Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 106

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Vas. Ápr. 07, 2019 5:05 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Veronia megremegett.
Azelőtt az utolsó pillanatig olyan volt minden, mint sokszáz évig. Emberek dolgoztok, loptak, öltek és szerettek. Aztán abban a pillanatban mindenki megérezte azt, amit mintha mindig is tudtak volna.
A Gonosz maga feküdt a talpuk alatt, álomtalan álomban, most pedig felébredt.
A fény úgy tűnt el, mintha egyszerre elfogyott volna. A verőfényes kora tavaszi nap koromsötét éjszakába borult, a csillagok fénye kihúnyt és mintha mindenki elveszítette volna a szeme világát, lett lészen ember, vámpír, sötételf. Órák teltek el, teljes vaksötétben, mielőtt a hold felkelt.
De bár ne tette volna.
Az a vérvörös, sötétséggel örvénylő gömb nem Veronia ismerős, hűvös holdja volt. Ómen volt, jel az emberiségnek, hogy az Ítéletidő elérkezett, a Vég Órája közel járt.
A Vörös Holddal együtt pedig rémségek bújtak elő. A temetők, hívő lelkek bánatos gyászhelye megelevenedtek. Élőholtak és szellemek, számtalan és szinte végtelen kaparta elő magát anélkül, hogy bárki szólította volna őket. Démonok kezdtek vad tombolásba ott, ahol eddig nem mertek, vámpírok, gonosz éjfik és haramiák csaptak le minden tétova várakozóra a vérszínű félhomályban.
Aztán a negyedik nap reggelén végre megvirradt - de Veronia tudta, hogy már nem ugyanarra a világra.

Veronia hősei sem kerülték el a Csillagtalan éjszakát és a három sötét napot. Ti hogyan éltétek meg a Vörös Hold megjelenését? Élőholtak, démonok, vámpírok vagy útonállók támadtak rátok? Valami még sötétebb, suttogva emlegetett rettenet, eddig sosem látott mélységi szolgák csápjai kulcsolódtak a bokáitokra?
Ahogy a cím is írja, az azonnali kötelezően canon. Követelmény a szokásos 1000 szó, a jutalom pedig 2000 váltó, 200 TP és egy egyedi tárgyjutalom.
Határidő: 04.21.



A hozzászólást Jerobeam összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 25, 2019 1:23 pm-kor.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Hétf. Ápr. 08, 2019 2:41 am

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Távoli és különös vidékeken jártam épp, messzi a tornyunk biztonságot jelentő, családiasan ismerős gránit-alabástrom falaitól. Egy bírói kinevezést szállítottam, a vad délnyugati mocsárföldek alá, dolgom végeztével pedig, hazafelé, a friss tavaszi levegőből és a rekettyésben nyíló szilva és kökényvirágok édes aromájából lélegeztem nagyokat. Oly' jó idő volt, hogy kedvem támadt volna csizmámat lerúgva nagyokat sasszézni a finom agyagporos sárga úton a gyengéden ragyogó nap fénye alatt, melynek perzselő sugaraitól amalgám láncom hűségesen óvott.
Olyan hirtelen történt az ég színe változása, hogy felfogni sem volt időm a fény rejtélyes elfogyását. Hideg szelek kéltek, nekem pedig hamar a nyakamba kellett kanyarítanom petymegből való gereznámat a baljós lég ellen. Minthogy olvastam nagy kiterjedésű bűvigékről, így néhány percig nyakam behúzva ugyan, de határozottan meneteltem előre. Illúziónak véltem, de délen ugyan nagy gond nem történhet varázshasználók ténykedéséből, hiszen csak a sajátjaink lehetnek ilyen mélyen a határ mögött. Egy néhány minuta elteltével azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az ég újonnani állapota nem kíván szűnni, így megszaporáztam lépteimet, és egy fertályórányi erőltetett menet után egy kis településen találtam magam, amit az oszladozó fa jellegzetes bűze és a tavaszi virágok bódító pollenjének elegye ölelt körbe.
Úgy véltem, jó ötlet lesz megszállni, hátha elvonul a baljós előérzetű anomália - mert ugyan a gerincem mentén halványan cikázva bizony ott sejlett valami mély, de annál rettenetesebb gyanú, hogy az elképzeléseimnél sötétebb események húzódnak az ég ilyen jellegű, szurokmód transzfigurációja mögött. Besiettem a falu kétszintes kocsmájába, amit lefittyedt cégér különböztetett meg a többi, csapott tetős, jellegzetes déli parasztház közül.

Odabent meglepetésemre vagy húsz paraszt is mulatozott éppen. Rögtön feltűnt, hogy ez is bizony szokatlan, hiszen derekas mennyiségű munka állt előttük a földeken az év ezen szakaszában. Ami ennél is különösebb volt, hogy valamiféle sípokkal és dobokkal kísért különös muzsikát játszottak, aminek émelyítő, egyenletes ritmusát egy tompa, monoton dobogás is kiegészítette. Az új hang felé fordítva megláttam, hogy egy déli erkölcsöknek igen lengén, néhány fehér gyolcstépésbe ruházott, fahéjszín bőrű, formás leány - nyilván az angyalok gyermekeinek, a nefilimeknek nemzetségéből - lejt egy széles mozdulatokból álló, elbűvölő táncot, ami még a fogadóban tébláboló parasztasszonyok és leányok tekintetét is magára vonta. Puha lába az asztalon gipszkrétával felvázolt jeleken tapodott, ez adta az egyenletes ütemet. Része az attrakciónak - gondoltam naivan, majd a zord és igen elhanyagolt küllemű kocsmároshoz siettem, balsejtelmeim miatt ugyanis nem tudtam egészen összeszedett maradni. Láttam, hogy Zephyr is érzi, és nyugtalanul tollászkodott vállamon.
A fogadós jóember széles vigyorral fordult felém, fogainak többsége már elváshatott a fiatalságának tobzódó életvitele alatt. Kérdésemre készségesen a kezembe nyomott egy kulcsot, és az emeleti szobák felé igazgatott. Fizetést nem kért, mondván hogy "bőséges napok előtt állunk". Kényszeredetten elmosolyodtam az oda egyáltalán nem illő kijelentés után és megindultam dezignált lakosztályom felé. Számos kérdés kavargott bennem - Nem értettem, hogy miért ilyen vidámak az emberek, amikor ilyesfajta baljós ómenek jelennek meg az égen odakint. Egyáltalán, miért nem ügyelt senki arra, ami odakint folyt? Vágytam megkérdezni, de valami belső gát megakadályozott ebben. Mintha csak attól akart volna megvédeni, hogy valami olyannal találkozzak, amit aztán később feldolgozni és megérteni képtelen lennék. Közben számos alkalommal összetalálkozott a szemem a táncoló leányéval. Groteszk vonzást éreztem, akartam az őt áhítattal bámuló parasztok közül egy lenni, és ha nincs a vállamon Zephyr, aki időnként fekete tollaival csapott néhányat nyugtalanul, bizonyára ott is maradok vesztemre. Megráztam a fejem végül, és felfutottam a korhadó lépcsőfokokon szegényes szobámba.

Az immár idegesen vergődő jószágom az ágy peremére állítottam. Normális esetben bizonyosan rászólok, de nem tudtam nem osztozni feldúltságában. Valami nem volt a rendjén, sőt, semmi nem volt a rendjén, sokkal inkább. Levetettem magam az ágyra, ahol nyugtalanul forgolódtam csak. Felszűrődött a hipnotikus ütemű zene, és magam előtt láttam, ahogy az angyallány gyönyörűen forog az asztallapon, és hívogató tekintetével engem néz. Émelyítő gondolatok forogtak elmémben, és arról fantáziáltam, amint közel sétálok hozzá, kezemmel illetem a lábát, sima bőrét, megragadom testét, és magamhoz szorítom, annyira, hogy egészen eggyé válok vele. Kelletlenül és felháborodva ráztam meg a fejem - egyrészt nő is lennék, egészségtelen ilyet gondolnom másik nembélimről, másrészt meg igen felkavaró volt a képzet is, hiszen elmémben szó szerint összeforrt a húsunk. El sem tudtam képzelni, hogy honnét fakadnak ezek a mély, rettenetes és tiltott vágyak, hiszen korábban semmi ilyen hajlamom nem mutatkozott. Felpattantam lendületesen, és tágra nyitottam az ablak zsalugátereit.
Hirtelen felindulásom meg is bántam azonnal. Iszonyatos kép tárult elém, olyan, amit jobb inkább nem látnia beavatatlan szemeknek. Az gonosz, hideg égen ott lángolt vérvörösen egy gömb, mely olyasféle átkos fényt okádott magából, melytől teljes testemben elfogott egy roppant remegés. Visszahanyatlottam az ágyamig, és leültem rá, csillapítván remegésem. A vérszín árnyalatok azonban a szoba minden szegletét ellepték, groteszk rémálommá változtatva az oly' sokszor látott paraszti fogadók egyszerű képét.
A legrosszabb pedig az volt, hogy mélyről jövő indulat gerjedt bennem a vér iránt. Bármerre is fordítottam a fejem, csak az élet nedvének színei töltötték be a látóterem, és önkéntelenül megnedvesítettem az ajkaim. Azonnal meg akartam harapni valamit, de legfőképp a káprázatos nefilimlányt. Láttam vízióként magam előtt, ahogy hívogatón int, én pedig megragadom jó illatú testét, majd szemfogaimat puha, ízletes hasfalába mélyesztem, keblei és bordái alatt. Biztos voltam benne - nem csak hogy nem bánná, de még örülne is neki. Megsimogatná fejem, és megjutalmazna az egység öröktől való, misztikusan békés, minden vágyat kielégítő misztériumával.
Ekkor hangzott fel odalentről rettenetes, idegen nyelvű kántálás, ami bár nem ismertem magát a beszédet, tudtam, hogy az angyalfiak szavain szól. Távoli volt, és hideg, és éreztem, hogy olyan tudást hordoz, olyan igéket, melyeket ha megismernék, soha nem lehetnék ugyan az az Aura von Regenstein Neulander, akinek egész eddigi életemben nevelkedtem. Az örökkévalóság ígéretét hordozta, mely' rendkívül félelmetesnek tetszett, de éreztem, hogy ha csak itt ülnék, és hallgatnám még egy fertályórát, bizonyosan megérthetnék belőle formulákat, és közelebb hozhatnám magamhoz ennek a vén kultúrának a rejtett igazságait.

Zephyr vijjogása azonban kijózanított a groteszk nefilim perverz és gyomorforgató víziójából, és a kántálás rettenetes vonzalmából is. Társam az ágy lábának deszkáján gubbasztott, és remegett, mint a nyárfalevél. Ez megrémített, és tudtam, hogy nincs itt maradásom. Még ha odakint a rettenetes hold tüze lángol is, még ha a hirtelen jött éjszaka borzalmas leple fed is mindent, el kellett mihamarabb távoznom innét. Ölembe vettem barátomat, és finoman magamhoz szorítottam. Megnyugtatott a jelenléte, és tudtam, hogy ez a kötődés valódi biztonság, nem úgy, mint a rémes vízióim kábító és istentelen paráznaságai.
Kinéztem az ablakon - alig öt méter magasan voltunk. Nagyot nyekkenve ugyan, de egy határozott ugrást követve biztonságosan landoltam a puha fűvel benőtt félig mocsaras talajon. A falu körül mindenütt lidércfények gázlángja villogott, természetellenes sűrűséggel. Nem tudtam megállni azonban, hogy be ne nézzek a kocsmába még egyszer talán utoljára. Visszagondolva, talán ez volt a legrosszabb dolog amit tehettem - ha rögvest futok, vissza sem nézve, megkímélem magam attól a jelenéstől, ami hosszú ideig visszatérő rémálmaim jelenetévé vált.
Odabent ugyanis a kéjesen zsongó muzsika és a rettenetes kántálás közepette valami istentelen és rémes rituálé zajlott le, és ebbe én is hivatalos voltam, mint ahogy vízióimból kitűnt. A kívánatosan táncoló nefilim helyén ugyanis nem más volt, mint egy síkos hústömeg, amit ritmikusan vonagló belsőségek, és groteszkül rángó végtagok vettek körül. Egyetlen testtelen tüdő, és annak élénk rózsaszín légcsöve tekeredett egy fuvola sípja köré, a dobritmust pedig két, nagyon tudatosan rángatózó, agyvelőszövetre csatlakozó kéz ütötte. Az ablakból friss vér és gőzölgő szervek bűze áradt, ennek forrása pedig a nefilim helyén lévő, lüktető húsgúla volt, melynek tetején egyetlen szem pörgött vadul, oldalain pedig szájak tucatja bőgte az istentelen kántálás szörnyű dallamíveit.
Madaram szorítva hátráltam el az elviselhetetlen jelenéstől, majd ekkor megláttam az ég üres, túlvilági boltozatán azt, minek utána már csak rohanni voltam képes, minél messzebb a falutól, egészen addig, amíg zihálva egy hellenburgi őrjáratba nem ütköztem, akik biztonságba kísértek a fővárosba, és el sem mertem mozdulni onnét addig, amíg fel nem oszlott az idegen sötétség és le nem esett az égről a gonosz vérhold. Tudtam viszont, hogy nincs vége a névtelen kis faluban történtekkel azoknak a retteneteknek, amiket egy idő és tér fölött trónoló rém elszabadulása hozott magával - Zargath'hat, a bűn megtestesült bukott angyala, ahogyan a papok mondták Hellenburgban. A nagyravágyó álmokból vészidei tervek lettek, a megbékélést pedig felváltotta a túlélés. Veroniát olyan csapás érte, amelyből soha nem fog eredeti pályájára visszatérni, ez pedig minket, vámpírokat is gyors cselekvésre kell, hogy serkentsen. Ott, hellenburgi rehabilitációm alatt megfogadtam, hogy soha nem fogom hagyni, hogy egyetlen falut is, melyről tudok, olyan átok és csapás érjen, amelynek azon a rettenetes éjszakán tanúja voltam.

Hogy pedig mit láttam a csillagtalan éjszaka kifordult égboltján? A kis parasztház fölött, a vérszínű hold fagyasztó fényében láttam, amint a tér és idő, mintha csak üvegből fújt vázát ejtenének el, szilánkosan meghasad, és mintegy a túlvilág méhéből születendő csecsemő módjára elkezd áttüremkedni az, melynek még a kifordult, élő belsőségek is csak a heroldjai voltak, és az émelyítő, sötét kántálás is csak üdvözlő dicshimnuszként zengett: Láttam a világunkba lépni az anyagtalan és istentelen lét felfoghatatlan manifesztumát, melyekről suttogva szólnak csak az acélozott szívű papjai von Himmelreichnak is. Láttam megjelenni egy Mélységi bestiát, egy bukott angyalt, és a borzalmas kanción keresztül hallottam, amint az elmémben tiszta, csengő hangon szól, nekem.

A nevemen szólít, és akarja, hogy egy legyek vele.

Én pedig, ha nincs remegő madaram az ölemben, vágytam is volna erre.

Matéria és immatéria gyalázatos nászára a csillagtalan égbolt alatt.

Felhasználó profiljának megtekintése

3[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Csüt. Ápr. 11, 2019 1:20 pm

Freia Suntide

Freia Suntide
Tünde Gárdista
Tünde Gárdista
Hol is jártam eddig a pillanatig? Mielőtt a sötét eljött volna mindenkiért?

A világon sehol. Azaz szó szerint nem ebben a világban voltam, inkább azok között. Egy fura varázsló felkérését teljesítettem, én és még másik három ember.
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a három emberből két északi volt… északi idióták, akik elengedték a végzetet, a poklot, minden ami most történik az ő hibájuk. Annak ellenére, hogy ott voltam nem tudtam megakadályozni a véget, így most én is ennek a pokolnak a szemtanúja vagyok, annak ellenére, hogy ezért lehet, hogy bárki megölne az utcán ott helyben ahol vagyok. De ennek ellenére mégis nyilaimmal tizedelem a holtak seregét.

Hogyan jutottam vissza a világok közül?
Kín és kárhozat volt számomra az amit akkor tapasztaltam. A semmiben lebegtem, a sötétben, a végtelenben, ahol se élő se holt nem volt. Egyedül én. Olyan volt az egész, mint valami kín, mintha a testem nem lenne és minden egyszerre lenne ellenem. Élő vagyok? Vagy holt? Nem tudtam, de az őrjítő érzése annak, hogy nem vagyok, hogy vagyok, vagy egyszerre mindkettő… Felőrli a tünde elméjét. Aztán eljött a reggel, egy ismerős fogadós hangja szólt be az ajtón, akit mintha már sokszor hallottam volna. Igen.. ez az a fogadó Hellenburgban ahol már sokszor aludtam. Felkeltem és körbe néztem a helyiségben, majd magamon pillantottam végig. Nem láttam semmi változást, de azért a biztonság kedvéért magamba csíptem, hogy vajon nem-e álom ez az egész. Az egész ami történt velem eddig. Ami történik most, amit érzek magamban belül… De a fájdalom nem azt eredményezte amit reméltem. Ez a valóság.

Felálltam és az ablakhoz sétáltam, remélve, hogy látok valami furát, ami miatt a gyomromban van a görcsös érzés, de semmi. Egy szokásos napnak tűnt ahogyan az utcán kinéztem, senki nem viselkedett furán, semmi fura nem volt odalent. Felöltöztem a szokásos öltözetembe és elkezdtem a napomat. Kezdetnek megpróbáltam kideríteni, hogy hogyan kerültem a fogadóba, de úgy tűnt nem értik a kérdésemet, hiszen a szokásos módon csak bejöttem a kivett a szobába és lefeküdtem.


Nem értettem mi folyik itt, miért olyan rossz minden ami itt van. Aztán rájöttem. Pár órára rá a nap fénye eltűnt. A fogadóban korom sötétség lett, míg meg nem gyulladt az első pár gyertya. Kitört a pánik, én is csak kirohantam az utcára, majd az eget bámultam. Nem volt nap… Nem volt fény! Eljött a vég!
Kezdett forogni a gondolataimban, hogy vajon amit láttam a világok között, az vajon értem jött? Vajon a két északi ahogy kiengedte a nőt, azzal ezt érte el? Elvenni az égről a napot?
Nem értettem semmit, úgy ahogyan sokan mások sem. Rengetegen csak próbáltak választ találni a kérdéseikre, én is. Ezért amint tudtam felmásztam egy ház tetejére, hátha látok onnan valami támpontot, valamit vagy valakit aki tudna segíteni, de semmi. Se egy teremtett jel vagy csak csillag sem volt sehol. A katonák, őrök sem tudtak semmit, nem mondtak a felettesek sem nekik semmit.
Majd eljött amire nem számítottam. A horizonton valami emelkedni kezdett, de az nem volt se Hold se Nap. Egy vörös golyóbis, egy Vörös Hold. Mint egy démon szeme, amit odaát láttam, arra hasonlított a legjobban.
Majd a városból sikításokat hallottam. Odasiettem a tetőkön át ahogyan tudtam, majd megdöbbenve vettem észre, hogy a holtak róják a város utcáit. Úgy néz ki eljött értünk a vég, az ítélet napja, azért amit eddig tettünk, most mindenért megfizetünk. Rothadó testek és csontvázak másztak kifelé a sírokból és utána a temetőkből.
Megdöbbenve álltam az egyik tetőn jobbommal kapaszkodva az egyik kéménybe. Mégis miért most kell ennek megtörténnie?- a görcs a gyomromból hirtelen eltűnt. Minden összeállt a fejemben. A varázsló, a nő, a tőr… aztán a sötétség és most ez. Valóban a végzet leple hullott le Veroniára.
Ahogyan végignéztem a sírokon és az élőholtak seregén nem a félelem öntött el, hanem a tettvágy. Elindultam a barakkhoz, de előtte pár nyillal rájuk lőttem, csak úgy a tömegbe, így is úgyis eltalált valakit.
A tetőkön keresztül gyorsan eljutottam oda, benyitottam és beordítottam:

-A halottak! Kitörtek a sírokból és a városban masíroznak! Azonnal tennünk kell valamit!-De nem jött válasz. Döbbent arcok serege nézett rám, úgy mintha megőrültem volna, így hamar bevágtam az ajtót és fegyvereseket kerestem. Nemsokára ráakadtam pár zsoldosra, páncéljuk régi és elnyűtt volt, de még jól védett, kezükben pár fegyver, kard és íj, mikkel én sokat tudnék kezdeni, így odasiettem:
-Mennünk kell segíteni az embereknek! Az élőholtak mindenkit lemészárolnak, meg kell állítani őket.
Mondtam nekik, majd az egyik férfi bólintva felém a többiekre néztek. Elindultunk elég sokan arra amerre a legközelebbi temető volt. A környező utcákon soksok romos tárgy, égő dobozok és jó pár halott. De szerencsére tényleg holtak voltak, nem pedig a mozgók. Hamar követve a nyomokat elértük a zombi hordát. Jobb ötlet híján rájuk lőttem és azok megfordultak…
Felálltunk formációba és próbáltunk minnél többet megölni, véglegesen. Egyiket fejbe lőttem, másiknak a nyakát vágták el és gurult el a feje, amelyiknek a lábait levágtuk, nagy nyögésekkel de kezeivel húzta tovább magát. Így nem tartottunk volna ki sokáig. Az egyik zsoldos szólt nekünk:

-A szekerekkel csináljunk blokádot! Gyorsan!-Majd páran elindultak hátrébb és a kocsikat egymásnak gurítva és felborítva készítettek pár perc alatt egy kezdetleges blokádot.
-Ide gyorsan! Vonuljatok vissza!
-Előbb nézzük át a házakat!-szóltam rögtön vissza, de úgy tűnt, hogy egyedül voltam ezen a gondolaton, így berohantam az egyik házba, majd a másikba keresve túlélőket. Pár nő és férfi még volt odabent, őket kiküldtem a blokád mögé, majd szaladva tovább az egyik házban egy csecsemőt találtam egyedül egy kiságyban. Az embergyerek nem sírt. Nem félt attól ami itt van, csendesen várta a véget a sok felnőttel ellentétben.
Felkaptam őt és a másik kezembe egy kést felkapva indultam el kifelé. utunkat egy holt állta el, de hamar legyűrtem őt, kezeit, nyakát és mindenét vagdostam, éppen ahol értem őt. A blokád mögött a gyermeket az anyjának átadtam. A nő sírt, sőt zokogott, hogy a kicsi Johit majdnem elvitte a vég.
Ennek ellenére nem nyugodhattunk még. A Vörös Hold fényére a halottak a kocsik mögött zúgolódtak… Felálltam egy magasabb helyre és így szóltam:

-Lehet ez a Vég, ez az Úr akarata, de szerintem ez még nem most jött el! Nem lehet, hogy a halál így érjen minket! Azt mondom harcoljunk! Harcoljunk az ellen amit a sors ránk vetett és meglássátok nyerni fogunk! Nyerni azokért a gyerekekért, a kedveseinkért és mindenkiért akit szeretünk! Ne adjuk fel a harcot! Hozzatok segítséget és vigyétek hírül, hogy mi itt kitartunk! Gyerünk!
Szóltam a társaimnak. Hamar pár fegyvertelen elindult a városban körbe keresve a katonákat és az őröket, akik ugyanúgy harcoltak a városban szerte. Végső soron igazam volt, hiszen máshol is ki tudtunk tartani, annak ellenére, hogy itt is rengeteg holt volt, akiket tűzzel vassal írtottunk.
A napok lassan teltek. Az órák és a percek is, hiszen a holtaknak nem kellett pihenniük, nekünk meg emiatt nem volt szabad. Egy egy figyelmetlen pillanat életekbe kerülhet. Tapasztaltuk, hiszen sokszor megviselt minket a kialvatlanság.
így a három nap verejtékekkel teli volt. A blokádot többször visszakellett húznunk, hiszen az egyre növekvő seregek hullahegyein át tudtak már mászni a holtak. De szerencsére kitartottunk, a társaimmal, kikkel szinte testvérek lettünk a három nap alatt. Akik ott harcoltunk abban az utcában mind megismertük a másikat és örök barátságot kötöttünk, annak ellenére, hogy a holtak párunkat elvitték.

De végül a harmadik napon a nap fénye újra felkelt a város felett. Itt a vége… Nagy sóhajjal és könnyekkel köszöntöttük a felkelő fényes sárga napot. De még nem volt itt a vége, még mindig volt jópár holt, kik nem nyugodtak így velük kellett előbb leszámolnunk. De már tudtuk, hogy van remény. Van remény, bármily más is legyen ez az új világ.

Felhasználó profiljának megtekintése

4[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Pént. Ápr. 12, 2019 6:43 pm

Előbb telepedett rám a baljós sejtelem, ez a megfoghatatlan nyugtalanság és rossz közérzet, minthogy észrevettem volna a valódi okát. A sötétség hidegen, olajosan kúszott be a torony falai közé, majd a bőrünk alá, a csontom mélyéig hatolva. Elnyújtottam az utolsó hangot a hegedűn, majd leeresztve a vonót, szorosan markolva a drága hangszer nyakát az ablakhoz léptem. Úgy sejtettem már pírba öltözött a keleti horizont, bár érzékeim szerint bár bőven benne kellett volna járnunk a reggelben. Az ablak üvegén túl azonban nem várt semmi, csak rideg, rosszindulatú feketeség. Még a távoli tájat sem tudtam kivenni, csupán az alant elterülő város néhány fénypontját. Az égen nem pislákoltak a csillagok, még a hold sem mutatkozott, hogy irányt mutasson az Éjszaka Gyermekeinek.  Azt mondják, a hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka, ám éreztem, hogy most nem várhatunk semmiféle hajnalra. A gyertyák leégtek, így szinte vaksötétben tapogatózva tántorogtam le a torony nagytermébe, ahol már nyüzsögtek a vámpírok. Ők is látták. Mindenki látta a különös eseményeket, a levegőben pedig tapintható volt a hideg rettegés. Mindenki próbált erősnek mutatkozni, de nem lehetett sokáig rejteni, hogy most valami olyasmi következett be, amit nem láttunk előre, és aminek egyáltalán nem értettük a természetét.
Nem tudtunk egymás segítségére lenni igazán, mert nem voltak sem megnyugtató szavak, sem ésszerű magyarázatok. Így tettem, amit mindig, amikor nem találtam másban megnyugvást: a vonót a húrokhoz emeltem, fejemet pedig a hangszer testére hajtottam, mint gyermek az anyja ölébe, vagy fiatal a szerelmese vállára szokta. Igyekeztem elterelni a figyelmüket, de én is tudtam, hogy olyan volt, mintha gyászmisét játszanék a saját temetésünkön. Veronia és az ismert világ temetésén.
Aztán néhány óra múlva, a sötétség helyét átvette a fény. Az első, legközelebb eső ablakhoz rohantam, de bár ne tettem volna! Az égen a hold arca vörös volt, mintha kiömlött vér szennyezte volna, és rosszindulatúan nézett le a világra. Abban a pillanatban visszavágytam a sötétség hidegét, hogy ne kelljen látnom ezt a gonosz holdarcot, hogy békében múlhassunk el egy Nap, Hold és Csillagok nélküli világban, a semmi puha takarójával fedve. Bár nem hamvadt el senki, mikor felnézett a vörös arcra, már tudtam, hogy akkor csak ennél is rosszabb fog következni. A sötétség és a vérhold hírnöke csupán valami nagyobbnak. Még órákig vártam, hogy történjen valami, de idő kellett az eseményeknek, hogy elérjenek hozzánk. Csak azon tudtam morfondírozni, hogy milyen hatalom és milyen történések szabadíthatták rá ezt az átkot a világra? Undorodva fordultam el az égtől, és visszavonultam a hálókörletembe. Szinte égette a torkomat a hirtelen rámtörő szomjúság, és minden vágyam az volt, hogy teleszívjam magam vérrel, és utána még tovább, egészen szétmarcangolva, aki a karjaim közé kerül.
Mind a két szolgálólányom elájult. Sápadt, vértelen testük éppen csak pihegett a padlón ahová ejtettem őket miután jól laktam a vérükből, de csak a gyomrom lett tele, a lelkem nem. Többet akartam. Valami több kellett, ami kitölthette a lelkemben keletkezett feneketlen ürességet. Behívtam magamhoz Ulrichot és Antont, két testőrömet, és mindkettőt egyszerre fogadtam az ágyamba és önmagamba, órákon át, ameddig a fáradtságtól már moccanni sem tudtak. A körmeim hosszú, véres csíkokat hagytak rajtuk, de a vér, a szex és a közben kiélt agresszió legalább elért valamekkora hatást. Másnem elfáradtam, ám a fejemben még ennél is extrémebb, ennél is vadabb jelenetek kavarogtak, mintha egy eddig elnyomott belső bestia rángatná a láncait.
Csupán az mentette meg a hálókörletemet, hogy egészen vérbe és testnedvekbe fojtsam, hogy megjöttek az első hírek odakintről. A beszámolók rettenetes, szentségtelen teremtmények hadáról szóltak, nekromantákról és élőholtjaikról, kultistákról és mélységi ivadékokról, megvadult démonokról vérengző vámpírokról és csordákba verődött emberekről. Mintha Veronia minden förtelme egyszerre ébredt volna fel, hogy gyűlöletes tobzódásba taszítsa a világot. A föld egyszerű gyermekei pedig, a parasztok, kézművesek, vadászok, az emberek, a nép, aki eltartott minket tehetetlenül állt a vörös holdat bámulva, és csak várni tudta, hogy lemészárolják őket. Menekültek volna, de nem volt hova.
Újra az ablak előtt álltam, és játszottam a vérholdnak, hátha a zene szépsége megenyhíti a haragját. Hiú, ostoba remény volt, és nem is gondoltam komolyan. Mikor a második nap sem jött el a hajnal már tudtuk, hogy minden megváltozott.
De még élünk. A világunk és az életünk talán darabjaira hullott, de élünk, és túléljük ezt is. A kérdés csak az, hogyan.
Belenéztem a nagy tükörbe a szobámban. Ez egy lehetőség volt. Egy ekkora lehetőséghez pedig át kellett öltöznöm.

~:O:~

Nekem, mint kiemelt fontosságú vendégnek nem tartott sokáig, hogy a Neulanderek családfője, a méltóságos Simon nagyúr fogadjon. Alig egy óra telt el onnantól kezdve, hogy audienciát kértem tőle addig, hogy egy küldönc felsietett a szobámba, hogy a nagyúr kész fogadni. A legszebb, borvörös ruhám öltöttem magamra, hozzáillő rubint ékszerekkel. A hajamat Anna kontyba fogta, és kicsit begöndörített az egyébként egyenes, arcom mellett lelógó két tincset. Még arra is vettem a fáradtságot, hogy tisztességesen kisminkeljem magam, így teljes pompámban vonulhattam Herr Simon színe elé.
A fogadóterem előtt lezser tartással a falnak dőlve Simon nagyúr legfiatalabb gyermekével, és egyetlen fiával találtam szembe magam. Rainer vékony volt, szőkésbarna haja a válláig ért, ettől és arcvonásaitól pedig már-már lányosnak hathatott… volna, ha nem csöpögött volna a tenyérbemászó vigyora az önbizalomtól, majdnem kivillantva a hegyes szemfogait. Újfent megállapítottam, hogy határozottan ő volt a legjobb parti ebben a toronyban, de egyelőre nem éreztem magam elég felkészültnek ahhoz, hogy megpróbáljam az ujjam köré csavarni. Fogalmam sem volt, mit keresett itt, de látszólag nem várakozott, csak intett, hogy menjek be nyugodtan. Ha pedig nem várakozott, akkor hallgatózott. Nem is vártam volna mást egy Neulandertől. Vettem egy nagy levegőt, hogy elűzzem a gyomromban gyűlő idegességet. Nem szoktam félni a hasonló helyzetekben, de most nagy volt a tét, és merész volt a lépés, amellyel fel kívántam helyezni magamat a világ és a politika hatalmas sakktáblájára.
Simon nagyúr fogadója a vámpírtorony aljában elsőre talán giccsesnek tűnhetett, de ittlétem alatt megtanultam, hogy a rengeteg tükörnek és arany, illetve nemesacél gyertyatartónak praktikus okai voltak: a nagyúr bármerre nézett fennkölt járkálással megtoldott monológjai közben, mindig szemmel tudta tartani szobája minden egyes apró pontját - első sorban természetesen a tárgyalópartnereit. A családfő egy könyvszekrény előtt állt, de az ajtó nyílására sietve megfordult
- Laetitia kisasszony. - hajolt meg talán kissé túlságosan is színpadiasan. - Gyönyörű idő van, nemde?
Elegánsan pukedliztem előtte. Kevesen álltak rangban fölöttem, és értelemszerűen ő volt az egyikük.
- Valóban. Csodálatos az éjszaka. Éppen ezért vérlázító, hogy úgy tűnik vannak, akik az éjszaka urainak kiáltották ki magukat helyettünk.
- A holtakra gondol kegyed, a megvadult démonokra vagy a mélységiek apró darabkáira? - kérdezte, miközben kihúzta a szobában található aprólékos intarziával díszített íróasztal vendégeknek szánt oldalán lévő széket. - Foglaljon helyet.
- Ebben a sorrendben.
Lassan, nőiesen ereszkedtem le a székre, és már sajnáltam, hogy nem hoztam magammal legyezőt. Azzal lett volna teljes a kép.
- Az iránt szeretnék önnél érdeklődni, hogy mit fogunk tenni, ha a nap többé nem kelne fel?
- Nos. - mosolyodott el a vámpírnagyúr, ahogy leült velem szemben, az asztal túloldalán. - Újraértékeljük a helyzetünket a világ valamennyi frakciójával kapcsolatban.
Viszonoztam a mosolyát. Valami ilyesfajta válaszban reménykedtem.
- És milyen szerepben akarnak tetszelegni a Neulanderek ebben az új világban? - tudtam mit akarok, hogy mire próbáltam rávenni Herr Simont, de nem ronthattam ajtóstul a házba. Igyekeztem elsajátítani azt a kifinomult tárgyalástechnikát, amit ők már gyermekkoruk óta tanultak, sőt, talán az anyatejjel szívták magukba.
- A Neulanderek szerepe a tetszelgés, kisasszony. Színészek vagyunk, finom ujjú hegedűművészek, akik éppen úgy alakítják a saját dallamukat ahogy a zenekar megkívánja. És maradunk is ezek, a sötétben finoman matató kéz, amely elsimítja a ráncokat. - Herr Simon láthatóan élvezte a szavainak csavarását, a szeme csillogásából ítélve pedig úgy tűnt, mindez egy teszt része volt. Kíváncsi volt mennyit tanultam itt, mennyire voltam képes helyt állni. Talán nem a legnagyobb hallal kellett volna kezdenem, de már késő volt újragondolni. Bele szándékoztam menni a játékba, és benne is maradni, ameddig csak lehetett.
- Ezért is önök a vámpírpolitika kiválóságai, és csak remélni merem, hogy egyszer legalább a lábuk nyomába érek majd. A valódi hegedűvel talán már egészen jól játszom. Ám a dallam most megváltozott nagyuram, és talán itt a lehetőség, hogy a háttérben játszó másodhegedűsből szólistává lépjen elő, nem csak a vámpírok között, hanem egész Veronián.
- A maga nevében szól, kisasszony, vagy az apjáéban?
Felnevettem. Számítanom kellett volna erre a kérdésre, hiszen mindezidáig nem voltam több a családom szócsövénél.
- A magaméban. Noha nem sokszor látszik, de nekem is megvannak a saját céljaim, amik messze túlmutatnak a tudományos kísérleteken. Afelől biztosíthatom, hogy nem dolgoznék az ön kontójára nagyuram, ellenkezőleg.
A férfi hátradőlt és összefonja az ujjait a mellkasán.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy nyíltan elmondja mit szeretne, Laetitia kisasszony.
Keresztbe tettem a lábam és igyekeztem nem elárulni, hogy féltem. Most dőlt el minden. Számtalanszor átgondoltam a tervet, számba vettem az eshetőségeket és buktatókat. Tudtam, hogy a saját terepén nem győzhettem le Simon von Neulandert, a szép szavak itt kevesek voltak, így maradt az ésszerűség és a tervezés megfűszerezve egy csipetnyi fantáziával.
- Az új világ új narratívájában ideje, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek. Ám most nem mint hódítók, nem mint elérhetetlen hatalmasságok. Az új világ történetében, most először lehetnénk mi a hősök. Arra szeretném megkérni, Simon nagyúr, hogy nyissa ki a kapukat. Engedje be az embereket a városba és a toronyba. Ha lemészárolják őket úgyis éhen halunk a télen, így viszont sokat tehetünk a megítélésünkért. Ha megvédjük őket Hellenburg az adósunk lesz, és később sem fogják tudni a saját parasztjainkat ellenünk tüzelni.
Herr Simon először nem válaszolt. Már-már olyan hosszasan hallgatott, hogy féltem talán szélütést kapott, ám végül ismét előre dőlt, hogy az asztalon megtámaszkodva vizsgálhassa a vonásaimat, hátha a mimikám elárul valamit a szavakon túl is.
- Ne haragudjon, ha megsértem, de meglehetősen naív. Ha kinyitjuk a kapukat nem embereket fogok beengedni. Démonokat, holtakat, szörnyetegeket. Az "éjszaka új urait". Hősök pedig sosem leszünk. De ez rossz tárgyalási alap, maradjunk a praktikumnál. - mosolyodott el végül engedékenyen. - Miből gondolja, hogy néhány száz vagy néhány ezer ember megmentése adósunkká teszi Hellenburgot?
Nem küldött el egyből, hogy minden amit mondtam ostobaság, így úgy éreztem van esélyem. Megpróbáltam összeszedni az önbizalmam azok után, hogy naívnak nevezett, és mikor legközelebb megszólaltam, a hangom egy fokkal magabiztosabban csengett.
- Azért, mert ez a néhány ezer ember lesz az, aki túl fogja élni az elkövetkezendő időket. Ha valaha újjá tudják építeni az emberek birodalmát, az azokból fog állni, akiknek mi most segítő jobbot nyújtunk. Nincsenek illúzióim afelől, hogy aki ezen a hosszú éjszakán kint marad, az meg fog halni. A szörnyetegeket fel tudjuk tartani, ameddig beérnek. Ehhez elég erősek vagyunk még, vagy tévednék?
Az arcom és a hangom is szenvtelen maradt. Nem mutattam érzelmet hiszen a nagyúrnál sem létezett más, csak politika és számítás. Ha az érzelmeire próbáltam volna hatni csak nevetségessé teszem magam.
- Maga figyelemreméltóan előrelátó és intelligens, kisasszony. - mosolygott tovább a nagyúr, mintha begyakorolta volna, hogy minden pillanatban minden arcizma a lehető legtökéletesebb helyzetben legyen. - Egy valamit válaszoljon meg őszintén. Az apja, a rettegett Hannes kinyitná a saját kapuit?
Keserűség öntötte el a számat, lelki szemeim előtt pedig megrontottak hadserege, és éles fénnyel megvilágított műtőasztalok villantak fel.
- Ki. De remélem nem fogja megtenni, mert azokra az emberekre rosszabb sors vár, minthogy élőholtak marcangolják szét őket.
Simon nagyúr felnevetett, aztán hangosan szólalt fel.
- Reiner!
Ezek szerint végig tudta, hogy a fia kint állt és hallgatózott. Az azonnal benyitott, mintha végig csak erre az alkalomra várt volna.
- Igen?
- Nyittasd ki a kapukat és valamennyi tőrvívónkat és idomárunkat utasítsd, hogy ne engedjenek senki olyat belépni rajta, akit nem látnánk szívesen. Ezen kívül küldess ki lovasokat minden irányba, ahol csak át tudnak törni a rémeken, hogy szétvigyenek egy üzenetet. "Simon von Neulander nagyúr menedéket, kosztot és kvártélyt kínál mindenkinek, aki közelebb lakik a toronyhoz, mit Hellenburghoz." Igyekezz!
- Ahogy kívánod, atyám. - hajolt meg a fiú először a nagyúr felé, majd felém, amit egy biccentéssel viszonoztam. - Laetitia kisasszony. - azzal kifordult és becsukta maga után az ajtót.
Lassan kifújtam a levegőt és hátradőltem. Meg kellett volna könnyebbülnöm, de valójában még magam sem tudtam elhinni, hogy sikerült.
- Őszintén szólva nagyuram, azt hittem, tovább kell győzködnöm majd. Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy meg lesz az eredménye.
- A kisasszony még nincs tisztában a diplomácia művészetével. Néha hosszú napok telnek el egyetlen vita körül, míg az egyik fél egyszerűen rá nem un vagy fel nem adja. Néha azonban, ha az érvelés helyes egyetlen szó is elég. Legyen elégedett. Ennél fontosabb azonban, hogy mihez kíván most kezdeni? Jól sejtem, hogy nem a lakosztályában hegedülve töltené el az időt, míg a kinti vihar elcsendesedik?
Megráztam a fejem.
- Nem. Ha már az én ötletem volt, akkor ki fogom venni a részemet a munkából. A harcban nem látnák hasznomat, de még mindig Rotmantel vagyok, és most fog érkezni ezer betegem.
- Akkor hát jó munkát, kisasszony... Doktor.
Felálltam, és meghajoltam a vámpír előtt.
- Önnek pedig jó játékot, Simon nagyúr.
Fel kellett készülnöm a fogadásukra. Levetettem az előkelőséget, hogy egyszerű fehér ingbe és nadrágba bújjak, majd egy széles mozdulattal a vállamra kanyarintott a vörös Rotmantel-köpenyt.

~:O:~

Lehajtottam egy újabb fiolányi vért. Már fogalmam sem volt, hogy mióta csináljuk ezt, hanyadik beteget tolták elém kerekes hordágyakon. Ez volt az első alkalom, amikor nem egy páciensnek szenteltem a teljes figyelmem, sőt... talán évek óta nem műtöttem, de most minden tudásra szükségem volt, amit a Rotmantel toronyban valaha tanultam. Nem panszkodhattam... elvégre az én ötletem volt. Az embernek, aki előttem feküdt fel volt vágva a hasa, és minden féle undorító letört karom állt ki belőle.
- Fogót. - parancsoltam a mellettem álló tenyeres talpas parasztlánynak. Csak fél fülel figyeltem, de a páciens rokona lehetett. A remegő kezével azt sem tudta mihez nyúljon. - Mondom fogót, úgy néz ki, mint amivel kihúzzák a szögeket, csak látta már! - kiabáltam rá erélyesebben, mire gyorsan a kezembe nyomta ami a leginkább hasonlított rá.
Elképesztő…
Kihúzgáltam a szilánkokat a férfiból, és egy felhevített késsel kiégettem néhány eret, a végén pedig a biztonság kedvéért leöntöttem az egészet egy adag kerítésszaggatóval. Úgyse volt magánál, ennél nagyobb precizitásra pedig egyszerűen nem volt időm. - A varrást a többiek megoldják.
Közöltem szenvtelenül és már léptem is a következőhöz. Vámpír volt. A csapatok egy részét már azonnal kiküldték, hogy segítsenek eljutni az embereknek a környező falvakból idáig, és ha lehetett, akkor a távolabbról érkezőknek is biztosítsanak egy valamennyire biztonságos átjárót. Lehetetlen küldetés volt. Simon nagyúr a halálba küldte őket. A halálba küldtem őket.
Megráztam a fejem. Így vagy úgy, de meg kellett velünk küzdenünk legkésőbb akkor, amikor elkezdik ostromolni a falainkat.
- A bordája átszúrta a máját. - közöltem a férfival majd a kezébe nyomtam még egy üveg kerítésszaggatót. Azt hittem a vérből fogunk kifogyni, de tévedtem. Az alkohol lesz az. - Üsse ki magát, mielőbb, aztán megműtöm, és ne lélegezzen nagyokat! Addig valaki mondja el mi van odakint!
Kis esélye volt, hogy túlélje, de úgy döntöttem megpróbálom. Kellettek a kihívások.
- Túl... sokan vannak. - nyögte. Ezzel nem mondott újat. - Ulrich meg a Rotmantel diplomata többi testőre... - ekkor nagy szemeket meresztett rám és a köpenyemre. Összerakta. Ahogy én is. Picsába. Nem cask a Neulanderek vettek részt a harcban, én is elküldtem az összes katonámat - mind az ötöt - a szolgálóimat pedig beállítottam ápolónak. Felsóhajtottam.
- Anna vedd át!
- De úrnőm én nem...
- Csak gondoskodj róla, hogy kiüsse magát mire visszajöttem, a többit meg varrd össze ennyi még csak megy!
A vérszolgám a nyakát behúzva bólintott, én pedig lobogó vörös köpennyel vonultam a kapuhoz, kikerülve a befelé jövőket. Az volt a dolguk, hogy engem védjenek. Én küldtem ki őket, hogy segítsenek. Annyit megtehettem, hogy most én mentettem meg őket, ha tudtam. Láttam a kapu előtt harcolókat, bár eggyel többen voltak, mint amire számítottam. Egy vékony alak küzdött mellettük, de ennél többet nem tudtam kivenni, és hirtelen nem is volt fontos. Másra kellett koncentrálnom.
Felemeltem a két kezem. Egy napja fedeztem fel magamban ezt az új, különös erőt, de nem volt nehéz használni. A pecsétek végtelenül egyszerűek voltak, hasonlók azokhoz, amiket a toronyban próbáltak a fejembe verni, de valahogy sosem mutattam elég tehetséget hozzájuk. Mostanáig. A hatalom érzése pedig szinte részegítő volt. Felidéztem a pecsétet, majd intettem a kezemmel, mire a harcolók előtt megjelentek a vérből összeálló, kőkemény és tűhegyes karók, amik sáncot alkotva felszúrták az üldözőket.
- Csipkedjék magukat, ne kelljen kétszer mondanom! - kiáltottam oda nekik.
- Úrnőm! - nézett egyszerre felém két testőröm is, majd egyikük a mellettük álló fehér hajú emberférfi felé fordult.
- A városba, mágus! Segítettél nekünk, most mi is segítünk, gyere!
Tehát egy mágus. Alkalomadtán meg kell köszönnöm neki. Igazán nem szeretem, ha változás áll be a személyzetben, ezért életben szoktam tartani a meglévőket, ő pedig kifejezetten nagy segítség volt ebben.
- Rendben! - hallottam a varázsló hangját, de még valamiért kéken fénylő gömböket helyezett le a földre talán figyelemelterelésképp.
Megszédültem ennyi vér felhasználásától, de állva maradtam, és fedeztem a menekülőket. A karóktól jóban kisebb tűket is képes voltam megidézni különösebb erőfeszítés nélkül. Nem csináltak nagy kárt de jobb volt a semminél. Aztán egyszercsak elfutottak mellettem és azt láttam, hogy előttem már csak az üres mező van és szemben a sötétség teremtményei. Nem kívántam szélmalomharcot vívni.
- Jól vannak? - könnyebb sérüléseket láttam, de a törött bordájúnak sem látszott elsőre milyen súlyos a helyzete.
- Siessünk! Most vagyunk a leginkább sebezhetőek! - szólt a mágus is, a tekintetéből ítélve első sorban nekem. Kész voltam visszarohanni, ám ekkor láttam, hogy a fiú lába a földbe gyökerezett. A pupillája tágranyílt, amikor meglátta az első förtelmeket beérni a gömb fénykörébe. - Fussanak... - mondta elfúló hangon. Sokkot kapott. Láttam az arcán, láttam a tekintetében. És nem csodálkoztam rajta... Elég volt néhány egyszerű sziluettet látnom ahhoz, hogy ne akarjak többet. Egy pillanatra földbe gyökerezett az én lábam is a groteszk formák láttán. A végtagok természetellenesen csavarodtak, a csontok sokszor mintha ruganyossá váltak volna... Ziháltam. Ott álltam a varázsló mellett, de én sem voltam képes másra, mint döbbenten, szívemben rettegéssel bámulni a lényeket, akik egyre közelebb értek a városhoz.
- Úrnőm! Laetitia úrnő! - a saját nevemet hallottam hátulról és ez elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra magamhoz térjek és elszakítsam a tekintetem a nem evilági förtelmekről. A mágusfiúhoz fordultam és pofonvágtam.
- Ne nézzen ne nézzen rájuk! - kiabáltam rá, majd megragadtam a karját, és elkezdtem bevonszolni a kapun. Szinte már álmatagon lépkedett utánam, nem sok híja volt, hogy nem esett hasra vagy ájult el. Nem tudtam megvizsgálni, hogy mennyire sérült meg, így azt sem tudtam megállapítani, hogy a sokk vagy esetleg a vérveszteség volt nagyobb baj. Már régen beértünk a kapun, biztonságos távolságba, el a sebesültek mellett, amikor észrevettem, hogy még mindig szorítottam a karját. Azt is láttam, hogy a ruhája csurom vér volt, noha nem lehetett mind csak az övé, akkor már holtan feküdne a mezőn.
- Maradjon ébren. Gyerünk, el ne ájuljon! Ha elájul meghal. Mi a neve? Honnan jött? Üljön le és beszéljen! - erélyesen lenyomtam a vállát, hogy leüljön a mögötte lévő ládára, majd hátrafordultam. - Valaki hozzon vizet neki! Igen, most vizet, nem pálinkát!
- T..Theo Wagner... - válaszolta alig hallható hangon. Legalább a nevét megtudtam, mégha nem is volt túlságosan szószátyár. Láttam, hogy a csuklóját keresi, így gyengéden megfogtam a kezét és  odaraktam a karkötőjéhez.
- Jól van, Theo. Helyt állt odakint a legnagyobb borzalmakkal szemben, amit ez a világ látott, és mostmár itt van. Nem szabad, hogy meghaljon.
Közben megjött a kulacs víz is, de ahogy az előbb a kezét sem találta, nem hittem, hogy egyedül inni tudott volna. Lassan az ajkához emeltem a kulacsot, és megitattam. Szerencsére együttműködőnek bizonyult. A kulacs szagán utólag éreztem meg, hogy az inkább volt vizezett bor, mint tiszta víz. A sok kinti élőholt miatt nem feltétlenül merték használni a közeli kutakat.
- Jó. Lassan, óvatosan. Nézzen rám. - a szemét akartam látni, hogy mennyire tért magához, felismerte-e hogy egy vámpír áll előtte, vagy bármilyen reakciót mutatott-e. Szerencsére úgy tűnt az ülés és folyadék megtette a hatását, és a korábbi homályos tekintetébe kezdett visszatérni a józanság.
- Köszönöm.
Szerencsére a hangja is sokkal erősebb volt.
- Ez a dolgom. Egy utcával arrébb osztanak ételt, és el tudják helyezni valahol a városban. Mindenképpen egyen, segít a vérveszteségen. Oda tud menni egyedül, vagy segítsek?
- Köszönöm, szerintem megoldom. - válaszolta, majd egy szinte könyvekbe illően szép mágusbotra támaszkodva lassan feltápászkodott, majd kicsit megpihent. Úgy sejtettem, még mindig forgott vele a világ. - Riel, gyere elő, segíts nekem egy picit. - ekkor egy apró gólem mászott ki Theo kámzsájából. Olyan volt, mint egy apró faragott kőlovag, amit talán egy Blutstern készített a fiának.
Különös.
Gondoltam, majd visszatértem a többi betegemhez. Rengeteg munka várt még rám.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Gregor Dayne

Gregor Dayne
Északi Katona
Északi Katona
Őszintén szólva eltévedtem. A kufárok, akikkel előző este ittam megesküdtek, hogy ezen az úton kell menni a fogadóig. Utólag belegondolva lehet, hogy revansot akartak venni, amiért megkopasztottam őket kártyában. Már épp azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, amikor megpillantottam a falut. Festői tájon helyezkedett el egy hegy lábánál és közelben egy tó is volt. A mérete ellenére nagy sürgés-forgás volt. Amikor bementem a kocsmába azt is megtudtam, hogy miért.

Történetesen a polgármester egy szem lánya épp férjhez menni készült. Az örömapa pedig megtett mindent, hogy a szeme fényének az esküvője tökéletes legyen, így hát megrendezte a legnagyobb mulatságot, amit a falu valaha látott. A kocsmáros elmesélte, hogy szakácsot hozattak a közeli városból és állítólag még mutatványosokat is felbéreltek. Egy jó fajta falusi lagzit vétek kihagyni. Páron már részt vettem és személy szerint jobban kedveltem őket, mint a nemesi menyegzőket. Valahogyan őszintébben örülnek itt az emberek.

Kellemesen elbeszélgetettem a kocsmárossal és épp indultam volna a templomba, amikor berontott az ajtón egy ember. Nagy darab és széles ember volt, de nem az izomtól, hanem a zsírtól. A kevés, ami megmaradt a hajából, már inkább volt ősz mint fekete, de a sűrű bajsza még kitartóan megmaradt sötétnek. Ünnepi ruhát viselt, fekete nadrágot, fehér inget és fekete mellényt kackiás hímzéssel. Habár csak idő kérdése volt, hogy a mellénye gombjai feladják a harcot. A feje vörös volt és egész testében remegett. Ahogy elsétált mellette kilocsolt olcsó parfüm szaga csapta meg az arcomat. Legszívesebben kioktattam volna az illatszerek szakszerű használatáról, de úgy éreztem ez nem a megfelelő pillanat az építő kritikára.

Odasétált a kocsmároshoz és csak egy határozott szót mondott.
-Bort!

A kocsmárosnak többet nem is kellett mondani, máris elkezdett tölteni. A férfi érkezése előtt még menni akartam, de kíváncsivá tett. Mi oka lehet arra, hogy alkoholba fojtja bánatát ezen a szép napon? Imádok új embereket/elfeket/lényeket megismerni, mert még nem találkoztam kettő egyformával. Mindenki mögött van egy történet, egy elfojtott bánat vagy egy ok a haragra és nem mindenki ugyanúgy birkózik meg vele. Ott és akkor ez az ember keltette fel az érdeklődésemet, úgy döntöttem maradok és kivárom, hogy mi lesz a történetének a vége.

Pár perces  néma iszogatás után megszólalt. Elsőre úgy tűnt, mintha a kocsmárosnak beszélt volna, de már hallottam elég ilyesfajta megnyilvánulást. Különösebben nem beszélt senkihez, talán csak magához.
-Megtettem mindent, mindent amit kért! Pénzt kellett kölcsön kérnem az öcsémtől, hogy kifizethessem azt az átkozott énekest, Flóriánt, akiért Lucinda úgy oda van, mert egyszer hallotta énekelni! Elszállásoltam a saját házamban erre bejelenti, hogy nem lép fel, mert begyulladt a hangszála! Most pedig kitalálta, hogy ha Flórián nem játszik, akkor nem megy férjhez, mert az összes barátnőjének már elmesélte, hogy fel fog lépni! Most mi az isten f*****t tegyek!

Végszóra megpendítettem a lantomat. A kocsmáros és a polgármester egy emberként figyelt fel rám.
- Úgy hiszem tudom a választ a kérdésére uram. Engedje meg, hogy játsszak a lányának és ígérem el fogja felejteni, hogy Flórián valaha is létezett.
A polgármester hitetlenkedve mért végig, majd lehúzta a borának a maradékát és így szólt.
-Végül is, mit veszíthetek? Gyere!

Elmentünk a házába. Ott leültetett a vendégszobába és arra kért, hogy várjak, amíg előkeríti a lányát. Közben senki nem figyelt rám, mindenki el volt foglalva azzal, hogy kivegye a maga részét az esküvői előkészületekből, tehát nyugodtan eltudtam végezni pár bemelegítő légző gyakorlatot, felkészülve a próbára. Előéneklést is tudtam csinálni a szolgálólányok meghökkenésére és örömére. Így, amikor fél óra múlva elém rángatta apja a kisírt szemű arát legjobb formámat tudtam hozni.

A többi gyorsan lezajlott, a polgármester, akiről időközben kiderült, hogy Edric-nek hívják, visszavette a Flóriánnak kifizetett előleget és átadta nekem. A szertartásból nem sokra emlékszem, mivel nagyrészt egy szőke hajú hölggyel szemeztem, akinek szív alakú arca volt és olyan szeplői, amiknek egyszerűen nem tudtam ellenállni. A templomi egyenruha, amit viselt, nem riasztott vissza. A ünneplés az ég szeme alatt folyt és bevetettem a repertoáromban szereplő legvidámabb dalokat.

Amikor két ének között tartottam egy kis szünetet oda jött hozzám Edric. Immáron a feje egy sokkal természetesebb színben tündökölt.
-Köszönöm! Nem tudom mit csináltam volna nélküled. Kérlek igyál! Én magam főztem
Ezzel felém nyújtott egy laposüveget. Megköszöntem és ittam belőle. Sok kocsmában megfordultam, de ilyet még nem ittam. Viszont az íz ismerős. Az nem lehet...
- Narancsból csinált pálinkát?
-Úgy bizony!
- A barátaim, akik megpróbáltak közel se kotyvasztottak ilyen jót.
-Azért, mert a barátaid nem tették bele a héját. Attól van íze. Tartsd meg az üveget, rászolgáltál.

Azzal vállon veregetett és elment beszélgetni a násznéppel. Ahogy jobban szemügyre vettem a laposüveget észrevettem, hogy díszes ötvösmunka van rajta. Ezüst szőlő indák fonták körbe az üveget. Épp arra gondoltam, hogy ezt nem tarthatom meg, amikor hirtelen elsötétült minden. Az első gondolatom az volt, hogy Edric mást is rakott a héján kívül a pálinkába, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem ez a helyzet. A násznép már kellően részeg volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel nekik a korai sötétedés. A narancs pálinkából való kóstolás és a köszöntésen kívül nem ittam. Még egész este énekelnem kellett és ha túlzottan elázok annak rossz hatása lett volna a hangomra.

Felnéztem az égre, ahol a napnak kellett volna lennie, aztán oda ahol a holdnak, de nem találtam egyiket se. Csak egy napfogyatkozás, gondoltam, nem az első a történelemben, viszont az érzés, ami végig futott a gerincemen azt sugallta, hogy ez valami más. A kültéri mulatozást be kellett fejezni, mert túl sok párt ütközött egymásnak a vaksötétben. A táncot át kellett helyezni egy kivilágított pajtába, amely egyáltalán nem felelt meg erre a célra.

Aztán a véres hold is megmutatta magát. A mulatság abba maradt és mindenki az égi jelenséget csodálta. Egy részeg nagybácsi fennhangon közölte, hogy ez jel az égiektől arra, hogy boldog házassága lesz a párnak. Legtöbben erre ittak, de hirtelen éreztem, hogy akármi közeledik az nem hoz boldogságot.

A vörös fénynél megláttam egy alakot botorkálni. Lényem egy része szerette volna abba a hitbe ringatni magát, hogy csak egy részeg vendég, de láttam a holdfénynél a húscafatokat a koponyáján és láttam, hogy nincsen egyedül. Elordítottam magam.


- A templomba! Mindenki a templomba!

Utólag magam is csodálkozom azon, hogy ilyen gyorsan gondolkoztam. A templom valóban az egyetlen létesítmény volt közel és távol, amely erődként szolgálhatott. Szerencsére többség hallgatott rám és követett. Együtt futottunk és, ahogy beértünk elbarikádoztuk magunkat.

Sokan nem jutottak el a templomba. Köztük a pap és Edric. Nem láttam meghalni, de azt mesélték épp könnyített magán és jött volna vissza a lagziba, amikor 3 élőholt elkapta. Jó ember volt, nem ezt érdemelte.

Így viszont az emberek a papjuk és a vezetőjük nélkül maradtak, bezárva, riadtan reményvesztetten. Nekem kellett előlépni és lelket öntenem beléjük. Én szerveztem az őrséget, én nyugtattam le azokat, akik ki akartak volna rohanni és közös imáink során hangommal és zenémmel megtettem mindent, hogy lelket öntsek újdonsült nyájamba. A legnagyobb segítségem a templomszolga nő volt, akin a szertartáson akadt meg a szemem. Elárulta, hogy a neve Gertrúd, erős asszony, akinek a kedves szavai nélkül biztosan megőrültek volna páran.

Miután újra kisütött a nap, elsőként mentem ki a fényre pár önként jelentkezővel. A pusztítás szörnyű volt, de a rémek eltűntek. Az emberek úgy emlegettek, mint a megmentőjüket, pedig én csak azt tettem, amit helyesnek tartottam. Pár napot még maradtam, segítettem eltemetni Edric-et és locsoltam a sírjára a pálinkájából. A maradékot megittam Gertrúddal és megkértem, hogy töltse fel szentelt vízzel. Mostantól mindig fogok magamnál hordani egy flaskával.

Búcsúzóul Gertrúd arcomra lehelt egy csókot és megölelt. Bevallom nektek nem akartam elengedni és, ahogy éreztem ő se. De tudtam, hogy neki más sorsa van és nekem is. Fájóan, de kibontakoztam az öleléséből, egy csókot nyomtam a homlokára és könnyes szemmel otthagytam.

Felhasználó profiljának megtekintése

6[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Szomb. Ápr. 20, 2019 12:02 am

Matheus az összes lakásában lévő pénzt magához vette, valamint minden értékesebb apróságot. Sietve ruhát váltott, bár sokat nem foglalkozott magának a rendbetételével. Hátulról kopaszodó feje feltűnően virított, és ruhája aszimmetrikusan állt rajta. Szinte feltépte az ajtót, és hangosan becsapva maga után kirohant az utcára.
Még éjszaka volt. A csillagok komótosan csillogtak az égen, mint akiknek semmi dolguk sem volna. Matheus körül szinte forgott a világ, ahogy felnézett. Az óratornyon látta, hogy közeleg a kapunyitás, így hát útnak eredt.
A lámpák között futott, melyek közül pár már kialudt, vagy erősen kialvó sorban állt. A távolban a nap készült felkelni a következő három napban utoljára.
Karolusburg kapunyitására már egy kisebb tömeg várakozott. Egy szekér állt oldalt, rajta egy öreg paraszttal. Egy hasonlóan idős ló volt befogva elé.
Dícsértessék! – Mondta Matheus hangosan.
Mit? – Szinte felugrott ültő helyében az ősz hajú. – Adjon Isten, atyám. – Hebegte meglepetten. – Segíthetek?
Merre megy? – Kérdezte az inkvizítor ruháit megigazítva. Hirtelen látta, hogy a kapu lassan felnyílik, és úgy döntött, hogy nincs ideje fecsérelni a perceket. – Mindegy. El kell jutnom a Katedrálisba mihamarabb!
Igen? – Nézett meglepetten. Csámcsogó hangokat hallatott.
Ez Matheus lelkét végtelenül felzaklatta türelmetlenségében. Nincs idő. Minden perc számít. Hamarabb kell odaérnie, mint a másiknak. Dühösen csak felugrott mellé hát a szekérre. Amaz meglepetten oldalra hőkölt.
Hátha az atyának mennie kell, akkor mennie kell. – Bólintott. Azzal meglendítette a kezét, a paci pedig elindult az útjára, magával hozva az öreget és az öregebbiket.
Lassan a nap is kinyújtózott a messzeségben, és lassan a horizont fölé indult, bár le a várhatóan rendeltetés szerű időpontban többé nem. A kontinensre gyönyörűen lesütött, felhőtlen égéről.
Mondja, atyám, mi szél viszi ilyen korán? – Csámcsogott unottan a szekér tulajdonosa, ahogy mögöttük a város komótosan a semmibe veszett.
A háború szele, Herr… – Nézett jelentőségteljesen az inkvizítor a másik szemébe.
Amaz ismételten unott csámcsogó hangokkal válaszolt.
H…
Mindegy. – Horkant fel hangosan Zalasch. Inkább nem akarta tudni.
Az út további része csendben telt. Az öreg eléggé meg volt hozzá szeppenve, hogy ne próbálja a szerencséjét. Ezt Matheus furcsának találta, hiszen elég vakmerőnek tűnt. Egyedül, ilyenkor, hosszú útra menni… Már szinte gyanús volt. Túl könnyű préda.
Az erdő közepén, egy villás kereszteződésnél megálljt parancsolt a lovának.
Atyám, a Katedrálist arra leli. – Mutatott gyengén, remegve a bal kezével. – A viszontlátásra.
Várjon! – Matheus tudta, hogy még nagyon messze vannak. – Vigyen el!
Sajnálom, atyám, de… – Megállt. A száját becsukta, és csak bámult.
Az inkvizítor feje vörös lett, arca hatalmas dühről árulkodott. Felemelte a kezét, és kidülledő szemekkel, felhúzott állal egyenesen az ősz öregre mutatott.
Judica mea! – Közölte, mire az öreg az első adandó alkalommal ijedten hátrálni kezdett, amint tudott. Leugrott az ülésről, és vissza kezdett botorkálni Karolusburg felé.
Matheus utána eredt, és kardnyelével üvöltve fejbe vágta. Hátat fordított, és már csak a gyöngéd puffanást hallotta meg. Visszatrappolt a szekérhez, és a lovat eloldozta, majd a hátára ugrott, és amilyen gyorsan csak bírta a ló a Katedrális felé vágtatott.
A nap már az ég felén túl járt. Veszélyesen túl. A ló pedig egyszer csak megállt. Zalasch idegesen próbálta újra útnak ereszteni, de az állat egyszer csak összeesett.
Kyrie eleison! – Szólalt fel az inkvizítor, ahogy az idős öreg, rühes lovával oldalra esett.
Feltápászkodott, és gyalogszerrel sietett továbbra is úticélja felé. A nap tovább vándorolt az égen, sütve az alatta menetelő vörös ruhás, veszélyes emberre.
Aki óvatlan pislogott egyet. De mire a szemét újra felnyitotta nem látott semmit sem. Rémülten botorkálni kezdett, míg elért egy fát és megtámaszkodott. Hát így bűntette őt az Úr. Megvakította szörnyű tetteiért. Felordított. Sok düh hagyta el hang képében az ő lelkét akkor, de korántsem elég. Közel nem.
Ő tovább botorkált. Elkellett érnie a Katedrálist. Próbálta az utat a lábával keresni és tartani. Kardjával tapogatózni. El kell jutnia.
Míg a távolban fényt látott. Látott! A Katedrális fénye volt! Pánik hangja volt…
Elérkezve a nagy bejárathoz az emberek meglepetten figyeltek rá. Majdnem meg is támadták – azt hitték, valami szörny emelkedett ki a sötétből. Annyira nem is tévedtek.
Belépett hát, és emberről emberre járt: követelte a pápa hollétét. Ajtókat tépett fel, püspökökre rémisztett rá, muszáj volt megtalálnia a pápát!
Hatalmas robajjal ugrott be egy szobába, ahol meg is látta. Az íróasztalnál ült, kezében egy papírt vizsgálva, gyertyákkal körbe véve.
Fáradjon beljebb. – Nézett fel nyugodtan Matheusra. Miért volt ily nyugodt?
Matheus megfagyottan állt az ajtóban egy pár másodpercre. Arcán meglepettség ült, majd hirtelen összeszedte magát, és a feje vörös lett holtsápadtból.
Szentatyám! Bocsásson meg... – Zárta be maga mögött az ajtót mesterkélten nyugodt mozdulatokkal, de a végére csak ajtóbecsapás lett belőle. – Szörnyűség! Az Úr irgalmazzon nekem...!
Felállt az asztala mögül, és nyugodtan az inkvizítorhoz lépdelt. Kezét barátian a vállára helyezte.
Mi történt? – Kérdezte nyugodt hangon.
Matheus megrezzent.
A sötétség, Őszentsége! A varázsló... Mélységiek... Kultisták! Végünk van... Mit tettem! – Hebegett értelmetlenül.
Üljön le. – Ajánlotta fel, miközben a saját helyéhez sétált. – Miről van szó? – Kérdezte kedélyesen.
Matheus nagy mozdulatokkal leült az kínált székre.
Szentatyám... A sötétségről... – Egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki sírva készülne fakadni, majd a feje vörössé vált és előrehajolt. – Tertullius püspök tehet! – Ötlötte ki zseniális tervét.
Tessék?
Elszabadított egy mélységit! – Mondta lángoló szemekkel.
Ho... mégis hogyan? – Lassan felállt a helyéről. Nagy nehezen, de kibillent nyugalmából. – És maga honnan tud erről?
Ki voltunk rendelve, hogy megvizsgáljunk egy varázslót. – Mutogatott Matheus. – Oly sok minden történt! A mágus egy emberalakot öltött szörnnyel el küldött minket valahová. És ott történt! Tertullius minden józan eszét félredobva elszabadította! Már hajnal óta úton vagyok, hogy ezt jelenthessem, de én sem tudtam, hogy milyen nagy a baj, míg a sötétség le nem hullott...
Értem... – Mondta komoran. – Erre össze kell hívnom a püspököket. Most elmehet, gondolkoznom kell. – Merült el a gondolataiban, és többé tudomást se vett Matheusról.
Dícsértessék a Jézus Krisztus. – Válaszolta, és meglepően halkan kiszökött a szobából.
Hatalmas lélegzetet vett, ahogy a falnak támaszkodva egy ablakhoz botorkált. Gyertyák égtek mindenütt, az ég pedig sötét volt. Sötét és üres. Lehajtotta a fejét, és gondolkodni kezdett. Míg nem elhaló sikoltást hallott mag körül.
Balra egy diakónust látott, egy másik ablakon rettegve kibámulva. Jobbra egy ministránst, és egy papot, szintén rettegve nézve ki.
Ő is végre maga elé nézett és meglátta.
Azt a vörös holdat.

Felhasználó profiljának megtekintése

7[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Szomb. Ápr. 20, 2019 4:01 am

Fény a sötétben



Végre tavaszodik.
Ha valakinek van hol élnie, legyen az a hely akármekkora, egyből fontossá válik az, hogy a környezetet szépen tartsa maga mellett. Kicsit nagy munka ez akkor, ha egy kastély udvaráról, kertjéről van szó, ám vámpírunknak, amikor épp nem szörnyek elintézése a feladata vagy a parasztok problémáinak eligazítása, azok egymás között kibékítése, piti tárgyalások lebonyolítása és egyéb fárasztó ügyletek, szinte kellemes kikapcsolódás végre egy kis hagyományos fizikai munka... Na persze nem teljes mértékben a földek kapálására kell gondolni, mindössze illatos virágok elrendezése és locsolgatása. Nem feltétlenül hasznosak, azon tekintetben, hogy nem ehetők, ám elvan velük. Csicsergő madarak közt sétálni zöldellő lombok alatt a lehető legidegnyugtatóbb.
A mai nap szerencséje van, a felhők kellően sokáig tartózkodnak az ég más területein, ha egyáltalán bárhol ahhoz, hogy a nap erősen tűzhesse égető sugarait a földre. Letelepszik egy kis padocskára odakint és azon elmélkedik, milyen szép lenne, ha ilyesmi lenne mindenütt. Csillogó zöld levelekkel teli, növényekkel és nyugalommal. Az idő kissé megszűnik számára létezni, az érzékelése egy fátyolos, krémes, furcsa réteg alá bújik, ahol hullámzik, mint kacsatoll a vízen, csendesen és gondtalanul. Nem hagyja, hogy olyasmi zavaró gondolatok izgassák fel, mint hogy valami aktívat kellene csinálni. Most nem, ez az idő nem arra van fenntartva. Már erőltetnie kell magát, hogy képes legyen ne csak a kötelességeire koncentrálni, de egyre jobb a szándékos ellazulásban.
Itt-ott szellő kap a hajába és takarja ki szemei elől a kilátást, fekete vonalakkal hálózva a smaragd alapot.
Aztán egyik pillanatról a másikra minden fekete lesz.

Damien csendesen, macskaléptekkel oson a zöld ágak alatt. Megszokott, otthonos a környék, járt már itt ezerszer. A szél nem felőle fúj szerencsére, így a vadak nem fogják észrevenni. Egy kis- és nagyvadak által egyaránt látogatott patak irányába siet. Lábai alatt nem roppan egy ág sem, eggyé válik szinte a földdel, ahogy halad. Ha ma nem ejt el semmit, az sem olyan vészes, még van temérdek tartalékuk. Voltaképp nem kötelességből jár már ki ide, hanem szórakozásból. Ez kijár azok után, amiken keresztülment, nem?
Átfutnak a fején néha. Most is, ahogy lesben áll várva, hátha valamely préda megérkezik a kívánt helyre. De már nem is annyira azért. A csendért magáért. Itt nincsenek kultisták. Banditák is csak nagyritkán fosztogatnak, a legutóbb, amikor le kellett szerelni néhányat, az két hete volt. Két hét relatív nyugalom. Ezért már hálát lehet adni. A holdnak? Vagy kinek kellene hálát adni? Talán egyszerűen csak örülni kell neki. A hold még várat magára kicsit, figyelembe véve a nap állását, még vagy nyolc óra legalább, mire feltűnik....
A következő pillanatban mindent ellep a feketeség.

A vámpír pár pillanatig pislog, megdörzsöli a szemét, próbálja legyűrni a szívébe költöző hirtelen pánikot. Megvakult volna? Mitől? Nem érez semmiféle fájdalmat, semmit, egyszerűen... semmit. Csend. Ijesztő csend. Hatalmas a kényszer, hogy egyszerűen csak sikítson egyet, de tudja, hogy attól még ő is megrémülne. Remegő kezét kinyújtja a levegőbe, feltápászkodik, fejét forgatja, jobbra, balra, felfelé. Ahol az égnek kellene lennie, ott sincs semmi.
Aztán hangok törik meg a csendet. Sikkanások, csörrenések, nyilván a szolgálók elejtettek valamit. Tétova léptek zajai. Vissza kell mennie a kastélyba. De mi ez? Miféle mágia? Meddig tart? Ő is ismer egy efféle mágiát, de azon átlát. Ugyan a többiek nem... esetleg egy magafajta szórakozna velük? Megint csak eszébe jut a család, ám ilyen kicsinyes bosszúra csak nem adnák a fejüket. Biztosan letettek már róla, hogy visszaszerezzék. Egyébként sem kellene abban a hitben ringatnia magát, hogy annyira fontos a Nachtrabeneknek, hogy bármit is tegyenek visszaszerzéséért.
Aztán rájön, hogy azért a kastélyból látszanak még a lámpások, gyertyák fényei. Jól van. Visszasiet, föl a lépcsőn, igyekezvén minden szembejövő kérdésére azt felelni: nem tudja, mitől van ez, nyugodjanak meg, mindenki fejezze be, amivel éppen foglalatoskodik, a takarítás ráér, az ételek ráérnek, majd ha a gróf úr hazajön, megtárgyalják, mi a fene lehet ez, és elbírálják a folytatást. És nem, az sem baj, hogy összetört egy tányér. Szegény szolgálólány oly nagyon tördeli pedig a kezeit.
A gróf úr pedig odakint van eközben az éjszakában.
Az időérzéke furcsán kattan. Alapvetően átszokott már arra, hogy nappal legyen ébren, ám az ösztönöknek nem lehet hazudni. Ez a sötét a maga furcsaságával valahogy... nem tudja, mi a megfelelő szó rá. Még nem. De olyasféle izgatottságot érez, mint gyermekkorában, amikor tudta, hogy valami szörnyűség történt, ám az a valami mégis új volt, rejtélyekkel kecsegtetett és ezért érdekelte. S bűntudata volt, amiért AKARTA, hogy az a rossz folytatódjon, mert tudni akarta, mi lesz a végén.

A gróf úr pedig eközben akaratlan is káromkodva, sietve verekszi át magát a bozótoson. Nem törődik már azzal, mennyire lesz sáros a ruhája, az sokkal inkább előre kerül a fontossági sorrendben, hogy ki ne törje a bokáját vagy bármi mást. Most áldja csak az eget, hogy jól tud tájékozódni. Fogalma sincs, mi a franc lehet ez, de jobb lenne, ha mihamarabb elmúlna. A sötétség és csend szinte fullasztóan veszi körül. Csak onnan tudja, hogy nem állt meg maga az idő is, hogy hallja saját légvételét és az ágak zörrenését. Itt-ott állatok csörtetnek el mellette. Vajon mit szólnak ehhez?
A pánik, hogy talán minden fény örökre elhalt a világból, csak akkor szűnik meg, amikor falvak gyertyafényait pillantja meg. Időérzéke furcsán kattog. Nappalnak kéne lennie, de nincs, mindez pedig pillanatok alatt következett be. Nyilván az állatok is így érzik. Lassan felébrednek majd az éji vadászok. Már ha így marad. És percről percre csökken a remény, hogy nem marad így, hogy valami csoda folytán majd visszajön a fény.
Lassacskán a hő is kezd elszivárogni, elkerülhetetlen velejárójaként a nap hiányának. Minél hamarabb visszajutni.... aztán meglátjuk, mi lesz.
Éráknak tűnő percek alatt sikerül is elérnie a kastély határát. Csak remélni tudja, hogy Mina bent van és meg fogja találni.
- Igen, igen, fent van a grófnő a szobájában, azt mondta, megvárja a gróf urat. - felel egy cseléd.
- Rendben. Jól tette. Köszönöm. Menjenek csak a dolgukra és tegyék, amit ő mondott.
Egyelőre többet nem mondhat. Akármennyi kérdő tekintet fordul feléje, nincs válasza számukra, neki is csak kérdései vannak.

Mina megkönnyebbülten sóhajt fel, ahogy az ismerős léptek az ajtaján való kopogással végződnek. - Végre itt vagy.. - Kétsége sincs afelől, ki az, ennyi idő után tényleg felismeri a lépteiről. Kinyitja azt és beengedi a szobába. Valahogy kérdés nélkül egy ölelésben kötnek ki, ennek a nagy adag félelemnek a hatására.
- Meg kéne mosdanod. Csupa sár vagy.
Horkantásszerű nevetés a válasz. - Nos, igen. Fajom ellenére csillagok, hold és mindenféle egyéb világítás nélkül nehezen látok.
- Igen, ez... fogalmam sincs, mi ez. Egyik pillanatról a másikra. Fogta, és... feketeség. Kint ültem a kertben, sütkéreztem a napot, az meg így... eltűnt felőlem. De nem látni felhőket se, meg egy darab csillagot se, a holdat sem... - vesz egy újabb levegőt. - Lehet, hogy valami mágus szórakozik velünk.
- Lehet.
- Vagy a démonok. Arra is gondoltam, hogy ez csak valami illúzió. Talán drága démonkirályunk valamit tervez, amelyhez mindenkinek be kellett kötni a szemét.
- Résen kell lenni. Azt javaslom, ne nagyon menjünk messzire a kastélytól a következő napokban.
- Nem terveztem. Mi... mi volt ez? - mintha valami koppant volna, vagy csosszant volna, mindenesetre valamely emberi jelenlétre utaló jel az ajtón kívülről... Ahogy feláll az ágyról, s közelít az ajtó felé, gyors egymásutánban cipők padlózattal való találkozásának hangját véli észlelni. Ahogy kinyitja az ajtót, meg is látja az épp elfelé surranó kontyos szolgálólányt, így a neve nem ugrik be, de ahogy remegve megfordul, sápadt arccal, már eszébe jut.
- Nanetta! Most komolyan, nincs jobb dolgod, mint itt hallgatózni? Nem igaz, hogy nekem kell elmagyaráznom, ez mennyire illetlen azonkívül, hogy tilos is.
- S-s-sajnálom, asszonyom. Kérem, ne... - azt már nem bírja kiötleni, mit ne, Mina csak fáradtan sóhajtva dörzsöli meg a halántékát. - Cs-csak Suzi annyira félt, és k-kérdezte, hogy nem tudok-e valamit, hogy mi történt, és go-gondoltam, hátha a nagyságos asszony tudja...
- Nem tudja, sajnos. De a kastélynak falai vannak, ételünk van, úgyhogy ne aggódjatok. Tegye mindenki a dolgát, ahogy eddig. Használjatok annyi gyertyát, amennyi szükséges.
Ahogy visszacsukja az ajtót, egy mosolygó sötételffel találja szembe magát. - Most mi az?
- Most lett volna az a rész, hogy vagy hideg távolságtartással kihúzod magad, és elküldöd, hogy szégyellje el magát, vagy sokkal harsányabban kiabálsz és elvereted egy másik szolgálóval.
- Aha. - A lány visszatelepszik megint az ágyra egy huppanással. - Valaki biztos.
Valahol büszke erre. Hogy nem olyan, mint amilyennek "lennie kéne". Akár gyerekes, akár nem.
- No szóval. Reménykedjünk, hogy nem marad így végig, igaz? Csúnya világ lenne ilyen feketén. Azonban, a legrosszabbra felkészülve, hmm... Át kell térnünk a meleg ruhák használatára és valahogy olyan élelmek termesztésére, amelyek nem bánják, ha nincs nap.
- Ez túl ridegen és logikusan hangzik. Ne mondd, hogy el tudsz képzelni egy világot nap nélkül! - A csontjai is fázni kezdenek a gondolatra.
- Nem tudok. - feleli a self komoran. - Nem tudok mit kezdeni. Az egésszel nem tudok mit kezdeni. Nem elég a háború, most ez is? A csatatéren vajon most mit éreznek? Mi lesz így a hadműveletekkel?
- Erre nem is gondoltam. Kihasználhatják a sötétet. Vagy visszahúzódhatnak. Ám ha egyikük ezt teszi, a másik azt, akkor nagyon az egyik irányba billen a mérleg.
Eszébe jut, mikor legutóbb Északon jártak, a táborban. Hajmeresztő vállalkozás volt, és csoda módon olcsón megúszták. Akkor fogott kezet az angyallal, aki megmutatta neki: lehet belőle ember is.
Alázat.
De mégis mi alá helyezze magát? - Emlékszel Abbadónra? Lehet, hogy amiatt van ez a sötétség, mert senki nem mutat elég alázatot? Mint az özönvíz, egy figyelmeztetés nekünk?
- Hm... Jó kérdés. Meg az jutott eszembe, hogy a tündéknél is sötét lett-e most. Ahova ők kerültek.
Mina rápillant. Megpillant egy zavaró kis szakadékot, amiről tudja, hogy nem szabadna ott lennie. - Nem hiszem. Várj, az ott...
Föláll és az ablakhoz siet. Fényt lát onnan ugyanis beszivárogni. Messze a távolban, a horizont fölött, erőset, világosat, amely az egész eget átszínezi.
Vérszínűvé.
Mindketten ott állnak már és nézik a jelenséget, mely olyan, mint egy telihold, amely a semmiből jelent meg. Furcsa, bordó színt von az egész tájra, megnyúlnak tőle a fák árnyékai, és zavaróan élénk színnel rezeg, mint egy hatalmas szem, mintha egyenesen rájuk nézne.
- Az tényleg egy hold?
- Vagy még mindig valami illúzió. De ha igen, akkor nagyon magas mértékű. Akárcsak ez az egész.
- Lehet, hogy valamelyik vámpír csinálja az egészet. Egy megvadult vámpírmágus.
- Hmm, elvesztette volna a fejét a családod? Vagy esetleg a Rotmantelek?
- A Nachtrabenek? Ááh, az árnyakban bujkáláshoz nem illik egy ilyen nagystílű valami. Nem, biztosan nem. De ez valami jel, az biztos. És nem a természet csinálta magától.
- Nos - túr bele fehér hajába a sötételf -, legalább most már látunk.

A következő órák stratégiai megbeszélésekkel telnek. Mina jelentősen visszasírja a komfortzónáját, amely elképzelhető sérüléseket szenved a történtek során. Még mindig nem heverte ki, hogy az egész világvége akkor óhajtott elkezdődni, amikor ő éppen a békén és nyugalom elmélkedett diófájának árnyékában, virágok illatát szívva. Afféle személyes sérelemként éli ezt meg, vagy ha nem is úgy, mindenesetre bosszúságként. A baj viszont nagyobb, mint gondolták. Az semmi, hogy vörös hold, amitől a parasztok nagy része babonás félelemtől retteg, isteni jelnek vélik és sokan szinte azonnal véget vetnek a bűntudattól és a félelemtől az életüknek. Ez a tudat senkit nem nyugtat meg igazán. A rosszabb azonban, hogy a temetőkből előmásznak a holtak. Tehát akkkor most vámpír, démonlord, Isten, vagy nekromanta?
Miféle nekromanta tud olyan sötétséget idézni, amelyen a csillagok és a hold fénye sem jut át? Majd egyszer csak a Hold vörös lesz és újra megjelenik?
A gyertyák fogynak és fognak. Félő, hogy ha mind csonkig égnek, akkor mágikus tűzzel kell egyéb éghető dolgokat meggyújtani. Azonban ezek idővel elfogynak, valamint veszélyes is a dolog.
Mivel fény nincs, senki nem igazán tudja, mikor is lett egész pontosan éjszaka. Mina azonban már a sötétség beállta - vagyis inkább bezuhanta - után pár órával olyan kimerült, hogy felőle akár éjfél is lehetne. A falvak választ remélnek. És bár adhatha nekik. Mindössze annyit tud tenni azonban, hogy kioszt pár fegyvert, melyet használhatnak az élőholtak ellen, valamint kiküldi pár őrét, hogy segítsen kiegyelni őket a házakban. Vannak ugyanis, akik képtelenek megválni drága szeretteiktől, akik visszalátogattak hozzájuk, igaz, hogy kicsikét oszladozva, de mégis, ezért valahogyan betuszkolták őket raktárakba és egyéb ilyesféle helyiségekre, és ott várták, hogy majd valami csoda történik. Az a probléma, hogy az őrök nagyon erős és megtermett emberek, azonban a diplomáciában nem feltétlen jeleskednek, így aztán elérni, hogy az emberek odaengedjék őket drága szeretteik hulláihoz anélkül, hogy közben őket kellene az említett állapotúvá hasonlatossá tenni, nem a legegyszerűbb. Azonban sikerrel járnak. Mina pedig büszke rájuk. - Ezért plusz fizetést kapnak majd, ez nem a megszokott munka, elismerem. - jegyzi meg, mire kissé foghíjas, de vidám vigyort kap válaszul. Komolyan. Ki lenne még ilyen figyelmes, mint ő? Csoda, hogy ezek a drága emberek nem lázadnak fel, ha már így el vannak kényeztetve...
...Veronia többi részéhez képest, valószínűleg. Azonban ennek következtében félnek is. Nem tudják, mihez kezdjenek ezzel a megváltozott helyzettel.

Vannak, akik azonban tudják.
Damien Ochsenhorn - mely az egyik falu az öt közül - mellett az erdő szélén fut össze velük. Egy asszony hullája jelzi jelenlétüket. Kosara mellette fekszik, kiborulva belőle egy rakás erdei gyümölcs. Sebesen ejti el az általa cipelt halom deszkát és huppan le a test mellé megnézni a pulzusát, a test pedig még meleg, bár a szíve nem ver már. Ökölbe szorulnak a kezei. Akárkik is ezek, jobb, ha eltakarodnak innen jó messzire.
És ekkor megérzi. Éppen csak mint valami halovány szellő, de mint egy olyan, aki maga is sokat jár észrevétlen, tudja, milyen az, ha valaki mögé surrannak. Előrántja a tőrt és megfordul. A felé induló penge pedig éppen csak elvéti az ujját, s találkozva a holdezüsttel élesen pendül.
- Már találkoztunk, éjfi.
Valóban. Sötét ruha, sötét maszkok. Milyen eredeti. Még csak a nevüknek megfelelő öltözéket sem hajlandóak keresni, valamiféle tollakat, csőrt vagy akármit, csak egyszerűen elfedik magukat és kérkednek a talán nem is általuk kitalált névvel.
A holló karmai.
Mozdul egyet, ám akkor a másik is. Lépések és kézmozdulataik mintha egymás tükörképei lennének, ahogy feszült figyelemmel szemeznek, néha kivárva, figyelve minden rándulást, amely árulkodó jele lehet az elkövetkező támadásnak. De valahogy érzi, hogy ez csak játék. Ha meg akarná ölni, akkor nem ezt tenné.
- Takarodjatok a falumból. - vicsorogja. Az enyém. Most már nem csak egy akármilyen falu, hanem ez itt már az enyém, és nem fogtok itt bántani senki mást.
A francba. Egyedül nem bír el egy tucatnyi bérgyilkossal.
Ekkor elsuhan felettük egy madár. Ironikusan egy holló az, hatalmas megkönnyebbülésére. Mina hollója. Talán jelezhet neki, hogy baj van. Utálja, hogy mindig a vámpírra van hagyatkozva, de ha egyszer ő nem képes éjfekete lángoló poklot elszabadítani egyetlen ujjmozdulattal, akkor nem képes...
Táncolnak még pár percig, majd ellenfele leereszti a fegyvert a combja mellé. Damien ugyanúgy alapállásban marad.
- Fejlődtél.
- Muszáj volt.
- Még mindig nem jött meg az eszed?
- Az eszem tökéletesen a helyén van. És még mindig takarodjatok a falumból, és a környékről is.
- A környék most már a mienk. Sokkal könnyebb lesz elrejtőznünk így a vörös hold fényében is.
Ó, hogy rohadnátok meg. - Ha meghal a világ, ti is vele haltok. Teljesen mindegy, hogy addig kit visztek magatokkal.
- Akkor akár te is jöhetnél.
- Mit vagytok ennyire rám szállva? Nem túl jó stratégia. Már így is túl sokat tudok rólatok. Az okosabbak az első adandó alkalommal elhallgattatnak mindenkit, akivel kapcsolatba léptek - mutat rá.
- Kár lenne, ha egész életedet ebben a fényűző hazugságban töltenéd. Megmutathatnánk, hogy mi az, amire igazán képes vagy. És akkor nem kellene az árnyékában élned.
Fájdalmasan sóhajt. - Hagyjuk már ezt a szöveget, nem vagy eléggé démon ahhoz, hogy meggyőzz. Alapból pedig édeskevesek ezek a szavak.
- Honnan tudod, hogy nem vagyok démon?
- Nem tudom, és nem igazán érdekel. Az embereid pedig közben a falu többi lakosát mészárolják, igaz?
- Jól sejted. Bár még valószínűleg csak a következő házsorig jutottak el.
- Rohadj meg...

Elena sápadtan és hüppögve nézi, ami az apukájából maradt. Piros vértócsa folydogál a földön, mellette pedig egy fekete jelenés. Ő tette. És biztosan ő lesz a következő. Belőle is vértócsa lesz. Talán nem is baj. Nem akar így itt maradni, egyedül, apu nélkül. Anyu haragudna ezért. De nem érdekli, a félelem és undor úgy összerántja a gyomrát, hogy fél, rosszul lesz. Átfut az agyán, hogy akkor összekoszolná a szőnyeget, és anyu haragudna. Aztán rájön, hogy a szőnyeg már alapból eléggé koszos.
Ekkor nem bírja tovább, négykézlábra ereszkedik...
Az ajtó pedig kivágódik. Hangosan. A fekete lovag, vagy mi ez, még ő is odafordul. Csoda történik talán? Isteni csoda?
Egy hölgy ront be. De páncélban.
- Tűnjetek már el egyszer s mindenkorra a szemeim elől, hogy a jó ég áldjon meg titeket! - szitkozódik Mina úgy, mintha csak poloskákat irtana egy piszkos ágyból, miközben minden dühét beleadja az éjlángba, mely sisteregve száguld a színével megegyező alak felé. Pontosabban nem felé, kicsikét oldalra, és hála a jó égnek sikerült eltalálnia, hogy melyik oldalra óhajt majd kitérni. Ezek után a már oly ismerős égésszak és emberi sikoly fogadja. Még ezért is gyűlöli a mocskot. Vajon mennyi lehet még belőlük? Valószínűleg, miután hangosan elkezdte kiabálni az utcán, hogy BÉRGYILKOSOK, EMBEREK, RAGADJATOK FEGYVERT, a legtöbben felszívódtak, aztán majd rejtekhelyükön röhögőgörcsöt kapnak. Reméli, el is haláloznak benne.
Szerencsére talál a házban egy vázát, amellyel leönti a szerencsétlen nyomorultat, még mielőtt az egész ház felgyullad. Ezek után a kislányhoz fordul.
- Nagyon sajnálom. Kérlek, tarts ki. Most mennem kell, még sok dolgom van. Nagyon sok. Várd meg anyukádat, temessétek el apukádat, és... nem is. Inkább égessétek el.
Fogalma sincs, hogy a kis entitás mennyit fogott fel abból, amit mondott. Kétségbeesett, fáradt szemei rémülten tekintenek rá. Mina végül nem várja meg a választ. Ahogy említette, sok dolga van még.

- A. Nyomorult. Átkozott. Agyonrugdosott. Szentségükbe. Hogy a. Nevüket. Adó. Állatok. Marják. Szét. A testük. Minden. Porcikáját.
- Egyetértek. - lihegi a sötételf, pár rúgással bordatájékon, vágással a felkarján, némileg vérző ajkakkal és sajgó orral, valamint egy kissé megficamodott bokával. Tudnak verekedni ezek a mocskok.
- Hányan vannak ezek? Azt hittem, már rég eltakarodtak, vagy kiirtódtak a nekromantákkal együtt, vagy nem is tudom, mit hittem.
- Nem, ezek szerelmesen belém. Nem nyugszanak, amíg nem kapnak meg.
- Cöh... Jól van, és hullákat akarnak ezért a lábad elé dobni? Mint valami... macskák, vagy nem is tudom. Na jó, azt hiszem, a vörös hold nem tett jót a humorérzékemnek, lassan kezdek hasonlítani Crispin barátunkra. Vele is mi lehet...
- Jó kérdés. Remélem, jól van. - feleli Damien egy kis merengés után. - Na jó. A barikádokat lassan megoldják, a temető kipucolva. Menjünk tovább?
- Eh... nincs még este?
- Nem, annyi ideig nem harcolhattunk, amikor megérkeztél, akkor lehetett körülbelől... őő... nap közepe.... halványlila fogalmam sincs.
Ez így roppantul vicces lesz. Minden az időhöz volt kötve, a munkaórák, az egész test...
Még pár falu, még pár motivációs beszéd.

Damien éppen instruálja a népet Gelbbluméban - ez már a harmadik falu, amelyet végigjártak az utóbbi órákban, így a szemeik alatt levő karikák sötétsége pusztán azért nem felnő, mert egyébként minden sötét, Damien arca pedig fajából kifolyólag amúgy is eléggé az -, hogyan és hova helyezzenek el védelmet, ha támadás történik, mit tegyenek, hova bújjanak, és hogy a gyerekekre fokozottan vigyázzanak, hogy azok ne kószáljanak el. Bár aki ilyenkor el akar kószálni, az talán olyan bolond, hogy már megérdeml... Neem. Ilyenre nem szabad gondolni.
Mina pedig áldozatául esett egy csapat kétségbeesetten sírdogáló asszonynak, így megmaradt diplomáciai érzékének rongyait bevetve és odanyújtva azt próbálja nyugalomra bírni őket, amikor is megpillant két közeledő alakot, akik közül az egyik ismerős. Egy nő és egy férfi az, a nőn nadrág van, ám hosszú haja és domborulatai nem hagynak kétséget neme felől, társa fekete haja és világos arca pedig nagyon erősen azt jelzi, hogy egy holdcsókoltról van szó. Először nem akarja teljes mértékben elhinni, de ahogy közelítenek, lassan nem lehet kétség. Exkuzálja hát magát az asszonyoktól, rábízza egyik cselédjére, hogy ellássa őket további tanácsokkal, meg ígérgessen nekik élelmet, gyertyát, akármit, aztán a két jövevény felé indul. Három. Ott egy fehér valami, ami kissárkánynak tűnik. Na jó, ez vagy Crispin gonosz ikertestvére, vagy ő maga. Azért megkérdezi.
- Crispin? Maga az? Kisasszony, sajnos az ön nevét nem tudom, de nagyon jó látni magukat, higgyék el...- hangjából érezni, mennyire kimerült és fáradt már mind fizikai, mind érzelmi síkon. Nem igaz, lát egy ismerőst! Azt a kis fehérséget most meg tudná ölelgetni, ha nem félne, hogy az leharapja a kezét. Végre. Végre valami kis fénypont, volt értelme annak, hogy eddig nem adta fel...
- Te jó ég, ez a grófnői munka még soha nem volt ilyen nehéz. Atyavilág, nagyon fáradtak lehetnek. Akkor most ez egy kiváló ürügy, hogy végre visszamenjünk a kastélyba, igaz? Tudnak valamit, amivel megnyugtathatom a népet, hogy végre elengedjenek minket és békében visszatérhessünk?
Ez eléggé pragmatikusnak tűnhet, de semmire sem vágyik jobban, mint hogy végre megszabaduljon. Hisz nem elegek a saját problémái, nem elég az, hogy ő maga aggódik, mi lesz a világgal, még ki kell ide jönnie a porba, piszokba, mert... mert... az a rohadt lelkiismeret. És kockáztatni az életét. Komolyan, néha megkérdőjelezi a saját faját. Bár... valószínűleg nem is mindegyik vámpírnak mondják, hogy akár ember is lehetne.
Crispin arcán mosolyt lát visszatükröződni, amely még így is széppé teszi, hogy nyilvánvaló: hasonlóképp fárasztó utazáson lehetnek túl.
- Abigail Blackstone - mutatkozik be a kísérőlány.
- Örvendek. Wilhelmina von Nachtraben. - mutatkozik be ő is a nőkísérőnek.
- Hát, Minuci, azt hiszem, hogy én vagyok. Bár eléggé ki vagyok, sőt, mindhárman kivagyunk. Jó végre téged látni. Orcád látványának ígérete tartott minket...engem...talpon az elmúlt pár rövidke, verőfényes órácskában. Hogy mennyire fárasztó a grófnői meló, arról nekem fogalmam sincs, de hidd el, hogy .... nem tudom hány "nap" caplatás Veronia-n keresztül se túlságosan pihentető egy feladat, főleg, ha menet közben mindenfelől csontvázak, kísértetek és embereket evő sötét elfekkel találkozol. Szóval...idegileg ki vagyunk, úgy hogy ez egy nagyon jó ürügy arra, hogy visszamenjünk a kastélyodba.
Annyira hálás ezért a humorért. Fényforrás ez, amely talán kimenti ezekből a napokból. Szinte felviláglik tőlük a lelke. Nem hitte volna, hogy valaha így fog érezni...
- Esküszöm, nem hittem volna, hogy ezt így nyíltan fogom mondani, de eszméletlenül hiányzott már ez a stílus. Nem gondolja, hogy egyszerűen csak kiáll az embereim elé, és beszél? Mindegy, hogy miről, akármiről, szerintem bármi, amit mond, kirángatná őket ebből a kétségbeesett apátiából, amelybe süllyedtek.. - túr a hajába.
- A jelenlegi állapotomban, hogyha kiállnék a népek elé beszélni, abból rövid úton tömeghisztéria és utána vidám lincselés kerekedne ki, szerintem határozottan nem tenne jót az egészségemnek és a Te pozíciódnak, Minus. - Erre mosolyog, motyog valami olyasfélét, hogy lehet. - Öljenek meg mindent és mindenkit, akit mozogni látnak és nem a falujukból származik. Utólag ráérnek azon tűnődni, hogy csak segítséget kérő személy volt-e, egy szomszéd faluból érkező paraszt...vagy ellenség. Ez az én tanácsom...
- Hm... nos, ez sajnos nem lenne túl jó ötlet, tekintve, hogy ön is ebbe a kategóriába esik. - mutat rá, hiszen Crispin se nem a falujukból származó, se nem mozdulatlan.
- Természetesen úgy gondoltam, hogy a "minden, ami mozog azt megölni" szabály rám nem érvényes. Csak mindenki másra! - érkezik a felettébb logikus válasz. De hát ez várható volt. Most persze ez is megmosolyogtatja, a tanácsot jó szívvel veszi, bár már éppen eleget tett halottá ahhoz, hogy ne kívánjon több ilyet.
Damien odafordul ekkor el a munkásoktól, akik hatalmas darab fákat cipelnek, vernek a földbe és raknak össze, melyek remélhetőleg elég erősen lesznek ahhoz, hogy kívül tartsanak holtakat - vagy legalább valamennyire megnyugtassák a háborgó lelkeket. Szól nekik pár szót, majd a csapathoz baktat. - Crispin! Kellemes meglepetés. Ezek szerint hazafelé megyünk? - csillannak meg a szemei. Az ötlet őt is felvillanyozza, kész is hát megindulni a kastély felé. Még pár búcsúzó szót és jóéjszakát mondanak tehát a népségnek, majd pár idősebb férfi erélyes szavai veszik át a terepet, akik majd innentől kormányozzák a kis települést. Remélhetőleg. Az ő feladatuk is. Nem végezhet el mindent két személy. Már így is úgy érzik, szétszakadnak. Más ennyit sem tett volna meg, mondogatják maguknak. Más ennyit se. Egyébként is, hány órája nem aludtak?
Útnak indulnak a kastély felé, Mina boldog örömmel a szívében, hogy végre Crispinnek is megmutathatja a helyet. Még mindig büszke rá. Sokat dolgoztak vele, és minden alkalommal gyönyörűnek találja, amikor ránéz akár kívülről, akár belülről a szobákra, akár a rózsakertre odakint. Az illatuk még mindig csodás. Olyan éjjeli illat, éjszakai és harmatos virágillat, ciripeléstől kísérve.
Belépve rögtön megcsapja orrukat a készételek illata. A szolgálók már előálltak pár fogással, várván a hazatérőket - így is késtek egy kicsit, de hát annyi ember van azokban a falvakban, meg annyi dolog -, levesekkel, húsételekkel, s a leveseket nyomban neki is látnak felszolgálni annyi főre, amennyit látnak jelen, ahogy mindig, ha vendég van.
- Foglaljanak csak helyet. Egyenek, pihenjenek... a többi pedig... ráér később. - kínálja hellyel a ceremonialitások talán kissé hiányos szövegével vendégeit Mina. De reméli, most ez nem okoz számukra problémát.
- Ez most határozottan jól fog esni. Az utóbbi időkben nem túl sokat ettünk, hisz nem tudtuk, hogy meddig leszünk kint csapdába esve...és hogy mennyi ideig fog tartani ez az állapot.
- Még mindig tudtunk volna vadászni, ha úgy alakul - jegyzi meg Abigail, a holdcsókolt pedig bólint.
- Csak veszélyes is lett volna. Veszélyről jut eszembe: van bármi híretek Hellenburg-ból vagy a környező vidékről?
Crispin közben csámcsogva lát neki az ételének. De ezt sem bánja most senki, nyilván nagyon éhesek.
Szolgálólányok váltják egymást és cipelik serényen az ételeket sorban egymás után, viszonylag szép tányérokon. A legigényesebb étkészletek, melyek növényi díszítményekkel voltak tele, nagyrészt áldozatául estek pár ijedségből származó balesetnek, így a mostaniak csak simán mintás domborzatúak, egyébként egyszerű fehérek. Illedelmesen és szótlanul végzik munkájukat, Mina néha segít nekik egy-két instrukcióval. - Isabel, felhoznál a pincéből abból, amit legutóbb kaptunk? Aminek olyan fura neve volt. Majdnem úgy hangzott, mint az Éjláng..
- Esti Tűz. - segíti ki Damien diplomatikusan kifejezéstelen arccal.
- Azaz! Roppant kreatív. Mindegy, ne a borító alapján ítéljünk. - a leány eliramodik az emlegetett italért. Amelyből még egy darab üveg sem volt felbontva, mint ahogy a többiből sem túl sok, a pince lassan tele, de nem fogynak, leszámítva azt, amelyet a cselédek kapnak alkalmanként. Még ők is többet isznak, mint Mina, az biztos.
- Nem nagyon tettem ki a lábam innen, leszámítva persze a falvakat, amióta ilyen sötét van. A településeken azt mondták, jöttek madarak ilyen általános levelekkel, hogy a mágusok rajta vannak az ügyön, folyik a nyomozás, hogy mi lehet ez, de lényegében senki nem tud semmi konkrétat. Vagy nem akarják elmondani.
- De a tömeget meg kell valahogy nyugtatni.. Helyet foglalnak ők is az asztaloknál, miután az előkészített tálkákban megmosták kezüket, és éhesen látnak neki a gőzölgő fogásoknak. Étel. Meleg étel. Majdnem a régi életet idézi. Az élet nem áll meg, mint látszik... csak átalakul.
- Nem túl bíztató a helyzet. Főleg nem túl bíztató, hogy azt se tudjuk, mi a fene akar ez lenni - sóhajt fel Crispin. - Éreztétek, nem? Mármint...nyugtassatok meg, hogy nem csak mi éreztünk valami hatalmas gonoszságot, amikor ... amikor ez az egész elkezdődött. Nagy gáz van, Minuci. Nagyobb gáz, mint amit Eichenschild alatt láttunk. Legalábbis én egy olyanra gondolok.
Érezni a gonoszságot. Mindenhol erről pusmognak. És... nem tudja, hogy nem csak tagadni akarja-e az igazságot, amikor kijelentené, hogy ő ilyet nem érzett. Nem csak el akar-e bújni előle.
- Miért nem mondod ki? Mély... - szólalna meg Abigail, mire a grófpáros legnagyobb meglepetésére Crispin keze betapasztja a száját. No. Azért ennyire nem lehet babonás, vagy mi a fene. Ennyire nem tabu maga a szó.
- Még az hiányzik, hogy elkezdjenek a Bukottakról pletykálni. Az szépen megdobná a morált...
- Vedd le rólam a mocskos kezedet...ne hidd, hogy felejtek.
- Legyen, ahogy akarod... Szóval igen. Van egy olyan érzésem, hogy a fekete patak szindróma áll fenn most is, csak jóval nagyobb léptekben.
A párbeszédet figyelembe véve valamiféle szexuális kezdeményezés indulhatott el a nőszemély irányába, állapítja meg. Vagy valami miatt megsértődött Crispinre. Damien diplomatikusan figyeli az ételté a tányérján. Mina nem tudja elnyomni halvány mosolyát.
- Csak legyenek nyugodtan. Itt már lassan mindenféléről pletykálnak. Hallottam már olyat, hogy Isten itthagyott bennünket, esetleg meghalt, és a Sátán átvette most az uralmat. - A fekete patak említésére kínosan felnevet, de érzi, ahogy libabőrössé válik a karja.
- Franc essen beléjük. Nem tudnak ezek nyugton maradni? Évtizedekig semmit se hallunk róluk, most pedig hirtelen mindenhol ott vannak. Kultisták itt, kultisták ott... - hagyja abba a self egy ideig az ételfogyasztást.
- Az biztos. És ha ez a világ nem lenne alapból depresszív, most még ráadásul a fényt is el kell venni. De mivel? A csillagokból sem látszik semmi. Egyetlenegy se, pedig folyton figyelem az eget, hátha feltűnik egy. Ekkora felhő nincs.
- Nem tudom, Mina. Azt hittem, hogy amikor a Hold felszáll, majd örülni fogok. Az örömöm eléggé rövid életűre sikeredett. Az azóta eltelt idő...rémálom volt. Azt se tudom, hogy egyáltalán mennyi idő telt el. Semmi módszerünk nem volt arra, hogy mérjük, valahogy túlságosan lefoglalt az, hogy túléljük. Ijesztő volt...már pedig ismersz engem, ritkán vallom be,h ogy valami megrémisztett, de ez most kicsit túl tett a szokásos agyfaszon...akarom mondani, bocsiiika, de még sem bocsika. Túl ki vagyok én már ahhoz, hogy holmi etikettel foglalkozzak, meg tudod, hogy soha se volt a kenyerem. Szóval: ami kis védelmet építetek ki a faluk körül. Nem lesz elég. Csontvázak és kísértetek kelnek ki a sírjukból nekromanta jelenléte nélkül? Ha van temetőtök a közelben, ássátok ki a hullákat, ameddig csak lehetőségetek van rá, égessétek el őket, szórjátok szét a hamvaikat a szélrózsa minden irányába. De még csak nem is ez...pár dolog megváltozott. ÉN megváltoztam. Nehéz rá magyarázatot találni, de valami durván szétbombázta a mágia hálóit a vidéken, vagy csak bennem.
Crispin mindig is sokat tudott beszélni, de ez most más. Tényleg őszintének tűnik, minden szava. És logikusak. - Nekünk ugyan itt nincs, de a falvakban természetesen van. Szerencsétlenek nagyon kikészültek, mikor viszontlátták a rokonokat... Évezredekig magyarázhatjuk nekik, hogy ezek már nem ők. De igen, erre szükség lesz. - mosolyodik el hálával. A tűz. A tűz fog megtisztítani mindent és bevilágítani ezt az éjszakát.
- Lehet, hogy ez egy nekromanta-mély... öhm... fekete patak. Mina kuncogni kezd.
- Jó kérdés, hogy tudhatnak-e ilyet. Egyébként igen, valami más lett. Raziel.... a szeráfom eltűnt. - szomorúság suhan át az arcán és egyfajta elhagyatottság. Ujjai a gyűrű hideg, üres fémjéhez érnek tétován. - Egyszerűen nem lehet előhívni sehogyan, nem is érzékelem a jelenlétét. Mintha meghalt volna. Tudom, hogy ők nem úgy... éltek, mint mi, de ez még rémisztőbb. Ez a valami még a szent erőket is legyűri.
Mindegy is számára, hogy szent erők. De olyan furcsa, hogy már nincs ott, akihez bármikor szólhatott, ha akart. Aki nem ítélkezett fölötte, aki akármilyen furcsa, intim helyzetben volt is, nem olyan volt, mint egy zavaró, figyelő szem, hanem, mint egy támogatás, akit elő lehetett hívni, ha akart. Volt, hogy órákig beszélgetett vele, filozofálgattak. Erőt is adott neki a harcban. És most egyszerűen csak nincs sehol. Mintha meghalt volna. Megsiratta már párszor az elmúlt napokban, ám valahogy ez nem elég. A hidegség ott maradt.
- Dumah hasonló sorsra jutott. Hiányozni fog az a mocskos toll kollekció.
- Addig nem mertél így beszélni róla, míg a fejedben zümmögött- mutat rá Abigail
- Kiril minden egyes percben megtette.
- De Ő Kiril.
- Yeaaah....na mindegy. A lényeg, hogy eltűntek a szeráfok, eltűntek a csillagok, kannibál sötét elfek róják a vidéket, csontvázak kelnek elő a földből mindenféle hívó szó nélkül, kultisták is bármikor felbukkanhatnak és fogalmunk sincs róla, hogy meddig fog ez kitartani. És mit gondolsz, Mina, mikor szólít magához Rudika? Akarom mondani, Rudenz. A hűbérese vagy...nem ártana talán a hűséges kis falusiakkal közölni, hogy "figyu, lehet, hogy nemsokára a kezetekbe adunk pár rozsdás kardot, meg rátok aggatunk valami poshadt, régi bőrzekét és irány Hellenburg-ba gyilkolászni". Mert ez is egy lehetséges opció, Mina és remélem, hogy felkészültetek rá. Bármikor érkezhet egy megerősített különítmény. És azon se csodálkoznék, ha azok a férgek északon kihasználnák a helyzetet.
Csodálatos. Vajon miért is számított arra, hogy majd kedélyesen elütik az időt viccekkel és anekdotákkal?... - Amennyiben szólít, igyekszem minden diplomáciai készségemet elővenni és elérni, hogy a poshadt, régi bőrzekék helyett valami rendeset kapjanak. Egyébként már mondhatni, megszoktam a harcot. Nem kívánom vissza mondjuk azokat a körülményeket, az itteni élet jóval kényelmesebb... volt. De azokkal az emberekkel is muszáj törődni, ez a kastély itt nem jár ingyen. Egyébként... kicsoda is az a Kiril?
- Te megszoktad a harcot Mina. Ők nem. Elég nekik a hirtelen felbukkanó Véres Hold és a végtelen és véget nem érő sötétség. Minél előbb jelented be nekik, hogy ez egy lehetséges opció, annál több idejük van megemészteni, és felkészülni lelkileg Bár páran biztos, hogy inkább ki szaladnának a sötétségbe végső elkeseredésükben. Kiril pedig....egy hosszú történet. Majd beszélünk róla, hogyha...egy új és szebb nap fénye alatt.
Gondterhelten bólint. Arra számított, hogy majd könnyít a lelkén, de nem tette. Végül is nem tudja hibáztatni, ez a kötelessége. De már nagyon elege van a kötelességekből és a szenvedésből, a fájdalomból és a sötétből... Komolyan, eddig is mindenhonnan ez folyt, a valóságból, az emberek szavaiból, a könyvekből, de hogy most még szó szerint is?!... Eh.
- Persze, mert meztelenkedni azt tudtál előtte, de ilyen kis apró-cseprő dolgokról már nem beszélsz neki.
Felkapja a fejét. Erre még Damien is elmosolyodik halványan, ám elrejti azt a pohara mögé.
- Abigail....eh, hagyjuk. Bocsássatok meg, kissé felkavarták őt az események.
- Mármint az, hogy életben hagytál hat kannibált és vígan nézted, ahogy megesznek egy egész falunyi embert?!
- Mint mondtam....kissé rázós utunk volt. De most törődjünk egyelőre a túléléssel, utána majd vitatkozhatunk az elvekről.
Feszültség, világnézetek és elvek. Húha. Ez így sok volt egyszerre. Most akkor mibe kössön bele, a személyes dolgokba, abba, hogy mégis hogy volt képes csak úgy életben hagyni őket, vagy kérje, hogy meséljék el részletesen az egészet...?
- Kannibált?... Mármint találkoztak velük? Te jó ég, hol? Melyik falu? Ugye nem... - Nem, valószínűleg nem Schnellbach volt az, hogy is lehetett volna, arra sosem jártak sötételfek, és kissé a világ túlfelén is van innen. Annyira nincs, de Crispin mit keresett volna arra?
Damien arca a szokásosnál is komorabb színt ölt fel.
- A sötétség csapatai most úgy érzik, hogy eljött az ő idejük és létjogosultságuk van. Már nem rejtőzködnek annyira, mint régen. - Mint azok a rohadt húsevő dögök. Hihetetlen. A rossz az csak tetézi magát.
A vámpír nagyot sóhajtva bámulja a húsdarabokat a tányérján.
- Nem tudom a falu nevét. Lényegében csak három tanya és egy ütött-kopott fogadó volt.
Jó, az nem lehet, nem ismerem. Schnellbach annyira nem kicsi. Nem három tanya. És a fogadó sem ütött-kopott.
- Mintha érdekelt volna...
- Jobban örültél volna, ha berontunk közéjük, vesztünk és élve felfalnak téged? Hm? Az mennyire lett volna vidám?
- Még csak meg se próbáltuk!- rezdül meg az asztal, ahogy a nő rácsap hirtelen indulattól vezérelve, majd elvörösödik és bocsánatkérést mormol. Mina szemei picikét elkerekednek, és gyomra összeszorul, ahogy hallgatja a társalgást. Szinte kényszer érez arra, hogy kinyújtsa kezét és finoman Abigailére tegye megnyugtatóan, ám valószínűleg vagy egy pofont kapna érte, vagy minimum elhúzódást és felcsattanó szavakat. (Meg amúgy is. Egy grófnő. Nem kellene így viselkednie. Áh.)
- Ezek az anyaszomorítók csak kihasználták az alkalmat. Ha már úgy is káosz van a vidéken, akkor úgy se fogja senki se őket kergetni, nem fognak csapatokat kivezényleni csak azért, hogy eldugott falvakat védelmezzenek. Akik önerőből ejutnak Hellenburg-ig, vagy bármely védett helyig, azok túlélik. Mindenki más magára van hagyva most. Legalábbis gondolom. Ha még itt se jártak déli csapatok, akkor nem hinném, hogy máshova eljutottak volna. Remélem, hogy ez csak pillanatnyi fellángolás a részükről.
- Eegyébként.. - pirul el hirtelen, keresve Abigail tekintetét. - Ha ugyanarra gondolunk, akkor az egy fürdőházban volt. Vagyis, voltaképp, kétszer is találkoztunk fürdőházban, de nem... Semmi ok a félreértésre. ÉN nem voltam meztelen. - szögezi le, fogalma nem lévén, hogy írja körül diplomatikusan azt, hogy nem váltak szeretőkké.
- Nem az én dolgom, hogy kivel fekszik össze és kivel nem. Most, ha megbocsájtanak...inkább visszavonulnék valahova. A jelenlétem kezd kissé zavaró lenni. Draci, gyere, keresünk valami kényelmes kis sarkot, hagyjuk a felnőtteket beszélgetni a világ és az élet nagy dolgairól. Merre találok valami alkalmas helyet?
- Ha megerősítettük az itteni helyzetünket, talán elindulhatunk, hogy felkeressük őket. - És mit tennénk? Kiirtanánk őket? - Nem tudom... agresszióval felelni az agresszióra nem a legjobb. De egy megvadult sötételf hordát hogy veszel rá észérvekkel bármire? - kezeibe temeti az arcát. Közben még Abigail is megsértődik. Ó, a fenébe. Eközben már semmiféle joga nem lehet Minának ahhoz, hogy ő pedig a lefekvős megjegyzésen kapja fel a vizet, igaz...?
Damien azonnal felpattan székéből, érzékelve, hogy itt hamarost minden felrobban. - Elkísérem a kisasszonyt az egyik vendégszobához. Amennyiben biztos benne, hogy befejezte az étkezést. - hagyja meg a lehetőséget a hamvába holt ötletnek, hogy esetleg visszatérjen Abigail az étkezéshez, majd a földszinten - ahol a konyha és étkező is van - elhelyezett folyosón tovább haladva az első szoba ajtaját kinyitja.

Nem túl nagy méretű maga a szoba, de kellő mértékben hullámzanak díszesen a bútorok szélei, fából van minden, egy ágy található bent, éjjeliszekrénnyel, valamint egy pici sötét faasztalka gyertyatartóval.
- Feltételezem, egyágyas szobát szeretne. - Az eddigiek alapján kétli, hogy együtt, akár egy szobában is hajlandó aludni Crispinnel, ám azért nem árt rákérdezni. Lassan teljesen megszokja ezt az udvarias stílust. Biztonságos. Nem is olyan nehéz. Egy idő után a formulák teljesen könnyen jönnek. Mindig alkalmazható. Esetleg időnként le lehet faragni belőle.
- Elfogadok bármit, amit adnak. Még akkor is, ha Crispin barátai és nem az enyémek. Draci itt aludhat velem?
Mosoly szökik Damien ajkaira. Milyen gyermeki. Vajon hogyan találkoztak Crispinnel? Olyannyira másnak tűnnek, annyira eltérő személyiségnek, ám a mostani ellentét ellenére mégis, mintha valami nagyon szoros fűzné őket össze.
- Természetesen, ha ön nem bánja. - feleli. Valamit mondania kellene még, az előzőekre vonatkozóan. Úgy érzi, meg kell nyugtatnia ezt a háborgó lelket kissé. Vagy talán elnézést kérnie. Bár ők nem hibások, sőt. Pusztán a helyet biztosították. - És biztosíthatom, nem bánja meg a bizalmat. Crispinnek igaza van annyiban, hogy most arra kellene koncentrálnunk, hogy legalább a menthetőt mentsük. Sajnos néha a barátainknak nem az összes döntése olyan, amellyel egyetértünk. - osztja ki napi bölcsességét, hátha ettől kissé megenyhül az asszonyság. Nem hiányzik, hogy mindenki egymást marja, mikor külső tényezők ártanak... Bár minden áldott alkalommal ez történik. Mindig.
- Majd idővel kiderül, Herr...majd idővel kiderül. Kérhetnék pár...gyertyát, ha nem túl nagy kérés? Nem szeretnék sötétben maradni.
- Persze. - bólint, majd gyorsan átsétál egy másik szobába, ahol szerencsére talál is párat, egy kék színű és egy fehér gyertyával tér vissza, meggyújtja őket, azok pedig kis apró világítótoronyként ontják fényüket a szobára, sárgás, meleg fénnyel színezve be mindent. - Parancsoljon. Nem kíván esetleg egy fürdőt elalvás előtt? - Kérem, ne nézzen perverznek. Kérem, ne nézzen perverznek.
A sárkánygyík elfoglalja helyét a pamlagon és álmoskásan nyöszörög. A férfinak eszébe jut, mit is mondott Crispin annak idején Dracon és a nők viszonyáról. Megvizsgálja őket rendesen, és ha nem tetszenek neki, akkor azt ki is nyilvánítja. Abigailt viszont ezek szerint nagyon szereti. Meg kell hagyni, a fehér kis lénynek az eddigiek alapján jó ízlése van.
- Nem, köszönöm. Majd holnap...már ha lesz holnap, kimosom őket, ígérem. De most...csak szeretném álomba sírni magamat, ha nem baj.
Ezt... Muszáj volt? Ezeket a szavakat, konkrétan?... Már annyira készen állt, hogy csak szépen sarkon forduljon, kihúzva magát, ünnepélyesen elbúcsúzzon, becsukja az ajtót és menjen vissza a másik frontra. És ezt is kellene tennie. Hisz nem vár el tőle semmit. Talán nem. Ez csak valamiféle érzelmi provokáció. Csak az idegességének kifejezése, amelynek valaki más az oka, vagy valami más. De nem. Akkor sem képes itt hagyni csak úgy.
Sóhajt egyet. - Ha megölelem, pofon vág?
Jó azért előre tudni. Szívesen megölelné anélkül is, ám nincs túl sok kedve semmiféle negatív reakcióhoz, ezért biztos, ami biztos... De nem. A lány megcsóválja a fejét. Így hát megkapva az engedélyt körbe is fonja karjait a vékony kis testen, magához húzva azt se nem túl erősen, se nem túl gyengén. Furcsa mód a helyzet kínossága megszűnik abban a pillanatban, hogy ezt megteszi és átváltozik puszta, természetes támogatássá. Valószínűleg mindkettejüknek szüksége volt erre, ilyen helyzetben mindenkinek lenne. Behunyja szemeit és lényének teljes valójával Abigailre koncentrál addig a néhány pillanatig. Beszívja hajának illatát, mely jócskán keveredik kosszal és vérrel, ez a harcokból olyan ismerős. Megjegyzi ruhájának tapintását. Hallja szipogását, és azzal áltatja magát, hogy valamennyire azért segített neki.
Aztán a lány eltolja magától, mintha szégyenlené, hogy gyengének mutatkozott. A következő pillanatban már be is bújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Ezt sem szégyellve. Valóban bájos.
- Köszönöm...bár másnak kellett volna ezt megtennie.
Elmosolyodik. Már épp nyitná a száját, hogy azt mondja: Nem mindig onnan érkezik a segítség, ahonnan reméljük, de nem szükséges magát fényeznie, így inkább mást mond.
- Majd talán ő is megteszi. Aludjon jól és pihenje ki magát. Jó éjszakát. - Kioldalaz és nagyon finoman becsukja az ajtót, bámulja annak fáját még egy darabig, majd sóhajt egyet és megindul visszafelé a konyhába.

- Lesznek vele még bajaim...de valamennyire igaza volt. Nézd, Mina. Egyelőre tegyük túl magunkat ezen a sötétségen, utána már mindenki vidáman vadászhat mindenre, amire csak akar. Most első sorban a sajátjaidat kell megvédened, és nem hinném, hogy fél tucat emberevő szörnyeteg nagyobb faluk közelébe merészkednének...kivéve, ha előtte valamik vagy valakik lemészárolnak itt mindent. De...hagyjuk a sötét gondolatokat. A fenébei s, ez az egész hülyeség már teljesen elöntötte a fejemet. Három nap, Mina...három napja vagyok ébren. De akárhányszor becsuknám a szememet, akár csak sétálás közben is...rémeket látok. Egész végig idejövet vörös szempárokat láttam követni minket ott, ahol semmi sem volt. Szerinted mennyire kegyetlen poén az, hogy egy sötét elf fél a sötétségtől?
Elneveti magát.
- Én is a sötétség gyermeke vagyok. Megértem. Igen, itt van a nyakamon ez a nagy rakás ember, és már néha a pokolba kívánom őket, de nem tehetem, mert az enyémek... Akármennyire is nehéz a felfogásuk, muszáj vagyok vigyázni rájuk. És ha három napig nem alszol, a világ pedig épp összeomlik körülötted, az ilyenek teljesen normálisak. - mutat rá. - Nem baj, majd itt megtisztálkodtok, kipihenitek magatokat és felerősödtök. Tényleg, annyira jó látni végre... valaki ismerőst. - sóhajt fel és elmosolyodik. Kifejezetten érzelgős most, de a jelen pillanat az elmúlt három nap kétségkívül legszívderítőbb eseménye. Először is, élnek, másodjára még segíthet is valakinek, aki, bár, nem mindenben tökéletes, mint az időbbi párbeszédből is kiderült, de... mégis csak barát.
- Csodálkoztam is, hogy hogyan bírkózol meg ezzel a feladattal. Nekem nem lenne türelmem hozzá. A birka emberek rövid úton elkezdenének eltünedezni a környezetemből...Ha nem baj, Mina, akkor nemsokára egy fürdőt elfogadnék és ledőlnék pihenni. Jelen állapotomban nagyjából annyi hasznomat látod, mintha egy pohár vízzel próbálnád eloltani az égő Katedrálist.
A férfi gyengeségét, fáradtságát észlelve ismét elfogja a késztetés, hogy kinyújtsa felé a kezét. Ám ha Abigail véletlenül visszajön, vagy meglátja, akkor aztán sehogy se magyarázza ki azt a fürdést. Ami Abigailt nyilván tényleg nem érdekli annyira. De.... akkor is. Ha már Abigail.
- Ki ez a hölgy egyébként? Nagyon önérzetesnek tűnik. És jogos is, amit mond - teszi hozzá magában gondolatban, ám nem akarja feleslegesen szórni a szikrákat. Még az kéne, hogy ők is összekapjanak.
- Az apám egyik áldozata. Segített egy nyomra ráakadni, és közben kiderült, hogy elszakadt a csapatjától, s ők nem várták meg a Kivándorlással, hanem leléptek. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá. De nem én vagyok az erre megfelelő személy. Szépen lassan majd belátja és keres valakit, aki jobb nálam. Három nap horror után meg azt csodálom, hogy nem próbált még mindenkit darabjaira vágni a legelső hirtelen mozdulatra.
Mina érzi a tagadást felgyülemleni magában.
- Miért ne lennél te az a személy? Nem kell, hogy rögtön eltaszítsd ezt a lehetőséget. Nem leszünk tökéletesek, sosem, de attól még megadhatjuk valakinek azt, amire szüksége van. Kötődik hozzád, különben miért haragudna azért, ha mást teszel, mint amit ő jónak tart? El lehet magyarázni neki, biztosan meg tudná érteni. Nyilván megvoltak az okaid. Nem mondom, hogy én is száz százalékig egyetértek a dologgal, de nem voltam ott, így a körülményeket sem láttam. Ám ettől még ott voltál többször is, amikor ott hagytuk volna a fogunkat és tudom, hogy soha nem hagynád, hogy ezt megtegye a közeledben bárki, szóval csak tartsatok ki egymás mellett. Főleg most. - néz nagy szemeivel a sötételfre és reméli, hogy szavai nem halott talajba hullatott magvak. Nem hagyhatja, hogy csak úgy... abban a tudatban éljen, hogy ő rossz, és ennyi. S emiatt ne hagyja, hogy bárki szeresse. Annyian esnek ebbe a csapdába, és a falba tudná verni a fejét ilyenkor. Ha segíteni tudnak egymásnak, tegyék. Ah, neki sem elég már a maga bajával foglalkoznia, muszáj ilyenekbe ütnie az orrát. Hiába, akkor sem tudja megállni, pláne, ha egy barátnak lassan nevezhető személyről van szó.
Barátnak nevezhető. Egy bérgyilkos lett a barátja. Hát a világ egyre furább és furább.
- Köszönöm a szavaidat, Mina...majd átgondolom őket. Majd lesz valami, vele és velem és velünk. Kérhetnék egy fürdővizet? Majd holnap...már ha lesz holnap, még beszélünk, ígérem. De most...csak szeretném álomba aggódni magamat a világ sorsa miatt, ha nem baj.
- Hagyjuk az aggódást a fenébe! Élvezd, hogy milyen puha az ágy, majd meglátod. Jók ezek. Sok munka volt vele. De természetesen. Amelie, kérlek, készíts egy fürdővizet. Ja igen, mennyire legyen forró? - kardinális kérdés, de hát no, a szolgálók nem nyugszanak, amíg minden egyes apró információt meg nem tudnak. - Aludd csak ki magad. Aztán, ha én is képes leszek felébredni, reggelizhetünk valami finom süteményt. Kelleni fog a cukor.
Az ellátó asszony ismét megszólalt belőle. Még most is, vörös holddal, mindennel.
- Forróbb, mint a Pokol maga. Eh, just kidding. Kellemesen langyos. És Amelie: köszönöm. Neked is Mina. És Damien-nek is, amiért elkísérte Abigail-t. Akkor hát: reménykedjünk egy szebb jövőben, aggódni majd ráérünk holnap is? Jó tervnek tűnik. Szép álmokat, Mina. Most szívesen átölelnélek, mert nem csak neked esett jól egy ismerős arcot látni...de az egész lényem a halál és a vér szagát árasztja, nem lenne valami túl lélekfelemelő érzés, hidd el. Szóval...imádkozzál bárkihez, akiben hiszel, hogy egyszer még szebb napokat lássunk.
Felnevet. Ennyire kitérni minden részletre... Erről az jut eszébe, mint mikor gyerekként minden személynek, állatnak és bútordarabnak egyenként kívánt jó éjszakát. Nem akarja elhinni ezt a napot.
- Szívesen. Örülök, ha segíthetek. És hagyd a fenébe, szagoltam már sokkal rosszabbat is, tudod - vigyorodik el, majd közelebb lép, nem akar kimaradni abból az ölelésből. Az ilyeneket nem szabad kihagyni, soha. Bár tény, hogy néha logikátlan időpontokban támad kedve ilyen tevékenységet művelni, logikátlan személyeket célozva meg fele. Például egy sötételf holdpapot. Fél óra ismeretség után. Hmm. Mina és Amelie is kissé pirosak, ám Amelie főként inkább azért, mert a fürdővíz elkészítése előrevetíti, hogy az abban fürdő majd feltételezhetően meztelen lesz ezen cselekedet alapján. Mint ahogy azt emlegeték is már, és bár ez nem fürdőház...
- Jó éjszakát.
- Mindenki búcsúzkodik? Jó éjt. - sétál be Damien a helyiségbe. - A hölgy aludni tért. Ha majd kissé megbékél, adhatna neki egy vigasztaló ölelést. - jegyzi meg Crispin felé többé-kevésbé kifejezéstelen arccal, bár mintha egy mosolyféle lenne ott fellelhető. Küldetés teljesítve. Duplán. Triplán. Vagy ki tudja. Lehet, hogy csak tovább rontott a helyzeten, lehetőséget adva Abigailnek így egy következő összetűzés alkalmával Crispin fejéhez vágni, hogy bezzeg Damien ott volt, amikor neki kellett volna. A pokolba vezető út és a jó szándék. Na de ez meg a káposztás követ tartalmazó meséhez kezd hasonlatossá válni, így inkább nem hagyja, hogy tovább főjön a feje ilyen aggodalmakon. Úgy dönt, inkább arra az ölelésre fog koncentrálni, arra a néhány pillanatra, melyet megőrzött magában mélyen.
- Szép éjszakát, szerintem mi is elvonulunk lassan.
- Áh, Damien. Pont időben. Igen, eljött a búcsú ideje...és, hát majd meglátjuk. Egyelőre attól félek, ha a közelébe mennék, akkor felnyársalna engem. Nektek is szép éjszakát... barátaim. - hallják az utolsó szót már olyan halkan távozóban, mintha nem is lenne ott, de azért ott van. Mina arcán letörölhetetlen vigyorral sétál tovább a lépcsőn, lángoló arccal, olyasféle örömmel, amelyet nem kellene éreznie, amikor mindenki retteg és fél, de mégis, a francba is, mit tehetne, amikor valahol mégis csak az a lényege mindennek, hogy legyenek, akik jóban-rosszban veled vannak? Hát, ha valamire, akkor ezekre a napokra lehet mondani, hogy inkább az utóbbi. És mégis. Rég volt ilyen mód boldog. Talán a rossz kellett, hogy megtanítsa erre, hogy megadja neki ezt az örömöt, megmutassa az éles kontrasztot, mellyel kiviláglik a társaság és elfogadottság tüze a sötétből. S így már volt értelme élni, akármit is hozzon a holnap.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

8[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Szomb. Ápr. 20, 2019 1:33 pm

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
A nagyváros, bármennyire is szívesen befogadott magába, velem lassan szerettette meg magát. Voltak idők, amikor semmit sem vártam jobban, minthogy elszabaduljak onnan, és kicsit a szabadabb levegőn legyek, távol a tömeges nyüzsgéstől. Azonban ahogy telt az idő, egyre jobban sikerült hozzászoknom, és a kimenőimet gyakrabban töltöttem a falakon belül, valami másfajta kikapcsolódási lehetőséget keresve, amit nem feltétlenül találtam meg a falakon kívül. Aznap viszont mégiscsak a falakon kívülre vágytam.
Bár ne tettem volna.

Kellemes, tavaszi nap virradt egész Hellenburgra, a szemeim pedig vidáman pattantak ki, tudva, hogy egész napra kimenőt kaptam. Vidáman néztem körül a szobámban. Végigjárattam a tekintetem az asztalon, ahol a különféle kis, az idők során összeszedett tárgyaimon: egy húsvéti tojás volt ott, amiből egy hatalmas nyúl pattanhatott ki, amikor akartam, és elvitt oda, ahova akartam. Egy kis harang is volt ott, amit ha megráztam, utána nem nagyon akartam a kardomhoz nyúlni – épp ezért egy kicsit furcsa és idegen volt nekem, nem igazán szerettem. Voltak ott még ékszerek is, és egy furcsa doboz, amiben mindig más dolog volt, ahányszor csak kinyitottam, de mégse voltak annyira különlegesek számomra, mint a fegyvereim. Fragarach, és Vengeance. Előbbi az oldalamon, utóbbi a falon. Mindkettő emlék: az egyik azt juttatja minduntalan eszembe, hogy igazából ki is vagyok, a másik pedig azt, hogy nem vagyok egyedül.
Nem tartott sokáig a nézelődés, mert rájöttem, hogy az idő bizony telik, ezzel együtt pedig az jár, hogy minél többet töltök itt bent, annál kevesebb időt tudok a szabad levegőn, feltöltődéssel tölteni, mielőtt vissza kell jönnöm a pihenőről. Nagyot nyújtóztam hát, és kilépve a szabad levegőre elindultam. Fragarach, a karperecem és Puriel tárolója változatlanul nálam volt: egy katona csak a fegyverével együtt teljes, mindegy, hová megy. Régen, azt mondták, a tisztek mindig díszkarddal mentek a bálokba… csak mostanában a tiszteknek jobb dolguk is akad a bálba járásnál. De nem ma, nem nekem: akár bálba is mehettem volna. Szabad voltam, mint a madár, és élveztem.
Határozott léptekkel meneteltem kifelé a városkapun. Alig fél óra járásra volt egy kisebb falu, szerény, de annál vendégszeretőbb. Ott kedvesek voltak az emberek, és nem csak azért, mert fizettek nekik az árujukért: egyszerűen a vérükben volt, hogy mosolyogjanak azokra, akik betérnek hozzájuk, és ez jól esett, akármennyire is idegenkedtem eleinte ettől a feltétlen vidámságtól. A fogadóban, ahol gyakran megfordultam, ismerős arcok fogadtak: napbarnult földművesek emelték felém a korsójukat, akik úgy döntöttek, hogy pihenőt tartanak. Nem hibáztattam őket: én is pihenőn voltam. A csapostól egy nagy korsó világos sört kértem, és nagyot kortyolva leültem a sarokba néhány ott kártyázóhoz, hogy nézzem őket. Újra a számhoz emeltem a korsót, ekkor pedig a tekintetem elrévedt. Az egyikük jó kedéllyel mutatott rám és szólt valamit, de csak úgy hallottam, mintha víz alatt lennék.
~ Valami baj van. ~
Ennyi futott át az agyamon, mielőtt beigazolódott a gyanúm. Az ég, mintha a szobában egyetlen fényforrásként szolgáló tüzet hirtelen vízzel öntötték volna le, elsötétült. Ösztönösen a földre vetettem magam, nem törődve azzal, hogy a maradék söröm szétfolyt mindenfelé: legalább a hangja megnyugtatott afelől, hogy nem minden érzékem veszett oda. Mindenki eszeveszett kiáltozásba kezdett, én viszont még nem oldódtam fel a kezdeti sokkból. ~ Mi történt? ~ Tisztán éreztem, hogy valami megmozdult… valami gonosz. Valami, ami megrengetett mindent. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy imádkozom: térjen vissza a Nap. Teljes dicsőségében, úgy, ahogy mindig is ragyogott a világra, és rám is. Még akkor is, ha én nem törődtem vele… de miért is nem? Gyerekes dolog volt. Miért hibáztattam valaki olyat a nyomoromért, aki semmit se tehetett ellene? Épp ellenkezőleg. Ő mindent megtett értem azzal, hogy eddig életben tartott. Rengeteg olyan helyzetet éltem túl, amit rendes szabályok szerint nem szabadott volna, de én valamiért mégis élve keveredtem ki belőlük. És valahogy meggyőződésem volt, hogy ez nem a keresztények Istenének a műve. Őt miért érdekelném? Csak egy megtűrt tünde vagyok ebben a világban. Talán az Ő műve az, hogy nem különbözöm annyira az emberektől. Ezt nem tudtam hova tenni, de akkor is sokkal jobban éreztem magamon Természet Anya vigyázó tekintetét. Természet Anya… milyen régen mondtam ezt ki utoljára. De ebben a pillanatban mindennél erősebb volt ez a két szó. Ebből merítettem erőt, hogy felálljak. Eközben a fogadós előkerített néhány gyertyát, és nagy üggyel-bajjal meggyújtotta. A helyiséget bizonytalan, de a megváltást jelentő, reszketeg fény borította be. Addigra mindenki elfáradt a sikoltozásban, és csak dermedten ült maga előtt. A fényt látva egyre több falusi tódult be az egyébként tágas fogadóba, amely kezdett így zsúfolttá válni. De senki nem tudott megszólalni a döbbent ijedtségtől. Egyszerű népek voltak ezek, és én sem éreztem magam sokkal okosabbnak. A kocsmáros egy ideig megpróbálta ingyen italokkal önteni a lelket az emberekbe, de egy idő után feladta, nekem pedig be kellett vallanom magamnak valamit, amit nagyon nem szerettem: Tehetetlen voltam. Imádkoztam, hogy vége legyen.

Aztán felkelt a Hold.
Vége lett.
Imádkoztam, hogy ne legyen vége.

Azt a vörös, sötéttől örökké változó holdat soha nem fogom elfelejteni. Iszonyattal töltött el a látványa… és az üvöltés is, ami azt követte, ez azonban felébresztette bennem az órák óta szunnyadó harcost. Minden félelmemet legyőzve határozottan odafurakodtam az ajtóhoz, és kilöktem, majd egy nagy fújás után kiléptem rajta. Körülnéztem, azonban nem voltam benne biztos, hogy akartam: az egyik utcán élőholtak kezdtek el özönleni. Beüvöltöttem:
- Mindenki kifelé, irány Hellenburg! MOST! - Kiáltottam ellentmondást nem tűrően, ahogy az élőholtak felé emeltem a kardomat. Egy másodperc fagyott némaság után végre megindult az első ember, és szépen lassan mindenki más. Azonban az élőholtak mindenhogy közeledtek, csak nem szépen lassan. Szaladtak előre csontvázak, mögöttük zombik bicegtek, és két lebegő, átlátszó rémség is kísérte őket. Összesen lehettek mintegy harmincan. Némán hálát adtam, hogy ez egy kis község: Valószínűleg a temetőből kerültek elő. Valahol éreztem, hogy nem hagyhatom őket magukra sokáig, így gyors döntésre jutottam: A csontvázakat kell kiütnöm és valahogy a szellemeket. A zombikkal nem éri meg foglalkozni, úgyse érnek utol.
Eléjük siettem, és széles csapásokkal kezdtem el a kardtávolságban lévő csontvázakat irtani. Némelyik menthetetlenül szétesett, mások azonban csak kisodródtak oldalra, de egy kis pihenő után újból támadtak. Hátrább mozdultam, hogy a zombik ne érhessenek el, és közben láttam, hogy a fogadót mindenki elhagyta. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, de tudtam, hogy a neheze még csak most jön. Újból szembefordultam velük, és néhány határozott csapás után megint hátrébb kerültem. A csontvázak egyre fogytak, a zombik pedig hátrébb voltak, a szellemekkel viszont nem tudtam, mit tudok kezdeni. Újból hátráltam, és az utolsó csontváz is elhullott. A szellemek egyike viszont hozzám ért, és rögtön megrohant egy sötét érzés, hogy nem fogom túlélni. Megráztam a fejem, és egy határozott szélpengét útjára indítva próbáltam elpusztítani. Mintha egyenesen kettévágtam volna, a rossz érzés pedig egyből megszűnt. Már csak egy szellem volt hátra, ami nem okozott problémát. Elkezdtem futni a többiek felé, akik eközben már elég messzire kerültek. Még jobban felgyorsítottam, hogy utolérjem őket: volt egy megérzésem, hogy nem lesznek sokáig ilyen biztonságban. Igazam volt: három alak megtámadta őket. Rávetették magukat egy nőre, aki leghátul futott a gyermekével, és beléjük mélyesztették a fogukat. Nem tépték el, ebből tudtam azonnal, hogy vámpírok. Egy másik nő felsikoltott, és felkapták rá a fejüket az eddig táplálkozó lények. Nem voltam már túl messze, egy határozott lépéssel a magasba vetettem magam, és lecsaptam az egyikre.
- Csak menjetek! - Üvöltöttem, ahogy felkészültem arra, hogy megvívjak velük. Az egyikük egy hatalmas, kétkezesnek tűnő buzogányt húzott elő, a másik egy számszeríjat. Tudtam, hogy nyertem még egy kis időt a többieknek… de mennyit? Ki tudja, hogy ennyi idő alatt mik fogják még őket megtámadni? A számszeríjas vámpír szája ekkor kaján vigyorra húzódott, és a csoport felé lőtt. Valaki felbukott. Összeszorítottam a fogamat, és támadtam. Rájuk kell koncentrálnom. A gyengébben páncélozott számszeríjast céloztam meg először, azonban a lendületemben megtört egy érkező buzogánycsapás. A támadó vámpír felé tértem ki, minél közelebb kerülve hozzá, tudtam, hogy így kevesebb erővel tud majd támadni, ha lesz elég ereje ahhoz, hogy a súlyos buzogányfejet felém mozdítsa. Hajszálon múlott, hogy nem volt elég gyors, de nem volt alkalmam megtámadni őt, le kellett guggolnom, hogy a karja ne sodorjon el. Eközben a számszeríjas mozgásba lendült, és oldalra kitörve rám lőtt. Szerencsémre túlságosan vérgőzös volt, és elkapkodta: éppencsak megkarcolt. Vérzett, de nem vészesen. A buzogányos ekkorra viszont már stabilizálta magát, és felülről sújtott rám. Gyorsan és laposan elugrottam a számszeríjas felé, egy féloldalas bukfenccel zárva a mozdulatsort, hogy ne essek el. Sose voltam az az akrobata típus, de olykor a helyzet megkövetelte, és hálát adtam, hogy sose vett rá a lélek, hogy fémpáncélt viseljek: Biztosan nem sikerült volna. Úgy tűnt, megleptem a vámpírt, mert nem lőtt, ezt pedig kihasználtam arra, hogy egy határozott vágással véget vessek az életének. Egy pillantással konstatáltam magamban, hogy a csoport még egyben van, és szembefordultam a buzogányossal, aki állatias vicsorral meredt rám: ha nem tudtam volna, hogy ezek alapvetően hasonlítanak az emberekhez, nem jöttem volna rá elsőre. Feltartott fegyverrel előretört: valószínűleg az volt a terve, hogy egy csapással összezúz, aztán pedig levadássza a többieket. Nem hagyhattam neki. Szerettem az életem, és mivel én indítottam el őket Hellenburg felé, az én felelősségemnek éreztem, hogy odaérjenek. Kitértem oldalra, és még egyet léptem, hogy biztosan ne találjon el a buzogány. Mielőtt újra erőt gyűjthetett volna, hogy felemelje újra a buzogányt, lecsaptam rá hátulról. Páncélozott volt, én viszont felkészültem rá. Behorpasztottam a vértjét, azonban ő dühösen hátracsapott a fegyverével, ami, ha a buzogány fejével talál el, bizonyosan véget vet az életemnek, de túl közel voltam, csak a nyelével talált el, ami keményen ellökött. Fölém hajolt, csapni készült, én pedig oldalra gurultam. Felpattantam, és újból szembenéztünk. Ezúttal én kezdeményeztem: kénytelen voltam, ha idejében fel akarok zárkózni. Erre nem számított, és nem tudott mást tenni, csak hárítani a csapásaimat. Az alkalmas pillanatban egy határozott ütéssel kivertem a fegyvert a kezéből, és egy, a nyakára célzott vágással megszabadítottam a törzsét a fejétől. Sajgott az oldalam, véreztem, de nyertem. Eliramodtam a többiek nyomában, és rövidesen beértem őket, nem sokkal ezután pedig elértük Hellenburg kapuját. Zárva volt. Kétségbeesetten dörömböltem rajta.
- Engedjenek be, az Isten szerelmére! - Kiáltoztam, mire végre valaki kinézett a kémlelőn.
- Kalver? - Kérdezte az ismerős hang kétkedve. Megkönnyebbültem: Ugyanaz ült ott, akitől korábban elköszöntem, mikor elindultam. - Már el is feledkeztem magáról! - Nem csodálkoztam, öreg volt már, nagyjából csak dísznek volt jó.
- Igen, igen, és most beengedne? Nem egyedül vagyok! - Mondtam hátranézve. Egy csapatnyi bandita futott felénk, még nagyjából egy perc, és elérnek. - MOST! - Üvöltöttem rá. Megijedt.
- Jól van, jól van! - Mondta, és sietve kinyitotta a kaput, résnyire. Betereltem mindenkit, és az utolsó pillanatban én is becsusszantam. Körülnéztem: a város harcban állt. Átverekedtem magam a rohamozó élőholtakon, és az utcában felállított blokád mögé ugrottam, hogy pihenjek, mielőtt visszamegyek harcolni. Nem számítottam egy ostromra. Nem pont most. Nem a szabadnapomon!

Három nap rengeteg idő. Rengeteg halott. Rengeteg sebesülés. Azonban végre a fényes nap átvette a helyét a vörös hold fölött, és az ellenségek visszahúzódtak. De ki tudja, mennyi ideig?

Felhasználó profiljának megtekintése

9[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Szomb. Ápr. 20, 2019 11:05 pm

Grob Eugandis

Grob Eugandis
Északi Ügynök
Északi Ügynök
A vég


A sötétség beállta előtt éppen egy kis faluban voltam, közel Carolusburghoz. Sok panasz érkezett a kútból jövő vízről, hogy megbetegíti az embereket, így engem küldtek ki, hogy ellássam őket és megbizonyosodjak róla, nem egy újabb járvány készül felütni éppen a fejét. A település összesen állt harminc lakóházból, egy piactérből, egy templomból és egy fogadóból. Több párhuzamos utcája is volt, szám szerint három, és mind végén volt egy-egy kút. Sosem szerettem a házról házra járást, mindig fárasztónak és időpocsékolónak véltem, de nem volt sok lehetőségem, mert sok embert ágyhoz kötött a betegség.
Éppen a hatodik házhoz nyitottam volna be, mikor a fények kihunytak. Ösztönösen az égre néztem, de nem láttam semmit. Se csillagokat, se holdat. A meglepetés okozta vihar előtti csend, kifejezetten békésnek is hatott. Tudtam, hogy a hangok nem tűntek el és érzékeim még működtek, hisz kezemmel éreztem a vaskilincset és fülemmel hallottam lélegzetvételem. Látásom azonban teljesen eltűnt és miután meghallottam a sikításokat és kétségbeesett jajveszékeléseket a faluból, tudtam, hogy nem csak előlem bújt el a fény.
Az ajtó, melybe kapaszkodtam, hirtelen kinyílt, majdnem magával rántva engem is, majd valaki bentről sietve nekem ütközött.
- Ki vagy?! Mi történik itt? – kérdezte egy fiatal fiú hangja. – Miért nem látok?
- Nyugodj meg! – szóltam rá és kezemet kinyújtva, megragadtam a karját, mellyel egyenruhámba kapaszkodott. – Sajnos nem tudom, mi folyik itt, de a hangok alapján, nem csak te nem látsz.
- Maga lát? – kérdezte reménykedve.
- Nem. – válaszoltam gyorsan, majd szabad kezemmel megkerestem az ajtókeretet. – Ebben a házban laksz, ugye? Hova siettél ennyire?
- Édesanyám a téren van! Meg kell találnom!
- Így fölösleges elindulni. Menj vissza a házba!
- De hát édesanyám…
- Menj vissza a házba! – ismételtem meg, ezúttal meg is löktem kicsit hátrafelé. – Mond csak. Van beteg odabent?
Rövid csönd követte kérdésem és halk szipogás. Kezén éreztem, mennyire remeg. Végül elmondta, hogy a nővére betegedett meg, de ő akkor éppen még aludt. Elmagyaráztam neki, hogy én vagyok a doktor, aki megvizsgálni jött, így szeretném, ha elvezetne hozzá. Valódi célom igazából csak az volt, hogy ne maradjak odakint az utcán. Főleg ne egyedül.
Sikerült bevezetnie abba a szobába, ahol a lány aludt és én leülhettem az ágya mellé. Csend és sötétség ölelt körül bennünket, mint egy hideg takaró, mely egész lelkünket takarta be. A beteg lány halk, egyenletes szuszogásán, a fiú szipogásán és az én csendes lélegzetvételemen kívül csak a kívülről, halkan beszűrődő jajveszékeléseket lehetett hallani. Gyertyát sajnos nem tudtunk gyújtani, hogy megbizonyosodjunk róla, valóban a látásunk veszett e el, ami kissé zavart, mert bizonytalanná tette a jövőt. Eltelt így egy óra, talán kettő is, majd az ég lassan világosodni kezdett. Az árnyékok lassan visszatértek, ám egy kicsit másképp, mint amire emlékeztem. A szoba maga kicsi volt. Kettő ablak nyílt az udvarra, egy ajtó valamelyik másik helyiségbe. Egy ágy volt, melyről lelógott a lány lába de széket nem láttam. A kisfiú, aki bevezetett a házba, a sarokban véltem felfedezni, összekuporodva, egész testében remegve. De a fény, mely megvilágította mindezt, nem a nap fénye volt, de még csak nem is a hold ezüstös csillogása. Az egész világ fürdőzött az újhold vörös fényében, mely lassan, de méltóságteljesen emelkedett fel a horizont mögül.
Kisétáltam az udvarra és hitetlenkedve néztem, ahogy vérszínűre festődnek a falak és a fák. Megmagyarázhatatlan jelenség volt ez számomra és mélyen, legbelül éreztem a rettegés hűvös ölelését. Hallottam, ahogy a fiú kiszalad a kapun, anyjáért kiabálva, de nem fordultam utána. Meg sem próbáltam már megállítani. Akár milyen veszélyt is hozhatott magával a hosszú sötétség, attól már nem fog megmenteni egy bezárt kapu.
- Doktor! – valaki kiabált a kapuból. – Mi történik itt?
Mikor odafordultam, egy rémült asszonyt láttam, rémült kisfiával, aki alig pár perce szaladt csak ki a kapun. Nekik most én voltam az, akinek tudnia kéne a dolgokat. Meg kellett felelnem az elvárásaiknak. Gyors léptekkel eléjük mentem és felszólítottam őket, hogy menjenek be a beteg szobájába és várják meg, amíg vissza nem térek, majd kisiettem azzal a szándékkal, hogy találjak embereket, akik talán tudják, mi történhet, vagy legalább fegyverbe foghatóak, ha szükséges, és még nem tojták össze magukat teljesen. Az utcákon egy lélek sem volt, így első utam az ivóba vitt, hisz az olyan helyeken rendszerint sokan gyűlnek össze baj esetén, de üres volt. Utamat a templom felé vettem hát, hogy megtaláljam a papot, hisz ha valaki, ő biztosan érti, mi történhetett itt.
Legnagyobb meglepetésemre, a templom tele volt és a papot sem volt nehéz meglelnem. Amint meglátott, azonnal félrehívott egy kevésbé zsúfolt helyiségbe, hogy beszélhessen velem.
- Úgy látszik, közeleg a végítélet, doktor. – mondta csendesen, körítés nélkül.
- Még is mit jelent ez atyám?
- Túl sok gonoszság van a földön. Túl sok mérget fecskendeztünk már ebbe a szent földbe. – sóhajtott fel, majd ráncos kezeivel megdörgölte kopasz fejét. – Isten most döntött.
- Nincs valami módja, hogy elkerüljük a veszteségeket? – Akármennyire is féltem, hogy igaza lehet, bízni akartam abban, hogy nem halunk meg mindahányan. „Talán lóra szállhatna egy pár ember és segítséget hívhatna a fővárosból.”
- Imádkoznunk kell, doktor. Mást nem tehetünk. – ahogy ezt kimondta, a tömegből hirtelen valaki felsikított, melyet hullámszerű pánik követett. Kirohantam, hogy megnézzem mi történt, ám a dolgok olyan gyorsan zajlódtak le, hogy mire odaértem, csak négy holttestet láttam feküdni a krisztusi kereszt előtt.
- Hát itt meg mi történt?! – kiáltott fel az atya, háborodottan.
- Megölték magukat atyám! – mondta az egyik férfi, rövid hezitálás után. – Hirtelen kést rántottak és elvágták a saját torkukat.
- Krisztus színe előtt… - hüledezett a pap, majd keresztet vetett maga elé és imádkozni kezdett. Értetlenkedve néztem az élettelen testeket, melyekből még mindig folyt a vörös vér, majd felnéztem a keresztre és a lélegzetem is elállt.
- Atyám! Nézze! – kiáltottam a papra és kezemmel Krisztus alakja felé mutattam, melynek kezeiből és lábaiból vérre emlékeztető folyadék kezdett csöpögni.
A rettegés kézzel tapintható volt a templomban. Sokan kimenekültek a szent helyről, sokan pedig újból, még buzgóbban kezdtek imádkozni, mint azelőtt. Én vártam egy darabig, majd azok után indultam, akik kimenekültek. A nap, ha lehet egyáltalán annak nevezni az eltelt időt, több áldozatot is követelt annál a négy embernél. Összesen tízen lettek öngyilkosak, és három gyermek eltűnt. Tehetetlen voltam és hamar fel is adtam, hogy fegyverbe fogható embereket találjak, így nem is tettem semmi többet annál, mint amire kiképeztek. Jártam házról házra, megvizsgáltam a betegeket, időnként segítettem kiásni egy gödröt a halottaknak, vagy összeszögelni egy-egy keresztet. Körül belül kettő nap telhetett el így, és én majd’ összeestem a fáradtságtól. Végezetül visszatértem ahhoz a házhoz, ahonnan elindultam, mikor a vörös ég felragyogott.
Természetellenesen hideg volt, tavaszhoz képest, még a leheletem is látszott a levegőben. Több kéményből füst szállott fel, hogy felmelegítse a benne lakókat. A házban, ahol helyet adtak, már két fiúgyermek volt és egy idősebb férfi is, akiről gyanítottam, a ház ura. Megköszöntem neki, hogy ezekben a nehéz időkben is képesek segíteni, mire ő csak bólintott és kabátját megigazítva magán, kiment, hogy fát hozzon a kamrából.
Odabent a beteg lány már ébren volt egy ideje, így őt is meg tudtam vizsgálni. Neki is kikevertem egy italt, ami segíti lejjebb vinni a lázát, de többet nem tudtam tenni érte.
- Mondja doktor! – szólalt meg a lány fintorogva, miután benyelte a gyógyszert. – Mind meg fogunk halni?
Nem tudtam, hogyan válaszolhatnék erre a kérdésre, de a gyermek anyja is csak csendben meredt maga elé. Felsóhajtottam és megráztam a fejem. Elmagyaráztam neki, hogy bizony nagy esély van arra, hogy egyikünk sem éli meg, a reggeli nap sugarait, ha eljönnek azok valaha is. A legjobb amit tehettünk, hogy csendben meghúzzuk magunkat, remélve a legjobbat.
Az idő lassan vánszorgott, de mind csak vártunk. Nem tudtunk többet tenni. Én nem voltam hajlandó útra kelni, amíg nem tudom, mi történhet velem, ők meg nem mertek kimozdulni, hisz félnek odakint mindentől. Természetesen hallottak az öngyilkosságokról és az eltűnt gyermekekről is, az apa viszont kiegészítette ismereteinket annyival, hogy a mezőkön voltak, akik démonokat és lidérceket is láttak.
A sok veszélyhír ellenére azonban sokkal nagyobb volt a nyugalom, mint azt az ember várta volna. Bizony, oly nagy volt, hogy még az álom is megkörnyékezett bennünket. Legalább is eleinte csak környékezett, később azonban, mint egy éhes fenevad, leterített, hogy öntudatlan, de kellemes álmokba döntsön mindenkit. A sok munka és gyaloglás után nagyon jól esett újból lehunyt szemmel hallgatni az álom kellemes dalát, ám abba senki sem gondolt bele, hogy míg az egész falu aluszik, a házakban gyújtott, melegítésre szolgáló tüzek életre kelnek, és önmagukat táplálva emésztik majd fel mind azt, ami éghető.

Sűrű füstre riadtam fel, ami azonnal köhögésre ingerelt és könnyezésre késztette a kinyíló szemeimet.
- Tűz van! – kiáltottam teli torokból, mire a szobában alvók mind felriadtak és köhögve, szemüket dörzsölgetve néztek körül. Fényesség volt a szobában, bár nem a vörös hold tűnt el, hanem a lángra kapott padlás árasztotta el fénnyel a helyiséget. A lángok oly gyorsan terjedtek, mintha menekülnének saját maguk elől, hamar le is kúsztak a faoszlopokon a falakra.
A tartógerendák recsegése, ropogása miatt nagy volt a riadalom és mindenki szaladni kezdett ki a szobából. A beteg lányt felkapta az apja, a két kisfiút pedig anyjuk segítette ki. Ők kiértek időben, nekem azonban nem volt oly nagy szerencsém. Egy hatalmas reccsenés volt indikátora a pillanatokon belül bekövetkező bajnak, s következménye oly erővel taszított a padlóra, hogy nem voltam képes felállni.
Lábaim egy halk reccsenéssel adták meg magukat a rájuk nehezedő súlyoknak, míg a poklot megtestesítő vad lángok elzárták tőlem a levegőt. Nem éreztem fájdalmat, hisz minden oly gyorsan történt. Még fel sem dolgoztam igazán, mi is lett velem, mikor fuldoklani kezdtem. Kezemmel vadul kapálóztam a lángoló fatörmelékek között, míg egy újabb, fájdalmas reccsenéssel leszakadó gerenda a hátamon meg nem pihent, kiszorítva belőlem azt a kevés levegőt is, amelyet birtokolhattam.
Hát ez volna a vég? Valóban? Így ér véget majd mindaz, amiért küzdöttem?
Már nem kapálóztam. Nem volt erőm hozzá. Botomat szorító kezem még egy utolsó erőfeszítéssel kinyúlt, hátha megmenekülhet az égető fájdalom elől, de nem értem vele elég messzire ahhoz, hogy túlnyúlhassak a lángok takaróján.
Oly sok mindent tehettem volna még. Oly magasra törhettem volna. Oly értelmetlen ez a halál.
Testem feladta a küzdelmet. A lángok elhomályosodtak körülöttem, majd teljesen meg is szűntek, és a ropogó, pattogó fa hangjai közül kivált egy dal, mely minden éjjel kísértett engem, akárhol is legyek. Elringatott, megnyugtatott, megbékített és nosztalgikus-öleléssel köszöntött újból. Bántott a gondolat, hogy többé nem járhatok a világban, nem ismerhetek meg új embereket és nem láthatok új tájakat, de ez a dal elfogadtatta velem, hogy vége.
Vége a világjárásnak, mert számomra vége a világnak. Vége a jövőnek, mert számomra vége az jelennek is.
Mikor a negyedik napon a valódi nap fénye végre megvilágította a földeket, rátalált a leégett falu romjaira is, hogy az új hajnallal, új reményt öntsön a remegő emberek lelkébe. Ők, akik éltek, túlélték a végítéletet. Túlélték, hogy az új nap bekövetkeztével átszámolják veszteségeiket, eltemessék halottaikat és újraszervezzék életüket.
A fogadó állt, a templom állt, és valahol, a romok között, a sok elszenesedett és összenyomott holttest között volt egy Hollódoktor, aki békében nyugodott.

[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon G_e_en10

Felhasználó profiljának megtekintése
Suzi kissé sokkos állapotban êbredt. Akarta. Azt akarta hinni, hogy álom volt, amit Isboshet mondott. Hogy nem történt katasztrófa.
De Armaros dühös parancsára ébredt. A mélységi szűkszavú volt, és ellentmondást nem tűrő. Minél előbb el kell Suzinak tűnnir az északi királyságból.
Aki nem sokat gondolkodott: eszében volt, hogy két egyházi is ott volt, nem akart ő sem kockáztatni, hogy keresni fogják.
Pillanatok alatt összeszedte kevés holmiját, és a gyengének tűnő nap első sugarai már a határ felé tartva találták.
Gyorsan haladt, és nem állt meg, csak amikor muszály volt.
Az egyik ilyen megállója volt egy számára ismeretlen, kis falu, ahol valami ebédet szeretett volna keríteni, hogy aztán folytassa az útját.
Meg is történt volna a dolog, ha épp mikor elfogyasztotta az utolsó falatokat, nem tör ki a pánik körülötte. Ő maga is megijedt, mert a nap hirtelen eltűnt az égről, végtelennek, végtelenül sötétnek tűnô éjszakának adva át a helyét.
~ Segíts, mit csináljak? ~ rimánkodott Arnarosnak.
~ Te is okoztad, akkor oldd is meg - felete a mélységi szenvtelenül, és nem volt hajlandó ezután hozzá szólni a lányhoz.
Ettől Suzi kétségbe esett, és próbált valamelyik falusihoz bekéredzkedni, hogy biztonságban legyen: Hiába. Az egyébként is bizalmatlan falusiak most még a rémült, ártatlan kislánytól is féltek, mert idegen volt közöttük.
Odakint viszont, és a kevésbé megerősített házakban az éjszaka sötét "lidércei" kezdték átvenni az uralmat. A falu szinte percek alatt szenvedett hatalmas veszteséget, Suzi pedig hiába próbálta magához hívni Armaros szolgáját: Bár úgy tünt, előjön, de végül nem tudott alakot ölteni.
A sikertelenségtől összeomolva igyekezett menedéket találni. Akárhol. De sehol nem maradhatott sokáig anélkül, hogy kényelmetelnül közel ne érjen valamelyik vérszomjas teremtmény.
Kinézte magának az egyik távolabb eső ház sarkát, hogy ott húzza meg magát. Ott aztán összehúzta magát, amennyire csak tudta, és igyekezett megnyugodni.
Rémülten sikoltva halk hangján ugrott hátra, amikor pár pillanattal azután, hogy elhelyezkedett, mellé gurult valaki. Aztán megkönnyebbülés öntötte el, ahogy ráismert Gerardra, aki olyan szép zenét varázsolt neki. Zokogva közelebb lépett, de nem találta a szavakat, hogy a segítségét kérje.
A férfi szintén ijedten ugrott fel és helyezkedett támadóállásba. Aztán ő meglátta ki az, aki mellé keveredett, és megnyugodott.
- Su? Hogy...hogy kerülsz te ide? –
Megpróbálta kitörölni a szeméből a könnyeket, és összeszedni a kérdésre a választ. De túl zaklatott volt, és túl sok minden történt egy nap alatt, ami miatt nost itt van, hogy válaszolni tudjon.
Hebegve, szipogva próbálta a legfontosabbat elmondani.
[color:4da4=3399aa]- Dél-re a-kar-tam men-ni, de hir-te-len sö-tét lett, és meg-je-lentek ezek - mutat közben az egyik pokoli lényre.
Gerard közben felé fordult, és úgy válaszolt
- Semmi baj...nem közelednek... – ekkor a fêrfi hirtelen megfordult. Biztos, hogy vakamit észrevett?
- Van nálad fegyver? – mondta, majd egy tőrt vett elő és Suzi felé nyújtotta.
A lány határozatlanul bólintott, és ő maga is előkotorta a tőrét, ami ha nem is úgy, mintha sose használta volna, de egyértelműen bizonytalanul állt a kezében. Más viszont nem volt nála, amit használni tudna, hogy megvédhesse magát.
Követve Gerard tekintét kereste ő is a veszély forrását, szorongatva a tőrét. Ő is észrevette a szellemeket, akiket eddig nem, és tanácstalanul engedte lejjebb a fegyvert. Ezek ellen semmire nem megy vele...
- Hogy le-het eze-ket legyőz-ni? - kérdezte a férfit, aki pillanatnyilag az egyetlen volt, akitől segítséget remélhetett.
Gerard elm3lkedni kezdett, közben felkapott a földről egy követ.
- Élőholt lelkek. Ezeken nem fog az acél. – mondta, majd a követ felé hajította. Elképesztő sebességgel hagyta el a kezét, de átrepült a szellemen.
- Ez új... Vajon ha... – motyogott hangosan, miközben egy furcsa, sötét, fegyver alakjara hasonlító valami jelent meg a válla fölött. Ez most anélkül, hogy hozzáért volna, elindult, és eltalálta az egyik szellemet, ami ettől szertefoszlott.
Suzi végig figyelt. Próbálta látni, hogy mi történik, hogy mit kell tenni, hogy a szellemek eltűnjenek. Eddig fel sem tűnt neki, hogy nem érezte úgy a mágia vibrálását, mint eddig. De most megint világosan érzékelte, hogy amit Gerard csinál, az mágia.
Ezt tekintette tehát válasznak, és elkönyvelte, hogy ő a szellemekkel nem tud mit kezdeni jelenleg. Nem úgy a túl közel merészkedő állattal, amiről csak azt állapította meg, hogy nagy mágikus erő van benne, és mielőtt túl közel ért volna, belevágta a tőrét, ezzel hátrálásra késztetve azt.
Miközben Gerard a szellemekkel volt elfoglalva, a merész állat újra nekik támadt, és ki is billentette Suzit az egyensúlyából. De a tőrt, amit egy szerencsés csapás, talán épp az esés következtében éppen a szívébe juttatott, nem tudta elkerülni. Kimúlt, és majdnem maga alá temette a lányt, aki viszont jó ösztönnel rúgta le magáról, hogy feltápászkodhasson.
- Fedezékbe kell vonuljunk – jelentette ki a férfi. A lány bólintotr.
Itt sem biztonságos már. Követte a férfit, bár kicsit megijedt, amikor az eltűnt az ablakban, mert ő nem tudott volna így utána ugrani.  Rémülten felsikoltott, amikor a férfi utána nyúlt, és berántotta maga után, de gyorsan megnyugodott, amikor észrevette, hogy nincs veszély.
Miután megnyugodott felmérte, hova is kerültek. Amikor észrevette, hogy még ketten vannak itt rajtuk kívül, behúzódott a férfi mögé. Nem szerette az idegeneket, ebben a faluban főleg nem azután, hogy valószínűleg itt is próbált menedéket találni.
Bólintott a férfi megjegyzésére. Vele van. Most vele:
- Utaztál valakivel? Jobb lenne, ha viszsa tudnál fordulni – kérdezte Gerard Suzitól.
Megrázta a fejét előbb nyugodtan, majd a második felvetésre rémülten.
- Nem le-het! - jelenette ki, mintha egyenesen a pokolba akarnák küldeni..
- Mi az hogy nem lehet?! – rivallt rá a férfi kissé szigorúan - Ha most ész nélkül kezdesz el fel-alá rohangálni, annak nem lesz jó vége.
Suzi hátralépett. Nem értette miért lett a férfi mérges, de tovább rázta a fejét egyre kétségbeesettebben. Nem mehet vissza... Nem, mert az a két egyházi tud róla... Nen mehet...
- Nem roha-nok ész nél-kül! - jelentette ki rémülten.
- Tudod egyáltalán merre van a határ?-
Suzi bólint, hogy tudja... Nem, nem biztos benne, de oda talál, így, vagy úgy.
- Egyáltalán mit keresel te a határon túl? – húzta fela  szemöldökét Gerard.
- Baj-ba kerül-tem - válaszolta egyszerűen a lány. Ennyi telt tőle most a titkai felfedése nélkül.
Gerard erősen összehúzta a szemöldökét.
- Figyelj...veszélyes mostanában a puszta. Nem tudom, miért haragudtak meg rád anyádék, de gyorsan békülj ki velük. Családdal nem jó rosszban lenni. – hajolt oda hozzá. Próbálta egy kicsit lejjebb venni a hangja erejét, ami Suzinak is megnyugvást jelentett.
A mondat betalált. Könnybe lábadt a lány. szeme. Ő nem akarta megharagítani Armarost... Ő csak teljesíteni akarta, anire megkérte...
- Pont Ezt szeret-nén ten-ni! - fakad ki, veszítve a könnyek fölötti uralmából.
- Micsoda? – nézett rá a férfi meglepetten. - Akkor te délen laksz? Miféle bajba kerültél egyáltalán? – kérdezett tovább.
Pillanatnyi habozással Suzi bólintott. Mostmár muszáj ott laknia.
- Nem for-dulhatok vissza! - ismétli, lassanként némi önbizalmat szedve össze a kijelentésben. Ez a válasza, mert többet nem mondhat.
Gerard elkomorodva állt fel és emelte a lándzsáját.
- Értem. – mondta, aztán döfött egyet az ablak felé. Suzi hálás volt, hogy nem kérdezett többet. Akarna ő beszélni. Mindenkinek, nagyon is. De nem teheti. Armaros megtiltotta. Nem szegheti meg az utasításait...
Megpördült a dárda után. Egy pillanatig azt hitte, ő a célpont, de aztán megérezte maga mögött a mágiát.
Egy élőholt, egy zombi éppen akkor hajolt be. Ahogy a férfi leszúrta a fejét, visszahúzta a dárdát és egyik lábával fellépett az ablakpárkányba.
- Még ha a bűnbe is esett...még ha valami szégyenteljeset is tett...hogyan is tagadhatná meg egy lovag a segítséget, ha valakinek szüksége van rá. – mondta, ahogy egy elegáns mozdulattal kiugrott az ablakon, majd a dárdáját a hátához szorítva landolt kint az utcán. Suzi a fêrfi után ment. Nem maradhat itt egyedül! A tőrét viszont megint nem tudja  hatékonyan használni. Muszáj kitalálnia valamit... Muszáj...
- Mostmár látom. Világosan látom. Nem érdekel, miért nem beszélhetsz nekem arról, mi történt veled. Miért ne tehetném enélkül a dolgomat? – mondta Gerard, ahogy elégedetten körbetekintet, szemügyre véve a faluba érkező élőholtakat. A temető színe java megérkezett. Micsoda gyönyörű bagázs gyűlt össze. Hátrafordult, ahogy lassan megindult a dögök felé.
[colora=red]- Sokat utazol egyedül? –[/color] kérdezte a lányt, aki bólintott, miközben kereste a kapcsolatot Armarossal.
~ Én nem akartam bajt csinálni, bocsáss meg! ~ üzente, és mintha erre válaszolt volna, az erőlködése végre sikerrel járt: Armaros szolgája végre testet öltött előtte, és parancsának engedelmeskedve az élőholtakra vetette magát, hogy minél többet visszaküldjön a földbe.
- Ezek az élőholtak maguktól keltek föl. Valószínű, hogy azrté van itt ennyi, mert van a közelben egy temető. Azokat a helyeket kerüld el. Ha mindenütt ilyen a helyzet, talán a front sem olyan zajos, mint volt..ezeket meg csak bízd rám.-
Azzal szabadjára engedte az auráját, megrázva vele az egész falut, hogy az élőholtak figyelmét magára vonja.
Miközben Suzi majdnem elvesztette az egyensúlyát a hatalmas mágikus erő miatt - aminek egyértelműen Gerard volt a forrása - a segítségére küldött szolga kihasználta az élőholtak figyelmének lanyhulását, lassanként tizedelve a soraikat, de valahogy mindig van utánpótlás.
-Egye-dül? - kérdez vissza elborzadva. Semmi nem ijedsztőbb neki, mint hogy egyedül induljon tovább egy ilyen éjszakában.
Az élőholtak rohamozni kezdtek. Gerard lendített egyet a kezével, koncentrálni kezdett. Az élőholtak közeledtek felé. Így már csak rá figyelnek. A csatára kellett koncentrálnia.
- Most menj, mielőtt elszabadul a pokol. – mondta vicsorogva.
Suzinak nem akaródzott egyedül elindulnia a káoszban... Amiről az volt a véleménye, hogy a pokol máris elszabadult. És ahhoz sem volt sok kedve, hogy a férfit itt hagyja magára.
- Védd meg! - parancsolt rá az ereje végén járo szolgára, és csak éppen annyira húzodott odébb, hogy ne legyen útbam, és figyelte Gerardot, és a közelében lecövekelő, a rá támadó lényeket kaszaboló szolgára. Mindkettőjüket sajnálta... Kívánta, hogy bár többet tehetne...
Gerard ekkor hátrálni kezdett. Aztán egy nyilat lehetett látni, ahogy az egyik csontváz koponyájának pattan. Másik irányból egy lánc suhintott felé. Nem sokkla később két férfi és két nő érkezett oda. A védelmező szolga eddigre elesett, és Suzi megijedve a megjelenő emberektől, mégis odébb húzódott, hogy pihenhessen egy kicsit.
Egyedül találva magát, még jobban félt, mint mielőtt Gerarddal találkozott. Amint tehette, maga mellé hívta a Armaros szolgáját, azzal az utasítással, hogy maradjon vele, védje meg.
Pár órát haladt így, nem egy állatot, vagy emberre emlékeztető valamit  levágva. Akkor összetalálkozott a határ nagyobb környezetében őrjáratozó katonákkal, és kénytelen volt elküldeni a szolgát, nehogy még nagyobb bajba keveredjen.
Nem volt szerencséje. A katona vagy megsajnálta, vagy gyanakodott a vértől csatakos, holtfáradt lányra, és úgy döntött, magával viszi. Suzi rémületében, és fáradtságában a nyeregben elájult a katona mögött.
A határvédmű egyik kis cellájának kényelmetlen priccsén tért magához újabb néhány óra múlva. Nem értette, mi történt, és rettegve húzódott távolabb a másik katonától, aki egy kis darab kenyeret, és enyhén poshadt vizet adott neki. Tájékoztatta, hogy majd egy napja ostromolják az erődítményt, úgyhogy ne számítson gyors eljárásra, és húzza meg magát.
Nem kellett őt bíztatni: hallva a beszűrődő csatazajt, meg sem gondolta, hogy kimenjen, m3g másfél nappal későbbig sem, pedig többé feké se nézett senki.
A csatazaj egyre halkult, a borzalom harmadik napjának közepére pedig szinte el is halt: az erőd elesett. Csak emiatt óvakodott a börtönön kívülre. Senki nem volt a folyosókon, de ha kinézett valamelyik ablakon, látta a katonák és az éjjel lidérces rémálmainak maradványait.
Szerencsésen kijutitt az erőd egyik rejtettebb kapuján, de nem jutott messze,, megint az éjjel démonaival krrült szembe.
Újra elkérte Armarostól a szolgát, és vele véédette meg magát, az egyik bástyába torlaszolva magát a kóvetkező hosszú, hosszú órákra.
A visszatérő nap első sugarai elgyötörten találták a biztonságba húzódva, riadtan bújva Armaros szolgájához, ölelve őt, bágyadtan, félálomban.


_________________
I will bring light to the world. I want to show everyone, that He is gentle, and kind. He can make the world better, and end all the suffering.

Név: Ártatlanság
Szint: 1. (Személyes passzív)
Leírás: Suzanne arca és kisugárzása annyira kedves és ártatlan, hogy senki sem gyanakodna arra, hogy egy mélységit szolgál, ameddig ennek nem adja egyértelmű jelét (tehát vagy beszél róla vagy képességet használ). Eddig a pontig a körülötte lévők nem támadják meg, és ha bajba kerülne akkor az emberek ösztönösen a védelmükbe veszik. Természetesen amint Suzy használja a képességeit vagy elmondja hogy kultista a hatás megszűnik.
Felhasználó profiljának megtekintése
The Darkest Omen
[Zenei aláfestés: Idegkímélő horror zene ]
[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Bloodm10


- Mondom, hogy arra kell menni! - csattantam fel, miközben az általam helyesnek vélt irányba mutogattam nagy hevesen.
- És honnan tudnád Te azt? Egyenes utcán belül is eltévedsz. Kétszer is!
- Hé! Részeg voltam, okés?!
- Két kupa sört ittál meg, nehogy azt mondd, hogy részeg voltál!
- Oké, de előtte úgy fejbe vágtak, hogy agyrázkódást kaptam...
- Épp hogy csak meglegyintettem a fejedet, te szerencsétlen!
- Ami teljesen jogtalan volt.
- Hé, éppen a hátsó felemről tettél nem éppen szalonképes szavakat!
- Mentségemre legyen szólva, hogy soha se mozogtam úri népek között úgy Hold Anya igazából, szóval azért nem cseszhetsz le, mert kissé nyersen fogalmaztam...
- Kész. Feladom...
- Háh! Tudtam, hogy én fogok győzni! Na, akkor, abba az irányba megyünk tovább! - mutogattam tovább abba az irányba, amerre északot sejtettem.
Mellettem Abigail idegesen toporgott a lábával, majd egy váratlan pillanatban úgy meglendítette a kezét, hogy az szinte sípolt, midőn a kettőnket elválasztó teret szelte át, és már csak a nagy csattanást hallottam, és éreztem, ahogy a tenyere nyomán teljesen vörösre változik a nyakam.
- Héééé!- hördültem fel meglepetten és elégedetlenül, miközben a tarkómat masszíroztam.
- Te meg, ha tovább mersz röhögni, esküszöm hogy pörköltet csinálok belőled... - morogtam Dracon-ra, aki nagyon viccesnek találta ezt a szituációt, hisz ott fetrengett a fűben, miközben a viaskodásunkat figyelte.
- Ne is hallgass rá, Draci. Úgy se tudna ártani neked. Szerencsédre legyen mondva, hogy nem érted, miket pofázik, különben már Te is agykárosodást szenvedtél volna, mint én.
- Kösz...
~ Annnnnyiiiira cukik vagytok, mondtam már?~
~ Na te hozzád meg aztán főleg nincsen semmi türelmem, Kiril.~
~ A halandóknál mindig ilyen furcsa az udvarlási szokás, Kiril Shadowbane?~
~ Udvarlás? Ki beszélt itt udvarlásról?!~
~ Azon az estén eléggé nyíltan fejezted ki azt, Crispin Shadowbane, hogy az emlegetett nőszemélynek hátsó fele szexuálisan felizgat téged. Úgy értelmeztem, hogy ez valami furcsa párzási rituálé részese lehet....~
~ Na takarodtok ti a fenébe....~
Morogtam magamban, miközben egy lapos pillantást vetettem Abigail irányába, aki Dracon-nal volt elfoglalva...pontosabban annak a mocsok hasának a simogatásával. Csak figyeltem a kettőjük játszadozását, miközben kényelmesen leheveredtem a fűbe, fejemen a sötétített üvegcsés szemüveggel és a távolságot bámultam. Már pedig nemsokára el kell indulnunk, hogy ha el akarunk jutni az Einburg-i régióba, ahova...azt se tudom, hogy miért megyünk. Abigail akart mindenképp kimozdulni Hellenburg mogorva falai közül, s mivel jobb dolgom úgy sem volt, úgy döntöttem, hogy elkísérem őket. Most, hogy itt állunk ezen a réten, amelyet a kora tavaszi kellemesen langyos szellő borzolgat, hálát adtam Hold Anyának, amiért végül hagytam magam rábeszélni erre a kis túrára. Itt nem volt senki sem, aki zavart volna minket, egy ember se a látóhatáron, s ha elég jók vagyunk, akkor a Neulander-tornyot kikerülve még jó ideig nem is találkozunk senkivel sem. De persze, Abigail nem akart nekem hinni, hogy merre felé kell menni.
- Szedelőzködjél, leányzó, nemsokára útra indu...

Sötétség. Olyan elemi sötétség, amelyet már rég tapasztaltam, s amely most az egész látómezőmet beterítette. Mintha minden fényt elloptak volna a világ felszínéről, hogy azt beszippantsa az égbolt és soha többé ne eressze el. Vad szellő ostromolta meg a vidéket, átszáguldozva rajta mint rohamra siető lovassereg, s ezen ijesztő, éjfekete boltozat alatt valami ősi és gonosz lépett a világra. Ösztönösen éreztem, ahogy valami kiszabadult, valami, amire még nagyon szavaim sem voltak, csak az, hogy ... Ősi. Nagyon ősi. A fejemben képek villogtak egy világról még az emlékezet előttről. Egy kiragadott szeletke az éjkomor fellegekből. Kesernyés, poshadt és rothadó szag áradt szét a számban (vagy csak képzeltem talán), s hangok suttogtak a fejemben, egyre erősebben és erősebben, míg nem már ordibálásra váltottak át. Kezeimet a fülemhez kapva rogytam térdre, ahogy Kiril jajjveszékelése sikított a fejemben. Ősi gonoszság. Valami, ami egész végig a talpunk alatt aludt, most fordult egyet nyugtalan álmában - már ha aludt egyáltalán - s ez az egy fordulat elég volt ahhoz, hogy ellopja az összes fényt.

- Crispiiin!
Fejemet a hang irányába fordítottam. A fenébe is, Abigail! Jéghideg veríték ömlött le a bőrömön, égetve és viszketve, ahogy belegondoltam, hogy mi történhetett. A lány hangjában rettegés ült meg, s mellette Dracon bömbölése szakította szét az éjszakát, amelynek nappalnak kellett volna lennie. A sárkánygyík, aki szinte minden alkalommal bátor volt (és gyakran botor), most úgy visított, mintha az elméjét és testét tépték volna darabokra. Abigail torkából is olyan hangok törtek elő, amelyet halandónak nem kellett volna tudnia kiadni magából. Feketeség volt. Sötétség. Alig láttam valamit, de a hangok alapján tájékozódtam, s kezemben megjelent a két éjgyilok.
- Maradj ott, ahol vagy! Megyek érted! Fogd le Dracit, mielőtt elrepülne vaktában az éjszakába!
- De nem kéne éjszakának lennie! Mi történt?!
Bár csak tudtam volna bármiféle épeszű választ adni, de egyelőre nem jutott semmi sem az eszembe. Csak egy dologra tudtam gondolni: Mélységi. Még hozzá egy nagyon régi és nagyon erős Mélységi. Olyan, amivel eddig még nem is találkoztam, amelynek ereje még Hoshekh-ét is túl tenné...vagy Erborosh-ét, vagy akármelyik mocsokét, akivel össze sodort a balszerencse eddig. De...nem, ha létezne egy ilyen erős dög, arról már hallottunk volna! Ekkora erőt nem lehet elrejteni, és a kultistái minden bizonnyal iszonyat erősek lennének. De akkor mégis, mi lapulhatott egész végig a lábunk alatt, megsemmisítéssel fenyegetve ezt a rohadt világot?
~ Dumah, mi a fene volt ez?! - vontam kérdőre a szeráfot.
Azonban válasz nem érkezett. Hiába próbálkoztam kapcsolatot teremteni Dumah-val addig, míg oda nem értem a lányhoz és a sárkánygyíkhoz, egyszerűen...mintha eltűnt volna.
~ Úgy látszik, hogy az a veszett tyúk a veszély első jelére fogta magát és szépen elrepült a messzeségbe. Ennyit az annyira hőn szeretett kis ribancodról meg az Ő Idegen Istenéről...~
~ Nem is tudom, Kiril. Valami itt nagyon nincsen rendjén....~
~ Óóóóh, nem mondod? És még is, miből jöttél rá? Az éjszakai sötétből, vagy abból, hogy egy perccel ezelőtt még kora délutáni világosság volt? Hm? És még is, ki lopta el a csillagokat az égről? Hova tűnt a Hold? Hova tűnt a Nap? Hmm...? Kedves nyomozó uram, éles meglátásai és még élesebb megjegyzései egyszerűen elképesztőek!~
~ Most nagyon nincs kapacitásom még a te hülyeségeiddel is foglalkozni, Kiril...~
- Minden rendben, Abigail?
Kuporodtam le végül a lány mellé, aki a kezében szorította Dracon-t. A hófehér tollazatú sárkánygyík szinte világított az éjszakában, úgy nagyjából két lépés távolságból. Abigail felemelte a fejét, s amikor közelebb guggoltam hozzá, s a kezem hozzáért a vállához, éreztem, ahogy rázkódik a félelemtől.
- Valami gonosz szabadult ki, Crispin. Éreztem. Éreztem! Akármi is volt az...nem e világi lény...én még soha se éreztem ilyet....mi volt ez? Mi a fészkes fene volt ez?
A hangjából sütő félelemtől összeszorult a szívem. Éreztem, hogy nemsokára elsírja magát, így csak ösztönösen magamhoz húztam őt és óvóan karoltam át őt, miközben az ölében reszkető Dracon fejét simogattam meg. Mint egy óvó köpönyeg a félő kisgyermek körül. Hány alkalommal kellett átölelnem Kristen-t, miután az apánk végre abba hagyta a kínzásait és a szadizmusát? Hány alkalommal kellett neki vigaszt nyújtanom és hajtogatni, hogy minden rendben lesz? Azt hittem, hogy soha többé nem kell már ilyet csinálnom, hogy soha többé nem kell azt tettetnem, hogy minden rendben van és hogy én nem félek...de most, hogy itt van Abigail, akire megígértem, hogy vigyázok, miután a társai elhagyták őt és Ő maga lekésett a Kivándorlásról, egyszerűen nem volt más választásom. A jól ismert szavak, amelyeket utoljára talán két évtizeddel ezelőtt súgtam egy hasonlóan rémült lány fülébe most ösztönösen jöttek.
- Minden rendben, Abigail. Minden rendben lesz. Csak egy kis pillanatnyi fennakadás, semmi több. A világ ismét visszaáll a régi, megszokott medrébe és mi tovább megyünk Einburg felé. Betérünk egy falusi kocsmába, bevásárolunk piából és kajából és a falun kívüli kis mezőn iszogatunk és falatozunk. Minden a lehető legnagyobb rendben lesz, oké?
- De mi van, hogy ha soha se tér vissza a Nap? Ha soha se látjuk a Holdat? Hol van a Hold? Hol van a Nap? - a hangja túlontúl közel állt a hisztériához és a pánikrohamhoz, s tudtam, hogy egyszerű szavak nem fogják lenyugtatni.
Mi mást tehettem volna, mint hogy szorosan magamhoz ölelem és hagyom, hogy a karjaimban sírja ki magát, miközben a szívem ezernyi darabra tört és miközben én is vágytam arra, hogy valaki megnyugtasson: a világon minden a legnagyobb rendben lesz...

Órák teltek el, miközben egyikünk se mert mozdulni. Abigail a rettegéstől és a sírástól elgyengülve zuhant álomtalan álomba a karjaimban, s párszor Dracon-nal is meg kellett birkóznom, aki még jobban meg lehetett rémülve, hisz Ő meg ösztönlény volt, egy hellyel-közzel megszeliditett vadállat, csekély vagy közel sem elegendő intelligenciával ahhoz, hogy megértse: ez az állapot sem tarthat örökké. Számára csak a most és a jelen volt, jövőre nem gondolt. De vajon tényleg Ő járt-e rosszabbul? Egy baj van az intelligenciával és az ésszel: hajlamosak vagyunk túlgondolni a dolgokat, s mivel több mindent fogunk fel a világból, az csak még rémisztőbb lehet a számunkra, ha valami gyökerestül kifordítja azt. Ez pedig határozottan egy ilyen pillanat volt. A sötétség már órák óta uralta a vidéket, s semmi mozgásnak nem volt jele sem a közelben, sem a távolban. Teljesen izoláltak voltunk a sötétség mezején s egyelőre semmi jelét nem láttam annak, hogy ez jobbra fordulna. Sem az alkonyat vörös izzása a láthatáron, sem a csillagok hideg-fehér izzása az égbolt szövetén. Csak a korom sötétség. Azt hittem volna, hogy sötét tündeként ezzel nem lesz semmi bajom, de így, minden fény nélkül én se láttam szinte semmit sem, s nem volt merszem ahhoz, hogy tüzet gyújtsak, hisz annak a fényét mérföldekről arrébb megláthatta volna bárki s ezzel nem kívánt társaságot vonzva magunkhoz. Így hát csak maradt a reménykedés és a harc, hogy ellenálljak a késztetésnek és pár pillanatra lehunyjam a szememet. Így is párszor elbóbiskolhattam talán pár másodpercre, hisz hosszú volt az út idáig és alapból fáradt voltam, de egyszerűen nem mertem...mert ki tudja, hogy milyen rémségeket rejt a sötétség?

~ Az meg mégis, mi a fene?~
Elmerengve figyeltem, ahogy a Hold végül felkúszott abból a mélységes sötét rémségből, ahol eddig bujkált. Az eddig jól ismert, pattanásos arc, amely magányos éjszakákon tekintett le rám Veronia tájait ropva, most egyáltalán nem az a meghitt, kedveskedő és törődő arc volt, amelyet megszoktam. Vérvörös köpenyt borított magára, midőn szinte komótosan mászott elő a sírjából. Egy anya, aki gyermekei felé mindig a kedves oldalát mutatta végre felmutatta az igazi arcát, s a véres gödörből előmászva, ellenfelei hullájából kaptatót építve magának tört utat, hogy az egész világot rettegésbe borítsa. A szívemben félelem költözött, hisz még soha se láttam ilyet, és ha lehetett, még rémisztőbb volt, mint a csillagtalan éjszaka. De ettől függetlenül elmerengve és szinte már-már megbabonázva figyeltem az égi jelenést, ahogy felkúszik az égre.
~ Hold Anya, te lennél az? Miért vagy ilyen véres? Mi történt veled?~
Válasz azonban, ahogy eddig se, most se érkezett, csak a néma üresség, a mezőn átfúvó kellemetlenül hideg és poshadt levegő, az orrban megülő bomlás szag elegye volt az, amit válaszként lehetett volna értelmezni. Dracon mintegy ösztönösen megérezve, hogy valami új dolog van születőben, hogy valami még rémisztőbb történt, felkapta a fejét, s ahogy a Holdra bámult, reszketegen és félősen csipogott fel. Ősi hang volt, visszamaradott emléke a fióka kornak, amikor az anyjától várta a védelmet és az óvást, de az anyja nem volt sehol sem, s a látóhatáron ragadozók ólálkodtak. Megsimogattam a fejét, s a kis teste szorosan az enyémhez nyomódott, fejét a köpenyem alá fúrva. Arcomon kesernyés mosoly terült szét, amelyben egy szemernyi vidámság sem volt.
~ Ez, Kiril? Ez egy ómen. Egy sötét ómen. A világ a változás szélén áll, és mi nem tehetünk ellene semmit sem. Ha most megveszekedett hívő lennék, egy fanatizmus, hát azt mondanám, hogy Hold Apa háborúra készül, s Hold Anya az előőrs. Vérvörös telihold...ilyenre sem emlékszem, amióta élek.~
~ Akármi is szabadult el pár órával ezelőtt...nem akarom megtudni pontosan, hogy mi is volt az...de amíg ez a valami fennáll, addig tényleg mellőzni kell a közös küldetésünket. Nem mintha eddig nagyon törted volna magad.~
~ Valami mindig közbejött. De ez túl nagy ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam. Már ha túléljük ezt az éjszakát...és az azokat követőket. Már ha egyáltalán valaha is megvirrad a Nap. Rohadjak el, nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom kívánni teljes szívemből, de azt kívánom, bár csak világosság lenne.~
~ S most az egyszer nem is kötekedek veled. Menedéket kell keresnetek, mielőtt ... nem tudom, de biztos, hogy lesznek azok, akik kihasználják ezt a helyzetet. Gondolj bele, hogy mekkora káosz uralkodhat el a városokban, ha egyszer a rossz arcúak rájönnek, hogy ez túl jó buli ahhoz, hogy kihagyják.~
~ Tehát nem Hellenburg...~
~ Jelen esetben nem javallanám. Ha baj ütött ki, a városi őrség, a Zsinat meg még ki tudja, hogy kik helyre ráznák a népeket, de nem tudhatjuk, hogy milyen gyorsan és hogy egyáltalán lesz-e valami.~
~ Van egy hely, ahova mehetnénk, és jelen pillanatban közelebb van, mint Hellenburg.~
~ Áh, látom...ébreszd fel a lányt. Indulnotok kell.~
- Abigail...ébredj, indulnunk kell.
Éreztem, ahogy a lány mocorog a rá terített köpeny alatt, amelyet a táskámból vettem elő, amikor álomba szenderült, hogy így meneküljön el a világ sötétsége elől. Az ébredés lassan jött és utána csak az értetlenkedés következett, ahogy az égboltot figyelte és a rajta megülő vérvörös teliholdat.
- Nem érzem magam sokkal biztonságosabban. Visszamegyünk Hellenburg-ba? Kérlek, Crispin...menjünk vissza!
- Nem hinném, hogy most az a legjobb döntés lenne. Van egy hely, kicsivel közelebb, mint a város. Ha nem történik semmi, talán a következő ....hát, mondanám azt, hogy nap, de most egyelőre azt elfelejthetjük. Szóval valamikor megérkezünk oda, oké?
- És mi lesz, ha valami közbejön?
- Megígértem neked, hogy vigyázok rád, emlékszel? Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz, Abigail.
- Megígéred?
A hangjában kérlelés volt. A hangjában követelés volt. Hogy válaszolhattam volna erre? Hogy ígérhettem volna neki ezt, amikor még én magam sem tudtam, hogy mi következik ezek után? De csak összeszorítottam az ajkaimat, lesütöttem a szememet és bólintottam.
- Megígérem...

Azonban semmi sem volt rendben. Mert soha, semmi sincs rendben ebben az átkozott világban. Össze szedve a cuccainkat elindultam abba az irányba, amerre nagyjából északot sejtettem. Egyszer jártam azon a környéken, ahol az a hely állt, amitől jelen pillanatban biztonságot reméltem. Kies hely volt, viszonylag kevés emberrel a környéken, tehát még ha tömeghisztéria is ütötte fel a fejét, még kezelni lehetett. Abigail nem kérdezett semmit, csak felkapta a táskáját és a kezében tartotta a csatapengéjét, készen állva arra, hogy bármi is jöjjön szembe velünk, azt ott helyben elintézze. S eleinte még jól mentek a dolgok. A rémisztő, vörös színben úszó tájon viszonylag jó sebességgel tudtunk átvágni most, hogy legalább volt valami, ami fényt adjon nekünk. Azonban egyre jobban fáradtam, s egy idő után nehezebben tartottam a lépést Abigail-lel, aki fiatalabb is volt nálam és legalább tudott pár órát aludni. De nem mutattam jelét gyengeségnek, csak összeszorítottam a fogaimat és meneteltem tovább. Enni menet közben ettünk, egy pillanatra sem álltunk meg, mert féltem, hogyha megállunk, akkor ott helyben el is alszok.

Régen csatamező állt ott. Hogy milyen csatát vívtak, arra valószínűleg már senki sem emlékszik. Veronia korai történelme tele volt vérengzéssel és háborúkkal, amelyet az emberek vívtak emberek ellen; tündék emberek ellen vagy éppen tündék tündék ellen. Szinte minden egyes kis pontján legalább egyszer már vér folyt ennek a megtépázott földdarabnak és még a mai napig is, ha egy paraszt új földet tört fel s véletlenül túl mélyre ásott, esélye volt annak, hogy régi, megsárgult csontok fognak kifordulni az ásója alól. De nem is kellett olyan régre visszatekinteni a múltban ahhoz, hogy vérengzés nyomaira találjunk. Abaddón pusztítása már alapvetően majdnem megfelezte a lakosságot és az azt követő járvány, az ebből fakadó élelmiszerhiány csak még tovább rontott a helyzeten. A megtépázott városok pedig sorra szenvedték az újabb és újabb háborúk és csatározások véres megpróbáltatásait, végül annyi vért öntve, hogy a föld már nem tudta magában tartani és kiköpte azt a Holdra. De még ha nem is ez történt, egy valami biztos volt: a földben számtalan halott teste volt, akiknek nem adatott meg a temetés szentsége...és legnagyobb bánatunkra s szerencsétlenségünkre egy olyan területen vágtunk keresztül, amely egy régi csatározás helyszíne volt.

- Vigyázz!
Érkezett a kiáltás s láttam ahogy Abigail a hátam mögé int. Ösztönösen buktam le s éreztem, ahogy valami elszáll a fejem felett, éles, sivító hangot hallatva. Kifelé fordulva tettem egy félkört, hogy szembe nézzek azzal, ami ezt csinálta: egy csontváz, kezében egyszerű vaskarddal, amelyről méreg csöpögött. S ha egy nem lett volna elég, hát érkezett még több is. A holtak, amelyek eddig viszonylagosan nyugodtan pihentek pár lábbal a föld alatt, most megtalálták az útjukat kifelé és készen álltak arra, hogy rettegést hozzanak Veronia-ra...most mondjuk éppenséggel ránk. S a csontvázak mögül pár halványan derengő jelenés emelkedett fel és fel, egyre feljebb.
- Óh, hogy rohadjatok meg...
Sziszegtem, ahogy előkapartam a két fegyveremet s egy szökkenéssel tértem ki a csontváz következő támadása elől. Gyors fejszámolás után is legalább fél tucat, régi ruhákba és páncélokba öltözött alakot pillantottam meg. A páncélzat vagy rothadó volt, vagy durván rozsdás, a kezükben lévő fegyverek se voltak túl jó állapotban, azonban tapasztalatból tudtam, hogy bőven elég ahhoz, hogy ellássák a feladatukat, főleg azzal a komisz méreggel a pengéjükön. A mögöttük lebegő kettő szellem (szerencsére nem tűntek sem kísértetnek, sem lidércnek) mintha zavarodott lett volna, mintha nem számítottak volna arra, hogy bármikor még egyszer ezen vértől mocskos földön tapodnak majd. De nem volt időm sokat ezekkel a gondolatokkal foglalkozni. Az első csontváz pengéje felülről érkezett, s csak az utolsó pillanatban emeltem elé Fury-t. A találkozás erejébe a csontjaim is belerezegtek, de elég időm jutott ahhoz, hogy egy elegánsnak nem nevezhető, inkább kétségbeesett mozdulattal csapjak le rá Clandestine-nal. A felszentelt penge megtette a hatását, s már törtem is az utamat előre, miközben Abigail a balomról csatlakozott a harcba. Kinyúltam a bennem szunnyadó erő után, s a tűz, mint egy régi barát kelt segítségemre. De valami furcsa volt benne...valamilyen szinten mintha ismeretlen lett volna, s mintha....korlátozott. Hiába próbáltam olyan, sokszor(viszonylag sokszor) használt trükköket alkalmazni, amelyek régebben könnyen sikerültek, most teljesen meghiúsultak s akármennyire is kerestem magamban azt a szelet, ami bennem tombolt, az mintha tovasuhant volna, s most a lelkem egy része, ahol eddig szabadon szárnyalt egy üres, kihalt mező lett c supán. De még így is elég volt a tűz arra, hogy a két szellemet lángba borítsam, bár éreztem, ahogy az erőm jelentősen leapad. Jobban, mint ahogy eddig tette.
- Valami nincs rendjén...
Suttogtam magam elé, miközben a két szellemről jelenleg elfeledkezve Abigail-lel közösen irtottuk a feltámadó csontvázakat s párszor csak a szerencse és a több éves harci tapasztalatból megmaradt beidegződések mentettek meg attól, hogy ott helyben felnyársaljanak. Valahogy nem lett volna kedvem ahhoz még egyszer, hogy egy kard keresztül döfje a mellkasomat és tudtam, hogy most már nem lenne semmi sem, ami visszarángatna a Fátylon Túlról...

- Hogy kerültek ide? Egy nekromanta sem volt a közelben. Átfésültük a terepet, de egy rohadék sem volt itt!
- Talán nem is kellett, hogy itt legyen - vontam meg a vállamat.
Úgy tűnt, hogy Abigail tőlem várja a válaszokat, noha ugyanannyit tudhattam, mint Ő, hisz együtt voltunk ennek az egész őrületnek a kezdete óta. Miután végeztünk a hat csontvázzal és a két szellemmel, teljesen kifáradtam, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy átkutassam mindkettőnk testét vágások után, még ha ez azt is jelentette, hogy pár helyen félre kellett húznom Abigail ruháját, attól tartva, hogy a szellemek valahogy áthatoltak a ruhája anyagán és közvetlenül a testét sebezték meg, pedig igyekeztem őt távol tartani attól a förtelmektől. De nem volt rajta semmi sérülésnek a nyoma és most kivételesen nem vert tarkón, amiért "illetlen helyeken" nyúlkáltam. Mintha a szokásom lett volna. Egyszer tettem és azt se szándékosan. Legalábbis azt hiszem, hogy nem.
- Hogy érted azt, hogy talán nem is kellett? Azok a nyomorultak idézik vissza a holtjukból a megkínzott lelkeket. Kellett, hogy legyen legalább egy. De akkor hova tűnt?
- Nem vettél észre valamit, Abigail? Valami megváltozott...
- Na nem mondod. Erre még is, hogy jöttél rá?- érkezett az epés, gúnyos visszavágás, majd lesütötte a szemét és bocsánatkérően sóhajtott fel. - Bocs, csak az idegeimet kikezdi ez az egész.
- Kezdesz úgy hangozni, mint Kiril.
~ Hé, engem aztán ne vonjál bele a szerelmesek civakodásába!~
~ Semmi ilyen nincs köztünk és nem kell mindenbe belelátnod valami hülyeséget.~
- Tényleg, vele mi van? Mennyire érzi Ő át a helyzet súlyosságát?
Még mindig furcsa volt neki erről beszélnie. Érdekes egy beszélgetés volt, amikor részegen elmagyaráztam neki, hogy ki is az a Kiril és hogy egy önálló entitással, a saját testvéremmel mászkálok a fejemben, vagy lelkemben, vagy hol. A lány kérdésére csak megvontam a vállamat, miközben fáradtan huppantam le a táskáink mellé, s Dracon rögtön az ölembe mászott. Szegény kicsikém a holtak felbukkanásakor rögtön riadtan repült fel az égbe. Régebben csatlakozott volna a harchoz, azonban Abaddón pusztítása és a leláncolása óta már nem volt olyan, mint előtte. Az a nap örökre megváltoztatta őt, olyan sebeket ejtve a lelkén, amelyeket nem tudtam meggyógyítani, akármennyire is próbálkoztam. Viszont örültem, hogy kimaradt az összetűzésből, hisz semmiféle gyógyital vagy ellenméreg nem volt nálam, és ha az egyik átkozott megvágta volna őt, abba bele is pusztulhatott volna.
- A kezdeti riadalom után visszatért a maga elviselhetetlen formájához.
- Hogy érted azt, hogy valami megváltozott? Mármint a nyilvánvalókon kívül? - váltott inkább témát Abigail.
Fejemet hátraszegve, majdnem kitörve a nyakamat néztem fel az égre, az ott terpeszkedő vörös holdra, arcomon melankólikus, keserédes fintorral.
- Vannak dolgok, amiket eddig úgy ismertem és használtam, mintha születésemtől fogva a lényem részét képezték volna...s most, mintha elvágtak volna tőlük. Valahogy kevesebbnek érzem magamat, mintha az a valami, ami órákkal ezelőtt előtört - már ha ez történt és nem csak az agyunk játszik velünk trükköket, hogy próbáljon értelmet adni annak, ami történt....majd beszélek egy bizonyos Rotmantel hölggyel ezzel kapcsolatban, aki az elme dolgaiba ásta bele magát....szóval, akármi is történt akkor, úgy érzem, hogy megváltoztatott volna engem. Mintha a mágia hullámaiba egy hatalmas követ dobtak volna, vagy a folyót gátakkal más irányba terelték volna. Kevesebb vagyok. Ugyanakkor... - halkultam el egy pillanatra, miközben az ujjaim között táncikáló holdport néztem, amelyet most sikerült életemben először megidézni.- Ugyanakkor, mintha valamivel több is lettem volna. Lényegében egyensúlyban vagyok, de....megváltozva, mégis. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg érthetően. Bármi is történt, az alaposan megbillentette ezt a világot, vagy csak engem.
- Az nem a Holdpapok holdpora az ujjaid körül? - hördült fel a lány.
- Hát, most vagy Hold Anya és Hold Apa visszafogadott maguk közé...vagy ennek az új fajta Holdnak a hatása, de igen. Lényegében holdpor. Soha se voltam holdpap, soha se voltam túlságosan elkötelezett hívő, annyira legalábbis nem, hogy papnak álltam volna, pedig megboldogult édesanyám nagyon kívánta. A sors keserű fintora, hogy...hogy valami történt. Új helyzet állt fel, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy teljesen megértettem a változásokat, azokat, amelyek engem érintenek. S ameddig nem tapasztalom ki, hogy mik is ezek a változások, addig nem is szívesen bocsátkoznék harcba. Most olyan vagyok, mint egy vértelen kardú harcos, akinek a fejét teletömte valaki egy életre szóló tudással, de egyszerűen nincs meg a rutinja ahhoz, hogy mindezt használja is. Egyedül a jó régi, berögződött tudásomra hagyatkozhatok: hisz a fegyverforgatás titkait senki se veheti el tőlem és zavarhatja össze a fejemet. Minden más...majd idővel jön.
- Én...hát, valami nálam is történt, de még nem tudom szavakba önteni. De most, hogyan tovább? Ha szerinted nem egy nekromanta támasztotta fel ezeket a valamiket, hanem csak úgy maguktól előmásztak a föld alól, akkor lehet, hogy idővel több is a környéken fog mászkálni.
- S ezért most utólagosan is hálát adok annak, amiért nem Hellenburg mellett döntöttünk. Az ottani temetőben sokkalta több hulla van, mint itt, a földeken elszórva a régi csatamezők helyén. Ha ez az egész világra kiterjedő hatás, akkor nagy bajban vagyunk.
- El se merem képzelni, hogy mekkora káosz törhet ki, ha egyszer csak a város kellős közepén felbukkan pár tucat csontváz, zombi és kísértet.
- A szellemekről, lidércekről és alkalomadtán a ghoul-okról se feledkezz meg.
A felsorolás kiegészítésére Abigal összerezzent és idegesen kapkodta a fejét össze-vissza, attól félve, hogy mögöttünk felbukkan egy ghoul. Vagy egy lidérc. Mindkettővel durván megszívtuk volna. Míg Ő a nézelődéssel volt elfoglalva, én kinyitottam a táskámat és előhalásztam belőle az élelmünk egy részét. Nem tudom, hogy meddig tartanak ezek az átkozott állapotok és hogy mikor is érünk el biztonságos helyre, így be kellett osztanunk az élelmet, ha...ha minden rosszra fordul. A csomagolás hangjára aztán mind Draci, mind Abigail felém fordultak, s miután kiosztottam a szűkösre szabott adagokat, jó ideig egy szó sem esett közöttünk, csak mohón faltuk a falatokat és öblítettük le azokat vízzel.
- Ideje indulnunk. Még hosszú út áll előttünk, s minél előbb odaérünk, annál kevesebb az esélye annak, hogy menet közben még valakik vagy valamik ránk találnak.
- Neked először is pihenned kéne. Nem aludtál semmit sem ennek a kezdete óta, és már a réten is fáradt voltál, hát még most.
- Értem ne aggódj, kislány. Meg leszek. Amúgy se tudnék most aludni...

Farkasok vonyítottak. Éles, recés hangjuk szétszakította a csillagtalan éjszaka szövetét. Vonyításuk inkább sírás volt, semmint vadászatra hívás. A távolban meg is pillantottam valamit, ami talán egy farkas lehetett, bár lehet, hogy inkább csak a képzeletem játszadozott velem. De el tudtam őket képzelni, ahogy a hátsó lábaikon ülve az ég felé fordulva ordítanak, kérdezve és kérlelve a Holdtól, hogy térjen vissza a normális arcához. De a Hold nem nagyon akaródzott ennek a szívszaggató kérlelésnek engedni, hisz semmit sem változott. Ugyanolyan fenyegető és félelmetes volt, mint előtte. A dombok között, amelyeken most áthaladtunk - valahol talán fél úton a Neulander torony és egy kis falucska között, ahol már egyszer áthaladtam évekkel ezelőtt...de mindenképp túl messze Hellenburg-tól - fagyos szellő suhant keresztül, s most nem az a kellemes, bizsergető zizegés követte, mint általában. A szél hangja mindig is lenyugtatott, főleg viharban (már amennyiben nem a vadon kellős közepén ért engem utol), de most inkább csak tovább borzolta az idegeimet. Mintha ezernyi megkínzott lélek sóhaja lett volna. Láncok csörgése. Utolsó, suttogva elrebegett imák. Vörösen izzó szemek...
Ijedten ugrottam egy lépést hátra, ösztönszerűen. Abigail mellettem megtorpant és riadtan nézett körbe. De nem. Akármit is láttam, az a képzeletem szüleménye volt csak, hisz amikor ismét oda néztem, a vörös szempár eltűnt. Csak képzelődöm. A fáradtság kezd az idegeimre menni és mindenfele rémségeket látok. A lány kérdő tekintetére csak megráztam a fejemet: nincsen semmi baj. Szemében (már amennyire a véres hold fénye mellett láthattam) aggodalom ült meg. Soha se szerettem, ha aggódtak értem...ne nézz így rám, te lány. Nem kell a segítséged. Meg vagyok én magamnak is. Csak mentünk tovább, remélve, hogy találunk valamit, bármit, ami legalább minimális szinten védhető, hisz itt, a dombok között bármikor rajtunk üthettek. Bár mondjuk ez azt feltételezte volna, hogy bárkit is érdekel két eltévedt sötét elf utazó jelenléte.
- Fényeket látok ott. Talán ... két mérföldre? Lehet, hogy közelebb. Dombos tájon nehéz a távolságokat meghatározni. Lehet, hogy egy völgyben ütöttek tábort, s a tűzből felszálló füstön megtörik a fény. De akkor is: határozottan fényeket látok. Tőlünk....nem is tudom? Észak-nyugatra? Milyen irányban haladunk egyáltalán?
- Az észak-nyugat megteszi. Egyelőre.
Suttogtam vissza a lánynak, aki előttem torpant meg alig pár lépésre, s majdnem beleütköztem. Fenébe, tompulnak a reflexeim. Tényleg le kell pihennem, nem játszhatom meg a nagy hőst, akire a testi szükségletek nincsenek hatással. Mielőtt felmásztunk volna az egyik dombra, ami elválasztott minket a tábortól (vagy kisebb falutól?), a hátunk mögé tekintettem, s megnyugodva állapítottam meg, hogy a vörös szemek nem bukkantak fel ismét. Pedig a menetelésünk alatt párszor még láttam őket. Minden egyes pillanatban kivert a jéghideg verejték, a szívverésem felgyorsult, aztán mire pislantottam egyet, a jelenés eltűnt. Az utolsó két-három óra (az időérzékemet már rég elvesztettem, lehet hogy volt ez több is) folyamatos lidércnyomásban telt el, s ez mind mentálisan, mind fizikálisan teljesen leszívta az erőmet. Megkopogtattam Abigail vállát kétszer, jelezve, hogy én megyek előre, majd amilyen gyorsan csak tudtunk, átvágtunk azon a két dombvonulaton, amely még az utunkban volt.

- Beteg anyaszomorítók...
A lány majdnem elhányta magát, ahogy a kis faluban zajló eseményeket néztük biztonságos távolból. Már ha egyáltalán falunak lehetett nevezni a három kis tanyából és egy fogadónak csak jó szándékkal nevezhető épületet. Gyors fejszámolás után is maximum egy-másfél tucat lakosa lehetett, akik gazdálkodásból éltek meg, a terményeiket vagy a Neulander-toronyhoz, vagy Einburg-hoz vihették, Hellenburg túl messze volt, s az oda vezető, könnyen járható utaktól is messze voltak. De mindez már csak a múlt idő része volt. A falu (most már csak annak fogom hívni, jobb szavam nem volt rá) közepén, ahol a három tanyából összefutó kis ösvény találkozott, egy hatalmas máglya állt, amelynek lángjai még most is vidáman pattogtak. A máglya körül egy kicsi, talán ha öt főből álló csoport vacsorázott éppen, két pofára zabálva a máglya tüzénél nyárson sütögetett húst. Az étel édeskés illatát jó messziről lehetett érezni, s a gyomrom is felkavarodott tőle. Mindez egészen normális látvány lehetett volna, azonban a Véres Hold fénye mindent más megvilágításba helyezett.
A fajtársaink - mert sötét elfek voltak mindannyian - lába előtt csontok hevertek. Kicsik, nagyok. Itt egy csípőcsont, ott egy koponya, szabálytalanságukban is beteg mintázatot alkotva. A sülő hús illata mellé az égett szőr kesernyés bűze társult, s a vörös fény csak még betegebbé tette ezt az egész jelenetet. Arcukról vér csorgott le, ahogy kétségtelenül a még élő áldozatokba vájták fogaikat, úgy marcangolva szét őket. Majdnem elhánytam magamat most én is, de vissza kellett tartanom magamat. Meg Abigail-t is, aki a csatapengéjét felkapva már rohant volna feléjük. Egy határozott mozdulattal húztam vissza, s a hirtelen akcióm miatt keményen a földnek is csapódott, kiejtve a kezéből a fegyverét. Szerencsére azok a szemetek túlságosan el voltak foglalva a lakomázással ahhoz, hogy felfigyeljenek bármilyen neszre.
- Maradj ott, ahol vagy, Abigail. Ez nem a mi ügyünk... - vágtam oda neki, miközben lábammal félre rúgtam a fegyverét, amiért már nyúlt volna.
- Nem a mi ügyünk? Azok a szemetek családokat zabáltak fel és még mindig zabálják őket! Hogy hagyhatnánk őket életben? Az ilyen förtelmet ki kell irtani! - vágott vissza, szerencsére legalább annyi esze volt, hogy nem ordibált, csak dühösen villogó szemekkel meredt rám, s fojtott hangon vitatkozott.
- Hatan vannak, Abigail. Ezek nem csontvázak, akik könnyen hullanak...hat harcedzett alak. Kettejüknél széles kard, egyiküknél íj, kettőnél lándzsa, az utolsónál pedig egy buzogány. Még ha le is győznénk őket, súlyos sérüléseket szenvedhetnénk. És én azt nem engedem. Épségben juttatlak biztonságba, nem hagyom, hogy ilyen mocskok áldozatául essél.
- Ennyire....ennyire szívtelen lennél? Ennyire elvetemült? Te sem vagy jobb náluk, hogy ha hagyod, hogy ezt csinálják tovább. Ha nem mi, akkor ki állítja meg őket, mielőtt egy újabb kis településre csapnak le és zabálják fel az ottaniakat? Hm? Mennyi áldozatot viselne el a lelkiismereted?
- Annyit, amennyit kell...
Válaszoltam halkan, suttogva és elfordultam tőle, mert nem bírtam az arcába nézni. Itt nem győzhetünk és én nem fogom se a sajátom, se Abigail életét kockáztatni azért, hogy megöljek hat elvetemült barmot. A látvány azonban megigézett és nem tudtam elfordulni tőle. Így hát néztem, ahogy a kannibálok megeszik a falusiak utolsó darabkáit is, feltörve a csontot még a velőt is kiszívják. S közben vígan nevetgélnek, mesélgetnek arról, hogy mennyire is dicsőséges tettet hajtottak végre...s a gyomrom csak kavargott és kavargott, ahogy valami betegesen gyomorforgató fordulat nyomán az egész, előttem elterülő látvány fehér fényben öltözött s ösztönösen tudtam: az ott mind vér. A képek túlságosan is tiszták voltak. De valami beteges késztetés miatt csak tovább néztem őket, miközben Abigail mögöttem fujtatott és elfordult, kezeivel betömve a fülét és halkan szipogott.
- Nem hagyhatom, hogy az Ő sorsukra juss, Abigail...nem engedhetem meg, hogy belőled is lakmározzanak és talán még előtte meg is erőszakoljanak.
- Rohadj meg, te gyáva féreg!
A szavai fájtak. Persze, hogy fájtak, de nem hagyhattam, hogy felhergeljenek. Két óra múlva aludt el az első emberevő, aztán szép lassan követték a társai is. Azt hitték, hogy Ők a csúcsragadozók a környéken, és nem kell félniük semmitől sem. Annyira egyszerű lett volna odamenni, elvágni a torkukat az álmukban és tovább állni. De nem kockáztathattam. Nem kockáztathattam meg, hogy megsebesüljünk, hisz az csak még jobban lelassított volna minket, s mivel semmi felszerelés nem volt nálam, amivel a sebeinket begyógyíthattam volna, fennállt az elvérzés vagy a mérgezés lehetősége is. Egyszerűen nem kockáztathattam és nem vihettem vásárra Abigail bőrét. Az, hogy ezt a lány nem értette meg, nem az én hibám volt, de éles szavainak ostora még is rajtam csapódott. A lány mindeközben már álomba szüppögte magát mögöttem, akit védelmezően ölelt körbe Dracon. A kis dög túlságosan is kötődött a lányhoz és most már Ő is haragszik rám, amiért megsértettem őt. Akkor még is, ki a gazda itt?! De ezek olyan gondolatok voltak, amelyeket nem engedhettem meg magamnak. Éreztem, hogy a szemhéjaim bármelyik percben leragadhatnak, pedig megpróbáltam mindent. Tőrömmel szurkáltam a kezemet, hogy a fájdalom ébren tartson, azonban egyre mélyebbre és egyre gyakrabban kellett szurkálnom magamat ahhoz, hogy a fáradtság kegyetlen ködén keresztül megérezzem ezt. Indulnunk kellett, most, vagy soha sem érünk oda. Addig nem alhatok, míg ezek a dögök a környéken vannak. Hisz mi van, ha ledőlünk pihenni valamelyik domb tövében, vagy a fák oltalmában és az emberevők pont a mi irányunkba folytatják tovább az ocsmányságaikat? Vagy mi van, ha más akad ránk az éjszaka leple alatt? Tovább kellett mennünk, ez a gondolat tartott egyedül ébren.
- Abigail, menjünk. Már csak....már csak pár óra és biztonságban leszünk.
- Óh, milyen szerencsések is vagyunk. Biztonságban. Legalább nekünk megadatik, nem? A környék meg le van szarva magasról.
- Aki nem tud vigyázni magára, az így járt. Semmi védelmet nem alakítottak ki. Nem barikádozták el a házaikat. Nem ragadtak fegyvert. Még csak kaszát vagy villát sem. Naivak voltak, bíztak abban, hogy átvészelik a hosszú estét. Bíztak abban...
- Bíztak abban, hogy még van erkölcs ezen a világon. De szemmel láthatólag nincs.
Prüszkölt a lány, de legalább engedelmeskedett. Összeszedte a cuccait és határozott, döngő léptekkel folytatta az utunkat tovább abba az irányba, amerre eddig is jöttünk. Én meg csak a szememet forgathattam és igyekeztem tartani vele a tempót...s közben igyekeztem megfeledkezni az elmém által kreált hallucinációkról. A levegőben úszó zöld koponyákról, a vörös szemekről és egyéb ocsmányságokról, amelyek nem voltak valósak. Nem lehettek valósak. De ettől függetlenül túlságosan is annak tűntek, s minden egyes alkalommal egy kicsit meghaltam, amikor megláttam őket fáradt szemeim látómezőjébe úszni. Éjszaka volt. Magabiztosnak kellett volna lennem. De már egyáltalán nem éreztem magam biztonságban a Hold fényénél.


_________________
[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése
The Darkest Omen II.

Legalább a szerencsék az volt, hogy az elkövetkezendő mérföldek alatt semmi új fenyegetés nem ütötte fel a fejét, így végül jó pár óra gyaloglás után ugyan, de feltünedezett annak a falunak a körvonala, amely egyik volt azon öt közül, amely Wilhelmina von Nachtraben grófnő uradalmához tartozott.
- Megérkeztünk...s imádkozzunk Hold Anyához, hogy nem történt itt semmi szörnyűség, és hogy Mina nem lövet le minket azonnal félelmében.
- Egy régi ismerősöd? - érkezett a kérdés. Úgy látszik, hogy Abigail elsajátította a "szelektív utálat" képességét, hisz ha az érdeke is úgy hozta, hamar elfeledkezett arról, hogy most mosolyszünet van kettőnk között.
- Hmm...mondhatjuk úgy is. Az egész egy meztelen fürdőzéssel kezdődött... - húztam el a szavakat és célirányosan haladtam tovább. Semmi köze nem volt a lánynak a magánéletemhez, főleg nem azokhoz a részekhez, amelyek azelőtt történtek, hogy mi találkoztunk volna.
- Tipikus.
- Eh....
Vontam meg a vállamat, jelezve, hogy több részletre nem vagyok hajlandó kitérni, s a lány is hasonlóképpen értelmezte a reakciómat. Némán haladtunk előre, s ahogy egyre közelebb értünk, úgy váltak egyre hangosabbá a faluból kiszüremlő zajok. Nehéz munkálatok voltak folyamatban arra felé, de egyelőre még csak tippelni sem tudtam, hogy mire készülnek, s reménykedtem benne, hogy nem éppen egy ellenséges erődítésbe fogunk belerohanni fejetlenül. Viszont úgy látszik, hogy hosszú idő után végre ismét mellénk szegődik a szerencse. A távolból veszem észre a felénk közeledő személyt. Mozgása ismerős volt, s végül az arcát is ki tudtam venni. Mina. Hála a Hold Anyának, egy ismerős és barátságos arc. Mellettem Abigail csak felszisszent és valamit morgott az orra alatt, de inkább nem mertem rákérdezni, hogy mire is gondolhat most.
- Crispin? Maga az? Kisasszony, sajnos az Ön nevét nem tudom, de nagyon jó látni magukat, higgyék el...
- Abigail Blackstone - biccent társam a közeledő vámpír felé, s két láb távolságból is érzem, hogy feszültség támadt benne. Nők. Soha se fogom megérteni őket. Dracon csak enyhén csóválja a farkát az ismerős vámpír látványára, de nem rohan oda hozzá. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag az elmúlt napok eseményei paranoiássá változtatták őt. Rejtély.
- Örvendek. Wilhelmina von Nachtraben.
- Hát, Minuci, azt hiszem, hogy én vagyok. Bár eléggé kivagyok, sőt, mindhárman kivagyunk. Jó végre téged látni. Orcád látványának ígérete tartott minket... - vetettem egy pillantást Aby felé, aki olyan módon gyűrte össze amúgy eléggé esztétikus és nemesi vonású szemöldökét, hogy arról nem hittem volna, hogy egyáltalán lehetséges. -...engem...talpon az elmúlt pár rövidke, verőfényes órácskában - böktem fejemmel a felettünk lebegő Véres Hold felé, amelynek látványa még mindig nem változott semmit sem, ugyanolyan fenyegető volt, mint számolatlan órával ezelőtt.
- Te jó ég, ez a grófnői munka még soha nem volt ilyen nehéz - panaszkodik Miss Näiv egy sort, bár ezekben az órákban ez egyáltalán nem meglepő, és tényleg fogalmam sincs arról, hogy ők min mentek keresztül ezen időszak alatt. - Atyavilág, nagyon fáradtak lehetnek. Akkor most ez egy kiváló ürügy, hogy végre visszamenjünk a kastélyba, igaz? Tudnak valamit, amivel megnyugtathatom a népet, hogy végre elengedjenek minket és békében visszatérhessünk?
Nem mertem tükörbe nézni az elmúlt órákban, napokban, hetekben?...bármennyi idő is telt el a sötétség eljövetele óta, mert túlságosan féltem, hogy valami nagyon rondát fogok látni az arcom helyett és a sarokban vörösen izzó fénypárok merednének vissza rám. Ebből az okból kifakadolag azt se tudtam, hogy én magam mennyire fáradtnak nézhettem ki, de gondolom eléggé látványos lehetett.
- Hogy mennyire fárasztó a grófnői meló, arról nekem fogalmam sincs, de hidd el, hogy...nem tudom hány "nap" caplatás Veronia-n keresztül se túlságosan pihentető egy feladat, főleg, ha menet közben mindenfelől csontvázakkal, kísértetekkel és embereket evő sötét elfekkel találkozol. Szóval....idegileg ki vagyunk, úgy hogy ez egy nagyon jó ürügy arra, hogy visszamenjünk a kastélyodba.
Mert végre jó lenne már falakkal biztosított helyre kerülni. Ilyen távolságból is könnyen észrevehető volt, hogy a falu lakosai minden lehetőséges és szerszámot megragadtak ahhoz, hogy fényességet hozzanak az éjfekete lepellel borított világba. Mécsesek, gyertyák, tábortüzek, talán máglyarakások pöttyözték a fekete mezőket, amelyen a Véres Hold vörös pászmái ömlöttek keresztül. Kísérteties látványt nyújtott, és nekem eszem ágában sem volt tovább kint maradni.
- Esküszöm, nem hittem volna, hogy ezt így nyíltan fogom mondani, de eszméletlenül hiányzott már ez a stílus. Nem gondolja, hogy egyszerűen csak kiáll az embereim elé, és beszél? Mindegy, hogy miről, akármiről, szerintem bármi, amit mond, kirángatná őket ebből a kétségbeesett apátiából, amelybe süllyedtek.
- A jelenlegi állapotomban, hogyha kiállnék a népek elé beszélni, abból rövid úton tömeghisztéria és utána vidám lincselés kerekedne ki, szerintem határozottan nem tenne jót az egészségemnek és a Te pozíciódnak, Minus.
S hogy bebizonyítsam, mennyire nem lenne túl jó ötlet, hogy én bármiféle beszédet is mondjak, rögtön meg is osztottam a saját tanácsomat Mina-val, amit fél perccel ezelőtt kérdezett.
- Öljenek meg mindent és mindenkit, akit mozogni látnak és nem a falujukból származik. Utólag ráérnek azon tűnődni, hogy csak segítséget kérő személy volt-e, egy szomszéd faluból érkező paraszt...vagy ellenség. Ez az én tanácsom.
Abigail-nek ez nem nyerte el túlságosan a tetszését, s miközben Mina velem volt elfoglalva, keményen az oldalamba mélyítette a könyökét, amitől felszisszentem, de más nyomát nem adtam annak, hogy észrevettem volna. Lehet, hogy nem volt egy túlságosan bátor terv, de most a túlélésünkről volt szó, és inkább leszek egy mániákus tömeggyilkos, aki egész falukat írt ki, semmint hogy valamelyik kis pöcs, aki segítséget kér, csak tettesse azt és elvágja a torkomat, vagy éppen átharapja azt. Sötét idők sötét terveket szülnek.
- Hmm...nos, ez sajnos nem lenne túl jó ötlet, tekintve, hogy Ön is ebbe a kategóriába esik.
- Természetesen úgy gondoltam, hogy "minden, ami mozog, azt megölni" szabály rám nem érvényes. Csak mindenki másra!
Háborodok fel. Hogy mer ez a nőszemély logikai bukfenceket keresni az én érvelésemben, ezzel elvéve az élét. Hát a sötét elf már nem lehet cinikusan köcsög anélkül, hogy valaki rámutatna: ehhez még csatlakozik az öntudatlan és akaratlan lincselés általi öngyilkosság is? Mielőtt még ezeket a dolgokat Mina orrára köthettem volna, megérkezett Herr Damien is, Első ezen a néven és megakadályozta az ilyen jellegű terveimet.
- Crispin! Kellemes meglepetés. Ezek szerint haza felé megyünk?
Csak biccentettem Damien megjelenésére, egyelőre nem mertem kinyitni a pofámat, mert még a végén tényleg itt helyben felkoncolnak, és egyelőre elég csak Abigail miatt aggódnom. A lány csak egy értetlenkedő pillantást meresztett az egymás mellett álló vámpír és sötét elf párosra. Furcsák voltak ezek itt ketten, de kikívánkozó kérdéseit inkább megtartotta magának. Miközben a birtok Ura és Úrnője a kastély felé tartott, mi csendesen caplatva követtük őket. A saját részemről alaposan felmértem mindent, amit menet közben láttunk. A falu kétségbeesett próbálkozásait, hogy valami védelmet alakítsanak ki; a karbantartott utakat és végül a kastélyt magát. Védhetőnek tűnt, még ha nem is a legnagyobb volt, amit valaha láttam, de legalább kőfalai voltak és egy zárható kapuja. Ez már bőven több, mint amit kívánhattam volna magunknak erre az időszakra. Ha csak nem érkezik egy egész hadseregnyi mászkáló hulla és lebegő kísértet, akkor akár még meg is védhetjük a helyet, ha erre kerülne a sor. A Mina uradalmához tartozó falvak lakóinak ennél már kevesebb szerencséjük van. Ha egyszer felkel a Nap (már ha felkel) akkor nem ártana Mina-nak fontolásba vennie, hogy megerősítteti a faluk védelmét. Legalább egy alacsony kőfallal és kapukkal, amiket estére zárva tartanak. Mert hogy egy rosszabb világ elé nézünk, abban már most biztos voltam. Bár csak most itt lenne Dumah. Ő talán tudna magyarázatot adni a dolgokra, azonban egykori jelenlétére egyedül az éjfekete gyűrű utalt, amely még mindig az ujjamra feszült hidegen és élettelenül.

A következő, amire emlékszem, hogy megérkeztünk egy étkező helyiségbe, s arcomon hideg fintor terült szét, ahogy megláttam a feltornyozott ételek halmát, a puccos evőeszközöket, a bársony asztalterítőket. Úgy látszik, hogy egy apokaliptikus esemény nem akadályozza meg még a mindig is illedelmes és aggódó Mina-t ahhoz, hogy kihasználja a pozícióját és luxus lakomával várják őket, mire hazaérnek. Úgy látszik, hogy a kényelem és a luxus hatalma mindenkit megérint és megront, akihez hozzáér...
- Foglaljanak csak helyet. Egyenek, pihenjenek...a többi pedig...ráér később.
- Ez most határozottan jól fog esni. Az utóbbi időben nem túl sokat tettünk, hisz nem tudtuk, mennyi ideig leszünk kint, csapdába esve...és hogy mennyi ideig fog tartani ez az állapot.
Tekintetemet elszakítottam az ablaktól és a kinti sötétségből, igyekezve a puccos étkészletekre és a kajára koncentrálni, s közben megfeledkezni arról, hogy ennyi étellel egy egész falut megetethetnének, ha jól beosztják. De hogy Mina hogyan "uralkodott" a saját területén, abba nekem nem volt beleszólásom, s ha már így adódott a helyzet, ostobaság lett volna a részemről visszautasítani.
- Még mindig tudtunk volna vadászni, ha úgy alakul - kotyogja közbe a társam, amire csak bólintani tudtam.
- Csak veszélyes is lett volna. Veszélyről jut eszembe. Van bármi híretek Hellenburg-ról vagy a környező vidékről?
Kérdezősködök tovább, s miközben Mina és Damien pipiskedve a kezüket valami arany tányérban mossák meg kaja előtt, addig én szinte két pofával zabálom az elém pakolt ételeket. Nem érdekelt az etikett vagy mi a franc és biztos, hogy nem fogok ilyen agyhalott baromságokkal foglalkozni, mint amivel a "nemes urak" és "nemes hölgyek" szórakoztatják magukat. Felőlem aztán feldughatja magának mindenki a hetven különböző fajta villáját, aminek mindegyikének külön funkciója van, meg a késeit. Kaja volt előttem, éheztem és az éhes elme nem törődik az ilyen ostobaságokkal.
- Isabel, felhoznál a pincéből abból, amit legutóbb kaptunk? Aminek olyan fura neve volt. Majdnem úgy hangzott, mint az Éjláng...
- Esti Tűz.
- Azaz! Roppant kreatív. Mindegy, ne a borító alapján ítéljünk.
Reméltem, hogy ez valamiféle-fajta bor lesz, mert ha csak valami gyümölcslével mer traktálni Mina...hát, akkor illedelmesen visszautasítom, nem hiányozna most az, hogy kidobjon innen engem és Abigail-t. Utána hova mennénk? A Neulander-torony még viszonylag közel volt, de nem hinném, hogy ott túlságosan szívesen látnának két sötét elfet. Hellenburg pedig...most nagyon is elérhetetlen távolságnak tűnt.
- Nem nagyon tettem ki a lábam innen, leszámítva persze a falvakat, amióta ilyen sötét van. A településeken azt mondták, jöttek madarak ilyen általános levelekkel, hogy a mágusok rajta vannak az ügyön, folyik a nyomozás, hogy mi lehet ez, de lényegében senki sem tud semmi konkrétat. Vagy nem akarják elmondani.
De legalább még volt valami üzenet Hellenburg-ból az est leszállta után és eléggé szervezettek voltak ahhoz, hogy leveleket küldjenek az uradalmakba és elkezdjék a nyomozást ebben az ügyben. Hellenburg még állt és a rendet is helyreállíthatták ott, már ha történtek egyáltalán zavargások. Ez azért némi reményt adott.
- De a tömeget meg kell valahogy nyugtatni.
- Nem túl biztató a helyzet. Főleg nem túl biztató, hogy azt se tudjuk, mi a fene akar ez lenni.
Hagyja el egy beletörődött, legyőzött sóhaj az ajkamat. Nem, még mindig nem tudjuk, s bár meg voltak a magam gyanúi, azok nem jelentettek semmit sem. Semmi biztosat. Már pedig ilyen időkben sötétben tapogatózni gyakran egyenlő volt a halállal. Amit nem ismersz, az ellen nem is tudsz harcolni. Reméltem, hogy Hellenburg-ban sikerrel járnak...vagy akár Karolusburg-ban is, nekem aztán édes mindegy. Csak oldják meg ezt a....valamit.
- Éreztétek, nem? Mármint...nyugtassatok meg, hogy nem csak mi éreztünk valami hatalmas gonoszságot akkor, amikor...amikor ez az egész elkezdődött. Nagy gáz van, Minuci. Nagyobb gáz, mint amit Eichenschild alatt láttunk. Legalábbis én egy olyanra gondolok.
- Miért nem mondod ki? Mély...
Időben kapcsoltam. A szememben haragos láng gyúlt, ahogy Abigail-re néztem és utána rögtön egy szolgálólányra, aki hallótávon belül volt. Gyorsan betapasztottam a lány száját, mielőtt tovább beszélt volna.
- Még az hiányzik, hogy elkezdjenek a Bukottakról pletykálni. Az szépen megdobná a morált...
- Vedd le rólam a mocskos kezedet...ne hidd, hogy felejtek.
- Legyen, ahogy akarod... - eresztettem el a lányt, aki a betapasztott szájával csak sziszegni tudott, de ez is bőven elég volt ahhoz hogy kifejezze: jelen pillanatban mit is érez irántam. A láng kihunyt a szememben és csak a szomorúság maradt meg utána. Egyszer próbálok valakit megvédeni és azt is folyton az orrom alá dörgöli.
- Szóval igen. Van egy olyan érzésem, hogy a fekete patak szindróma áll fenn most is, csak jóval nagyobb léptékben.
Tudtam, hogy Mina ennyiből is megérti majd, hogy mire gondolok. Az Eichenschild alatt húzódó barlangokban megbúvó patakra, arra az éjfekete valamire, ami Egregoros-nak hívta magát.
- Csak legyenek nyugodtan. Itt már lassan mindenféléről pletykálnak. Hallottam már olyat, hogy Isten itt hagyott bennünket, esetleg meghalt és Sátát vette át most az uralmat.
~ Nem, sajnos nincs akkora szerencsénk, hogy az idegen Isten meghalta volna magát. Már ha ez egyáltalán lehetséges. De azért ez egy jó gondolat ahhoz, hogy eljátszadozzak vele lefekvés előtt és talán még el is tudjak aludni.~
- A fene essen beléjük. Nem tudnak ezek nyugton maradni? Évtizedekig semmit sem hallunk róluk, most pedig hirtelen mindenhol ott vannak. Kultisták itt, kultisták ott...
- Az biztos. És ha ez a világ nem lenne alapból depresszív, most még ráadásul a fényt is el kell venni, De mivel? A csillagokból sem látszik semmi. Egyetlen egy se, pedig folyton figyelem az eget, hátha feltűnik egy. Ekkora felhő nincs.
Felhő? Nem. Egy Bukott? Talán. Vagy több. Még mindig ott visszhangzott a fejemben Lory értekezlete erről a világról, pont úgy, mint annyi fájó hónappal ezelőtt, az utolsó percekben, amiket vele együtt tölthettem.
"Ez a világ sosem azért jött létre, hogy élet legyen rajta. A Tünde-erdőtől keletre, a tengerektől nyugatra és a nefilim sivatagtól délre nincs semmi, csak szürke por és Mélységiek. Ez az Ő világuk.
Óh, bár csak hallgattam volna rád, barátosném. Bár csak megfogadtam volna a tanácsodat, a kérlelésedet. Ezekben a sötét órákban a hiányod - és Armin hiánya - csak még fájóbb. Ti biztos, hogy fényt hoztatok volna ebbe a világba. Most mit meg nem adnék azért, hogy ismét halljam a nevetésedet, a kedves szavaidat, hogy ismét átölelhesselek és érezhessem azt a nyugodt illatot, amit magadból árasztottál. Hogy ismét együtt üljünk Armin-nal a házatokban, pár komoly vagy kevésbé komoly témát megvitatva, netán Lorelei-t és Darian-t tartani a kezeimben. Veletek kellett volna mennem. De túl ostoba voltam és most sötétség hullott a világra. De nem szabad rájuk gondolnom, mert különben tényleg teljesen megőrülök.
- Nem tudom, Mina - folytattam inkább a beszélgetést a vendéglátóinkkal. - Azt hittem, hogy amikor a Hold felszáll, majd örülni fogok. Az örömöm eléggé rövid életűre sikeredett. Az azóta eltelt idő...rémálom volt. Azt se tudom, hogy egyáltalán mennyi idő telt el. Semmi módszerünk nem volt arra, hogy mérjük, valahogy túlságosan lefoglalt az, hogy túléljük. Ijesztő volt...már pedig ismersz engem, ritkán vallom be, hogy valami megrémisztett, de ez most kicsit túl tett a szokásos agyfaszon... - aztán rájöttem, hogy most bizony úri társaságban vagyok és még csak nem is a frontvonalon, ahol az ilyen megengedhető. De kit érdekel ez egyáltalán?- ...akarom mondani, bocsiika, de még sem bocsika. Túl kivagyok én már ahhoz, hogy holmi etikettel foglalkozzak, meg tudod, hogy soha se volt a kenyerem. Szóval: ami kis védelmet építetek ki a falu körül. Nem lesz elég. Csontvázak és kísértetek kelnek ki a sírjukból nekromanta jelenléte nélkül? Ha van temetőtök a közelben, ássátok ki a hullákat, ameddig csak lehetőségetek van rá, égessétek el őket, szórjátok szét a hamvaikat a szélrózsa minden irányába. De még csak nem is ez...pár dolog megváltozott. ÉN megváltoztam - nyomatékosítottam a szót egy hirtelen témaváltással.- Nehéz rá magyarázatot találni, de valami durván szétbombázta a mágia hálóit a vidéken, vagy csak bennem.
Erre a kérdésre se találtam még választ. Vajon csak rám volt hatással ez? Vagy mindenki másra? Csak a sötét elfeket érintette a Hold megváltozása miatt? De...soha se volt annyira jelentős a kapcsolatom a Holddal. Oké, az elején még tiszta szívvel hittem Hold Anyában és Apában, imádkoztam hozzájuk - néha napján még ma is - de túl sok kérdés vetült fel bennem ahhoz, hogy hosszú távon megőrizhessem a tiszta hitet. De ha nem csak én és nem csak a sötét elfek változtak meg...akkor lehetséges, hogy mindenki? Egyáltalán, miből fakadtak ezek a változások? S milyen hatással lesznek végső soron rám? Vagy ránk. Nem mertem igazából még csak harcba bocsátkozni sem, mert nem tudtam, hogy mire számítsak magamtól, és ez csak egy újabb tétel volt azon listán, amelyre a félelmetes dolgokat jegyeztem fel. Csak egy újabb tétel egy túlságosan is hosszú listán.
- Nekünk ugyan itt nincs, de a falvakban természetesen van. Szerencsétlenek nagyon kikészültek, mikor viszontlátták a rokonokat...Évezredekig magyarázhatjuk nekik, hogy ezek már nem ők. De igen, erre szükség lesz.
Veszi pontról pontra a dolgokat Mina, arcán valamiért egy hálás mosollyal. Miért hálás? Hogy itt nincsen temető, vagy azért, mert a falusiak végül megbírkóztak a történtekkel? Nem tudom. Túl fáradt voltam én már ehhez.
- Lehet, hogy ez egy nekromanta-mély...öhm...fekete patak.
Na AZ még vidám egy sztori lenne. Egy Mélyseggi, aki vígan idézget vissza mindenkit a halottaiból. Nem, az határozottan nem hiányzik még nekünk.
- Jó kérdés, hogy tudhatnak-e ilyet. Egyébként igen, valami más lett. Raziel...a szeráfom eltűnt. Egyszerűen nem lehet előhívni sehogyan, nem is érzékelem a jelenlétét. Mintha meghalt volna. Tudom, hogy ők nem úgy...éltek, mint mi, de ez még rémisztőbb. Ez a valami még a szent erőket is legyűri.
Tehát az Ő szeráfja is elhagyta őt. A helyzet egyre rosszabbnak tűnt minden egyes szóval. S miközben mi itt vígan cseverészünk a jól megvilágított termekben, vajon hány rémült ember és elf és sötét elf és vámpír és nefilim és még ki tudja, hogy mi lehet odakint. Vajon hány Déli katona veszíthette el a szeráfját, ami segítette őt a harcban? Mennyire rombolta le ez a moráljukat? Hisz ez volt hosszú idő után az egyetlen jele annak, hogy az Ő Idegen Istenük az oldalukon állt. De most hirtelen eltűnnek az angyallenyomatok...hát nem ez a jele annak, hogy ismét el lettek árulva és árvulva? Nem szívesen lennék most az emberek helyében. Ha már az ilyen sötét időkben az Istenükhöz sem imádkozhatnak és nem remélhetnek tőle oltalmat...akkor még is, kitől várhatnák ezt el? Ebből tuti, hogy szép lázadás lesz és anarchia.
- Dumah hasonló sorsra jutott. Hiányozni fog az a mocskos tollkollekció.
- Addig nem mertél így beszélni róla, míg a fejedben zümmögött.
- Kiril minden egyes percben megtette.
- De Ő Kiril.
- Yeaaah... - húztam el a szót, igazat adva Abigail-nek. Kiril az Kiril. -...na mindegy. A lényeg, hogy eltűntek a szeráfok, eltűntek a csillagok, kannibál sötét elfek róják a vidéket, csontvázak kelnek elő a földből mindenféle hívószó nélkül, kultisták is bármikor felbukkanhatnak és fogalmunk sincs róla, hogy meddig fog ez kitartani. És mit gondolsz, Mina, mikor szólít magához Rudika? Akarom mondani, Rudenz. A hűbérese vagy...nem ártana talán a hűséges kis falusiakkal közölni, hogy "figyu, lehet, hogy nemsokára a kezetekbe adunk pár rozsdás kardot, meg rátok aggatunk valami poshadt, régi bőrkezét és irány Hellenburg-ba gyilkolászni". Mert ez is egy lehetséges opció, Mina és remélem, hogy felkészültetek rá. Bármikor érkezhet egy megerősített különítmény. És azon se csodálkoznék, ha azok a férgek északon kihasználnák a helyzetet.
Azért ez a sötétség túl drasztikus volt ahhoz, hogy az Északiak kontójára lehessen kenni, nem hinném, hogy Ők álltak a háttérben. De ha más nem, ha valahogy előbb küzdöttek meg az akadályokkal és nehézségekkel, mint déli társaik (leginkább a jött-ment félóriások segítségével), akkor számukra ez egy ideális alkalom lenne ahhoz, hogy lerohanják Délt. A sötétség leple alatt egy-két mérföldre is megközelíthetik Hellenburg-ot anélkül, hogy bárki észre venné őket, már amennyiben végeznek mindenkivel menet közben, aki értesíthetné a Királyi Szövetség fővárosát. Ebben az esetben pedig Dél pár nap alatt elesne. Reméltem, hogy Gustav királynak nem jutott eszébe semmi ilyesmi.
- Amennyiben szólít, igyekszem minden diplomáciai készségemet elővenni és elérni, hogy a poshadt, régi bőrzekék helyett valami rendeset kapjanak. Egyébként már mondhatni, megszoktam a harcot. Nem kívánom vissza mondjuk azokat a körülményeket, az itteni élet jóval kényelmesebb...volt. De azokkal az emberekkel is muszáj törődni, ez a kastély itt nem jár ingyen. Egyébként...kicsoda is az a Kiril?
Lehajtottam a fejemet és csak a szemeimet forgattam. Kényelmes élet. Azt meghiszem. Nem túl sok problémája akadhat a grófnak és a grófnőnek, amikor a kis kastélyukban tanyázgatnak. Egy-két utasítás a falusiaknak, jól meghizlalni magukat az Ő kárukon és díszes tányérkákból eszegetni, miközben nekik a faragott fatálak és kanalak maradnak. De ez megint csak nem az én dolgom és nem is kéne, hogy érdekeljen. Teszi, amit tenni akar.
- Te megszoktad a harcot, Mina - javítottam ki a lányt, kezemben lévő villával hadonászva és mutogatva felé. - Ők nem. Elég nekik a hirtelen felbukkanó Véres Hold és a végtelen és véget nem érő sötétség. Minél előbb jelented be nekik, hogy ez egy lehetséges opció, annál több idejük van megemészteni, és felkészülni lelkileg. Bár páran biztos, hogy inkább kiszaladnának a sötétségbe végső elkeseredésükben. Kiril pedig....ez egy hosszú történet. Majd beszélünk róla, hogyha....egy új és szebb nap fénye alatt.
- Persze, mert meztelenkedni azt tudtál előtte, de ilyen kis apró-cseprő dolgokról már nem beszélsz neki.
- Abigail... - csattantam fel, aztán hagytam magam lenyugodni. A lánnyal még bőven lesznek problémáim, de nem itt és nem most fogok elkezdeni veszekedni vele. - Bocsássatok meg, kissé felkavarták őt az események.
- Mármint az, hogy életben hagytál hat kannibált, és vígan nézted, ahogy megesznek egy egész falunyi embert?!
- Mint mondtam...kissé rázós utunk volt - nem, csak azért se állok most le vele veszekedni, pedig alig bírtam türtőztetni magamat. Még is, ki a francnak hiszi magát ez a kis csitri, hogy engem kioktasson?! - De most törődjünk egyelőre a túléléssel, utána majd vitatkozhatunk az elvekről.
- Kannibált? Mármint találkoztak velük? Te jó ég, hol? Melyik falu? Ugye nem...
Nem tudtam, hogy milyen falura gondol Mina. Nem a sajátjaira, mert azért arról tudott volna, hogyha ott megy valami vérengzés. Vagy tucatnyi kisebb falu és tanya pöttyözi a környéket, és még több, ahogy a nagyobb települések közelébe kerülünk. Lehetett bármelyik ezek közül, amelyikre a vámpírlány gondolt. A legtöbbnek még csak neve sem volt, Hold Anya szerelmére, csak néha napján látogatott el oda egy adószedő, ekkor voltak egyedül nyilvántartásba véve. Mit tudom én, hogy melyik falu volt az?
- A sötétség csapatai most úgy érzik, hogy eljött az Ő idejük és létjogosultságuk van. Már nem rejtőzködnek annyira, mint régen.
Replikázik Damien olyan komor arccal, amelyet még én is majdnem hogy megirigyelhettem volna, pedig többek között ez is az egyik specialitásom volt: olyan komor arcokat tudtam ölteni, hogy még a legvidámabb udvari bolond is sírva kívánkozott volna egy akasztás után a látványomtól. Úgy látszik, méltó vetélytársra akadtam.
- Nem tudom a falu nevét. Lényegében csak három tanya és egy ütött-kopott fogadó volt.
- Mintha érdekelt volna... - jegyezte meg epésen Abigail. Erre már én is felkaptam a vizet, s a hangon sokkal nyersebb és idegesebb volt, mint amennyire szerettem volna.
- Jobban örültél volna, ha berontunk közéjük, vesztünk és élve felfalnak téged? Hm? Az mennyire lett volna vidám?!
- Még csak meg sem próbáltuk! - csapott most már Ő idegesen az asztalra, majd mintha ez az utolsó kirohanás elvette volna minden erejét, összerogyott a székben és valami bocsánatkérést mormolt halkan maga elé.
- Ezek az anyaszomorítók csak kihasználták az alkalmat - erőszakkal kellett elfordítanom a tekintetem Abigail-től és Damienre nézni. - Ha már úgy is káosz van a vidéken, akkor úgy se fogja senki se őket kergetni, nem fognak csapatokat kivezényelni csak azért, hogy eldugott falvakat védelmezzenek. Akik önerőből eljutnak Hellenburg-ig, vagy bármely védett helyig, azok túlélik. Mindenki más magára van hagyva most. Legalábbis gondolom. Ha még itt se jártak déli csapatok, akkor nem hinném, hogy máshova eljutottak volna. Remélem, hogy ez csak pillanatnyi fellángolás a részükről - mármint a kannibálok és egyéb martalóc rohadékok részéről.
- Ha megerősítettük az itteni helyzetünket, talán elindulhatunk, hogy felkeressük őket.
- És mit tennénk? Kiirtanánk őket?
- Nem tudom...agresszióval felelni az agresszióra nem a legjobb.
~ That's where you are soooooo wrong, Mina.~
- De egy megvadult sötét elf hordát hogy veszel rá észérvekkel bármire?
Sóhajt fel a vámpír és temeti a kezeibe arcát. Nem tudom, hogy a következő rész Mina számáról csak egy gondolatelterelési technika volt, vagy csak annyira kényelmetlenül érezte magát attól, hogy bárki is megvádolja őt azzal, hogy szexeltünk...de hamar el is akarta oszlatni ezeket a bűnös tévképzeteket.
- Egyébként...ha ugyanarra gondolunk, akkor az egy fürdőházban volt. Vagyis, voltaképp, kétszer is találkoztunk fürdőházban, de nem...semmi ok a félreértésre. ÉN nem voltam meztelen.
- Nem az én dolgom, hogy kivel fekszik össze és kivel nem. Most, ha megbocsájtanak...inkább visszavonulnék valahova. A jelenlétem kezd zavaró lenni. Draci, gyere, keressünk valami kényelmes sarkot, hagyjuk a felnőtteket beszélni a világ és az élet nagy dolgairól. Merre találok valami alkalmas helyet?
Szerencsémre Damien előbb pattant fel, mint én, és Ő nem is annyira idegesen, mint ahogy én tettem volna és inkább igyekezte kiterelni a lányt a szobából, mielőtt még tényleg elszabadul idebent is a pokol. Pedig már nem álltunk messze tőle, kettőnk között a feszültség egyre jobban nőtt, azzal fenyegetőzve, hogy itt mindent porig rombolunk. Örültem, hogy a fajtársam most elvezette Abigail-t a közelemből. Mindkettőnknek jobb lesz ez így.
- Elkísérem a kisasszonyt az egyik vendégszobához. Amennyiben biztos benne, hogy befejezte az étkezést.
De Abi csak a fejét csóválja erre a kérdésre és hűségesen követi az "uraságot". Egy ideig még nézem őket, ahogy eltűnnek, majd visszafordulok Mina felé. A szemeimben szomorúság vegyül fáradtsággal és idegességgel. Az arcom már igen csak meg lehetett nyúlva és már annyi erőt se éreztem magamba, hogy az idő közben megérkezett borból kortyolgassak. De még nem mehettem ágyba, mert még voltak dolgok, amikről beszélnünk kellett.
- Lesznek még vele bajaim...de valamennyire igaza volt. Nézd, Mina. Egyelőre tegyük túl magunkat ezen a sötétségen, utána már mindenki vidáman vadászhat mindenre, amire csak akar - térek vissza az előző témához, még azelőttről, hogy Abi így kifakadt volna. - Most elsősorban a sajátjaidat kell megvédened, és nem hinném, hogy fél tucat emberevő szörnyeteg nagyobb faluk közelébe merészkedne...kivéve, ha előtte valamik vagy valakik lemészárolnak itt mindenkit. De...hagyjuk a sötét gondolatokat. A fenébe is, ez az egész hülyeség már teljesen elöntötte a fejemet. Három nap, Mina... - döntöttem el végül, hogy nagyjából három napra lövöm be a sötétség kezdetét, alapul véve az étkezési és méregtelenítési szükségleteimet és ugyanezen megfigyeléseket Abigail-en. Nagyjából ennyi idő lehetett, ugye? -...három napja vagyok ébren. De akárhányszor becsuknám a szememet, akár csak sétálás közben is...rémeket látok. Egész végig idejövet vörös szempárokat láttam követni minket ott, ahol semmi sem volt. Szerinted mennyire kegyetlen poén az, hogy egy sötét elf fél a sötétségtől?
Fakadok ki végül, most, hogy már nincs itt Abigail és a kezeimbe temetem arcomat, hogy elrejtsem pillanatnyi gyengeségemet.
- Én is a sötétség gyermeke vagyok - kuncogja el magát Mina kedvesen. - Megértem. Igen, itt van a nyakamon ez a nagy rakás ember, és már néha a Pokolba kívánom őket, de nem tehetem, mert az enyémek. Akármennyire is nehéz a felfogásuk, muszáj vagyok vigyázni rájuk. És ha három napig nem alszol, a világ pedig épp összeomlik körülötted, az ilyenek teljesen normálisak. Nem baj, majd itt megtisztálkodtok, kipihenitek magatokat és felerősödtök. Tényleg annyira jó látni végre...valaki ismerőst.
Hálásan igyekeztem viszonozni Mina mosolyát, azonban ez nem nagyon jött össze. Az, hogy az arcomra erőltessek bármilyen érzelmet az apátián kívül, túlságosan megerőltető és erőforrás-igényes feladat volt ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálkozzak vele.
- Csodálkoztam is, hogy hogyan birkózol meg ezzel a feladattal. Nekem nem lenne türelmem hozzá. A birka emberek rövid úton elkezdenének eltünedezni a környezetemből... Ha nem baj, Mina, akkor nemsokára egy fürdőt elfogadnék és ledőlnék pihenni. Jelen állapotomban nagyjából annyi hasznomat látod, mintha egy pohár vízzel próbálnád eloltani az égő Katedrálist.
Már készen álltam arra, hogy felálljak az asztaltól, azonban Mina következő kérdése megakasztott a mozdulat felénél.
- Ki ez a hölgy egyébként? Nagyon önérzetesnek tűnik.
- Az apám egyik áldozata. Segített egy nyomra ráakadni, és közben kiderült, hogy elszakadt a csoportjától, s ők nem várták meg a Kivándorlással, hanem leléptek. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá. De nem én vagyok az erre megfelelő személy. Szépen lassan majd belátja, és keres valakit, aki jobb nálam. Három nap horror után még azt csodálom, hogy nem próbált még mindenkit darabjaira vágni a legelső hirtelen mozdulatra.
- Miért ne lennél Te az a személy? Nem kell, hogy rögtön eltaszítsd ezt a lehetőséget. Nem leszünk tökéletesek, sosem, de attól még megadhatjuk valakinek azt, amire szüksége van. Kötődik hozzád, különben miért haragudna azért, ha mást teszel, mint amit Ő jónak tart? El lehet magyarázni neki, biztosan meg tudná érteni. Nyílván megvoltak az okaid. Nem mondom, hogy én is száz százalékig egyetértek a dologgal, de nem voltam ott, így a körülméyneket sem láttam. Ám ettől még ott voltál többször is, amikor ott hagytuk volna a fogunkat és tudom, hogy soha nem hagynád, hogy ezt megtegye a közeledben bárki, szóval csak tartsatok ki egymás mellett. Főleg most.
A lány kiakadására hátráltam volna pár lépést, de még mindig a székben ültem, visszahuppanva oda, amidőn Abigail-re terelődött a szó, így inkább csak annyira dőltem hátra a székben, amennyire az ezt engedte. Most már a monológjaimat is lopják? Milyen egy tolvaj banda közé keveredtem én? Legközelebb már valamelyikük bejelenti, hogy van valami kis tudathasadásuk és akkor már mindent ellopnak tőlem, ami...ami én vagyok. Enyhe költői túlzással. De akármennyire is hozzám illő lett volna erre egy másik szófosással válaszolni, már nem volt hozzá erőm, így csak alkalmaztam azt az ősi technikát, amit a férfiak hosszú évszázadok alatt fejlesztettek ki, amikor nővel vitatkoztak: "érts egyet minden egyes szavával, attól lenyugszik és lesz elég időd arra, hogy elmenekülj, mielőtt ismét robbanna."
- Köszönöm a szavaidat, Mina...majd átgondolom őket. Majd lesz valami, vele és velem és velünk. Kérhetnék egy fürdővizet? Majd holnap...már ha lesz holnap, még beszélünk, ígérem. De most...csak szeretném álomba aggódni magamat a világ sorsa miatt, ha nem baj.
- Hagyjuk az aggódást a fenébe! Élvezd, hogy milyen puha az ágy, majd meglátod. Jók ezek. Sok munka volt vele. De természetesen. Amelia. készíts egy fürdővizet. Ja igen, mennyire legyen forró?
Utasítgat egy lányt, akinek a jelenlétét eddig észre se vettem, annyira megbújt, hogy ne zavarjon. Most alaposabban végig mértem őt, de semmi sem ragadott meg belőle, így aztán a tekintetem is lesiklott róla. Csak egy egyszerű, szürke, hétköznapi emberi lány.
- Forróbb, mint a Pokol maga. Eh, just kidding. Kellemesen langyos. És Amelie: köszönöm. Neked is Mina. És Damien-nek is, amiért elkísérte Abigail-t. Akkor hát: reménykedjünk egy szebb jövőben, aggódni ráérünk holnap is? Jó tervnek tűnik.
- Aludd csak ki magad. Aztán, ha én is képes leszek felébredni, reggelizhetünk valami finom süteményt. Kelleni fog a cukor.
Sütemény. Áh, el se hiszem, hogy ettől most összecsordult a nyál a számban. Egy jó kis süteményt akár most is elfogadnék. De nem...előbb irány a fürdő, aztán az ágyikó. Lesz, ami lesz. Hoz, amit hoz a holnap.
- Szép álmokat, Mina. Most szívesen átölelnélek, mert nem csak neked esett jól egy ismerős arcot látni...de az egész lényem a halál és vér szagát árasztja, nem lenne valami túl lélekfelemelő érzés, hidd el. Szóval...imádkozzál bárkihez, akiben hiszel, hogy egyszer még szebb napokat lássunk.
- Szívesen. Örülök, hogy segíthetek. És hagyd a fenébe, szagoltam már sokkal rosszabbat is, tudod.
S ezzel hirtelen Mina ölelő karjaiban találom magam. Egy töredék másodpercig túl furcsának tűnik ez az egész, de végül viszonzom a szorítását. Jól esett végre egy ilyen...kontaktus. A közeledő léptekre felkapom a fejem és kibontakozok a lány öleléséből, de csak Damien érkezik vissza.
- Mindenki búcsúzkodik? A hölgy aludni tért. Ha majd kissé megbékél, adhatna neki egy vigasztaló ölelést.
- Ah, Damien. Pont időben. Igen, eljött a búcsú ideje, és...hát majd meglátjuk. Egyelőre attól félek, ha a közelébe mennék, akkor felnyársalna engem.
Aminek, lássuk be, igen nagy esélye van. De már nem húztuk tovább a dolgokat. Mindenki elindult a maga dolgára. Jó éjszakát kívánt mindenki mindenkinek, és én is elindultam Amelie után, csak egy utolsó mondatra fordulva vissza a távolodó páros felé.
- Nektek is szép éjszakát...barátaim.

Abigail hűségesen követte Damien-t, igazából már ahhoz se volt ereje, hogy ellenkezzem vele vagy a magát Wilhelmina-ként bemutatkozó nővel, akit Crispin mindenféle hangzatos becenevekkel illet. Akármennyire is magyarázkodik, tudja, hogy közel állnak egymáshoz, csak azt nem érti, hogy miért tagadják mindketten ezt ilyen hevesen. De ahogy megmondta nekik is: ez nem az Ő dolga, Ő csak egy egyszerű lány, akit már párszor magára hagytak ahhoz, hogy már fel se vegye az ilyen dolgokat. Végül megérkeztek a vendégszobához, s elsőként Damien ment be, majd rögtön a nyomában Draci is betrappolt, s a lány ment be legutoljára. Fáradt tekintettel mérte végig a vendégszobát.
- Feltételezem, egyágyas szobát szeretne.
- Elfogadok bármit, amit adnak. Még akkor is, ha Crispin barátai és nem az enyémek. Draci itt aludhat velem?
Akármennyire is próbálkozott, nem tudta szavaiból kiűzni a kérlelést. Nem akart egyedül maradni, nem ebben a természetellenes sötétségben, de senki mást nem tűrt volna meg maga mellett most. Főleg nem Crispin-t, de ha egy szobába zárják is őket, majd valahogy túléli.
- Természetesen, ha Ön nem bánja - ütött meg kedves hangon a furcsa sötét elf, mintha biztosítaná akarná őt arról, hogy semmi baj nem lesz. Miért ilyen kedvesek vele? ...Crispin miatt. Mert a barátai, és most úgy tesznek, mintha Ő is az lenne. - És biztosíthatom, nem bánja meg a bizalmat. Crispin-nek igaza van annyiban, hogy most arra kellene koncentrálnunk, hogy legalább a menthetőt mentsük. Sajnos néha a barátainknak nem az összes döntése olyan, amellyel egyetértünk.
- Majd idővel kiderül, Herr... - már a nyelve hegyén volt a név, amelyet még fél másodperccel ezelőtt is tudott, de hirtelen eliszkolt előle, mint egy rém a sötét éjszakában. Egy ideig még kutakodott utána, majd egy lemondó sóhajjal elengedte. -...majd idővel kiderül. Kérhetnék pár...gyertyát, ha nem túl nagy kérés? Nem szeretnék sötétben maradni.
- Persze.
Érkezik késlekedés nélkül a válasz, s házigazdája pillanatokon belül visszatér pár színes gyertyával és meggyújtja őket. Abigail egy ideig ámulva figyeli a díszes kollekciót, majd fáradtan huppan le az ágy szélére, s Dracon is gyorsan követi őt, nagyokat ásítozva.
- Parancsoljon. Nem kíván egyetlen egy fürdőt elalvás előtt?
Az jó lenne...de nem volt ereje hozzá. Tudta, hogy udvariatlanság a részéről, és hogy nem úgy hálálja meg az itteniek kedvességét (akár tettetett, akár nem), ahogy Ők megérdemelnék, hogy koszos testével csak összepiszkítja a tiszta lepedőket és huzatokat...de csak aludni akart. És felejteni. Leginkább felejteni.
- Nem, köszönöm. Majd holnap...már ha lesz holnap, kimosom őket, ígérem. De most...csak szeretném álomba sírni magamat, ha nem baj.
Simít végig gondoskodóan a sárkánygyíkon, aki halkan és szomorkásan nyöszörög mellette, annyira elfordulva a kinti világ képétől és az ablakokból, amennyire csak tud. De a sötét elf nem mozdult meg, csak toporog egy helyben s végül kiböki azt, amit akar.
- Ha megölelem, pofon vág?
Hát ezt néznék ki belőle? De...nem adott nekik okot arra, hogy másképp gondolják. Először csak a fejét rázza meg, hisz szavak nem jönnek ki a torkán, azonban amikor a férfi átöleli őt, igyekszik szorosan magához húzni a testét és halkan szüppögni kezd. Árvának érzi magát, ismét...és...nem, nem akarja ezeket a gondolatokat. Így eltolja magától azt, aki vigasztalni tudná és inkább az ágyba veti magát és a fejére húzza a takarót, onnan suttogva csak halkan a szavakat.
- Köszönöm...bár másnak kellett volna ezt megtennie...
- Majd talán Ő is megteszi. Aludjon jól és pihenje ki magát. Jó éjszakát.
S az ajtó bezárult a férfi mögött, magára hagyva Abigail-t és Dracon-t. A lány hosszú ideig csak forgolódott a kényelmes ágyban, de végül a sárkánygyík békés horkolása Őt is álomba ringatta...

Mert bár lett légyen az éjszaka bármily' sötét, még mindig vannak dolgok, melyek fényt hozhatnak ebbe a világba. S bár éljük meg a leggonoszabb időket, lássuk a legsötétebb ómeneket...a remény valahol még mindig pislákol. Csak hinni kell benne. De előtte inkább fürdeni egyet, hogy lemossam magamról az ilyen idióta, túlidealizált gondolatokat. Sötét ómenek? Pislákoló remény? C'mon Crispin, szedd össze magad, tudsz te ennél jobbat is.
~ Például azt, hogy TAKARODJÁL MÁR ALUDNI ÉS HAGYD ABBA AZ ÖMLENGÉST! A fejed ilyenkor a szokásosnál is elviselhetetlenebb, hogy rohadj meg...~
Szóval igen. Fürdés. Alvás. Aztán meg kiderül, hogy még mi más. Viszlát világ. Crisp...out.


_________________
[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

Amelia Tewelon

Amelia Tewelon
Déli Katona
Déli Katona
Volt egy fiú, Eichenschield-ben, akihez időnként, amikor épp utamba esett, be-betértem és jól elszórakoztunk. Már a kapcsolatunk elején tisztáztuk, hogy egyikünk sem akar túl sokat belegondolni ebbe, csak semmi kötöttség, ha valakit másfelé hajt a szíve vagy komolyabb kapcsolata alakul ki, akkor szépen elválnak útjaink. Dorian az ismeretségünk elején még egy kereskedő legénye volt, azóta már a maga ura és több embere is van, akik az áruszállítást és beszerzés intézik, így örömmel vettem, hogy otthon találtam.
Pár nap után kipihenten és feltöltődve vettem búcsút tőle és indultam el, hogy csatlakozva egy karavánhoz kísérőként, Hellenburg felé vegyem az irányt.
Már a harmadik éjszakán is túl voltunk, magunk mögött hagyva pár elszóródott falu, amikor a délutáni pihenő alkalmával kicsit eltávolodtam a kereskedőktől és a többi felfogadott zsoldostól, hogy a közeli pataknál a még mindig csípősen friss vízben megmártozzam és a ruhám kimossam. Örültem, hogy volt erre lehetőségem és fütyürészve csavartam ki az ingemet, amikor hirtelen egyik pillanatról a másikra, sötétség borult a tájra.
Önkéntelenül kaptam fel a fejem, mert az is megfordult a fejemben, hogy valami óriás, vagy repülő lény takarta el a fényt, de az égvilágon semmit nem láttam, mármint szó szerint semmit, sem az eget, sem az éjszakai égbolt fényforrását, a holdat vagy a csillagokat sem.
A táborunk felől döbbent kiáltásokat sodort felém a szél, ami arra késztetett, hogy vissza kéne mennem, de az ösvényből, amin idejöttem semmi sem látszott.
Tapogatózva összekaptam a holmimat, az inget az iszákomba gyűrtem és az emlékezetemre hagyatkozva, magam előtt tapogatózva próbáltam visszajutni, remélve, hogy hamarosan azért megjelenik újból a Nap. Hallottam már, hogy van olyan, amikor a fényét valami eltakarja és talán ez lehetett az, de arról fogalmam sem volt, hogy ez meddig tarthat.
A kiáltások szerencsére legalább abban segítettek, hogy ha nagyon lassan is, de megtaláljam a karavánt, ahol elsőnek neki is mentem egy másik tapogatózónak.
Egy tőr hegyes érintést éreztem a hasamnál, ezért azonnal megtorpantam.
- Hééé, én vagyok az Amy, az egyik kísérő! - ragadtam torkon és reméltem, hogy akárki is az felismer.
- Áááá, Amy! - a tőr nyomása eltűnt. - Edvin vagyok. - Ő egy másik zsoldos volt, ő toborzott mindannyiunkat. - Mi a fene történt, van valami ötleted. Az orromig sem látok, hogy a Mindenható tegye valahová ezt a kurva sötétséget! - káromkodott, bár a kocsisunk szókincsét még közel sem érte el.
- Talán az a Napfogyatkozásféle, úgy tudom az okozhat nappal sötétséget. - mondtam el neki, amit gondoltam. - Csak várnunk kell gondolom, aztán visszatér a fény.
- VAN VALAKI A SZEKÉRNÉL? - ordította el magát Edvin, hogy ugrottam egyet.
- Igen, Johannes vagyok az egyik kereskedő.
- AKKOR BESZÉLJEN FOLYAMATOSAN ÉS MINDENKI MENJEN A HANGJA IRÁNYÁBA ÉS MARADJON IS A KOCSIKNÁL, HA ODAÉRT. - kiabált tovább, mire minden más elhallgatott, majd felhangzott JOhannes hangja, aki valami kocsmai versfélét mondogatott.
Jó ötlet volt! Amikor már mindannyian a szekereknél toporogtunk, Edvin elmondta a többieknek is, amit tőlem hallott. Többen is megerősítették, hogy hallottak róla.
- Na, akkor valaki gyújtsa meg a tegnap esti tüzet, aztán üljünk le és várjunk. - javasolta Edvin.
Pár fáklya is előkerült és a nyugalom is helyreállni látszott egészen............egészen addig, míg pár órával később fel nem kelt a Hold!
Ami nem tűnt annak, vagy inkább csak valami lidérces másának. Láttam már sötét elfek szemét, vámpírokét is, melyek vörösben úsztak, de a Hold vöröse egyikhez sem hasonlított. Rémisztő, baljóslatú jelenés volt és meg is tette a hatását, mert miután mindenki döbbenten bámulta egy kis ideig, kitört a pánik.
Őszintén bevallva az én hátamon is szánkázott a hideg. Fogalmam sem volt, hogy mi ez az egész. Talán ismét eljött a végítélet, csak most nem tűz, hanem ebben a sötét, démoni formában? Még sem bocsátott meg nekünk az Úr csak haladékot kaptunk valami még borzasztóbb sorsot szánva nekünk, elhozva Veronára a poklot?
Senki nem akart egy percet sem időzni tovább, így aztán sietősen indultunk a rőt fényben tovább az úton.
A lovakat és öszvéreket alig lehetett féken tartani, remegtek, nyihogtak, ki-kitörtek, ami mindenkinek kikészítette az amúgy is feszült idegeit. Én is a kezemben szorongattam a kardom és a tőröm, ahogy a kocsik mellett szaporáztam és folyamatosan az út melletti sötétséget pásztáztam a tekintetemmel. Zsoldos tapasztalatom szinte sikoltva dobolt a fülembe veszélyt jelezve, de több tíz mérföldön keresztül nem történt semmi. Mindenki kimerült és nyugtalan volt, szinte megkönnyebbültünk, amikor egy falu házai derengtek fel egyre fényesebben.
Fényesebben? Bár gondolhattam volna, hogy a sötétség miatt a falusiak is fáklyákkal, tüzekkel űzik el azt, ám az nem lehetett ennyire fényes!
- ÁLLJ! - kiáltott fel az élen gyalogló Edvin is.
- Menjünk tovább ott legalább be tudunk húzódni valamelyik jóemberhez! - kiáltott vissza valaki a szekérről.
- Ott aligha! - köpött ki hegyesen és lemondóan a zsoldos. - Ég az egész falu, lángolnak a tetők.
Igaza volt, most már nyilvánvalóvá vált, hogy mi volt a nagy fényesség.
- Valaki megtámadta őket, nézzétek! - mutattam a lángok táncán keresztül kivehető árnyjátékra, ahol fekete alakok rohangáltak és buktak el, miközben furcsa árnyak csaptak le rájuk.
Ekkor rémisztő sikoly csapott le ránk a karaván végéről, aztán káromkodások, ordítások jelezték, hogy az ottani őrök harcolnak.
- Amy, Herbert, Ulrich és Eric maradjatok és vigyázzátok a csapat elejét, a többiek utánam! - tért magához elsőnek Edvin, aki mindvégig megőrizte a hidegvérét és ez most nagyon is jól jött, aztán hátrafelé iramodott a sarkában az ideges de elszánt zsoldosokkal.
A falu lángoló fényében hamarosan felénk tántorgó, imbolygó alakok tűntek fel. A kezem megszorult a kardomon. Ahogy közelebb és közelebb jöttek, undorodva pillantottam meg a foszladozó húsú tetemeket, amik most úgy járkáltak, mint valami zsinóron mozgatott marionett figurák, csak épp senki nem volt a zsinór végén.
- Uram, Teremtőm! Zombik vagy mik ezek. - vetett keresztet mellettem Ulrich.
- ÉLŐHOLTAK! SOKAN VANNAK! - jött Edvin kiáltása a karaván vége felől kissé zihálva. - Johannes! A szekereket állítsák körbe, addig megpróbáljuk visszatartani őket!
Nem tudtam, hogy a kufárok vajon képesek lesznek e úrrá lenni a rettegésükön, de vagy szerencsém volt és a keményebb fajtát fogtuk ki, vagy csak szimplán annyira féltek, hogy azonnal ugrottak a parancsra, de mozgás támadt és nagy nehezen megbirkozva az igavonók páni ellenállásával, kezdett kialakulni a védőkör.
Engem meg a másik három őrt addigra azonban már elértek az élő tetemek. Közelről még undorítóbbak voltak és némelyik annyira bűzlött, hogy öklendezve igyekeztem minél kevesebb levegőt venni.
Az első még az eddiginél is nagyobb megdöbbenés akkor ért, amikor kiderült, hogy nem tudom megidézni a szerafomat, egyszerűen nem is éreztem, mintha sosem létezett volna! Pár kísérlet után már azon tárgyaimat sem igyekeztem használni, aminek köze volt a mágiához, mert volt ami működött, volt ami nem és mikor az emberlányának a képében hadonászik egy élőholt, nem igazán van idő kísérletezgetni. Maradt a kard és a tőr, azokkal sosem volt baj.
- Próbáljuk meg a fejüket levágni, bár fogalmam sincs mi állítja meg ezeket, de ha nem is öli meg őket a lefejezés, talán ha nem látnak, akkor összevissza járkálnak majd. - javasoltam kaszabolás közben.
A többiek csak ziháló lélegzettel válaszoltak. Ez ment jó ideig, a kezem már kezdett zsibbadni.
- GYERTEK A SZEKEREK MÖGÉ! - harsant fel Edvin hangja mögöttünk.
Nem kellett kétszer mondani! Én megúsztam sérülés nélkül, csak a köpenyen szakadt el pár helyen, de Herbert és Ulrich kapott pár mélyebb karmolást.
Végig a kardunkkal tartva távol őket, lassan mind visszajutottunk a falként védelmező szekerek mögé, ahol már a kereskedők is megragadva, dárdát, botot, szénázó villát, védték a szekerek által alkotott kört, így mi kiliheghettük magunkat.
- Van valaki, aki ért a sebekhez? - töröltem meg a homlokom. - Elkéne egy kis kötözés. - mutattam a társaimra.
Azt hiszem Rudi-nak hívták az inast, aki végül vállalta a felcser szerepét és csíkokra vagdosott ingekből kötéseket rögtönzött. Mást nem tehettünk.
- Mi a fészkes fene ez az egész! - fakadt ki Edvin és ő sem volt már friss és higgadt. - Nagyon remélem, hogy nem tart sokáig, akármi is rogyasztotta ránk ezt a nekromanta szarságot, mert fogalmam sincs meddig tudunk kitartani.
- Ennél biztatóbbat még sosem hallottam! - dőltem a mellettem lévő szekér oldalának és ráztam le a trutyit a kardomról undorodva.
- Nem szárazdajkának szegődtem és gondolom te sem. - közölte szárazon, de aztán felkunkorodott a szája széle, és bár nem nagyon volt vidámkodásra okunk értékeltem a dumáját. - De akármeddig is tart, szét fogjuk rúgni a foszlott seggüket, nem igaz, zsoldos?
- De még mennyire, alig várom, hogy ezt is kipipálhassam az életemben elvégzendő listámból. - válaszoltam fanyarul, de az én számsarka is felfelé görbült. - Ne is várassuk őket!
És így ment el az első, majd a második, majd a harmadik nap. Hullámokban jöttek, néha csak köröztek a szekerek körül. Ezért néha kiliheghettük magunkat. A harmadik nap már nem is tudtam, hogy mi tartott talpon, talán csak az, hogy megtudjam, elfogynak-e valaha.
Addigra Ulrich már félrebeszélt és Herbert már nem is mozgott és még volt pár halottunk, de az agyam már nem volt képes feldolgozni kik azok.
Nem is akartam elhinni, hogy a napfény az, ami átszűrődött egy rövid időre lehunyt szemhéjamon, ahogy állva nekidőltem homlokommal a szekér oldalának.
- FELKELT A NAP! HALLJÁTOK! MEGMENEKÜLTÜNK, TARTSATOK KI! - ordította hörögve Edvin, aki valami csoda folytán még képes volt a beszédhez erőt kifejteni.
Persze a szavai erős túlzások voltak, mert bár tényleg felkelt a Nap, ami szinte hihetetlen volt, de az élőholtak még nem fogytak el.
Szerencsénkre a fény eléggé lelassította és elvakította őket ahhoz, hogy a maradék, kicsit megujuló erőnkkel végül eltakarítsuk a maradékot.
Pár óra erőgyűjtés után, haladéktalanul odébbálltunk, felrakva sebesültjeinket és halottainkat a szekérre, hogy egy város fal mögé jussunk.
Nehéz utunk volt, még jó párszor kellett harcba bocsátkoznunk, megvadult vámpírokkal, hullarablókkal és más istentelen teremtménnyel. Elborzadva kellett tudomásul vennünk, hogy világunk talán még jobban megsínylette ezt, mint Abadon pusztítását.
Mikor végre beengedtek minket a városba, aminek még a nevét sem jegyeztem meg, bele sem akartam gondolni, hogy mit jelent ez és, hogy mi lesz ezután, csak kerestem egy zugot és két napot végig aludtam. Életben voltam és eddig még mindig volt valahogy, most is lesz.



A hozzászólást Amelia Tewelon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 21, 2019 7:07 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az első halottat egy mezőn találtam. A nyakából andalítóan csorgott kifelé a vörös holdtól szinte ragyogó vér, hűvösen incselkedő kanyarokat vetve minden fűszál tövében, míg másutt apró ereket rajzolt a kés pengéjére. Ronda, minden eleganciát mellőző kenyérszelő konyhakés volt, a karmazsin folyadék mégis mintha saját helyét kereste volna rajta.
- Még egy…
A férfi szája is el volt harapva, noha az ő vére sötét volt és émelyítő. Szeme fehérje átvette a fölöttünk ragyogó hold színét, a bőre azonban egészen kifehéredett és látszani engedte a kéken dagadó vénákat.
- Miért vagytok ilyen sokan… Megint ti…
A térde megremegett, de előre lépett. Szinte alig állt a lábán, talán azóta nem aludt, hogy a sötétség felszivárgott a mélyből. Nem értettem miért gondoltam, hogy onnan jött, de egyszerűen tudtam. A férfi futásnak eredt. A vérhold fényében mintha lehámlott volna a bőre előttem, pontosan láttam minden nedvesen vonagló izmát, a nyúló és visszaugró inakat, mint valami lapos férget ahogy rángatták előre az elcsigázott férfit.
- Miért van ennyi istentelen Átkozott a földön!
Vártam. Valami felnevetett bennem, ahogy figyeltem a rugdalózó húsgépet, ami felém rontott a ronda késével. Az izmok összehúzódtak, a sarok megfeszült, miközben a következő lépéshez kereste a talajt.
De nem hagytam neki.
Pont a megfelelő pillanatban hurkolták körül a bokáját a kátrányszerű árnyak, a saját mágiám, ami a csillagtalan, fénytelen sötétben mégis idegennek hatott. Az eszelős elveszítette az egyensúlyát és saját őrült lendületétől hajtva kirúgta maga alól a saját lábait, hangtalan koppanással zuhanva a földre. A fogaim megcsikordultak egymáson, az éjszaka pedig felelt. Sűrű szövedék gyűlt a vállam fölött ismerős karóvá, a Heimsrothi erdő pókjainak erejét utánozva és repült az ember felé, egyenesen a koponyája hátuljába.
Az élet pedig úgy folyt ki a csonton ütött lyukon keresztül, mintha csak a lelkét lékeltem volna meg. Az a valami pedig újra felnevetett.
A fekete dárda sötéten csillogó üstököst festett a férfi véréből a földre, ami magához láncolta a tekintetem. Bele akartam mártani az ujjaim, végigfesteni vele az arcomat, megnedvesíteni a nyelvem és azután elengedni a fenevadat, amely eddig éhezve sorvadozott bennem. De nem tettem.
Helyette csupán átléptem az embert, akit megöltem és a halott vámpírhoz léptem. Fekete, vékony lemezpáncélban volt és egy éjfélkék köpenyt hordott fölötte, amelynek nyakát már átszínezte a saját vére. Fiatal volt, talán ha húsz – az Átok miatt úgy nézett ki, akár egy gyermek. A sötéttől rettegő ember pedig gond nélkül szúrta át a nyakát és örvendett, hogy megölt egy vámpírt.
Az egyik keze még mindig szorított valamit, ami elsőre egy bőrkötéses imakönyvnek tűnt. Ha akartam sem tudtam volna most ellenállni a mohóságnak, amit kétséget kizáróan anyámtól örököltem, így szétfeszegettem az ujjait és kiemeltem a könyvet. Nem volt rajta sem felirat sem dombornyomott jelkép, csupán a fekete bőr. Az első oldalon tintával egyetlen név volt írva.
Leonora von Nachtraben. Aludj jól, húgom. Ébredj egy szebb éjszakában.
Óvatosan tovább lapoztam a könyvet, ami úgy tűnt a leány jegyzetei és kutatásai voltak a mágiában. Javarészt kézzel írt kulcsszavak, kacskaringós minták és receptek töltötték meg a lapokat, néha megszakítva egy egész oldalt kitöltő, kifejezetten részletes pecséttel. Végigfuttattam a szemem az elegáns vonalakon, mintha muszáj lett volna és éreztem, hogy megszólít.
Láng gyulladt, még a Csillagtalan éjszakához képest is sötét és kígyózva lecsapott az égből előttem. Leonora von Nachtraben teste és körülötte a fű eltűnt a hirtelen jött éjláng takaró alatt, amikor pedig kialudt nem maradt más, csak egy felismerhetetlen, összeégett tetem és elszenesedett föld.
Megtántorodtam a hirtelen erőtől és éreztem, ahogy belemar a belsőmbe. A nevetés a koponyámban erősebb lett, szinte boldog, gyermeteg vihogássá vált, alak nélkül ugrálva és tapsolva a képzeletemben.
Itt van, itt van, itt van, itt van.
Eljött, megérkezett, kiszabadult, leverték a láncait és most itt van. De fogoly még. Vele buktam én is és vele buksz te is. Gyermek. GYERMEK!

A földre zuhantam és egyik kezemmel a homlokom martam, másikkal a földet. A kormot, amit én csináltam. Ott szorítottam a Nachtraben varázskönyvét és próbáltam kiűzni a vihogást, de képtelen voltam.
Fájdalom mart a nyakszirtembe, aztán hirtelen elhagyott minden erőm. A tagjaim szétfolytak, mintha együtt égtem volna el Leonorával, még a lángok keserves érintését is éreztem a tagjaimon, újra és újra. Mintha megannyi fáklyával ütöttek volna. A köpenyem sziszegve szakadt darabokra, a páncélom húzni kezdett és elpattantak a csatok, a fájdalom pedig erősödött.
- Ez ölte meg! Átkozott vérszívó!
Nem figyeltem a hangra, mert a vihogás még mindig ott táncolt az agyvelőmön. Nem ismertem meg az egyszerű parasztok csizmátlan lábát, sem a villanyeleket, amikkel ütöttek. Azt sem értettem, hogy az előbbi eszelősért álltak épp bosszút rajtam, csak arra figyeltem, aki kajánul vigadott bennem a szenvedésemen, míg el nem ragadott az álomtalan bódulat.

Valami dörzsölte a csuklómat. A vállam fájdalmasan sajgott és ahogy megpróbáltam megmozdulni mindenem egyszerre kezdett nyilallni. Egyértelműen meg voltam kötözve. Kinyitottam a szemem, de a hirtelen éles fénytől hunyorognom kellett. Nem banditák fészkében voltam, mint annak idején Cedrick von Nebelturm, amennyire az összegyűlt csőcselék fáklyafényétől meg tudtam állapítani egy falu vagy kisváros főterén lehettem. Tekintve, hogy a második nap éjjelén még egyben volt gyanítottam, hogy az utóbbi. Megpróbáltam előre dőlni, de a vállamba tompa, feszülő fájdalom hasított. Akárkik is voltak, babonás parasztok vagy egy csapat északi inkvizítor, tudták hogyan kell kikötni valakit egy cölöphöz.
Már ha egyáltalán cölöphöz voltam kötözve.
Mélyet sóhajtottam és örömmel tapasztaltam, hogy a tüdőm nem kezdett szúrni, csak a nyálkahártyámat kaparta valami fojtott, füst és enyészett keverékéhez hasonló szag. Vélhetően a szél hordta be a városon kívülről. A lábam a karjaimhoz hasonlóan csak szánalmas dörzsöléssel válaszolt a mozgásra, így még csak megnyújtóztatni sem tudtam. Ahogy azonban lepillantottam száraz, vörösesbarna rőzseágakat pillantottam meg a fáklyafényben.
Nem cölöp volt – máglya. Az anyaszomorító parasztok azon voltak, hogy megégessenek.
A szívverésem hirtelen lódult meg, ahogy a légzésem is. Minden izmomban tűz gyulladt, hogy erőnek erejével tépjem el magam a máglyaoszloptól, és utána a késztetésnek engedve mélyesszem a fogaimat a legközelebb álló paraszt nyakába, de a kötelek nem engedték egyiket sem.
- Az Isten haragját hoztad ránk, átkozott, ezért most az ő nevében megbüntetünk.
A beszélő egy magas férfi volt, alaposan formázott szakállal, fehér ruha fölé vett barna köpenyben. Ha jól sejtettem a helyi pap, az eszelős őrültek csordapásztora.
- Nem hoztam rátok senki haragját. - mordultam fel magamhoz képest szokatlanul. Ekkor tűnt csak fel, hogy az a valami már nem nevetett a gondolataim között, ami vagy azt jelentette, hogy távozott – vagy azt, hogy belém szivárgott.
- Elhallgass, vérszívó! - csattant fel a pap, majd intett az egyik mellette álló férfinak. A paraszt előrelépett, kezében egy fáklyával, amire a vérnyomásom újfent a magasba szökött. Mintha villám csapott volna le a sötétben egy fehéren izzó jel kúszott végig a szemeim előtt, a férfi arcáról pedig sötét, kátrányszerű indák nőttek ki és fonták körül a fáklyát, hogy aztán fejem egy ösztönös intésére magukhoz rántsák. Ahogy a lángoló, olajos gyolcsba tekert fa arcon találta a férfit a fonalak megszűntek, a tömeg haragja azonban csak tovább gerjedt.
Vérszívó. Átkozott. Eretnek. Az emberek szókincse igazán nem lett gazdagabb északon azóta, hogy elláttam az egyház egyik püspökét valahol a határ mellett egy kis faluban. Lehunytam a szemem és ezúttal tudatosan rajzoltam fel magam elé egy újabb pecsétet. Az árnyak engedelmeskedtek az ereimben csörgedező Nachtraben vér hívásának, számtalan varrat tekeredett elő a vállam fölött látszatra a puszta levegőből és ugyanolyan kemény, karószerű dárdává alakultak, mint a heimsrothi pókok fegyverei. A mágia a kilőtt nyíl sebességével csapódott a földbe a legközelebbi fáklyát tartó paraszt lábánál.
- Talán két vagy három embert magammal tudok vinni, mielőtt felgyullad a máglya. Döntsék el, melyikük próbálkozik először.
Ádáz tekintettel néztem körbe, hagyva a bennem fortyogó haragot kiülni a szememben, de a csőcselék között ismerős, különösen nyugodt pillantás nézett vissza rám.
- Égesd meg a kuruzsló doktort!
Johannes Hagen ékszerészmester, Maidstein-i hajótörött, zsoldos az északi egyház szolgálatában Heimsroth mellett mintha várt volna valamire. De kiismertem már annyira a számos perszónája között, hogy tudjam. Nem törődve a rengeteg kiáltással lehunytam a szemem és megadóan fejet hajtottam a férfi előtt, rá bízva a sorsomat. Nem értettem miért gondoltam, hogy tud segíteni, de biztos voltam benne.
Nem hallottam és nem is láttam, mit tett, de a végeredményét igen.
- Jámbor népek, igaz hívők, hallgassatok reám! Irtózatos bűnt készültünk elkövetni, kárhozatra juttatva a saját lelkünket! Ezen az éjszakán aki öl, maga is Átkozottá válik, ahogy a vérszín hold is mutatja! Megér-e egy vámpír annyit, hogy tulajdon lelkünket dobjuk a gyehennára?! Taszítsuk ki inkább magunk közül, hadd végezzenek vele megbojdult fivérei, parázna testvérei a bűnben!
A babona, amelyet biztosan éppen most alkotott meg a helyi lelkipásztor hatásosnak bizonyult. A parasztok tömege néhány zavart mormogás után elmetszette a köteleimet és taszítva terelgetett a falu kapuja felé. Nem tartott sokáig a lelkesedés azonban, ahogy valami visító hangot hallatva nekiütődött az említett kapunak minden ember a templom vastag falainak védelmébe menekült.
Mindegyik, egyet kivéve.
Hagen mester a városka fogadójának erkélyéről nézett le rám, így idejét láttam tiszteletemet tenni a megmentőmnél. És megtudni mi volt az ára a jótettnek, természetesen. Kereskedőknél ez már csak így működött.
- Szebb napot, herr Hagen. Gondolom önnek volt valami köze a helyi pap hirtelen hangulatváltozásához.
Mire felértem az üres épület lépcsőjén a férfi már felém fordult és magabiztos pózban várta az érkezésemet.
- Szebb éjszakát, doktor. Nem hagyhattam, hogy megégessenek egy úriembert. - nevette el magát, majd kezet nyújtott felém. - Hogy szolgál az egészsége?
Úgy tűnt az ékszerész jobban bírta a játékot, mint én. De őt nem kellett egy máglya tetejéről leimádkozni, így ezt most elnéztem neki.
- Ne haragudjon, de sajnos nem vagyok abban az állapotban, hogy tréfálkozzak.
Azért a kézfogását elfogadtam, mert ha cinikusan használta is, de igaza volt. Úriember voltam.
- Ugyan. - legyintett a férfi, noha nem tudtam eldönteni, hogy elfogadóan vagy ítélően.
- Zavarja a dohányfüst? - kérdeztem kissé hátralépve, miközben nekidőltem az erkély egyik oszlopának. A ládám ugyan eltűnt, ahogy a páncélom nagy része is, de szerencsére a mellényzsebembe rejtett dohányszelence megmaradt. Ahogy legnagyobb meglepetésemre Leonora naplója is.
- Dohányfüst? – kérdezett vissza értetlenül, így csak halvány félmosollyal előhúztam egy cigarettát.
- Nos, akkor megtudjuk.
Két ujjam között apró éjlángot lobbantottam, hogy megkapja a dohányrúd végét, aztán mélyet szívtam a kellemesen káros füstből. A holdfű hiányában az alapja őrölt borostyán volt, amibe néhány csipet szárított angyaltrombita port szórtam, hogy közel hasonló hatást érjek el. Az utóbbi veszélyes volt, eszméletvesztő mérgek alapanyagának tartották, az utóbbi pedig szinte kaparta a hozzá nem szokottak tüdejét így a legtöbb egészségügyi szakember elítélte. De a legtöbb ilyen nem a Csillagtalan éjszaka közepén volt kénytelen valahogy lenyugodni.
- Mire jó ez? - kérdezte Hagen mester, furcsa fintort vágva a füst szagától.
- Megnyugtat. Olyan érzetet ad, mint egy nagyon gyenge bódító ital, így nem akarom szétszaggatni az odakint rettegő tömeget.
Ez valójában nem volt teljesen igaz. Még mindig éreztem égni az izmaimat, ahogy arra ösztökéltek, hogy legalább Leonora varázsköyvét vegyem elő és szabadítsam rájuk is azt a fekete pokoltüzet, amit a könyvecske előző gazdájára. Az angyaltrombita csak segített leküzdeni ezt a késztetést.
- Ez most jól jönne. Megkínálna eggyel?
- Csak tessék. - nyújtottam felé a fémszelencét, amiben a dohányrudak sorakoztak. Megvártam, míg az ékszerész az ajkai közé fogja, aztán tenyeremen egy apró éjláng gömbbel meggyújtottam a végét és hagytam, hogy magától jöjjön rá hogyan is kell égve tartani.
- Tud valamit erről az egészről? - kérdezte Hagen, fejével a kaput egyre erősebben kaparó élőholtak felé bökve.
- Fogalmam sincs, mi zajlik odakint. - feleltem teljesen őszintén. - Az első egyértelmű ötlet egy mélységi lenne, de olyan sokféle rém tört rám egy rövid út alatt is, hogy nem vagyok egészen biztos benne. Démonok, élőholtak, még akár a vámpírok legújabb műve is lehet. De azt hiszem tudok valakit, aki pontosabb információkkal tud szolgálni.
Én vagyok. Segíthetek.
Most volt igazán szükségem a bukott angyal Azrael segítségére. Talán nem csak nekem, hanem az egész világnak.
- És ki lenne az?
Kifújtam a füstöt a mennyezet felé és néztem, ahogy szétterjed fölöttünk.
- Ha elmondanám, nem biztos, hogy elhinné.
A férfi aprókat köhintett az erős dohány durva slukkjától, aztán zavarát leplezve halkan felnevetett.
- Azt sem hittem volna ma reggel, hogy egy máglyáról fogom leszedni, miközben a világot ellepi a sötétség és a szörnyek. Tegyünk egy próbát.
Elvigyorodtam, ahogy az a valami vigyorgott volna, aki néhány órája kísértett.
- Aki tudhatja, mi folyik itt, az a mélységi Azrael.
Vártam volna valami ösztönös ledöbbenést, de úgy tűnt Hagen mester jobban uralta az érzelmeit, mint én magam. Azrael Veronia legnagyobb legendája volt, az, akinek a nevét mindenki ismerte és még sem hitte el teljesen senki, hogy létezik. Mintha maga az Isten lett volna, akinek erejében feltétlenül hittek a hívei mégis mindenki megremegett volna, ha elénk járul.
- Őt is ugyanolyan könnyű lenne megtalálni mint a kardját? - mosolyodott el sokadjára az ékszerész. Kezdtem azt hinni, hogy taktikusan használja ezt az egyszerű arcmimikát. - Tud rá valami módot?
Ebben a pillanatban a hazudozó északi túlfeszítette a húrt, és még nekem is feltűnt, hogy éppen hasznot készült húzni belőlem. Sajnos azonban kötött egy megállapodás – de ha már így volt, nem akartam ingyen adni az információt.
- Vegyem úgy, hogy a tartozásom lerovása, ha felelek? - kérdeztem vissza az övéhez hasonló félmosollyal.
- Legendákba és gyerekmesékbe nem érdemes befektetni. - felelte töretlen magabiztossággal, amire csak felhorkantam.
- Gondoltam. - Fogaim közé fogtama  dohányrúd végét és kifújtam a füstöt, ezúttal a fénytelen éjszakába. - De ajánlok egy üzletet, Hagen mester. Megmondom hol találja Azraelt ha elmondja, valójában micsoda. Kém, ügynök, pap?
Igazi kereskedőt nem lehetett ilyen könnyen átejteni, Hagen mester pedig azonnal felvette az üzlet táncának ritmusát.
- Mennyire pontos az a tartózkodási hely? Veronia elég tág fogalom lenne.
Mintha csak az árra alkudoztunk volna. Az eddigi legkomolyabb arckifejezéssel pillantottam rá, mint aki épp készült kiteríteni a legmagasabb értékű lapjait.
- Megmondom a várost, ami elszállásolja.
Hagen végre elengedte az arcára rajzolt mosolyt, helyette a helyzet komolyságához mérhetően pillantott rám.
- Van egy sokkalta jobb ajánlatom, doktor. Látogassuk meg együtt.
Halkan felnevettem, egyrészt a kérés ügyesen rejtett nyerészkedési kísérletén, másrészt azon, hogy miképp változna meg a férfi véleménye, hogy tudta volna hová kell mennie érte.
- Nem ajánlom, hacsak nem szeretné ugyanúgy végezni, ahogy én az előbb.
- Ugyan... - szívott mélyet a dohányból, meglepő módon most nem köhécselve. - ...néhány határmenti városban még a háború során se tudták megkülönböztetni a délit az északitól. Senkinek nem tűnne fel.
Játszott velem. A legutóbbi kérdése arra irányult melyikünknek lenne veszélyes meglátogatni, tehát észak vagy dél rejti-e a mélységit, most pedig egyre szűkíteni akarta a kört.
- Tudja, herr Hagen igazán erkölcstelenül játszik. Fizetés nélkül akarna jutalmat.
- Így legalább a papot kizárhatja. Marad az ügynök és a kém. - nevetett fel, újfent élvezettel szívva le a füstöt a tüdejéig. - Túl lehet ezt adagolni? Darrakardmúlt szerdán 20:12-kor
- Attól függ mennyire szokott hozzá. Önnél azt ajánlanám, ma már ne szívjon el többet. - mosolyodtam el, ahogy az ékszerész-hazudozó meghátrált.
- Fura. Mélységiek nem szoktak csak úgy városokban nyaralni. - mondta hümmögve, mintha csak hangosan gondolkodott volna. Tudtam, hogy arra játszik hátha kijavítom és elejtek még néhány információt, amiből magától is rájöhet – de egy látszólag végtelen éjszaka közepén voltnuk. Én voltam elememben.
- A mélységiek pedig nem szoktak embereken segíteni sem. Ez mégis megtette, mikor megölte Abaddónt.
Kíváncsi voltam hogyan reagál a hírre. Azt mindenki tudta, hogy a tomboló sárkányt Azrael kardja maga állította meg, de azt csak igen kevesen, hogy az angyal maga forgatta.
- Miután az felégette a világot. - felelte cinikusan, miközben elfordult tőlem és kinézett az üressé váló utcákra. - Tudja Dieter...megbízom magában...Kevesen mondhatják el ezt Veronián.
Sejtettem, hogy most következett a vallomás, legalább is ezzel magyaráztam, hogy a férfi egyre többször szívott bele a dohányba, mintha abban kereste volna az erőt az igazsághoz. Akinek pedig segítség kellett, hogy ne hazudjon, azzal jobb volt vigyázni.
- Zsoldos vagyok. Egy jól képzett, különleges zsoldos, akit azért nem öletett meg még egyik egyház vagy királyi udvar sem, mert remélik, hogy legközelebb ők fizetnek többet, vagy tudnak valamivel megzsarolni azért, hogy elvégezzem, amivel megbíznak.
Tehát jól tippeltem legalább egyszer, voltaképpen ügynök volt. Egy kétkulacsos, több vasat melegítő ügynök, aki valószínűleg nevetve táncolt a szakadék fölött.
- Ennek igazán örvendek. Sajnos én nem bízok meg önben, de az üzlet az üzlet. Remélje, hogy a következő fizettségét Hellenburgtól kapja, ugyanis ha Azraellel akar találkozni egészen a Zsinati Gárdáig kell mennie.
Legalább is ha jól emlékeztem legutóbb egy Gárdista zászlós vette a mélységi emberi testét pártfogásba, és a saját érdekemben csak remélni mertem, hogy még mindig ők vigyáznak rá. Vagy ő rájuk, ahogy az valószínűbb volt ebben a fullasztó sötétben.
- A protestáns egyház ennyire szoros kapcsolatot alakított volna ki a mélységiekkel? - kezdett el megint hangosan gondolkodni Hagen, amit ezúttal szó nélkül hagytam. - Mindenesetre nem esik jól bizalmatlansága. Ilyen apokalipszis hangulatban szívesebben beszélgetnék nyílt kártyákkal. A földszinten ingyen mérik a bort, ha az ember tölt magának - az emberek már rég visszavonultak a templomba minden bizonnyal. Egy pohárkával?
Sóhajtva ledobtam a cigarettámat és sietve eltapostam, hogy ne gyulladjon meg semmi. Nem mintha bárkinek hiányzott volna ez az épület, biztos voltam benne, hogy órák kérdése és felprédálják.
- Csak egyel. Nem kívánok itt éjszakázni.
A zsoldos felnevetett és ruganyos léptekkel lesietett a lépcsőn, hogy percek múlva két pohár vörösborral térjen vissza.
- Doktor. A véletlen szüleménye lenne, hogy most látom magán először ezt a köpenyt? - nyújtotta át nekem az egyik poharat, amit egy ideig lötyögtettem. A vörös hold fényében mindennek olyan színe volt, mint a vérnek – a vért kivéve.
- Nos az ok, amiért most ebben az állapotban látja megmagyarázza eddig miért nem mutatkoztam ön előtt köpenyben. Az emberek nem kedvelik a Rotmanteleket, jobb nem kísérteni a sorsot, ha a vámpír északon jár.
Voltaképpen csak sejtettem, hogy északon vagyok. A frontvonal valahol a közelben húzódott, a csapat azonban, amit kísértem a sötétedés beálltakor azonnal visszaindult a fővárosba. Én nem követtem őket, mert az első vérző tetem után rám tört annak a valaminek a nevetése és azóta sem engedett el egészen. Az azonban, ahogy a kinti csőcselék darabokra szedte a páncélom és szétszaggatta a köpenyem nagyon arra utalt, hogy nem a határ toleránsabb oldalára keveredtem.
- Ettől tartott a déliek erdőjében is? - mosolygott Hagen, láthatóan nagyon igyekezve, hogy képmutatáson kapjon.
- Az más volt. Heimsrothba Rotmantelek hívtak. Nem akartam, hogy felismerjenek.
Egy ideig hallgattunk mindketten, kortyolva a bort, míg végül a férfi megszólalt, eldobva a kialudt cigarettacsikket.
- Megveti a zsoldosokat, doktor?
- Nem szokásom senkit megvetni. Az őszintétlenséget vetem meg, ugyanis felettébb kontraproduktív. Sokan haltak már bele abba, hogy a hazugságaik hálójából nem találtak ki abban a pillanatban, amikor kellett volna.
Nem rá akartam feltétlenül utalni, de nem bántam, ha magára veszi. A hazugság elfedi a valóságot, így ha a valóság épp rohad nem volt az az orvos, aki észrevette volna.
- Hát a rabló-gyilkost sem, aki után a szerencsétlent megpróbálja megmenteni? - nézett egy ideig a kezében forgatott pohárba a zsoldos, aztán újfent felnevetett. - Szerencsére van egy arany...platinakezű orvosbarátom aki megment.
Különös barátság volt, azt meg kellett hagyni. Én a tartozó és ő az uzsorás, hírhedten a legkiválóbb, barátok voltak.
- Használna a szerencsétlennek, ha megvetném az elkövetőt? - vettem fel a filozofikus vonalat, miközben kiürítettem a pohár tartalmát. - Miközben gyógyítok én nem elmélkedek, Hagen mester. Ahogy önt is úgy menteném meg, ha előttem készül elvérezni, hogy egyetlen pillanatra sem gondolnék bele megérdemli-e. Harctereken gyógyítottam, katonákat és önhöz hasonló zsoldosokat varrtam össze. Miért különbek azok a gyilkosok egy másiknál?
- Jó kérdés. Talán az, hogy kire fogták rá a fegyvert. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem öltem még fegyvertelent. Mindössze meglep ez a...gépiesség.
Unottan, savanyúan mosolyodtam el a találó hasonlatra.
- Gép vagyok, herr Hagen. Eszköz. Amire egyre nagyobb szükség van, így ha megbocsát lassan indulnom kell. Ha van módja, hogy megállítsuk ezt a rettenetet mindenképp meg kell találnom, mielőtt az ostoba, irigy emberek mind odavesznek.
- Csakugyan meglátogatja Azraelt?
A kérdés már háttal, indulás közben talált, de azért félig visszafordultam a zsoldos felé.
- Tud más valakit, aki segíthet?
Meg sem vártama  válaszát, lesétáltam a lépcsőn és kiléptem a fogadó ajtaján, egyetlen utolsó pillantást vetve az erkélyen figyelő férfira.
- Örültem a találkozásnak doktor...Isten áldja.
A falu nagykapuja ekkor hatalmas robajjal bedőlt, rajta pedig lassú, de kifejezetten szívós élőholtak egész hada folyt át, mint az árvíz. Egy rohadt hússal, penésszel és dögvésszel megrakott árvíz. Néhányukból mélységi fenevadak iszonyatot keltő anyagtalan anyaga bújt elő, magába húzva mindent, amit ért, közöttük pedig egy ködös tekintetű, eszét vesztett démon kapálódzott. Megremegő gégével húzódtam be a fogadó mellé és futásnak eredtem, kétségbeesetten keresve egy másik kijáratot, miközben úgy markoltam Leonora naplóját, mintha az tartotta volna itt a lelkemet. A vérhold fényében felderengett előttem egy vastagabb faág, ami a város kőfala fölött nyúlt be túl magasan, hogy bárki keze elérhesse, de nekem éppen megfelelő volt. Lendületet vettem, hosszú lépésekkel toldva meg a menekülésem sebességét és az utolsó pillanatban elrúgtam magam a földtől, kinyúlva az ág felé. Az árnyak újfent kicsaptak belőle, körülhurkolva a saját karom, mint a heimsrothi gödörben és felfelé rántottak, egyenesen át a fal peremén.
Az érkezést azonban nem kalkuláltam be. A bokám befordult magam alá, a térdem pedig követte a húzóerőt és ahogy voltam, szakadt köpennyel, elnyűtt ingben és elkoszolt mellényben előre estem, felhorzsolva a tenyerem és eltépve a nadrágom térdrészét. De a hátam mögül hangzó visítás és hörgés nem engedte kialudni bennem a pánikot, hevesen verő szívvel álltam fel és rohantam tovább, minél messzebb a várost ostromló élőholt hordától.


~:O:~


Nem jutottam messzire. Alig egy órát sikerült hol rohannom, hol ziháló légzéssel botorkálnom előre, megrándult bokámat kímélve. Szerencsére nem tört el és ficamom sem lett, a fájdalom azonban nem akart múlni.
A portyázó rémek elől egy erdő sűrűjébe menekültem – de naív voltam. A második lépésnél valami az egyik fáról rám vetette magát. Vékony volt, mintha csak csontból állt volna de mégsem tűnt élőholtnak. Ujjai a nyakamnál marták a bőrömet, próbálva fogást találni a légcsövem körül, míg én a vállánál ragadtam meg, hogy ledobhassam magamról. A vörös félhomályban hegyes fogak csattogását láttam, ami periodikusan megszakította a tébolyult vonyítást, amivel a lény a világra adta a gyilkos vágyát.
A lény elengedte a nyakam és helyette a karomba mart, felszínes, de annál fájdalmasabb karmolásokkal szántva fel a bőrömet. Válaszul megfeszítettem az állkapcsom és kényszerítettem magam, hogy felidézzem a pecsétet, amely dárdaalakba fonta az árnyakat és átfogtam a lény állkapcsát a fogai alatt, hogy egy helyben tartsam a fejét.
A mágia halk, nedves loccsanással szaladt át támadóm koponyáján, amitől ujjai elernyedtek, hangja szakadozó nyekergéssé halkult aztán teljesen elnémult.
Egy egész percig tartott, míg összeszedtem magam. Csak a szívverésemet figyeltem, a légzésem vágtató lóhoz hasonló zihálását és karom görcsös fájdalmát, ahogy még mindig szorítottam a csontsovány vállakat. Összeszorítottam a fogaim és ledobtam magamról a testet, aztán felültem.
Egy démon. Látszatra egy irigységdémon támadott rám, inas, vékony és tündeszerű. Hogy a bőre természetesen volt ilyen vörös, vagy a fejünk fölött fortyogó vérhold tette nem tudtam eldönteni. Nem is akartam. Ha egyetlen ilyen démon is volt az erdőben, több is lehetett.
Feltűrtem az ingem, hogy szemügyre egyem a sebesülést, de szinte nem is érdemelt figyelmet. Sokkal fontosabb volt, hogy menedéket találjak, így egy hanyag mozdulattal idéztem meg a sebösszerántás varázslatának pecsétjét, hogy elkerüljem a fertőzést.
De semmi.
A fájdalom nem tompult, a sebek nem zárultak össze, még a mágia áramlását sem éreztem.
~Nyugalom, Dieter. A mágia nem működik, ha kapkodsz, ezt az egyet jól megtanították neked a Nachtrabenek. Nyugalom
Lehunytam a szemem és újra felidéztem a kívánt pecsétet – de ezúttal sem történt semmi. Az erő, amely a kezembe adta Leonora pusztító fekete tüzét elvette tőlem a test befolyásolásának erejét.
Nem értem rá a mágiámat siratni, helyette egy dühös morgással feltápászkodtam és rohantam tovább, át a fák és bokrok szövedékén, nem törődve a karcolásokkal, a szakadó ruhával és a hosszú futástól szúró tüdőmmel.
Ha volt Isten és nem mondott le teljesen rólam, akkor úgy dönthetett, hogy dob egy utolsó mentőkötelet a sötét árvízben, amivel elárasztotta a világot.
Egy ház előtt rogytam le, pontosabban egy viskó ajtajában. A lélegzetem sípolt, minden mozdulat fájt, még a szívverésem is szúró sajgással lökte szét a vért az ereimben. Pihennem kellett, ha mást nem. Belekapaszkodtam a kilincsbe és felhúztam magam, közben a vállammal belökve az ajtót, aztán befordulva sietve bezártam magam után és nekidőltem.
Biztonságban voltam, egyelőre. Lerogytam ülő helyzetbe, fejemet nekitámasztottam a fának és hagytam, hogy a testem túltegye magát a megerőltetésen.
Sosem rettegtem még életemben. Féltem már sokszor és sok mindentől, de ilyen elemi erővel még sosem ragadott meg a legősibb iszonyat, ami csak létezett. Én, aki a halált lopta meg minden nap, aki az ég akaratával küzdött most a saját életemet féltettem és különös élmény volt. Élő. Nem olyan, amely egy hozzám hasonló, érzelmek és érzések nélküli chirurgusnak, egy egyszerű eszköznek a gyógyítás szolgálatában megadatott.
Aztán a biztonságos menedékemben csörgés támadt és egy alak lépett elő egy hátsó szobából.
- Kopogni kifog?
A gerincem megfeszült a hangra és szinte parancsra álltam fel. A maszk mögül még mindig csak a tekintete látszott ki, ami egészen emberivé tette. De én tudtam, mi lakozik mögötte. Én felismertem a démont, akinek a fészkébe úgy tűnik betörtem.
- Bocsássa meg a modorom, de épp a fajtája készült felfalni... herr Symeon.
Úgy tűnt az Isten mégsem megsegíteni akart, éppen ellenkezőleg. Úgy döntött a legsötétebb éjszakán elém veti mindazokat, akiket nem akartam látni.
- Az egész ismert és feltérképezett Veronián pont magának kellett ideszerencsétlenkednie, Doktor?
Úgy tűnt az álarcos démon is osztozott az érzéseimben.
- A démon azt gondolná... hogy nem bízik már meg ilyen egyszerűen az elhagyatott vadászlakokban...
Symeon közelebb lépett, de valahogy nem féltem tőle. Nem úgy tűnt, mint akit megérintett az őrület és legutóbb is sikerült legalább egy érdekes beszélgetést lefolytatnunk, mielőtt meg akart ölni.
- A vámpír pedig azt, hogy egy démon élvezettel loholna odakint a fajtársaival, felprédálva bárkit, akinek még egy ilyen kalyiba sem jutott. - néztem vissza rá hidegen, amire a démon még egy lépéssel közeledett. A járása érdekesen ingadozott, válla hátrafelé hajlott és most vettem csak észre, hogy vonszol magával valamit. Akár egy fegyver is lehetett, amivel készült felkoncolni.
De ha az is volt, mit tudtam tenni ellene?
Symeon jeges tekintete kárörvendően fúrta magát az enyémbe, aztán elém vetette a „fegyvert”. Amennyire meg tudtam ítélni egy félbevágott hasábfa volt, olyas fajta, amikkel megerősítik a házak falát. Vagy az ajtókat torlaszolják el.
- Van még belőle hátul. Ha már így végigdübörgött az erdőn, nem árthat a több vendégre illendően felkészülni - zárt ajtóval és elsötétített ablakokkal, nemde? - felelte egy árnyalattal melegebben, aztán leoldotta a maszkját. - Azt hiszem erre most kivételesen nem lesz szükségem.
A démon mosolya groteszk volt, de legalább hiányzott belőle a vérszomj. Legutóbb ugyan nem tudtam neki nagy figyelmet szentelni, de Symeon arca egészen emberi volt, csak épp nem élő. Mintha valaki vagy valami leégette volna az arcának bőrét de olyan ügyesen, hogy a húsnak ne ártson alatta, így az most is nedves, élénkpiros és feszes volt.
Egy ideig csak bizonytalanul, összevont szemöldökökkel néztem a fadarabra. Épp készültem elzárni az egyetlen kiutamat innen, az ilyen dolgokat pedig jó volt átgondolni.
- Ki gondolta volna, hogy az egyetlen menedékem a vérhold elől, ha összezárom magam egy démonnal. De csak hogy tisztázzuk, ha ön elveszíti a fejét úgy én is feladom a harcot a suttogás ellen. Meglátjuk, most ki harapja át a másik torkát hamarabb. - közöltem vele sztoikus nyugalommal, miközben felnyaláboltam a darab fát és körbenéztem, hol lenne a legjobb helye. - Szöge van?
- Nem találkoztam vele, de van pár láda amit nem néztem át. Igyekeztem csöndben maradni és nem zörögni velük, hátha nem hallanak meg. A falkaösztön... sok lett volna.
Nem értettem pontosan mit értett falkaösztönön. Talán azt, hogy nem tudott volna ellenállni a csatlakozási vágynak, ha hallja a társai őrületét, de talán valami egészen mást. Az a démon, amelyik rám támadt magányos volt, nem gondoltam, hogy mindegyik toportyán módjára csapatokban prédálta fel a falvakat.
- Nem mintha a szánalmas kis fogacskái bármikor is kárt tehetnének bennem. - fűzte oda még futólag, ahogy eltűnt abban a hátsó helyiségben, ahonnan előlépett. Pár másodperc zörgés után egy ládával tért vissza, amit az előbbi önmagának ellentmondva nagy robajjal letett a faház közepére.
- Hát hogyne. - horkantam fel epésen a megjegyzésre. - Ahogy legutóbb sem tettek, nem igaz?
Ha keresgélni akartam a ládában szögek és kalapács után kutatva, úgy a tarkómat kellett a démon fogai felé fordítanom, ami nem volt a legmegnyugtatóbb helyzet. Egyik kezemben még mindig ott szorítottam a Nachtraben varázsnaplót, ami valamennyi biztonságérzetet adott, így végü egy sóhajjal lehajoltam és kotorászni kezdtem.
- Ön miért rejtőzik? Nem tartja ínyére valónak a kinti sötétséget?
Symeon cinikusan vigyorodott el, amitől a szájzugát emelő izmok felpúposodtak.
- Ne nevettessen, doktor. Már rég egy inkvizítor máglyáján égnék, valami szép kis moderált téren a Katedrális előtt nem kevesek örömére ha ennyire felelőtlen lennék. A Szürke Hölgy talán vérben járja a haláltáncot fenn az égen, de ez nem lesz sokáig így - előbb-utóbb visszaáll minden a normális kerékvágásba, és nem kell majd attól félnem hogy felkeres a revanshadsereg. - magyarázta, miközben leereszkedett mellém és segített a láda tartalmát átforgatni. Meglepően logikus és összeszedett gondolkodás volt, ami tovább erősített abban, hogy a démont nem fogta meg a kinti őrület. - A kérdés persze ön is megválaszolhatja - maga miért nem tombolja ki magát a világtalanokkal együtt?
- Mert én nem vagyok világtalan. Bármi is ragadta meg a fajtársaim elméjét rám nem hat, így nem élhetem át a tobzódásukat. Akkor pedig csak préda vagyok odakint. - vontam vállat, aztán keserűen elmosolyodtam. - Különös, hogy valahogy mindig ehhez a metaforához érkezünk, nemde? Mintha valóban csak ennyiből állna a világ, vadászokból és zsákmányból.
- Mert ebből áll. – felelte gondolkodás nélkül Symeon, de nem is vártam mást tőle. - A világ pontosan két fajta emberből áll, magi. Vannak akik képesek elérni a céljaikat, és azokból, akik nem, mert az előbbiek eltaposták őket a céljaikért. Az erős megeszi a gyengét,  ez így volt és így lesz - csak az változik hogy mi számít erősnek, és mi nem. Ugyanúgy vadászhat az ember íjjal az erdőben a vadra, mint egy bálteremben egy elkövetkező puccs hírére, hátha drágábban lehet eladni a fegyvereket egy ideig. Ön vadász, Dieter?
A démon mosolya undorítóan elégedett volt, mintha sejtette volna, hogy a válasz nem ugyanaz lesz, mint legutóbb.
- Én már nem tudom mi vagyok, Symeon. - Valamelyest megnyugodtam, így sikerült kényszerítenem magam, hogy eltegyem Leonora naplóját és helyette szögeket és kalapácsot vegyek a kezembe. - Embereket mentek, pedig tudom, hogy nem érdemlik meg. Embereket ölök, pedig tudom, hogy nem érdemlik meg. Semmit sem azért teszek már, mert hiszem, hogy jó. Csak mert nem tudok mást tenni.
Egy ideig csak a fémnek ütődő fém ütemes koppanását lehetett hallani, ahogy ketten meglepően effektív közös munkával helyére erősítettük a deszkát.
- Akkor magának könnyű dolga van. Veroniaiak vagyunk, tesszük a legjobbat, amit tudunk a helyzettel. Nem úgy keverte a kártyákat se a Démonkirály, se az Isten hogy az nekünk kényelmes legyen, hogy a saját szabályink alapján oldjuk meg a problémákat. Úgy játszik, ahogy csak akar, de a kéz már le lett osztva, és ezen már nem tud változtatni. Csak az döntheti el, hogy bedobja... vagy az hogy megteszi mégegyszer a tétet.
Úgy tűnt a sötétség a legfilozofikusabb gondolatokat hozta elő, úgy Hagenből mint Symeonból.
- Ez nem egy olyan döntés, amit egy 'csak' lefedhetne. - forgattam meg a szemem. - Ez minden, a végső és az egyetlen döntés. De épp ezért nem olyan könnyű, mint hangzik. Ön miért döntött úgy, hogy emeli a tétet? Miért döntött az ellen, hogy bedobja a lapjait?
- Életösztön, doktor. A legősibb és legprimitívebb ösztöne minden élőnek, hogy élni kell. Valamiért odaültünk ehhez az asztalhoz, és nem szándékozom addig felállni, amíg nem nyerek. Nem láttam még indokot rá hogy bármiért bedobjam a lapokat, és emelni csak ésszel lehet... mert aki feleslegesen kockáztat, az a Vérhold alatt fog megőrülve rohangálni. Egyébként mi az a könyv, amit az előbb szorongatott? Kedvenc verseskötet?
Egy pillanatra összerezzentem, de igyekeztem egy vállvonás alá rejteni a bizonytalanságom. Ha tanultam valamit a katonáktól a csatatéren az az volt, hogy nem volt jó a legütőképesebb eszközöket megmutatni a kritikus pillanat előtt.
- Egy halott Nachtraben naplója, amibe fel van vésve néhány varázskör. Bonyolult pecsétek, amelyek hasznosak, de megjegyezhetetlenek. A fegyverem, ha így kívánja látni a dolgot.
- Nem tudtam hogy egy medikusnak fegyverre van szüksége, főleg olyanra amit olvasni sem tud. - felelte kegyetlen mosollyal. Úgy tűnt ő is azt tűzte ki célul, mint nemrég a zsoldos – hogy képmutatónak bélyegezhessen.
- Nem csak medikus vagyok, Symeon. - pillantottam le rá félig. - A vérhold ugyan nem vette el az eszem, de felébresztett bennem dolgokat. Olyan erőket, amelyekről eddig nem tudtam és most sem igazán értem őket. Az ilyen erők megzabolázásához pedig eszközök kellenek. Hogy a hasonlatánál maradjunk, új lapokat osztottak nekem és feltett szándékom kiismerni őket. Tehát mosolyogjon, ahogy tetszik, de az olvashatatlan könyv attól még fegyver marad.
- Én csak óvatosan játszanék az ilyen hasonlatokkal. - csóválta meg a fejét. - A maga helyében óvatosan bánnék olyan lapokkal amit még nem ismerek - sose tudhatja ki keverte meg utoljára a paklit.
Idő közben sikerült elég deszkát felszegelni az ajtóra és az ablakokra, hogy talán ne legyen egyértelmű kik is lakják a helyet, így ledobtam a kalapácsot és nekidőltem az egyik falnak.
- Ha már nem öljük egymást... - kezdte a démon, amire felvontam a szemöldököm. Szívességkérő mondatok kezdődtek így. - ...  mennyire járatos Ön a... feltehetően mágikus eredetű tárgyak témájában?
- Semennyire, de úgy érzem nálam hozzáértőbb jelenleg nincs elérhető közelségben. Mire gondol? - feleltem őszintén.
- Nos... az a legjobb ha megmutatom.
A démon körbefordult és egy pillanatra eltűnt abban a sötét zugban, ahonnan a szerszámosláda is előkerült, majd egy embermagasságú, bebugyolált gerelyre emlékeztető csomaggal tért vissza.
- Ha jól emlékszem talán már találkozott vele egyszer... - kezdte a démon felesleges sejtelmességgel, miközben kibontotta a gyolcsot. Az a lándzsa volt, amelyet legutóbbi találkozásunkkor is magával hordott és kivételes büszkeséggel beszélt róla. Úgy tűnt ez nem változott. - Róla lenne szó. Amennyire megtudom állapítani, ez nem feketeacél, mégis, olyan fekete mintha tiszta koromból lenne. Nem tudok olyan tűzről vagy más hatalomról ami ilyen végeredménnyel járna.
- Én igen. - néztem végig a koromszínű fegyveren, ezúttal nagyobb érdeklődéssel. Azon kívül, hogy kifejezetten hosszú volt inkább tűnt kardbotnak, mint lándzsának, de a penge is egészen fekete volt. Felemeltem a tenyerem és ma sokadjára teremtettem rajta egy kellően látványos éjláng gömböt, hogy egyszerűbb legyen a magyarázat. - A vámpírok, különösen a Nebelturmok kohóit ez a tűz fűti és az acél, amelyet ér ugyanolyan fekete lesz, mint a láng maga. Valóban nem feketeacél, de az biztos, hogy vámpírok kovácsolták. Honnan szerezte?
- Örököltem. - felelte tömören. - Valaki öregtől és hatalmastól. De eddig nem igazán állt a kezembe... idegennek tűnt. De... lehet hogy csak képzelődőm, de amióta fenn van a Vérhold, valahogy ez az érzés eltűnt. Nagyon sok furcsa dolog tűnik normálisabbnak manapság. Maga is érzi?
Különös érzés fogott el, a felkaromon karmolt seb hirtelen új fájdalommal lángolt fel. Ez lehetett az oka, ami miatt nem voltam képes a test befolyásolására.
- A normálisabb egy relatív érzés, Symeon. - néztem ki a bedeszkázott ablakon túlra. - De az tény, hogy sok dolog lett közelebbi. Elérhetőbb. Ezeddig azt hittem csak a fattyúságom miatt érintett meg a mágia egy új oldala, de talán mégsem volt igazam.
Végigmértem a démont újfent. Nem volt jellegzetes, sem sztereotíp, tűnhetett éhség vagy háborúdémonnak, de ahogy legelső találkozásunkkor sejtettem akár még ghoulnak is.
- Talán az Átok terjed és hozza magával a szenvedők erejének szilánkjait. Akitől kapta, ha jól sejtem nem az egyház kereszteslovagja volt.
Öreg és hatalmas. Csodálkoztam volna, ha nem egy fajtásáról beszél.
- Határozottan nem. Legalábbis amióta ismerem biztos nem az...
A mondata csöndbe fulladt, ami egy ideig megült közöttünk, mint a cigarettafüst. Végül a démon törte meg a csendet.
- Feltehetek egy indiszkrét kérdést?
- A világ épp szétszakadni készül. Már nincs olyan, hogy indiszkrét. Tegye csak.
- Valami baj van a Rotmantel családdal, ugye?
Halkan felkacagtam a kérdésre. Ugyanerre volt kíváncsi Hagen is, amikor a köpenyemről kérdezett – szégyelltem-e a családomat?
Sajnos a választ magam sem tudtam. Eddig azt hittem nem szégyelltem már semmit.
- A Rotmantel család szörnyeket nevel ki magából, herr Symeon. Nem beszélhetek a teljes dinasztia nevében, de elég volt néhánnyal találkoznom, hogy tudjam, valami romlás van a torony szívében. A Rotmantel nevet orvosok viselték évszázadokon át, most tudósok ragadták magukhoz és azt keresik hogyan tágíthatnák tovább az élet határait.
Voltaképpen minden gyűlöletem Heinrich köré csoportosult, és nem tudtam mekkora szerepet játszott ebben egy búzavirágkék szemű nő, a kegyetlen Isten tiszta szolgája. Heinrich veszélybe sodorta Gloriát, aki a világ minden jósága volt alakba öntve, így jogosan haragudtam rá. De őszintén-e? Fogalmam sem volt.
- Ennek önmagában nem kéne még problémát jelentenie. Az orvoslás is egy tudomány.
- De a tudomány magában nem feltétlenül orvoslás. - feleltem szinte a szavába vágva. - Látott már Megrontottat?
A démon diplomatikus álláspontot vett fel és testtartása is udvarias távolságtartásról árulkodott, ahogy lezserül nekidőlt a szemközti falnak.
- Attól függ, hogy ez alatt egyfajta mélységi szolgára gondol, vagy valami teljesen másra. Mert ha az előbbire gondol, akkor nem, de ha utóbbira, akkor meg fogalmam sincs, nem emlékszek ilyenre.
- Nem, a legszomorúbb az egészben, hogy ez nem a bukottaktól jön. Csak a családom agyának sötét zugaiból. - mosolyodtam el, nem kevésbé kegyetlenül, mint legutóbb ő. Most voltam képmutató, elítéltem a kegyetlenség minden formáját, mégis képes voltam alkalmazni a megfelelő cél érdekében. - Képzeljen el egy embert, amint éveket tölt bezárva egy ketrecbe. Képzelje el, ahogy vérmágia újra és újra átrendezi a testét, felbontja és újraköti az izmait, átalakítja a szívét, a tüdejét és végérvényesen elsorvasztja az agyának olyan nélkülözhető részeit, mint az öntudat, a gondolatok és az érzelmek. Mindezt végeláthatatlanul és fájdalmasan, egészen addig, míg egy átszabott, megnyomorított szörnyszülött marad csak, egy parancsra váró izomtömeg amely elveszített mindent, ami emberré tette. Ez egy Megrontott. És a családom kedvtelésből gyártja és tökéletesíti őket.
Symeon meglepő csalódással nézett rám.
- Minden tisztelettel, maguk vámpírok napról napra több indokot adnak nekem hogy szívből gyűlöljem önöket. Bár az alapötlettel szimpatizálok, a módozattal kevésbé. Nincs értelme egy szolgának emberség nélkül. Hatalmas hiba tönkrezúzni az elmét. Alapanyagpazarlás.
A praktikusság, amivel megfogta az egész rettenetes procedúrát felháborított volna, de nem vártam mást egy démontól. Egyelőre csak örültem, hogy egy állásponton vagyunk.
- Ne aggódjon, csupán egész Veronia osztozik a véleményében. Kivételesen azonban igaza van, az emberség potenciált jelent. Az a torz gondolat, amelyből a módszer kialakult is a megalkotó vámpír valaha volt emberségéből fakadt. A szolga így kevesebb lesz, bármit is tesznek vele.
- A rabság és kegyetlenség elől való menekülésként elpusztította az egyetlen módot hogy ezeket értelmezni tudja az alany? Azért ez egy morálisan kissé megkérdőjelezhető dolog, nem úgy gondolja? Értem én az alapgondolatot, ne értsen félre, de... van az az ár, amit nem érdemes megfizetni, akkor se, ha megkapja végül az ember amit szeretne.
Kedvem lett volna felkacagni, de az túlságosan emlékeztetett arra a valamire, ami az agyam hátuljában táncolt a sötétség beálltakor. A véres holdkelténél.
- Ez nem csupán megkérdőjelezhető, Symeon. - Lábaim kezdtek elfáradni így lecsúsztama  fal mentén ülő helyzetbe. Ugyan tavasz volt, de a sötétség kiszívta a meleget a padlóból így kissé hűvös volt. - Morális alapon ez egy rettenetes és ocsmány dolog. Olyan, amelynek nem kellene léteznie egy olyan közösségben, amely a gyógyításra esküdött fel. Már ha esküdnek még valamire a rokonaim... - Előkotortam a szelencét, amiben a cigarettáim sorakoztak és éppen készültem meggyújtani egyet, amikor eszembe jutott a legutóbbi küzdelmünk a démonnal. - Igaz is, ön ezt nem szereti. Kár.
Symeon hangos nevetésben tört ki, mintha nem félt volna többé, hogy a hang idecsábítja az éjszaka rémségeit.
- Doktor úr, az ajtó másik oldalán most születik egy új, barbár világ, Ön meg még az udvariassági kérdésekkel törődik. Csak nyugodtan. - felelte vigyorogva, miközben az ajtó felé tekintett. - Nem mintha szeretnék bármit is érezni odakintről.
Tehát nem maga a szag zavarta, csupán az, hogy eltompított a szaglását. Ez egy olyan információ volt, amit jó volt későbbre megjegyezni – már ha volt később.
- Valamivel muszáj, különben lehetnénk odakint is. - mosolyodtam el, miközben meggyújtottam a dohányrudat. - Szeretném azt hinni, hogy ez az ami még vámpírrá tesz. Bármilyen sötét az éjszaka, bármilyen hideg a tél, egy igazi vámpír sosem hagyja el az eleganciát, amivel született.
Természetesen ez egy hiú ábránd volt, amit csak igen kevesen támasztottak alá. A Finsterblutok, a Schattenstahlok, a Schwarzritterek és még családom legtöbb tagja is inkább volt eszelős őrült a vérhold ereje nélkül is, mint elegáns.
- Az elegancia csak egy borzalmasan monoton színdarab, herr. Egy megjátszott felsőbbrendűség, hogy elhitesse magával, és másokkal, hogy jobb és több náluk. Nem több a sötétség mellett, mint a bizonytalan félhomály, aki büszke arra, hogy fényesebb a másiknál. Ha az udvariasság az utolsó mentsvára a civilizációnak Dieter, akkor készen állhatunk temetni azt.
- Azt hittem kedveli a színdarabokat. - fújtam ki a füstöt a kunyhó teteje felé. - De a felsőbbrendűség mindig megjátszott és csak azt a célt szolgálja, hogy megnyugtassa a halandót. Hogy nem csak egy a sok közül. Ha választanom kell egy bűnt, amely fölött szemet hunyok magamnak az az önteltség lesz.
- Kedvelem őket. - ismerte be Symeon. - Amíg én vagyok a színész, és nem a közönség. Csak azoknak kell megjátszanom magam, akik tényleg el is hiszik - a felsőbbrendűség is csak addig működik. Ahogy átlátnak rajta, nem marad más csak izzadságszagú, szánalmas kapálózás azért, hogy életben maradjon egy délibáb. Látott ön már kevélységdémont, herr? A büszkeség és önteltség igazi megtestesülését?
- Még nem volt hozzá szerencsém.
- Hogy is fogalmazzam meg, így látatlanban... szánalmasak. Tényleg, igazán, lelkükig mélyregyökerezően szánalmasak, ahogy próbálják magukkal és a világgal elhitetni, hogy... hogy szépek, többek, jobbak, rosszabbak, bármilyenebbek. És tudja miért? Mert egyszerűen nem olyanok. Az igazságot nem kell firtatni, csak a hazugságot kell elmaszkírozni, amíg rá nem ragad az ember arcára és úgy nem marad. - az érzelmek meglehetősen erősen ültek ki a démon bőr nélküli arcára, így érdeklődve figyeltem, ahogy az undortól megemelkedik az egyik mimikai izma.
- Ha elhinné magáról hogy több, vagy nem is tudom, nem akarná, hogy mások is elhiggyék, nem lenne szükség eleganciára. Az csak egy hangos hazugság, ami kihallatszik az ember fejéből.
- Ebben azt hiszem sosem fogunk megegyezni. - mosolyodtam el, a fogaim között egyensúlyozva a cigarettát. - Az elegancia önkifejezés. Választás, nem azért mert jobbnak hiszem magam, nem azért, mert ezzel mutatni akarok valamit. Csupán én magam úgy döntöttem, hogy a legvadabb körülmények között is ragaszkodom hozzá. Mert ha ehhez az apró dologhoz sem vagyok hajlandó ragaszkodni, úgy az akaraterőm teljesen elveszett.
- Ebben egyetérthetünk. Sose fogunk ezen megegyezni. - felelte fanyarúan a démon, miközben odakint megint felvonyított valami. Hosszú, de legalább nem érdekfeszítő napoknak néztünk elébe.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."
Felhasználó profiljának megtekintése

15[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Vas. Ápr. 21, 2019 10:23 pm

Meinard Wittenbrink

Meinard Wittenbrink
Északi Katona
Északi Katona
A vérbe öltözött hosszú éjszakák

Ágy nyikorgására, s közben dallamos, aláfestő nyögésre ébredek fel. Nyűgős vagyok, s a hozzám hallatszó hangok cseppet sem csillapodnak. Egy ideig próbálok nem tudomást venni az igen zavaró tényezőről, ám az idő múlásával hamar elveszítem a türelmem. Segítségemre van, hogy az épület csakis kizárólag fából van, így felkelve a helyemről elindulok keresni valami keményebb tárgyat. Legjobb lenne a széket használni, de mivel csupán egy kézzel rendelkezem, ezért inkább az itt hagyott poros könyvet gondolom jónak a hangkeltéshez. Pontosan elfér az ép kezembe, s hamar odalépek a másik szobával szomszédos falrészhez, majd lehető legnagyobb erővel hozzácsapom a könyvet. Tompa hangot ad, de nem adom itt fel, mert még kétszer megismétlem. Azok az ébresztő hangok rögtön elmúlnak, s én elégedetten mászok vissza az ágyamba. A beálló csendnek örülök, de csupán addig, míg el nem kezdődik újból az egész. Fájdalmasan sóhajtok egyet, mert kénytelen vagyok megint felkelni, hogy ismét tudtukra adjam, hogy bizony hangosak. Ezúttal viszont egy perc múlva válasz zajokra figyelek fel. Felhúzom a szemöldököm, aztán később újra felcsendül a másik szobából jövő dallam. Itt már nálam betelik nálam a tűrés határom pohara. Hozzálátok felöltözni, de az apró részletekre nem ügyelek, mint például a kebleimet meddig fedi ruha. Nagyon mérges vagyok a nyugalmat zavaró párocskára. Elhagyom a szobám, hogy végül megjelenjek a szomszéd ajtónál. Kezemmel erősen bekopogok, mintha csak rájuk akarnám törni. Egy jó darabig nem történik semmi, sőt megint csak hozzálátnának az egészhez, de én újra jelzést adok nekik, hogy rám figyeljenek.
- A franca már! – szól egy férfihang, majd egy perccel később hallom a kulcs forgását a zárban, közben óvatosan hátrébb lépek. Mikor megpillantom az ápolt hajú húszas éveiben járó férfit, aki szinte teljesen meztelenül áll előttem, akkor egy időre lejjebb nézek, majd lassan vissza rá.
- Te vagy az a rohadt dörömbölő? – ripakodik rám, s folytatná is, mikor úgy vélem, hogy megtalálta a neki való látványt, az arcom, vagy a hiányos kezem helyett.
- Csak nem te szeretnél lenni a másik ágytársam éjszakára? Úgy tűnik a… - néz a melleim irányába, egy pimasz mosoly kíséretében. A férfi mögött található háttér hirtelen koromsötétbe vált, amitől megijedek. Varázslat? Vagy milyen történik itt jelenleg? Ezt ő csinálta? Önkénytelenül hátrálok addig, míg a folyosó falába nem ütközik a hátam. Jobb félni, mint megijedni.
- Nem látok! – hisztérikus női hang jön a szobából, mire a férfi a korom sötétségben így szól hozzám.
- Bocsánat, de nem érek rá most! – zavart a hangja, de még mielőtt becsukná az ajtót, addig én elmondom neki az őszintét.
- Én vagyok a dörömbölő! Szeretnék pihenni! – ezzel én a vaksötétségben elkezdek visszafelé botorkálni a tulajdon szobám irányába. Cseppet sem tartom normálisnak, hogy az egyik pillanatról a másikra eltűnjön az a fényforrás, amit eddig minden nappali élőlény jótékonyan várt. A folyóson haladva belém botlik egy szolgáló, rajtam pedig elkezd eluralkodni egy rossz érzés. Mi történik azokkal, akik most vannak úton? Én még szerencsésnek tartom magam, hogy ez a furcsaság egy fogadóban ér engem, s tán nem marad olyan sokáig itt nekünk. A saját szobám ajtaját nehezen találom meg, majd utána öt percen keresztül azzal szerencsétlenkedek, hogy megtaláljam a kulcslyukat. Ugyan úgy idő igényes bezárni az ajtót. Lassan odabotorkálok az ágyamhoz, s lefekszek. Nem jön a szememre álom, főleg úgy, hogy odaát a nemesi férfi és a nője újra hozzálátnak a dolgoknak, biztosan kihasználva a sötétségben rejlő játéklehetőségeket. Egy óra múlva csendesednek el, s akkor nyom el az álom engem is.

[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Flame

Sikoly ébreszt fel az álmomból, s én egyik pillanatról a másikra lépek oda az ablakhoz. Rögtön feltűnik a vérvörös, sötétséggel örvénylő gömb, ami gyér és egyben vészjósló pirosságba öltözteti a régi világot, a megszokott színek helyett. Minden egyszínű és természet ellenesnek hat, ami kiváltja belőlem a félelmet. Tekintetem elkalandozik az utcán található hullákra, egy-egy távoli füstfellegre. Messziről segítség kérést hallok, máshol pedig küzdelem hangjait, harmadik helyről pedig sikolyt. A vér az ereimben megfagy, s két perc szükséges ahhoz, hogy elfogadjam a puszta valóságot, hogy  az engem körülölelő világ káoszba, fájdalomba és küzdelembe öltözött. Megpillantom a szemem sarkában, ahogy egy csontváz egy kisfiút miképpen fejez le a rozsdás bárdjával. Szó sincs itt érzelmekről, odafigyelésről, vagy törődésről. Sokkal inkább az az érzetem támad, hogy a régen elhunyt ősök bosszúja ez. Egy időre elveszem a tekintetem a gyors halál részletéről, hogy másik irányban szintén körülnézzek. Ott sincs másképp, egy szerencsétlen katona küzd az életéért. Onnan lentről szerintem nem igazán látja jól, hogy nem nyerhet. Összeszorul a szívem, legszívesebben kiáltanék neki, hogy meneküljön, de azzal szerintem magamra vonnám sok élőhalott figyelmét. Öt perc múlva felfigyelek egy nagyon aggasztó jelenetre. A lefejezett gyerek teste megremeg, majd később két lábra áll. Mintha valami megszólította volna őt a túlvilágról, hogy harcba szálljon valamiért. Indul valamerre, én pedig oda simulok a külső falhoz.
~ Nem maradhatok itt! ~ próbálom halkan venni a levegőt, csak mert tartok attól, hogy bármikor felfedem a kilétem. Arra jövök rá, hogy fogalmam sincs merre találhatnék biztonságot, mert sokan vannak. Vajon vannak túlélők a faluban? Nehezemre esik elindulni, ebből a pillanatnyi mentsvárból. Egyelőre senki sem vett észre, remélem legalább is. Egyik bennem uralkodó érzés az, hogy akár én is olyan járkáló élőhalottá válhatok. Ennek az esélyét nagyon nagy valószínűségnek találom, mert csupán egy kezem van. Már ez előtt se volt könnyű életem, s jelen helyzetben félelem góccá növi ki magát. A tanárom szavai jutnak eszembe, ami ráadásul szintén megköti a cselekvő képességem:

Csupán egy feltétellel! Ha nem öl másokat, s nem használja rosszra kisasszony.

Ez teljesen képtelenség jelen pillanatban. Meg kell magam védenem, ráadásul ezek nem emberek. Így próbálom lebeszélni magam arról a hülyeségről, hogy egyáltalán ne védjem meg magam menekülés közben. Fájdalmas sóhajt hallatok, mikor hirtelen megugrok az ajtómra mért dörömböléstől. Elég hangos ahhoz, hogy a közelben járkáló halottak valamelyike fel ne figyeljen a hangokra. A kopogást nem hagyja abba az illető, már ha egyáltalán élőről beszélünk. Nagyot nyelek, majd félelemmel vegyes módon rendezem el a ruhám. Nem foglalkozok még a dörömböléssel, mikor a túloldalon levő végleg felhívja a környék figyelmét a hangos kiáltással.
- Engedjen be! – ismerem fel a férfi hangját, aki el van keseredve. Előveszem a tekercseim, amire felírhatom a megfelelő pillanatban az Isaz rúnát.
- Tudom, hogy ott van! – fogalmam sincs, hogy mit akarhat tőlem. Vajon ő szintén láthatta azt a félelmetes dolgokat, amit én? Végül úgy vélem, hogy ajtót nyitok neki. Lassan odalépkedek, majd kinyitom. Amilyen gyorsan csak tud, benyomul a szobába, magával hozva a nemesi kedvesét. Felvonom a szemöldököm, aztán bezárom mögöttük az ajtót.
- Mit akarnak? – szólok hozzájuk, de ők egymáshoz bújva próbálják egymást nyugtatni. Elkényeztetett ifjak! A gyomrom rögtön felfordul tőle, ráadásul egyszerűen kiül az arcomra a mély elutasítás. A férfi végignéz rajtam, aztán a fajtájához illő hangnemben szól hozzám.
- Juttass ki bennünket a családjainkhoz! Nem akarunk meghalni, túl fontos nekem Gotelinde. – itt egyszerűen betelik nekem a pohár mert egyáltalán nem felejtettem el a viselkedésüket, s a nehéz elalvást.
- Minek képzelsz engem? Ha annyira jó volt az ágyban, akkor ne csak azt a kardforgatását mutassa meg. – látom az arcán, hogy nincs hozzászokva a szolgáló fajta kinézetű nők pimaszkodásához, így pillanatok alatt leadja az első pofont. Már pusztán ettől csillagokat látok, s ég tőle az arcom. Összeszorítom a fogamat. Az arca barázdái nem kecsegtetnek semmi jóval, így visszanyelem a saját dühöm, mert még a torkomnak ugrik.
- Mit feleselsz te szolga! Nincs erre jogod! – közbelép Gotelinde, azzal, hogy közénk áll. Odafordul a dühös férfihez, s próbálja nyugtatni.
- Viselkedj már! Ezzel nem jutunk előre, ha megfenyegeted. – felém fordul, aztán egy biztató mosolyt küld felém, hogy nézzem el ennek az elmeháborodottnak, hogy ezt tette nekem. Nem! Ha azt hiszi ez a szőke hajú, s vékonyságával kérkedő lány, hogy csupán ennyivel el van felejtve az eset, akkor nagyon téved. Egyáltalán nem fogom csak úgy lenyelni, főleg úgy, hogy bármikor veszélybe juthatunk. Az életem forog kockán, s nem fogom őket kisegíteni a bajból. Csupán azért, mert a szüleik védték és óvták őket.
- Ne nyugtatgass, azt kell csinálnia, amit én mondok! – morog hangosan, s érzem, hogy a fiú meg akarja védeni a kis szerelmét, s pontosan ezért került ő ilyen állapotba. Becsülendő dolog, de ehhez ne erőszakosan keressen embert. Én főleg tudom magamról, hogy a saját életem megvédése úgyszintén kérdéses.
- Nem fogok rátok vigyázni. – jegyzem meg, amire a fiatal férfi szikrázó szemekkel néz rám. Ha a nő nem lenne közöttünk, akkor biztosan a nyakamnak ugranak, s addig fojtogatna, míg rá nem venne a munkára. Az arcának játéka változatos, de beszédes, hogy mi minden játszódik le benne.
- Kérlek, ne csináld! Ha túlélem én ezt az egészet, akkor hajlandó vagyok bármennyit fizetni neked aranyban. – próbál ezzel az ajánlattal előállni. Ezután a párját böki oldalba, hogy segítse ki őt szavakkal.
- Ami azt illeti, én szintén hajlandó vagyok áldozni az aranyaimból, de csak sikeres kijutás után. – mondja ki, mire én egyszerűen a pofájukra nevetek. Ezek tényleg burokban nevelt pojácák, akik most nagyon rossz helyzetben vannak. Úgy érzem, hogy ők tehetetlenebbek, ha azt nézzük, hogy meg kellene védeni magukat.
- Láttátok odakint az őrültséget? – kérdezem mosolyogva. Összenéznek láthatóan megszeppenve a jókedvemen, vagy legalábbis, mint ha nekem most menne el az eszem.  Pedig tudom magamról, hogy teljesen normális vagyok. Nem váratom őket a válasszal.
- Jelenleg a drága aranyaitok semmit sem ér, mert a legnagyobb kincs jelenleg a saját életetek. – elfordítom a zárban a kulcsot, mert nem akarok velük tovább időzni. Gotelindét a fiatal férfi félrelöki, majd az én ruhámmal nem törődik. Szakad az anyag, s én fél kézzel mit sem tudok tenni ellene. Gotelinde próbál rajtam segíteni, de csupán azt éri el, hogy kap akkora öklöst, hogy a földön köt ki. Rögtön leszűröm, hogy ennek az ifjúnak teljesen elment az esze. Én pedig egyetlen módszert tudok csupán ebben a helyzetben: megfelelő pillanatban a lába közét megrúgom.
- Dögölj meg ribanc! – összegörnyed fájdalomtól vezérelve. Előveszem a tekercsem, s leülök a földre a hátamat az ajtó melletti falnak döntve. Remegő kézzel írom fel az Isaz rúnáját, közben figyelve, ahogy fetreng a kíntól. A földre dobom a tekercset, hogy aztán felhasználhassam az ifju további megleckéztetéséhez, azonban az ajtó hirtelen felszakad, mint ha csak papírból lenne.

[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Demonfighter

A félelem eluralkodik rajtam, főleg mikor megpillantom a fa kérgéhez hasonlatos lábat, ahogy lassan betoppan a szobába. A lábára ráadásul szegecses fémvért van erősítve, gondolom a harcoláshoz alkalmazza. Egyáltalán nem csak kifejezetten izmos alkatú, inkább kecses. Nehezen állom meg, hogy ne áruljam el a saját helyzetem.  A különös alak alig fér be az ajtón, főleg úgy, hogy látom a fején éles szarvak is vannak Vállainál, s könyökénél élesnek, erősnek tűnő kinövései vannak. Az arca egy madáréhoz hasonlít, amolyan csőrre, bár fogalmam sincs, hogy mekkora szája lehet. Át lehetne látni a testén, ha nem tűnne olyannak a gyomra tájéka, hogy ég benne a tűz. Gotalinde egy sikoly kíséretében elájul, már pusztán a látványától.
- Szív…ad! – jelenti ki a félelmetes teremtmény, ami a hosszadalmas figyelmő pozíciómból ítélve egy démon.
- Takarodj el! – nyivákolja hisztérikusan a nemesi ifjú, akinek a kedvese erről mit sem fog tudni.
- Jelent mi? – s a lángjai érdekesen kezdenek mozogni, amitől arra tudok következtetni, hogy kezdi felkapni a vizet, hogy nem érti a férfit. Ráadásul szívet keresne?  Legalábbis az első kijelentése alapján arra tudok gondolni.
- Ott van a nő, őt vidd, akár meg is hághatod! – a démon válaszként értelmetlen szavakat üvölt az ifjúra, majd felrángatja a földről. Kitartja az egyik kezével, mintha nem lenne nehéz számára a férfi tömege. Hallom a csontok törését, majd a pórul járt fájdalmas kiáltását, azonban a következő mozdulatnál kikerekednek a szemeim. Meglendül az égő fadémon keze, amin éles fa kinövések vannak. Szemem előtt bontakozik ki az, hogy könnyedén váj bele a puha húsba, s nem szab neki gátat a szövet sem. Ahogy amint megtalál egy bizonyos dolgot odabent, úgy egy könnyed mozdulattal tépi ki a helyéről. A vér fröccsen kifelé, ahogy szabad utat talál a tátongó lyukon. Látom, ahogy a kitépett szív, még pár pillanatig ott dobban a markában. A tettét egy elégedett morgással nyugtázza. Legszívesebben elhánynám magam ettől a szörnyűséges, s brutális tettől. A félelmem ezúttal arra ösztönöz, hogy meneküljek, míg lehet. Felpattanok a helyemről, s nem törődve a cuccaimmal futásnak eredek. Alig érek el a lefelé haladó lépcsősorhoz, mikor hangos lépteket hallok a folyosó felől, s vészesen közeledik. Lefelé gyorsan lépkedek, amennyire birok. Kiérek a fogadóból, ami nem könnyű, mert az egész fel van forgatva. Jobbra indulok, de megpillantok egy csontvázat, ami az épület felé közelít, egy nagy lándzsát szorongatva a kezei között.  Végül felé futok, de figyelem a kettőnk közti távolságot, nehogy pontosan a fegyverébe szaladjak bele.
- Állni..meg! Szív…ad! – kiáltja utánam a démon, de cseppet sincs időm hátranézni, mikor előttem levő akadályon kell túljutnom. Mikor kellően megközelítettem, akkor gyorsan a lándzsa hatótávolságának kívüli köríven próbálom elkerülni az összetűzést az élőhalottal. Egyszer felém döf a lény, de szerencsére elhibázza. A démonunk tevékenységével tisztában vagyok, mikor hallom ripityára törni a csontokat a házfalon. Beérek a kereszteződésbe, s tudom jól itt lesz számomra a vég. Patadobogást hallok, de nem csupán egyet. A démon közeledtét szintén hallom, s előre fel akarok készülni arra, hogy ugyanúgy kitépi a szívemet a helyéről. Behunyom a szemem, s várom, hogy elérjen a halál. Abszurd, hogy nem küzdők tovább, s inkább meghalnék előre, csakhogy ne érezzem ezt a fájdalmas végzetet, ami hamarosan el fog érni. Nem mondok imát, mert egyáltalán nem vagyok vallásos, ráadásul szerintem az semmiképpen sem mentene meg szorult helyzetemből.
- Megvagy te! – mellettem lovak elsuhannak, s közeli harc zajai veszi kezdetét. Emberek szavait, leginkább káromkodását, vagy egymás figyelmeztetését. Felpattannak a szemeim, hogy megnézzem miért nem haltam még meg? Maroknyi lovasokat pillantok meg, akik összeszokott csapatnak tűnhetnek. A démonnal küzdenek, de összehangolt támadással sikeresen legyőzik. Csak akkor jövök rá, hogy félmeztelen vagyok, mikor odajönnek hozzám. Szem lesütve takarom el magam az egy kezemmel.
- Szerencséje van kisasszony, hogy erre jártunk, vagyis megyünk a fővárosba. Velünk tart? – a testem még most is remeg, ha csak belegondolok, hogy történhetett volna ez másképp is.
- Igen, vigyenek kérem. – eszembe sem jut, hogy meg kellene nézni, hogy Gotelinde halott vagy él. Odasétálok az egyik lovashoz, s nem törődve, hogy miképpen láthatnak engem. Felszállok a lóra egy kisebb segítséggel, majd elindulunk. Az úton végig remegek, mint a nyárfalevél, miközben megfogalmazom magamban: Erősebbé fogok válni! Csupán akkor hagy alá a testem remegése, mikor megpillantom a robosztus, s védelmet nyújtó falat, a fővárosét.

[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Flame

Félelmetes álomból ébredek meg, immáron a biztonságos helyen. Összehúzom magam, s próbálom kiverni a fejemből a démon tettét. Végül kikelek az ágyamból, s elindulok sétálni.  Hamarosan megpillantok két alakot, akik bábukon gyakorolják a mágiát. Ennek megörülök, mert nagyon ritkán találkozok mágusokkal. Közelebb érek hozzájuk, akkor jobban örülök nekik, mert szintén rúnamágusok.
- Csatlakozhatnék? – teszem fel jól hallhatóan, mire a két illető felém fordul.
- Nem nézel ki rúnamágusnak. – ellenszenves a velem egyidős fiú, míg a másik megfogja a másik vállát.
- Attól még a mostani időkben jobb, ha mindenki meg tudja védeni magát. Így bátran csatlakozz. – szól hozzám, így én odaállok a harmadik bábuhoz, s kérve tőlük tekercseket, s írószerszámot. Vajon ez elég a felejtésre? Tán itt ezen a védett helyen nem érhet baj? Megtudom mindkettő nevét, a fiatalabb Isenbert von Haas, míg az idősebb Nithard von Haas. Nemesnek tűnnek számomra, bár úgy vélem, hogy lehet elvesztették a szülőket. Nithard kellemesen bánik velem, mint egy magamfajta nővel illik, míg öccse egyáltalán nem rejti véka alá, hogy cseppet sem szereti a fennálló helyzetet. Természetesen én szintén elárulom a nevem. Mikor elfogynak a javarészt tekercsem, akkor az utolsó kettőt elveszi Isenbert.
- Ne turbékoljatok már! Én is itt vagyok, jó! – nézek rá, s Nithard szintén. Távolról figyelem, hogy Isenbert idegesen ír valamit a tekercsre, aztán felénk fordulva ennyit szól nagyképűen.
- Most megmutatom mire vagyok képes! Nézzétek! – ezzel hozzálát a varázslat előhívásához, ami elsőre jónak tűnik. Én szurkolok neki, mert nem tudom, hogy milyen varázslatot szeretne mutatni nekünk. Ott kezdődik a baj, hogy nem tudom mikor kellene létrejönnie a varázslatnak, s milyen látványos lesz. Figyelem a földön látható papírost, amit megvilágít a vérvörös hold. Mikor tekintetem újra az öcsire terelődik, akkor látom, hogy a teste kezd remegni, s az arcán a hús felszakad.
- Állj le azonnal! – szól rá Nithard Isenbertre, aki mintha meg sem hallaná. A testén végül több helyen vérezni kezd, én felpattanok a helyemről, de valójában fogalmam sincs, hogy mi történik vele. Ilyen történetet még sosem hallottam mesteremtől, hogy ilyen veszélyes lenne a rúnamágia. Megrémít, ráadásul a vér látványa emlékeztet a múlt estére. Nithard kettőt lép, de már túlságosan késő. Annyi időm van, hogy megfogjam és vissza próbáljam tartani Nithardot, attól, hogy testvéréért nyúljon. A vad mágia végül a fiú testét cafatokra tépi. Szörnyülködve a szám elé teszem a kezem, nyelek egyet, míg Nithard felüvölt az éjszakába, testvére elvesztése miatt. Nem szólok semmit, csupán a gyászoló fiatal férfihez lépek, s a kezemmel magamhoz ölelem.
- Én itt leszek neked, jó? – mondom, miközben próbálom legyűrni a hányingerem, ami maradt Isenbert után. Megérkeznek mások a környékről, hogy kérdezgessenek arról, hogy pontosan mi történt. Isenbert testét kidobják a falakon kívülre, hiszen jól tudják, hogy azok felélednek a halál után. Én Nitharddal maradok, segítve őt gyászában…

Az egész egy őrület, amit legtöbben fel sem foghatunk valójában. Ez nem álom, ez a kegyetlen valóság többszöröse, s csupán úgy lehetséges ezt túlélni, ha próbálod minél hamarabb elengedni. Nem szabad sokáig tartogatni, mert felemészt belülről, s soha többé nem leszel aki eddig voltál. A vér, ami nem csupán a testedet festi meg, hanem a lelkedbe mar. Nem ereszt el addig, míg nem vagy képes tovább lépni azon tragikus, brutális eseményeken, amik oly könnyedén beleégtek lényedbe. A vérvörös éjszaka kísért, hogy leizzadva ébredsz szörnyűséges kiáltások közepette, s mindazon siránkozzál, ami fontos és becses volt számodra, az már nincs többé. Úgy vélem, hogy a legerősebbek hitét is alapjaiban rengette meg. Ezen eset után, jobb ha felkészülünk arra, hogy mindez újra megtörténhet.

Felhasználó profiljának megtekintése

16[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Hétf. Ápr. 22, 2019 7:26 pm

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
„Mert elhagyatnak akkor mindenek.”



Elsötétült az ég. Mintha a Nap elé felhő úszott volna. Még örült is neki. A vakító fény bántotta a szemét.
Úgy toppan le a lóról, mint egy álomban. A sötétben. Egyetemes lámpaoltás. Csillagtalan, világtalan, sötét. Életében soha.. Félt a sötétben. Ha akkor félt, most retteg, ahogy kicsúszik a kezéből a kantár. Alszik? Megvakult. Egyszer csak..
Esik.
Merev háttal, görcsösen, tompítás nélkül. Épp le akart ugrani a nyeregből, hogy száron vigye tovább a lovát a szekérnyi széles, köves úton, mikor elsötétült az ég. Azt hitte felhő a Nap előtt. Azt hitte nagy vihar lesz, nagy, sötét, szürke felhő került a Nap elé. Mert az nem lehet, hogy.. Nem.
Még örült is..
A térdére zuhan a földön. Egyedül a nadrágján átszúró kövekből tudja, hogy még az úton van. Egyedül a mély, rettenetes nyerítésből tudja, hogy Nyálas ott van mellette, és az egyetlen ép gondolata, hogy megemelkedik, és a kantárszár után kap, mert ha a lova elnyargal ebben a..Hova fusson?
Hova fut?
Riadtan húzza vissza magához a megvadult, nehéz testet, ahogy az megpróbálna kitolatni a zablából a rájuk boruló fénytelenségben. Ne.. Didergő kézzel próbál az orra után nyúlni, a homlokára simítani az ujjait, nyugtatni, de a megrettent féltonnás ló ereje magával rántja. Érzi, ahogy a mén kirúg, hátra, és egyetlen rántással kifordul az ellenkező irányba. Tehetetlen hústömegként csapódik utána. A kantárt markolja, a szárat, a tarkó szíjat.. A vaksötétben.
Egyedül a paták dobbanásait hallja. A sötétet. Az arcába csapó szelet.. A kengyelbe rúgja a lábát, amit addig a földön húzott a zabolátlan erő. A sötétben, a lova oldalának simul. Veszélyes. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Nem érez semmit. Ők vannak, és a sötét--
Veszélyes.
Ágak tépnek a köpenyébe. Leszaggatják róla, a csat a nyakába váj, mielőtt engedne. Ha leesik.. Már nem az úton vannak, de képtelen figyelni. Megállni. Az ő görcsösen kapaszkodó izmai alatt dolgozó kötegek nagyobbak, erősebbek, súlyosabbak.. Veszélyes.
A szárat markolja az életéért. Csak vigye. Ha kell. Valahonnan sikolyok tépnek a valóság szövetébe. Valami iszonyatos csikorgás, és tudta nélkül is érzi az orrába ömlő vérszagot. Ő vérzik, vagy a gazdátlanul nyargaló ló, a rekettyés tépte fel, az ő bőrét, vagy a hátasét, vagy..
Veszélyes.
Állj!
Fogalma sincs. Átkapaszkodik a nyereg túloldalába, úgy húzza fel rá magát, csúszva, hason, mint egy féreg. Előresimul a ló nyakára. Fél az ágaktól. Fél, hogy falnak mennek. Fának. Szakadékba futnak. Meghalnak.. Nem látni semmit, és ők úgy száguldanak, a semmibe, féktelenül. Megfogja a kantárt. A ló meg sem érzi. Remegve hajtja a fejét a vadul csapkodó sörényre. Visszanyeli a kibuggyanó könnyeit. Érzi. Érzi.. Fél.
A gerincébe szorul. A csigolyák mellé, az izmokba köt, ahogy kiegyenesedik a magasban, mint egy szobor. Megfogja a kantárt. Nem. Nincs tovább. A menetszél.. Nem lát semmit. A fogai alá szorítja a rettegését. Megfogja a kantárt.
A mén megtorpan alatta. Az újabb, semmiből jövő-semmibe vesző nyerítésre a torkára forr a riadalom. Érzi megágaskodni maga alatt az iszonyatos testet. Ágak, erdő, nem lát semmit, sziklák, folyó, szakadék, hasadék, szirt, nem lát semmit, hol, mi, merre, meddig, bárhol lehetnek, nem lát semmit..
Előredől a nyeregben. Érzi a húsába marni a gravitációt. A sötétben a fel az le, a le az fel, lehet, egyedül a függőlegest érzi maga alatt. Húzza. Hátrálnak. Hova? Meghalnak. A fénytelenségben hiába mereszti a szemét. Csak kapaszkodik, az életéért, a torkában dobogó szívével.
Aztán ledobbannak. Ő is, a mén is. Mély, nehéz toppanás, szokatlan mozdulatlan „állj”. A földre érkező paták hangja..
Liheg. Remeg. Előrebukó nyakkal ül a nyeregben. Ha nyitva van a szeme, ha nincs.. Semmi. Megőrült. Megőrült. A lova sem lát. Idegesen ráng a bőre, topog. Képtelen fókuszálni. Mint egyszer, régen, egy másik életben Leonard-al, mikor túrázni indultak a barlangban, és a lovász meg akarta mutatni milyen az igazi sötétség..
Semmi.
Semmi.
Sötét.
Vége



A kard a bőrén pihen. A sötétben csak érzi a fém hidegét, az élét, a karjára simuló választást. Fel vagy le? Unottan teszteli a hegyét az ujjával. A tapogatni való sötétben.. A távolban fellobbanó falvak lángjaival, a bőgésekkel, sírással, sikolyokkal teli levegőben. A vak világtalanságban.
A sötét a hazája volt. Rejtette. Most nyomja. A csillagok, a Hold.. Semmi ismerős. Semmi. Nem kap levegőt.. Nyugtalan prüszkölés a válla fölül. Meleg, a tarkóját csiklandozza az övére bukó lófej lélegzete. Valami jár a sötétben.
A parasztok lámpásokat gyújtottak, tüzeket. Messziről látta őket. A tűz fényében felvillanó riadt szemeik fényét. Apró, halvány pontok a semmiben. Olcsó csillag utánzatok. Érzi a légben kavargó várakozásukat. Emberek, díszkivilágításban. Bármi is jöjjön, a sötét még mindig rejtek. Egy ideje a sikolyok is elhaltak. Várnak. Az emberek, várnak. Tehetetlen türelmetlenség. Fullasztó űr. Órák,talán.
Lámpaoltás. Senki sem tudja mi legyen. Mi van. Mi történt.. Ő nem vár. Már nem. Tétovázott. De a semmiben fuldoklik. Nem marad itt. Remeg a lába, ahogy megemelkedik a földről. Idegen a fű is, amin ült. Idegen a fa törzse, amit kitapogatott. Idegen a kantár, idegen volt csomót kötni rá. És idegen a sima szőr, amiről tudja, hogy fekete, hogy csillog, hogy reggel csutakolta.. Egyedül azt érzi, hogy puha, és ahogy egészen rásimítja a tenyerét az alatta riadtan doboló ütemet is ki tudja venni. Szótlanul simít végig rajta, céltudatosan kutatva ki a bemélyedést a szügyön. Meleg patakokat pislog félre a szeme, ahogy vízszintesbe emeli a pengét, puhán a helyére illesztve a hegyét.
Ha a sötét végét várná.. Talán napokig ülne, talán évekig. A sötétben az időt sem érzi. Délután volt, most.. Most nincs semmi. Halott minden. Az állatok a vackukban kushadnak, az emberek a tüzeik mellett. Ha nincs Nap, hamarosan élet sem lesz. Vége. Ha a sötétség végét várná vak reményt kergetne. Vége lesz-e valaha? Fél. Nem akar itt lenni. Régóta nem akar, régóta ideje lett volna.. Rászorít a kezében tartott markolatra.
A szabad jobbját irányzékként tartja a meleg szőrön, a hideg fém mellett, és a felvöröslő fényben látja a remegését. Látja a ló szügyére illesztett penge hegyét. A mén mellkasát, a lábait, a füvet, a fák árnyékát, a riadtan meredő pupillákat, a meleget prüszkölő, szélesre tágult orrcimpákat, a riadt, zablát rágó nyálat..
Sír.



Három napig vesztegel a sikolyok közt. Nem őr tüzek, a falvak égnek. Valami felébredt a sötétben. A vérszag fullasztja. A füst hullámzik a fák közt. Idegen árnyak jönnek, mennek, ölnek, halnak. Három napig koslat a vérszín ködben, kezében a szár, mögötte a ló. Nem megy messzebb soha. Nem marad le. Nem nyerít. Üres tekintettel bámul maga elé az úton. Megőrült. Nincs gondolata, nem fél. Vége. Képtelen felnézni a Napra. Nem jelent semmit. A fény, ha tudja, milyen nélküle..
Vége




„Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.”


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.
Felhasználó profiljának megtekintése

17[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Szer. Ápr. 24, 2019 7:44 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Csendes délután várt Gerardra. Egy pohár friss víz, nehogy a nagy igyekezetben kiszáradjon, meg persze az annyira imádott papírjai. Folytatnia kell a munkáit. Az utóbbi időben túl sokat volt háztájon kívül és elhanyagolta a különféle kutatásait. Mind a mágia, mind pedig a fegyverzete durva volt, s semmiképp nem elegáns. Fegyelem, precizitás, hatékonyság. Ez lebegett a szeme előtt, ahogy csendben leült az asztal elé és nekilátott rajzolni. Odakint hétágra sütött a gyönyörű tavaszi nap.
Egyszer csak szürke felleg ereszkedett a papír fölé. Gerard idegesen nézett fel. Gyertyát keresett, majd meggyújtotta. Odalent már mindenki tűkön ülve várt, hogy mi fog történni. Ez az este más volt, mint amit Gerard tanonctársai tudtak készíteni. Ez mindenütt ott volt. A vörös hold rávetette magát a világra.
- Látott már valaki ilyet? – kérdezte Leo.
- Rossz előérzetem van. Információ kell, de nyomban. Valaki csak tudja, mi ez.
A többiek egyetértően bólintottak.
- Ha valaki, talán Rose tudni fog róla valamit. Keressük meg. – adta meg a választ Lia.
A kis csapat nekilátott átvágni az erdőn. Sötét volt, komorabb, mint egyébként szokott. A békés, vidám erdő mintha egy szempillantás alatt eltűnt volna. Gerard veszélyt érzett, pedig elig tettek meg egy pár lépést a sűrű bozóttal szegélyezett ösvényen.
- Mindenki, csatasorba...
Feszültek várakoztak, egymás hátát fedezve. Egyszer csak az egyik bokor mellől egy életre kelt csontváz ugrott elő, egyenesen nekik támadva.
- Mi a pokol?! – suhintott felé egyet reflexből Leo. A kard éles reccsenéssel pattant vissza a csontváz válláról. Ezek a dögök iszonyat kemények, vágófegyverrel nem sokat ér ellenük az ember.
Gerard emelte magasba a kezét.
- Nem kell aggódni. Az én mágiám képes bármilyen varázslatot a visszájára fordítani. Megparancsolom: takarodj vissza a síródba! – intett az élőholtnak, ahogy megidézte a csontvázidézés fordított pecsétjeit.
A csontváz viszont nem tűnt el.
- Micsoda?!
- Itt bajok lesznek... – mondta Klaus, ahogy az íjával egy nagyot rázott a csontvázra.
Maria ekkor odalépett mellé. Megragadta a pajzsát, és a hegyével a nyakának tört. A csontváz feje levált a testéről, majd összeesett. Csak a pillanatra várt, hogy valaki elterelje a figyelmét.
- Mit szerencsétlenkedtek ennyit?
- Ez furcsa volt. Ha nem lehet eltüntetni, az azt jelenti, hogy nem varázslat hívta életre. – adta meg azonnal a magyarázatot Lia.
- Az lehetetlen. – tiltakozott Aleena – Ilyenre csak nagy erejű varázslatok képesek. Semmi ilyen nem történt, igaz?
- Nem. – adta meg a gyors választ Gerard.
A csapat azonnal tudta, hogy itt valami nincs rendjén.
- A faluba kell mennünk azonnal. Ha ebből a valamiből több is van, minden a feje tetejére áll.
Épphogy csak kiértek az erdőből, hangos csatazaj ütötte meg mindannyiuk fülét. A közeli kis falu irányából jött a hang, ahol Rose is lakott. Mire odaértek, már javában zajlott a csata. Élőholtak voltak mindenütt. Csak egy-kettő járta az utcákat, de az itt lakók nem voltak katonák. Nem találkoztak még ilyennel, nem tudták hogyan végezzenek velük. Gerard ahogy meglátta azonnal előrántotta a lándzsáját és megcélozta vele.
- Lia, vizsgáld meg nekem az élőholtak fegyverzetét! – mondta, ahogy pecséteket idézett a ruhájára. A pehelykönnyességet használva lecsökkentette a súlyát, majd a magasba ugrott, egyenesen az élőholt felé...
Azaz csak ugrott volna. A pecsétek nem jelentek meg, Gerard pedig fél métert repült mindössze, mielőtt hasra esett volna.
- Bízd csak rám! – mondta Aleena, ahogy a láncát letekerte a testéről, majd a falu közepén őrjöngő zombi felé csapott vele.
- Hé, mi történt?
- Nem tudom...valami miatt nem tudom a pecséteket előhívni. Nem állnak össze... – nézett magára Gerard.
Egy másik élőholt bújt elő a földből, nem sokkal mellettük. Gerard felé nyúlt. Gyorsan kellett reagálniuk. Fogta a lándzsáját és oldalról suhintott felé a hegyével. Az előholtnak éppen sikerült elkerülnie. Gerard szitkozódott egyet, ahogy látta, hogy a hegy elsiklott az arca előtt.
Ekkor olyasmi történt, amire nem számított. Az élőholt sisakja hirtelen magától megmozdult és hátracsapódott, mintha valami erősen megütötte volna. A zombi feje hátradőlt, s ahogy próbált visszafordulni, Gerard egy ügyes mozdulattal leszúrta. Furcsa érzés járta át a testét. Ezt egész biztosan ő csinálta. Olyan volt, mintha varázsolt volna.
- Ezt...én csináltam?
- De hát...egy darab pecsétet sem idéztél meg... – nézett Lia. Ilyet még ő sem látott.
- Csak erősen elképzeltem, hogy bárcsak megmozdult volna. – nézett bambán előre Gerard.
Aleena ekkor ért vissza és ordított rájuk.
- Abbahagynátok végre a szerencsétlenkedést?!
Gerard határozottan felállt és egy dobótőrt vett elő. Koncentrált, majd elhajította egy élőholt irányába. A tőr szédületes sebességgel suhant keresztül a levegőn és állt bele a zombi szemébe.
- Nem tudom, mi ez... – mosolygott, ahogy érezte, képes az akaratával meglökni tárgyakat – De biztos a magam hasznára fogom fordítani.
Lia közben átvette Gerard szerepét, mint irányító. Gyorsan a többiek felé kiáltott.
- Meg kell találnunk Rose-t! Ha valaki, ő tudni fogja mi történt. – a többiek pedig bólintottak és szétváltak.
A falu belseje mostanra teljesen elnéptelenedett. Mindenki bezáródott remélve, hogy minél előbb elmúlik ez furcsa...akárminek is nevezzék. Gerard még mindig nem tudta, mi történhetett. Szellemeket lehetett látni az égen, egy egész sereget. Annyian voltak, akár a szúnyogok. Ezeken sem használt az ellenátka. Valami nem volt rendben. Nem habozgatott túl sokat, rámarkolt a lándzsájára, majd az egyik ház tövébe gurult, nehogy észrevegyék.
Ekkor valaki hozzá ért. Ijedten ugrott fel és helyezkedett támadóállásba. Egyáltalán nem érzett semmit. Pedig az ösztönei sosem hagyják cserben. Az eget figyelte, ezért elhanyagolta a földet. Aztán meglátta ki az. Megnyugodott. Nem csoda, hogy nem érzett a közelben ellenséget. Ő nem is ellenség. - Su? Hogy...hogy kerülsz te ide? – nézett a nem túl idegen lányra. Az a furcsa beszédű, megszeppent kislány volt, akivel még annak idején a folyó menti város romjainál futott össze. De az a rom innen sok mérföldre van. Csak a kérdést tudta magában ismételgetni, hogy kerülhetett ide?
- Dél-re a-kar-tam men-ni, de hir-te-len sö-tét lett, és meg-je-lentek ezek - mutat közben az egyik pokoli lényre.
~ Micsoda? Nem is a Királyi Szövetségben lakik? – Gerard meg volt zavarodva.
Gerard közben felé fordult. Nem nézte többé az eget. Bízott az ösztöneiben. A Hold ereje átjárta most, hogy leszállt az éjszaka a nap kellős közepén.
- Semmi baj...nem közelednek... - ekkor hirtelen megfordult. Ellenség közeledett. Kétségtelen. Kellett neki kimondani. A szellemek egyre közelebb repültek a faluhoz. A levegőben közlekedő élőholtak biztos hamarabb értek oda, mint az erdőben bóklászó társaik.
Gerard ideges volt. Nem tudta eltüntetni őket. Ezeket nem pecséttel hívták életre. Valami más történt. Valami nagyon rossz. Összeszorította az ajkait.
- Van nálad fegyver? - mondta, majd egy tőrt vett elő és átnyújtotta arra az esetre, ha nem lenne.
Úgy látszik volt nála egy tőr. Megteszi...még ha nem is szellem ellen. De mostmár kétségtelen, hogy ennél nagyobb rondaságok is fel fognak bukkanni.
- Hogy le-het eze-ket legyőz-ni? - kérdezte tőle a lány.
Felkapott a földről egy követ. Valamit ki akart próbálni.
- Élőholt lelkek. Ezeken nem fog az acél. - mondta, majd a követ felé hajította.
Legnagyobb meglepetésére a kő elképesztő sebességgel hagyta el a kezét. Éppen csak gondolt rá, de mégis olyan volt, mintha az akaratával mozgott volna. Természetesen azonnal átrepült a szellemen, ami felé fordult utána.
- Ez új...
~Úgy tűnik nem csak fémeket tudom használni.
~ Tehát nem mágneses erő ez. – a sisak és a tőr után ez volt az első gondolatuk. Gerard mostanában túl sok időt töltött a kütyüjei társaságában.
Egyet gondolt, és megidézett egy sötét dárdát. A válla felett lebegett a jól ismert fegyver. Nem kellett fognia. Úgy jelent meg, ahogy ő azt elképzelte.
~ A képzeleted erősebben ölt alakot, mint valaha. – vonta le a következtetést Lia.
- Vajon ha... - motyogott hangosan, ahogy erősen a dárdára koncentrált. A dárda ekkor magától elindult. Meg sem fogta. Süvített a levegőben, eltalálta az egyik szellemet, ami attól szertefoszlott.
Meglepően élvezetes volt a fegyverét így használni. Gerard sorra idézte meg a dárdákat és vágta bele a kísértetekbe.
- Fedezékbe kell vonuljunk... - a szellemek nem sokára elég közel érnek, hogy meg tudják őket támadni. Egymaga még talán ki tudná vágni magát, de úgy, hogy közben mást is fedeznie kell...
Egy ablakot látott maga mögött. Gyorsan gondolt egyet, fogta magát és a levegőbe beugorva bebucskázott a házba. Majd az egyik kezével Su után nyúlt, és maga felé rántotta. Gerard lihegve csukta be a szemét. Egyre több és több ellenséget érzett. Bajban voltak. Itt valami fene nagy veszedelem szabadult el. A házban két férfi volt mindössze. Az egyik egy idősebb, a másik egy fiatalabb. Apa és fia lehettek bizonyára. Mindegyiküknél volt fegyver, még ha azok csak apró kések, vagy egy kasza voltak.
- Gerard? - néztek a fiúra. Gerardot jól ismerték a faluban, igazán remek lakatos hírében állt. Gerard csak nézett előre. Aztán kiegyenesedett.
- Szép napunk van, nemde? - nyögött egy nagyot. Aztán Su felé nézett. A lány eléggé el volt veszve - Ő...velem van.
gy kis időre megnyugodhatott. De nem sokra. Sürgősen össze kell a többieket szednie.
- Utaztál valakivel? - kérdezte Sutól - Jobb lenne, ha vissza tudnál fordulni.
- Nem le-het! - – ennyit felelt. Gerard nagyon furcsállóan nézett rá. Majdnem olyan volt, mintha valamit titkolni akart volna előle. Mintha lett volna valami, amiről nem beszélhetett senkinek. Furcsa érzés ragadta meg a gyomránál fogva. Ugyanaz, amikor egy ismeretlen könyvet bújt.
Megrázta a fejét. Nem volt sok idejük. Most nem akart akadékoskodással foglalkozni.
- Mi az hogy nem lehet?! - rivallt rá kissé szigorúan - Ha most ész nélkül kezdesz el fel-alá rohangálni, annak nem lesz jó vége. Tudod egyáltalán merre van a határ? – megpróbált erővel hatni rá.
- Nem roha-nok ész nél-kül! - jelentette ki rémükten, majd bólint, hogy tudja... Nem, nem biztos benne, de oda talál, így, vagy úgy.
- Egyáltalán mit keresel te a határon túl? - húzta fel a szemöldökét.
- Baj-ba kerül-tem - válaszolta egyszerűen.
Gerard nagy levegőt véve szorította össze a fogait. Nem állhat le faggatni őt. Attól csak még jobban meg fog rémülni. De tudni akarta. Egyre inkább biztos volt benne, hogy valamit titkol előle. Valami emléket, amit ő maga is el akar felejteni. Valami bűnöset, valami kínosat, valami dédelgetett becses emléket.
~ Nem, ne gondold túl. – lihegett egy nagyot – Ne most. Most nem jó...gondolj valami egyszerűre. Biztos csak valami egyszerű dolog történt.
Szerencsétlen lány biztos összeveszett a szüleivel...de mégis, ahogy azt a tőrt forgatta. Kétségkívül értett valamit a harchoz. Gerard kezdte magát összezavarni. És közben egyre éhesebb és éhesebb lett. De egyelőre nyugtatta magát azzal, hogy biztos csak elszökött hazulról. Nincs semmi baj. Csak meg kell győzze, hogy menjen vissza.
- Figyelj...veszélyes mostanában a puszta. Nem tudom, miért haragudtak meg rád anyádék, de gyorsan békülj ki velük. Családdal nem jó rosszban lenni. - hajolt oda hozzá. Próbálta egy kicsit lejjebb venni a hangja erejét.
Sunak erre se szó se beszéd könnybe lábadt a szeme.
- Pont Ezt szeret-nén ten-ni!
- Micsoda? - nézett rá - Akkor te délen laksz?
~ Nem az nem lehet. Amikor azt mondtam, menjen haza, azt mondta nem tud.... - kezdett összezavarodni.
- Miféle bajba kerültél egyáltalán? – nyelt egy nagyot. Érezte, ahogy a nyál összecsordult a szájában. Az elvonási tünetei tovább erősödtek. Egyre csak arra gondolt, olyan könnyű volna kiszedni belőle. Ezek és ezer módja van, hogy fájdalmat okozzon a hallgatagságáért. Nem helyes...mégis olyan csábítónak tűnt.
Pillanatnyi habozással bólint. Mostmár muszáj ott laknia. - Nem for-dulhatok vissza! - ismétli, lassanként némi önbizalmat szedve össze a kijelentésben
Gerard elkomorodott. Ez a lány kétségkívül titkol előle valamit. Folyamatosan. Nem hajlandó neki egy szót sem szólni, még akkor sem, ha tárt karokkal fogadja ő és segíteni akar neki.
- Értem. - áll fel és emeli meg a lándzsáját.
Aztán döf egyet az ablak felé. Egy élőholt, egy zombi éppen akkor hajolt be. Jól érezte, hogy közeledett. Ahogy leszúrta a fejét, visszahúzta a dárdát és egyik lábával fellépett az ablakpárkányba.
- Még ha a bűnbe is esett...még ha valami szégyenteljeset is tett...hogyan is tagadhatná meg egy lovag a segítséget, ha valakinek szüksége van rá. - mondta, ahogy egy elegáns mozdulattal kiugrott az ablakon, majd a dárdáját a hátához szorítva landolt kint az utcán - Mostmár látom. Világosan látom. Nem érdekel, miért nem beszélhetsz nekem arról, mi történt veled. Miért ne tehetném enélkül a dolgomat? - mondta, ahogy körbetekintet, szemügyre véve a faluba érkező élőholtakat. A temető színe java megérkezett...
Gerard elégedetten nézett körbe. Micsoda gyönyörű bagázs gyűlt össze. Hátrafordult, ahogy lassan megindult a dögök felé. Úgy érezte, alig kap levegőt az izgalomtól. Tudni akarta. Még mindig tudni akarta, mit tett ez a lány. Nem tiltakozott. A feltételezése helyesnek kellett hogy legyen. Erősen lihegett, ahogy sorra mérte fel az ellenségeket.
- Sokat utazol egyedül? - kérdezte tőle. El akarta kergetni, mielőtt eljut oda, hogy ne tudja magát tovább fékezni. Valahogy úgy érezte, az a megöröklött késztetés erősebb, mint valaha.
Megjelent a semmiből egy mélységi szolga is. Egyre nagyobb volt a káosz a faluban. Gerard egy percig sem hezitált tovább.
- Ezek az élőholtak maguktól keltek föl. Valószínű, hogy azért van itt ennyi, mert van a közelben egy temető. Azokat a helyeket kerüld el. Ha mindenütt ilyen a helyzet, talán a front sem olyan zajos, mint volt..ezeket meg csak bízd rám.
Azzal szabadjára engedte az auráját, megrázva vele az egész falut, hogy az élőholtak figyelmét magára vonja. Démonok urainak félelmetes kisugárzása volt ez. Még azok is meghátrálnak tőle, akiknek szíve a csatazajjal lett edzve. Ezek a dögök viszont nem ismerik a félelmet. Ettől nem fognak elfutni. Arra viszont pont elég volt, hogy a figyelmet magára hívja.
-Egye-dül? - Gerard nem akart hinni a fülének. Még mindig itt akadékoskodik. Kezdett iszonyatos teher lenni a vállán. Már így is csikorogtak az idegességtől a fogai, hogy vissza kellett magát fognia, előtte állt egy csata, ezer és ezer dologra kell most gondolnia és még ez is.
Az élőholtak rohamozni kezdtek. Gerard lendített egyet a kezével, koncentrálni kezdett, mire Suzy alakja se szó se beszéd eltűnt. Ez persze csak egy illúzió volt, de arra biztosan elég, hogy egyben kijusson a faluból. Az élőholtak közeledtek felé. Így már csak rá figyelnek. A csatára kellett koncentrálnia.
- Most menj, mielőtt elszabadul a pokol! - mondta vicsorogva.
Gerard ekkor hátrálni kezdett. Próbált nem támadni, hogy húzza az időt. Nem is kellett sokat várnia. A barátai, akikkel érkezett, könnyűszerrel észrevették az aurát, amit magából árasztott és eltaláltak ide. Egy nyilat lehetett látni, ahogy az egyik csontváz koponyájának pattan. Másik irányból egy lánc suhintott felé. Nem sokkal később Leo és Maria siettek oda Gerard mellé, őket Aleena és Klaus követte.
- Megtaláltátok?
- Rose nem volt semerre. - mondta Leo -De nem lehet túl messze, tegnap este még látták.
- Jó. - válaszolta Gerard - Addig csak kihúzzuk valahogy.
Azzal a csapat megfeszült és felkészült az összecsapásra. Gerard a biztonság kedvéért egy mágikus pajzsot idézett meg...de az nem jelent meg. Az árnyak nem rendeződtek, ahogy ő akarta.
~ Emlékezz. Az a démon, aki ellenáll a csábításnak, elveszti az erejét. Addig nem fogsz tudni varázsolni, amíg új titkot nem szerzel meg.
~ Az nem lesz nehéz. Amúgy is ki kell derítenem, hogy került ide ez a temérdek élőholt. Más is van a tarsolyomban.
Gerard az egyik zombi felé csapott, aki alkarjával hárította a lándzsa hegyét. Ekkor egy másik rohant oda hozzá. A démon szemei vörösen izzottak, ahogy a hold fénye átjárta és üzent neki a veszélyről. Egy laza mozdulattal lehajolt, majd visszakézből térden rúgta az élőholtat. A másik zombi ekkor viszont vastag, erőteljes karmaival belehasított a húsába és megragadta az egyik kezét.
A démon erre becsukta a szemét és varázsolni kezdett. A holdfény körbelengte, hogy meggyógyítsa. Közben viszont a két élőholt ismét nekitámadott. Maria éppen időben lépett közbe és hárította a támadást.
- Ne a sereg kellős közepén varázsolt!
- Minek, úgyis tudtam, hogy itt termetek. – vágott vissza neki, ahogy úhult erővel támadott vissza.
Aleena ekkor mindenki legnagyobb meglepetésére megmozdította a láncát. Nem is ért hozzá. Épp csak intett felé egyet, mire a fém lebegni kezdett és mint egy ostor, megcsapta a két élőholtat.
- Hinnye...mik vannak.
Aleena maga is értetlenül nézett.
- Úgy látszik akármi is történt, megváltoztatta a varázslatainkat. – vonta le Lia a következtetést.
Mariának újabb ötlete támadt. Odarohant Aleena mögé és hátulról átkarolta.
- Jó erősen kapaszkodj!
Majd elkezdte a lánnyal együtt a tengelye körül pörögni. Aleena minden erejét összeszedve irányította a lángot, mely körbe-körbe repült a csatatéren, elkaszálva és elhajtva az élőholtakat.
- Remek! – kiáltott fel Klaus – Végre újra van helyünk mozogni.
Hirtelen egy másik lánc csapott az élőholtak közé. Egy penge volt az elejére tűzve, úgy hasított félbe egy zombit. Hamarosan érkezett is a gazdája. Rose végre felfedte magát. A félelf inkvizítor pontosan olyan gyanakvó és ideges volt, mint mindig.
- Ahogy elnézem, nincs semmi közötök ehhez.
Mindenki rosszallóan nézett össze. Ezt feltételezni róluk...aztán vállat vontak. Teljesen jogos volt.
- Tudod honna jöttek ezek a dögök? – kérdezte Aleena.
- Igen, a temetőből. Onnan jövök. Megpróbáltam valahogy elzárni, de már az összes egyben maradt sír fenekestül felfordult. – adta meg a választ a kérdésre.
- Akkor tényleg onnan jöttek.
- Az most nem számít honnan jöttek. Azt tudom, hova fognak menni! – emelte fel kardját az inkvizítor.

A csata órákkal később ért csak véget. Ott harcoltak a falu férfiai, Rose, no meg persze a kis csapat színe-java. Amikor az utolsó élőholtat is sikerült ledönteni, lihegve este össze és dobták el a fegyvereket. Mindenki fáradt volt, tiszta seb, több helyen vérzett és ki volt merülve.
- Eddig nem is realizáltam, hogy ennyien laknak ebben a faluban. – nyögte Klaus. A többieknek kellett egy kis idő, míg rájöttek, mire gondolt. Több lakos több temetést is jelent.
Leo elborzadva nézett körbe.
- Sokan meghaltak az itteniek közül. – mondta – Ez biztos megrázó lehetett...a saját szeretteid ellen fegyvert fogni.
Ekkor Gerard mágiát érzett összegyűlni. Az egyik test felé fordította a fejét. Az egyik elesett falusi volt az. A hulla mozogni kezdett.
- Jaj ne... – indult meg felé.
De már késő volt. A zombi felkelt és azonnal a körülötte állókra támadt. Gerard késve ért csak oda, mikor már rávetette magát egy férfira. A férfi meghalt.
~ Vedd el belőle a maradék életet. Akkor nem támad fel.
Gerard úgy is tett. A nemrég meghalt emberek lelkének maradékát képes volt elszívni, hogy a varázserejét visszaszerezze. Az élőholt megalkotásához test és lélek is kell. Ha bármelyik nem áll rendelkezésre, nem fog felkelni a hulla. A férfi homlokához nyomta a hüvelykujját, majd kiszívta belőle a maradék varázserőt. Azonban a mágia áramlása nem állt meg. A férfi hangosan hörgött egyet, és újból feltámadt.
- Mindenki, el a hulláktól, azonnal! – ordította ennek láttán Maria.
Kövekkel és nyilakkal élőholtat ölni sokkal nehezebb volt, mint kaszával és fejszével. Kínkeserves közdelem volt, és ha bárkit elvesztenek, az ellenség számát gyarapították vele. Az újból fellángoló csata végére többen úgy estek össze és szenderültek álomba a házuk ajtajában.
- Hány óra lehet? – kérdezte Aleena.
- Négy órája harcoltok. Számoltam. – Lia előre gondolt arra, hogy ebben az örök éjszakában elvesztik időérzéküket.
- Valaki merjen egy veder vizet, mindjárt szomjan halok... – mondta Klaus, ahogy megindult a kút felé.
Rose már ott is állt. És nem éppen vidám arccal pillantott le az aljára.
- Van egy kis gond...
A kútba számos hulla beleesett. A víz zavaros volt, erős dögszagot árasztott. Egyértelmű volt, aki ebbe beleiszik, az nem éli meg a másnapot...az éjszaka következő óráit.
- Van a közelben egy forrás, majd oda elmegyünk. Megrakodunk egy szekeret és telehordjuk a hordókat vízzel. Annak elégnek kell lennie egy pár napra. – mondta gyorsan a tervet Gerard.
A falu gyorsan cselekedett és perceken belül készen is volt a szekér. Gerard és Leo vállalták, hogy mennek. A többiek maradtak. Csináltak egy beosztást is, hogy felváltva őrködjenek. Ha egyszerre aludnak el, azzal megássák a saját sírukat.
Az puszta még mindig sötét volt. Sötétebb, mint valaha. De már látni lehetett a forrást csobogni a bokrok és fák között. Tavasszal meg volt áradva a víz rendesen, így bőven volt mivel feltölteni a hordókat. Neki is láttak hamar, mígnem Gerard hatodik érzéke ismét veszélyt jelzett neki. Valahonnan a bokrok körül egy fenyegető alak dugta ki a fejé.
- Egy apró nesz sem hagyta el a bokrok, mégis észrevettél. Képzett harcos lehetsz...az ilyennek jó a vérét ontani. – az illető egy démon volt. Két hatalmas szarva, vörös bőre és lángoló tekintete elég bizonyíték volt. Farkát a magasba emelte. A farokra egy dárdahegy volt tűzve.
Gerard mosolyogva nézett felé.
- Hozzám beszélsz? – érezte, a démon gyengébb volt, mint ő.
- Gondoltam ha eleget várok, előbb utóbb jön ide valaki. Víz nélkül senki ki nem húzza. – mondta el a tervét.
- Hát ez így tényleg egyszerűbb. – mondta, mielőtt mélyen a démon szemébe nézett volna, hogy megmutassa neki, milyen démonnal is packázott.
A félelmetes aurától a démon megszeppenten hátrált egy lépést. Egyértelmű volt neki, melyikük áll feljebb a ranglétrán.
- Két út áll előtted. – rivallt rá Gerard, ahogy a hangja szinte visszhangzott az üres pusztában – Behódolsz nekem és követsz, vagy a véredet a patak fogja elmosni...
Legnagyobb meglepetésére viszont az aurája kámforrá vált. Még mindig nem tért vissza teljesen az ereje. Kellett neki annyit erősködnie...
- Ej, hova lett a nagy életkedv? – érezte meg a démon,a hogy előrántott egy hatalmas baltát és Gerard felé csapot.
Leo viszont gyorsabb volt nála. Mellé ugrott és az oldala felé suhintott a kardjával. A démon tapasztalt harcos volt és kitért előle. Ekkor viszont Leo furcsa kántálásba kezdett.
- Törj elő! Hódíts teret, új élet! – mutatott a seb felé.
A démon sebéből egy tüskés inda kezdett el a húsa felé tekeregni, feszítve szét egy szélesebbre a sebet. A démon ijedtében elejtette a fegyvert. Gerard eközben észbe kapott. A démon pedig jobbnak látta, ha kereket old. Kettő ellen egész biztos nem nyerhet.
- Kösz a tippet, Hógolyó... – morogta Leo, ahogy visszaemlékezett az erdei szellemre. Az adta neki az ötletet, hogy akár így is használhatja az indáit.
- Gyerünk, mielőtt még valami nekünk támad... – sürgette Gerard.
A faluba visszaérve nagy volt a vigadalom. Napokra elég vizet sikerült merniük és az előholtak is megritkultak. Közben felállították az őrködés sorrendjét, hogy senki se essen a fáradtságtól össze. Gerard és Leo is álomra hajtották a fejüket. Ez egy hosszú...éjszaka volt...van.
Hangos lódobogás ébresztette fel a falunak éppen pihenő részét. Mindenki azonnal összeszedte ami fegyvert éppen magánál talált. Odakint egy csapat lovas várta őket. Fényes páncélban voltak egytől egyig. Sápadt bőrű, ijesztő, vérvörös tekintető harcosok. Mindegyikük oldalán ékes fegyver lógott, nem úgy mint a szegett vetett falu lakóinak. Tízen voltak összesen.
- Hm...milyen gyönyörű vidék. – mondta az egyikük, ahogy lelépett a lováról.
- Ahogy mondod, apám. – lépett oda hozzá egy másik.
- Azt hiszem, kijár némi elismerés, hogy még életben vagytok. Ezért kaptok tőlem egy ajánlatot.
Egy harmadik vámpír lebegett oda melléjük, s a falusiakra kiáltott.
- Érezzétek magatokat megtiszteltetve, hogy a nagy Manfred von Finsterblut úr ajánlatával kedveskedik nektek.
- Ha feláldozzátok színünk előtt a falu összes szűz hajadonát, megkegyelmezek az életeteknek, s kísérhettek minket utunk további részében, mint kíséretünk.
A vámpíroknak határozottan tetszett az ötlet. A falusiak viszont nem tudták mihez kezdjenek. Erősnek tűntek, jól felfegyverzett harcosoknak, akik tudták is, hogyan kell vívni. Ellentétben a falu népével, akik egyetlen ismert fegyvere egy tőr meg egy lőfegyver volt. Azonban amióta leszállt a vörös hold, a fegyverek mind besültek. Egyik sem volt hajlandó tovább működni.
Hirtelen valami felcsillant az egyik ház tetején. Egy nagy, fekete rúd indult meg felőle és suhintott a vámpírok felé, egyenesen neki Manfred von Finsterblut mellkasának. A vámpír idegesen görnyedt oldalra, ahogy a sötét dárda beleállt, áthatolva a páncélján.
- Apám! – ordította a fia.
- Nincs bajom... – morogta az öreg – Még időben elhajoltam. Nem érte el a belső szerveimet.
Minden vámpír a tető felé fordult. Gerard állt ott, frissen és kipihenten, harcra kész tekintettel.
- Még jó, hogy egy nap csak három órát alszom... – morogta, ahogy újabb dárdát indított meg.[/color]
A tetőn nem tudták a lovasok elérni...azonban nyílt célpont is volt egyben. Az egyik vámpír tudta is ezt és egy nyílpuskát vett elő, hogy ellője. A nyílvessző azonban se szó se beszéd, átrepült rajta. Gerard nem sokkal utána tűnt fel a ház oldala mellett. Az illúziója pedig szertefoszlott, mivel már nem volt rá szüksége. Ott volt vele az egész csapat. A számszeríjász újratöltött és célra tartott.
- Ne hártáljatok! – utasította őket Klaus, ahogy lőtt egyet.
Klaus nyila átsüvített a lovasok közt, egyenesen a számszeríjat eltalálva. A vessző belefúródott a szerkezetbe, teljesen tönkretéve azt. Mindenki elképedve figyelt. Még sosem látták Klaust ilyen pontosan lőni.
- Há’ te meg mikor gyakoroltál ennyi?
- Nem tudom...olyan érzés volt, mintha varázsoltam volna. – vallotta be Klaus.
- Úgy látszik nem Gerard az egyetlen, akinek meg kell pár dolgot szoknia. – vonta le a következtetést Lia.
Gerard ekkor ismét szabadjára engedte az auráját. A lovak idegesen nyertettek, akárhogy erőlködtek nem tudták megfékezni őket. A vámpírok egy percig sem hezitáltak, leszálltak róluk és gyalog folytatták a harcot. Az egyikük összecsapta a két tenyerét, mire a földből a semmiből tűhegyes, vérvörös karók törtek elő, egyenesen feléjük tartva.
- Az anyátok úristenit! – ordította Maria, ahogy fegyvert rántott.
Ezer és ezer tüske repült felé, de Maria baltája úgy szelte őket ketté, mintha csak apró szúnyogok lennének. Mindegy volt, mennyi irányból jöttek, mindet elkapta. Egy sem jutott túl rajta. És még a pajzsát sem használta hozzá.
- Hinnye... – nézett Lia. Jól ismerte ez ta fogást. A Neulander család védekező tartása volt. Sosem gondolta volna, hogy Maria valaha is rászánja magát, hogy megtanulja.
- Csatasorba!
Maria előrelépett és továbbra is hárította minden lövésüket. Leo kicsivel mögötte hívta életre a töviseit. Másik oldalán Aleena, láncát maga mellett tartva. Gerard mögöttük, Klaus pedig leghátul. Remek formáció, amit még a seregben sajátítottak el. Arra gondoltak, már emiatt megérte bevonulni.
Az egyik vámpír mosolyogva lépett egyet előre.
- Az árnyak birodalmába léptetek... – majd a lépésével szó szerint eltűnt.
Klaus háta mögött bukkant fel. Árnyékból lépett árnyékba, s ezen az estén mindenütt árnyék volt. Gerard viszont érezte, a Hold elmondta neki. Lándzsáját barátja feje fölé emelte és hárított.
- Micsoda?!
- Aleena!
A lány megfordult, majd a láncát a vámpír nyaka köré vetette és lerántotta a földre.
- Most! Rohamra! – csapat megindult, stabil formációt tartva.
A vámpírok remek harcosok voltak, de csapatöszhang terén elmaradtak tőlük. Ez jó hír volt nekik, s szépen sikerült őket viszsaszorítani. A vámpír nagyúr fel is ismerte, hogy Gerard mozgatja a szálakat. Ő maga is belépett az árnyak közé és a fiúnak támadott. A démon persze azonnal felé fordult, de a vámpír ezúttal számított rá és félresöpörte a lándzsáját.
- Kétszer ugyanaz a csel nem fog használni!
Ekkor Gerard keze kettévált. Egy másik lett belőle. A második kéz a vámpír feje felé nyúlt. Az hárítani próbált, de a két átcsúszott rajta. Illúzió volt. A vámpír szeme felé nyúlt, aki ösztönösen becsukta a szemét. Gerard csak erre a pillanatra várt. Ahogy becsukta a szemét egy sötét dárdát idézett meg és az ellenfele arcába küldte. A csata eldőlni látszott.
Fél óra volt, mire a csata végéhez értek. Fárasztó ellenfelek voltak, e végül mind elhulltak. Gerardék is sok sebet szereztek, a nagy részük egy héten belül gyógyult, de kimerítette őket a harc.
- Fogasok...eltűnnek a csillagok és első dolguk fosztogatni... – morogta Lia.
- Az.. – lihegte Leo – Szerencsére már vége.
Akkor Aleena elgondolkozott.
- Nem felejtettünk el valamit?
Klaus odasétált mellé, ahogy a maradék nyilait szedte össze. A nyílvessző nagy kincs volt ilyen álságos időben, meg kellett őrizni, ami nem ment tönkre.
- Most hogy mondod, olyan hiányérzetem van.
Ekkor az egyik vámpír hullája megmozdult, előrekapott és megragadta Leo lábát. A tünde idegesen ugrott fel. A vámpír hullája félelmetes hörgéssel rikoltott.
- Igen...megvan, mit hagytunk ki...készíüljetek, még koránt sincs vége! – feszítette meg sajgó izmait Gerard. A csillagtalan éjszaka kegyetlen volt. De már nem kellett sok, hogy a falu biztonságban legyen.

Felhasználó profiljának megtekintése

18[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Szer. Ápr. 24, 2019 11:15 pm

Theo Wagner

Theo Wagner
Déli Mágus
Déli Mágus
Tábort vertem nem messze a Neulander tornyot kőrbe vevő várostól. A tábortűz mellett ülve sütöttem a nyársamat, miközben a lemenő nap vöröslő fényében csodálkoztam. Ám nincs az a pompa, ami teljesen megtudott volna nyugtatni. Fura érzések és megérzések hada zavart, miközben egyre jobban gondolkodtam el magamban. Tenyeremet forgattam magam előtt és a hegeimet figyeltem, ahogy végigfutottak a kezemen, majd eltűntek az ingujjam alatt. A nap fénye hírtelen komor sötétségbe halt el, míg csak a tábortűz fénye maradt meg nekem. A vaksötétség órái után, baljósló vörös hold emelkedett a csillagtalan égbolt horizontján. Éreztem a csontomban, a véremben, és a világot körbeölelő mágiában, hogy ami most történik, az valami rettenetesnek az előfutára.
- Fiú! – Hallom Sariel hangját az erdő komor sötétjéből, és ahogy jobban megfigyeltem a csapott zaj sokkalta nagyobb volt, mint amit a parányi gólem képes lenne kelteni. Így hát jogosan, a lehetséges veszélyen gyanakodva felhúztam a kesztyűmet, majd a botomra erősen rámarkolva álltam fel, és fordítottam a tekintetemet a hang irányába. – Mi az Riel? Mi történt? – Ordítok befele a sötét rengetegbe, ahogy a hang és a bokrok susogása egyre hangosabbá válik. A vérvörös hold fénye baljóslatúan borított mindent félhomályba, melyt már csak a tűz narancsos fénye tört meg valamennyire, és világította meg a mozgó aljnövényzetet, ahogy a parányi gólem és valami más ami még nem fedte fel magát, közeledett rohamosan felém.
- Siess, és öld le ezt a valamit! – Érkezett a válasz, majd a kis gólem megérkezte után nem sokkal, egy otromba szőrtelen vaddisznó szerű bestia szaladt ki, a hatalmas többrétű szájából pedig nem a megszokott méretű és számú agyarak ékeskedtek kifele.

[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Bernhard-van-der-horst-artstation005

Nem is kell kétszer mondania a parányi gólemnek, ahogy meglátom fel is ismerem a veszélyt, így egy hasítást indítok az agresszívan rohamozó szőrtelen négylábú ellen. A varázslat ketté is választja ennek a förtelemnek az otromba koponyáját, ami így földre is roskad. – Riel mégis hol jártál, hogy ilyen bestiát találsz az erdőben? – Kapom fel a parányi gólemet a vállamra, ahogy további veszély után kutatok. A parányi gólem csak hebeg, habog, míg végre információval is tud szolgálni nekem. - A vaddisznó akkor lett ilyen, amikor leszállt az a fura sötétség.- Érkezik a válasz, melyből gyorsan kikövetkeztetem, hogy itt már nem maradhatunk. Ha egy állat ilyenné vált, akkor nem akarom megtudni, hogy a többiből mégis mi lett.
Fel is kaptam egy félig égő fadarabot a tűzről máglya gyanánt és meg is indultam a Neulander torony irányába. Minél hamarabb oda kell érnünk, mielőtt még itt hagynánk a fogunkat, valamilyen szerencsétlen eseménysorozat következményeképp.
A gyors tempójú sétát a kocogás, majd a sötétség és a testemen érződő tekintetek szúrós kellemetlen érzése, végül már paranoikus futásba kényszerítettek. Az erdőből nem a megszokott zajok hallatszottak, ez sokkalta másabb volt. Sokkalta több dolog mozgolódott túlságosan hangosan és bátran a fák és bokrok sötétjében.
Olyan érzésem volt, mintha csak a préda lennék a hold vér áztatta fényében, míg a vadászó falka megpróbál becserkészni majd elejteni egy adandó alkalommal. Féltem, és talán nem is lenne túlzás az hogy rettegtem a helyzetben míg futottam a torony irányába, de a varázskönyvemben matatni nem volt se időm, se türelmem. Így a hosszabb utat választva próbáltam felidézni a védelem varázslatának pecsétjét az elmémben, mely így jóval tovább tart, de legalább nem kell megállnom ebben a vésszel teli erdőben. Ám legnagyobb meglepetésemre, a varázslat azonnal megjelent, a mágia törvényeinek ellentmondva, mely így a kék és lila egymásba folyó színeiben körbe ölelte a testemet, megalkotva egy pehelykönnyű, de mégis erős páncélzatot.
Ezen törvényeket meghazudtoló jelenések egyre inkább kezdték bennem realizálni azt, hogy a jelenlegi helyzet nem merül ki a bestiáris lényekben, de még az ismert varázslatok is teljesen mások lettek, megváltoztak. A védelemmel körbe véve, már egy fokkal jobban biztonságban éreztem magamat. Nélküle olyan érzés lenne, mintha pucéran szaladgálnék egy pengékkel tűzdelt erdőben.
Pár perc telhetett el az első döggel való találkozás óta, de már látom a Neulander tornyot a vöröses fényben az ég felé magaslani. Mondhatnám, hogy megkönnyebbültem, de még mindig messze van a cél. Ez talán inkább maga a remény, hogy hamarosan biztonságba érek, és valahogy átvészelhetem ezt az éjszakai rémhelyzetet.
Előttem egy férfi alakját láttam, ahogy az elágazásnál állva mintha a holdat bámulná az egyik fának dőlve. De pont ez a nyugodt merengés adott nekem okot a gyanakvásra. Nincs az az isten, hogy ne találta volna meg valamilyen bestia ennyire elhagyva mindentől. Így hát vissza is vettem a sietős tempómból, mielőtt a halálomba rohantam volna bele. Óvatosan és kimérten mértem fel a férfit, aki a vörös hold fényében sütkérezett.
Nem tartott sokáig, ahogy csökkent a táv úgy rajzolódott ki maga a pihenő vándor alakja is. Hőfehér bőr fedte, a fején pedig egy szál haj se nőtt. Meztelen testtel fürdött az éjszaka leplén lecsorgó bűnnel szennyezett ezüstmúltú fényben.
A lehetőség adott volt, így nem tétovázhattam. Erősen markoltam rá botomra, ahogyan készültem megindulni, de az első lépésnél egy erős lökés érkezett hátulról, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre zuhantam. Látva magam elött a fáklyát is zuhanni, ahogy az fellövelte az apró parazsakat az ég felé a földnek csapódása pillanatában. Az aprócska gólem pedig a vállamról nagyot huppanva érkezett mellém a földre, majd még gurult egy keveset, mire elkezdhette volna összeszedni magát.
Időt nem hagyva nekem a gondolkodásra éreztem, ahogy valami körbefonja a lábamat, és egyre erősebben kezdett el szorítani. Ahogy hátratekintettem, a sötétből a furcsa nyúlványok elkezdtek magukkal rántani a sötétségbe. Egy pillanatra megdermedtem, ahogy a testemet megmérgezte a pánik. Azonnal arkán lövedékek zuhatagát lőttem a abba az irányba, amerről a nyúlványok érkeztek.
A sötétből vérfagyasztó hangokat hallatva gyengült a lábamat körbefonó csápok szorítása, így képes voltam elszabadulni az elől a valami elől, ami magával akart engem ragadni az éjszakába. A szívem hevesen vert, ahogy sietve felkapaszkodtam, de egy újabb meglepetés várt engem. A furcsa lény már rég nem a fánál állhatott. Pár lépésre állt tőlem, és lassan csoszogva közeledett felém, egyik keze helyén egy elburjánzott rémséges karral, melynek ujjai összenőve és csontosodva hosszú karmokat formáltak.

[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Steve-kim-jingon-steve-kim-genericenemy01

A védelmem az utóbbi esésnél bevégezte feladatát, és akár tudtában volt, akár nem, a fura lény fegyverré alakult karjával felém is suhintott ebben a védtelen pillanatban. A pár lépés távolságról lendületet véve indította meg támadását, melyet kikerülni nem, de talán redukálnom sikerült.
A hosszú karmok felszántották a hátamat, amely szántásokból a saját testem terménye, a vörös virágokba boruló vérem kezdett el kifakadni. De nem állhattam meg. Esdekelve, kezdetben pár lépés erejéig négykézlábon indultam el, megragadtam a fáklyául szolgáló fadarabomat, felkaptam mindeközben a parányi kőkupacot is és rohantam, hogy elérjem a tornyot. – Riel kapaszkodj erősen. – Szóltam a parányi gólemnek, ahogy az egyik oldalsó zsebembe csúsztattam.  A csuklómon ezután a karkötőmmel babrálva aktiváltam a ráfűzött három gyógyhatású energiákkal megtöltött gyöngyből kettőt, hogy a hátamon ékeskedő kínkeserves fájdalmakat okozó seb, összezáródjon.
Nem állhattam le harcolni, minden irányból veszélyek leselkedhettek rám, minél több időt vesztek el itt kint, annál kevesebb esélyem lesz elérni a tornyot, mielőtt egy lehetséges túlerő felgyűlne körülöttem. Így hát futok előre, miközben hátam mögött csak a tompa léptek és lihegés zaja. Össze nem férhető hagkavalkád folyik össze mögöttem, melyre nem mertem hátra nézni. De ez a félelem, és ahogy szinte éreztem üldözőim leheletét a tarkómon, adta meg azt az adrenalin löketet, melyre szükségem volt a futáshoz.
- Riel. – Köhögtem magam elé, ahogy levegőért kapkodtam. – Mi van… mögöttem? – Lihegek a fáradtságtól, de hajt a kíváncsiság, és mégis visszatart a félelem. A parányi gólem szemén keresztül látva a mögöttem érkező veszedelmet, egy köztes megoldásként szolgál a számomra.
- Csak. – Némult el pár végtelen hosszúnak tűnő pillanatra. – Fuss. – Érkezett Riel válasza a zsebemből, mely csak megerősítette benne ma tényt, hogy az életemért futok.
Ahogy kiértem az erdőből, megláttam a tornyot körbeölelő várost. Megcsillant a szememben a remény, hogy végre biztonságba értem, de ez a reménysugár olyan gyorsan tűnt el, mint amilyen gyorsan érkezett. A városból a harcok zaja szűrődött ki, ahogy egyre közelebb értem. Egyes tetők lángban álltak és ontották magukból a koromfekete füstöt.
Nem is tartott soká, míg a városig értem, üldözőimmel a nyomomban, de valahogy sikerült növelnem a távolságot. A város peremére érve pár vámpírt láttam meg, kik kardjukat felém szegezve kételkedhettek a kilétemben. Őrök, vagy katonák, a céljuk egyértelmű, levágni minden ellenséget, aki bemerészkedik a városba, vagy megpróbálna bemerészkedni.
Megelőzve a problémát kiálltanék előre, de nem jön hang a torkomon. A levegőért kapkodva nem tudok szólni, de Riel megteszi ezt helyettem is. – Mi… - Akad el egy pillanatra a hangja, ahogy keresi a megfelelő szót. – Nem vagyunk ellenségek! – Bár elgondolkozva, ennél gyanúsabban nem is szólhatott volna. Nem vagyok benne biztos, hogy láthatták e őt a zsebemből kikandikálni miközben a fáradtságtól már szinte csak húztam a lábamat.
- Megállj! – Szegezték felém a kardjukat, a gyanakvás közepette. De nem tehetek mást, két tűz között ragadva, megálltam egy pillanatra. Legalább csak az egyik irányból támadnának meg, nem mind a kettőből. De ahogy megálltam, pár pillanatra rá oldalról gyors léptek puffanására, és páncél zörgésére lettem figyelmes.
Ahogy oldalra néztem, már késő volt. Egy már rég elhullt kalandor, vagy katona maradványai rohamoztak meg oldalról, abban a pillanatban, ahogy megálltam. Próbáltam kitérni, de mind hiába. A kard vastagon vágta fel a karomat, mely erősen kezdett el vérezni. Megszeppenve másztam háttal a város irányába, ahogy a csontváz rendezte magát, és újabb rohamra készült. Aktiváltam az Erholung utolsó gyöngyszemét is, ahogy feleszméltem a forró vér csordogálására a karomon.
Előttem a csontváz támadni készült és felemelte kardját, hogy egy csapással befejezhesse azt, amit elkezdett. Lefagytam a látványtól, hogy netán ez lenne a vég, de az apró gólem ordítása visszahozott a jelenbe. – Te szerencsétlen kölyök csinálj már valamit! – Érkezett felém a már idejében elkezdett pofon, és a botomat meglendítve indítottam útnak egy hasítást a csontváz felé.
Ám a csontváz gyorsnak bizonyult, és maga elé rántotta a pajzsát, így az öreg foszladozó pajzsot roncsolta használhatatlanra a képességem. Érkezett is a válasz támadás, melyet már tényleg esélytelennet tűnt elkerülnöm. lehunytam a szemem az elérkező vég láttán, de a fájdalom helyett egy fémes csattanás hangja harsant fel. Ahogy kinyitottam a szememet, úgy jobboldalról egy kard pengéje állította meg a csapást, nem messze a fejemtől. De nem volt időm realizálni a dolgokat, hírtelen egy másik vámpír tűnt elő mellettem, aki egy csapással lefejezte a csonthalmazt.
- Kelj fel mágus. – Szól az egyik, miközben kardját előre szegezve figyeli a környéket. – Vissza kell mennünk a sötétség veszélyes. Csak úgy hemzsegnek ezek a dögök, és nem akarnak elfogyni. – Ekkor valaki a hónom alá nyúlt hátulról, és felrántott a földről. Egy vámpír nő volt az, ő is katona lehetett, aki a falu evakuálását védte.
- Mozgás, munkánk van! – Szólalt fel, mire énis összeszedtem magamat, majd megindultam velük a város irányába. – Segítek énis! – Erősködtem, bár amilyen lestrapált állapotban voltam, lehet inkább volt nevetséges a kijelentésem, mint reménygerjesztő. De meg kellett tennem, és úgy kellett hasznossá tennem magam, ahogy csak tudtam.
Ahogy a város felé néztem, három kijött nekem segíteni, míg ketten fedezték a hátunkat. A sötétségben rejtőző lények mozgására és neszelésére lőttem pár arkán lövedéket. Volt egy fura érzésem, hogy nem fáraszt, mint ahogy eddig szokott. Bár a lövésre a vámpírok csak felnevettek. – Szép lövés mágus. Ha az a bokor ellenséges lett volna, már egyel kevesebb döggel kéne harcolnunk. – Kacagnak fel újból, de sajnos nem körözhetem le a vámpírok éjszakai éles látását. – Akkor igyatok a véremből, és oldjátok meg ti. – Válaszolom nekik, melyre egy pillanatra ledöbbennek. A nő elmosolyodik, majd felém kezdett sétálni. Láttam, ahogy a tekintete a nyakamra szűkül. Felé emeltem a kezemet, amiből csöpögött lefele a vér. Egy gyöngy még nem elég hogy teljesen rendbehozza a sebet, de legalább képes volt csökkenteni a vérzést. – Nem a nyakamra gondoltam. – Találkozik össze a tekintetünk a levegőben. – Ami a kezemről lefolyna, úgyis csak kárba veszne. Lenyalhatod, ha akarod. – A nő felhúzta a szemöldökét, és ahogy szóra nyílna a szája, egy másik vámpír levállalja, ahogy odajön a kezemhez, így beléfolytva a szót. – Akkor hát ha szabad, akkor élek a lehetőséggel. – Ül ki az arcára egy kéjenc vigyor. Ahogy hozzá kezd, és érdes nyelve végigszalad a felvágott karomon, megkönnyezem az égető érzést. Nem számítottam rá hogy ennyire fájdalmas lesz. – No, hát akkor végezzük a feladatunkat. Fiatal mágus. – Mosolyodik el, ahogy törölgeti a szája szélét az előételnyi vér után.


XY idővel később...



A harc heve elnyomta az időérzékemet. Nem tudom, mióta harcolhatunk ebben a vérködbe burkolt feketeacél éjszakában. A kardcsapások pengése és zengése egyre beljebb hallatszik a város belső részeiből. Mi is befele hátrálunk, ahogy a peremvidékről fogynak a menekültek. A levegő egyre csak nehezebbé válik, ahogy a vér és halál bűze kezdi belengeni a környéket. Szerencsétlenségemre a jobb karomon is felszakadt néhol, az amúgy is vérző sebem. Fogalmam sincs meddig tudunk még kitartani, míg a vérveszteségtől össze ne esnék. Harcolnunk kell azokért akik nem képesek megvédeni magukat ezekben a vészes időkben. Pár ház lángra is kapott, gondolom a nagy sietségben és kapkodásban, ahogy az emberek az életüket mentik. A tetők narancsos tüze nyújt fényt az éjszakában, míg a füstjük elvész a fekete égbolt végtelenségében.
A ruháim nagyrésze véráztatta, ám a legszörnyűbb ebből az egészből, hogy nem minden vér az enyém. Jó pár védő arcát simította végig kecsesen ujjperceivel a halál, így ragadva el őket ebből a világból. Szerencsénkre a védők köre egyre szűkül, ahogy a menedéket kérők, és a menekültek jutnak be a toronyba. Remélhetőleg mi is sikerrel visszajuthatunk.
Négyen tartottuk az utcát, a házak közötti szűk sikátorokat pedig lehetetlen lett volna megvédeni. Azok a sötét szűk nyirkos helyek tökéletes lesként szolgálnak ezeknek a szörnyeknek, hogy aztán könnyű szerrel elvehessék az életünket. Négyen álljuk a végeláthatatlanul érkező hordákat. Hatan kezdtünk a város szélén, abból kettőt már elragadtak a sötétség lényei.
Nem kellettek különleges képességek, se kitűnő látás az éjszakában ahhoz, hogy megérezzük a sötétségben búvó rusnya bestiák gyilkos szándékát. Láttam bátorkodó, és láttam elbizakodott embereket berohanni a könnyen hulló prédára. De pont ezen megtévesztő lét az ami miatt elragadták őket valami mások a sötétségben. Csak azért imádkozom, hogy ne találkozzak szembe velük egyhamar.
Nem tudom, hogy mégis miféle lények ezek. Van, amire még rámondható a humanoid forma, de van, amelyik teljesen amorf. Meghazudtolják a létezés törvényeit, és a józan ész határát feszegetik.
A szívem hevesen vert, ahogy éreztem a szúrós tekinteteket a testemen. Mintha megannyi tűt döfnének belém, a testem különböző pontjain. A sötétben csak pár visszacsillanó szem árulja el a rémek helyzetét, melyek hol felvillannak, hol pedig eltűnnek. A sötétséget figyelmesen pásztázva erőltettem a szememet, néhol furcsa alakok körvonalai rajzolódtak ki egy egy ház sarka mögül, majd ugyan úgy kámforrá is váltak pár pillanat múltán. - Figyeljetek minden irányba! - Mondom a másik három vámpírnak, miközben próbáltam kicsit visszafogni a pánik és félelem okozta remegést a hangomból. Hogy növeljük az esélyeinket, egymásnak háttal araszoltunk, és haladtunk a torony közelébe. A legfontosabb a védekezés volt, és nem tehettünk mást.
Érkezett is a jobboldalamról a kiáltás - Itt egy! – Tekintettem jobbra hírtelen, meglátva az ocsmány förtelmet kilépni egy keskeny sétálóutcáról.

[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Hue-teo-underwater-beeings-1

Maga a látvány leírhatatlan. Az eddigi tudásom bírtokában, ezen szörnyek létezése a testük felépítéséből adódóan lehetetlen kellett volna, hogy legyen. És mégis itt állt előttünk egy jó tíz lépésnyire, várva az alkalomra hogy elragadjon valakit az ölésre tervezett amorf nyúlványaival. De nem adtam meg neki az esélyt, azonnal egy hasítást lőttem felé, már már pánikroham szerűen, majd kapom vissza a tekintetemet a saját térfelemre.
Hírtelen fura vörös karók nyársalták fel az amorf bestiát, ahova a hasítást lőttem. És ahogy kezdtem felfogni, hogy itt valaki segített nekünk, a döbbenet közepette a vámpírok invitálására leszettem figyelmes, és kaptam is az alkalmon. Ebben a nyomasztó sötétségben egy pillanatig se maradtam volna életben egyedül. - Rendben! - Válaszoltam feléjük, bár az, hogy mire válaszoltam ki is esett a fejemből. Majdhogynem mint valami beidegződés, vagy reflex válaszoltam. A vérveszteség már elkezdte kimutatni a foga fehérjét, fogalmam sincs hogy mégis hogyan bírtam ki eddig. Ahogy futásnak eredtünk, fénygömböket hagytam el magam után, mivel szerettem volna tisztában lenni azzal, hogy mégis mivel van dolgom. A menekülő préda, pedig sok vadászt izgat fel, és késztet cselekvésre. Így hát a menekülésünk, és hátat fordítva történő futásunk, mint valami katalizátor hathat rájuk.
Egy vámpír lány állt előttem, és mintha kissé megszédült volna.
- Jól vannak? – érkezett a kérdése, de én csak a menekülésre tudtam gondolni. Megannyi történés és lehetőség cikázott a fejemben, és inkább nevezhettem káosznak az odabent zajlókat, mintsem gondosan felépített gondolatmenetnek. Egy fénygömböt ejtek le magam mögé azért, hogy a hátra pillantanék tudjam, hogy mégis mi lohol utánam, mintsem csak a rejtélyekbe burkolódzó sötétséget lássam.
De egy dologban teljességgel biztos voltam. Nem szándékoztam egy nő előtt futni, hiába voltam sebesült. Így hát a nő mellé igyekeztem, láttam hogy kissé kába valamiért. Lehet ő használta volna ezt a vöröses képességet, ami felnyársalta a bestiát? - Siessünk! Most vagyunk a leginkább sebezhetőek! - Mondom mindenkinek, de leginkább a lánynak, aki felé a tekintetemet szegezem. Egy újabb fénygömböt ejtek le, majd egy pillanatra hátra tekintek. Nem számítottam iylen gyorsan effektív jelenésekre, de a látványon a pupilláim tágra nyílnak, ahogy a sötétség hordái lépnek be a még előszőr elejtett gömb fényébe. Van, amelyik a maga nyugodt komótos tempójában mélyeszti karmait a földbe. De vannak sokkalta bestiárisabb formák, melyek keresztülrohannak habzó szájjal a fényen. - Fussanak... - Már nem bírtam felemelni a hangomat, a lelkemen a fagyos döbbenet vert trónt. Futni futni futni, nemigen tehettünk mást a túlélésért.
A megfagyott merengésből, egy hírtelen pofon hozott vissza a jelenbe.- Ne nézzen ne nézzen rájuk! – Kiabált rám a fiatal vámpír lány, és erősen karon ragadott, és maga után húzott.
A lánynak erős markai voltak, ám de annál puhább is voltak, egy darabig fel se fogtam, hogy ez ő, a meglepetések, és lefagyások sorozatában. Be is esünk a kapun, én szó szerint oldalasan beesem, ahogy már a vérveszteség is kezd eluralkodni rajtam. Zihálva veszem a levegőt, a tekintetemen pedig egy fekete köd kezd bekúszni. Minden olyan hírtelen, pillanatok alatt következik be, hogy nem vagyok képes teljesen felfogni. Gondolatok újra és újra cikáznak a fejemben, hogy még nem ájulhatok el, még nem végeztünk teljesen... De ezek az én elmém kreálmányai lennének? Már semmiben sem voltunk biztos.
- Maradjon ébren.- Hallottam a hangot, mintha csak egy víztükrön keresztül hallgattam volna a lány hangját. - Gyerünk, el ne ájuljon! Ha elájul meghal. – Mosódott el a hang, a kép, és minden mintha csak egy felborzolt víztükör állta volna az utat kettőnk között. - Mi a neve? Honnan jött? Üljön le és beszéljen! – Ekkor mintha hátrafordult volna lány, és érthetetlen motyogást hallottam.
- T..Theo Wagner... - Mondom gyengén, miközben a csuklóm közelében matatok. Egyetlen egy gyöngy ennyi maradt kétségbe esésemre. Tartogattam, mivel kettővel összefoltoztam a hátamat amennyire tudtam, de biztos hogy néhol felszakadt. De gyengeségemben még nemigen sikerült megtalálnom a csuklómat.
A honnan jött kérdésre elbambultam kissé. Nem tudtam igazán megfogalmazni. Annyi helyen jártam, és annyi helyről indultam, hogy az általában feszesen kifeszített gondolataim fonalai, most lazán keveredtek és csomósodtak össze a fejemben.
Segítséggel valahogy megtaláltam a csuklómat, és a gyönggyel babrálta, de semmi értelme nem volt. Valamiért nem használt, de úgy éreztem, hogy hiába a ramaty állapotom, nem fogok itt már meghalni.
- Jól van, Theo. Helyt állt odakint a legnagyobb borzalmakkal szemben, amit ez a világ látott, és mostmár itt van. Mostmár nem szabad, hogy meghaljon. – Érkezett a lánytól a bíztatás, majd a számhoz valami fura szagú dolgot érintettek, de ahogy a kiszáradt ajkaim megérezték a folyadékot, akarva akaratlanul is inni kezdtem. Nem tudtam mi volt, nem tudtam honnan volt, de ittam. Ittam, mint a sivatagban rekedt szomjazó vándor aki egy oázist talált.
- Jó. Lassan, óvatosan. Nézzen rám. - Kissé felélénkített a folyadék amit kaptam, majd felé fordultam. - Köszönöm. - Válaszoltam a lánynak, kicsit néhol elmosódott volt, de sokkalta élesebben láttam, mint amikor beestem a kapun.
- Ez a dolgom. –
- Egy utcával arrébb osztanak ételt, és el tudják helyezni valahol a városban. Mindenképpen egyen, segít a vérveszteségen. Oda tud menni egyedül, vagy segítsek? – Kaptam az információt, de nem akartam már több gondot okozni.
- Köszönöm, szerintem megoldom. - Válaszoltam a lánynak, majd a pálcámra támaszkodva feltápászkodtam, majd kicsit meg kellett pihennem. Lassan keltem fel, de még így is kissé forgott a világ. - Riel, gyere elő, segíts nekem egy picit. - Szólok az apró gólemnek, akit eddig elbújtattam a zsebemben, nehogy a csatározás közben kiessen a nagy nézelődésben, és elragadják őt is.
A parányi gólem kipattant a zsebemből, majd lehuppant a földre. Nem szólt egy szót se, jelenleg nincs is nagyon mit szólnia de tudom, hogy elfog vezetni oda ahova jutnom kell.

Felhasználó profiljának megtekintése

19[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Csüt. Ápr. 25, 2019 2:20 am

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató
A szoba közepén bizonytalan gyertyaláng táncolt. A sarokban, egy vastagabb lepedő alatt Parflam húzta a lóbőrt, halkan szuszogva emelgetve mellkasán a ruhaanyagot. Ez a kettő dolog győzött meg róla, hogy még nem ment el az eszem.
Amikor éjszakába fordult a világ, a szabályok nagyon hirtelen megváltoztak. A vadászatom hétköznapivá vált, sőt, elsilányult valami eszeveszett gyilkolászásba. Nem tagadom, én is hallottam a vér hívó szavát... éreztem ahogy türelmetlenül dobol a dobhártyámon, ahogy indokolatlanul pezsgette a vérem. Ízeket éreztem a számban.
Ahogy az egész elkezdőtt elrejtőztem a világ elől. Elvesztettem az időérzékemet, csak a Napot várom az ablak alól. Nem ettem napok óta. Nem mertem kimenni vadászni. Sose éreztem magam még ennyire gyengének.
Csak néztem a gyeryalángot. Megnyugtatott a fény látványa. Néha felkavart, akkor elnyomtam, és később újra meggyújtottam. Így teltek... az idők.
Hirtelen valaki feltépte az ajtót és berongyolt a házba. Sejthettem volna, hogy nem lesz akkora szerencsém hogy mindenki elkerülje, akármennyire is kinn voltunk a világ lakott részének a szélén. Amekkora lármát csapott ezzel biztos idevonzotta a környék összes megkergült állatfajzatát.
- Kopogni kifog? - förmedtem csak úgy fel, előjőve a szobámból. Az impet némaságra intettem, és az szerencsére illedelmesen így is tett. Ő is érezte a változásokat, és ő is megvolt rémülve. Sose láttam ennyire némának még.
- Bocsássa meg a modorom, de épp a fajtája készült felfalni... herr Symeon. - válaszolt egy kellemetlenül ismerős hang. Felhorkantam.
- Az egész ismert és feltérképezett Veronián pont magának kellett ideszerencsétlenkednie, Doktor?
Egy pillanatra elgondolkodtam azon hogy azonnal nekivetődök és széttépem. Meglenne egyszerre az elégtételem, és az éhezési problémám is. Egy egész pillanatig ezen gondolkodtam.
De túl gyenge voltam. Valószínűleg ezzel csak megöltem volna magam... és Parflamot. Nem tehettem meg ezt vele.
Elfintorodtam.
- A démon azt gondolná... hogy nem bízik már meg ilyen egyszerűen az elhagyatott vadászlakokban... - mondtam, és előrébb vonszoltam magam. Tényleg nagyon gyengének éreztem magam. Abba se voltam biztos mióta ültem a hátsószobában.
- A vámpír pedig azt, hogy egy démon élvezettel loholna odakint a fajtársaival, felprédálva bárkit, akinek még egy ilyen kalyiba sem jutott.
Gúnyolódj csak, gúnyolódj. Egyszer még leszedem a vigyort a képedről. Felemeltem a fal mellől egy fadarabot, és megközelítettem. Megálltam előtte, és belemeredtem a szemeibe.
Megkísértett. Akár most azonnal letörölhetném. Jóllakhatnék. Parflam is kaphatna belőle, bár...
Nem, ő nem szeretné. Ennél még neki is jobb az ízlése. Megfeszültek az izmok a karomon, felkészülve arra hogy mégis fejbevágom a fahasábbal.
Végül mégis csak elé dobtam. Uralkodnom kell magamon. Akármikor elvesztem a fejemet, valami rossz történik. Uralkodnom kell magamon.
- Van még belőle hátul. Ha már így végigdübörgött az erdőn, nem árthat a több vendégre illendően felkészülni - zárt ajtóval és elsötétített ablakokkal, nemde? - igyekeztem megütni egy kellemesebb hangszínt majd leoldottam a maszkomat. - Azt hiszem erre most kivételesen nem lesz szükségem. - mondtam, és mosolyogtam. Nem szépen, de legalább nem ellenségesen.
- Ki gondolta volna, hogy az egyetlen menedékem a vérhold elől, ha összezárom magam egy démonnal. De csak hogy tisztázzuk, ha ön elveszíti a fejét úgy én is feladom a harcot a suttogás ellen. Meglátjuk most ki harapja át a másik torkát hamarabb. Szöge van?
- Nem találkoztam vele, de van pár láda amit nem néztem át. Igyekeztem csöndben maradni és nem zörögni velük, hátha nem hallanak meg. A falkaösztön... sok lett volna. - vallottam be, majd önként elindultam hátrafelé, körbe nézni szögekért. Nem voltak rugalmasak a lépteim, nehézkesen mozogtam, nehezebben lélegeztem a kelleténél. Nem voltam jól.
- Nem mintha a szánalmas kis fogacskái bármikor is kárt tehetnének bennem. - fűztem oda mellékesen, eltűnve a sötét alkóvban. Rövid zajongás után előkotortam egy ládát, amiben többek közt szögek is voltak, vegyesen más építőanyaggal együtt. Az épület foltozó készlete, feltehetően. Parflam csak a sarokban lapított, egyértelműen remegve a rettegéstől. Rámosolyogtam, bízva abban hogy lesz hatása, majd kimenem. Ledobtam a ládát a szoba közepére.
- Hát hogyne. - horkant fel epésen - Ahogy legutóbb sem tettek, nem igaz?
Esélye se lett volna. Kétségtelenül. De nem akartam letörni a hamis önbizalmát.
- Ön miért rejtőzik? Nem tartja ínyére valónak a kinti sötétséget?
- Ne nevettessen, doktor. Már rég egy inkvizítor máglyáján égnék, valami szép kis moderált téren a Katedrális előtt nem kevesek örömére ha ennyire felelőtlen lennék. A Szürke Hölgy talán vérben járja a haláltáncot fenn az égen, de ez nem lesz sokáig így - előbb-utóbb visszaáll minden a normális kerékvágásba, és nem kell majd attól félnem hogy felkeres a revandhadsereg. - mondtam, miközben segítettem átkotorni a dobozt. - A kérdés persze ön is megválaszolhatja - maga miért nem tombolja ki magát a világtalanokkal együtt?
- Mert én nem vagyok világtalan. Bármi is ragadta meg a fajtársaim elméjét rám nem hat, így nem élhetem át a tobzódásukat. Akkor pedig csak préda vagyok odakint. - a vámpír keserűen elmosolyodott - Különös, hogy valahogy mindig ehhez a metaforához érkezünk, nemde? Mintha valóban csak ennyiből állna a világ, vadászokból és zsákmányból.
- Mert ebből áll. - válaszoltam röviden, majd elgondolkodtam röviden hogy összeszedjem a gondolataimat a témával kapcsolatban. - A világ pontosan két fajta emberből áll, magi. Vannak akik képesek elérni a céljaikat, és azokból, akik nem, mert az előbbiek eltaposták őket a céljaikért. Az erős megeszi a gyengét,  ez így volt és így lesz - csak az változik hogy mi számít erősnek, és mi nem. Ugyanúgy vadászhat az ember íjjal az erdőben a vadra, mint egy bálteremben egy elkövetkező puccs hírére, hátha drágábban lehet eladni a fegyvereket egy ideig. Ön vadász, Dieter? - kérdeztem meg, rondábban mosolyogva mint ezeddig. Kíváncsi voltam változott-e a válasza a legutóbbi alkalom óta.
Útközben megtaláltuk a megfelelő eszközöket a barikádkészítéshez, így neki is láttunk. Én tartottam a deszkát, míg a doctor kalapálta be a szögeket.
- Én már nem tudom mi vagyok, Symeon. Embereket mentek, pedig tudom, hogy nem érdemlik meg. Embereket ölök, pedig tudom, hogy nem érdemlik meg. Semmit sem azért teszek már, mert hiszem, hogy jó. Csak mert nem tudok mást tenni.
- Akkor magának könnyű dolga van. Veroniaiak vagyunk, tesszük a legjobbat amit tudunk a helyzettel. Nem úgy keverte a kártyákat se a Démonkirály, se az Isten hogy az nekünk kényelmes legyen, hogy a saját szabályaink alapján oldjuk meg a problémákat. Úgy játszik, ahogy csak akar, de a kéz már le lett osztva, és ezen már nem tud változtatni. Csak az döntheti el, hogy bedobja... vagy az hogy megteszi mégegyszer a tétet.
Nem tudom miért filozofáltam vele erről, de... jól esett valakivel erről beszélni. Valószínűleg azért, mert azt éreztem legbelül, hogy itt a vég. Nem tudtam igazából nem erre gondolni, minden bizakodásom ellenére se. Az emberből pedig, ilyenkor, egyszerűen kikívánkozik az ilyesmi. Túl sok kérdés maradt megválaszolatlan mielőtt el kéne mennünk.
- Ez nem egy olyan döntés, amit egy 'csak' lefedhetne. Ez minden, a végső és az egyetlen döntés. De épp ezért nem olyan könnyű, mint hangzik. Ön miért döntött úgy, hogy emeli a tétet? Miért döntött az ellen, hogy bedobja a lapjait?
- Életösztön, doktor. A legősibb és legprimitívebb ösztöne minden élőnek, hogy élni kell. Valamiért odaültünk ehhez az asztalhoz, és nem szándékozom addig felállni amíg nem nyerek. Nem láttam még indokot rá hogy bármiért bedobjam a lapokat, és emelni csak ésszel lehet... mert aki feleslegesen kockáztat, az a Vérhold alatt fog megőrülve rohangálni. - mondtam, de úgy éreztem hogy túl sokat. Kezdett nagyon elsötétedni a gondolkodásom. - Egyébként mi az a könyv amit az előbb szorongatott? Kedvenc verseskötet?
- Egy halott Nachtraben naplója, amibe fel van vésve néhány varázskör. Bonyolult pecsétek amelyek hasznosak, de megjegyezhetetlenek. A fegyverem, ha így kívánja látni a dolgot.
- Nem tudtam hogy egy medikusnak fegyverre van szüksége, főleg olyanra amit olvasni sem tud. - mosolyodtam el gonoszul kissé, jót szórakozva a másik tehetetlenségén. Addig se foglalkoztam a sajátommal.
- Nem csak medikus vagyok, Symeon. - tekintett felém - A vérhold ugyan nem vette el az eszem, de felébresztett bennem dolgokat. Olyan erőket, amelyekről eddig nem tudtam és most sem igazán értem őket. Az ilyen erők megzabolázásához pedig eszközök kellenek. Hogy a hasonlatánál maradjunk, új lapokat osztottak nekem és feltett szándékom kiismerni őket. Tehát mosolyogjon, ahogy tetszik, de az olvashatatlan könyv attól még fegyver marad.
- Én csak óvatosan játszanék az ilyen hasonlatokkal. A maga helyében óvatosan bánnék olyan lapokkal amit még nem ismerek - sose tudhatja ki keverte meg utoljára a paklit.- válaszoltam, talán kicsit lekezelően, feltehetőleg azért mert visszabeszélt. Közben sikerült valamennyire elbarikádoznunk magunkat, legalábbis visszafogottan mértékekben. Egy ostromot nem bírna ki, de ha senki se akar nagyon bejönni... talán kitart.
Miután nem maradt közös feladat amit végezhetünk volna, ránk szakadt a csend. Egy kellemetlen, vészterhes csend.
- Ha már nem öljük egymást... - próbáltam valahogy új témát kezdeni - ... mennyire járatos Ön a... feltehetően mágikus eredetű tárgyak témájában?
- Semennyire, de úgy érzem nálam hozzáértőbb jelenleg nincs elérhető közelségben. Mire gondol?
- Nos... az a legjobb ha megmutatom. - fordultam el és mentem el a vackomba, ahol a tárgyaimat hagytam. Két, szövetbecsavart, két- két és fél méter hosszú rudak, hirtelen szélesedő véggel - legalábbis szöveten keresztül. - Ha jól emlékszem talán már találkozott vele egyszer... - mondtam, és kicsomagoltam a fegyvert, amit még a démoni elődömtől kaptam hirtelenjében. Azóta se használtam, belegondolva. Egy teljesen fekete lándzsa, mind a nyele, mint a pengéje, utóbbi olyan mint egy rövidkardé. Inkább volt vágó- mintsem szúrófegyver.
- Róla lenne szó. Amennyire megtudom állapítani, ez nem feketeacél, mégis, olyan fekete mintha tiszta koromból lenne. Nem tudok olyan tűzről vagy más hatalomról ami ilyen végeredménnyel járna.
- Én igen. - nézte végig Dieter a fegyvert, aztán maga elé emelte a kezét és megidézett egy gyermekökölnyi, világító gömböt; olyan volt mint az égő kátrány, inkább hasonlított fortyogó folyadékhoz amely egy gömbalakban kavarog mint valódi tűzhöz. Volt valami természetellenes benne amitől borsódzott a hátam.
- A vámpírok, különösen a Nebelturmok kohóit ez a tűz fűti és az acél, amelyet ér ugyanolyan fekete lesz, mint a láng maga. Valóban nem feketeacél, de az biztos, hogy vámpírok kovácsolták. Honnan szerezte?
- Örököltem. - maradtam tömör. - Valaki öregtől és hatalmastól. De eddig nem igazán állt a kezembe... idegennek tűnt. De... lehet hogy csak képzelődőm, de amióta fenn van a Vérhold, valahogy ez az érzés eltűnt. Nagyon sok furcsa dolog tűnik normálisabbnak manapság. Maga is érzi?
- A normálisabb egy relatív érzés, Symeon. - a vámpír kitekintett a bedeszkázott ablakra - De az tény, hogy sok dolog lett közelebbi. Elérhetőbb. Ezeddig azt hittem csak a fattyússágom miatt érintett meg a mágia egy új oldala, de talán mégsem volt igazam. Talán az Átok terjed és hozza magával a szenvedők erejének szilánkjait. Akitől kapta, ha jól sejtem nem az egyház kereszteslovagja volt.
- Határozottan nem. Legalábbis amióta ismerem biztos nem az... - hagytam nyitva a mondatot, majd röviden elmerengtem. Fattyú, hah? Érdekes. Több van ebben a sápadt képűben mint azt először gondoltam.
- Feltehetek egy indiszkrét kérdést?
- A világ épp szétszakadni készül. Már nincs olyan, hogy indiszkrét. Tegye csak.
- Valami baj van a Rotmantel családdal, ugye? - tettem fel a kérdést, bízva abban hogy magyarázatot kapok a fel nem tett kérdésre. Csalódnom kellett, de... valami ennél érdekesebbet kaptam.
Elég rossz volt az is hogy kacagással nyitott.
- A Rotmantel család szörnyeket nevel ki magából, herr Symeon. Nem beszélhetek a teljes dinasztia nevében, de elég volt néhánnyal találkoznom, hogy tudjam, valami romlás van a torony szívében. A Rotmantel nevet orvosok viselték évszázadokon át, most tudósok ragadták magukhoz és azt keresik hogyan tágíthatnák tovább az élet határait.
- Ennek önmagában nem kéne még problémát jelentenie. Az orvoslás is egy tudomány. - mutattam rá a tényre.
- De a tudomány magában nem feltétlenül orvoslás. Látott már Megrontottat?
- Attól függ, hogy ez alatt egyfajta mélységi szolgára gondol, vagy valami teljesen másra. Mert ha az előbbire gondol, akkor nem, de ha utóbbira, akkor meg fogalmam sincs, nem emlékszek ilyenre.
- Nem, a legszomorúbb az egészben, hogy ez nem a bukottaktól jön. Csak a családom agyának sötét zugaiból. Képzeljen el egy embert, amint éveket tölt bezárva egy ketrecbe. Képzelje el, ahogy vérmágia újra és újra átrendezi a testét, felbontja és újraköti az izmait, átalakítja a szívét, a tüdejét és végérvényesen elsorvasztja az agyának olyan nélkülözhető részeit, mint az öntudat, a gondolatok és az érzelmek. Mindezt végeláthatatlanul és fájdalmasan, egészen addig, míg egy átszabott, megnyomorított szörnyszülött marad csak, egy parancsra váró izomtömeg amely elveszített mindent, ami emberré tette. Ez egy Megrontott. És a családom kedvtelésből gyártja és tökéletesíti őket.
- Minden tisztelettel, maguk vámpírok napról napra több indokot adnak nekem hogy szívből gyűlöljem önöket. Bár az alapötlettel szimpatizálok, a módozattal kevésbé. - tartottam egy apró szünetet - Nincs értelme egy szolgának emberség nélkül. Hatalmas hiba tönkrezúzni az elmét. Alapanyagpazarlás.
- Ne aggódjon, csupán egész Veronia osztozik a véleményében. - mosolyodott el Dieter. Nem tűnt őszintének. Távolról sem. - Kivételesen azonban igaza van, az emberség potenciált jelent. Az a torz gondolat, amelyből a módszer kialakult is a megalkotó vámpír valaha volt emberségéből fakadt. A szolga így kevesebb lesz, bármit is tesznek vele.
- A rabság és kegyetlenség elől való menekülésként elpusztította az egyetlen módot hogy ezeket értelmezni tudja az alany? Azért ez egy morálisan kissé megkérdőjelezhető dolog, nem úgy gondolja? Értem én az alapgondolatot, ne értsen félre, de... van az az ár, amit nem érdemes megfizetni, akkor se ha megkapja végül az ember amit szeretne.
- Ez nem csupán megkérdőjelezhető, Symeon. - kezdett bele a mondandójába, miközben elkezdett kotorászni a kabátjában. - Morális alapon ez egy rettenetes és ocsmány dolog. Olyan, amelynek nem kellene léteznie egy olyan közösségben, amely a gyógyításra esküdött fel. Már ha esküdnek még valamire a rokonaim... - engedte le magát a fal tövébe, és kezdett rágyújtani arra a nehéz szagú vacakra amire utoljára is próbált.
- Igaz is, ön ezt nem szereti. Kár.
Fel kellett nevetnem erre. Majdnem megöltük egymást, ott szidtuk egymást ahol tudtuk, és még érdekli a miben létem. Ha nem akarnám széttépni még édesnek is hívnám.
- Doktor úr, az ajtó másik oldalán most születik egy új, barbár világ, Ön meg még az udvariassági kérdésekkel törődik. Csak nyugodtan. - mondtam, végig vigyorogva, majd a végén azért sikerült ezt is letörnöm némileg. - Nem mintha szeretnék bármit is érezni odakintről.
- Valamivel muszáj, különben lehetnénk odakint is. - mosolyodott el a vámpír, miközben meggyújtotta a dohányrudat - Szeretném azt hinni, hogy ez az ami vég vámpírrá tesz. Bármilyen sötét az éjszaka, bármilyen hideg a tél, egy igazi vámpír sosem hagyja el az eleganciát, amivel született.
- Az elegancia csak egy borzalmasan monoton színdarab, herr. Egy megjátszott felsőbbrendűség, hogy elhitesse magával, és másokkal hogy jobb és több náluk. Nem több a sötétség mellett mint a bizonytalan félhomály, aki büszke arra hogy fényesebb a másiknál. - mondtam keserűen, visszaemlékezve a Laetitával történt esetre. - Ha az udvariasság az utolsó mentsvára a civilizációnak Dieter, akkor készen állhatunk temetni azt.
- Azt hittem kedveli a színdarabokat. - fújta ki a füstöt a vámpír a kunyhó teteje felé. - De a felsőbbrendűség mindig megjátszott és csak azt a célt szolgálja, hogy megnyugtassa a halandót. Hogy nem csak egy a sok közül. Ha választanom kell egy bűnt, amely fölött szemet hunyok magamnak az az önteltség lesz.
- Kedvelem őket. Amíg én vagyok a színész, és nem a közönség. Csak azoknak kell megjátszanom magam akik tényleg el is hiszik - a felsőbbrendűség is csak addig működik. Ahogy átlátnak rajta, nem marad más csak izzadságszagú, szánalmas kapálózás azért, hogy életben maradjon egy délibáb. - felé néztem - Látott ön már kevélységdémont, herr? A büszkeség és önteltség igazi megtestesülését?
- Még nem volt hozzá szerencsém.
-  Hogy is fogalmazzam meg, így látatlanban... szánalmasak. Tényleg, igazán, lelkükig mélyregyökerezően szánalmasak, ahogy próbálják magukkal és a világgal elhitetni, hogy... hogy szépek, többek, jobbak, rosszabbak, bármilyenebbek. És tudja miért? Mert egyszerűen nem olyanok. Az igazságot nem kell firtatni, csak a hazugságot kell elmaszkírozni amíg rá nem ragad az ember arcára és úgy nem marad. - tartottam egy rövid, érzelmekkel teli, dühös kifakadást, majd a végén sóhajtottam egy nehezet.
- Ha elhinné magáról hogy több, vagy nem is tudom, nem akarná hogy mások is elhiggyék, nem lenne szükség eleganciára. Az csak egy hangos hazugság ami kihallatszik az ember fejéből.
- Ebben azt hiszem sosem fogunk megegyezni. - mosolyodott el a vámpír,  fogai között egyensúlyozva a cigarettát. - Az elegancia önkifejezés. Választás, nem azért mert jobbnak hiszem magam, nem azért, mert ezzel mutatni akarok valamit. Csupán én magam úgy döntöttem hogy a legvadabb körülmények között is ragaszkodom hozzá. Mert ha ehhez az apró dologhoz sem vagyok hajlandó ragaszkodni, úgy az akaraterőm teljesen elveszett.
- Ebben egyetérthetünk. Sose fogunk ezen megegyezni. - mondtam fanyarúan, ezzel befejezettnek tekintve a beszélgetést.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem
Felhasználó profiljának megtekintése

20[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Csüt. Ápr. 25, 2019 8:38 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Nem tudtam eldönteni, álom volt e amit néhány pillanattal ezelőtt átéltem vagy valóság e. Dehogyis. Mindössze magamnak hazudok ezzel. Tudom, hogy valóság volt.  
Lihegve rohantam fáklyáért, hogy ellenőrizzem, ám hiába. Sehol egy seb, Mattheus vágásából, vagy bármelyik más szörny támadásából. Rossz álom, vagy látomás. Nem szoktam álmodni.
Néhány órával később még mindig képtelen voltam elaludni. Lüktetett a fájdalom a kezemben, ahol az őrült Mattheus átdöfte a tőrrel. A tőrrel, amivel a mélységit is átszúrta. Nem, kiszabadította.  
Felesleges volt tovább szenvednem az alvással, tudtam hogy úgy sem kikerül. Kikeltem az ágyból, és nekiálltam a megszokott reggeli rutinnak. A fura érzés mégis ott motoszkált bennem. Valóban egy toronyba mentem néhány nappal ezelőtt? Ott volt a tiszta emlék a fejemben, mégis valami folyamatosan azt súgta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mint egy kellemetlen kis légy, ami ugyan kevés hogy megakadályozza a koncentrációt, ahhoz azonban mégis elég, hogy szenvedéssé tegye azt.
Nem leltem a helyem a Katedrálisba. Először a levéltárba indultam, hogy megkeressem a megbízásomról tanúskodó levelet, valami mégis megakadályozott benne. Talán a félelem attól, amit ott találok? Végül visszaindultam a kastélyomba. Hintóba szálltam, és megparancsoltam a kocsisnak, hogy csak menjen. Hiába kérdezett vissza, mindössze ennyit ismételgettem: menj!
Mintha menekültem volna valami elől. Lett volna okom? Olyan volt egy árnyék telepedett volna rám hátulról. Egy árnyék, aminek a súlyától nem tudsz megfordulni, így képtelen vagy rájönni, hogy mégis mi az, ami üldöz – ha egyáltalán csakugyan ott van valami, és nem képzelődsz.  
Ahogy lassan teljesen feljött a nap, és egyre távolodtunk a Katedrálistól, kezdtem kissé nyugodtabban gondolkodni. Talán Isabelle-hez kellene mennem. Nem, neki elmondanám ezt az egészet. Vele beszélnék róla. Nem akarok. Mintha azzal, hogy a történet szavai elhagynák az ajkaimat, csak hozzájárulnék ahhoz, hogy csakugyan valóság legyen, képzelgés helyett.  
Arra volt szükségem amit Isabelle tudna nyújtani, ám anélkül, ami ő maga. Kiáltottam hát a kocsisnak, menjen valami kisvárosba. Egy fogadó. Töménytelen mennyiségű alkohol és nők. Igen, mindez elég lesz ahhoz, hogy kiűzzem ezeket a kellemetlen gondolatokat a fejemből.


Dél körül járhatott az idő, amikor megtörtént. Nem csak én, de annak érdekében hogy ne emlékezzenek rám, az egész kocsma túl volt már három körön a legédesebb borból, amit a pincében találtak. Két oldalamon egy-egy nő – egyikük friss házas, másik egy kicsit idősebb alkoholista lehetett, akinek a férje a háborúban veszett oda – támasztott meg, bár még koránt sem volt rá szükség, mindössze bebiztosítottam magam későbbre. Más funkciójuk is volt: míg kétoldalról csevegtek a fülembe, addig sem hallottam önmagam hangját, ami egyre inkább ostromolta belülről a koponyámat: mit értelme ennek az egésznek?
Egy sikítás volt az, ami ezt az idilli képet felborította. A fogadóba emberek özönlöttek be kintről, a szabadból beszűrődő fény pedig hirtelen eltűnt. Szerencsére így is égett néhány gyertya, ami fényt adott. Kirohantam hát a fogadó elé, hogy megnézzem mi ez, ami ilyen nagy félelmet keltett az egyszerű emberben. Ekkor, mintha varázsütésre tüntették volna el, a korábbi paranoiámat.
Hát ez volt az. Az ég elsötétülése mintha varázsütésre visszaváltoztatott volna a hétköznapokba - azzal hogy elillant a bizonytalanság érzése, mintha újra képes lettem volna a régi módon gondolkodnom. Az, hogy szembe tudtam nézni azzal, amiről eddig azt sem tudtam, hogy mi, csak kísértet, sokat segített. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy mit keresek itt, és hogy hogy dönthettem úgy, hogy a Katedrális biztonságát hagyom ott egy kisváros kurváiért, de már késő volt. Nem időztem tehát, először is biztonságos helyeket kellett szereznem. Ahogy meghallottam a szörnyék támadását a város ellen – mert hogy néhány másodpercen belül a nap eltűnése után ez is megtörtént - fogtam magam és egyszerűen felmentem a fogadó tetejére. A tervem az volt, hogy kivárjam míg ennek vége, ha pedig hosszas, úgy majd egyszerűen utat török magamnak.
Épp ennek megvalósításán gondolkodva néztem végig a fogadó erkélyéről az egyre növekvő tömegű utcákra. Persze kisváros volt a hely, még mindig nem voltak annyian, hogy megtöltsék azt, ám a fáklya mellett gyülekezők száma egyre csak nőt. Biztos a templomba indulnak, hogy menedéket keressenek és imádkozzanak. Velük kellett volna tartanom? Nem, az sem véd meg jobban, mint bármelyik más épület, esetleg csak a felépítése miatt. Ahogyan tovább figyelem a tömeget, feltűnik egy máglya is. Persze, természetes reakció, hogy amikor nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, megégetnek valakit - talán pont én vagyok, aki a legjobban megérti ezt. Így azonban, ahogyan az erkélyről néztem a szituációt, feltűnt egy ismerős arc a tömegben. Nem is a tömegben, hanem a - meglehetősen sebtében és amatőr módon - megépített máglyán, méghozzá Dieter doktor.
Fontolgattam egy pillanatig, hogy élvezzem e a műsort, vagy segítsek neki, ám végül az utóbbi mellett döntök - szívességei még mindig megmenthetik az életemet, különösen is, ha úgy érzi: életével tartozik. Lefutok hát az épületből, és megindulok a főtér felé, hogy leállítsam ezt a cirkuszt. Az épületből kiérve már nem siettem, hiszen ha kell, a tűzből is kiszedetem a helyi pappal – vagy bárki mással, aki ennek az egésznek a felbujtója volt – ha pedig végső soron mégis szenved néhány égési sérülést, úgy legalább menni fog az arca eddigi textúrájához.
Hallom, ahogyan szidják a megszokott “vérszívó” és “sátán fattya” formulákkal, miközben felvillan az első olyan máglya, amit nagy valószínűséggel az összehordott rőzsének szánnak. Ahogyan lassan közelebb érek, azt is látom, hogy a máglya meglehetősen rendellenes módon csapódik hozzá, az azt szállító arcához - biztos a vámpír ügyeskedett, ám ettől csak még nagyobb lett a népharag. Már javában gyújtogatják egymásét, hogy egyszerre indulhassanak meg, mikor odaérek a tömeg gyűrűjébe és utat török magamnak. Az első sorban foglalok helyet: kíváncsi vagyok Dieter arcára, amikor meglát. Biztos ami biztos, el is kiáltom magam: “Égesd meg a kuruzsló doktort!” - hívom fel magam a figyelmet.
Még mielőtt reagálhatna provokációmra, egy karót idéz meg látszólag a semmiből, egy, a pókokhoz hasonlóét - úgy tűnik tanult tőlük. Bölcs döntés, hogy még mindig nem egy embert ölt meg ezzel a varázslattal, hisz akkor az is lehet, hogy egyszerűen agyonverik - így még tart annyira a félelem, hogy az a néhány ember meggondolja, elindul e a máglyához.  
- Talán két vagy három embert magammal tudok vinni, mielőtt felgyullad a máglya. Döntsék el melyikük próbálkozik először. - kiáltotta és körbenézett. Összetalálkozott a tekintetünk egy pillanatra, mire az övé elkerekedett, majd egyszerűen lehajtotta a fejét, mintha beletörődött volna abba, hogy égni fog. Előbb utóbb a parasztok is rájönnek arra, hogy a máglyát igazából rá is dobhatják a rőzsére, úgyis belekap, ideje hát megkeresni a papot, és jobb belátásra téríteni.
Nem messze a tömegben meg is találtam: elégedett vigyoráról könnyű volt felismerni. Kopot ruhájában is úgy nézett ki, mint a legboldogabb szent. Odaléptem hozzá, és amilyen halkan csak tudtam, hogy a vámpír nehogy meghalja, megszólítottam.
- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus.
- Dicsértessék. - válaszolta serényen és mosolyogva.
- Mit készülnek itt tenni? - kérdeztem, mintha nem lenne egyértelmű.
- Vak tán, hogy nem látja? Megégetni a vámpírt, aki miatt ez a sötétség borult ránk. Biztos valami szentségtelent tett, az Úr pedig így büntet minket!
Az Úr. Hát persze, semmiképp sem egy őrült inkvizítor, aki tébolyodottságában elengedett valamit, amit nem kellett volna. Máskor érveltem volna, és valami kerülő úton meggyőzöm arról, hogy mennyire rossz döntés, amit tesz, de ez nem az a nap volt. Nem volt alkalmas erre sem a türelmem, sem a kedvem. Nem cécóztam hát.
- Ha megégeti ezt a vámpírt, maga lesz a következő a máglyán. - néztem rá komoran, majd elkerekedett szemét látva, közelebb hajolva folytattam – Augustinus inkvizítoratya és püspök vagyok, a vámpír pedig észak és az Egyház szolgálatában áll. - fél kezemet talán el kellett volna rejtenem a sikerért, de itt, az Isten háta mögött úgy sem tudták, hogy néz ki az atya.
- De...de...ránk hozta a veszedelmet! Miatta jönnek a szörnyek és a söté...
- Elég. - vágtam szavába. Nem voltam meghajlandó meghallgatni babonás magyarázkodásukat. - Szeretné hogy igazoljam magam és a mondandóm, vagy megelégszik azzal amit már kijelentettem? - nyúlok egyik kezemmel a kardom felé, míg a másikkal a felsőruhámat húzom picit arrébb, hogy felismerje az inkvizítorok jellegzetes láncait, testem köré tekerve. Láttam hogy sokkot okozott neki a dolog, így addig ütöttem a vasat míg még forró volt – Vagy vegyük elő a tömjént? Talán magánál is találunk valami meggyónni valót, ha meg nem, hát a Confiteor majd megoldja a nyelvét. - hatoltam egyre mélyebben bele a személyes terébe, lassan közelebb és közelebb lépve. A tömjén vagy a Confiteor mély reakciót váltott ki - előbb düh, majd félelem uralkodott el rajta. Talán valami rossz emlék még a szemináriumból? - Öne a terep hogy leszedje onnan. -mutatok a máglya felé - Én azt javaslom siessen, mielőtt a tűzből kell kikaparnia. - mondom, és válaszát meg sem várva sétálok el a máglyától és a tömegtől.
Hallom séta közben, ahogy kiabálni kezd a csőcselékkel, de nem érdekelt, hogyan győzi meg őket - és meg fogja, ebben biztos vagyok az alapján, amennyire félt a fenyegetéseimtől. Lassan elsétálva hát visszamentem a fogadó erkélyére, és figyeltem, ahogyan Dieter lekászálódik a máglyáról, megteszi a szükséges tánclépéseket a csőcselékkel, majd elindul a fogadó irányába. Odaérvén farkasszemet nézünk egy pár pillanatig, majd láthatóan sóhajt egyet és belép a fogadóba. Úgy tűnik jobbnak látja ő is egyeztetni az árat még most.
- Szebb napot, herr Hagen. Gondolom önnek volt valami köze a helyi pap hirtelen hangulatváltozásához.
- Szebb éjszakát doktor. - biccentettem, majd vetettem egy óvatos pillantást a holdra. - Nem hagyhattam, hogy megégessenek egy úriembert. - nevettem el magam és végül kezet nyújtotttam. Nem az udvariasság vitt természetesen arra, hogy megérintsem a vámpírt, ám kíváncsi voltam, hogy hogy szolgál az általam készített protézis - bírja a strapát aminek láthatóan kiteszi a vámpír?
- Ne haragudjon, de sajnos nem vagyok abban az állapotban, hogy tréfálkozzak. - fogadta el a kézfogást. Igen, a műcsontok kitartanak, a kéz nem remeg, nem erőtlen, és nem is tűnik úgy, hogy szét tervez esni. - Zavarja a dohányfüst? - kérdezte még mindig feldúlt arccal.
- Ugyan. - intek visszakozására. - Dohányfüst? - nézek rá értetlenül. Nem tudtam miről beszél, bár hallottam valami hasonlóról az erdőlakók közt, soha nem érdekelt igazán, az állatias rítusaik egy részének tartottam. - Tud valamit erről az egészről? - kérdeztem halvány reménnyel. Nem a megoldásra voltam kíváncsi, hanem az indokra, arra a reményre, hogy talán történt valami a világban, valami amire ráfoghatjuk ezt az eddigi elmebajt, ahelyett hogy az inkvizítor lenne érte a felelős. Ettől függetlenül persze más haszna is volt a kérdésnek, hisz hátha megtudok valami okosat, amiről eddig fogalmam sem volt.
- Nos, akkor megtudjuk. - kotor elő valamiféle rudat a vámpír, majd ujjai között lángot lobbantva meggyújtja. Meglehetősen ütött-kopottan és szerencsétlenül néz ki, így páncél nélkül, ráadásul köpenye is cafatosra szakadt. - Fogalmam sincs, mi zajlik odakint. Az első egyértelmű ötlet egy mélységi lenne, de olyan sokféle rém tört rám az alatt a rövid út alatt is, hogy nem vagyok egészen biztos benne. Démonok, előholtak, még akár a vámpírok legújabb műve is lehet. De azt hiszem tudok valakit, aki pontosabb információkkal tud szolgálni. - magyaráz.
Látván hogy ő is mélyeket szippantott a rúdból, majd kifújta anélkül, hogy baja lenne, megpróbáltam én is beszívni a levegőben terjedő füstöt. Nem volt kellemetlen.
- Mire jó ez? - kérdezem. Mélységi...milyen jól beletrafált elsőre is. - És ki lenne az? - fordulok kicsit az utcára, és figyelem ahogy a nép épp elbarikádozza magát a templomba. Előbb utóbb ott is kifogy a készlet, ha meg a szörnyek körbeveszik őket, nem lesz szabadulás.
- Megnyugtat. Olyan érzetet ad, mint egy nagyon gyeenge bódító ital, így nem akarom szétszaggatni az odakint rettegő tömeget. - fújja ki a füstöt, amit erre mélyen magamba szívok. - Ha elmondanám, nem biztos, hogy elhinné.
- Ez most jól jönni. - jegyzem meg, és nem is hazudok nagyot. Segíthet kicsit koncentrálni. - Megkínálna eggyel? - Ellenkezésén csak hallkan felnevetek. - Azt sem hittem volna ma reggel, hogy egy máglyáról fogom leszedni, miközben a világot ellepi a sötétség és a szörnyek. Tegyünk egy próbát.  
- Csak tessék. - nyújtja felém a fura szelencét, mire én ki is veszek belőle egy rudat. - AKi tudhatja, mi folyik itt, az a mélységi Azrael.- beszél a rúddal a szájában, fogai közt szűrve a szavakat. Közben kezével éjlángot nyújt, és felém nyújtja, hogy meggyújstam vele amit kaptam. El is fogadom, majd mélyet szívok belőle, nem csak azért mert tőle is ezt láttam, de azért is, mert kíváncsi voltam már az ízére. Még mindig kellemes, bár nagyon tömény - tökéletes arra, hogy palástoljam a zavart köhögést, amit Azrael nevének emlegetése váltott ki belőlem. Még mindig nem tudhatom biztosra hogy ő volt az ott múlt éjjel, de nagyon nagy rá az esély - ám nem volt túl bíztató, hogy még ő is megrémült.
- Őt is ugyanolyan könnyű lenne megtalálni mint a kardját? - kérdezem cinikusan mosolyogva – Tud rá valami módot?
- Vegyem úgy, hogy a tartozásom lerovása ha felelek? - kérdez vissza amaz. Örültem hogy magától hozta fel a témát és ismerte be tartozását, nem nekem kellett ráerőltetnem - hatásosabb és emlékezetesebb így. Ám ennek ellenére óvatlan voltam és feltűnt neki az érdeklődésem, ami őt előnyösebb helyzetbe hozta így. Nem adom ám ilyen könnyen magam.
- Legendákba és gyerekmesékbe nem érdemes befektetni. - fordultam ezúttal teljesen felé, levakarhatatlan mosollyal az arcomon. Szívtam még egyet a dohányból. Egyre kellemesebb, ahogyan elveszíteni az újdonság adta töménységét, ám a kellemes íz ugyanúgy marad.
- Gondoltam.  - fújja ki a füstöt ő is. Letett a velem szembeni naívságáról? - De ajánlok egy üzletet, Hagen mester. Megmondom hol találja Azraelt ha elmondja valójában micsoda. Kém, ügynök, pap?
- Mennyire pontos az a tartózkodási hely? Veronia elég tág fogalom lenne. - kérdezek vissza, csak hogy egy kis gondolkodási időt nyerjek. Csábító ajánlat, mindössze egy hihető hazugságát kell kitalálnom.
- Megmondom a várost, ami elszállásolja. - feleli a vámpír. Persze elfogadhatnám az ajánlatát és tisztes módon is cserélhetnénk információt, ám van ennek szórakoztatóbb és bölcsebb útja is.
- Van egy sokkalta jobb ajánlatom, doktor. Látogassuk meg együtt. - engedem el az eddigi mosolyt, komoly arcra váltva, ez pedig talán a hangnememen is megérződött - komolyan veszem az üzletet.
- Nem ajánlom, hacsak nem szeretné ugyanúgy végezni, ahogy én az előbb. - válaszol. Belelépett volna a csapdámba, vagy csak nem érdekli, ha ennyit megtudok? Addig ütöm a vasat, amíg forró.
- Ugyan... - szívok egy mélyet a dohányból, majd lassan kiengedem. Égeti kicsit a számat és torkomat a benntartott füst, de még jól is esik most valami impulzus arról hogy még mindig ezen a világon vagyunk. - ...néhány határmenti városban még a háború során se tudták megkülönböztetni a délit az északitól. Senkinek nem tűnne fel.
- Tudja, herr Hagen, igazán erkölcstelenül játszik. Fizetés nélkül akarna jutalmat. - úgy tűnik ez már feltűnt neki, vagy túlfeszítettem az ingyen-információ húrját. Ez is több mint a semmi.
- Így legalább a papot kizárhatja. Marad az ügynök és a kém. - nevetek rá. - Túl lehet ezt adagolni? - mutatom fel. - Fura, mélységiek nem szoktak csak úgy városokban nyaralni. - gondolkodom hangosan. Mi érdekem lenne magammal vinni őt, ha valamiért meglátogatnám Azraelt? Elárulhatna, akár a délieknek akár Azraelnek, ráadásul a gyógyításon kívül nincs hasznomra – azt pedig Isabelle is tökéletesen megoldjaa, még ha nem is olyan gyorsan, mint a doktor.
- Attól függ mennyire szokott hozzá. Önnél azt ajánlanám ma már ne szívjon el többet. - mosolyog rám...lekicsinylően? - A mélységiek pedig nem szoktak embereken segíteni sem. Ez mégis megtette, mikor megölte Abaddónt. - Csak nem...pártolja?
- Miután az felégette a világot. - fordulok el, majd gondolkodom kicsit csöndben. Meg kell adni a módját egy vallomásnak. - Tudja Dieter...mebízom magában...Kevesen mondhatják el ezt Veronián. - magyarázkodom, miközben egyre gyakrabban szívok a doáhányból. Jobban tudok koncentrálni az ízére  - Zsoldos vagyok. Egy jól képzett, különleges zsoldos, akit azért nem öletett meg még egyik egyház vagy királyi udvar sem, mert remélik, hogy legközelebb ők fizetnek többet, vagy tudnak valamivel megzsarolni azért, hogy elvégezzem amivel megbíznak. - fejeztem be a maradék levegőm kifújásával.  
- Ennek igazán örvendek. Sajnos én nem bízok meg önben, de az üzlet az üzlet. Remélje, hogy a következő fizetséget Hellenburgtól kapja, ugyanis ha Azraellel akar találkozni, egészen a Zsinati Gárdáig kell mennie. - kapom meg én is a fizetségem, persze ha igaz.
- A protestáns egyház ennyire szoros kapcsolatot alakított volna ki a mélységiekkel? - morfondírozok. Ha valamiért csakugyan meg szeretném látogatni, az nehezebb lesz, mint gondoltam. - MIndenesetre nem esik jól a bizalmatlansága. - csóválom a fejem – Ilyen apokalipszis hangulatban szívesebben beszélgetnék nyílt kártyákkal. A földszinten ingyen mérik a bort, ha az ember tölt magának - az emberek már rég visszavonultak a templomba minden bizonnyal. Egy pohárkával? - kérdezem, hátha az alkohol méginkább megoldja a nyelvét.
- Csak egyel. Nem kívánok itt éjszakázni. - nyomja el Dieter a rúd maradékát az utazótáskája fémmel borított sarkán. Az éjszakázni szó hallatán felnevetek, majd lesietek a lépcsőn, és csakugyan felhozom a korsó bort és a két kupát. Megmérgezhetném, de halála nincs érdekemben - ráadásul  még rám is támadhatna, ha megérzi.  
- Megveti a zsoldosokat, doktor? - kérdezem, majd apró szünet után folytatom. - Doktor. A véletlen szüleménye lenne, hogy most látom magán először ezt a köpenyt? - nézek végig alaposan a megtépázott alakján.
- Nem szokásom senkit megvetni. - veszi el a bort – Az őszintétlenséget vetem meg, ugyanis felettébb kontraproduktív. Sokan haltak már bele abba, hogy a hazugságaik hálójából nem találtak ki abban a pillanatban, amikor kellett volna. - lötyögteti a bort, majd végül kortyol és folytatja – Nos az ok, amiért most ebben az állapotban látja megmagyarázza eddig miért nem mutatkoztam ön előtt köpenyben. Az emberek nem kedvelik a Rotmanteleket, jobb nem kísérteni a sorsot, ha a vámpír északon jár.
Rájött volna, hogy most hazudtam? Nem csodálnám, hiszen rengetek alternatívát hallott már rólam. Miért ilyen kicsi Veronia?
- Hát a rabló-gyilkost sem, aki után a szerencsétlent megpróbálja megmenteni?
Jómagam csak néztem egy darabig a borra mielőtt meghúztam volna - elvégre egyszeri zsoldos nem fogja akarni kiemelni az illatokat.  
- Szerencsére van egy arany...platinakezű orvosbarátom, aki megment. - nevettem fel. - Ettől tartott a déliek erdőjében is? - húztam vissza mosolyra a röhögést.
- Használna a szerencsétlennek, ha megvetném az elkövetőt? - Csakugyan nem vet meg senkit? Az ilyenek általában mindenkit megvetnek, de főleg önmagukat, ez a hozzáállás pedig jó kifágos ahhoz, hogy ezzel ne kelljen szembenézniük -  Miközben gyógyítok én nem elmélkedek, Hagen mester. Ahogy Önt is úgy menteném meg, ha előttem készül elvérezni, hogy egyetlen pillanatra sem gondolnék bele, megérdemli-e. Harctereken gyógyítottam, katonákat és önhöz hasonló zsoldosokat varrtam össze. Miért különbek azok a gyilkosok egy másiknál? - kortyol gondolatmenete végén. - Az már volt. Heimsrothba Rotmantelek hívtak. Nem akartam, hogy felismerjenek.
Nézem ahogyan lent, a sebtében megerősített városkaput próbálják betörni a kinti dögök. Amint bejutnak valahol, jobb lesz nekem is menekülőre fognom, úgy elkerülhetem a város körül összegyültek sokaságát.
- Jó kérdés. - könyökölök rá a korlátra, majd eldobom a dohány maradék végét, mielőtt még megégetné az ujjam. - TAlán az, hogy kire fogják rá a fegyvert. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem öltem még fegyvertelent. Mindössze meglep a...gépiessége. - találom meg a megfelelő szót néhány másodperc után, a másik témát pedig inkább nem feszegetem egyelőre tövább.
Nem véletlenül figyeltem fel a városkapura néhány pillanattal ezelőtt, alig bírta már, most pedig be is tört végleg. Zombik, csontvázak, és egyéb rémségek özönlöttek be rajta, ellepve lassan a város utcáit, áldozat után kutatva.
- Gép vagyok, herr Hagen. Eszköz. Amire egyre nagyobb szükség van, így ha megbocsát, lassan indulnom kell. Ha van módja, hogy megállítsuk ezt a rettenetet, mindenképp meg kell találnom, mielőtt az ostoba, irigy emberek mind odavesznek. - villantotta meg a fogafehérjét, a vámpírok megszokottá vált felsőbbrendűségi érzésével. Állatok.
- Csakugyan meglátogatja Azraelt? - nézek rá továbbra is mozdulatlanul. Ha elmegy, menjen csak, én még várok, hogy nehogy meglássa merre indulok. Ráadásul ha maradt néhány kósza szörny a város körül, úgy kénytelen lesz velük ő megküzdeni, megtisztítva nekem az utat.
A doktor hátralép, félig már el is fordul, mielőtt még visszanézni az ajtóból.
- Tud más valakit, aki segíthet? - majd búcsú nélkül lesétál a lépcsőn.
- Örültem a - hasznos -  találkozásnak doktor...Isten áldja. - teszem hozzá.
Azrael. Mi értelme lenne, ha megkeresném? Talán megtudhatnék tőle egysmást erről az egészről. Támpont lehetne, hogy ne érezzem azt, itt a világvége. Ráadásul ha valami csoda fojtán nem ezek lennének az utolsó napjaink, úgy hasznot húzhatnék ebből az információból, vagy abból, amit tudok tenni vele. Miből lehetne a legnagyobb hasznom?

Felhasználó profiljának megtekintése

21[Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon Empty Re: [Azonnali játék] Csillagtalan éjszaka - Canon on Csüt. Ápr. 25, 2019 10:23 am

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
A nap felkelt, a rémségek azonban nem tűntek el. De ahogy a számos rengeteg poszt bizonyítja, ha megtörve is, de Veronia hősei túléltek. Gratulálok, kalandorok! A jutalmatok olyan tapasztalat, amit legszívesebben elfelejtenétek (200 TP), vagyon, amely már senkinek nem kell ebben a káoszban (2000 váltó) és valami, ami magába fogadta az iszonyat töredékét.

Név: Nox Eterna/Sol Invictus
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy különös, felemás medallion, egyesek szerint megvadult vámpírok elhagyott amalgámjából és nefilim népek aranyából újrakovácsolva. Az egyik oldala ezüst, közepén egy éjfélkék gyönggyel és körülötte egy latin karcolattal ('NOX ETERNA'), a másik oldala arany, közepén egy apró vörös rubinttal és egy másik igével ('SOL INVICTUS'). Ezüst felét használva küldetésenként egyszer egy megbeszélés erejéig egy 100 négyzetmérföldes területen éjszakára cseréli a nappalt, elnyomva a nap természetes fényét. Arany felét használva épp az ellentéte történik, egy 100 négyzetmérföldes területen a déli nap ragyogását rajzolja az égre egy egyeztetésig, fénylővé változtatva az éjszakát. Zárt térben is használható, azonban olyan helyen amelyre a nap fénye alapvetően nincs hatással a medallion sem ér el semmit. Egy küldetés alatt csak a nyakék egyik oldala használható.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.