[Magánjáték] Laetitia és Pruinos - Medvetánc, pilleszárny...

- Igen. Festek és faragok is. - mondtam egyszerűen, csak úgy társalogva. Ebből persze csak utóbbi volt igaz; amióta ezek mögött a maszkok mögött élek, létszükség volt mindig újakat készítenem, és emellett egy egész jó megélhetési forrást is jelentett békésebb napokban.
Hochberg mindig is azt akarta hogy csak ebből éljek meg, hogy ne hajszoljam a vágyaimat úgy ahogy a démonok teszik főleg. Mindig is furcsa volt az öreg a maga fajta elrugaszkodott gondolataival, de szerintem csak védeni akart - és azt meg kell hagyni, sokkal kevésbé veszélyes lehántolni egy fa kérgét és a vésőt táncoltatni mint az, amit most csinálok. Farkasként farkasra vadászni, megmondhatatlanul hány láb magasan egy kőtoronyban.
- A maszkomat is magam csináltam.
A válasza meglepően... büszke volt. Szinte hencegett a ténnyel, szarkazmus ide-vagy oda. Valami amiről nem tudtam eldönteni elsőre mit is gondoljak igazán.
- Nem tűnik annak az elkényeztetett fajtának, legalábbis nem jobban mint az átlag, vagy jobban mint ahogy feltehetőleg megérdemli. Főképp nehéz ezt gondolnom valakiről, aki még zenél is mellé. Min játszik? - érdeklődtem élénken. Legalábbis ahhoz viszonyítva, amit eddig elárultam a personámról.

- A koncepció? Kissé vicces, hogy kérdezi, mert... az ilyenfajta, érdektelen és talán enyhén gunyoros mimikának elméletben taszítania kéne az embereket, tudja. Semmi érdekes, de még emellett még feltehetőleg, öhm... rosszakaró is? Mindenesetre, valaki aki nem érdemli meg a figyelmet. Az egyetlen vicces ebben csak az, hogy pont ma vettem fel. - mondtam, megigazítva az arcomon, hogy valahogy egy kicsit megpiszkáljam. - De csak ez volt a megfelelő színben, és reméltem hogy túl értékelem a mimika jelentőségét.
Válasz nélkül hagytam, hogy amit gondol helyes-e, még a fél-utalást is bizonytalanná téve. Nevetséges elmejáték, hogy hogyan reagál arra hogy semmibe veszik egy fél mondatát. Valószínűleg fel se tűnik neki.
- Hiszek abban, hogyha egy falon nincs szabad szemmel látható repedés, akkor azt a falat rendbe lehet még hozni - még ha ez a hasonlat kissé bicegős is ebben a helyzetben. Eddig igazi úri hölgyként viselkedett, és ha már erre képes, akkor az elkényeztetettséget kissé... túlzás lenne kijelenteni. - mondtam kedvesen, vagy legalábbis próbáltam. - A hegedű pedig egy gyönyörű hangszer, nagyon kifejező a maga nemében. Remekül megtudja ragadni... - hagytam egy pillanatnyi szünetet hogy átgondoljam, és lassan elkezdtem sorolni őket - ... a melankóliát, a magányt, a félelem érzését és, a romantikát. Érdekes, hogy ezek mind ugyanahhoz a hang-szetthez mennek vissza... nem gondolja? - tereltem el akaratlanul is a témát. Az ilyesfajta átgondolatlan filozofikus felvetések mindig megtárgyalatlanul maradtak bennem, és jó végre valaki olyat találni, akivel ezt kitárgyalhatom.
Még egy kicsit várhatok. Igen.

- Bizonyára legközelebb segíteni fog... miután hazaviszem. De ahhoz először még meg kell találnom, jó ideje nem találkoztam olyannal se aki csak hasonlított volna rá. - válaszoltam a fel nem tett kérdésre indirekten. Már ha az a kérdés egyáltalán ott volt-e.
A zenei kérdésre elég gyorsan bőbeszédűbb lett. Talán sikerült megragadnom valamit. Pont ezért, a legkevésbé intelligens dolgot tettem és kissé mellékérre tereltem azt a bizonyos csónakot.
- Azért, azt be kell látni hogy a nyelv is képes csodás dolgokra... - hagytam a gondolatot befejezetlenül, majd visszatértem oda, ahova eredetileg is tartanom kellett volna. - De egyet kell benne értenem. Valahogy sose leszünk képesek igazán kifejezni magunkat, legyünk bármelyik nemzet fiai és lányai. Csak a művészetek vannak nekünk erre, néhány csodaszép dallam, néhány ecsetvonás vagy faragvány, és talán a szavak hogyha örökkön-örökké futtatják vagy a végtelenségig csavargatják őket... és talán még akkor is, csak azt tudjuk létrehozni, ami már majdnem olyan, amire azt mondhatjuk hogy "ez már hasonlít arra, amit igazán érzek". A maga nemében szomorú. De, szívesen meghallgatnám a játékát egyszer, kíváncsi vagyok mit is érez ott legbelül.

Semmi sincs veszve. Mondtam pár támadható dolgot, de nincs oka arra hogy támadja őket - nyeregben vagyok, talán még egy Schwarzritter is megirigyelné, annyira. Kicsit azért bántott hogy nem vette fel a félreértelmezhető nyelves megjegyzésem; nem volt annyira könnyűvérű mint hittem. Csak türelem, így legalább tovább tart a játék...
- Ez, ha szabad megemlítenem, úgy hangzott mintha kissé... közel állna a téma magához. - mondtam bizonytalanul. - De egyébként ilyen törekvések még nem történtek mifelénk, még nem kaptam festményeket finom hölgyekről. Bár párat már sikerült megfestenem, így tudom hogy egyébként se hihetnék nekik. - ütöttem el a dolgot, vagy legalábbis ez volt vele a célom. Csak remélni tudtam hogy nincs otthon Blutstern-témában, amennyire tudtam nem ők a legélénkebb vámpírok ha világmegváltásról volt szó, főleg nem mostanában. Ez is volt az egyik oka annak hogy őket választottam álcámnak. A másik az hogy magammal akartam hozni Parflamot, és passzolt a szerepbe. Egy ideje nem hallottam róla, így reméltem hogy megunta az őrállást az ajtóban és elindult "kincset keresni".
- Talán most nem lenne illendő elvenni a zenészek hangszerét, a végén még megsértenénk őket azzal hogy jobban játszik náluk. - bókoltam szüntelenül. Talán flörtölhetnék kicsit merészebben is, mielőtt még elfelejti hogy miért is hoztam ide.
Talán ötlete se volt arról hogy miért hoztam ide. Nem... annak agyafúrtabbnak tűnt, biztos tisztában volt a helyzettel.
- Szívesen elhallgatnám. Egy bezárt, vérvörös szobában, kevés fény mellett, talán némi vér- és bor társaságában. Talán némi... "vérontás" előtt. Vagy után. Vagy közben. Vagy az összes opcióval élve és még néhánnyal ami nem jutott most hirtelen eszembe.
Csak remélem hogy nem mentem túl messzire. Csak remélni tudtam hogy nem tűnt túl szánalmasnak az, hogy nem mondtam direktben hogy ágyba vinném, de az ilyen explicit megnyilvánulás már túl erős lett volna a karakterhez. Talán már az volt. Ennyit a türelemről.

Mondanám, hogy minden a terv szerint haladt, de hazudnom kéne - sokkal jobban mentek a dolgok mint ahogyan számítottam rá. Nem csak tetszett neki a flört, hanem meginvitált egy közös vadászatra - a kedvenc időtöltésem!
A végén még lemondok arról hogy őt vadásszam és partnerként fogom kezelni. Talán... talán ha lenyűgöz és tiszteletet kelt. Ha bebizonyítja hogy ebben a Rotmantelben több vadász fér folyik mint egy fércelt-képű rokonában, talán... de egyelőre még nem mondtam le róla. Túlzottan vérpezsdítő volt csak ránézni, és legalább annyira volt ez a személyisége és a kiállásának az eredménye, mint a ínycsiklandó kinézetéé.
- Meglepett hölgyem, és még inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Több magában a kaland mint azt eddig sejtette, és nem fogok hazudni; sose hagynék ki egy jó vadászatot.
Az előző témát hanyagoltam. Voltak hozzáfűznivalóim, nem is egy és egy se érdektelen, de... nem akartam veszni hagyni a pillanatot. Megpróbáltam nem mutatni, de nagyon felizgatott a vadászat gondolata.
Nem tudtam eldönteni hogy milyen értelemben, de abban biztos voltam hogy nagyon.
- Kérem, akkor ne is vesztegessük az időt. Menjünk vissza a bálra, és... táncoljunk egyet. Nézzünk körül a táncparketten, vagy ha maga szerint nem keltenénk gyanút vele, nézelődhetünk éhes tekintettel csak a széléről is - magára bízom a döntést. Csak ön után... - engedtem előre, enyhén meghajolva.
Hirtelen volt? Igen. Átgondoltam? Nem. Érdekelt ez? A legkevésbé sem. Vadászni fogok, és most először, nem egyedül. Édes volt a gondolat hogy újra élőnek érezzem magam... egy nő mellett.
Milyen furcsa és idegen gondolat.

- Akkor legyen tánc. - jelentettem ki, és követtem, elfogadva a lépcsőnél felajánlott kezet. Tánc, tánc, az ilyen úri- és úrhölgyi összejövetelek fénypontja. A kulturalizált vadászat önmaga, a zene, a pezsgés, a tömérdek ember; egy megállás nélküli hajtóvadászat, ahol bármelyik pillanatban lehetsz te a vad. Nekem találták ki, és már alig vártam az érzést, hogy ne akarjam elengedni a partnerem.
A hatalom kérdése érdekes volt. Az, hogy mások felajánlják önként azt amire szükséged van ténylegesen a hatalom egy megnyilvánulása, de... szükséges? Nem elég hatalom az, hogy te, és csak is te döntöd el egy szituációban azt, hogy mi fog történni? Tényleg kell ez, hogy erősnek érezze magát valaki?
Úgy látszott igen. Nekem, ez már felesleges volt. Kell a leghatékonyabb módszer ahhoz, hogy megszerezzem a prédámat; ha már beleakartam rángatni a büszkeségemet is, akkor feleslegesen kockáztatok rengeteg dolgot.
- Kíváncsi vagyok sikerül-e elérni az önfelajánlást; nem szokásom ezt elérni, de most érdekel képesek lennénk-e rá. - osztottam meg a gondolataimat némileg.
- Óh, igen. Ha ideig nem kap parancsot, azonnal elkezd őrjáratozni. A periméteren belül marad, nem hagyva vakfoltot. Elméletileg. Ezt őmaga dönti el, mi számít még ellenőrizhetőnek.
Lesiettünk a lépcsőn, ő vezetett, én követtem. Nem volt ebben semmi férfias, de nem érdekelt. Csak legyünk ott, türelmetlen voltam. A lépcsők némileg kopottak voltak, feltehetőleg egy szerencsétlen őr által akinek itt kellett számtalanszor fokot másznia, a falak továbbra se voltak kevésbé nyirkosak, és a nyitva hagyott ajtón ömlött a hátunkra a hideg. De nem estünk le. Siettünk, nem rohantunk, de így se értünk le korábban mint ahogy felértünk. Felételezem az ő lába legalább annyira fáradt volt mint az enyém - bár szerencsére a fájdalom elévült, szinte teljesen, már ha nem nehezedtem rá, de muszáj volt.
Nem érdekelt. Vadásztunk.
A bál úgy folytatódott nélkülünk mintha ki se léptünk volna. Továbbra is ugyanaz volt a társaság, gyorsan végigfuttattam a szememet megfelelő áldozat után. Az agyam pörgött. A társamnak a vér milyensége a fontos, nem a hús... sajnos ezt kívülről nehéz megállapítani, de kisöpörtem a vámpírokat és a harmincnál idősebbeket - biztos ami biztos, csak a legjobb lehet elfogadható. Mindenki, aki szóba jöhetett vagy táncolt, vagy a táncolókat nézte - tökéletes.
- Mielőtt még kivezetném a többiek közé... - kezdtem és felé fordultam - még egy utolsó italt elfogyasszunk előtte? Csak a hangulat kedvéért. - kínáltam fel a lehetőséget, majd a választól függően hoztam magunknak egy italt vagy kivezettem a tánctérre, ahogy azt illik.

~:O:~

A kristálypoharak koccanása olyan volt, mint felbődülő vadászkürt üvöltése, amit a vad üldözése előtt fújnak meg. Számomra hivatalosan is elkezdődött; vadászat a vadászatban, méghozzá először, nem egymagamban.
- Egészségére, frau. Legyen a medve lépte lassú és bundája királyi. - mondtam, valami félig sikeresen megfogalmazott 'medve-bőrére-ivás' hasonlatot, vagy talán csak egyszerűen valamit, ami egy hétköznapi vadhajtó mondana a másiknak. Belekortyoltam az italba, és néhány további kíséretében gyorsan el is tüntettem az egész tartalmát. Felkínáltam a kezemet, és bevezettem középre, teljességgel tisztában a ténnyel, hogy ez teljesen más és új lesz, már csak azért is, mert nem az árnyékok alatt fogok osonni, hanem a verőfényben megtáncoltatni valakit, aki átérezte a bennem lüktető éhséget.
Szemkápráztatónak és gyönyörűnek kellett lennünk. Valami azt súgta, hogy ezzel a legkisebb problémánk sem lesz. Éreztem magamban valamit... valami önbizalmat, ami különbözött az eddigi izgalomtól, amit tapasztaltam.
Valamiért feltételeztem hogy a tömeg szétfog előttünk válni, de kétségkívül túlértékeltem a jelentőségemet egy pillanatra. Finoman félrelibbentek hogy beférjünk a szoknyaerdő fái közé, de kétségkívül nem nyílt hatalmas kör. Talán jobb is volt így, talán... nem érdekelt. Most csillogni akartam.
Elkezdtünk táncolni. Ahogy azt kell, én vezettem, máshogy nem is lehetett volna. Lassan kezdtük, apró lépések, szinte csak próbálgatva hol van a másik lába, nehogy véletlenül rálépjünk, téve az apró köröket. Aztán ezt gyorsabban. Aztán nagyobb körökkel, ahogy azt a hellenburgi-keringő diktálta.
Lehet hogy nem őt kellett volna néznem, de volt benne valami extra gyönyörű, ahogy átadta magát a ritmusnak. Láttam hogy élvezi, és ez olyan fénnyel töltötte be az egész lényét, hogy nem átalkottam megfeledkezni az éhségemről.
Furcsa érzés volt. Megszűnt egy nyomás, amitől egy pillanatra üresnek éreztem magam, és már valami kúszott is fel bennem, valami... melegebb és szorosabb, hogy betöltse ezt az űrt.
De egy pillanatot késett, és megéreztem az űrt. Kongott. Zúgott, mint amikor a vad szél átrohan egy kihalt házon, fellibbentve a port, szürke és átláthatatlan ködbe fojtva az egész pillanatot. Egy pillanatot késett.
És megrémültem.
Elkaptam a tekintetem róla és elkezdtem a környezetünket pásztázni, hátha valakit megfogtunk. A közelben voltak egy páran, mások kik pille módra keringtek körülöttünk - valahogy mi voltunk a középpont, és a többi pár mintha csak eltévedt lepkék lettek volna, kiket vonzott a vadul táncoló gyertyaláng. Könnyű volt szűrni ezt, még a végtelen keringésben is, csak keresni kellett a szempárokat, akik minket figyeltek a partnerük helyett. Voltak egy páran, és még azokon belül is voltak, akiknek nem vággyal, hanem valami idegen gyönyörrel volt tele a szemük.
Igen, biztosan őket kerestük. Ki is néztem magamnak egy lányt, aki szinte már nem is táncolt, hanem teljességgel hagyta hogy táncoltassa a partnere, alig követve őt. Rövid, barna haj fogta keretbe a hófehér arcot, amiben a belevágott mandulaszemek egy igazi ékkövet rejtettek. Még nem tudhatta, mit akar és mit érez, ahogy az a fajtájára igaz szokott lenni.
Laetitia kisasszony vállához hajoltam, belesuttogva a fülébe:
- Rövid, barna haj, mandulaszemek. - mondtam neki, majd tettem egy nagyobb keringő lépést, hogy szembefordulhasson a kiválasztottammal. - Mit szólsz? - mondtam valamivel hangosabban, hogy ne kelljen suttogni.

Vége lett a muzsikának. Számomra hirtelen lett vége, mintha a fonalát csak ollóval vágták volna el, a csönd nehezen omlott a vállaimra. Csak a kimerültség, ahogy a lelkek menekültek ki a szákon keresztül hogy nyújtózzanak egyet az elnyúvás után, törtek fel a kapkodott sóhajok és élménygőzös lélegzetek. Nem fáztam. Pedig rohangált mindenütt a tél, ahol csak talpalatnyi hely is akadt.
Meghajoltam, és elgondolkodtam a partnerem kérdésén. Szomorúan elmosolyodtam a maszk mögött, mint ahogy már egy tucatszor megtettem a mai napon, talán kevésbé gonoszan mint ezidáig. Végülis, nem számított mit mondok, nem igaz? Ugyanaz lesz a vége. Duplavacsora. Nem éppen hideg, de... magányos vacsora.
Volt valami a levegőben amitől feleslegesen elkezdtem szentimentálisan gondolkodni. Reméltem legalábbis hogy a levegőben volt, mert az egyetlen ilyen démon vénebb volt mint a bűn, és még nem akartam magam még öregnek érezni. Elméletileg ez egyben járt azzal hogy a démon ilyenkor előre megsejti hogy megfog halni.
És még babonákban is elkezdtem hinni. Túl kellet esnem ezen.
- Elég lesz. - válaszoltam szintúgy halkan - Elég lesz egy életre, frau.
Lejöttünk a parkettről, és figyelmesen hallgattam. Drága volt, ahogy tervezett, ahogy izgult és ahogy fortélyoskodott - még hitte azt, hogy van értelme és eredménye ennek a sok trükközésnek. A maga módján még naiv volt. És hamarosan ez mind semmivé lesz.
Fura volt egy ilyen helyzetben megismerkednem a bűntudattal, mint érzéssel hosszú idő után... főleg, hogy még nem követtem el semmit se. Nagyon kellemetlen volt, zavart és mart és felsebezte a bensőmet, de nem volt akkora szerencsém hogy ténylegesen vért ontson. Csak essünk túl rajta, minél előbb.
- Szerintem is. Kíváncsi vagyok mi vonzaná be legkönnyebben, csupán a misztikumunk, talán szépnek talál minket, talán a szenvedély keltette fel a figyelmét? Mit kéne mutatnunk neki hogy ne kelljen annyit várni? Romantikát, látványos érzelmekkel, kevesebbet, többet? - kérdeztem, felajánlva már-már ezzel is a ténykedés lehetőségét, és kíváncsi voltam hogy látja.
Tudni akartam. Talán, egy kicsit még élvezhetem a dolgot.
- Sose szerettem játszani csalással. - mondtam könnyedén. - Elveszi a kihívást az egészből, de ha... esetleg már képtelen türtőztetni magát, én nem tiltom meg a használatát.

Teljességgel igaza volt a hölgynek, Parra volt itt szükség. Nem hittem volna hogy ekkora sikere lesz a kis ladykillernek, ahogy azt egy kevésbé előkelő tünde mondaná - rendesen alábecsültem az apró, édes lények bűverejét a hölgyekre nézve.
Már csak azt kéne tudnom hogy merre csatangál. Amekkora szerencsém van pont akkor nincs itt amikor kivételesen szükségem lenne rá. Hiába járattam a szememet a közönség térdemagasságában, nem láttam sehol, biztos még nem fejezte be az "őrjáratát" valahol a belsőbb szobákban, vagy valahol egy másik elméleten.
- Nem rossz ötlet, frau, de nem látom sehol jelenleg. Előbb-utóbb vissza kell érnie, de szerintem nem akarunk annyit várni. - vallottam be a tényt. Valahogyan ezt a problémát megkell majd oldanom, Par a jövőben is elkóborlós lesz és nem engedhetem meg magamnak hogy ezt egy nyakhám nélkül tegye.
Nem kerülte el persze a figyelmemet hogy máris elkezdett táv-flörtölni a hölggyel. Lehet hogy nem kellene mondanom, hiszen megtettem már számtalanszor, de ez vérpezsdítő volt, és egyszerűen ez minden alkalommal elkápráztatott. A préda miután elkapta a tekintetés és Laetitia felnevetett, megborzongtam. Ebben a kissé nevetésben is volt valami... gyönyörű.
Miután befejezte a ruhám igazgatását, közelebb hajoltam hozzá és belesuttogtam a válaszom a fülébe, mintha csak kacérkodni szerettem volna vele.
- Igaza van. Nem vagyok benne biztos hogy egyébként képes lennék várni tovább.
Elhajoltam mellőle, mintha csak most tudtam volna meg hogy a prédánk létezik, és elkezdtem keresni a szememmel, teljesen tanácstalanul, mintha nem tudnám hol van, míg végül megtaláltam. Volt annyi szerencsém vele, hogy sikerült elkapnom a tekintetét. Még látszott arcán a pír kissé.
Korlátozottak voltak a lehetőségeim hogy hogyan hathatnék rá ilyen távolról, főleg maszkban, így csak egyetlen egy, egyszerű dolgot próbálhattam meg - híján jobb ötletem tényleg nem volt. Magamhoz hívogattam az ujjammal.
Hadd tudja hogy szeretnénk hogy idejöjjön. Nem volt más bűverőm, és Par nélkül csalétkem se. Nem erre találtak ki engem, nem voltam succubus.

A lány kissé elvolt veszve, és csak némi hezitálás után hagyta hátra az asztaltársát - aki valószínűleg észre se vette a dolgot, olyan mélyen volt elmélyülve valami mérhetetlenül érdekfeszítő témában, hogy az ott felejtett félpohár pezsgő a másik oldalt is tökéletesen elég hallgatóságnak bizonyult.
- Uram… Úrnőm…
Milyen kis elbűvölő...
Nagyon mereven állt végig amíg beszélgetett velünk, folyamatosan gyűrögette a ruhája végeit, és nem egy alkalommal leellenőrizte azt, hogy a cipője még a lábán van-e. Nem kellett szakértőnek lenni hozzá hogy lesüssön a helyzet kényelmetlensége - és mégis, ide jött magától és itt is maradt, annak ellenére is hogy kissi összerezzent amikor Laetitia hozzáért. A törékenysége bájos volt, és a magára erőltetett bátorság ezen csak dobott egy lappal. Jó lesz...
Semmiben sem hasonlított a Rotmantelre. Az önbizalma továbbra is vérforralóan szexi volt, talán még az a egyértelmű éhség is, ami csak áradt róla is hozzátett ehhez.
A lényeg a lényeg, a lány könnyű célpont volt. Ahogy be lettem mutatva, visszafogottan meghajoltam, szinte csak alátámasztva az elmondottakat.
- A részemről a szerencse, Giselle-kisasszony. Ha megengedi, egészen csodásan fest ma este. - dicsértem meg minden fantáziát hátrahagyva, és közelebb léptem egy lépéssel hozzájuk. A hölgy izzadt, ami nem volt meglepő, még az ő visszafogott ruhájában is kimondottan meleg volt, és még ezt is sikerült valahogy mértékkel végeznie, de még így is sokat elárult. Enyhe hormonális illat, amit esetlenül fedett volna el a parfüme ha összejön neki. Harangvirág. És nemi izgatottság, még ha nem is az a nagyon erős fajta. Nem fog elmenekülni ha egy kicsit még "barátkozunk".
- Köszönöm, herr. - válaszolt megszeppenten, ahogy Laetitia közelebb vonta a derekánál fogva. Az elkerekedett szemei amiket rám meresztett arra következtettek, hogy valami reakcióra számított tőlem. Ezt olyan formán meg is kapta, hogy elvigyorodtam, de persze ezt nem láthatta.
- Kérem, ezen semmi köszönni való sincs, sőt, hadd fejezzem ki sajnálatomat hogy nem tudtam ennél személyesebb és kifejezőbb bókkal élni. Biztos vagyok benne ha sikerül közelebbről megismernünk egymást, a szépség már magától fog végigperegni a nyelvemen.

Szerencsém volt. Szerencsém volt, hogy Laetitia kisasszony belement a játékba, mert ha egyébként magamtól kellett volna türelmet gyakorolnom ezek után, valószínűleg gyorsan eldobtam volna a gyeplőt. Persze, ha nem izgatott volna fel ennyire a gondolata, akkor már alapjáraton nem lüktetett volna bennem ennyire ez az olthatatlan, kínzó éhség.
Megtámasztottam a fejemet ösztönösen, kissé hirtelen odakapva a halántékomhoz. Kicsit lüktetett már, a saját érintésem is jól esett neki ahogy némi hűs érzés futott végig az égő bőrömön.
Egyre inkább ön ismétlem magam, ugyanazokat a gondolatokat gondolom újra- és újra, csak egyetlen egy dologra gondolva, minden mást kizárva, mint valami... veszett vadállat. Kezdtem elveszteni a fókuszt.
Miközben újra az eseményekre figyeltem, és megszűnt az a finom homályosság ami a szemeim elé kúszott és a tompán, de biztosan sípoló hang is végre elcsöndesült, már a vadászpárom oldalán találtam magam. Igyekeztem nem ránehezedni, az már tényleg több mint szánalmas képet mutatott volna rólam. És ahogy lassan rájöttem, a kis őzgidánk mellett is... Giselle, ha jól emlékeztem.
Igen... bár valahogy a finom bőre, mámorító illata és sápadt színe előbb jutott eszembe. Úgy éreztem most itt az én időm ténykedni - bár nem tudom honnan jött a sugallat.
Erősebb vagyok valami bolondító ösztönszónál, egy lármázó bódottá'-nál, ami már járná a táncot. Menni fog.
- Ez... ez lenne a kert. - kezdte halkan, mielőtt még megszólíthattam volna. - Nem túl nagy, de... de remélem tetszik Önöknek. - folytatta bizonytalanul, megtartva azért a magázódást. Végül is, ez volt a normális.
- Higgye el, csodálatos. - dicsértem meg, majd körbenéztem ténylegesen. Aprócska volt, négy fal közé szorítva, de legalább az a négy fal alkóvok pihent. Két bejárat volt ide, egy már mögöttünk, és egy másik velünk szembe - a többi fal mellett pedig dísztelen padok vártak valakire, aki nem jött el.
A közepén az erődkert nem volt több egy zöld foltnál, ami végig volt pakolva virágokkal. Valahonnan biztos kaptak valami hőt, mert egyébként itt se volt melegebb mint a vár többi részén.
- Egy kis rejtett gyöngy a vár szürke foglalatában. Magára emlékeztetett. - bókoltam ismételten, ami nem sok beszélgetést sejtetett. Giselle csak szégyenlősen fejet hajtott, lesütve szemeit is teljesen, de ha válaszolt is valamit, nem hallottam. Ennél kreatívabbnak kell lennem. Csak egy kicsit... csak még egy kicsit, forogjanak azok az agykerekek...
Nem megy. Egyszerűen nem megy. Csak az aranyosan telt kebleit, derekát, és combjait láttam magam előtt, és minden koncentrációm arra ment el, hogy a nyálamat a helyén tartsam. Beszéltetnem kell, nekem ez nem fog menni.
- Mondja csak, Giselle kisasszony...
- Igen?
- Egy ilyen kissé elzárt helyen, mint Einburg, egy magafajta finom hölgy mivel tölti az idejét? - érdeklődtem, igyekezve megtartani a hangomat. Nagyon hirtelen zuhantam össze az elmúlt... öt percben? Tíz? Több? Mintha csak egy varázsszer futott volna ki az idejéből...

Nem hittem volna, hogy hölgyismerősöm felé képes leszek még nagyobb csodálatot érezni mint ezelőtt - és pont ez mutatta, hogy mennyire is korlátozott a képzelőerőm. Az a gyönyör, amit az egész lénye sugárzott magából, csak azzal érhetett fel - vagy szárnyalhatta túl - amit ő maga érezhetett abban a pillanatban, hogy fogait belemélyesztette a lányba.
Mellette álltam, így mindent láttam, a beelégedett mosolyt a vérrel rúzsozott ajkakon, és a vidám szikrákkal táncoló vihar-szemeket, ahogy az eufória elöntötte mindenét - mielőtt még becsukta volna őket, és elmélyedt az őt elöntő melegségben. Legalábbis én így képzeltem, mert láttam, és szép volt, és én ezt szoktam érezni, és az helyesnek szokott tűnni minden esetben, így ezért így kellett lennie.
Giselle kéjesen felsóhajtott. Biztosan ő, és nem Laetitia? Vagy netalán mindketten? Valamiért biztos voltam benne hogy ez Laetitiától jött, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Forróbb volt a levegő, szívem hevesebben vert, és minden ingoványos, lassan süllyedő boldogságban fuldoklott.
Hirtelen nem voltam biztos benne, hogy melyik nővel akarok mit kezdeni. Ahogy vadászpartnerem ott csüngött Giselle nyakán, némileg előremeredve, szépen kirajzolódott hátsófele a szöveten. Levert a hideg víz, és sós nyál keringet a számban, kissé visszarántva a valóságba.
Nem akartam hogy vége legyen még a játéknak. Ki kellett elégítenem az éhségemet. Valamelyiket.
Féltem hogy nem választhatok. Féltem hogy ha megízlelem, ha beleszaglok, ha csak érzem bőrömön a bőre hidegét, azonnal elpattanok. Azonnal nekiesek és darabokra tépem, és talán Laetitiát is, vagy jobb esetben elijesztem magamtól, ha csak nem öletem meg magam ezzel.
De... de az ő látványa elnyomta ezt. A hófehér bőr, a hol- kecses és hol- telt forma, az ismeretlen virágillat ami jobban befonta haját mintha egy élőt viselt volna fürtjei közt. Nem tudom milyen mágiája volt, hogy így elvarázsolt és máris magához láncolt, mint a régi mondák embereit, akiket koporsóőrnek igéztek meg egy életre és egy éjjelre.
Vérpezsdítően gyönyörű, magabiztos, ravasz és ösztönös vadász, kecses és elegáns, kifinomult, elmejárató és -átjátszó, hófehér vadtünemény. Valaki, aki eltudta érni hogy az áldozata boldogan felnyögjön a fogai alatt.
Nekem ez nem menne, és azt hiszem az, amit leginkább akarok. És ha a hatalma nem lehet az enyém...
Akkor ő kell.
Így, utólag elmesélve tényleg hirtelennek tűnhet, bolondnak és igen idegennek tőlem, és csak egyetlen egy kifogást tudok felmutatni; éhes voltam. Ösztöni szinte, bestiálisan és leküzdhetetlenül, éhes. És éhségemben összekevertem... a két létszükségletet. Nem akarom most se állatokhoz hasonlíthatni, se őt, se a helyzetet... tényleg nem érdemelné meg.
Közelebb léptem hozzájuk, és kezemet végigfuttattam rajta, nem is merve hozzáérni csábos fenekéhez, csak a derekától rohantam fel a nyakszirtjéig, szinte rázkódva az érzéseimtől.
- Hogy ízlik, drágám? - kérdeztem, folytatva a színjátékot. Éreztem a vér szagát. Szét akartam szakadni, de... korlátoznom kellett magam. Csak ne most, csak ne így...
Kezem megállt a vállán, először bizonytalanul az egész este folyamán, hogy mit is tegyek vele. Pontosan tudtam mit akarok, miket akarok. De nem tudtam mit merjek. Féltem hogy bármelyik választásommal széjjel rebben ez a tökéletes állapot.