hogy Wilhelmina aktivált egy varázslatot, amitől a szemei lámpásként világítottak, Crispin pedig letette Druantiát a barlangfal mellé. Ekkor egy férfi, akit eddig észre sem vettem, ám határozottan az Ordo Malleus egyenruháját viselte felkiáltott.
- Nem hagyhatjuk hogy délé legyen a lány! öljék meg!
Gondterhelten lehunytam a szemem, és próbáltam inkább Noshirisre koncentrálni.
- Miután megharaptad Druantiát mondani akartál valamit. Hogyan cserélhetjük vissza Dietert és a másik vámpírt? Hogy mindenki a saját testében legyen? - tértem rögvest a lényegre. Jozef szerencsére kezelte a helyzetet.
- Nem megyünk sehová, míg nem tisztázódik, hogy mi ez az egész és talán megtudjuk. - intett a sötét tünde a feltápászkodó póknőre. - És még mindig van egy kis problémánk, ami legfőképp a magáé is. - nézett a parancsolgató áldoktorra. - Különben is ki a fene maga?
Dieter odasétált a testéhez.
- Jól van, tisztázzunk valamit. Maga az autoritás itt, ez igaz, viszont kettőnk közül nekem van varázserőm bármilyen mágiára. Szóval megpróbálhatja kikényszeríteni az engedelmességet, de nem ajánlom. Ellenben ha az szükséges én örömmel kikényszerítem magából az együttműködést, így válogassa meg a szavait. Értett, herr Nachtraben? - kérdezte Dieter miközben belenyúlt a saját mellényzsebébe (amely épp Eliason volt), előhúzott egy cigarettát és két foga közé illesztette. - Kiderített valamit? - kérdezte tőlem.
- Hagyják már abba! Örüljenek, hogy élnek. Észak és dél, hagyjuk már az egészet a fenébe, itt vagyunk Heimsroth alatt és egy halom óriáspók akart minket megölni, amiket egy kislány irányított... de nyilván maguk is látták. Vége az egésznek. Menjen mindenki szépen haza a feleségéhez, kutyájához, akármijéhez és élje tovább az életét. Legalább volt egy jó kalandjuk.- csattant fel Wilhelmina.
- Ja igen! Megoldhatom a testcserés problémátokat, de csak egy feltétellel. A lányt hadd vigyem magammal. - mondta Noshiris a kérdésemre válaszolva.
- Nem lesz se északé... se délé. - felnéztem Wilhelminára és Jozefre, akik még mellettem voltak és megvolt a józan eszük. - Nekem ez jó üzletnek hangzik.
- Nekem is. - biccentett Jozef. Dieter megvonta a vállát.
- Ahogy mondtam, dél ebből nem nyer semmit. Biztos vagyok benne, hogy a vámpírok boncoltak már tündét.
- Így tudunk a legbiztonságosabban véget vetni ennek. - bólintott rá Johannes atya is.
- Legyen úgy. Örülök, hogy mind.. elfogadják ezt. - csatlakozott a vámpirnő is.
- Akkor az egyezség megköttetett.
Noshiris ekkor szőtt egy nagyjából négy méteres pókfonalat, mely hasonlított a kéken izzó fonalakhoz annyi különbséggel, hogy a végei hegyesek voltak, mint két tű. - Ezt bökjétek bele a két vámpírba.
Elvettem az egyiket és Dieter elé léptem, a másikat ráhagytam valamelyik férfira, ha esetleg gond lenne. Megfogtam a férfi kezét és amennyire kíméletesen tudtam, beleböktem. A másik felét Crispin vállalta magára, legalább csinált valami hasznosat is. Ekkor Dieter és a másik vámpír összeestek, majd egy ideig úgyis maradtak. Tíz szívdobbanás. Majd még tíz szívdobbanás, mikor a pulzusom megemelkedett.
Ameddig vártam, hogy megtörténjen a csoda Noshirishez fordultam.
- Menjetek el innen ez után. - ez már nem kérés volt, nem nyájaskodás hanem egyértelmű figyelmeztetés.
- Na? Sikerült? - türelmetlenkedett Jozef.
- És akkor most mindenki örül és boldog és vidám, akkor mehetnénk már innen, kérem? -nyögött fel Crispin. - Noshiris, hogyan jutunk vissza a felszínre?
- NE felejtsd el vinni a lányt is. - tette hozzá Johannes atya is a mondandómhoz, és csak egyet érteni tudtam vele. Wilhelmina hálás pillantást küldött felém. Jó csapat voltunk úgy éreztem, mintha mi ketten álltunk volna valójában egy oldalon, és persze Jozef harmadikként.
- Kell lennie valami másik útnak...
Noshiris a hátára rögzítette a lány testét a hálójával, majd elindult a sötétségbe de megtorpant.
- Finsterwald volt a hely amit említettél? - majd a többiekhez fordult. - Látjátok ezeket az üregeket a falban? Ha mi elfértünk benne ti is elfértek. Ezek egyenesen a felszínre visznek titeket.
- Az volt. Tarts keletnek, nem lehet eltéveszteni.
- Rendben van és köszönöm.
Jozef bólintott a póknő szavaira és elindult a bérgyilkos után.
- Azért... hiányzott a testtem. - nyöszörgte Dieter, immáron a saját testében.
- Azt hiszem, hogy nem lesz ezek után túl vicces élmény a Rotmantel-ek vagy a Nachtraben-ek szeme elé kerülni....- sóhajtott fel Crispin. - Jöjjön Thomas, azt hiszem, hogy Heinrich kitörő lelkesedéssel fogja fogadni a tényt, hogy túlélte. A maguk egyházijáról nem tudok mit nyilatkozni.- nézett a másik férfi felé, majd a sötét tünde határozottan elkezdett kifelé gyalogolni a járatokból. Ezen a ponton elgondolkoztam, hogy akit én eddig Eliasként könyveltem el magamban, valójában Thomas volt… de igazából nem számított.
- Jó, akkor most már mindenki saját maga? - tette fel Wilhelmina a költői kérdést. - Ha szabad kérdeznem... mik vagy kik vagytok ti pontosan? - ám Noshiris már nem válaszolt. - Boldog életet. Mi megyünk a magunk útján.
Különösebb nehézség nélkül feljutottunk a felszínre. A búcsú rövid volt, és érzelemmentes. Annyi mindent szerettem volna mondani még… De nem volt itt az ideje. Csak reménykedtem benne, hogy állt még Dieterrel a randevúnk augusztusban, az pedig, hogy délen is vannak olyanok mint ő, vagy mint az újonnan megismert Wilhelmina, okot adtak reménykedni, hogy még nem volt minden veszve.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

64 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Aug. 05, 2019 10:49 pm

Nos, ha azt hittem, hogy a sötétség a legrosszabb, ami történhet velem, akkor bizony hatalmasat kellett csalódnom. Ahogy a tudatosságom szikrái nagy nehezen kezdtek egy koherens egésszé válni, úgy hasított belém egyelőre még tompán, de egyre erősődőbben a fájdalom. Aztán jött a többi kis részlet. Elmosódott képek és hangok, amelyekből semmit sem tudtam kivenni, csak azt tudtam, hogy igen csak kényelmetlen. A fejem hasogatni kezdett, ahogy az agyam túl sok összefüggéstelen információt próbált feldolgozni. Az előbb még határozottan az "álomvilágban" vagy mi a francban voltam és most se voltam teljesen biztos benne, hogy hol is vagyok. Összezavarodtam a hirtelen változások miatt, s a lelkem mélyén gyanakodtam, hogy akárhova is kerültem, az még egyelőre nem a valóság - már ha egyáltalán valaha is vissza kerülök oda.  Aztán ahogy próbáltam magam lábra állítani, csak azt vettem észre, hogy néha valami masszív suhan el a meggyötört látóterem előtt és ösztönösen hátráltam. Ez túlságosan is fájdalmas volt ahhoz, hogy ne a valóság legyen, és nagyjából olyan érzésem volt, mintha egy masszív kocsmatúra után keltem volna fel az árok szélén. Kavargó gyomorral és morcos tekintettel meredtem ki a fejemből.
- Kussoljatok már, hagyjátok a selfet békében aludni... - motyogtam magam elé, ahogy még nem teljesen mértem fel a helyzetet és halványan reménykedtem, hogy tényleg az árokszélén vagyok. Egy nagyon forgalmas út melletti ároknak a szélén. -...francba, ki itatott le ennyire?
  Dünnyögtem tovább. A fejemben elhatároztam, hogy ez valami ivós buli lesz, hisz azt fel tudtam dolgozni, abban volt tapasztalatom, s az agyam most bizonyosságra és a jól ismert szituációk komfortjára áhitozott. De néha elő-elő bukkantak jelenetek valamiről, ami határozottan nem az ivászatról szólt, hanem annál valami sokkalta félelmetesebbről. Egy viharos éjszaka, egy város alig látható körvonalai; alakok mozognak a látómező szélén és random találkozás Mina-val; találkozó a fogadóban a többiekkel...pókok, erdők, varázslatok, zuhanás, kéztörés, barlang, még több pók...álom. Ooooh francba! Ez nem egy kocsma, hanem a pókbarlang!
- Hupasztmek... - nyőgtem ki, ahogy lassan de biztosan rájöttem, hogy mi is van most.
 És ezzel együtt felmértem azt is, hogy az a hatalmas valami, ami túlságosan is közel száguldozott el néha mellettem, az egy hatalmas pók láb volt. Na ezek után sötét elf legyen a talpán, aki nem érzi nagyon is rosszul magát a helyzetben. Alakokat láttam, először homályosan, aztán egyre jobban kitisztulva. Az északi nő, a kéztörő északi, Mina, pókok, Dieter doki...és mindenki ordibál és szajkózza a magáét. A hangok olyan erővel ostromolják a fülemet, hogy attól félek, itt helyben összeesek a friss ébredés utáni bizonytalanságban, így aztán jó határozottan pöckölöm meg a fülemben lévő kis ékszert, hogy kizárjam a kívülről érkező zajokat. A némaság burka megnyugtatóan ölel körbe, s bár a későbbiekben nem hallom, hogy még is, miről folyik a téma, de ez annyira nem is tud érdekelni. Legalább időt és esélyt adtam magamnak arra, hogy helyre pofozzam magamat - már ha ez ebben az esetben egyáltalán lehetséges volt.

  Láttam, ahogy Dieter doki szája folyamatosan jár, arcán kétkedéssel, haraggal, őrülettel és egyéb olyan fincsi érzelmekkel, amelyekből egy háborúdémon már rég jól lakott volna és elégedetten vágta volna be a szunyát. Mina és az apáca is, ahogy láttam, a doki felé tátogott, a láncoskutyáról inkább igyekeztem megfeledkezni. Ami viszont annál inkább megragadott, az a pók volt, amely itt, a szemünk előtt olvadt szét. Nem nyújtott valami túlságosan bájos látványt, azt meg kell hagyni, inkább volt gyomorforgató és olyan látvány, amelyhez képest egy Rotmantel horrormese vidám sétálgatásnak tűnt a virágos mezőkön rózsaszín pacikon lovagolva a trubadúr zenéit hallgatva. Undorodtam a látványtól, ugyanakkor beteges módon vonzott is magához. Hát, végülis, ilyet úgy se látok minden nap. Azt meg főleg nem, amikor mozgást láttam a látómezőm szélén és már csak annyit láttam, hogy a nővér buzogánya lecsapott a jó doktorra. Na szép, ezek itt kinyírják egymást, és egyelőre nem voltam olyan állapotban, hogy ez ellen bármit is tegyek. A doktor keze védekezésre emelkedett, s bár a buzogány eltalálta a kezét, nem látszott úgy, mint akit nagyon meghat. Inkább csak ordibált tovább...mi a jó bánatos franc folyik itt? Az északiak ellenünk szövetkeztek a kezdetektől fogva és most, hogy sebezhetőek voltunk, akcióba is lendültek. Azonban Mina nem lépett semmit, csak bámulta az apácát vagy nővért vagy ki a szöszt, a Hajótörött Eminenciás Úr is csak meglepetten nézte a furcsa jelenetet, én meg még jobban meg voltam zavarodva. Nem, ez határozottan egy újabb látomás, csak egyelőre még nem ajánlkozott fel semmilyen opció sem. Mit kezdjek én ezzel a helyzettel? Tanácstalanságomban a legjobb megoldást válaszottam: nem csináltam semmit. Majd ha valaki akar valamit, majd idejön és megmondja, hogy mi a tosz van...addig meg hagyjanak engem békén, köszönöm szépen. Amire emlékeztem az előző látomásokból, vagy mikből, az az volt, hogy mindegyik a pókok körül összpontosult, leginkább egy jó nagy dög körül, aki gondolom az, aki éppen készül szétfolyni. Fura egy világban élünk, azt már meg kell hagyni. De ha már a pók volt az egyetlen biztos pont az életemben - legalábbis most mindenképpen - akkor már inkább ahhoz szegődtem, semmint a látomás többi résztvevőjével foglalkozzak. Vagy ez a valóság? Mert ha igen, akkor nagyon elbaszott...
- Úgy se hallom, hogy mit mondasz, de felteszek egy kérdést: akarod, hogy megszabadítsalak a fájdalomtól? Ha igen....akkor csak... - bizonytalanodtam el, hogy egy fájdalomtól vergődő pók-tünde mutánst milyen mozdulatok megtételére képes.-...csak bólints, vagy valami. Ha rám támadsz, azt beleegyezésnek veszem...
  Lehet, hogy nem lett volna a legjobb ötlet ezt a nagy dögöt megölni, ha még is csak rám támad, mert ki tudja, hogy hol vannak a többiek, de azt nem hagyom, hogy a már amúgy is elszart napomat még rosszabbá tegye. Közben a két északi is közeledett a pók testéhez és léptem volna már hátra pár lépést, aztán megmakacsoltam magam. Ha rám akarnak támadni, csak hajrá. Közel voltak...nagyon is közel. Ha kell, akkor megragadhatom a nőt és élőpajzsnak használhatom. Arra vajon a Láncoska hogyan reagált volna? De egyelőre nem támadnak, én pedig a hallásomtól önkéntesen megfosztva nem tudtam, hogy milyen hangerővel is beszélek, de azért kérdést intéztem feléjük, hogy eltereljem saját magamról a figyelmet - ez egy eléggé érdekes megoldás volt, de meg kellett vele próbálkozni.
- De tényleg, vele nem kéne valamit kezdenünk?
  Az Eminenciás Úr, köszönte szépen Johannes Hagen avagy Leo, valamit motyogott és az őrülethez hozzátéve egy kis adalékot, épp a vad piromán énét akarta kiélni, amit én erős szemöldökráncolással fogadtam, de tenni nem tudtam ellene semmit sem, legalábbis egyelőre, mert végső soron én is kiváncsian vártam, hogy mi lesz az eredménye...másrészt, meg ha a test lángra kap, az eléggé elvonja a figyelmet rólam ahhoz, hogy ha kell, akkor rájuk támadhassak az árulásuk miatt, ami egyáltalán nem volt egy meglepő lépés tőlük. Azonban akárhogy is próbálkozott, a test nem gyulladt meg, ami belőlem egy szemétkező kis röhögést váltott ki és az arcom is gúnyos mosolyra húzódott.
- Egy északi, aki nem tud máglyát gyújtani. Milyen irónikus... - jegyeztem meg, aztán már csak a rohanó Dieter dokit láttam, aki veszettül menekült valamerre, és bár azt nem hallottam, hogy miről van szó és mit mond a nővér, de láttam, ahogy Mina az egyik fancy trükkjével próbálja vissza fogni Dieter-t. Szegénykének teljesen megbomlott az agya, amit mondjuk nem is csodálok. A végén még én leszek az egyedüli, aki megőrzi az ép eszét és ez eléggé elkeserítő dolog lett volna és egyben eléggé szegényes tanubizonyságot állított volna ki a társaim és ideiglenes társaim elmeállapotáról.
- Ilyenkor örülök, hogy nem hallok semmit sem - adtam hálát a fülbevalónak jól esően. - ...legalább az ép eszemet valamilyen szinten meg tudom őrnizni - aztán a tekintetem a menet közben teljesen szétfolyt izére emelem, amely már nem mocorgott tovább és inkább újraértelmeztem az előző kijelentésemet, miszerint az ép eszemet megőrizhetem még ezen a ponton. - Fenébe, ez valami ritka undorítóan néz ki. De ha a testet kérték, akkor a testet kapják meg, rajtam aztán ne múljon...
  Határoztam el magamban, hogy valamilyen úton-módon, de magunkkal cipeljük ezt a masszát. Bár hogy a Rottymentálok vagy a Nachtraben-ek ezzel még is, mi a francot kezdenek, arról nekem halvány lila gőzöm sem volt, de lényegében mi teljesítettük volna a megbizatást, tehát még fel sem akaszthatnának miatta. Ugye? Remélem, hogy igen... De aztán a kérdés bizonyos szinten megválaszolta önmagát. Mármint az a kérdés, hogy hogy fogom ezt az izét magammal vinni, mert abból a trutyiból egy kitines kéz kezdett elő türemkedni. Ösztönösen hátráltam egy lépést mellőle, míg a nővérke meg csak úgy fogta és rámarolt a kézre. Hát nem tudtam, hogy ezeknek az északiaknak mi a francból van a gyomruk, de némi elismerést kezdtem érezni a nő iránt, bár ezt soha se vallottam volna be neki. De ha abból indulunk ki, hogy amikor valami ilyesmi történik, akkor elszabadul a bál, így inkább megidéztem tüzet az éjgyilokom köré, biztos ami biztos alapon, bár éreztem, ahogy a mágia lasasn felemészti az erőmet, így egészen biztos voltam benne, hogy sokáig nem tudom fenntartani, különben vagy itt esek össze ájultan vagy itt esek össze holtan, s a társaságot elnézve a kettő nem is jelentett volna olyan nagy különbséget.
- Szervusz. Tudod hol vagy, vagy hogy ki Nishiris vagy én? - hallom az első mondatokat pár perc után és őszintén szólva ezek se nagyon nyugtatnak meg. Így inkább a másik északihoz fordulok, hátha neki több lövése van a dolgokról, mint nekem.
- Ki az a Nózis, akiről a nővér beszél
- Fogalmam sincs - érkezik a válasz, amitől csak a szemeimet forgatom gödrükben. Csodálatos, itt mindenki a helyzet magaslatán van.
  Csak elbabonázva nézem, ahogy ketten az előbujó, kislány szerű alakot nyugtatják egy "Ne félj!"-jel meg kedveskedő érintésekkel, és én már rég feladtam, hogy kövessem az események alakulását.
- Ki az a Noshiris? És ki vagy te? - érkezik a visszakérdezés először a nővér kérdésére, majd még több értetlenkedés a férfiéra is. - MIért kéne félnem?
~ Hmm...itt van jelen esetben két északi, az egyik az előbb próbált felgyújtani, a másik mindenféle szívfájdalom és gyomorbaj nélkül a trutyiban, hogy kihalásszon belőle és nem réggel ezelőtt az egyik résztvevőt igyekezett nagy vidáman lacspni; van velünk egy vámpír, aki mások teste felett veszi át az irányítást és egy megvadult Rotmantel doki, aki ordibál és rohangál össze-vissza és áll feletted egy sötét tünde, akinek lángok vannak a fegyvere körül, s még van valahol egy társunk, a hangjai alapján a közelben, aki még bőven adhat ehhez az őrülethez. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy miért is kéne félned, de komolyan...~
 Összegzem magamban a helyzetet, de inkább nem fűzok hozzá semmi megjegyzést sem. Menet közben a távolban hallom jozef hangját, meg Dieter dokiét is, és egy harmadik alakét is, de igyekszek róluk nem tudomást venni, mert nem úgy hangzik, mintha rémülten kiabálnának egymással...valószínűleg Józsika csak összeakadt a megvadult Rotmantel felcserrel, és gondolatban már előre ástam egy szép kis sírt a sötét tündének.
- Adjatok már neki egy köpenyt! - csattan fel Gloria, ami kirángat az eddigi merengésemből és ösztönösen cselekszek, bele se gondolva, hogy mit teszek. Szemem sarkából látom, hogy az Eminenciás úr is ezt teszi. Király, egyszer van egy meztelen nő előttünk ...vagyis kislány, így inkább meghagynám őt a papoknak...és már is vetkőzünk. Valahogy eddig sikerült figyelmen kívül hagynom a pőreségét, így inkább gyorsan oda is nyújtottam a köpenyt, mielőtt még valami perverznek néznek engem. - Jól van. Noshiris az a pók ott - mutat a másik pók irányába, akiről eddig igyekeztem is megfeledkezni. - Én pedig Gloria nővér vagyok. Kiviszünk innen.
Az utolsó mondatra inkább nem is figyeltem, csak a másik pókra, aki csak állt ott tök bambán, mint aki nincs tisztában azzal, hogy mi a franc is folyik itt és végre éreztem, hogy valakivel akár még meg is érthetjük egymást. Bár eléggé furcsa volt, hogy Ő csak tényleg nézelődik és nem csinál semmit. Üdítően passzív viselkedés az előzőekhez képest, így igyekszem ezt nem megváltoztatni és inkább kioltom a tüzet Clandestine körül.
- Szóval ez a neve... - nézek meredten a rémségre, majd betoppan Jozef is, és ahogy előre megjósoltam, ad még egy kis adagot az alap őrültséghez.
- Tudja valaki, hogy miért van Dieter doktor más testében...és, hogy lehet visszacsinálni? Talán Ő az oka?
  Csak meglepetten fordulok a fajtársam felé, miközben igyekszek visszafojtani egy őrült röhögést. Kész, azt hiszem, hogy mindeddig ez a kedvenc kis kalandom, ahol részt vettem. Ennyire hamar még senki se vesztette el az eszét, mint itt mindenki. Igyekeztem magam elhatárolni ettől a rakás őrülttől, a teste fosztott vámpíroktól és inkább a termet kezdtem átvizsgálni, ha már itt töltöttem egy időt ájultan. Mert ez már a valóság volt, most már megbizonyosodtam róla: nincs olyan elvetemült őrült, aki ilyet kitalálna. Ez már csak a jó öreg Veronia, pont, ahogy mi szeretjük. Kizárom a többiek hangját a fejemből, miközben nézelődök, de túl sok mindent nem találok sajnos, pedig nagyon igyekszem. Csak egy ajtó vezet ki és be, ahol bejöttünk. Kár, pedig jó lett volna egy egyenes járatot találni a felszínre. Menet közben hallottam részleteket a többiek beszélgetéséből, de koherens egésszé nem állítottam össze. Csak hogy ez a Druantia nevezetű izé lehet felelős a testcseréért, miközben valaki Heinrich barátunkat szapulja nagy bőszen, a lány sikolyokról és sötétségről beszél. Én addig oda sétáltam a furcsán passzív döghöz és inkább vele kezdtem el pofázni, mert ha jól sejtem, talán Ő az egyetlen, aki még nem vesztette el itt az eszét.
- Ugye, maga, kedves Nos...- bakker, elfelejtettem a nevét...[color:8e2f=#äd0a56]-...nem akar ártani nekünk? Volt itt ma már elég vérontás ahhoz, hogy a közeljövőben remélhetőleg el akarjuk kerülni - kérdeztem tőle és ejtettem el egy rejtett fenyegetést, hogy ne szórakozzon velünk, mert már nagyon elegem van tit mindenből.
  Azonban a beszélgetőpartnerem nem válaszol nekem. Ezt kifejezetten bunkóságnak vettem, így inkább faképnél hagytam őt és csak pár lépés távolságból figyeltem a csodálatos jelenetet, amely a szemem elé tárulkozott. Ha ezt elmesélem a többieknek, őrültnek fognak titulálni.
- Nem emlékszel ránk, egyikünkre sem? Például rájuk? - idézem fel az első mondatot némi kihagyás után, ahogy Mina felém mutogat.
  Hé, rám aztán ne mutogasson! Szerintem addig jó, míg ez a dög nem emlékszik semmire sem. Mert ha Ő okozta azokat az álmokat, hát akkor lenne némi elbeszélgetni valóm vele. Meg neki is velem. Meg a kis pókjainak is velem. Jobb az, hogy ha ilyen síkhülye marad, mint amilyen most. Mindenkinek. De úgy látszik, hogy a társaság már inkább indulna innen a fenébe, legalábbis a nővér már kifelé vezetné a lánykát.
- Jól van, jól van. Gyere, induljunk.
   Az szép és jó, hogy itt mindenki dobbant, Gloria, Hagen és Mina is, meg valahol ott van Jozef és Dieter és Dieter (az elbeszélések alapján), de a Nózis csaj meg itt marad. Miközben én már a holt pók mellett térdeplek és a masszát vizsgálgatom, azért érdeklődve fordulok felé.
- No és vele mi lesz? Te nem jössz a vidám csapattal? Egyáltalán...te ki is vagy ebben az egész buliban? - mert hogy Ő ki a franc, azt még mindig nem tudtam.
 A pók azonban nem válaszolt, csak a többiek távolodó léptét hallom. Közben Noshiris csak rángatózik, mint aki lefagyott két mozdulat között és hirtelen mintha egy lépést akarna tenni felém, amitől hátra is ugrok, harcra készen, de semmi sem történik...közben a háttérben hallom Jozef felháborodott kiáltását, de engem túlságosan lefoglal ez a pók és az érdekes viselkedése. Aztán az arcomon szétterül egy kaján vigyor, ahogy megértem, hogy mi is történt itt.
- Hagyd már abba a rángatózást...vagy...baszki, annak a póknak a kipurcanásával úgy lefagytál, mint a társaid, amikor a Tökkirály gyűrűjével piszkáltuk őket. Behalok...[/color]
  Ezzel ezt elintézettnek tekintettem. Ideje össze szedni a többieket, aztán valahogy még az erdő elhagyása előtt megoldani, hogy a kislány teste hozzánk kerüljön, az északiak teste meg az emésztőgödör aljára. Azonban egy hang megakadályoz benne. Egy hang, amely a hátam mögül jön.
- N...bzz...bnnn...
Próbál valamit makogni, azonban a kislány határozott "Noshiris, gyere, megyünk!" kiáltása kirángatja őt a tehetetlenségéből és gépies mozdulatokkal kezdi követni a kis csapatot. A szemöldököm összeszaladt a jelenetre, ahogy a távozófélben lévő pók és az előtte haladó humanoidok felé fordulok. Itt valami határozottan nincsen rendben.
-Menjünk! - kiált fel a kislány egy mosollyal az arcán, s a nővér még a kezét is fogja s kedvesen beszél hozzá, amit már hallok én is, mert közelebb kerültem hozzájuk.
- Jól van, kincsem. De vedd fel a pókodat, itt ne hagyd nekem. Várjuk be apát is, jó? Dieter? Jön?
  Öhhmm....elnézést, de még is, mi a franc? Az oké, hogy a nővér egy áruló, akik csak addig szövetkeztek velünk, amíg a dolgok nehezén átverekedtük magunkat, de most már a dokit is igyekszik belerángatni, akit az előbb lecsapott? Vagyis, nem őt, hanem aki benne van, vagy mi a franc. Mi a jó bánatos fene folyik itt? Most vagy a nővér esze ment el, vagy végig ez volt a terve. Behízelegnie magát a félig-meddig értelmes pókok irányítójának kegyeibe, hogy aztán magának követelje a példát. Az Eminenciás Úr minden bizonnyal támogatta benne, Jozef-ről nem tudtam, de eléggé lojálisnak tűnt a kis csapathoz ahhoz, hogy benne legyen az ilyen dolgokban.  Közben Mina és csatlakozott a kis csapathoz, Jozef-nek segítve, akik egy újabb ismeretlent ráncigáltak maguk után, rájuk csak egy futó pillantásra figyeltem fel, teljesen jelentéktelenek voltak ebben a pillanatban. A nővér aggasztott. Dieter doki aggasztott. Ez az egész ügy úgy bűzlött, mint egy latrina.
- Ne bízz benne... - suttogtam magam elé, ahogy megfejtettem, hogy mit is mondott Noshiris.
Ezen a ponton vesztettem el én is az eszemet, ahogy inkább hittem egy póknak, mint a józan eszem diktálta dolgoknak, de az északiakkal szembeni bizalmatlanság már túlságosan belém fészkelte magát. Kezdve a megjelenésükkel. Ezen a ponton feltételezhettem akár azt is, hogy ők bontották szét valahogy a fonalat, amibe  Dieter és Mina beleestek és csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy nem zúzták magukat halálra. Azután, hogy ez a tervük összeomlott, improvizálniuk kellett, azonban a pókok megjelenése megakasztotta őket, így inkább demoralizálták és stabilizálták a csapatunkat...és végül eljutottunk ide. De még mindig keresztül áshatom a terveiket. Vajon az az anyáskodó kis északi ribi hogy örülne, ha az erdő elhagyása előtt a kis lánya...teljesen véletlenül...elhalálozna?
  Dieter arcán is értetlenkedést láttam...vagyis, nem Dieter-én, hanem a Nachtraben vámpírén, de a beszéd stílusa és szóhasználata azt sugallta, hogy Ő az igazi doki. Mina és Jozef épp ecsetelték egymásnak, hogy fogalmuk sincs, hogy mi a franc folyik itt, majd Mina megosztotta Dieter-Nachtraben-nel hogy mi volt, amíg mi ájultak voltunk. Felesleges részletek, nem érdekelnek. Annak már vége. Most inkább a jövőre kéne fókuszálnunk, azonban Mina és Dieter olyan kedélyesen elcseverésznek az északiakkal, hogy kezdek kételkedni abban, hogy még egy oldalon állunk-e. Aztán a nagy elmélkedés és mérgelődés közepette láttam, ahogy Noshiris lába alatt kék fények hullámoznak keresztül a pókhálón...és ez még soha se jelentett jót. Soha se.
- Jól vagyok, csak...kicsit szédülök. Talán megártott a lenti levegő, de nincs semmi baj, csak vigyük ki Druát, hogy neki ne essen baja.
  A figyelmemet teljesen a nővérnek szenteltem, miközben sereghajtóként haladtam a többiek mögött, így meg se hallottam, hogy kinek a kérdésére válaszol. "Drua", és hogy neki ne essen baja. Ez már tényleg anyai ösztön szerű cucc volt. Most...most Ő tényleg csak anyáskodik felette, próbál a bizalmába férkőzni, vagy valamiért Ő is hallucinál? Utálom ezt a bizonytalanságot. Csak valaki mondja meg, hogy kit kell megölni és szívesen. De ez a sok aggyal való szórakozás már engem is elbizonytalanít. Gloria nővér potenciális fenyegetés, Druantia szintúgy...ezt legalább hellyel-közzel biztosra tudtam venni, akármiért is viselkedjen így a nővér, ahogy.
- Várj meg kicsim kérlek! Nem tudnál segíteni visszacserélni a testét apának meg ennek a kedves bácsinak? Ha megcsinálod és felértünk, kapsz valami szépet otthon, jó? Amit szeretnél.
  Miért hivatkozik Dieter-re "apaként"? Nem, azt nem hinném, hogy egy északi apáca és egy Rotmantel vámpír között bármikor is romantikus szálak fonódtak volna...oké, most már biztos. A nő megőrült és a pókot ténylegesen a lányának hiszi és valamiért még azt is hiszi, hogy Dieter-rel lefeküdt. Eléggé beteg dolgok zajlanak itt. De mi....Óh, az a mocskos kislány! Manipulálni próbál itt mindenkit, hogy biztonságba kerüljön. Még jó, hogy velem ezzel semmire se fog menni...
- Megint világít az a kék fonal - hívja fel Jozef a figyelmünket a tényre.
 Most, hogy nagyjából dülőre jutottam a Gloria kérdéskört illetően, ismét figyeltem a többi beszélgetésre.
- Gloria kisasszony, honnan ismeri a leányt? - kérdezi a doki a nővért, ahogy már neki is kezd valami furcsa lenni...aztán a levegőt szimatolja, mint valami kopó. Esküszöm, hogy nem én lőttem el a békegalambot! Azonban...nem erre gondolt, így megnyugodtam. - Megsérült valaki?
Nem válaszoltam a dokinak, ahogy elfordultam tőle, hogy ne lássa, ahogy még mindig kissé gyanakodva figyelem őt. Mert ha a pók a nővér agyával játszadozott - legalábbis reméltem, hogy az Ő műve és nem saját magától bomlott meg az esze- akkor mást is bevonhatott ebbe a kis mókába...nos, ez kezd egyre viccesebb lenni.
- Talán haladhatnánk is menet közben, nem? - förmedek az előttünk ácsorgó nőre és a lányra, mielőtt még itt tovább babusgatják egymást, és a pók még jobban beleszövi magát a fejébe.- Majd kint megnézzük a sebeket, csak menjünk.
  Kaffantottam a doktornak is, ahogy a tekintetemet inkább a kék fényekre vetettem, kíváncsian várva, hogy most még is, mi a franc fog történni.
- Valóban, fontosabb lenne először kijutnunk. Menjünk, Gloria - szól rá a láncos is. Csodás, meg van itt a csapatdinamika, kérem szépen!

  ...s aztán a szar is lehullott az egekből. Meg a pókok is előbújtak az üregeikből, ahogy Noshiris lábánál körkörösen felizzott a kék fény, s előcsalogatott öt dögöt. A nővér a fejéhez kapott, a kislány sikoltozott, én meg megszeppenve figyeltem az új ellenséget. Közben a nővér valamit gyorsan magyarázott a lánynak, de erre nem tudtam figyelni, csak feszültem figyeltem az öt pókot, ahogy előttünk ácsorogtak még csak egyelőre. Jozef ezen a ponton teljesen meggyőződött arról, hogy a nővérkéjével valami hatalmas probléma volt és inkább magához parancsolta őt, miközben valami undorító szent varázslattal próbálkozott a pókok ellen, Dieter-Nacthraben varázslattal Noshiris felé, ami nekem kifejezetten nem tetszett. Felszisszentem a két, pókok ellen intézett támadásra, mert nem voltam biztos benne, hogy ezen a ponton ők voltak az ellenségek. Itt mindenki nagyon aktívan próbálta a szart keverni az üstben, én inkább úgy döntöttem, hogy a maradék erőmből sötétségbe burkolom magam és onnan várom ki a dolgok alakulását. Nem volt nekem erőm harcolni, és reménykedtem benne, hogy ha tényleg kitör a harc, akkor a pókok először az északiakat tarolják le, utána már a többiek oldalán én is beszálhatnék a harcba. S a sötétség gömb oltalmából láttam, ahogy Mina éjfekete lánggal igyekszik menet közben mindenkit beteríteni. Hatalmasat nyertem. Itt döglünk meg! S miközben ez az őrület lezajlott, Noshiris még gondolt egyet és beleharapott a kis dög lábába, amitől a lány összeomlott, a nővér meg szintúgy és hangos Drue! DRUA!! kiáltásokkal adta ezt a tudtunkra. Csodás. Aztán végül Jozef volt az első, aki talán átlátta a helyzetet és hogy talán nem Noshiris és a pókok voltak a rossz dögök, bár előtte még bőszen támadta őket.
- Várjatok! A póklány akar valamit!
- GLORIA! - kiált fel riadtan a doki, ahogy a zaklatott nővérhez rohan. - Hagen mester, vigyázzon a testemre! Ha meghalok, nem kapja meg a tarozását - veti oda Hagen mesternek, s bár nem értem hogy miről van szó, leszűröm, hogy ők már ismerték egymást előtte és valami csúnya üzlet lehetett közöttük, aminek nem örültem. - Gloria. Semmi baj, nézzen rám. Ez a lány úgy játszik az elmékkel, mint más a hangszeren, de ne engedjen neki.
- Igen, a póklány most figyelmeztet minket, hogy a bábjából frissen kikelt izé nagyon nem a mi barátunk. Noshiris, most már megnyugodhatsz. Vége ennek az egésznek!
  Szólok rá a pókra mielőtt még több haverját hozná ide és ránk támadna. Majd a többiekről ügyet se vetve rohanok oda a lányhoz, hogy a vállamra kapjam. Én akkor innen akár léphetek is, míg a többiek egymással vannak elfoglalva. Bár hogy hogyan fogok vele ellógni, arról még fogalmam sincs, de hogy nem hagyom az északiak markában, az is biztos. Aztán már csak a lánc csörgését hallom, és ahogy odanézek, látom, ahogy Hagen "mester" láncával szétkapja Noshirist. Ledöbbenve állok egy helyben. Mind megdöglünk!
- Várjon, Leo, Noshiris nem ártani akar nekünk! - próbálkozik Mina, de már későn...- Ő is csak báb volt, hát nem érti? Ne őt támadja!
  De ez ....ez már semmit sem ér.
- Figye... - ennyit sikerül a póknak kinyőgnia, aztán holtan vagy legalábbis haldokolva esik össze. A büdös picsába, ebbe a hülye északiba és mindegyikbe! Dühösen meredek az inkvizítorra, hisz ezen a ponton én már egészen biztos vagyok benne, hogy ez a mocsok az...és magamban már feladom, hogy innen valaha is kijutunk.
- Hogy...hogyan cseréljük vissza magukat? Jobban tetszett az arca felemásan - jajdul fel a nő Dieter-Nachtraben arcába bámulva, miközben tanácstalanul néz körbe. - A társuk....elviszi a testet a délieknek, igaz? Hacsak johannes nem öli meg...
 Ezen a ponton hátráltam pár lépést. Na azt próbálja meg az a kis mocsok. Azt hiszi, hogy a láncai megvédik tőlem? Hát azt kötve hiszem! Ha rám mer mozdulni, akkor itt helyben kocnolom fel! S közben Jozef is csak átkozódik, ami csak tovább rontja a helyzetet.
- Áááh, hogy az a...! Most már soha nem tudjuk meg, mire akart figyelmeztetni, de abban biztos vagyok, hogy az a valami, ami ártatlan lánynak adja ki magát, nem megy innen sehovaá! - fordul felém Jozef, amire csak a szemöldökömet ráncolom. Még is, mit akarsz tenni, te népedet eláruló, Pápa seggét nyaló? - Bocs.
  Csak ennyit hallottam, aztán már valamit varázsolt is rám, amitől a látásomat ideiglenesen elvesztettem, vagy legalábbis jelentősen leromlott. S a düh ebben a pillanatban öntötte el az agyamat olyan szinten, hogy már megfeledkeztem mindenről. Csak le akartam vágni valakit, s így a többi beszélgetés, ha volt is, számomra már teljesen jelentéktelen volt.
- Mocskos északi férget! Szóval most, hogy a pókokat a láncos kutya olyan szépen elintézte, jönnek a többiek, ugye Jozef? Maradtál volna a Dornburg-toronyban, annak a felrobbanásakor...
Morgok felé, mint a sarokba szorított kutya. De a testet nem engedem. Ha kell nekik, akkor Johannes-nek meg kell engem ölnie, ahogy a cafka javasolta neki. Leo aka Hagen nyugtatni próbált minket, de csak vicsorogtam, miközben a kezemmel kitapogattam a barlang falát, hogy legalább valamennyire betájékoljam magamat és a beszéd helyett a bekövetkezendő támadásokra kellett számítanom. Dieter-t kilőhettem a szövetségeseim listájáról, Ő Gloria-t babujgatta, Mina lojalitásában is megingott a bizalmam ezen a ponton, amennyire velük cimborált. A gyomrom kavargott az itteni szarkavarástól, s a dühöm vörös ködén keresztül végül Jozef szavai szivárogtak át, bár biztos voltam benne, hogy az előbb Mina is levágott egy kisebb beszédet.
- Nem akarlak bántani Cynewulf, de meg kell ezt beszélnünk és a nővér talán meg tudja gyógyítani Noshiris-t is. Akkor talán fényderül rá, mi folyik itt - támadt rám, mintha csak én akartam volna harcolni, miközben Ő támadott rám és az előbb lettem megfenyegetve, hogy rám eresztik a Láncos Kutyát.
- Herr Crispin. Tegye le azt a szerencsétlen lányt. Pihenjen inkább. VIszont nem igazán értem, miért akarnak meggyógyítani egy óriás pókot.
- Legyen, Jozef - sóhajtok fel, ahogy mindenki ellenem fordult. Ahogy számítottam is rá. - De tudod, akár csak meg is kérhettél volna ahelyett, hogy rám támadsz...bár a szavaim talán kissé túl nyersek voltak, de ismerhetnél.
Nem, a szavaim nem voltak túl nyersek, de ha a behízelkedős játékot akarják, hát legyen. A lány tetét letettem a fal mellé, majd próbáltam valamennyire racionálisan gondolkozni. Már belefáradtam ebbe az egészbe. A harci kedvem elszált, ahogy lehetetlen esélyekkel néztem szembe...felőlem ezen a ponton akár le is vághattak volna. Öt ellen semmi esélyem nem lenne.
- Ha most harcolunk, mind meghalunk, szóval én elásom a harci éjgyilokot...de ha meg is gyógyítjuk Noshiris-t, vajon mennyi az esélye annak, hogy nem uszítja ránk a pókjait azok után, hogy így rátámadtunk? Dieter kérdésére válaszolva: Noshiris felől volt egy olyan érzésem, mintha nem kifejezetten lenne ellenünk, csak a királynő irányítása alatt állt. Amikor összehullott az, amiből végül a kislány felkelt és előtte a királynő volt, úgy lefagyott, mint a többi pók, amikor megzavartuk őket a gyűrűinkkel. Talán belátta, hogy ez a harc nem lenne túl kifizetődő, vagy csak ki akart törni a királynője irányítása alól, de figyelmezetett vagy legalábbis próbált engem figyelmeztetni a lányra, bár alig volt rá ereje. - adtam hellyel-közzel magyarázatot a kérdésre, mert addig is legalább beszéltem, amire most szükségem volt.
- Van valakinél fáklya? - hangzik fel a kérdés, amin már meg sem lepődök. Ez az őrült még mindig gyújtogatni akar...
- Mondani akart valamit. Végig azt hittük, a lány már ártatlan - vagyis én - hogy a királynő hatása alatt volt, de nem Ő az valójában...Noshiris a bűbája alatt volt. Tud valamit - erősít meg Mina is, miközben mintha valami fény jönne elő a tekintetéből. Neat trick, meg kell hagyni. Még neat-ebb, ahogy a nővér valahogy helyre pofozza Noshiris-t, aki értetlenkedve mered előre.
- Mégis, mi történt?
Na erre meg milyen választ adjunk? De mielőtt bármit is mondhadtunk volna, a testrabló Dieter felháborodotten követelte tőlem, hogy vigyem el magammal a lány testét, míg a másik alak, aki eddig kussban volt, arra biztatott mindenkit, hogy öljék meg a lányt...vagy engem. Mindeközben a nővér minderről figyelmet sem véve Noshirisnek magyarázta, hogy mi a franc történt.
- Nem megyünk sehová, míg nem tisztázódik, hogy mi is ez az egész, és talán megtudjuk. És még mindig van egy kis problémánk, ami legfőképp a magáé is. Különben is, ki a fene maga? - hördül fel a fiatal fajtársam, eléggé pattogó hangnemban.
- Thomas, ha nem tévedek - válaszolok Jozef kérdésére, bár neki ez a név talán nem mond semmit, meg nem is tőlem kérdezte.
- Jól van, tisztázzunk valamit. Maga az autoritás itt, ez igaz, viszont kettőnk közül nekem van varázserőm bármilyen mágiára. Szóval megpróbálhatja kikényszeríteni az engedelmességet, de nem ajánlom. Ellenben ha szükséges én örömmel kikénszerítem magából az együttműködést, így válogassa meg a szavait. Értett, herr Nachtraben? - csattan fel a doki is, aztán mondandója végén, mint aki jól végezte magát, kihúz egy mini-füstőlőt a teste zsebéből és rágyújt, majd nagy lazán beszélgetni kezd a nővérrel. Milyen őrültek közé csöppentem?!
- Fancy stuff és fancy... - jegyzem meg a doki felé fordulva, majd letérdelek a Nachtraben-Dieter mellé....de ha már itt tartunk, Thomas - hajolok közelebb a testcserés vámpírhoz, miközben körbenézek. A nővér le van foglalva Noshiris barátunkkal, Jozef másfelé néz...az a mocskos Hagen sajnos túl közel van, de reménykedtem, hogy most nem fog ide pofátlankodni. - ...mik azok a papírok, amiket át akartak nekünk adni? Azzal még előnyt kovácsolhatunk magunknak...
Próbáltam rávenni, hogy elmondja nekem, mi is az a papír. A szeme fel is csillan és már látom rajta, hogy mondana valamit...azonban a pofátlan északi csak odalép, megakadályozva ezzel az információ cserét. Tudtam, hogy direkt csinálta. Az ilyen pofátlan kis barom, aki mindenhol ott akar lenni és mindenhol gátat vetni a dolgoknak...ez már tényleg csak egy inkvizítor lehet. Undorító egyede fajtájának.
- Ja igen! Megoldhatom a testcsere problémátokat, de csak egy feltétellel. A lányt hadd vigyem magammal - figyelek fel erre a részletre és a csapat felé fordulok, arcomon bosszús kifejezéssel.
- Nem lesz se északé...se délé. Nekem ez jó üzletnek hangzik.
~ Nekem már kevésbé...gyerünk, Dieter és MIna. Tegyetek valamit.~
- Nekem is - bólogat nagy serényen Jozef, ahogy arra számítani is lehetett.
- Ahogy mondtam, dél ebből nem nyer semmit. Biztos vagyok benne, hogy a vámpírok boncoltak már tündét - s a reményem itt foszlott semmivé.
Dieter doki szépen eldobja az életünket. Cserébe vissza kapja a testét. Csodálatos. Visszakapja, hogy felakaszthasák. Csalódottan hajtom le a fejemet, arcomon megsemmisüléssel. A halálos ítéletet már kimondták s nem tehetek ellene semmit sem.
- Így tudunk a legbiztonságosabban véget vetni ennek.
- Legyen úgy. Örülök, hogy mind...elfogadják ezt- szúr bele Mina is egy szöget a koporsónkba.
Tudtam, hogy öten lesznek egy ellen...már egy ideje sejtettem. Lehuppantam a földre, hátamat a falnak vetve, a halálra ítéltek nyugalmával szemlélve a helyzetet.
- Akkor az egyezség megköttetett. Ezt bökjétek bele a két vámpírba.
Mire feleszmélek, már megjelenik előtte egy hosszú pókfonal, amelynek két végén valami tűszerű helyezkedik el. Gloria nővér magához ragadta az egyik végét és DIeter-Nachtraben kezébe nyomta. Mivel én ültem a másik fél mellett, így csak unott arccal felkaptam a másik végét és végeztem el ugyanezt a műveletet Nachtraben-Dieter-en. A bágyadtságom ellenére is egy önelégült vigyor terült szét az arcomon, hogy olyan erősen böktem a tűt a férfi kezébe, amennyire csak tudtam. Legalább szenvejen Ő is egy kicsit, ha már átaludta az egészet...meg Ő volt az egyetlen, akit most még büntetni tudtam.
- Hold Anya adja, hogy vége legyen ennek az őrületnek...
  S ebben a pillanatban a két vámpír összeomlik, s a hálóban kék fények izzanak fel. A szememben egy pillanatra érdeklődés csillan, majd visszasüllyedek az apátiába, miközben Gloria nővér arról győzködi a pókokat, hogy ezek után takarodjanak innen, Jozef a művelet sikeressége után érdeklődik, én pedig már takarodnék innen a picsába, hogy minél hamarabb átvészelhessem Dél büntetését.
- És akkor most mindenki örül és boldog és vidám, akkor mehetnénk már innen, kérem? - állok fel lassan a fal mellől és indulok el valamelyik irányba, aztán megtorpanok. Egy irányt tudunk, ami kivezet innen...és nem hinném, hogy vagyok olyan állapotban, hogy megmásszam a sziklafalat, így Nózis felé fordulok, amíg a két vámpír bágyadtan fekszik a földön.
- Noshiris, hogy jutunk vissza a felszínre?- kérdezem a póktól, miközben vetek egy ideges pillantást az állandóan közbekotyogó Eminenciás Úrra.
- Kell lennie valami másik útnak... - jegyzi meg Mina is, én meg csak a szememet forgatom. Nem mondod?
- Finsterwald volt a hely, amit említett? - kérdezi Nózis a nővértől, amire meglepetten fordultam felé.
Finsterwald? Végülis, érthető. Nem tűnnének ki a sok szörny között, amik ott tanyáznak - már ahogy hallom, mert még nem jártam ott. MIndegy volt, csak menjenek már.
- Az volt. Tarts keletnek, nem lehet eltéveszteni.
 Jegyzi meg még a nővér, miközben Noshiris felkapja a lány testét és megindul valamelyik üreg felé.
- Látjátok ezeket az üregeket a falban? Ha mi elférünk benne, Ti is elfértek. Ezek egyenesen a felszínre vezetnek.
Csak bólintottam a pók válaszára. Furcsa érzés volt mondjuk egy pókkal beszélgetni, de ezen már rég túl lendültem.
- Azért...hiányzott a testem - hallom meg hirtelen a hátam mögül DIeter doki hangját. Hát, remélem örül a testének, amíg teheti.
- Azt hiszem, hogy nem lesz ezek után túl vicces élmény a Rotmantel-ek vagy a Nachtraben-ek szeme elé kerülni - sóhajtottam fel fáradtan, ahogy Noshiris távozóra fogja egy köszönés után, és én is megindultam azon az úton, amely elvileg a felszín felé vezet, menet közben kezemet nyújtva a Nachtraben-nek, hogy feltápászkodjon. - Jöjjön Thomas, azt hiszem, hogy Heinrich kitörő lelkesedéssel fogja fogadni a tényt, hogy túlélte. A maguk egyházijáról nem tudok nyilatkozni - néztem hátra a másik pattogó baromra, de nem is érdekelt a sorsa.
 Én folytattam tovább az utam, nem törődve már mások beszédével, csak menni akartam...menni, akárhova már, csak el innen. Ez az egész ügy, főleg a vége nem úgy sült el, ahogy azt terveztük, vagy legalábbis terveztem, és a végére őszintén megingott a bizalmam két társamban is. Csodálatos egy kiruccanás volt....de legalább....vége volt. Remélhetőleg.


_________________
 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

65 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Kedd Aug. 06, 2019 10:32 pm

Kétségbeesetten rázom hl egyik, hol másik szerencsétlent, ám el kell azon gondolkoznom, hogy ha nem ébrednek fel, akkor kénytelen vagyok a társaim után menni és segítséget kérni, bár a pókkirálynő aligha örülne neki.
Óriási kő esik le a mellkasomról, amikor az ellenméreg végül mégis hat és a vámpír magához tér, igaz majd megfullad a köhögéstől, mire erősen megcsapkodom a hátát segítségként.
- Hála a Teremtőnek! Gyorsan, gyorsan, mennünk kell, mielőtt visszajön. - sürgetem idegesen, de közben a többieket is megszabadítom a pókfonáltól és cseppentek a szájukba is.
Aztán egyre idegesebb vagyok, mert a többiek nem mozdulnak az ellenméreg után sem és a folyosón pedig valakik hallhatóan mászkálnak és talán már erre is jönnek. El kell innen tűnnünk.
- A pókkirálynő hálószobájában - válaszolok a zavarodott kérdésre, - és ha nem csal a szimatom, akkor leendő vacsoraként csomagolva. És a társaid itt vannak melletted, csak épp nem akarnak felébredni. - intek a jobbjára, ahol a másik két férfi fekszik. - Segítened kell, hogy elhúzzunk innen, mert hamarosan társaságunk lesz. - nézek idegesen a folyosó felé.
Dieter doktor merőn nézi a saját kezét.
- A társaim... - próbál körbe nézni. - Hol van Gloria?
- Gloria? - nézek hökkenten a vámpírra és fogalmam sincs honnan tudja az apáca nevét. Ám azt is észreveszem, hogy közben a másik férfi is kezd magához térni, ami legalább jó hír.
- Honnan tudsz te Gloriaról? De mindegy is, menjünk, ők elmentek a pókkirálynővel, vissza az első terembe, ahol Noshiris van, hogy elvonják innen a figyelmét, de nem tarthatják fel sokáig. - húzom felfelé, hogy felálljon.
- Hogyhogy... - rántja össze gondterhelten a doktor a szemöldökét. - Dieter von Rotmantel vagyok... a déli vámpír orvos... - kapkodja a lélegzetet kimerülten és érzem a gyengeségét, ahogy felállítom. - A pókhálók... csináltak velem valamit... de... vérre van szükségem. Sürgősen.
- Di....a doktor? - akad el a szavam a döbbenettől, de nem állhatok ott sokáig, mert a folyosóról egyre nagyobb hangzavar hallatszik, ami semmi jóra nem utal, ám nagy dilemmában vagyok, hiszen egyelőre csak a "doktor" volt járóképes, de őt is támogatni kell láthatóan.
- Álljanak fel! - kiáltok a másik két alakra, remélve, hogy a kétségbeesés a hangomban mozgásra készteti őket. - Ha nem megyünk ki, halál fiai leszünk.
Arra viszont ötletem sincs, hogy miként jut a vámpír vérhez, én nem adhatok neki, még ha akarnék sem, de egyébként sem gyengülhetnék el semmiképp, mert a hangokból ítélve valószínűleg harcolni kell majd kifelé. - Ha utána tudja támogatni valamelyiküket, akkor csak belőle ihat. - mutatok a parasztruhás férfira nem titkolt undorral, de most vagy itt hagyom, vagy segítek.
Nem tudom, hogy a képemre kiült érzések vagy saját elhatározása az ami nemleges válaszra készteti.
- Wilhelmina... Neki van egy üvegcséje...- kezd el bicegni a kivezető folyosó felé.
Felrángatom a másik két alakot is, aztán elkezdem taszigálni őket a támolygó vámpír után, akiről még mindig nehezen hiszem el, hogy ő lenne a déli doktor, de végül is honnan tudna a társaimról, így kénytelen vagyok ideiglenesen elhinni, hogy valami erős mágia által ebben a testbe került, bár nem irigylem érte.
Aggasztanak az össze-vissza rohangáló pókok, de aztán a járatban visszhangzó borzasztó hangok, kiáltások hallatán nyilvánvalóvá válik, hogy valami történhetett, mert nem is foglalkoznak velünk.
- Segítek. - lépek a vámpír mellé, hogy támogassam és gyorsabban haladjunk, mert biztos vagyok benne, hogy a többiek okozták a felfordulást és lehet segítség kell nekik is. Időben kéne odaérnem.
- Köszönöm... - pihegi a vámpír, ami azt mutatja, hogy bajban leszünk, nem haladhatunk elég gyorsan.
Ettől persze egyre idegesebb vagyok, mert a helyzet úgy néz ki, ha a két férfit hagyom ott ők esnek össze, de Dieter doki sem tud megtenni pár lépést sem egyedül. Háromfelé meg nem tudok szakadni.
- Muszáj enned valakiből! - kiáltok fel végső tehetetlenségemben és főleg, hogy ezt kell mondanom, de ha nem megyünk el innen vagy mi halunk meg vagy a többiek. Ha nem a dokiról lenne szó, még talán itt is hagynám, hogy esetleg a többiekkel később visszajöjjek segíteni, kockáztatva, hogy addig baja esik, de így.....
- A többieket meg tudom gyógyítani talán annyira, hogy járóképesek legyenek, de mindnyájatokra nincs erőm és....idő sem. - hallgatózok a még mindig különös zajok felé.
Persze jobban szeretném ha a vámpír kitalálna valamit a vérszívás helyett, de tisztában vagyok, hogy nincs választása neki sem és nekem is csak két rossz közül van. A férfi sóhajt, de aztán elsötétülő tekintete azt mutatja, hogy megadja magát a késztetésnek, odahúzza magát a parasztnak kinéző emberhez és kérdés nélkül ráharap a csuklójára. Nem mintha az nagyon tudna védekezni, alig van magánál.
Elfordulok, amikor a vámpír elkezdi szívni a vérét, mert nézni már nem tudom és csak akkor fordulok vissza, amikor már nem hallom a táplálkozás hangjait. Az ember nem mozdul és én döbbenten próbálom az élet jeleit keresni rajta.
- Meghalt! - mondom döbbenten és százszor is átkozom magam, hogy én okoztam ezt a halált. De nem most kell ezért bűnhődnöm, így inkább a másik emberhez fordulok és annyi gyógyító energiát adok neki, amennyit csak bírok. Nem mintha ez változtatna a bűnömön bármit is. A férfi nem lesz túlságosan jobban, de legalább kicsit gyorsabban tudja segítséggel vonszolni magát.
- Menjünk. - mondom aztán letörten a felfrissült vámpírnak, de nem bírok ránézni egyelőre.
Dieter viszont legalább önállóan tántorog előre. Aztán lassan már kiderül mi lehet ez a nagy hangzavar, mert egyre közelebbről hallom, a sarkon túlról, amit a doktor már elér és úgy látom egy kicsit megtorpan és a keze állásából látom, hogy varázsol valakire vagy valamire. Egy pár lépéssel később már azt is látom, hogy ki miatt állt meg. Saját maga miatt! Az igazi Dieter doktor állt belefagyva a futás mozdulatába döbbenten.
A férfit a falnak támasztom és a "doki" mellé állok. Gondolom, az, aki most "benne" volt, - már ha igaz, amit a gubóból kiszedett vámpír mondott, - kellően meg volt rémülve, hogy világgá rohanjon, így ezen nem csodálkozom. Ám, hogy mi lesz ezután......
A szemem a háta mögötti jelenetet is átfogja, de csak azt nyugtázom, hogy Gloria és Mina épségben meg van és már mellettük van az atya és a bérgyilkos is......és Gloria egy fiatal lánynak fogja a kezét.
- Mi folyik itt? - teszem fel az értelmes kérdést.
Dieter a megdermedt férfihez botorkál.
- A pókkirálynőhöz van szerencsém vagy az elrabolt Nachtrabenhez?
~ Óóóó, talán ismeri? ~
A Bibliát és a buzogányomat is a kezem ügyében tartva nézem az előttem lévő képet, a massza mellett álló, reszkető kislányt, aki teljesen pőrén áll ott, a szintén fura mozdulatlanságba merevült Noshirist és kezd halvány sejtésem lenni, hogy mi történhetett.
- Tudja valaki, hogy miért van Dieter doktor más testben ......és, hogy lehet visszacsinálni? Talán ő az oka? - kérdezek úgy általában mindenkit, hátha válasz is lesz, bár még elég messze vagyunk és mindenki elfoglaltnak tűnik.
"Dieter" alak meglepetten nyög fel.
- Mégis ki vagy te! Mit csináltatok velem!
Gloria nővér közben kap egy köpenyt Cynewulf-tól és betakargatja vele a kislányt, akinek valamit magyaráz, de nem hallom még jól.
- Tehát az utóbbi. - sóhajt a vámpír mellettem és közelebb megy a másikhoz. - Szedje össze magát. A déli hadseregtől küldtek, de mire ideértünk magának nyoma veszett. Most pedig ez a különös mágia valamit csinált kettőnk között.
Közben én is előrébb segítem a kábult férfit, így már elég jó rálátásom lesz a teremben történtekre, ahol Cyne Nosirish körül köröz, az atya a nővér és a kislány mellett áll feszülten, Mina pedig valahol féluton közöttünk.
- Persze hogy nyomom veszett! Az az átkozott Heinrichet is csak a szórakozás érdekli mintsem a kötelessége! - kezd magához térni a testcsere másik "áldozata", és most már bosszúságot hallok ki a szavaiból.
Gloria közben tovább pátyulgatja a kislányt, ami ugyan nem kirívó, de mégis csak kicsit furcsa, az arca......valahogy ......
- Valaki végre elmondaná mi történt itt? És hogy került a doktor ebbe a sze......vámpírba? Mit csináljunk most? - az eddig támogatott férfit eleresztem, ha kell leültetem a földre. - Itt egy másik túlélő is. - mutatok rá.
Arról egyelőre mélyen hallgatok, hogy a másik meghalt, épp eléggé kínoz a lelkiismeret miatta, de most az élőkkel kell foglalkozni.
- Én sem, Jozef, de kiderítjük. Jobban jár, ha most együttműködik, megfordul és visszaindul, herr von Nachtraben. - szemez a mi doktorunk szugerálóan a másik vámpírral.
- Menjünk beljebb, mert azt sem tudják, hogy itt vagyunk és azt főleg, hogy te....ebben a testben vagy.
Remélem, hogy ha megjelenünk, akkor már legalább felfigyelnek ránk, mert egyelőre mindenki a lánykával van elfoglalva, aki a maszatos kinézete és az ott lévő massza alapján az a lány lehetett, akiről az atya és Cyne is beszélt a víziójából. Tehát az "igazi" Druantia lehet.
- Egyetértek. - bólint a vélhető doktor, miközben az ő teste nagy levegőt vesz, láthatóan mondani akar valamit, de hirtelen hátat fordít és mutat befele a terembe.
Én csak azt látom ezek után, hogy Cynewulfot kivéve, aki a póklány előtt áll és beszél hozzá, mindenki más határozottan megindul a folyosó felé ahonnan jöttünk.
- Hééé, várjatok! Itt hozom a doktort és kéne egy kis segítség! - kiáltok a távolodók után és kicsit rosszul esik, hogy simán itt hagynának. Jó, mondjuk Hans atyától nem is várok mást, de a nővér.......
- A sorrend nem fontos, Jozef. Ha kijutunk nagyobb biztonságban leszünk. - próbál velem lépést tartani Dieter és közben nem szem elől téveszteni a testét viselő alakot.
- Hagyd már abba a rángatózást...vagy....baszki, annak a póknak a kipurcanásával úgy lefagytál, mint a társaid, amikor a Tökkirály gyűrűjével piszkáltuk őket. Behalok...- hallom meg elsőnek a sötét elf hangját, aztán megkönnyebbülve látom, hogy legalább Mina felénk tart.
"Dieter" csak mogorván hümmögve követ minket, miközben bizalmatlan pillantásokat vet mindenkire.
Minával már sokkal könnyebben boldogulok a nem túl jól kinéző férfit, aki néha motyog magában.
- Kik... Hol vagyok... ti? -
- Kösz Mina! Tartson ki! Hamarosan kijutunk innen. - biztatom a férfit, majd az idegen bőrben lévő doktorhoz fordulok. - Szerinted nem gyanús, hogy ennyire egyszerűen el tudunk menni? És ha csak itt bent működik a testcserélő varázslat?
A doktor azonban inkább Mina-t kérdezgeti, nem ítélhetem el érte, hogy tájékozódni próbál.
- Mi történt, Wilhelmina? - kérdezi. - Miután elájultunk.
- Fogalmam sincs, mi történik, Jozef. Én már nem tudok semmit. - sóhajt a lány. - Nos... féltünk. Beszéltünk Noshirissel, azt mondta, van valami gond a királynő elméjével, és legyünk óvatosan vele, vigyázzunk rá. És hogy ti valami próbán vagytok. Aztán a királynőhöz mentünk, ott volt bebábozva három embert, azt hittük, ti vagytok azok, kiszabadítottuk őket és... valahogy kicserélődtek a testeitek, nem tudom, hogyan.
Egy vékonyabb hangot is hallok, a kislány szól hátra vidáman.
- Noshiris gyere megyűnk! - mire a póklány, mint valami engedelmes kutya, menetelni kezd a lány felé. A kislány Gloria-ra néz ezek után - Menjünk! - mosolyog rá.
- Jól van kincsem. - fogja meg gyengéden a nővér a felé nyújtott kezet. - De vedd fel a pókodat, itt ne hagyd nekem. Várjuk be apát is jó? Dieter? Jön? - néz hátra, de nem tudom eldönteni, hogy most melyik Dieter-hez szól.
~ Apa? ~ hökkenek meg.
A doktort is meglepi a dolog, mert a szemöldöke felszalad, úgy kérdezi a nővértől.
- Jól van, kisasszony?
Egyszerűen nem értem, hogy miért mondja Gloria nővér annak a lánynak, amit mond és miért teszi, amit tesz. Úgy beszél vele, mintha már régről ismerné. Ráadásul velük tart az a póknő, akivel elsőnek beszéltünk. Én nem gondoltam, hogy kivisszük tényleg őket.
Miközben a kislány ugrándozva, boldog mosollyal tart kifelé Gloria-val a póknő lába alól újabb kék hullám indul el, amik egészen felfutnak a falakra is.
- Megint világít az a kék fonal. - bökök az állammal előre, mert a kezem jelenleg foglalt.
- Jól vagyok, csak... Kicsit szédülök. Talán megártott a lenti levegő, de nincs semmi baj, vagy vigyük ki Druát, hogy neki ne essen baja. - fordul vissza a doktor kérdésére a nővér, tekintetén látszik, hogy csak most vette észre, hogy valami nincs rendben a két vámpírral. - Várj meg kicsim kérlek! Nem tudnál segíteni visszacserélni a testét apának meg ennek a kedves bácsinak? Ha megcsinálod és felértünk kapsz valami szépet otthon, jó? Amit szeretnél.
- Gloria kisasszony, honnan ismeri a leányt? - kérdezi Dieter felvont szemöldökkel, meglepetten. - Megsérült valaki?
Nem értem a kérdést, mert én nem látok senkin sérülést, de azért körülnézek, hátha.....
- Talán haladhatnánk is menet közben, nem? - szól közbe Cynewulf. - Majd kint megnézzük a sebeket, csak menjünk.
~ Na fene, de sürgős lett! ~ bár tény, hogy én sem akartam a szükségesnél tovább időzni, de itt akkor sem stimmelt valami.
- Valóban, fontosabb lenne először kijutnunk. Menjünk Gloria. - szólal meg a szokatlanul csendes Johannes atya is..
Ez egyre zavarosabb és most már tényleg fogalmam sincs , hogy milyen őrület szállta meg az itt maradókat, legalábbis Gloria nővért, aki úgy pátyulgatta a lányt, mint a gyerekét. Arra azonban már összehúzom a szemem, amikor a nővér, a lány sugdosása közben megszédül, tántorog és a lány anyának szólítva futásra ösztönzi, mert ez talán arra utal, hogy valami nincs rendben vele.
Aztán megjelennek a pókok! Ha jól látom így hirtelen, legalább háromfajta, de valahogy......bizonytalanok, nem is támadnak rögtön, A férfit, akit eddig cipeltünk Mina-val, leengedem a földre és felkiáltok, mert már szinte biztos vagyok benne, hogy valami történt Gloria-val és annak az a "kislány" az oka.
- Valami van a nővérrel! Gloria gyere ide hozzánk?
Aztán egy Szent Fényt küldök a hozzám legközelebbi dögre. Én biztos nem fogom megvárni, míg kitalálják kit egyenek meg.
- Figyelj, kicsim, figyelj rám. Ha én bármikor elrohantam volna, amikor baj volt, nem segítettem volna nagyon sokaknak. Te összebarátkoztál Noshirissel nem igaz? Erős vagy. Az én erős kislányom. Meg tudod őket szelidíteni. Csak bízz magadban. Ismered Mahel bácsit nem? És Jerobeám bácsit, is, meséltem neked hogy ő valójában egy hatalmas sárkány. Mindegyikük megszelidíthető , és most rajtad a sor. Nem. Futunk. El. - hallom meg közben a nővér határozott hangját.
~ Hát ez hihetetlen! Ez biztos, hogy nem a nővér! El kell távolítani a lánytól! ~
Ám amíg a pókok fenyegetést jelentenek, azokkal kell foglalkozni. a jó doktor is kilő egy éjlángot, de a póklány felé. A többiket nem tudom követni, de mivel három dög is elhullik , gondolom mindenki megteszi a magáét, főleg amikor Mina kiáltása is elé hozzám.
- Vigyázzatok velük, ha kigyulladnak!
A kislány láthatóan megrémül és el akar szaladni, de Gloria erősen tartja, viszont ekkor két meglepő dolog is történik egyszerre. A két megmaradt pók elszalad és Noshiris pedig hirtelen megfordul és belemar a lány lábába, aztán csak áll ott, azokat az izéket mozgatva a szájánál.
Gloria felkiált, ahogy a kislány ájultan vagy épp halottan - nem igazán látom, - zuhan el.
- Drua! DRUA!!! - de aztán elbizonytalanodik és furcsán néz maga elé.
Hát ilyen könnyen sem győztünk még ezek ellen az óriási dögök ellen! A kezem még mindig a Biblián, készen, hogy a következő mágiám Noshiris-ra irányuljon, de az nem a nővért támadja, hanem azt a különös lányt, aki véleményem szerint megbűvölte Gloriat, így kivárok.
- Gloria, szentelje fel a földet! - ordítja Johannes, mint aki nem fogta fel a jeleket és lesújt Noshiris-re. - Segítek!
- Várjatok! A póklány akar valamit! - kiáltok fel, bár én is kész vagyok megölni, ha támad.
Ám azt hiszem elkéstem a figyelmeztetéssel.
- GLORIA! - ocsúdik fel elsőnek a doktor és különös aggódással rohan a nővér felé. - Hagen mester, vigyázzon a testemre! Ha meghalok nem kapja meg a tartozását! - veti oda az atyának, ami meglep és gyorsan elraktározom magamnak későbbre, bár nem hiszem, hogy Johannes egyáltalán odafigyelt rá.
- Igen, a póklány most figyelmeztet minket, hogy a bábjából frissen kikelt izé nagyon nem a mi barátunk. Noshiris, most már megnyugodhatsz. Vége van ennek az egésznek! - ért velem egyet Cynewulf is, de láthatóan nem felénk, hanem az ájult lány felé igyekszik.
- Várjon, Leo, Noshiris nem akar ártani nekünk! Ő is csak báb volt, nem érti? Ne őt támadja! - kiált a férfinak Mina is.
- Figye... - szólna Noshiris, de ekkor Hagen láncai csúnyán belemélyednek. Melyek végzetesen megsebzik a pókot és a földre esik. Biztos vagyok benne, hogy vége van.
- Hogy... hogyan cseréljük vissza magukat? Jobban tetszett az arca felemásan. - kérdezte még mindig kábultan a nővér és megpróbált felállni, miközben Mina-hoz szólt. - A társuk... elviszi a testet a délieknek igaz? Hacsak Johannes nem öli meg... - pillantása a szemembe siklik, mintha tőlem várná, hogy tegyek valamit......Az biztos, hogy pokolian dühös vagyok! Miért kell kapkodni?
- Ááááá! Hogy az a.....! - csaptam dühösen a levegőbe, ahogy az atya hozta a formáját és persze teljesen rossz célpontot választott. - Most már soha nem tudjuk meg, mire akart figyelmeztetni, de abban biztos vagyok, hogy az a valami, ami ártatlan lánynak adja ki magát, nem megy innen sehová! - intettem Cynewulf felé, aki szép csendben meg akart pattanni a tündelánnyal, magamban elhadarva az Operentes szót, amivel sűrű fátylat borítottam a bérgyilkos szemére, megnehezítve a tájékozódását, mert nem hagyhattam, hogy kivigye innen a nőt. - Bocs! - kértem előre elnézést, de csak ezzel lassíthattam.
- Neee.... ezt... miért... ahh! - morog bosszúsan és a testhez rohan. - Figyelünk! Hallgatom, Noshiris. Sajnálom. - mondja az élettelenül fekvő poknak Mina is kétségbeesve. Legalább ő átérzi, hogy milyen hibát vétettünk. - Nem tudják meggyógyítani? Van mágiájuk hozzá, nem? - kérdezi és el kell ismernem, hogy nem rossz ötlet, de én kimerült vagyok sajnos.
- A kisasszony az egyetlen ezen a véleményen eddig. - mosolyodik el Dieter látva, hogy Gloria jobban van, láthatóan semmi más jelenleg nem köti le, csak a nővér. - Fogalmam sincs, de ha ő csinálta vissza is tudja alakítani. A parancsunk pedig így szólt, ez igaz, de kétlem, hogy sokra mennének vele akár a Rotmantelek is. Ez egy tünde, egy kegyetlenül erős druida, de csak egy tünde.
- Szóval druida. Rendben. De hogy került bele egy pókba és vált eggyé vele és hitte azt, hogy ő maga egy pók, és... - néz értetlenkedve Mina a doktorra.
- Mocskos északi férgek... - hördül fel. Cyne - Szóval most, hogy a pókokat a láncos kutya olyan szépen elintézte, jönnek a többiek, ugye Jozef? Maradtál volna a Dornburg-toronyban annak felrobbanásakor... - szitkozódik, de csak nem ereszti a lányt.
- Ezt elrontottam. - fogja a fejét az atya.
~ Haha! Késő bánat! ~
- Most azonban ha visszaakarjuk cserélni a testeket, először is érdemes lenne kijutnunk innen, és biztonságban megvizsgálni ezt a nőt, és hogy mit tud tenni a doktor helyzetével. Addig pedig próbáljunk meg nem egymásnak esni, a saját biztonságunk érdekében. - néz rám, utána Cynewulf-ra.
~ Na ne! Ő keverte a trutyit és most mi vagyunk itt az agresszívek? ~
- Mindenki nyugodjon le! Nem egymást kell megölnünk. Most már jól állunk. Vagyis jól állnánk, ha kedves Leo nem ölte volna meg Noshirist kis híján - néz szemrehányóan a püspökre. - Cseréljük vissza Dieter testét és menjünk innen! Vigyük a lányt meg Noshirist is, ha gondolják. Csak jussunk ki végre valahova, ahol friss levegő van, mert kezdek begolyózni ettől a helytől...
Egyetértek a helytől és begolyózástól, főleg, hogy ahogy a pókfonál elhalványul egyre sötétebb lesz. Ha vaksötét lesz engem sem segít majd a tündelátásom.
- Dolgozom rajta. - néz Mina-ra a nővér és megindul a mozdulatlan póklány felé. - Kérem valahogy térítsék észhez őket. Nem akarok harcolni az előbb valami bűbájt bocsájtott rám a lány. - térdelt le és imára kulcsolta a kezét.
Én nem akarok harcot, hiszen eddig jól összedolgoztunk és a bajban is együtt voltunk, de nem akartam, hogy a bérgyilkos, csak úgy elsétáljon a lánnyal, míg mi itt egymás segítésével vagyunk elfoglalva.
Most gyorsan a másik sötét elf mellé sietek és megfogom a vállát.
- Nem akarlak bántani Cynewulf, de meg kell ezt beszélnünk és a nővér talán meg tudja gyógyítani Noshirist is. Akkor talán fény derül rá mi folyik itt.
- Herr Crispin. - szólalt meg Dieter sóhajtva, miközben felállt és határozottan a másik szemébe nézett. - Tegye le azt a szerencsétlen lányt. Pihenjen inkább. Viszont nem igazán értem miért akarnak meggyógyítani egy óriáspókot. - fordult Mina felé.
- Legyen, Jozef. - szólal meg nem túl boldogan Cyne. - De tudod, akár csak meg is kérhettél volna ahelyett, hogy rám támadsz...bár a szavaim talán kissé túl nyersek voltak, de ismerhetnél . - azzal leteszi a lány testét, hiszen a mágiám hatása már valószínűleg amúgy is múlóban lehetett. - Ha most harcolunk, mind meghalunk, szóval én elásom a harci éjgyilokot...de ha meg is gyógyítjuk Noshirish-t, vajon mennyi az esélye annak, hogy nem uszítja ránk a pókjait azok után, hogy így rátámadtunk? És herr Dieter kérdésére válaszolva: Noshiris felől volt egy olyan érzésem, mintha nem lenne kifejezetten ellenünk, csak a királynő irányítás alatt állt. Amikor összehullott az, amiből végül a kislány felkelt és előtte a királynő volt, úgy lefagyott, mint a többi pók, amikor megzavartuk őket a gyűrűinkkel. Talán belátta, hogy ez a harc nem lenne túl kifizetődő, vagy csak kiakart törni a királynője irányítása alól, de figyelmeztetett vagy legalábbis próbált engem figyelmeztetni a lányra, bár alig volt rá ereje.
- Van valakinél fáklya? - szólal meg az atya gyakorlatiasan, bár azért legalább alami érzelmet mutathatott volna, ha már ő ölte vagy sebesítette meg súlyosan Noshirist.
- Köszönöm.. - hálálkodik őszintén a vámpírlány Gloria-nak, aztán Dieterhez fordul és szemei nagyobbra kerekednek. - Mondani akart valamit. Végig azt hittük, a lány már ártatlan - vagyis én -, hogy a királynő hatása alatt volt, de nem ő az valójában... Noshiris is a bűbája alatt volt. Tud valamit. - bólint, aztán csinál valamit a szemével, amtől azok szó szerint ragyogni kezdenek és ezzel halvány fényt adnak a tájékozódáshoz.
Gloria imái pedig meghallgatásra találnak, mert a pók először megmozdul, aztán fel is tápászkodik, bár még inog kissé.
- Mégis mi történt? - kérdezi, úgy látszik nem emlékszik Hagen tettére.
- Miután megharaptad Druantiát mondani akartál valamit. Hogyan cserélhetjük vissza Dietert és a másik vámpírt? Hogy mindenki a saját testében legyen? - csap le elsőnek Gloria a kérdésre..
Már éppen felsóhajtanék, hogy végre minden tisztázódik, amikor a doktor bőrében lévő vámpír rákiált a bérgyilkosra.
- Vigye a lányt! Nem engedhetjük hogy észak kezébe jusson.
És, ha ez még nem lenne elég, az eddig félhalottként magát cipeltető férfi is megemeli a hangját.
- Nem hagyhatjuk hogy délé legyen a lány! öljék meg!
Legszívesebben felordítanék, hogy mindenki fogja be a száját, már, mint a Dieter testében lévő, meg a másik, akit idáig cipeltem és ez a hála! Tőlem maga a rendfőnök is lehetne most, akkor sem érdekelne. Mi szenvedtünk meg azért, hogy eljutottunk idáig. Mi mentettük meg őket, akkor meg jobb, ha most is befogják a szájukat.
- Nem megyünk sehová, míg nem tisztázódik, hogy mi ez az egész és talán megtudjuk. - intek a feltápászkodó póknőre. - És még mindig van egy kis problémánk, ami legfőképp a magáé is. - nézek a parancsolgató áldoktorra. - Különben is ki a fene maga?
- Thomas, ha nem tévedek. - mondja Cyne, mintha felismerné a másik vámpírt.
Dieter-nél is elszakadhatott valami cérna, mert a mindig higgadt doktor odasétál a testéhez és hidegen szól hozzá.
- Jól van, tisztázzunk valamit. Maga az autoritás itt, ez igaz, viszont kettőnk közül nekem van varázserőm bármilyen mágiára. Szóval megpróbálhatja kikényszeríteni az engedelmességet, de nem ajánlom. Ellenben ha az szükséges én örömmel kikényszerítem magából az együttműködést, így válogassa meg a szavait. Értett, herr Nachtraben? - kérdezi majd belenyúl "Dieter" mellényzsebébe, előhúz egy cigarettát és két foga közé illeszti. - Kiderített valamit? - kérdezi Gloriától.
- Fancy stuff is fancy...de ha már itt tartunk, Thomas..... - hajol közelebb Cyne az előbbi szavaktól megrökönyödött áldieterre, de már nem figyelek rá, különben is olyan halkan beszél, hogy csak motyogást hallok. Talán ő is megfenyegeti.
Viszont fél szemmel látom, hogy az atya egészen közel lép hozzájuk. Nem lep meg, hiszen mindenbe beleüti az orrát.
- Hagyják már abba! - csattan fel Mina is, elveszítve a türelmét végleg. - Örüljenek, hogy élnek. Észak és dél, hagyjuk már az egészet a fenébe, itt vagyunk Heimsroth alatt és egy halom óriáspók akart minket megölni, amiket egy kislány irányított... de nyilván maguk is látták. Vége az egésznek. Menjen mindenki szépen haza a feleségéhez, kutyájához, akármijéhez és élje tovább az életét. Legalább volt egy jó kalandjuk.
Szívesen megtapsolnám, eddig ő volt a legnormálisabb a déliek közül.
Ám ekkor már Noshiris-re figyelek, aki sokkal érdekesebb dolgokat mond.
- Ja igen! Megoldhatom a testcserés problémátokat, de csak egy feltétellel. A lányt hadd vigyem magammal. -
- Nem lesz se északé... se délé. - nézett a nővér először Mina-ra, majd rám, hogy egyetértünk-e vele. - Nekem ez jó üzletnek hangzik.
Egy pár pillanatig hallgatok és Gloria szemébe nézek. Ez a bizalom próbája. Sok jó döntést hozott és igazából a szívem és az eszem most azt súgja, hogyha nem akarunk egymásnak esni - és én nem akarok ezek után, - akkor ez a helyes megoldás.
- Nekem is. - biccentek.
- Ahogy mondtam, dél ebből nem nyer semmit. Biztos vagyok benne, hogy a vámpírok boncoltak már tündét. - vonja meg a vállát a doktor.
- Így tudunk a legbiztonságosabban véget vetni ennek. - bólint rá Johannes atya is.
- Legyen úgy. Örülök, hogy mind.. elfogadják ezt. - Mina-től ezek után nem is vártam mást.
- Akkor az egyezség megköttetett. - mondta Noshiris, majd sző egy nagyjából négy méteres pókfonalat, mely hasonlít a kéken izzó fonalakhoz annyi különbséggel, hogy a végei hegyesek. - Ezt bökjétek bele a két vámpírba. -
Gloria vette le az egyik felét és szó nélkül a kezébe szúrta, ezek szerint teljesen megbízva a pókban, az elcsendesedett Cyne, aki "Thomas" mellett ült, vette el a másik felét és döfte a vámpírba.
A két férfi azonnal összeesik és én lélegzet visszafojtva várom, hogy vajon mi lesz. Az őket össekötő fonal kéken felizzik.
- Menjetek el innen ez után. - fordul közben Gloria a pókhoz és hangjában most figyelmeztetés vibrál.
- NE felejtsd el vinni a lányt is. - teszi hozzá az atya.
Nagyot sóhajtok, bízom benne, hogy a dolog rendben működik, különben kitör a káosz és megjósolhatatlan, hogy ki maradna életben.
- Na? Sikerült? - türelmetlenkedek, ahogy a két férfi magához tér, mire Dieter, most már az igazi bőrében, bólint.
- És akkor most mindenki örül és boldog és vidám, akkor mehetnénk már innen, kérem? - csattan fel Cyne, megtörve a csendet és elindul a kijárat felé, de aztán megtorpan. - Noshiris, hogyan jutunk vissza a felszínre?
- Kell lennie valami másik útnak... - ragyog egy pillanatra a nővérre Mina szeme.
Noshiris a hátára rögzíti a lányt a hálójával, majd elindulna a sötétségbe de megtorpan.
- Finsterwald volt a hely amit említettél?
- Az volt. Tarts keletnek, nem lehet eltéveszteni.
A pók bólint.
- Rendben van és köszönöm. - Szól Noshiris, majd megindul az erdő felé, de előtte még hozzánk fordul. - Látjátok ezeket az üregeket a falban? Ha mi elfértünk benne ti is elfértek. Ezek egyenesen a felszínre visznek titeket.
Bólintottam a póknő szavaira és elindultam a bérgyilkos után.
- Azért... hiányzott a testtem. - nyöszörgi mögöttem Dieter.
- Jó, akkor most már mindenki saját maga? - sóhajt Mina, de nem is vár rá választ, inkább a távozóban lévő pókhoz intéz egy kérdést, bár vannak kétségeim, hogy az válaszolni akar-e rá, vagy úgy tesz, mintha nem hallaná.
- Ha szabad kérdeznem... mik vagy kik vagytok ti pontosan? - mivel nincs válasz, csak int egyte a vámpírlány belenyugvóan. - Boldog életet. Mi megyünk a magunk útján.
- Azt hiszem, hogy nem lesz ezek után túl vicces élmény a Rotmantel-ek vagy a Nachtraben-ek szeme elé kerülni....- jegyzi meg a bérgyilkos és aggódást éreztem a szavaiban. - Jöjjön Thomas, azt hiszem, hogy Heinrich kitörő lelkesedéssel fogja fogadni a tényt, hogy túlélte. A maguk egyházijáról nem tudok mit nyilatkozni - tette hozzá tovább tartva kifelé.
Végül mindenki elindul a sötét tünde után. Bennem is felmerül, hogy vajon mi mit fogunk mondani, de épp elég hosszú lesz az út, hogy ezt még tisztázzuk egymással.
Végül elég könnyen felérünka a néhol szűkös és pókhálóval sűrűn beszőtt járatokon. A felszín közelében jó pár percig nem is nyitom ki a szemem, mert bántja az erős fény. Ám a friss levegő és még a napsütés is, soha nem esett még ilyen jól. Olyan késő délután fele járhat az idő a hálóval szőtt fákon átszűrődő napsugarak szögéből ítélve.
Elbúcsúzunk és mindenki megy a maga útján, amit az első találkozásunkkor elképzelni sem mertem.
Már csak a feletteseinket kell túlélnünk és nekem a lelkiismeretem háborgását, hogy hagtyam meghalni egy embert, hogy megmentsek egy vámpírt........

Felhasználó profiljának megtekintése

66 [Küldetés] - Arachnophobia - Page 3 Empty Re: [Küldetés] - Arachnophobia on Hétf. Aug. 12, 2019 6:43 pm

Akkor jöjjön hát a zárás bátor és bátortalan kalandorok. Hosszú út végére érkeztünk, mely most ezzel így a végéhez ért, de nem is szaporítom a szót, érkezzen hát a megérdemelt jussotok, zsoldotok.

A jutalamitok tehát a következők.

3000 váltó, és 300 tp


És a három tárgy közül választhattok magatoknak egyet.

Név: Druantia tojása
Leírás: Egy zöld hártyával bevont, sötét rácsos szerkezetű, és apró zöldeskék hólyagokkal tarkított tojás. Mivel már a létezése se természetes, így a benne lévő pók, rendelkezik a madaraknál őshonos bevésődés képességével. Igaz, ez nem teljesen ugyan az, mivel az első személynek, akit a pók a kikelés után meglát, annak nagyjából engedelmeskedni fog. Akinek állatidomár, vagy ehhez hasonlatos egyéb képessége van, az képes a póknak bonyolultabb parancsokat is betanítani.
A pók fajtája egy, az Arachnophobia küldetésben látott pókfajták közül. A pók picit nagyobb, mint egy megtermett ember tenyere, és csak kiegészítő/házikedvenc szinten képes a játékokban részt venni. Ez alól kivétel a Tünde Druida, Természet ág – Beastmaster, és a Vámpír végrehajtó Neulander ág – Tierenstimme. Ő nekik a pók a küldetésen látott méretre nő meg, és annak tulajdonságaival rendelkezni is képes. Ha valaki így már harci NJK szinten szerezné meg a pókot, az forduljon hozzám, (Hannes von Rotmantelhez) és képet, és kis leírást is tudok adni, hogy a póknak milyen tulajdonságai vannak.
Amíg nincs felhasználva/kikeltetve, addig elajándokazható/eladható.

Név: Pókselyem ing
Leírás: A mélységben fellelt pókselyem, és fura üreges selyem felhasználásával készült ing. Ez az ing, naponta háromszor képes elnyelni bűbáj típusú képességeket. Az elnyelt varázserő az egy nap lejártáig kering az ingben, annak egy halvány kékes fényeffektust adva.

Név: Kitinláncing
Leírás: Druantia maga mögött hagyott kitinpáncéljából készült ing, mely képes védeni az erős maró hatások ellen, és a közepes fizikai támadások ellen is állja a sarat. Mivel a kitin könnyebb mint a fém, ezért ezt a közepes páncélt, képesek csak könnyűpáncélt hordható kasztok is viselni.

És mégegyszer köszönöm a részvételt! Very Happy

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [3 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.