Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Küldetés: A lidérc báli ruhája (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Szer. Ápr. 24, 2019 11:26 am by Lothar von Nebelturm

Magasan szállt a hold. Ilyenkor mindig besütött a kis ablakon a plafon tetején. Gyönyörű …

Comments: 2

Déli frakcióküldetés - Hierosgamos (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Hétf. Ápr. 08, 2019 2:26 pm by Isidor Bose

Mi ez a küldetés? Ki az az Isidor Bose, és hová lett Esroniel? Miért van az északi küldetés …

Comments: 9

Északi frakcióküldetés - Libera nos (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Vas. Ápr. 07, 2019 5:14 pm by Jerobeam

Alapvetően szoktam egy kis hangulatcsináló rövid szöveget írni a küldetéskiírásokhoz, de …

Comments: 8


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték - Laetitia és Bianca] Csipkerózsika

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Bianca Brunner

Bianca Brunner
Nekromanta
Nekromanta
Még mindig félve pillantgatott hátra, mikor kiért az egykori Eichenschild összepréselt, zúzott, rombolt házai közül és kiért határáról, habár már nagyon régen lehagyta gazdáját. Elérte amiért tíz éve küzdött, a szabadságát, de képtelen volt felfogni. Számított rá, hogy akárhol tesz egy kanyart egy jól felszerelt ghoul vár rá, aki vérét vesszi. Nagyon frusztrálta a gondolat, mégis egy mosolyt erőszakolt arcára.
- Egyszer hazamegyünk drágám, egyszer hazamegyünk. - túrt lovának sörényébe, ahogyan lassításra parancsolta azt.
Amerre dobogott az állat patája véres foltokat hagyott maga után. Biancának el kellett gondolkodnia, hogy miért lehetett ez, de eszébe jutott, hogy nem egy hullán taposott át a városban. Ez egyszerre töltötte el nyugalommal és feszültséggel. Megnyugodott, hogy nem lova szenvedett sérülést, hiszen ki tudja, hogy mit kezdett volna nélküle! Messze lehetett az első valamirevaló falu, város. Fogalma sem volt róla, hiszen még sosem hagyta el Északot. Mitöbb, Gustav birodalmát is csak nagyjából járta be. Egyszerűen nem volt az az utazó típus, aki élvezte, ahogyan a ló száguldott alatta és mellette elsuhantak különféle alakok, akiknek az életútjáról elmélkedhetett volna éjszakákon át.
Azt érezte magáénak, hogy egy kis, takaros szobában ücsörög egy könyv társaságában, kísérletezget és egy napon talán ő is ír egy könyvet. Ez volt talán a legvadabb álma. Orvos akart lenni. Az után, amit Angelával művelt azonban erősen megingatta bizalmát. Nem is amiatt, hogy megtette, amit megtett, hanem családja reakciója miatt. Ő csak segíteni akart, ők meg kiutálták, ahol tudtak belerúgtak és egy soha össze nem forró sebet téptek fel lelkén. Ahányszor ezen gondolkodott mindig felvetette magának a kérdést: Vajon az anyja is így reagált volna? Vajon ő is olyan kegyetlen szörnyeteg volt, mint bátyja és apja?
Ezúttal is könnyek kúsztak szemébe ahogyan elképzelte édesanyját. A testet, melyben megfogant és mitől lelke egy részét örökölte. Sosem volt lehetősége megismerni, pedig nagyon akarta. De még mennyire! Biztos volt benne, hogy nem így alakul sorsa, hogy anyja él. Biztosan megvédte volna a család támadásai elől. Igaz, akkor valószínűleg Angela sem került volna a házhoz és nincs ez az egész.
Ökölbe szorította kezét. Hirtelen dühös lett az apjára és Angelára. Arra, amit leműveltek a háta mögött. Még mindig nehezen tudta elfogadni a tényt, hogy az apja egy sehonnai szolgálólánnyal szűrte össze a levet. Ő sem volt büszke nemesi kivoltára, nem véletlenül változtatta a nevét Brunnerre, de az apját teljesen máshogyan ismerte meg. Egy született vezetőnek, aki joggal van elolvadva a származásától és joggal dicsekszik vele, hiszen gyönyörűen irányította a birtokot. De hogy egy ilyen ember mit kezd egy egykor koldusként élő lánnyal...
Ahogyan félkézzel próbálta megtisztítani szemét a könnyektől megütötte magát a bilincsével. Teljesen megfeledkezett róla. Gondolta, hogy az első legközelebbi településen biztosan van egy kovács, aki le tudja olvasztani róla... Meg akkor már egy fogadó. Hat napja úton volt legalább, hát persze, hogy elfáradt!
Ahogyan pislantott egyet mintha egy pillanatra el is aludt volna. Nem volt biztos benne, fogalma sem volt róla, igazából nem is nagyon érdekelte. Vagyis de. A távolban megpillantott néhány tetőt, amik közül akár egy óriás emelkedett ki egy hatalmas torony. Először nem is hitt a szemének, azt gondolta, hogy halucinál, csak értetlenül pislogott. Megállította lovát egy domb tetőn és nézte, ahogyan a torony mögül komótosan felkúszik a nap égi trónusára. Gyönyörű volt és valahogyan mégis fárasztó. Rendesen odasújtott az állatnak, így jelezve neki, hogy száguldjon egészen a városig.
Ahogyan beért a házak közé nem tudta, hogy merre kapkodja fejét. Egy csomó kétlábú volt mindenhol, mégsem tűntek embernek. Nem... Sápadt bőrük volt, arrogáns mozgásuk és a legszembetűnőbben hegyes fogaik. Nem tudta mire vélni a dolgot. Lerendezte magában annyival, hogy biztosan nagyon fáradt és ez őrítette meg agyát. Ez logikusnak tűnt.
Ahogyan megállt a lóval, hogy nézelődjön kicsit, mégis merre lehet egy taverna, ahol megpihenhet ásított egy hatalmasat, odaemelte kezét, de a kantárra helyezni már nem volt lehetősége: Minden elsötétült, ő pedig hangos csörömpöléssel zuhant a földre.


_________________
And if you say your prayers
You will make God happy
And if you do what's true
You will make me happy
I'll keep you in a jar
And you will seem happy
I'll give you breathing holes
You will think you're happy
Felhasználó profiljának megtekintése
Békeidőben minden vámpírtoronyban élt egy Rotmantel orvos, vagy akár több is, hogy kiszolgálja a főcsalád igényeit, lett légyen szó balesetekről vagy ritka, de akkor annál kellemetlenebb betegségekről. Ám most háború volt és a Hellenburgi Királyi Szövetség cserébe a védelmükért a befogadásukért és persze néhány seraphért elérte, hogy minden valamire való Rotmantel, aki az orvoslásnak szentelte az életét kint szolgáljon a fronton és sebesült katonákat lásson el. Apám senkit sem kényszerített erővel, hogy menjenek, nem volt rá szükség. Mindenki tudta, hogy mi lesz a következménye, ha megtagadjuk ezt a kérést. Ha győzelmet is aratnak egyszer, abban az esetben majd új ellenségek felé fognak fordulni, nekünk pedig addigra meg kellett erősödnünk, és el kellett érnünk, hogy ez az új ellenség a nekromanták, a kultisták vagy a démonok legyenek először, ne mi. Így esett meg, hogy a Neulander torony is állandó orvos nélkül maradt, és ebből következett az a bosszantó, de sajnálatos módon logikus fejlemény, hogy értem, egyetlen itt élő Rotmantelért, szaladtak, amikor orvosra volt szükség. Természetesen az is voltam, de más fajta, mint a többi, így csak reménykedhettem benne, hogy a mostani esetnél nem lesz szükség semmilyen túlságosan bonyolult műtétre, vagy gyógyszerészeti ismeretekre. A város kzönséges lakói, vérszolgák és kereskedők képtelenek voltak arra, hogy felvegyenek egy normális anamnézist, így a kérdésre, hogy mi a beteg panasza, csak annyit bírtak kinyögni, hogy „idegen” és „elájult”.
Egy nagy sóhaj kíséretében öltöztem át. Megtiszteltem a szakmát azzal, hogy fehér, magas nyakú kabátot öltöttem, fölé pedig karmazsin színű köpenyt, mely mára családom védjegyének számított. Még egy táskát is magamhoz vettem, benne jegyzetfüzettel, tűvel, cérnával, alkohollal sebbenzinnek ollóval szikével, tehát csak a standard műtősfelszerléssel. Talán még soha életemben nem nyitottam ki, pedig megvolt már egy ideje.
Hagytam, hogy végigvezessenek a Neulander tornyot körbevevő város macskaköves utcáin. Mivel nem tudtam milyen messze kellett mennem, nem fogattam lovakat a hintóm elé, de ezt nagyjából tíz perc gyaloglás után meg is bántam. Egy belvárosi tavernához vezettek. Az Éjféli macskának ismertem a nevét, patinásabbnak mondták, nem egy útszéli lebujnak, így a testőreim szolgálaton kívül már többször múlatták itt az időt. Nekem nem volt szükségem ilyesmire, ám pont ezért most jártam itt először.
- Ez volt a legközelebb, nameg Frau Adalinde nagyon ad arra, hogy az idegenek milyen benyomással távoznak a városból.
Megértőn bólintottam. A Neulandereknek a látszat volt minden, és már megtanultam közttük, hogy semmi más nem számít, csak az, hogy mások mit látnak, és hogy abból mennyit szűrhetnek le. A mesterségük nem volt más mint porhintés, tükör és füst, de a diplomáciában pontosan erre volt szükség.
- Az emeleten.
Követtem a futárt. Talán nálam fiatalabb lehetett, de nem a fogadósné fia, hiszen akkor „anyámnak” szólította volna. Egy takaros de apró szobába vezetett, amiben egy lány feküdt. Az utazóköpenye egy szék támláján hevert, a csizmája az ágy végében, de ezen kívül felöltözve hagyták, ahogyan egy hölgyet illett. Odaléptem, hogy megvizsgáljam, először a pulzusát, ehhez pedig felemeltem a lány kezét. Itt ütköztem bele az első akadályba, név szerint a kezében lévő bilincsbe, ami hosszú láncban folytatódott és a másik kezén is volt. Hosszú volt, de nem túlságosan hosszú. Inkvizitor lett volna? Nem… ez inkább tűnt bilincsnek, mint munkaeszköznek, akkor a teste köré csavarta volna.
- Rajta volt, mikor megjött. Gondoltuk, hogy szólunk a kovácsnak, de úgy gondoltuk, hogy előbb magát hívjuk.
- Mivel nem tudjuk ki ez és honnan jött egyelőre maradjon a lánc. Meg tudom vizsgálni máshogy is.
Nagyot nyeltem, mikor a kezemet a nyaki ütőerére helyeztem. Szép volt, fiatal és hamvas emberlány, pont ahogy én szerettem a vért. Szerencse volt, hogy ma már ettem. És az is, hogy volt pulzusa, bár lassabb és haloványabb, mint kéne. Fejsérülés után kezdtem el kutatni, de néhány apróbb véraláfutáson kívül nem találtam többet, egyik sem okozhatta az ájulását. Nem volt láza sem. Elővettem a szalmiákszeszt a tásámból. Szúrós szagú, utálatos folyadék volt, de az ájultakat egy pillanat alatt felébresztette.
- Fogják meg a láncait. Csak a biztonság kedvéért. - utasítottam a kísérőimet, akik kérdés nélkül tettek eleget a parancsomnak.
Kihúztam a dugót, és egy pillanatra a lány orra alá tartottam.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.