Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Laetitia és Pruinos - Medvetánc, pilleszárny...

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Go down  Üzenet [3 / 3 oldal]

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Kóstolja meg ön is. Nehogy kárba menjen.
Apácska-apácska, hát tényleg nem akarod nekem megkönnyíteni a dolgot, nem igaz? Hiába mondja csak úgy, hétköznapian és kissé kéjesen, szinte kínozva mar, ahogy gúnyolódik a láncra vert állaton, aki belül csak hörög és szűköl és nyüszít, akit mégse engedhetek el. Pedig úgy pattannék, darabokra tépném, minden türelmet és ál-úriasságot magam mögött hagyva, igazán szabadon, hogy azonnal és a leggyorsabb módon hagyhassam magam mögött vágyaim.
Még ha csak egy kis időre is, nyerhetek magammal szemben, most meg feleslegesen szenvedek.
- Persze, drágám... ki nem hagynám. - mondtam, kissé remegve, részben a feszülő láncoktól, részben az izgatottságtól, ahogy közelebb léptem a lányhoz. Reszketett ő is, igaz, könnyedén lebegve a boldogságtól, mintha csak a tűző nyári meleg elől vonult volna be egy hóviharba. Dérként terült el rajta a hideg veríték, illata kívánatosabb volt mint éhezőnek a királyi nagylakoma.
Felemeltem a maszkomat, olyan magasra hogy az alja már az orromat fedte csak, és utoljára megborzongtam a gondolatra, hogy végre, beteljesülhetek. Elpattanhatnak a láncok.
Aztán, megéreztem Laetitia kezét finoman matatni az ágyékom körül. Szinte anélkül, hogy valós célja lennének vele, csak jelezve hogy érdeklődést mutat a kívánt terület felé, és erre valahol a lelkemben újra felbődült valami.
Szeretném valami szép névvel illetni, valamivel fenségjelzővel, csakhogy elmondhassam melyikkel is szimpatizáltam, hogy melyik volt az igazibb én, de van bennem annyi önkritikusság, hogy erről magamnak se hazudjak. Egy másik állat volt, vagy olyan hatalmas mint amelyikkel együtt születtem, és legalább annyira ősi, még ha csak most tévedt erre. És mint ilyet, még nem volt lehetőségem megszelídíteni... vagy legalábbis láncok és ketrecek mögé zárni.
Megmerevedtem - mindkét értelemben, csak amíg az egyik egy pillanatig tartott csak, a másik nem adta fel ilyen könnyen. Letettem arról az előbbi még megállhatatlan érzéstől, hogy feltépem Giselle torkát és belefalok mindenbe amit benne találok, helyette felnyaltam a vért, amit ott hagyott Laetitia. Mint egy fűszeres bor, bódító volt és lángot keltett a nyelvemen.
Sajnos nekem tépőfogaim voltak, nem olyanok amik az ilyen kifinomult műveletekhez kellettek, így elhajoltam a nyaktól. Csak remélni tudtam, hogy ezzel nem keltek túl nagy gyanút -annak ellenére, hogy eddig mennyire is hangoztattam ennek a fontosságát. Csak a pillanat hevét és a közös bódulatban bíztam.

[Magánjáték] Laetitia és Pruinos - Medvetánc, pilleszárny... - Page 3 18_png_2102

Az elkövetkezőkben explicit, szexuális tartalmak következnek. Aki nem érzi magát eléggé felnőttnek - vagy éppen nincs abban a hangulatban, esetleg elítéli az ilyesfajta tartalmakat, annak javaslom/oljuk hogy innentől ne folytassa tovább.

Még volt bennem némi félelem, hogy esetleg átlépnék valamifajta határt a partneremmel, így a figyelmemet - egyelőre - a játékszerünk fel fordítottam. Végigfuttattam a kezemet a lába belső felén, amire elkezdte hangosabban, és szaporábban, venni a levegőt.
- Tényleg igazán ínycsiklandó. Kíváncsi vagyok, hogy máshol is ilyen finom-e... - tettem fel a költői kérdést, szélesen és kajánul elvigyorodva. Utólag gondoltam bele, hogy talán ez volt az első alkalom az este alatt, amikor egy mosolyom látható is volt.
Letérdeltem Giselle elé, felhajtva a szoknyája peremét.
Éreztem, hogy megfeszül. Nem tudtam, hogy fél-e valamitől, vagy csak ennyire koncentráltan vár valamit, de nem is igazán érdekelt. Én irányítottam, és azt tettem, amit akartam, és nem azt, amit ő - de ha a kettő egybeesett, az csak könnyebbé tette a dolgokat.
Elég hétköznapi bugyija volt, egyszerű fehér, ódivatú és ennél messzebb csak úgy lehetett volna a hivalkodótól ha még egy szoknyát hordott volna a fődarab alatt.
Megnyaltam az ágyékán, szinte pár centitől csak attól a nehézkes ruhaneműtől, majd lassan közeledtem felé. És mikor odaértem, egyszerűen csak arrébb húztam, szembenézve a már egyértelműen izgalmi állapotban lévő pinával, és habozás nélkül az ajkak közé nyaltam. Enyhén sós volt, ahogy keveredett az izzadságával, de elégedett voltam vele. Folytattam, párszor megismételve a folyamatot, majd fel mentem a csiklójáig, amire szintén nem kevés figyelmet fordítottam. A maszk kezdett lassan nagyon útban lenni.
Közben, csak hogy mégse hagyjam teljesen figyelmen kívül a partneremet, előrenyúltam, és az ő lábát kezdtem el masszírozni, a combja alsó felén, ahonnan lassan, rövid mozdulatokkal haladtam csak felfelé.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Elégedettem mosolyodtam el, ahogy megéreztem a másik vágyakozását valami több után, ami már nem csak vér, nem csak táplálkozás, hanem valami sokkal forróbb, és intimebb. Nem okozott volna problémát, hogy kioldjam az övét, és a vérszívással egy ritmusban okozzak neki földöntúli örömöket, de úgy tűnik más tervei voltak. Valóban, most Giselle-é volt a főszerep, és nem lophattam el tőle a rivaldafényt. Ő volt az ártatlan szűz, akit éjjel elrabolnak a vámpírok, hogy bűnös dolgokat tegyenek vele, aztán a vérét vegyék. Így szóltak a rémtörténetek, és nem okozhattunk csalódást.
A lány megfeszült, ahogyan Heinrich felemelte a szoknyáját.
- Kérem… én még… - rebegte alig hallhatón.
- Ne aggódj… Nem tépjük le a virágod, csak ha élveznéd. Pedig hidd el, nagyon jó, és velünk biztosan sokkal jobb mint egy jöttment balfácánnal, akihez majd hozzáadnak. - suttogtam a fülébe. Apró csókokat leheltem a nyakára, így éreztem, hogy felsóhajtott, amikor társam kényeztetni kezdte. Újra belemélyesztettem a fogam a nyakába, miközben a melleit markoltam. Jól volt ez így, tudtam, hogy élvezni fogja hiszen velem is nagyon hasonlóan történt először… Leszámítva persze, hogy belőlem a nővérem nem evett. Van, ami még nekik is szent.
Úgy éreztem győztünk, a diadal pedig megédesítette a vért az apró sóhajok pedig zene a fülnek. Jutalom volt ez a vadászat végén. Giselle a vérveszteségtől és a kéjtől már nem nagyon volt képes ellenkezni, már a miénk volt, teljesen a miénk.
Heinrich pedig nem feledkezett meg rólam sem, noha a keze csak lassan, óvatosan kutakodott felfelé a combom mentén. A prédánk jobban érdekelt, így ezidáig nem is figyeltem a saját felindultságomra. Kicsit feljebb húztam a szoknyám, hogy könnyebb hozzáférést engedjek, és hogy ezzel is néma beleegyezésemet adjam a keresésébe. Nem tudtam, mi lesz ebből… De nem számított. Nem számítottak a következmények, csakis a pillanat.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Ahogy a kezem vándorolt, lassan elértem a vízválasztóig, a szoknyához - és szinte még hozzá se értem, az azonnal hátrébb húzódott előttem, újabb felfedezésre váró partokat tárva kezeim elé. Ahogy a jó hajóskapitányhoz illik, követtem a kapott jeleket, az én Sarkcsillagomat, ámbár kétségtelenül helyette inkább hajszoltam az egyik kis testvérét, a Merak-ot, stílusosan.
Feleslegesen túlzásba viszem ezeket a hajó-toposzokat. Hol tartottam...
A kezeim felvitorláztak, kergetve a szoknya redő-hullámait, egészen fel a felsőcomb tetejéig, ahol a szélnek - és kétségtelenül a vágyaimnak - engedelmeskedve a láb belsején találtam magam, egészen közel az óceán kapujához, a Csípőcsont-szirtek közt. Bár kétségtelen, kissé túlzás lett volna óceánnak hívni... akkor még.
Tudom-tudom, nem bírtam magammal.
Nem úgy mint a lánnyal. Addig kényeztettem, amíg bele nem fáradt az állkapcsom, és nem öntözte az egész lábát az éltetű nedű. Nem volt nehéz dolgom vele - még minden új volt neki, minden egyes új centi a testén hatalmas gyönyörrel ajándékozta meg. Pedig még nem csináltam vele igazából semmit se.
- Hogy érzi magát, frau?
- Én... - lihegte, szinte az elájulás határán - Levegőt...
- Ahogy kívánja. - álltam fel, könnyítve gyorsan elkoptatott térdeimen, és hagytam hogy levegőhöz jusson. Amennyire megtudtam állapítani, valószínűleg még nem érte el a csúcspontot, sőt, még a közelébe se lehetett; bár érzékenység ide-vagy oda, azért meglepődtem volna hogy ilyen gyorsan bevégezte magát miattam.
Kissé csalódtam volna. Nagyon fényezte volna az egómat, de kissé azért csalódtam volna.
Egészen könnyedén beszélek most így az egészről, de úgy is éreztem magam. Szinte teljességgel elnyomta az egyik bestia a másikat, és csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt, amit talán ecsetelnem se kell.
Odaléptem Laetitiához - még mindig csodálatos volt, de ezt már talán nem is tudnám hova fokozni, mert minden ügyeskedésemre, elfogytak a szavaim rá.
- Látom jól szórakozol. - szólítottam meg, megsimogatva a nyakát, majd finoman megemelve az állát, inkább csak jelzésszerűen mit szeretnék, mint sem ráerőszakolva hogy emelje fel a fejét egy pillanatra. - Adj egy csókot, drágám.
A másik kezemet a vállára helyeztem, és elkezdtem lefuttatni, egészen a mellkasáig, ahol egyértelműen láttam a jeleit annak, hogy igencsak hideg lehet itt kint. Csak a ruhán keresztül elkezdtem masszírozni az egyik mellét, azt amelyik közelebb volt hozzám. Kényeztettem volna én máshol is, de sajnos nem volt elég - vagy elég hosszú - kezem.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Vártam, hogy mikor ér hozzám, szinte már türelmetlenül. Akartam, hogy beteljesedjen, hogy én is belekóstolhassak a kéj legalább egy apró falatába. Minél közlebb ért, annál kínzóbb volt a halogatás, s szinte már haragos voltam, mikor végül Heinrich újra Giselle felé fordította a figyelmét, és felállt. Nem akartam elengedni a lányt, még úgy sem, hogy levegőt kért. A végletekig akartam hajszolni, ameddig már nem lehetett tovább megmaradni abban a tökéletes pillanatban, mikor mi hárman egy láncot alkottunk, csodálatos szoborcsoportot a tiszta csillagos ég alatt.
A férfi pedig tönkretette ezt.
Amikor felemelte az állam egy pillanatra csak a haragos tekintetemmel találta szembe magát, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy egy tánc véget ért, de kezdődött a következő. A végletekig felkorbácsolta a vágyaimat, és kegyetlenség lett volna, ha ezek után így hagy. Elengedtem Gisellet. A vékony, törékeny test úgy fordult ki a karjaim közül, mint a letépett liliom, és hullott kábultam a földre. Tartanom kellett volna attól, hogy elszalad, de csupán a padhoz kúszott közel. Még belefért egy csók, ameddig feláll, és botorkálva megindul az erőd bejárata felé. Ha hezitált, akkor még több időnk volt, hiszen még maga sem tudta, hogy vágyott-e a folytatásra, vagy már meglátta bennünk az éhes vadállatot.
Picit megemeltem Heinrich maszkját, épp annyira, hogy láthatóvá váljon az ajka és az álla, majd hevesen a szájához tapasztottam az ajkaimat. Még éreztem rajta Giselle édes-sós ízét, a tiszta gyönyör semmivel össze nem téveszthető esszenciáját. Bár magamtól inkább férfiakat szoktam választani, nem vetettem meg a nőket sem. A kecsességük és a puhaságuk kellemes volt, főleg mikor én akartam magam erősnek érezni, olyankor pedig az ízük is ellenállhatatlan volt. Ebbe keveredet Heinrich saját íze, amit nem tudtam volna leírni. Erős volt, határozott… és vérbeli ragadozó, mégis kifinomult a maga nemében. Nem is tudom, találkoztam-e már ilyen férfival. Egészen sajnáltam, hogy maszkot viselt, de féltem róla letépni, a titokzatossága pedig csak még vágyottabbá tette a szememben. Hiszen ez úgyis csak egy kaland volt.
A kezem a nyakára siklott és egészen közel húztam magamhoz, amikor tenyere a mellemre tévedt akkor pedig csak még szorosabban simultam hozzá. Már meg sem próbáltam visszafogni magam.
- Akarom magát. Azonnal.
Nem kérdeztem, hanem kijelentettem. Nem kértem, hanem parancsoltam. A falhoz hátráltam, és magammal húztam, majd amikor mát éreztem a hátamon a simára csiszolt kő hidegét, akkor kezdtem el kioldani az övét. Már nem foglalkoztam Giselle-lel. Hadd menjen, ha tud, ha akar. Ha pedig nem akart, akár végig is nézhette. Ettől a gondolattól csak még jobban tetszett a helyzet.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Tetszett ahogy követelődzött, ahogy eldobott mindent hogy velem foglalkozzon, a türelmetlenséget, a lángként felébredt vágyakat, az éhséget. Megtudtam érteni, mit érez. De ezen felül az, hogy kellettem neki, ez az érzés, ez nagyon kellemes volt. Így utólag nehéz megmondani, de csak arra a pillanatra kellhettem neki, de ez már több volt mint bármikor ezelőtt.
Azért meglepődtem, hogy nagyobb hatással voltam rá mint ahogy azt feltételezni mertem volna. Egy szenvedélyes csók, némi finom érintés a legtökéletesebb helyeken, és... és a nő magával von, ahol felkúszik a kőfalra, előre, jó biztosan megtámasztva magát, és már a mozdulat befejezésekor az övemet kezdte bontogatni.
Eszembe se volt ellenállni, vagy egyáltalán tenni bármit is, nehogy a végén útba legyek neki, hagytam - még hogyha nem is éppen nyugodtan - hogy az övcsatomat elválassza a hüvelyétől, annak érdekében hogy ez hamarosan fordítva játszódjon le. Nem épp az övcsattal, de... olyan dolgok lesznek együtt amiknek együtt kell lenniük, csakhogy minden egybe maradjon.
Igen, kissé erőltetett, tudom.
Miután ez sikerült neki, és a vetkőztetéshez már lejjebb kellett nyúlnia, úgy éreztem itt az idő hogy viszonozzam ezt a figyelmességet. Letoltam a ruha pántjait a válláról, így a szövet szinte magától omlott le, feltárva az előkelő melltartót, amit eddig alatta rejtegetett. Mivel neki volt dőlve a falnak így nem volt lehetőségem ebből jobban kibontani - anélkül hogy tönkre ne tegyem teljességgel - így figyelmemet az alsóbb régiók felé tereltem.
Eddigre már a nadrágom nélkül álltam, alsógatyám vele párban ült a padlón, férfiasságom pedig mereven meredt előre, készen állva feladatára. Nem volt különbözőbb nálam, már amit a textúrát illeti, de továbbra is inkább sérültnek nézett ki, mintsem valami... kevésbé tetszetősnek.
Igen, finomkodok a leírással, mit is számít az? Látszólagosan neki nem voltak fenntartásai vele, ennyi jár nekem is, ha másért nem hogy ne vegyem el senkinek se az étvágyát erre.
Nem akartam sokáig váratni, csak megadni neki azt, amire vágyott, így egyszerűen felrántottam a szoknyát, a bugyit csak eltoltam az útból, mint ahogy nemrég azt már egyszer megtettem. Bal lábát felemeltem, és egy erős döfőmozdulattal belehelyeztem. Kissé durván, kicsit erőteljesen, de valami azt súgta hogy ezt így akarja. Eléggé nedves volt ahhoz, csak probléma nélkül belecsússzak, és hogy könnyen is tudjak mozogni benne.
Nem volt már ebben semmi elegáns, vagy nemes, az erdő királyai befejezték a táncukat, agancs-koronájukat levették, és csak mint két felajzott kutya, minden romantika nélkül egymásnak estünk, bestiálisan, követelve a vágyaink beteljesülését.
Hátam mögül még hallottam egy egyre hangosabb sóhajtozást, de nem akartam hátrafordulni. Csak Laetitia, csak én, és csak a pillanat, a többi csak egy felesleges díszlet ami elvonja a cselekményről a figyelmet.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Tudtam, hogy ő is végig ezt akarta. Az egész este, a hosszú flrtlés, a közös vadászat mind oda vezetett, hogy az éjszaka két ragadozó, hasonló módon egyesüljön a szabadban a holdfény alatt, mint két valódi bestia. Sosem kerestem ezekben a pillanatokban a romantikát, a fennkölt lelki egységet, vagy azt a bizonyos érzést, amiről versek szólnak, mikor a másikat már-már a vallásos áhítat szintjére emelik. Egy magamfajta nő nagyon sok mindent megengedhetett magának, de a szerelem nem tartozott ezek közé. A sorsunk már a születésünkkor megpecsételődött, az értékünk egyenlő volt a házasság értékével, amit kötni tudtunk. Tudtam, hogy én jövendőbelim is valaki olyan lesz, aki kellően értékes a dinasztia számára, amelybe tartoztam, egy gazdasági, de még inkább politikai előnyszerzés eszköze. Szerencsésnek mondhattam magam, ha ez egy olyan férfi lesz, akit képes vagyok tisztelni, és legalább annyiszor lefeküdni vele, hogy képes legyen gyereket szülni neki. Hogy szeressem is, az nem tartozott a kívánalmak közé, ha pedig egyszer mégis fellobbannának benne ezek a lángok valaki irányt, az csak szenvedéssel járna. Az ész azt diktálta, hogy egyszerűen tartózkodjak ezen problémáktól.
Ám a szerelem és a vad szex, a szenvedélyes kielégülés nem volt egyenlő. Amit Heinrich-el műveltem, az sokak szemében - a legtöbbek szemében - erkölcstelen volt, ám számomra megadta azokat az izgalmakat, amiket mások a szerelem hajszolása közben éltek át, amellett, hogy a szívemet biztonságos lakat alatt tartottam közben. Hogy erről az életmódról mit gondoltak mások, az nem érdekelt. Aki hozzám hasonló helyzetben volt, az a lelke mélyén megértett, hacsak kicsit is belegondolt. Heinrich is tudta és én is tudtam, hogy ez ennyiről szólt, és csak egyetlen éjszakára, vagy még annyira sem. Ez a néhány óra volt minden, amit adni tudtam és amennyit adni akartam, de azt a lehető legteljesebben, megélve minden egyes pillanatát.
A ruha engedelmesen csúszott le a vállamról, noha a nagyrészét a fűzőm megtartotta, ez a férfit nem zavarta. Kicsit rásegítettem a kezemmel, hogy könnyen belém tudjon hatolni, majd felhúztam a jobb lábamat, is, hogy teljesen körbe tudjam fogni a derekát a combjaimmal. Elvártam, hogy képes legyen megtartani, elvégre vámpírok voltunk az éjszaka közepén, erőnk teljében. Határozottan mozgott, keményen, ahogyan akartam, minden egyes lökés végén egyre feljebb hágva a gyönyörök lejtőjén. Szemérmetlenül, a legkisebb visszfogottság nélkül nyögtem minden mozdulatára, és a drága bársonyt nem kímélve martam bele a férfi hátába, ösztkélve a még gyorsabb és hevesebb tempóra.
Végül a testem megadta magát, az izmaim összerándultak, a hátam homorítva merevedett meg és sikítva élveztem el, noha ez egy pillanatig sem jelentette, hogy azt akartam, hogy abbahagyja. Csak akkor engedtem el, amikor éreztem, hogy ő is végzett. Giselle-ről pedig teljesen meg is feledkeztem. Már nem számított, felőlem akár el is szaladhatott, vissza a bálba az unalmas kísérője mellé. Mind megkaptuk, amit ettől az estétől akartunk, talán még többet is.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Őszintén, sose így képzeltem volna az első légyottomat egy vámpírral. Talán csak a sztereotípia, meg a többtucatnyi életből adódó példa miatt, de azt hittem hogy az elegancia, a kifinomultság és a orrfacsaróan belőlük áradó felsőbbségérzet valamilyen formában, de átjön a szeretkezés közben is.
Olyanok voltunk mint az állatok. A maga vadságában és izgalmában két gyönyörű, de mocskos állat. Nem zavart ez, főleg nem addig a pillanatig amíg el nem értem a csúcspontot, ezzel úgy teljessé téve őt, mint az egész alkalmat. Hangosan lihegtem előtte, még mindig tartva, félig a mennyek és a pokol közt lebegtetve. Az arcáról lesütött, hogy ő kétségkívül az előbbiben érezte magát, míg ennek nem kellet volna ennyire egyértelműnek lennie. Nem törődött semmivel, megragadt a csodálatos pillanatban, nem küzdött morális nehézségekkel, helyességgel vagy helytelenséggel. Legalábbis nem látszott rajta.
Nem tudtam elképzelni. Hogyan lehet valaki képes ennyire egyszerűen eldobni mindent ami gyönyörűvé és valahol emberivé tette, csak azért hogy kielégítsen egy egyszerű vágy-
Nem akarok erre gondolni. Nem akarok erre gondolni vagy ezzel a témával foglalkozni, úgy nagyjából a következő két évtizedig. Maradjunk annyinál, hogy csalódtam.
És ahogy ez a nagyon emberi és nagyon negatív érzésekkel lenni szokott, vasmacskaként a nyakamra tekerődött, lerántva a felhők közül a talajra, kizökkentve az érzelmi és hormonális kábultságból. Megkordult a gyomrom.
Hallottam ahogy egy lábbeli hangos visszhangot ver a köveken, nem éppen rohanva, de sietve. Bizonytalanul, ritmus nélkül, mintha csak egy részeg tántorogna... vagy valaki, aki nem nyerte vissza a kontrollt a lábai fölött.
Megpróbáltam leengedi Laetitiát a földre, mert mégse dobhattam csak el úgy.
- Frau... azt hiszem úgy illene hogy egy keveset a kísérőnkkel is foglalkozzak... - próbáltam magam kibeszélni a helyzet alól, közben belenézni a másik szemébe. Valami azt súgta hogy nem fog elengedni. Szívesen eljuttattam volna még egyszer, vagy még egy tucatszor a csúcsra ha úgy szerette volna, de mostanra annyira kitisztult a fejem, hogy lehet nem állnám meg hogy ne kóstoljak bele a lágy, hófehér húsába a nyaka alján...


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése
Valamiért nem éreztem a partnerem maradéktalanul elégedettnek. A végére egészen gépiessé váltak a mozgulatai, míg végül elélvezett. Valójában meglehetősen kevesen tudták kiélvezni az ehhez hasonló kalandokat a maguk teljességében és megélni minden egyes lopott pillanatot, minden egyes lökést és minden apró milimétert. Ehhez az kellett, hogy ne foglalkozzunk a holnappal, de még a következő órával sem, csak tegyük, amit az ösztönök diktáltak, de azt a lehető legteljesebben. Minden felesleges gondolat, minden kérdés és tervezés csak levont az élményből. Amikor herr Heinrich leeresztette a combjaimat és ellépett tőlem már megsejtettem, hogy aligha volt gyakorlott az ilyesmiben. A vadászatban talán, a széptevésben is, de kezdtem azt hinni, hogy idáig még nem jutott el.
Lesimítottam a szoknyámat. A szemem sarkából láttam, hogy Giselle éppen készül elhagyni tetteink helyszínét, de nekem már nem volt szükségem rá. Jól laktam, és kielégültem, így számomra a jelenléte egészen indifferens volt, emlékeztem rá azonban, hogy Heinrichnak nem volt alkalma valójában belé kóstolni.
- Menjen csak. Megérdemli a desszertet. - engedtem útjára. - Visszamegyek az estélyre. Kevesebb gyanút fog kelteni, ha külön érkezünk vissza. - jelentettem ki, majd cseppet sem sietős léptekkel, ringó csípővel elindultam az erődbe. Nem érdekelt, hogy mi fog történni a lánnyal, vagy mily módon leli kedvét benne a férfi. Nem hittem, hogy az előbbi után pont az erényében tenne kárt, inkább afelől aggódhattam volna, hogy Giselle esetleg túl sok vért veszítene. Még hátrapillantottam rájuk, mielőtt elnyelt volna a folyosó.
Már csak el kellett dntenem, mit akartam ez után. Ha Heinrich visszatér, és újra felkér táncra igent fogok rá mondani, ám az estéből ahhoz már nem volt elég hátra, hogy esetleg megismételjük az iméntit. Hogy akartam-e még látni, vagy valóban megkaptam-e tőle, amit akartam, még magam sem tudtam igazán. Az unalmas kísérőmnél mindenképp jobb volt.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
Meglepő úton az utamra engedett. Talán félreolvastam a szándékait. Nem probléma, végül is ezt szerettem volna elérni, de... valahogy kicsit bántott. Örültem volna hogyha marasztal még egy kicsit, ha egy kicsit éreztetni hogy kellek neki, hogy szeretné megismételni, de... nagyon hidegen és praktikusan kezelte a dolgot.
Hányingerem volt tőle. Legalább annyira mint magamtól. És fura, biztos vagyok benne hogy nem szeretkezés miatt, hanem... hanem amiatt mert magamra ismertem benne.
Nem tudom hogy megérdemelte-e az undoromat, vagy hogyha legközelebb találkozunk akkor képes lennék kitölteni a haragomat rajta egyáltalán. Összevoltam zavarodva, ezzel a sok új érzéssel. Eddig sokkal egyszerűbb volt minden. Szerencsére a maszk megmentett a mimikámtól, mert biztos vagyok benne hogy a pillanatnyi összetörésem több mint egyértelmű lett volna, de igyekeztem a hangommal ezt nem elárulni.
- Igaz is. Még megkeresem, Laetitia kisasszony, ezt ígérhetem. - köszöntem el annyira illedelmesen amennyire képes voltam, majd hátat fordítottam neki és megigazítottam a nadrágomat. Nem zavarhatott a mozgásban, most semmiképp. Mikor visszatekintettem, kívánatosan ringatta csípőjét, ahogy a visszavett eleganciával elindult a másik irányba. Csak mint egy ruhát... vagy maszkot. Remélhetőleg visszatalál a bálra.

***

A nyakából ömlött a vér, lassú és lusta patakban, teljességgel vörösre festve a bőrét és alatta a járókövet, egyre nagyobb és terebélyesebb pocsolyát szülve körülöttünk. Szeme fókusz nélkül meredt a plafonra, teste csak aprókat rángatózott, ahogy öntudatlanul, de még ösztönösen kapaszkodni próbált a gyorsan foszló életfonalába.
Egészen étvágytalanul ültem mellette.
Remegett mint a nyárfalevél, még meg se szólítottam vagy hozzá se értem, de nem akart engem. Laetitia varázsa nélkül nem tudtam megközelíteni még egyszer, én... pontosan azt tettem mint mindig. Talán... talán nem pont ugyanúgy történt.
Ugyanitt feküdtünk, pontosan ugyanitt, a földön, miután magam alá tepertem gondolkodás nélkül. Nem bírtam magammal, már egy pillanatnyi türelmem sem volt ahhoz hogy megint becserkésszem, vagy édesdeden beszéljek hozzá.
Elbőgte magát alattam. Én... én csak meredtem rá, nagyon bután és üresfejűen, nem számítva a legemberibb reakcióra, nem tudtam hirtelen mit kezdjek vele.
Leoldódott a maszkom útközben, egyenesen ráesve a lány mellkasára.
Megfogtam a vállait, és elkezdtem rázni, mint egy rongybabát. Dühösen, nagyon dühösen.
- Miért? Miért sírsz? Miért kell sírnod? Miért nem tudsz úgy mosolyogni mint a vámpír fogai alatt?! - ordibáltam vele, csak rázva, mint ahogy a gyászoló szokta a hallottat sírni. Ő erre csak még jobban bőgött, amire én csak még jobban ráztam, majd miután teljesen elpattantam, eltéptem a nyakánál az ereket.
Egészen étvágytalanul ültem mellette, és csak néztem ahogy a meleg pára kanyargott az ég felé. Teljesen tönkretettem, elrondítottam az arcát, feltéptem az alhasát, a szerveinek egy jó részét eltávolítottam vagy kitéptem részletesen. Csak néztem az undorító hullát, a legbarbárabb és állatibb tetemet amit valaha csináltam.
Nem volt ebben semmi elfogadható vagy tiszta, nem az éhségét öltem, hanem... gyűlöletből. Öngyűlöletből. Vámpírgyűlöletből.
Étvágytalanul kezdtem elfogyasztani a tetemet, csak... kötelességből. Csak hogy kielégítsem a vágyaimat.
Mert muszáj volt. Nem azért mert kellett, nem azért mert vágytam volna rá. Muszáj volt, hiszen... igazából egy állat vagyok, és ennem kell.
Csak egy egyszerű állat, aki a vágyainak él.
A tetem maradékát elrejtettem egy szobában, majd megkerestem Parflamot, messzire elkerülve a báltermet, majd az első adandó alkalommal elhagytam a kastélyt. Minél messzebb akartam lenni ettől a helytől... és amit a Rotmanteleket illeti...
Nem ajánlom egyiknek se, hogy találkozzon velem. Nem vagyok képes szembenézni magammal, és ezek a rohadékok mindig, valahogy mindig képesek tükröt állítani nekem...


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Azta, ebben a játékban aztán volt minden és egészen merész utakra tévedtetek. Érdekes fordulat volt a legvégén, ahogy Pruinos csalódott amikor Lettiből ugyanazokat az állatias ösztönöket látta vissza, amik őt is hajszolják, nem vártam erre a végkimenetelre, de valahol érthető. Szép játék volt mindkettőtöktől, jár a 100 TP jutalom.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [3 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.