Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 105

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Suicide mission

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánküldetés] Suicide mission Empty [Magánküldetés] Suicide mission on Csüt. Márc. 21, 2019 7:56 pm

Küldetés Grob Eugandis és Gerard D. Lawrenz részére

Felhasználó profiljának megtekintése

2[Magánküldetés] Suicide mission Empty Re: [Magánküldetés] Suicide mission on Kedd Ápr. 02, 2019 12:29 pm

Grob Eugandis

Grob Eugandis
Északi Ügynök
Északi Ügynök
Finnsterwaldi küldetésem alatt, sikerült szert tennem egy növény maradványaira, melyet el akartam vinni valakihez, aki ért is hozzájuk. Az egyetlen problémám az volt, hogy a nyugati tengernél lakott. Átutazni egész Veronián nem a legkecsegtetőbb gondolat, de meg kellett tennem. A kis szövetzsákba rejtett növényem veszélyes csomagnak számított a szememben, így sietni szerettem volna vele. A probléma akkor kezdődött, amikor átkeltem a Mordenflusson, ugyan is megjelent a macska. Ugyan az a macska, amely Kristin nővér támadásait oly könnyedén kerülgette az erdőben.
- Engedj ki Grob! – nyervákolta vékony hangon. – Vigyél haza! Szenvedek itt!
Sokáig csak kerülgetett, de egy idő után a vállamra telepedett és nem volt hajlandó elmenni onnan. Súlytalansága és érinthetetlensége pont elég okot adott arra, hogy figyelmen kívül hagyjam. Bizonyára csak egy illúzió. Bizonyára a növény hatása, ami állandóan nálam volt. Egész nap csak hallgattam és hallgattam, figyelmen kívül hagyva minden szavát. A nap vége felé sikerült egy kis faluban szállást találnom és el is foglalnom szobámat, azonban egész este csak a macskát hallottam. Alvásról nem is lehetett szó. Másnap reggelre azonban csend lett… Olyan hirtelen szűnt meg a folyamatos zaj, hogy fel sem tűnt először. Mérhetetlen örömöt és nyugalmat éreztem tőle. A csönd új értelmet nyert számomra és úgy döntöttem, aznap nem utazom tovább, inkább pihenéssel töltöm a napot. Másnap reggel viszont kezdett gyanússá válni, hogy még mindig nem látom azt a dögöt, így ösztönösen a legrosszabbra számítva gyorsan kihalásztam az ágyam alatti kis ládából a zsákot, hogy megnézzem, megvan e még. Szerencsémre még ott volt, bár kissé kókadtan, szárazan. Ekkor azonban a szobám ajtaja bevágódott és egy rémült férfi rontott be rajta.
- Eugandis mester! – lihegett és haja csapzott volt. – Maga ért a gyógyításhoz, jöjjön gyorsan! Sylvia, az asszony unokahúga… nagyon sok a vér…
Azonnal felugrottam, csak visszagyűrtem a zsákom a ládába, mielőtt feldolgoztam volna, mi is a férfi igazi gondja. Valaki megsérült. Sylvia? Nem is számít a neve. Gyorsan összeszedtem a botomat, magamra öltöttem a kabátomat, majd megkértem az urat, mutassa az utat.
- Mi történt a nővel? Megvágták? Megtámadták? – kérdezgettem, miközben siettem a rohanó alak után.
- Megvágták de... Senki se látta ki volt. – magyarázta. - A penge ott volt a kezében, azt mondja az anyja, hogy talán tegnap óta nagy melankólia tört rá, és mondogatta, hogy nem akar élni, mert már semmi öröm nincs ebben a világban, de hát erre nem gondolt senki!
Mikor odaértünk, ő feltépte az ajtót, csaknem olyan hevességgel, mint ahogy az enyémet is.
- Erna! Hogy van?
Egy teltebb asszonyság siet elénk, arcán rémület és aggodalom látszott.
- Ő a doktor? Jöjjön, gyorsan, próbáljuk elállítani a vérzést, de alig van eszméleténél.
A ház hátsó felébe vezettek, ahol egy sápadt lány feküdt, egy egyre gyarapodó vértócsa közepén. Azonnal odasietek a testhez és letérdelek mellé, hogy jobban szemügyre vehessem. Még lélegzik, ám nagyon gyengén. Bal karját bekötötték, de a kötés laza és átázott. Így semmit sem ér. Gyorsan lehámozom róla és a seb fölött egy tenyérnyivel olyan szorosan megkötöm, hogy elfehéredjen a keze.
- Hozzanak egy kancsó vizet! – utasítottam a hátam mögött idegeskedőket, majd ahogy a lány sápadt arcára néztem, hozzátettem: - Meg csalánt! Hozzanak csalánt!
Ha sikerül felpezsdíteni, megelőzhetem az ájulást. Szerencsésnek érezhettem volna magam, hogy senki sem akadékoskodott, de még is inkább volt természetes.
Amíg meg nem érkeztek a vízzel, volt időm szemügyre venni a sebet. Hosszában vágott és mély. Akárki is csinálta, halálát akarta a lánynak. Ez után tekintetem összevérezett ruhámra vándorolt és egy halk sóhajtással konstatáltam, hogy megint ki kell sikálnom, ha végeztem.
Tommy elment az árokpartra, ott nő csalán. – mondta az asszonyság, miközben a kancsó vizet nyújtotta. – Adja az Úr, hogy visszaérjen vele!
- Hallasz? Sylvia! Figyelsz rám? Elég ocsmányul megsérültél. – próbáltam lekötni a figyelmét és szóval tartani, nehogy elveszítse az eszméletét, amíg megérkezik a csalán. Közben letisztítottam a sebet a vízzel és függőleges helyzetbe emeltem bal karját, hogy csökkentsem a vérzést. – El tudod nekem mondani, mi történt?
- Olyan... csak olyan szörnyű... Minden. – válaszolta bágyadtan. - A honvágy. A létezés... Menjen el. Hagyjon magamra.
- Na ne mond. – mondtam a lehető legszarkasztikusabban. Olyan szörnyű minden? Ezt pont egy doktornak mondja? Meglocsoltam az ocsmány sebét alkohollal, majd a szabad tenyeremet is lemostam vele és összeszorítottam vele a vágást.
– Hozzanak még rongyokat! – utasítottam újból a mögöttem állókat, majd visszafordultam a lányhoz. Valami zavart a hozzáállásában. Nem gyakran látni embereket ennyire letargikus hangulatban. – Miféle honvágyad van neked? Hisz a saját otthonodban vagy.
A lány, révedő tekintettel fordult az ablak felé, miközben a háznép föl-le szaladgált, hogy rongyokat gyűjtsenek.
- Hatalmas fákról álmodom. Tudom, hogy otthon vagyok, mégis mintha nem ide tartoznék. Csak menjen innen. - kicsit odébb is taszított. Több erő volt még benne, mint amennyi látszott. - Hagyjon... hadd aludjak el végre...
Szinte azonnal visszacsúsztam mellé és a kapott rongyokat is átitattam alkohollal, majd szorosan bekötöttem vele a sebét. Közben a csalán is megérkezett, aminek rettenetesen örültem.
- Hozzák gyorsan ide! Elkezdett kábulni! - erővel visszafordítottam a lány arcát felém és egy kis vizet locsoltam rá. Miután megkaptam a csalánt, azt nyakához dörzsöltem, hogy a bőr is belepirosodjon. Hatalmas fákkal álmodik? Adja Isten, hogy nem az áll mögötte, amire gondolok
- Mond csak. Szoktál még nagy fehér macskáról is álmodni?
Erre a kérdésre hirtelen úgy megemelte a fejét, mintha nem is lenne éppen a halál küszöbén.
- Hópehely a barátom… Ő is nagyon szomorú…
Mérhetetlenül felbosszantott, hogy igazam volt. Az a nyavalyás macska nem ért el velem semmit, így másokat nyomaszt a jelenlétével!
- És "Hópehely" is magányos? Ő is haza szeretne jutni?
Kérdésemet a lánynak szegeztem, ám szememmel a mögöttem állók között kutattam. Valakit át kell szalajtanom a növényért...
- Igen. – bólintott erőtlenül a lány. - Szeretne hazamenni, de nem tud. Hiába keres barátokat, mindig tovább kell mennie... Szegény hópehely... - egy nagy könnycsepp csorgott le a lány arcán. - Őrült vagyok, igaz?
Mit is mondhattam volna erre? Láttam már őrült embereket és valóban, ha nem ismertem volna a körülményeket, azt gondoltam volna, hogy őrült. Közelebb hajoltam hát, hogy mások ne hallhassák, amit mondani készültem, mert még a végén engem is őrültnek titulálnak.
- Akármennyire is szeretném, hogy őrült legyél, nem vagy az. Sokáig engem is követett, de pár napja eltűnt. – ezután hátrakiáltottam a tömegbe. – Kellene valaki gyors nekem!
Egy szőke, magas tünde lépett előre, tekintete komor volt és ellenséges, de alkatán látszott, hogy gyors.
- Én megfelelek? – kérdezte, hangja kemény volt, majdhogynem parancsoló.
Miután gyorsan végignéztem rajta, rábökök a férfira, aki reggel a rám rontott és utasítom, hogy kísérje el a tündét a szobámba, majd a szőke férfihoz visszafordulva elmagyarázom neki, hol találja a zsákot, de meghagyom neki, hogy semmiképpen se nézzen bele, csak hozza ide nekem. Miután eltűntek a férfiak, a lány bágyadtan kérdezte:
- Mi van a zsákban?
- Gyógyszer kicsim, biztos gyógyszer, amitől jobban leszel. – mondja az egyik asszony, mielőtt még bármit is mondhattam volna. Bosszantó, kotnyeles nőszemély. Ha elmondom nekik, természetesen engem fognak okolni a helyzetért. A lányon viszont látszott, hogy nem gyógyszerre van szüksége, hanem lelki támaszra. Ezért küldtem el valakit a növényért. Ha észreveszi mi is okozza annak a macskának a jelenlétét, talán észbe kaphat és összeszedi magát.
- Hópehely van a zsákban. – súgtam Sylvia fülébe, majd a félreértéseket elkerülve hangsúlyoztam, az igazi.
De a lány tekintetéből kivettem, hogy nem úgy értelmezte a mondanivalóm, mint én azt szerettem volna. Elszörnyedve nézett rám.
- Zsákban tartani egy macskát. Maga szörnyeteg… Szörnyeteg! – majd eszeveszettül elkezdett kapálózni. Az bosszantó asszony is odasietett, hogy lefogja, majd aggódva és türelmetlenül nézett körbe.
- Hol vannak már? Mondja, komolyan doktor, mi van a zsákban, ami így felizgatta? Nem macska, ugye?
Na és ha elmagyaráztam volna, nem lettem volna ugyanakkora gondban? Még egy féleszű is össze tud adni egyet, kettővel. Ha pedig hazudni akartam volna, kiderítették volna, amint a zsákot kinyitom és megmutatom a lánynak. Inkább figyelmen kívül hagytam az asszony kérdését és hátrakiáltottam:
- Hol vannak már?! Valaki nézzen utánuk!
- Megnézem! Kiáltotta egy fiatal fiú, majd a szapora léptek is arra utaltak, hogy már majdnem az utcán jár. Nem is tellett sok időbe, hogy egy fülsüketítő sikítást hallasson odakintről. Ösztönösen felugrottam és meghagytam az asszonynak, hogy tartsa meg a lány karját, amíg én utánanézek.
- Mi történik odakint?! – kérdezem hangosan, kifele menet, miközben botommal lökdösöm félre az utamban állókat és imádkozom, hogy a növény nem került ki a zsákból.
Mire kiértem, a macska, ismerős hangja ütötte meg a fülem és hideg borzongás futott végig a hátamon, mikor megláttam az egyik férfi karja köré tekeredni a növényt, és azonnal a maszkomért nyúlok, hogy arcomhoz emelve védekezzek a kellemetlen hatása ellen.
- Elengedem a barátod, ha… - mondta a macska, majd megjelent a vállamon, újból. Ez a dög tényleg szeret a vállamon heverészni! – Megölitek őt és megehetem. Különben nem élem túl a haza utat.
A fehér lény szavait figyelmen kívül hagyva megindultam a három férfi felé és reménykedte, hogy nem fognak rá hallgatni. Sosem volt erősségem a dulakodás.
- Miért vettétek ki a zsákból? – vontam kérdőre őket, de tekintetemet a szőke tündére szegeztem, hisz csak őt kértem, hogy hozza át.
A férfi, kinek karja köré tekeredett a növény, kihúzta magát és szavait a macskához intézte:
- Engedd el a karom, csak akkor fogunk tárgyalni! – ezek szerint nem terveznek eleget tenni a fehér szellem kérésének. Ez megnyugtató.
- Már elmondtam mit akarok... ember. – válaszolta a macska. – Táplálékra van szükségem. Vagy folytatódni fognak. Szegény, szegény Sylvia... Pedig ő kedves volt, azt hiszem hazavitt volna.
A harmadik férfi viszont ingerülten felém intett kezével.
- Magánál mit keresett egy ilyen állat? – vörös hajkoronája alatt egy rémült, de haragos arc nézett rám.
- Ez az „állat”, egy növény, aminek már rég halottnak kéne lennie. – válaszoltam a magas férfi kérdésére, egy terelő válasszal. Eközben a lila szemű férfi felajánlott olyan táplálékot a növénynek, amely nem élő, de szerencsére az nem volt hajlandó beérni döghússal. Még mindig rám fájt a foga. Négy lépésre a három férfitól megálltam és úgy döntöttem, nem hagyom tovább figyelmen kívül a macskát.
- Miért vagy itt egyáltalán. Nem mintha az egész rétet vittem volna el. Neked már rég halottnak kéne lenned.
- Mi?! – csúszott ki a trió száján majdnem egyszerre, amely akár komikusan is hathatott volna, ha nem lett volna komoly a helyzet.
- Na jó, ezt nem tehetjük. – jelentette ki a lila szemű férfi, mondván, csak én tudom, merre lakik a macska, így kell a segítségem. – Keresünk neked valami állatot, érd be azzal és majd később visszatérünk erre.
- Az otthonom a tündék nyelvén Annwn. Vagyis a szelete ebben az átkozott világban. Nehéz eltéveszteni. De elfogadom az ételt. – magyarázta a szellem, majd felém nézett nagy szemeivel. – Túlélek. Ameddig az utolsó csepp nedű fel nem szárad belőlem, addig túl fogok élni!
Beszélgetésünk közepette az emberek, akik kigyűltek, hogy lássák a felhajtást, elkezdtek kábulttá válni, sokan még a földre is leültek.
- Tegyétek vissza a zsákba! – utasítom a férfit, kinek karjára tekeredett az átkozott növény. – Ha sokáig marad elől, mindenki el fogja veszíteni az életkedvét. Nem hagyhatjátok táplálkozni! –ez utóbbit muszáj volt hozzátennem, hisz ők ajánlották fel neki az állati eledelt, amellyel élni akart.
- Vissza tudod húzni a mágiádat? Ezzel csak nehezebb dolgunk lett. – kérdezte a lilaszemű férfi a macskától, miközben végigmutatott az embereken.
- Nem, de ha messze kerülnek tőlem, elmúlik. – válaszolta az, teljes nyugalommal.
- Ha elhagyjuk a falut, mi lesz a lánnyal? – kérdeztem én is.
- Nem tudom. Talán elmúlik. Vagy az lesz, ami a többiekkel, mikor tovább hurcoltál.
Nem tudja? Mi az, hogy nem tudja?! Bosszantó teremtmény.
- Tegyék vissza a zsákjába urak. Talán el kell hagyjuk a falut.
- Inkább biztos. Még ha itt is maradunk, az egész falu ellenünk fog fordulni. - nézett körbe a hosszú, fekete hajú úr. – Vigye ki a szellemet a városon kívülre! Addig szerzünk valami élelmet a nagyra becsült...tulajdonképpen mi a neve?
- Sylvia Hópihének nevezett el. – válaszolta a macska, rövid hallgatás után. – Ha már hívnod kell valahogy, ez megfelel.

//Elnézést, amiért nem színeztem a beszélgetéseket. Akartam, csak elfogyott a türelmem.//

Felhasználó profiljának megtekintése

3[Magánküldetés] Suicide mission Empty Re: [Magánküldetés] Suicide mission on Szomb. Jún. 01, 2019 1:17 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Páros hét volt, így a férfiakon volt a sor, hogy kimenjenek a piacra és beszerezzenek mindent, ami szükséges. Gerard, Leo és Klaus éppen a standok közti szűk sorokat rótták, amikor megcsapta egyikük fülét a különös szóbeszéd. Egyikük sem emlékszik már rá, ki volt az. Nem is nagyon számított, mert ahogy megbökte őket, a másik kettő egy emberként fordult vele hallgatózni.
- Tudja, az öreg Randolf unokahuga...
- Nem mondja!
- Azt mondják hogy Bauerné öccse is, de persze próbálják tagadni, aztán hallottam, hogy felakasztotta magát.
- Az a kölyök meg hogy is hívják, valami Jeromos, az meg levetette magát a szikláról. Két nappal a lagzija előtt!
- Hát ronda volt a menyecske?
- Nem!
Hármuk ereiben majdhogynem megfagyott a vér. Sok rossz hírt hallottak már, de ilyet elképzelni sem tudtak volna. Hogy valaki saját kezével vessen véget az életének...
- Ti is hallottátok... - mondta a tünde férfi lehangolódva.
- Igen... - ragadta meg Klaus az állát - eladósorba vált egy leányzó.
Klaus reményvesztett kísérletére, hogy a hirtelen jött búskomor hangulatot oldja, a többiek egy halványt mosolyt eresztettek meg. Kedves gesztus volt, de nem tudtak megfeledkezni róla. Az ilyesmi ritka volt errefelé. Éppen elég dolog öli meg az embert már amúgy is.
- Feszültnek tűnsz... - mondta Gerard Leonak, aki a szokottnál is merevebb szemekkel kereste a hang forrásait.
- Nem szeretem az ilyet... - mondta a tőle megszokott szófukar módon. A Tünde Erdőben tűntek el emberek, ha vadállatok támadták meg őket, vagy eltévedtek és nem találtak haza. De csak így megölni magát sose fordult meg senki fejében. Az ilyen nem lehetett épeszű, gondolta. De valami oka csak kellett hogy legyen. Leo érezte, ahogy megfájdul a feje.
Gerard beletörődően sóhajtott egyet. Neki sem tetszett. Az egyház tiltotta, ördögtől valónak tartotta, ha valaki saját magát segíti át a másvilágra. Ilyet nem csinál, aki jót akar magának...vagy éppen a családjának.
- Akkor már ketten vagyunk.
Hárman odasétáltak a két árushoz. Gerard szólalt meg és köszönt nekik.
- Adjon Isten! Hallották mit pletykálnak a minap? - kérdezett rá - Őrület, mik történnek...
A kereskedők csak rátok néznek nagy búskomorságukban.
- Mire gondol fiatalúr? Mostanság nem sok jó történik velünk, bár azt mondják a csapataink győzelemre állnak. - Ehh, mindenkit megvisel ez a időszak. - csóválja a fejét a másik. - Dehogy csak így eldobják maguktól az életüket hát ki gondolta volna! Nade milyen pletykákra gondol az úrfi?

Gerard idegesen támasztja meg az állát.
- Én azt hallottam nem is olyan rég hallottam, hogyan ölték magukat meg. Pont azon járt az eszem, tiszteletem teszem a családuknál. Ördög szállja meg, aki ilyet vesz a fejébe, biztos halálra vannak rémülve. Nem emlékszenek, merre történt?
- A westerwaldtól történt az országút mellett, Göttingemben. Nagyobbacska falu de még nem kisváros, meg szoktunk állni árut cserélni. De bizonyosan az ördög keze lehet a dologban, hát mi más venne rá életerős jó sorsra váró embereket, hogy kioltsák a saját életüket?
- A családok viszont... - csóválja meg a fejét a másik kereskedő. - Szégyen ez tudja, fiatalúr. A papok nem akarják eltemetni azt, aki önkezével vetett véget az életüknek, így most mindent megtesznek, hogy elhitessék baleset, vagy gyilkosság, pedig mindenki tudja, hogy nem. De akkor szent földbe kerülhetnének.
Odasietek a fekvő lányhoz, letérdelek mellé a vérbe és szemüre veszem. A sebet bekötötték, de a vér még mindig csöpög. Valószínűleg lazán kötöthették. Gyorsan lehámozóm róla és felmérem a seb méretét, majd a fölött egy tenyérrel feszesen meghúzom a kötést, amennyire csak tudom, hogy majdhogynem elfehéredjen a keze. El kell állítani a vérzést. - Hozzanak egy kancsó vizet! - utasítom őket és előhalászok egy üvegcse alkoholt. - Meg csalánt! Hozzanak csalánt! Valahogy fel kell pezsdíteni a vérét, különben elájul.
A fiúk kínos pillantást vetettek egymásra.
~ Jó ég, ha ezt Aleena meghallaná... - gondolták szinte mindhárman egyszerre. Mind jól tudták, mennyire ki tud az ilyeneken akadni. Klaus az arca elé emelte a kalapját. Nem kereste most a szemkontaktust.
- Igen, jóanyám is mindig így mesélte.
Gerard még gyorsan körbenézett, aztán intett.
- Mihozzánk szerencsére nem értek el ezek a szörnyűségek. - mondta, majd biccentett a többieknek - Jó szerencsét!
A három jóbarát elindult visszafelé.
- Én még mindig el akarok menni. - mondta Leo.
- Igen, sejtettem... - vágta rá Gerard. Leo valahogy mindig is túlontúl együttérző volt. Gerard a talizmánja felé fordult - Ehhez mit szólsz?
Az ékszer egész igáid hallgatta őket. Nem igazán fűzött hozzá semmit.
- Mi volna... - szólalt meg, ahogy kellő távolságra értek - Hogy valaki saját magát ölné meg...életemben nem hallottam még ilyenről.
Klaus felemelte az egyik ujját az égbe.
- És ekkor jön rá az ember, hogy a legfélelmetesebb ellenfél mindig is saját maga volt.
Leo és Gerard egymásra néztek. Ennek semmi értelme nem volt.
- Segíteni akarok nekik legalább egy tisztes sírhelyet találni . -mondta Leo - Nálunk..ilyet annak idején nem csináltak.
Gerard bólintott.
- Én sem bírnám épp gyomorral, ha szótlanul hagynom kéne. Szerzünk egy sírhelyet nekik.
Azzal elindultak haza, hogy felkészüljenek egy hosszabb utazásra. Nem sok idő kellett az öszsekészüléshez, mert már megszokták a hosszabb utakat. Egyenlően osztották el az útravaló holmikat, mindenki egy-egy hátizsákot kapott, abba pakoltak bele. Volt ott pár napra elegendő élelem, három kulacs víz, egy üveg bor (Leo mostanában kételkedni kezdett a víz tisztaságában), egy váltás ruha, meg persze egyetlen egy sátor arra az esetre, ha a szabadban kéne aludniuk. Gerard a biztonság kedvéért tűzszerszámot is vitt magával, egy-két fáklyát, valamint egy kevés kötelet, arra az esetre, ha eltévednének. Régi tapasztalat volt ez már a kis csapatnak, s a rengeteg út alatt megtanulták, mindenre fel kell készülni.
- Na jó, akkor várlak vissza titeket. – integetett Maria afiúknak, ahogy odavezették a kölcsönbe kapott szekeret a torony elé és egyenként felszálltak rá.
- Te biztos nem jössz? – kérdezte Klaus.
- Áh, én meg a papok... – morogta az állítólagos diplomata – Ezt most nektek kell elintézni. Meg amúgy is, Aleenára is vigyáznia kell valakinek.
Ahogy hátra mutatott a vámpír, a többiek még egy pillantást vetettek a lányra, aki ahogy várható volt, tajtékzott a dühtől. Valószínűleg gyalogszerrel indult volna meg a kis falu irányába, ha nem szorítják oda a saját láncaivel az egyik oszlophoz.
- Eresszetek el. Én esküszöm, elkapom azt a besavanyodott, alamuszi, áruló dögöt, aztán levágom a fejét, aztán a lábát, aztán kiszúrom a szemét...aztán elásom, kiásom, visszaimádkozom a halálból és elölről kezdem az egészet! – Aleena tiszta szívből gyűlölte, ha valaki így önkényeskedik valaki élete felett. Ekkora szívtelenséget egy paptól. Amikor segítségre van szüksége az embernek, ő még rátesz egy lapáttal. De nem lett volna okos ötlet őt megbízni ezzel.

Hosszú volt az út. Egyiküknek sem volt valami sok kedve beszélgetni. Szerencsére Gerard mindig feltalálja magát az ilyen helyzetekben, s szépen lassan elterelte egy-két ügyes gondolattal a barátai figyelmét erről a kellemetlen ügyről. Tudta jól, hogyan kell felvidítani az embereket. Mindig is úgy érezte, ez a feladat rá tartozik. Még éppen csak félúton járhattak, valaki kis félreeső falu mellett, amikor egy kétségbeesett fiút láttak feléük rohanni. Olyan volt az arca, mint aki éppen magával a Halállal készült találkozni, s az elől futott. Mindhárman azonnal felfigyeltek rá.
- Elnézést! Elnézésüket uram... - aztán nagy szemeket mereszt Leora - Egy tünde! Maga tünde úr igaz? Azt mondják tudnak növényt növeszteni, tudna nekem? Csalán kell nagyon gyorsan, mert a nővérem... - itt elcsuklik a hangja és kérlelően néz - Az ároknál már néztem, de délelőtt valaki lekaszálta, el kell mennem a patakig de maga biztosan sokkal gyorsabb!
Leo idegesen maga felé mutat, ahogy próbál meggyőződni róla, hogy rá céloztak. Aztán rázza a fejét, ahogy csak tudja. Hiába volt tünde, a mai napig képtelen volt azt a bűvigét végrehajtani. Soha nem is vette a fáradtságot, hogy megtanulja. Érezte, ahogy a szíve gyorsabban kezd el verni. A lustasága fogja most egy ártatlan ember vesztét okozni. A többiek ránéztek. Látták, hogy nem tud válaszolni.
- Nem, én nem tudok... - nyögte ki végül. Úgy érezte, mintha valami belülről próbálná meg szétfeszíteni. Ő, aki sosem érezte magát az erdő részének. Aki mindig is úgy gondolta, az erdő indái csak leszorítják. S most mégis, mintha kudarcot, csalódást érzett volna...
- Merre van a patak?! - vetette le a hátizsákját magáról Gerard, ahogy Leo szavába vágott - Majd én elhozom a csalánt. A köpenye köré megidézte jól ismert mágikus pecsétjeit, s vele lecsökkentette a súlyát, hogy gyorsabban tudjon futni. Nem a két fontos limitjéig ment el, mert akkor a szél könnyeden elfújta volta, helyette csak a sebességét akarta megnövelni.
- A... Arra! - mutatott a fiú egy irányba és ahogy Ger nekifut már szalad is utána persze jóval lassabban.
Gerard gyors volt, még az átlag, edzett emberekhez képest is gyors, így pár perc alatt odaért. A biztonság kedvéért azért előrántja a talizmánját, nehogy valamivel összekeverje a növényt.
- Csalán! - kiáltja el magát, majd az első vibráló növénykupachoz megy.
Villámgyorsan megidéz egy összegyűrt szövettáskát, kihajtogatja, majd a ruhája szélét kesztyűnek használva teleszedi azt, köt rá egy csomót, a kabátja alá teszi nehogy elveszítse, majd megindul visszafelé.
- Gyorsan, mutasd a házad! - ordítja a gyereknek, miközben szedi a növényt. Ha nagyjából a ház iránya megvan neki, akár egyedül is oda tud találni. A faluban biztos hatalmas lehet a zsibongás, azt majd odavezeti.
A fiú elmutatott egy irányba. Ahogy beért, hatalmas tömeget látott ide-oda forgolódni, akárcsak a hajnali tenger hullámai egy egész estés vihar ütán. Kénytelen volt megvárni a kölyköt, hogy megmutassa neki melyik házba kell mennie.
- Tommy, csakhogy itt vagy! Hát az úr? - bökött Gerard felé a ház egyik lakója.
- Segített csalánt szedni! Olyan gyors mint a szél!
Az asszony arca rögtön megenyhült.
- Krisztusnak hála! Jöjjön jöjjön. Doktor! Megvan a csalán!
Gerard lihegve próbálja meg a légzését normalizálni. Annak idején a Köderdőben hozzászokott a nehéz terepen való mozgáshoz, de a nagy nyílt terepen való nyargalás mindig is rákfenéje volt neki. Kisétált, hagyta a többieket dolgozni, hogy a többieknek tudja ide az utat mutatni. Leo és Klaus szép lassan beértek közben a városba, s amikor összetalálkoztak, visszamentek együtt a ház ajtajához. Nem akartak túl közel menni, csak épp hogy hallják, mi folyik itt.
- Ő a nővérem. Nagyon szomorú szegény. - suttogta Tommy Gerardnak és Leonak, majd elvette a csalánt és gyorsan odavitte. Sylvia viszont meglepő mód felkapta a fejét a kérdésre.
- Hópehely a barátom... Ő is nagyon szomorú...
- És "Hópehely" is magányos? Ő is haza szeretne jutni?
A lány delíriumára Lia furcsállóan kapta fel a fejét...elképzelt fejét, hiszen nem volt neki teste.
~ Lázálom...? - gondolta magában, de valami mást sejtett. Gerard is rögtön ugyanarra gondolt. Talán egy bűbáj, vagy átok. Egy mámorító varázslat, vagy átok. Vett, egy mély levegőt, koncentrált, hátha érzett valamit a lány körül terjengeni.
Közben végre volt alkalma alaposabban szemügyre venni, mi is történik körülötte. Ott volt az áldozat, a családja, egy felcser és persze a falusiak tömkelege, akik oda csődültek. Bolond népség, ilyenkor teret kell engedni, hogy az orvosok dolgozhassanak. A seregben ez volt az egyik első dolog, amiért megdorgálták őket. Nem szabadott beleütni a dolgod mindenbe, hagyni kellett, hogy tegyék a dolgukat, akik értenek hozzá.
- Igen... Szeretne hazamenni de nem tud. Hiába keres barátokat mindig tovább kell mennie... Szegény hópehely... - egy nagy könnycsepp csorog le a lány arcán. - Őrült vagyok, igaz?
Az orvos ekkor odahajolt a lány felé, majd nem sokkal utána felemelte a fejét és elordította magát.
- Kellene valaki gyors nekem!
Gerard idegesen szólt oda egy valakinek, aki meszsebb állt a balesettél.
- Ki tette ezt? Nem látta?
Az asszony volt a legközelebb.
- Nem láttunk senkit... Azt hiszem... Ő csinálta magával. - suttogta de látszott, hogy maga is alig meri elhinni a lehetőséget.
- Én láttam. Tényleg ő volt. - mondta Tommy bánatosan.
Közben a doktor segítséget kért. Leo gyorsan odasietett.
- Én megfelelek? - kérdezte a tőle megszokott, szigorú hangján.
- Kísérje el az urat a szobámba! – mutatott az orvos az egyik falusi felé, mielőtt Leo felé fordul - Az ágyam mellett van egy láda, nyitva. Annak az aljában egy szürke kis zsák. Ne nézzen bele, csak hozza ide gyorsan!
Leo bólint, majd várja, hogy mutassák neki az utat. Gerard és Klaus némileg aggódnak, ezért vele tartanak. Biztos nem bánja senki. Elhozzák a zsákot, majd odaadják. Klaus tekintete szikrázni kezdett. Itt valami nincs rendben. Valami sötét titok lapul ebben a faluban. Valami, ami túlmutat egy őrültségbe taszító lázálmon.
El is indulnak, s sietve felkapják a zsákot, benne a tartalmával. Körlülöttük csend volt, ahogy szaladtak vissza. Leo azonban mégis hallott egy hangot. Hirtelen a semmiből egy furcsa, éles kiáltás szűrődött a fülébe.
- Te tünde vagy! Egy tünde! Akkor mostmár hazamegyünk, ugye?
Útközben eszmélnek rá, hogy valami mintha nem volna rendben. Klaus kapja fel a fejét először. Hasonló már történt velük. Ott is csak egy tompa érzéssel kezdődött, s majdnem egy egész falu masírozott a tengerbe. Leo a hang felé fordítja a fejét. Klaus ekkor fogja és Leo kezére üt, amitől elejti a zsákot.
- Hé, mit csinálsz?! - rivall rá.
Klaus idegesen nézi a mocorgó zsákot.
- Rossz előérzetem van...
A zsák leesik... És kifordul belőle egy adag... száraz növény. Aztán a száraz növény megmozdul és villámgyorsan ereszt gyökeret, szinte már kétségbeesetten, hogyha lehet ilyet mondani. - Hazahazahazahaza... Vigyél haza! Vigyél el innen! - sikítja Leonak a hang, de a többiek nem hallják, igazából iránya sincs kifejezetten.
Furcsa érzés volt egyszerre tapasztalni meglepettséget és azt a furcsa, lustasággal párosuló elcsigázottságot. Leo azt hitte ott ájul el, amikor meglátta. Ugyan meséltek neki legendákat Tövislényről meg hasonló teremtményekről, de azok mindig úgy végződtek, hogy a szerencsétlen utazót elevenen felfalta a növény.
- Jóságos... - liheg egy nagyot, ahogy próbál megnyugodni. Nem szabad kapkodni...mindenre van logikus magyarázat, gondolta Leo magában.
- Gyorsan, ne hagyjuk meglépni! - ordította Gerard. A három jóbarát felkapta a zsákot, majd rajta keresztük rámarkoltak a gyökérre és megpróbálták együttes erővel kicibálni. Amikor viszont megfogták volna egy részt sikerült is, de gyökér egyik leágazása rátekeredett pont Gerard alkarjára. Szúró érzés érzel, pont amikor valami tüske, jelen esetben gyökérnyúlvány belenő épp a húsába. Tommy, aki éppen akkor ért oda pedig fülsüketítően sikított fel a látványra.
Gerard az karjára tekint, majd megpróbálja kihúzni a gyökeret belőle. Leo közben agyal, mint az őrült, hogy mit kéne csinálniuk. Az a valami talán most éppen toporzékolt, mint egy kisgyerek. Eszébe jutott, annak idején egy gólemhez is odament, megpróbált vele beszélgetni egy jót. Talán most is ezt kéne. A többieket egyik kezével hátra tessékelte, hogy engedjék el.
- Hé, hazaviszünk! De csak ha ezt abbahagyod. - mondta határozottan a növénynek.
Gerard bár kihúz egy gyökeret, azonnal új nő helyére a karja egy másik felébe próbál kapaszkodni, ám amikor Leo megszólal hirtelen megmerevedik. Ekkor pedig megjelenik előttetek a földön egy fehér, macskához hasonlatos teremtmény, bár azért látjátok, hogy csak macska szerű, de biztosan nem közönséges házimacska.
Közben megérkezik a növény...vagy macska tulajdonosa is, az orvos. Ahogy megpillantja, rémültem csap közéjük és emeli fel hangját, mintha módszeresen rettegne tőle.
- Abbahagyom. Akkor hazaviszel? Jó! - mondta már egész lelkesen. Ő a legvidámabb lény az egész faluban. - Elengedem a barátod ha... - itt eltűnik majd az orvos válla felett megjelenik. - Megölitek őt. És megehetem. Különben nem élem túl a hazautat.
- Miért vettétek ki a zsákból? – kérdezte a doktor.
- Engedd el a karom. Csak akkor fogunk tárgyalni. Ha a lény még mindig nem hallgat rá, fogja magát és egyszerűen megbékíti a csengőjével.
Klaus közben int a doktornak, bár nem igazán kell neki irányt mutatni. Félig rémült, félig ingerült arccal néz vele farkasszemet.
- Magánál mit keresett egy ilyen állat? - vonta kérdőre.
- Már elmondtam mit akarok... ember. Táplálékra van szükségem. Vagy folytatódni fognak. Szegény, szegény Sylvia... Pedig ő kedves volt, azt hiszem hazavitt volna.
- Ez az állat, egy növény, aminek már rég halottnak kéne lennie. hangzott a válasz.
A mágia nem használt. De legalább tudnak vele tárgyalni. Aztán Gerard fülét egy furcsa szó csapta meg. Végül is...embernek néz ki...viszont furcsa érzés költözött belé. Mintha az a valami tudná, hogy ő nem egy démon.
- Jól van, akkor adunk enni. - adta be a derekát - De embert nem tudsz enni. Más húst tudok adni.
Leo közben gyorsan megnézte hátizsákját, hogy van-e benne szárított élelem. Pechjére a macska nem érte be ennyivel.
- Élő hús kell. - jelentette ki Hópihe. - Ezt az embert akarom. Jár nekem.(edited)
- Miért vagy itt egyáltalán? Nem mintha az egész rétet vittem volna el. Neked már rég halottnak kellene lenned.
Az egész faluszéle kezdett kaotikussá válni. Mindenki össze vissza beszélt, néha ügyet sem vetve a másik szavára. A meglepettség, a kétségbeesés telítette meg a kis falu utcáját. Gerard vett is egy nagy levegőt. Le kell nyugodni. Így nem jutnak semmire.
- Mi?! - kérdezték szinte egyszerre. Gerard közben agyalt, hogy lehetne ezt megoldani. - Na jó, ezt nem tehetjük. Csak a doktor tudja merre laksz és egymagunk nem jutunk oda. Kell a segítsége. Szóval keresünk neked valami állatot, érd be azzal és majd később visszatérünk erre.
- Az otthonom a tündék nyelvén Annwn. Vagyis a szelete ebben az átkozott világban. Nehéz eltéveszteni. De elfogadom az ételt. - jelentette ki a macska először Gerardnak majd Grobra nézett. - Túlélek. Ameddig az utolsó csepp nedű fel nem szárad belőlem, addig túl. Fogok. Élni. Magatok körül látjátok amúgy az általános melankóliát. Sok ember leült a földre. Páran a messzeségbe bámulnak.
- Tegyétek vissza a zsákba! Ha sokáig marad elől mindenki el fogja veszíteni az életkedvét! Nem hagyhatják táplálkozni!
Gerard ránézett Grobra, majd a macskára.
- Vissza tudod húzni a mágiádat? Ezzel csak nehezebb dolgunk lett. - mutatott az emberekre.
- Nem. De ha messze kerülnek tőlem elmúlik.
- Ha elhagyjuk a falut, mi lesz a lánnyal?
- Nem tudom. Talán elmúlik. Vagy az lesz ami a többiekkel, mikor tovább hurcoltál.
- Tegyék vissza valahogy a zsákjába urak. Talán el kell hagynunk a falut.
Gerard megvakarta a fejét. Sikerült az újabb döbbenetből magához térnie. Egy másik világból származó szellem. Egy sokat látott bölcs entitás állt most előtte. Azt se tudta mit mondjon. Annyi mindenről tudna egy ilyen valakivel beszélgetni.
- Inkább biztos. Még ha itt is maradunk, az egész falu ellenünk fog fordulni. - nézett körbe. Ha az emberek magukhoz térnek, biztos nem állnak majd jót magukért
- Vigye ki a szellemet a városon kívülre. Addig szerzünk valami élelmet a nagyrabecsült...tulajdonképpen mi a neve? - kérdezte a szellemet.
A kérdésre meglepetten pislogott Hópihe Gerardra. Valójában egyáltalán nem volt neve, így most erősen gondolkoznia kellett.
- Sylvia Hópihének nevezett el. - szólalt meg végül. - Ha már hívnod kell valahogy, ez megfelel.
Azzal felálltak és elindultak a legközelebbi vágóhídra. Gyorsan kellett mozogjanak. Amint a bűvös csengő eltűnik, valószínűleg az egész város máglyára akarja majd őket vetni.

Felhasználó profiljának megtekintése

4[Magánküldetés] Suicide mission Empty Re: [Magánküldetés] Suicide mission on Kedd Júl. 09, 2019 12:41 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
- Nevet adni egy növénynek, fölösleges. Induljunk, uraim! – jelentette ki a doktor komoran.
Leo harcias pillantást vetett Grobra. Talán ezért volt olyan harcias a macskaszellem korábban. Mert eddig nem is tekintették érző lénynek.
- Ő nem egy növény. Ő az erdő egy ősi szelleme. - jelentette ki határozottan.
Közben Klaus egy óvatos pillantást vetett Hópihére.
- Nem lesz bajom, ha megfoglak...? - nyúlt óvatosan a növény felé.
- Ami azt illeti, tényleg az a növény a valódi formám. - jegyezte meg Hópihe, majd amikor Klaus a növény felé nyúl hirtelen megjelent a szeme előtt. - Te leszel az ennivaló? Ha nem, akkor a barátod karján maradok. Vagy átmehetek a tiédre ugyanúgy. Szeretnéd? A rossz ember... Rossz Grob bántana. - nézett Klausra félrebillentett és egészen ártatlan fejjel.
Klaus idegesen harapott az ajkába, ahogy hátrébb húzódott. Képzelődött volna. Ez az állat most éppen meg akarta fenyegetni őket?
- Ne engedjék, hogy egyen. Minél hamarabb elpusztul, annál hamarabb meg lehet vizsgálni.
Szólt a doktor, ahogy gyorsan elrendezte a holmiját.
- Hogy hívhatom az urakat?
Leo egy határozott lépéssel közeledett Hógolyó felé.
- A nevem Leo Brightleaf. A két barátom Gerard és Klaus. - mutatott feléjük. Aztán szigorú pillantással Hógolyó felé nézett - Ne akard sarokba szorítani azokat, akik segíteni akarnak. Mi megadtuk a kellő tiszteletet, elvárjuk, hogy viszonozd, ó erdő szelleme. - mondta neki tőle szokatlanul erőteljes tónussal - De nem nézhetem tétlenül, ha fenyegetik egy barátomat. Úgyhogy most kérlek nyugodj le és beszéljünk fenyegetés nélkül.
A szellem csendben vár. Nem felel, nem is fordul felé, nem jelenik meg senki előtt. Makacs volt és akaratos, nem akart engedni.
- Az én nevem Grob Eugandis. – mutat a doktor Gerard kezére- Lennének szívesek egy zsákot húzni rá?
- Nem. Meg kell adnunk egymásnak a kellő tiszteletet. Ez az egyetlen módja, hogy harmóniában éljünk a természettel. - mondta Leo határozottan.
Gerard bólintott egyet.
- És amúgy is, amíg rajtam van, aligha lehetne megtenni. - nézett a növényre erőlteljes pillantással - Nem akarsz talán hazamenni? Innen rajtunk kívül aligha lenne képes más megtenni. - vetett egy kósza pillantást a falusiakra.
Bár ne tette volna. Ahogy ezt kimondta, a szellem eltűnt, s nem sokkal mellettük egy mélabús tekintetű ember vállán bukkant fel.
- Enni akarok. Utána hazavisztek. – visította fenyegető hangon.
A férfi egy késért nyúlt és megigézett tekintettel emelte a torkához közelebb.
- Azonnal induljanak ki a faluból! – ordította a doktor pánikszerű hangon, ahogy megindult az ember felé.
Nem kellett nekik kétszer mondani. Azonnal futásnak eredtek, nehogy még valakit meg találjon fertőzni gondolataival az erdei szellem. Nagyot lihegve álltak meg a falu szélénél. Körbenéztek. Közel s távol nem volt senki.
- Értem én, hogy rágós, de hogy lehet valakinek ennyi baja a csülökkel... - vett egy nagy levegőt Klaus.
Gerard idegesen fordult Hópihe felé.
- Ez már nevetséges. Miért nem éred be állathússal? - mondta a démon, ahogy minden varázserejét eleresztette, hogy megrémítse. Had tudja csak meg, kinek a karjára akaszkodott rá.
Leo ezt látva óvatosan Gerard felé fordult. Rossz előérzete volt és fel akart készülni rá, ha elszabadulnak az indulatok.
- Nem érsz el semmit a lopott erőddel furcsa ember. Nem visztek haza ha nem fogadok el állatot. - jelentette ki, mikor rájött hányadán állnak. - Túlélek. Eszem állatot, de élőnek kell lennie. Mást nem tudok.
- Mit csinálnak? – futott oda hozzájuk Grob doktor. De késő volt. Gerard összeszorított szemekkel vicsorogva ordította el magát.
- Ez úgy néz, mint amit loptak?! - emelte fel a másik kezét, nekilátva varázsolni.
Leo gyorsan közbelépett.
- Várj, Gerard! - intette le, aztán a szellem felé fordult - Ez megoldható. Szerzünk egy élő állatot, ha az megfelel.
Klaus közben intett egyet Grobnak, ahogy meglátta. Nagyon zavarta ez az egész alkudozás az erdei szellemmel, mert nem szerette más dolgába az orrát beleütni, sem más tulajdona felett alkudozni.
- Próbálunk egyességre jutni. A szellem...hölgy...nagyon erős akaratú. - forgatta körbe a csuklóját, miközben magyarázott.
Hópihe hezitálás nélkül felelt.
- Megfelel. – nagy kő esett le Leo szívéről. Sikerült végre.
- Hát az én szavam semmit sem ér? – dörzsölte meg ingerülten a doktor a homlokát - Nem kaphat ételt. Ez a növény fontos alapanyaga lehet sok orvosságnak. Ha meghosszabbítják az életét, csak tovább kell várni, míg meghal.
Leo erőteljesen elbizonytalanodott. Grobnak igaza lehetett, arról nem is beszélve, hogy innen Finsterwald sok száz mérföld. De örzőként is megvolt a kötelessége is. Zavarodottan forgatta a fejét ide oda.
- De...de... - hebegte - ...nem vehetjük csak úgy el...
Klaus látva, hogy barátja erősen elbizonytalanodott, odaszólt.
- Kössünk alkut mindnyájan. Úgy, hogy mindenki elégedett legyen. Ételt adunk neked, Hópihe, és elkísérünk haza. Cserébe adj nekünk párat a hajtásaidból, hogy orvosságot készíthessünk belőle. Amilyen gyorsan nőnek, ez biztos semmiség számodra. Így mindenki boldog lesz.
- Nem. Nem adok. – jelentette ki a szellem bármiféle hezitálás nélkül.
Borzalmas fejlemények követték egymást.
- Szóval nem fog értelmes lény módjára viselkedni. Nem is várom el tőle. Csak egy növény. De önöktől elvárom, uraim, hogy helyes döntést hozzanak és velem tartsanak Falbwich-ba.
Leonak csikorogtak a fogai az idegességtől, szinte hallani lehetett, ahogy ide-oda kattog. Gerardnak azonban már egy ideje máson járt az esze. A növény azóta sem eresztette el a kezét.
- Legyél egy kicsit határozottabb. - mondta neki tömören.
A tünde nyelt egy nagyot, aztán hirtelen kardot rántott. Az egyik pengét párhuzamosan odafektette Gerard karjához és nekitámaszotta a növénynek. Aztán a másik kardot merőlegesen ráhelyezte a másikra, majd egy erőteljes csapással végigsuhant vele a másik pengén, hogy a növényt egy jól irányzott vágással leválassza Gerardról. A kardja viszont tovább csúszott. Hatalmas, fájdalmas kiáltás hagyta el két valaki száját is. Az egyik Gerard volt, akinke mélyen a húsába vágódott a penge. A másik pedig Hógolyó, akinek félbehasították az indáját.
- Mit képzelsz! Mert nem adom az indáim, te adnád az ujjaid? A lábad a karod? De most... Most megeszem őt. És erős leszek.
Az inda egy ostorcsapással vert gyökeret a kőkemény, szárazra taposott földben, ahogy brutális erővel kezdte el Gerard vérét szívni.
- Remélem tud gyorsan tüzet gyújtani. – nyögött egy nagyot a doktor.
Klaus gyorsan gondolkodott. Előkapta az íját és odaugrott Gerard mellé, aki vadul ordít fel, ahogy a növénylény a vérét szívja.
- Gerard, egy pajzsot! - mondta, majd ellőt egy mágikus nyilat a növényre - Mindenki mögé!
Hatalmas robbanás rázta meg a csendes kis falut. A nyíl leválasztotta a növényt, módszeresen kettévágva azt. Mindefelé apró, égett, mozdulatlan darabkái repültek az egykori Hópihánek. Egyetlen egy darabja maradt életben, az a pici, ami továbbra is Gerard húsába kapaszkodott.
- Kinél van a zsákom? – nézett körbe félig ledöbbenve Grob.
Klaus rémült tekintettel nézett körbe.
- Doktor, ez a darab benne még él! Gyorsan! - ordította, ahogy gyorsan ledobta a zsákot a földre.
- Köszönöm. – vette fel Grob.
Gerard közben már vérbe borult szemekkel üvöltött a fájdalomtól. Leo korábban már látott hasonlóan maró állatot a Tünde Erdőben. A fullánkkal bíró rovarok hagynak hasonló sebeket. Azt is tudta, mivel kell kiszednie. Tőrt ragad, ahogy letérdel a barátja mellé.
- Gyere, segíts! – kiált Klausnak.
Pár perc szenvedés árán sikerült a sebet megtisztítaniuk a növény indáitól. Kíméletlenek voltak, durvák és kapkodtak. Gerardon látszott is, hogy nagyon megviselte a kúra.
- Jöjjön gyorsan, erősen vérzik a sebe. – szólt közbe Klaus Grobnak, aki a növény szétszóródott darabjaival foglalkozott.
Nem is kellett neki kétszer mondani. Gyorsan odasietett, majd egy marék szegfűszeget adott oda az elég rossz bőrben lévő, de még nagyokat lihegő Gerardnak.
- Rágja szét jól és nyelje le mind. - ezután kihalászok még egy alkoholos öveget... talán az utolsót? Vagy csak a ládámban maradhatott a többi.
- Kérnék egy rongyot. Meg egy erősebb kötelet. Biztosan nem maradt sehol a növényből? Minden a zsákban van?
Gerard lihegett egy nagyot, ahogy lenyeli az italt, s erősen köhögött egyet tőle. Ahogy éreztetni kezdi a hatását a gyomrában, kicsit eltompul az elméje, szédülni kezd, s emiatt egyik kezével, mely épp maradt a földön megtámaszkodik. Leo közben felpattintotta a hátizsákját, vett ki belőle kötelet. Rongy ugyan nem volt nála, ezért a tartalék ingét vette elő és tépte le az egyik ujját, majd adta oda.
- Ahogy láttam, igen. - mondta közben Grobnak.
- Remek. Nem tudom mivel összevarrni a sebet, szóval csak imádkozzon, hogy nem fertőződik el. Ez az üveg alkohol volt az utolsóm, szóval tisztítani már csak vízzel tudjuk. Mi legyen azzal? Fel tudják gyújtani mielőtt újra gyökeret ereszt? – kérdezte tőlük a doktor.
Leo határozottan bólint egyet, majd egy fáklyát és egy szikrakövet vesz elő, meggyújtja és felperzseli vele a ficánkoló darabot. Klaus közben a maga hátizsákjából egy üveg bort vesz elő.
- Ez megteszi? - kérdezte Grobtól. Tiszta szerencse, hogy ilyen válogatós volt, s nem állta az útszéli kútból mert vizet.
A tünde őrző pedig csak bamba fejjel nézi, ahogy a kis növény szép lassan porrá ég. A Tünde Erdő törékeny, ékes tiarája volt Veroniának. Finsterwald csak egy hatalmas, gyilkos ótvar. Akkor gondolt bele, talán őrzőként mégsem az a kötelessége, hogy az erdőt védje az emberektől, hanem hogy az embereket védje az erdőtől. Ha mást nem, a barátait egészen biztos. Végignézett Gerardon. Neki hála talán a kezét is elvesztette nem is olyan sokkal ezelőtt...

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.