Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 106

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Pént. Ápr. 12, 2019 9:45 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
A változást üdvözölni szokás emberi körökben, szokták mondani ugyanis, hogy legalább felkavarja az állóvizes poshadást, és kedvező folyamatokat indíthat el. Van azonban egy olyan fajtája is a változásnak, amit személyiség nem visel épen magán, amit sehogyan sem lehet megszokni: Önmagunk, tulajdon lelki környezetünk eltorzulása. Neulander körökben mondogatják a vének, hogy aki nem ismeri tulajdon lényét, ne próbálkozzon meg mások kifürkészésével sem. Ennek okán hát, a csillagtalan, vörös éj, és a fogadói rémségek szemtanúsága után, több napot igen nagy pánikban töltöttem Hellenburgban, szolgálaton kívül.
Néhány napig, miután a katonák bevittek a városba, céltalanul bolyongtam, még a rémes napok elmúltával is. Nem egyből figyeltem meg a legaggasztóbb akkordjait a bennsőm transzfigurációjának - vagy épp annak kezdetének - hanem szép lassan, esetről-esetre kellett ráébrednem, hogy nem ugyan úgy szemlélem a környezetemet, mint azelőtt.
Legelső gyanús jel számomra az utcán kiterített holtak felé való különös érdeklődés volt. Azzal kellett szembesülnöm, hogy míg korábban egy hulla láttán legalább kegyeletből a szemem elfordítottam, most hosszú másodpercekig vizsgáltam a szétvált szöveteket, fekete csomókba alvadt vért és a vörös posványban fehéren világító csonttöredékeket. Eleinte nem is véltem ezt furcsaságnak, hiszen sajnálatosan volt bőven mit néznem - amikor azonban saját kezemet kellett erővel elrántanom egy széthasadt koponyájú ember agyvelejétől, hiszen már megindultam meg is fogni azt, igen nagy émelygés fogott el, és egy fél napig ki se mozdultam a mesterem volt házából, ahol most neki egy jótevője lakott.
Rövid elmélkedés után tudatosítanom kellett magamban, hogy nem más miatt érdeklődöm ezek iránt, mint a mélységi bestia irtózatos heroldjának a víziója miatt. Szemem előtt volt, ahogyan maguktól tekeregnek és vonaglanak a belsőségek, és valamiért, nagyon belül, tudni akartam, hogy mi okozta ezeket az istentelen jelenségeket.
Második rendellenességem is a látottakhoz kapcsolódott, bár ezt sokkal gyorsabban leszűrtem, mint az első disszonanciát. Az angyalleány táncosnő káprázatos látványa után rá kellett ébrednem, hogy nem olyan szemmel tekintek a nőtestvéreimre, mint korábban. A tudatomban persze bele volt égve a lény, amivé változott túlvilági mestere hatalmára, de az alakját, az emberi és vámpíri elmét letaglózóan gyönyörű mozgását sehogyan sem voltam képes elfelejteni. Mintha csak a szépség arkhetűposza lenne, ezt kerestem minden nőben, akivel csak találkoztam az utcán vagy épp szálláshelyemen. Amikor azonban odáig jutottam, hogy saját magam képében is ezt kezdtem látni, és le kellett takarnom a szobámban felfüggesztett ezüstkeretes tükröt, összecsomagoltam, és mihamarabb hazaindultam. Ilyen devianciákkal nem sétálhatok szabadon egy városban - segítségre volt szükségem. Laetitia kisasszony, akinek épségéről és döbbenetes hősiességéről levélben értesítettek, bizonyára tudott valamilyen szakirányú tanácsot adni.
Érkezésemkor azonban nem mertem egyből felkeresni. Ha csak arra gondoltam, hogy bármilyen kárt teszek benne tulajdon tébolyom miatt, a szégyen és fájdalom sokkal nagyobb erővel tört rám, mint a látottakból fakadó aberráns képzelgések. Estére érkeztem meg a pusztítás nyomait megélt toronyhoz, ahol hálószobámba siettem, letakartam a tükrömet, és levetettem magam az ágyra - álom azonban nem jött szememre. Nem tudtam, hogy késztetéseim, amelyek arra sarkalltak, hogy mihamarabb keressem fel a kisasszonyt a torzulásomból vagy épp az egészséges elmém maradékától érkeztek, így sokáig hánykolódtam vánkosomon.
Legvégül az elhatározásom nyert, de biztosítanom kellett mindkettőnk épségét. Annak idején megtanultam, hogy a moderált fájdalom segíti a koncentrációt, és kiűzi a fölös gondolatokat. Fekete ruhából tépést szakítottam, majd fajtámnál jellemzően hosszabb fogaimmal mély sebet ejtettem alkaromon. Jólesően üdvözöltem a hasogató érzést, majd hogy ne veszítsek vért, erősen elkötöttem a sebet. Két nagy, önmagamnak kiosztott pofon után hálóingesen átkopogtam a szemközti szobába, majd miután beengedést nyertem, megálltam az ajtóban. Pár pillanatig nehezemre esett szóhoz jutni, és nem is tudtam, hogy mivel kezdjem társalgásunk. A karomba harapott sebből szűrődő fájdalom jótékonyan zárta ki a veszélyesebb képzeteket elmémből. Úgy láttam, legjobb lesz a dolgok közepébe vágni, így elég határozottan szólítottam meg végül.
- Laetitia kisasszony, szép estét. Egy kérdéssel jöttem, meglehet, hogy különös lesz, de kérem, vegye egész komolyan. - Tartottam pár másodperc szünetet, míg végül kiszűrhettem a rémképből eredő kérdésáradatból néhány kézzel foghatót és értelmeset. A kisasszony tekintetét kerültem, az ő érdekében. - Mondja, életben maradhat az agyvelő a koponyán kívül? Valamint tud-e a tüdő mozogni önmagától? Meg amennyire megfigyeltem, a gégében lévő hangszálak nélkül képtelen egy ember beszélni, de... nem lehet, hogy valahogy még is lehetséges?
Nem bántam, ha a kisasszony furán nézett rám - volt néhány dolog, amit mindenképpen le kellett tisztáznom, és végképp megerősítenem magamban, hogy tisztán értelmezhessem a bennem felgyülemlett iszonyatos gonosz szilánkjait.

Felhasználó profiljának megtekintése

2[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Pént. Ápr. 12, 2019 10:12 pm

Soha nem éreztem magamban még ekkora kimerültséget, mint az elmúlt napokban. Keményen dolgoztam, hogy szaktudásom legjavát nyújtsam minden helyzetben, de túl sokszor kellett megtapasztalnom, hogy a tárgyi tudás rutin híján vajmi keveset ért. Állhatatosnak kellett lenni, kitartónak és gyorsnak, a finom technika cuspán ezek után következett. Nem olyan volt, mint a Rotmantel torony oktatótermeinek nyugalma, ahol a precízió és a tökéletesség volt minden. Soha ennyi hanyag varratot, elnagyoltan kiégetett eret és barbár fájdalomcsillapítást nem követtem el, mint most, s régi önvalóm tán szégyellte volna, ha látja. Most azonban a gyorsaság volt az, ami életeket mentett, és csupán a beteg életbenmaradása, a műtét sikeressége volt az, ami elismertté tett egy orvost.
Hanyatt feküdtem az ágyamon, barna, alvadt vérrel áztatott vörös köpenyben, csapzott hajjal és izzadtan, mert már arra sem volt erőm, hogy levetve a kirurgusok gúnyáját elmerüljek egy kád forró vízben. Az alvásra sokkalta nagyobb szükségem volt, csupán néhány órára, mielőtt vissza kellett mennem. Noha a sötétség első rohamai már megtörtek, a páciensek még mindig érkeztek a Királyi szövetség szegleteiből. Vissza kellett mennem, de tudtam, hogyha elájulok a kimerültségtől, azzal nem segítek senkinek. Kellettünk volna még. Talán még tíz jó Rotmantel orvos… Nem is. Húsz közepes. Elég volt a közepes, ha jó tempójuk volt, de sejtettem, hogy máshol sem nélkülözhetik őket, a toronyból pedig tán ide sem érnének időben. Ilyesfajta gondolatok között nyomott el az álom, noha zaklatottságom miatt már alvás közben sem leltem igazán nyugalmat.
Szendergésemet kopogás szakította félbe. Először nem is voltam benne biztos, hogy álmodtam-e vagy valóban megtörtént, de sajnos túl valószírű volt, hogy ismét sürgős esethez riasztanak. Lendületesen álltam fel. Mit nem adtam volna egy jó alkimistáért, és néhány üveg élénkítő italért! Hiányzott Ludmilla, bár a személye helyett most első sorban a tudása kellett volna. Szinte feltéptem az ajtót siettségemben, ám legnagyobb megdöbbenésemre küldönc helyett egy nagyon ismerős és nagyon zaklatot arcot láttam magam előtt. Zokogni támadt kedvem… De ennyi méltóság még maradt bennem, hogy ne tegyem meg. Annyi viszont már nem, hogy ne lépjek oda, és zárjam vékony karjaimba a nálam jóval megtermettebb vámpírnőt, és öleljem szorosan magamhoz némileg megkönnyebbülten. Noha barátságunkat eddig jellemezte az udvarias távolságtartás, nem olyan időket éltünk, hogy ez számítson. Mindenkinek a lelkét megviselték a közelmúlt eseményei, és szükség volt a támaszra, mégha az ilyen előre nem várt formában jelent is meg.
A szavai viszont megrémísztettek. Elléptem tőle, hogy jobban szemügyre vegyem a kócos haját, a rendezetlen hálóruháját, amelyet még sosem láttam, hiszen mindig nagyon ügyelt rá, hogy pedánsan felöltözve mutatkozzon előttem. A kötés a karján sérülésre utalt, de ami a legijesztőbb volt, azok a vízkék szemek, melyben a szokásos nyugalom helyett most őrülettel hatásos zaklatottság tombolt. Hátraléptem és szélesre tártam előtte a szobám ajtaját. Elég nagy volt, hogy a baldachinos ágy előtt helyet kapjon egy kanapé, két szét és egy kis teázóasztal is. Ehhez a kanapéhoz invitáltam barátnőmet, miközben igyekeztem megválaszolni a kérdéseit. Testen kívüll működő szervek. Elképzelni sem akartam ilyen undorító borzalmakat, és igyekeztem minden erőmmel tudományos hűvösséggel belegondolni a lehetőségekbe.
- Úgy vélem létezhet mágia, ami ezt lehetségessé teli. Bár még sosem láttam hasonlót, létezhet olyan őrült Rotmantel, akinek sikerülhet a testen kívül is egy ideig életben tartani valamilyen szervet az idegpálya stimulálásával és a megfelelő körülmények megteremtésével. A nekromancia halottakkal foglalkozik, a tudományuk imitálhatja az élet látszatát, noha az soha nem lesz igazi élet. Róluk is el tudok képzelni hasonlót, elég förtelem van odakint ahhoz, hogy már ezt is lehetségesnek tartsam. A beszéd is mágia szüleménye kell legyen.
Beljebb noszogattam a nőt és leültettem a kanapéra, majd kiszóltam a folyosóra.
- Erika! Csinálnál nekünk kérlek egy erős teát orbáncfű és macskagyökér keverékéből? Köszönöm!
Szerencsém volt, hogy megláttam az egyik szolgálót. Az enyéim mélyen aludtak, mert azon kívül, hogy kegyetlenül hajtottam őket odakint a terepen sajnos nem egyszer vettem a vérüket. A kínző szomjúság elmúlt az átkozott éjszakák óta, de a törékeny emberi testnek kellett kis idő, hogy rendbejöjjenek. Aurától viszont nem kérdeztem. Még nem. Hagytam, hogy saját kusza gondolatai törjenek a felszínre. Nem az a fontos, amit elmond és kérdez, hanem éppen az, amit nem mond el, ami a sorok között rejtezik, de ehhez még többet kellett tudnom.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

3[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Pént. Ápr. 12, 2019 11:10 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
A kisasszony fogadtatása nagyon jól esett, végre éreztem, hogy valami közeli, meleg és szeretetteljes is van a világon, nem csak az andalító káosza a napok felkavaró eseményeinek. Magam is megszorítottam, viszont azon nyomban borzasztó gondolatok szállták meg az elmém, és ha nincs a kezemen a szemfogaim által lékelt sebesülés, ami fájdalmasan nyomódott hozzá a hátához, jó eséllyel olyan helyen értem volna hozzá, ami nem volt méltó státuszunkhoz és barátságunkhoz. Ölelésünk végére ügyetlenül matattam lapockái környékén kezemmel, és hálás voltam, hogy kihátrált végül. A szemében megvillanó aggodalom megriasztott, engem talán jobban is, mint őt. Napok óta nem láttam saját tükörképem, így elgondolni sem tudtam, milyen állapotban lehet küllemem.
Többek között ez azért is zavart, mert fejem hátuljában ott kaparászott a gondolat, hogy valaki előtt, akiben a gyönyörteljes nefilim szépsége tükröződik, alkalmatlanul jelenek meg. Miközben hát besétáltam szobájába a kijelölt ülőhelyemig, lelapogattam szétálló tincseimet ösztönösen is. Bántott, hogy ilyen gondolataim vannak, és az is bántott, hogy akaratom ellenére is teszek ezekért. Abban azonban biztos voltam, hogy hamarabb harapnám el saját nyelvem, hogy vérembe fulladjak, minthogy ártsak a kisasszonynak - és ez jól eső magabiztossággal töltött el afelől, hogy elmémnek nagyobb része ép maradt.
Magyarázatára nehéz volt figyelnem - éreztem az illatát, szemem pedig őnkéntelenül is nyakának finom vonásain tartottam. Szinte észre sem vettem, hogy mennyire véres a palást, amit visel. Talán ott életemben láttam először fajtájának vérvörös gúnyájában, viszont amennyire iszonyodtam ettől megérkezésemkor, annyira vonzónak találtam most. Nem csak hogy gyönyörű - a leggyönyörűbb - színben pompázott, de olyan lágyan terült el rajta, hogy pont kihangsúlyozza szemkápráztató vonásait. Így megnézve, pont olyan volt, mint a táncos - bár annak tagjai nyúlánkabbak voltak valamivel.
Pár másodperc csöndnek el kellett telnie, ameddig ráeszméltem, hogy már befejezte mondandóját. Reménykedni tudtam csak, hogy nem gondol túl taszítónak - noha nem láthatta, ami a fejemben volt, így talán örülhettem, ha épp csak a fáradtságomnak tulajdonította ezt. Végül elszakítottam a tekintetem a kisasszonyról, és ráfókuszáltam egy faragott kerámiavázára az egyik, távolabb eső kispolcon. Rendszereztem fejemben borzalmas vízióim felvetéseire adott meglátásokat.
- Értem... - sóhajtottam szinte válaszul, majd megráztam a fejem, hogy összeszedjem a mondandóm. Igyekeznem kellett, hogy a szemem előtt tartsam a lényegét a faggatózásomnak, ami végső soron az, hogy hogyan is kellene megszabadulnom a fejemben lakozó istentelen bódulattól. - Én... Láttam ezt a saját szememmel. Egy fogadóban, délen. - Nagyon nehéz volt ezeket a szavakat kimondani, hiszen lépésről-lépésre újraéltem minden iszonytató elemét a történteknek. Borzalmas lassúsággal mozogtak a fejemben a képek, minden apró részlet, mozgó, rózsapiros hús, tekergő erek és inak, hullámzó bőr, olyan világosan volt a szemem előtt, mintha csak le lenne festve. - Húsz paraszt olvadt össze egy... - Nagyot nyeltem, nem tudtam szólni neki a nőről. Túlságosan beleláttam testébe a nefilim testét, túlságosan zavarban lettem volna ahhoz, hogy a káprázatos, de istentelen táncban hajlongó jelenésről beszéljek előtte. - ...egy olyan valamivé, ami túl volt minden élőholton, démonon vagy Rotmantel húsgólemen. Nyálkás volt, és lüktetett! Énekszóval dicsőítette azt húsz szájával, aminek meg kellett jelennie azon az éjszakán, és...! - Hangom egyre emelkedett, ép elmém utolsó szilánkjainak pedig hálás voltam, hogy reflexesen markolászta a sebem, ugyanis a beszédem növekedésével szorításom ereje is nőtt, gátat szabva annak, hogy elveszítve az irányítást kiabálásban törjek ki. Mélyet sóhajtottam, majd hogy jobb irányb tereljem a dolgokat ruhájára mutattam. Reménykedtem, hogy valami kézzel fogható visszasodorja gondolataim a helyes medrükbe.
- Nem, a látomásom nem fontos. A kisasszonnyal mi történt? Nem szeretne kényelmesebbe öltözni?
Undorodtam utolsó szavaimtól, nem tudtam eldönteni, hogy tébolyom mondatja velem őket, vagy a jóindulat. Nem viszakoztam hát, hogy ne tűnjön különösnek, de nagyon reménykedtem, hogy nem kezd tényleges vetkőzésbe társam - holott elfogadható és normális lenne ez átlagos körülmények között.

Felhasználó profiljának megtekintése

4[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Pént. Ápr. 12, 2019 11:30 pm

Jómagam az egyik kanapén foglaltam helyet és úgy hallgattam, ahogyan Aura próbálja összerakni az emlékfoszlányokat valami olyan borzalomról, aminek látványára nem volt felkészülve. Egyikük sem lehetett, még én sem, pedig a Rotmantel torony sok csúf kíséletnek adott otthon. Lüktető húsmassza, ami összeolvadt, de még élt, és dicsőített a Gonoszt. Ilyen világra virradt hát rá a Nap háromnapnyi sötétség után? Nagy levegőt vettem és lassan kifújtam. Szinte már várható volt, hogy Aura felőlem kérdez, csakhogy ne kelljen újra átélnie a szörnyűségeket, amik vele történtek, de ezt most nem engedhettem.
- Meglepődik, ha azt mondom, ez a legkényelmesebb ruhám? Ezért ebben dolgozok.
Ez igaz is volt. Általában fűzőben jártam, sokszor abroncsszoknyában és magasított cipőkben, lenge hálóruhám pedig bár volt, de bármikor szólíthattak, amikor az ltözködésre szánt idő talán életekbe kerülhetett. Ám nem volt szabad, hogy a vámpírnő elterelje a témát. Még csak a felszínt kapargattuk annak a káosznak, ami az elméjében lehetett, és saját kutatásaim során hamar világossá vált, hogy az nem elég a szakszerű segítségnyújtáshoz. A mélyére kell ásni, mindennek a magjáig, és ez a folyamat fájdalmas volt, de elengedhetetlen.
- A látomása nagyon is fontos, akármit is látott. Azért nem mondja el mert fájdalmas rágondolni, de tudom, hogy el akarja mondani, különben nem lenne itt. - mondtam neki a tőlem telhető legkedvesebb hangon. Közben megérkezett Erika a tálcával, rajta pedig a gőzlgő teával és a két porceláncsészével. Kitöltöttem a teát, majd az egyik csészét Aura elé toltam. Szándékosan nem adtam a kezébe, nem tudtam mennyire remegett. Nagy levegőt vettem. Szóra kellett bírnom valahogyan, mert rémisztő volt őt ilyen állapotban látni.
- Tudja, sokszor észrevettem már, hogy mennyi elfojtás van önben a neveltetése és a megfelelési kényszer együttes ostroma miatt. Rengeteg feszültség és fájdalom gyűlhetett össze önben, amit, ha nem enged el egyszer, akkor belülrl fogja felemészteni. Ez a vízió, bármi is legyen benne már ilyen rövid idő alatt komoly károkat okozott. Noha én csak pillanatnyi rémképeket láttam a kint dúló borzalmakból, elég ahhoz, hogy megsejthessem milyen szörnyűségeken ment keresztül, és ezeket valahogy muszáj feldolgozni. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha szembenéz velük, de nem egyedül. Nincs egyedül. Csak engedje, hogy segítsek.
Magamnak is töltöttem a teából. Bár a két gyógynövény, amit kértem nyugtató hatású volt, és féltem, hogy elalszom tőlük, a zaklatott lelkünknek szükségünk volt rá. Óvatosan megfújtam és beleittam. Közben Ruby is felkelt az alvópárnájáról, és trillázó hangokat kiadva bújt Aura keze alá. Nagyon empatikus kis sárkánygyík volt, és most ő is segíteni akart.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Társam hamar elterelte magáról a szót, és időm sem akadt visszakérdezni. Noha lelkemben vadul lüktettek a a kavargó érzelmek, szavai rendkívül kijózanítóan hatottak. Igaza volt, valóban ki akartam mondani ezeket a dolgokat. Tudtam, hogy sok katona azért lesz bárd, hogy kiénekelhesse a felgyülemlett borzalmakat, hiszen másképp képtelen lett volna magában hordozni azokat. Magam is, ágyamban hánykolódva percekkel ezelőtt ezért indultam el idáig, hogy minden iszonyatra magyarázatot kapjak - elég, ha csak töredékét értem is meg. Vettem egy mély levegőt, gondolataimat igyekeztem rendezni, és egyre könnyebben ment. Jóllehet, sokat segített a kisasszony sárkánygyíkja, aki a kedves Zephyremre emlékeztetett - szerencsétlen madaram azóta is családunk solymászai kezelik, hisz' mást sem csinál, csak gubbaszt -, és sokat segített a tea is. Tudtam, hogy ez afféle nyugtató keverék, de annál többet használt, hogy kimosta számból tulajdon vérem émelyítően izgató ízét.
Talán a napokban először éreztem egyfajta teljes tisztaságot. Nem is tudtam teljesen mire vélni a jelenséget, hiszen míg tudatomat feszítették a felszínre törni kívánó jelenések, egyszerre éreztem úgy, hogy hírnöke lettem valaminek, amit átéltem, és megbízatásul kaptam. Felötlött bennem az is, hogy ténylegesen valamiféle megtört szolgájává lettem az istenkáromló szüleménynek, ami ott és akkor világunkba szivárgott, de egész egyszerűen tudtam, hogy máshogyan tett bennem kárt. Laetitia kisasszony pedig részese akart lenni ennek a bennem örvénylő tapasztalatnak. Féltettem ugyan, de volt akkora bizodalmam felé, hogy ő maga nem károsodik ezektől - hiszen nem volt ott, nem láthatta, nem szagolhatta és hallhatta, amit én magam is. Ő csak puszta árnyékát fogja tőlem megkapni, amivel aztán segíthet rajtam.
Végre újonnan kontrollban éreztem magam, bár ezt sem a természetes módon. Rájöttem, hogy talán percek óta nem pisloghattam már, és ahogy félig kiszáradt szemeimet Laetitia kisasszony arcára emeltem, nem tudtam nem látni magam előtt, hogy hogyan hever fészkében költő madár módjára agyvelője koponyájában, és hogy hogyan kapcsolódnak rá fonatos kocsányain vörös íriszű szemgolyói. Ugyan bennem volt a vágy, hogy óvatosan belenézzek szoborszerűen szép fejébe, képes voltam most féket vetni ennek.
Kezdtem érteni ugyanis, hogy ha nem nézek szembe ezekkel a borzalmas képekkel, soha nem is szabadulhatok tőlük. Hagytam tehát, hogy rémülettől csapkodó tudatom egyre lejjebb süllyedjen a csendes nihilbe, és hogy a látomásaim iszonytató elemei hideg tényekként jelenjenek csak meg, és ahogy szívverésem elcsendesült, belefogtam mondandómba - szépen, lassan, érthetően, kellően monoton hangon, hogy bizonyosan kifejezésre jusson tébolyom.
- Az égbolt fényeinek fagyos eltűnésekor egy kis faluból igyekeztem vissza, ahol intézkednem kellett. Látta maga is? Olyan volt, mintha szédítő ablak nyílt volna a felfoghatatlan semmire. Tudja, azóta úgy érzem, hogy valójában mi csak az ürességben függő egy piciny ponton élünk, és hogy talán a csillagok is, melyeket látunk, olyan észveszejtő távolságokra lehetnek tőlünk, amekkorát elménk be sem tud fogadni... Nem is tudom megfogalmazni, olyan tériszonyom lett, és emiatt megszaporáztam a lépteim, és egy fátyolosan sötét, mocsárvidéki faluba jutottam. Gondoltam, megéjszakázom ott, de odabent valami érthetetlen, de bizonyosan istentelen rituálé folyt, ezt már utólag tudom. Bent voltak a parasztok, de ők nem lényegesek, a legkevésbé se. Tudom, annyit értek ott, mint egy vágóhídi dög. Csak nyers, lélegző húsnak voltak ott. Nem, a főszereplő köztük volt. Látnia kellett volna a ragyogását! Angyalok vére folyt az ereiben. Ne értsen félre, kisasszony, maga is letaglózóan szép, de az a jelenés éteri eleganciával mozgott, minden idoma, minden részlete a tökéletességig volt csiszolva.Táncolt valamit, és néha rám nézett. Olyan hívogató volt! Nem is tudom, hogy pontosan hogyan tudnám megfogalmazni, de kívántam egy lenni vele. Illetlen, és felháborító nőnek nőről ilyet beszélnie, de valahogy több volt a hívogatásában. Megmagyarázni nem tudom: Éreztem, hogy azt kívánja, hogy a húsunk egybe forrjon, a szó szoros értelmében. Szerencsémre Zephyr velem volt, egész végig, és miatta élek épp most is. Elmenekültem a nefilim légies gyönyöre elől, fel, egy szobába, de ott sem hagyott nyugodni a tudat. A legrosszabb csak itt kezdődött. Először feljött az a borzalmas hold. Tudja, hogy szokott vörös lenni augusztus hó végén, de ez nem olyan volt. Közeli, nagy, és tiszta vérszín. A fényétől pedig mindenütt csak a friss, illatos vért tudtam látni. A legilletlenebb gondolataim itt támadtak. Meg akartam ragadni a táncos nőt, és bele akartam harapni a hasába. El sem tudja képzelni, mennyire kívánatosnak és puhának tűnt! Kevés kellett, hogy tettlegességig fajuljon ez a képzelgésem. Erre lent kántálni kezdtek. Biztos vagyok benne, hogy hebrus nyelven. Egy szót sem értettem belőle, de valahogy tudtam, hogy olyan ősi, átható de legfőként borzalmas titkokról szól, amelyeket ha megértenék, és gondolja el, tudtam, hogy pusztán ha soká hallgatnám, megérteném, eltorzulnék, és soha nem lehetnék én magam már, hanem egységet nyernék valami nálamnál túlvilágian gyönyörűbbel. Zephyr itt is megmentette az életem, mert nagyon nyugtalan volt, és tudtam, hogy nem maradhatok. Kivetődtem az ablakon, és gondoltam, utoljára megszemlélem a leányt, így egy ablakon belestem. Itt kellett látnom a szerveket, amiket már kérdeztem korábban. Képzelje el: Egy tüdő ott volt, úgy magától, és egy fuvolát fújt! Meg két kar egy agyvelőn, az volt a dobos. És minden másik hús egy nagy, gyomorforgató, szagos halomba gyűlt, és azon szájak sokasága énekelte tovább azt, amit fenn hallottam. Borzalmas belegondolnom is, de kívántam én is ott lenni közöttük, hogy én is dicsérhessem azt, ami meg akart jelenni. Mert tudja, ez nem a végső állapot volt, dehogy! Ez csak a hírnök volt. Ez zengett himnuszt, ez szolgált groteszk címernek a vadul pörgő szemű, sok agyat magába olvasztó de mégis agyatlan, nyákos valójában. Egy mélységi bestia volt, úgy mondták Hellenburgban utána, mert amint a legkisebb szegletét megláttam, rohanásnak eredtem. Nagyon el akarom mondani magának, hogy milyen volt, de nem tudom. Voltak élei, csak olyanok, milyeneket mi a matematikánkban nem ismerünk még. Hallottam a színét is, csak olyan sok volt neki, hogy nem tudom felsorolni. De képzelje, a hangja kellemes volt. Annyira nagyon hívogató! Mintha a vámpírságom lenne pont, amit megértett és megérintett. És a nevemen szólított! Tudja, ha megint látnám, azt hiszem, vele mennék. Hogy egy legyek vele, és a nefilimmel. Tudom, hogy jó és nyugalmas lenne az...
Kevés levegővétellel, pislogás nélkül, a kisasszony szemeibe nézve mondtam végig a történetet. Noha túlvilági nyugodtság ült rajtam végig, éreztem, ahogy a tudatalattim dacol, és testem egyre jobban megfeszül. Lábujjaim a szőnyeg hossz szálait tépték, kezeim pedig szorosan markolták tulajdon combomat. de a legaggasztóbb, hogy csak pár centimétert ugyan, de közelebb sodródtam valahogy a kisasszonyhoz. Ez sokkal jobban megrémített, mint bármennyire is az újraélés. Legjobban ettől tartottam tulajdonképp: Hogy eltorzulok, megváltozok, és veszélyt hozok mindenkire magam körül. Elfordítottam tekintetem, és összehúzódtam, távolabb a kisasszonytól. Zaklatott elmémben reménykedtem egy tiszta megoldás iránt, de tudtam, hogy a világban, ahol ilyen abominációk létezhetnek, soha nem nyerem vissza a korábbi élet békéjét. Féltem, hogy nem tudom megakadályozni, hogy másokkal is megtörténjen ez az istentelen borzalom. Vagy ami rosszabb: Magam hozom rájuk. Ez pedig zord, jéghideg marokkal szorította a szívemet.

Felhasználó profiljának megtekintése

6[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Szomb. Ápr. 13, 2019 10:09 am

Iszonyodva hallgattam a történetet a szentségtelen rituáléról, amelyet társnőm átélt. Fel sem bírtam fogni mily hatalmas mágia lehetett, ami ott megérintette az elméjét, és valóban csupán a sólyma volt az, mely beléültetett annyi józanságot, hogy megszabauljon a förtelmes hívástól. Az elemi rettegéstől minden apró szőrpihe felállt a hátamon, és már csak hallomásától is szerettem volna az ágy alá kuporodni, mint egy kislány, aki még nem érti milyen hatalmak irányítják az életét. Már csak ennyiből sejtettem, hogy átélni ennél sokkal elemibb volt, s oly mély érzéseket keltett, melyekkel lehetetlen volt egyedül megbírkózni. Ahogyan kibontakozott Aura szavaiból a mágia hatása, amiket maga is csak darabosan volt képes átadni nekem, a félelem mellé új érzés is költözött: a harag. A mélységi heroldja, ahogyan a nő hívta, oly módon férkőzött be a gondolatok közé, hogy a legbelsőbb, legelemibb vágyakat szólította meg, vámpírságunk azon felét, mely ellen egész életünkben küzdöttünk. Ki jobban ki kevésbé érezte a mindennapokban a feltörni készülő bestiát, és mindannyian más eszkzökkel harcoltunk vele, de attól még ott volt. Kíméletlenül rázta a láncait minden vámpír lelkében. Jómagam is éreztem aznap éjjel, hogy kis híja volt, hogy végleg elszabaduljon. Annyival volt nagyobb szerencsém, hogy én ezt a szörnyeteget már jól ismertem, és tudtam hogyan adjak neki éppen annyit, hogy elviselhetővé szelidüljön, de ne vegye át felettem az irányítást. Aura talán most vívta meg vele első igazi csatáját.
Csupán bólintottam, mikor említette a végeláthtatalan sötétség óráit, és a pillanatot, amikor a rosszindulatú holdarc vérszínbe öltözve először ránk pillantott. Nem szakítottam félbe fölösleges szavakkal az árt, ami végre elindult. A szavain túl azonban fontos volt a testbeszéd is. Mozdulatain látszódott a zaklatottság, hogy önnön testébe kapaszkodva igyekszik egybentartani szilánkos gondolatait, és hogy a lelkében még mindig vágyja azt az összefonódást, amelynek leehtőségét a mélységi felvillantotta előtte. Szavai közben akaratlanul is közelebb húzódott hozzám, csakhogy eltávolodjon, mikor rájött, mit is tesz. Nehéz volt megfejteni, hogy ez a vágya lelki vagy szexuális természetű-e, és keserűen vettem tudomásul, hogy lehet, hogy utóbbin könnyebben tudnék segíteni. Aura mindig túl tiszta és túlságosan visszafogott volt, ami miatt bele sem gondoltam abba, hogy a barátsága mellett szeretők is lehetnénk, valójában nem volt kifejezetten ellenemre való a gondolat. Az ajánlattól csak az tartott vissza, hogy úgy véltem ez nem lenne valós megoldás, a kielégülés talán jó, ha néhány órán át nyomná el benne a mágia keltette vágyakat.
Amikor befejezte a történetét, hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik részletet fogjam meg. Önmagában is borzalmas volt mindegyik, a hatalmas erő nyomasztó jelenléte és a tőle való borzongás megnehezítette, hogy kihámozzam melyik részlet okozta a legnagyobb zaklatottságot. Egyelőre nehéz volt elválasztani mi volt a mágia hatása, és mi származott Aura lelkéből, amellyel lehetett dacolni.
- Tudom, hogy Istenfélőnek nevelték, így először úgy vélem mondjon neki hálát, hogy még mindig életben van. - kezdtem lassan. Először meg kellett értenie, hogy csodával határos volt a tény, hogy el tudott menekülni egyáltalán, hiszen a szavai alapján tényleg Zephyr volt az, aki megmentette. A sólyma iránt érzett szeretet erősebb volt, mint a kántálás keltette vágy, hogy a húsgúlához tartozzon.
Belekortyoltam a teába. Ezek a sötét napok úgy tűnt a legnehezebb orvosi eseteket sodorják az utamba, nem csak kint, ahol az orvosi tudásomra volt szükség, hanem itt is, mikor az elméről összegyűjtött minden tudásomat latba kellett vetni. Aura jelen pillanatában a legértékesebb esettanulmány volt, akit valaha láttam, de ennél mégis jóval több. A barátom volt. Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Ön szörnyűséges borzalmakat élt át, és olyan mágia hatása alá került, amelyet még a legnagyobb varázslóink sem tudnának ép ésszel felfogni. Amit most éppen átél, az a poszttraumás stressz szindrómához áll a legközelebb. Háborút megjárt katonákra a legjellemzőbb, akik nem tudják feldolgozni a velük és körülöttük történt szörnyűségeket, azok pedig újra és újra visszaköszönnek az álmaikban, és a gondolataik között. Ez az alvás zavaraihoz vezet, depresszióhoz, érdektelenséghez és még rengeteg más dologhoz. Jól tette, hogy segítséget kért.
Aura a felfoghatatlannal nézett szembe, így a legcélszerűbbnek az tűnt, hogyha minél több dolgot megfoghatóvá és feldolgozhatóvá teszek neki, először is a saját állapotát. Ha tudja, hogy van neve a szenvedéseinek, és hogy nincs egyedül, akkor könnyebb tudomásul venni a létezését is.
- Az első, hogy el kell fogadnia, hogy semmi sem lesz többé olyan, mint régen. Nem is lehetne. A tapasztalatok formálnak minket, minden, ami történik velünk, része lesz a személyiségünknek és annak, ahogyan a világot látjuk. Amit átélt egyelőre disszonanciában van a jellemével, nem akarja befogadni nem akarja a részévé tenni, és ezt megértem. Oly félelmetes, hogy a túlélési ösztön menekülésre sarkallja. - szünetet tartottam, letettem a csészét és megdörzsltem az arcom. Fáradt voltam, de a történet után már biztosan nem tudtam volna nyugodtan pihenni én sem.
- Úgy vélem azonban, hogy bár vannak mágiák, amelyek képesek képeket vetíteni elénk és hangokat hallatni velünk, azok csupán illúziók. Olyan érzéseket, mint amik magában felébredtek nem lehet beleplántálni senkibe, csak fel lehet erősíteni, elő lehet hozni olyasmit, ami már korábban is ott volt. Minden, amit érez és amit ott érzett a legelemibb, legcsupaszabb formájában valójában teljesen természetes dolgok. Vegyük csak sorban. Az egység érzete, hogy tartozni akarunk valahova mindenkiben ott van. Tartozni akarunk a családunkhoz, a népünkhöz, a barátainkhoz a szerelmünkhöz. Zephyr azért volt képes megmenteni magát, mert az iránta érzett kötődés, az összetartozás erősebb volt a mélységi hívásánál. Ezen nincs semmi szégyenletes, éppen ellenkezőleg. Hatalmas erő lakozik önben. Amikor megérzi újra a vágyat, hogy beléjük olvadjon, akkor gondoljon azokra, akikhez most tartozik. A családjára, a barátaira. Dolgozni fogunk mostantól, hogy ezeket a kapcsolatokat megerősítsük.
Tisztában voltam vele ugyanis, hogy ezt egy éjszaka alatt nem fogjuk tudni megoldani, csak megtenni az első lépéseket, és valamiféle tervet kovácsolni, hogy hogyan fogunk együtt végigmenni ezen az úton. Szerencse volt, hogy a kettőnk közötti kapcsolat elég erős, mert most úgy éreztem, hogy másképp nem lennék képes ezen az ösvényen elkísérni.
- A másik fontos pontja a történetének a táncosnő. - megmasszíroztam a homlokom. Bármennyire is lenne kézenfekvő, hogy a zenén játszó testenkívüli szervek a legrosszabb része az eseményeknek, tudtam, hogy Aurának a nefilimmel kapcsolatos érzéseit nehezebb lesz feldolgozni. Vámpírként volt az emberek bajnoka, az érinthetetlen szűz, aki vérivó ellenére élt önmegtartóztató és mértékletes életet, alávetve magát a családja akaratának. Ez volt az ő identitása, és ezt az önképet zúzta porrá a képzelgés a vérről és a szeretkezésről. Ezt még meg tudtam fejteni, hogy a ködösített fogalmak mögött valójában ez rejtőzik. - Tudom, hogy ezt nagyon nehéz lesz önnek elfogadni, de amit érzett, a képek az elméjében amiket most szégyell, valójában szintén természetesek. Bármennyire is élt mértéktartó életet, hiába nevelekdett az emberek között, ön egy vámpír. Ragadozók vagyunk, vágyunk a vérre és folyamatosan bele akarjuk mélyeszteni a fogainkat a legpuhább, legnemesebb húsba, hogy ameddig kiszívjuk az éltető nedűt, addig csak a miénk legyen. Ezt az érzést el lehet nyomni, meg lehet tanulni kontrollálni, ebben pedig ön eddig elképesztően sikeres volt. De attól még létezik, és most, hogy egészen közelről nézett szembe a bennünk élő fenevaddal meg kell tanulnia vele együtt élni. Képzeljen el egy ketrecben tartott vadállatot, ami minden pillanatban nekifeszül a rácsoknak, és megpróbál kitörni belőle. Maga eddig a börtönőr volt, egy nagyon sikeres börtönőr, de a besita most kiszabadult és csak nagy erőfeszítések árán zárta vissza. Hunyja le a szemét, és most képzelje el, hogy nyakörvet tesz erre a szörnyetegre, és láncos pórázt, majd néha megsétáltatja, mint egy kutyát. Még mindig ön van kontrollban, a láncot nem tudja eltépni a szörnyeteg, de már nem rab, hanem társ. Ha életveszélybe kerül, meg fogja magát védeni, és hálából, amiért már nem a ketrec lakója megelégszik a kevéssel, amivel eteti. Néha ad neki finom falatokat, néha engedi, hogy biztonságos keretek között fusson, de a lánc marad. - figyeltem a nő arcát, milyen érzéseket váltott ki belőle, amit mondtam. Idő lesz ez is, mir megbékél a saját szörnyetegével, kitapasztalja a határait, hogy mikor elég hosszú a lánc. Ám volt még egy téma, ami szorosan kapcsolódott ehhez, de eddig szándékosan nem tértem ki rá.
- Ha jól érzelmeztem a szavait, akkor a táncosnak nem csak a vérét akarta, hanem a testét is. Ez egy másfajta bestia, de épp oly erős, hiszen nem a vámpírátok szülte, hanem ott van minden emberben. Tudom, hogy az emberek azt tanítják, hogy ez csak utódnemzésre való, és azért érzünk erős vágyat iránta, mert ez segíti, hogy sokasodjunk. - a hangomban érezhető volt az egyet nem értés ezekkel a nézetekkel. - Az én véleményem viszont az, hogy ez egy természetes és jó dolog. Ez a bestia nem bánt senkit, akkor sem ha elereszti, csak örömet fog okozni magnak is, meg annak is akivel csinálja. A vágyai természetesek, akár férfival akarja, akár nővel, vagy mindkettővel, és szerintem éppen elég ideig fojtotta el magában. Próbálja meg a változatosság kedvéért megélni, senki sem fog önre rossz szemmel néznie emiatt. Ha gondolja bármelyik vérszolgámat szívesen kölcsönadom.
Talán túl direktre sikeredett az utasítás, de azt hiszem ezt nem lehetett szebben. Volt nálam olyan szer, ami oldja a gátlásait, de az még várhatott. Jobb lett volna, ha rásegítés nélkül kezd kísérletezésbe.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Laetitia kisasszonynak rendkívül igaza volt, legfőképp az első megjegyzésében. Tulajdonképpen ténylegesen Isten kegyelmének köszönhetem, hogy bármennyire is életben maradtam, még ha így, megszaggatott elmével is. És azért is hálát adhatok neki, hogy bárminemű kuruzsló, alkimista, varázsszakértő vagy épp pap helyett volt annyi józanságom, hogy társamhoz forduljak, hiszen szavai - pont azért, mert közel állt hozzám, kijózanító jegességgel dermesztették megállásig kicsavarodott gondolataimnak vad özönét. Némán hallgattam, amint magyaráz, de nem is tudtam volna megszólalni, hiszen abban, amit beszélt, tagadhatatlan igazságot éreztem.
Először is, abban mindenképp igaza volt, hogy soha nem lehetek már így sem ugyan az, mint voltam korábban. A másik oldalról viszont teljesen egyértelmű, hogy a mélységi a bolondját járatta velem, de annyira, hogy napokig az uralma alatt voltam - és vagyok most is, végső soron -, és bármennyire is látom tisztán, miféle úton mérgeződött meg emberszerű, sérülékeny tudatom, a remegést, émelygést és természetellenes éberségemet nem tudtam levetni magamról. Még nem, legalább is bizonyosan.
Újra kellett értékelnem barátaim kötelékét is, hiszen nem csak most itt, Laetitia kisasszony társaságában nyertem támogatást, de ott is Zephyr személye volt az, akinek védelme a saját eltorzult kívánságaim betöltése helyett kivezetett a poklokon is túlmutató, kaotikus horrorból. Meglehet, hogy életemet a nép szolgálatába helyeztem, akik ezért méltán kedvelnek is, olyasféle bizonyosságot nem nyerhetek soha belőlük, mint személyes, szoros kapcsaimból, és ez új bizonyossággal töltött el afelől, hogy ilyen módon egyszer megszabadulhatok ettől a testemet kínzó stigmától.
Amit ezután mondott az annyira kizökkentett azonban, hogy érzelmek teljes kaszkádja robogott keresztül rajtam. Nem is annyira az döbbentett meg, hogy a vérre szomjazó vad vámpírt bennem mennyire is kalodában kell tartanom - és még az ebben elért sikereimre vonatkozó rejtett dicséretek is egyre magasabbra emeltek a fény felé, noha inkább inspirálni szeretek, mintsem dicsfényben süttetni magam. Olyan részünk volt ez, amiről ott, a mélység keblén, az üres égbolt alatt születő mélységi hangjában csak bizonyosságot lelhettem, méghozzá afelől, hogy valami egészen mély kapcsolat fűzheti a vámpírlényemet ezekhez az istenkáromló jelenésekhez - szívemből reméltem is, hogy ennek bebizonyítására viszont soha nem lesz módom.
Legjobban mellbe az vágott, amit a szexualitásról tárt elém, és arról, hogy amit ott, akkor éreztem a nefilimlány iránt - és most ő maga iránt - az nem csak egy egyszerű illúzió volt, hanem valami olyan, ami régóta bennem lakozik, és a részem. Elborzasztott a gondolat, legalább annyira, amennyire éktelen felháborodást is keltett bennem. Legelőször, saját meglepetésemre is, az első gondolatom az volt, hogy így nem élhetek - ösztönösen megszorítottam a lekötött sebemet másik kezemmel, és rögvest azt fontolgattam, hogyha esetleg hosszában felhasítanám tulajdon artériám, akkor legalább ihatnék is egyet a bódító, folyékony életből mielőtt gyorsabban elvérzek annál, minthogy Laetitia kisasszony összevarrhatna. Ez az izgalmas képzet azonban pillanatok alatt tovaszállt, és a kisasszonyt szemléltem tágra nyílt szemekkel. A legiszonyatosabb felvetés számomra a tulajdon szolgáinak felajánlása volt - ha belelátna a fejembe, tudná, hogy ha nem lennék eléggé összeszedett, az istenkáromló együttlét kedvelt szolgájának nem csak az ártatlanságát, de vérét és belsőségeit is követelné.
El sem tudtam gondolni, hogy nemesi körökben ez megszokott lehet. Felkavartságomban egy néhány másodpercre még azt is megkérdőjeleztem magamban, hogy egyáltalán nem csak a vízióm beteljesedését szeretné maga is megtekinteni, és hogy valahogyan mégis csak a fejembe lát - hiszen valamilyen különös módon egész élénken elevenedtek meg előttem a kisasszony vonásai, mintha csak mágikusan, valami módon átlátnék minden szándékon, ami agyvelejében megfogan. Úgy véltem, hogy ha erre én képes vagyok, akkor neki sem lehet akadály, de nem láttam semmi mást benne, mintsem valódi aggodalmat, rémületet, és tiszta segítő szándékot. Ez friss levegőként józanított ki vérködös látomásaimból, és igyekeztem tartásom megőrizve, tiszteletteljesen felelni.
- Köszönöm aggodalmát, de hamarabb adnám lelkem a papok tüzének, mintsem hogy asszonyra vessem magam. - Egyelőre úgy festett, tudatom erősen trónolt ösztönlényem felett, és ez így volt rendjén. Nagyon reméltem csak, hogy soha nem kerülök olyan helyzetbe, ahol erőfeszítés nélkül felkínálja magát nekem egy leány, mert jelenlegi tébolyomban nem tudnám megállni, hogy szentségtelen egységre lépjek vele. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez nem egy olyan jelenség lenne, amit az éteri káoszbestia ne ültetett volna belém sikamlós gondolatfoszlányaival. - Mindezek ellenére egyet tudok érteni a többi részével. Magam is úgy érzem, hogy az lenne a kulcs, ha el tudnám fogadni, hogy erre vágyom, és így talán még immúnis is lehetnék az egyszerűbb tébolyokra a magam kordában tartott őrületével... - Elmélkedtem hangosan. Valóban, ez egy olyan lehetőség volt, amit végső soron javamra fordíthatnék. Hiszen aki már átélt egy nagyobb borzalmat, érzéktelenné válik a csekélyebbre. - Azonban hogyan azonosulhatnék azzal, hogy mélyen bennem lévő lény ilyen? Hogyan lehetne tisztán tartanom saját tudatom? Imádkozhatnék? Hallottam egy vámpírról, aki hajlandó volt testét kitenni az égi tüzeknek, csakhogy szent erőkhöz jusson. Magam is induljak el ezen az úton? Én... Én csak ismét azt akarom érezni, hogy a tudatom, és mindenki más tudata is, biztonságban van körülöttem... - Komorodtam el végül. Valóban nem tudtam a megoldást, de minden lehetőséget számba kellett vennem, hogy az új iszonyatokkal szembe nézzek. Magam nem tudnék azonban ilyen állapotban bárkinek is segedelmére lenni.

Felhasználó profiljának megtekintése

8[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Szomb. Ápr. 13, 2019 10:10 pm

Borzasztóan kíváncsi voltam, Aura mit regált az okfejtéseimre. A hallgatása azt feltételezte, hogy valóban átgondolta, amiket elétártam. Tudtam jól, hogy nem voltak egyszerű igazságok feldolgozásukhoz pedig hosszú időre volt szükség. Ahogy sejtettem, a szexualitás kérdéskrére válaszolt a legélesebben és a legelutasítóbban. Ez volt az, amelyet a legmélyebbre temetett magában, és a legnehezebb lett volna megoldani. Csak reménykedni mertem, hogy végül olyan férfihoz adják majd hozzá, aki képes türelemmel és ahogyan Aura mondaná „tiszta, őszinte szeretettel” közeledni felé, ha eljött a nászéjszakájuk. Nekem is el kellett fogadnom, és erre csak most döbbentem rá, hogy társnőm, mivel alapvetően más volt, mint én, nem is működhettek pontosan ugyan azok a módszerek. Szerettem volna az első mondatát elintézni annyival, hogy vérszolgáim között vannak férfiak is, őket is meghaphatja, de inkább ráharaptam a nyelvemre. Nem vált volna be, csak feldühítettem volna.
Szerencsémre azonban a többi megállapításommal egyet tudott érteni, és most ezek voltak talán a fontosabbak. Örömmel láttam, hogy vagy a tea, vagy a szavaim hatására, de mintha kitisztult volna a tekintete, a rémült hangja megnyugodott, és gondolatai is valamivel összeszedettebbekké váltak. Pont ezért éppen azokat a kérdéseket tette fel, amelykben felismerésem óta magam is tanácstalan voltam. Amit kívánt, az pedig a vörös hold felkelte óta lehetetlen volt.
- Úgy hiszem, mostmár senki elméje nem lesz biztonságban többé. Értem, hogy attól tart, hogy ártani fog másoknak, de gondoljon csak bele, eddig is milyen vámpírfeletti önuralommal rendelkezett! Hiszem, hogy képes lesz ezt újra felépíteni, még ha most úgy is érzi, hogy elveszítette a kontrollt. - válaszoltam barátságosan arra, amire a legkönnyebb volt. Határozottan elleneztem azonban azt az ötletét, hogy az egyház kötelékébe lépjen. Az pont az ellen dolgozott volna, amit korábban mondtam, de nem is tartóztathattam. Ahhoz, hogy újra úgy érezze a saját kezében volt az élete, neki kellett meghoznia a döntéseket, és csak neki.
- Mielőtt papi hivatásra adná a fejét gondolja át, milyen életet is akar élni. Az az út a vámpírsága végső megtagadása felé vezet, és egy olyan ígérettel kövezték ki, hogy a szentség közben megélt fájdalom megtisztítja az átokkal terhes lelket. Nem tudom, ez milyen hatással lenne a tudatára, de bizonyosan egy lemondással és szenvedéssel teli élet lenne, ahol a fenevad örökké a rácsok mögül, ellenségesen vicsorogna önre.
Azzal nyugtattam maga, hogy csak az igazat mondtam el neki, de még mindig dönthetett így, ha a lelki üdvét tartotta a legfontosabbnak, még fontosabbnak a személyes boldogságánál. Hirtelen eszembe jutott valami.
- Segíthetek önnek esetleg biztonságossá tenni azokat a dolgokat, amitől most retteg. Jól gondolom, hogy nem ivott vért azóta, hogy fél, hogy kárt tenne az emberekben? Mindenből hiányt szenvedünk épp, a vért kivéve. Levihetem a betegekhez is, hogy lássa a testeket, a szerveket, és hogy azok milyenek természetes, valódi formájukban.
Kiittam a teám a csészéből, és lassan, óvatosan megfogtam Aura kezét. Figyeltem, hogyan reagált, és azonnal elengedtem, hogyha kellemetlenség jelét mutatta. Ruby ezzel párhuzamosan beljebb fészkelte magát a nő ölébe.
- Mi nagyon különbözünk egymástól, így tudom, hogy ami nekem segít, az magának egyáltalán nem biztos. Nekem fontos volt, hogy ezekben a sötét napokban úgy éreztem hasznos vagyok és tehetek valamit. Nem szabad hagynia, hogy a félelem megbénítsa és tehetetlenségre kárhoztassa, csak azért, mert nem akar kárt tenni másokban. Nézze.
Kinyitottam a tenyeremet és koncentráltam, majd megformáltam egy apró vértűt felette.
- Tudok nagyobbat is, karó méretűt és egyszerre többet is. Ha fél attól, hogy bánt másokat, akkor a kezdeti időkben maradjon mellettem. Lassan hozzászoktatjuk azokhoz a dolgokhoz, amik előhöznák önből az őrjöngést. Apránként, mint ahogyan a régi királyok hozzászoktatták a szervezetüket a mérgekhez. Szembenézünk ezekkel a dolgokkal, miközben meg lesz a biztonság, mert meg fogom tudni önt állítani még azelőtt, hogy kárt tenne akár másnak akár önmagában. Én is a sötétben tapogatózom most, hogy mi válhat be, ezt elismerem. Mit gondol?
Kérdeztem reménykedve. Nagyon szerettem volna segíteni neki, visszakapni a barátnőmet. Az egyetlen barátomat, akire számíthattam. Most neki kellett számítania rám.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

9[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Szomb. Ápr. 13, 2019 11:04 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Tovább józanítottak a dolgok, amiket rendkívüli érzékkel mondott nekem a kisasszony. Rendkívül hálás voltam, hogy egy ilyen szakavatott és jóindulatú személy lehet mellettem a szükség óráiban, és valóban hálás voltam Istennek ezért. Igaza volt - végső soron eddig is meg tudtam gátolni, hogy bármilyen manifesztuma legyen a vad énemnek. Sőt, mi több, most már azt is ismertem, hogy milyen, amikor valami nálamnál sokkal hatalmasabb, iszonytatos erő elereszti azokat a fékeket, amelyeknek felhelyezésénél annyi ember finom munkája támogatott életem két és fél évtizedében. A papi pálya azért messze állt tőlem - noha a szentség segítségül hívása nem. Ha a szédülés, émelygés és hányinger segíthet elkerülni azt, hogy egy ártatlan ereit tépjem, ha a másvilág megérinti az elmém, hát szégyen nélkül fogok tropárokat és graduálékat énekelni ájulásig. A becsületesség és igazságosság anyám és nevelőatyám hagyatéka, ami édes kereszt a magamfajta átkozott léleknek.
Amit ezután mondott társnőm azonban először elemi rettenetet sarjasztott a szívemben. Egy pillanatig el sem tudtam képzelni, hogy hová akar kilyukadni, de amikor felajánlotta, hogy olyasféle egészségügyi séta gyanánt nézzük meg azt, ami akkora rettenetet okozott nálam, ösztönösen is összerezzentem.
Második hallásra azonban nem hangzott annyira bódulatos veszedelemnek, mint elsőre. Nem húzódtam el, amikor megfogta a kezem. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy a nefilimlány látomása okán továbbra is kedvem támad majd parázna gyalázatokat művelni vele, de aztán eszembe jutott, amikor önként felajánlotta a szolgáját hasonló célokra, és hideg csomóba rándult a gyomrom. Pont ezért is éreztem, hogyha egy ehhez hasonló erőteljes pofon érne a másik orcáját tébolyomnak, talán azt is uralmam alá tudnám hajtani. A mágiáján elcsodálkoztam, noha biztos voltam benne, hogy a vért kényükre szobrászkodó Rotmantelek arzenáljában ez csak a legkisebb lehet. Minthogy úgy tűnt, újonnani változásomból fakadó képességem - ki tudja, talán a veszélyérzet hozta elő bennem - sem képes ártani, határozottan bólintottam egyet. Nem kívántam olyan helyzetet produkálni, ahol szükség lenne az erőszakos visszafojtásra, de megnyugtató volt a tudat, hogy esetlegesen lesz, aki leállítson, ha kell, erővel.
Felkeltem hát , és mélyzöld hálóingem a combom közepéig feltéptem, nehogy mozgásomat akadályozza a hosszú lépcsőzésben. Felsegítettem a kisasszonyt is, ha már kezemet fogta, és ügyeltem, nehogy sárkánygyíkja leesen az ölemből. Elégedett voltam magammal - ha már ilyen részletekre képes voltam figyelni, az a haladás útját jelentette.
- Induljunk, mielőtt felszerelkezhetnék. Így bizonyosan nem lesz más fegyverem szemfogaimon túl. - Mondtam nagyot nyelve - Vértől tartózkodni fogok, de talán ha látom segít. Szembe kell néznem azokkal a dolgokkal, amiktől a mélységi miatt rettegek, és hasznomra fordíthatom őket. Tudni és ismerni akarok. Az igazság ismerője kívánok lenni. Néhány borzalmat nehezebb felfogni, mint a többit, de hiszem, hogy mindenen túl lehet lépni. Készen állok.
Egyelőre hevesen dobogott a szívem, de tudtam, mindamellett, hogy ezzel egyszer szembe kell néznem, Laetitia kisasszonynál jobb segítőt nem is kaphatok. Értette a dolgát, ismert, és nem félt tőlem, még az után sem, amit látott - ezért pedig nem is lehettem volna hálásabb neki. Kedvem támadt volna magamhoz szorítani, de jelenlegi állapotomban úgy véltem, bölcsebb lesz tartózkodnom ettől.


_________________
Adatlap
Felhasználó profiljának megtekintése
Annyi bizonyosan elmondható volt, hogy Aura sok beteggel ellentétben hajlandó volt maga is dolgozni a gyógyulásáért. A bátorsága és az elszántsága lenyűgző volt, így nem ábrándíthattam ki azzal a ténnyel, hogy nem fog egyik napról a másikra meggyógyulni, a folyamatot ma csupán elkezdjük. Ami azt illeti még csak megközelíteni sem tudtam, hogy mégis meddig tarthat majd, mire visszanyeri régi fényét. Talán hónapok. Talán évek.
Örültem annak, hogy végül nem tűnt túl makacsnak a papi hivatást illetően, és előbb megpróbálkozna a kevésbé drasztikus módszerekkel. A hosszú távó megoldásra, és Aura lelkének biztonságba helyezésére nekem más ötletem volt, ám szándékosan nem tártam elé. Úgy véltem szüksége lenne egy társra, akik élete végéig mellette van, szereti, támogatja és támasz lesz neki, egy szóval egy normális férjre, aki Aura is képes lenne szeretni és tisztelni. Az ok, ami miatt ezt a gondolatot inkább megtartottam magamnak, hogy cseppet sem volt időszerű, ráadásul hogyha a családra hagyatkozunk, az politikai szempontból fogja megkeresni a nő számára a legelőnyösebb partit, nem pedig azt, hogy ki lenne a legjobb neki. Ez megoldotta volt a szexualitás kérdését is, mert biztonságos keretet adott volna neki, melyet Aura is elég erkölcsösnek tartana ahhoz, hogy levesse magáról a szégyen gúnyáját, a saját család pedig gyermekekkel elég horgony lenne ahhoz, hogy ellen tudjon állni akár egy mélységi hívásának is. Mindehhez viszont előbb valamennyire Aurát is stabilizálnunk kellett, ez pedi az én feladatom volt.
Lelkesedése, és sürgetése az azonnali indulásra megmosolyogtaott. Engedtem, hogy felsegítsen, Ruby pedig kireült az öléből, és áttelepedett a vállamra, majd elfoglalta szokásos helyét, hátulról a nyakam köré tekeredve. Nem szoktam magammal vinni a páciensekhez, de úgy látszott, hogy most jönni akart, segíteni nekem és szemmel tartani Aurát. Egyetlen ellenvetésem volt csupn: pongyolában nem illett nemeshölgynek elhagynia a hálókörletét. Sok szabályt értékeltem át az utóbbi napokban, de abból nem engedtem, hogy valamennyit idenis adni kell magunkra. Ha egy nemeshölgynek már a toalettje sincs rendben, akkor tényleg vége van a világnak.
- Várjon! A menekültek nem mennek sehova, ellenben az este még hideg, és mégiscsak szolgák és közrendű vámpírok előtt készül mutatkozni. Adok valamit a hálóinge fölé, és feltűzöm a haját, hogy ne lógjon bele… nos, semmilyen testnedvbe. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Első ötletem az volt, hogy odaadom a saját vörös köpenyem, de az már véres volt, és nem ártott lent, ha tudják kivel állnak szemben. Aurának egyébként sem illett az arcához a szín. A szekrényemhez léptem és szélesre tártam. Nehéz volt olyasmit találni, amit méretben megfelelt a vámpírnőnek, de két perc keresgélés után felderült az arcom. A 818-as divat előnyben részesítette ahosszú köpenyeket, és az apám születésnapján adott bálon pont egy méregzöld bő köpenyt viseltem az estélyim felett. Megtartottam, hátha egyszer újra divatba jn, most pedig egyenesen tökéletes volt.
- Tessék, vegye fel, éééésss…. igen. Itt ez az ezüst deréklánc hozzá, így már nem úgy fog kinézni, mint aki az ágyból kelt ki. Az önmagunkkal való törődés segít nem csak az összeszedettség látszatát kelteni, de a művelet közben valóban össze is szedni a gondolatainkat, továbbá ad némi önbizalmat. Apró trükk, de működik.
Közben mgé léptem, és ha engedte, egy zöld szalaggal felkötttem a haját, a lelógó lófarkat megcsavartam, majd a töve köré tekertem és rögzítettem néháy hullámcsattal. Magamnak ezeket nem én szoktam csinálni, de nem akartam felkelteni a cselédeimet. Kitettek magukért lent is, és a legsötétebb óráimban is, így megadtam nekik jutalmul a hőn áhított pihenést.
Így már végre valóban készen álltunk, így kivezetten Aurát a hálókörletemből, lefelé a lépcsőn. Még az előcsarnok is tömve volt, noha az inkább a szolgálatról visszatért vámpírkatonákkal, nem pedig falusi parasztokkal. Lobogó köpennyel vágtam át rajtuk, ki a fedett utcákra, hogy találjak egy megfelelően súlyos sérültet, vagy egy holttestet. Nem tudtam elsőre melyik lett volna könnyebb Aurának, de végül a holttest mellett döntöttem. Ott legalább a szervek nem mozogtak semmilyen módon, és nyugodtan hozzányúlhatott, ha akart. Megállítottam egy cselédet és megkérdeztem, hova vitték a legfrissebb holtakat, akik az égetésre várta. Igen. Égetésre. Ez egy olyan dolog volt, amit szintén én rendeltem el, mert bár a tömegsír mésszel leöntve szinntén megoldás lett volna, nem kockáztathattam egy járvány kitörését. A legbiztosabb módszer ennek a megakadályozására a tűz volt, ami valóban elpusztított minden létező kórokozót és messzire üldölzte a legyeket is.
A krematórium előtt pedig kiterítve feküdtek a testek, nők férfiak, és gyermekek is. Egy férfihoz léptem oda, egy vámpír katonához, aki a szörnyetegek elleni küzdelemben esett el, hősies áldozata pedig két családot mentett meg. Lassan húztam le róla a ráterített fehér lepedőt.
- Ő itt Edvárd. Tegnap esett el a szörnyetegek harmadik rohama közben, de közben számtalan életet mentett meg. Jöjjön. Jöjjön közelebb, nézze meg. Ne a szerveire gondoljon először, hanem az arcára, és arra, hogy hajdan ő egy vámpír volt, most pedig mégha halott is, egy hős.
Feszülten figyeltem Aura arcát, és készen voltam arra, hogy megállítsam, ha megvadulna. Úgy döntöttem, ha ennek vége, mindenképpen adok neki egy fiolányi vért. Fent talán félreérthetett, amikor azt javasoltam innia kéne, mert valóban veszélyes lett volna most közvetlenül egy emberből innia. Ugyanakkor nem pazaroltam a vért, és ami a betegeimből kifolyt, azt eltettem üvegekbe, és szétosztottam vámpírtársaim között, hogy egyikük se fanyalodhasson rá azokra a parasztokra, akiknek épp menedéket adtunk. Az erősebbeket idővel meg fogjuk kérni, hogy az ellátásér cserébe adjanak a vérükből, de azt sem közvetlen kontaktussal fogjuk elvenni.
Elvettem Edvárdról a mellvértet és a földre helyeztem, majd szétnyitottam az ingét is, így jól látszódtak azok a sebek, amelyek végül a halálát okozták. Vágások, karmolások, és néhány mély szúrás, amikor egy förtelmes teremtmény belemártotta a karmait.
- Ez a seb volt a végzetes. Átszúrta a tüdejét, semmit nem lehetett tenni érte. Bírja még?


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

11[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Szer. Ápr. 17, 2019 11:58 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Csendben hagytam, ahogy Laetitia kisasszony rám aggatja ruházatának méretben legmegfelelőbb darabjait. Rendkívül különös, egészen zavarba ejtő érzés volt ez, hiszen se a drága ruhaanyag simasága a bőrömön, se a mások kezeinek érintése nem olyan dolog volt, amihez hozzászokhattam volna. Annyira kizökkentett ez, hogy egy pillanatra elfeledkeztem a régmúlt eseményeiről, és az átélt éteri rettenetek ellenére is egyszerű nőnek éreztem magam. A lágy, nosztalgikus érzés töredék pillanatig tartott csak azonban, helyét pedig átvette szinte azonnal a sajgó kétely - úgy éreztem magam, mint akit a kivégzésére öltöztetnek.
Noha Laetitia kisasszony hangja nyugtatóan csitítgatta kételyeim, amikor csak lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy mit fogok látni, nem volt olyan eshetőség, ahol ne mozogtak volna a belsőségek istentelen, természetellenes igéktől megmérgezve, hogy aztán bódítóan zenélni kezdjenek, és előhozzanak valami gusztustalan rémet Odaátról.
Tanácsára igyekeztem e világnak a dolgain tartani rúgkapáló gondolataim, azok mindinkább elkalandoztak azonban a megismerhetetlen misztériumok hátborzongató birodalmába. Amennyire képes voltam irányítani elmémnek extatikus látomásait, azokat hát próbáltam Isten munkájára irányítani. Tudtam - szinte megvilágosodásként ért az események folyamát szemlélve - hogy csakis az ő által birtokolt erők szabhatnak gátat ezen bestiák tombolásának a föld színén, viszont az is nyilvánvalóvá lett előttem, hogy ezek a lények is, mint mi magunk is, az ő munkájának a gyümölcsei vagyunk, és hogy manifesztációjuk ezen a síkon ugyan azon porból lesz valóvá, amiből tulajdon testünk is felépül. Azonban amilyen könnyedén megfékezte ez a félelmemet afelől, hogy a kozmikus erőknek a játékszerei vagyunk - hiszen Isten ígérete szerint mindent a kezében tart - annyira fel is gyújtott bennem egy gyomorforgató, sötét valóságot, amelyben a teremtésben a mélységiek és azok életet gyalázó, sok szájú, pörgő szemű torz heroldjainak is vértestvére vagyok, és az egység kicsavartan nyugtató, téboly ígéretével kecsegtetett.
Ahogy a lépcsőfokok jéghideg nyirkosságából realizáltam aztán, hogy ez talán csak sebzett elmém szüleménye lehet, igyekeztem egyáltalában nem is gondolkodni. Emberek és vámpírok csoportjain vágtunk keresztül, és legalább az megnyugtatott, hogy ugyan úgy elborzadom attól már, ha bárkiben meglátom a nefilimnő vonásait, mint ahogy elborzadtam a szeretett társam iránt gerjedt helytelen érzésektől. Minden egyes esetben ott zengtek a fejemben a kisasszony által olyan könnyeden kiejtett "ez egy természetes és jó dolog" félmondat, és azonnal segített visszazuhanni az üres gondolatok biztonságos nihiljébe, míg végül elérkeztünk egy hullaégető kemencéhez, előtte pedig számos kiterített holttesthez.
A halottak látványa nem volt felkavaró számomra - ezt az egy dolgot pont nevelőapámnak köszönhetem, hiszen meg sem tudnám számolni, hány és hány temetésen énekeltem mellette (már ameddig testem bírta), és hogy a romlás milyen változatos stádiumában lévő holtakat láttam már korai gyerekkorom során. A szívem a kelleténél gyorsabban vert azonban, és fél szememet mindig is felhasadt mellkasán tartottam, hátha megmozdulna benne valami.
Szürreális érzéssel léptem közelebb - egyszerre voltam végtelenül nyugodt azokban a kijelentésekben, amiket a holtakról hallottam, biztattak a kisasszony szavai, hogy becsülettel veszítette életét ez a férfi is, de ezzel egyszerre remegtem is. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy ha itt lenne egy mélységi bestia, akkor hogyan nyílna még szélesebbre a bordái ketrece, hogy hogyan emelkedne ki tüdeje, mája, gyomra, veséi majd végül pedig agyveleje, és hogy hogyan lenne képes még akkor is istenkáromló próféciák szavalására, amiknek tudatában elveszíteném tulajdon énemet is.
Kivert a hideg verejték, ahogy szédelegve megindítottam kezem a halvány rózsaszín, vértelen hús felé, és nem sok kellett, hogy teljes egészében elszédüljek, amikor ujjaim végül belecsúsztak a nyálkás szövetek közé. Jéghideg volt - ahogy talán én is. Vámpír volt életében, ahogy én is vagyok épp. Egy Isten teremtményei voltunk, egy család tagjai talán. Ő viszont holtan feküdt, míg én éltem. Egy megfoghatatlan szikra volt közöttünk a különbség, egy világon és értelmen túli misztérium, az élet - és el nem tudtam képzelni, hogy tulajdonképp mit is jelent életben lenni. Meglehet, jómagam is elpusztultam azon a szuroksötét, átkozott éjjelen, mostani porhüvelyem pedig valami gonosz varázs terelgeti csak.
Ezt viszont el kellett vetnem. Tudtam, hogy több van bennem - hiszen bár megfogni nem tudtam, de volt "énem". Tisztában voltam dolgokkal, képes voltam gondolkodni. Képes voltam félni az iszonyattól, amivel szembe kényszerültem nézni, és képes voltam szeretni is a kisasszonyt, amiért ilyen gondosan foglalkozik velem. Tisztán hevert előttem a séma: Élet csak annál van, aki teremti, ez pedig csak Isten lehet, hiszen amit a mélységi tett sem volt más, mint elkorcsosította a szikrát, amelyet Isten - átokkal vagy anélkül - ajándékozott az élőknek.
- "Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott." - Mondtam ki félhangosan az idézetet, melyet annyiszor énekeltetett velem nevelőm húsvétkor, és most is ott morajlott gondolataim legmélyén, búvó patakként, és rá kellett döbbennem, hogy ezen meggyőződéseim - Laeititia kisasszony szavait igazolva - mennyi erőt adhattak, és mennyi borzalomnak szabhattak gátat akkor és most is. Kivettem a kezem a sebből - szinte olyan holtfehér volt, mint Edvard bőre, és reszketve homlokára tettem azt.
- Bírom. - Bólintottam ingatagul. - Tudom már, kisasszony, hogy amit ott a túlvilági bukott gyújtott lelkemben, az a vágy, valójában rég be van teljesülve. Önnel, ezzel a halottal itt, Zephyremmel és mindenkivel, akit valaha is a világra teremtettek, egyek vagyunk anyagban, és lelkünk pusztán az, ami megkülönböztet minket a portól. - Megremegtem, mert az eddigi, elviselhetetlen ijedelem helyét graduálisan egy mély, távoli szomorúság kezdte átvenni. Nagyot sóhajtottam - Ha ennyi csupán a test, vágyódom elhagyni azt. Itt nincs biztonságban a lelkem sem a világ kifordult romlottságától.
Miután kimondtam ezeket a szavakat, jobban megijedtem magamtól, mint korábban, a rettenetek bódulata alatt kifordult megrázkódott állapotomtól. Az volt benne a félelmetes, hogy tudtam, miről beszélek, és hogy tudatosan vágytam a pusztulásra - ebben pedig legalább akkora kifordultságot éreztem, mint az irányíthatatlan, kapálózva menekülő valóságomban.

Felhasználó profiljának megtekintése

12[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Szomb. Ápr. 20, 2019 12:40 pm

A bibliai idézettől felállt a hátamon a szőr, mégha csak félhangosan is mondta is Aura a szavakat. Emlékeztettem magamat, hogy mindez neveltetésének hozománya, és nem az ő hibája, hanem azé, aki képes volt egy vámpírgyermeket egy papra bízni. Nagy levegőt vettem és lassan kifújtam. Kezdtem érezni, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjak muszáj lesz barátősném fejével gondolkoznom, és az ő viszonyrendszerében kell elhelyeznem a dolgokat, mert a sajátom számára idegen, és elfogadhatatlan. Úgy kellett Istenről, és Isteni tervről beszélnem, hogy nem hittem benne, hiszen létezése kézzelfogható volt és valóságos, de a jósága nem. Annak eddig csak az ellentétéről tett bizonyosságot. Aura érdekében viszont el kellett engednem a saját véleményemet, ami jóval nehezebb volt, mint hittem. Fel kellett vennem a semleges segítő szerepét, aki még ilyenkor sem ítélhezett, csupán tükör volt. Kedveltem szakmámat a bábákéhoz hasonlítani, aki segített az anyáknak világra szülni a gyermeküket, de nem ők maguk tették ezt meg, csak segítetettek. Nekem is bábának kellett lennem, míg megszületik a régi-új Aura.
Hagytam, hogy belenyúljon a sebbe, hiszen Edvárdnak az már nem fájt, és a halottaknak nem kellett tartaniuk a szepszistől sem. Kellett, hogy lássa, ha a test meghalt, akkor már nem mozgott semmi, mégis, a vámpírnő valami egészen más következtetést vont le, mint amit tanulságnak szántam. Azon következtetése még helyes volt, hogy mindünket egyazon matériából gyúrtak össze, noha a végeredmény még így is minden esetben egyedi és megismételhetetlen lett. Amikor azonban a vámpírnő kimondta, hogy lelke visszavágyik a mennyekbe, elhagyva a csontot és a húst megdermedtem. Számítanom kellett volna erre, mégis váratlanul ért társnőm halálvágya, hogy a zaklató gondolatok és emlékek közül kiutat leljen és megnyugodhasson végre üdvösségben vagy káhozatban.
Visszhúztam Edvárdra a leplet. Tovább léptünk, és szolgálataira többé már nem volt szükségünk. Két megtermett férfi lépett oda, hogy felemeljék a testet és elvigyék a krematóriumba, hogy megakadályozzák az újjáéledését. Egyszer hallottam róla, hogy a keresztények azt mondják, az utolsó ítélet napján az Úr feltámasztja az összes halottat, és akkor mond rájuk végső szentenciát. A nekromanták innen vehették az ötletet, s így tudományuk tán mégsem volt annyira istentelen, mint azt az egyszerű földi halandók gondolnák.
Ez után újra Aura felé fordultam. Néztem a szép, mégis erőteljes vonásokat az arcán, hogy még magas termetében is oly aprónak tűnt ebben a percben, mint egy kétségbeesett kislány. Még ott voltak a tekintetében a kétely nyomai, amit lassan vett át a nihil és az apátia.
- Igaza van. - kezdtem nyugodtan. Nem szabadott pánikba esnem, sem rimánkodva a földre vetnem magam, könyörögve, hogy ne tegye. Elodázhattam volna vele a problémát, de nem nyújtott volna megoldást. - A test csupán ennyi. Hús és csont, mely porból lett és porrá lesz a végén. Ennyi az a része, amit meg tudunk érinteni, ám más oldalról, a lélek oldaláról nézve a test ennél sokkalta több. Lehetőség. A lélek önmagában képtelen a cselekvésre. Nem képes küzdeni, nem képes változtatni, nem képes formálni semmit. Mindehhez, minden cselekvéshez szüksége van a matériára, amely körülfogja és eszköz lesz számára. - újra elindultam, és intettem, hogy kövessen. A kapu felé tartottam, mert ha kellett akkor farkasszemet néztem volna a szörnyetegekkel is, hogy Aura is lássa, a munka csak most kezdődött. - Én és Isten… nem igazán mondhatnám, hogy barátok volnánk, vagy akár közeli ismerősök, így nem is gondolom, hogy túlzottan figyelne arra mit csinálok. Magával viszont nem ez a helyzet. Ön vele nőtt fel, most is számításba veszi Őt minden egyes gondolatában, sőt még az is megfordult a fejében, hogy szerzetesnek vonul! Nem gondolom, hogy egy ilyen kivételes vámpírra, mint ön, ne figyelne Isten is pontosan ugyanúgy ahogy ön figyel őrá. - el sem hittem, hogy ezeket mind én mondtam, ám amennyire távol állt tőlem a vallásosság, mélyen akkor is éreztem, hogy újfent csak igaz volt minden szó, mely elhagyta ajkaimat. - Mindebből pedig az következik, hogy az Úr pontosan látta azt is, mi trtént magával azon az éjszakán. Látta mi történt és Zephyren át felruházta önt annyi erővel, hogy el tudjon menekülni. Önt. Nem a parasztokat akik bent voltak, nem a nefilim táncosnőt, hanem csak önt, Aura Regenstein von Neulandert. Az egyetlen logikus válasz arra, hogy ez miért így történt az, hogy még feladatot szánt magában ebben a bűnös, kifordult világban. A csillagtalan éjszakán oly sok lelket hívott magához, de önt megtartotta, mert még itt van magára szükség. A világ talán kifordult és romlott, de most álljon meg és nézzen körbe.
A kapu közelében sok volt az ember. Parasztok, menekültek, sebesültek és azok, akik őket ápolták. Járőröző vámpírkatonák masíroztak fel alá, egyesek újra kimentek portyázni, mások most jöttek vissza, véresen ám diadalmasan. Aura mellé léptem, és megfogtam a kezét. Nem szántam romantikus közeledésnek, csupán szerettem volna horgony lenni, ami még a fizikai világhoz kötötte.
- A legnagyobb sötétség idején a fény ragyogóbb, mint valaha.
Nem számított, hogy ki milyen számításból cselekedett, akár én, akár Simon von Neulander. Ami számított a tény, hogy ilyet még nem látott Veronia, mint amit itt vittünk véghez, és most a legapróbb összefogás is számított. Meg kellett mutatnunk mindenkinek, hogy ez nem a vég. Ezek a próbáák csak erősebbé tesznek minket és a surlódások ellenére is össze fognak kovácsolni a közös ellenségeinkkel szemben. Voltak még sokan, akik hajlandók voltak küzdeni, Aurának pedig egynek kellett lennie ezek közül.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

13[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Pént. Ápr. 26, 2019 12:10 am

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Elmém rémületem ellenére tiszta volt - az segített talán, hogy felfogtam, ezen gondolatok legmélyebb kútfeje nem más, mint saját legleplezetlenebb bennsőm. Taszított ez a valóság, és barátnőm mély légvételéből láttam, hogy ő magát is, noha igyekezett semmi jelét nem mutatni ennek, miközben lefátyolozta holt testvérünket. Vívódtam, egész egyszerűen nem láttam, miért is lenne oka tovább marasztalnia engem ezen poklokkal teli árnyékvilágban - és tudtam, hogy ha nem mondd valami igen meggyőzőt, még azon az éjjelen tulajdon kezem martalékává válik testem.
Első szavainál velőmig hatolt a rettenet. Ennek tulajdon képen meg is örültem kicsit, mert legalább láthattam, hogy valahol, primitív ösztön-énem mélyén ragaszkodom az élethez, és hogy nem sikerült még a legnagyobb túlvilági iszonyatoknak sem elpusztítani az egisztenciális ragaszkodást bennem. Tudatom romlott hát meg, ez is nyilvánvaló lett, és az, mit eddig legélesebb tőrömnek tartottam, furakodott tulajdon húsomba, követelve életemet is. Átkoztam magam a gyengeségemért, hiszen úgy sem tudtam urává lenni ennek, hogy értettem forrását és működését is, egyre jobban a kisasszony magyarázatával - Hiszen elundorodtam a vágytól, ami bennem csapongott a szentségtelen szexualitás felé, és el is nyomtam azonnal, amint felütötte a fejét, de még így is, újra meg újra manifesztálódott bennsőmben. Éreztem, bármennyire is igyekszem felül kerekedni akarattal ezen az anomálián, időbe fog kerülni a feldolgozása. Azt is felfogtam azonban, hogy kellő tudatosítással az utóhatásai egy ilyen traumának jótékonyan elfátylazhatóak, még ha nem is teljesen - ezt pedig később minden bizonnyal a javamra tudom majd fordítani, ha addig nem pusztít el önnön tébolyom.
Legvégül Laetitia kisasszony Istenről mondott szavai hasítottak mennykőként lelkembe. Szükségem volt néhány másodpercre, hogy felfogjam, mennyire értékesek is azok a dolgok, melyeket ő elém tárt ott, menet közben. Igaz bizonyságtétel volt, mely egy, a mennyeitől igen messze álló lélektől jött. A szavai pedig az igazság megállíthatatlan súlyával süllyedtek énem legmélyére, melyen megállhatott végre rúgkapálva merülő, fulladozó lelkem.
Igaza volt, hiszen mi más lehetett ez, ha nem Isten bizonysága arról, hogy nem hagy el a legnehezebb időkben sem? Hogy akkor is, amikor a világ kifordul princípiumaiból, amikor a tisztátalan hús formájából kifordulva önálló táncra kezd, hogy amikor a tér szövete szilánkjaira porlik a szemem előtt és a legmélyebb gonosz tulajdon nevemen szólítva hív a gyalázatra, Ő még akkor is megtart engem valahogy. És még ezek után is, biztonságba kísér, nem hagyja, hogy kárt tegyek az ártatlanokban, és ide adta mellém társamat, aki instrumentumaként kiigazít engem a felsőbb valóságról. Szívem szerint felpofoztam volna magam, de a remegésem továbbra sem szűnt. Nem hiába mondják, hogy "A Lélek kész, de a test erőtlen..."
De az is lehet, hogy csak az enyém volt oly' gyenge. Hiszen amint a kapuba értünk, egyszerű embereket láttam, akik fél hete még a péklapátot forgathatták, most azonban megtört testtel ugyan, de diadalmasan álltak a romlottság és istentelenség fölött. Élni akartak - és talán az egyszerűség, ami lakozott bennük, és korábban nekem is annyira sokszor mutatott követendő példát, most sem hagyta őket azon mélységbe zuhanni, melybe sebzett elmém taszított engem. Eleinte észre sem vettem, hogy a kisasszony megfogja a kezemet. Éreztem ugyan a felbuggyanó kifordult vágyakat bennem, de az egyszerű emberek helytállása láttán, és Isten felém kinyilatkoztatott dolgai után erőfeszítésembe se került elnyomni őket.
Tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű megszoknom a belső hadakozást ezzel, de ilyen időkben nem törődhettem ezzel mélyebben - szükség volt rám, az egyszerű emberek között, ahol eddig is szolgáltam. Nagyot sóhajtottam végül, és megszorítottam Laetitia kisasszony kezét, majd elengedtem, és lehajoltam egy átharapott torkú paraszt mellett vértócsában heverő kardért. Láttam, amint társnőm szemében a korábbi megegyezésünk alapján aggodalom villan meg, de megráztam a fejem bátorítóan. Felléptem a kapu mellett felállított egyik üres - nyilvánvalóan annak idején vizes - hordóra, majd a kobalt hasú éji fellegek felé emeltem a fegyver hegyét. Mélyet sóhajtottam, közben pedig láttam, amint a megpihenő katonák szeme egyen-egyenként rám szegeződik. Sokat ismertem.
- Emberek, vámpírok, testvérek! - Kezdtem olyan hangosan, ahogy csak halvány, reszketeg hangomból kifért. - Nem tudom, hogy nektek ez a torony mit jelent, de nekem ugyan úgy otthonom, mint minden ház, ami csak utaimon szeretettel befogad engem. Nem tudhatom, hogy miért nem menekültetek inkább el, de azt tudom, hogy hálás vagyok nektek, hogy véditek otthonunkat a legsötétebb órákban is. Biztosítalak benneteket, hogy aki a Neulander házért fegyvert emel, azért a Neulander ház is fegyvert fog emelni. Ne lankadjatok, Isten velünk!
Nem vártam meg az emberek reakcióját, fejem ugyanis nagyon könnyűnek éreztem. Lehanyatlottam a hordóról, és egyensúlyomat a kapuban, társnőm mellett tántorogva nyertem csak vissza. Éreztem, hogy félek - tulajdonképp nem is értettem, hogy mitől, de felfogtam, nem egy olyan státusz lesz ez a bódulat, amit könnyedén levethetek magamról. Tudtam viszont azt is, hogy még ha elmém fertőzött is, nem engedhetem meg magamnak mások szenvedésének távoli szemlélését. Szükség volt rám, ezek között az emberek között.
- Igaza van, kisasszony, jobban, mint nekem volt. - Mondtam végül társamnak háttal egy falnak támaszkodva. Ha nem lett volna a hűs levegő és a talaj köveinek nyirkos hidege, még nehezebben tarthattam volna kordában a gondolataim immár mederbe terelt folyamát. - Nekem is meg kell tennem a magam részét. Rettegek ugyan kimenni, rettegek szembenézni azzal, ami megfertőzött, de tudom már, mi történt, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ön, ezek az emberek itt kint, Isten... Előbb vagy utóbb levedlem majd magamról ezt az átkot, de addig sem lehetek tétlen. Maga mellett segédkezek, amiben tudok felépülésem alatt.
Nem voltam egészen biztos, hogy képes leszek mindarra, amit ilyen bátran kimondtam, és valahogyan még ott motoszkált bennem az inger, hogy jobb lenne távolságot tartani a kisasszonytól, mintsem hogy bármi oda nem illőt tegyek vele. Ennek ellenére éreztem, hogy életben kell maradnom - erre pedig csak úgy lehetek képes, ha minden segítséget magamhoz ragadok, és határozottan indulok meg a megjobbodás útján.

Felhasználó profiljának megtekintése
Árgus szemekkel figyeltem társnőm reakcióit. Szerencsére eddig is átgondolt minden elhangzott szót, a tanácsaimat pedig nem vette félvállról, így most sem hittem, hogy előbbi okfejtésem nyomtalan maradt volna. Amikor a kard felé nyúlt visszatartottam a levegőt, de nem láttam rajta jelét bárminemű agressziónak, a tekintete tisztább volt mint az elmúlt órában bármikor. Amikor felállt a hordóra az emberek és vámpírok felnéztek rá, noha ennyi nap után nem biztos, hogy volt haszna a lelkesítő beszédnek. Csak elcsigázott arcokat láttam, a rémület helyét már javarészt átvette a kimerültség. Ez pedig így is volt rendjén. Így senkinek sem maradt ereje azon gondolkozni, hogy mi lesz majd ezután, hogy hazatérhetnek-e valaha, lesz-e idén aratás vagy állnak-e még a házaik. Túlélni akarták a következő percet a következő órát, de a holnapig már egyikünk sem látott el. Így hát nem is követte a beszédet ováció, csupán néhány megkönnyebbült arc és kósza kiáltás mely visszhangozta dél jelmondatát: Gott mit uns! Isten velünk. Vagy ha velünk nem is, hát Aurával bizonyosan. Abban a pillanatban elgondolkoztam rajta, hogy ikont fogok csinálni belőle. A népnek szüksgük volt hősökre és egy vámpír megmentő, akinek már a megjelenése is reményt hoz beleillett abba a történetbe, amit a fajunknak szántam a káoszban. Elmosolyodtam. Szégyellnem kellett volna magam, hogy egy fennkölt pillanatban is képes voltam meghatottság helyett hűvs számítással szemlélni a jelenetet, de mindenkinek meg volt a maga szerepe. Az enyém a tervezés volt. Auráé az, hogy az éjszaka gyermekeként szálljon szembe a még nagyobb sötétséggel. Nem. Ez így nem volt elég jó történet. El kellett terjesztenünk róla, hogy félig ember volt és egy lelkész nevelte, amelyben egy szemernyi ferdítés sem volt. Két világ találkozása volt, a béke a népeink között, legjobbja mindkét világnak. Igen. Ez a narratíva már jobban tetszett, már csak tenni kellett afelől, hogy ezt mindenki megtudja. Utána szükség lesz néhány látványos hőstettre is, persze csak biztonságosan… És készen is volt a legenda.
sszefűztem az ujjaimat. Mire társnőm visszatért már csak a sugárzó elégedettséget láthatta az arcomon, noha eszem ágában sem volt megosztanom vele a valódi indokaimat. Úgy véltem, hogy neki is jót fog tenni a történet, amit köré építenek majd, hathatós segítségemmel.
- Ha nem rettegne, akkor lenne valójában bolond. - válaszoltam neki. - Mindannyian félünk, és ilyenkor kell hogy lelket öntsenek belénk. Hogy tudjuk nem vagyunk egyedül, és valaki küzd értünk. Ha mellettem akar segédkezni, úgy meg kell tanítanom a betegápolás alapjaira, de idővel lehet többet segítene, ha harcolna és látná, hogy a sötétség legyőzhető. Mert győzni fog, ebben biztos vagyok.
Hiú ábránd lett volna azt gondolni, hogy Aura elméje ennyitől rendbejött volna. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez egy hosszú út kezdete, és hogy lesznek jobb napok és rosszabb napok is. Az alvásra összeállíttatok majd neki egy speciális teát, és a testmozgást sem hanyagolhatjuk el. Szerencsére segítségemre volt a szobáink elhelyezkedése is, így bármikor tudtam ellenőrizni az állapotát, és hogyha neki szüksége volt rám, hát tudta hol talál meg. Vagy odafönt, vagy idelent a betegeimmel, hiszen én sem terveztem tétlenkedni.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

15[Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) Empty Re: [Magánjáték] Átható Víziók (Laetitia&Aura) on Szer. Május 01, 2019 12:09 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Kifejezetten érdekes játék volt, nagyon tetszett a realitása, hogy Aura nem dolgozza fel azonnal és sérülés nélkül a látottakat. Letti praktikus és a maga módján törődő hozzáállását is érdekes volt olvasni, ahogy kerülgeti a problémát és próbálja Aura látásmódját átvenni. Mindkettőtök jutalma 100 TP és ahogy látom egyre szorosabb barátság.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.