Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] Olaj és víz

Szer. Nov. 13, 2019 9:24 pm by Ciel von Eisenschnittel

Olaj és Víz



Veronia minden népe számára fontos cikk a bálnazsírból kinyerhető olaj, …

Comments: 4

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 118


You are not connected. Please login or register

Azonnali: Emlékek III.

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali: Emlékek III. Empty Azonnali: Emlékek III. on Vas. Dec. 30, 2018 5:02 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Bizony nem ritka az, hogy valaki elszalaszt egy azonnali küldetést. Ilyenkor nincs mit tenni, csöndben meghúzza magát az ember és reméli, hogy egyszer majd kap egy hasonló feladatot. Hát eljött ez a nap! Ismét lehetőségetek van bármely azonnalit újra megírni, melyhez korábban nem sikerült (csak olyanhoz, ahová előzőleg írtatok, az kiesik a kalapból). Ne habozzatok hát, ha volt valaha egy elszalasztott pillanat, ideje hát bepótolni!

Haátridő: 2018.01.07
Jutalom: ugyanaz, mint annak az azonnali játéknak, amit választatsz. Szezonális azonnali küldetés esetén válsaztani kell a TP és a váltó közül, (leszámítva a tárgyjutalmat, az nem jár érte)



A hozzászólást Lothar von Nebelturm összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 08, 2019 6:47 pm-kor.

2Azonnali: Emlékek III. Empty Re: Azonnali: Emlékek III. on Hétf. Jan. 07, 2019 5:05 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
http://questforazrael.hungarianforum.net/t868-azonnali-jatek-heilige-nacht#6953

Egy ideig nem hullott hó. Csak simán szürke volt minden és nyálas, felhős, kedvetlen, ami kiszívja az összes energiát a csontokból is. Ilyenkor lehet csodálatos a fronton lenni, gondolják a valamivel idősebb gyerekpalánták, miközben kastélyaik, házikóik meleg védelmében, ablakuk mögül nézik a kinti világot.
A valamivel még idősebb lánykák, legények viszont első kézből tapasztalják meg, milyen ilyenkor egy zsoldostáborban lenni.
Bizony, a meleg kastély már csak emlék. A kötelesség szólít, újból, ahogy mindig. Fölösleges azon gondolkozni, hány év még, azzal csak hosszabbnak tűnnek a napok, hetek, hónapok.
Szerencsére a mai napon "csak" felderítői feladatokat bíznak rájuk. Ez azt jelenti, hogy ha szerencséjük van, nem feltétlen kerülnek közvetlen összecsapásba. Na persze ez sem garancia semmire, a dolgok nem szoktak ilyen egyszerűen és simán menni, általában valami vagy inkább valakik mindig közbejönnek, hogy feltegyék a kérdést: ti mégis mit kerestek itt.
Minának sikerül kikönyörögnie, hogy Damienen kívül mást ne nagyon sózzanak most a nyakába, hiszen az együtt dolgozás ilyen tekintetekben nem nagyon volt az erőssége. Mindenképp vannak olyan személyek, akikre könnyedebb szívvel bízható a parancsosztogatás és a nagyobb egységek irányítása.
Az tábor, amibe be kell szivárogniuk, egyelőre elhagyatottnak tűnik. Elméletileg egy két hete elhagyatott északi táborról beszélünk. Elméletileg. Persze, mint tudjuk, ahogy a vadak is, úgy a valamivel fejlettebb élőlények is gyakran visszajárnak arra a helyre, ahol vettek már el életeket, éspedig mivel volt itt egy déli ostrom...
Vagy valószínűbb, hogy néhány cuccukat kimenekíteni térnének vissza. Azokra a cuccokban azonban nyilván Hellenburg is igényt tartana.
A rideg és szürke kőfalak csendesnek tűnnek. Szavak nélkül közelítik meg. Mina kissé távolabb marad, egy magaslaton, figyelni, jön-e valaki, Hedwig odafent kering, látszólag feltűnés nélkül, kiterjesztett szemeikként. Majd egyszer csak halk hangot hallat, olyat, amely talán nem tűnne fel senki másnak, aki nem élt éveket együtt a madárral és nem az övé. Mina is látja már, mit jelez. Balról, az erdősávból, egy csapat közelharcos. Mina futni kezd, Damien figyel, észlelve a közeledő veszélyt, az északi közelharcos emeli a pengéjét, ami... Megáll a levegőben.
A vámpír varázslata pedig mintha szétszéledne a szellőben.
Nem olyan az érzés, mintha a nagy adag hóban próbálná előrevonszolni a lábait, és a hó pedig visszafogja... nem olyan, mint amikor hullámokkal szemben úszik. Egyszerűen nincs hullám. Nincs ellenállás, és nincs ütközés sem. Semmi.
A patthelyzetben meglepetten bámulnak egymásra a szempárok. Az északi végül lihegve leereszti fegyverét. Két társa még párszor felemeli a pengét, ám aztán leeresztik. A nap pedig már alig simogatja csóváival a havas földet, ami Minának és Damiennek persze nem gond. Ám...valami más is megváltozott. Nekik ugye eddig is megvolt az a betegségük, hogy különösképp nem voltak oda az életek elvételéért, de azokra az időkre, amikor ez kötelességszerű volt és feladatukká vált, el tudtak vonatkoztatni ettől. De most... egyszerűen nem is értik, miért fogna valaki bármikor fegyvert a kezébe. Hogy miért csinálják ezt.
Valami mágia fogságában lennének?
Körbenéz és lázasan elkezd gondolkodni, mi történhetett. Talán valamiféle tárgyat helyeztek el itt?
- Na és most? - szólal meg az egyik északi, fiatalabb, arcát csak némi borosta tarkítja, pontosan olyan, akikről el lehet képzelni, miféle harci hévvel vágnak neki bármiféle feladatnak, amit kijelölnek számukra. - Nézzük egymást, vagy mi lesz?
Két társa zavartan nevetni kezd. Damien enyhén remegve teszi el a tőreit. Nem veszi most hasznukat.
- Csak nyugalom - szólal meg és a carolusburgi hármas csak most veszi őt észre. Mintha egy pillanatra még a fegyverek felé rándulna a kezük, de... nem, az a valami még mindig visszafogja őket. - Valami mágia lesz ez. Talán egy ereklye, vagy...
- Akkor meg kéne találnunk minél hamarabb!... Gondolom, nem akartok csak úgy szó nélkül távozni. Ez ugyanis a mi táborunk.
- Ez egy üres tábor, innentől kezdve bárkié lehet...
Az emberférfi dühösen vicsorog rá. Legfiatalabbjuk láthatóan nehezen birkózik meg a helyzettel. Végül jobb híján egy kavicsba rúg bele dühösen, ami messzire repül, távolabb az aljnövényzetben hallani, hogy végzi tompa puffanással.
Hedwig meginja a körözést és lassacskán Mina mellé telepszik egy faágra.
- Nem tudom pontosan, mi ez, de nem tudunk ártani nektek. Ti sem nekünk. Ez nem lehet véletlen. De nem is hiszem, hogy megtörhetjük egyhamar.. - Vagyis csak szeretné. Nagyon szeretné, hogy ne lehessen megtörni.
- Hogyne, csak úgy elsétáltok majd, mi? Majd tán hagyunk titeket elsétálni.
Akaratuk szenvedve ütközik bele abba a valamibe, ami visszafogja őket. Meg kell valahogy értetni velük... de hogyan?
- Nézzétek, nem tudtok semmit kezdeni a fegyvereitekkel. Hogy akartok minket megállítani?
- Megtaláljuk a módját, kormos, ne aggódj... - közelít az északi, de a self szemeiben nincs félelem. Furcsa érzés. Most az egyszer semmit, de semmit nem tudnak tenni ellenük.
Végül legidősebbje az ellenséges csapatnak a többiek felé fordul. Közelebb hajol hozzájuk, bizalmasan megérintve a vállukat, majd arrébb vonulnak pár métert, ám Mina a fülbevalójának köszönhetően így is hallja őket. - Ezeket itt kéne hagynunk. Menjünk vissza és inkább próbáljuk meg életben tartani a szerencsétlen...
- Életben tartani? Ötször elvérzett, amióta eljöttünk!... Legfeljebb eltemetni tudjuk.
Tehát volt egy haldokló bajtársuk.
- Ne beszélj bolondságokat! Senkit nem hagyunk hátra. Megesküdtünk.
- Csak az időnket veszteget...
- Pofa be! - Ezt már kevésbé halkan. Ökle a magsba emelkedik, hogy a ficsúr száját elkenje, de még az is megáll a levegőben. Erre a katona elkezd cinikusan nevetni. - Na rohadj meg, még téged se tudlak képen vágni.
Mina nem tud megállni egy kuncogást, elnézve őket. Megcsóválja a fejét. - Na jó, nézzünk körül, hátha találunk valami hasznosat, aztán én benéznék a legközelebbi faluba... hátha ott is működik a mágia.
Ahogy azonban az északiak távozni készülnek, szembejön velük egy társuk. Akin nagyon meglepődnek, hisz kiderül, hogy ő volt az, akit már temetni akartak. Valóban, hasa közepén hatalmas vörös folt éktelenkedik, pont a legsérülékenyebb helyen szenvedett egy csúnya vágást. Vagy inkább... egy sor árkánlövedék lehetett az? Most viszont él és virul, na jó, azért kissé lassacskán jön, de jön, és elújságolja a nagy csodát.
Ezek szerint ma úgy általában meghalni lehetetlen.
Pár szinte használhatatlanná rongyolódott érmén kívül sok hasznosat nem találnak. Némi ennivalómaradék, ami annyira megromolhatott, hogy már embernek nem illőnek nyilvánították, az állatok meg széthordták a maradékot, és már csak morzsák vannak.
Ideje beszivárogni hát egy északi faluba. Ami szerencsére nincs is messze, mindössze fél mérföldre el is terül egy, vízimalmáról messziről fel lehet ismerni.
Ha nem tudják bántani őket, akkor teljesen mindegy, hogy a falu kihez tartozik.
- De csak akkor jövünk rá, ha valaki tényleg ránk támad. Ha viszont nincs igazunk, és itt már nem hat az a dolog...
- Talán megpróbálkozhatnánk valami állattal is. Látsz valami kóbor kutyát vagy ilyesmit?
Damien hümmög egyet, majd egy darabig baktatnak a házfalak mentén. Csendesen az utcák, errefelé nem söpör most semmilyen hadtest.
Ekkor viszont eléjük penderül egy lányka. Kilincs csikordul, kisétál az egyik házból, majd átsasszézik az utca másik végére, és nyitna is be a másikba. Ekkor meglátja őket, és ismét felnevet vidáman. Valaminek nagyon örül.- Meggyógyult! Julen néni meggyógyult!
- Aaha... az... szuper...
A szöszke kislány be is nyit a másik házba. - Én meg egy déli katona vagyok, szia. - nevet fel, már-már hisztérikusan. Megőrült a világ. Megvonja a vállát.
- Szerintem őt nem érdekli.
- Engem sem. Szerinted ez... ezt Isten csinálhatta? Vagy mi történt? És vajon... ez így maradhat?
- Az túl szép lenne...
Sóhajt egyet az északi falucska közepén. Valóban túl szép lenne.
Ekkor hirtelen meglát egy kis mozgolódást a szeme sarkában. Egy macska az. Kóbor macska, sompolyogva oson a házak tövében. Megpillantva őket nem gyanakszik. Mina nagy levegőt vesz, ujjai között lassan egy hegyes, éjfekete tüske kezd manifesztálódni. Megcélozza a macskát, és elindítja irányában... ám még mielőtt a fele utat megtehetné, az árnytű eltűnik.
Ezt valahogyan... ő csinálta. Ő tüntette el, de nem szándékosan. A mozdulat meg volt tervezve, a mágia létrejött, de mégis eltüntette. Ő is, és valaki más is irányította.
Aztán hirtelen megmozdul az egész falu.
Éjszaka van, és mégis mindenki kicsődül az utcára. A falu papja és egy hírnök, aki most érkezett, egymás szavába vágva hirdetik, hogy ez egy szent éj. A harcok megálltak. S talán ezzel a háborúnak is vége szakadhat?
Hitetlen pillantások, nevetések, ölelések ünneplik az örömhírt. Örömhír. Evangéliumnak is hívják, nem?
Lehetséges volna, hogy megtörtént az, amire annyi ideje vártak?... És ahogy végignéznek a kis falucskán, nem ők voltak az egyedüliek, akik várták.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

3Azonnali: Emlékek III. Empty Re: Azonnali: Emlékek III. on Szer. Jan. 09, 2019 8:59 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor
A Bukott Hős

Választott Azonnali: BAJNOK

Utazásaim során találkoztam én már jó pár förtelemmel. A skála alsó fokán álltak a tövislények, az egyszerű fenevadak és az elmezüllöt kétlábú förtelmek. Kicsivel felettük a nem annyira ostoba kétlábúak, meg egy-pár gyengén mágikus lények. Kissé feljebb csúszva a skálán jöttek a nekromanták által idézett lények, vagy a kultisták mocskos dögjei és a listát még lehetne sorolni. De az, amivel egy álmos reggelen találkoztam, na arra még én se számítottam.

A helyszín? A jó bánatos fene se tudja. Annyi bizonyos, hogy valahol a Déli Királyság területén, a frontvonalhoz közel. Enyhe északi szellő borzolta a háborútól bemocskolt földeket, s minden lépésem nyomán varjak és hollók kisebb hadserege szállt fel felháborodottan károgva, amiért megzavartam a zamatos reggelijüket. A meggyötört fűszálakon, de még inkább a régi, szinte már elfeledett kisebb csaták után hátrahagyott lándzsákon, kardokon, kettétört nyílvesszőkön megülő harmatcseppek milliónyi apró gyöngyszemként csillogtak ahogy a horizont határán felbukkanó Nap sugarai megcsillantak rajtuk.
A hollóknak és varjaknak még sem én jelentettem a legnagyobb felháborodást, hanem az a majdnem tíz láb magas, világos szőke hajú, jelentős mellméretekkel rendelkező hölgyemény, aki egy bazi nagy bunkósbotot csapott flegmán fel a vállára, s bazi nagy lábaival rugdalta arrébb az útjába kerülő holttesteket. Egyik laza rúgása nyomán egy lefejezett lótetem meggyalázott és megrágott teste tett egy kisebb légi mutatványt, mielőtt undorítóan placcsanva landolt valamin, s a benne felhalmozódott gázok nyomán még undorítóbb módon robbant szét. Dracon gyenge gyomra ezt nem nagyon bírta, így csatlakozott a többi szárnyas döghöz és hangosan káricált, s egy ponton még a gyomra tartalmát is kiürítette reptében, mely tartalom éppen hogy csak elkerült engem, s tőlem alig pár lábnyira loccsant szét a régi csatamezőn.
- Valaki ma bal lábbal kelt fel...és én már megint rossz helyen vagyok rossz időpontban.
Állapítottam meg laza nemtörődömséggel, ahogy a termetes nőszemély közeledtét bámultam. Futhattam volna, persze, de az én rövidke lábaim (pedig nem számítottam éppen egy túl alacsony személynek az átlaghoz képest) egyszerűen nem voltak képesek akkora sebesség produkálására, mint ennek a bazi nagy izének a kisebb fatörzs méretű hasonló testrészei. Harcolhattam is volna vele, de elég egy legyintés azzal a szöges bunkóval, amit fegyver gyanánt hordozott és én már a palacsinták túlvilágán vidítottam volna a társaimat. Az esélytelenek és a halálban biztosak nyugalmával figyeltem hát Őt, ahogy töretlenül jött csak felém, menet közben megpróbáltam egy földbe szúrt lándzsára támaszkodni, hogy legalább flegmán érjen el a halál, de az átkozott vacak pont akkor tört kettő, amikor az óriás léptei nyomán kisebb földrengés keletkezett, s sikerrel estem térdre a nő lábai előtt.
- Jól van, na. Elhiszem, hogy megtisztelő a látványom, de térdre nem kell ereszkedni!
Lepődött meg a nő, s ennek hangot is adott, én meg hevesen igyekeztem leporolni a nadrágomat, amely pár helyen fel is szakadt a bukástól és csak egy komor pillantással adóztam a kék szemű nő megjegyzésének. Most, hogy közelebb ért, megnézhettem az arcát is. Hát, volt bőven okom arra, hogy minden nap és este (attól függ, hogyan sikerült ágyba jutnom) rémálmaim legyenek, még egy ilyen ocsmány arc, mint az övé már nem oszt, nem szoroz. Nagy lapátfogak, amelyek között egy jól megtermett patkánynak is elegendő hely volt; görbe, többször betört orr, mélyen ülő apró, malac szemek és akkora bibircsók az állkapcsán, amely máshol egy lepénynek elment volna. A hangja legalább dallamos volt, de ahogy én se, úgy Ő se tudta az emberek nyelvét akcentus nélkül beszélni. Érdekes, egzotikus hangzása volt, nem tudtam mihez hasonlítani. Igaz, óriással se találkoztam még, csak félóriásokkal (legalábbis ahhoz hasonlatos jötünnel és azzal is csak egyszer). Nyakamat kitörve igyekeztem a szemébe nézni, de valahogy nem ment, így megelégedtem azzal, hogy a lenge szövetinget áttörő mellbimbókat tekintettem szemnek.
- Szépséged előtt még a legnagyobb csábdémonok is térdre esnének, kedves hölgyem.
Valahogy hízelegni kell neki, mielőtt megzabál engem. A nőket mindig le lehet szedni a lábukról pár jól időzített és célzott bókkal, csak nehogy azt kérje, hogy smároljam le. Viszont úgy látszott, hogy Ő nem egy tipikus nő - méreteiből fakadóan ez nehézkes is lett volna - s idegesen toppantott, amitől a szívverésem is kihagyott jó pár ütemet.
- Ne hízelegj nekem, törpe uram...tudom, hogy rémisztő és undorító látvány vagyok, ezt a tényt már rég elfogadtam. De hjaj, ha egyszer én leszek a királynő, akkor a legdaliásabb és legnagyobb doronggal rendelkezőket vihetem ágyba és még sorba is fognak állni érte!
- Tudnám ajánlani az Északiakat. Délen csak ilyen nyüzüge alakok vannak, északon meg ott vannak a frissen jött csávók, akik méretben már-már felérnek hozzád.
- Észak? Dél? A jó franc se foglalkozik a Ti elcseszett királyságaitokkal, éjjeli tündérke. Én a Mi királyságunkról beszélek. Az Óriások Királyságáról, fenn, az általatok Schattenschild-nek nevezett hegyvonulat fagyos csúcsai között.
- Na, még arról se hallottam, de kedves egészségedre váljék. Kicsit eltévedtél, azt ugye tudod? A Schattenschild-hez fordulj a harmadik íjász hullája után balra, aztán amikor elérsz a Három Tehénlepény Csúcsához, fordulj délnek és pikk-pakk ott leszel!
Adtam készséges útba igazítást neki, csak minél előbb takarodjon már el innen a jó bánatos fenébe. A humorom - vagy annak totális hiánya - ismét csak nem vette le őt a lábáról, a dübörgésétől viszont én estem hátnak és amikor sikerült kipislognom a szememből a felvert véres-sár maradékait, egy dühtől villogó szemű óriásnő rusnya pofájába bámulhattam, ami pofa alig pár hüvelyknyire volt az enyémtől .Hirtelen minden kibukó gunyoros megjegyzésemet visszanyeltem, mielőtt tovább rontom a helyzetemet.
- Te leszel a bajnokom. Nagy a pofád, két fegyvert is hordozol magadban és az uralmad alá hajtottad a sárkánygyíkot, aki gazdájaként tekint rád...s van benned valami örvénylő sötétség. A szemedben tűz lobog, az ereidben jéghideg szél száguldozik. Jegesebb, mint a királyságunk havas tundrái. Te leszel a bajnokom.
- Ez nagyon...öhm...megtisztelő. És mi a feladatom? Neked bármit, kicsikém....
- Még egy megjegyzés és halálra lovagollak...mi úgy hívjuk, hogy snu-snu. Nem örülnél neki...a legtöbb ilyen csenevész alak, mint Te, már az első menet felénél szörnyet hal.
- Death by snu-snu...wonderful. Szóval, mi lenne a feladatom, kedves öhm...?
- Adanter. Meg kell mérkőznöd a királyom által választott bajnokkal. Ha győzöl, én leszek a királynő. Ha vesztesz, akkor még mindig használhatlak ágymelegítőnek.
- Hát ez valami csodálatos....mikor indulunk? - kérdeztem beletörődő hangon. Rohadtul nem volt semmi választásom se.
- Most...

Az Óriások Királyságába tartó út hosszú volt és egyáltalán nem nyújtottunk egy felejthető párost. Nem lehettem benne biztos, de szerintem jó pár paraszt ott helyben szívbajt kapott, amikor meglátta a földjein keresztül baktató óriás lányt, akinek a nyomában egy igen csak megtört lelkületű és vállú sötét elf battyogott annyi életkedvvel, mint akit akasztani visznek, s felettük egy hófehér sárkánygyík repkedett s nem tudta az a dög eldönteni, hogy halálba röhögje-e magát vagy csak szimplán agyvérzést kapjon. De miután átjutottunk a kontinens déli területét elfoglaló királyságot, ellavíroztunk a különböző vámpírtornyok között és rátértünk arra az általam nem ismert ösvényre, amely mélyen a Schattenschild-en belülre vezettek, a tempónk csak még tovább lassult.
Alattomosan feltámadó, jéghideg szél csapott le ránk naponta többször is. A kőlavinák szinte mindennaposnak számítottak és túl sok vadállatot se lehetett itt találni, így volt, hogy akár két napot is kaja nélkül tettünk meg, amitől én igen csak legyengültem, az óriás viszont vidáman fütyörészett. Aztán amikor végre legalább két zergét sikerült levadásznom, akkora lakomát csaptunk, hogy további két napig súlyos hasgörcseim voltak. Mire megérkeztünk a királyságukba, igen csak nyomorultul néztem ki és úgy is éreztem magamat.
A királyság határát egy hatalmas kőív jelezte, amelyet mesterségesen vágtak bele a hegyet alkotó kőzetbe. Utána már egy óriási fennsík nyílt s a távolban látni lehetett azt a végtelen sivatagot, ahonnét a nefilimek jöttek elő nem is olyan régen. Egy pillanatig elmélyedten bámultam a sivatagot, majd Adanter határozott lökésére tovább kellett mennem. Az utunk egy kőből kifaragott kunyhóhoz vezetett, amely előtt egy kisebb viskónak is beillő trónon egy őszhajú óriás ült. Párosunk láttára felállt és csak ekkor láttam, hogy majdnem 18 láb magas óriás volt az, rajta olyan vastag bundákból varrt ruhával, hogy már csak annak a súlya alatt összerogytam volna. Oldalán még a kétkezes pallosokat is megszégyenítő kard lógott, de az Ő méretei mellett inkább csak egy nyúzókésnek nézett ki.
- Adanter, látom, találtál magadnak egy Bajnokot...bár nem olyat, amire számítottam. Mire készülsz? Hogy a bajnokom röhögőgörcsben hal meg?
- Hiszem azt, hogy több van a rusnya pofája mögött, mint amit mutatni igyekszik. Hisz végülis, túl élte az ide vezető utat, ami a legutóbbi bajnokaimnak nem nagyon sikerült.
- Hát, ez azért még nem lesz elég a győzelméhez. De ha mellette tetted le a voksodat, legyen hát. Mi a neved, törpe?
- Törpe?! Sötét elf vagyok, nem valami kobold...izé, akarom mondani, hogy öhm...Gerard Lawrenz, szolgálatára, jó uram!
~ Most már csak jól fel kell őket idegesíteni, elmenekülni innen a francba és várni, hogy a felpaprikázott óriások lerohanják Veronia-t, hogy megtalálják Ger-t és a szart is kiverjék belőle. Hehe, készülj te mocskos démon...~
- A próba holnap este kezdődik, a Teli Hold fénye alatt. Addig a bajnok alhat a sátradban, Adanter. Készítsd őt fel...és határozottan megtiltom, hogy ráerőszakold magadat. Megtörnéd őt...
- Aludhat a lábamnál akkor...
Sóhajtott fel az óriáslány és a ruhámnál megfogva rángatott engem egy távolabbi sátor felé, ami a környéken lévő óriásokból derűs kacajt, belőlem pedig felháborodást váltott ki. Dracon inkább úgy döntött, hogy ezt a megszégyenítést nem fogja végig nézni, így szárnyaival takarta el a szemét és még látványosan el is fordult. Kösz cimbora, tudtam, hogy rád számíthatok. Mikor a vastag szőrmékkel takarított sátrakhoz értünk, Adanter csak ledobott engem elé, majd bemászott a lakrészébe. Jobb ötletem nem lévén követtem őt. A több hetes vándorút eléggé kikészített engem ahhoz, hogy a földön heverő egyik szőrmére letelepedve merüljek nyugtalan, rémálmokkal tarkított alvásba.

A következő nap dele táján sikerült felébrednem, s addigra már egy akkora lakoma várt engem, amit még egy király is megirigyelt volna, az óriások számára viszont egy laza kis ebéd volt. Mire végeztem vele, ismét elálmosodtam és a súlyos kajafáradtság tünetei jelentkeztek rajtam. Mivel Bajnok voltam, úgy döntöttem, hogy életem utolsó napját kiélvezem. Nem tudom, hogy milyen förmedvénnyel kell kiállnom, de legalább jól kipihentem nézzek vele szembe. Ha tippelnem kellett volna, akkor még egy, a királynál is nagyobb méretű óriás lesz az, akinek a hátára egy paraszt kunyhójánál is magasabb kard van kötve és már csak a csapásainak szelétől repülök vagy három métert. Csodálatos, hogy én mindig ilyen kalamajkákba kerülök....


A második alcsikázásból Adanter ideges morgása ébresztett fel.
- Nem kéne felkészülnöd a megmérettetésre? Két óra múlva kezdődik a viadal!
- Teljesen fel vagyok készülve. Ennél jobban már nem tudnék. Nyugi, vagy királynő leszel, vagy a lábaid között lehelem ki az életemet. Mindenképp csak nyerni tudsz.
- Jelentősen túlbecsülöd a ...képességeidet, mindkét téren.
- Nekem mondod? De ha megnyugtat, megélezem a fegyvereimet, meg ilyenek, amit a harcosok szoktak csinálni.
Az óriás csak morgott és elégedetlenül prüszkölve hagyta el a sátrat, miközben én össze szedtem a felszereléseimet, kicseréltem a bőrszíjakat az éjgyilokok markolatán és megírtam egy-két levelet, amelyet talán eljuttatnak az ismerőseimnek...ha nem, akkor legalább jól elszórakozzanak rajta az óriások, akik átkutatják a felszereléseimet. A kinti készülődés zajaira elszorult a gyomrom, s ahogy közeledett a megmérettetés ideje, egyre jobban félni kezdtem. Nem így akartam meghalni, egy idegen királyságban, amiről eddig még hallani se hallottam, egy hegynek a tetején, ahol olyan hideg szél fújt, hogy a csontjaim is átfagytak. Nem volt ideális, de hát válogatni nem válogathattam. Aztán egy hatalmas gongon kezdték el verni a taktust és tudtam, hogy itt az idő. Elkámpicsorodva léptem ki a sátorból, amely előtt már két sorban álló óriások alkottak egy hosszú folyosót. Súlyos kisebbségi komplexusban küszködve mentem végig a kardok -vagy inkább óriások - ösvényén. Némi séta után már láthattam is egy kör alakban kivágott, amfiteátrum-szerű képződményt, amelynek a túlsó felén egy alak álldogált, nekem háttal. Emberi méretekkel rendelkezett, nálam talán még egy kicsivel alacsonyabb is volt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Hát, akkor annyira nagy baj nem is lehet itt!
- Ő lenne hát az ellenfeled, Gerard. Még a legnagyobb harcosaink is rettegnek tőle, és még élő nem győzte őt le.
- Áh, annyira nem lehet vészes. Ha él, vérezni is tud. Elég rajta jó pár vágást ejteni és kivérzik.
- Háááát, lehet, hogy valamit nem árultam el... - vakarta meg idegesen a feje búbját Adanter, s szégyenlősen nézett rám, malacszemei kitágultak az izgalomtól így csak még undorítóbb látványt festett. A gyomrom forogni kezdett. - Az apám annak a férfinek a szolgálatában állt, akit Ti Sötét Apostolnak neveztetek...s az apámat leginkább halálpapként emlegetnétek. Még hozzá erős...nagyon is erős.
- Anyaggal rendelkezőnek néz ki, tehát mi? Egy zombi. Lehet, hogy erős és kitartó, meg strapabíró, de akkor is sebezhető. Már mint más szilárd és közel emberalakú lényről nem tudok a repeortárukban, kivéve a ghoul-okról, de ugyan már, mi az esélye annak, hogy a bajnoka egy ghoul, ugyebár?
A vége eléggé bizonytalanra sikerült, pedig próbáltam derűsnek tűnni. Adanter szemei rám szegeződtek, kétkedéssel és némi fanyar humorral fűszerezve.
- Tulajdonképpen, eléggé nagy az esélye. Kérlek, hadd mutassam be az apám Bajnokát, Ederland-ot, a ghoul-t...
Az óriásnő szavaira az állkapcsom a földnek csapódott, a béltartalmam meg erősen igyekezett, hogy a gatyámat maszatolja össze. Ahogy a lény megfordult, erős rettegés kapott el. Nem, nem, nem, nem és nem! Na azt már biztos, hogy nem! A jó kurva anyja fog kiállni egy ghoul ellen! A rettegésem csak még jobban nőtt, ahogy a lény szinte már kedves arcába néztem, de most minden érzékem vészriadót fújt és megéreztem felőle a mágia erős jelenlétét.
- Mondd azt, hogy most csak szopatsz. Légyszives...nagyon kérlek!
- Nem, nem létesítelek orális szexben! Majd ha legyőzöd...akkor talán. De most semmiképpen sem.
- Ez ellen nem győzhetek! - csattantam fel idegesen.- Nem akarok a Bajnokod lenni!
- Most már késő... - s mielőtt bármit is reagálhattam volna, Adanter egy erőteljes taszítással a küzdőtér szélére lökött és mögöttem bezárult az óriások sorfala.

Ott álltam hát a fennsíkon felállított amfiteátrumban és szembenéztem az ellenfelemmel. Nem, ez esélytelen harc volt. Még élőről nem hallottam, aki egymaga legyőzött volna egy ghoul-t, a nekromanták legfélelmetesebb fegyverét. Nem tartottam magam rossz harcosnak (igaz, hogy kiemelkedőnek sem), de a nyílt harc amúgy sem volt az erősségem, és bár hiába sütött rám a Hold fénye, ez nem jelentett most semmit sem. Hatalmas gombóccal a torkomon fektettem alkarjaimra a fegyvereimet és léptem pár bizonytalan lépéssel közelebb a ghoul-hoz, Ederland-hoz.
- Adanter, az én drága lányom sorban hetedjére hívott ki engem a trón bitorlásáért. A szabályok, mint mindig: akinek a Bajnoka győz, az foglalja el a trónt. Az én bajnokom Ederland. Az Ő bajnoka Gerard Lawrenz a lenti területekről. A harc addig tart, míg az egyik Bajnok harcképtelenné nem teszi a másikat. Nem vagyunk kegyetlenek, nem kívánjuk más harcát, főleg, hogy ha jól sejtem, ez a bizonyos Gerard nem önszántából vállalkozott a megmérettetésre.
Hallottam meg a királyt, aki az amfiteátrum mellett felállított trónról szónokolt. Egy kétségbeesett pillantással próbáltam megkeresni Adanter-t, hogy a középső ujjam stílusos felmutatásával jelezzem neki, hogy bassza meg, de nem találtam sehol sem. Ederland közelebb lépett hozzám, s ösztönösen hátrálni akartam, de pár erős óriás kéz visszapenderített.
- Nem viseltetek ellenedben haragot, harcos. Nem akarok ártani neked. Kérlek, bocsáss meg, de követnem kell a gazdám parancsait.
- Ez meglepően kedves, Ederland. De bocsáss meg, hogy ha párszor összefosom magamat.
- Hmmm...a legtöbben könyörögnek az életükért, Te pedig fanyar, már-már akasztófahumorral hadakozol. Már értem, hogy miért választott téged Adanter.
- Szerintem kétségbeesésében csak felkapta azt, akit először meglátott, én meg pont az útjába akadtam. Szívás, mi?
- Nem, nem hinném. Adanter sosem találomra választ Bajnokokat. Az előző hat semmi kihívást nem jelentett. Meglátjuk, hogy Te hogyan fogsz tündökölni. A Hold Apa adjon neked erőt, sötét elf.
- Hasonló jókat neked is...
Biccentettem a meglepően kedves ghoul felé, már-már majdnem hogy megsajnáltam. Aztán rájöttem, hogy kardja egy mozdulatával szét tudna engem hasítani. A kezében egy cakkozott élű, ősréginek kinéző kard volt, amely most, hogy jobban megnéztem, határozottan feketeacélnak tűnt, még a markolatán és a pengéjén táncoló lángok is meg voltak hozzá. Páncélt nem viselt, csak egyszerű bőrzekét, kivéve a kezein volt valami ellenálló anyagból készült kesztyű, gondolom, hogy a bőrét védje a félelmetes acélból készült fegyver szövetroncsoló hatásától. Vajon ezek a dögök éreznek fájdalmat?
- Kezdődjön a harc, most, hogy a Bajnokok lerótták egymásnak a tiszteletüket!
- Nagyon sajnálom...
- Hogy az a jó bánatos....A PICSÁBA!
Reagáltunk egyszerre, de az én mondatom egy hangos kiáltásban ért véget, ahogy a harcos neki lendült.

Ederland álló helyzetből lendült felém olyan sebességgel, hogy éppen csak sikerült elugranom az első támadása elől, amely helyben ketté is vágott volna. Éreztem, ahogy a feketeacél penge elsuhan a fejem mellett, meglebegtetve félhosszúra hagyott hajamat. Itt aztán nem szórakoznak egy percet sem! Nem tápláltam hamis reményeket: itt nem nyerhetek, de ez nem jelentette azt, hogy könnyen fogom adni a bőrömet. Mire Ederland megfordult, hogy a következő csapását intézze ellenem, én már létre is hoztam kettőnk között egy sötétség gömböt. A ghoul meglepetten szisszent fel, ahogy nem látott át a mágiából szőtt gömbön, s azon keresztül én tisztán láttam a...kifejezéstelen arcát. Az ostoba harcosok berohantak volna a sötétségbe, eszeveszetten és feldühödve. Ederland nem volt ostoba, s mivel az amfiteátrum eléggé széles volt ahhoz, hogy a gömb körül kényelmesen tudjon mozogni, így elkezdte azt megkerülni. Belépve a gömb által nyújtott viszonylagos biztonságba figyeltem meg az ellenfelemet. Az óvatosan körözött, lábait inkább csúsztatva, semmint emelve, hogy mindig biztosan álljon a talajon. Lépteim hangjára megfordult és szinte majdnem hogy egyenesen rám nézett. Hát hiába, láthatatlan vagyok a számára, de hallani azt nagyon is jól hallott. A kardja szúrt felém, derék magasságban s kitáncoltam előle. A kard átszúrta a sötétséget, bennem nem tett kárt, az ellenfelem pedig nem pazarolta tovább az idejét a felesleges támadásokra.
Bőszen kutakodtam a bennem lakozó erők után, s hagytam, hogy a tűz felbuzogjon bennem. Nem csak láttam Clandestine pengéje körül az áramló lángokat, amelyek vidáman, szinte már mohón keltek életre, de éreztem a bensőmben is, ahogy a ghoul jelenlétére a tűz fellángolt és vadállat módjára tombolt bennem. A Természet ereje ott buzgott bennem, ahogy a sötét elfek vérvonala is. Tényleg több voltam, mint aminek látszottam. Térdre ereszkedtem, ahogy figyeltem az ellenfelem mozgását, majd szabadjára engedtem a tüzet.
A lángnyelvek, amelyeket megformáltam, lándzsa módjára csapódtak ki a gömbből, s amint Ederland-ba csapódott a láng, az szét is áradt rajta, mint ha csak folyékony tűz lett volna. Tápláltam még egy kicsit a tüzet, hagyva, hogy az egész testét beborítsa. A ghoul idegesen sziszegett fel, szabad kezével csapdosta magát, hogy kioltsa a tüzet, én pedig szinte kirobbantam. Térdelésből felrugaszkodva nyertem erőt, s a többlet energia egyben többlet sebességet is jelentett, így mintha villám csapott volna le rá. Jobb kezem teljes hosszúságában nyúlt ki s fűben kushadó kígyó módjára csapott le a tűzbe bugyolált ghoul-ra, egyenesen a mellkasát és az abban (talán) megbúvó szívét keresve. Azonban Ederland nem az a fajta harcos volt, akit ilyen módon le lehetett volna győzni, s a kardja mintha csak önálló életre kelt volna, mozdult fel és egyben oldalra, útját állva a tűzbe borított Clandestine csapásának. A lendületet azonban nem tudta teljesen megakasztani, így a felszentelt fegyver mélyen a bal kezébe mélyedt, perzselt szélű vágást hagyva maga után. Aztán már gurultam is el a vízszintes csapása alatt, amellyel megpróbált tőlem megszabadulni. Amire nem számítottam, hogy a ghoul gyors volt. Iszonyatosan és félelmetesen gyors, s a lába lendült is, a hasamon találva el törte meg a lendületemet s egyben küldött a földre úgy, hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből.
A földön hápogva, lelkierőmet és levegőmet összegyűjteni igyekezve figyeltem, ahogy a ghoul a földre veti magát szintúgy és addig hempergőzik, míg kioltotta magán a tüzet. Mire végzett, én is sikerrel feltápászkodtam a sötétség gömbtől vagy tíz lábnyi távolságra. Túl messze voltam tőle ahhoz, hogy a gyors ghoul mellett el tudjak rohanni a kétséges biztonságot jelentő mágikus tér felé. A tűz nem volt teljesen eredménytelen, a lény bőre megpörkölődött, s a haja, ami eddig a feje búbján nőtt immáron a múlt része volt.
- Már rég...sebesített meg valaki. Adanter jól választott. De ennél több kell ahhoz, hogy legyőzz...
Szólalt fel kedves hangján a ghoul, kardját két kézre fogva rohant felém. Nagyokat nyelve figyeltem a közeledését, miközben a szél feltámadt körülöttem s a környékemről összekapta az összes havat, ami volt és nagy erővel csapott le a ghoul-ra. Ha a tűz nem árt neki, legalább megvakíthatom, bár a mágia ilyen jellegű felhasználása miatt éreztem, hogy a fáradtság jelei mutatkoztak rajtam, s kezem enyhén remegni kezdett. Egyelőre még nem volt idegesítő s hátráltatni sem hátráltatott, de tudtam, hogy sokáig nem tarthatom fel. A ghoul félre fordította a fejét, ahogy a hó és az apró jégcseppek az arcába csapódtak s teljesen vakká tették őt, én pedig igyekeztem az oldalára kerülni, közben megszüntettem a druida mágiát, mielőtt tovább csapolja a készleteimet. A druida mágia megszüntetésével egy időben a Hold fényéből merítve alkottam magamról még öt további másolatot, s a hold egóim laza félkörben vettek körbe engem. Hallottam, ahogy az óriások felhördülnek, s egy pillanatra mintha meglepettséget és értetlenkedést láttam volna Ederland szemében, ahogy felénk fordult. Talán még egy apró mosoly is?
- Szép próbálkozás. Látom, vannak trükkök a tarsolyodban.
Nem szólaltam meg, csak feszülten vártam, hogyan fog cselekedni a ghoul. Nem játszhatott a kivárásra, hisz az óriások harcot akartak látni, így rögtön támadott is. Vagy az Ő érzékei voltak nagyon jók, vagy csak szerencsére volt, de láttam, ahogy a tekintete egyenesen rám szegeződik s három öles lépéssel szelte át a minket elválasztó teret, s a fegyvere éle egyenesen a szívem felé száguldozott. Egy egyszerű trükkel (na jó, annyira nem volt egyszerű) helyeztem át magamat abba a klónba, amely tőlem jobbra helyezkedett el, de neki így a bal kezére esett...már pedig jobb kezes harcos volt. Ederland meglepődött, ahogy a szúrása anyagtalan testet ért, s rögtön igyekezett korrigálni a hibáját olyan sebességgel, amelyet még a legjobb harcosok is megirigyeltek volna, Clandestine viszont ekkor már le is csapott, egyben megszüntettem a többi másolatot, mielőtt apasztanák az erőmet. A felszentelt fegyver (egyetlen igazi fegyverem ellene) felsértette a ghoul oldalát, majdnem hogy a hónaljától egészen a csípőjéig, de nem túlságosan mélyen, hisz majdnem hogy a fegyverem hatósugarán kívül tartózkodott, majd ösztönösen hátra vetettem magamat, számítva ellenfelem ellencsapására, ami nem is váratott magára, viszont így csak ott vágott keresztül, ahol a másodperc töredékrészével előtte voltam. Az óriások ismét felordítottak, Ederland arcán mosoly játszadozott.
- Kétszer mértél rám csapást és még meg is égettél. Idáig még senki se jutott s ártani még nem árthattam neked. De fáradsz. Sajnálom, de még mindig nem győztél le. Pedig jó lenne már ismét...ismét békére lelni. Jó lenne ismét meghalni, ezúttal végleg. Kérlek, légy elég jó és ölj meg!
- Felőlem! Csak dobd el a kardodat és megteszem, amire kérsz.
- Ezt sajnos nem tehetem meg. Harcolnom kell minden erőmmel...
S már támadott is. Olyan gyorsan, ahogy azt még tőle se láttam előtte. A kard mintha csak egy pillantás alatt vágott volna keresztül a minket elválasztó teren. Lebuktam, azonban nem elég gyorsan, s a feketeacél penge végighasított a bal vállamon. Szerencsére nem túl mélyen, de a roncsoló hatású penge érintésétől így is hangosan felordítottam s elzsibbadt markom már nem bírta tartani Fury-t, amely jobb híján le is pottyant az alkaromról. A következő cselekedetem ösztönös volt, pedig nem akartam használni, ilyen közel az óriásokhoz, mert tuti, hogy felkoncolnak érte...de a sérülés eléggé elborította az agyamat ahhoz, hogy ne gondolkozzak, miközben Ederland visszahúzta a fegyverét a következő támadásra. Éreztem, ahogy vad mágia áramlik rajtam keresztül, s éles, kíméletlen hangon pendítette meg Clandestine pengéjét. Hallani és szinte látni is lehetett, ahogy a rezonancia vihar telibe kapta a ghoul-t és a 65 lábnyi körzetben álló óriásokat is, akik kétségbeesetten kapták a kezüket fülükhöz. Ederland csak megtorpant s pillanatnyi zavarodottságot láttam az arcán, amit ki is használtam és közelebb ugrottam hozzá, ezzel egy időben a még mindig fájó bal kezemre holdfényből egy másik éjgyilokot igéztem.
Éreztem, ahogy felgyorsulok, s szúrások egész sorozatát idéztem Ederland ellen, aki kardjával próbálta védeni a két fegyver támadásait, de a harc heve áthullámzott rajtam, s a Holdfázis amúgy is megdobta a sebességemet. Minden egyes támadásnál éreztem, ahogy erőtartalékaim lassan térnek vissza, s most nálam volt a kezdeményezés lehetősége. Kisebb égési sérülések keletkeztek a ghoul testén ott, ahol eltaláltam őt, s végső kegyelemdöfésként Clandestine-nal is sikerült eltalálnom ismét csak a bal kezén, amitől még meg is bénult. Győzedelmesen kiáltottam fel...de túl lassú voltam. Az a három másodperc, amíg bénultan nézett engem Ederland nem volt elég ahhoz, hogy jól kivitelezzem a támadást, amellyel úgy terveztem, hogy véget vetek az életének, vagy legalább lefegyverzem őt. A ghoul az utolsó másodperc utolsó töredékében mozdult meg, csípőből hajolt félre a mellkasát kutató támadásom elől, majd álló helyzetből nyert lendülettel vetődött nekem. Jobb válla gyomorforgató erővel csapódott a mellkasomnak, s a ghoul puszta fizikai ereje a földre taszított engem.
Oldalra gurultam, ahogy a kard lecsapott rám és a fejem mellett szúrta át a földet. Az életem képei leperegtek előttem, majd a ghoul is felszisszent.
- Köszönöm, hogy kitértél a támadásom elől. Bocsáss meg, ez halálos lett volna. Kérlek, bocsáss meg!
Kedves szavaival ellentétben állt, ahogy ismét támadott rám. Még egyszer felidéztem magamban a szelet és vágtam a pofájába egy nagy adag havat. Azonban ez a trükk másodjára már hatástalan volt ellene. Egy igazi harcosnak nem kell feltétlenül látnia az ellenfelét. Eleget harcoltunk ahhoz, hogy kiszámítsa, mi lesz a következő lépésem, látta a támadásom előtt, hogy hol is tartózkodtam és szimplán kikövetkeztette, hogy hol leszek. A kard pengéje egy hüvelyk töredékrészére állt meg a homlokon közepe felett, annyira közel, hogy szinte éreztem a kardból áradó ocsmányságot.
- Hát...ez...öhm...Ederland a győztes! De a lányom bajnoka eléggé parádés teljesítményt nyújtott ahhoz, hogy kivívja a tiszteletünket. Ha nem egy ghoul ellen harcolt volna...a fene egye meg! Gerard Lawrenz, kérlek, állj fel. Sértetlenül és zaklatás mentesen hagyhatod el a királyságunk területét!
A király hangjában enyhe döbbenet csengett, miközben kinyilvánította az eredményt. A kard pengéje eltűnt a homlokom felől és már csak Ederland kezét láttam, ahogy felém nyúl és végül felsegített a földről. Bánatos szeme szinte a lelkemig hatolt.
- Ah, pedig olyan közel álltál. Talán a következő....talán. Békés életet, Gerard....bár van egy olyan érzésem, hogy az neked nem az osztályrészed. Távozz hát...és köszönöm, hogy megpróbáltad.
Azzal a ghoul csalódottan tolta vissza tokjába a fegyverét és hajította egyben felém Fury-t, amely az aréna közepén hevert. Hagytam, hogy a fegyver a földre essen előttem. Ostobaság lett volna egy éjgyilokot megpróbálni elkapni a levegőben, nem úgy volt kialakítva, hogy ezt biztonságosan meg lehessen tenni. Az óriások szinte azonnal elkezdtek szétoszlani, ahogy a mulatság véget ért. Adanter öles léptekkel vágtatott felém.
- Hmm...egészen közel jártál hozzá. Eddig még egyik bajnokomnak sem sikerült még csak megsebeznie sem ezt a lényt. De most már látom, hogy mik lehetnek hatásosak ellene. Sokat tanultam ma, és ez alapján tudom kiválasztani azt, aki talán le tudja győzni.
- Ez egy kurva ghoul, ha nem vetted volna észre. Egy egész századdal képes lenne végezni, ha úgy akarná. Legközelebb egy egész sereget nevezz ki a bajnokodnak...
- Nem kell egy sereg...csak valaki, aki még nálad is jobb. Mérföldekkel jobb. Nem, ez nem becsmérlés volt. Itt a jutalmad, amiért megpróbáltad...és sajnos a szabályok értelmében nem snu-snuzhatlak halálba, így biztonságosan távozhatsz...
Szontyolodott el Adanter, ahogy a kezembe nyomott egy nehéz erszényt, aztán lehajtott fejjel távozott s én értetlenkedve néztem utána. Mi a franc baj van a nőkkel úgy nagy általánosságban?!


_________________
Azonnali: Emlékek III. Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

4Azonnali: Emlékek III. Empty Re: Azonnali: Emlékek III. on Csüt. Jan. 10, 2019 9:56 am

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A gonoszság netovábbja

- Ez nem a büntetésről szól. Ez arról szól, hogy üzenetet küldünk.
A hatéves Laetitia von Rotmantel hátratett kézzel sétált négy hűséges alattvalója előtt. Mögöttem egy kis asztalon szinte már piedesztálra helyezve hevertek Anna maradványai, körbetéve apró, a torony körül szedett vadvirágokkal. Nem mintha nem lett volna öt másik porcelánbabám, de Anna különleges volt. Őt Apa hozta Hellenburgból két évvel ezelőtt, és saját maga választotta ki, nem pedig valamelyik szolga bízta meg a helyi babakészítőt, hogy csak csináljon valami szépet. Nem. Annának piros szeme volt, mint nekem, és mellé fekete haja, hozzá pedig kapott rá való topánkákat és bársonyból készült bordó báli ruhát is. Sokat játszottunk és a babák összes bálján ő volt a legszebb, mindenki vele akart keringőzni, és persze mindenben ő volt a legügyesebb is.
Anna pedig ma délelőtt óta törötten feküdt. Anya szerint az én hibám volt. Nem kellett volna magammal vinnem az iskolába, de szerintem meg nagyon igazságtalan lett volna, ha nem engedik, hogy Anna is velem együtt tanuljon olvasni, meg számolni, meg latinul. Minden rendben is ment, és nagyon jól éreztük magunkat egészen addig, ameddig meg nem jelent Bruno. Bruno valahonnan anyai ágról volt a másodunokatestvérem, tehát közeli rokonnak számított, és pont ezért egyáltalán nem engedhette volna meg magának ezt a viselkedést. Egy hölggyel nem lehet úgy bánni, ahogy ő bánt velem és főleg Annával!
„Nézzétek még elhozza a babáját!”
„Fúú, de dedós!”
„Nézzétek, nézzétek királylány vagyok!”
És még egy csomó efféle bla bla bla, blöeh…. Már itt szerettem volna kinyitni a szeretárat kivenni belőle egy szikét és felnyitni a gyomrát, csakhogy lássam ott is is rohad-e, vagy csak ami a száján kijön, de ÉN úrinő vagyok és visszafogtam magam. Ám az úrinők sajnos nem feltétlenül jeleskednek olyan alantas dolgokban sem, mint a verekedés, így bármennyire is igyekeztem megmenteni Annát, csak annyit értem el vele, hogy Bruno teljes erejéből a fldhöz vágta. Ekkor a gyönyörű porcelánfehér arc három radabba tört, eltört a bal lába és a bal keze is, de alapos vizsgálat után megállapítottam, hogy a törzse is legalább három helyen megrepedt. Ez pedig bosszúért kiáltott.
Előttem ültek a szemtanuim, egyben pedig szövetségeseim. Jelen ügy fontossága miatt eltekintettem a vértől, családi háttértől és rangtól is, csupán az volt a fontos, hogy ki mennyire alkalmas a munkára, amit rá akartam bízni. Hatékonynak kellett lennünk, és gyorsnak. Egészen úgy éreztem magam, mint egy régi hadvezér a könyvtár egyik poros történelemkönyvéből. Giselle a tanító lánya volt, nálunk egy évvel idősebb, és csak azért ült bent az órákon, hogy besegítsen az apjának. Vagy nagyapjának. Furcsa lett volna, ha az a vénség az apukája. Azért került a csapatba, mert látta az esetet és próbált nekem segíteni, emeleltt elég jó megfigyelőnek tűnt. Aztán ott volt Horatius. Amennyire egy éleselméjű híres emebrről kapta a nevét, ő maga annyira buta volt, ellenben tagbaszakadt volt és erős is, így jól jött a segítsége, ha verekedésre került a sor. Néha láttam, hogy Bruno őt is piszkálta, így biztosa vehettem, hogy mellém áll majd egy kis visszavágás során. A harmadik Leif volt, ő igazából folyton utánam koslatott és csak nagyon akarta, hogy bevegyem a csapatba, így végül engedtem neki. Az ő előnye, hogy úgy látszott akármit megcsinált, amire csak kértem. A negyedik és egyben legfontosabb csapattagunk pedig Martha volt. Martha Bruno szerelme volt, szerencsére érzései viszonzatlanok voltak, így cukorkáért és azért cserébe, hogy néha kölcsönadtam neki Barbarát, egy másik babámat, hajlandó volt megtenni nekem egy egggéééészen aprócska szívességet.
- Tehát, mondom a tervet. Figyeltek? - fordultam feléjük hirtelen, mint egy szigorú tanárnéni. Azok ijedtükben összerezzentek, majd szinte pánikba esve kezdtek bólogatni. A szám elégedett vigyorra húzódott, majd folytattam az eligazítást.
- Minden Mathan áll vagy bukik. Az ő feladata lesz, hogy elhívja Brunot a tett helyszínéről. Martha, megvan hogy fogod csinálni?
- Sima ügy lesz. - jelentette ki a lány. - Azt fogom mondani neki, hogy találtam egy nagyon szép zugot a torony kertjében, ahol talán kicsit kettesben lehetünk. Majd ködösen belengetem neki, hogy hajlandó leszek megpuszilni, tuti ráharap majd.
Elégedetten bólintottam.
- Ez után Giselle lefoglalja majd a szüleit, hogy Bruno jegyeiről akar beszélni, és hogy gond van a szorgalmával. Menni fog? - néztem a lányra.
- Még csak nem is kell hazudnom. - válaszolta szárazon.
- Nagyszerű. Horatius és Leif ekkor bemegyünk. Hor fog őrködni… - itt a fiúra néztem, aki bólintott. - Leif meg én pedig nyélbe ütjük a tervet. - csaptam bele az klmmel a tenyerembe. Leif csillogó szemmel bólogatott.
- Oszolj, holnap kezdünk!

~:O:~

Aznap éjjel alig bírtam aludni. Csak az járt a fejemben, hogy minden sikerüljön, és semmilyen fiaskó ne jöjjön közbe. De nem jöhetett. A tervem tökéletes volt. Délelőtt az iskolapadban is alig tudtam már figyelni. Túlságosan izgatott voltam. Egyik lábamról a másikra álltam, a székemben is fészkelődtem, teintetem folyamatosan a többieket kereste, akik - szintén a tervnek megfelelően - úgy tettek, mintha egyáltalán nem is barátkoznának velem. A délután két órás csengő, ami a tanítás végét jelezte olyannak tűnt, mintha az angyalok a mennyben csengetnének, hogy végre eljött a megváltás. Csigalassúsággal pakoltam össze a krétát és a palatáblát, hogy szemem sarkából figyelhessem, hogy a terv működésbe lép. Hosszú percekig nem történt semmi.
Elindultunk kifelé. Martha elárult volna? Már épp elkanyarodott volna Bruno a házuk felé, mikor végre megláttam a lányt, hogy utána futott, és pironkodva, egy ujjával a haját csavarva hívta el játszani.
- Még… még szólnom kell a szüleimnek… - hebegte Bruno.
Fenébe. Gyáva féreg.
Martha idegesen bólintott, és amikor Bruno elfordult egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Lassan bólintottam felé. Kicsit csúszik a terv, de még nem volt veszve semmi. Martha és Bruno elmentek a fiú házához, Horatius, Leif és én pedig távolról követtük őket. A várakozás majdnem tíz percig tartott, ami ilyen helyzetben egy örökkévalósággal ért fel, de végül a két szerelmes pár ugrándozva futott ki az ajtón és tűntek el a távolban. Újabb végtelen hosszú öt perc várakkozás jött, mire feltűnt Giselle és bekopogott az ajtón. A távolból láttam, hogy Bruno anyukája ajtót nyitott neki, a tekintete elsötétült, majd beinvitálta a lányt egy teára. Eljött hát a mi időnk. A szívem hevesen kalapált, a térdem remegett, de nem tántorodhattam el. Az ajtóhoz osontunk, és amilyen halkan csak tudtam kinyitottam. Nem tudtam merre volt Bruno szobája, így három helyre is benéztünk, mire az egyik helyiségben felismertem a fiú kabátját és iskolatáskáját. Horatius őrpozícióba helyezkedett, én pedig diadalittas mosollyal léptem be a szobába és néztem körül. Tele volt játékokkal, de engem kifejezetten a kitömött játékok érdekeltek.
- Kezdődik? - kérdezte Leif izgatottan.
- Kezdődik.
Elsőnek a macija esett az ollóm és késem áldozatául. Felvágtam a hasát és ugrándozva szórtam szét a bélését, majd levágtam a karjait és az íróasztalra tettem. Hasonlóan járt a nyuszika is, aminek letéptem a lábait, majd felakasztottam egy zsinórral a lámpára, mint valami közönséges bűnzőt. Macska, kutya, oroszlán, mind hasonló sorsra jutott, ameddig a vatta be nem terítette szinte az egész szobát. Alig bírtam megállni, hogy fel ne kacagjak, de még szükség volt egy utolsó simításra. A hintalóhoz léptem levágtam a fejét, és a nap megkoronázásaképp beledugtam a levágott lófejet Bruno ágyába.

~:O:~

Másnap a fiú kisírt szemekkel jött iskolába. Amikor ránéztem, csak belevigyorogtam a képébe, ő pedig egészen kivételesen behúzta a nyakát, és riadtan elfordult.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

5Azonnali: Emlékek III. Empty Re: Azonnali: Emlékek III. on Hétf. Jan. 14, 2019 8:36 pm

Bianca Brunner

Bianca Brunner
Nekromanta
Nekromanta
Goodbye, Motherfucker

Hello, Motherfucker
My lover...
You saw it comin'


Vette elő zsebéből okostelefonját, hogy megnézze, mégis ki a fene keresi. Már sötét éjszaka volt, így nem kellett a nap miatt aggódnia, nyugodtan tudott elmélyülni a készülék képernyőjébe. Kicsit hezitált, de a piros kis telefonra bökött ujjával; Elutasította a hívást, pedig egy számára fontos fiú volt az. Fel akarta venni, de fontosabb dolga akadt, hiszen így is késésben volt. Megszaporázta lépteit a lámpák fényében úszó éjszakai városban, ahol rendszerint hatalmas nyüzsgés volt.
Egy pillanatra megállt, hogy megnézze a térképet telefonján. Remegő kezekkel konstatálta, hogy megérkezett. A következő kanyarban ott volt a találkozó helyénél. Legalábbis ott, ahol felveszik. Nem volt kedve az egészhez, de hogyha már belecsöppent gondolta, nincs mit tenni.
Töretlenül furakodott a félmeztelen néger srácok és szilikonnal teletömött barátnőik között, hogy elérje a sarkot, ahol egy Pick-Up már várt rá. Az oldala saras volt, néhány helyen összekarcolták és a festék is lejött róla. A legfeltűnőbb mégis a hátuljára fújt "Fuck Autorithy, Fuck Women, Fuck Kin, Fuck God" felirat volt, ami aggasztotta erősen. Noha, nem tartotta be a törvényeket és vallásosnak sem tartotta magát, a "Fuck Women" részt mégis magára vette. Elvégre nő volt. Nem tudta mire vélni a dolgot; Hogyha leszögezik, hogy nekik rá van szükségük az üzlet lebonyolításához, miért ezzel a furgonnal jelentek meg?
Bizonytalanul odalépdelt és megdörgette az ablakot. Egy szőke alak ült benne egyedül, nem meglepő módon a kormánynál. Vállánál kicsit lejjebb lógott haja és egy vörös baseball sapkát viselt egy ujjaitól megfosztott kockás inggel és farmer nadrággal. Ő sem élt, halt a divatért, annyi biztos.
A telefonját nyomkodta, mikor a lány kopogtatott. Felemelte fejét, homlokára csapott és leengedte az ablakot. Valami dallamos, hörgős nóta düpörgött a hangfalból, természetesen maxra tekert mélynyomóval, mert anélkül sosem igazi az élmény.
Zsebre vágta a telefonját és az ablakra könyökölt.
- Mit akarsz? - futtatta végig szemeit a lányon párszor.
Bianca összerándult egy pillanatra, próbált egyenesen a szemeibe nézni, de nem tudott, mert a srác olyan aprólékosan figyelt éppen minden egyes porcot, ami testét alkotta, hogy szinte teljesen más világba került. Ismét dörömbölt egyet, a fiú megrázta fejét és felemelte, beverve az autó tetejébe.
- A kurva anyádat! - kiáltott fel fejéhez kapva, miközben tekintete megakadt a lány értetlenkedő szemeiben. - Utoljára kérdezem... - sóhajtott fel. - Mit akarsz?
A lány karba tett kézzel kicsiket dobbantott lábával, miközben kócos fejét csóválta. Csalódottan felsóhajtott.
- Hogy mennyire nincs illem bennetek! - rázta fejét, amire a fiú felemelte szemöldökét.
- Figyelj, ha nem mondod meg, hogy ki vagy, én elhúzok a picsába! - fordította el a kulcsot egy széles mosollyal, hogy Bianca is biztos legyen benne, hogy komolyan beszélt.
A lány ismét sóhajtott egyet.
- Bianca vagyok. Bianca Brunner. - nyögte ki végül.
A srác gondolkodóba esett, próbálta előcsalogatni fejéből, hogy hol hallhatta a nevet azelőtt. Beletelt pár percbe, mire eszébe jutott, hogy meg kéne nézni a kis cetlit, amire a kuncsaft nevét írta förtelmes kézírásával.
- Bi... Bianca Bráner! - lóbálta a lapocskát, majd elengedte és az autó alatt lévő, vízzel megtelt kátyúba pottyant. - Szállj be a másik oldalról! - engedte fel az ablakot.
- Nem pont így kell ejteni... - elégedetlenkedett a lány, miközben tett egy kört a kocsi körül.
Belekapaszkodott az ajtóba és erősen, ahogyan csak karja bírta kirántotta azt, majd be is pattant maga után úgy becsapva, hogy azt valószínűleg három utcával arrébb is meghallották.
- Szólíts csak Johannesnek. - dobta félre arcába csüngő haját a szőke és el is indult.
Természetesen indexelés nélkül, mert meg akarta mutatni, hogy ő milyen vagány. A lány telefonja megcsörrent. Ismét. Ugyanaz a fiú hívta, aki előbb is.

Hello, Motherfucker
My lover...
You saw it comin'

Ajkába harapott, erőt vett magán és ismét letette. Biztosan aggódott érte, hiszen sosem szokta kétszer hívni, ha nem veszi fel. Igaz, máskor nem is szokta tudni, hogy hová megy. Pont előző este érezte úgy a lány, hogy ideje megosztani vele életének azt a részét, amiről nem beszél. Elmesélt neki mindent, A-tól Z-ig. Elregélte, hogy már kölyökkorában kezdődtek a problémák, mikor egy véletlennek köszönhetően megölte apja szeretőjét, aki aztán a karjai között vérzett el, folyamatosan azt mantrázva, hogy "köszönöm", hiszen már régóta véget akart vetni életének akár saját kezűleg is.
Johannes fülelte a dallamot, de a rádióból bömbölő zene elnyomta. Végül csak tippelni tudott és nem is volt rest, habár látta, hogy Biancának kifejezetten rossz kedve van.
- Csak nem Faith no More? - kérdezte, miközben megelőzött egy hevesen az anyját szídó kamionost.
A lány csak némán bólintott és figyelte a mellettük elsuhanó autókat, ahogyan lassan kiértek a városból és eltűnedezett az élet. Egyedül az autók voltak azok, amik még bármiféle normális élő, lélegző dologra emlékeztették a várostól nézve egyre kopárabb és kopárabb sivatag kaktuszai és itt-ott felbukkanó páncélosistenverései között.
Nem élvezhette sokáig ezt a látványt, mert lekanyarodtak egy föld útra, ami bevitte őket a sivatag kellős közepébe. Talán három-négy kilométeren keresztül mehettek, mikor megpillantottak három ugyanilyen szar állapotban lévő Pick-Up-ot, ugyanezzel a jelszóval a hátuljukon. Mellettük négy fickó állt: Egy nagy, kigyúrt, félmeztelen fehér faszi, akinek mellkasát egy sárkány díszítette, egy néger srác, akin látszott, hogy semmi esze, de legalább nagy kaliberű gépfegyver volt nála és az ő teljesen átlagosnak kinéző barátnője, akit az ember előbb nézne kurvának, mint gimnazistának és végül egy csuklyás, napszemüveges alak, aki éppen egy cigit gyújtott magának.
A lány őt értette legkevésbé. Tudta, hogy miféle biznisz fog itt lezajlani és azt is, hogy ehhez szerencsés az anonimitás, de az éjszaka közepén hordott napszemüveg még ilyenkor is nagyon hülyén nézett ki.
Johannes leparkolt melléjük és kiugrott az autóból, hamarosan a lány is követte.
- Heyyyyyyyyy! - rikkantott oda nekik mire, ők is visszakiabálták, pont ugyanazzal az elbaszott hanglejtéssel.
Ez minden bizonnyal valami olyan dolog lehetett, mint a kisgyerekeknél a titkos kézfogás, vagy tudja az Isten, de igazából nem is nagyon érdekelte Biancát. Őt csak a cucc foglalkoztatta. Legalábbis az, hogy minnél meghamarabb megszerezze, aztán lepasszolja az ő vevőinek a városban. Ez egy ördögi kör volt. Ő ugyan sosem szívott ilyesmit, az anyag körbejárt egy csomó arcot, mire elfogyott: Ő megvette ezektől az arcoktól, akik állítólag maguk szüretelték és dolgozták fel valahol, aztán eladta valakinek, aki szívott belőle valamennyit, adott kölcsön havernak, az is szívott, aki aztán kölcsönadott az ő haverjának, aki végül kitalálta, hogy meggazdagszik és miután eltolt egy csíkot már adta is el a maradékot valami csövesnek, akinek nem volt többre pénze. Ez itt a kulcs szó. A pénz. Csak emiatt maradt még a rendszerben, de elege volt belőle.
- Térjünk a tárgyra, azt mondom. - kaparta elő a pénzt a zsebéből. - Mutassátok a cuccot!
A csuklyás lábához köpte a cigijét, rátaposott és turkálni kezdet a Pick-Up-jának platójára szórt dolgok között, ahonnan kis keresgélés után elő is került.
Megtörtént a csere, Bianca átadta a pénzt, elvette a cuccot, a dealer pedig számolni kezdte. Mindig elég volt ennyi, szóval már indult is volna a kocsihoz a lány, mikor felkiáltott a napszemüvege mögül az alak.
- Megemeltük az árakat, kisanyám! - lépett közelebb hozzá. - Nincs kedvem szarozni, szóval szépen tisztázom. Vagy most azonnal kifizeted, akár máshogyan is... - mérte végig szemével. - ... vagy megdöglesz. Melyiket választod?
Megfagyott a vér az ereiben. Csak máshogyan tudta volna kifizetni, viszont azt képtelen lett volna elviselni. Hirtelen megcsörrent a telefonja... Ismét.

Goodbye, Motherfucker
My lover...
You had it comin'


Ezúttal már úgy érezte, nem várakoztatja meg a férfit a vonal másik végén. Felvette a telefont és a füléhez emelte.
- Szia Johnny! Ma későn érek haza, ne várj ébren! - nem várta meg a választ, azonnal letette.
A csuklyás bökött fejével a négernek. Bianca lehunyta szemét és várta, hogy megtörténjen, aminek meg kell...


_________________
And if you say your prayers
You will make God happy
And if you do what's true
You will make me happy
I'll keep you in a jar
And you will seem happy
I'll give you breathing holes
You will think you're happy

6Azonnali: Emlékek III. Empty Re: Azonnali: Emlékek III. on Hétf. Jan. 14, 2019 9:16 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő


Fáraszó és unalmas egy nap az őrségben. Hát még a fronttól távol, az északi vidéken. Bár talán örülhetne neki Gerard, hogy nem történik semmi, kisebb eséllyel lövik le. De mégis, másból sem áll ki a napja, csak ül egyhelyben a kantinban és bámul kifelé a fejéből.
- Te, hallottad. Már megint kihajítottak valakit a birtokról.
- Igen. Ijesztő nem. Pedig milyen egyszerűnek tűnik a feladat.
Gerard füle szinte meg akart fordulni,a hogy ezt hallotta. Gyorsan oda is ment ahhoz az asztalhoz.
- Hé, avassatok be. Mi ez a feladat?
- Nem is hallottad, Jerrie? – mondta egyik katonatársa, Gerardot a seregben használt álnevén szólítva – A főnemes, akinek a birtokát őrizzük hirdette meg. A lánya úgy tűnik egész nap ki se mozdul otthonról, nem beszél senkihez, semmi mást nem csinál, csak búslakodik.
~Hát, nem tudom hibáztatni... – morogta Lia, aki szintén halálra unta magát.
- Jaja, a feladat elvileg csak annyi, hogy mosolyt kell az arcára csalni. – mondta a másik katona, mintha még ő sem akarná elhinni, hogy ennyien elbuktak egy ilyen egyszerű feladaton – De aki felsül, azt a lábánál fogva vetik ki a kastély ablakán.
- Jó ég, ebbe bele lehet halni... – gondolkozott el a másik.
- Az istálló menti trágyadombra.
- Oh... – ez azért talán egy fokkal jobb volt...talán...remélhetőleg.
Gerard ekkor felállt az asztaltól és kihúzta magát, miközben az egyik kezével megtámasztotta az állát, s oldalra fordul, kitekintett az ablakon.
- Jó ég...Jerrie, ugye nem? – már tudták mi fog jönni. Jeremiast néha...meglepően gyakran magával ragadja a hév. Mindenki úgy volt vele, ez biztos valami varázsló dolog lehetett, de ha szóba került egy hajadon, olyanná vált, mint valami vándorszínész a hordó tetején.
- Szerencsét fogok próbálni! – mondta a démon hezitálás nélkül.
Gerard valósággal lángolt. Olyan rég kerítette már hatalmába ez az érzés. Végre, végre eljött az ő ideje. Szólítja a kötelesség. Mégis mely vitéz hagyna szomorúságban tespedni egy hajadont, csak hallgatva, ahogy bukott elődjei mesélik vereségük csúfos történetét. Nem, érte, bátor társaiért, a becsületért, a kötelességéért, neki ezt a próbát ki kell állnia. Mi értelme volna a férfi életének, ha még ennyire sem lenne képes. Hogy korábban elbukott társai békésen szenderülhessenek álomba, oda kell mennie...és megnevettetni a lány.
A kastély egy sziklaszirt tetején állt. Magas, komor orom volt, hamas, szintelenül szürke tetőkkel és vastag rácsokkal. Bús kastély egy bús kisasszonynak. Ott volt Gerard, no meg persze Leo, Maria, Aleena és Klaus is.
- Akkor, számíthatok rátok? – kérdezte meg a biztonság kedvéért még egyszer.
- Naná. Kifacsarjuk belőle a kacajt, ha belepusztulunk is. – szorította ökölbe a kezét Maria.
- Ö...szerintem Mariát ne engedjük a lány közelébe. – jegyezte meg Aleena óvatosan.
- Ezzel nem mondtál újat. – kuncogott Leo.
- Semmi gond nem lesz. Fiatalkoromban állandóan a kocsmában ültem és vicces történeteket hallgattam. – tette hozzá Klaus.
- Jaj, csak azt ne... – borzongott meg Lia, visszaemlékezve Klaus korábbi, erősen felnőtteknek szóló anekdotájára.
- Ger, te egyedül is elég leszel, nem? – kérdezett rá Leo.
- Igen. Ti addig várjatok valahol másmerre.
A vár lovagterme pont ugyanolyan komor volt, mint kívülről az erőd. Talán az egyetlen dísz, amit látni lehetett a kandallótűz körül, egy kicserzett medvebunda volt. Elöl három tróntszéket lehetett látni egy kis kőből készült emelvényen. Fölöttük ott lebegett a család zászlaja, a székeken pedig két ember ült. Az egyik a nagyhatalmú úr lehetett, a másik pedig a búkomor tekintetű lányka. A harmadik szék üresen állt. Gerard odaállt eléjük, végigsétálva a terembe tartózkodó ügyintézők, lovagok és fegyveres őrök során, majd meghajolt előttük.
- Hódolatom.
- Mutatkozz be. – mondta a nemesúr. Hangja valahogy sokkal korosabb volt annál, mint ahogy kinézett.
- Jeremias Klebersen vagyok, s messzi földről érkeztem, midőn a kisasszony bússága szólított engem. – Gerard már neki is látott úgy beszélni, mint valami udvari dalnok.
Az apa csak legyintett, a lány viszont nem hozott szégyent a rosszhírére. Kedvtelen, unalommal teli arccal nézett végig Gerardon, szóra sem méltatta, csak sóhajtva hátradőlt a székben.
~ Nagy fába vágtad a fejszédet.
De a démont nem érdekelte. Hezitálás nélkül belekezdett.
- Most érkeztem ide Tündérföldéről. Olyan gyorsan zuhantam, hogy még a szárnyamat is leszakította a szél. – tárta szét a kezét, miközben az egyik lábával biccentett egyet.
Semmi reakció. A lány pislogott kettőt, majd bamba, értetlen fejjel nézett rá Gerardra. A fiú gyorsan rögtönzött. Még mindig ott volt neki az arzenálja. És a varázslatai sosem hagyták még cserben. Gyorsan illúziót formált és egy hozzá angyon hasonló, látogó zájú babát idézett meg a kezébe.
- Mond csak, Greg. – imitált egy remek hasbeszélést. Az illúzióval nem volt valami nehéz dolga – Mi a kísértet kedvenc kajája?
- Hu-hu-hu-hurka! – csattant el a poén a bábu szájából.
Kínos csend követte a viccet. Semmi válasz. Az egyik lovag halkan köhécselt egyet.
- A következő mutatványomhoz szeretnék egy önként jelnetkezőt kérni! – folytatta töretlen lelkesedéssel.
Ekkor mintegy vezényszóra nyílt az ajtó, s Leo jött be rajta udvaroncnak öltözve. Gerard örült, hogy sikerült belopóznia és eloroznia egy göncöt. Azon nyomban fogta is magát, s lecsökkentette a súlyát egészen egy fontra.
- És most lássanak csodát...! – harsogta, ahogy Leo egy kézzel az égnek emelte, majd feldobta a levegőbe, Gerard pedig férfiasan, arcán komisz vigyorral befeszített zuhanás közben.
Megint semmi reakció. Ez kezdett kínosan hosszú lenni.
- Akkor most lássunk csodát! – mondta Gerard, majd megidézett a kezébe egy fekete kalapot.
Belenyúlt, kis ideig kotorászott belőle, majd ijedten felvonta a szemöldökét.
- Nocsak, ez vajon mi lehet? – mondta színpadiasan.
Könyékig merült a kalapban, majd egy határozott rántással előkapta...Aleenát a masnijánál fogva. Mindenki csak nézett, hogy ezt mégis hogyan csinálta. Aleena most éppen az egyik cselédlány ruhájában díszelgett, ő is Leohoz hasonlóan befurakodott a vár emberei közé, hogy úgy tűnjön, mintha Gerard valaki olyanon végezte el a trükköt, akit nem is ismer. Persze valójában ez csak egy illúzió volt,a mivel Aleena testét átmenetileg láthatatlanná tette, miután belépett a lovagterembe.
- Tádá! – nézett körbe.
A terembéliek közül már többen elismerően bólogattak. De a lány nem mozdult. nem is szólt semmit, csak ásított egyet. Ekkor jött Klaus a felmentősereg személyében.
- Nesze, te bolond, zsonglőrködj! – mondta vissza a betanult szöveget.
Három paradicsomot dobott oda neki. Gerard, mivel előtte sokat gyakorolt könnyedén képes volt a levegőben tartani őket. Ekkor Klaus emelte a tétet, még hármat odadobott. Gerard egyre nehezebben bírta. Már látni lehetett egy izzadságcseppet, ahogy gördül le a homlokáról, miközben a paradicsomokat dobálta. Aztán, amikor senki sem számított rá, a levegőbe hajította minden, majd egymás után elkapta, a felfelé tartott arcával. Gerard szósztól vörös feje azonban ismét süket fülekre talált.
Gerardot óriási lökettel repítették ki, ugyanoda, ahová elődjei it. Úgy kullogott vissza a táborba, trágyalétől bűzölögve, akárcsak a többi szerencsétlen katona, akik oda mertek a leányzó elé állni. Szomorú volt. A társai olyan öt perc után abba is hagyták a nevetést.
- Nem baj, a fő, hogy megpróbáltad. – mondta egyik katonatársa.
Gerard azonban valamiért nem tűnt levertnek.
- Persze...persze... – mondta, majd elindult meghemperegni a hóban...fürdési lehetőség nem igazán volt az őrségen.
- Te, ezt meg mi lelte?
- Mi tudja – vont vállat másik társa – néha olyan, mint akit megszálltak.
Egy nappal később csomag érkezett az őrségre Jeremias G. Klebersen nevére. Egy futár hozta, méghozzá a nemes egyik lovagja. Nagyot is nézett mindenki, amikor a megígért jutalom volt benne, egy levllel egyetemben. Gerardnak hangosan kellett felolvasnia a bocsánatkérő üzenetet, mert az osztagkban rajta kívül senki sem tudott olvasni. Mindenki csodálkozott.
- Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte az egyikük.
Gerard jól emlékezett rá, amikor még bementek a kastélyba. Előtte alaposan megbeszélték a tervet.
- Biztos vagyok benne, az összes eddigi bolond azért bukott el, mert nem érte a lányt elég váratlanul.
Akkor nyújtott át egy rajzot Mariának.
- Hű...csinos.
- Elbánsz vele?
- Bízd csak ide! – mutatott a vámpír maga felé.
A kisasszony volt a kastélyban az első, akinek feltűnt, hogy a szolgák egy része hiányzik. Kíváncsi volt, hát utánajárt, mi is történt velük. Ott találta meg mindazokat, akiknek Leo, Aleena és Kalus elvették a ruháikat a kamrában, fellógatva seggcsupaszon a szalonnák közé, a tagjaikat egymáshoz kötve úgy, hogy egy módosabb templom freskójára emlékeztető csoportképet alkottak. Maria igazi művész, ha másik megkínzásáról van szó. A lány pár pillanatig csak döbbenten bámult előre. Majd olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy az egész kastély belevisszhangzott.
- Mondjuk úgy, a meglepetés ereje. – kacsintott egyet Gerard, ahogy zsebre vágta a jutalmat.

7Azonnali: Emlékek III. Empty Re: Azonnali: Emlékek III. on Hétf. Jan. 14, 2019 9:20 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Nincs is jobb, mint kora reggel egy friss pohár vér mellett nosztalgiázni. Ezek jó azonnalik voltak. Remek választás mindenki részéről. Örülök, hogy ekkora volt a lelkesedés, és természetesen mindenki felírhatja magának a jutalmat, ami annak idején a saját azonnalijára járt. Ne feledjétek, ha TP és váltó is volt a jutalmak közt, csak az egyiket választhatjátok, és a tárgyjutalmakat, vagy fogyócikkeket sem kapjátok meg! Gratulálok mindenkinek!

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.