Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 119

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56

Küldetéskereső

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Azrael

"Aki nem kel útra, soha nem tapasztalja meg a világot maga körül" - Ciel von Eisenschnittel, …


Comments: 90


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl Empty [Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl on Kedd Márc. 26, 2019 9:10 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Magánküldetés Jozef Strandgut kolléga részére.

2[Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl Empty Re: [Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl on Pént. Márc. 29, 2019 11:06 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Egy borongós, de langyos tavaszi nap reggelén - nem szabadna, - de azért csak az ágyon heverészek, mert éppen senki nem sózott a nyakamba semmilyen munkát, de mikor a kopogás felhangzik, úgy ugrom fel, mintha meggyújtották volna alattam az ágyat.
- Öööö.....igen....tessék? - nyitom résnyire az ajtót még mindig zakatoló szívvel.
Egy fiatal, rövid, fekete hajú lány áll előttem, Ordo Maellus egyenpáncélban, tizedesi rangjelzésekkel és tiszteleg.
- Emilia von Nordenburg tizedes vagyok. Jozef Strandgut lenne ön?
Meglepődve nézek az ordos tisztre, mert nagyon fiatalnak látszik, na meg soha nem jó, ha ők kopogtatnak váratlanul a selffia ajtaján.
- Dicsértessék tizedes és igen, én vagyok az, segíthetek valamiben?
Még mindig lehet, hogy félreértés.......
A lány óvatosan körültekint, majd halkabban szól.
- Bemehetnék? Egy elég fontos ügyben érkeztem.
Szóval még sem félreértés.....
- Igen, persze, csak tessék. - intek végül némileg határozatlanul és félrelépek az útból.
A lovag határozott léptekkel besiet becsukva maga mögött az ajtót. Leoldja kardját a hátáról, ami jóformán nagyobb önmagánál, leül az ágyamra, és a fegyvert az ölébe helyezi. Én megállok a kis imazsámolyom mellett.
Pár pillanatig némán mered maga elé, majd végül megszólal.
- Úgy hallottam, maga sok helyen megfordult már.
Furcsa ez a merevség a részéről, ezért a homlokom ráncolva megingatom a fejem.
- Nem vagyunk olyan nagy korkülönbséggel, hogy magázz, és, hogy a kérdésedre válaszoljak, igen, sokfelé jártam már.
Emilia elmosolyodik halványan, de látszik a tekintetén, hogy valami mélyen aggasztja.
- Mondd, Jozef, mi volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha láttál?
Meglep a kérdése és hirtelen nem is tudom mit mondjak, hiszen sok borzasztó dolgot láttam már, de a legszörnyűbb vagyis, ami a legjobban megviselt, olyan volt, amit nem köthettem az orrára, mert az a fogadott apámat érintette és nem tartozott másra csak rám és rá.
- Nem tudnék most választani, fontos, hogy konkrét legyek? - válaszolok vissza kérdéssel a kérdésére.
- Nem, igazából nem... - rázza meg a fejét, majd maga elé tekint kissé elmerengve - Mit tud a bukott angyalokról, a Mélységi bestiákról?
- A Mélységiek...... - akad meg a szó a torkomon, mert még mindig rémálmaim vannak a vámpírok lebegő Tornyában történtektől. - Iszonyatosak és romlottak, szinte lehetetlen szembeszállni velük. - nyögtem fel, mert nehéz elismernem ilyesmit.
A tizedes egy pár pillanatig némán hallgat, úgy tűnik a kardjának keresztvasát törölgeti, aztán mint aki végleg döntött, nagyot sóhajt.
- Mit gondol, ha azt mondom, hogy a mélységieknél is irtózatosabb bestiákra bukkantam?
- Mi????? - csúszik ki a számon a hitetlenkedés. - Az....lehetetlen....- rázom meg nagy szemeket meresztve a fejem. - Hol és ......és ezt már elmondtad valakinek? - kérdezem, hiszen kétlem, hogy ha valamelyik atyával, főleg Johannes püspökkel osztotta volna meg ezt, akkor engedné, hogy hozzám is eljusson, bár......lehet, hogy pont ő küldte......
Emilia felemeli a kezét.
- A titok, amire bukkantam szörnyű, de maga segíthet. Elmondok mindent, hallgasson végig. Kételyekkel és rettenettel teli történet lesz, és nem biztos, hogy hinni fog nekem, de ha velem jön, bizonyítékokat fogok mutatni, és maga segíteni akar majd nekem, hogy soha ne terjedjen el mételyként az az iszonyat, amivel találkoztam...
Tart egy pár másodperc szünetet, aztán folytatja.
- Mélységivel én is találkoztam már, noha csak távolról. Túlvilági és borzalmas teremtmény, valami olyan, aminek már a léte is puszta istenkáromlás, sötétség a legszörnyűbb mélységekből. Pont azért talán, amikor találkoztam vele, fel sem fogtam teljesen, micsoda borzalommal állok szemben. Egy angyal fennséges és hatalmas teremtmény, Isten megelevenedett keze: Pont emiatt semmi köze nincs egy porszemnyi emberhez. Ha elbukik egy, talán annyira távoli lesz, hogy meglátva fel sem lehet fogni a létük puszta tényét, anyaguk pedig a legtapasztaltabb alkimistákat is lázas zavarba térítené. És mégis, ezek alkotnak egy olyan falat, ami elhatárolja a Mélységiek rettenetét tőlünk, hacsak azok éppen nem a mi elménket készülnek bódulatos rituáléjukban meglékelni. Amivel találkoztam viszont más volt: Benne volt az, ami egy mélységiben soha nem lehet, ez pedig az emberi vonások távoli sugalma. Oly annyira ismerős volt, és mégis ismeretlen, hogy amikor a szörnyű, izzó kerék alakú Ab-Boseth mélységit láttam, akkor sem fogott el akkora undor és iszony, mint amikor ezt az istenkáromló szörnyeteget. Ahogy mondtam, talán nem tűnik olyan rettenetesnek, de higgyen nekem, az volt. A Szentatyától kaptam egy megbízást, hogy derítsek fel egy kis települést, messze a déli emberek országának szívében, Kristin Dalgaard lovaggal együtt, a nefilimek déli tábora közelében. Borzalmas bestiák nyomát kellett felkutatnunk, akiket a nefilimekhez kapcsoltak. Meg is érkeztünk sebesen, még a határőröket sem kellett lefizetni: Mintha csak valami földön túli erő rettenete igazította volna úgy a sorsot, hogy mihamarabb a vesztünkbe sodródhassunk. A falu közelében aztán egy prófétanővel találkoztunk, aki minden erejével megpróbált megállítani minket, mondván azt, hogy nem fogjuk tudni kezelni ezt a helyzetet, hiszen a rettenet az ő fajukhoz tartozik. Mi persze eltántoríthatatlanok voltunk, a nő pedig annál kitartóbban próbált lebeszélni a dologról. Végül néhány paraszt vallomását követve egy sziklabarlanghoz jutottunk, aminek bejáratához közel megpillantottuk a leírhatatlan szörnyeteget: Majd' tíz láb magas lehetett, testét pedig ráncos, vastag bőr borította, ami olyan ráncos volt, mint egy újszülött kutyáé. Alakja egyszerre emlékeztetett a lóéra, de a lábai tűhegyesek voltak, amik természetellenesen nem süllyedtek be valahogyan a mocsárba. A legszörnyűbb azonban az izmos nyakán pihenő gömb alakú fej volt, ami élettant megcsúfolóan úgy mozgott, mintha nem is lenne nyakgerince. Arca pedig roppant emberi volt, és ez döbbentett le talán a legjobban. Egyedül szemei hasonlítottak arra, amt Ab-Boseth mélységinél láttam. Arcán szinte gúnyos grimasz ült, arca pedig metszőfogakkal volt tele. Hamar észrevett minket, és másodpercekig csak bámult ránk azzal az istentelen vigyorával. Végül lassan, undorítóan billegve, mint egy újszülött szamárcsikó megindult felénk, semmilyen neszt nem keltve a talajon. Ha rajtam múlik, az iszonytól ledöbbenve ott is maradok, de a prófétanő, aki velünk tartott a barlanghoz, kézen fogott, és elrángatott. Nem tudom, hogy mi lett Dalgaard lovaggal, de azóta se láttam. Amint feleszméltem a bódulatos félelemből, a prófétanőtől megtudtam, hogy ez egy megszentségtelenedett nefilim volt, bármit is jelentsen az. Ezért volt benne valami rémületesen emberszerű, amitől rosszabb volt a Mélységieknél is talán. Azt mondta a nő, hogy egy papra van szükségem, hogy legyőzhessem őket, így hát bizalmas forrásokból megtudtam, hogy maga épp itt tartózkodik és tapasztalt is. A segítségét kérni jöttem.
Egyszerűen bénultan állok és hallgatom ezt a történetet, amit elmondott és bár sok őrült dolgot hallottam már életemben, de ez viszi a prímet. Tényleg hihetetlen, sőt mi több, borzalmas tartalma ellenére inkább valami mesének hangzik, amivel a gyerekeket ijesztgetik. Állati test, hajlékony nyakon ülő gömbfej, mégis emberi arc.........Azt hiszem újabb borzongató álmot sikerül belém plántálnia, mert a képzelőerőm nagyon is élénk.
Csak nézek rá és egy pár percig meg sem tudok szólalni, emésztem a dolgokat és bár jól esik, hogy rám gondol, vannak kétségeim.
- Még nem vagyok pap, csak majdnem. - javítom ki kissé rekedten, amikor végre meg tudok szólalni, bár ez most az hiszem lényegtelen. - Ráadásul csúnyán kudarcot vallottam a lebegő Tornyoknál a Mélységénél, hogyan szállhatnánk .....ketten szembe egy ilyennel, már ha.........igaz is lenne. Az atyák szóba sem állnának velünk. - sóhajtok, amiben meg van a hitetlenkedés, ahogy megjósolja. - És az előbb már tegeztél..... - teszem hozzá mellékesen.
Azért eljátszom a gondolattal, hogy milyen is lenne egy ilyen irtózatos lény.
- Milyen bizonyítékod van? - bukik ki belőlem azért a visszatarthatatlan kíváncsiság.
A lovagnő komoran belenyúl a zsebébe, majd kivesz egy nagy, lapos, fehér tárgyat, ami látszólag csontból készült, és átnyújtja nekem. A dolog 20 centi hosszú és 10 centi széles lehet és nem volt túl nehéz.
- Ezt a mocsárban találtuk, mielőtt a barlangra bukkantunk volna. Ez a borzalmas lény egyik foga, vagy egy másik ilyen lényé, nem tudom. Valamint itt van a Katedrálisban a prófétanő is, hogy alátámassza, amit mondtam. - vonja meg a vállát . - Nem erős vagy hatalmas harcosra van szükségem, hanem olyanra, aki hajlandó velem jönni, és nem fog megfutamodni. Valamint hisz nekem.
Kíváncsian veszem el a látszólag nem valami különlegesnek tűnő tárgyat, aztán mikor meghallom micsoda, óvatosabban tapogatom és nézegetem.
- Uhh! Szép nagy szája lehetett.... - adom magam a döbbenet elmúltával, mert már előtérbe kerül ez a Jozef.
Továbbra is úgy vélem, hogy valami susmus van a dologban, mert engem ritkán kérnek meg ilyen léptékű feladatra. Sőt, messzebb nem is szeretnének tudni tőle......De pont ez az én világom! Sosem voltam és vagyok az a szabálykövető és ha igaz, amit Emilia mond, ez lenne aztán a nagy kaland! Csak egy bökkenő van:
- Ha ez a .....lény, rosszabb, mint egy Bukott, hogyan szeretnéd legyőzni, még ha hiszek is neked és veled tartok? - teszem fel a fontos kérdést, hiszen ha merész is vagyok, öngyilkos típus biztos nem.
- A prófétanő jól ismeri azokat az istentagadókat, akik ezeket a teremtményeket imádják és táplálják, és mondta azt is, hogy tudja, hogyan lehet a rítusaikat megtörni. Nem harci támogatás kellene első sorban, hanem a papi szakértelme.
Úgy vélem talán az Ordo nem engedi a közvetlenebb kontaktust, ezért aztán nem erőltettem tovább a magázódás elhagyását. Ha neki így esik jól....
- Tehát nem kell "fizikailag" megküzdeni vele, csak valamiféle kötést megtörni? - nézek rá fürkészően, de meg kell vallani, hogy a "papi szakértelem" velem kapcsolatban, megmelengeti a szívemet. - Jól gondolom, hogy ezek az "imádók" és ez az eretnek izé sem örülne ennek? Ugye jól értettem, hogy nefilimekről van szó? - hangsúlyozom ki a szót.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor valószínűleg eggyel sem tudnék szemtől-szembe győzni, nemhogy egy csapat fanatikussal, tetejébe egy a Mélységieknél is veszélyesebb lénnyel.
- Igen, nefilimekről. De a fizikai harchoz én jól értek, noha a bestiával nem szeretnék megküzdeni, ha lehet. - mondja fáradtsággal a hangjában. - Nem ismerem a rituáléik pontos menetét, de erről majd a prófétanő felvilágosítja.
Bólintottam és haboztam egy pillanatig, hogy elmondjam neki, hogy azért ráférne némi pihenés, ahogy elnéztem, de végül nem szóltam. Egy Ordos nem könnyű kiképzésen megy keresztül és tisztté sem a két szép szeméért vált, pontosan tudja, hogy mit kéne tennie, ha még sem teszi........azt hiszem rosszabb a helyzet, mint ahogy én azt elképzeltem.
Éppen ezért teljes egy kemény percig gondolkoztam, aztán széles vigyor terül el az arcomon.
- Rendben! Benne vagyok, bár őszintén kétlem, hogy erre itt bárki is az áldását adná, de nem érdekel. Úgy vélem pont ezért ülsz....ül itt most nálam. - vigyorgok tovább, mint a vadalma. - Mikor indulunk? Fel kell még töltenem a szenteltvíz készletemet..... - nézek gyorsan körbe, mert van mit még összeszednem.
- Egy óra múlva legyen az istállóknál. - mondta Emilia, felkelve az ágyról, helyére akasztva a fegyverét, majd szó nélkül kisétál a szobámból.
Egy ideig csak bámultam utána, de aztán még mindig szélesen vigyorogva a levegőben csaptam.
- IGEN!
De aztán gyorsan elkezdtem öltözködni, a szokásos, strapabíró utazóruhámat felvéve, pár tartalék darabot a zsákomba rakva, utána jöhet a táborozásokhoz szükséges felszerelés, hiszen már elég gyakorlott voltam ebben. Végül a fegyvereim és a mágiákhoz való dolgok és még pár napi élelmet is sikerül beszereznem a konyháról, remélve, hogy elég lesz.
Az időm viszont leketyegett, ezért rohanva érkezem az istállóba, ahol már ott találom felszerszámozva a lovamat hosszú útra készítve, valamint Emiliát is, erőteljes harci lován, mögötte a nyeregben pedig egy magas, napbarnított bőrszínű, hosszú fekete fonatba font hajú, feltűnően gyönyörű nőt, akin öltözetre csak egy egyszerű, rövid vászonruha volt, de ékszerekkel gazdagon volt díszítve a lábától a feje tetejéig. Bólint csak, ahogy meglát, Emilia pedig int, hogy üljek fel a lóra.
- Mihamarabb indulnunk kell.
Nem kérdeztem, hogy honnan tudták, melyik a lovam, hiszen biztos a lovászfiú igazította el őket.
- Dicsértessék! - hajtom meg a fejem a félangyal felé, aki nem hazudtolja meg népe vonásait, ezért egy rövid ideig rajta felejtem a szemem, aztán megsimogatom Tintapaca bársonyos orrát, mire halkan felhorkan. Gyakorlott mozdulattal meghúzogatom a nyeregtartó hevedereket, aztán felszállok.
- Részemről semmi akadálya. - fordítom a kapu felé a lovam fejét.
- Út közben még beszélünk, de távolodjunk el a Katedrálistól! - mondja Emilia, majd meg is indítja sebesen a lovát ki a Katedrális főbejáratán.
Én még gyorsan körbenézek remélve, hogy nem botlok ismerősbe, aki kérdőre vonhatna, bár ügyeltem erre egész idő alatt.
- Értem. - mosolyodom el. - Követlek benneteket.

3[Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl Empty Re: [Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl on Vas. Május 12, 2019 6:57 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Percekig lovagolunk némán, míg végül Emilia megszólal.
- Volt még egy oka, amiért magát kerestem fel. Nevezetesen ez pedig az, hogy az egyik püspök a katedrálisban ezeket a lényeket és szolgáikat támogatja.
A megdöbbenés ismét elveszi a szavam, hiszen olyan hihetetlen, amit mond.
- Ez biztos? Egy püspök? - nézek nagy szemekkel rá, de valamiért azonnal Johannes atya jut eszembe, de még tőle sem számítanék erre, pedig nála jobban senkit nem utálok az atyák közül.
- Biztos. Talált Debora egy dokumentumot, amin az ő aláírása és pecsétje volt. Egy bizonyos Alexandrius atya, aki adminisztratív teendőket lát el, de azt nagyon magas rangon. Az említett dokumentum is az északi Egyház jóindulatáról biztosította ezeknek a torzszülötteknek a papjait. - feleli Emilia megvetéssel. - Nem érdekel, ha valaki azért teszi ezt, mert ez délen van, és ettől délnek rossz lesz. Nem fogom hagyni, hogy ilyen istentelen kreatúrák járjanak Veronia földjén.
Hihetetlen! Hogy az Egyház egyik magasrangú ragja lepaktál valami eretnek szörnykultusz tagjaival!
- Nem lehet, hogy csak nem tudja kikkel van dolga. Ha adminisztrációval foglalkozik, valószínűleg soha nem járt a .....terepen? Nem lehet, hogy megtévesztették? - próbálom megmagyarázni az egészet.
Emilia reakciója pedig érthető, nem is vár az ember mást egy Ordos lovagtól. Én is heves késztetést érezek, hogy elpusztítsuk ezeket a kreálmányokat, hogy ne tapodhassák világunkat és ne pusztítsanak több lelket.
- Az olyasfélének, mint ő, kiterjedt az információ hálózata. Kizártnak tartom, hogy ne tudná pontosan, mivel is játszik. Sőt, biztos is vagyok benne, hogy ezért támogatja őket, hiszen minél rémesebbek, délnek annál rosszabb... És nagyon remélem, hogy tényleg csak dél miatt teszi, mert így legalább megúszhatja börtönnel élete végéig.
- Ez igaz! - kell egyetértenem a lovagnővel és ez elég elkeserítő.
Akikben a legjobban bíznunk kellene, hogy megtartják lelkünk egyensúlyát, pont azok árulnak el.
- Ehhez azonban sikerrel kell járnunk, vagyis életben kell maradnunk. - jegyzem meg.
Emilia bólint.
- Ezt pedig meglátjuk, hogy hogyan sikerül. - majd tárgyilagosabb hangnemet vesz fel. -Három nap lovon, míg odaérünk, és holnap délre leszünk a határnál. Van esetleg kérdése, amit tudni szeretne? Most tudok válaszolni rá biztosan.
Elgondolkozom, hogy mi az, amit még tudni szeretnék.
- Egyrészt talán megtudhatnám, hogyan szólítsam a prófétanőt.....ha már együtt tesszük kockára az életünk? - tűnik fel egy mosoly az arcomon. - A másik, hogy van-e valami tervünk, hogy kerülünk a kultusz közelébe, mivel mi nem hasonlítunk egy nefilimre. - intek magamra és Emilia-ra.
Emilia helyett a prófétanő válaszol, nagyon tömören.
- Debora.
~ Ááá! Szóval ő az aki leleplezte az atya üzelmeit! ~
Majd Emilia folytatja.
- Nem lopakodni fogunk, eltereléses hadművelet lesz. - majd tart egy pillanat szünetet. - Azonban ehhez tudnom kellene pontosan, hogy miben, mennyire is járatos. Olvastam ezt-azt, de ezek mindig csak feltételes értékűek. Meséljen kicsit korábbi eredményeiről és szakértelméről!
Bólintok, hogy megértem és kíváncsian hallgatom azt, amit megoszthat velem.
- Egy démonherceget? Az igen! Gondoltam, hogy nem semmiért osztogatják maguknál a tiszti rangot.
Mikor oly hirtelen befejezi, szívesen nógatná tovább, de nem lenne túl sok értelme, biztos oka van rá.
- Izgalmas egy munka lehet. - mondom hát elismerően és akár irigyelném is tőle, de én sem panaszkodhatom mostanában a feladataim miatt, még ha vannak is problémáim.
Ezek után csendben várom, hogy megoszt-e velem még valamit és a hallottakat emésztem.
A lovagnő csak bólint, de lerí róla, hogy legszívesebben megcáfolná az "Izgalmas" részt. Végül azonban csendben marad ő is.
Az út további része viszonylag nyugodtan telik. A határon - valahogyan úgy tűnt - ismeri a déli őrt, aki egy kisebb mennyiségű váltóért cserébe nem is kérdezősködik, bár egészen, amíg el nem tűnik a láthatáron a köpenyem alatt szorítom a buzogányomat.
Nem kedvelem túlságosan a mocsarat, ami ezek után következik, de hát tudtam, hogy ez fog várni, így türelmesen viselem, bár Tintapaca néha horkantással fejezi ki nemtetszését, amiért kap egy-egy nyakveregetést biztatásul.
Tagadhatatlanul örülök azonban, amikor végre meglátom a sátrakat, ami hamar le is lohad, amikor kiderül, nefilimek lakják.
Emilia egyből a legmagasabb sátor felé vezet minket. Odabent szakállas, fehér köntösbe öltözött férfi ül egy faragott széken, körülötte néhány alattvalóval. Kezének egy intésével jelzi, hogy beszélhettek. Emilia rám mutat.
- Meghoztam a papot, Jesaia rabbi.
A férfi végignéz rajtam, majd összehúzza a szemét.
- Ez a fiú lenne?
Mivel nem beszéltük meg a tervet, nem vethet rám senki követ, hogy gyanú ébred a lelkemben. Talán én vagyok az az "elterelés"? Minden esetre nem mutatok kifelé semmit ebből, amikor meghajtom köszönésképpen a rabbi felé a fejem.
- Dicsértessék az Úr! Jozef vagyok a Szent Egyházunk diakónusa.
- Ámen. Tudja ugye, hogy mire vállalkozott? Népünk legsötétebb titka ez, így kellően megbízható emberekre van szükségünk. Maga megfelelőnek érzi erre önmagát?
A férfi komoran és lassan beszél. Látszik, hogy szívén viseli a fejleményeket és a népe sorsát.
Szóval ők velünk vannak, nagy kő esett le azért a szívemről.-
- Igen, tisztában vagyok vele, hogy mi a feladat, Emilia lovag már tájékoztatott. - bólintok. - És, hogy megfelelő vagyok-e? Ez majd kiderül, de arról biztosíthatom, hogy nem hátrálok meg a veszély elől és nem árulom el a titkukat.
- Örülök. A szerénység és az alázatosság erény, ami örökké jó szolgálatában lesz önnek. -bólint sztoikusan a rabbi.
Legalább ő örül! Nem világosítom fel, hogy pont ezek hiányát szokták velem kapcsolatban felróni, legalább most sikerült mértéket tartanom ezek szerint, de a férfi egy pillanat szünet után amúgy is folytatja.
- Tíz harcost tudtam szerezni. Nem veszik komolyan a veszélyt a táborban, így csak a legbizalmasabb tanítványaim voltak hajlandóak segíteni. Nem tudom, mennyi időt fogunk így nyerni, de sietniük kell majd. Azt is kétlem, hogy mindenkit ki tudnánk csalni a belső szentélyből. A harchoz ért?
Emilia-ra nézek, meglepődve, hogy maguk a félangyalok nem veszik komolyan a fenyegetést, de visszakapom a szemem, amikor nekem szegezi a rabbi a kérdést.
- Mondhatom, hogy igen, voltam már pár nehéz helyzetben. - válaszolok az igazsághoz híven. - De azt hiszem Emilia szerint, jobb lenne harc nélkül boldogulni.
- Igaza is van a lovagnak. A grigori érzi, ha az alattvalói megsemmisülnek, így odavonzhatja. Más megoldás azonban nincs. Ez minden, amit mozgósítani tudunk.
Emilia erre szomorúan helyesel.
- Ki az a grigori? - próbálom jól artikulálni a hallott nevet. - A kultuszhívek vezetője? Vagy az kiről Emilia mesélt? - kérdezek rá, mert még sosem hallottam.
- A grigori a teremtmény, amit megsemmisíteni készülnek. Egy alacsony angyalfaja, mondhatnánk elohim-lény. Sajnos sok fajtájuk van, és emberekre nézve kevés veszélytelen van közöttük. - válazsolja Jesaia rabbi. - Esetleg még valamire szüksége lesz?
- Nem, jelenleg nincs szükségem semmire. - ingatom meg a fejem.
- Ha kész vannak, jelezzenek, és megkezdjük az elterelést.
~ Áááá, szóval ők lesznek az elterelés! ~ esik le.
- Értem, tehát az, akiről a lovagnő mesélt. - biccentek és lelki szemeim előtt megjelenik a lény. Kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg olyan-e, mint amilyennek gondolom. Nem mondom, hogy nem vagyok ideges, de inkább izgatott vagyok. - Mit kell tennem? - nézek Emilia-ra.
- Bejuttatjuk a belső szentélybe, és az oltáron lesz egy romlott ereklye. Egész egyszerűen szent fénnyel meg kell semmisítenie azt majd. De nagyon gyorsnak kell lennie, tíz ember, legyenek bármennyire ügyes harcosok is, nem lesz soká elég, ha életben akarjuk őket viszont látni is.
A rabbi hozzáteszi.
- És életben akarjuk őket.
Olyan egyszerűnek hangzik, de van egy sanda gyanúm, hogy ez minden lesz, csak egyszerű nem.
Arra, hogy mindenkit életben szeretnénk tartani, csak helyeselni tudok. Lelkes vagyok, de nincsenek öngyilkos hajlamaim.
- A Szent Fényt megidézni pillanatok műve, tehát a gyorsasággal nem hiszem, hogy baj lesz. Mikor indulunk?
- Ha készen állnak, akár most is. Pusztuljon a szégyenteljes kárhozott. - bólint a férfi, és Emiliára néz, aki szintén visszabólint.
- Ha Jozef is kész, indulhatunk.
Végig nézem a felszerelésem és elmondok egy gyors imát, aztán bólintok.
- Készen állok!
- Akkor hát keljünk fel! Je'bareku Adonai et jism'renu! -kiáltja a férfi, mire kintről visszhangzik az "Amen!" válasz.
Az angyalok nyelvén felhangzott valami buzdítás, aminek a hangsúlya egyértelmű és mikor kilépünk a rabbi sátorból, ott is áll a tíz harcos, ragyogó páncélban. Mindig elcsodálkozom a szépségükön, de most hamar elkapom a tekintetem: dolgunk van.
Emilia int nekem, miközben a prófétanő pedig hűségesen követi őt.
- Mi erre megyünk. Legyen résen! Bárki, aki nem ez a néhány nefilim, az ellensége mostantól!
A lovagnő szavaira alaposabban megnézem a velünk lévő harcosokat, hogy eszembe véssem a vonásaikat, aztán követem a két nőt, a kezem most már nem véve le a fegyveremről.
- Csak vezessen.
Emilia bólint.
- Akkor hát legyen készen! Most jön csak a neheze...
És megindul a zárt lombú, mocsaras, sziklás terület belsejébe.

4[Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl Empty Re: [Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl on Szomb. Júl. 13, 2019 9:15 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Óvatosan haladtunk előre a lápos-sáros területen. Nekem nem okoz gondot a mocsaras vidék, hiszen sötét elfként ezt az előnyt legalább élvezem és sajnálom a többieket, főleg Emilia-t, akiknek láthatóan ugyan ez gondot okoz, bár senki nem panaszkodik. Ám hamarosan szilárdabb és bokrosabb táj váltja fel, ami lehetőséget ad, hogy észrevétlenül megbújhassunk, amíg körülnézünk.
Egy nagy barlang tátong, olyan ötven méterre tőlünk, félúton pedig egy porszínű köpenybe burkolózott vézna, magas alak görnyed, az arcát nem látni. Emilia elhúzott szájjal nézi.
- Ilyen nem volt a múltkor. Jozef, van valami módszere, hogy hang nélkül eltüntessük onnét?
Megrázom a fejem.
- Bármilyen képességet használok, garancia nincs rá, hogy nem fog hangoskodni, különben azt sem tudjuk kicsoda, a papi képességeim lehet, nem is hatnak rá.
A lovagnő sóhajt egyet, majd elővesz egy dobótőrt.
- Nos, megpróbálhatja, vagy megpróbálom én ezzel, de csak ez az egy van nálam.
- De muszáj megölni, talán el lehetne csalni valahogy? - vetem fel, mert mi van, ha valami szerencsétlen vándor tévedt csak ide.
- Nos, ha maga úgy véli, hogy megér egy próbát, megbízom magában. Próbálja meg felhívni a figyelmét és idecsalni! - vakarja meg az állát.
Hát én javasoltam, tehát jogos, hogy nekem kell megoldani. Nem tudom mi lehetne az, ami hangtalan és mégis figyelemfelhívó, de támad egy ötletem és a Bibliára téve a kezem, elmormolok egy fohászt, ami halvány szent fénnyel borítja be a bokor előtti helyet. Ez a varázslat nem egészen erre való, hiszen gyógyító fényt ad a barátnak és égeti az ellenséget, de ragyogó fénye, most segíthet a feladatban. A fény fel kell, hogy hívja a figyelmet és bár egyik társam sem szorul segítségre, ártani sem fog.
Az alak felénk fordítja a csuklyájának nyílását, de annyira hosszú az, hogy még mindig nem látszik az arca. De legalább eljön a bokorig, ahol is az egyik nefilim harcos egy hosszú, kampós fegyvert manifesztál a kezébe, és behúzza az illetőt a bozótba egyetlen hirtelen rántással. Szerencsére kiáltani sincs ideje és azonnal lerántják a csuklyáját megpróbálva befogni a száját.
Ám az ...........olyan széles, hogy szó szerint a fülétől a füléig ér, tele-tele metszőfogakkal. Mindenki megdöbben, de ahogy üvölteni próbál, Emilia nővér azonnal  letolja rajta a dobótőrét, ami rögtön el is pusztítja a lényt. Néhány másodperc néma csend követi az eseményt, a döbbenettől és az iszonyattól csak pislantani van időm, majd Debora szólal meg végül.
- Grigori romlása túl nagy. Bárki, aki soká marad közelében, így jár. Sietnünk kell nekünk is.
- Uram Jézus segíts! - vetek keresztet. - Mennyi időnk van, hogy ne legyünk........ilyenek. - kérdezem a nefilimet, mert inkább meghalok, mint, hogy ilyenné váljak.
Debora megrázza a fejét.
- Nem tudom. Nem sok. Sietni kell.
Emilia is bólint erre
- Igaza van. Most, hogy az őrszemük, mert mi lett volna, elhagyta a helyét, idő kérdése csak, hogy ránk találjanak. Rohamozunk. Maga mögöttem fog futni, megértette?
Hát ez nem jó hír! Nem mintha az, amit eddig megtudtam Emilia-tól, kész életbiztosítás lett volna!
- Értem és valószínűleg igaza van. - utalok arra, hogy az az izé az őr lett volna. - Készen állok.
Mondjuk erre nem lehetett, hogy felkészülni, de ha már itt vagyok, akkor inkább csináljuk, mint, hogy átváltozzak. Megragadom a buzogányomat és felkészülök, hogy azonnal használjam a mágiám, ahogy szükség lesz rá.
A rohan meg is indul ék alakban, Debora hátul, Emilia legelöl, a tíz harcos pedig a két szárnyban.
Ez, akárhogyan is igyekszünk már nem megy hang nélkül, a csörtetésünkre két hasonló alak jön ki a barlangból, amiket egész egyszerűen felőröl a roham, és a masírozó csizmák alá kerülnek, így hamar bejutunk a barlangba, ott viszont egy halom köpönyeges áll, több tucatnyi, akik kissé meglepődhettek és lassabban reagálnak - ez a mi szerencsénk, - így a roham fellök párat, de végül megtorpan a lendület, ezért nyernek egy pillanatnyi időt. Ez elég ahhoz, hogy hátravetve a fejüket, szélesre tárják a szájukat és valami mély, torokhangú, borzalmas éneklésben törjenek ki.
A nefilimek láthatóan megzavarodnak, de azon kívül, hogy a frászt hozza rám, én  nem érzek semmit.
A lovagnőre sincs hatással, faltörő kosként megy előre, hogy utat csináljon nekem, bár engem továbbra is kilel a hideg, ahogy az egyik lény elállja az utam, aki borzalmas vigyorral néz engem és kezében hullámos pengéjű kést szorongat.
- Menjen! -kiabál Emilia, két kultista késcsapását is hárítva egyszerre, én meg önkéntelenül ráidézek a kreatúrára egy Szent Fényt, hogy eltávolítsam az utamból és rohanhassak tovább.
A fény belemar a torz alakba, letépve annak alsó állkapcsát. Vér ömlik a helyéről, palástja pedig több helyen lángol. Az alak azonban mégis töretlenül áll az utamba és néz, olyan szemekkel, amik biztos, hogy nem ember szemei.
Ha lenne rá időm biztos megrökönyödnék, de az most nincs, hiszen már szinte az orra előtt vagyok, ezért kénytelen vagyok erőből eltakarítani az útból, így a buzogányomat vetem be és sújtok le rá, amire elterül a földön, csapásom bezúzta a koponyájának egy részét.
Sikerül! Látom, hogy halálosan megsebesítem, mégis .........a szeme még mindig rám tapad, de nem foglalkozhatok most ezzel, mennem kell tovább, ahogy Emilia meghagyta.
Nem kell túl messzire mennem. Egy sötét barlangba jutok, ahol egy nagy terem tárul fel. Mindent penetráns dögszag leng be, ami majdnem lever a lábamról. A távolban, a terem túlsó végén egy oltáron hétágú gyertyatartó ég, az oltár köve mellett pedig egy magas nő térdel, ahogy látom pont engem szemlélve. Ránézésre a ......nefilimek jegyeit hordozza. Nem szól, csak néz.
A dögszag okát is látom már: mindenütt a falon apró madarak tetemei vannak valamilyen dróttal felkötözve. Pillantásom először az égő gyertyákra, majd a mellette térdelő nőre.....siklik.
Gyorsan körbenézek, de egyelőre mást nem látok rajta kívül.
- Ki vagy te? - lépek közelebb óvatosan.
A nő elmosolyodik, de nem mozdul meg.
- Israfel a nevem. Te ki vagy itt a Szentek Szentjében?
Az agyam hátuljában lüktet a figyelmeztetés, hogy gyorsnak kell lennem és elpusztítani az ereklyét, de nem vagyok benne biztos, hogy az a gyertyatartó lenne-e, másrészt meg ......nefilimről nem volt szó, vagyis nem ....ilyenről.
- Ez nem lehet szent hely, amit ilyen pokolfajzatok őríznek. - rázom meg a fejem, eleresztve a fülem mellett, hogy én ki vagyok. Már készülök, hogy használjam a mágiám, végül is elpusztíthatok mindent, ami az oltáron van.....
- Szerinted mi a szent akkor? - kérdi hirtelen, teljesen tárgyilagosan a félangyal.
- Amit az Úr Fénye leng be és, aminek nem árt az ő általa kapott mágiám. - válaszolom és eleresztem a Felszentelés varázslatot. Elvégre, ha igaza van, akkor őt nem bánthatja szent fénnyel elárasztotta föld.
A mágia bejárja a helyet és a nő palástja pedig lángra lobban. Feláll és közben kikerekedett szemekkel néz rám, majd ........négykézlábra esik, ahogy a lángok elemésztik a ruháját. Végül a fény és a tűz elül, úgy tűnik azonban, hogy a nefilim, vagyis az ami annak adta ki magát, mert a történtek ellenére sem hiszem, hogy félangyal lenne, nem égett meg. Szőr ugyan semennyi nem maradt rajta, ám a bőre kisimul és a szája fültől fülig húzódik. Vigyorogva néz egy pár tétova másodpercig.
- És ezt minek nevezed? - kérdezi reszelős hangján.
- Sötét mágiának, ami nem való az Úr ege alá. - kiáltom és újra megidézek egy Sacra Lux-ot.
A fény belecsap a lénybe, aki viszont megint csak nem ég meg ettől. Lassan közelíteni kezd, ..........négykézláb.
Kikerekedett szemekkel nézem, ahogy az Úr fénye még csak meg sem karcolja a nyilvánvalóan nem emberi lényt. Nem tagadom, hogy a félsz belemar a gyomromba és hátrálni kezdek, de nem fogok elfutni! Csak időt akarok nyerni! Pap leszek, az ilyenek elleni küzdelem a legfőbb hivatásom, nem fog elmenni innen, csak a testemen keresztül!
- Mi vagy te? - kérdezem, de ez nem tart vissza egy újabb varázslattal (Hamvaszkodás), ami alaposan le kell, hogy lassítsa, ha bűnös.
A nő el is esik a mágiámtól, de félre fordított, vigyorgó arccal beszélni kezd lassan.
- A mesterünk, a grigori megajándékozott a küllemével és hatalmával. Hamarosan én is csatlakozhatom a Su'us Abaddon rendjébe.
Végre valami hatott rá! Már kezdtem azt hinni, hogy lehet Emilia jobban boldogulna vele, mint én a papi mágiámmal.
- Nem tudom mi az a Su'us Abbadon, bár egy Abbadon elbukott már, ha rá gondolsz. És, ha rajtam múlik, akkor ha kaptál valami ajándékot a te grigoridtól, ha nem, nem mész innen sehová!
Szükségem van egy jó tanácsra, hogy megtudjam, hogy pusztíthatom el ezt a valamit, így az utolsó reményemhez fordulok. Egy apró kerek kövecskét tapogatok ki a kezemmel a zsebemben, amit még Anaiel adott nekem, amivel - ha szerencsém van és jókedvében találom, - meg fog jelenni.
Szerencsém van! Az angyalárnyék megjelenik és undorodva nézi a teremtményt.
- Miként győzhetem le ezt a ......valamit? - kérdezem tőle gyorsan.
- Beférkőztek ide is... Igen, meg kell semmisítened a grigori fattyút. Nincs oltára, vagyis nem valódi: Keress valamit itt, ami szerinted az erejét adhatja, és semmisítsd meg! - mondja, majd el is tűnik azonnal.
~ Hála az Úrnak! ~ emelem az égnek a tekintetem egy röpke pillanatra, mert kétséges volt, hogy az angyalárnyék segít-e, de most igen.
Azonnal az oltár felé vetem magam, mert minden bizonnyal ott kell keresnem valamit, ahogy Emilia is mondta. Először a gyertyatartót veszem célba, ami szilánkosra is törik a buzogányom csapása alatt. A barlang megremeg egy pillanatra. Az oltárból is kitörik egy darab. A lény lassan feltápászkodik, és felém fordul.
- Mit tettél te bolond!? Van egyáltalán fogalmad?
- Igen! Megakadályoztam, hogy egy újabb gonosz kerüljön a világunkra! - válaszolom kissé lihegve.
Elkerekedett, ijedt szemekkel néz,........... de pillanatokkal később rájövök, hogy nem is engem, hanem valamit mögöttem!
Megmozdulni sincs időm, csak azt látom, hogy előrevágódik egy hosszú, ráncos nyak, gömbszerű fejjel a végén és lecsap a teremtményre, groteszk madár módjára egészben lenyelve azt.
Aztán ...........rám néz és groteszk vigyorral rám köszön, akár csak nemrég a nő. Tökéletesen ráillik Emilia nővér leírása.
Ez lesz a grigori!

5[Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl Empty Re: [Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl on Vas. Aug. 11, 2019 6:18 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Ez a torz kreatúra egyelőre azonban nem mozdul.
Egy pillanatra megdermedek, aztán lassan, nagyon lassan megfordulok, hogy az egész förtelmes alakot lássam, bár már a feje sem volt semmi.
Az fut át az elmémen, hogy vajon, ha a teremtménye ilyen erős volt, hogy a csudába bírok el majd ezzel. A szemem a környéket fürkészi, vajon mi az ereje forrása, mert még ezek szerint nem sikerült elpusztítanom, pedig csak így van esélyem.
A barlang viszonylag tágas, a teteje teljesen sötétségbe vész. Két fáklya világítja meg az egészet és a falak mindenhol telis-tele vannak a falra kötözött madártetemekkel, ahogy már az elején is megállapítottam. Mögöttem van a kőoltár, de azon már nincs semmi.
~ Hmm.....ha nem az oltáron van ami az erejét e világon biztosítja, akkor csak azok az ocsmány tetemek lehetnek.....talán....~
Kérdés, mit szól majd ahhoz a lény, ha elkezdem azokat pusztítani.
- Mit akarsz itt? - próbálok időt nyerni, miközben a fal felé oldalazok.
A dolog meg ingatja a fejét a kérdésemre, majd hátraveti a nyakát, és velőt rázóan mély hangon üvölt, vagy............... talán énekel?
- Az étel nem elég tápláló. Az áldozat tisztátalan. A létezésetek elemésztendő. - szólal meg ezzel egyidőben egy torz, de emberi hang a fejemben.
Hát nem tudom kit tart tisztátalannak, bár az előbb ette meg a saját papját vagy prófétáját, vagy akárkijét, de nem szeretném megvárni, hogy engem is megkóstoljon, főleg nem akarok megbolondulni attól, hogy a fejemben üvölt.
- Operentes! - küldöm rá a mágiámat, hogy egy időre eltompítsam a látását, aztán nekiesek a fellógatott állattetemeknek, hogy leszaggassam őket.
A lény felsikolt elképesztően magas tartományban, amikor jó néhány tetemet sikerül leszaggatnom a falról, de egyelőre nem tudom eldönteni, hogy a varázslatom vagy a cselekedetem okozza a fájdalmát. De reménykedve az utóbbira voksolok.
Egy pillanatra muszáj befognom a fülem, annyira bántja ez az éles sikoltozás, de teljesen felesleges, mert a hang nem kívülről, hanem belülről karistolja az agyam. Remélem neki is annyira fáj, mint nekem!
A fejemben újabb szavak formálódnak, de csak annyit értek meg belőle, hogy most haragítottam magamra egy démoni entitánst.
- Kín. Torzulás a vizualizációban. Te vagy az ok. - tép bele az elmémbe, amitől nekem is sikoltozhatnékom támad.
- Takarodj vissza a világodra démon! - kiáltom és hozzávágok egy Szent Fényt , aztán kétségbeesett erővel tovább pusztítom a falon lévő dögöket.
Látom, ahogy a mágiám belemar a testébe, valahol a nyaka és a mellkasa tájékán. Égett hús szaga tölti meg a helyet, a lény szövetei pedig megolvadnak ahol eltaláltam.
Már azon is meglepődöm, hogy ilyen erős sérülést tudok neki okozni, hiszen ezt a papnője alig érezte meg, ám mielőtt még nagyon elbíznám magam, azt kell látnom, hogy szinte azonnal gyógyul is kezd és........határozottan megindul felém. Sajnos a Felszentelés varázslatot már elhasználtam a papnőjénél, így ezt nem vethetem be, de talán még lelassíthatom.
Egy taszító mozdulatot teszek a kezemmel, aminek ólomnehézzé kell tennie a tagjait, ezzel lassítva minden mozdulatát. Minél bűnösebb a lelke, annál erősebb a hatása, így számítok rá, hogy ad elég időt, hogy addig is tovább pusztítsam a madártetemeket, melyeknek sajnos még az egyharmadával végeztem csak.
Egy pillanattal később rémülten veszem tudomásul, hogy bizony a varázslat egyáltalán nem hatott rá és akármilyen gyorsan igyekszem végezni a dolgom, nem sikerül elkerülnöm. Látom, hogy emeli a karmokkal ékesített lábát, próbálok is elhajolni, de elér és a fájdalom a vállamba mar. Arrébb ugrom és újabb Szent Fénnyel bombázom meg, közben minél távolabb igyekezve tőle és akármennyire is megsérültem, folytatni az állati tetemek leszedését.
~ Ki kell tartanom! Már a fele meg van! ~
Most is eltalálom, a hátát! Alaposan megsérül, majdnem össze is rogy, de most is szélsebesen regenerálódik is., azonban legalább megáll és nem követ, viszont felszegi a fejét, kinyitja a száját, és ismét dübörgő, mély hangot hallat.
Tudom, hogy már nem bírom sokáig feltartani. Minden alkalommal megsebzem ugyan, de ugyan ilyen gyorsan helyre is jön. Végeznem kell. Muszáj! Az, hogy nem jön utánam, valamiért aggaszt és az a morajló hang.....
Előveszem a szenteltvíz hintőmet és meglódítom felé, szinte megfürdetve a Szent fényben, ezzel is hátrébb kényszerítve, közben a másik kezemmel továbbra is csak tépem és tépem a falakról a "díszítést".
A grigori bőre nagy területen olvad le a támadásomtól, Urunk fénye megint alaposan megsebzi, de most ez sem tartja fel. Pár tetemet még leszakítok, amikor fény villan és ......nem hiszek a szememnek, ahogy a hirtelen belém harapó fájdalom elmúlik......... A saját mágiámat fordította ellenem?
- Hogyan.....? - hebegem hátra tántorodva.
A gondolataim rohanva kergetőznek a fejemben.
~ Talán át kéne szaladnom a másik oldalra és ott is szaggatni a madarakat, amíg közel nem ér, utána megint a másik oldalra szaladni. ~
Elég nagy a terem, hogy elkergetőzzünk benne, talán még el is fárad, ha közben meg-megsebzem. De ha ő is tud ilyet? Akkor nagy bajban leszek.
Ő azonban kitágult gombszemekkel néz rám, aztán megint meghallom azt a borzasztó hangot megszólalni a fejemben.
- Ugyan olyan testből valók vagyunk.
- Azt kétlem! Engem az Úr Fénye nem sebesít meg, de téged igen! - kap még egy adagot a szóróból a szavaimmal egyidőben. - Csak azt bántja, aki bűnös lélek, mint te!
Már nincs sok hátra, ha kitartok, talán sikerül minden halott állatot leszednem, bár az első ordítása óta, mintha nem okozna fájdalmat neki a mágiám és ez kicsit elbizonytalanít.
A lény ismét hátraveti a fejét is ordít. A mellkas részénél meg fény ömlik belőle...... Aranyszínű.
~ Ez vajon micsoda? Én sebeztem meg, vagy ő csinál valamit? ~ szorul össze idegesen a gyomrom a látványra.
Igyekszem minél távolabb maradni tőle, de önkéntelenül rátapad a pillantásom és megbabonázva nézem azt az fényt, ami árad belőle.
Aztán észbe kapok, hiszen most legalább nem jön utánam, így próbálom a még megmaradt állatokat is leszedni.
Egészen jól állok, mire a lény abbahagyja az üvöltést és egy erős fénysugár tör elő a szájából, megsemmisítve ezzel tulajdon torkát.
Nem! Egyszerűen nem hiszem el, hogy árthat nekem! De valami érthetetlen és bizarr módon, visszalöki rám a Saxra Lux-ot.
Sosem használta rajtam még senki és meg vagyok róla győződve, hogy az Úr szolgájaként, rajtam nem is működhet. Egészen addig ezt hiszem, amíg a lényt szinte megsemmisítve az elő nem tört belőle és be nem teríti a fél oldalamat. Szinte lesokkolva dermedek meg! .......Semmi!
Egy vigyor kezd elterülni az arcomon, hiszen láthatóan ő nem bírta, mivel nyitott mellrésszel tántorog, nekem meg semmi bajom, de ekkor.....A kezem!
- Ez nem lehet! Erre nem lehetsz képes! - nézem döbbenten a csúnyán megégett balomat.
Biztos voltam benne, hogy ez nem az Úr Fénye, de akkor mi lehet?
A fájdalmam elfojtva, szinte önkívületben tépkedek tovább, mert a grigorin ismét kezd összeforrni minden, én meg nem bírom már sokáig.
Végül az utolsó tetem is elhagyja a falat és a földre kerül. De nem történik semmi. Az ég világon semmi! A grigori továbbra is szemmel láthatóan villámgyorsan regenerálódik, csak az a szerencsém, hogy a korábbi sérülési nagysága miatt még mozogni nem képes.
Elkeseredve látom, hogy hiába az igyekezetem, mégsem a tetemek azok, amikkel el lehet pusztítani a lényt. Dühös vagyok és frusztrált és mivel a grigori még nem épült fel teljesen, úgy vélem itt az ideje pontot tenni a feladatom végére. Épp jobb kezem megszorul a buzogányomon és hangos kiáltással - az Úrhoz fohászkodva - vetem rá magam.
Kicsit olyan végső megoldásnak szánom a támadásomat, mert ha ezzel sem tudok végezni vele, akkor kifogyok a lehetőségekből és a mágiából is lassan. Ez az elhatározás is erőt ad és vezeti a buzogányomat, mikor az az Úr fényében felragyog és az iszonyatos erő, amivel lecsapok, szinte szétzúzza a lényt. A fény mindent beragyogott!
Érzem, hogy darabokra szakad és mégis.....amikor felnézek, azt látom, hogy megint kezd összeállni a teste.
- Uram segíts! - kiáltom elkeseredve és mintha a fohászom találna meghallgatásra a ragyogó fény meggyújtja a ledobált madárhullákat, amik aztán az aranyló fényben elhamvadnak,......ahogy a grigori is egy kupac masszává olvadt össze és végül mozdulatlanná válik.
A földre roskadok nem messze tőle.
- Köszönöm Uram! - sóhajtom.
Egy tucat néma másodperc múlva megjelenik a prófétanő, Emilia és a nefilimek. Mindegyik megviselt ugyan, de határozottan élnek. Emilia siet oda hozzám.
- Minden rendben? - majd megrezzenve néz a mellettem füstölgő húsmasszára. - Az... Az volt a lény?
Felrezzenek a szavakra, de még mindig szorongva nézek körbe, ám a grigori továbbra is csak egy kupac hús. Mindenki életben van, ahogy elsőre látom.
- Azt hiszem.....azt hiszem sikerült.....- nyögöm ki és elkezdek feltápászkodni Emilia segítségével.
Úgy érzem magam, mintha egy egész ménes taposott volna meg és a vállamból még mindig csöpög a vér, a kezem is nagyon ég.
- Szent Fényt használt! - motyogom még mindig hitetlenkedve.
A lovagnő komor arccal nézi a masszát.
- Nefilim volt egyszer. Lehetséges.
- Nem csak ő volt itt! Egy papnő is, de őt ....egyszerűen lenyelte....annyira idegen volt....hallottam őt, de nem értettem. Őrült volt. - mondom tovább sorolva a látottakat, aztán nagyot sóhajtok. - Vége van? A követői?
Emilia a vállamra teszi a kezét.
- Nyugodjon meg, már vége. A követői is elpusztultak, nyilván akkor, amikor maga megölte a grigorit.
Csak most engedem el magam teljesen és elteszem a fegyveremet.
- Akkor mehetünk gondolom. Pihennem és gyógyulnom kell. - mondom fáradtan.
Emilia bólint, de ekkor egy katona berohan a járatból, ahonnét bejöttünk.
- Ezt látniuk kell! Jöjjenek!
A lovagnő aggódó arccal bólint, aztán követni kezdi a nefilim férfit.
~ Hát ennyit a pihenésről! ~ grimaszolok egyet, de persze megyek a többiek után.
A katona egy frissen beomlott faldarabhoz vezet minket. Egyelőre csak a sötétséget látom odabenn.
- Nézzenek be! De óvatosan!
Nem tudom, hogy mi vagy ki omlaszthatta be a falat, de nincsenek jó tapasztalataim, az ilyen gyanús dolgokban, ezért nem nagyon kell figyelmeztetni, az előzőek tükrében szuper óvatos vagyok.
Egy nefilim harcos óvatosan a fejem fölött betart egy fáklyát, hogy beláthassak, azonban jobb lenne, ha nem tenné és inkább nem látok semmit......
Egy hosszú, szabályosan faragott folyosóra nyílik a hely, ahol könyvespolc-szerűen több "emeletben" ki vannak vágva a falak. Ezekben a kivágásokban pedig tucatnyi és tucatnyi magas, gombfejű és ráncos nyakú, lószerű grigori áll, nyitott szemű sztázisban.
~ Uram! Segíts! ~ nyelek egyet megrettenve és úgy érzem ez a hely talán közelebb lehet a poklokhoz, mint valaha is gondoltam volna.

6[Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl Empty Re: [Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl on Kedd Okt. 15, 2019 6:22 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Ahogy ott állunk egy egész teremnyi ébredt grigorival egyetemben a prófétanő vacogó fogakkal néz körbe és hajol előre, botjára támaszkodva.
- Csendesen...ne...kelts...feltűnést.... - mondta suttogva.
A grigorik egyelőre csendben figyeltek minket, nem reagáltak semmit, csak bambán bámultak.
Óvatosan visszahúztam a fáklyát és csak ekkor vettem levegőt. Nem is észleltem, hogy eddig visszatartottam.
- Eszemben sincs provokálni őket. - nyugtattam meg a nőt és magamat is. - Szépen el kéne húznunk innen és rájuk omlasztani az egészet. - mondtam nagyon halkan és intettem körbe.
Senkinek nem volt ellenvetése, ezért nagyon halkan hátráltunk egészen a kapu mögé. Ahogy kiértünk a prófétanő már meg mer hangosan szólalni.
- Ez baj...más megoldáshoz kell folyamodnunk... - mondta gondterhelten - Nem akartam ezt...de a közelben zárták el Uram egy megromlott szolgáját. Sajátjai közt nem erős, ám elegendő segítséget tud nyújtani. Egy kő,, mely őt fogva tartja elég erős, hogy az ajtót az idők végezetéig lezárja. Ám kockázatos...gondolom sejted, miért.
~ Hát meg mertem volna rá esküdni, hogy nem lesz ez olyan egyszerű! ~
- Egy Mélységi kövét lopjuk el? - néztem rá kérdőn és egyben hitetlenkedve.
Még ha gyenge is, nekünk akkor is túl erős és én már rég lopakodtam a templom folyosóin, hogy ételt csenjek......
- Ellopni képtelenség. El kell tőle kérjük. - mondta a próféta.
Meredten néztem a prófétanőre, hogy pont ő mond ilyeneket, mert ez olyan hihetetlen volt.
- És, hogy kérjük el? Hol van egyáltalán? - tamáskodtam.
- Egy pár folyosóra innen. Ez a rom...elég ősi. - magyarázta a prófétanő, ahogy az egyik irányba mutatott. - Jelenleg alszik, de ismerek egy igét, ami felébresztheti. A kőnek hála az ereje nagy része földhöz van szögezve. De ha értesítjük a grigorik veszélyéről, azt ő sem hagyhatja figyelmen kívül. Tisztítsuk meg elménket. A mélységi látja a megtévesztést. Csakis igaz szóval szólhatunk hozzá. - mondta, majd a beszélgetést és a beleegyezésemet lezártnak tekintve elindult a folyosón.
- Hát nekem elég rossz tapasztalataim vannak a Mélységiekkel, egyszer az egyikük majdnem megpépesítette az agyam. - mondtam nem túl lelkesen, de hát nekem nem volt annyi mágikus erőm, hogy beomlasszak egy hegyet, így kénytelen voltam követni. - Csak nehogy pórul járjunk.....
Míg mentünk, igyekeztem megacélozni magam, bár fogalmam sem volt, hogy fogunk védekezni , ha a fejünkbe akar mászni majd. Nem kellett túl sokat menni, egy nagy, széles ajtóhoz vezetett a nő, mely fura, érthetetlen nyelven írt vésetekkel volt tele. Ahogy odaértünk elé, magától nyílt fel, s engedett be minket, mintha a Bukott tudta volna, hogy jövünk. A prófétanő magasba emelt pálcával lépett be, mire előttünk egy nagy, gömb alakú kő emelkedett ki a földből, háta mögött egy alaktalan, leginkább egy tengeri kígyóra emlékeztető fenevaddal, melynek szemei ott lógtak minden egyes pikkelye végén.
- Ki merészeli megzavarni a szendergésemet...? - zúgta be a zaj az egész termet.
A hangja bántotta a fülem, de végül is nem volt olyan elviselhetetlen, mint vártam. Az alakja viszont........, hát az....nem volt semmi.
- Nagyon sajnáljuk, de a segítséged kell! - szólaltam meg, bár nem állt eredetileg szándékomban.
- Segítség?! - zengte a mélységi - Mi segítségre szorulna itt a semmi közepén két petyhüdt halandó? - dörmögte.
A prófétanő minden félelem és kétség nélkül állt fel és teljes magabiztossággal kezdett beszélni.
- A pecséted kell, hogy elzárjuk a fenyegető grigorikat. - jelentette ki, azonnal a lényegre térve.
Még mindig nem voltam meggyőződve, hogy ez a legjobb megoldás, de hát már itt voltunk és, ha nem sikerül megállapodnunk ezzel a lénnyel, akkor valószínűleg harcolnunk kéne vele, azt meg biztos nem élnénk túl.
- Sok grigorit......rengeteg grigorit. - sóhajtottam.
A mélységi morogva remegteti meg a padlót. A próféta azonban szilárdan állt, meg sem tántorodott.
- S miért kéne nekem segítenem. Vannak nálam erősebbek, kik hamarabb vonzzák magukhoz az angyalfattyakat.
Mondjuk nem számítottam éppen egy földrengésre, de azért megállok én is a lábamon.
- Mert te leszel az első, aki a szemül elé kerül és bár nem tudom mit tehetnek veled, azért én aggódnék a helyedben. - bukott ki belőlem.
A mélységi ismét zengett, mint a Katedrális harangjai együttvéve, azután se szó se beszéd, beadta a derekát, semmi kekeckedés, semmi több kérdés........
- Legyen hát. Vedd a követ, ifjú lovag, te, kinek szíve igazat szólt. - mondta, mire a kő halványan izzani kezdett.
Én ugyan legyőztem ma már egy grigorit, de az a rengeteg ott a kamrában biztos kemény fejfájást tudna okozni még egy Mélységinek is, ha ilyen könnyen ráállt az alkura, amin meg is lepődtem, ugyanis nem tartottam magam valami nagy diplomatának. És kivételesen (na persze!) tényleg az volt, ami a szívemen, a számon.
- Rendben, de mit kell tennem vele? - néztem hol a Bukottra, hol a prófétanőre.
- Vedd el, s helyezzük az ajtóra. Az elzárja, s elaltatja a grigorikat.
Kicsit furcsáltam, hogy ő egyáltalán nem is próbálta a követ megérinteni, de az előttem lévő Mélységi elég idegeskedni valót adott, így csak megfogtam a követ, számítva, hogy nem lesz könnyű, aztán bólintottam a teendőkre.
- Ezzel nem szabadítjuk ki....őt? - suttogtam a nőnek, mert nem tudtam mivel csináljuk a rosszabbat.
A prófétanő komoran szólalt meg.
- Nem amíg nem visszük ki a romból a követ. Ez az egész épület az ő börtöne.
Bíztam benne, hogy a prófétanő jól tudta és nem most szabadítottunk az amúgy is meggyötört világra valami újabb borzalmat. Kissé lihegve cipeltem a követ, mert ezek után már csak az nyugtat majd meg, ha végzünk itt és tényleg elzárhatunk mindenkit, grigorit, mélységit itt örökre.
Visszatértünk tehát szobához, a prófétanő pedig óvatosan behajtotta az ajtót. Na erre azért már felélénkült a népes bányarém csapat! Valószínűleg megérzik a végzetüket és nagy hévvel megpróbáltak kitörni.
Ám az ajtó sikeresen bezárult előttük, majd az ajtó közepén hirtelen megmozdulni látszott a kő, s egy félgömb alakú lyukat hagyott ott a két ajtófél között.
- Gyorsan, mielőtt kitörnek! - mondta a nő.
Nem kellett nekem kétszer mondani, hogy siessek!
Gyorsan behelyeztem a követ a mélyedésbe és aztán csak reménykedni mertem.
Még a kardomat sem jutott eszemben előhúzni, mert ha ki tudnak jönni, nekünk úgyis annyi volt.
Ahogy becsúsztattam a követ, azt hirtelen mintha mágnes vonzotta volna, odaragadt, s ott is maradt. Az ajtófélfák között halvány fény gyúlt, majd csíkként szaladt végig a vastag kőlapok között. A zsibongás abbamaradt, a fények pedig kialudtak.
- Vége van... - nyögött nagyot a prófétanő.
Én még egy ideig feszülten vártam, hogy mi történik és még akkor is alig akartam elhinni, hogy tényleg működött, amikor a saját szemmel is láthattam.
- Mi van, ha valaki kiszedi innen a követ? Meg lehet tenni? - jutott eszembe hirtelen.
- Talán. Ezért fontos, hogy soha, soha senki ne tehesse be a lábát ide. - mondta a prófétanő komoran.
- Ezt értem, de hogy akadályozod meg? Mégis csak be tudjuk omlasztani? - néztem rá fürkészően.
- Azt nem, de elrejteni lehet. Föld alá temetjük, s fölé az emberöltők során erdő, bozót fog nőni, mely elrejti a kíváncsi szemek elől.
Eléggé szkeptikus voltam, hogy egy ekkora helyet hogy temetünk be, de hát én csak egy paptanonc voltam, nem félangyal próféta.
- Hát ez is jobb a semminél. - vontam meg a vállam. - És, hogyan képzelted?
- Emiatt ne aggódj. A mesterem és én már minden kiterveltünk. S eddig minden úgy alakult, ahogy mondta. - mondta a prófétanő.
- Hát könnyű azt mondani, hogy ne aggódjak, de fogok, amíg nem látom ezt az egészet a föld alatt, viszont azt hiszem ez már nem az én dolgom lesz. Örülök, hogy sikerült az elejét vennünk valami armageddonnak és, hogy kis veszteséggel megúsztuk. - néztem még utoljára a stabilnak látszó ajtóra, aztán kifelé indultam. Már éppen teljes lenne a megkönnyebbülésem, amikor.......
- Ég veled... - mondta a próféta és nekem csak pár lépés után esett le, hogy még integetett is, miközben elindultam kifelé.
- Ég veled. - dörmögte egy ismerős hang is, ........a mélységi hangja.
Legnagyobb meglepetésemre a nefilim nő irányából jött.
Úgy pördültem meg a sarkamon, hogy a következő pillanatban már a buzogányom is a kezemben volt.
- Mi.......Mi volt ez? Beléd költözött? - meredtem rá.
- Mindig is bennem volt. Én az ő prófétája vagyok. - mondta a nő, széttárva a karjait.
Hát ez volt az igazi hideg zuhany! Engem alaposan félrevezettek és én segítettem egy mélységinek kiszabadulni!
- NEM! - kiáltottam elkeseredve és azonnal egy Sacra Lux-ot szabadítottam rá és a buzogánnyal is rásóztam. - Nem jutsz ki innen élve!
A fény eltalálta a prófétát, aki nyögött egy nagyot, s hátrahőkölt, de ennyi.
- Ne félj, nem akarok innen sehova se menni. Máskülönben miért mondanám ezt el neked. - mondta, ahogy a fájdalmat egy ravasz mosollyal próbálta leplezni
Lehet, hogy csak valami ravasz terv része volt ez az egész, de önkéntelenül megtorpantam, ahogy visszatámadás helyett beszélni kezdett.
- Azért mondtad el, mert nem akarsz innen elengedni. - válaszoltam, de elbizonytalanodtam.
A többiek eddig a terem előbb várakoztak, ám most ők is mind csatasorba álltak mögöttem.
A prófétanő nem foglalkozott velük, tovább beszélt, mintha meg akart volna győzni.
- Egyszerűen csak el akartam. Otrombaságnak éreztem, hogy átvertelek. A mesterem el akarta zárni a grigorikat. Ám ehhez szüksége volt valakire. Ugyanis aki a vérét hordozza, nem érhet a kőhöz. Te viszont el tudtad venni. Így a kő a helyére került, s a grigorik többé nem jelentenek veszélyt. Azt hiszem, ezzel mindketten nyertünk.
- Azt értem, hogy te és az urad mit nyertetek vele, de én mit is nyertem? - kérdeztem még mindig harcra készen. Még egyszer nem fog átverni!
- Ó, milyen alázatos. - mondta a prófétanő - Azt gondoltad, a grigorik megkíméltek volna titeket? Azok a dögök ártánynak látnak mindent, ami ezen a világon él és mozog.
Komoran felnevettem.
- És a te gazdád és a fajtája talán nem?
- Talán. De nem ajánlom itt, a mesterem házában próbára tenni. Az ajánlat még mindig áll. Menjetek el, és ne gyertek többet vissza.
Láthatta, hogy megfontoltam az ajánlatát, a szemem az engem idehívó lovagnőre, Emilia-ra tapadt és szinte éreztem a gondolatait. Aztán lassan megingattam a fejem.
- Sajnos nem tehetjük. Mi a sötétség ellen esküdtünk, nem mehetünk el dolgavégezetlenül. - és már támadtam is, az Úr sztentségével elárasztva a földet körülöttünk, remélve, hogy a lovagnő tekintetét nem értettem félre.
A föld körülöttem megtelik fénnyel, a próféta hátrálni is kezdett tőle, majd ravaszul így szólt.
- Biztos van időtök rá? - mondta, ahogy a templom elkezdett rengeni és rezegni minden falából.
Azt hittem jobban teljesítek majd és legalább fájdalmasan megégetem, de láthatóan csak kellemetlen neki, azért hátrál, viszont ha a gazdája így folytatja, mindannyian a föld alatt végezzük, hiszen lenézve látom, hogy süllyedni kezdtek a falak, a padló, az egész rom egy az egyben ereszkedett lefelé.
- Te nem vagy észnél! Feláldoznád magad? - hátráltam én is, mert nem tudtam mit tegyek.
Még ha magam harcoltam volna is, nem ránthattam a halálba a többieket.
- Vissza! Rohanjatok kifelé. - kiáltottam Emiliának és a neflilim harcosoknak.
- Az én életem...már...beteljesítette...célját... - mondta halkan a prófétanő, kis szomorúsággal a szemei közt, ahogy leeresztette fegyverét.
Futottunk! Egyenesen ki, egészen a romok elejéig!
Kiérve a térdemre támaszkodva lihegtem, úgy néztem vissza. Szép lassan az egész épület a föld alá süllyedt, úgy nyelték el a kövek, mint italt a sötét tünde torka. Nem sok kellett, hogy csak egy nagy rakás kő maradjon meg abból, ami egykoron egy ősi templom volt.
Nem tudtam, hogy örüljek-e, hogy élve megúsztuk, vagy szégyelljem magam, hogy az életemet mentve elengedtem egy mélységi szolgát és az urát. De valószínűleg úgy is alulmaradtam volna, nem győzhettem volna kettejük ellen......lehet még egyikőjük ellen sem.
- Szerinted elszabadult, vagy alszik tovább? - kérdeztem Emilia-t.
A többiek döbbenten bámulták az eltűnő romot.
- Remélem az utóbbi.
Hát én is nagyon reméltem, különben sosem tudnám magamra ölteni a papi reverendát, azzal a tudattal, hogy mit szabadítottam el.
- Úgy vélem itt már nincs mit tennünk. - bámultam még egy darabig a teljesen eltűnő falakat és a helyükön kitüremkedő földet.
- Induljunk haza. - sóhajtott nagyot Emilia - Hosszú még az út.

7[Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl Empty Re: [Magánküldetés] Ismerős Árnyakon Túl on Szer. Okt. 16, 2019 12:16 am

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Hát ez is megéltük. Volt itt minden, és mit ne mondjak, Jozef remekül viseli a stresszt. Látszik, kezd felnőni, megtalálni az útját, s ezzel együtt sokkal felelősségteljesebb, határozottabb lesz. Kíváncsi leszek, hogyan halad majd tovább az útján, merre viszi a szél, milyen próbákat kell még kiállnia. A küldetést ezennel lezárom, a jutalma 200 TP, 2000 váltó, valamint az alábbi furcsa kis csecsebecse.


Név: A hamis próféta ékköve
Típus: Kiegészítő
Leírás: A barátodnak hitt nefilim próféta csuklóra illesztető ékköves füzére, mely meneküléskor esett róla le. Hajdanán felszentelt tárgy volt, mígnem a mélységi a szentséget ki nem szívta belőle. Képes a kultistákat a démonokhoz hasonlóan megérezni, ám csak három méter távolságból.
Kritérium: Csak egyháztagok használhatják

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.