Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] Olaj és víz

Szer. Nov. 13, 2019 9:24 pm by Ciel von Eisenschnittel

Olaj és Víz



Veronia minden népe számára fontos cikk a bálnazsírból kinyerhető olaj, …

Comments: 4

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 118


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Aegroto dum anima est (Laetitia & Dieter)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Szívem szerint rohantam volna Hellenburgba, ahogy a lábam bírja. Átvágva mindenen és mindenkin, eldobva magam mögött a múltat, amit a Csillagtalan Éjszaka úgyis elvenni látszott tőlem. Csak rohanni, amíg a bokámból ki nem fordul a csont és a sarkam fel nem reped, és azután is, rohanni hozzá, aki egyedül tudhatja mi ez a rettenetes feketeség.
De nem tehettem.
- Mindenki, akinek Hellenburg messzebb van, mint a Neulander-torony menedéket, kosztot és kvártélyt kap az utóbbiban!
Nem voltam már Rotmantel, ezt a vérhold gúnyos vigyorgással adta a tudtomra, amikor eddig ismerős erők mondtak csődöt az ujjaim között, ismerős technikák csúsztak szét a fejemben. Nem hallgatott apám vérvonalának mágiájára sem a hús sem a vér - valahol út közben még a köpenyemet is elhagytam, talán már a sötétre felelő fenevadak tépték szét.
De orvos voltam.
- Ki üzente ezt? - ragadtam meg a vámpírlovas hátasának kantárját, amire az csak türelmetlenül hátrataszított a csizmájával. Nem tudtam hibáztatni, nem volt épp eszű lélek aki tovább maradt volna a szabadban a muszájnál.
- Simon nagyúr. - vetette oda, mielőtt jókora Schwarzritter lova toporzékolva körbefordult és elvágtatott.
Hagyhattam volna, hogy belevesszen a horizonton derengő félhomályba és ezzel el is felejthettem volna, de képtelen voltam. Mintha valami belül csiklandozott volna, taszigálta a lábam, hogy menjek előre. Mintha valami azt suttogta volna: Ez az utolsó esélyed, hogy megments valakit, doktor. Az utolsó!
Tőlem néhány lépésre szedett-vetett katonák és néhány paraszt húzta össze magát egy szekéren, ami elé épp befogtak három lovat. Sietve ragadtam meg a bak peremét és felhúztam magam.
- Neulanderbe?
A kocsis, egy alacsony, széles vállú paraszt végignézett rajtam és láttam a szemében, hogy legszívesebben ugyanúgy lerúgott volna, mint a vámpírkövet.
- Oda.
- Elvisznek?
A katonák összenéztek, aztán valami kísérteties, sikító hörgéssel üvöltött fel a láthatár peremén túl, így egy emberként bólintottak.
- Vannak önök közt sebesültek?


A helyzet a toronynál rosszabb volt, mint vártam. A három sötét nap ugyan tovahaladt épp, de az erőre kapott fenevadak tovább prédálták az éjszakákat és a sötét zugokat, holtakat és megnyomorított szerencsétleneket hagyva maguk után. Simon nagyúr szavai igazan csengtek, a kapuk nyitva voltak - pirkadattól alkonyatig. De a kapukon túl, a nemes és büszke torony elsötétített csarnokaiban mintha csak egy utolsó, penészes sóhaja terjengett volna a Csillagtalan Éjszakának a rengeteg menekült képében, akik odabent kaptak helyet. Mindenki keserű örömmel fogadta, hogy ha már szenvedett legalább az élete megmaradt. Ez pedig olyan öröm volt, amelynek nem kellett volna léteznie.
Meglepetésemre sok helyen betegágyakat láttam és köztük bizonytalanul, elveszve lézengő ápolókat. Néhány vámpír volt, néhány ember és legalább olyan sérült, mint a többi. Tőlem balra egy nő remegő kézzel próbálta bekötni egy férfi felhasított mellkasát, amire az fájdalmasan szisszent fel.
- Hagyja csak, így csak elfertőződik és három nap múlva elviszi. - léptem oda, finoman de határozottan átfogva a csuklóját. - Hozzon inkább forralt vizet.
Természetesen ő is megrettent az arcomon keresztülfutó varrat látványától, de túltette magát rajta és elszaladt, hogy teljesítse amit kértem. Annyi nyomorék és felemás sebesült gyűlt össze a csarnokban, hogy az én látványom nem is számított kirívónak. Furcsa mód mintha először otthon lettem volna.
De nem. Nem maradhattam itt. Segítek, akinek kell, aztán továbbállok.
- Ezt húzza le. Egy levegővel. - nyújtottam oda a férfinek egy ízetlen, csípős szagú alkoholt az eszközösládámból.
- Maga valami orvos?
- Az. Kitisztítom és összevarrom a sebeit. Nem fogok hazudni, fájni fog. Nagyon.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az első napok rohama után azt hittem, el fognak csendesedni a dolgok, de tévedtem. Még mindig érkeztek az újabb és újabb menekültek, akik között sok volt a sérült, és a korábbi betegeimet sem lehetett mgé magukra hagyni. Folyamatos figyelemre és ápolásra volt szükségük, és nem ritkán léptek fel komplikációk. Már ez is elég lett volna, és akkor még nem számoltam a mentális zaklatottsággal, amit az istentelen teremtmények groteszk formái okoztak. Be kellett látnom, hogy képtelen vagyok egyedül segíteni mindenkin. Az orvosi feladatokon túl egyenként meg kellett volna hallgatni mindenkit, hogy mit láttak, mit éltek át, és ha elmondták akkor sem volt semmi garancia rá, hogy akár én, akár ők maguk képesek voltak a helyükre tenni ezeket a borzalmas emlékeket. Eszembe jutott, hogy talán tíz fős csoportokba rendeződve mindenki elmondja a többiek előtt, hogy milyen rettenetekben volt része, és a többiek támogatása, a lelki közösség képes lett volna enyhíteni a fájdalmat. Ám még ehhez is túl sokan voltak, hogy akár ilyen csoportokban beszéljek velük.
Ezeken a problémákon morfondíroztam, miközben kíséretemmel átvágtam a Neulander torony és a körötte lévő város utcáin. Az ispotályokban ezt vizitnek hívták, amikor a doktor végigmegy a betegeken, ellenőrzi az állapotukat és mond nekik néhány megnyugtató szót. Még így sem volt időm mindenkire, de igyekeztem.
Egy számomra cseppet sem ismerős férfihoz léptem oda, aki egy betegágyon feküdt. Úgy sejtettem az éjszaka hozhatták, és valamelyik szolgálatban lévő ápoló látta el. Neulander teljes cselédségét befogtam dolgozni, és nyolc órás műszakokban váltották egymást folyamatosan a betegek mellett. A második nyolc órát a szokásos feladataik ellátásával töltötték, a harmadik nyolc órában pedig pihenhettek. Felhördülésre számítottam, amikor elrendeztem ezt, de legnagyobb meglepetésemre mindenki tudomásul vette, hogy most egy ideig ez lesz az élet rendje. Mint később elejtett szavakból megutdtam, a befogadottak között sok cselédnek ott voltak a rokonai, akik herr Simon kegyelmének köszönhették az életüket. Ezek az apróságok adtak erőt, hogy én is tovább dolgozzak. Tudtam, hogy hosszútávon meglesz a gyümlcse.
Felhajtottam a férfin a takarót, hogy megnézzem a kontár módre összevarrt sebeit, amik csak épp arra kellett, hogy jók legyenek, hogy életben tartsák, ameddig megjövök. Sok ápoló, főleg, akik egyébként is foglalkoztak varrással és lyukas zoknik stoppolásával tehetségesek voltak az emberek összefércelésében is. Amit azonban ott láttam, az nem egy cseléd műve volt. Meglepetten futtattam végig a tekintetem a szakszerű és precíz varraton. A technika tökéletes volt, aprólékos, a lezárás pedig hatékony és egyszerű. Elismeréssel kellett adózzak a rutin és a pontosság előtt. Biztos voltam benne, hogy házam népéből keveredett ide valaki, aki azonnal munkához is látott. Az etikett megkívánta volna, hogy először tiszteletét tegye nálam, majd az irányításom alatt dolgozzon tovább, de… Már magam sem voltam biztos benne, hogy a szükség óráján van-e értelme ezeknek a formalitásoknak. A Rotmantel, bárki is legyen, előbbre tartotta a hívatásának gyakorlását, és a hatékonysághoz most ilyen hozzáállásra volt szükség, hajlandó voltam hát szemet húnyni az udvariatlanság felett látatlanban is.
- Ki látta el? - kérdeztem a beteget miközben visszahajtottam rá a takarót. Vele nem volt több dolgom.
- Egy vámpírdoktor. A haja fekete volt, másik oldalon meg fehér, de nem mondta a nevét.
- Rotmantel volt? Volt köpenye? - mutattam rá a saját vérvörös kabátomra, mire a páciens megrázta a fejét.
- Nem, úrnőm. Bajban van?
Nem tudtam elképzelni olyan vámpírorvost, aki nem volt Rotmantel. Ha nem hordta a köpenyét, az csak annyit jelentett, hogy az volt, de nem akarta felhívni a figyelmet erre a tényre. Talán kitaszított volt, de abban már csak a munkája alapján is biztos voltam, hogy aktívan praktizált. Hogy bajban volt-e… Magam sem tudtam, de ha meg akartam találni jobb volt, ha ezt nem kötöttem senki orrára.
- Nincs. Tudja, hohgy merre van?
- Lent láttam utoljára a szabóság közelében…
A szabóságot nagy ollóval díszített cégér jelezte, így az is megismerhette, aki nem volt idevalósi. Arra vettem hát az irányt. Találkozni akartam ezzel a Rotmantellel, aki valószínűleg az egyetlen szakszerű segítségem lesz itt. Egy lány forró vízzel teli tállal rohant el mellettem.
- Várj! Hova viszed azt a vizet?
- Hát a doktorhoz, ő kérte!
Nagyszerű.
Öles léptekkel zárkóztam fel a cseléd mellé, csakhogy tisztes távolságban, karba tett kézzel álljak meg figyelni, ahogyan a nyúlánk vámpírférfi a betegek mellett sürglődik. Valóban nem volt köpenye, de minden mozdulatáról sütött a tornyunk tudománya. Az első pillanatban világos volt, hogy ami a műtéttant illette jobb volt nálam, vagy ha technikai tudásban nem is, de a rutin terén mindenképp magasan fölöttem állt. Teljesen belemerült a munkába, és nem kívántam hangos szóval megzavarni, csupán a kinyitott has mellé álltam, és a frissen hozott vízzel tettem tisztává az adott területet, és igyekeztem elállítani a vérzést, hogy a doktor lásson és gyorsabban tudjon dolgozni. Ilyen helyzetben ez volt az asszisztensek dolga. Nem a sebtében beosztott ápolóké, hanem az igaziké. Ráértünk beszélni a műtét végén.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Volt, aki meghalt. Ez elkerülhetetlen volt, így a legkegyetlenebb modorommal voltam kénytelen ellépni a zokogó kedvesek, anyák és gyermekek mellett, mert tovább kellett haladnom. Sokan, több százan, talán több ezren vergődtek kínok között és lihegtek minden lélegzettel az életükért - egy orvosnak ez olyan volt, mint egy megtagadhatatlan parancs.
Amíg lélegzik a beteg, van remény.
Nem mondhattam le egy lélegzőről akkor sem, ha olyan sebek borították, amelyekben csak a halál rajzolódott ki.
Így hát küzdöttem, hogy meglopjam a halált, hogy elfordítsam az Isten kezét és elűzzem a lelkekért felszálló árnyakat. Halvány mosoly költözött az arcomra a saját hübriszemtől, de most nem engedhettem el. Ha én voltam az, akire ki volt szabva hogy gőgjében szembeszálljon a világot mozgató erőkkel és megfordítsa az élet kerekét, megtettem.
Miközben egy férfi felszakadt beleit igyekeztem összevarrni, valamelyik ápolónak beosztott szolga forró vízbe merített egy gyolcskendőt és igyekezett  megtisztítani a hasüreget a vértől és fertőzésveszélyes nedvektől.
Nem. Ez nem egy szolga volt és nem csak próbálta. Pontosan tudta, mi okozhatta az életveszélyt és hogyan szorítsa el az ereket, hogy a kezem alá dolgozva megkönnyítse a kontár körülmények között végzett műtétet. Alig egy pillanatra néztem fel, így az arcát nem is tudtam kivenni, a köpenyét azonban annál inkább.
~ Hát persze. Mi más lenne?
Úgy tűnt az ismeretlen Rotmantel, a csípője szélességéből ítélve egy nő nem sietett megszólítani. Mindketten megadtuk a kellő tiszteletet egy bonyolult és fontos folyamatnak, ahogy az illendő volt.
A férfi, akinek könyékig merülve foltoztam össze a hasi szerveit már régen elájult a vérveszteségtől, és félő volt, hogy bármilyen gyorsan és hibátlanul is dolgoztam másnapra megölhette a gyengeség. De ilyeneken nem gondolkozhattam, helyette monoton nyugalommal zártam össze a hasfalát, a nagycseplesz egy részét hozzávarrva a rectushüvelyhez. Apró, évek során kitapasztalt fogás volt egy egyszeri műhibával kezdve, e segített elkerülni a fertőzéseket és a rettegett hasi lázat.
Miután az utolsó bőröltést is stabilan megcsomóztam leterítettem a férfit egy odakészített zsákvászonnal, aztán végre felpillantottam segítőm arcára.
- Köszönöm.
A nő gyönyörű volt, amit biztosan sokan megjegyeztek már neki. Emellett elcsigázott és fáradt, amit nyilván kevesebben. Szeme hasonló volt a sajátomhoz, noha még a kimerült tompaságban is látszott mennyivel élénkebb és fenyegetőbb színt öltött. Az arca szabályos, szinte mesterkélten tökéletes feminin lefutást mutatott, ahogy a munkától kissé elhasznált ruha alatt sem rejthető alakja is. Egész lénye olyan hatást sugárzott, amely valamiért alázatos meghajlásra ösztökélt, noha magam sem értettem miért. Akárha megkértek volna egy ügyeskezű fiatal szobrászt, hogy alkossa meg azt a művet, ami a vámpírok úrnőjéről eszébe jut.
De egy úrnő nem járt volna egyszerű, szolga emberek és névtelen vámpírok között és főképp nem asszisztál szó nélkül egy hasonlóan nevenincs chirurgusnak.
- Ha jól gondolom ön az, aki megszervezte a betegellátást a toronyban. Simon nagyúr kérésére?


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Érdeklődve néztem a végső fogást, amely meglepő és újszerű volt még számomra is. Nem kellett, hogy megkérdezzem az okát, miért varrja hozzá az amúgy beleket borító fényes hártyát a bélhet, egyértelmű volt, hogy egy extra védelmet ad a belső sebnek, megvédve azt a fertőzéstől és a felnylástól. Ezt nem tanították a toronyban, így feltételeznem kellett, hogy a doktornak vagy az ő közvetlen mentorának saját találmánya volt. Szinte alig hallottam meg a köszönetét, de mikor eljutott a tudatomig, akkor sem tudtam vele mit kezdeni. Csak a dolgomat végeztem a betegek ellátásával, de valójában nem kellett volna neki segítenem. Megkönnyítettem a dolgát ez igaz, de nem voltam elengedhetetlen része a sikerének. Bár nem tudtuk, hogy a beteg végül életben marad-e, számos komplikáció felléphetett még, jelenleg mindent megtettünk, amit lehetett. A férfi pedig még élt, így a műtét is sikeresnek számított. Ez volt a legtöbb, amit elérhettünk. Biccentettem hát a köszönetére, most azonban fontosabb volt, hogy kitaláljuk, mi lesz a következő lépés. Dúskáltunk a lehetőségekben, a kérdés a fontossági sorrend volt.
Az ismeretlen orvosba viszont szorult legalább annyi udvariasság, hogy megpróbált beszélgetést kezdeményezni. Szívesen vettem, mert ezzel elkerülte, hogy kínos kérdések garmadájával rontsak rá és olajozottabbá tette azt, ami előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlen volt. A korábbi páciensnek igaza volt, a férfi haja valóban egyik oldalon fekete másik oldalon, de inkább kicsit elől pedig fehér, azon az oldalán pedig a bőre is más színű volt, mint a teste többi részén. Úgy sejtettem, valamiféle bőrátültetésen kellett átessen, ahol a donor alapvető pigmentációja nem egyezett az övével. Szívesen találkoztam volna a műveletet elvégző Rotmantellel. Ezeket leszámítva azonban kifejezetten jóképű férfi volt, magas és nyulánk de erős. Látszott, hogy alakja páncélhoz volt szokva. Ezt az összképet nehéz lett volna elfelejteni, így biztos voltam benne, hogy nem a főcsalád sarja, de még csak nem is nemes, hiszen a bálokról sem volt ismerős, így még mindig úgy véltem, hogy vagy egy nagyon tehetséges közrendű, vagy kitaszított.
- Én szerveztem meg, de nem a nagyúr kérésére. Ő nyitotta ki a kapukat az enyémre.
Ha részt akartam venni ebben a hatalmas játékban, akkor nem hagyhattam, hogy a Neulander nagyúr arassa le helyettem az összes babért. A nagyvilág előtt megadtam neki a politikai előnyt, hogy a kegyelmes vámpírúr szerepében tetszeleghessen, megnyerve ezáltal az emberek jóindulatát, de eszem ágában sem volt személyes beszélgetéseim alkalmával is őt dicsőíteni. Apránként de előbb utóbb meg fogják tudni, hogy én álltam emögött, mint ötletgazda, de nem siettem vele. Egyelőre elég volt a titokzatos Rotmantel nő szerepe, aki a betegek köztt járva enyhülést hozott az egyszerű népnek. Simon nagyúr nem hitt a vámpírhősökben, de azóta sem osztottam a véleményét. Ha már úgyis csak annyit tettem, amennyi egyébként is feladatom, sőt kötelességem volt, akkor már igazán nem telt semmibe, hogy kicsit rásegítsek a lehetetlenre.
- Úrnőm! - szólított meg az egyik ziháló cselédlány, aki valamelyik betegtől futhatott egészen idáig. - Azt mondják, Herr Gedeonnak nagy fájdalmai vannak és azonnal jönnie kell!
Fogalmam sem volt kiaz.
- Vérzik?
- Nem, Laetitia úrnő.
- Üszkösödik vagy gennyedzik valahol?
- Nem úrnőm.
- Akkor adjatok neki fájdalomcsillapítót, ha kifogyott, akkor alkoholt, meg valamelyik lázcsillapítóból. Akkor hívjatok, ha életveszélyben van és nem tudjátok megoldani!
Sok olyan beteg volt, aki nem volt hozzászokva a gyógyulással járó természetes fájdalomhoz és nem voltak felkészülve a seblázta és egyéb kellemetlenségekre. Ellenben, ha nem vérzett és nem állt fent a súlyos fertőzés esélye, akkor nem volt olyan sürgős, hogy azonnal menjek. Muszáj volt felállítani a prioritásokat.
- Mi a neve? És hol a köpenye?- kérdeztem a sebészt, miközben sietős léptekkel elindultam a következő súlyos eset irányába, egyenesen a kapu felé. A kint harcoló katonák végtére is onnan jöttek, és arról hozták hordágyakon a legsúlyosabb eseteket is. Kellemesebb lett volna egy vacsora mellett beszélgetni, de ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A nő válasza meglepő volt és egészen új fényt vetett továbbra is bizonytalan kilétére. Ha egyetlen kéréssel el tudta érni, hogy a Neulander-torony hírhedten számító ura megnyissa otthonát az emberek tömege előtt úgy nem lehetett akármelyik közrendű Rotmantel família leszármazottja. Nem értettem igazán a politikához, csak amennyire egy átlagos utazó ki tudta magának találni, de nem gondoltam, hogy egy egyszerű, küldetésre szalasztott vámpírnak ekkora befolyása lett volna.
Másfelől ez azt jelentette, hogy egyáltalán nem szalasztották. Naiv feltételezésem annyi volt csupán, hogy a nő egyike volt a valószínűleg maroknyi Rotmantelnek, akit a többi családhoz küldtek segíteni ellátni a vérhold áldozatait - noha apám családjának kevés ingere volt ehhez, a fajon belüli béke megkívánta az ilyen feladatteljesítést néhanapján. De az, hogy Simon nagyúr ennek a nőnek köszönhetően egyezett bele, hogy menedéket nyújtson azt jelentette, hogy a Csillagtalan Éjszaka már itt találta.
Aztán hirtelen lett nagyon világos minden.
Nem emlékeztem semmiféle Laetitia úrnőre, jól emlékeztem viszont Laetitia kisasszonyra, egy alig hét-nyolc esztendős leányra, egyre Hannes nagyúr számos gyermeke közül aki már akkor is unta magát az anatómiaórák alatt. Sokat néztem a főcsalád nagyra becsült tagjait irigyen a tartósítófőzetek ellenőrzése és a preparátumok rendszerezése közben, így egy-egy villanásnyi emlékem volt mindannyiukról. Elsarea, a nagyra tartott örökös, Laura, közülük talán a legkevesebb, az ellenszenvesen nagy hangú Ludmilla... de Laetitia még olyan fiatal volt, amikor végül elhagytam a tornyot, hogy nem jutott más eszembe róla, csak egyetlen kép ahogy panaszosan felsóhajt és unatkozva körbeforgat egy radiust.
Laetitia úrnő. Örvendek a találkozásnak.
- Azért én javasolnám, hogy ha van a toronyban alkimista főzzön le valami tisztítókeveréket és ha herr Gedeon erős hastájéki fájdalomra és hasi merevségre panaszkodik itassák meg vele. Nehogy szepszis legyen.
Bocsánatkérően meghajtottam a fejem a Rotmantel örökös felé.
- Már elnézését kérem, de jobb biztosra menni.
Modortalanság volt más szakmai véleményét megmásítani és főképp más szolgálóit utasítgatni, de mivel sajátjaim nem voltak nem maradt más választásom. Eddig soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben hogy segítséget veszek magam mellé, de abban a percben meglehetősen sokat adtam volna pár inasért.
Laetitia úrnő nem pihent, aminek kifejezetten örültem. A lendület sokszor vitt előre akkor is, ha az akarat már nem tudott és nem akartam, hogy ez megtörjön így a következő vérző beteg felé sétálva feleltem a kérdésekre.
- A nevem Dieter...
Alig észrevehetően megakadt a torkomon a levegő. Volt-e jogom még Rotmantelnek hívni magam? Ha nem annak, akkor hát minek? Ismerhette-e az apámat, engem vagy a történetem?
Számított-e ez abban a percben?
- ... Adelhard. A köpenyem pedig a három sötét napban vélhetően darabokra szakadt valahol Einburg és egy közeli falu, Hochensort között.
Talán ennyit megérdemelt egy vámpír főnemes egy olyan kitaszítottól, mint én. Amúgy sem volt már mit szégyellnem.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Ívelt szemöldökeim felszaladtak, amikor a férfi kijavított, illetve hozzátette a magáét az utasításaimhoz. Végül biccentettem a lány felé, hogy tegye, amit a sebész mondott, mert ártani nem árthatott, noha bizonyosan nem ismerte még az itteni körülményeket.
- Az alkimista főzetek és a gyógyszer drága kincsek. A raktárak már majdnem teljesen üresek, és még mindig nem látjuk a végét az áradatnak. Takarékoskodnunk kell. - közltem vele tárgyilagosan. Ha itt kívánt maradni, tudnia kellett mik voltak a lehetőségeink és miben szenvedtünk hiányt. Még abban sem voltam biztos, hogy a felhalmozott élelem elég lesz ennyi embernek. Számítottam a pillanatra, amikor meg fogják felezni a fejadagokat. Nem jött értelszállítmány, és a parasztokat sem engedhettük vissza a földjeikre. Akikkel nem a sötétség seregei fognak végezni, nem a betegségek, azokkal majd az éhínség. Hiú ábránd lett volna az hinni, hogy idény nyáron még lesz aratás. Ezt a kérdéskört egyelőre rábíztam azokra, akik értettek a gazdasághoz, és előre látták ezeket a folyamatokat. Reménykedtem benne, hogy lesz olyan, aki gondol ezekre is, és több ötlete volt a megoldásra, mint nekem.
Tovább kellett mennünk, és út közben végre megtudhattam a sebész nevét is. Dieter Adelhard. A keresztneve nem volt ismerős, a családneve azonban igen, még az unalmas, tanulással telt éveimből, amikor szívesebben bámultam a bonsterem falát, mmint az előttem kiterített tetemet. Sem az anatómia, sem a hold szövetek tanulmányozása nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, de a tanáraim és a jelenlevők nagy részének a nevét még így is megjegyeztem.
- Johann-Klaus Adelhard, a magisztérium boncmesterének rokona? - kérdeztem. A boncmesterek az orvosi ranglétra alján álltak, a munkájuk kellemetlen volt, és nem igényelt túlságosan nagy szaktudást. A doktorok körében általános volt, hogy lenézték azokat, akik csak eddig jutottak, bár azt nem tudtam, hogy családi hátterük kárhoztatta őket erre a posztra, vagy csupán ennyire voltak képesek. Bármelyik megtörténhetett, azt pedig már ennyiből is láttam, hogy Dieter Adelhard sokkal többre volt képes, minthogy boncmester legyen. A köpenye kérdését nem firtattam tovább, sajnos megeshetett, amit mondott. A szörnyetegek odakint nem kíméltek senkit.
Közben megérkeztünk a következő beteghez, és egy szilánkosra tört lábhoz, amiből talán némi izom is hiányzott, cserébe egy csúnya harapásnyom is tarkította. Csoda, hogy a vele együtt meneülők kihúzták a szörnyeteg szájából és nem hagyták sorsára. Ami viszont még ennél is ijesztőbb volt, az a tekintete.
- Fussanak. Meneküljenek… Menyílt a poklok kapuja és kijött belőle MAGA AZ ÖRDÖG!
Felsóhajtottam. Ez volt a legrosszabb az egészben.
- Sokkos állapotban van. - állapítottam meg. - Már biztonságban van. El fogjuk altatni. - elkaptam az egyik hadonászó kezét, és gyengéden megszórítottam. - Bódító italt kérek, azonnal! - szóltam hátra, majd a férfi lábára néztem, azután Dieterre. - Mit gondol, menthető a lába, vagy az amputációval jobbak az esélyei?
Nem godnolhattam bele, hogy milyen élete lesz, ha megnyomorítjuk és az vajon rosszabb-e a halálnál. Az elméje úgy tűnt, hogy így is széttört, és sohasem fog valójában felépülni. Csak az életét menthettük meg. Újra éreztem a sürgetést, hogy kidolgozzam a csoportterápia módszereit a maximális létszámokkal, hogy az ilyen helyzeteket kezelni tudjuk.
- Mire ennek az egésznek vége lesz, aszílumokra nagyobb szükség lesz, mint ispotályokra… - jegyeztem meg keserűen. Az őrültek ápolása még gyerekcipőben járt, és jórészt az egyházak szamaritánusai végezték. Nagyon kevés olyan orvos volt, mint én, akiket az elme betegségei foglalkoztatták és képesek lettek volna szakszerű segítséget nyújtani. Valójában saját magamon kívül nem tudtam mondani egyet sem.
Ahhoz viszont, hogy ezt az embert el tudjuk látni, egyelőre ki kellett ütnünk valamivel.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Túlságosan előre szaladtam gondolatban. Természetes volt, hogy ennyi ember után apadtak a készletek, ráadásul a főképp diplomáciával foglalkozó Neulandereknek semmi különösebb oka nem volt jelentős mennyiséget fenntartani a különböző gyógyfüvekből és egyéb alkimista eszközökből. Ha a Rotmantel toronyban lettünk volna bőségében lettünk volna a kellő főzeteknek - de ott nem szenvedő betegek tengerét látták volna az emberekben, csak teszalanyokat vagy gyakorlóbábukat.
Ami felvetette a kérdést Laetitia úrnő miért is volt ennyire szamaritánus.
- Értem. Naív gondolat volt. - mosolyodtam el savanyúan, miközben igyekeztem a vámpírnő lépéseihez igazítani a sajátomat. Úgy tűnt a sors furcsa fintora miatt egy ideig együtt terveztünk dolgozni, így nem ártott összehangolni a ritmusunkat.
Az apám nevének említésére számítottam, így csak beletörődően leeresztettem a szemhéjamat. Nem értettem a szívem miért dobbant nagyobbat, mikor semmiféle érzés nem fűzött már hozzá, de valahogy mégis megtette. Nem tudtam másként tekinteni rá, mint ami, akkor sem, ha legszívesebben kivágtam volna magamból az érzést a szívemmel együtt.
- Az apám. Legalább is tőle születtem, házasságon kívül.
Különös felfogás volt, ugyanis nem tudtam róla hogy valaha megnősült volna. Mégis, amióta az eszemet tudtam úgy éltem, hogy fattyúnak tartottam magam - igaz nem az apám oldaláról. Anyám volt az, aki férjezett, tisztességes asszony volt és amennyire a vérhold megmutatta az ő örökségéből több maradt bennem.
- Ha jól gondolom kicsoda, a kisasszony valószínűleg engem is látott már. Noha kétlem, hogy megismerne akkor sem, ha emlékezne az arcomra.
Az ujjaim akaratlanul simítottak végig a varraton az állam szögletéhez közel, mielőtt sietve elkaptam volna a kezem és berögződött mozdulatként próbáltam a köpenyem alá rejteni. Zavaromat leplezve közelebb léptem a szétroncsolt lábú katonához, de rögtön vissza is rettentem egy lépést ahogy felkiáltott.
Nem ő volt az első, aki őrült módjára óbégatott és hazudtam volna, ha azt mondom nem tudtam megérteni. Noha engem valami vagy valaki megóvott attól, hogy a Csillagtalan éjszaka sötétsége beleigya magát az agyamba és szétroncsolja a józan eszem még én is emlékeztem azokra a borzalmakra, amik a világra szabadultak és csak az emlékezet elég volt, hogy kitáguljon a pupillám.
A lelki sokkhoz nem értettem, de úgy tűnt a vámpírnő ebben gyakorlottabb volt nálam. Félrehúzódtam és hagytam, hogy megpróbálja lecsitítani a férfi rohamát, miközben a lábát vizsgáltam meg. A harapás fűrészes szélén darabokra eső és lassan kiszáradó izomrostok meredtek a semmibe, mint egy érdes, szivacsos állattetem. A vérzést ugyan sikerült elállítani egy erős elkötéssel, a combcsontja a térde fölött azonban olyan apró darabokra tört, amit tudomány nem rakott össze.
- Valamilyen mágia még segíthet rajta, sajnos azonban én ilyennek nem vagyok birtokában. Ha a kisasszony igen úgy készségesen asszisztálok. - matatni kezdtem a zsebeimben, míg elő nem húztam egy szedett-vetett, papírba csavart apró dohányrudat. Nem a megszokott köderdei holdfű volt benne, az már sajnos végérvényesen kiveszett Veroniáról, de szárított borostyán és minimális angyaltrombita keveréke közel hasonló hatást ért el - leszámítva, hogy háromszor olyan káros volt. Miközben az ajkaim közé illesztettem egy ideig vacakoltam az éjláng előhívásával, így volt időm megfigyelni még egyszer a sérülést. Sajnos nem lett szebb. - Ellenkező esetben azt javaslom, maradjunk az amputációnál.
Az ujjaim között végre fellobbant az éjfekete színű, kissé folyékony tűz amivel gyorsan meggyújtottam a dohányrúd végét, mielőtt sietve eltüntettem. Kissé barbár módja volt a Nachtrabenek féltve őrzött varázslatainak, de amíg nem látták nem fájhatott nekik.
- Csodálkozom, hogy van aki szerint egyáltalán szükség van egyetlen őrültek házára is. A legtöbb ember és főleg vámpír úgy tartja Veronia már menthetetlen ilyen téren, így az elmebajjal elég számolni. Vagy felhasználni, de gyógyítani felesleges.
Nem akartam megsérteni vagy konfliktust kelteni, de biztosra vettem, hogy közös családunk sem volt mentes az őrület változatos formáitól. Egyetlen pillanatra átfutott az elmémen az álom Strauss von Rotmantellel, de rögtön utána búzavirágkék szemek néztek felém mindenhonnan így inkább a feladatra koncentráltam. Minden erőmet lekötötte, hogy ne kezdjek feleslegesen aggódni, és a tehetetlen vergődés most meglehetősen kontraproduktív volt.
- Ha már a dolgoknál járunk, amin csodálkozom. - léptem a férfi dereka mellé, készülve hogy elkössem az ereket a lába sajnálatos eltávolításához. - Mit keres Hannes von Rotmantel legfiatalabb lánya a Neulander toronyban, emberek és rangtalan vámpírok között?


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Nem volt elég, hogy egy boncmester fia volt, ráadásul fattyú is. Társadalmilag nem tudtam volna elképzelni hátrányosabb helyzetet Dieterénél, ahhoz képest a tudományában igen magasra kapaszkodott. Ha nem ilyen körülmények között találkozunk valószínűleg szóba sem álltam volna vele, ezt támasztja alá az is, amikor megemlítette, hogy már találkozhattunk a Rotmantel toronyban még tanonc éveim alatt. Nem tudtam nem észrevenn az ösztöns mozdulatot, amivel a vékony forradáshoz ért mely elválasztotta arcának két felét. Tehát a sérülését már az után szerezte.
- Mestermunka. Ki csinálta? - kérdeztem, és reméltem, hogy nem kellett megmagyaráznom, hogy mire gondoltam. A többit inkább kommentár nélül hagytam. Nem volt rá mit mondanom, mert egyszerűen jelen pillanatban vajmi keveset számított a származás. Most fontosabb volt, hogy mindketten Rotmantelek voltunk, akik a dolgukat végezték, amennyire erejükből és tudásukból telt.
Lemondóan ráztam meg a fejem a kérdésre, hogy képes vagyok-e mágiával meggyógyítani a szétroncsolt szövetet. Valójában sosem voltam tehetséges mágus, csupán a Hosszú Éjszaka alatt fedeztem fel, hogy az átok mely Veroniára szállt felerősítette a kevés affinitásomat a vérmágiához. Jó volt arra, hogy valamennyire meg tudjam magam védeni, ha a vívótudásom csődöt mondott volna, de arra nem volt jó, hogy segítsek a betegeken. Közben megjött a bódító ital is.
- Igya meg kérem. Ígérem elmúlik a fájdalom. - ellentmondást nem tűrően nyomtam oda a férfi szájához az üveget és töltöttem bele a szájába a sűrű folyadékot. Mivel magáján volt a nyelési reflex elindult, ahhoz pedig elég lassú és óvatos voltam, hogy ne nyeljen félre. Amikor megnyugodott és lassan álomba szenderült, fel kellett készülnönk az amputációra. Szíj, fűrész és fém az erek kiégetéséhez, erre még a barbárok is képesek voltak.
Dieter véleményére felsóhajtottam. Sajnos a legtöbben az ő véleményét osztották, ám ez a nézet a hiányos tudásból eredt. Sok volt a beteg és sok volt az őrült is, de mondjuk le a tüdőgyulladásban, torokgyíkban és vérhasban szenvedőkről is csak azért, mert sok volt belőlük és szélmalomharcnak tűnt a gyógyításuk? Mindig lesznek betegek és mindig lesz betegség is, aki pedig úgy gondolta, hogy a mentális betegésgek nem életveszélyesek, annak össze kéne számolnia a gyilkosságok, ngyilkosságok és öncsonkítások mennyiségét. Hosszas előadást tudtam volna erről akár itt helyben tartani, de kénytelen voltam lerövidíteni a mondandómat.
- Megbocsájtom a véleményét, mert nyilvánvaló, hogy önnek a sebészet a szakterülete és az azonnali ambulancia, nem pedig a hosszabb lefolyású betegségek. Megkímélem a nagyelőadástól, nyilván ön is tudja, hogy a betegségeknek az okát kell kezelni, különben a tünetek visszatérnek, a krónikus krónikus okát pedig sok esetben az elmében kell keresni, nem a testben. A törött elméjű ember látszólag funkcionál a mindennapokban, de sok kárt tesz a környezetében, amely láncreakciót indít el. Ha csak a húst nézzük nem vagyunk különbek egy nagyon precízen dolgozó hentesnél.
Ekészültünk az előkészületekkel, így nem volt más hátra, mint vágni. Átnyújtottam a fűrészt Dieternek, egy férfi erejével ezt a műveletet könnyebb volt elvégezni, mint az én törékeny alkatommal. Láttam, hogy rágyújt egy dohányrúdra, szerencsére nem zavart a füstje, de azt is láttam, hogy mindezt éjlánggal tette. Ez arra engedett következtetni, hogy az anyja Nachtraben lehetett, vagy a másik lehetőség, hogy benne is újonnan ébredtek olyan erők, melyekkel korábban nem rendelkezett. Felhevítettem a fémpálcát, amivel az amputáció után ki terveztem égetni az ereket, és a kötszert is odakészítettem. Sajnos nem tűnt megfelelően sterilnek, de abból kellett főznünk, amink maradt.
- Diplomata vagyok. De Rotmantel is, és egy Rotmantelnek, származzon akárhonnan a páciensek mellett van a helye. A tétlenségem szégyent hozna a névre és a köpenyre, és Simon nagyúr sem nézne szépen, hogyha már egyszer rászabadítottam a menekültek áradatát a tornyára, akkor utána visszavonulnék a hálókörletembe hegedülni. - válaszoltam neki készségesen. Bizonyára azt hitte, hogy elkényeztetett kisasszony voltam, akit csak a bálok érdekeltek, vagy jobb esetben apámhoz hasonlóan tudós lélek, aki a gyógyítás helyett előynben részesítette a megismerést. Mindkettő igaz volt, de egyik sem volt kizárólagos.
- És maga? Frontszolgálatot teljesít?
A déliek seregeinek soraiban sok volt a Rotmantel. Az alku értelmében mi ezzel járultunk hozzá a háborúhoz a Hellenburg királyi Szövetség támogatóiként, hogy szanitéceket küldtünk a frontra. Értékes munka volt, és biztonságos is, ráadásul nem kellett túlságosan megerőltetnünk magunkat. Az ment, aki érzett magában elég elhivatottságot, de a legerősebb mágusainkat megtarthattuk magunknak rosszabb időkre. Olyan időkre, mint amilyen ez is volt.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Nem is reméltem, hogy Laetitia úrnő szó nélkül hagyja a sebesülésem, ugyanakkor a praktikus megközelítés, ami a kérdésben rejlett meglepett. A legtöbben ha rá mertek kérdezni mindig a miérteket és hogyanokat akarták tudni, a drámát és tragédiát a megnyomorodott vámpírorvos szégyene mögött. Azt, hogy ki tette még senki nem kérdezte meg rajtam kívül.
- Sajnos fogalmam sincs. A Nachtraben toronyban történt, lassan több, mint tíz éve. Egy elszabadult mágia roncsolta az arcomat, a rám törő pánik pedig depigmentálta a hajam egy nagy kiterjedésű foltban, ahogy bizonyosan látja. A fájdalomtól elájultam és másfél nappal később tértem magamhoz, így ahogy most lát. Valami titkos összeesküvés történhetett ez alatt, mert egyetlen Nachtraben sem volt hajlandó elárulni kis is volt az, aki megoperált. Egy ideig próbáltam a nyomára bukkanni, de egyetlen nyomom sem volt így mostanra feladtam. Azt sem tudom, hogy kitől származik a bőrszövet ami most az enyém.
Újra, ezúttal tudatosan simítottam végig az arcomon, finoman megérintve a szemhéjamat.
- Amit tudok, hogy ugyanarról a területről származik, amely nekem megsérült. A szemhéj de még a szempillák is valódiak, egyedül a könnymirigyeket nem sikerült megmenteni. Bárkitől is kaptam vagy halott, vagy ugyanúgy néz ki, mint én.
Évekkel ezelőtt ez volt a szalmaszál, amibe kapaszkodtam. Kellett lennie valakinek a világban, aki a tükörképemként élte az életét, aki hozzám hasonlóan felemás volt és vagy társa az orvosnak, aki megmentett vagy ő maga. Kellett - de nem volt. Sehol nem hallottak róla.
A nosztalgia erőt vett rajtam, és ahogy figyeltem Laetitia kecses alakját áthajolni a beteg szájához, hogy leöntse a torkán a bódító italt és előkészítse az amputációhoz szükséges műszereket akarattal kellett elhessegetnem a reményt. Honnan ismerhette volna? Még a főcsalád tagjai sem tudhattak minden minden egyes vámpírról, aki a nevüket viselte. És különben sem mentem volna már semmire az információval.
A hirtelen jött kioktatásra bocsánatkérően mosolyodtam el. Nem gondoltam, hogy ilyen érzékeny témára tapintok, de úgy tűnt akaratlanul is megtaláltam azt a területet, amelyre a vámpírnő a legérzékenyebb volt.
- Félreért, kisasszony. Egy szóval sem mondtam, hogy osztom ezt a véleményt, csupán azt, hogy ismerem. De igaza van, sebész vagyok, vándor chirurgus így az elme dolgaihoz vajmi keveset értek. Sem az őrületet, sem az érzelmeket nem vagyok képes megragadni. Még a saját emocionális reakcióimat is szomatizálom, figyelem a szívverésem, a pulzusom, az izmaim tremorját, de sosem tudom megérteni mi miért történik. De egy paraszt sem érti miért lehet beteg a rozsdás vas marásától, mégis megölheti. Éppen ezért nem kicsinylem le az őrület komolyságát. Semmilyen nyomort nem illendő egy orvosnak lenézni, és ha válogatni kezdünk abban, hogy mi számít betegségnek feladhatnánk a tudásunk teljes egészét, hiszen sosem lenne teljes egyetértés. Viszont attól tartok, ha az elme dolgait is képes lennénk úgy befolyásolni, ahogy a testet, úgy hentesek helyett boszorkányoknak tartanának minket.
Minket. Különös volt, hogy nem olyan régen hagytam magam mögött a Rotmantel nevet és még sem voltam képes elvonatkoztatni saját magam tőlük.
- De ha kíváncsi a véleményemre, a cipész maradjon a kaptafánál. Ha a kisasszony úgy érzi képes foglalkozni az elme bajaival, úgy a legőszintébben kívánok sikert és maradok annál, amihez értek. A hentesmunkánál.
Kézbe fogtam a fűrészt és megkerestem azt a legalsó pontot, amely még menthető volt.
Az amputáció egyszerű műveletnek hangzott, de sokkal bonyolultabb és nagyobb szaktudást igényelt, mint először gondolta volna bárki. A fő elem természetesen a csont átvágása volt, de ezután a még menthető izomrészleteket hozzá kellett rögzíteni a csonkhoz, az idegeket beledolgozni az izomrostok közé, az ereket pedig a lehető leggyorsabban összeégetni, hogy ne a vérzésben veszítsük el a beteget. Egyetlen orvos csak nagy nehézségek árán tudta pontosan kivitelezni - szerencsére jelenleg ketten voltunk.
Egy ideig nem feleltem, csak határozottan, sebészi dühtől eltelve húztam és toltam a fűrészt, míg a férfi combjának alsó harmada el nem vált a középsőtől. Ezután kissé oldalt léptem, hogy Laetitia úrnő odaférjen a koagulációhoz és a saját felszerelésemből tűt és műtőselymet készítettem elő a csonk zárásához.
- Szép gondolatok, kisasszony. Úgy lenne helyes, hogy a tétlenség szégyent hozzon a Rotmantel névre.
A mondat értelmét nyitva hagytam, de biztos voltam, hogy értette. Hannes nagyúr vezetése alatt a család egyre inkább sodródott az emberek és vámpírok megmentése felől az élet határainak feszegetése felé, olyan elmebetegeknek adva terepet, mint a Straussért felelős csoport. Nem tudtam, hogy a főcsalád maga mennyire vette ki a részét a folyamatban, de Laetitia gondolkodása és főleg a tettei reményre adtak okot. Nagy kár volt, hogy öt nővére állt még előtte az öröklési sorban, akik nem biztos, hogy osztották a nézeteit.
- Így volt, egészen a vérholdig. - feleltem a legutóbbi kérdésére. - Egy hellenburgi katonai alakulatot kísértem és próbáltam életben tartani őket az északiak lőfegyverei ellen. Ugyanakkor a Csillagtalan éjszaka kissé megváltoztatta a háború menetét, ahogy azt gondolhatja. A csapatokat azonnal visszahívták a fővárosba, én azonban nem kaptam újabb utasítást. Szóval úgy vettem, hogy a szolgálatom véget ért.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Örültem, hogy Dieter beszédes társaságnak bizonyult, és nem egy zárkozótt mogorva fráterrel kellett együttműködnöm. További örömömet leltem a társalgástémájában, és hogy olyan érdekes dolgokról beszélt, melyek megérintették az intellektusomat. Mostmár tudatosabban és nyíltabban néztem meg az ismeretlen mester munkáját, amely az idegen szövetet erősítette a sebész arcára. A tudáson túl mágiát is kellett, hogy használjon, méghozzá nagyon precízen és pontosan, bár nem tökéletesen, ha a könnymirigyet nem sikerült újra működőképessé tenni. Hiába volt benne ez az apró hiba, még így is elismerésre méltó teljesítmény volt. Az utána lévő történet viszont szintén roppant különösnek bizonyult. A zsigereimben éreztem, hogy ez a rejtély mélyebbre nyúlt, mint ami látható volt, és sokkal jobban le kéne ásni ahhoz, hogy talán csak megsejthessük a titkokat.
- Rotmantel volt, az biztos, méghozzá kifejezetten erős mágiával, ami viszont inkább testbefolyásolás mint vérmágia. Ha ennyire titkolják a kilétét, az csak azt jelentheti, hogy bajt hozhat az ő fejére, ha kiderülne a közbeavatkozása, vagy annak okai. Vagy kitaszított, vagy nagyon magas rangú, de ha kitaszított aligha engednék be a Nachtraben toronyba. Marad tehát, hogy nagyon magas pozíciót tölt be, de miért gyógyította volna meg akkor önt titokban? Elnézést kérek. Nem akarok spekulálni, sem régi sebeket feltépni.
Nem árultam el neki a végső következtetésemet, mert nem akartam kritikus pillanatban felzaklatni. Ha a gondolatmenetem alapján maga is rájön, akkor is bőven elég idő lesz megemészteni a lehetőséget. S talán nem is vitt volna sehova, hogyha kimondom, a történetének és vele együtt az orvosi tehetségének csak akkor van együttesen értelme, ha Dieter nem Johan-Klaus Adelhard fia, hanem valaki másé, aki viszont túlságosan benne van a nagypolitikában ahhoz, hogy megengedjen magának egy fél-Nachtraben fattyút. Mivel azonban Dieter az apja tehetségét öröklte, mégis kénytelenek voltak a Rotmantel toronyban tanítani, így került a képbe a boncmester, akit nyilván lefizettek, hogy fogadja örökbe a fiút. A valódi apában viszont volt annyi könyörület, hogy ne hagyja a fiát szenvedni, vagy meghalni. Sehogy máshogy nem volt értelme. A bőr pedig biztosan halottból származott, hiszen ha élő volna, azt is pótolnia kellett volna valahonnan. Vagy maszkot visel legalább féloldalt. Láttam már olyat, de az nem illene bele cseppet sem a magarangú titokzatos Rotmantel történetébe.
A beteg föltt azonban már a saját szakmánk került terítékre, bocsánatkérését pedig (mert szavait annak vettem) készséggel elfogadtam. Beszédessége és egyenessége csak újabb érdekes részleteket tárt fel személyéről, ami viszont számomra érdekel alannyá tette. Láttam már olyat aki tudatosan elnyomta a saját érzéseit, vagy nem vett róluk tudomást, de olyanokat is, akik másokét nem tudták értelmezni. Dieter még ennél is tovább ment, ő már magát sem értette és a testi reakciók alapján próbálta visszakövetkeztetni. Ennkóek az okát tapasztalataim alapján csak sejtettem, ám abban bizonyos voltam, hogy a pszichoanalízis eszközeivel nem volt kezelhető. A boszorkányos hasonlatára felnevettem.
- Már most rosszabbak vagyunk a boszorkányoknál, Dieter. Vámpírok vagyunk. A jó hír viszont az, hogy az elme nem úgy működik a test. Az elme meggyógyítja önmagát, ha felfegyverezzük, és segítünk neki megtalálni a problémák gyökerét. Az orvoslásnak olyan ága ez, mintha csak bábák lennénk egy szülés mellett. Az ön esete viszont meglehetősen érdekes. Nem egyedi, találkoztam már hasonlóval. Noha ennyiből nem tudom megmondani, hogy a probléma kémiai, anatómiai, vagy pszichológiai jellegű-e. Az elsőnek van a legnagyobb esélye. Tanulással lehet rajta segíteni.
Tisztában voltam vele, hogy nem kérte, hogy diagnosztizáljam, mégis megtettem. Nem tudtam ellenállni az érdekes eseteknek, és kedvem lett volna hosszasan beszélgetni vele, hogy feltárhassan a probléma mélységét és gyökereit, ha volt neki, majdpedig kidolgozzak egy módszertant a megoldásra. Valójában nemrég jöttem rá, mikor Aurával beszélgettem, hogy összegyűjtöttem már annyi tudást, hogy az egyes esettanulmányok mellé megoldási javaslatokat és terápiát társítsak. Még gyermekcipőben járt az tlet, így egyelőe csak a naplómba firkantottam az esetek mellé címszavakat és kérdőjeleket.
Dieter belevágott a szerencsére mélyen alvó beteg lábába. A biztonság kedvéért egy fadarabot tettem a fogai közé, hogy ne harapja le a nyelvét, ha véletlenül felébredne. Újfent hiányzott Ludmilla, aki képes lett volna valami sokkal hatásosabb anesztetikumot kifőzni, de ő bizonyára kényelmesen megvolt a Rotmantel torony magas falai mögött. Amikor Dieter helyet engedett nekem odaléptem a sebhez, és elkezdtem kiégetni az ereket. Nagyon figyeltem, hogy ideget ne sértsek ezzel a művelettel és izmot is cask annyit, amennyit feltétlenül muszáj volt. Koncentrálnom kellett, de amikor a nehezén túlvoltunk, akkor tovább tudtuk folytatni a diskurzusunkat. Nem bírtam nem érezni a szavai mögött meghúzódó keserűséget. Simon nagyúr is naívnak nevezett nemrég, de kész voltam bizonyítani, hogy nem vagyok az. Dieternek nem kellett bizonyítanom semmit.
- Úgy véli tán, hogy családunk tagjai tétlenek? - nem tudtam más következtetést levonni abból, amit mondott, de ezzel a feltételezéssel cseppet sem értettem egyet. Hiszen ő is itt volt, és még számos Rotmantel szolgált csak a Hellenburgiak seregében, hogy a példánál maradjunk. Ahogyan ő is. Trténetére csak hümmögtem, hogy tudomásul vettem. Valójában örültem minden hírnek odakintről, ami több volt annál, minthogy melyik falu lakosságát mészároltak le. Tehát a háború ismét szünetelt, továbbra is győztes nélkül.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A nő okfejtése kifejezetten logikus volt és kíméletlenül terelgetett a megoldás felé. Miért is törődött volna velem egy magas rangú Rotmantel? Miért lett volna aznap éppen a nyomomban, miért sietett volna ilyen precíz és kifinomult technikával megmenteni az életem és valamelyest a becsületem is?
Egyetlen oka volt - az az elszakíthatatlan kötődés, a kegyetlen, nem választott lánc amit néha ott éreztem a bordáim körül még úgy is, hogy alig ismertem fel.
Az a kötődés, ami zokogásra kényszerítette anyámat, amikor az elméjébe hatolt a tudat, hogy nélküle nőttem fel.
- Arra utal, kisasszony, hogy nem is annak a fattya vagyok igazán, akinek hiszem magam?
Nem emlékeztem sokra a gyerekkoromból, mert tudatosan igyekeztem elfelejteni, amikor dacosan és sértődötten ott hagytam a tornyot. Apámról annyi maradt meg bennem, hogy mindig is kifejezetten gyengének tartottam a folyamatos hajbókolása és problémák elől menekülő jelleme miatt és fájt, hogy jobban igyekezett megtanítani arra, hogyan ne legyek útban mint éreztetni, hogy a fia vagyok.
Mintha apró mozaikszemek estek volna le előttem a talajra, kialakítva a képet ami mindig is ott volt előttem, csak sosem akartam észrevenni.
Kizárt dolog volt. Ennyire nem lehetett nyilvánvaló a megoldás azután, hogy annyi időt pazaroltam rá és olyan nehezen mondtam le róla.
De mi volt, ha mégis?
- Ismer talán olyan vámpírt, Laetitia úrnő, aki képes lenne elrejteni a saját fiát de mégsem tudná annyira elengedni, hogy hagyja meghalni?
Szinte maguktól találtak utat a szavak, ahogyan ott álltam mozdulatlanul, kezemben a befűzött sebésztűvel és csak meredtem magam elé. Nem lehetett ennyire egyszerű.
De igen. Lehetett.
Megráztam a fejem és odaléptem a vámpírnőhöz, kerülve, hogy útban legyek neki és vártam, mikor varrhatom csonkká a még szabad és így fertőzésveszélyes sebet, amiben a férfi combja végződött. Közben óvatosan a páciens arcára sandítottam, várva, hogy mikor győzi le az elviselhetetlen fájdalom a bódító keverék hatását. Még aludt.
- Ahogy mondtam, nem értek az elméhez. - mosolyodtam el bocsánatkérően, alig észrevehetően ahogy a bábáskodást említette. - De ezt talán el tudom fogadni, hiszen a test sem működik máshogy. Medicus curat, natura sanat, ahogy a mondás tartja. Mi csak azért vagyunk hogy megakadályozzuk a testet a rosszul gyógyulásban és kivegyük azt, ami visszatartja, a gyógyítást már a test maga végzi. Az elmének is kell legyenek ilyenek. Határok, amin áttörve vissza kell egyengetni a megfelelő közegbe, fekélyek, amiket ki kell vágni a gyógyuláshoz. Csak épp az eszközök mások.
Noha nehezen tudtam felfogni hogyan is lehetett gyógyítani valamit, amely érinthetetlen és láthatatlan volt azt is tudtam, hogy ez az én látásmódom hiányossága miatt tűnt lehetetlennek. Ha nem lett volna szike a vámpír kezében a test bennékeinek feltárása is lehetetlen lett volna.
- Sokan nevezték már érdekesnek a történetemet, de a kisasszony az egyetlen, aki esetnek hívta. Ha nem zavarom vele túlságosan, elmagyarázná mit ért kémiai alatt? Mérgezést?
Sok főzet volt képes befolyásolni valaki elmeállapotát - ügyes alkimisták ezt ki is használták. Az élénkítőfőzetek, a bódítóitalok, még a közönséges alkohol is hatott valamelyest a hangulatra, ami közvetlen kapcsolatban állt az elmével. De nem hallottam még soha olyanról, amely ilyen hosszú távon képes lett volna megakadályozni, hogy megértsem azt a sajgást, amit most is éreztem, ahogy arra gondoltam, hogy egy nyáriszőke hajzuhatag menekül lobogva az éjszaka szörnyei elől, én mégsem tehetek semmit, mert egész Veronia a maga minden rettenetével választ el tőle.
Szerencsére Laetitia végzett a koagulálással, így nekiláttam összevarrni a levágott láb maradékát és eltereltem a gondolataimat Gloriáról, az apámről és a sebhelyemről is. Gyorsan de alaposan varrtam, izmot az izomhoz, hogy kupolaszerű pólyát készítsek a csontvégnek, aztán elrendeztem az idegeket, hogy megakadályozzam a későbbi fantomfájdalmat és esélyt adjak, hogy az izmokat nőjék be, végül pedig összezártam a bőrt.
- Úgy gondolom, hogy a családunk tagjai rossz irányba tevékenyek. - feleltem a nőnek két csomó között. - Ismerik a testet, ismerik a módját, hogy megváltoztassák de elhanyagolják azt, hogyan gyógyítsák meg. Minden Megrontottra jut egy halott sebesült, aki nem volt elég érdekes és minden új kísérleti sikerre jut egy új járvány, amelyet talán megfékezhettek volna. Nyilván, tisztelet a kivételnek. - költözött vissza az arcomra a halvány mosoly, ahogy felpillantottam rá a férfi lába fölött görnyedve. - Kívánom, hogy legyen minden Rotmantel olyan, mint ön. De mindketten tudjuk, hogy ez nincs így.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Nem kellett kimondanom, megtette ő. Szavakba öntötte a rettenetes sejtést, hogy amit eddig hitt magáról és a származásáról haugság, része egy szövevényes összeesküvésnek, amely védi a személyét a valódi apjának és feltételezett gyógyítójának. Bólintottam a dedukciójára, a kérdése azonban váratlanul ért. Ismerek-e olyat, aki ilyesmit tett volna. Fejemben sorra vettem azokat a nemes Rotmantel férfiakat, akik kellő tudással rendelkeztek, de nem volt közöttük egyetlen egy sem, aki ne önnön gőgjében tobzódott volna. Egyikük sem nézett volna egy eldobott fattyú felé. Egyetlen vámpír férfi sem. Felkacagtam a gondolatra.
- Ismerek. Az anyámat. Ám önnek éppen lehetséges apát keresünk, így sajnos ki kell ábrándítsam… Noha ezen nincs is mit csodálkozni. Aki köré ilyen rejtélyt szőttek és ennyire titokban tartják a kilétét, az nem fogja könnyedén elárulni magát. A társaságban minden nemes maszkot visel, hogy a külvilág felé erősnek látszódjon, sebezhetetlennek és feddhetetlennek. Az is biztos, hogy bárki is az apja, annak van mit veszíteni, van oka félni a lelpleződéstől, különben nem hagyta volna el magát. A tény, hogy kockáztatott, mert kockáztatott azzal, hogy segített magán, a bizonyíték, hogy szereti önt, de komoly dolgok húzódnak a felszín alatt.
Minden gyermek ezt akarja hallani. Minden gyermek arra vágyik, hogy a szülei szeressék, és talán a fiúk még jobban vágyják a távoli, elérhetetlen apa szeretetét. Most azonban nem azt mondtam, amit Dieter hallani akart, hanem valóban úgy is gondoltam. A dedukció, amivel megtaláltam az elrejtett szilánkokat ezt a képet adták ki. Ennyire magas szinten pedig biztos voltam benne, hogy a mellettem álló sebész a rokonom volt, talán nem is annyira távoli. Noha minden tisztavérű Rotmantel valamilyen szinten rokona volt a másiknak, így ez alig jelentett valamit.
Hagytam, hogy levonja a maga következtetéseit az elmével kapcsolatban, és azt párhuzamba állítsa a sebészettel. Időnkénti bólintással jeleztem, hogy úgy volt, ahogy gondolta. Valóban olyan volt, mint egy feltárás, csak itt a szike és a fogó mind szavak voltak, tűpontosan elhelyezett megállapítások és kérdések, amelyek segítségével a páciens még mélyebbre merülhetett önnön lelkében. Úgy láttam azonban, hogy megfogta az, amit róla mondtam, mintegy gyorsan felállított diagnózisként. Újra meglepődtem, hogy bár a sebészet terén mennyivel előrébb járt nálam, az elméleti tudományok terén jócskán fölé magasodtam. Halványan sejtettem, hogy nem járta végig az sszes kötelező elméleti elméleti előadást, és nem töltött naphosszat könyvek felett görnyedve, mint én. Szerencséje volt, hogy szerettem magyarázni és hogy elég érdekes páciens volt ahhoz, hogy tovább boncolgassam a problémáját.
- Nem mérgezésre utaltam, hanem az agy természetes kémiai folyamataira. Számos elmélet terjed arról, hogy az agyban lévő sejtek között hogyan terjed az információ, és miféle homeosztázis uralkodik a koponyában. Jelenleg a legelfogadott elmélet, hogy az agyfolyadékban és a sejtek közötti területen speciális összetételű kemikáliák biztosítják a működést, amik kihatással vannak a viselkedésre. Ennek az összetételnek a felborulása, vagy helytelen működése nem feltétlenül patológiás, és fentállhat akár a születéstől kezdve is. Akkor szoktunk ilyesmire gyanakodni, hogyha már részletesen feltártuk a beteg múltját, de semmi sem magyarázza a személyiségtorzulást, ugyanakkor minden téren funkcionális, így kizártuk az agy lézióját is. Az elmélet szerint a tudatmódosító szerek is az agyfolyadék összetételének visszafordítható megváltoztatásán alapulnak. - hosszabb előadás lett, mint terveztem, de reméltem, hogy megértette, hogy mire gondoltam. Általában több évig tanulmányozzák a neurológia tudományát azok, akik ilyesmire adják a fejüket, így nem tudtam egészében átadni a tudást, amivel rendelkeztem, de nyitott voltam rá. már ha úgy döntött, hogy egy ideig élvezni akarja a Neulander torony kényelmét. Csodálkoztam volna, ha így alakulnának az események, de nem zárhattam ki a lehetőségét.
Lassan a végére értünk az amputációnak, így már csak a kötözéssel voltam elfoglalva. Hiába beszélgettünk, Dieter még mindig elképesztően pontos volt. Nekem nem kellett annyira figyelnem ennél a részletnél, így el tudtam gondolkozni a szavain, amiket a családról mondott. Meg kellett volna sértődjek, hogy becsmérelni merte a módszereinket, de a megrontottakkal kapcsolatban kénytelen voltam egyetérteni vele. Utáltam őket, gyűlöltem egyáltalán rájuk nézni, ugyanakkor sajnáltam is őket. A saját testőreimet is ettől a sorstól mentettem meg, de mindenkit nem tudtam. Felsóhajottam.
- Azért ez nem ennyire egyszerű. A kísérleteknek, és a határok tologatásának a funkciója, hogy megismerjék a testet minél részletesebben, megtanulják befolyásolni azt, ennek segítségével pedig gyógymódot találjanak olyan betegségekre, amik azelőtt halálosnak bizonyultak. Vagy kellemetlennek. Ludmilla nővérem kísérleteit sokan undorítónak és erkölcstelennek tartják, de ő jött rá elsőként, hogy hogyan lehet kezelni a férfiak impotenciáját. Vagy, hogy közelebbi példánál maradjunk, mit gondol, a megmentőjének hány embert kellett megnyúznia ahhoz, hogy eljusson odáig, hogy képes legyen helyrehozni az ön arcát? Kísérlet nélkül nincs fejlődés, de el kell találni a megfelelő egyensúlyt. Senkit sem kényszerítettek arra, hogy a gyógyítás helyett kutassanak.
Végeztünk az amputációval, így új beteg után kellett néznünk. Úgy tűnt, ma mégis csöndesebb időszaknak néztünk elébe.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Szomorúan mosolyodtam el a válaszra, pedig igazán naiv dolog volt reménykedni. Azzal, hogy Laetitia rávilágított egy alapvetően teljesen magától értetődő lehetőségre már messze többet tett, mint valaha bárki - beleszámítva magamat is.
- Ennél nehezebb lesz megtalálnom, nem igaz? Minden esetre köszönöm, ha ön nem veti fel talán sosem jutott volna eszembe a lehetőség. És ha valóban így van, akkor biztosan van egyvalaki, aki még életben van és tud a dologról, noha egy olyan helyen ahová reméltem, hogy sosem lesz okom visszatérni.
Johan-Klaus Adelhard. Egy megalázkodó, aszott vámpír akit eddig az apámnak hittem, noha legszívesebben megtagadtam volna, most pedig talán itt volt a lehetőség. Ő tudhatott mindent, talán egyedüliként ezen a világon. Ő és a Nachtrabenek, de utóbbiak nem beszéltek és képtelen volt kihúzni belőlük egy szót is.
A kérdés csak az maradt megérte-e az ügy, hogy visszatérjek a Rotmantel toronyba.
- Szeretett... - kissé cinikusan fintorodtam el, noha tudtam, hogy Laetitia egyáltalán nem gúnyolni akart. A mellkasom hirtelen süllyedt meg, mintha egyszerre kiüresedett volna, aztán olyan erősen dobbant meg a szívem, hogy az erőtő kissé előredőltem. A sebésztű megszaladt az ujjaim között és egyenesen beleállt az egyik ujjam tövébe, apró, vörös vércseppet buggyantva ki. Minden lélegzetvétel nehéz volt be, és fájdalmas ki, mintha apránként fújtam volna ki magamból az életet. Észre sem vettem, hogy feleslegesen állok a még mindig kábulatban alvó beteg ellátott csonkja fölött, de szerencsére a vámpírnő befejezte helyettem a kötözést, míg én összeszedtem magamat.
- Elnézést. - erőltettem ki magamból, de mintha az ajkam nehezebben mozgott volna. Önkénytelenül haraptam meg a számat, végigkaristolva a puha bőrt a szemfogaimmal, de megálltam, hogy átharapjam. - Biztosan elfáradtam egy kissé.
El is felejtettem mikor morzsoltam el a dohányrúd csonka végét a ládám fémsarkán, de határozottan megtettem így már csak egyetlen lehetőségem maradt. Felpattintottam a rézcsatokat és kiválasztottam a legfrissebbet az oldalára csatolt fiolák közül. Nem maradt már, csak három. A vérhold alatt nem volt nagyon eszemben, hogy tartalékoljak.
- Felajánlanék egy kortyot, de kétségem sincs afelől, hogy a kisasszonynak sokkal kifinomultabb forrásai vannak.
Felpattintottam a lepecsételt szelepet a fiola tetején, aztán tartalmát, egy adag, méreggel alvadásgátolt vért a nyelvemre öntöttem remegő kezekkel. Nem kevés próbálkozásba telt, míg kikalkuláltam a megfelelő arányokat a legoptimálisabb tároláshoz, de sok időm és még több motivációm volt.
Leültem egy nagyobb ládára, amit odakészítettek és hagytam, hogy a fémes íz kitöltse a számat és lassan szétáradjon a testemben, megtisztítva a mágiahasználat fájdalmától és elnyomva az agyamat érő remegést. Laetitia magyarázata keserű felfedezést jelentett saját hiányosságaim terén, de azt hiszem ez egy újabb dolog volt, amin nem kellett volna meglepődnöm. Úgy tűnt a fattyak jussa eddig tartott, amit mesélt legalább olyan messze volt tőlem, mint az én tudásom az emberektől. Szerencsére az éves vándorlások alatt megtanultam gyorsabban gondolkodni és máshogy közelíteni a dolgokat, mintha csak a saját anatómiai és pathológiai ismereteimet gyarapítottam volna, így kis erőlködéssel meg tudtam ragadni az ismeretlen fogalmak ismerős pontjait.
- Érdekes. Az emberek hite szerint a testben lakó lélek az, ami a döntéseket hozza, de a döntéseket nagyban befolyásolja a hangulat. Ha pedig az agyvízben lévő kemikáliák befolyásolják a hangulatot, úgy a lelket is. De ha lehet a természetestől eltérő hatást elérni főzetekkel, akkor lennie kell olyannak is, amely az abnormálisat alakítja normálissá.
Ez a téma sokkal közelebb állt hozzám, noha sejtettem, hogy barbár materializálása egy ennél magasabb rendű és összetettebb témának.
- A kisasszony azt mondta, hogy az én esetemben erre gyanakszik, ugyanakkor azt is mondta, hogy ez csak az utolsó lehetőség ha a másik kettő nem lehetséges. Miből gondolja, hogy nem valószínűbb a múltamban valamiféle indokló tényező?
Ritkán volt ilyen intelligens társaságom és szinte soha nem tudtam olyan témákról beszélgetni, amik valóban érdekeltek. Magamat is meglepve azt vettem észre, hogy élvezem a beszélgetést Laetitia úrnővel még annak ellenére is, hogy néhány egyszerű mondattal képes volt kiforgatni eddigi önképemet.
- A családunkat... illetőleg viszont igaza van. Előzetes feltételezésekbe bocsátkoztam, emiatt elnézést kell kérnem. Valójában nem láttam semmit a Rotmantel toronyból sem annak lakóiból tizennégy éve, akkor pedig a fiatal sértettség vezérelt és haragudtam mindenre és mindenkire. Azóta is csak az emberek királyságában terjedő rémhírek által tudok tájékozódni, azok pedig javarészt túlzóak és mesterkéltek. De pontosan tudom, hogy a fejlődésnek ára van és régen elhagytam azt a naivitást, miszerint mindenkit meg lehet menteni.
A képzeletemben villám csapott le valahol a távolban és pókok neszezését hallottam, mintha csak üzenni akartak volna.
Felsóhajtottam és felemelkedtem a ládáról. Nem lehettem most gyenge.
- Mégis, valami a belsőmben tiltakozik az ellen, hogy elfogadjam a családom olyan tagjait, mint Heinrich von Rotmantel. De remélem, hogy az ő fajtája van kisebbségben.
A kapunál mozgolódás támadt és meglepett sikolyok, így sokatmondóan a vámpírnőre néztem és lendületesen megindultam arra. Út közben nekem kissé több erőt kellett befektetnem az emberek félretaszításához, mint a lobogó köpenyében egészen fejedelmi látványt nyújtó Laetitia úrnőnek, ugyanakkor amint megpillantottam a szedett-vetett hordágyon behozott nőalakot nem tudtam hibáztatni őket a felbolydulásért.
Első pillantásra Neulander bajvívónak tűnt, a család inkább lenyűgöző, mint kifejezetten effektív katonaságából. Páncélja nagyobb részt hiányzott, az alávett ruha pedig több helyen felszakadt valami éles kardszerű tárgy tiszta vágásai alatt - de mind jelentéktelennek tűnt a nyakához képest. Látszott, hogy valaki megpróbálta nyomókötés alá helyezni, feltehetően a nő mellett bicegő, nála valamivel jobb állapotban lévő de így is meglehetősen leharcolt vámpírférfi, mellvértjén a Neulander jelvénnyel. De a kötés átvérzett, szélei elmásztak így jól látszott a roncsolt heg, amiből bugyogva tört fel a vér.
Valami felszakította az egyik fejverőeret. Alig két perce volt, mielőtt meghalt.
- Kutyák! Átkozott söpredék! - üvöltött mellette a férfi olyan haraggal a szemében, ami az őrület határán lehetett. - Így szolgáljátok meg? Ez a hálátok?! MEGTÁMADNI A MEGMENTŐITEKET?!
A tömeg egy emberként némult el, még én is megtorpantam egy pillanatra. Ha ezt a vámpírt valóban emberek támadták meg nem hagyhattuk meghalni, különben a vámpírok bosszúja mészárszékké változtatta volna a csarnokot.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Nem is értettem, hogyan nem jutott eddig eszébe a lehetőség, hogy az okokat is vizsgálja, hiszen akkor bőven egyértelművé váltak volna az összefüggések, ugyanakkor azt is tudtam, hogy sokszor egy külső szemlélő más oldalról képes megvilágítani a történéseket, ezáltal pedig új részletek rajzolódnak ki. Most sem tettem mást, mint rávezettem a férfit valamire, ami mindig is ott volt, és elég volt néhány apró szó, egy új nézőpont, onnantól kezdve pedig maga is rájött. Abban is igaza volt, hogy a nevelőapjával kellett kezdenie a kutatást, és valamilyen módon kiszedni belőle, hogy ki volt az, aki a megbízást adta neki Dieter nevelésére. Az volt a következő nyom. Bár ez nem az én történetem volt, reméltem, hogy azért lesz alkalmam tájékozódni a fejleményekről. Kedveltem a nyomozós feladványokat.
Azt viszont nem vártam cvolna, hogy az az egyetlen szó, „szeretet” ilyen erős hatást vált majd ki a vámpírférfiból. Még a tű is megszaladt a kezében, úgy mellbevágta a lehetőség, noha úgy tűnt valóban nem képes felismerni a saját érzéseit. Ha nem említette volna ezt a problémáját, azt hittem volna, hogy csupán letagadja a lehetőséget, hogy megőrizze előttem az erős és rendíthetetlen férfi látszatát. Engedtem neki. Így is elég komoly nyomás nehezedett rá, hogy egy műtét közben, a Csillagtalan Éjszaka megrázkódtatásai után még a saját életét és származását is újra kellett értékelnie.
Nem ültem le mellé a ládára, csak karba tett kézzel vártam meg, hogy visszanyerje az erejét a vértől és a rövidke szünettől. Nem votlak illúzióim afelől, hogy sokáig fog tartani a nyugalom. A lélek kérdése azonban érdekes volt. Senki em tudta mennyire áll szoros kapcsolatban az elmével, és pontosan mily módokon lehetnek egymásra hatással. A lélek volt az, mely olyan tudatosságot adott nekünk, amely megkülönböztetett minket az állatoktól, és képesek lettünk általa felülemelkedni az ösztöneinken. Hiszen agyszövete minden magasabb rendű élőlénynek volt, ám a lélek csak az emberek, tündék, és minden tőlük származók kiváltsága. Legalábbis ezt mondták, de magam sem tudtam mennyire hittem benne. Nehéz lett volna azt mondanom akár csak Ruby Rose-ra hogy nem rendelkezik lélekkel. A kérdése azonban helyt álló volt, és valóban magyarázatot igényelt.
- Csupán abból vontam le egy talán elhamarkodott következtetést, hogy úgy beszélt erről az állapotról, mint ami mindig is így lett volna. Ebből következik, hogy a kialakulásának pontja olyan korai életkorra tehető, amelyre már nem emlékezhet, ekkor két lehetőség van, hogy vagy vele született, vagy pedig csecsemőorában történt olyasmi, amit ezt kialakíthatta. Korai következtetésem, hogy kémiai okok állnak a háttérben a születéskori kialakulást feltételezi. Ahhoz, hogy a másik bebizonyosodjon, az édesanyjával kéne beszélnem, hogy hogyan bánt önnel még pólyás korában. Ugyanakkor az erre vonatozó adatok… mármint arra, hogy a csecsemőkori bánásmód milyen módon van befolyással a személyiségre, egészen elenyésző mennyiségben áll rendelkezésre. Kétség kívül érdekes kutatási téma volna egyébként.
Igaza volt abban, hogy talán túl hamar vágtam rá, hogy a problémája születéskori, de az igazság az volt, hogy akármelyik helyzet is állt fent, segíteni csak a hosszas tanulás segíthetett, amikor pontan úgy magolja be a tüneteket, mint a kórságokét kell minden doktornak. A családunkat illetően a bocsánatkérését elfogadtam és igyekeztem volna ennek hangot is adi, ám akkor megemlítette azt a vámpírt. Arcomra undor és megvetés költözött, pedig nemeshölgyként illett volna ezeket az érzéseket mélyre rejtenem, főleg egy olyan befolyásos férfival szemben, mint a megnevezett. Bizonyára én is fáradt voltam már, ezért nem bírtam uralkodni a vonásaimon. Fontos szabálya volt a politikának, hogy nem bízhattam senkiben, és mivel nem tudtam, hogy ki előtt beszélhettem nyíltan, ezért az volt a legjobb, ha senki előtt sem tettem. Másik oldalról azonban Dieter osztozott velem a Heinrich iránt táplált érzéseimben, és hogyha kiderülne róla, hogy magas rangú vámpír, mégha fattyú is, nem árthatott, ha volt egy újabb szövetségesünk ellenében.
- A Heinrich név meglehetősen gyakori, Dieter, ám ha ugyanarra a vámpírra gondolunk, úgy mélységesen egyet kell értenem önnel. Bár még valóban kisebbségnek számít, nagyobb probléma, hogy túl gyorsan kapaszkodott túl magas pozícióba, simanyelvű modora és a távlatok és lehetőségek folyamatos ecsetelése pedig folyamatosan mérgezi apám elméjét. Nyílt titok, hogy Heinrich családfő akar lenni, úgy, hogy elnyeri Laura nővérem kezét. Ha ez meg is történne, már van tervünk rá, hogy a frigy ne tartson tovább néhány óránál. - mosolyodtam el végül gonoszan. A birtokomba került egy fiola éjcsepp, a leghalálosabb méreg mind közül. A nővéreimmel megegyeztünk abban, hogy a mérgeket azoknak a férjeknek tartogatjuk, akiket nem szeretnénk a magunk közelében látni. Meg sem próbáltuk volna elrejteni a kilétünket és a gyilkosság tényét, de minek is foglalkoztunk volna ilyemivel? Hannes von Rotmantel lányai voltunk, a tornyunkon belül érinthetetlenek.
Nem fejtegethettem tovább azonban a családon belüli politikát és az ellentéteit, mert újabb sürgős eset érkezett. Lobogó köpennyel vonultam a kapuhoz, ahol most nem ijedt parasztok, hanem visszatérő Neulander egységek érkeztek. Azonnal a sebesülthöz hajoltam, de enm tudtam nem hallani a társa dühödt kiáltását. Ez nem volt jó. Nagyon nem. Nem kockáztatjattuk, hogy tömegverekedés törjön ki emberek és vámpírok között. Megmentettük őket, etettük őket, elláttuk őket, ha pedig most néhány feldühdött vámpír a vérüket veszi, akkor minden erőfeszítés hiábavaló volt.
Hibáztathattam volna magamat, de nem tettem. Az emberek számára a torony egy lehetőség volt, ha szívesebben haltak meg odakint, jogukban állt így tenni. Ezt a katonáknak is tudniuk kellett volna, mielőtt harcba bocsátkoztak.
- Nyugodjon meg, kérem! Ezzel nem segít a társán! - szóltam rá erélyesen, majd egy fogóval elszorítóottam a vérző artériát. Szerencsére a cselédek is odasereglettek, némelyiknél kötszer volt, és közttük megláttam Anna, saját vérszolgám arcát is, aki már most elkezdett hevíteni egy pálcát a koagulációhoz. Ügyes lány, már megtanulta mi a dolga.
- Dieter, segítene az éjlángjával annának hamarabb felhevíteni a pálcát? Maga meg fogja ezt a csipeszt és szorítsa ahogy tudja! - szóltam rá az előbb hetvenkedő vámpírkatonára. Feladatot kellett neki adnom, nem volt erőm figyelni arra, hogy megállítsam. Én közben fentebb is igyeketem elszorítani a páciens nyakát egy hevenyészett nyomókötéssel. Csak fél percet kellett kibírnia, vagy még annyit sem, hogy elkészüljön a hevítés.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Kezdtem úgy érezni, hogy Laetitia úrnő lassan a hatalmába kerített - legalább is máshogy nem tudtam magyarázni azt, hogy szó nélkül bólintottam a parancsra és a szolgalányhoz léptem, tenyeremen gyermekökölnyi fekete gömböt alkotva az éjlángból.
Egyetlen pillanatra látta a mágiát a beszélgetésünk közepette, mégis azonnal képes volt kalkulálni a ténnyel, hogy képes vagyok rá. Nem kérdezett, csupán belehelyezett a saját stratégiájának egy megfelelő helyére és felhasznált, amikor hasznosnak ítélte.
És tette mindezt úgy, hogy végig megmaradt a szakmai udvariasság halovány függönye mögött, kerülve, hogy sértve érezzem magam az utasítástól.
A tehetséges nemesek félelmetesek voltak.
A szemem sarkából láttam, ahogy a nagy hangú Neulander bajvívó, vélhetőleg az őrület határán Laetitia mellé lépett és amennyire a sebesülései engedték kihúzta magát.
- Mégis kinek képzeli magát, hogy utasítgasson? Talán számít már valamit ha megmentik? A támadás akkor is támadás!
Nyilvánvaló volt, hogy a kinti sötét maradványai rágták be magukat az agyába, eltompítva a józanságát és eszelős harag felé sodorva, de sajnos ez nem mentette fel. Őszintén kíváncsi voltam Laetitia hogyan válaszol, de a Neulander nőnek nem volt annyi ideje.
- Kérem, segítsen az úrnőjének. A katona nyilvánvalóan megtébolyult a kinti borzalmaktól, hasznavehetetlen egy ilyen helyzetben. - néztem fel az Annának nevezett vérszolga szemébe és a válaszát meg sem várva vettem át tőle az olajként fortyogó éjláng közepében hevülő pálcát.
Fél perc hosszú idő volt, ha az ember egyik verőeréből szökött a vér és félő volt, hogy a vámpírnő keringési sokkot kap - ami könnyen a halálát okozhatta. Amikor a fém végül elérte a kellő forróságot félretoltam néhány bámészkodót és Laetitiához léptem. Látszott rajta, hogy teljes figyelmét a Neulander nőnek szenteli és igyekezett az erősen lüktető artéria nyakizmok között megbújó szárát elszorítani.
- Vigyázzanak!
Megkerestem a lüktető artéria tövét, átvettem a fogót a nőtől és a felhevült fémpálca végét az összeszorított érhez szorítottam. Halk sistergés hallatszott, ahogy a szövetek roncsolódtak és a vér egy része elpárolgott, de a vérzés néhány másodperc után elállt, ahogy a seb összeforrt.
- Amit Heinrichről mondott és a házasságról... Gyakoriak a nemesek között az ehhez hasonló játékok? - kérdeztem, miközben igyekeztem megtisztítani a sebet a kifolyt vértől és az esetleges szennyeződésektől. Fogalmam sem volt miért is érdekelt igazán. Talán a lehetőség, hogy én magam is egy hozzá hasonló magas rangú Rotmantel eltitkolt leszármazottja voltam felébresztett bennem egy ösztönt, ami arra sarkallt, hogy minél jobban megértsem ezt a világot. Vagy talán csak próbáltam fenntartani a beszélgetés fonalát még aközben is, hogy épp egy diplomáciai katasztrófát próbáltunk megakadályozni és egy életet megmenteni.
- Valóban ennyire egyszerű lenne a Rotmantel ház vezetését megszerezni? Nincs a nővérének vagy a kisasszonynak beleszólása?
Valahogy a gondolattól is irtóztam mi lett volna a családunkkal, ha Heinrich von Rotmantel kezei között összpontosul minden döntés.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Kinek képezelem magam? A Neulandernek úgy tűnt, fogalma sem volt, mit hozott a saját fejére, ám ez nem mentesítette őt a tette alól. Közrendűtől, de még nemestől sem tűrtem el magammal szemben ilyen hangnemet. Szerencsére Anna éppen akkor érkezett, így átadtam neki a csipeszt és a kötszert is, amivel igyekeztem mérsékelni a vérzést, majd felálltam. A férfi masabbra nőtt nálam, de ez mit sem számított. Elővettem a legmegvetőbb pillantásom, amely csak fellelhető volt a repertoáromban, majd megidéztem egy vérkarót. A szilárdra keményedett folyadék a saját ereimből származott, de eleget használtam az utóbbi napokban ezt a képességet, hogy ekkora veszteséget már meg se érezzek. A férfi fájdalmasan kiáltott fel és kapott a lábához, épp eléggé összegörnyedve ahhoz, hogy most én magasodhassak fölé.
- Laetitia vagyok, Hannes von Rotmantel családfő leánya. Azt utasítok a jelenlévők közül, akit csak akarok, és ha még egyszer olyat mond, vagy akár csak úgy néz, hogy az nekem nem tetszik, a következő vérkaót a nyakába állítom. Megértette, katona?
Meg sem vártam a válaszát, visszafordultam a beteghez és hagytam, hogy a hetvenkedő vámpír azzal legyen elfoglalva, hogy kiszabadítsa magát. Nem volt egyszerű, sőt talán lehetetlen is, de bőven elégnek láttam akkor megszüntetni a varázslatot, amikor végeztünk a páciens ellátásával. Éppen csak visszavettem Annától a csipeszt, amikot megérkezett Dieter az izzó fémmel a kezében, és elégette az artéria két végét. Hátraléptem, hogy képes legyen dolgozni, addig pedig szemügyre vettem a vámpírnő többi sebét.
- Munkára! Nincs itt semmi látni való! - szóltam rá fennhangon a körénk gyűlt tömegre.
Végre fellélegezhettünk, és folytathattuk az iménti közjátéknál sokkal kellemesebb intellektuális eszmecserénket. Úgy döntöttem, ez után együtt fogok vacsorázni Dieterrel, már amikor lesz egy vacsora hosszúságú szünetem valamikor. Úgy tűnt, nem volt tisztában a nemesség fortélyaival, de nem is volt, aki megtanítsa neki. Nem tudom, miért vállaltam volna magamra ezt a nemes feladatot, mikor még egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy megérte. Ám a Neulanderek között a Rotmantelre is ragadt néhány fogalom, aminek hasznát vehette a politika kanyargós útvesztőjében. Jelen esetben ez a fogalom a „befektetés” volt.
- Természetesen. Akinek hatalma van még többet akar, ilyen az emberi természet, a vámpíroké pedig hatványozottan. Heinrichnak megvannak a saját elképzelései, hogy milyen irányba akarja terelni a családot, másoknak más elképzeléseik vannak. Számos különféle motiváció elképzelhető, de vagy tudatosan vagy tudat alatt mind arra vágynak, hogy azt tehessenek amit akarnak, anélkül, hogy bárki lenne felettük, aki megakadályozhatná őket.
Ez volt az a szabadság, ami megvolt az apámnak, és ami jórészt meg volt nekem és a nővéreimnek is. Ám nem mindenben, ahogyan Dieter a következő kérdésével rá is világított erre. Felsóhajtottam. Nehéz témára tapintott rá, ahol még én sem voltam teljesen biztos a dolgomban.
- Valamennyi beleszólásunk természetesen van… bizonyos keretek között. Jelenleg Laura a családfői pozíció várományosa, noha ez már önmagában is bonyolult, mivel a Rotmanteleket még soha nem vezette nő. A vérvonal tisztasága érdekében az ő férje kizárólag Rotmantel lehet és természetesen csak nemes, így nincs túl nagy választék. Mi valamennyivel szerencsésebbek vagyunk ilyen téren, noha a házasság a mi pozíciónkban is politikai célokat szolgál. Ennyi a mozgásterünk, az utolsó azonban mindig az apánké. Őt kell lenyűgözni.
Ezért szökött el Liz. Örökösként nem mehetett volna hozzá egy Schwarzjagerhez, kézenfekvő volt hát, hogy akkor nem lesz a családfői cím várományosa többé. Hiányzott, és sajnáltam mert szívesen láttam volna őt azon a bizonyos trónon, de Lauránál sem volt rossz kézben a vezetés. Csak a házassága ronthatta el a dolgot, vagy ha Carmilla, Ludmilla esetleg Katrina megőrül… De ebbe az eshetőségbe nem akartam belegondolni, nekünk nővéreknek össze kellett tartanunk.
- Csak nem családfői babérokra akar törni, Dieter? - kérdeztem játékosan.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A szinte kristályjéggé fagyott vér arra a különös karóra emlékeztetett, amelyet a Heimsrothi erdő pókjai használtak ellenünk, noha érdekes módon ez kevésbé tűnt visszataszítónak. Éppen a Neulander katona combcsontja mellett haladhatott el, négyfejű lábizmának rostjai között, elszakítva néhány apróbb eret és megsértve pár ideget. Laetitia tudta, hogyan okozzon fájdalmat és kellemetlenséget anélkül, hogy komolyabb kárt tett volna a szájhősben.
Ami nyilván nekünk jelentett volna több munkát, így örültem a visszafogottságának.
- Én nem ajánlom, hogy kihúzza. - pillantottam fel a vámpírra, megakasztva a térde kínkeserves emelésében. - Ki tudja, melyik eret sértette fel. Könnyen lehet, hogy lép kettőt és ugyanúgy elfekszik, mint a társa. Jobban jár, ha megvárja, míg végzünk. És mivel akadályozni kívánta a torony fődoktorának munkáját különösen jobban jár, ha addig alázatot mutat.
Az egyértelmű és kivételesen szükséges erőfitogtatáson kívül azonban valami más is fennakadt a megosztott figyelmem ritkásra szőtt hálóján a vámpírnő mondandójából.
- Engem miért kért mégis?
A hangom nem volt számonkérő, szinte fel sem néztem ahogy a megtisztított nyakseb széleit elkezdtem összevarrni. Szerencsére úgy tűnt valóban emberek támadhattak rá, fegyverrel - talán egy fokossal - amely csak felnyitotta a bőrét és az ereit, de nem tépett ki egyetlen darabot sem.
- Azt mondta bárkit utasíthatna a jelenlévők közül, amelybe nyilvánvalóan én is beletartozok. Fattyú vagyok ugyan és kitaszított, de Rotmantel is, még ha csak felerészben. Minden joga meg lenne hozzá, hogy parancsot adjon és mint láthatta szó nélkül engedelmeskednék, mert reálisnak és szükségszerűnek tartom. Mégis úgy döntött, hogy kérő hangnemben fordul hozzám a segítségemért. Miért?
Egészen abszurd helyzet volt, ahogyan egy a legrangosabb nemesek közül és én, a törvénytelen, letagadott gyermek, az önön vállalt számkivetett szinte egyenrangú félként szólítottuk meg egymást és úgy dolgoztunk együtt, mintha félúton találkoztunk volna a ranglétrán. Betudhattam volna a hivatás iránti tiszteletnek és a kötelességtudatnak, de valami azt súgta ennél több állt a háttérben.
A tömeg lassan szétszéledt az úrnő határozott fellépésére, az életveszély lassan elhárult így visszatértünk azokhoz a témákhoz, amelyek kevesebb fül közé illettek.
Valószínűleg mindketten megfeledkeztünk a lábába állt vérkaróval küzdő Neulanderről, bármilyen hangosan sziszegett.
- Különös. - mosolyodtam el halványan Laetitia magyarázatára. - Azt várnám, hogy egészen fordítva működik a hatalom. Minél kevesebb felelősség nyomja a vámpír vállát annál szabadabbnak kellene éreznie magát. Minél nagyobb tömeg fölött kénytelen uralkodni annál jobban kellene félnie a tömeg haragját, ha egyszer megelégelik. Az apja nem fél a Rotmantelek tömegétől, vagy a Heinrich-féle alakok ármánykodásától?
A politika olyan dolog volt, amelyet mindig érdekes eszköznek tekintettem, de minden alkalommal rá kellett eszmélnem, hogy a célra, amelyre feltalálták nem alkalmas. Ahhoz, hogy valaki jót tehessen a világgal olyan sötétségbe kellett alászállnia, amelyet még Veronia torz világa is gyomorforgatónak talált és lehetett bármilyen gyönyörű a cél, az önzők és hataloméhesek között csak kegyetlen és érzéketlen módszerekkel lehetett elérni.
- A kisasszony is ezért van itt? Politikai házasságot készül talán kötni?
Kezdtem úgy érezni hogy túl sok kérdést zúdítottam Laetitia nyakába, és egy ponton nemsokára túllépem a hatáskörömet és elpattan a szimbolikus húr. Mégis, valahogy nem féltem nyíltnak lenni. Nem voltam benne biztos, hogy a professzionális környezet engedett ilyen őszintén beszélni, az úrnő személye érte el, hogy megnyíljak vagy csupán a sötét három nap fárasztott el annyira, hogy elengedjek minden gátlást.
- Ha nem csal az emlékezetem nem Laura a legidősebb a nővérei között. Miért nem Elsarea úrnő a cím várományosa? Elveszített talán egyet a hatalmi harcok közül?
Az incselkedő kérdésre savanyúan mosolyodtam el. Noha igen határozott elképzeléseim voltak kit nem akartam atyai családom élén látni, az sosem fordult meg a fejemben én mit tennék, ha tehetnék.
- Úgy véli alkalmas lennék rá? - kérdeztem vissza, mielőtt megráztam a fejem. - Nem, kisasszony, én sajnos nem születtem azzal a kiállással, amellyel ön. Engem nem követnek, én nem tudok néhány szó alapján kiismerni bárkit és nem tudok utasítani senkit, egyedül egy operáció közben. Ennél azt hiszem több kell egy vámpír családfői tisztség betöltéséhez. Szóval az ilyen ambíciókat meghagyom a kisasszonynak.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Meglepetten néztem a férfira, és újfent emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy Dieter sem az érzelmeket nem értette, sem pedig a hatalmasok játékait. Mivel csak hajlongani tanították meg, és alárendeltjei sem lehettek soha, még csak inasok sem, ezért nem tudott különbséget tenni azok között a helyzetetk között, hogy mikor kellett parancsolni, és melyek voltak azok a helyzetek, ahol csak rontott a szituáción. Érdekes volt, hogy sok nemes sem tudta ezeket, ám annak mindig meg is volt a böjtje.
- Csak a gyengéknek van folyton szükségük arra, hogy fitogtassák az erejüket és a hatalmukat. Miért akarnék rossz benyomást tenni, ha egy egyszerű kéréssel is elérem azt, amit paranccsal? - kérdeztem vissza, noha teljesne költőinek szántam. Nekem nem volt szükségem arra, hogy bárkinek is bizonyítsak, és nem azzal vívtam ki mások tiszteletét és engedelmességét, hogy parancsokat osztogattam. Neves filozófusok vitatkoztak arról, és a mai napig sokszor kerül napirendre, hogy vajon úgy könnyebb-e uralkodni a népen, ha szeretik, vagy ha félik a királyukat? Úgy gondoltam, hogy kicsit szükség volt mindre. Könnyebb volt a cselédekkel, ha kedveltek, de a Neulander katonának arra volt szüksége, hogy előbb féljen.
Voltak még sebek a vámpírnőn, amik bár nem voltak életveszélyesek, de ellátásra szorultak. Néhány apró vágás, amit pár öltéssel összehúztam, egy kificamodott boka, amit sínbe kellett tenni… Volt időnk beszélgetni, ameddig elkerülhetetlenné vált, hogy foglalozzak hetvenkedő szájhősünkkel is. Megcsóváltam a fejemet. Dieternek újra prekoncepciói voltak a nemességgel és az uralkodókkal szemben is, mintha csak rémkirályokról és ármánykodókról szóló történeten nőtt volna fel. Lehet így is volt. A köznép ráadásul mindig szeretett panaszkodni és pletykálkodni, ha a szomszédnak csak egy szobával nagyobb volt a háza mint az övék, már volt ok utálkozásra, és ez halmozottan igaz volt azokra, akiknek megadatott, hogy kastélyokban lakjanak. Nem értették, hogyan működött belülről ez a világ, így hát mesés és sötét történeteket szőttek köré, hogy okosnak hihessék magukat.
- Apámat rettegettnek tartják, mert kevés hatással vannak rá azok a bizonyos morális értékek, amelyek Veronián uralkodnak, és teljesen más szemszögből nézi a világot. Ez viszont nem jelenti azt, hogy rosszul bánna a sajátjaival. Aki akart elment a frontra, aki nem akart nem kellett. Nem szól bele abba sem, hogy ki milyen kutatási területtel foglalkozzon. A tudós elméknek pedig annyira van szükségük, hogy meglegyen a kenyerük, a fedél a fejük felett, ezentúl pedig békén legyenek hagyva, hogy elmerülhessenek a saját kis dolgaikban. Az apám ezt megadja nekik. Heinrich pedig… Ismeri azt a régi mondást, hogy tartsa közel a barátait, az ellenségeit pedig még közelebb? - mosolyodtam el. Heinrichnak nem volt oka apám életére törni, megvoltak a saját módszerei is. Mások… Róluk nem tudtam, de sokkal kézenfekvőbbnek tűnt, hogy rajtunk keresztül fognak majd próbálkozni, mi pedig fel voltunk készülve a trónkövetelők ostromára. íés már el is érkeztünk a házasság kérdéséhez. Dieternek egyáltalán semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit kerestem itt, de nem is volt titkos a küldetésem, már amennyire ittlétem okát küldetésnek lehetett nevezni.
- Tanulni jöttem ide első sorban, és képviselni a családot, ha már egyszer itt vagyok. Ha emellé még megfelelő férjet is találnék, az csak hab lenne a tortán, de még senkinek nem sikerült megugrania azt a bizonyos lécet.
A szexben a pillanatnyi kielégülést kerestem, így ott elég volt, ha az adott férfiban megfogott valami. A külseje, a modora a széptevése és hogy kellően izgalmas legyen, de ahhoz, hogy valakit a férjemnek válasszak ennél több kellett. Először is elegendően nagy politikai befolyással kellett rendelkeznie még a főcsaládon belül is, a megfelelő származás alapkövetelmény. Másodszor, a születendő utódaink érdekében nem lehettek örökletes testi hiányosságai. Harmadik szempontként rendelkeznie kellett olyan kvalitásokkal, amiért tisztelni tudtam. A megvetés csak tönkretett volna bármilyen házasságot. Voltak még olyan dolgok, amiknek tudtam volna örülni, egy csinos arc, intelligencia, hogy szellemi partner lehessen szmomra, de csak az a három volt tényleges kitérium, és a férfiak többsége az utolsón bukott el, illetve sokukat még nem ismertem annyira, hogy el tudjam dönteni, hogy tisztelet vagy megvetés lesz-e a jussuk.
Elsarea említésére keserűen biggyedt le a szám.
- Elsarea elhagyta a tornyot és önkéntes száműzetésben él egy Schwarzjager férfi miatt. Reméltük, hogy csak múló szeszély, de úgy tűnik nem az, és mivel egyáltalán megjelenni sem hajlandó a toronynál, így apám végül lemondott róla, a helyét a hierarchiában pedig Laura vette át. Remélem, Liz jól van. - pillantottam el a kapu felé, a szörnyeken és a sötétségen túlra. Cynewulf nem jelentkezett a hírekkel, továbbra sem tudtam semmit a nővéremről és a családjáról. Csak remélni mertem, hogy elbújtak annyira, hogy a rémek sem találhatták meg őket. Hiába volt Liz és a döntése szégyenfolt családom becsületén, még mindig a testvérem volt, és szerettem őt.
Dieter közben megválaszolta a kérdést magának, hogy alkalmas volna-e családfőnek. Én sem tartottam annak, így csak beleegyezően bólintottam az okfejtésére, hogy egyetértettünk. Ideje volt hát foglalkozni a nagyszájú Neulanderrel és a vérkaróval. Megfogtam a felhevített koagulátort, és odaléptem elé.
- Lehűtötte már a fejét? - kérdeztem, majd egy intésemre a karó folyékony vérré esett szét és pocsolyaként gyűlt össze a macskakő repedései között. A férfi fájdalmasan üvöltve esett térdre, én pedig fájdalomcsillapító nélkül nyomtam bele a felhevített pálcát a sebbe. Eszem ágában sem volt precíznek, vagy kegyelmesnek lenni. Végül csak visszaadtam a fémet Annának, és elfordultam a Neulandertől.
- Evett már mióta itt van? Úgy értem szilárdat. - kérdeztem Dietert.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Tehát a vámpírnő puszta funkcionalitásból kivételezett velem. Nem tartotta szükségesnek, hogy utasítson, hiszen én magam árultam el neki, hogy az udvarias kérésnek is engedelmeskedtem volna.
El kellett engednem a hosszú évek keserűségéből felépített nemes kisasszony képét - Laetitia túlmutatott a sztereotípián és néha egészen ellent is mondott neki. Nem akart gőgből parancsolgatni, csupán célelvűen tette.
Mint a fogai között szitokszavakat szűrő Neulander tőrvívó esetében, ahol egy egyszerű kérés süket fülekre talált volna.
- Értem. Igazán előrelátó.
Miután elkötöttem az utolsó öltést is a vámpírnő nyakán egy ideig csak némán figyeltem az apróbb sebekkel foglalkozó Laetitiát, egyszerre gondolkodva azon, amit mondott és próbálva kecses ujjainak mozgásából kiolvasni a részleteket, amik kitörtek az általam felépített vámpírnemes képből.
- És értékelem, hogy igyekszik jó benyomást tenni, ha ez számít valamit. - dőltem neki végül óvatosan a derékmagasságú ládák szélének, amire sebtében fektettük a hordágyat, előkeresve egy újabb szál borostyáncigarettát. Néhányan azt mondták papírba csavart méreg volt, ugyanis a növény füstje lerakódott a tüdőben, de azzal a képzelgéssel áltattam magam, hogy csak ideiglenes pótlása volt a szokásos dohányomnak. Kényszerhelyzetek sajnos kényszermegoldásokat szültek.
- Ahogy az előbb megállapítottam, nem vagyok alkalmas vezetésre így nem is állítom, hogy akármennyire értenék hozzá. Akár figyelmen kívül is hagyhatja a véleményemet, de úgy gondolom az ilyen mértékű szabadság veszélyes. Noha kétségtelen, hogy mérhetetlenül termi az új felfedezéseket de ami ennyire burjánzik, ott óhatatlanul felüti a fejét a romlás.
Meggyújtottam az ajkaim közé illesztett dohányrudat és mélyen beszívtam a füstöt, figyelve, hogy a betegágy és főképp Laetitia irányával ellentétesen fújjam ki egy óvatos sóhajba rejtve.
- Biztosra veszem, hogy volt a Rotmantel toronyban valaki, aki csodaként tekintett a vérholdra és lehetőségként a szörnyekre, amelyeket a világra szabadított. Aki nem látta az iszonyatot, csak az erőt és azon gondolkozott, ez az erő vajon csak az Istennek jár-e? De nem vegye magára, abban is biztos vagyok, hogy a Nachtrabenek agyát is megpendítette a sötét mágia, amely egy világméretű titkot tárt eléjük. Ha a moralitás már nem elfogadott határ - akkor mi számít annak?
A nővérével kapcsolatos hírt jobbnak láttam szó nélkül hagyni. Úgy tűnt családi vonás lehetett öntörvényűen ott hagyni a tornyot, még ha az ő indoka egészen más is volt, mint az enyém. Az ittlétének oka azonban kicsikart belőlem egy apró szemöldökemelést. Úgy tűnt mint hatodik az öröklési sorban Laetitiának meg volt az a lehetősége, hogy legalább megválogathassa a kérőit, még ha senkinek nem is sikerült egy igent kiérdemelnie eddig.
- Értem. Az udvarlói biztosan nem értékelik eléggé a lehetőséget, ha nem próbálkoznak eléggé.
Apró mosoly futott át az arcomon, ahogy elképzeltem az egymással párbajra kelő Neulaner daliák sorát. Ki ne akarta volna feleségül kérni a gyönyörű Laetitia von Rotmantelt és ezzel nem csak beházasodni a főcsaládba, de összekötni két vámpírdinasztiát? egészen büszke voltam, hogy ilyen hamar alkalmazni tudtam valamit, amit alig percekkel ezelőtt tanultam.
A vámpírnő idejét látta a padlóhoz szegezett Neulanderrel foglalkozni és kezének egyetlen kecses intésére újra folyékonnyá változtatta a vérkarót, aztán kíméletlenül esett neki a hátramaradt sebnek. A katona keze ösztönösen rándult az úrnő irányába így jobbnak láttam óvatosan, láthatatlanul közbelépni. Fonalakká alakítottam az árnyakat és a padló felé rántottam a férfi kezét, mielőtt a fájdalomtól ösztönösen megpróbált volna ártani vagy akárcsak félrelökni az őt kezelő orvost.
- Hacsak a félig alvadt vér nem számít annak, úgy nem. Nem tudtam rá ez eddig időt szakítani. - feleltem az étel kérdésére, amikor végzett a Neulander ellátásval és felém fordult. Éppen újat szívtam volna a cigarettából, amikor eszembe jutott valójában mennyire udvariatlan viselkedés is volt. Úgy tűnt a Csillagtalan éjszaka nem csak a Rotmantel mágiámtól fosztott meg, de lassan a modoromtól is.
- Óh, elnézést, el is felejtettem megkínálni. - kiemeltem a mellényem zsebéből a lapos fémszelencét, amiben a dohányrudak sorakoztak és Laetitia felé nyújtottam. - Rettenetes utánzata csak egy valódi dohánynak, de a hatást eléri.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Általában nem számított mások véleménye, csak azoké, akik ezáltal befolyással voltak az életemre, vagy akartam tőlük valamit. Ez alapján a logika alapján pedig nem kellett, hogy érdekeljen, hogy Dieter értékelte-e a gesztusomat, amit nem szívjóságból, csupán a praktikum kedvéért tettem felé. Mégis, kellemes társaság volt, ha más nem is, legalább nem kellet szótlannak lennem azokban az órákban, melyeket a páciensek összefércelésével töltöttem, ráadásul annyi időt tltöttem a Neulanderek között, hogy egyenesen felüdülés volt egy másik Rotmantellel beszélgetnem a szakmáról és a családról. Így hát végső soron… mégiscsak számított rövidtávon, hogy milyen benyomást tettem a férfira.
A romlás szóra viszont fel kellett kacagjak. Hányszor hallottam már ezt a legkülönfélébb kontextusokban, de soha nem sikerült megértenem teljes valójában mit is jelentett. Az emberek egy könyv alapján próbálták élni az életüket, mert féltek Istentől, és féltek, hogy a lelkük elkárhozik, de egy vámpír eleve átkozott volt, az életemet pedig abban a tudatban éltem le, hogy bármit is tennék, a lelkem sosem nyerne bebocsájtást a mennyekbe. Voltak természetesen olyan vámpírok is, akik ezt másképp látták, példának okáért Aura barátnőm, de a többségünk inkább csak kiélvezte a tényt, hogy nem volt mitől félnie.
- Nagyon filozofikus vizekre eveztünk. - mondtam még mindig vigyorogva, mikor végülis elhalt a nevetésem. Abban igaza volt Dieternek, hogy sokan keresték a hatalmat és a határokat, de ezt én nem láttam bajnak. - A határ a felfoghatatlannál van. Annál a szintű rettenetnél, amelynek már a látványa is elég, hogy szétzúzza a halandó elmét. Ami kint van ilyen. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rájuk, hogy a földbe gyökerezzen a lábam és elhiggyem, hogy elvesztünk. Kedves barátnőmet a Csillagtalan éjszaka odakint érte, és olyan szörnyűségeket látott, amiket nem tudok és nem is szeretnék szavakba önteni. Azt sem tudom képes leszek-e a szakértelmemmel összerakni szilánkos öntudata darabjait. - kirázott a hideg már csak attól is, hogy rágondoltam milyen állapotban kopogott be hozzám Aura a minap, és elég volt egyetlen pillanatra felidéznem a szörnyűségeket, amikről mesélt. - De azt mondják, a Fakó Napkelet idején Johannes von Nachtraben is meglátta a saját határait, ezért nem vagyunk most mind egy mélységi szolgái.
Talán tág volt ez a határ, ezt el kellett ismernem, hisz túl volt szenvedésen és halálon, de mégis létezett. Lehet Dieternek ez nem volt elég, ám ez volt az igazság. Ezen kívül csupán a saját becsületkódex létezett, a saját moralitás, amit vagy kötöttünk valláshoz, vagy nem. Én nem tettem. A saját erkölcseimet az határozta meg, hogy mihez volt gyomrom és sokmmindenhez nem volt, amihez a családom tagjainak igen. A megrontottak sorsát szrnyűbbnek találtam a halálnál is, és eddig én már nem mentem volna el, de sokan mások igen.
A megjegyzésére az udvarlóimmal kapcsolatban pedig ismét nevetnem kellett. Udvarolni próbált volna? Ha ien, elég esetlenül és óvatosan csinálta.
- Most mondja meg! Még egy párbajt sem vívtak a kegyeimért. Szinte szégyellek írni a nővéreimnek, hogy egyetlen szaftos esetről sem tudok beszámolni. - csóváltam meg a fejem, ám szám sarkában továbbra is ott játszott a kitörni készülő nevetés apró ránca. - Vívott már párbajt egy hölgy kegyeiért? - ezek után muszáj volt megkérdeznem.
Megvártam, hogy a Neulander bajvívó néhány odasietett társa segítségével elbicegjen, akkor vettem észre, hogy Dieter kzbelépése óvta meg a testi épségemet. Diszkrét volt és elegáns. Újabb olyan szakértelem, amit elismerésre méltónak találtam, ezek a fonalat pedig a műtétek közben is hasznosak lehettek. Különös volt, hogy a Rotmantelek között nevelkedett és orvosnak tanult, a varázslatok viszont amiket eddig láttam tőle egytől egyig Nachtraben képességek voltak, kizárásos alapon az anyja vérvonalának öröksége.
- Köszönöm. - biccentettem a közbelépésére, majd letelepedtem mellé. Érdeklődve néztem a dohányrudat, amikor megkínált. rültem volna, ha valami olyasmi lett volna benne, amitől új erőre kapok, de talán a nyugalom sem volt rossz. Alapvetően nem dohányoztam, ám az elmúlt napok megterhelése elég volt ahhoz, hogy vágyjak a stimulánsokra. Bármilyenre, ami megnyugtatja az elmét, a testet, vagy segít abban, hogy tovább dolgozzak.
_ Elfogadok egyet, ha már megkínált. - vettem ki egy rudat a szelencéből, majd kzel hajoltam a férfi kezéhez, hogy segítsen meggyútjani. A füst kaparta a torkomat, is köhintettem egy aprót, de utána már sikerült, és két-három slukk után már a kellemes, enyhén bódító hatást is megéreztem.
- Vendégem egy ebédre. Éhesen nem lehet rendesen dolgozni. Ezzel bírta ki, amit odakint látott? - vettem két ujjam kzé a cigarettát. Nem siettem sehova, ha már egyszer arra vetemedtem, hogy rágyújtsak, akkor már ki akartam élvezni.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az önfeledt kacagás egy határozottan kellemesebb válasz volt, mint amire először számítottam. Féltem attól, hogy túl határozott véleményemet esetleg bírálatnak veszi és egész családja becsületét magára vállalva faképnél hagy, de újfent elhamarkodtam az ítéletet. Nehezebb volt ezt a fajta gondolkodást elengednem, mint először hittem. Laetitia sokkal magabiztosabb volt a saját véleményében annál, minthogy a sajátommal meg tudtam volna sérteni és vastagabb volt a bőre, mint a rossz nyelvek formálta hisztériás hercegnőké - vagy tudtomon kívül olyan magától értetődő dolgot mondtam, amelyre nem tudott máshogy felelni.
- Sajnos szokásom. - vontam vállat mosolyogva. A magyarázata kiforrott volt és határozott világlátásról árulkodott, azonban arra a reményre építkezett, hogy az igazán gyötrelmet hozó dolgok felfoghatatlanok voltak.
- Szerintem képes lesz rá. Nem gondolom, hogy észrevette de pillanatról pillanatra faragta át a beszélgetésünk alatt a világképem, beleértve a magamról, a kisasszonyról és a családunkról vallott felfogást is. Nem hiszem, hogy idővel ne tudná kimetszeni a vérhold okozta fekélyeket.
Ugyan megértetnie nem sikerült velem az elme működését ennyi idő alatt, de azt elhittem, hogy ő érti. Nem csak hogy érti, de fel is tudta használni - vészesen közel kerülve a boszorkányhoz, amelyen legutóbb hasonlóan felnevetett. Viszont kezdtem egyre biztosabb lenni benne, hogy nem vette volna sértésnek ezt a címet.
- De attól tartok a Csillagtalan éjszaka csak addig ilyen rettenetes, míg nem értjük. Ha elérhető közelségbe kerül az ok és a metódus, ami kialakította már csak a tudós elmék saját korlátai szabnak gátat annak, hogy valaki megpróbálja megismételni. Amikor pedig a tudás félredobja az iszonyatot, csak az erő marad amely nem használ senkinek azon kívül, aki birtokolja. Akkor pedig az erő csak még több erőt szül, amely a démonok sajátsága. Ilyen elmék uralma alatt a világ belesorvad a fejlődésbe.
Mélyet szívtam a dohányrúdból, aztán megcsóváltam a fejem.
- De már megint filozofálok. Remélem nem untattam halálra ezzel, sajnos csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, az meg semmi konkrétat nem tartalmaz. Nem ismerem a tudósok világát, nem is fogok ítéletet mondani. Ha a kisasszonyt nem aggasztja különösebben úgy elhiszem, hogy a helyzet még nem olyan borzalmas.
Nem tudom miért bíztam meg Laetitia ítéletében. Talán azért, mert láttam, ahogy életeket ment. Talán mert tiszteltem benne azt, hogy megnyittatta Simon von Neulanderrel a kapukat és aztán sem vonult el élvezni a diplomáciai sikerét, helyette leereszkedett ide, ahol az emberek szenvedtek. Nem is volt fontos miért, egyszerűen csak úgy döntöttem megbízok az ítéletében. Végül is ki voltam én, egy fattyú, hogy a Rotmantel ház eszméit vitassam?
Épp nemrég jöttem csak rá, hogy magamról sem tudom ki vagyok.
- Mi számítana szaftos esetnek? A győztes vagy a pórul járt kérő? - néztem rá a szemem sarkából, felvéve a beszélgetés játékos hangulatát, a következő kérdése azonban egészen más gondolatok felé taszított.
Sötét alagutakba, torz szörnyek közé akinek a húsát téptem volna, hogy visszatartsam egy búzavirágkék szemű jelenéstől. Akinek üvöltöttem és szitkozódtam, hogy az én életem vegye el, hogy ő élhessen.
- Talán. Egy álomban, amit magam sem tudok igaz volt-e. Nem a kegyeiért, csak az életéért, már ha az számít.
Fogalmam sem volt Gloria él-e vagy a Csillagtalan éjszaka magával ragadta. Azzal nyugtattam magam, hogy az északiak katedrálisainál nem volt biztonságosabb hely a sötétség ellen. Legalább is nagyon ajánlottam az Istennek, hogy legalább őt óvja meg.
Ahogy Laetitia a kezemhez közelítette az ajkai közé fogott dohányrudat az éjláng pecsétje minduntalan elúszott a képzeletemben, miközben azt az érthetetlen ingert próbáltam leküzdeni, hogy ha egy pillanatra is, de hozzá érjek a bőréhez. Kissé beljebb görbítettem az ujjaimat és lehunyt szemmel felidéztem az egyszerű rajzolatot, amelyet még sok éve anyám férje tanított meg, és szerencsére ezúttal engedelmeskedett a mágia.
- Elnézést, a vérhold óta kissé bizonytalan a mágiám, még gyakorlást igényel.
Laetitia úrnő meglepő eleganciával kezelte a kezdő dohányzókat sújtó torokkaparást, szinte észre sem vettem az apró köhintését.
- Ezzel, részben. Minden rudacskában van egy apró adag őrölt angyaltrombita, ami a bódítóitalokban is. Nem elég, hogy eszméletvesztést okozzon de elég, hogy ne engedje a pánikot elhatalmasodni.
Legalább is nem tudtam máshogy magyarázni engem miért nem ragadott el az őrület.
Illetve, egy módon tudtam. De az ő hangját azóta sem hallottam, így nem is mertem remélni, hogy köze lett volna hozzá.
Először ellenkeztem volna az ebédmeghívás ellen, de a gyomrom magára talált az étel gondolatától is és vad, kiéheztett toportyán módjára kezdett belülről marcangolni. Laetitiának igaza volt, ha minden erőm elhagyott egyetlen életet sem menthettem meg.
- Köszönöm, elfogadom. - hajoltam meg elegánsan a vámpírnő felé egyik karomat átvetve a mellkasomon. - Csak a formaságok kedvéért, úri ebéd lesz vagy szakmai? - kérdeztem még félmosollyal, mielőtt felegyenesedtem.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Már a nyelvem hegyén volt a válasz, és a fejtegetés, hogy ez az éjszaka miért más, mint a korábbiak, és hogy van az a hatalom, amellyel még mi vámpírok sem játszanánk. Nem volt a világon minden megérthető, és főleg nem minden erő volt megszelidíthető. Volt, amikor hiába a tudás, az iszonyat az akkor is iszonyat maradt. Léteztek a világon olyan teremtmények, melyek elméje és befogadóképessége végtelen volt, mélységiek, angyalok, és még ki tudja milyen hatalmas entitások, ám sem az emberek, sem a vámpírok sem a tündefiak nem tartoztak közéjük. Dieter úgy tűnt, hogy nem értette még meg ezt a határt. Gyakorlott sebész volt, de inkább tudósnak kellett volna lennie ahhoz, hogy láthassa. Mielőtt azonban mindezt szavakba önthettem volna, maga is elismerte a saját hiányosságait, így eszmefuttatásom okafogyottá vált.
- Nem untat. Abban igaza van, hogy a helyzet a tornyon kívül rettenetes, és jómagamat is érdekelné, hogy milyen borzalmas események okozták, hogy a világ kifordult a sarkaiból. Ahogy mindenkit, aki fejben túljutott azon, hogy biztos csak egy újabb Isteni büntetés áldozatai vagyunk.
Az ötven sötét év újra megelevenedett a történelem lapjairól, de a beszámolók még azt sem írták le ennyire szrnyűségesnek. Akkor az Átok az embereket érte, mi változtunk meg, amikor a Mindenható haragra gerjedt, de most rémségek bújtak elő a föld alól, élők, holtak emberek és állatok egyaránt eltorzultak és kifacsarodtak önmagukból. Csak abban reménykedhettünk, hogy ez az állapot nem fog ötven évig tartani.
Sokkal kellemesebb volt inkább az élet dolgairól beszélgetni, amik felvillantották a halovány fénysugarat, hogy volt még mit várni, létezett élet a pácienseken, véren, sikolyokon és halálon túl is. A kérdésére vállat vontam.
- Legjobb, ha mindkettő. Lehet szurkolni, sajnálkozni, örülni is, van mit kibeszélni… Aztán egyszercsak valaki majd végleg győzni fog, és akkor úgyis vége lesz ennek a lányos viháncolásnak. Annyi a szerencsém, hogy én vagyok a legfiatalabb, így ha nincs mesélnivalóm vissza tudok vágni, hogy úgyis a nővéreimnek illik először férjhez menni, olyan sorrendben ahogyan megszülettünk.
Erről nem volt már több mondani calóm úgysem, minden kalandomról pedig cseppet sem akartam neki beszámolni. A csapodás élet miatt a nőket megbélyegezték, és egyikből sem lett úgysem semmi komolyabb. Érdekesebb volt az, amit ő mondott, noha nem értettem egészen az álom metaforát. A költők arra szokták ezt mondani, amikor valami vagy túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, vagy valamilyen oknál fogva túl rövid ideig tartott.
- És bevált?
Kíváncsi voltam a részletekre.
A cigaretta kicsit lassan gyulladt meg, de a mágia valóban instabil lett Csillagtalan éjszaka óta, így türelmes voltam. Talán még kicsit zavarba is hoztam a közelségemmel, ezért tartott addig. Szórakoztatónak találtam, de nem akartam, hogy kiderüljn, csak én láttam bele olyasmit, ami valójában tényleg csak a varázslatok apró fluktuációja volt. Éreztem, ahogyan lassan, de tényleg eltompultam, a kezem erőtlenné vált a tagjaim pedig folyékonnyá, de ahhoz nem eléggé, hogy ne tudjam őket mozgatni. Dieter pedig már a másodikat szívta el. Biztos hozzá volt szokva, mert egyáltalán nem látszott rajta semmiféle változás, vagy zavar a koordinációjában.
- Nem tart attól, hogyha ennek a hatása alatt dolgozik, akkor nem lesz képes gyors döntéseket hozni és hibát vét? Vagy annyira hozzászokott már, hogy nélküle csak ideges remegésbe feszülnének a tagjai?
Láttam már függőket is, bár keveset dolgoztam velük. A gyomrom viszont fájdalmasan kordult meg, mielőtt még nagyon belemerülhettem volna a gondolataimba. Végignéztem magamon. A köpenyem véres volt, a ruhám koszos, a hajam csapzott. Úri ebéd esetén illetlen lett volna így asztalhoz ülnöm, ám azt sem lehetett tudni, hogy nem-e zavarnak-e meg a közepén, és riasztanak halaszthatatlan esethez.
- Boldoggá tenne egy úri vacsora gyertyafénnyel és zeneszóval, de hogy alkalomhoz öltözzek, ahhoz legalább egy óra készülődés lenne szükséges. Jelen állapotomat figyelembe véve, gondolok itt arra, hogy sajnos nem tudom önnek legfényesebb formámat mutatni kénytelen vagyok a szakmai ebéd mellett dönteni. Más, nyugodtabb napokon megejthetjük az úri ebédet is, ha a szakmai jól sikerül. Úgysem fogja elhagyni Neulandert egy ideig.
Ha nem is így tervezte, felesleges lett volna áltatnia magát azzal, hogy kint túlél egyedül, vagy komolyabb karaván nélkül útnak tudna indulni bárhova, anélkül, hogy szörnyek tépnék le a húst a csontjairól.  Itt biztonságban volt, és szükség is volt rá, ha pedig egyébként is a frontról jött vissza, akkor nem várja sürgetőn haza senki.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A nő válaszára csak elnyomtam egy kesernyés mosolyt és inkább a tüdőmet kitöltő füstbe rejtettem a cinizmusomat. Laetitia is inkább tűnt tudósnak, mint orvosnak, de képmutatás lett volna megvádolni azzal, ami már ott tekergett az agyam hátuljában. Ki ne akarta volna tudni, mégis mi történt néhány napja? Ki ne akarta volna érteni mi rosszat tettünk, ami ekkora büntetést érdemelt?
Még én is azon voltam, hogy Hellenburgba rohanjak, készen, hogy eladjam a lelkem egynek a sötét cellákban senyvedő foglyok közül csupán azért, hogy megértesse velem mi folyik körülöttem. De épp ez volt benne a félelmetes. Rettenetes, rémségekkel teli és józan eszet kikezdő sötétség volt, mi mégis ismerni akartuk. Mindenki. A józan ész azt mondta volna, hogy meneküljünk a fényre és hagyjuk magunk mögött az emlékét is annak, amit láttunk, mi mégis a képébe röhögtünk és az értelmet kerestük abban, ahol nem volt jogunk megtalálni.
- Az olyan elképzelhetetlen lenne? Átkozottak vagyunk, az Isten pedig kegyetlen. Az egyetlen logikus végkimenetel, hogy tovább sújt minket. Ráadásul elképzelni sem tudok semmi mást, ami ilyen erőket lenne képes elszabadítani.
Valahogy sosem tudtam megbarátkozni az emberek Isten-hitével, noha az, hogy létezett lassan megkérdőjelezhetetlen volt. De az én logikámat mindig kikezdte az a tény, hogy egyszerre hívták mindenhatónak és jóságosnak, miközben a világban tomboltak a járványok, a háborúk és a kegyetlenség. Egy olyan lény, amelynek hatalma is lett volna megakadályozni és hajlandósága is nem létezhetett, tehát valamelyik a kettő közül tévedett. Az én voksom a jóságos hiányán volt, a végtelen hatalmat eléggé jól bizonyította a tény, hogy képes volt két fajt is elátkozni és a saját világából kiszakítani az időszámítás hajnalán.
Laetitia úrnő ezúttal mosoly nélkül, egyetlen vállrándítással felelt a saját lovagjai felé intézett kérdésemre, mintha vonakodott volna erről mesélni, így nem is erőltettem a témát. Alig voltam több egy ismeretlennél, megértettem, ha nem kezdett szerelemről társalkodni velem. Egyébként is illetlen téma volt fájdalomtól nyögő betegek között.
Engem azonban nem kímélt ilyen módon és nem tudtam, hogyan is beszéljek neki olyanról, amelyről magam sem tudtam mennyire volt valóság és mennyire egy gonosz átok. Noha abban biztos voltam, hogy a búzaszőke apáca valós volt és az északi egyházban szolgálta az Urát, az eltorzult Strauss és az elhagyatott templomban ragadt kárhozott házaspár már koránt sem volt ilyen bizonyos téma.
- Nem. - eresztettem le végül a szemhéjamat. - Az álom javarészt úgy ért véget mindig, hogy a szörnyeteg megölt én pedig felébredtem. Viszont ez egy bonyolult történet, noha nem titok, de sokkal egyszerűbb más körülmények között elmesélni. Esetleg az említett ebéd közben.
Kifújtam a dohányfüstöt, hagyva, hogy a tekintetem jobbra-balra kalandozzon a bódulat hatására, miközben igyekeztem megszemlélni a vámpírnő hogyan bírta az őrölt angyaltrombitát.
- Azt hiszem hozzászoktattam magamat az évek alatt. Régebben, amikor még létezett a Nebelwald egy onnan származó növénnyel, holdfűvel tömtem meg a cigarettáim, de sajnos ez manapság lehetetlen. Gyakorlatilag már észre sem veszem a hatását, nélküle viszont idegesebb leszek és kapkodóbb. Nem állítom, hogy van, amikor nem jön jobban, de műtét közben jobban segít egy folyékony, de pontos kéz.
Önkénytelenül követtem a tekintetét, ahogy végignézett magán, noha el nem tudtam képzelni milyen órás procedúrákat igényel, hogy a legragyogóbb formájában láthassam. Amennyire meg tudtam ítélni az összevérzett köpenye volt az egyetlen nem szalonképes tényező, de mint kiderült az utóbbi órában, nem értettem a nemesi etikett egyetlen eleméhez sem.
- Ahogy gondolja. Viszont soha nem jártam még a Neulander toronyban, így bármire gondolt ebéd alatt kénytelen vagyok önre bízni az útmutatást.
Sajnos igaza volt. Erős, képzett katonák léptek ki a kapukon csapatosan és szétszaggatott roncsok jöttek vissza. Egy ideig még a toronyban rekedtem, akár tetszett akár nem.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
- Sajnos cseppet sem elképzelhetetlen. Ám ha így van, akkor ez valóban a világvége, és minden erőfeszítés amit teszünk hiábavaló. - értettem egyet vele, és az Istenítélet elméletével. Mégsem voltam képes valóban elhinni, hogy ez volt a vég, Veronia urolsó órái, és hogy az életünkből már csak hetek voltak hátra. Nem lehetett az egész annyi, hogy egy felsőbb hatalom hirtelen gondolt egyet, megelégelte fldi tobzódásunk és a lehető legkegyetlenebb módon, inkább szörnetegeknek adta át a világot. Olyan kétségbeejtő gondolat volt ez, hogy rettegtem belesüllyedni, mert akkor talán sosem találtam volna vissza az élet örmeihez.
Engedtem, hogy annak a bizonyos titokzatos nőnek az alakját még egy rövid ideig homály fedje. Valóban kényelmesebb volt az ilyenekről ebéd mellett társalogni, de reméltem nem gondolta Dieter, hogy majd megfeledkezek róla. A lételemem volt mások lelkének feltárása, az apró részletek kiboncolása, és sokszor ebből még jó dolgok is adódtak. Példának okáért megfejtettem a férfi életének egy homályos szegletét, legalábbis segítettem neki elindulni a felderítéshez vezető úton. A szerelemhez is értettem elméletben, legalábbis elég sokáig tanulmányoztam eme bolondságot, hogy képes legyek hitelesen elemezni az eseményeket és a mgöttük meghúzódó érzelmeket, majd pedig olyan megoldást kínáljak, ami a korábbi frázisommal élve valóban beválik.
Amit viszont elmondott a cigarettáról, az határozottan addikcióra utalt. Az elvonási tünetek, és hogy a régi szerének elfogyása után valami erősebb felé fordult mind-mind tünetek voltak. Ha ő nem oktatott ki engem, úgy nekem sem keleltt volna, de éreztem a cigaretta hatását, és ha ő már ehhez is hozzá volt szokva, annyira, hogy semmi jelét ne mutassa, akkor csak idő kérdése volt, hogy ennél is erősebb kemikáliákhoz nyúljon. Félárbócra ereszkedtek a pilláim, a hangom pedig álmataggá vált, én is éreztem, noha befolyásolni nem tudtam.
- Veszélyes vizekre evezett Dieter. A szerek tönkreteszik a testet, az addikció tönkreteszi az elmét. A holdfű gyenge drog, amit pótléknak használ már egy fokkal erősebb, ha pedig már ehhez is hozzászokott, akkor pedig mikor fog ennél is erősebb szerekhez nyúlni? Értem a félelmét az elvonási tünetektől, de az ezen a szinten ideiglenes, ha elindul ezen a lejtőn akkor viszont tönkreteszi majd lassan meg fogja ölni saját magát. - vázoltam fel az utat, amely véleményem szerint előtte állt, sőt, már rá is lépett, de még nem volt késő visszafordulni. Ugyanakkor… szórakoztatott a gondolat, hogy még gondoltam arra, mi lesz hónapok vagy évek múlva, mikor elképzelhető volt, hogy már a jövőhetet sem éljük meg. - Ám ezeken a vészterhes napokon igazából megértem önt. Én sem tagadnám meg magamtól az apró örömöket, amiket talán már nem sokáig élvezhetünk. Tudja mitől félek? A legeslegjobban? Hogy úgy halok meg, hogy megbánás van a lelkemben. Nem azért emrt valamit tettem, hanem azért, amiket nem tettem meg.
Mostmár biztos, hogy az én elmémre is delíriumos köd telepedett, vagy csak a halálfélelem sötét árnyéka vetült rá, az mondatott velem ilyesmiket. Igaz volt minden szó, de nem olyan, amit ki szoktam mondani. Megpróbáltam felállni, de a tagjaim mintha higanyból lettek volna, abból a súlyos mégis folyékony fémből. Megtámaszkodtam, hogy fel tudtam magamat tornázni, és legnagyobb meglepetésemre az egyensúly érzékemmel viszont egyáltalán semmi gond nem volt. Így nem mertem volna műteni, de sejtettem, hogy az étel és talán némi vér majd észhez térít.
- Jöjjön. A nagyteremben fogunk enni a hosszú asztalnál, nekem és a vendégemnek még így is dukál ez a bánásmód. Nem tudom, mit főztek, de sajnos erősen gyanakszom rá, hogy sem levest nem fogunk kapni, sem pedig desszertet.
Ezen felül epdig azt is sejtettem, hogy az adagok sem lesznek túl bőségesek, bár én amúgy is jobban kedveltem a minőséget a mennyiségnél. Egy pillanatra felrémlett előttem, hogyha kiürül az éléskamránk, akkor a kinti rémek tetemeit fogjuk nyárson megsütni, de azonnal felfordult a gyomrom már a lehetőségre is. Magabiztosan vezettem el Dietert a nagytorony bejáratáig. A lépteim nem voltak olyan légiesek, mint szoktak, de reménykedtem, hogy erre senki sem fordított különösebb figyelmet. Még a nagyterem is tele volt sebesült katonákkal és körülöttük sürglődő cselédekkel, a nemesasszonyok nagyrésze és azok a férfiak, akik nem voltak hadra foghatók bezárkóztak a hálókörleteikbe.
Az ebédlő ezzel szemben üres volt. Nem terítettek meg a lakomákhoz, nem gyújtották meg a kristálycsillás gyertyáit. Minden porosan és némán ásított, mintha évek óta nem járt volna a teremben senki, noha ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Megráztam egy csengőt, amely jelezte a konyha személyzetének, hogy valaki volt az ebédlőben, és kiszolgálást óhajtott, ez után pedig odaléptem az ajtóhoz közelebbi asztalfőhöz, és várakozva néztem Dieterre. Úgy illett, hogy egy hölgynek kihúzza a széket a férfitársasága.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A dohányrúd lassan elfogyott, a parázsló végű csikket pedig a legközelebbi sarokba dobtam és néhány taposással kioltottam. A borostyán keserűsége lassan felkúszott az orromba és kaparni kezdte a szájpadlásomat, miközben a szám ízét is elrontotta.
Laetitiának hamarabb lett igaza, mint feltételezhetően gondolta volna.
- Nem, ez nem a vég. Annak túl látványos és túl lassú. Gondoljon bele kisasszony, ha ráunt valamire, ami az öné de mégsem hajlandó olyannak lenni, amilyennek szeretné mit tesz vele?
Kíváncsi voltam a véleményére, így hagytam neki egy kis időt válaszolni, míg összepakoltam a felszerelésem abba a zárható fedelű, fogantyús ládába, amelyet szinte mindenhová magammal hordtam.
- Ha rólam lenne szó, megpróbálnám elérni, hogy jó legyen. Megjavítani, ha jobban tetszik ez a kifejezés. Ha még ez után sem teszi, amit elvárok tőle úgy egyszerűen félredobom. Ha az Isten valóban úgy döntött volna, hogy elege lett belőlünk már nem lenne világ, ami besötétedhet. Ez inkább egy figyelmeztetés.
Lehet, hogy csak a lassan belém szivárgó pesszimizmus nem engedte elhinnem még azt sem hogy a megváltó halált megérdemli ez a hányattatott föld, de valahogy őszintén hittem benne, hogy a sötét nem a Végítélet volt. Csak egy újabb csapás, amelyet el kellett viselnünk valahogyan. Tornyok között, templomokban, akár a föld alá bújva is, de ki kellett tartanunk.
- Nem keresek erősebb szert. Boldogan meglennék az eredeti, javarészt ártalmatlan holdfűvel, de sajnos a tündék magukkal vitték azt is. Tisztában vagyok vele, hogy a borostyán lassan megöl, az angyaltrombita pedig rabszolgává tesz, noha ez még mindig jobb, mintha nem lennék képes elvégezni a munkámat. Ha már ilyen nyílt, elmondok én is valamit, noha kétlem, hogy el fogja hinni és nem csak szánalmas szédítésnek fogja tartani: én is ugyanettől félek leginkább. Hogy úgy halok meg, hogy nem tudtam megtenni valamit, amire pedig képes lettem volna. De féltem valamitől, ezért inkább parlagon hagytam a lehetőséget és megbánással kell a kegyetlen Isten elé járulnom, hogy a pokolra sújtson. Attól nem félek, hogy meg kell halnom ahhoz, hogy megtehessek valamit. Az nem kapaszkodna belém, az nem csavarná ki a szívemet a mellkasomból. Eddig mindig úgy gondoltam magamra, hogy csak eszköz vagyok, akinek feladata van. Ha a feladatot elvégeztem, akkor a halál már nem rettent meg.
Leküzdöttem a késztetést, hogy ott helyben rágyújtsak egy újabb dohányrúdra, de az már igazán sok lett volna. Még voltak, akiken segítenem kellett, ha ott, a kapu mellett kaptam volna rohamot és esek össze eszméletlenül, azzal senki nem járt volna jól.
- Ezek mellett teljes mértékben igaza van. A függőség kegyetlen és elítélendő, a legjobbat pedig úgy tenném magammal, ha elengedném. De képtelen vagyok. Nem vagyok elég erős.
Sok mindenki félt bevallani, hogy gyenge, én azonban nem gondoltam, hogy elértéktelenít. Tisztában voltam a korlátaimmal, és ez nyugodtabb, tisztább úton vezetett a célhoz. Hogy közben hogyan néztek rám az részletkérdés volt.
Már nyúltam volna Laetitia felé, kezemmel segítve a nőt míg feláll, de alig egy pillanatra rá bizonytalansága elmúlt annyira, hogy fel tudjon emelkedni. Nem tűnt úgy, mint aki szédüléstől szenved így nem aláztam meg azzal, hogy átfogom a vállait.
- Ne aggódjon, nem vagyok nagy étkű. Életemben talán ha kétszer ettem tisztességes ebédet az első fogástól az utolsóig.
Követtem az úrnőt egy lépéssel lemaradva Neulander kacskaringós folyosóin, miközben szemem azért a lépésein tartottam, nehogy véletlenül erőt vegyen rajta az angyaltrombita. Meglepetésemre egészen jól viselte, így elkönyvelhettem, hogy jól intéztem az adagolást - avagy a vámpírnő szervezete volt kifejezetten erős. Mindeközben nagyon reméltem, hogy a körülöttünk bámészkodó vagy a földön heverő emberek és vámpírok vagy félrenéztek Laetitia kisugárzásától, vagy szemérmes szemlesütésnek vélték a tekintetem.
Egy pillanatra megtorpantam a főtorony bejáratánál. Egészen hasonlított a Rotmantel főcsalád lakhelyének mesterien faragott bejáratához, attól eltekintve, hogy ez sarokra volt nyitva és bent is egymás mellett, szorosan sebesült vámpírok hevertek és őket ápoló cselédek sürgölődtek. Szerencsére kísérőm rangja elég elterelő erő volt, hogy bármiféle kérdést tegyenek fel az irányomba, így gond nélkül érkeztünk meg az étkezőbe.
Különös élmény volt. Sosem voltam még olyan házban, amely külön kinevezett étkezővel bírt, legalább is nem úgy, hogy hivatalos voltam egy étkezésre.
Laetitia felkapott egy éles hangú csengőt az ajtó melletti apró asztalról és megrázta, feltételezhetően a konyhában dolgozó cselédeknek jelezve. Ezután megállt az asztalfőn és félreértelmezhetetlen pillantással nézett rám. Még szerencse, hogy 'apám' legalább az etikettre megtanított a lealacsonyodó szolgálat részeként, így ruganyos léptekkel léptem mellé és húztam hátra a széket.
Abban azonban már tanácstalan voltam hová is illett ülnöm. Hogy időt nyerjek körbenéztem az egyébként meglepően porlepte étkezőben és csodálkozva emeltem fel a szemöldököm.
- Nem használják túl gyakran ezt a helyiséget?


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.