Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 106

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Azonnali játék] A legend ends

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali játék] A legend ends Empty [Azonnali játék] A legend ends on Szomb. Márc. 09, 2019 1:23 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Senki nem él örökké, akit valaha szültek. Ez egy olyan igazság, amely ellen mindenki harcol mégis kénytelen elfogadni. Semmi nem tart a végtelenségig. Mindenki meghal, minden elmúlik. Igaz ez a nagy hősökre épp úgy, mint a leleményes hazugokra, egyszer mindenkit utolér a vég. Egy nap, kettő, száz év, kétszáz... Hogyan éri el a karaktereket az elkerülhetetlen? Hogyan halnak meg, mik az utolsó szavaik, utolsó gondolataik, esetleg hogyan marad fent az emlékük?

Határidő: 03.20
Jutalom: 1500 váltó


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2[Azonnali játék] A legend ends Empty Re: [Azonnali játék] A legend ends on Vas. Márc. 17, 2019 10:05 pm

...and all that lived must die
[Zenei aláfestés: Red - Death of Me ]
"Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön a Vég. A nap, amikor minden egyes tetted vissza köszönt rád. "
- Szerző


Lihegve támaszkodtam a falnak, miközben letöröltem a két éjgyilok pengéjéről a rájuk tapadt vért. Meredten bámultam az előttem heverő fél tucat hullát, és visszaemlékeztem arra a legalább ugyanennyire, akikkel az utcán futottam össze. A szívem hevesen dobogott, ahogy próbáltam legalább egy pillanatnyi szünethez jutni ebben az őrült káoszban, amely azzal fenyegetett, hogy magával ragad és amely végső soron egészen biztosan a halálomhoz vezet, hogy ha így folytatódik tovább. A torkom teljesen ki volt száradva, a karjaim erőtlenül lógtak a testem mellett, miközben lassan lefelé csúsztam, még mindig a falnak dőlve. A ruhám teljesen átázott az ellenségeim és részben a saját véremtől...és Dracon-étól. Szememben ismét fellángolt az az őrült düh, amelyet akkor éreztem, amikor...amikor....Hold Anyára...amikor megölték őt. S mindez miattam történt. Azért, mert én magamhoz láncoltam őt és mindenhova magammal hordoztam. Tudtam, hogy egyszer ez lesz a végzete, a halálának oka, de az utóbbi időben erről teljesen elfeledkeztem. Összeszokott csapat voltunk, s bár párszor tényleg közel jártunk ahhoz, hogy kileheljük a lelkünket, végső soron nem hittem volna, hogy ez valaha is meg fog történni. De most megtörtént, és Hold Apára esküszöm, hogy kinyírom azokat a rohadékokat! Mellkasom reszketett, ahogy próbáltam levegőhöz jutni. Azonban az az irányíthatatlan, kontrolálhatatlan düh, amely eluralkodott rajtam, mindenféle próbálkozásomat teljesen lehetetlenné tette. Remegtem és nem csak a kimerültségtől. Lemészárolták az én picimet, a fiamat, az egyetlen barátomat, akiben teljesen megbíztam a saját szemem láttára, és nem tudtam semmit sem tenni ellene. Megölték őt, és most ezért ők fognak meghalni. Lassan. Nagyon lassan. S ki fogom élvezni minden egyes múló másodpercét és annak töredékét is.

  Az egész egy kurva, átkozott csapda volt, amelyet nekem állítottak fel. Egy megbizatás, túl csábító ahhoz, hogy ellen tudjak állni neki és viszonylag egyszerű is volt. Egy gyilkosság, amelyben volt azért elég kihívás ahhoz, hogy ne fogjak azonnal gyanút, amiért ilyen jó fizettséget ajánlottak érte. Behatolni egy nemesi udvarba az éj leple alatt és végezni az ottani urasággal a múltban elkövetett tettei miatt. Viszont rengeteg zsoldost bérelt fel a saját maga védelmére, így óvatosan és ügyesen kellett eljárnom. Az egész rutinmunka volt, igaz, hogy adódtak kisebb komplikációk, de végül eléggé jól improvizáltam ahhoz, hogy a küldetést is sikerre vigyem és én se hagyjam ott a fogamat. Aztán a találkozó a megbízómmal egy kis falucskában, valahol Hellenburg-tól északra, a Finsterwald közelében. A falu kihalt volt, mintha egy teremtett lélek sem járt volna ott, de mivel este volt, ezek meg nagyja részt emberek, akik érthetetlen okokból kifolyólag annyira nem érzik jól magukat a sötétedés után, nem lepődtem meg és végülis tényleg ideiális találkozó hely volt. Csak aztán akkor jött a gubanc, amikor a megbeszélt találkahelyen nem a munkaadó által felkínált fizettség várt, hanem hat marcona alak, akik azonnal nekem rontottak.
  Emlékszek még Dracon hangos sikolyára, ahogy felháborodottan reppent fel a levegőbe, elkerülve, hogy egy batár alak kétkezes vágása ketté szelje őt. Egyszerre rontottak rám, azonban a sok év harci rutinja azonnal szolgálatba is lépett, s még azelőtt figyelmeztettek a bajra, mielőtt megtörtént volna. Így nem ért teljesen váratlanul a támadás, noha ez túl sok előnyt nem adott nekem. Mocskos egy harc volt, azonban mindegyikük bőrvértezetet viseltek, és egyiküknél sem volt pajzs, így legalább volt némi esélyem. A rezonancia vihar és a tűz együttes erejének egyikük sem tudott ellenállni és amint lecsaptam a két éjgyilokkal...hát, túl sok esélyük nem volt. Igaz, hogy legalább két támadást sikerrel bevittek annak ellenére is, hogy alig pár másodperccel ezelőtt szinte a dobhártyájuk is kiszakadt a helyükről, azonban a vágások nem voltak túlságosan mélyek, de ellátni őket már nem volt időm, mert jöttek a többiek...
  Végig rohanva a kis falucska utcáján vettek üldözőbe engem. Hárman elvágták előlem az utat, egy kis sikátorból robbanva elő. Épp hogy csak sikerült elkerülnöm egy vízszintes vágást, amely egészen biztos, hogy lefejezett volna. Kihasználva azt, hogy a városka fejletlen infrastuktúrával rendelkezett - ergó nem volt kövezett utcája, csak az előző napi esőzéstől felázott talaj - csúsztam át két alak lába között, oldalra kitartott éjgyilokokkal sebezve meg a lábukat. Nem túl mélyen sajnos, de némileg lelassította őket. Aztán már fel is kellett pattannom. Mire feltápászkodtam, már négyen vettek körbe és itt kezdődtek a tényleges bajok. Dracon, látva hogy bajban vagyok rendületlen bátorsággal vetette rá magát az alakokra...s mielőtt még figyelmeztetni tudtam volna, egy ötödik elkapta őt hátulról és a földre teperte. Harcoltam, Hold Apa tekintsen le rám, harcoltam úgy, ahogy előtte még soha sem. Harcolnom kellett nem csak a saját, hanem Dracon életéért is. Megdühödött fúriaként vetettem rá magam arra a négyre, akik beszorítottak engem. Pengéim villogtak, bevetettem minden egyes kis aljas trükkömet...de elkéstem. Egy utolsó, szívszorító sikoly, ahogy egy másfélkezes kard átszakította a még földön is foggal-karommal harcoló kis sárkánygyík mellkasát...aztán csönd. A négyből már hárommal végeztem, és ha gyorsabb lettem volna...akkor talán megmentem őt. A többiről nem maradt meg emlékem, csak a vörös ködre emlékszem, ami leszállt a tudatomra.
  Az azt követő emlékem az volt, hogy Dracon aprócska teste mellett görnyedek, miközben az ég egy hatalmas dörrenés keretében nyílt meg és úgy ontotta magából az esőt, mintha csak az egész világot megakarta volna fojtani. Legalább elmosta a könnyeimet. Ott tartottam őt a kezemben, gyengéden simogatva a kis testecskéjét, a tollait. A mellkasomhoz szorítottam Dracon-t, a fiamat, a barátomat, miközben kétségbeesetten turkáltam egy gyógyital után. De hiába öntöttem le a torkán kettőt a legerősebb kotyvalékaim közül, nem nyitotta ki a szemét, nem emelkedett fel ismét a mellkasa. Ordításom átszakította az éjszakát. Egy sebzett, megtört vadállat ordítása volt. Egy farkasé, amely elvesztette a falkájának egyetlen tagját. Ölni akartam. Ölnöm kellett. Ez nem fog megtorlatlanul maradni.
- Sajnálom, barátom. Annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Nem akartam, hogy ez legyen...nem akartam, hogy így legyen vége. Nekem kellett volna előbb meghalnom. Vissza kellett volna engednelek a fajtársaid közé. Annyira sajnálom, hogy ennyire önző voltam. Hogy magam mellett tartottalak, miközben te szabadnak születtél. Önző voltam, mert...mert Te voltál az egyetlen barátom, aki igazán számított. A kétlábúakkal soha se voltam valami túlságosan sikeres. S bár párszor harcoltunk, de soha se bántottuk egymást. A fiamként szerettelek. Kérlek, ne hagyj itt. Kérlek....kérlek gyere vissza. Nem akarlak elveszíteni téged. Kérlek, nyisd ki a szemed. Ne menj el...Dracon, Hold Anyára, Dracon...kérlek, bocsáss meg.
  Zokogtam. Soha se szégyelltem a könnyeket, amelyeket ontottam. Bérgyilkos voltam. Egy rideg és kegyetlen gyilkosnak kellett volna lennem. De soha se voltam az. Soha se tudtam az lenni, mindannak ellenére, amelyen keresztül kellett mennem. A könnyek megállíthatatlan folyamként szántottak végig az arcomon, miközben a legszeretetebb lény teste felett görnyedtem. Aztán felemeltem a fejemet. A könnyektől vérvörössé vált szemeimben már semmi nyoma nem volt annak a néha higgadt, néha bohókás csillogásnak. Most csak kegyetlen düh volt. Betörve a legközelebbi ház ajtaját helyeztem hellyel-közzel biztonságba a barátom holttestét. Azon már meg sem lepődtem, hogy az eredeti lakóknak is csak a hullája volt itt. Akárki is akart végezni velem, biztosra ment, hogy nem lesznek szemtanúk. De nem számoltak ellenállásra.
- I will come back to you, Son. I will avange your death. I promise you this. The oath has been sworn. That oath I shall not break. Rest in peace, buddy and I will see you Behind the Veil. Farawell Dracon Gealsgiath.

  Reszketeg lábakkal tápászkodtam fel a fal mellől. A ház, amely szemben volt azzal, ahol Dracon testét hagytam ugyanolyan mészárszék volt, mint az előző. A lakosok lemészárolva a saját ágyukban. Egy apa, egy asszony és két gyerek. Hogy mi volt a bűnük? Csak annyi, hogy itt éltek. Közeledő léptek zaja. Lehajtva egy adag élénkítő italt készültem fel az érkezők fogadására. Körbenézve a kis szobában nem találtam semmit sem, amit fel tudtam volna használni a későbbiekben, így csak a két jól bejáratott éjgyilokomra és a harci tapasztalataimra támaszkodhattam. Aztán már meg is érkeztek. Egy vörös szakállas, jól megtermett alak robbant be először a szobába, de mivel sötétség volt bent, én pedig mozdulatlan voltam, így nem láthatott meg. De a betört ajtó arról árulkodott, hogy valaki járt itt. Óvatosan indult meg a következő szoba felé, ami gondolom az éléskamra lehetett, s menet közben elhaladt mellettem. Kitörve az árnyak közül vágtam át a nyaki ütőerét, s abból bőségesen spriccelt a vér. A fickó összeesett mellettem, kétségbeesetten próbálva betömni a lyukat - mindennek már semmi értelme nincs és ezt Ő is tudhatta volna, azonban alapjáraton ez volt belénk kódolva. Nem tudtunk ellenállni a késztetésnek. Aztán jöttek a többiek.
  Egy fiatal srácnak tűnő valaki egy hosszú lándzsát tartva a kezében rontott be, mögötte két kardos társával. Kitértem a kétségbeesett szúrás elől s teljes erőmből csaptam le a fanyélre. Az megrepedt, de nem tört el, viszont a legkisebb nyomásra is el fog törni, így nem tudja azt majd belém döfni, legalábbis nem úgy, ahogy egy sértetlen állapotban lévő fegyverrel tehetné. Felbömbölt bennem a tűz, s az egész környéket megfestették a vadul lobogó vörös lángok. A káosz angyalaként rontottam közéjük, s mire végeztem már az utcán álltam, az egyre jobban zuhogó esőben...körül véve legalább két tucat ellenféllel.
- Óh, csak ennyien vagytok? Rohanjatok, hozzatok erősítést!
  Persze, tudtam, hogy innen már nincs menekvés. De támadtam ettől függetlenül. Vadul, ahogy lejátszódott előttem ismét Dracon halála. Nem voltunk messze attól a ponttól, ahol áthasította őt egy kard pengéje. Az őrület erőt adott nekem és készen álltam arra, hogy ha kell, az egész világot felgyújtsam. Kegyetlenül harcoltam. De kimerült voltam az előző két harctól és a mostani csak még jobban megviselt. Éreztem, hogy az erőm szépen lassan elhal, s minden egyes hárítás egyre lassabb lett, a végén már csak épp egy hajszállal kerülve el, hogy felnyársaljanak. Aztán egy lándzsa átütötte a lábamat, a földhöz szegezve. Harcoltam tovább, kétségbeesetten. Négy köcsöggel végeztem, marad legalább még majdnem két tucat. Sima liba. Mondjuk a karomba fúródó számszeríj lövedék miatt már csak egy kézzel tudtam harcolni. Puff, öt. Hehe. De végül teljesen körbe kerítettek.

  Ott álltam a sáros utcán, menet közben valahogy kirángatva a lábamból a lándzsát. Megrogyott lábakkal, holtan lógó karral néztem szembe az ellenséggel. Legalább öt lándzsa és három számszeríj szegeződött rám, a kardosok vadul lóbálták a kardjaikat. Aztán a sorok ketté válltak és elő lépett a vezetőjük. Harcedzett vén mocsoknak tűnt. Háborús veterán, minden bizonnyal, aki banditáskodásra adta a fejét. Az arcán szétterülő gúnytól hányi támadt kedvem, vagy köpni, de egyikre se maradt túl sok erőm.
-  Crispin Shadowbane, örülök a találkozásnak.
- Ezt bár csak én is elmondhatnám. Jöttél élvezkedni? Igazi hős vezető módjára halálba küldted az embereidet és csak akkor mersz szembe nézni velem, amikor már nem tudok harcolni? Bravó. Ehhez csak gratulálni tudok.
- És még a halál torkában is túlságosan nagy a pofád. Azt hiszed, hogy ez erény? Azt hiszed, hogy kemény legény vagy? Milyen kemény legény az, aki kislányként bőg egy egyszerű dög teste felett?
- Milyen kislány az, aki végzett mennyi is? Tizennyolc embereddel?
  Nem volt itt már értelme dühösen felcsattanni Dracon emlegetésére, vagy arra, hogy kilesték azt az intim pillanatot. A fickó csak felröhögött, aztán vállat vont.
- Mindegyikük tisztában volt a feladat veszélyével. Mondjuk kicsit meglepett, hogy eddig húztad. Alábecsültelek, de most már neked sincs semmi trükk a tarsolyodban. Mondd csak, milyen érzés hogy tudod: másodperceken belül meghalsz?
- Egyszerűen csodálatos! Legszívesebben magamhoz nyúlnék, de ellőttétek azt a kezemet, amivel Roro-t kényeztethetném. Segíts ki egy haldoklót: csak add ide a kezedet... - morogtam a fickóra. Néhányan tétován felröhögtek. Ez lesz az én mementóm: Crispin Shadowbane, aki még a halál torkában is egy totál idióta. Csodálatos.
- Vulgáris és sokat pofázik. Pont, mint ahogy a leírásban szerepelt. Így fog rád emlékezni a világ. Már ha emlékezni fognak rád. Mert mit hagysz magad után? Semmit sem. Barátok? Mindegyiket elüldözted magadtól vagy megöletted őket a saját ostoba életviteleddel és felelőtlenségeddel. Gyerekek? Egy feleség? Egyik sem? Oh, milyen tragikus. Csak egy múló emlék leszel, semmi több.
- Nem is baj az, hogy nem hagyok semmit sem magam után. Mi értelme mindennek? Szerepelni a történelemkönyvek lapjain? Számít az valamit? Nem. Meghalok, utána már mit érdekeljen engem, hogy mit gondolnak rólam. A barátok, a gyerekek, a feleség? Csak addig számít, amíg élsz. Ez a világ bekaphatja. Te is bekaphatod nyugodtan. Azt hiszed, hogy majd könyörögni fogok? Hogy majd összeroskadok a szavaid súlya alatt? "Jajj, szegény én, senki se fog rám emlékezni!" Kurvára nem érdekel, ezt ugye tudod?
  Toporogtam egy helyben. Pontosabban toporogtam volna, ha lett volna két használható lábam. De már csak dacból se engedtem a kínnak. A fickó csak a fejét csóválta.
- Áh, mit is vártam el...mit is akartam. Te is csak egy ostoba barom vagy. Miért nincs senki sem, akivel értelmesen el lehet diskurálni a halála közben? Nincs ezen a világon senki sem, akibe legalább egy kis mértéknyi inteligencia szorult volna. Itt akkor, azt hiszem, hogy végeztünk is. Viszlát, Crispin Shadowbane. Ma este sárkánygyík pörköltet fogok enni a tiszteletedre.
  Keze intett egyet. Az íjak húrjai megfeszültek. Aztán a halk zizegés, ahogy a nyílvesszők felém száguldoztak. Lecsuktam a szememet, s vártam a becsapódást.

  Crispin Shadowbane. Néhai Cynewulf. Egy megkínzott gyerek, aki az élete gyötrelmeit használta arra, hogy mindenkivel sajnáltassa magát - leginkább saját magával. Depressziós gondolatok és ostoba ideák tárháza. Egy bérgyilkos, aki soha se volt igazán bérgyilkos. Egy gyilkos, aki soha sem élvezte teljes igazából az ölést. Valaki, aki rossznak akarta magát beállítani az elején, de rájött, hogy ez nagyon nem megy neki. Crispin Shadowbane, aki a sebzettségét nagy szavak mögé próbálta rejteni. Összefüggéstelen szövegek kiapadhatatlan folyója tört elő a szájából minden egyes pillanatban, hogy kinyitotta azt.
  Most, hogy a nyílvesszők behatolnak a testembe, alig pár szeméylre tudok csak gondolni.
  Kristen-re, a testvéremre, akit jobban szerettem magamnál és végső soron még is cserben hagytam őt.
  Kiril-re, a testvéremre, akit soha se szerettem annyira, mint amennyire megérdemelte volna. Végső soron cserben hagytam őt.
  Armin Fairlight, barátom és alkalmi ivótársam. Amikor igazán számított, cserben hagytam őt.
  Loreena Wildwind, a legjobb barátnőm, akinek soha se mondtam el, hogy mennyire is tiszteltem őt az erejéért, kitartásáért. Mondanom sem kell: cserben hagytam őt.
  Adalya Amram Ehud, Andromeda, Ada. Óh, istenem, hogy mennyire is ostobán viselkedtem. Remélni tudtam, hogy talált valakit, akivel leélheti az életét. Vajon most hol járhat?
  Lance Kalver. Azzal a kis pimasszal is elvesztettem a kapcsolatot, mert mindenkit eltaszítottam magamtól. Örülök, hogy megismerhettelek Láncika.
  Wyn Törpicúr. Jajj kislány, nagyon vigyázz magadra, mert ez a világ bizony nagyon cudar. És táplálkozz rendesen nekem!
  Minuci, sose hagyd, hogy az optimizmusodat kiírtsák belőled. Maradj csak meg annak a bohókásan naiv leányzónak, akinek megismertelek. Damien, te meg vigyázz rá!
  Amy, akárhol is vagy, igyál meg egy kupával az egészségemre és az emlékemre!
  Gerard, te meg csak simán...eh, tudod hogy mit kívánok neked...

- Te, ez szerinted mi a francot vigyorog? - rúgott bele Johannes a földön elterült sötét elf holttestébe.
- Fene se tudja. Az összes self egy őrült fasz. Ez, ahogy mondják, a legőrültebb volt mindegyik közül.
- De akkor is...a francot tud egy idióta röhögni a saját halálán?! És...most komolyan? Nézz már rá a bal kezére!
- Mert, mi van vele? Óóóh...a kis rohadék! Még a halálában is beint nekünk! Összegezve: ki az a hülye, elmebajos barom, aki nem csak hogy röhög élete utolsó pillanatában de még a középső ujja díszes villogtatásával is bemutat az egész világnak?!
- Ahogy mondják, ez a Crispin tényleg őrült volt, szóval szerintem ez nála teljesen elvárható volt. Van valami a jobb kezében. Láttam, hogy a zsebébe nyúlt a nyílvesszők becsapódásakor...valamiféle papírnak tűnik. Várj, kihalászom belőle.
- Na, mit ír rajta? Mondjad már meg, te hülye! - csattant fel Otto.
- Nesze, olvasd el te magad. Én mondom, ennek az elméje születése pillanatában megbomlott. Mármint, ez lenne a végítélete?
Otto, drága barátunk, kíváncsiságtól vezérelve vette el a papírt az amúgy ékegyszerű elmével rendelkező Johannes-től majd egy fáklyához tartva olvasta fel hangosan a tartalmát:
- Fuck you all, bastards! Basszátok meg, rohadékok!
- Határozottan zakkant volt...



A hozzászólást Crispin Shadowbane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 21, 2019 10:38 pm-kor.


_________________
[Azonnali játék] A legend ends Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

3[Azonnali játék] A legend ends Empty Re: [Azonnali játék] A legend ends on Hétf. Márc. 18, 2019 3:26 am

Ki volt az? Ki lehetett?
Valakit kell okolni. Valakit mindig kell okolni. Az lehetetlen, hogy csak úgy... az idő múlása miatt alakuljanak úgy a dolgok, ahogy. Persze mit is gondoltak? Egy gazdag, hatalmas kastély csak nem fog majd az idők végezetéig békében és biztonságban állni. Ráadásul annyira nincs is messze a határtól. A fővárostól sem, de ha így folytatódnak a dolgok, hamarosan Hellenburgnak is annyi.
Mina sokadik próbálkozással igyekszik összegyűjteni az okokat, hogy miért NEM lehet Leo-t, mint első számú gyanúsítottat emlegetni.
- Nem tette volna ezt. Mégis mi oka lenne csak így... elárulni engem, éppen most? Miért éppen most? - Elismétli még párszor, hátha akkor valósabbnak hat. De nem. Az idő csak egyetlen apró tényező. Nem láthat bele a fejébe. Sőt, nem láthat bele annak a valószínűleg több száz illetőnek a fejébe, akinek oka lenne utálni ezt a kastélyt és ő magát.
Gondoljunk csak bele. Egy vámpír és egy sötételf, magas rangon. Kastéllyal. A király által kinevezve... Mikor valószínűleg rengetegen másan vágytak még erre a címre. Bárki lehetett közülük. Egy névtelen alak, akiről még soha nem hallottak. De miért is örülne ennek jobban, mintha kiderülne: valaki olyan tette, akit ismert? Akihez KÖTŐDÖTT, valamilyen szinten?
Bár leginkább, ami összekötötte őket, az az ellentét volt. És a lehetetlenség.
De hisz eddig bármikor megtehette volna...
- Őnála semmiben sem lehetünk biztosak. Nem ez a lényeg. Egyáltalán nem számít, ki tette és miért. El kell tűnnünk innen, és vinnünk, amit csak tudunk.
Rázza a fejét. Erősen és határozottan... kétségbeesetten bámulva valami sötét szakadékba, amelybe megakadályozhatatlanul bele fog esni, ugyanis a talaj erősen repedezni látszik. Itthagyni mindent? Miért nem lehet egyszerűen csak itt maradni a pillanatban, és még pár napig, hétig, hónapig arról filozofálni, mégis ki gyűjthetett össze egy sereget ellenük?...
A fiú, aki elmondta, alig pár perccel élte túl vallomását. Már az is szerencse, hogy még azt a néhány szót ki tudta csikarni sebesült és vérző testéből. Addig tartotta magát, míg be nem teljesítette feladatát: hogy értesítse úrnőjét és urát a fenyegető veszélyről. Azon kevesek egyike volt, akik nemcsak hűségesek voltak, de képesek cselekedni is és nem a saját irhájuk mentését tartották alapvető fontosságúnak. Megtehette volna, hogy... nos... igazából... hiába ért volna oda a gyógyító hamarabb, az sem segíthetett volna rajta. Halálos sebeket szerzett. De legalább elmondta, amit tudott. Ami lényegében annyi hasznos információt jelentett, hogy támadás készül, amiről senkinek nem szabad tudnia, neki sem, nyilván ezért a sebek... az illetők személyazonosságát viszont nem tudták meg.
Simán lehet hazugság is, gondolja újból. Lehet az. Valami vicc, gonosz vicc, egy rosszakaró által. De nem számolhatnak ezzel. Túlságosan is sok minden forog kockán.
Azonban amikor újból belegondol, hogy itt hagyja ezt a helyet, hogy a kastély szinte tárt ajtókkal fogadja a fosztogató északiakat, akik minden bizonnyal minden termet tüzetesen átkutatnak majd, elrejtett személyek és elrejtett kincsek után kutatva, hogy aztán esetleg a porig égessék az egészet? Amikor alig egy éve készült el?! Na abból már nem esznek.
Az elmúlt három napja idegeskedéssel telt. A nap minden percében vitát kellett folytatnia Damiennel - és a személyzettel, hát hihetetlen, odáig fajul a dolog itt Délen, hogy még a személyzet is beleszólhat a döntésekbe -, hogy mi a teendő. Valami okból kifolyólag mindenki váltig állítja, hogy hanyatt homlok kellene menekülni innen.
- Nincs hadseregünk. - Persze, az észérv, újra. - Még nincs. És nem is lesz, ha itt hagyjuk a fogunkat. Hogy számíthat ennyit neked egy francos titulus, többet, mint az életed?
A köd, a homály a szemein egy pillanatra felemelkedik és a düh könnyei veszik át a helyét. Tényleg ennyire vak volna? Miért is ragaszkodik ennyire ehhez a nagy halom kőhöz? Tény, hogy rengeteg munkát fektetett bele, de hisz... régen egyszerűen csak képes lett volna lóra pattanni és át hetedhét határon. Gondolkodás nélkül.
Mondjuk akkor nem nagyon volt mit veszítenie.
Vajon mi lenne, ha még családod is lenne? - gondolja keserűen, próbálván megkérdőjelezni ezt a ragaszkodást magában.
Beszélgetésük további részében azon gondolkozik, vajon van-e értelme felemelni a hangját és több könnyet hullatni, de nem. Megunta már. Így csak a fejét csóválja és magába burkolózik, egy tehetetlen sötételfet hagyva maga után. Damien már napokkal ezelőtt összepakolta a legfontosabbnak vélt holmikat. Mina viszont még mindig nem képes felfogni.
A legutolsó pillanatig abban a hitben ringatja magát, hogy csak egy rossz vicc az egész.
Nem nagyon szól hozzá senki. Tekinteteikből süt, hogy vagy őrültnek gondolják, vagy pedig átkozzák mindamiatt, amit tett. A személyzet fokozatosan kezd ellenállni utasításainak, ezt szemtelen megjegyzések követik, majd pedig egyesek egyenesen otthagyják a kastélyt, mindenféle engedély nélkül. No hát nem baj, főzni, mosni és takarítani még csak tud magára. Tette is egy jó ideig. Mit gondolnak ezek.
Süllyedő hajó. Azt mondják, mindig a kapitánynak kell elhagynia utoljára.
Persze a szolgálók közt is marad egy csoport, aki mellette áll. Akik ígérik, hogy szereznek a faluból embereket, hogy az öt falu segít majd megállítani bármilyen sereget.
Méghogy sereget... Nem lesz itt semmilyen sereg. Legalábbis próbálja meggyőzni magát. Ugyanakkor újabb és újabb napokon ébred nyirkosan verítékezve olyan álmokból, melyekben dörömbölnek az ajtaján, melyekben tűz van, melyekben látja, ahogy Ade meghal, ahogy Damien meghal, Crispin, és még rengetegen másan, akiknek a nevére, vagy akár az arcára sem emlékszik, bár egykor látta őket. S annyira elhiszi, hogy halottak... álmaiban testvére néha még mindig él és osztozik vele ezen a kastélyon. És annyira elhiszi, hogy él. Aztán ahogy felébred, bele akar nyugodni, hogy az álom úgyis mindent hamisnak mutatott, és Ade igazából él... De nem. Ez az egy részlet sajnos igaz volt.
Aztán egyik reggelen megtörténik.
Órák óta nem alszik, természetesen. Élete célja valahol messze lebeg kimerült teste és a plafon között, kinyújtott kezével talán meg is érinthetné, ha lenne bármiféle indíttatása és ereje ahhoz, hogy megmozduljon, de nincs. Néha már nem is tudja, miért is van itt, hiszen ez a hely a sikerei és vágyai helyszíne, melyeknek érzete már-már teljesen tovatűnt. Annyi szitkot kapott és annyiszor nevezték bolondnak, amiért nem vonult vissza egy biztonságos kis falucskába, mondjuk lett volna is egy konkrétan, ahol bizonyára tárt karokkal várták volna, de nem, neki itt kellett maradnia ezen falak között. Mert megszerezte. Az övé. És nem vehetik el. De hát... ki is akarná elvenni?...
Zajok. Könnyen lehet álom is. Vagy csak az elméje játéka. Sikolyok. Azon kevés megmaradt szobalányé, akik még itt szolgálnak nála. Majd egy eltéveszthetetlenül ismerősen kopogó láb zaja a lépcsőn, ahogy jön felfelé, legalábbis duplán, ha nem hármasával szedve őket. Majd kopogás az ajtaján. Ez már nem valószínű, hogy álom.
- Itt vannak. Készülj!
Hetek óta holdezüst tőrével közvetlenül a párnája alatt alszik. Kezei ösztönösen oda tévednek, mintha számítanának azok bármit is egy mágusnál. Álmaiban sokszor nyúlt már értük. Lassan tudott csak mozogni olyankor, paralízis fogta le és elméje tehetetlenül vergődött saját mocskos szorításában. Most megkönnyebbülés, hogy tagjai megfelelő sebességgel engedelmeskednek a parancsnak. Kábultan kászálódik ki az ágyból. Tényleg itt vannak? Valódiak? Már meg se lepné a tény, hogy tényleg megőrült, tekintve a rengeteg maga mögött hagyott órát, melyen ébren, de nem teljesen ébren, s em is igazán alva feküdt vagy csak lézengett. Ha ezt is csak képzeli, akkor nincs min aggódni.
A sötételf a nevét kiáltozza. Ilyen kétségbeesést nem tudna képzelni. Kábán nyitja ki az ajtót, ahogy egy éjláng idéződik meg a kezei között. Nem teljesen emlékszik, mikor adta elméjének a parancsot, hogy a mana szálait ily irányban szövögesse. Azt sem teljesen fogja fel, ki mozgatja a kezét, amikor az éjlánggal megcélozza az inkvizítor arcát, aki fogva tartja az egyik takarítólányt. A lány szalmaszín haja kócosan lóg az arcába, melyre őszinte kétségbeesés ül ki. Az ismerős, bűnös láncok tekerednek a nyaka köré, azonban el is lazulnak rögtön, ahogy az árnyakból szövődött láng megperzseli a férfi arcát. A nehézpáncélos test túlságosan is ismerő, sikolyba forduló nyöszörgéssel omlik össze. Volt az a páncél rajta. Ellenfelei szemeibe nézett és azt mondta, amit ők. Deus Vult. Ezt kellett mondania. Hogy megmentse őket.
Egy pillanatra azt hiszi, megint ott van, a palotában, és nem érti, miért nincsenek ott a tünde, Lance, és Crispin. Csak egy sötételf van itt. Hófehér haja szétterülve a földön, feje irányából mélysötét tócsa terjeng.
Nem... ilyet álmodnia se lenne szabad. Annyiszor megtette már. Annyiszor volt már halott. Csak legyen már vége, és keljen fel, hadd élvezze újra a finom ételeket, a takaró kellemes, rejtő puhaságát, az áradó napsütést. Egy úri kisasszony kelletlen, nyafogó nyöszörgését hallja. A saját hangja az. Páncélos alakok veszik körül, akik behatoltak a területére és azt hiszik, akármit játszadozhatnak itt az álmával... Tűzbe borítja őket, sötét tűzbe, és ugyanúgy sikoltoznak, mint azok ott régen Eichenschild utcáin... temetőjén... palotájában... ki tudja, hol.
- Kisasszony, ha megadja magát, még értékes túsz lehet...
CSEND!!
Tűzzel itatja őket, éjből származó tűzzel, majd megbénítja őket és csak nézi, ahogy hátrálnak, mint ő maga. Majd térdre esnek és ajkuk furcsa formát vesz fel, ahogy ő zokogni kezd. Valamelyik bútor lángra kap. Ne, hát... ez lesz az álom vége? Végül is ő maga okozza a tüzet? Szörnyű történet, valóban szörnyű. Ideje felébredni.
Damien pedig mikor kel már fel? A tócsa csak terjeng, ő pedig azt sem tudja, kicsoda már.
Volt értelme? - kérdi egy hang, és köhögni kezd. Undorító szag terjeng a levegőben. Szent szag. Templomot költöztettek a kastélyába. Átka megremegteti minden egyes porcikájában. Teste a saját élete ellen küzd. Ősei bűnei miatt vonaglik, tüdeje eszeveszetten küzd a kiútért, a menekülésért. Nincsenek gondolatok már, csak ösztönök. Bűnök. Az ő bűnei. Egy angyal érintése. Lehetsz még ember.... nem leszel ember soha...
Lánc csattan az arcán. Ez régen volt? Vagy most? Vér vagy könnyek folynak le rajta?
Volt értelme megtenni ezt Délért? Ezért a kis részért a játszmában? Ezért álltál ki? Tényleg ez a fontos neked? Hazafiasságból tetted, vagy csak azért, hogy megmutasd, hogy erre is képes vagy? Nem voltál képes. Tekintetek villódznak a szemei előtt. Leo mosolya. Cinizmusa. Haragos szavai. Ő beszél most hozzá? Itt van?
- Segíts.. - nyögi talán, vagy csak gondolja, feledve minden elvet, amelyet magában tartott. Csak szűnjön meg a fájdalom. Bármi áron.
Dieter. Adelinnel futott egy kis folyosón. Annyi mindent meg akart tőle kérdezni. Nem ismerte. Otthagyta a családját, és... nagy valószínűséggel a háború is elveszik.
De Damien azért felkelhetne.
Szén szaga keveredik a tömjénnel. Próbál nem lélegezni, amitől csak felerősödik görcsös rángása. A földön van és felülről néznek rá. Penge mélyed a testébe. Valaki valamiféle golyót emleget, majd rászegezik a már oly jól ismert Gungnir egy becses példányát. Annyiszor nézett szembe vele már és annyiszor elképzelte, hogy mennydörgésszerű robajjal elsütik a füle mellett, miközben a benne levő golyó épp ilyen közelről szakítja át a testét.
Valamit beszélnek. Nem fog nekik válaszolni, az szent. Ha őrültnek tartják, hát annak. Most már úgyis mindegy. Nevetésre fordulnak az ajkai. Várjunk csak. Utolsó kívánság? Vagy olyan nincs ezeknél?
Ajkai nagy nehezen próbálják kimondani a szavakat, ám valahol beljebb akadályozza meg valami a szavak képzését. S voltaképp nem is tudja, mit kívánna.
Anja. Jut eszébe. Ő még talán életben maradhat. És boldog lehet. Igen, ez jó kívánság lenne. Aki életben marad, és... lehetőleg minél több ilyen legyen... az legyen boldog. És nem olyan bolond, mint ő. Inkább meneküljenek, minthogy a halál érje utol őket. És találják meg a titkokat.
Fogalma sincs, mi értelme zárva tartani az ajtókat és a leplet fel nem libbenteni. Rosszul tudták végig. A lepleket fel kell libbenteni, hogy a nép lássa, mit is kell tennie. Méghogy a vámpírok... az emberek... az ősök bűnei.. az emberek is ugyanolyan bűnösök. Ugyanazon a lerágott csonton marakodnak. Semmivel sem jobbak, mint a vámpírok, vagy a démonok.
Démonok. Talán... talán ő is az lesz. Talán lesz még egy élete ezen a földön. Igaz, hogy az már nem ő lesz, viszont lesz belőle még valaki, aki talán véghez tudja vinni a küldetést, amit neki, Wilhelmina von Nachtrabennek nem sikerült. Jobbá tenni ezt a mocskos világot. Persze, démonként ez nyilván nem egyszerű. De hát anélkül sem az. Sehogy sem az. Soha semmi sem egyszerű. Csak a fájdalom múlna már el.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

4[Azonnali játék] A legend ends Empty Re: [Azonnali játék] A legend ends on Szer. Márc. 20, 2019 11:28 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
A háború nem volt egy jó dolog. Az emberek kíméletlenül gyilkolták egymást, és ez alól a többi faj sem volt kifejezetten kivétel: ugyanúgy hadba vonultak a vámpírok, sötét tündék, és a tündék is, mint jómagam. Mindenféle meggondolásból harcoltak: a jó hazafiak már csak elvből is, a kevésbé jó hazafiak azért, mert besorozták őket, a hozzám hasonló zsoldosok pedig pénzért. Esetleg még néhány hirtelen felindulásból hazafivá vált tünde bosszúból, mert belekergették a népüket abba, hogy elmeneküljenek. Ilyen nagy háborúban nem volt még soha részem, és nem is tudtam felfogni teljesen. Persze, arról tudtam, hogy a határ mentén mindig voltak kisebb csatározások, vagy kevesebb nagyobb, de ez a nyílt háború teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat. Már nem tudtam úgy gondolni a harcokra, mint egyszerű csetepatékra, amiknek semmi súlyuk, csak küzdünk, és kész, páran meghalnak, odaseneki, megérdemelték. Mióta viszont elkezdődött a háború, más volt minden kívül is, de főleg belül. Minden egyes nap, amikor valami feladatot kaptam, és kimentem a harctérre, már éreztem a súlyát minden egyes kardcsapásnak, amit bevittem, akár azért, hogy megvédjem, ami a miénk, vagy megszerezzem, ami az övék. Ez utóbbi sokáig idegen volt tőlem, de hozzá kellett szoknom. Amíg el nem kezdődött a nyílt háború, többségében védelemért fizettek, ritkábban emberek célzott kiiktatásáért, de addig soha nem kellett szemtől szembe megküzdenem a sajátom oldalán egy nagyobb sereggel. De azok az idők elmúltak.
Sok év eltelt már a nyílt háborút elindító eseménysorozat óta. Azóta, ami engem legjobban érintett: a tündék erdejének átvitele egy másik világba. Egy világba, amit messziről már láttam, de nem akartam megtapasztalni. Egy világba, amit egy megtévesztő, az igazi értékekre vak nőszemély irányított.
Egy világba, ahol senkim és semmim nem volt.
Rengeteg ütközetben vettem részt, rajtaütéseken és nyílt terepen egyaránt. Egy hirtelen jött mágikus anomália miatt, amit a tudósok elmagyaráztak, de egyáltalán nem értettem, minden puska és seraph használhatatlanná vált, de nem bántam. A tisztességes harc sokkal jobban feküdt. Egyre erősödtem, egyre fejlődtem, egyre többet bizonyítottam. Amikor aztán egy ütközetben a parancsnokot meggyilkolták, de az irányítást a kezembe véve győzelemre vittem az osztagot, Rudenz király magához hívatott, és felajánlotta, hogy a kezembe adja az Újjászervezett Hellenburgi Tündelégiót. Akkor örömmel elfogadtam a megtiszteltetést… és számtalanszor elgondolkodtam, hogy jól tettem-e. Azon a reggelen is.
Egy hete érkezett meg az üzenet, hogy az ellenfél egyesítette erejét, és mindent elsöprő támadást indítottak Karolusburgból Hellenburg felé. Egy olyan hatalmas sereggel, mint az övék, másfél hét volt ide az út. Talán kettő. A megbeszélésen, amit a király hívott össze, hogy a haditervet kidolgozza a vezetői ülés, elvállaltam, hogy a tündékkel oldalba fogom kapni az ellenséges sereget, amint eléggé kibontakozik a harc a két derékhad között. A tervek szerint mi a sereg közepén helyezkedtünk volna el, és amint elég közel ér az ellenséges sereg, kiáramlunk jobbra és balra, hogy be tudjuk keríteni őket három oldalról. Mi elég mobilisek voltunk ahhoz, hogy ezt a lehető legkönnyebben ki tudjuk vitelezni, így nem is volt kérdés, hogy ezt bevállaljam a tündék nevében: az egyik szárnyat én vezettem, a másikat egy másik tehetséges tünde harcos. Azt hittem, hogy van még idő felkészülni lelkileg az összecsapásra, ám minden reményem szertefoszlott, amikor a király hajnalban küldetett értem és az összes szakaszvezetőért.
- Nincsenek jó híreim. - Kezdte mindenféle kertelés nélkül a király, aki láthatóan nem vette a fáradtságot, hogy királyhoz méltóan mutatkozzon, a hálóingét éppen csak átkötötte egy övvel. Ez már magában elég jel volt arra, hogy baj van, nem is lett volna feltétlenül szükségem arra, hogy szóban megerősítse.  - Az északiak serege közelebb van, mint gondoltuk. A felderítők jelentése alapján kevesebb, mint tíz óránk van, mire ideérnek. Nyolc óra múlva minden egyes katona legyen készen. Mehetnek. - Bocsátott el egy intéssel, és kiment a teremből. Tanácstalanul néztünk egymásra a többiekkel, én pedig megdöbbentem azon, amit láttam. Mintha először látnám a bajtársaimat, ahogy az erős, tapasztalt férfiak és nők teljesen kétségbe voltak esve. Ahogy én is. Miközben győzködtem magamat, hogy most nem szabad félni, elfogott a baljós érzés, miszerint utoljára látom őket. Megráztam a fejemet, és visszamentem a szobámba készülődni.
Sok gondolat kavargott a fejemben. Leheveredtem az ágyra, és a plafont néztem. Nem akartam aludni, de nem is tudtam volna. Mikor láttam, hogy pirosodik az ég alja, elkezdtem öltözni. Visszagondoltam arra, hogy hogyan kezdtem. Leégett a falum, bosszút kerestem. Mire bosszút állhattam volna, beláttam, hogy nincs értelme, de addigra már késő volt: túl sokat tettem a kardforgatásba, így nem volt más választásom, mint azzal keresni a kenyerem. Mindig is hazátlan voltam, aki a kiteljesedést csak ütközetben érhette el. Mert másra nem volt jó. Az utam során, ami idáig vezetett, szereztem néhány jó ismerőst, ez igaz – néztem fel a falra felakasztott kardra, amit Crispin Shadowbane ajándékozott nekem. Vengeance. Bosszú. Az, amit annyi ideig kerestem, de későn ért el hozzám. Néhány kósza pillanatig még elidőztem azzal, hogy nézem, aztán viszont ösztönösen az oldalamra vándorolt a kezem, ahova már felkötöttem Fragarachot. Elméláztam a hibátlan fegyvert nézve: most először tétováztam, hogy előhúzzam-e, vagy ne. Aztán megszorítottam a markolatát, erősebben, mint valaha, és egy határozott mozdulattal kivontam. Magam elé emeltem, és csak csodáltam a hibátlan vonalakat, és a rúnákat, amelyek pengéjét díszítették.
- Will the Southern Kingdom triumph? - Kérdeztem, szinte oda sem figyelve arra, mit mondok.
- It will. - Rendeződtek át a rúnák. Valamelyest megnyugodtam, de az érzés, ami hajnal óta kergetett, nem múlt: így léptem ki az ajtón, hogy felkészítsem a sereget.

Néhány órával később csatarendbe álltunk a Hellenburg előtt elterülő mezőn. Rengetegen voltunk, több mint kétszázezren. Az ő seregük valamennyivel népesebb volt, de minden harc kétoldalú volt. Forrón tűzött a nap, ezt mi, akiken könnyűpáncélzat volt, nem sínylettük meg annyira, mint azok, akiket nehéz fémlapok borítottak, felkészülve mindenre. Mindenki idegesen fészkelődött. Én is. Éreztem, hogy motivációra lenne szükségük a katonáknak, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, az összes idegszálam az előttünk álló küzdelemre volt pattanásig ráfeszülve. Egy örökkévalóság után aztán elkezdett rengeni a föld, és előttünk megjelent egy sötét csík. Nagyjából két kilométerre lehettek: ez azt jelentette, hogy kevesebb, mint egy óra múlva összecsap a két sereg. Szívem szerint elébük rohantam volna, mert már alig bírtam a feszültséget, de Rudenz király ennél megfontoltabb volt. ~ A végső ütközet… itt dől el minden. ~ Cikázott a mondat a fejemben, ahogy telt az idő. Egyre erősebb lett a rengés. Egyre nagyobb az ellenfél serege. Egyre hangosabb a moraj. Elkezdtem egy mozdulatsort, ami mintha belém lett volna kódolva.
- Itt az idő… - Szaladt ki a számon, ahogy befejeztem. Abban a pillanatban meglódult a seregünk eleje, hogy megütközzön az ellenféllel, és egy végtelennek tűnő pillanat után velőtrázó csatakiáltással csendültek össze a fegyverek. A derékhad hatalmas zajjal tolta egy kicsit visszább az ellenfelet, hogy minél több helyünk lehessen kitörni oldalra és bekeríteni az északi sereget. Előrántottam a kardom.
- AFTER ME!!! - Bömböltem el magam, ahogy elindultam bal kéz felé. Futottam. Rohantam. Száguldottam. És még gyorsabban: a szakasz többi része lemaradt tőlem vagy húsz méterre, de nem bántam: így terveztem. Az ellenséges csapatból egy szemfüles katona észrevett minket, és elordította magát, hogy tüzeljenek ránk. A magasba emeltem a fegyveremet, és varázserőt áramoltatva a kardomba óriásira növeltem azt, és a levegőben vagy megakasztottam, vagy elkaszáltam a nyilak nagy részét, majd leeresztettem magam elé a kardom. Ekkor értem be a soraik közé. Nem maradt sok időm, így csak toltam még őket befelé, majd elkezdtem eszeveszetten körbe-körbe forogni. Amikor megálltam, láttam, hogy hatalmas üres tér támadt körülöttem, és csak remélni tudtam, hogy a holttestek közt nem volt elhamarkodott tünde. Körülöttem mindenki megdermedt, vagy a félelemtől, vagy a csodálkozástól. A tündékre kiáltottam.
- Mire vártok? Rohamra! - Azzal meg is fordultam, és megindultam előre, beljebb nyomulva az ő soraikban. Ha sikerül összeérnie a két tünde szárnynak, már könnyedén felmorzsoljuk az ellenfelet, és véget vethetünk ennek az istenverte háborúnak. Félreütöttem egy kardot, és egy erőteljes csapást mértem a forgatója sisakjára. Nem hasítottam át ugyan, de annyira behorpadt, hogy biztos voltam benne, komoly koponyasérülést szenvedett a katona. Még egy ellenfél elém került, és egy rézsútos vágással támadt a nyakamra. Leguggoltam, hogy elkerüljem, és döftem: holtan terült el. Oldalról támadtak meg, de kiütöttem a harcos kezéből a fegyvert, és egy lendületes vágást intéztem felé. A karját emelte fel ösztönösen, ami jól páncélozott volt, és nem sérült meg igazán, de nem volt időm tovább foglalkozni vele, célirányosan befelé haladtam. A szemem sarkából közben láttam, hogy a többiek felzárkóztak, így nem aggódtam azon, hogy oldalba kapnak. Egy hatalmas termetű katona felé tartottam, aki egy méretes buzogányt forgatott, akkora volt a feje, mint az enyém. Láttam, hogy kaján vigyorral emeli fel, biztos volt benne, hogy le tud csapni, de én annyira nem. Még mielőtt fegyvertávolságba értem volna neki, előretartottam a kardomat, meglódultam, és a kardom gyorsabban a torkában landolt, mint azt ő el tudta volna képzelni. A csata robajában is tisztán hallottam a csattanást, ahogy földet ért, de én már robogtam is tovább. Egy vágás ide, egy csapás oda, nem tétlenkedtem, és nem foglalkoztam azzal, hogy meghalt-e az, akit megtámadtam, vagy nem. Voltak még mögöttem, ha más nem, ők befejezik, de ha én megakadok, akkor az egész roham megakad. Egyedül az lebegett a szemem előtt, hogy egyesülhessek a másik szárnnyal. Aztán árnyékokat láttam meg, ahogy átsuhannak a küzdő katonák sokaságán. Felnéztem: kődarabok. Hát persze! Nem felejtették el a katapultokat. Tönkre kellett őket tenni, hatalmas veszélyt jelentettek. Gyorsan döntöttem, ahogy hárítottam még egy csapást: oda kell mennem. Hátrafordultam.
- Menjetek tovább, egyesüljetek a másik szárnnyal, morzsoljátok fel őket! Gyerünk! - Üvöltöttem, ahogy irányt változtattam, és immár a katapultok iránya felé küzdöttem ki utamat. Egyedül. De szükség volt rá. Csapás csapást követett, és bármilyen harcedzett voltam, kezdtem fáradni, ahogy követhetetlenül telt az idő. Megálltam egy pillanatra, és a földre sújtottam a kardommal. Mindenki a földre esett körülöttem. Megálltam egy pillanatra lihegni, aztán továbbmentem, leszúrva azt, aki a kardom ügyébe került. Nem voltak messze a katapultok, de annál nehezebb volt odajutni. Karnyújtásnyira voltak, és annyira rájuk fókuszáltam már, hogy nem vettem észre egy oldalról jövő harcost, aki csúnyán megvágott a jobb felkaromon. Elugrottam a kardja elől, és három ütésváltás után elesett. Nem hagytam magam. Felnézve láttam, hogy öt katapult van itt, katonák pedig csak valamivel ritkásabban, kellett a hely, hogy tudják őket üzemelni. Az északiak keréken gurították őket egyre közelebb a városhoz. Nem voltak olyan messze egymástól, és a következő sor is követte őket úgy tíz méterrel hátrébb. Összeszedtem magam, és elindultam a két sor közé. Ott több katona volt, de könnyebben felfegyverezve. Talán az lett volna a feladatuk, mint nekünk, de mi jobban helyezkedtünk. Néhány jól irányzott csapással megtisztítottam magam körül a területet, és gyorsan körülfordulva magamon egy szélvihart eresztettem rájuk. Nem bírtak talpon maradni. Minden erőmet összeszedve a katonákon taposva rohantam be középre, és a földbe döftem a kardom. Tudtam, hogy több dobásom nincs.
Felébredt a Föld.
Pillanatok leforgása alatt ment végbe az egész. A két sornyi katapult keréktengelyei megrepedtek, a szerkezet megroggyant. Nem tudták őket tovább tolni. Minden katona kiterült. Egyszerre volt felemelő és félelmetes ezt látni, látni, ahogy minden ellenfél a földre kerül. De nem voltak halottak, közel sem. Nekem pedig nem volt annyi erőm, hogy az összessel végezzek. Tulajdonképp semmi erőm nem volt már. A szemem elé szürke köd kúszott egy pillanatra, aztán eltűnt, ahogy láttam, hogy kászálódnak fel a katonák. Magam elé emeltem a kardomat. ~ Annyit viszek magammal a sírba, ahányat tudok… ~ Sziszegtem, csak magamnak. Tisztában voltam vele, hogy ez itt számomra a vég. ~ De legalább a csatát meg fogjuk nyerni… ~ Futott át az agyamon, amint elért az első katona. Szélesen csapott, én megpróbáltam hárítani. Majdnem kifordult a kezemből a fegyverem, de megtartottam, és fordulatból lendületet véve vágtam vissza. A páncélozott vállát találtam el, amiről lecsúszott a fegyverem, és közben odaért egy másik katona is. Rést kerestem a védekezésükön, és annak, aki már megtámadott, meg is találtam. Bénán tartotta a karját, én pedig kihasználtam az alkalmat arra, hogy az arcába szúrjak. A helyébe már jött egy másik, és a két rajtam lévő katona egyszerre támadott. Hátraugrottam, és riposztoltam. Az egyik harcosnak kihullott a kezéből a kard, a másik viszont fürgén kiverte az én kezemből az enyémet, majd egy széles vágással felhasította a mellkasomat, és mielőtt bármit tehettem volna, átszúrt. Lepergett előttem az életem. Úgy láttam a tüzet, ami felégette a falumat, mintha előttem égne. Újraéltem az emlékeket, ahogy kardforgatásra tanítottak. Újból láttam Lightleafet. Gynt. Tristant. A Tövislényt. A vámpírokat, a lebegő kastélyt. Abaddónt, ahogy leégeti a Tünde-erdőt. De ahogy az a tűz jelent meg előttem… az a tűz megérintett. A mellkasomhoz ért, és szétterjedt a lángja, és többé már nem éreztem fájdalmat. A szemem, ami éppen lecsukódott volna, felpattant, és a kardomat ösztönösen felvéve a földről hátbaszúrtam a katonát, aki az előbb belém mélyesztette a fegyverét, és újult erővel támadtam nekik. Már mindenki állt, de nem érdekelt. A kevés mágiát, amit még használhatónak éreztem magamban, arra használtam fel, hogy a jobb csuklómon helyet foglaló karperecet felébresszem. Fa nőtt rá a kezemre, és immár két fegyverem volt, mindkettő hagyaték a tündék világából. Amit elvettek tőlem. Amit elvettek mindenkitől, aki itt maradt.
Aminek maradékáért most harcolok utolsó lélegzetig.
Felemeltem a karomat, úgy blokkoltam a jobbról érkező vágást, a kardforgató meglepett kiáltása idejét kihasználva pedig leszúrtam őt, és fordultam a következőre. ~ Annyit viszek magammal a sírba, ahányat tudok… ~ Ismételtem meg magamban konokul. Egy fölülről érkező vágást blokkoltam a kardommal, és átszúrtam a kezemmel azt, aki támadott. Ebben a pillanatban fogyott el a lendületem. A buzogányt, ami elsöprő erővel tartott felém alulról, már nem volt erőm blokkolni. Hátrarepültem, törött bordakosárral, és hatalmasat zökkenve földet értem. Az utolsó, amit láttam, az a fejem fölött elszáguldó nyílzápor. ~ Tündék. Nyertünk. ~ Futott át az agyamon még utoljára, és a világ legőszintébb mosolyával hunytam le a szemem.

Jóval a csata után találtak rá Lance holttestére. Sokan gyászolták, mert kiváló katona és jó hadvezér volt, de senki nem hullatott könnyeket érte, mert nem állt közel senkihez. Úgy vonult be Hellenburg történelmébe, mint a tünde, aki a hadviselésnek adta az életét, és aki feláldozta magát, hogy a déli sereg győzhessen. Így, és sehogy máshogy. Senki nem ismerte, senkihez nem került közel, senkinek nem beszélt a múltjáról. A jelenében élt, a jelenében akart élni, mert a múltban nem érezte biztonságban magát. Egész életében célt keresett, amit nagyon sokára, de megtalált. Pontosan azért élt, amiért meghalt: hogy egy szebb jövőt teremthessen másoknak.
A hangulatot megteremteni segítettek:

Felhasználó profiljának megtekintése

5[Azonnali játék] A legend ends Empty Re: [Azonnali játék] A legend ends on Pént. Márc. 29, 2019 9:06 am

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Egy bő hét késéssel, de jöttem lezárni ezt is. Mindhárman érdekesen fogtátok meg a dolgot, így jár az 1500 váltó jutalom.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.