Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Laetitia és Pruinos - Medvetánc, pilleszárny...

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [2 / 3 oldal]

Felületes válasz. Bár nem vártam, hogy azonnal kitárulkozzon és megossza velem élete történetét, mégis reméltem ennél valamivel több részletet. Mégis… Beszédesebb volt amit mondott annál, mint gondolhatta. Az alkotás vágya sokakben megvolt, de kevesen voltak, akik valóban éltek is eme vágyuknak. Bár egy Blutsternnek talán egyszerűbb volt, hiszen az építészeknek az volt a szakmájuk, hogy teremtsenek, de Heinrich még ennél is tovább ment.
- Fa és vászon? Nocsak, tán fest? - kérdeztem, de hangomban őszinte érdeklődés volt, minden gúnytól mentesen. A művészeteket soha nem néztem le, aki szépet tudott alkotni, annak a lelkében is kellett hogy legyen valami szépség, még ha talán groteszk is volt. Láttam már csodás festményt vérrel a vászonra kenve.
Számítottam arra is, hogy visszakérdez.
- Mit is modnhatnék magamról? Apuci elkényeztetett kicsi lánya vagyok, aki még semmit sem látott a világból a bálokon és a luxuson kívül. Emellett persze képzett orvos vagyok, és mellesleg zenész is.
Nem kevés szarkazmus volt a hangomban, bár amit mondtam az sajnos igaz volt. A hátam mögött bizonyára gyakran tituláltam elkényeztetett beképzelt libának is, nade odáig már igazán nem akartam elmenni, hogy ezt hangoztassam is. Sok volt az irigy ember és az irigy vámpír a világon.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
- Igen. Festek és faragok is. - mondtam egyszerűen, csak úgy társalogva. Ebből persze csak utóbbi volt igaz; amióta ezek mögött a maszkok mögött élek, létszükség volt mindig újakat készítenem, és emellett egy egész jó megélhetési forrást is jelentett békésebb napokban.
Hochberg mindig is azt akarta hogy csak ebből éljek meg, hogy ne hajszoljam a vágyaimat úgy ahogy a démonok teszik főleg. Mindig is furcsa volt az öreg a maga fajta elrugaszkodott gondolataival, de szerintem csak védeni akart - és azt meg kell hagyni, sokkal kevésbé veszélyes lehántolni egy fa kérgét és a vésőt táncoltatni mint az, amit most csinálok. Farkasként farkasra vadászni, megmondhatatlanul hány láb magasan egy kőtoronyban.
- A maszkomat is magam csináltam.
A válasza meglepően... büszke volt. Szinte hencegett a ténnyel, szarkazmus ide-vagy oda. Valami amiről nem tudtam eldönteni elsőre mit is gondoljak igazán.
- Nem tűnik annak az elkényeztetett fajtának, legalábbis nem jobban mint az átlag, vagy jobban mint ahogy feltehetőleg megérdemli. Főképp nehéz ezt gondolnom valakiről, aki még zenél is mellé. Min játszik? - érdeklődtem élénken. Legalábbis ahhoz viszonyítva, amit eddig elárultam a personámról.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Tehát maszkokat faragott és talán meg is festette őket. Új arcokat csinált magának. Vajon mennyi lehetett neki? Talán tíz, vagy száz, talán még több, s ettől úgy tudta váltogatni az arcait, mint más az alsóneműit. Az arcokkal együtt viszont bizonyára változott a viselkedése is, és mindig az volt, aki lenni akart. Mindig más és sohasem önmaga. Innentől pedig adott volt a kérdés, hogy vajon az a maszk, amit most viselt mennyire volt valódi, mennyire tükrözte igazi, önnön valóját? Udvarias volt, igazi lovag, aki fejből tudta az etikett minden fogását, és oldalán egy igazi különlegességgel masírozott be a bálra. Semmi olyan, mit ne lehetett volna betanulni. A saját kérdéseimmel tettem herr Heinrichet igazán érdekessé.
- Mi volt a koncepció, mikor ezt faragta? Első pillantásra kifejezéstelennek tűnik, de ha sokat nézem gúnyt látok a maszk szája sarkában. Persze lehet, csak én képzelem bele.
Ez is ismételten olyan kérdés volt, melyre a válasz jóval többet árult el, mint sejteni lehetett. Most először viszont az is eszembe jutott, hogy talán a Rotmantelek tudnának rajta segíteni. Eljárás, amivel lenyúzzák a sérült bőrt és másikat tesznek a helyébe, majd biomanciával összeolvasztják a kettőt. Már tudtam, hogy alkalom adták fel fogom neki ajánlani, ugyanakkor abban is szinte egészen biztos voltam, hogy vissza fogja utasítani. A maszkok különlegesek voltak, nem csak arra szolgáltak, hogy a csúfságát rejtsék, hanem részévé vált a személyiségének. Lehetséges volt, hoy tévedtem persze… De nem hittem.
A válaszán felkuncogtam. Méghogy nem vagyok elkényeztetett!
- Még nem ismer engem eléggé ahhoz, hogy ezt meg tudja ítélni. Egyébként hegedű. Valamennyire játszom csemballón is, de igazán a hegedű áll közel a szívemhez. - válaszoltam neki. A hangom mindig ellágyult kicsit, amikor a hegedűmről beszélek, bár nem tudtam, hogy az arcomon mennyire látszott az őszinte szeretet a zene és a hangszerem iránt. Reméltem, hogy semennyire.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
- A koncepció? Kissé vicces, hogy kérdezi, mert... az ilyenfajta, érdektelen és talán enyhén gunyoros mimikának elméletben taszítania kéne az embereket, tudja. Semmi érdekes, de még emellett még feltehetőleg, öhm... rosszakaró is? Mindenesetre, valaki aki nem érdemli meg a figyelmet. Az egyetlen vicces ebben csak az, hogy pont ma vettem fel. - mondtam, megigazítva az arcomon, hogy valahogy egy kicsit megpiszkáljam. - De csak ez volt a megfelelő színben, és reméltem hogy túl értékelem a mimika jelentőségét.
Válasz nélkül hagytam, hogy amit gondol helyes-e, még a fél-utalást is bizonytalanná téve. Nevetséges elmejáték, hogy hogyan reagál arra hogy semmibe veszik egy fél mondatát. Valószínűleg fel se tűnik neki.
- Hiszek abban, hogyha egy falon nincs szabad szemmel látható repedés, akkor azt a falat rendbe lehet még hozni - még ha ez a hasonlat kissé bicegős is ebben a helyzetben. Eddig igazi úri hölgyként viselkedett, és ha már erre képes, akkor az elkényeztetettséget kissé... túlzás lenne kijelenteni. - mondtam kedvesen, vagy legalábbis próbáltam. - A hegedű pedig egy gyönyörű hangszer, nagyon kifejező a maga nemében. Remekül megtudja ragadni... - hagytam egy pillanatnyi szünetet hogy átgondoljam, és lassan elkezdtem sorolni őket - ... a melankóliát, a magányt, a félelem érzését és, a romantikát. Érdekes, hogy ezek mind ugyanahhoz a hang-szetthez mennek vissza... nem gondolja? - tereltem el akaratlanul is a témát. Az ilyesfajta átgondolatlan filozofikus felvetések mindig megtárgyalatlanul maradtak bennem, és jó végre valaki olyat találni, akivel ezt kitárgyalhatom.
Még egy kicsit várhatok. Igen.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Valaki, aki nem érdemli meg a figyelmet.
A szavai visszhangot vertek a fejemben. Hiába ütötte el azzal, hogy csak ez a maszk felelt meg színben, valahogy nem hittem, hogy a választása ennyin múlt volna. Lehet igazából semmi kedve sem volt a bálhz, de még inkább közrejátszhatott, hogy egyébként magának való vámpír lehetett.
- Legközelebb előbb a maszkot válassza ki, és csak utána a ruhát, úgy talán egyszerűbb lesz kitalálni a hangulatot. Frau von Blutstern bizonyára örömmel segít benne. - jegyeztem meg kicsit csipkelődve, bár tudtam, hogy érteni fogja az egészen burkolt kérdést, miszerint nős-e. Ugyan agglegénynek látszott, azért sosem lehetett tudni, ebből a szemszögből cseppet sem számított, hogy éppen velem kokettált.
Az elkényeztetettségemről szóló okfejtést viszont hagytam elrepülni a metsző téli széllel. Könnyű volt ráfogni arra, hogy nem ismert még, és valóban úri hölgyként viselkedtem - természetesen - azt határozottan elutasítottam, hogy engem bármilyen módon meg kellene javítani. Én úgy voltam önmagam és egész, ahogyan voltam, és nem éreztem szükségét, hogy akárcsak egy fikarcnyit is változzak. Ha viszont ezt kifejtem, úgy csak valóban alátámasztottam volna, hogy hisztérika lennék, és nem is akartam keresni a fölösleges konfliktust. Voltak civódások, amik szórakoztattak, de most többre értékeltem az érdekes társaságot a drámánál. A zenéről pedig még ezeknél is szívesebben beszéltem.
- Ez is bizonyítéka annak, hogy rokon érzésekről van szó. Mind valamiféle vágyódást jelent, a melankólia a boldogság utáni sóvárgás, a magány a társaság, de még inkább a megértés utáni vágy a romantika pedig egy társ, a szerelem utáni vágyakozásként értelmezhető. Mindegyik egy szorítás a mellkasban, szárazság a torokban és égető fájdalom. Ám hiába mondom ki mindezt… - itt halványan elmosolyodtam és ábrándozva néztem fel a csillagokra.- … mert igazából a zene az, ami képes ezt valóban kifejezni a maga mélységében és teljességében. A nyelvünk kevés.
Ez volt az én elméletem, egyben pedig tapasztalatom. Csak azért tudtam így megfogalmazni, mert eleget foglalkoztam már a lélek rejtelmeivel, de még így is érezem, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna eljátszani a húrokon egy vonóval.

Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
- Bizonyára legközelebb segíteni fog... miután hazaviszem. De ahhoz először még meg kell találnom, jó ideje nem találkoztam olyannal se aki csak hasonlított volna rá. - válaszoltam a fel nem tett kérdésre indirekten. Már ha az a kérdés egyáltalán ott volt-e.
A zenei kérdésre elég gyorsan bőbeszédűbb lett. Talán sikerült megragadnom valamit. Pont ezért, a legkevésbé intelligens dolgot tettem és kissé mellékérre tereltem azt a bizonyos csónakot.
- Azért, azt be kell látni hogy a nyelv is képes csodás dolgokra... - hagytam a gondolatot befejezetlenül, majd visszatértem oda, ahova eredetileg is tartanom kellett volna. - De egyet kell benne értenem. Valahogy sose leszünk képesek igazán kifejezni magunkat, legyünk bármelyik nemzet fiai és lányai. Csak a művészetek vannak nekünk erre, néhány csodaszép dallam, néhány ecsetvonás vagy faragvány, és talán a szavak hogyha örökkön-örökké futtatják vagy a végtelenségig csavargatják őket... és talán még akkor is, csak azt tudjuk létrehozni, ami már majdnem olyan, amire azt mondhatjuk hogy "ez már hasonlít arra, amit igazán érzek". A maga nemében szomorú. De, szívesen meghallgatnám a játékát egyszer, kíváncsi vagyok mit is érez ott legbelül.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Tehát nem volt Frau von Blutstern, ezt jó volt tudni. Amilyen diszkréten kérdeztem, pontosan olyan diszkrét választ is kaptam rá, de éppen eléggé kielégítőt. Nem tudtam ilyenkor sosem, hogy örüljek-e, hogy nekem sosem lesz ilyen problémám, hiszen azt, hogy kihez fogok férjhez menni nem én fogom eldönteni, vagy inkább keseregejek, hogy herr Heinrichel ellentétben nekem nem volt meg a választás szabadsága. Valójában bármelyik mellett is döntöttem, az a rideg tényeken nem változtatott.
- Bizonyára rá fog akadni valahol. De ha nem, úgy a vámpír családtagjai nagyon lelkesen szoktak segédkezni az ilyesmiben. - oldottam fel végül a kellemetlen kzhelyet egy tréfával, legalábbis annak szántam. Nem tudtam elképzelni, hogy a férfi családtagjai majd keresnek neki egy rangban hozzáillő feleséget, akinek a családjával az egyesülés nem csak eszmében érték, hanem váltóban is.
Úgy tűnt Heinrichet is megfogta a művészet, mint téma, bár kiállt a szavak mellett is, végső soron úgy éreztem, hogy egyetértünk a dologban. Olyan vámpír volt, aki igyekezett egy kérdéskört minden oldalról alaposan körbejárni.
- Ha szavak, akkor én a költészet mellett teszem le a szavazatomat. A rímek és ritmusok, képek és metaforák tbbletjelentést adnak a puszta szavaknak, és teljesen más lesz tőle a hangulat is. Hiába a Neulanderek a szavak mesterei, néhány hónapja már közöttük élek és higgye el, meg sem közelítik a művészetek tökéletességét. Ezzel természetesen nem az ő mesterségüket akarom becsmérelni. - tettem hozzá gyorsan. - Csupán ők nem az önkifejezést keresik a mondatok mögött. És természetesen szívesen játszom önnek, ha el meri kérni a zenekartól az egyik hegedűt, de hogy mit is érzek… Magam sem tudom. Talán megpróbálnám ezt a rengeteg szépséget zenébe foglalni.
Hogy éppen mit játszottam, és annak milyen érzelmi töltete volt, az tbbnyire az aktuális hangulatomtól függött. Ha csak gyakoroltam, akkor unásig ismételt kottákat szedtem elő, ahol minden darab valami mást fejlesztett, ha viszont csak magamnak játszottam, sosem hallott lélekből jövő dallamokat, akkor az nagyban függött attól, hogy ki vagy mi ihletett meg éppen. Ki tudja, talán pont herr Heinrichről mesélnék most egy dalban, a róla alkotott benyomásaimról…


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Semmi sincs veszve. Mondtam pár támadható dolgot, de nincs oka arra hogy támadja őket - nyeregben vagyok, talán még egy Schwarzritter is megirigyelné, annyira. Kicsit azért bántott hogy nem vette fel a félreértelmezhető nyelves megjegyzésem; nem volt annyira könnyűvérű mint hittem. Csak türelem, így legalább tovább tart a játék...
- Ez, ha szabad megemlítenem, úgy hangzott mintha kissé... közel állna a téma magához. - mondtam bizonytalanul. - De egyébként ilyen törekvések még nem történtek mifelénk, még nem kaptam festményeket finom hölgyekről. Bár párat már sikerült megfestenem, így tudom hogy egyébként se hihetnék nekik. - ütöttem el a dolgot, vagy legalábbis ez volt vele a célom. Csak remélni tudtam hogy nincs otthon Blutstern-témában, amennyire tudtam nem ők a legélénkebb vámpírok ha világmegváltásról volt szó, főleg nem mostanában. Ez is volt az egyik oka annak hogy őket választottam álcámnak. A másik az hogy magammal akartam hozni Parflamot, és passzolt a szerepbe. Egy ideje nem hallottam róla, így reméltem hogy megunta az őrállást az ajtóban és elindult "kincset keresni".
- Talán most nem lenne illendő elvenni a zenészek hangszerét, a végén még megsértenénk őket azzal hogy jobban játszik náluk. - bókoltam szüntelenül. Talán flörtölhetnék kicsit merészebben is, mielőtt még elfelejti hogy miért is hoztam ide.
Talán ötlete se volt arról hogy miért hoztam ide. Nem... annak agyafúrtabbnak tűnt, biztos tisztában volt a helyzettel.
- Szívesen elhallgatnám. Egy bezárt, vérvörös szobában, kevés fény mellett, talán némi vér- és bor társaságában. Talán némi... "vérontás" előtt. Vagy után. Vagy közben. Vagy az összes opcióval élve és még néhánnyal ami nem jutott most hirtelen eszembe.
Csak remélem hogy nem mentem túl messzire. Csak remélni tudtam hogy nem tűnt túl szánalmasnak az, hogy nem mondtam direktben hogy ágyba vinném, de az ilyen explicit megnyilvánulás már túl erős lett volna a karakterhez. Talán már az volt. Ennyit a türelemről.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Enyhén felvontam egyik íves szemöldkmet, mikor arra célzott, hogy a házasság, mint téma közel állt volna hozzám.
- Valójában nem áll közel hozzám. Nem jobban, mint bármilyen hölgyhöz, akire még vár az elkerülhetetlen sors, hogy egyszer férjhez adják. Sőt talán egy kicsit még kevésbé. - engedtem meg magamnak egy kacérabb mosolyt. A festmények… Ó igen, a művészi szabadság sokszor idealizálja a női szépséget, és inkább a kerül a vászonra, amit belelátnak, nem pedig a hús és vér való. Nem is beszélve arról, hogyha a megrendelőnek nem tetszik a kép, talán ki sem fizeti a festőt.
Herr Heinrichnek azonban láthatóan elfogyott a türelme, és a lírai témákról, zenéről, hangszerekről és érzésekről áttért a direktebb utalásokra. Meglepett ezzel a lépésével, azt hittem ennél joval visszafogottabb marad még egy ideig, és még akkor is csupán majd aprócska utalásokat tesz arra, hogy talán folytathatnánk máshol is a társalgást. Ehhez képest a vérvörös szatén, a félhomály és a bor konkrét volt, a lehető legerotikusabb válogatás, amit valaki csak el tudott képzelni. Vér, alkohol és szex, a hármas, ami még Ludmilla nővérem túlfűtött termeiben is szent volt, megfűszerezve a néha Dornburg család gúnyos jelmondatával - „A ruha bűn” - most is előkerült. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg egymás véréről lenne szó, hisz az esküvőn kívül ennél nagyobb tabu nem volt a vámpírok között. Bár szerettem áthágni a határokat, ezt a szabály még én is betartottam. Egymásból nem eszünk. Maradt hát a közös vadászat kilátása és az izgalom, hogy együtt fogyasszunk el egy fiatal lányt, vagy fiút, vagy többet, ahogy mondta egyet előtte, egyet közben, egyet utána… Már a gondolattól is megborzongtam, és kellemes melegség lett úrrá a combjaim között. Most kellett eldöntenem, hogy mégis meddig akartam folytatni ezt a játékot. Ez volt a határ, amikor még visszaurasíthattam, ám ha még egy lépést tettem előre, onnantól már végig kellett csinálnom. Őszintén tartottam attól, hoygha lekerül a maszk akkor már nem fogom akarni az egészet… De végülis nem kellett lekerülnie annak a maszknak. A kaland, az izgalom idegen helyen egy idegen férfival vadászni együtt, a tilosban túlságosan vérpezsdítő volt ahhoz, hogy visszautasítsam majd jókislányként visszamenjek a kísérőmhöz.
Döntöttem.
- Volnának ötleteim. - búgtam halkan, miközben kzelebb léptem rá, de csak annyira, hogy ellépjek mellette, vissza az ajtó felé. - Vadásszon velem… Végülis minden jobb vérontás előtt… vagy után… vagy közben. - villantottam ki ismét a szemfogaimat. Nem szoktam vért erőszakosan elvenni, jobb szeretem, ha önként adják, de ha megfelelően leitatunk valakit, esetleg csempészek néhány cseppet az italukba a nővérem ajándékából, akkor ez könnyedén megoldható volt. Csak a lebukástól kellett tartanunk. Nem hittem, hogy az Einburg erőd ura örült volna, ha megtudja, hogy két vámpír vérfürdőt rendezett a bálján…


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Mondanám, hogy minden a terv szerint haladt, de hazudnom kéne - sokkal jobban mentek a dolgok mint ahogyan számítottam rá. Nem csak tetszett neki a flört, hanem meginvitált egy közös vadászatra - a kedvenc időtöltésem!
A végén még lemondok arról hogy őt vadásszam és partnerként fogom kezelni. Talán... talán ha lenyűgöz és tiszteletet kelt. Ha bebizonyítja hogy ebben a Rotmantelben több vadász fér folyik mint egy fércelt-képű rokonában, talán... de egyelőre még nem mondtam le róla. Túlzottan vérpezsdítő volt csak ránézni, és legalább annyira volt ez a személyisége és a kiállásának az eredménye, mint a ínycsiklandó kinézetéé.
- Meglepett hölgyem, és még inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Több magában a kaland mint azt eddig sejtette, és nem fogok hazudni; sose hagynék ki egy jó vadászatot.
Az előző témát hanyagoltam. Voltak hozzáfűznivalóim, nem is egy és egy se érdektelen, de... nem akartam veszni hagyni a pillanatot. Megpróbáltam nem mutatni, de nagyon felizgatott a vadászat gondolata.
Nem tudtam eldönteni hogy milyen értelemben, de abban biztos voltam hogy nagyon.
- Kérem, akkor ne is vesztegessük az időt. Menjünk vissza a bálra, és... táncoljunk egyet. Nézzünk körül a táncparketten, vagy ha maga szerint nem keltenénk gyanút vele, nézelődhetünk éhes tekintettel csak a széléről is - magára bízom a döntést. Csak ön után... - engedtem előre, enyhén meghajolva.
Hirtelen volt? Igen. Átgondoltam? Nem. Érdekelt ez? A legkevésbé sem. Vadászni fogok, és most először, nem egyedül. Édes volt a gondolat hogy újra élőnek érezzem magam... egy nő mellett.
Milyen furcsa és idegen gondolat.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Értettük egymást, és ez elégedettséggel töltött el. A mosolyomban egyszerre volt kacérság, éhség a vérre, és még valami. A mélyre temetett, megláncol ragadozó ébredezett, ahogyan hagytam lassan a felszínre csorogni az ösztönket, a vér hívó szavát. Hallottam rémtörténeteket, hogy voltam vámpírok, akik elvesztek az éhségben, a vér mámorában és igazi vadállatként, számolatlanul mészároltak. Igen, éreztem én is a vágyat a féktelen tombolásra… Csak reménykedtem benne, hogy a civilizált környezetben és az úri társaságban nem vesztem majd el a kontrollt és általa önmagamat.
- Én a parkettre szavazok. Egyszerre kisebb és nagyobb a feltűnés… Könnyebben megakad a szemünk valakin, és talán másnak is rajtunk. Szeretem, ha a vér önmagát ajánlja fel. Van benne valami… Valami aminek talán a hatalomhoz van köze. - vontam vállat kecsesen, majd a lépcső felé indultam. Újra neki kellett hát vágnunk a gyilkos fokoknak. Ekkor tűnt fel, hogy valami hiányzott, aminek meg kellett volna óvnia minket.
- Parflam eltűnt. - állapítottam meg, majd visszanéztem Heinrichre, hogy ő vajon mit szól ehhez a fejleményhez. A gargoyleok nem szoktak csak úgy elcsámborogni, főleg, ha parancsot kaptak. Közben a jobb kezemet nyújtottam a férfi felé, a ballal pedig ismét felhúztam kicsit a szoknyám szélét, hogy ne lépjek rá, és így indultam el kifejezetten lassan és óvatosan lefelé.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
- Akkor legyen tánc. - jelentettem ki, és követtem, elfogadva a lépcsőnél felajánlott kezet. Tánc, tánc, az ilyen úri- és úrhölgyi összejövetelek fénypontja. A kulturalizált vadászat önmaga, a zene, a pezsgés, a tömérdek ember; egy megállás nélküli hajtóvadászat, ahol bármelyik pillanatban lehetsz te a vad. Nekem találták ki, és már alig vártam az érzést, hogy ne akarjam elengedni a partnerem.
A hatalom kérdése érdekes volt. Az, hogy mások felajánlják önként azt amire szükséged van ténylegesen a hatalom egy megnyilvánulása, de... szükséges? Nem elég hatalom az, hogy te, és csak is te döntöd el egy szituációban azt, hogy mi fog történni? Tényleg kell ez, hogy erősnek érezze magát valaki?
Úgy látszott igen. Nekem, ez már felesleges volt. Kell a leghatékonyabb módszer ahhoz, hogy megszerezzem a prédámat; ha már beleakartam rángatni a büszkeségemet is, akkor feleslegesen kockáztatok rengeteg dolgot.
- Kíváncsi vagyok sikerül-e elérni az önfelajánlást; nem szokásom ezt elérni, de most érdekel képesek lennénk-e rá. - osztottam meg a gondolataimat némileg.
- Óh, igen. Ha ideig nem kap parancsot, azonnal elkezd őrjáratozni. A periméteren belül marad, nem hagyva vakfoltot. Elméletileg. Ezt őmaga dönti el, mi számít még ellenőrizhetőnek.
Lesiettünk a lépcsőn, ő vezetett, én követtem. Nem volt ebben semmi férfias, de nem érdekelt. Csak legyünk ott, türelmetlen voltam. A lépcsők némileg kopottak voltak, feltehetőleg egy szerencsétlen őr által akinek itt kellett számtalanszor fokot másznia, a falak továbbra se voltak kevésbé nyirkosak, és a nyitva hagyott ajtón ömlött a hátunkra a hideg. De nem estünk le. Siettünk, nem rohantunk, de így se értünk le korábban mint ahogy felértünk. Felételezem az ő lába legalább annyira fáradt volt mint az enyém - bár szerencsére a fájdalom elévült, szinte teljesen, már ha nem nehezedtem rá, de muszáj volt.
Nem érdekelt. Vadásztunk.
A bál úgy folytatódott nélkülünk mintha ki se léptünk volna. Továbbra is ugyanaz volt a társaság, gyorsan végigfuttattam a szememet megfelelő áldozat után. Az agyam pörgött. A társamnak a vér milyensége a fontos, nem a hús... sajnos ezt kívülről nehéz megállapítani, de kisöpörtem a vámpírokat és a harmincnál idősebbeket - biztos ami biztos, csak a legjobb lehet elfogadható. Mindenki, aki szóba jöhetett vagy táncolt, vagy a táncolókat nézte - tökéletes.
- Mielőtt még kivezetném a többiek közé... - kezdtem és felé fordultam - még egy utolsó italt elfogyasszunk előtte? Csak a hangulat kedvéért. - kínáltam fel a lehetőséget, majd a választól függően hoztam magunknak egy italt vagy kivezettem a tánctérre, ahogy azt illik.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Talán Heinrich kicsit félreértette, amit az önkéntességről mondtam. Bár az lett volna az ideális, hogy valóban teljes hódolattal adózzanak nekünk, valójában már az is elég volt, hogyha nem kellett erőszakhoz folyamodni. Létezett az a felindultság és bódulat, amikor az áldozatnak már jószerével mindegy volt, hogy az élvezetek kertjében megcsapolják-e kicsit a vérüket is vagy sem. Sőt volt, akit ez kifejezetten tűzbe hozott. Ilyet kellett keresnünk, és helyben voltunk. Ezt már nem fejtettem ki, elég lesz akkor, amikor már eljutottunk odáig. Jelenleg a lényeg csupán annyi volt, hogy ne kelljen az áldozat után szaladni, ne legyen sikoly és rettegés. Elrontotta a vér ízét…
Parflam eltűnésére a magyarázat elegendő volt, bár nem tudtam a nagyközönség mit fog szólni egy önállóan fel-alá masírozó gargoyle-hoz, de végülis nem az én tulajdonom volt, így ha ez a fárfinak megfelelt, hát megfelelt nekem is. Nem volt más hátra, mint megtalálni a megfelelő áldozatot.

~:O:~


Visszatértünk hát a bál forgatagába. Nem láttam ugyan a Neulander küldöttséget, de nem hagytak volna itt. Talán hajnalhasadás előtt terveztünk visszaindulni a toronyba, addig pedig még bőven volt időnk. A zenekar csodás menüettet játszott, a parketten hatalmas abroncsszoknyák színes forgataga olyan volt, mint egy virágos mező… Vagy jelen esetben inkább, mint egy terített asztal. A bőség zavarában hirtelen azt sem tudtam, hogy milyet válasszak. Fiatal kellett és hamvas, lehetőleg ember vagy talán tünde, bár elsőre egyetlen helyes fület sem láttam. Fontos volt az is, hogy ne legyen egy túl nagy társaság tagja vagy lójon ki eléggé közülük ahhoz, hogy ne feltétlenül kezdjék el rögtön keresni. Ó persze nem akartam én megölni senkit, de időnként, főleg a vágyak tüzében előfordultak… balesetek.
- Úgy vélem eléggé kiszellőzött fent a fejem ahhoz, hogy még egy ital ne ártson. - mondtam Heinrichnek.- Lehetőleg kerüljük el a Neulander küldöttséget, de azon kívül egy visszahúzódóbb, kicsit magányos de szép lány vagy akár fiú… Melyiket preferálná inkább? - kérdeztem. Nekem voltaképpen ez a része mindegy volt, ameddig volt bennük valami, ami megfogott. Különösen kedveltem amikor valakiről sütött az ártatlanság, a naivitás, még minden csillogás új volt neki és lenyűgző. Ők voltak a legfinomabbak, a vérükbe még nem keveredett igazán romlottság. Pontosan ezért pedig igazi ritka ínyencségek voltak.
Amikor Heinrich hozott egy italt óvatosan hozzákoccintottam a poharam az övéhez, majd belekortyoltam és lassan, élvezettel nyaltam le az ajkamra ragadt cseppeket, pedig gondolatban már a vér ízére készültem.
- Egészségünkre. Jó vadászatot, herr.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
A kristálypoharak koccanása olyan volt, mint felbődülő vadászkürt üvöltése, amit a vad üldözése előtt fújnak meg. Számomra hivatalosan is elkezdődött; vadászat a vadászatban, méghozzá először, nem egymagamban.
- Egészségére, frau. Legyen a medve lépte lassú és bundája királyi. - mondtam, valami félig sikeresen megfogalmazott 'medve-bőrére-ivás' hasonlatot, vagy talán csak egyszerűen valamit, ami egy hétköznapi vadhajtó mondana a másiknak. Belekortyoltam az italba, és néhány további kíséretében gyorsan el is tüntettem az egész tartalmát. Felkínáltam a kezemet, és bevezettem középre, teljességgel tisztában a ténnyel, hogy ez teljesen más és új lesz, már csak azért is, mert nem az árnyékok alatt fogok osonni, hanem a verőfényben megtáncoltatni valakit, aki átérezte a bennem lüktető éhséget.
Szemkápráztatónak és gyönyörűnek kellett lennünk. Valami azt súgta, hogy ezzel a legkisebb problémánk sem lesz. Éreztem magamban valamit... valami önbizalmat, ami különbözött az eddigi izgalomtól, amit tapasztaltam.
Valamiért feltételeztem hogy a tömeg szétfog előttünk válni, de kétségkívül túlértékeltem a jelentőségemet egy pillanatra. Finoman félrelibbentek hogy beférjünk a szoknyaerdő fái közé, de kétségkívül nem nyílt hatalmas kör. Talán jobb is volt így, talán... nem érdekelt. Most csillogni akartam.
Elkezdtünk táncolni. Ahogy azt kell, én vezettem, máshogy nem is lehetett volna. Lassan kezdtük, apró lépések, szinte csak próbálgatva hol van a másik lába, nehogy véletlenül rálépjünk, téve az apró köröket. Aztán ezt gyorsabban. Aztán nagyobb körökkel, ahogy azt a hellenburgi-keringő diktálta.
Lehet hogy nem őt kellett volna néznem, de volt benne valami extra gyönyörű, ahogy átadta magát a ritmusnak. Láttam hogy élvezi, és ez olyan fénnyel töltötte be az egész lényét, hogy nem átalkottam megfeledkezni az éhségemről.
Furcsa érzés volt. Megszűnt egy nyomás, amitől egy pillanatra üresnek éreztem magam, és már valami kúszott is fel bennem, valami... melegebb és szorosabb, hogy betöltse ezt az űrt.
De egy pillanatot késett, és megéreztem az űrt. Kongott. Zúgott, mint amikor a vad szél átrohan egy kihalt házon, fellibbentve a port, szürke és átláthatatlan ködbe fojtva az egész pillanatot. Egy pillanatot késett.
És megrémültem.
Elkaptam a tekintetem róla és elkezdtem a környezetünket pásztázni, hátha valakit megfogtunk. A közelben voltak egy páran, mások kik pille módra keringtek körülöttünk - valahogy mi voltunk a középpont, és a többi pár mintha csak eltévedt lepkék lettek volna, kiket vonzott a vadul táncoló gyertyaláng. Könnyű volt szűrni ezt, még a végtelen keringésben is, csak keresni kellett a szempárokat, akik minket figyeltek a partnerük helyett. Voltak egy páran, és még azokon belül is voltak, akiknek nem vággyal, hanem valami idegen gyönyörrel volt tele a szemük.
Igen, biztosan őket kerestük. Ki is néztem magamnak egy lányt, aki szinte már nem is táncolt, hanem teljességgel hagyta hogy táncoltassa a partnere, alig követve őt. Rövid, barna haj fogta keretbe a hófehér arcot, amiben a belevágott mandulaszemek egy igazi ékkövet rejtettek. Még nem tudhatta, mit akar és mit érez, ahogy az a fajtájára igaz szokott lenni.
Laetitia kisasszony vállához hajoltam, belesuttogva a fülébe:
- Rövid, barna haj, mandulaszemek. - mondtam neki, majd tettem egy nagyobb keringő lépést, hogy szembefordulhasson a kiválasztottammal. - Mit szólsz? - mondtam valamivel hangosabban, hogy ne kelljen suttogni.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Veszélyes játékot űztünk. A vadász lopakodni szokott, cserkészni, és csak az utolsó pillanatban ejti el a zsákmányát, lövi át a szívét egy tökéletesen időzített nyíllal. Legalábbis a Schwarzjagerek így szokták. Amit mi csináltunk, jobban hasonlított csapdászáshoz, ám most a csali is mi magunk voltunk. A vadnak magától kellett hozzánk jönnie, és felkínálnia a vérét, hogy átápláljon minket, cserébe pedig olyan gyönyörkben részesítsük, amelyekre csak a vámpírok képesek. Nekünk kellett lennünk a tiltott gyümölcsnek és a kígyónak, aki bűnre csábította Évát, s ezzel az egész emberiséget.
Felhajtottam a pezsgőm maradékát, majd elfogadtam Heinrich karját, aki magabiztosan vezetett a tánctérre, szinte már büszkén. Olyan férfi volt, aki mellett a nő királynőnek érezhette magát és tündöklhetett, hogy minden alatvaló jól megcsodálhassa őket. Ennek a bálnak kétségtelenül mi voltunk a királyi párja, sem szépsgében, sem tartásban nem érhetett fel hozzánk senki. A parket ráadásul az én terepem volt. Hagytam, hogy Heinrich vezesse a keringőt, ahogyan ennek lennie kellett, és úgy is volt. Mindketten ismertük a zenét és a koreográfiát. Egyszerűen…. Tökéletes volt. Az sszes mozdulat, a zenekar játéka, a világítás, akárha csak egy könyvben olvasnám, vagy amilyen késő éji órákon a kisasszonyok elképzelnek romantikus, és talán kicsit még gyermeki fantáziavilágukban. Szinte meg is feledkeztem arról, hogy miért csináltuk mindezt, ameddig partnerem nem hajolt közel, és nevezte meg a zsákmányt.
Körbepillantottam, amire rásegített a kvetkező forgás is. A teremben többen nézték a táncolókat, és legnagyobb megelégedésemre minket is. Közöttük volt a Neulander-küldöttség néhány tagja is, bár Albertet szerencsére nem láttam. Úgy tűnt, őt is lefoglalta valami más, amit általában sértésnek vennék, de most kapóra jött. Végül a táncolók között láttam meg, akire Heinrich gondolt. Ártatlan teremtésnek tűnt, kedves kis naívának, akit aligha kötött le málészájú partnere. Pirospozsgás arca azonnal elárulta emberi mivoltát. Vajon miféle sötét, mégis vonzó jelenésnek láthattott minket? Tűnékeny éjszakai tündéreknek, akik táncba hívták, ott voltunk mellette, de mégis távol.
- Tökéletes. - válaszoltam Heinrichnak, amikor ismét úgy jött ki a lépés, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Hiába volt tél, a levegő szinte izzott körülöttünk. - Elég lesz mindkettőnknek? - kérdeztem halkan, majd a zene végetért, így elegánsan pukkedliztem a partnerem előtt. Mikor felegyenesedtem egyenesen a lány szemébe néztem. Rámosolyogtam, majd lassan fordultam el, úgy, hogy a szememet a lehető legtovább rajta tartsam. Még láttam, ahogy a kislányos arcára zavarodott pír költözött. Ez után belekaroltam Heinrichba és levonultunk a parkettről.
- Maradjunk láthatók. Szerintem negyed óra és oda fog jönni hozzánk, de ha esetleg tévednék, akkor megkeressük. Figyelni biztosan fog még minket. Túl érdekesek vagyunk.
Nem tudtam, csaljak-e. Volt a gyűrűmben egy bájital, melyet az áldozat italába csorgatva vágyat tudtam bennük lobbantani, ami rettenetesen kínozta őket, ameddig nem találtak kielégülésre. Ludmilla nővérem apró ajándéka volt ez, mikor eljöttem a Rotmantel toronyból. Ha használjuk ezen a lányon, nem fog tudni ellenállni nekünk.
- Mik a játékszabályok Herr? Csupán a személyes vonzerő lehet a fegyverünk, vagy használhatunk egyéb... eszközöket is? - csillogtattam meg a fényt kicsit a titokgyűrűmön.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Vége lett a muzsikának. Számomra hirtelen lett vége, mintha a fonalát csak ollóval vágták volna el, a csönd nehezen omlott a vállaimra. Csak a kimerültség, ahogy a lelkek menekültek ki a szákon keresztül hogy nyújtózzanak egyet az elnyúvás után, törtek fel a kapkodott sóhajok és élménygőzös lélegzetek. Nem fáztam. Pedig rohangált mindenütt a tél, ahol csak talpalatnyi hely is akadt.
Meghajoltam, és elgondolkodtam a partnerem kérdésén. Szomorúan elmosolyodtam a maszk mögött, mint ahogy már egy tucatszor megtettem a mai napon, talán kevésbé gonoszan mint ezidáig. Végülis, nem számított mit mondok, nem igaz? Ugyanaz lesz a vége. Duplavacsora. Nem éppen hideg, de... magányos vacsora.
Volt valami a levegőben amitől feleslegesen elkezdtem szentimentálisan gondolkodni. Reméltem legalábbis hogy a levegőben volt, mert az egyetlen ilyen démon vénebb volt mint a bűn, és még nem akartam magam még öregnek érezni. Elméletileg ez egyben járt azzal hogy a démon ilyenkor előre megsejti hogy megfog halni.
És még babonákban is elkezdtem hinni. Túl kellet esnem ezen.
- Elég lesz. - válaszoltam szintúgy halkan - Elég lesz egy életre, frau.
Lejöttünk a parkettről, és figyelmesen hallgattam. Drága volt, ahogy tervezett, ahogy izgult és ahogy fortélyoskodott - még hitte azt, hogy van értelme és eredménye ennek a sok trükközésnek. A maga módján még naiv volt. És hamarosan ez mind semmivé lesz.
Fura volt egy ilyen helyzetben megismerkednem a bűntudattal, mint érzéssel hosszú idő után... főleg, hogy még nem követtem el semmit se. Nagyon kellemetlen volt, zavart és mart és felsebezte a bensőmet, de nem volt akkora szerencsém hogy ténylegesen vért ontson. Csak essünk túl rajta, minél előbb.
- Szerintem is. Kíváncsi vagyok mi vonzaná be legkönnyebben, csupán a misztikumunk, talán szépnek talál minket, talán a szenvedély keltette fel a figyelmét? Mit kéne mutatnunk neki hogy ne kelljen annyit várni? Romantikát, látványos érzelmekkel, kevesebbet, többet? - kérdeztem, felajánlva már-már ezzel is a ténykedés lehetőségét, és kíváncsi voltam hogy látja.
Tudni akartam. Talán, egy kicsit még élvezhetem a dolgot.
- Sose szerettem játszani csalással. - mondtam könnyedén. - Elveszi a kihívást az egészből, de ha... esetleg már képtelen türtőztetni magát, én nem tiltom meg a használatát.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Elég lesz. Elég lesz egy életre frau.
Egy pillanatra összeugrott a szemöldököm. Furcsának találtam ezeket a szavakat. Volt benne valami… Nem is tudtam mi. Egyszerűen nem tudtam hova tenni, nem tudtam mit értett ez alatt, és ez frusztrált. Nagyon ritkán esett meg velem hasonló, hogy nem tudtam megfejteni a partnerem érzéseit és a gondolatokat, amik a mondatai mögött rejtőztek. Egy hideg és borzongató érzés kerített hatalmába, de gyorsan leráztam magamról. Ma éjjel, és minden éjjel én voltam a vadász, a ragadozó, és ők pedig a nemes vadak, akiket el kellett ejteni. Nekem nem volt mitől félnem.
Ludmilla ajándékának bevetését viszont elvetettem így. Ahogy Herr Heinrich mondta, talán valóban elvette volna a kihívást egy ekkora könnyítés, hogy csupán annyit kellett volna tennünk, hogy belecsöppentjük az édes mérget az italába, ami utána megrészegítette volna, és átadta volna még a legszendébb szüzeket is az elemi vágyaknak. Mit kellett volna hát lépnünk most?
- Ha azt akarjuk, hogy idejöjjön, nem szabad túl elfoglaltnak mutatkoznunk. Még megijedne szegény, hogy megzavar valamit. Esetleg visszahívhatná Parflamot, hiszen az én figyelmemet is ő vonzotta először magához. - vetettem fel egy kecses vállrándítás kíséretében. Közben újra a lányt kerestem a tekintetemmel. Nehéz volt megtalálni a sok színes ruha és nevető társaság között, de végül észrevettem, ahogyan a korábbi partnerével beszélget… Vagy leglábbis hallgatta, ahogy a másik nagy hévvel előadta magát, és közben neha udvariasan bólogatott. De nem figyelt rá. Ő is keresett valakit, vagy valakiket. Természetesen észrevette, hogy néztem. Levettem egy újabb bögre pezsgőt és aprót belekortyoltam, miközben tartottam a szemkntaktust, majd picit megnyaltam az ajkaim. A lány elvrösödött, és gyorsan elkapta a tekintetét, mire felnevettem.
- Annyira… Ártatlan. Kell valami ürügyet szolgáltatnunk neki, herr.
Parflam lett volna a tökéletes látványosság. Közben csak úgy megigazítottam a férfi ingének zsabóját, és lesimítottam a mellényét, hogy tényleg párnak tűnjünk, akik csak úgy beszélgetnek, nem pedig éppen valaki vérének az elvételét tervezgetik. Persze, ha nem akarta Heinrich idehívni a gargoylát, akkor úgy véltem, hogy nekünk kellett odamenni, és megkörnyékezni a lányt. Bár azt remélem házhoz jön majd, de most sajnos úgy láttam, hogy kell neki a bátorítás. Túl udvarias volt és jólnevelt, szinte biztos, hogy kisasszony-féle.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Teljességgel igaza volt a hölgynek, Parra volt itt szükség. Nem hittem volna hogy ekkora sikere lesz a kis ladykillernek, ahogy azt egy kevésbé előkelő tünde mondaná - rendesen alábecsültem az apró, édes lények bűverejét a hölgyekre nézve.
Már csak azt kéne tudnom hogy merre csatangál. Amekkora szerencsém van pont akkor nincs itt amikor kivételesen szükségem lenne rá. Hiába járattam a szememet a közönség térdemagasságában, nem láttam sehol, biztos még nem fejezte be az "őrjáratát" valahol a belsőbb szobákban, vagy valahol egy másik elméleten.
- Nem rossz ötlet, frau, de nem látom sehol jelenleg. Előbb-utóbb vissza kell érnie, de szerintem nem akarunk annyit várni. - vallottam be a tényt. Valahogyan ezt a problémát megkell majd oldanom, Par a jövőben is elkóborlós lesz és nem engedhetem meg magamnak hogy ezt egy nyakhám nélkül tegye.
Nem kerülte el persze a figyelmemet hogy máris elkezdett táv-flörtölni a hölggyel. Lehet hogy nem kellene mondanom, hiszen megtettem már számtalanszor, de ez vérpezsdítő volt, és egyszerűen ez minden alkalommal elkápráztatott. A préda miután elkapta a tekintetés és Laetitia felnevetett, megborzongtam. Ebben a kissé nevetésben is volt valami... gyönyörű.
Miután befejezte a ruhám igazgatását, közelebb hajoltam hozzá és belesuttogtam a válaszom a fülébe, mintha csak kacérkodni szerettem volna vele.
- Igaza van. Nem vagyok benne biztos hogy egyébként képes lennék várni tovább.
Elhajoltam mellőle, mintha csak most tudtam volna meg hogy a prédánk létezik, és elkezdtem keresni a szememmel, teljesen tanácstalanul, mintha nem tudnám hol van, míg végül megtaláltam. Volt annyi szerencsém vele, hogy sikerült elkapnom a tekintetét. Még látszott arcán a pír kissé.
Korlátozottak voltak a lehetőségeim hogy hogyan hathatnék rá ilyen távolról, főleg maszkban, így csak egyetlen egy, egyszerű dolgot próbálhattam meg - híján jobb ötletem tényleg nem volt. Magamhoz hívogattam az ujjammal.
Hadd tudja hogy szeretnénk hogy idejöjjön. Nem volt más bűverőm, és Par nélkül csalétkem se. Nem erre találtak ki engem, nem voltam succubus.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Kicsit lebiggyedt a szám széle a rossz hírre, hogy a gargoyle valószínűleg nem érne vissza a járőrözésből. Később mindenképpen fel kell vetnek Heinrich-nek, hogy valamiféle távolsági riányítást is építsen bele a következő modellekbe, hiszen most nagyon jól jött volna! Így azonban új terv után kellett néznünk. Nem várhattunk Parflamra, hiszen minél több idő telik el, annál valószínűbb volt, hogy a vad elveszti az érdeklődését, és valami új után néz majd. Egy ilyen bálon, noha nem hittem, hogy nálunk találna gyönyörűbbet vagy érdekfeszítőbbet, de knnyű volt elterelni bárki figyelmét. Pontosan erre építettünk mi is.
Bizsergés futott végig a gerincem mentén, mikor a férfi belement a kis játékomba, és a tervét már egészen közel hajolva suttogta el. Talán csak az izgalom tette, hogy minden forróbbnak tűnt, még a levegő is, mintha a másik testéből áradt volna a hő, melyet a vágyai fűtöttek. Feleslegesen költői gondolatok voltak ezek. Leplezetlenül fordultam oda inkább, mikor Heinrich egy apró mozdulattal odahívta hozzánk a lányt. Az először körbenézett, majd, amikor senki mást nem látott maga körül, aki errefelé figyelt volna, bizonytalanul magára mutatott, hang nélkül kérdezve meg, hogy valóban őt érte-e ez a megtiszteltetés. Biccentettem válaszként, mire lesütötte a szemét, és a szoknyáját gyűrögetve közelebb óvakodott hozzánk. Éva is ilyen félszegen közeledhetett a tudás fája és kígyó felé, mielőtt bűnbe esett volna. Amikor odaért kicsit esetlenül pukkedlizett előttünk.
- Uram… Úrnőm…
Aranyos…
- Ugyan ugyan… Nem kell ennyire formálisnak lenni. Láttunk a tánctéren. Elbűvölő ez a ruha. Hogy hívnak?
Halványzöldet viselt, melyre rózsaszín virágokat hímeztek. Aprólékosan ki volt dolgozva, visszafogott volt és szűzies, mégis igényes. A lány újra lesütötte a szemét.
- Giselle vagyok, Einburg őrgrófjának unokahuga. Szörnyen röstellem, hogy bámultam nöket csak… Ezen a bálon látok először ilyen közelről vámpírokat.
Közelebb léptem hozzá és lassan végigsimítottam a felkarján.
- Nem haragszunk. Sok rémtörténet kering rólunk, de biztosíthatom, hogy mindketten bálokhoz szokott, kultúrált vámpírok vagyunk. - kuncogtam fel.- A nevem Laetitia, az úr pedig Heinrich, gargoyle készítő mester. - mutattam be a férfit is, miközben a kezem megállapodott a lány derekán, és bíztatóan közelebb vontam hozzánk. Csakhogy a társam is megnézhesse közelebbről, érezze a fiatalság hamvas illatát a bőrén, a virágillatot a haján. Egészen étvágygerjesztő volt.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
A lány kissé elvolt veszve, és csak némi hezitálás után hagyta hátra az asztaltársát - aki valószínűleg észre se vette a dolgot, olyan mélyen volt elmélyülve valami mérhetetlenül érdekfeszítő témában, hogy az ott felejtett félpohár pezsgő a másik oldalt is tökéletesen elég hallgatóságnak bizonyult.
- Uram… Úrnőm…
Milyen kis elbűvölő...
Nagyon mereven állt végig amíg beszélgetett velünk, folyamatosan gyűrögette a ruhája végeit, és nem egy alkalommal leellenőrizte azt, hogy a cipője még a lábán van-e. Nem kellett szakértőnek lenni hozzá hogy lesüssön a helyzet kényelmetlensége - és mégis, ide jött magától és itt is maradt, annak ellenére is hogy kissi összerezzent amikor Laetitia hozzáért. A törékenysége bájos volt, és a magára erőltetett bátorság ezen csak dobott egy lappal. Jó lesz...
Semmiben sem hasonlított a Rotmantelre. Az önbizalma továbbra is vérforralóan szexi volt, talán még az a egyértelmű éhség is, ami csak áradt róla is hozzátett ehhez.
A lényeg a lényeg, a lány könnyű célpont volt. Ahogy be lettem mutatva, visszafogottan meghajoltam, szinte csak alátámasztva az elmondottakat.
- A részemről a szerencse, Giselle-kisasszony. Ha megengedi, egészen csodásan fest ma este. - dicsértem meg minden fantáziát hátrahagyva, és közelebb léptem egy lépéssel hozzájuk. A hölgy izzadt, ami nem volt meglepő, még az ő visszafogott ruhájában is kimondottan meleg volt, és még ezt is sikerült valahogy mértékkel végeznie, de még így is sokat elárult. Enyhe hormonális illat, amit esetlenül fedett volna el a parfüme ha összejön neki. Harangvirág. És nemi izgatottság, még ha nem is az a nagyon erős fajta. Nem fog elmenekülni ha egy kicsit még "barátkozunk".
- Köszönöm, herr. - válaszolt megszeppenten, ahogy Laetitia közelebb vonta a derekánál fogva. Az elkerekedett szemei amiket rám meresztett arra következtettek, hogy valami reakcióra számított tőlem. Ezt olyan formán meg is kapta, hogy elvigyorodtam, de persze ezt nem láthatta.
- Kérem, ezen semmi köszönni való sincs, sőt, hadd fejezzem ki sajnálatomat hogy nem tudtam ennél személyesebb és kifejezőbb bókkal élni. Biztos vagyok benne ha sikerül közelebbről megismernünk egymást, a szépség már magától fog végigperegni a nyelvemen.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Herr Heinrich már nagyon szomjas lehetett. Láttam rajta, ahogyan a szavakat formálta, amilyen kifejezéseket használt. Alig várta, hogy belemélyessze a lányba a fogait, és megízlelje a finom, tiszta vérét. Ami azt illette, én nem voltam igazán szomjas. Nem éreztem a kínzó sürgetést, a kimerültséget, a száraz kaparást a torkomban, noha eddig a pontig egyébként is csak nagyon ritkán jutottam el. szint soha nem szükségből ittam vért, hanem azért, mert szerettem. Most is csábítóbb volt maga a vadászat a végén az édes jutalommal, de ez olyan volt, mint gyermekeknek az édesség, nem mint éhezőknek a falat kenyér. Szerencsére a lány nem gyanakodott, legalábbis látszólag. Ennyire nem volt okos, hogy figyeljen minden apró elejtett szóra és hangsúlyra. Ez volt a mi szerencsénk…
- Azt mondta, hogy idevalósi? - kérdeztem gyorsan, mielőtt még gyanút fogott volna. - Ez igazán nagyszerű. Most járunk először Einburgban, még az erődöt sem volt időnk rendesen megcsodálni. Nem volna kedve esetleg kicsit körbevezeni minket? Heinrich Blutstern, bizonyára érdekelné maga az erőd, én pedig be kell valljam, odavagyok a kertekért.
Ez persze nem volt igaz. Vagyis abból a szemszögből igen, hogy mint mindenki, én is szívesen sétáltam egy igényesen kialakított kastélykertben, de az túlzás lett volna, hogy rajongok értük. Ellenben tökéletes helyszín volt ahhoz, hogy hármasban maradjunk Giselle-lel, és az éjszaka jótékony leple alatt azt tegyünk vele, amit csak akarunk.
- Nos… talán… Nem tudom, illendő lenne-e… - sütötte le a szemét a lány. Azok a híres déli erkölcsök! Nem hagytam, hogy a mosoly leolvadjon az arcomról.
- Majd leszek én a gardedámja. Nem is kérnék öntől olyat, hogy kettesben maradjon egy ismeretlen férfival, de így a nagybátyja talán még örülni is fog neki, hogy példás házigazda. - bíztattam. Muszáj volt. Ezen állt vagy bukott minden. A szívem hevesen vert az izgalomtól, de nagyon igyekeztem, hogy ne áruljam el. Tekintetem Heinrich szemét kereste a maszk alatt. Azt akartam, hogy tudja, a pillanat hamarosan el fog érkezni.
- Azt hiszem… azt hiszem igaza van Laetitia kisasszony. Biztosan nem fognak megharagudni, ha megmutatom az erődöt, de azt hiszem a kert talán szebb, mint a vastag kőfalak. - mosolyodott el végül. Még mindig láttam rajta a bizonytalanságot, de már a hálónkban vergődött. A társam mellé léptem és belekaroltam a jobb karjába. Szándékosan nem arra az oldalra áltam, ahol a hölgyeket vezetni szokták, ezt most meghagytam Giselle-nek, hogy kicsit herr Heinrich is csilloghasson.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Szerencsém volt. Szerencsém volt, hogy Laetitia kisasszony belement a játékba, mert ha egyébként magamtól kellett volna türelmet gyakorolnom ezek után, valószínűleg gyorsan eldobtam volna a gyeplőt. Persze, ha nem izgatott volna fel ennyire a gondolata, akkor már alapjáraton nem lüktetett volna bennem ennyire ez az olthatatlan, kínzó éhség.
Megtámasztottam a fejemet ösztönösen, kissé hirtelen odakapva a halántékomhoz. Kicsit lüktetett már, a saját érintésem is jól esett neki ahogy némi hűs érzés futott végig az égő bőrömön.
Egyre inkább ön ismétlem magam, ugyanazokat a gondolatokat gondolom újra- és újra, csak egyetlen egy dologra gondolva, minden mást kizárva, mint valami... veszett vadállat. Kezdtem elveszteni a fókuszt.
Miközben újra az eseményekre figyeltem, és megszűnt az a finom homályosság ami a szemeim elé kúszott és a tompán, de biztosan sípoló hang is végre elcsöndesült, már a vadászpárom oldalán találtam magam. Igyekeztem nem ránehezedni, az már tényleg több mint szánalmas képet mutatott volna rólam. És ahogy lassan rájöttem, a kis őzgidánk mellett is... Giselle, ha jól emlékeztem.
Igen... bár valahogy a finom bőre, mámorító illata és sápadt színe előbb jutott eszembe. Úgy éreztem most itt az én időm ténykedni - bár nem tudom honnan jött a sugallat.
Erősebb vagyok valami bolondító ösztönszónál, egy lármázó bódottá'-nál, ami már járná a táncot. Menni fog.
- Ez... ez lenne a kert. - kezdte halkan, mielőtt még megszólíthattam volna. - Nem túl nagy, de... de remélem tetszik Önöknek. - folytatta bizonytalanul, megtartva azért a magázódást. Végül is, ez volt a normális.
- Higgye el, csodálatos. - dicsértem meg, majd körbenéztem ténylegesen. Aprócska volt, négy fal közé szorítva, de legalább az a négy fal alkóvok pihent. Két bejárat volt ide, egy már mögöttünk, és egy másik velünk szembe - a többi fal mellett pedig dísztelen padok vártak valakire, aki nem jött el.
A közepén az erődkert nem volt több egy zöld foltnál, ami végig volt pakolva virágokkal. Valahonnan biztos kaptak valami hőt, mert egyébként itt se volt melegebb mint a vár többi részén.
- Egy kis rejtett gyöngy a vár szürke foglalatában. Magára emlékeztetett. - bókoltam ismételten, ami nem sok beszélgetést sejtetett. Giselle csak szégyenlősen fejet hajtott, lesütve szemeit is teljesen, de ha válaszolt is valamit, nem hallottam. Ennél kreatívabbnak kell lennem. Csak egy kicsit... csak még egy kicsit, forogjanak azok az agykerekek...
Nem megy. Egyszerűen nem megy. Csak az aranyosan telt kebleit, derekát, és combjait láttam magam előtt, és minden koncentrációm arra ment el, hogy a nyálamat a helyén tartsam. Beszéltetnem kell, nekem ez nem fog menni.
- Mondja csak, Giselle kisasszony...
- Igen?
- Egy ilyen kissé elzárt helyen, mint Einburg, egy magafajta finom hölgy mivel tölti az idejét? - érdeklődtem, igyekezve megtartani a hangomat. Nagyon hirtelen zuhantam össze az elmúlt... öt percben? Tíz? Több? Mintha csak egy varázsszer futott volna ki az idejéből...


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
A kert csalódás volt. Egy apró belső udvarra zsúfolták be a növényeket és a padokat, sehol egy finoman megmunkált szökőkút vagy színpompás virágköltemény nem várt minket. Nem is tudom, mire számítottam, hiszen egy erődben jártunk, ami puszta katonai célt szolgált, és nem fértek bele olyan felesleges urizálások, mint a művészet. Úgy hittem, mióta a protestáns nézetek eluralkodtak ezen a vidéken és a mindennapi gondolkozást átjárta a puritánság, azóta leértékelődtek az olyan, véleményem szerint nagyon is fontos dolgok, mint a szépség dícsérete, az alkotás iránti vágyat pedig, ha volt is valaha, mostanra mélyre fojtották magukban az emberek. Hirtelen újra ellenállhatatlanná vált a gondolat, hogy a vámpírok körében még nagyobb hangsúlyt fektessek erre. Hangversenyt kellene szerveznem, talán előáshatnék néhány régi színdarabot, ha Aurát rá tudnám venni akkor egy operát… Amint pedig megkapom a saját villámat, mely születésem okán járt nekem, a legkiválóbb alkotásokkal fogom krbevenni magam.
Igyekeztem, hogy aromon ne mutatkozzék lekicsinylés, hiszen Giselle jó szívvel és mindenekelőtt gyermeki ártatlansággal vezetett ide minket, s udvariatlan lett volna, ha nem illetem dícsérő szavakkal az otthonát.
- Bár az erőd falai vastagok és ridegek, vannak játszótársaim, akikkel el tudjuk ütni az időt fogócskával, énekléssel, kézimunkával, a báli szezon pedig különsen izgalmas minden leány számára. Mindenki várja, hogy vajon mely eseményen fog találkozni a jövendőbelijével.- pirult el ismét Giselle, miközben megválaszolta Herr Heinrich kérdését. Meglehetősen unalmasnak találtam az életét, pedig megszokott volt, hogy a kicsit is előkelőbb emberlányok csak azzal legyenek elfoglalva, hogy megfelelő férjet találjanak maguknak. Nekünk annyival volt szerencsésebb a helyzetünk, hogy a kézfogó előtt és után is foglalkozhattunk értelmes és hasznos dolgokkal, hiszen a család tőlünk is elvárta, hogy ápoljuk valamilyen formában a mesterségünket.
- És megtalálta már a mátkáját, kedves Giselle? - kérdeztem, miközben egészen közel hajoltam hozzá, és mélyen beszívtam a haja virágos illatát. - Véteknek érzem, hogy egy ilyen szépségnek valami faragatlan katona ksse be a fejét, majd utána elzárja a világ szépségei elől egy kalitkába, mégha az tán aranyból is volna. - búgtam. A lány megmerevedett a hirdelen közelségemre, de mostmár nem volt számára menekvés. Egyik karommal átöleltem elől a derekát, a másik kezen ujjai pedig a meztelen hátát cirógatták a fűző f ölött.
- H-hogy érti ezt?
A hangja megremegett, bár nem tudtam eldönteni, hogy félt-e már, vagy pont most korbácsoltam fel végleg a kedélyeit, és ébresztettem egy újfajta izgalmat benne.
- A világ tele van szépséggel, amiket érdemes látni. Étellel, melyeket meg kell ízlelni, és gyönyörrel, melyet élvezni kell, mielőtt az évek úgy peregnek le a szemünk előtt, hogy valójában nem is éltünk.
Apró csókot leheltem a nyakára, majd még egyet, mialatt már végre megízlelhettem a hideg bőre egyszerre sós és édes ízét. Egészen közel vontam magamhoz… Majd az artériájába mélyesztettem a fogaimat, amit ő egy apró talán kéjes sikkantással jutalmazott.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Nem hittem volna, hogy hölgyismerősöm felé képes leszek még nagyobb csodálatot érezni mint ezelőtt - és pont ez mutatta, hogy mennyire is korlátozott a képzelőerőm. Az a gyönyör, amit az egész lénye sugárzott magából, csak azzal érhetett fel - vagy szárnyalhatta túl - amit ő maga érezhetett abban a pillanatban, hogy fogait belemélyesztette a lányba.
Mellette álltam, így mindent láttam, a beelégedett mosolyt a vérrel rúzsozott ajkakon, és a vidám szikrákkal táncoló vihar-szemeket, ahogy az eufória elöntötte mindenét - mielőtt még becsukta volna őket, és elmélyedt az őt elöntő melegségben. Legalábbis én így képzeltem, mert láttam, és szép volt, és én ezt szoktam érezni, és az helyesnek szokott tűnni minden esetben, így ezért így kellett lennie.
Giselle kéjesen felsóhajtott. Biztosan ő, és nem Laetitia? Vagy netalán mindketten? Valamiért biztos voltam benne hogy ez Laetitiától jött, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Forróbb volt a levegő, szívem hevesebben vert, és minden ingoványos, lassan süllyedő boldogságban fuldoklott.
Hirtelen nem voltam biztos benne, hogy melyik nővel akarok mit kezdeni. Ahogy vadászpartnerem ott csüngött Giselle nyakán, némileg előremeredve, szépen kirajzolódott hátsófele a szöveten. Levert a hideg víz, és sós nyál keringet a számban, kissé visszarántva a valóságba.
Nem akartam hogy vége legyen még a játéknak. Ki kellett elégítenem az éhségemet. Valamelyiket.
Féltem hogy nem választhatok. Féltem hogy ha megízlelem, ha beleszaglok, ha csak érzem bőrömön a bőre hidegét, azonnal elpattanok. Azonnal nekiesek és darabokra tépem, és talán Laetitiát is, vagy jobb esetben elijesztem magamtól, ha csak nem öletem meg magam ezzel.
De... de az ő látványa elnyomta ezt. A hófehér bőr, a hol- kecses és hol- telt forma, az ismeretlen virágillat ami jobban befonta haját mintha egy élőt viselt volna fürtjei közt. Nem tudom milyen mágiája volt, hogy így elvarázsolt és máris magához láncolt, mint a régi mondák embereit, akiket koporsóőrnek igéztek meg egy életre és egy éjjelre.
Vérpezsdítően gyönyörű, magabiztos, ravasz és ösztönös vadász, kecses és elegáns, kifinomult, elmejárató és -átjátszó, hófehér vadtünemény. Valaki, aki eltudta érni hogy az áldozata boldogan felnyögjön a fogai alatt.
Nekem ez nem menne, és azt hiszem az, amit leginkább akarok. És ha a hatalma nem lehet az enyém...
Akkor ő kell.
Így, utólag elmesélve tényleg hirtelennek tűnhet, bolondnak és igen idegennek tőlem, és csak egyetlen egy kifogást tudok felmutatni; éhes voltam. Ösztöni szinte, bestiálisan és leküzdhetetlenül, éhes. És éhségemben összekevertem... a két létszükségletet. Nem akarom most se állatokhoz hasonlíthatni, se őt, se a helyzetet... tényleg nem érdemelné meg.
Közelebb léptem hozzájuk, és kezemet végigfuttattam rajta, nem is merve hozzáérni csábos fenekéhez, csak a derekától rohantam fel a nyakszirtjéig, szinte rázkódva az érzéseimtől.
- Hogy ízlik, drágám? - kérdeztem, folytatva a színjátékot. Éreztem a vér szagát. Szét akartam szakadni, de... korlátoznom kellett magam. Csak ne most, csak ne így...
Kezem megállt a vállán, először bizonytalanul az egész este folyamán, hogy mit is tegyek vele. Pontosan tudtam mit akarok, miket akarok. De nem tudtam mit merjek. Féltem hogy bármelyik választásommal széjjel rebben ez a tökéletes állapot.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
A vér íze egy vámpír számára más volt, mint egy embernek. Ahogyan Giselle artériájából a számba spriccelt az életet adó nedű egyszerre éreztem sűrűnek, édesnek és frissnek, fémesnek és zamatosnak, mint a vörösbort, ami éppen csak elkészült, de még nemértlelték hosszú évekig egy sötét pincében. Még benne volt a napfény minden melegsége, a gyümlcsök íze és a szél simogatása.
Egészen magamhoz öleltem a lány testét, ami egyszerre volt meleg és puha, mégis merev. Hevesen dobogott a szíve, és éppen csak csipetnyi adrenalinnal fűszerezte meg a vérét. Vigyáztam, hogy lassan, élvezettel igyak, és ne pazaroljak el egyetlen cseppet sem. Nem akartam megölni, csak megismertetni vele egy másik dimenziót, új fajta élvezeteket, ahol a kéj összemosódik a fájdalommal. Ragadozó voltam, de ínyenc, nem pedig vadállat, ez különböztetett minket a barbároktól és az erdő vadállataitól, akik szétmarcangolták a prédát érzés nélkül és pazarlón.
Heinrich érintésére megborzongtam, és elszakítottam magam Giselle nyakától. Amikor felnéztem rá, lenyaltam a vért a számról, majd rámosolyogtam.
- Semmi sem hasonlítható egy hamvas szűz véréhez.- cirógattam meg Giselle arcát, aki álmatagon nézett rám a vérveszteségtől, tekintetében viszont láttam megcsillanni a félelemmel vegyes izgalmat. A háta mögé húzódtam még mindig ölelve a derekát, arcomat egészen belefúrtam a sűrű barna hajába. A kezem a derekáról felcsúszott az apró melleire, mire ajkai közül egy apró, néma sóhaj szakadt ki, de nem ellenkezett. Hogy nem mert, vagy nem tudott, arról fogalmam sem volt, de igazán nem is számított. A holdfény alatt itt kint a kertben, ahol senki sem láthatott minket, minden tökéletes volt. Azt tehettünk Giselle-lel, amit csak akartunk és ahogyan csak akartuk.
- De kóstolja meg ön is, nehogy kárba menjen… - utaltam a vékony vércsíkra, mely a fogaim hagyta lyukon szivárgott el a lányból. Tudtam volna még inni, de nem lehettem olyan önző, hogy kisajátítsam magamnak az egészet, ha már együtt vadásztunk. Felpillantottam és előre nyúltam, hogy megfogjam a férfi kezét és közelebb vonjam magunkhoz. Amikor pedig megmozdult, és már ott volt velünk, kezem az vére siklott, majd lassan lecsúszott az ágyékára. Sok vámpír sem értette meg, hogyan lehet az ilyen éjszakákból a legtöbbet kihozni, hogy a különböző testi vágyak, a vér okozta izgalom és az erotika kéz a kézben jártak egymással, és bár mindkettő csodás volt egyenként is, együtt csak felerősítették az érzeteket. S ha már lehetett, ugyan miért tagadtuk volna meg magunktól ezt mi, az éjszaka szülöttei, hiszen már így is átkozottak voltunk? Utunk a pokolba már születésünkkor eldőlt, így nem sok értelmét láttam az önmegtartóztatásnak.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.