Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Küldetés: A lidérc báli ruhája (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Szer. Ápr. 24, 2019 11:26 am by Lothar von Nebelturm

Magasan szállt a hold. Ilyenkor mindig besütött a kis ablakon a plafon tetején. Gyönyörű …

Comments: 3

Déli frakcióküldetés - Hierosgamos (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Hétf. Ápr. 08, 2019 2:26 pm by Isidor Bose

Mi ez a küldetés? Ki az az Isidor Bose, és hová lett Esroniel? Miért van az északi küldetés …

Comments: 9

Északi frakcióküldetés - Libera nos (V.I.SZ. 821 Tavasz)

Vas. Ápr. 07, 2019 5:14 pm by Jerobeam

Alapvetően szoktam egy kis hangulatcsináló rövid szöveget írni a küldetéskiírásokhoz, de …

Comments: 8


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Suicide mission

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánküldetés] Suicide mission Empty [Magánküldetés] Suicide mission on Csüt. Márc. 21, 2019 7:56 pm

Küldetés Grob Eugandis és Gerard D. Lawrenz részére

Felhasználó profiljának megtekintése

2[Magánküldetés] Suicide mission Empty Re: [Magánküldetés] Suicide mission on Kedd Ápr. 02, 2019 12:29 pm

Grob Eugandis

Grob Eugandis
Északi Ügynök
Északi Ügynök
Finnsterwaldi küldetésem alatt, sikerült szert tennem egy növény maradványaira, melyet el akartam vinni valakihez, aki ért is hozzájuk. Az egyetlen problémám az volt, hogy a nyugati tengernél lakott. Átutazni egész Veronián nem a legkecsegtetőbb gondolat, de meg kellett tennem. A kis szövetzsákba rejtett növényem veszélyes csomagnak számított a szememben, így sietni szerettem volna vele. A probléma akkor kezdődött, amikor átkeltem a Mordenflusson, ugyan is megjelent a macska. Ugyan az a macska, amely Kristin nővér támadásait oly könnyedén kerülgette az erdőben.
- Engedj ki Grob! – nyervákolta vékony hangon. – Vigyél haza! Szenvedek itt!
Sokáig csak kerülgetett, de egy idő után a vállamra telepedett és nem volt hajlandó elmenni onnan. Súlytalansága és érinthetetlensége pont elég okot adott arra, hogy figyelmen kívül hagyjam. Bizonyára csak egy illúzió. Bizonyára a növény hatása, ami állandóan nálam volt. Egész nap csak hallgattam és hallgattam, figyelmen kívül hagyva minden szavát. A nap vége felé sikerült egy kis faluban szállást találnom és el is foglalnom szobámat, azonban egész este csak a macskát hallottam. Alvásról nem is lehetett szó. Másnap reggelre azonban csend lett… Olyan hirtelen szűnt meg a folyamatos zaj, hogy fel sem tűnt először. Mérhetetlen örömöt és nyugalmat éreztem tőle. A csönd új értelmet nyert számomra és úgy döntöttem, aznap nem utazom tovább, inkább pihenéssel töltöm a napot. Másnap reggel viszont kezdett gyanússá válni, hogy még mindig nem látom azt a dögöt, így ösztönösen a legrosszabbra számítva gyorsan kihalásztam az ágyam alatti kis ládából a zsákot, hogy megnézzem, megvan e még. Szerencsémre még ott volt, bár kissé kókadtan, szárazan. Ekkor azonban a szobám ajtaja bevágódott és egy rémült férfi rontott be rajta.
- Eugandis mester! – lihegett és haja csapzott volt. – Maga ért a gyógyításhoz, jöjjön gyorsan! Sylvia, az asszony unokahúga… nagyon sok a vér…
Azonnal felugrottam, csak visszagyűrtem a zsákom a ládába, mielőtt feldolgoztam volna, mi is a férfi igazi gondja. Valaki megsérült. Sylvia? Nem is számít a neve. Gyorsan összeszedtem a botomat, magamra öltöttem a kabátomat, majd megkértem az urat, mutassa az utat.
- Mi történt a nővel? Megvágták? Megtámadták? – kérdezgettem, miközben siettem a rohanó alak után.
- Megvágták de... Senki se látta ki volt. – magyarázta. - A penge ott volt a kezében, azt mondja az anyja, hogy talán tegnap óta nagy melankólia tört rá, és mondogatta, hogy nem akar élni, mert már semmi öröm nincs ebben a világban, de hát erre nem gondolt senki!
Mikor odaértünk, ő feltépte az ajtót, csaknem olyan hevességgel, mint ahogy az enyémet is.
- Erna! Hogy van?
Egy teltebb asszonyság siet elénk, arcán rémület és aggodalom látszott.
- Ő a doktor? Jöjjön, gyorsan, próbáljuk elállítani a vérzést, de alig van eszméleténél.
A ház hátsó felébe vezettek, ahol egy sápadt lány feküdt, egy egyre gyarapodó vértócsa közepén. Azonnal odasietek a testhez és letérdelek mellé, hogy jobban szemügyre vehessem. Még lélegzik, ám nagyon gyengén. Bal karját bekötötték, de a kötés laza és átázott. Így semmit sem ér. Gyorsan lehámozom róla és a seb fölött egy tenyérnyivel olyan szorosan megkötöm, hogy elfehéredjen a keze.
- Hozzanak egy kancsó vizet! – utasítottam a hátam mögött idegeskedőket, majd ahogy a lány sápadt arcára néztem, hozzátettem: - Meg csalánt! Hozzanak csalánt!
Ha sikerül felpezsdíteni, megelőzhetem az ájulást. Szerencsésnek érezhettem volna magam, hogy senki sem akadékoskodott, de még is inkább volt természetes.
Amíg meg nem érkeztek a vízzel, volt időm szemügyre venni a sebet. Hosszában vágott és mély. Akárki is csinálta, halálát akarta a lánynak. Ez után tekintetem összevérezett ruhámra vándorolt és egy halk sóhajtással konstatáltam, hogy megint ki kell sikálnom, ha végeztem.
Tommy elment az árokpartra, ott nő csalán. – mondta az asszonyság, miközben a kancsó vizet nyújtotta. – Adja az Úr, hogy visszaérjen vele!
- Hallasz? Sylvia! Figyelsz rám? Elég ocsmányul megsérültél. – próbáltam lekötni a figyelmét és szóval tartani, nehogy elveszítse az eszméletét, amíg megérkezik a csalán. Közben letisztítottam a sebet a vízzel és függőleges helyzetbe emeltem bal karját, hogy csökkentsem a vérzést. – El tudod nekem mondani, mi történt?
- Olyan... csak olyan szörnyű... Minden. – válaszolta bágyadtan. - A honvágy. A létezés... Menjen el. Hagyjon magamra.
- Na ne mond. – mondtam a lehető legszarkasztikusabban. Olyan szörnyű minden? Ezt pont egy doktornak mondja? Meglocsoltam az ocsmány sebét alkohollal, majd a szabad tenyeremet is lemostam vele és összeszorítottam vele a vágást.
– Hozzanak még rongyokat! – utasítottam újból a mögöttem állókat, majd visszafordultam a lányhoz. Valami zavart a hozzáállásában. Nem gyakran látni embereket ennyire letargikus hangulatban. – Miféle honvágyad van neked? Hisz a saját otthonodban vagy.
A lány, révedő tekintettel fordult az ablak felé, miközben a háznép föl-le szaladgált, hogy rongyokat gyűjtsenek.
- Hatalmas fákról álmodom. Tudom, hogy otthon vagyok, mégis mintha nem ide tartoznék. Csak menjen innen. - kicsit odébb is taszított. Több erő volt még benne, mint amennyi látszott. - Hagyjon... hadd aludjak el végre...
Szinte azonnal visszacsúsztam mellé és a kapott rongyokat is átitattam alkohollal, majd szorosan bekötöttem vele a sebét. Közben a csalán is megérkezett, aminek rettenetesen örültem.
- Hozzák gyorsan ide! Elkezdett kábulni! - erővel visszafordítottam a lány arcát felém és egy kis vizet locsoltam rá. Miután megkaptam a csalánt, azt nyakához dörzsöltem, hogy a bőr is belepirosodjon. Hatalmas fákkal álmodik? Adja Isten, hogy nem az áll mögötte, amire gondolok
- Mond csak. Szoktál még nagy fehér macskáról is álmodni?
Erre a kérdésre hirtelen úgy megemelte a fejét, mintha nem is lenne éppen a halál küszöbén.
- Hópehely a barátom… Ő is nagyon szomorú…
Mérhetetlenül felbosszantott, hogy igazam volt. Az a nyavalyás macska nem ért el velem semmit, így másokat nyomaszt a jelenlétével!
- És "Hópehely" is magányos? Ő is haza szeretne jutni?
Kérdésemet a lánynak szegeztem, ám szememmel a mögöttem állók között kutattam. Valakit át kell szalajtanom a növényért...
- Igen. – bólintott erőtlenül a lány. - Szeretne hazamenni, de nem tud. Hiába keres barátokat, mindig tovább kell mennie... Szegény hópehely... - egy nagy könnycsepp csorgott le a lány arcán. - Őrült vagyok, igaz?
Mit is mondhattam volna erre? Láttam már őrült embereket és valóban, ha nem ismertem volna a körülményeket, azt gondoltam volna, hogy őrült. Közelebb hajoltam hát, hogy mások ne hallhassák, amit mondani készültem, mert még a végén engem is őrültnek titulálnak.
- Akármennyire is szeretném, hogy őrült legyél, nem vagy az. Sokáig engem is követett, de pár napja eltűnt. – ezután hátrakiáltottam a tömegbe. – Kellene valaki gyors nekem!
Egy szőke, magas tünde lépett előre, tekintete komor volt és ellenséges, de alkatán látszott, hogy gyors.
- Én megfelelek? – kérdezte, hangja kemény volt, majdhogynem parancsoló.
Miután gyorsan végignéztem rajta, rábökök a férfira, aki reggel a rám rontott és utasítom, hogy kísérje el a tündét a szobámba, majd a szőke férfihoz visszafordulva elmagyarázom neki, hol találja a zsákot, de meghagyom neki, hogy semmiképpen se nézzen bele, csak hozza ide nekem. Miután eltűntek a férfiak, a lány bágyadtan kérdezte:
- Mi van a zsákban?
- Gyógyszer kicsim, biztos gyógyszer, amitől jobban leszel. – mondja az egyik asszony, mielőtt még bármit is mondhattam volna. Bosszantó, kotnyeles nőszemély. Ha elmondom nekik, természetesen engem fognak okolni a helyzetért. A lányon viszont látszott, hogy nem gyógyszerre van szüksége, hanem lelki támaszra. Ezért küldtem el valakit a növényért. Ha észreveszi mi is okozza annak a macskának a jelenlétét, talán észbe kaphat és összeszedi magát.
- Hópehely van a zsákban. – súgtam Sylvia fülébe, majd a félreértéseket elkerülve hangsúlyoztam, az igazi.
De a lány tekintetéből kivettem, hogy nem úgy értelmezte a mondanivalóm, mint én azt szerettem volna. Elszörnyedve nézett rám.
- Zsákban tartani egy macskát. Maga szörnyeteg… Szörnyeteg! – majd eszeveszettül elkezdett kapálózni. Az bosszantó asszony is odasietett, hogy lefogja, majd aggódva és türelmetlenül nézett körbe.
- Hol vannak már? Mondja, komolyan doktor, mi van a zsákban, ami így felizgatta? Nem macska, ugye?
Na és ha elmagyaráztam volna, nem lettem volna ugyanakkora gondban? Még egy féleszű is össze tud adni egyet, kettővel. Ha pedig hazudni akartam volna, kiderítették volna, amint a zsákot kinyitom és megmutatom a lánynak. Inkább figyelmen kívül hagytam az asszony kérdését és hátrakiáltottam:
- Hol vannak már?! Valaki nézzen utánuk!
- Megnézem! Kiáltotta egy fiatal fiú, majd a szapora léptek is arra utaltak, hogy már majdnem az utcán jár. Nem is tellett sok időbe, hogy egy fülsüketítő sikítást hallasson odakintről. Ösztönösen felugrottam és meghagytam az asszonynak, hogy tartsa meg a lány karját, amíg én utánanézek.
- Mi történik odakint?! – kérdezem hangosan, kifele menet, miközben botommal lökdösöm félre az utamban állókat és imádkozom, hogy a növény nem került ki a zsákból.
Mire kiértem, a macska, ismerős hangja ütötte meg a fülem és hideg borzongás futott végig a hátamon, mikor megláttam az egyik férfi karja köré tekeredni a növényt, és azonnal a maszkomért nyúlok, hogy arcomhoz emelve védekezzek a kellemetlen hatása ellen.
- Elengedem a barátod, ha… - mondta a macska, majd megjelent a vállamon, újból. Ez a dög tényleg szeret a vállamon heverészni! – Megölitek őt és megehetem. Különben nem élem túl a haza utat.
A fehér lény szavait figyelmen kívül hagyva megindultam a három férfi felé és reménykedte, hogy nem fognak rá hallgatni. Sosem volt erősségem a dulakodás.
- Miért vettétek ki a zsákból? – vontam kérdőre őket, de tekintetemet a szőke tündére szegeztem, hisz csak őt kértem, hogy hozza át.
A férfi, kinek karja köré tekeredett a növény, kihúzta magát és szavait a macskához intézte:
- Engedd el a karom, csak akkor fogunk tárgyalni! – ezek szerint nem terveznek eleget tenni a fehér szellem kérésének. Ez megnyugtató.
- Már elmondtam mit akarok... ember. – válaszolta a macska. – Táplálékra van szükségem. Vagy folytatódni fognak. Szegény, szegény Sylvia... Pedig ő kedves volt, azt hiszem hazavitt volna.
A harmadik férfi viszont ingerülten felém intett kezével.
- Magánál mit keresett egy ilyen állat? – vörös hajkoronája alatt egy rémült, de haragos arc nézett rám.
- Ez az „állat”, egy növény, aminek már rég halottnak kéne lennie. – válaszoltam a magas férfi kérdésére, egy terelő válasszal. Eközben a lila szemű férfi felajánlott olyan táplálékot a növénynek, amely nem élő, de szerencsére az nem volt hajlandó beérni döghússal. Még mindig rám fájt a foga. Négy lépésre a három férfitól megálltam és úgy döntöttem, nem hagyom tovább figyelmen kívül a macskát.
- Miért vagy itt egyáltalán. Nem mintha az egész rétet vittem volna el. Neked már rég halottnak kéne lenned.
- Mi?! – csúszott ki a trió száján majdnem egyszerre, amely akár komikusan is hathatott volna, ha nem lett volna komoly a helyzet.
- Na jó, ezt nem tehetjük. – jelentette ki a lila szemű férfi, mondván, csak én tudom, merre lakik a macska, így kell a segítségem. – Keresünk neked valami állatot, érd be azzal és majd később visszatérünk erre.
- Az otthonom a tündék nyelvén Annwn. Vagyis a szelete ebben az átkozott világban. Nehéz eltéveszteni. De elfogadom az ételt. – magyarázta a szellem, majd felém nézett nagy szemeivel. – Túlélek. Ameddig az utolsó csepp nedű fel nem szárad belőlem, addig túl fogok élni!
Beszélgetésünk közepette az emberek, akik kigyűltek, hogy lássák a felhajtást, elkezdtek kábulttá válni, sokan még a földre is leültek.
- Tegyétek vissza a zsákba! – utasítom a férfit, kinek karjára tekeredett az átkozott növény. – Ha sokáig marad elől, mindenki el fogja veszíteni az életkedvét. Nem hagyhatjátok táplálkozni! –ez utóbbit muszáj volt hozzátennem, hisz ők ajánlották fel neki az állati eledelt, amellyel élni akart.
- Vissza tudod húzni a mágiádat? Ezzel csak nehezebb dolgunk lett. – kérdezte a lilaszemű férfi a macskától, miközben végigmutatott az embereken.
- Nem, de ha messze kerülnek tőlem, elmúlik. – válaszolta az, teljes nyugalommal.
- Ha elhagyjuk a falut, mi lesz a lánnyal? – kérdeztem én is.
- Nem tudom. Talán elmúlik. Vagy az lesz, ami a többiekkel, mikor tovább hurcoltál.
Nem tudja? Mi az, hogy nem tudja?! Bosszantó teremtmény.
- Tegyék vissza a zsákjába urak. Talán el kell hagyjuk a falut.
- Inkább biztos. Még ha itt is maradunk, az egész falu ellenünk fog fordulni. - nézett körbe a hosszú, fekete hajú úr. – Vigye ki a szellemet a városon kívülre! Addig szerzünk valami élelmet a nagyra becsült...tulajdonképpen mi a neve?
- Sylvia Hópihének nevezett el. – válaszolta a macska, rövid hallgatás után. – Ha már hívnod kell valahogy, ez megfelel.

//Elnézést, amiért nem színeztem a beszélgetéseket. Akartam, csak elfogyott a türelmem.//

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.