Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Frakcióküldetés]Libera nos

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Frakcióküldetés]Libera nos Empty [Frakcióküldetés]Libera nos on Hétf. Ápr. 22, 2019 4:16 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Regnum Veroniae - Frakcióküldetés
Libera nos

Na lássuk, névsorolvasás!

Gloria, Hans, Matheus: Titeket hármótokat hivatalos levélben értesítenek egy különleges feladatról, amelynek részleteiről Laurentius bíboros, a pápai főtitkár személyesen tájékoztat titeket a Katedrális egy különösen eldugott és így hallgatózó fülektől mentes részén. Annyit elárul a levél, hogy egyrészt ti hárman lesztek ott, tehát egymásról tudtok előre, másrészt kiegészít titeket egy lovagnövendék, akinek a nevét nem említi az üzenet. A megbeszélés részleteit skype-on vagy discordon egyeztethetjük.

Jozef: Te épp beleveted magad az Ordo Draconis életvitelébe, ahogy ígérte a nagymester talál is neked egy féltünde lányt, akivel gyakorolhatsz, és kellően megizzaszt mert bár fizikailag gyengébb, mint te, de pont abban erős amiben te nem: hajlékonyságban és pontosságban. Az egyik edzés közepette azonban Sangarinus püspök maga lép oda hozzátok, és nyújt át neked egy hivatalos parancsot.
- Jó hírem van, Jozef novícius. Meg is jött az első küldetésed, és nagyon meredeken indul a lovagi pályafutásod. Úgy tűnik egy igen fontos küldetésre indul néhány inkvizítor és egy őket kísérő apáca, és a Szentszék egyenesen téged kért, hogy kíséretet nyújts nekik. Állítólag ismerősek lehetnek neked a nevek: Tertullius püspök és Matheus Zalasch atya, a Szent Hivataltól és Gloria diachona a Könyörületes Szent Brynhilda rendtől. - mielőtt magadra hagyna azért még nagyon komolyan rád néz. - Tudom, milyen múltad van Tertullius püspökkel, de egy valamiről ne feledkezz meg, Jozef. Ezúttal nem a magad nevében mész, az egész Ordo Draconist fogod képviselni. Bármilyen kihágást is követsz el én fogom tartani érte a hátamat. Ne hozz szégyent a rendre.
A küldetésmegbeszélésre tehát te is hivatalos vagy, skype-on vagy discordon meg is ejthetjük.

Gertrud, Gregor: Ti hogy-hogynem éppen az Északi Királyság legnyugatibb, part menti részére keveredtek a Csillagtalan Éjszaka után. A vidék veszélyes, egyedül utazni kockázatos, ráadásul ha sikerül is egy-egy őrzött karavánnal elvergődnötök véletlenül ugyanabba a faluba, itt sem nyugodhattok. Hogy miért nem azt discordon megtudjátok egy egyeztetés formájában.

Gerard: Te is átvészeled hát a Csillagtalan éjszakát, aztán egyszer csak a szinte soha nem fogyó zombikat ismerős kőképződmények morzsolják darabokra. Úgy néz ki Lilith megtalált, ám ezúttal a tábornokasszony nem olyan, mint szokott. Hogy mi is a mondandója számodra, azt discordon megbeszéljük.

és egy meglepetés plusz 1 fő
Turak: Te vígan éled a világod és tapasztalod ki a nekromantaevés kulináris titkait, amikor ennek egyszer csak vége szakad. Hogy pontosan mi is történik azt egy (a tervek szerint) rövid skype vagy discord egyeztetésben beszélnénk meg, erről egy gyors ismertetőt itt találsz, de legegyszerűbb ha megadod PÜ-ben valamelyik platformon az elérhetőséged, keresünk egy időpontot amikor mindketten ráérünk két-három órára és meglátod hogy is megy ez.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Vas. Ápr. 28, 2019 10:44 am

A pokol fortyogó üstjeire! Csipás csíkszemekkel kapom fel a fejemet. Hozzám nem így szoktak jönni az itteni démonok, de még a nekromanták se. Az állatok meg kerülnek, mert nem akarják a gyomromban végezni (pedig mennyivel egyszerűbb lenne vadászat helyett). Uh, ez nem is kopogás. Valami félig intelligens szörnyeteg lehet. Gyönyörű az ég, vérszínű a hold, csillagok sehol és a hajnali köd nemsokára ott fog szürkélleni. Teli hassal feküdtem le és még nem vagyok éhes. Egyszerűen odamegyek az ablakhoz, hogy kiszóljak. Nem dugom ki a fejemet, óvatos vagyok.
- Ki zavar itt éjjel? - próbálom álmos-morgós hangon megszólítani az értelmes felét, azt, amelyik rájött, hogy kopogni illik.
A válasz artikulálatlan hörgés és egy akkora ütődés, hogy az ajtó egyik sarokpántja meglazul. A végén még asztalost kell keresnem! De inkább, mint sírhelyet, ezt még az éjszakai kómában is tudom. Már nem sokat bír szegény meggyötört nyílászáró. Lehet, hogy csak éhes ez a dög. Olyankor én is tudok hasonlóan viselkedni. Kiveszek egy rókamájat, ami reggelire volt bekészítve. Kivágom az ablakon, viszonylag messzire próbálom dobni és hallgatózom, hogy elfut-e a szörny, bármi is legyen az. Félig se értelmes, arra már rájöttem. Gyorsan a kezembe kapom a tőrömet és a vértet, kezdek készülni a legrosszabbra. A ruhám rajtam van, nem szoktam anélkül aludni a hideg erdei éjjeleken.
Egy pillanatig azt hittem, érdekli az étel. Érdekli is, de mást ért alatta. Engem! Mintha egy gejzír csapódna neki az ajtónak, kiszakad a pántjaiból, nekivágódik a szemközti falnak. Követem a szememmel, de a lényeg az, ami a nyílásban megjelenik. Démonbarátom, mi a manó lett veled? Tegnap még ereje teljében kolbászolt errefelé, most meg karikagyűrűt lehetne húzni a derekára, úgy lefogyott. Több bordát és csontot látok, mint húst, az ajtóból kiindulva viszont erősebb lett, mint volt. A szépséget eddig se ismerte, de most még jobban lecsúszott. Undorító feketéskék nyálka borítja, ami egy apró kacsban felkúszik az arcára és mintha folyton hullámzana, befolyva a szemébe, körbefogva az íriszét; a jobb karja csontsovány, ahogy az egész teste, a bal azonban attól a fura nyálkától meg van duzzadva és olyan vaskos, mint a derekam. Kész buzogány. Menni kell, de azért még egyszer próbálkozom hatni rá, hátha még nem mentek el teljesen otthonról:
- Miféle kórság kapott el? Ilyen rusnya nyákot a Mocsárvidéken se láttam.
Tényleg kifordul a gyomrom, pedig éltem azon az orrfacsaróan bűzös helyen és a társaim között is sok van, aki étvágyűzőnek is kitűnő. Kiugrom az ablakon. Most örülök igazán, hogy se üveget, se behajtható táblát nem csináltak rá. Azt hiszem, megleptem és a gyorsasága nem haladja meg az enyémet. Lucifer kecskeszakállára! Biztos felébredtem? Olyan ez, mint egy rémálom, pedig nem ettem annyit, hogy az gyötörjön éjjel. Egy rakás élőholt szaladgál és a többi démon is ugyanúgy néz ki. Tele vannak ezzel a sötét nyálkával és az a rohadt fény vörösbe burkolja az egészet. Nagyon ocsmány és életveszélyes. Nem tudom, hogy kerülnek ide az északi katonák, de egész vicces, hogy velünk együtt harcolnak. És rosszul állnak. Beszállni nem fogok, az biztos, én nem ismerem a hősi halált.
Gyorsan áttekintem a terepet és látok egy utat. Futás! Hátranézegetek, épp csak annyira, hogy ne essek hasra közben és fának se rohanjak. Az a csónak pont jó lesz. A hajót nem tudnám vezetni, de az evezés még megy. Nem tudom, merrefelé fogok menni a csónakkal, el innen, az a lényeg. A szívem a gyomromban dobog. Megőrült a világ, már megint. Nem érek rá azon gondolkodni, mit jelent ez és hogy lesz tovább. A szörnnyé vált démon is kimászik, szerencsém, hogy nem az ajtón át jön, így időt nyerek. És lelkesedést, hogy az életemért fussak. Ott van egy katona a csónaknál. Bármire képes vagyok, ha az utamba áll, de inkább fél, ahogy látom. Erős katona, legyőzi a félelmét és kilövi az egyik rémet. Komoly puska van nála!
- Maga meg... Démon? - lép hátra, aztán káromkodik egy cifrát. - Az Isten verje meg, mindegy, legalább nem fertőzött! Az egész szakaszomnak annyi. Valakinek szólnia kell az anyaországban erről. Az összes szigeten ez a helyzet, egy talpalatnyi biztonságos hely nem maradt!
Tetszik, hogy ő beszél csúnyábban.
- Ne magázz! - szólok rá röhögve, mert ez furcsa volt. A fertőzött kolléga közeledik és a többire is próbálok figyelni. - Ha engem nem akasztanak fel ott, akkor menjünk!
- Egy darabig nem... - löki vízre a csónakot a katona, majd kapkodva újratölt és rálő a támadó csontsovány démon térdére, aki erre orra is bukik. - Utána meg van egy falu, ahol a démonok ellehetnek engedéllyel. Valami jótét apáca csinálta, ott talán befogadnak. De az mindegy is, előbb éljük túl.
Jól belehúz és eddigre már én is a vízen imbolygó csónakban vagyok.
- Tudsz reményt adni... - mondom zavartan. - Démonfalva, amit egy apáca alapított. Ezt tényleg elhigyjem? Amúgy mi ez a betegség? Tegnap még mind jól voltak.
Forog a gyomrom a gondolattól, hogy a barátaimra kellett vadászni. Aggódva nézek körül, fájdalom, hogy el kell hagynom a szigetet, ami régóta az otthonom. Nincs más választásom sajnos. Segítek lapátolni, a ringató víz egy kicsit el tudja terelni a figyelmemet is. Ahogy távolodunk, megnyugodnék, de hát...
- Ez nem betegség - feleli evezés közben a katona. - Ez egy mélységi. Egy bukott fenevad, valami, ami az ellentéte mindennek, ami normális. És úgy tűnik kiszabadult. Biztosan ez a kurva sötétség csinálta azt is.
- Egy fordított fenevad. Akkor ennek 999 a száma? - mondom hülyéskedve, mert ismerem a történetet és ha fejre állítom a fenevad számát, pont ez jön ki. - Vagy ő csinálta a sötétséget. Nem tetszik, amit csinál. Tudod, mennyi élelmem volt felhalmozva?
Az egész vagyonom odavan, fel fogják zabálni! Hallottam ezekről a mélységiekről, igaz, csak pletykákat, főleg a mocsárvidéki emberektől. Azt beszélik, léteznek olyan bukott angyalok, akik mélységivé váltak, szörnyű nagy hatalommal rendelkeznek és csak az erős mágia tartja vissza őket. Eddig nem vettem rá mérget, hisz honnan tudhatnának erről az egyszerű emberek? Szeretik a meséket. A fene vinné, hogy pont ez a mese igaz! Ahogy még egy utolsó pillantást vetek Vérpartra, látom, hogy az egyik dombtetőn a vörös hold előtt egy alak áll. Homályos, annyit tudok kivenni, hogy emberszerű, de az elemi rettegés, ami elfog bizonyítja, hogy nem az. Mintha egyszerre állna előttem és nagyon távol és a puszta tekintetével lehámozná rólam a bőrömet, ahogy én szoktam megnyúzni a zsákmányt, pedig se a szemeit, se az arcát nem tudom kivenni. Ijedtemben kicsit megállok az evezéssel, de erőt veszek magamon és ha remegő kézzel is, de folytatom. Inkább nem is nézek oda.
- Szentséges Krisztus kegyelmezz. Mi az ég szerelme az? - kérdezi pánikolóan magas hangon a katona.
- Talán akiről beszéltél. Lehet, hogy jobb rá se nézni. És remélem, nem tud úszni. Hogy jöttetek rá, hogy itt van? - hadarok idegesen és próbálok tovább evezni.
- Nem jöttünk rá, csak elküldtek mindenhová felderíteni, amikor meghallottuk az első híreket. De egy órája sem értünk partot és mindenki halott vagy még rosszabb! - feleli a férfi és olyan erővel evez, hogy még az én démoni fizikumom is megirigyli - Tűnjünk innen, ide egy szakasz kevés. De lehet az egész sereg is kevés.
Egyik szemem sír, a másik nevet. Egy szakasznyi ember és egyiket se tudtam megkóstolni, ráadásul egy óra alatt elfoglalta a szigetünket az a szemét mélységi. Az összes szigetet, a mi kis világunkat, ahol ellehettünk. Kitaszítottá váltam, evezek a halál felé, amit talán el tudok kerülni, talán nem. Remegek ettől az egésztől, pedig teli hassal aludtam (volna). Félek, álmos vagyok és fázom a párás levegőtől, de túl akarom élni. Talán számítani fog, hogy ezzel a katonával kisegítettük egymást. Habár ismerve az emberek bigott vallásosságát, megmenthetném én a királyukat vagy a pápát, képesek lennének akkor is máglyára vetni a puszta létezésem, a kinézetem okán.
- Sorstársak lettünk, ezt te is érzed, ugye? A társaid és az én társaim ugyanúgy végezték. Vagy nem, hátha van ellenvarázslat - próbálok optimista lenni.
Nem akarok lemaradni, én is rendesen belehúzok.
- Aki tovább bírja, meghívja a másikat egy sült vadkanra. Mit szólsz?
Rám fog férni. Azon is gondolkozom, megegyem-e ezt a katonát, ha partra értünk, ezért végigmérem, mennyire húsos. Csak félre ne értse! Jól táplált, eléggé edzett, olyan negyvenes.
- Azok, sorstársak - vigyorodik el kissé görcsösen, de értékeli hogy próbálom elterelni a figyelmét. - Legyen, bírja a jobbik! Amúgy Hanselt vagyok.
Nem lenne rossz falat, de lehet, hogy szövetségesnek hasznosabb, főleg hogy humora is van. A saját figyelmemet is próbálom elterelni. Nem jó csak azon görcsölni, amit láttam és ami vár. Még elmegy az étvágyam. Ez egyébként lehetetlen. Lapátolok ezerrel és egy vigyort én is villantok csüggedten, keserűen.
- Szevasz! Én meg Turak, a démon. A vadkan mellé egy pertu is kell majd. De csak utána. Tudod az utat, ugye?
Mert én csak evezek.
- Tudom. Te csak evezz, Turak. Majd ha partot érünk és egyikünk sem gajdul meg addig, lesz minden, vadkan, pertu meg pálinka is.
Felcsillan a szemem, nagyot világít az éjjeli tenger sötétjében. Már csak azért is ki fogom bírni és természetesen nyerni akarok. Ha lógó nyelvvel kell megérkeznem, akkor is megcsinálom. Muszáj bíznom ebben a Hanseltben. Egyedül ki tudja, meddig jutnék.


_________________
Edo ergo sum - Táplálkozom, tehát vagyok.
Felhasználó profiljának megtekintése

3[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Május 04, 2019 3:04 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A csillagtalan éjszaka elég munkát adott ahhoz, hogy szusszanásnyi ideje se legyen egyetlen gyógyító apácának sem. Mégse lepett meg a behívó levél, és azért imádkoztam, hogy a dolognak köze legyen az egyház válaszához, amit erre a válsághelyzetre ad, egyelőre ugyanis úgy tűnt, szélmalomharcot vívtunk. Laurentius bíboros neve nem volt ismerős, ellenben leendő társaim neve már nagyon is az volt. Az indulást a legutolsó pillanatra hagytam. Csak annyi időt szántam magamra, hogy átöltözzek, hogy mégse véresen és mocskosan jelenjek meg az előljáróim előtt, utána viszont egyenesen a megadott hely felé vettem az irányt. Egy gyümölcsösön vágtam át, amely ritka volt a katedrális falain belül. Közepén egy félreeső palota feküdt, valami nagyobb méltóságé lehetett, talán pont ezé a bizonyos Laurentius bíborosé.
Tertullius püspköt már ott találtam, összeszokott csapat voltunk már, és amikor Mathus Zalasch atya arcát is megpillantottam, csupán elégedetten bólintottam rá a helyzet alakulására. Minden úgy volt, ahogyan a levélben közölték.
- Tertullius atya, Matheus atya, dícsértessék a jézus krisztus még ezeken a sötét órákon is.
Éreztem, mintha feszültség lenne a két férfi között, de egyelőre ennek okát nem firtattam. Különös volt a kontraszt a két pap között. Bár Matheus volt az idősebb, Johannes atya állt magasabb rangban, és ezen a napon úgy tűnt, hogy ezt nem is kívánta véka alá rejteni. Nem tudtam mi lehetett az oka, hogy ennyire kiöltözött, de lehet neki több információ volt a birtokában, mint nekem. Közvetlenül utánam pedig újabb ismerős arc jelent meg Jozef, a sötét tünde novícius személyében.
- Dicsértessék atyák és Gloria nővér. - biccentett a két férfi velé, majd rám vigyorgott. A vak is látta, hogy bár nem régen találkoztunk utoljára azóta valahogy megváltozott. Magabiztosabb lett, nyugodtabb… Számára sem telhettek eseménytelenül az elmúlt hetek.
- Laudetur Iesus christus - mondta szárazon Matheus atya, majd szúrós tekintetét Johannes atyára szögezte. Mintha… várt volna valamit. Johannes atya ellenben inkább meglepettnek látszott, mikor meglátta Jozeet.
- Üdvözlöm nővérem - köszöntött engem elsőként mosolyogva, majd ez után fordult a sötét tündéhez. - Hogy szolgál a sorod a rendben? -kérdezte érdeklődve.
- Jozef! - köszöntöttem én is örömmel a novíciust. Tehát az összeszokott csapatot kérték. Akkor komoly dologról lehetett szó valóban. - Dícsértessék. - szorítottam meg barátságosan a fiú kezét, majd Johanneshez fordultam. - Rend? Jozef a lovag?
- In aeternum, amen, atyám! - válaszolt a fiú először Matheus atyának, majd bólintott a szavaimra és végül Johannes atyához fordult. - Nagyon jól vagyok és sokat fejlődtem. Köszönöm a közbenjárását, atyám. Az Ordo Draconis rend tagja vagyok, nem avattak pappá, csak, ha ott megbecsülöm magam. - nézett végül a szemembe. Tudtam, hogy közte és Johannes atya között nem felhőtlen a viszony, és úgy tűnt a férfi végül beajánlotta őt Sangarinus érsek lovagrendjébe.
- Mindent a jövődért fiam, mindent a jövődért.
- Gratulálok. - mondtam Jozefnek egy meleg mosollyal, hiszen bár nem lett pap, de ha örül annak, hogy a lovagokhoz került, akkor ez igenis örömhír.
Cinderweald úgy tűnt nem csak így kísértett minket. A semmiből hirtelen megjelent mellettünk egy ismerős alak. Sean Amberglade egész lénye aranyba öltözött, mint mikor utoljára láttuk. Akkor azt hittem lelke végre megnyugvásra lelt Isten oldalán, de most egyértelmű volt, hogy valamilyen erő még ehhez a világhoz kötötte.
- Mylady! - hajolt meg előszr előttem, majd a három férfi előtt. - Uraim. Örvendek a viszont látásnak.
- Örvendek. - mosolygott elsőnek a szellemre Johannes atya. Én csak hatalmas szemekkel bámultam rá és nem tudtam napirendre térni az ittléte felett.
- Elnézést az udvariatlanságért de... ön halott. Jerobeám? - forogtam körbe. Ha ez a tünde-szellem itt volt, akkor az angyalnak is itt kellett lennie. Ez volt az egyetlen magyarázat, hiszen mintha valami olyasmit mondott volna az a különös tünde ott az erdőben, hogy a cinderelfek Jerobeám tüzéhez voltak kötve.
- Az embereknek szokása ilyen stigmákat osztogatni, mylady, a füléből ítélve lehetne bölcsebb. Jöjjenek, a "pápai főírnok" már várja önöket. - feleli mosolyogva a fény-tünde, aztán belépett a kúriába elfelejtve, hogy ő egyszerűen átsétált az ajtón.
Rosszallóan néztem a lovag után. Nagyon sok mindent tudtam volna hirtelen a fejéhez vágni arról, hogy mégis miért lettem olyan, mint az emberek, és lettem volna legszívesebben egészben az, de nem ez volt a megfelelő alkalom szájalni egy szellemmel. Összeszorított ajkakkal követtem először egy rövid lépcsőn át fel az emeletre, majd egy újabb folyosón át egy szobáig a palota út felőli homlokzata felé. Amikor beléptünk minden világossá vált. Jerobeám aranyozott páncél viselt, és egy hatalmas íróasztalnak dőlt neki. Bronz szárnyait félárbócra eresztve, lazán tartotta a háta mögött. Arca még mindig gyermeki volt, szoborszerű vonásai minden pillanatban rácsodálkoztak a világra, és olyan ártatlanság ült rajta, amilyen csak egy ilyen éteri lénynek lehetett sajátja. Értelmet nyert a mindentől félre eső palota, amely bizonyára az angyal lakhelyéül szolgált, távol a kíváncsi tekintetektől, és hogyha ő irányította a műveleteket, akkor már azt is megértettem, miért minket hármunkat kért. Johannes atya, Jozef és jómagam hoztuk őt el Cinderwealdből, minket kedvelt és a bizalmába fogadott. Egyedül Matheus atya jelenléte volt különös, de reméltem, hogy idővel választ fogok kapni erre a kérdésre is. Látványára mosoly ragyogott fel az arcomon.
- Rég láttalak, Jeroboám. - szólította meg először Johannes atya.
- A sok sötétség után megnyugtató az Úr fényét látni. - hajtottam meg a fejem előtte. Fogalmam sem volt hogyan volt illendő az Úr angyalát köszönteni, de ezzel nem foghattam nagyon mellé.
- Jó újra látni Jer...Jerobiam!- követte Jozef is a példámat.
- A Megváltó kegyelme nektek. - valami más volt benne mint eddig. A belőle áradó tűz, ami ő maga volt szinte égette a koponyám falát, és távolról hallatszott a ropogása, mint egy meleg kandallóé… csakhoz ebbe a ropogásba halk sikolyok vegyültek. Talán csak képzelődtem, hiszen amikor rám nézett, Jerobeám halványan elmosolyodott. - Ne aggódj, a Teremtő nem hagyott el titeket egészen. Ez a sötétség nem az ő műve.
Más másodszorra nyugtatott meg efelől, hiszen azt is elmondta, nem az Úr műve volt az ő eljövetele sem… Most pedig a sötétség sem. A fojtogató meleg átköltözött a mellkasomba, és újra megszállt egy fajta nyugalom és bizonyosság.
- Hát akkor mi okozza? - tért a lényegre Johannes atya. A férfia pillantva bólintottam.
- Mi történt a világgal? Ha Ő nem hagyott el minket, akkor meg lehet még menteni?
- Ezért vagyunk itt? - tette hozzá a saját kérdését Jozef is, ami tulajdonképpen egyenesen következett mindenből. Ifjonti lelkesedése és tettvágya arra ösztönözte, hogy ő már előre tekintsen és igaza is volt.
- Ezért. - felelte neki rögvest Jerobeám. - Tudom, mi történt a világgal és tudom, hogyan lehet rendbehozni. De mással nem vagyok hajlandó megosztani, mert ez olyan erőket mozgat meg, amely még engem is elbizonytalanít. - nézett végig rajtatunk, majd a tekintete Matheuson állapodott meg. - Valaki megrepesztette a Bilincset, amely egy ősi gonosz fölött őrködött Bet'Sohar szívében, a kontinens alatt, amit ti Veroniának neveztek.
Matheus atya idegesen felemelte a szemöldökét és keresztbe tette a karját a mellkasán. Végigborzongott a gerincem mentén a sejtelem, hogy ő azért volt itt, mert talán köze volt mindahhoz ami történt. Az ősi gonosz és a bilincsek emlegetése szörnyűségesnek hangzott, de még ennél is jobban megrémisztett az angyal bizonytalansága. Ha már ő sem volt biztos a dolgában, akkor hogyan lehettünk volna mi biztosak akármiben? Hogy vehetnénk fel a küzdelmet valami ősi, rettenetes erővel? Próbáltam szalmaszálakba kapaszkodni.
- De ha azt mondod rendbe lehet hozni akkor... - lehunytam a szemem egy pillanatra. - Ha így marad, akkor a civilizáció, amit Veronián felépítettek... Az emberek, a tündék maradéka, de még a vámpírok és démonok is és a félangyalok... Nem fogjuk túlélni. Mondd mit tegyünk, és megtesszük, bármi legyen is.
- Tehát valaki tudatlan szerencsétlen szabadította ezt ránk? - szaladt ki a döbbent kérdés Jozef száján. - De hát miért? Mit akart elérni vele? - értetlenkedett.- De igaza van a nővérnek, ha meg lehet ezt állítani, akkor mindent el kell követnünk.
- Nem azt, amit sikerült neki. A Teremtőt akarta szolgálni, de átverték. Annak, aki erre rávette nagyobb a bűne. - felelte Jerobeam, még mindig Matheuson tartva a tekintetét, aztán hirtelen kitárta a szárnyait. A szoba összes fala azonnal lángba borult, de érdekes módon nem éreztem a hőt. - A Bilincs megjavítása nem a ti feladatotok, Bet'Soharnak meg vannak a maga Őrzői. Úgy nevezték őket a régiek, Grigori. - a lángokban egyszerre egy alak tűnt fel. Embernek nézett ki enyhén tündékre emlékeztető vonásokkal. Csodálatos volt és meseszép, tónusaiban egészen fehér, még a haja is hamuszőke volt, mégis volt az egész lényében valami földöntúli gyönyörűség. - Az egyikük, Anaiel az Emlékek Őre. Vele lesz feladatotok.
- Mi lesz a feladatunk? - kérdezett rá Johannes atya rögtön a lényegre.
- Anaiel! - Jozef hangjában felismerés csengett. Neki úgy tűnt nem volt ismeretlen az angyali szépségű alak.
- Anaiel ismer mindent, ami valaha történt és történik, egyedül a jövő nem ismert számára. Olyan tudást birtokol, amely elárulja mi Bet'Sohar végső védelme, amely ellenállhat a benne szunnyadó bukott erejének. De Anaiel nem felelt a hívásomra. Más valaki viszont igen.
Ekkor a tűzbe rajzolt kép megváltozott, és a lángok is feketévé váltak, mint a vámpírok varázslata. A falakról élőholtak és torz démonok néztek vissza ránk, és mindent beborított egy feketéskék, kátrányszerű anyag. Elemi rettegés fogott el. Csak szerettem volna minél apróbb lenni, bebújni egy sznyeg vagy akár porszem alá. Egy mélységi műve volt amit láttunk, ez kétségtelen. Jerobeam mögött, az ablak előtt táncoló lángokon egy magas nőalak rajzolódott ki, látszatra sötét tündének tűnt néz ki de a szeme teljesen ki van töltve a feketéskék matériával. Ekkor már tudtam, ő volt az, akiből a rettenet áradt, minden félelem forrása és okozója.
- Tenebris. Hoshekh. Az Egyiptomi Sötétség, a Végtelen Halál. Egykor úgy nevezték Samael, az Isten Mérge, de megőrült és elbukott, ahogy mindannyian. Most pedig úgy gondolom a három napos sötétségben kiszabadult és fogjul ejtette Anaielt.
- "Nyújtsd ki karod az ég felé; hogy legyen sötétség... hogy tapinthassák a sötétséget." - szóltl meg Matheus atya most először, mióta itt voltunk. Az állára tette a kezét, és köpenyéből elővett egy Ószövetséget, melyet bőszen lapozgatni kezdett. Szeme a könyv és a fal között ugrált. - Nem a sötét során szabadult el. Ő a sötét.
Igaza volt. Minden szavával egyetértettem.
- Egy kiszabadult mélységi..ha egy angyalt elfogott, nekünk hogyan lehet esélyünk? - kérdezte Johannes atya.
- Anaiel... és hová vitte, hogy nem tud kiszabadulni? - kérdezte Jozef, élénkpiros szemeit folyamatosan a Hoshekh nevű jelenésen tartva.
Jerobeam összezárta a szárnyait, amire a tűz kialudt. Újra besütött a nap odakintről, de egészen nem tudta magával vinni a imént érzett borzalom emlékét. Még mindig éreztem a jeges félelmet, elmémbe pedig szinte beleégett Hoshekh arca és alakja.
- Sajnos nem tudom a válaszokat mindenre, így ezt nektek magatoknak kell kiderítenetek. De Hoshekh, bár ereje a sajátomhoz mérhető, nem tökéletes, ahogyan én sem. Meg kell találnotok a gyengepontját, megtudni hová zárta Anaielt és elhozni ide.
- Hogyan? - kérdezte Matheus atya szinte felháborodottan, miközben eltette a könyvét.
- Van bármiféle elképzelés arról, hogy mi ez a gyenge, vagy hogyan használhatjuk ki? Vannak kultistái, akik segíthetnek rátalálni?
Hogyan lehetett volna gyenge pontja egy ilyen hatalmas lénynek? Lehetetlennek éreztem, hogy mi négyen bármilyen módon is felvehessük a versenyt azzal aki maga volt a Sötétség… Jerobeám azonban másképp látta. Ő tudta mi lakozott a szívünkben, milyen erőket voltunk képesek megmozdítani. Ő hitt bennünk és abban, hogy képesek leszünk elvégezni, amit ránk bízott. Nekem is bíznom kellett az ítéletében.
- Én onnan közelíteném meg... Valaki évezredek rabsága után kiszabadul... Mit tenne elsőre? Sötétségbe borította a világot rendben van, de utána?
Jozef kicsit megmozgatta magát, hogy elmúljon a félelem okozta görcs a tagjaiból.
- Az a mélységi maga a gonosz, csak ezt a rettegést kell követni és megtaláljuk… - sóhajtott halkan. Jerobeám elmosolyodott.
- Ezért bízom rátok a feladatot. Nincs a Teremtésben más, akiről elhiszem, hogy képes lenne megmenteni a világotokat.
Ekkor maga mögé nyúlt és elővett négy borítékot.
- Ezeket a parancsokat a feletteseitek írták, mindent tartalmaznak, mai szükséges. Menjetek a királyotok városába, ott várni fog rátok egy ember, aki azt állítja utat mutathat Hoshekh kultuszához. És ha a sötétség legnagyobb lesz... - Jerobeam közel lépett Jozefhez, finoman megérinti a kezét és imádkozó pózba igazgatta. - ... csak kérjétek atyámat és én a segítségetekre sietek. De ne feledjétek, hogy Samael hatalma mérhető az enyémhez, ha egyszer elébe állok egyikünk elhagyja ezt a világot. Akár ő, akár én, akkor pedig csak a Teremtő kegyelme az, amely maradt számotokra.
Matheus vette el a borítékokat, majd vizsgálni kezdte őket.
- Dícsőség az Úrnak. - nyugtázta az angyal szavait. Johannes atya odalépett Matheushoz és kivette a kezéből a borítékokat.
- Köszönjük.
Elkérem a saját borítékomat Johannestől, majd én is az angyal felé fordultam.
- Köszönjük. Mindent meg fogunk tenni.
- Nem pazaroljuk el meggondolatlanul a segítségedet. - bólintott Jozef szokatlanul komolyan-
- Menjetek hát, atyám választottjai. Mentsétek meg a világotokat. - hunyta le a szemét Jerobeám. A tűzropogás és a halk sikolyok pedig elhaltak…


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

4[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Vas. Május 05, 2019 12:02 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Vad csatakiáltással indítottak rohamot az élőholtak. Kelet felől érkeztek, ahogy Maria jósolta. Miután rájöttek, hogy a környékbéli lemészárolt falvak lakói is feléjük indultak meg, pár térképpel gyorsan megjósolták, merről várhatóak majd a támadások. Az előholtak inkább az utakon közlekedtek. Ezt a szokását az ember halála után sem veszti el. Éppen ezért készen is volt már a csapdájuk. Földbe szúrt karók álltak az út előtt, mögöttük lándzsákkal felfegyverzett emberekkel. Fontos volt, hogy tartsák tőlük a távolságot. Bárki esik el, feltámad és szeretteinek esik.
- Sorsotok eldőlt azzal, hogy felénk indultatok meg! – kiáltotta Gerard, ahogy a feléjük menetelő élőholtak felé intett.
A zombik alatt egyszercsak összeroskadt a talaj. Illetve átestek rajta. Gerard illúzióval rejtette el az árkot, amit az út közepére ástak, majd teletűzték karókkal.
- Ezaz! – mondta Rose. El sem hitte, hogy bevált – Előre, most!
A falusiak nekiláttak egyesével elintézni az élőholtakat. Amelyik már nem mozgott, annak fejét vették, mert többször előfordult már, hogy ismét magukhoz tértek. Ez alatt a pár nap alatt elég rendesen megedzőttek. Kidolgoztak egy beosztást, a falu minden részét biztosították, beosztották a készleteiket és ami még fontosabb, páran elindultak vadászni, így utánpótlásra is számíthattak. A nap visszatértével az idő is enyhülni látszott, s a támadások is egyre ritkultak. Az emberek nem tudták, mi okozta ezt. Egy dolgot viszont tudtak. Ők túlélők. Történjék bármi, nem veszítik el a fejüket.
A föld megmozdult alattuk...vagyis pontosabban az élőholtak alatt. A sziklák egyesével kiemelkedtek és papírfiguraként zúzták össze a tengernyi zombit. Gerard is éppen ott küldte a sötét dárdáit a levegőből érkező szellemek felé, amikor a kőförgeteg lezúzott minden célpontot előttük. Mostanra már kicsit nyugodtabbak voltak. Ismerős varázslat volt ez...varázslat, amit sosem volt képes valamiért lemásolni. Most ugyancsak jól jött volna neki, de akárhányszor próbálta nem sikerült.
Ahogy az élőholtakat ripityára zúzzák a földből előemelkedő, majd kígyó módjára lecsapó kő és földdarabok, egy ismerősen alacsony alak sétált az úton a falu felé. Többen fegyvert szegeztek a látványra, a sétáló Lilithet azonban láthatóan nem zavarja. A magasztos, mindig elegáns tábornok asszony ismét meglátogatta őket...és ha Gerard nem csinál gyorsan valamit, kilapítja egy intésével a fél falut. Gyorsan összeszedi magát. Ennyi minden után már meg sem lepődik. Egyre inkább érzi, hogy az idegei megedződtek. Gyorsan lép előre, s tenyerével intett egy.
- Várjatok! - kiáltotta a többieknek - Őt ismerem. Segíteni jött. Együtt szolgáltunk...a háborúban. Nagyon tehetséges varázsló. Ezek csak a gólemei. - mondta, aztán a lány felé fordult - Öröm újra látni. Egy teával szolgálhatok esetleg? - mutatott a torony a falu mellett.
Lilith tekintete fakó volt. Homályos, semmitmondó. Mint akinek a lelke kiszakadt a testéből. Ahogy ránézett látta, valami nagyon nem volt rendben vele.
- Beszélnünk kell, démon. – a megszólítása is más volt, mint korábban. És a beszédéből hiányzott az aprólékosség. Sietett, kapkodott. Lia idegesen jelent meg Gerard mellett.
~ Rossz előérzetem van. Alighanem történt valami. Valami nagyon-nagyon rossz dolog.
~ Gondolod? Nem lepődnék meg, ha azért jött, hogy megbízzon.
~Másért nem nagyon szokott jönni... – forgatta meg a szemeit – De a helyedben felkészülnék ellkilek. Talán olyat fogsz hallani, ami lesokkol.
~ Engem? Ugyan, mégis mi tudna meglepni. Azok után, amit túléltem! – húzta ki magát magabiztosan Gerard.
Úgy nézett ki, ezúttal nem volt idő a szokásos kényelmes stílusra. Gerard üres épület után kutatott. A fogadón akadt meg a szeme. Senki sem volt ott, amikor olyan veszély fenyegette a falut. Tökéletes volt. Arra mutatott, majd elindult befelé és mutatta az utat. Mikor beértek, annak rendje módja szerint meghajolt.
- Köszöntöm újra tábornok asszony. - ismételte meg a bemutatkozást, majd feláll - Ha a megérzésem nem csal, egy krízis van kiforróban? - kedve lett volna a vicc kedvéért bemondani, hogy "Mindenek előtt: nem én voltam.", de valahogy olyan érzése volt, a tábornok tűréshatára még a szokottnál is kisebb.
Tengernyi kőförgeteg indult meg, ahogy beléptek a ház ajtaján. Minden helyet beborítottak az élő sziklákból álló falak, egyedül az ablakokat kímélték meg, ahol kevéske fény tudott még beszűrődni. Gerard aggódni kezdett. A tábornok asszony sosem fordult még ilyen drasztikus óvintézkedésekhez. Valami nagyon veszedelmes dologról hozott hát hírt. Felkészült rá, hogy valószínűleg meg fogja majd rázni.
- Ezúttal nem mint a démontábornok Lilithyra Daemnas Q'rgal jöttem, hanem mint Sarathiel, Bet'Sohar végső börtönőre, a Bilincsek Angyala. Tudom, hogy nem érted amit mondok és számtalan kérdésed van, amelyeket meg fogok válaszolni, de előbb a segítségedet kell kérnem. A világod haldoklik, Gerard Lawrenz. Veroniel bilincse meglazult és a pusztulás fenyeget mindenkit.
De amit hallott, az a legmerészebb elképzeléseit is messze felülmúlta. Gerard idegesen szorította össze a fogait. Meg akart szólalni, de aztán nem tette. Angyal...Veroniel...Bet'Sohar, mind olyan nevek amiket nem értett. Mintha a tábornok asszony olvasna a gondolataiban.
~ Egy angyal jött el hozzám, hogy küldetését átadja... – gondolta magában mély csodálattal.
~ Normális esetben kételkednék benne...de nem vall Lilithyrára, hogy ilyen módon akarna bárkit is átejteni. Nincs rá oka, hogy ne az igazat mondja. – morogta Lia. Egy angyal. Egy valódi angyal. Már a gondolatától is görcsbe rándul a nem létező gyomra.
A zavarodottság azonban különös módon hamar szertefoszlott. Gerard nem gondolt semmire. Nem gyártott teóriákat. Nem keresett válaszokat. Nem gondolta át, amit lehetett volna, hogy miért pont őt, egy démont kereste fel egy angyal, miért pont most, hogy ennek mi köze van a nemrég történt eseményekhez. Egyszerűen csak elfogadta, hogy ez történt. Hitt benne. Miért ne tette volna. Ekkor eszébe jutott az ígéret, amit annak idején Blaine-nek tett. Meg fogja változtatni a világot. Talán már neki is látott...
Egy biztos volt, az idő sürgette a tábornokot...angyalt. Csak arra szabadott rákérdeznie, amire tényleg szüksége van. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra. Tudni akarta, mi folyik itt. De ki kellett bírnia. Gyorsan megrázta a fejét, most türtőztetnie kell magát. Érezte, ahogy újra megjelentek az elvonási tünetei. Az átok, mely erősebben élt benne a sötét éjszaka óta. Amióta szorosabban kapcsolódott hozzá. Akkor ott értette meg, mi is lapul benne, hogy pontosan mivé is vállt. Talán azért lett minden eddiginél hatalmasabb.
- Veroniel is egy angyal? - első hallásra nefilim névnek tűnt. A lángoló sárkány jutott eszébe. Talán ez a valaki is olyan volt, mint ő. Hirtelen érezte, ahogy az izzadság végigfolyik a homlokán. Azt a napot sosem fogja elfelejteni.
- Valaha az volt. Aztán elbukott, elsőként a testvéreink között. Azóta számos néven nevezték, Ember Bűne, Csábító, Sátán. A nefilimek úgy hívták Zargath'hath, a Nagy Első.
Gerard nem hezitált. Egyértelmű volt, mi a feladata. Ki más tenné meg, ha nem ő. Egész életében arról álmodott, hogy a világot megváltó lovaggá válik. Ha ez nem a soká kívánt lehetőség, hogy egy angyal hozza üzenetét a nemes küldetésről, hát semmi!
- Hogyan lehetne újra leláncolni?
- Még nem tudom. Meg kell kérdeznem valakit, aki talán tudhatja. A bilincs még kitart egy ideig, azonban nem ő az egyetlen probléma. A bilincs a Mindenható műve, tökéletesebb, mint azt bárki gondolná. Még törötten is megtiltja Veronielnek, hogy ártson a teremtő mesterművének és gyermekeinek, az embernek. Ezért Veroniel kiszabadított egy másik rettenetet, egy sokkal ismerősebb, közelebbi erőt, akire nem vonatkozik ez a feltétel.
Abszurdumnak tűnt. Amikor elsőnek hallott a bukott angyalokról a pápától jól tudta, be voltak börtönözve egytől egyig.
- Egy másik bukott angyalt? Dehát az képtelenség... - ekkor eszébe jutott Erborosh szavai, amiket a lebegő toronyban hallott. A kő, a pecsét és a bilincs - Nem, világos. - javította ki magát - Tehát egy másik bukott angyal felelős ezért? Ismerős... - ezen a szón elgondolkozott. Volt egy angyal, akivel már jó ideje folyamatosan egyfelé sodorja a sors szele. Nem egyszer találkozott már a követőivel. A Sötétség nevét idézte magában fel. Félelmetes angyal. Megszámlálhatatlan mérföldre tőle is érezte, micsoda erőt tud szolgáinak adni. Sosem felejti el azt a napot, amikor először találkozott vele. Amikor felajánlotta neki a bukott angyal, hogy szolgálja őt. Akkor ott nem sok kellett, hogy megtörjön, és behódoljon a Sötétségnek. Mindezt egyetlen pillantásától, amit lelken át lélekbe tett.
- Egykoron úgy hívták Samael, az Isten Mérge. A halál angyala, aki minden létező végét jelentette és minden élő lelkét a Teremtőhöz vitte. De aztán a ti időtök szerint évezredekkel ezelőtt megőrült. Úgy látta a bűn nem képes elhagyni az embert, ezért csak akkor lesz bűntelen a világ, ha nincs ember. Ezért megfosztatott a nevétől és a feladatától is és ezen a bolygón szenvedett bezárva. Mióta Veronia ide került egy sziget lett a börtöne felett, amit Vérpartnak neveznek. Tudod jól, kiről beszélek. - néz fel rád ismét a démon-angyal-akármi. - Az Egyiptomi Sötétség, Hoshekh.
- És most hogy szabad úgy érzi véghez is viheti a magának adott feladatot. - vonta le a következtetést, ahogy óvatosan összeszorította az ujjait. Még mindig érezte, hogy a mágia pecsétek nélkül, szinte a puszta gondolatainak engedelmeskedik - Akkor ez a rengeteg furcsa történés és a temérdek szörnyűség is mind az ő műve? - kérdezte.
- Nem. Nagy részük Veroniel erejének elszabadult töredéke miatt történt. Az zilálta szét a mágiát, az lángoltatta fel az Átkot és az támasztotta fel a holdakat. Nem tudom pontosan Veroniel mi célt szán Hoshekhnek, de abban biztos vagyok, hogy a saját szabadulását akarja vele elérni. Én nem szállhatok szembe vele, különben el kellene vonnom a figyelmem a repedésről a bilincsen, a világ pedig szétszakadna. Tehát neked kell megtudnod pontosan mi az elszabadult Sötétség következő lépése.
Ez egy nehéz és végzetes feladatnak tűnt. Gerard mindig is valami ilyesmiről álmodott. Eléggé tűzbe jött tőle, szinte érezte, ahogy elönti a tettvágy. Gyorsan vett egy nagy levegőt. Ez most teljesen más, mint amikor arról álmodozott, hogy lovag lesz. Ez most véresen komoly.
- Van bármiféle ismereted, merre látták utoljára mozgolódni? - kérdezte meg Lilithyrát...Sarathielt...furcsa érzés volt olyanhoz beszélni, aki két valaki egyben...mostmár tudta, mit éreztek azok, akik vele beszéltek.
- Van. Épp csak elhagyta a börtönét. Viszont jó, ha tudod, hogy az északi királyság is hallott a tombolásáról a part mentén és szinte bizonyos, hogy saját felderítőket küldenek. Ha jól emlékszem Lilithyra adott neked egy ajándékot legutóbb a szolgálataidért cserébe.
Valóban. Annak idjeén, amikor elsőnek tengerre szállt. Látott egy furcsa képet. Egy képet, amivel csodát lehetett tenni. Úgy nevezte az akkor még tábornok asszony, hogy Secretum.
~ Miért hivatkozik Lilithyraként magára...ezek az angyalok olyan furák... – mondta a fejében Lia, aki most jobbnak látta csendben maradni, és figyelmesen hallgatni. Gerard memóriája gyenge volt, így rajta állt, hogy minden részletet meg tudjanak jegyezni.
- Igen. - mondta, ahogy illúzióval egy pecsétet mutatott neki - Egy furcsa pecsét, ami képes bármilyen hazugságot valósággá tenni. Az ereje emberfeletti, mintha a mi megértésünkön túlról származna.
- Mert onnan is származik. Ez az egyike az öt kulcsnak, amely embernek nem való ajtókat nyit meg. Az egyetlen szerencsés esemény, hogy Veroniel ereje ezeket is szétszakította, így a tiéd az utolsó lehetőség. Nem kérem, hogy használd ismét Dietrich van Agthoven álcájának felvételéhez, csupán annyit kérek ismerd meg Hoshekh terveit és tégy meg mindent, hogy akadályozd.
- Értem már.
Gerard egy jó ideig gondolkozott rajta, hogyan talált rá egy angyal, egy valódi angyal és kérte meg pont őt, hogy segítsen neki. Azonban ezzel a fegyverrel már világos volt, mire gondol. Ha Veroniel ezeket a tárgyakat is elpusztította, nem fog rá számítani sem ő, sem a csatlósai, hogy használni fogják ellenük. Ezek elmét olvasó szörnyetegek, azonban ezzel talán meglephetik őket.
- Vállalom! - húzta ki magát Gerard, ahogy eltette az illúziót. Érezte, ahogy minden tagját átjárja az erő, ahogy egyik kezét a háta mögé helyezte, a másikat pedig maga előtt, a lába mellé szorította le - És nem fogok csalódást okozni!
- Nem vagyok a tábornokod jelenleg, Gerard. Ha elbuksz nem csalódást okozol. Katasztrófát. - feleli az angyal rezzenéstelen arccal.
- Ó nem, én magamra értettem. Magamnak nem akarok csalódást okozni. - válaszolta gyorsan, ahogy ismét leült és elkezdett gondolkodni. Tudta, önző dolog most erre godolnia, de talán ezzel végre...végre olyat tehet, ami elég okot ad arra, hogy ezt az amulettet viselje.
- Most pedig ahogy ígértem válaszolok a kérdéseidre, míg az időmből engedi.
Volt neki ezer kérdése. Ám tudta, fékeznie kellett magát. A mértékletesség fontos erény volt ezekben az álságos időkben. Az ideje nem volt végtelen az angyal-asszonynak. Gerardnak furcsa érzés volt így beszélgetni Lilith testével.
- A legfontosabb, hogy hogyan tudnálak megkeresni, hogy jelenthessek, miután végeztem?
Ám úgy tűnt, erre már korábban is gondolt Sarathiel.
- Nem lesz szükséges. Ha megtalálom, akivel beszélnem kell én foglak megkeresni téged.
- Értettem. Akkor... - futott végig a gondolatain, hogy éhségét kielégítse - Ön...te miért pont a tábornok testében jelentél meg? Minden rendben lesz vele? - noha ekkor belegondolt, az ő testét is egy démon vette birtokba. Talán ilyesmire az angyalok is képesek...
- Ez az én testem. Lilithyra csupán egy álarc, egy fedőtörténet ami elrejt míg a feladatom nem válik szükségessé.
- Nos... - felelte megdöbbenten. Erre nem tudott mit felelni, annyira megdöbbent. Az a valaki, a merész tekintetű, szigorú, tiszteletparancsoló tábornok, akit olyan élőnek érzett, csupán csak egy álarc volt.
És ekkor jutott eszébe. A pecsét, mely túlmutat a halandók megértésén. Azt is ő adta neki. Pedig anélkül is szolgálta volna őt. Mintha tudta volna, hogy ez fogtörténni. Mintha ezt a feladatot régóta neki szánta volt - Ez így világos. - vágta rá végül.
Volt még valami, ami erősen piszkálta a csőrét, amit nem tudott hova tenni.
- Ez a Bet'Sohar a földrész régi neve? - kérdezett rá.
- Bet'Sohar a világ neve. Az egész bolygó neve. Börtönt jelent a nefilimek nyelvén.
- Börtön? Már azelőtt is az volt, hogy mi ide kerültünk? Mi volt itt, mielőtt minket ide börtönöztek volna... - gondolt rögtön arra, hogy ez a börtön az ő száműzetésük miatt készült. Azonban eszerint tévedett.
- Ez a hely nem egy életre szánt világ. Ezt a bolygót egyedül azért hozták létre, hogy fogva tartsa magában Veronielt. Később pedig azt, akik utána buktak, kezdve az ősökkel, majd a nefilimekkel és végül veletek.
Gerardnak valahogy nem jöttek a torkára a szavak. Erre válaszolni sem tudott. Inkább csak haladott tovább. Volt még egy dolog, ami érdekelte.
- Látsz bármi módot, hogy megállítsam a Sötétséget...vagy hogy te visszazárd Veronielt.
- Látok. Egyetlen egyet. Tudtomra adták, hogy létezik egy ősrégi mechanizmus, egy utolsó védelem amelyet még megnyithatok, ám a részleteit nem ismerem. Ezért kell felkeresnem valakit, aki velem együtt őrzi ezt a börtönt, ám aki többet tud nálam de kevesebbet tehet. Talán ő tud felelni... vagy elveszünk mindahányan.
- Értettem. - állt fel Gerard - Akkor azt hiszem el is indulok. A legjobb, ha minél előbb a Vérpartra érek. - mutatott ki.
- Járj sikerrel, Gerard. - áll fel az angyal is, ahogy intett egyet a kezével.
Gerardnak azonban volt még egy kérdése. Ezt nem akarta feltenni, mert nem volt jelentőssége. Puszta kíváncsiság. Semmi több. Mégis, most hirtelen,a hogy vérszemet kapott, nem tudta magában tartani.
- Várj! Mondcsak, nektek angyaloknak is vannak kedvelt dolgaitok. Kedvenc étel, szórakozás, kedvelt fajta ember? - Sarathiel nem felelt. Csak a szemét forgatva intett tovább, mire a fal, amit a ház belsejébe emelt egy az egyben viszsahúzódott.
A faluban már stabilizálódott a helyzet. A támadásnak vége szakadt, az emberek pedig visszatértek a házaikba. Páran elindultak útnak. Nagy megkönnyebbülést volt, a három nap végeztével, hogy újra el tudtak menni vadászni. Így fel tudták tölteni az egyre apadó készleteiket. Talán ha még ritkábbak lesznek a támadások, az állatokat is ki tudják újra hajtani. Maria vette először észre Gerardot, aki éppen ott állt mellette.
- Merre kujtorogtál? – vakkantotta oda neki.
Gerard döbbenten csóválta meg a fejét.
- Menjünk vissza a toronyba. – hangzott a rövid válasz Liától.
Odabent aztán Gerard szépen aprólékosan beszámolt arról, amit a tábornok assz...az angyal asszonytól hallott. A többiek elsőre azt gondolták, valaki átejtette, de aztán ahogy egyre több és több részletet tudtak, egyre nyilvánvalóbbá vált számukra az is, ami Liának: nem lett volna semmi oka Lilithyrának egy ilyen hazugsággal előállni.
- Oké, csak hogy tisztázzuk: leszállt az égből egy angyal és azt mondta, mentsd meg a nevében a világot? – nézett Maria. Ironikusnak gondolta. Gerard...a démon...egy angyal bajnoka.
- Lényegében...igen. – Lia nem segített túl sokat.
- Nem hiszed?
- Áh nem, teljesen hihető és szinte mindennapi... - mondta Leo szarkasztikusan. De persze hitt neki midnenki. Épp csak alig tértek magukhoz a döbbenettől. Hogy pont az a tábornok...
- Azért igazán kisegíthettél volna. - mondta közben Gerard Liának.
- Bocs... –mondta a lány illúziója, ahogy végigfutott az iszonyat a hátán – de az angyal gondolatától is borsódzik a hátam. Veled ellentétben én igazi démon vagyok.
- Lehet ezért csípnek annyira téged. – gondolt Leo a pápára, Rose-ra, és persze Sarathielre.
Aleena azonban módszeresen sokkot kapott a hírektől. Ahogy magához tért, óvatosan letérdelt a földre és elmormolt egy imát. Mikor végzett, sugárzó arccal állt fel, majd kissé szégyellős arccal köszörülte meg a torkát.
- Ez egy nagyszerű hír. Az angyal, Sarathiel érkezése jelenti a reményt, hogy most végre meglelhetjük a helyes utat.
- Nocsak, de emelkedett lett valaki... – morogta Lia. Aleenát látszólag tűzbe hozta, de neki még mindig nem tetszett. Angyalok keresik meg pont őt, a démont.
Klaus viszont szokatlanul csendes volt. Máskor ilyenkor már hezitálás nélkül előtte volna valamelyik frappáns, maga által kreált közmondását, amiknek rendre semmi értelme nem szokott lenni. Most viszont csak csendben hallgatott. Leo óvatosan szemügyre vette. Ő is gyakran tesz így. Szereti megfigyelni a dolgokat. De Klaus nem olyan volt, mi ő lenni szokott. Zavarodott volt, kusza a tekintete, a koncentráció legkisebb jelét sem mutatva.
- Minden rendben van? – kérdezte tőle a tünde.
- Ja...persze. – mondta tónustalan hangon – Csak angyalok...bukott angyalok...meg...az összes...egyéb. – nyögött egy nagyot, ahogy mondta – Adjatok még egy kis időt...azt hiszem majd útközbe megpróbálom feldolgozni.
Gerard egy bólintással nyugtázta, aztán Illúziót idézett. Azon egy térkép jelent meg. Egy rendkívül részletes térképe a környéknek, egészen a Kísértet-szigetekig.
- A lehető leghamarabb el kell jussunk a partvidékre. A falunak már nem lesz több baja. A hadseregnél használt stratégiák és Maria térképeinek hála ki tudnak nélkülünk is tartani.
Maria azonnal elő is rántotta a jegyzeteit.
- Innen a pusztaságon át a legjobbak az esélyeink. Kevés település, ami azt jelenti, hogy a támadások száma is kevesebb lesz. Egyetlen egyszer kell megálljunk, hogy újratöltsük a készleteinket. Pár nap alatt a part mentén vagyunk.
- Már ha Leo és Gerard nem állnak le minden útszéli banditával bunyózni. – mondta Aleena, még mindig sugárzó mosollyal. A többiek olvasni tudták a gondolatait. „Úgy örülök, egy angyal támogat. Az ügyem talán mégsem olyan elveszett, mint annak látszik“. Kissé túlértékelte Sarathiel látogatását, az egyszer biztos.
Gerard sóhajtott egyet. Nem, azt a luxust most nem engedheti meg magának.
- Ha elértük a partot, onnan hajóval megyünk tovább.
- Viszont vigyáznunk kell... – tette hozzá Leo -A víz veszélyesebb lesz a pusztánál is.
- Mire gondolsz? – kérdezte tőle Lia. Neki ilyesmi nem igazán jutott az eszébe.
- Hát...ha minden halott kikelt a sírjából...bele se merek gondolni, hány ember fulladhatott a tengerbe.
- Na jó, de ezek nem tudnak úszni. – kontrázott rá Lia.
- Lehet, de mászni igen. A part akkor is veszélyes marad! – vágta rá Leo.
- Mintha az ágyúink ne bánnának el pár moszatszagú csontvázzal...
Azok ketten aztán végül nagy nehezen dűlőre jutottak, ahogy a többiek megtervezték az út hátralévő részét.
- Onnan elérjük a vérpartot, és megkezdjük a kutatást. Gyorsnak kell lennünk. Valószínűleg abban a pillanatban lelepleződünk, hogy partot érünk. Ezúttal egy... – nyelt egy nagyot Gerard. Valahogy nehezen merte kimondani – bukott angyal lesz az ellenfelünk.
Aleena arcáról ekkor fagyott le a mosoly.
- Tudod ez mit jelent? Megnyerni úgy egy háborút, hogy minden csatádat elveszted...
- Igen. Mert egy ilyet kizárt, hogy le tudjak győzni.
Gerardnak fájt kimondani ezeket a szavakat. Sokáig nem látta. A saját dicsfénye vakította őt meg, amikor azt hitte, hatalmasabb bárminél a világon. Ma már világosan látta, hogy ez is csak egy illúzió volt. Egy vizíó, amit ő maga alkotott. S ami útjába állt annak, hogy ereje valóban határtalan legyen. Aki ellen vonul, egy elmeolvasó, velejéig romlott, végtelenségig bölcs szörnyeteg.
- Egyébként ez nagyon érdekes... – mondta Aleena.
Klaus ekkor már kezdett magához térni, így ismét csatlakozott lélekben is a csapathoz.
- Mire gondolsz? – kérdezte.
- Sarathiel egy angyal, Gerard pedig csak egy ember, akivel Lia lepaktált. Össze sem mérhető a kettejük közötti különbség. Mégis, Sarathiel keze meg van kötve, mert hatalmas erejét másra kell használnia, mntha nem is lenne képes másra. Gerard viszont maga dönti el, mely utat járja. Csak elgondolkodtam...igazából melyikük is a hatalmasabb. – dörzsölte meg az állát a néhai inkvizítor. Az angyalok valóban olyan lények, akiket ő talán sohasem fog tudni megérteni.
Klaus ekor megszólalt.
- Talán jól tudta ezt. Azért tett így. Hiszen minden egybevág. Biztonsággal elutazunk a partig. Ott hajóra szállunk, s Hreyanak hála a gyilkos ködön és a felbőszült tengeri szörnyek hadán is át tudunk jutni a Vérpartig. Ott kutathatunk olyan ismeretek birtokában, miről a világ nagy része nem is sejt. S végül, nálunk van az egyetlen fegyver, mellyel meglephetjük a bukott angyalt. Mintha minden ide vezetett volna...a sors kereke velünk fordulna.
Maria felnevetett.
- Azt hiszem te még mindig nem tértél magadhoz! – csapta meg a hátát.
- Egy italt? – nézett rá Leo. Ilyenkor jól szokott ám esni.
- Ez remek végszó is, lusta banda...gyerünk csomagolni! – mondta Lia, ahogy az illúziója tapsolt egyet. A többieknek csak ekkor tűnt fel. Akkor tűnt fel, hogy mindenki látja. Furcsa volt. Pedig már éppen ekzdték megszokni az mágiájukat. Úgy látszik Lia, bár be nem vallotta, maga is felszedett pár trükköt. Vagy csak Gerard illúziója tette. Az utóbbi napokban különösen könnyedén hajlította a látképeket a démon. Gerard is erre gondolt, ahogy elővett egy félbetépett papírlapot, majd kimondta a "Korallhajú Ködfátyol" szavakat. A papíron ekkor jelent meg az írás, egy rajz egy térképről. A papír másik fele Hajócskánál volt a bárkán, s innen tudta, a partra készülnek, így ideje neki is készülődnie.
A készülődés tovább tartott, mint egyébként. Nemrég ért véget egy három napos kietlen éjszaka. És talán egy másik vár rájuk, ezért minden eshetőségre kel kell készüljenek. Minden magához vette jól bejáratott hátizsákját. Két sátrat vittek, szétosztva egymás közt az alkatrészeit. Egy-egy takaró, egy kulacs, valamint egy extra kulacs, amit egy szekéren fognak vinni. Élelem is kellett. Nem kaptak semmilyen információt a pusztáról napok óta, nem lehetett tudni, képesek lesznek-e az ismert falvakban megállni, vagy vadászni valamit, így aztán kénytelenek voltak beérni a hosszú utakra előkészített szárított étkekkel.
Ezután jött csak a felszerelés, ami az úthoz illetve a hajózáshoz kellett. Maria nagy hévvel fújta le a port régi szextánsáról. Majd egy fél éve, hogy Hajócskát utoljára látták. Azzal a lendülettel futott le, majd akasztotta a táskája oldalára és nyitotta ki, hogy a többiek pakoljanak bele. Általában Leo szokta a csomagolást intézni, neki erdei gárdistaként volt a legnagyobb hozzáértése ehhez.
A tünde alaposan végigfutotta a felszerelésüket. Mindenkinél ott voltak a fegyverei, a vértek megfelelően rendbe voltak szedve. Az utóbbi időben annyi harcoltak, hogy szinte heti rendszerességgel vitték valaki vértjét a takácshoz vagy a kovácshoz, hogy javítsa meg. Mellé egy váltás ruhát vitt mindenki arra az esetre, ha úgy kellene majd kicibálni a hideg vízből. Vittek magukkal fáklyát, szikrakövet, pár gyújtósgallyat, egy kulacsot, pár méter kötelet. A hajón lévő kötelek egy részét is legszívesebben elcserélte volna, de ha valami elszakad, majd ezekkel rögtönöznek. Most nem volt idő tatarozni a bárkát.
A kis csapat felcsatolta vértjeit, oldalukra kötötték fegyvereiket, leporolták köpenyüket, letisztították mágikus ékszereiket, majd szekerük mellett sorakoztak fel. Gerard érkezett utoljára. Egy apró kis fémből készült henger volt nála. Gyorsan Aleenához rohant és odanyújtotta neki.
- Nézd csak mit hoztam.
- Ezen dolgoztál mostanában? – mondta, ahogy elvette a nagyjából diszkosz vastagságú kis tárgyat.
- A belsejébe egy vékony fémből font kötél van feltekerve.
Aleena elvette, majd erősen koncentrálni kezdett. A tekercs oldalán lévő lyukon egy kecses drótkötél bújt elő, engedelmeskedve akaratának, akárcsak a láncai. Még a végén is volt egy hasonló kis tüske, mint a láncának.
- Az jutott eszembe – fejtette ki Lia -Hogy ha a Királyság is küld embereket, nem kizárt, hogy az Egyház ügynökeivel is találkozunk. Akkor pedig el kell rejtened a láncaidat, nehogy lebukj. Ez ugyan nem olyan vaskos mint egy lánc, de könnyebb lengetni is...csak óvatosan, nehogy megcsapj valakit.
Aleena az üvére csatolta a kis dobot, majd az újonnan kapott ostorával lendített párat, mielőtt visszahúzta volna a tokjába.
- Azt hiszem boldogulok vele.
Az út közepén esteledett rájuk. Gerard volt az első a sorban, hogy őrt álljon. Nem volt nehéz dolga. A Hold ereje most is átjárta őt. Akkor ott bámulta a csillagos eget. Csillagok. Napok óta egyet sem látott. Úgy tűnt, örökre eltűnnek. Talán nem is gondoltak erre, amikor vállt vállnak vetve harcoltak. Ez volt a tragédiák sora óta az első csillagos éjszaka.
- Tudod, nem is értem, minek kérdezgetsz állandóan tőlem. – mondta hirtelen a semmiből Lia.
Gerardot ez eléggé meglepte. A lány általában csak munka végén szokott elkezdeni ilyen melankolikus hangon agyalni.
- Mire gondolsz.
- Nem láttam még démont, aki olyanokat művelt volna az erejével, mint te. Mostmár biztos, hogy démonnak ismeretlen területre vándoroltál. Amit most tenni fogunk, ahhoz hasonlót nem tett senki démonfia soha. Hogy mi fog ezután történni, már én sem tudom megsaccolni.
- Hát...látni akartad, mihez tudok vele kezdeni.
- Aztán nehogy beletörjön a bicskád... – morogta, ahogy az illúziója az ég felé fordult Gerarddal együtt.
Gerard a csilalgokat nézte. Ahogy a ragyogó kis pontokon táncolt szeme, eszébe jutott egy régi, kedves emlék. „...és azért néha a legfényesebb éjszakákon nézzen ki egy dombtetőre a hold alá“. Ezekkel a sazvakkal búcsúzott el tőle Blaine. Ez volt a tragédia óta az első fényes éjszaka.
- Gondolod, hogy aggódott? – kérdezte Gerard Liától. Blaine annyi éjszakán át nem tudta őt látni.
Lia nem szólt egy szót se, csak csendben magába fojtott egy elhalkult, gúnyos nevetést.
- Igazad van. Miért is kéne aggódni értem... – mosolygott a démon magabiztosan.

Felhasználó profiljának megtekintése

5[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Vas. Május 05, 2019 8:14 pm

Sziszegve tapogatoam meg az oldalamat, ahol újabb kék folt virít Abigel jóvoltából, akit szerintem Sangarinus rendfőnök szándékosan az én sanyargatásomra varrt a nyakamba.
Bosszúsan bújok bele az ingembe és húzom fel a zekémet, elnyomva egy újabb szisszenést.
~ Holnap majd visszakapja! ~ ígérem meg magamnak, bár tudom, hogy nagy az esélye, hogy kudarcot vallok. Az a féltünde lány eszméletlen ruganyos és hajlékony.
Másnap elszántan szorongatva a gyakorló kardot állok szemben Abigel-lel lihegve, de legalább nem kapok be most egy ütést sem.
Meghajtom a fejem, amikor hirtelen feltűnik Sangarinus püspök, aztán meg azt sem tudom hová legyek az izgatottságtól, amikor kiderül, hogy küldetésre mehetek, ráadásul személy szerint engem kértek! A nevek hallatán - bár Matheus inkvizítort nem ismerem - a szívem kalapálni kezd, hiszen ez egy erős, ütőképes és halálos csapat, de igyekszem moderálni magam a lovag jelenlétében, mert a végén még meggondolja magát. A figyelmeztetésére kissé elvörösödöm.
- Nem fog csalódni bennem, uram! - veszem el tőle a parancsot komoly képet vágva - Majd vigyázok a püspökkel! - ígérem, meg nem is.
Az írás szerint valami...."Pápai Tárgyaló"-ba kell eljutnom, aminek elhelyezése már maga is elég sokat mondó, sehol a közelében egy másik épület, bár maga a palota elég szépen rendbe van hozva és csak gyümölcsfák veszik körül. Meglepő, mert bár itt éltem, nem is tudtam, hogy ez létezik.
Egyébként meg most először fogok úgy találkozni Johannes püspökkel és Gloria nővérrel, hogy a Draconist tagja vagyok. Még a fülemben cseng  Sangarinus figyelmeztetése, de az atya jelenléte nem fogja megkönnyíteni a dolgom, hiszen ő miatta nem lettem pap........igaz, hogy őszinte legyek......sokkal jobban érzem magam ahol most vagyok. De persze megköszönni nem fogom neki!
Azért szokatlanul izgatott vagyok a küldetés miatt, hogy miért pont én és mi is ez a nagy titokzatosság, bár ezt már igazán megszokhattam volna az Egyház kebelén.
Minden esetre magabiztosan lépkedek a külön álló épület mellett toporgó kis csapat felé. Úgy látszik én érkeztem utolsónak.
- Dicsértessék atyák és Gloria nővér. - biccentek a férfiak felé és indul meg egy vigyor a nővérre pillantva, aki már nagyon megkedveltem. Kíváncsi voltam vajon tudják-e, hogy én tartok velük.
- Laudetur Iesus christus. - szólal meg az általam nem ismert inkvizítor, felém sem nézve.
Hát ha ezt játsszuk, korábban kell felkelnie kedves inkvizítor atya!
- In aeternum, amen, atyám! - válaszolok az eléggé ellenszenvvel kezelő inkvizítornak, aki még nem ismer......
- Üdvözlöm nővérem - mosolyog a nővérre először Johannes atya, majd rám néz - Hogy szolgál a sorod a rendben?
- Jozef! - örült meg nekem legalább Gloria nővér. - Tehát az összeszokott csapatot kérték. Akkor komoly dologról lehetett szó valóban. Dícsértessék. - szorította meg a kezem, majd Johanneshez fordul. - Rend? Jozef a lovag?
Gloria nővérnek szívből örülök és a szavaira csak egyetértően bólintok, majd Hans atyára nézek, aki nem tudom, hogy csak a többiek miatt vagy tényleg érdeklődik.
- Nagyon jól vagyok és sokat fejlődtem. Köszönöm a közbenjárását, atyám. - bököm ki, talán kiugrasztva a nyulat a bokorból. - Az Ordo Draconis rend tagja vagyok, nem avattak pappá, csak, ha ott megbecsülöm magam. - nézek nyíltan a nővér szemébe.
Matheus atya le sem tagadhatná, hogy vérbeli inkvizítor, a szeme sem rebben a válaszomra - pedig biztos vagyok benne, hogy nem nézte ki belőlem, - és vasvilla tekintettel kezd méregetni. Lepereg, már volt időm hozzászokni.
- Mindent a jövődért fiam, mindent a jövődért - ütögeti meg a vállam Johannes püspök.
A vállonveregetésre elvörösödök, bár talán a bőröm színe miatt kevésbé látszik, de tudom, hogy a szavak jelentése ellenére, ezt inkább gúnyolódásnak szánja. Nyelek egyet, aztán erőltetetten kicsikarok magamból egy bólintást. Inkább a nővérre összpontosítok, aki legalább őszintén gratulál, nem ismerve az előzményeket.
- Köszönöm.
Ekkor aranyszínű ragyogás vonja el a figyelmem. Elfnek néz ki, méghozzá egy szép szál lovagnak, csak olyan, mintha minden színt a testében kicseréltek volna aranysárga foszforeszkálásra
~ Sean Amberglade lovag? ~
- Mylady! - hajol meg a tünde királynő valaha volt lovagja először Gloria felé, aztán felénk. - Uraim. Örvendek a viszont látásnak.
- Örvendek. - reagál elsőnek ocsúdva Johannes.
- Elnézést az udvariatlanságért de... ön halott. - néz nagy szemekkel Gloria, aztán körbe forgatja a fejét, mint aki keres valakit. - Jerobeám?
Én is meglepetten emelem meg a szemöldököm, de csak ismételni tudnám a nővért. Mondjuk Jery nem tudom mit keresne itt, de el tudom képzelni, hogy itt rejtőzik valahol.
- Az embereknek szokása ilyen stigmákat osztogatni, mylady, a füléből ítélve lehetne bölcsebb. Jöjjenek, a "pápai főírnok" már várja önöket. - feleli mosolyogva a fény-tünde, aztán belép a kúriába... ..........egyszerűen átlépve az ajtón!
Úgy vélem, ha a halál nem is fogja, de a modorán javíthatna a lovagunk, de nem hiszem, hogy jót tenne nekem, ha most ezt szóvá tenném, különben is tapasztalatból tudom, hogy a nővér meg tudja védeni magát.
A tünde nem is vár egyébként választ és nem is kételkedik benne, hogy követjük, bár nekünk ajtót kell használnunk hozzá. Azt végül Matheus atya nyitja ki, akinek arckifejezéséből regényt lehetne írni! Mi is besorjázunk.
~ Pápai főírnok? Én egyről tudok, de csak nem személyesen tette tiszteletét? Akkor tényleg valami nagyon fontos lehet ez a küldetés és minden bizonnyal halálos is. ~
Amberglade egy hosszú folyosón vezet minket, majd egy rövid lépcsőn fel egy emeletre, majd egy újabb folyosón át egy szobáig a palota út felőli homlokzata felé.
Belépve egy fiatal nefilimre esik a tekintetem, akinek négy bronzszínű szárnya most félárbocon van mögötte, ő maga pedig egy aranyozott díszpáncélt visel és egy jókora íróasztalnak dől neki előröl.
- Rég láttalak, Jeroboám. - hangzik fel a püspök hangja, megerősítve, hogy nem téved a szemem.
- A sok sötétség után megnyugtató az Úr fényét látni. - hajtott fejet a nővér is az angyal előtt.
Emlékszem az erdőben is ő kedvelte a legjobban.
- Jó újra látni Jer...Jerobiam! - hajtom meg felé a fejem én is, már csak azért is mert ezek szerint valami egyházi tisztséget kapott és főnök lett belőle.
Furcsa őt itt látni, egy szobában, főleg a lángjai nélkül és mintha csak a gondolataimra válaszolna, elmémben tűz lobban fel, meleg borzongással látva el és a sikolyok........Fél szemmel oldalra pislogok, hogy a többiek is érzik-e, de ha igen, ügyesen leplezik.
- A Megváltó kegyelme nektek. - köszönt minket ártatlan, gyermeki, ám határozottan kíváncsi arccal az angyal, alaposan végignézve mindannyiunkon. A nővérre nézve halványan elmosolyodik.
- Ne aggódj, a Teremtő nem hagyott el titeket egészen. Ez a sötétség nem az ő műve.
- Hát akkor mi okozza? - csap le a kérdéssel azonnal Johannes.
- Mi történt a világgal? Ha Ő nem hagyott el minket, akkor meg lehet még menteni? - kérdezi a nővér is.
- Ezért vagyunk itt? - teszem hozzá a nővér kérdéséhez, mert élek a gyanúperrel.
- Ezért. - feleli Jerobeam rám nézve. - Tudom, mi történt a világgal és tudom, hogyan lehet rendbehozni. De mással nem vagyok hajlandó megosztani, mert ez olyan erőket mozgat meg, amely még engem is elbizonytalanít. - fut végig rajtunk a pillantása, majd a tekintete Matheuson állapodik meg. - Valaki megrepesztette a Bilincset, amely egy ősi gonosz fölött őrködött Bet'Sohar szívében, a kontinens alatt, amit ti Veroniának neveztek.
Mondhatnám, hogy megtisztel a bizalmával minket, de, ha még őt is elbizonytalanítja, akkor szinte biztos, hogy halálos veszélyben leszünk. Izgatottság szalad végig rajtam. Hát igen, ezért a nagy Csapat! Még ha Johansen atyát szívesen nélkülöztem is volna, de talán most sikerül elpatkolnia. Jó a rosszban!
- De ha azt mondod rendbe lehet hozni akkor... - mondja halkan, szemét lehunyva Gloria. - Ha így marad, akkor a civilizáció, amit Veronián felépítettek... Az emberek, a tündék maradéka, de még a vámpírok és démonok is és a félangyalok... Nem fogjuk túlélni. Mondd mit tegyünk, és megtesszük, bármi legyen is.
- Tehát valaki tudatlan szerencsétlen szabadította ezt ránk? - szalad ki a számon. - De hát miért? Mit akart elérni vele? - értetlenkedem és követve Jery pillantását, magam is az atyára nézek, talán köze van hozzá? - De igaza van a nővérnek, ha meg lehet ezt állítani, akkor mindent el kell követnünk.
- Nem azt, amit sikerült neki. A Teremtőt akarta szolgálni, de átverték. Annak, aki erre rávette nagyobb a bűne. - feleli Jerobeam, még mindig Matheuson tartva a tekintetét, aztán hirtelen kitárja a szárnyait, amitől a szoba összes fala azonnal lángba borul. - A Bilincs megjavítása nem a ti feladatotok, Bet'Soharnak meg vannak a maga Őrzői. Úgy nevezték őket a régiek, Grigori.
Nekem közben az jár a fejemben, hogy valami köze csak lehet hozzá Matheus inkvizítornak, ha annyira nézi...........
Annyira erre figyelek, hogy amikor hirtelen mindent lángok borítanak el, összerezzenek, de mire megijednék, hogy Jery a halálunkat akarja, már rá is jövök, hogy semmi meleget nem érzek.
A lángokban egyszer csak egy alak tűnik fel. Embernek néz ki de kissé tündés vonásokkal és úgy általában a leggyönyörűbb nő akit valaha láttam. A bőre egészen fehér, még a haja is hamuszőke.
- Anaiel! - bököm ki halkan, ahogy megismerem a szépséges angyalmást.
- Az egyikük, Anaiel az Emlékek Őre. Vele lesz feladatotok. - erősít meg Jerobiam.
- Mi lesz a feladatunk? - kérdez a lényegre, mint mindig Johannes atya.
- Anaiel ismer mindent, ami valaha történt és történik, egyedül a jövő nem ismert számára. Olyan tudást birtokol, amely elárulja mi Bet'Sohar végső védelme, amely ellenállhat a benne szunnyadó bukott erejének. De Anaiel nem felelt a hívásomra. Más valaki viszont igen.
Ekkor a tűzbe rajzolt kép megváltozik, körülöttetek mintha minden a vámpírok éjlángjává változna, a falakról élőholtak és torz démonok néznek vissza ránk és mindent beborít egy feketéskék, kátrányszerű anyag.
Nem igazán érzékelem, hogy a többiek elhátrálnak mellőlem, mert én nem lépek sehová, úgy kerít hatalmába valami ismeretlen zsigeri rettegés, amit a Jerobiám által kivetített, egyre kivehetőbb, sötét elfnek tűnő, magas nőalak csak még jobban megnövel, így odagyökerezek ahol állok.
Aztán dacosan összeszorítom a szám és nagyot szusszanok. Ez nem a valóság! Ahogy az előbb sem volt az! Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a mélységiek műve!
- Tenebris. Hoshekh. Az Egyiptomi Sötétség, a Végtelen Halál. Egykor úgy nevezték Samael, az Isten Mérge, de megőrült és elbukott, ahogy mindannyian. Most pedig úgy gondolom a három napos sötétségben kiszabadult és fogjul ejtette Anaielt.
Én hallottam már erről az alakról, még ha nem is ilyen cifra nevekkel illetve.
Az inkvizítor vöröslő arccal kezdett beszélni.
- "Nyújtsd ki karod az ég felé; hogy legyen sötétség... hogy tapinthassák a sötétséget." - és köpenyéből egy Ószövetséget horgászott elő, melyet bőszen lapozgatni kezd. - Nem a sötét során szabadult el. Ő a sötét.
- Egy kiszabadult mélységi..ha egy angyalt elfogott, nekünk hogyan lehet esélyünk? - tapintott a dolog buktatójára a püspök atya.
- Anaiel.........és hová vitte, hogy nem tud kiszabadulni? - kérdezem a szemem le nem véve a rettegést kiváltó Hoshekt-ről.
Fogalmam sincs, hogy miként lehet egyáltalán őt megközelíteni, ha most ennyire kocsonyásak az izmaink. És nem csak én féltem, láttam ám!
Jerobeam összezárja a szárnyait, amire a tűz kialszik.
- Sajnos nem tudom a válaszokat mindenre, így ezt nektek magatoknak kell kiderítenetek. De Hoshekh, bár ereje a sajátomhoz mérhető, nem tökéletes, ahogyan én sem. Meg kell találnotok a gyengepontját, megtudni hová zárta Anaielt és elhozni ide.
- Hogyan? - kérdezte Matheus atya háborogva, de közben eltette a könyvét.
- Van bármiféle elképzelés arról, hogy mi ez a gyenge, vagy hogyan használhatjuk ki? Vannak kultistái, akik segíthetnek rátalálni?
- Én onnan közelíteném meg... Valaki évezredek rabsága után kiszabadul... Mit tenne elsőre? Sötétségbe borította a világot rendben van, de utána?
Úgy vélem mindenkinek ugyan azon járt az agya........ez lehetetlen!
Egyébként meg nagyon örülök, hogy vége az előadásnak, kicsit megmozgatom a vállam, hogy ellazuljanak az izmaim.
- Az a mélységi maga a gonosz, csak ezt a rettegést kell követni és megtaláljuk......- sóhajtok halkan, de igazán nincs ötletem, így inkább a többiekre figyelek.
Jerobeam elmosolyodik Hans és Gloria kérdéseire.
- Ezért bízom rátok a feladatot. Nincs a Teremtésben más, akiről elhiszem, hogy képes lenne megmenteni a világotokat.
A háta mögé nyúl és egy halom lepecsételt borítékot nyújt előre, amit a hozzá közelebb álló Matheus atya vesz át és nézegetni kezdi.
- Ezeket a parancsokat a feletteseitek írták, mindent tartalmaznak, mai szükséges. Menjetek a királyotok városába, ott várni fog rátok egy ember, aki azt állítja utat mutathat Hoshekh kultuszához.
Johannes püspök közben gyorsan elveszi a papírokat Mathaus kezéből, Jeroniam pedig folytatja.
- És ha a sötétség legnagyobb lesz... - lép hozzám és finoman megérintve a kezem, imádkozó pózba igazgatja, amire önkéntelen kicsit megfeszülök, még mindig emlékezve lángoló testére, de aztán hagyom, hogy eligazítsa a kezem, a már jól ismert pózba.
- ... csak kérjétek atyámat és én a segítségetekre sietek. De ne feledjétek, hogy Samael hatalma mérhető az enyémhez, ha egyszer elébe állok egyikünk elhagyja ezt a világot. Akár ő, akár én, akkor pedig csak a Teremtő kegyelme az, amely maradt számotokra.
- Dícsőség az Úrnak. - bólint az angyal szavaira az inkvizítor.
- Köszönjük. - mondja Johannes is, bár szerintem csak azért mert ezt várják tőle.
Gloria nővér elkéri a saját borítékát Johannestől.
- Köszönjük. Mindent meg fogunk tenni. - ígéri meg az angyalnak.
Én is nyújtom a kezem a sajátomért, mert inkább nálam legyen, mint az atyáknál. Bármelyiknél. Johannes alapból, de ez a Mathaus sem túl szimpatikus azzal a fanatikus lángban égő szemeivel.
- Nem pazaroljuk el meggondolatlanul a segítségedet. - bólintok magamtól szokatlanul komolyan.
- Menjetek hát, atyám választottjai. Mentsétek meg a világotokat. - hunyja le a szemét Jerobeam, amitől az eddig folyamatosan duruzsoló tűzropogás és halk sikolyok elhalnak a fejemben.
Szinte már szokatlan ez a csend..........

Felhasználó profiljának megtekintése

6[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Hétf. Május 06, 2019 12:11 am

Gregor Dayne

Gregor Dayne
Északi Katona
Északi Katona
*Végre egy elfogadható fogadóhoz értem. Az út hosszú volt és kompániát, amihez csapódtam az úton, sok mindennek lehetett nevezni csak barátságosnak nem. Megértem őket, a Csillagtalan éjszaka nem volt kegyes senkihez és inkább utazom egy mogorva társaságban, minthogy megkockáztassam, hogy elkóricált élőholtakba fussak, akik nem találják a parcellájukat. Nyugat felé tartottak és úgy döntöttem becsatlakozom. Még soha nem láttam a tengert és ki tudja, hogy lesz-e még rá alkalmam.
Néha görcsbe rándul a gyomrom, ha belegondolok mi történhetett a családommal azon az estén. Abban reménykedek, hogy várban voltak aznap este és nem éppen egy vadászaton. Igen, biztos a várban voltak, Reynald a könyveivel, Nikolaj atyánkkal bogozza ki a birtok ügyes bajos dolgait és Markus épp egy szerencsétlen fegyverhordozóval vív, aki valószínűleg már az életéért könyörög. Ahogy elképzeltem megnyugodtam és mindig ha aggódni kezdtem értük csak felidéztem újra ezt a képet és a gyomorgörcsöm el is múlt.
De itt az idő munkához látnom, amerre csak nézek levert embereket látok, tapasztalatom szerint pont ilyenkor van a legnagyobb szükség egy kis vidámságra. Amikor megpihent a karavánunk egy faluban meglátogattam a legközelebbi fogadót, elővettem lantomat és elkezdtem játszani Edric-ről a szoknyapecérről komponált darabomat. A mű hősét annak a falunak polgármesteréről neveztem el, ahol a Csillagtalan éjszakát töltöttem. Jó ember volt és nem volt igazságos, hogy ilyen szörnyű vége kellett érnie. De legalább a dalaimban tovább élhet.
Először értetlenül állt a közönség, majd miután egy ember kiprüszkölte a sörét a nevetéstől gyorsan vidámság költözött az addig borús helységbe. Miután befejeztem és a kacagás is elült egy hölgy jött oda hozzám, félénk teremtés volt egy szörnyű sebbel.
- Szépeket. Ugye nem zavarok? A nevem Gertrud Clattenburg.
Felpattantam és meghajoltam előtte.
- Üdv Gertrud Clattenburg! Egy gyönyörű hölgy még soha sehol sem zavart senkit. Hadd mutatkozzam be, Gregor Dayne vagyok, apám, Lord Stefan Dayne legsemmirekellőbb fia.

Ahogy elhagyta a számat a bók a lány arca rögtön olyan színűre vált, mint a haja és ettől még esetlenebbnek és aranyosabbnak tűnt. Láthatóan szegény pára nem volt hozzá szokva a dicséretekhez. Valahogyan volt benne valami, ami rögtön megfogott, talán az, hogy láthatóan zavarban van és mégis összeszedte a bátorságát és még ő szólított le engem.
-Üdvözöllek Gregor, akinek a dalai visszahozzák a régi időket. Ne beszélj butaságot, szerintem amit most teszel, ahhoz semmihez sem fogható.
A legtöbb lány, akit ismertem nevetett volna a viccen, sőt talán még rá is kontráztak volna, de valahogyan ez a lány más volt. Talán nem érti, hogy tréfáltam? Vagy más van a háttérben? Akárhogy is, de egyre érdekesebbnek tűnik ez a lány. Vidáman válaszoltam neki.
- Úgy erről már csak jó atyámat kell meggyőznünk, de mily udvariatlan vagyok. Kérlek ülj le, hozok magunknak innivalót.
Gertrudon látszott, hogy ilyen helyzetbe még nem került, de az is, hogy egyáltalán nincs ellenére.Jó este elébe nézek. Gondoltam magamban, ahogy elfordultam mosolyogva a bárpult felé és akkor jött a sikoly. Vele együtt pedig, hirtelen minden irányból sziszegő hangokra lettem figyelmes.
-Baj van!
Hallottam Gertrud hangját mögülem. Előhúztam a kardomat és a kocsmárosra rivalltam.
- Segíts eltorlaszolni az ajtót!
A kocsmáros elejtette a kezében lévő üvegkorsót amely, három nagyobb és számtalan kisebb darabra robbant szét. Az arca egy pillanat alatt hamuszürke lett. Még egy pillanattal ezelőtt Gertrúd arcában a túl sok szín boldogsággal kecsegtetett, addig most a kocsmáros arcából hiányzó szín borús ómenként szolgált. Talán még viccesnek is találtam volna, ha nem az életem forgott volna kockán. A korsó eltörése szerencsére magához térítette a kocsmárost és együtt elkezdtünk barikádot emelni az ajtónál, de előtte ráordítottam két nagyobb termetű férfira.
- Ti pedig az ablakokat! Gyorsan!
Tapasztalataim szerint, ha elég hangosan és határozottan mondasz valamit, akkor a legtöbb ember hajlamos hallgatni rád. Most se történt másképp. Mindent elhordtunk, ami mozdítható volt, amikor az utolsó széket is odaraktam a barikádhoz, akkor hallottam meg a nőt kintről.
- Engedjenek be! Kérem, könyörgöm!
Egy másodpercre megfagytam, az ötletem, ami pár perccel ezelőtt zseniálisnak tűnt, hirtelen visszaütött.
- Menj az ablakhoz! Ott behúzunk!
De már késő volt, a nő halálsikolya betöltötte az éjszakát és a lelkemben visszhangzott. Újabb üvegtört el, sajnos ezúttal nem egy korsó. A hang irányába fordultam és láttam, hogy egy fekete csáp körbeöleli a férfit, aki épp az ablakokat barikádozta el és a törött ablaküvegen keresztül hihetetlen erővel kihúzza az utcára.
- Menjetek el az ablakoktól!
Kiáltottam és aktiváltam magamon az Eilen pecsétet. Ekkor a többi ablak is betört és a rémálmaim legújabb szereplői másztak be rajtuk. Meséket már hallottam a huldrákról, de még soha nem láttam őket.. Magasbbak voltak az embernél jócskán, testüket pikkely fedte és valamiféle fekete nyálka és a sziszegés, az az istentelen sziszegés is belőlük jött. A kocsmáros mögöttem megszólalt remegő hangon.
- Hu... huldrák? Ilyen messze a víztől? Az nem...
Ebben a pillanatban a lények elkezdtek válogatás nélkül ölni. A karmaikkal könnyűszerrel koncoltak fel mindenkit, aki az útjukba került. El akartam jutni a tengerhez, de úgy fest, hogy a tenger jött el hozzám. Rámarkoltam a kardomra, belenyugodva, hogy eljátszottam az utolsó dalom, de elhatározva, hogy legalább az egyiket levágom a két gyilkos bestia közül. Felkaptam egy borosüveget a pultról és a közelebbi lény feje felé hajítottam, remélve, hogy az kibillenti az egyensúlyából és így lehetőségem nyílik a támadásra, de ekkor mellőlem jégszilánkok jelentek meg, amik a plafon felé repültek. A szemem sarkából megpillantottam a lányt, ahogy egy kézzel tekercseket készít elő. Talán még sincs minden veszve. Gondoltam magamban és a közelebbi bestia felé szökelltem.
Az Elien-nek hála a lépteim rugalmasak és egy szempillantás alatt a lény előtt termek, akit továbbra is lekötnek a jégszilánkok. Egy gyors határozott döféssel átszúrom a torkát. Sziszegése gurgulázásba fordul. Belerúgok, hogy gyorsabban ki tudjam belőle húzni a kardomat és egy elterült a padlón a padlón vért és nyálkát hagyva maga körül.
Ezzel viszont felhívtam magamra a másik lény figyelmét. Megkezdődött vele is a táncunk. Sziszegve felém vetette magát, ormótlan karmait a magasba emelve, hogy lecsaphasson rám. Láttam, hogy mit tesz egyetlen csapás egy emberrel, ha rosszul mozdulok, akkor most végem van. A támadás iránya egyértelmű, kardommal szúrok és keresztezem a huldra kezének az útját. Sikerül átszúrnom, a lény fájdalmában felordít.
Ha emberrel vívtam volna, akkor itt lett volna vége a harcnak, de ez nem ember volt. A csapás lendülete és a lény karjának a súlya együtt elég ahhoz, hogy kiessen a fegyverem a kezemből, ami így benne maradt a lény kezében. A szúrásnak hála a csapás elkerült engem, viszont így ott álltam, szemben egy vérengző és dühös bestiával, fegyvertelenül.
Elbukfenceztem a lénytől és megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy csak a sérült kezével érhessen el. Közben vadul kerestem bármit amit fegyverként használhatok. Ebben a pillanatban egy sor jégdárda szúrja át az utolsó huldrát. Teste élettelenül rogy össze, acél és jég vetett véget az ámokfutásának. Sietve kihúzom belőle a kardomat és Gertrúd és a fogadós felé indultam.
- Mi... mi az Isten folyik itt?? - sipákol a fogadós rémülten
- Tán ezek a lények megtámadtak minket. Az okát még nem tudni
- Talán csak szomjasak voltak. Mondjuk tengeri lénytől szokatlan lenne. Jól értem hogy, még soha nem merészkedtek ilyen messzire?
A legjobb szándékom ellenére is elkapott a szarkazmusom. A fogadós értetlenül meredt rám egy pillanatig majd válaszolt.
- Még soha! - feleli pániklova a fogadós. - A tengerben meg a parton, ameddig a hullám beér ragadtak el óvatlan gyerekeket, de hogy kijöjjenek és megtámadjanak... Meg mi ez az istentelen fekete nyák? Odasétáltam az ablakhoz és megpillantottam a szörnyet. Az esti égbolton a tenger királyaként egy óriáskígyó zúzza szét a templomot. Az alattvalói pedig éppen a lakosságot mészárolják.
A többire már ködösen emlékszem. A fogadós elrohant, Gertrúddal felültünk egy-egy lóra és elvágtattunk. Csak vágtattunk, ameddig a ló bírta.

Felhasználó profiljának megtekintése

7[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Május 10, 2019 10:29 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett a levél érkezése. Nyílvánvaló volt, hogy az Egyháznak reagálnia kell a Csillagtalan éjszakára, és a káoszra, ami azóta történt. Az már nem volt ennyire egyértelmű, hogy engem is belevonnak, bár sejtettem – sőt, az is érthető volt, hogy egy megszokott csapatot küldenek. A kérdés az volt, mi ellen. A mélységi, vagy mi volt az, amit Math elszabadított, nagy valószínűséggel az volt a kulcsa az egésze. A kérdés azonban még mindig áll: mi ellen küldenek? Egy mélységinek hiába is rontanánk neki négyen, semmi esélyünk nem lenne. Nyilván volt valami információja az Egyháznak, amivel előnybe kerülhetünk – talán Jeroboám tudott valamit, vagy őt küldik velünk, hogy végezzen vele. Ha egyáltalán ez állt az egésznek a hátterébe. Én egyértelműnek gondolom, ám ez nem jelenti azt, hogy helyesen is látom. Úgy döntök tehát, hogy felesleges ezen aggódnom, amíg nem tudok meg újat, vagyis ameddig meg nem történik a levélben említett találkozás.

Az idő elérleztével a megszokott, egyszerű hintómra esett a választásom utazás terén. Ezúttal nem spóroltam le a teljes püspöki öltözetemet se, hadd lássa az az őrült Mattheus, hogy kivel is áll szembe és próbál ujjat húzni. Nem meglepő módon egyébként úgy tűnik semmisnek vették a vádaskodását velem szemben, amit meg mondtak neki, az csak tűzoltás volt, az őrültségével szemben, ne problémázzon tovább.
A nevével szemben eléggé eldugodt helyen, a semmi közepén volt a Pápai tárgyaló – bár ez is érthető, hiszen itt nagyon nehezen tudja bárki is kihallgatni a szobákat. Ahogyan megérkezem, feltűnik a már emlegetett inkvizítor, ahogyan ott szobroz, kihúzott kardal. Kiszállok a kocsiból, és némán meredek az inkvizítorra, várva hogy megszólaljon és köszöntsön, ahogyan a protokol diktálja – ám még mielőtt ezt megtehette volna, újabb vendégek érkeztek.
- Tertullius atya, Mattheus atya, dícsértessék a Jézus Krisztus még ezeken a sötét órákon is.  – bólintott elégedetten Gloria, ahogyan a közelünkbe sétált. A következő csapattárs – minden bizonnyal a lovag, akit a levél emlegetett -, már meglepőbb volt. Jozef, egykori novícius sétált felénk.
- Dícsértessék atyák és Gloria nővér. - fordul a nővér felé vigyorogva. Tisztában voltam azzal, hogy pap nem lehet belőle, ám azután hogy ezt elintéztem, már nem foglalkoztam az ügyével, csak annyit, hogy hová került. Reménykedem benne, hogy a fronton előbb-utóbb elpusztul, de sajnos ez még nem következett be. Az azonban hogy őt küldték, talán a vezetőjének furcsa fintora volt – vagy csak abban reménykedtek, hogy az összeszokott csapat jobban teljesít?
Úgy tűnik ennyi idő kellett az inkvizítornak, hogy felfogja a dolgokat, mivel csak most szólalt meg.
- Laudetur Iesus Christus. - köszönt végül a maga megszokott formális módján. Ezután elkezdett bámulni. Nem vágott grimaszt, vagy próbált a megszokottabnál dühösebbnek mutatkozni. Mindössze bámult. Ha nem veszek róla tudomást, úgy csak magát hozza kínos helyzetbe.
- Üdvözlöm nővérem. - mosolyogtam hát rá Gloriára, majd a selfhez fordultam - Hogy szolgál a sorod a rendben? - érdeklődtem. Elsősorban kíváncsi voltam, mennyire neheztel rám, másodsorban ebből kiderül mennyire boldog az új helyen, harmadsorban – és ebben hittem a legkevésbé – arra is fény derülhet, hogy javult e bármit a modora.
- Jozef! - örvendez a nővér – Dícsértessék. - szorította meg a kezét. – Rend? Jozef a lovag?
- In aeternum, amen, atyám! - válaszol, ám mintha leginkább Mattheusnak címezné a szavait… - Nagyon jól vagyok és sokat fejlődtem. Köszönöm a közbenjárását, atyám. - bökte ki. Nem hinném hogy változott volna bármiben is, talán csak abban, hogy hallgasson a parancsokra, vagy hogy ne hozzon magára bajt. – Az Ordo Draconis rend tagja vagyok, nem avattak pappá, csak ha ott megbecsülöm magam. - vallotta be a nővérnek.
- Mindent a jövődért fiam, mindent a jövődért. - győzöm le az undort, és veregetem vállba a növendéket. – pirul ahogy csak tud, ám így legalább mindenki láthatja, hogy milyen jóindulatú vagyok vele
- Gratulálok. - dícsérte meg a nővér is.
- Köszönöm. - makogja.
Ekkor ismerős ragyogás tűnik fel a gyümölcsösfák közzül. Elf, lovag, ahogyan pedig felénk közelít, az is feltűnik, hogy pontosan ki az: Amberglade, ám ezúttal aranyszínben pompázva. Úgy döntött tehát Jeroboám, hogy magával hozza őket…hasznosak lehetnek
- Mylady! - hajol meg a nővér felé előbb, majd felénk, ahogyan közelebb ér. Megjelenése természetesen meglep, ám nem hiszem hogy megváltozott volna a személyisége, ami régen is irritált. – Uraim. Örvendek a viszont látásnak.
- Örvendek. - mosolygok rá, bár meglepetten és kérdésekkel teli arccal. Vajon mit akar? Eddig mit csinált? Mattheus csak bámul, mint eddig, ám ezúttal az elfekre, Gloria azonban hangot ad a meglepettségének.
- Elnézést az üdvariatlanságért de…ön halott. Jerobeám? - kezdett el nézelődni, őt keresve.
- Az embereknek szokása ilyen stigmákat osztogatni, mylady, a füléből ítélve lehetne bölcsebb. - Igen, határozottan nem lett kibírhatóbb. – Jöjjenek, a „pápai főírnok” már várja önöket. - feleli mosolyogva, majd belép a kúriába…az ajtón keresztül. Úgy tűnik szokatlan neki az emberek társasága, vagy csak eléggé önállónak hisz minket ahhoz hogy kinyissunk egy ajtót, mindenesetre miután beléptünk hosszú folyosókon és néhány lépcsőn keresztül vezet el egy szobába, ami mintha a palota homlokzatában helyezkedne el. Ahogyan belépünk, Jeroboámmal találjuk szembe magunkat. Amberglade után már meg sem lepődöm. Úgy akarták megtartani az angyalt, hogy magas hivatalt ajánlottak neki? Az angyal ezúttal páncélban, szárnyait félig leeresztve dől neki egy íróasztalnak, láthatóan várva minket.
Ami azt illeti, hozzá se volt sok kedvem – a fejembe látot, vagy nem tudom hogyan, de mindig rátapintott a lényegre, vagy arra, amit épp elakartam hallgatni. Ezúttal nem játszmázhatok.
- Rég láttalak, Jeroboám. - jegyzem meg.
- A sok sötétség után megnyugtató az Úr fényét látni. - hajt fejet Gloria. Jómagam nem láttam értelmét ennek – nem tűnt úgy hogy Jeroboámot a legkevésbé is érdekelné, miféle protokolt követünk előtte.
- Jó újra látni Jer…Jeroboám. - hajtja meg ő is a fejét…egy angyaltól bezzeg fél.
- A Megváltó kegyelme nektek. - köszönt ugyanolyan ábrázattal és hanggal, mint ahogyan az erdőben tette. A környezet mintha egyáltalán nem lenne rá hatással. Az azonban ahogyan végignéz rajtunk, teljesen más. Mintha egy pillanatra újra a égő erdőben lennénk, ám a tűz ropogásába valamiféle rejtett sikolyok vegyülnek. Fogalmam sincs hogy mi ez, de kellemetlen – szerencsére csak egy pillanatig tartott. - Ne aggódj, a Teremtő nem hagyott el titeket egészen. Ez a sötétség nem az Ő műve.
Mint mondtam, ezúttal nincs játsza, a biztonság kedvéért – minnél hamarabb megtudni a feladat részleteit, és elindulni teljesíteni.
- Hát akkor mi okozza? - térek hát azonal a lényegre. Gloria egyetértően bólintott, majd más kérdezett.
- Mi történt a világgal? Ha Ő nem hagyott el minket, akkor meg lehet még menteni?
- Ezért vagyunk itt? - kontráz a tanonc.
- Ezért. - helyesel. - Tudom, mi történt a világgal és tudom, hogyan lehet rendbehozni. De mással nem vagyok hajlandó megosztani, mert ez olyan erőket mozgat meg, amely még engem is elbizonytalanít. - néz újra végig rajtunk, ám tekintete az őrülten áll meg. Amint folytatja mondandóját, megértem miért. - Valaki megrepesztette a Bilincset, amely egy ősi gonosz fölött őrködött Bet’Sohar szívében, a kontinens alatt, amit ti Veroniának neveztek.
Mattheus úgy tűnik nehezen bírja a nyomást, karjait összefonva emeli fel a szemöldökét. Nem hinném hogy az angyal ki mondja konkrétan ki volt a bűnös, azt azonban remélem, hogy előbb vagy utóbb lesújt rá. Egyelőre csak figyelek, és várom ezt a pillanatot, a feladatról úgyis mesél magától is.
- De ha azt mondod rendbe lehet hozni, akkor… - hunyja le egy pillanatra a szemét – Ha így marad, akkor a civilizáció, amit Veronián felépítettek..AZ emberek, a tündék maradéka, még a vámpírok és a démonok is és a félangyalok…Nem fogjuk túlélni. Mondd mit tegyünk, és megtesszük, bármi legyen is. - a nővérnek igaza volt. Fura volt a angyaltól azt hallani, hogy tulajdonképpen…fél? Nem, nem fél, de bizonytalan a jövőt illetően. Hát hol van ilyenkor a hite?
- Tehát valaki tudatlan szerencsétlen szabadította ezt ránk? - veszti el szokás szerint az uralmat az indulatai felett a tanonc – De hát miért? Mit akart elérni vele? - értetlenkedett, pillantását pedig Jeroboám és az őrült között váltogatta. Remélem a kevés eszével is képes lesz felfogni, hogy Jeroboám mit próbál üzenni. – De igaza van a nővérnek, ha meglehet állítani, akkor mindent el kell követnünk.
- Nem azt, amit sikerült neki. A Teremtőt akarta szolgálni, de átverték. Annak, aki erre rávette, nagyobb a bűne. - jelenti ki, Mattheust bámulva. Szárnyait ekkor kitárja, a szoba falai pedig lángba borulnak – érdekes mód, hőt nem érzek felőlük. Talán csak illúzió lenne?
- - A Bilincs megjavítása nem a ti feladatotok, Bet'Soharnak meg vannak a maga Őrzői. Úgy nevezték őket a régiek, Grigori. - bontakozik ki egy ember alak a lángokból, bár kissé tündés vonásokkal. Gyönyörű. Nem tudnám meghatározni hogy miért, ám az, egyszerűen mintha ez egy tény lenne. - Az egyikük, Anaiel az Emlékek Őre. Vele lesz feladatotok.
- Mi less a feladatunk? - térek rá a lényegre.
- Anaiel! - böki ki, mintha ismerné.
- Anaiel ismer mindent, ami valaha történt és történik, egyedül a jövő nem ismert számára. Olyan tudást birtokol, amely elárulja mi Bet’Shoar végső védelme, amely ellenállhat a benne szunnyadó bukott erejének. - valaki, aki mindent tud a múltból…ez elképesztő erő – ha csak néhány percem lenne vele… - De Anaiel nem felelt a hívásomra. Más valaki viszont igen. - jelenti ki, majd szavaira a tűzbe rajzolt kép megváltozik. Nem is csak a kép, maga a színe is az egésznek, mintha éjláng lenne. Élőholt és torz démonok jelennek meg, és néznek vissza ránk. Ami azonban a legrémisztőbb, az valami fekete, kátrány szerű anyag – magam sem tudom megmagyarázni miért, de rettegéssel tölt el, olyannyira, hogy hátralépek. Jeroboám mögött közvetlenül, az ablak előtt táncoló lángokon egy magas nőalak jelenik meg, látszatra sötételf, de a szeme teljesen tele van azzal az anyaggal, mint ami minden mást is befed a falakon. Mintha…minden félelmem ebben a nőben öszpontosulna, megfogalmazhatatlanul és megérthetetlenül. Talán ezért olyan borzasztó. - Tenebris.Hoshekh. Az Egyiptomi Sötétség, a Végtelen Halál. Egykor úgy nevezték Samael, az Isten Mérge, de megőrült és elbukott, ahogy mindannyian. Most pedig úgy gondolom a három napos sötétségben kiszabadult és fogjul ejtette Anaielt.
- Nyújtsd ki karod az ég felé; hogy legyen sötétség…hogy tapinthassák a sötétséget. - szólalt meg hosszú idő után, monoton hangon az inkvizítor. Köpenyéből egy könyvet, kötése alapján Bibliát horgászott elő és bőszen keresni kezdett benne valamit. - Nem a sötét során szabadult el. Ő a sötét. - dramatizálta.
- Egy kiszabadult mélységi…ha egy angyalt elfogott, nekünk hogyan lehet esélyünk? - tettem fel a kérdést, remélvén, hogy a feladatunk nem az lesz, hogy ellene harcoljunk.
- Anaiel…és hová vitte, hogy nem tud kiszabadulni? - kérdezte a tanonc, az alakot bámulva a falon.
Jeroboám összezárja szárnyait, a tűz pedig kialszik…elég volt ebből, így is.
- Sajnos nem tudom a válaszokat mindenre, így ezt nektek magatoknak kell kiderítenetek. De Hoshekh, bár ereje a sajátomhoz mérhető, nem tökéletes, ahogyan én sem. Meg kell találnotok a gyengepontját, megtudni hová zárta Anaielt és elhozni ide.
Döbbentem állok a hír előtt. Ha Jeroboámnak, egy angyalnak is csak annyi ereje van mint a mélységinek, mi hogyan állhatnánk meg vele szemben?
- Hogyan? - ad hangot az őrült is csodálkozásának, elrakva könyvét. Mivel nem hinném hogy kedve lett volna az angyalnak viccelődni – vagy egyáltalán tudna – így nem pazarlom az időm a csodálkozásra.
- Van bármiféle elképzelés arról, hogy mi ez a gyenge, vagy hogyan használjuk ki? Vannak kultistái, akik segíthetnek rátalálni?
- Én onnan közelíteném meg…Valaki évezredek rabsága után kiszabadul…Mit tenne elsőre? Sötétségbe borította a világot rendben van, de utána? - morfondírozott a nővér, ő is a praktikus oldalról megközelítve.
- Az a mélységi maga a gonosz, csak ezt a rettegést kell követni és megtaláljuk… - nyomta el félelmét a self is. Megszokott volt már a lehetetlennek tűnő feladatok sora, így érthető volt a reakció mindannyiunk részéről…mégis, ez most nagyobb volt, mint bármi eddig.
- Ezért bízom rátok a feladatot. Nincs a teremtésben más, akiről elhiszem, hogy képes lenne megmenteni a világotokat. - jelenti ki, majd maga mögé nyúlva borítékokat vesz elő, és nyújtja át Mattheusnak, aki a legközelebb állt hozzá. -Ezeket a parancsokat a feletteseitek írták, mindent tartalmaznak, ami szükséges. Menjetek a királyotok városába, ott várni fog rátok egy ember, aki azt állítja utat mutathat Hoshekh kultuszához. És ha a sötétség a legnagyobb lesz… - lép oda a tanonchoz, és kulcsolja imára finomat a kezét - ...csak kérjétek Atyámat és én a segítségetekre isetek. De ne feledjétek, hogy Samael hatalma mérhető az enyémhez, ha egyszer elébe állok egyikünk elhagyja ezt a világot. Akár ő, akár én, akkor pedig csak a Teremtő kegyelme az, amely maradt számotokra. - fejeze be mondandóját. Ezzel képesek vagyunk tehát megidézni őt? Mégis, óvatosnak kell lennünk, ha egyetlen dobásunk van vele…
- Dicsőség az Úrnak. - szólal meg az őrült, felhívva magára a figyelmet, miközben a borítékokat vizsgálgatja gyanúsan. Úgy döntök jobb közbelépni, még mielőtt eretnekség nyomait fedezné fel rajtuk és elégetné, így tehát a meglepetés erejével odalépek, és kikapom a kezéből a borítékokat.
- Köszönjük. - felelem aztán Jeroboámnak, bár nem teljesen tudott meggyőzni a monológjával. Nem szokott hazudni, mégis…miért pont mi lennénk azok? Miért olyan kevesen? Mégsem uralkodik el a kétség – mindig találtunk egy utat, most sem lesz másképp.
- Köszönjük. - bólint Gloria is, miközben elkéri a borítékát tőlem én pedig oda is nyújtom neki.[/color] - Mindent meg fogunk tenni.
Közben a lovagtanonc is nyújtózkodik a levélért, és bármennyire is nem akarom odaadni, a társaság miatt kénytelen vagyok.
- Nem pazaroljuk el meggondolatlanul a segítségedet. - bólint, meglepően komolyan, úgy tűnik még ő is átérezte a helyzet súlyosságát.
- Menjetek hát, atyám választottjai. Mentsétek meg a világotokat. - hunyja le a szemét Jeroboám, mire a tűz és enyhe sikolyok hangjai is elhalnak...

Felhasználó profiljának megtekintése

8[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Május 11, 2019 1:18 am

Eideann ní Alasdair

Eideann ní Alasdair
Északi Ügynök
Északi Ügynök
Miután Eideann végzett a célpontjával, egy ideig bujdosásra kényszerült a városban; a Csillagtalan Éjszaka alatt nem merte kitenni a lábát a városkapun, de nagyon a gyűrűk között se mozgolódott. A városőrök éberebbek lettek, a kardok sokkalta gyorsabban röppentek ki hüvelyeikből és sokkal kisebb ingerlésre - az emberek egyszerűen elvesztették a biztonságérzetüket a falakon belül is. Legalábbis azok akik hallottak az esetről, bár egy nemes - és méghozzá katonatiszt - halálhíre ritkán maradt sokáig titok... vagy derült ki egyáltalán.
Úgy várt mint az ugrásra kész vad a magas fű mögött: türelmetlenül és csak a célpontjára figyelve, csak arra gondolva. Mióta elindult otthonról csak ez az egyetlen egy dolog lebegett a lelki szemei előtt, és semmi más nem tudta érdekelni. Megfeledkezett még a többi kötelességéről is.
A napkeltével azonnal elindult, jóval azelőtt hogy bárki megállíthatta volna... és ez volt az ő nagy balszerencséje. Nem tett még egy mérföldet se a várostól amikor bekövetkezett a baj.
A főút amit megszámlálhatatlan szekérkerék és lópata koptatott most olyan elhagyatott volt mintha átok ült volna rajta. Nem is volt ez ennyire az igazságtól, hiszen a mellette futó vízmosásból vagy fél tucat élőhalott mászott elő, az északi hadsereg standardizált kardjait szorongatva.
Eide pedig gondolkodás nélkül elvetette az íjászat első számú szabályát, miszerint tartsd a távolságot az ellenfeledtől. Előrántotta a kardját és elébe ment ellenfeleinek, még mielőtt kitudtak volna rendesen mászni az útra. Nehéz lenne megmagyarázni ezt a döntést utólagosan, talán hogy napokon keresztül várnia kellett, vagy talán az hogy elvi szinten gyűlölte az élőholtakat, lényegtelen.
Rohama részlegesen sikerrel zárult, az első csontváz fejét sikeresen választotta el a gerincétől, de a második kitért az azt követő támadása elől, sőt, még combon is szúrta fegyverével. A fájdalom szülte harag sokat segít abban hogy lecsapja az ő fejét is, de aztán elkezdte érezni valamiféle idegen hidegséget amit soha ezelőttig nem. A menekülés mellett döntött, és átvonaglott az út másik oldalára.
Távolról patadobogás zaját hozta a szél, és egyre közeledett. Megállt, fegyverét maga elé tartva és készen állt hogy itt vívja meg a csatáját - ha ellenség jön, úgy sincs abban az állapotban hogy megküzdjön velük, és ha barátok, akkor meg szüksége lesz a segítségükre. A lovasok nyeregkápájához az északi lobogó van erősítve, és letarolják a maradék zombikat; az egyikkel egy lándzsásroham végez, egy másikat pedig muskétával lövik darabokra, a maradék pedig kardcsapások áldozata lesz.
- Jól vagy? Megsérültél?
- Voltam már jobban is. Az egyiknek sikerült megböknie. - vallotta be az igazat. Alapjáraton nem szívesen vallana be gyengeséget vagy hibákat, de eléggé ismerte a csatákat ahhoz hogy tudja, az ilyen konokság kockázatos lehet.
- Azzal csak óvatosan. Méreg van a fegyvereiken, le is bénulhat a lába. Einrich! - fordult hátra a beszélő, látszólag a vezető, mire a nevezett csak bólintott és a nyeregtáskájában kotorászva egy látszatra alkimista főzettel telt üveget vesz elő, amit Eide felé dobott. Ezt elkapta és gondolkodás nélkül megitta. Talán a feltétlen bizalom nem volt bölcs, de ténylegesen zsibbadt a lába, és nem kockáztathatta meg hogy lebénuljon, vagy rosszabb. Ízre borzalmas volt, de legalább gyorsan hatott, szinte azonnal visszahúzott a terjedő hidegség.
- Idd meg, tisztítófőzet. Elég erős, hogy kinyomja belőled a zsibbasztómérget.
- Veszélyes most egyedül mászkálni a településeken kívül. A Vörös Hold nem tűnt el nyom nélkül. Hová tartottál ilyen vehemensen?
- Délnek. - válaszolta röviden. - Találkoznom kell egy régi baráttal. - tette még hozzá, majd tartást váltott hogy pihentesse a rosszabbik lábát. - Azt hittem már biztonságos kijönni a városból.
- Még koránt sem. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha az lesz. De egyedül nem jut el a déli határig. Vagy keressen egy védett karavánt, vagy próbáljon inkább a tengerhez lejutni és hajóra szállni. - felelte a vezető.
- Úgy lesz. Köszönöm a segítséget.
Mivel mást nem nagyon tehetett, Eide visszament a városba, és tanácstalan lett. A kellemetlen konfrontáció kitisztította annyira a fejét hogy átlásson a saját vörös ködén, és ráébredt hogy nem tud magával mit kezdeni. Elvágták a céljától, mert semmilyen karaván vagy hajó se indult délnek, több baja is volt a Fővárosnak hogy a világ másik felére kiruccanásokat szervezzen. Elvágták a hőn szeretett erdejeitől, mert tele lett az mindenféle élőholttal és már efféle átkozottal. Amióta az eszét tudja egyetlen egy dologra képezték ki otthon... és senki se mondta neki, hogy mit kezdjen magával ha nem tud ezért tenni semmit se.
Céltalanul bolyongott a városban sokáig, amíg bele nem futott egy kiírásba, egy zsoldosmunkába. Az ilyennel tele volt a város, de mégis, ez volt az ami felkeltette az érdeklődését; különítmény kíséret. Talán lehetősége van velük tovább délnek haladni. Talán megvan a megoldás.
Az egyetlen probléma az volt, hogy... a Katedrális címere díszelgett rajta. Azoknak kéne dolgoznia akik tönkretették az egész gyerekkorát - nem az egész hitgyülekezet, csak annak a vezetése. A bosszú vágy mégis sokkal erősebb volt mintsem hogy lemondjon valami ilyesmiről.
Keresett egy olcsó fogadót és korán lefeküdt, csak... nézve a plafont az ágyából. Különös érzés volt, hiányzott belőle az az eltökéltség ami eddig vezette, az a valami ami eddig konkrétan az életét jelentette neki. Enélkül... üres volt. Céltalan. Oknélküli.
Olyan gondolatokkal nyugtatta magát hogy minden megint jó lesz ha útnak indul, eredménytelenül. Reggel hamar felkelt és elment a megbeszélt helyszínre, felfegyverkezve és felpáncélozódva, hogy találkozzon a "munkaadóival."

Felhasználó profiljának megtekintése

9[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Május 11, 2019 4:28 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Nos akkor indul a következő kör, lehet megint keresni discordon.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

10[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Május 11, 2019 10:27 pm

Matheus kardján legeltette a bal kezét, hátát kihúzta, meglepően összeszedetten ballagott a palota felé. Szemével gyanakodóan balra és jobbra pillantott ismételten - tudva, hogy Hagen ott bújt meg valahol.
"Egy tavaszi karácsonyfa." Gondolta magában Matheus meglátva végre a kidekorált Tertullius püspököt. Teljes harcidíszben pattant le egy hintóról. Micsoda fényűzés.
- Tertullius atya, Matheus atya, dícsértessék a jézus krisztus még ezeken a sötét órákon is. – Szólalt meg az imént felbukkant hölgy.
- Dicsértessék atyák és Gloria nővér. – Szólt szintén egy gyanúsan Draconisos jelmezbe öltözött sötét tünde.
- Laudetur Iesus christus. – Mondta Matheus, meglátva az eretnek faj tagját; s emiatt latinul, remélve, hogy nem értette. Nem felé fordulva tette, sőt, lehetőleg úgy, hogy érezze, hogy nem neki szólt, csupán a püspöknek és a nővérnek.
Majd Hagenre bámult. És csak bámult...
- In aeternum, amen, atyám! – Válaszolt a sötét tünde. Beszélt latinul! Micsoda eretnekség ez?
- Üdvözlöm nővérem – mosolyogott rá Gloriára, majd a sötéttündéhez fordult - Hogy szolgál a sorod a rendben? – Feltűnően nem vett tudomást a nagyon tiszteletre méltó mélységiek gyilkosáról.
- Jozef! Dícsértessék. – Örvendett Gloria nővér majd meglepetten Hagenhez fordult. - Rend? Jozef a lovag?
- Nagyon jól vagyok és sokat fejlődtem. Köszönöm a közbenjárását, atyám. Az Ordo Draconis rend tagja vagyok, nem avattak pappá, csak, ha ott megbecsülöm magam.
- Mindent a jövődért fiam, mindent a jövődért. – Veregette az áruló Hagen vállba.
- Gratulálok! – Örvendett Gloria a sötét tündének.
- Köszönöm.
A növényeskertből egy fura jelenés bukkant fel… Egy aranysárgán izzó tünde.
- Mylady! – Hajolt meg először a nővér felé, majd mindenki másnak is. - Uraim. Örvendek a viszont látásnak.
Matheus mindeközben tettette, hogy a karácsonyfa eltűnt. Bár elég nehéz dolga volt, mert fényesebben világított rajta a sok ékszer mint a frissen érkezett aranytündén. Mi volt ez a sok születetett eretnek arrafelé akkor idő tájt? Hát tényleg vége lett volna a világnak?
S ezennel bámulásának tárgya megváltozott a két számára idegenre.
- Örvendek. – Köszöntötte őket Hagen.
- Elnézést az udvariatlanságért, de... ön halott. Jerobeám? – Köszöntötte szintén Gloria, majd körbe kezdett forogni. Látszólag a kérdéses „Jerobeámot” kereste.
- Az embereknek szokása ilyen stigmákat osztogatni, mylady, a füléből ítélve lehetne bölcsebb. Jöjjenek, a "pápai főírnok" már várja önöket. – Felelte, ahogy belépett az ajtaján a palotának. Amaz kinyitása nélkül. Egyszerűen átsétált rajta… Még ilyet. Csak kicsi kellett ahhoz, hogy Matheus megállja magát, hogy felordítson: "KÍSÉRTET!" és ördögűzéshez kezdjen. Látszólag ez volt az új normális állapot.
Követte hát, és nem próbálkozva, hogy illúzió-e az ajtó, felnyitotta azt. Az aranyszellem folyosóról folyosóra kanyarogva közlekedett, míg a társaság Matheusszal az élen szorosan a nyomában járt. Beléptek egy irodaszerű terembe. Az asztalnál egy hatalmas szárnyú nefilim állt. Az inkvizítor hallott már korábban Abbadón szituációjáról és meg sem lepődne, ha az ő lett volna.
- Rég láttalak, Jeroboám. – Üdvözölte Hagen.
- A sok sötétség után megnyugtató az Úr fényét látni. – Mondta nagyzóan Gloria. Ők már ismerték tehát ezt a nagyszárnyút.
- Jó újra látni Jer...Jerobeam! – Ismerte fel a lovagtünde is.
A félangyal arca gyermeki ártatlan közönyt tükrözött.
- A Megváltó kegyelme nektek. – Köszönt az angyal; ahogy mindenkit lassan végig mért. Matheus fülében tűzropogás és halk sikolyok rémlettek fel… De ez őt meg sem rázta. Egy kicsit sem. Szemei Glorián állapodtak meg. - Ne aggódj, a Teremtő nem hagyott el titeket egészen. Ez a sötétség nem az ő műve.
- Hát akkor mi okozza? – Csapott bele a közepébe Hagen.
-  Mi történt a világgal? Ha Ő nem hagyott el minket, akkor meg lehet még menteni? – Kérdezte aggódóan a nővér.
- Ezért vagyunk itt? – Érdeklődött a sötéttünde.
- Ezért. Tudom, mi történt a világgal és tudom, hogyan lehet rendbe hozni. De mással nem vagyok hajlandó megosztani, mert ez olyan erőket mozgat meg, amely még engem is elbizonytalanít. – Tekintete újra megindult és Matheuson állt meg. - Valaki megrepesztette a Bilincset, amely egy ősi gonosz fölött őrködött Bet'Sohar szívében, a kontinens alatt, amit ti Veroniának neveztek.
Az inkvizítor felemelte a szemöldökét, és dühösen keresztbe fonta a karjait a mellkasán.
- De ha azt mondod rendbe lehet hozni akkor... – Lehunyta Gloria a szemét. - Ha így marad, akkor a civilizáció, amit Veronián felépítettek... Az emberek, a tündék maradéka, de még a vámpírok és démonok is és a félangyalok... Nem fogjuk túlélni. Mondd mit tegyünk, és megtesszük, bármi legyen is.
- Tehát valaki tudatlan szerencsétlen szabadította ezt ránk? – Szólt közbe a sötéttünde, aki inkább be is foghatta volna az eretnek pofáját. - De hát miért? Mit akart elérni vele? – Bámult ő is Matheusra. - De igaza van a nővérnek, ha meg lehet ezt állítani, akkor mindent el kell követnünk.
- Nem azt, amit sikerült neki. A Teremtőt akarta szolgálni, de átverték. Annak, aki erre rávette nagyobb a bűne. - Felelte Jerobeam, még mindig Matheuson tartva a tekintetét, aztán hirtelen kitárja a szárnyait, amitől a szoba összes fala azonnal lángba borult, de érdekes módon nem volt hője. - A Bilincs megjavítása nem a ti feladatotok, Bet'Soharnak meg vannak a maga Őrzői. Úgy nevezték őket a régiek, Grigori. - A lángokban egyszer csak egy alak tűnt fel; embernek nézett ki, de kissé tündés vonásokkal, és úgy általában tiszteletet parancsolónak tűnt; tónusaiban egészen fehér volt, még a haja is hamuszőke. - Az egyikük, Anaiel az Emlékek Őre. Vele lesz feladatotok.
Matheus körbenézett a lángokon. Ha égnie kell, hát legyen - de úgy tűnik csupán az előadás kedvéért történt. Csupa karácsonyfa mindenki... De legalább az igazat mondta.
- Mi lesz a feladatunk? – Lőtt megint Hagen a közepébe.
- Anaiel! – Bökte ki Gloria, látván a tündét a tűzben. Talán ismerte.
- Anaiel ismer mindent, ami valaha történt és történik, egyedül a jövő nem ismert számára. Olyan tudást birtokol, amely elárulja mi Bet'Sohar végső védelme, amely ellenállhat a benne szunnyadó bukott erejének. De Anaiel nem felelt a hívásomra. Más valaki viszont igen.
A tűz elsötétült. Nem alaludt – elsötétült. Belőlük élőholtak és démonok bámultak ki, melyekre egy kátrányos kék dolog tapadt. Rettenetes volt. Mögöttük egy mélyfekete szemű, magas elf nő állt.
- Tenebris. Hoshekh. Az Egyiptomi Sötétség, a Végtelen Halál. Egykor úgy nevezték Samael, az Isten Mérge, de megőrült és elbukott, ahogy mindannyian. Most pedig úgy gondolom a három napos sötétségben kiszabadult és foglyul ejtette Anaielt.
Haragos arccal, egyel hátra lépve pillantott végig a szörnyű alakokon Matheus, melyek rettegést és halált hoztak.
- "Nyújtsd ki karod az ég felé; hogy legyen sötétség... hogy tapinthassák a sötétséget." - Mondta Matheus megfontoltan, monoton hangon. Eddig fel se tűnt neki. Az állára tette a kezét, és köpenyéből egy Ószövetséget horgászott elő, melyet bőszen lapozgatni kezdett. Szeme a könyv és a fali cifra képek között ugrált. - Nem a sötét során szabadult el. Ő a sötét.
- Egy kiszabadult mélységi..ha egy angyalt elfogott, nekünk hogyan lehet esélyünk? – Csapott megint a közepébe herr Közepébecsapó Hagen.
- Anaiel… és hová vitte, hogy nem tud kiszabadulni? – Érdeklődött a lovag.
Jerobeam összezárta a szárnyait. A tűz kialudt, a lények eltűntek, a fény visszatért. A félelem elmúlt.
- Sajnos nem tudom a válaszokat mindenre, így ezt nektek magatoknak kell kiderítenetek. De Hoshekh, bár ereje a sajátomhoz mérhető, nem tökéletes, ahogyan én sem. Meg kell találnotok a gyengepontját, megtudni hová zárta Anaielt és elhozni ide.
- Hogyan? - Kérdezte Matheus szinte felháborodottan, miközben eltette a könyvét.
- Van bármiféle elképzelés arról, hogy mi ez a gyenge, vagy hogyan használhatjuk ki? Vannak kultistái, akik segíthetnek rátalálni? – Érdeklődött Hagen.
- Én onnan közelíteném meg... Valaki évezredek rabsága után kiszabadul... Mit tenne elsőre? Sötétségbe borította a világot rendben van, de utána? – Fűzte hozzá Gloria.
- Az a mélységi maga a gonosz, csak ezt a rettegést kell követni és megtaláljuk... – Sóhajtott a sötéttünde.
- Ezért bízom rátok a feladatot. Nincs a Teremtésben más, akiről elhiszem, hogy képes lenne megmenteni a világotokat. – Egy adag borítékot nyomott a nefilim Matheus kezébe. – Ezeket a parancsokat a feletteseitek írták, mindent tartalmaznak, mai szükséges. Menjetek a királyotok városába, ott várni fog rátok egy ember, aki azt állítja utat mutathat Hoshekh kultuszához. És ha a sötétség legnagyobb lesz... - Jerobeam közel lépett Jozefhez, finoman megérintette a kezét és imádkozó pózba igazgatta. - ... csak kérjétek atyámat és én a segítségetekre sietek. De ne feledjétek, hogy Samael hatalma mérhető az enyémhez, ha egyszer elébe állok egyikünk elhagyja ezt a világot. Akár ő, akár én, akkor pedig csak a Teremtő kegyelme az, amely maradt számotokra.
- Dícsőség az Úrnak. – Szólt Matheus.
Hagen elragadta a kezéből a borítékokat.
- Köszönjük. – Mondta hevesen odébb lépve a levelekkel.
- Köszönjük. Mindent meg fogunk tenni. – Nyújtotta Gloria a kezét a saját leveléért.
- Nem pazaroljuk el meggondolatlanul a segítségedet. – Értett egyet a lovag.
- Menjetek hát, atyám választottjai. Mentsétek meg a világotokat. - Hunyja le a szemét Jerobeam, amitől az eddig folyamatosan duruzsoló tűzropogás és halk sikolyok elhaltak.

Felhasználó profiljának megtekintése

11[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Május 24, 2019 12:45 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Johannes atya püspöki hintójában zötykölődve indult meg kvartettünk a Katedrálisból Carolusburgba, a királyok városába. Szerencsére így kényelmes utunk volt, azonban az atya nem sokkal indulás után rávilágított az első nehézségre.
- Jerobeám nem említette hogy is találjuk meg a kapcsolatot. - jegyezte meg, miközben lassan levetette magáról a püspöki díszeket. Küldetésekhez egyébként sem szokta őket hordani, csak zavarta volna az örökké elengedhetetlen inkognitóját.
- Mivel egyházi küldöttek vagyunk esetleg a... templomnál? Legalábbis ésszerűbb ötletem nincs.  - húztam el a szám. Lehetséges volt, hogy majd az a bizonyos kapcsolat talál meg minket.
- Igen, az én véleményem is az, hogy ő biztosan megkapta, hogy kiket kell keresnie. - értett egyet velem Jozef. - Talán a Katedrális lesz az a hely? - bizonyára a fővárosi nagytemplomra gondolt, hiszen a katedrális felől érkeztünk, de nem akadtam fent ilyen apróságon. Matheus atya szokásához híven csöndes volt, csupán karba tett kézzel és összevont szemöldökkel bámult ki a hintó ablakán.
- A helyi atya jó ötlet lehet. Bár nem feltétlenül a helyi plébános tudhatja, hogy mi a helyzet a kultuszoknak...de első lépésként mindenképp jó. - értett egyet végül Johannes atya is. Talán soha nem fogom megszokni a Tertullius püspököt.
- Keressünk akkor egy templomot, de ha nem jön be, akkor egy fogadó lehetne a következő lépés, talán pont az, ami az első kapunál fogadja a vándorokat.
Jozef alternatívája teljesen logikus volt, de azért reménykedtem benne, hogy a templomban el tudnak majd minket igazítani. A hintó pedig tovább zötyklődött. A fővárosba eljutni a katedrálisból több órába telt, amit jórészt csöndességben töltöttünk. Ahogy közeledtünk egyre több lovascsapattal találkoztunk, időnként elhaladtunk egy-egy utazó karaván mellett, és nem tudtam nem észrevenni a számtalan sebesültet. A csillagtalan éjszaka után elszabaduló káosz a biztonságos városfalak mögé űzte a pórul járt embereket, így mire a kapuhoz értünk, már csak lépésben tudtunk haladni. Kisebb fennakadást okozott, hogy a városőrök minket is megállítottak, de rövidke szóváltás után tovább haladhattunk a belsőbb gyűrűk felé.
- Megérkeztünk, őméltósága. - nyitott végül ajtót a kocsis. Még emlékeztem, hogy legutóbb mikor Johannes atyával utaztam a kocsisunkat felfalták a pókok Heimswald mellett. Reméltem, hogy az utódja szerencsésebb lesz nála, és túléli ezt a kirándulást, melynek tétje csupán a világ megmentése.
- Kövessen távolról, ha esetleg fuvarra lenne szükség. - utasította a férfit Johannes atya, majd körbenézett.
- A fogadó sem rossz ötlet. - értettem egyet Jozeffel utólag is, hogyha a templom mint irány kudarcot vallana, majd követtem a püspökúr vezetését.
- Úgy emlékszem arra kell menni. - mutatott a fiú egy keskeny utca felé.
A kocsis bólintott, bár kicsit tanácstalanul nézett körbe, hogy még is hogyan kellene, hogy kövessen minket. A "feltűnő" elég relatív volt jelen helyzetben, ugyanis a kapu előtti tér tele volt emberekkel. Voltak egészségesek, ám csontig soványodva, voltak, akiknek valamely végtagjuk hiányzott, és több olyan embert is láttam, akik szinte egyetlen merő átvérzett kötésből álltak. Elszorult a torkom. Segítenem kellett volna rajtuk, ameddig a varázserőmből telt, de tudtam, hogy az sem lett volna elég. Minden gyógyítás, minden gyógyital és minden kötszer csak egyetlen porszemnek számított a nagy egészben. Szélmalomharcnak, amit nem nyerhettünk meg, csak ha megszüntettük a bajok forrását, amely feladatra Jerobeám és közvetve az Úr minket, négyünket választott ki. Igyekeztem ezt a szemem előtt tartani, mikor elsétáltam a nyöszörgő betegek mellett.
A tömeg a város belseje felé ritkult, de addig tolakodnunk kellett. Mióta utoljára erre jártam a várost mintha egészen átépítették volna, és most jobban hasonlított őseink viking városaihoz, mint korábban, ugyanakkor felfedezhető volt az épületeken a modernitás. Ez volt hát a jötünök ajándéka északnak.
- Emlékszik? - kérdezte Matheus atya hátulról, szinte már felháborodva.
- Miért ne emlékezne? Ön még nem járt Carolusburgban, Matheus atya? - néztem csodálkozva az inkvizitorra.
- Itt voltam novicius gyerekkoromtól kezdve és jópárszor jártam be a fővárost, atyám. - magyarázta Jozef is csodálkozva. - Bár ez a rész amúgy is zsúfolt volt, de ennyien azért sosem szorultak be ide.
Követtük hát a sötét tündét, akinek az emlékei nem koptak meg. Néhány utca múlva már feltűnt a távolban a Fővárosi Nagytemplom legmagasabb tornya, vele együtt pedig újabb koldusok is, akik közül az egyik belekapaszkodott Johannes atya karjába.
- Nagyuram, kérem, a sötétség elvett mindent tőlem! Csak egy ebédet szeretnék enni! - hadarta a férfi. Nem volt idős, nem is látszott sérültnek, de elgyötörtnek igen.
- Nem így értettem, nővér. - mondta Matheus atya, de nem értettem, hogy akkor mégis hogy értette.
- Honnan jöttél, testvér? - kérdezte Johannes atya a koldustól. Én nem kérdeztem semmit, csupán elővettem a magammal hozott elemózsia egy részét, amely nélkül nem indultam volna útnak, majd a férfi felé nyújtottam némi kenyeret és két almát.
- Menjünk be, hátha szerencsénk lesz. - nézett Jozef a templom felé, jelezve, hogy siessünk.
- Az Úr áldja meg! - fogadta el a férfi az ételt. - Egész a határ mellől menekültünk idáig a fivéremmel, de ő... - nyelt egyet. - ... ő nem élte túl.
Mielőtt bármelyikünk is válaszolhatott vlna, jellegzetes érzés hasított a fejembe. Olyan fájdalom, amellyel minden nap küzdöttem, de sosem voltam képes hozzászokni.
- Jó szíve van, Gloria soror. De nehogy elhiggyék egy szavát is.
A hang egy magas, kifejezetten vékony borkátba öltözött nemeshez tartozott. Már-már nőiesen hosszú kékes fényű fekete haja volt, és természetellenes lila szeme, amely rögtön a tudásdémon Gerardot juttatta eszembe. Mintha valamely közeli rokonát láttam volna, és biztos voltam benne, hogy a démoni aura is felőle érkezett. Nem tudtam, honnan tudhatta a nevemet, és hogyan merészelt egyetlen démon az egyház négy szolgája elé állni, de ez a vakmerőség óvatosságra intett. Ha nem érezte volna magát nyeregben a férfi, akkor nem jött volna ide.
Matheus atya meglepetten pislogott. Előhúzta a kardját és a koldus felé nyújtja.
- Milyen nagy kár. - Mondta, közben bal kezét a homlokához szorította. Úgy tűnt az atya kifejezetten érzékeny volt a démoni aurára, vagy csak nem volt hozzászokva. Johannes atya igyekezett rezzenéstelen arccal állni a démon tekintetét.
- Önben kit tisztelhetünk? - néztem a férfira gyanakodva.
- És honnan tudja, hogy nem mond igazat? - tette hozzá Jozef is a magáét. Mindannyian jól láthatóan próbáltuk megőrizni a hidegvérünket, ám komoly küzdelmet jelentett.
- Mindegyikük ugyanazt mondja. Menekültek, lehetőleg messziről és elvesztettek egy családtagot, hogy sajnálhatóak legyenek. Szinte erőlködniük sem kell, hogy kihasználják az emberek jóindulatát. - felelte a démon először Jozef kérdésére, aztán bizarr de egyébként szép, ékkőre hasonlító tekintete rám téved. - Az igazat akarja hallani, nővér, vagy azt a választ, amit el is hisznek?
A koldus közben a kard láttán igyekezett eliszkolni. Csak helyeselni tudtam eme döntését, láttam már hogy Matheus atya mire volt képes a kardjával, hogyha feldühítették.
- Azonban nekünk nem adnak segítséget a feladatunkhoz... - jegyezte meg Johannes atya rejtélyesen, hátha rávehette a démont, hogy elárulja magát. Én maradtam az egyszerűségnél.
- Túl sok mindent láttam ahhoz, hogy ne higgyek.
- Igen, sajnos igaz is lehet, rengetegen menekülnek. - mondta komoran Jozef felém bólintva. - Én az igazat hallanám szívesebben.
A férfi elmosolyodott.
- A nevem Darrakard, a Titkok Királya, a Végenincs Hazugság. Húsz évig az északi királyság főírnoka voltam, az Eispitz-i ütközet óta pedig én vagyok a démonok ügyeletes királya. Ami azonban még fontosabb... - lépett egészen közel hozzánk, alig két lépésnyire állt meg Jozeftől. Nem félt tőlünk. - ... én vagyok a kapcsolatuk.
Nem titkolózott sokáig, ez a tény pedig megmagyarázta a magabiztosságát. El sem bírtam képzelni, hogy Jerobeám hogyan lépett kapcsolatba a démonok királyával de… A ránk törő sötétséggel szemben minden segítségre szükségünk volt. Csupán halványan rémlett fel előttem a hatalmas háborúdémon képe, aki fogva tartotta az enyéimet, hogy a király parancsára „rendes” démonokat neveljen belőlük. Amikor megmentettem Mahelt és társait, akkor Darrakard kezéből téptem ki őket. Most azonban ez nem számított. Új, közös ellenségünk volt, fontosabb és komolyabb feladatunk, mint elmélkedés és vitatkozás ideológiákon. Ha túléljük ezt, és Veronia is túléli, elég volt akkor visszatérni a démonok kérdéskörére.
- Háromnapos éjszaka, bukott angyalok és arany tünde szellemek a Katedrálisban. - Tárta szét a karjait Matheus. - Most meg ez... - engedte vissza egyik kezét a kardja markolatára másik kezét pedig a fejére. És igaza is volt. Minden változott, az elképzelhetetlen pedig valóssággá vált. Már semmi sem tudott valójában megrendíteni minket, még maga a démonok királya sem. Talán az egy kicsit, hogy húsz éve volt főírnok a városban és nem tűnt fel senkinek. Valahogy eszembe sem jutott megkérdőjelezni, hogy igazat mondott-e a férfi ezzel a hosszú bemutatkozással. Ilyet senki sem talált volna ki, ha hazudni akart volna.
- Valóban fontos lehet az ügy, ha színt vall. - mondta Johannes atya, láthatóan még mindig küzdve, hogy továbbra is hűvös és tárgyilagos maradjon. -   És mit tud a kapcsolatunk?
- Ne felejtse ki atyám a befogadott démonokat sem. - nyögte végül Jozef is, amikor meg tudott végül szólalni.
- Kezdi elérni a tűréshatárát, Zalasch inkvizítor? - vigyorodott el Darrakard, majd Johannesra nézett. - A kapcsolatuk tudja, hogy keresnek valamit... valakit. Egyet a Grigori közül. Azonban a kapcsolatuk azt is tudja, hogy nem csak maguk keresik. Egy másik erő is a nyomában van: a bukott angyal Hoshekh.
Matheus atya hátralépett.
- Segítene, ha kicsit távolabb állna.
Láthatóan tényleg sokkolta őt a helyzetünk, vagy inkább az utóbbi idők viszontagságai, ugyanis nem volt sem agresszív sem parancsoló… csak elgyötört.
- Hogyan keresi? Kik a szolgái? Mit tudnak? - rohanta le Johannes atya a démont a kérdéseivel.
- Igen, a legnagyobb kérdés, hogy mit tudnak és előttünk járnak-e? - értett egyet a püspökkel Jozef. - És miért segít nekünk pont a démonkirály?
A férfi vigyora kiszélesedett. Szinte más eszelősnek tűnt így, és ez nem vetített előre semmi jót.
- Nem ingyen, Jozef novícius... Pardon, diachonus. Mielőtt elmondanék bármit kérek valamit cserébe.
Hát hogyne. Azt tanították, hogy az ördög mindig alkut ajánl, sosem segít ingyen, Darrakard pedig még a mélységieknél is ördögibbnek tűnt, pont azért mert el tudta velünk hitetni, hogy valóban segít.
- Úgy hittem a csillagtalan éjszaka nem csak számunkra veszélyes... - jegyezte meg Johannes atya, én viszont minél hamarabb túl akartam esni ezen a kis megbeszélésen.
- Mit akar cserébe? - kérdeztem.
- Anaiel egy különleges Grigori, mert nem képes létezni, csak a föld alatti romok kövéhez kötve. - kezdett bele a démon válasz helyett a helyzet magyarázásába. - Hoshekh ezért csapdába csalta és belekényszerítette egy apró, nyakban is elférő darabba és lezárta, hogy csak az tudjon vele kapcsolatba lépni, akinél ott a kő. Ezt azonban az egyik kultistája meglovasította, és valahogy elkerülte a mélységi haragját elég ideig, hogy még éljen. Még, de nem sokáig. Elmondom hogyan indulhatnak a nyomára, hogy aztán Gloria soror és Jozef diachonus megtalálhassák és tegyenek vele, amit akarnak. Mindeközben az alku részeként az inkvizítor atyák egy másik ügyben járnak el: kínpadra vonnak egy bűnöst itt a fővárosban. - fejezte be végül.
- Miért ne? - vont vállat Matheus. Hiszen inkvizítorként ez volt a dolguk.
- Ki ez az ember? - kérdezte Johannes atya. Ezek szerint a csapat kettéválik a démon kérésére, de nem tehettünk mást.
- Legyen. Miért lopta el a kultista Hoshekhtől a követ?
- És, hogy lehet a kőből kiszabadítani? - Jozef lelkesnek látszott, a jókedve pedig valahogy átragadt rám is. A fiú elszántsága erőt öntött belém is. Ha az inkvizítor atyák itt is maradnak, meg fogjuk oldani bármi is kerüljön elénk.
- Ki tudja? - vonta meg a vállát a démon a kérdésünkre. - Találják meg és kérdezzék meg tőle. Ami pedig a bűnöst illeti... - fordult Johannes és Matheus felé. - Akit meg kell égetniük az észak királya, III. Gustav.
Matheus meglepetten pislogott.
- Hogy mondja?
Kimondta, ami nekem is elsőként jutott az eszembe. Azt hittem, hogy már semmivel nem lehetett meglepni de Darrakardnak sikerült. Nem egyszerű bűnöst kért, hanem magát a királyt, de miért? Hittem, hogy az Egyház a királyság felett állt, és nem minden esetben vonatkoztak ránk ugyan azok a törvények, de ez mégis nagyon komoly dolognak tűnt. Miért hittem azonban, hogy a segítségéért cserébe valami egyszerű fizetséget kér majd?
- Mit kell elérnünk a kínvallatással? - kérdezte Johannes atya. - Talán a felségárulás kicsit nagy ár lenne, pusztán egy  kapcsolatért…
Hittem benne azonban, hogy Johannes és Matheus atyák megoldják a helyzetet. Rajtunk több múlt, mint egy király élete. Rajtunk talán mindenki élete múlt. Csak a küldetéstudat volt az, ami átsegíthetett minket ezen a káoszon, muszáj volt belekapaszkodnom és szorítanom bármi áron.
- Hol kezdjük a keresést?
- Ha nem a küldetésbe halunk bele, akkor biztos kivégeznek minket! - talált rá a hangjára Jozef és igaza volt. De el kellett végeznünk a feladatot, amivel Jerobeám megbízott minket, akkor is, hogyha az életünkbe kerül majd akár közben, akár utána.
Darrakard felkuncogott.
- Ha nem akarnak ennyire előre rohanni, csak menjenek be az egyházi irattárba és nézzenek utána az Ordo Vigilantis-nak. Aztán keressék meg a felelőst. Higgyék el, meg fogják még köszönni.
Talán a király tényleg tett valamit, amiért megérdemelte volna az inkvizítorok ítéletét ezzel együtt pedig Isten haragját. Felkeltette az érdeklődésemet a kérés, de tudtam, hogy más dolgunk volt. A démon hozzám fordult.
- Természetesen a Kísértet-szigeteknél. Van a tengeren egy hajó, rajta egy ismerős alakkal, aki egészen biztosan a segítségükre lesz. De igyekezzenek, ha Hoshekh hívei hamarabb kutatják fel a lány után a tengermelléket a dalnak vége. Ja igen, a kultistát Petra Müllernek hívják.
- Velünk tart? - kérdezte Johannes atya a démontól.
- Hol horgonyoz a hajó és mi a neve?
- És ki az az ismerős alak? - tettük hozzá mind a magunkét.
- Én? Dehogy. Sajnos mióta a sötétség elszabadult és nem tudom eltitkolni, hogy démon vagyok nincs többé maradás ebben a városban. Tekintsék ezt úgy, mint egy utolsó szolgálati ajándék a királyság szerény főírnokától. - hajolt meg a démon gúnyosan Johannes felé. - A hajó pedig nem horgonyoz sehol, már a tengert szeli, amennyire tudom neve nincs neki. Viszont ez nem is fontos önöknek. Ha arrébb lépnek a két atyától azonnal a hajó fedélzetére küldöm önöket.
- Az ajándékért nem szoktak szivességeket kérni. - jelentette ki a püspök. Én nem álltam le vitatkozni. Jozef mellé léptem és megfogtam a fiú kezét, majd az atyákra néztem.
- Sok sikert.
A fiú megszorította a kezem, majd Darrakardra nézett.
- Azt hiszem készen állunk.
A démon szeme elfeketedett, majd ujjairól lila lángok ugrottak le és rajzolták tele rúnákkal a földet körülöttünk. A világot mintha megcsavarták volna, minden esztelen pörgésbe kezdett, majd hirtelen kiszaladt a lábam alól a talaj és belecsobbantam a hideg tengervízbe. Darrakard elszámolhatta magát, és hajó helyett a tengerbe dobott minket. Kétségbeesetten rúgtam fel magamat a felszínre a kék ég elé pedig beúszott egy fehér vitorla.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

12[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szer. Május 29, 2019 6:54 pm

Magamban mosolyogva ültem az atya kényelmes hintójában, hiszen magától, ha nem egy küldetés szakadt volna a nyakunkba, soha be nem engedett volna, ám most fontosabb kérdés terelte el ezen kellemes gondolatokat.
- Jerobeám nem említette hogy is találjuk meg a kapcsolatot. - jegyzi meg Johannes, miközben szedegeti le magáról a püspöki díszeket. Talán már őt is zavarja, hogy mindenki megbámulja.
- Mivel egyházi küldöttek vagyunk esetleg a... templomnál? Legalábbis ésszerűbb ötletem nincs. - válaszol a nővér.
- Igen, az én véleményem is az, hogy ő biztosan megkapta, hogy kiket kell keresnie. - értek egyet Gloria szavaival. - Talán a Katedrális lesz az a hely? - vetem fel.
Matheus inkvizítor nem szól egy szót sem, de nem is hiányzik, mindig olyan mogorva, mintha mindenkiben ellenséget látna.
- A helyi atya jó ötlet lehet. Bár nem feltétlenül a helyi plébános tudhatja hogy mi a helyzet a kultuszoknak...de első lépésként mindenképp jó. - morfondírozik Hans atya.
- Keressünk akkor egy templomot, de ha nem jön be, akkor egy fogadó lehetne a következő lépés, talán pont az, ami az első kapunál fogadja a vándorokat. - dobom be az ötletet.
- A fogadó sem rossz ötlet. - ért egyet velem Glorya
Nem sokára el érjük a fővárost, ahol eléggé lelassulunk, mert egyre több mellettünk a lovascsapat, utazók csapatai és rengeteg a sebesült........
A Csillagtalan Éjszaka nem hagyott senki nyom nélkül, az emberek szinte özönlenek a falak védelmébe, így a kapun áthaladni már csak lépésben lehet. A tömeg moraján keresztül aztán hallani egy rövid beszélgetést Hans kocsisa és egy ismeretlen férfihang között, vélhetően egy városőrrel, de aztán végül gond nélkül átjutunk. Pár perc múlva a kocsis megáll és a hajtó kinyitja az ajtót.
- Megérkeztünk, őméltósága.
- Kövessen távolról, ha esetleg fuvarra lenne szükség. - utasítja az atya, amire a kocsis körbenézve a tömegen, bizonytalanul bólint, de nem mer ellentmondani.
Jártam már a környéken és rémlett, hogy merre találjuk a templomot, de most elég nagy a tömeg, így nehéz utat törni.
- Úgy emlékszem arra kell menni. - mutatok az egyik keskeny utca felé, de mivel az atya magasabb, lehet, hogy ő lehet hamarabb fedezi fel a házak fölé magasodó tornyot.
A kapu előtti tér is tele van emberekkel. Van, amelyik egészséges, csak csontvázig soványodott, van, amelyiknek végtagja hiányzik, van, amelyik szinte csak átvérzett kötésekből áll. Azonban a tömeg a város belseje felé mintha megritkulna, de úgy kell átverekednünk magunkat a népeken. A templom tornya egyelőre nem látszik sehol.
A leghátul baktató Matheus atya értetlenkedve és mintha felháborodva von kérdőre.
- Emlékszik?
- Miért ne emlékezne? Ön még nem járt Carolusburgban, Matheus atya? - hallom a csodálkozást a nővér hangjában.
Én is értetlenül nézek az inkvizítorra, aki érzésem szerint nem kedvel engem és van egy tippem, hogy miért.
- Itt voltam novicius gyerekkoromtól kezdve és jópárszor jártam be a fővárost, atyám. - erősítem meg a nővér szavait. - Bár ez a rész amúgy is zsúfolt volt, de ennyien azért sosem szorultak be ide. - nézek az elgyötört emberekre, de mit tehettünk volna értük?
- Nem így értettem, nővér. - néz az apácára Matheus, rám ügyet sem véve, mintha levegő lennék. Megvonom a vállam és megyek eltökélten tovább amerre a templomot sejtem.
Néhány utcát elhagyva fel is tűnik a távolban a Fővárosi Nagytemplom legnagyobb tornya, ahogy feltűnik néhány kéregető is, akik közül az egyik belekapaszkodik az atya karjába.
- Nagyuram, kérem, a sötétség elvett mindent tőlem! Csak egy ebédet szeretnék enni! - hadarja a harmincas évet taposó, elgyötörtnek látszó férfi.
Az inkvizítor keze már a kardgombján járt. Ez az ember senkiben nem bízik, az nylívánvaló.
- Honnan jöttél, testvér? - kérdezi Johannes a férfit, Gloria nővér pedig máris előveszi az úti elemózsiáját és az éhezőnek nyújtja.
Nézem Hans atya ájtatos viselkedését, bár úgy vélem ez az egész csak színjáték részéről. A nővér azonban szívből jövően próbál segíteni, még ha ez csak csepp is a tengerben.
- Menjünk be, hátha szerencsénk lesz. - javasolom, mert biztos vagyok benne, hogy ha ezt meglátják a téren lévő emberek, azonnal megrohannak minket, de akármennyire is sajnálom őket segíteni nem segíthettünk.
- Az Úr áldja meg! - fogadja el a férfi hálásan Glory adományát. - Egész a határ mellől menekültünk idáig a fivéremmel, de ő... - itt nyel egyet. - ... ő nem élte túl.
Már lépek egyet a templomhoz vezető utca felé, amikor először sajogni, majd erősen fájni kezd a fejem.
- Jó szíve van, Gloria soror. De nehogy elhiggyék egy szavát is.
A hangra a szemem is odakapom és meglepődök. A jelek démonra utalnak, ám egy fiatal, huszas évei elején járó magas, nyurga férfit látok közeledni brokátba öltözve. Férfiatlanul hosszú, kékes fényű fekete hajjal és természetellenes lila szemekkel. A szeme sokat mondó. Mégis csak egy démon!
Viszont kíváncsi vagyok, hogy ki lehet, ha ilyen nyíltan és főként feltűnően járkál itt, így vártam mit válaszol, miközben Matheus atya máris a koldust fenyegeti kivont kerdjával.
- Milyen nagy kár. - mondja a fejét tapogatva, legalább neki sem fáj kevésbé.......
- Önben kit tisztelhetünk? - kérdezi gyakorlatiasan Gloria.
- És honnan tudja, hogy nem mond igazat. - teszek még egy kérdést hozzá.
- Mindegyikük ugyanazt mondja. Menekültek, lehetőleg messziről és elvesztettek egy családtagot, hogy sajnálhatóak legyenek. Szinte erőlködniük sem kell, hogy kihasználják az emberek jóindulatát. - feleli először az én kérdésemre a közeledő, aztán bizarr de egyébként szép, ékkőre hasonlító tekintete Gloriára téved. - Az igazat akarja hallani, nővér, vagy azt a választ, amit el is hisznek?
Matheus kardjának láttára a koldus eközben riadtan nyüszít fel és mig annak figyelme a démonra fordul, el is iszkol.
- Azonban nekünk nem adnak segítséget a feladatunkhoz... - jegyzi meg Hans atya, fürkészve az alakot.
- Túl sok mindent láttam ahhoz, hogy ne higgyek. - mondja halkan a nővér.
- Igen, sajnos igaz is lehet, rengetegen menekülnek. - mondom komoran a nővér felé bólintva, ráadásul a fejfájás sem akar enyhülni.
Az atya megjegyzése nyilvánvalóan arra irányul, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, mert elég nagy véletlennek kell lennie, hogy egy jól öltözött démon kerüljön az utunkba.
- Én az igazat hallanám szívesebben. - jegyzem meg.
A férfi elmosolyodik.
- A nevem Darrakard, a Titkok Királya, a Végenincs Hazugság. Húsz évig az északi királyság főírnoka voltam, az Eispitz-i ütközet óta pedig én vagyok a démonok ügyeletes királya. Ami azonban még fontosabb... - itt már egészen közel ér hozzánk, alig két lépésnyire jár tőlem. - ... én vagyok a kapcsolatuk.
- Háromnapos éjszaka, bukott angyalok és arany tünde szellemek a Katedrálisban. - tárja ki a karjait Matheus, mintha meg akarná ölelni a körülötte levőket. - Most meg ez... - kapja vissza a kezét a fejére látványosant, a másikkal azonban még mindig a pengéjét szorongatja.
- Valóban fontos lehet az ügy, ha színt vall. És mit tud a kapcsolatunk? - kérdezi szárazon és látszólag közömbösen a püspök atya.
Nekem azonban komolyan és látványosan leesik az állam és nagy szemekkel meredek a nálam nem sokkal idősebbnek tűnő férfira. Egyszerűen csak elhiszem amit mond, mert ekkora hazugság - még ha maga állította, hogy ő egyben a hazugok királya is, - senkinek nem jutna eszébe.
- Ne felejtse ki atyám a befogadott démonokat sem. - nyögöm ki még Matheusnak címezve, mikor végre meg tudok szólalni és önkéntelenül hátrébb lépek, amikor egészen közel jön hozzám a ......démonkirály. Johannes viszont már ki is mondja a valószínűleg mindannyiunk által megfogalmazott kérdést, így nekem sincs egyelőre több mondanivalóm.
- Kezdi elérni a tűréshatárát, Zalasch inkvizítor? - vigyorodik el Darrakard, aztán Hansra fordítja a szemét. - A kapcsolatuk tudja, hogy keresnek valamit... valakit. Egyet a Grigori közül. Azonban a kapcsolatuk azt is tudja, hogy nem csak maguk keresik. Egy másik erő is a nyomában van: a bukott angyal Hoshekh.
- Segítene, ha kicsit távolabb állna. - válaszol az inkvizítor, kissé hátrálva, de nem ereszti el a fejét. Büszke vagyok magamra, hogy én sokkal jobban bírom.
- Hogyan keresi? Kik a szolgái? Mit tudnak? - pattognak Hans atya kérdése.
- Igen, a legnagyobb kérdés, hogy mit tudnak és előttünk járnak-e? - értek kivételesen egyet a püspökkel. - És miért segít nekünk pont a démonkirály?
Darrakard vigyora még szélesebb és kissé eszelős lesz.
- Nem ingyen, Jozef novícius... Pardon, diachonus. Mielőtt elmondanék bármit kérek valamit cserébe.
- Úgy hittem a csillagtalan éjszaka nem csak számunkra veszélyes... - jegyzi meg erre Johannes.
- Mit akar cserébe? - tér rá a lényegre a nővér.
Engem kiráz a hideg a mosolyától. A következő kérdésemet meg a nővér már fel is teszi. Lehet, hogy túl nagy lesz az a kérés?
- Anaiel egy különleges Grigori, mert nem képes létezni, csak a föld alatti romok kövéhez kötve. - kezd bele a Démonkirály egy monológba válasz helyett. - Hoshekh ezért csapdába csalta és belekényszerítette egy apró, nyakban is elférő darabba és lezárta, hogy csak az tudjon vele kapcsolatba lépni, akinél ott a kő. Ezt azonban az egyik kultistája meglovasította, és valahogy elkerülte a mélységi haragját elég ideig, hogy még éljen. Még, de nem sokáig. Elmondom hogyan indulhatnak a nyomára, hogy aztán Gloria soror és Jozef diachonus megtalálhassák és tegyenek vele, amit akarnak. Mindeközben az alku részeként az inkvizítor atyák egy másik ügyben járnak el: kínpadra vonnak egy bűnöst itt a fővárosban.
- Miért ne? - vonja meg a vállát Matheus közömbösen, lassan tovább növelve a távolságot közte és a démon között.
- Ki ez az ember? - kérdezi meg legalább az áldozat kilétét a püspök.
- Legyen. Miért lopta el a kultista Hoshekhtől a követ? - hallom Gloria nővér hangját, ami célratörősége kissé meglep, de nem bánom.
Eszembe idéztem, amikor Anaiel próbára tett és bár annak nem minden percét élveztem, azért összeszorul a szívem, hogy egy mélységi rabságban tartja az angyalmást. Felvillanyozott a dolog, hogy Gloria nővérrel kiszabadíthatom.
- És, hogy lehet a kőből kiszabadítani?
- Ki tudja? - vonja meg a vállát a démon Gloria és felém. - Találják meg és kérdezzék meg tőle. Ami pedig a bűnöst illeti... - fordul Hans és Math felé. - Akit meg kell égetniük az észak királya, III. Gustav.
Matheus atya végre mutat némi érzelmet: meglepődik. Amit mellesleg nem csodálok.
- Hogy mondja?
Nekem konkrétan a levegő a tüdőmben reked és csak rekedt nyögés tör elő belőlem. Minimum felségárulás!
- Mit kell elérnünk a kínvlallatással? - az atyának a szeme sem rebben! - Talán a felségárulás kicsit nagy ár lenne, pusztán egy kapcsolatért.. - lebegteti meg a kérdés végét.
A nővér sem döbben meg úgy, ahogy én, máris a saját feladatunkon jár az agya.
- Hol kezdjük a keresést?
- Ha nem a küldetésbe halunk bele, akkor biztos kivégeznek minket! - jön meg a hangom végül.
Ám Anaielt ki kell szabadítani és a király legyen a két inkvizítor problémája........Viszont lehet, hogy Hans atyát most látom utoljára?
Darrakard Ő királyi Főhazugja, vagyis csak volt királyi..... felkuncog.
- Ha nem akarnak ennyire előre rohanni, csak menjenek be az egyházi irattárba és nézzenek utána az Ordo Vigilantis-nak. Aztán keressék meg a felelőst. Higgyék el, meg fogják még köszönni.
Aztán Glorya felé fordul.
- Természetesen a Kísértet-szigeteknél. Van a tengeren egy hajó, rajta egy ismerős alakkal, aki egészen biztosan a segítségükre lesz. De igyekezzenek, ha Hoshekh hívei hamarabb kutatják fel a lány után a tengermelléket a dalnak vége. Ja igen, a kultistát Petra Müllernek hívják.
- Velünk tart? - kérdezi váratlanul Hans atya a démont.
- Hol horgonyoz a hajó és mi a neve? - a nővérnek is van még kérdése, ahogy nekem is.
- És ki az az ismerős alak?
- Én? Dehogy. Sajnos mióta a sötétség elszabadult és nem tudom eltitkolni, hogy démon vagyok nincs többé maradás ebben a városban. Tekintsék ezt úgy, mint egy utolsó szolgálati ajándék a királyság szerény főírnokától. - hajol meg a démon gúnyosan Hans felé. - A hajó pedig nem horgonyoz sehol, már a tengert szeli, amennyire tudom neve nincs neki. Viszont ez nem is fontos önöknek. Ha arrébb lépnek a két atyától azonnal a hajó fedélzetére küldöm önöket.
- Az ajándékért nem szoktak szivességeket kérni. - jelenti ki a püspök atya.
Ugyan nem kapok választ, hogy ki az az alak, aki a hajón fog várni minket, hiszen ezek szerint pillanatok múlva meglátjuk és egyébként is eltereli a figyelmem, amikor Gloria mellém lép és megfogja a kezem. Megszorítom kicsit.
- Sok sikert. - néz a nővér a két inkvizítorra, ami búcsúnak is megtette.
- Azt hiszem készen állunk. - nézek az összefonódott kezünkre, aztán a lila szemekbe.
Én nem kívánok sok sikert, mert nem lenne őszinte, még ha a küldetésünk talán veszélybe is kerülhet miatta.
Darrakard felnevet Hans kommentjére, aztán a szeme teljesen elfeketedik, az ujjáról lila lángok ugranak le és rajzolják tele rúnákkal a földet Gloria és körülöttem, aminek ismerőssége hirtelen vág belém. A Dornburg torony! Ő lett volna akkor is?
A világ hirtelen megcsavarodik körülöttünk, előbb csak pörögni kezd aztán már kivehetetlen. Amikor a pörgés megáll hirtelen kiszalad a lábunk alól a talaj és ..........nagyot csobbanok a hideg vízben, ami komoran sötétlik körülöttem.
~ Ó a jó szentségit Démonok Királya! Jobban is célozhattál volna! ~ kapkodok levegő után, ahogy a felszínre bukkanok. Ám azonnal aggódva nézek körbe, hogy hol van Gloria nővér, akit megkönnyebbülve pillantok meg nem sokkal magam mellett, de egyben egy vitorlást is meglátok, remélhetőleg azt, amire meg kellett volna érkeznünk.
~ Hála az égnek! ~ ......aztán ...... süllyedni kezdek, mert nem igazán tudok úszni!
Eszeveszett kapálózásba kezdek, hogy elérjem a hajót.

Felhasználó profiljának megtekintése

13[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Jún. 01, 2019 9:59 pm

Biztos, hogy órák teltek el és hár ilyenkor éjszaka jobb móka aludni, mint a vízen húzogatni a csónak lapátját. Ideje lenne pótolni az elhasznált erőt, csak előbb kéne tudni, hol vagyunk. Veronia nyugati széle, eddig rendben van, ez nagyjából egyenlő a közvetlen életveszéllyel, ami most már a szigetemen is felbukkant. Mondanám, hogy jobb itt, de hát a sötét csönd olyan kísértetiesen borul ránk. A távolban látni egy település fényeit,  ami jó jel. Túl nagy a csend. Szerencsére a szörnyek se fröcsögnek bele.
- Valami nekem itt nem tetszik - vonja össze a szemöldökét Hanselt. - Te nem érzel valami furcsát, Turak?
- De, kilukad a gyomrom! Amúgy meg se egy madár, se valami emberi zaj? Nem tetszik ez a kihaltság.
- Gyere, ott van egy falu. Ha más nem, otthagyott maradéknak lennie kell. - indul meg a katona a fények felé, azért puskáját a vállának vetve.
Remek, az éjszaka közepén, sötétben, vészjósló némaságban teszünk egy nagy sétát a semmi közepén. Ekkora csendben nincs mit enni. Ha felém fordul a szerencsekerék, találok egy eldobott elemózsiás szütyőt, azon kívül ekkora hallgatást nem szokott mutatni a természet. A kést a kezemben tartom, hogy ha mégis van olyan szörny, ami be tudja fogni a száját, ne lepjen meg.
- Ezek így csinálják? Mindent elpusztítanak és tovább állnak? Mi lehet a célja annak a mélységinek?
- Tudja a fene. A fenevadak nem szokták az emberek orrára kötni a terveiket, csak tombolnak és megrontanak. Ez úgy látszik inkább a tombolást választotta - feleli a katona, ahogy megközelítjük a települést.
Na ez aztán... A gyomrom eddig korgott, most reményt is talál és össze-vissza fordulászik is. Emberi tetemek hevernek több tucatnyian; a legtöbb nincs egészben, darabjaik szétszórva hevernek az apró falu főutcáján, de látni kerítésre szúrt gyerekeket, felszaggatott arcú és aztán kibelezett nőket és saját végtagjaikkal groteszk módon átlyuggatott férfiakat is; Hanselt nem bírja sokáig a látványt, remegve előre görnyed és elokádja magát. Én éhes szemekkel nézem mindezt és latolgatom, mennyire van értelme megkóstolni valamit, amibe ocsmány szörnyek martak bele. Az a nyálka, amit láttam, elég undorító, pedig az én étvágyamat nem könnyű elvenni.
- Azt a mocskos kurva életbe... - zihálja a kísárőpajtásom, ahogy próbálja összeszedni magát. - Megjártam a holtmezőt, a Kísértet-hadjáratot, de ez...
Hirtelen nem is tudok mit mondani. A háborúdémonok tetteihez hasonló, de nagyobb léptékben. Nem kívántam meg egyik darabot sem. Nem mindegy, hogy ki evett előbb az ételből.
- Hát nem pont erre számítottam... Remélem, már messze vannak.
A szemeimmel olyan épületet keresek, ami még egyben lehet. Ha már nem találtam eddig semmi ennivalót, itt az idő felderíteni, mit hagytak! Az az egy jó az egészben, hogy ezek eszetlenek, nem égetik fel az ellátmányt, ami az értelmes hadviselésben nem elhanyagolható.
- Én... nem remélem... Ugyanis innen keletre a főváros van. Ha ezek elérik... - Hanselt megrázza a fejét. - Nem, ebbe nem is akarok belegondolni. Az egy fogadónak tűnik, nézzük meg van-e ott valami hasznosítható, aztán tűnjünk innen. - bök az állával egy épület felé, aminek fala kívülről több helyen vérfröccsenésekkel tarkított, de a házakkal és a templommal ellentétben egészben van.
A templom különösen érdekes, mivel a torony és rajta a kereszt, amiről felismerhető, a lábunk előtt hever, az épület maga pedig úgy néz ki, mintha valami nagy és nehéz egyszerűen ráfeküdt volna.
- Ha elérik, úgy jár, mint az én hazám. Ezek ellen mindenkinek össze kéne fogni, nem? Szép mese.
Ez a világ pont az összefogásról szól. Én nem is álmodom ilyenről. A fogadó szimpatikus, gyors léptekkel meg is indulok. Nem tudjuk, mikor ütött be itt a krach, a szagok nagyon durvák lesznek egy idő után, úgyhogy sietni kell.
- Ez nem valami hívő lény volt. De templomméret.
Nem sajnálom. Azok üldözik a fajtámat, akik ezt a hitet vallják, meg a másikat. Nekünk is jár az élet. Az a monstrum valószínűleg nem emiatt nézte pihe-puha ágynak a templomot. Szép nagy darab lehet, azon jár az eszem, milyen teremtmény változhatott át?
- Szűzanyám segíts meg... - nyögi a katona, ahogy belép a fogadóba.
Ilyen kemény fickók is kikészülnek, nem semmi ez a nap. Én is olyat éreztem a hegytetőn látott alak miatt, amit még soha. Valahol tetszik is ez. Hanselt után lépek és meg is látod a fennakadás okát: odabent három-négy felhasított mellkasú emberen kívül két hatalmas, jó két és fél méter magas teremtmény hullája is fekszik, akik egy megtermett ember és egy tengeri ragadozó hal keresztezésére hasonlítanak. Elég hosszú időt töltöttem el a szigeteken, hogy megismerjem őket. A tenger alatt élő félértelmes, de annál agresszívabb lények, akik hajósokat zargatnak és sok legenda kering róluk. Persze ezeket is az a fekete trutyi borítja, mint a démonokat a szigeten, de ezek már egyértelműen halottak, mindkettőnek fegyverrel ejtett szúrt sebek lyuggatják át a fejét. Komoly erővel szembesülhettek.
- Huldrák. Hallottál már róluk tengeri rémtörténeteket?
Megkóstolnék egyet, de ezek fertőzöttek. Valamit (t)enni kell.
- Hányjál nyugodtan, én keresek élelmet.
A hátsó helyiségek talán érintetlenek, arrafelé irányozom a lépteimet, amíg Hanselt jobb híján lerogy egy székbe. A pult mögött egy ajtó fogad. Egyben van, nincs kifordítva, se betörve, akkor itt nem jártak. A kunyhómban láttam, milyen udvariasan tudnak vendégségbe jönni. Egy raktárba jutok, ahol ugyan több polc leszakadt, de van elég élelmiszer, ami egy tisztes fogadóban kell, hogy legyen: szárított és füstölt hús, liszt, tej, gyümölcsbefőttek. Ez az én világom! Igen! Igen! Megszagolom a húsokat, egy jó adag füstöltet megeszek, az útra pedig keresek egy zsákot, amibe a szárított árut és a befőtteket el tudjuk tenni. Ráérősen pakolok és böffentek is egy nagyot. Tejjel öblítem le, hogy jól csússzon. Veronia, szeretlek! Első látogatásnak egyáltalán nem rossz.
Ahogy pakolászom és keresgélek, az egyik befőttesüvegben tükröződve olyat látok, ami miatt összeugrik a gyomrom és cselekednem kell. Evés közben zavarnak meg, ez megbocsáthatatlan! Egy szurokfekete csáp éppen nekem szegeződik a vállam fölött. Visszahúzódik, mint egy lecsapni készülő kígyó. Megpróbálom az üveget hozzávágni a lényhez, közben kicsit hangosabban szólok:
- Hanselt, segíts!
A csáp összetekeredve védi gazdáját a felé dobott üvegtől, ez a pillanatnyi idő viszont elég, hogy Hanselt hangos dübörgéssel beforduljon és puskát szegezzen a támadónkra: egy olyan 15 éves forma emberlány, akit még nem borít a nyálka, cserébe viszont az egyik keze könyöktől lefelé egy csaknem két méteres fekete csápban folytatódik.
- Ne mozdulj, te... - a katona eddig jut, amikor észreveszi a lány fiatal korát és csak összevonja a szemöldökét. - Mégis mi a fene folyik itt?
Egy gyerek nem lenne olyan nagy probléma, sőt könnyű ellenfél, de ez már elkezdett átalakulni. Kell a francnak, hogy bajt csináljon!
- Lődd már le! Meg akar ölni!
Ha le tudom locsolni tejjel, azt teszem és nézem, hogy ki tudok-e jutni. Botrány, hogy már egy szörnyek dúlta faluban se lehet nyugtom! Ahogy a kezem megmozdul a tejesköcsöggel, a lány csápja lecsap rá és kiüti a kezedből. Majdnem mondok valami cifrát, de végül mégsem, mert megelőz.
- Meg ne próbáld még egyszer! - sziszegi fenyegetően, aztán Hanselt felé fordul. - Te meg tedd le azt a botot, mielőtt feldugom az orrodba! Nem akarlak megölni titeket, csak rám ijjesztettetek!
- Mi ijesztettünk rád?! - horkan fel a katona.
És még ő ijedt meg, hogyne. Sokkal ijesztőbb így, hogy hallom beszélni.  Az intelligens rémekből nem kérek, köszönöm szépen!
- Persze, nem akarsz minket megölni, csak úgy nézel ki, mint a szörnyek. Na jó, annyira nem vagy borzasztó. Mondd már el akkor, mi történt itt? - ripakodok rá.
A kést a kezem ügyében tartom, nem bízom a gyerekben. Akire csápok nőttek, abban nem tudok bízni a történtek után.
- Úgy néz ki, mert egy kultista - felel a lány helyett Hanselt. - A mélységiek követői és szolgái, akik önként hódoltak be ennek a rettenetnek. Mégis miért ne hallgassak inkább Turakra és lőjelek le?
- Azért... - kezdte a lány elcsukló hangon. - ... mert akkor megfosztjátok magatokat a legjobb információforrástól. Gondoljatok bele, bármit is mondok és bárki is vagyok, egy kultista fogolyként a leghasznosabb most nektek, nem?
Ez a beszélgetés egyre súlyosabb. Ma már bemutatkozott egy bukott angyal, most itt van egy híve (szerintem az övé, ki másé ilyen külsővel) és zsarol minket. Én inkább meghagynám őket egymásnak. A gyerek még valamennyire önmaga, Hanselt meg érti, hogy megy ez. Áh, muszáj beleszólnom.
- Jó! Beszélj az uradról, meg mindenről.
A vallatás nem a szakterületem. Majd a katona kijavít, ha kell. Figyelek, hogy ha a félvér próbálkozik, akkor kivédjem. Hanselt nem ereszti le a puskát, a lány azonban csak felsóhajt
- A nevem Petra, Petra Müller. Egy évvel ezelőttig nincstelen carolusburgi árva voltam, aki kis híján éhen halt. Akkor találtak meg Hoshekh hívei, és azóta vagyok az ő szolgálatában. Azaz hogy voltam.
- Hogyhogy csak voltál? - kérdezi a katona
- Nos, ahogy láthatjátok Hoshekh mester elszabadult... Először örültem neki, mert azt hittem ez még több erőt jelent nekünk, de tévedtem.
- Átvert a mestered? Ez mit jelent? Hogy élted túl egyáltalán? - kérdezem gyanakodva és méregetem.
Elhiszem, hogy ezek a mélységiek bárkit átvernek, a híveiket is. Olyan erő áradt abból a lényből, hogy bármire képes lehet. De a követőjének nem kell hinnem. Ki akarja beszélni magát. Él, szóval valamit tudnia kell, kváncsian várom a történetét.
- Az átvert nem egy jó szó, inkább... megbántam. Nem akartam már a kultuszába tartozni, mert csak el akarja törölni az egséz világot.
- A démon jót kérdez, egy mélységit nem lehet csak úgy otthagyni, ha meguntad. Hogy vagy még életben? - kérdezi Hanselt.
Sejtettem, hogy ért az ilyesmihez is. Petra elhúzza a száját, aztán emberi kezével a nyakába nyúl. Most különösen figyelek, hátha fegyverért nyúlt. Nem. Előemel az inge alól egy különös, szinte túl tökéletesen kerek, fehér kőhöz hasonlító medált
- Ezért. Ez megvédett attól, hogy a mes... Izé... Hoshekh idő előtt megöljön.
- Ne mondogasd annyit a nevét! Nem akarjuk, hogy itt jelenjen meg! - szólok rá.
Babona, nem hiszem, hogy megtörténne, de idegesít ez a hoshekhezés. Legalább már tudjuk a nevét.
- Elhiszem, hogy éhes voltál és nagy butaságba mentél bele. Velem is előfordult már. Kellesz neki, fel akar áldozni?
Ha igen, akkor nagyon értékes zsákmányunk van. Csak csúnya. Ezek a csápok mindent elrontanak.
- Én nem kellek. Ő igen - feleli a lány, aztán lehunyja a szemét és egy másodpercig koncentrál, amitől a nyakában lógó kő aranyló fénnyel felragyog, sima felületén koncentrikus körök futnak körbe, a ragyogásból pedig egy nőalak halványan átlátszó, szellemszerű képe rajzolódik ki. Hóh! Fehér haj, fehér köntös, tiszta arc és az a kétkedő, gyanakvóan óvatos beállás. Lenyűgöző látvány. A csúf gyerek egy szépséges valakit hordoz...egy kőben.
- Békesség nektek, Källner százados, Turak. - néz körbe a jelenés mosolyogva. - Ne féljetek, Petra igazat mond. Egyelőre biztonságban vagytok, de nem sokáig.
Evezőcimborám vezetékneve most derült ki. Rávigyorgok. Soha az életben senkit nem szólítottam még századosnak. Ez most vicces és elgondolkodtató is.
- Üdv, szőke! Te ki lennél, hogy tudod a nevünket?
Jól megnézem, mert olyan szépen ragyog, mint a csillagos éjszaka a kunyhóm fölött. Elvenni nem lehet a gyerektől és megvédi még egy bukott angyaltól is. Sokat tud a lány, Barátkozzunk! Valahogy meg kéne szereznem.
- Elmondod, mi használta kispárnának a templomot? Nem hinném, hogy maga a mélységi dőlt le a nagy fáradalmak után.
Szép álom lenne. Hanselt többet ért az egészből. Ezek ismerik egymást? Csak pislog, miközben akaratlanul is leengedi a fegyvere csövét a lábához.
- Ez... te... egy angyal vagy? - kérdezi a katona.
A jelenés elmosolyodik, én meg aggódni kezdek kicsit. A mennyek lakói nem szokták szeretni a fajtámat. Kölcsönös az érzés, na de eddig nem találkoztam igazi angyallal. Első látásra nem az jutott eszembe, ami eddig. Zavarba ejtő.
- Olyasmi. A nevem Anaiel, a Grigori egyike. Őrzője vagyok a világotoknak, és tudok mindent ami a világon történt. Ezért tudom a neveteket, de tudom az őseitek nevét is azóta, hogy az ember teremtetett. És ezért kell, hogy elvigyétek Petrát a Katedrálisba.
Anaiel fénylő alakja mélyen a szemembe néz. Állom a tekintetét, bármilyen nehéz is.
- Egy tengeri kígyó volt, egyike azoknak, akit az emberek a Jormungandr ivadékainak hívnak és a Ködtengert lakják. Ezt a Sötétség ereje fertőzte meg és űzte egész idáig, hogy az ő nevében zúzzon és pusztítson a szárazföldön, ahová nem való.
- Khm, te csak őrködsz, akkor mi akár jóban is lehetünk? - kérdezem bizonytalan reménykedéssel.
Nem lépett fel támadóan, de még elítélően sem. Úgy köszöntött, mint aki nem elpusztítandó lénynek tekint. Nem tudom hány démon találkozik angyallal úgy, hogy túl is éli. Tudja az őseim nevét, azt is, hogy én ki voltam előtte. Akarom én ezt tudni? Élni akarok, az a legsürgősebb.
- A retekre és az összes fűszernövényre! A fél tenger idekint van már? - kérdezem kissé ijedt hangon, mert az a kígyó rettentően erősnek tűnik. - Amúgy jó történet a Jormungandr, csak kár, hogy most már nem csak történet. És izé, ha már Katedrális. Engem ott nem fognak finomságokkal megkínálni. Tudsz valamit tenni?
Hanselt falut ígért, de most fordult a kocka, én meg nem vagyok önfeláldozó alkat. A világunk egyik őré már csak tud segíteni. Ha akar...
- Tudok. Elindult egy csapat, aki engem keres. Ha őket megtaláljátok még azelőtt, hogy a Sötétség tenné talán megmenekülhet a világotok.
Ezzel a jelenés remegve eltűnik, itt maradunk hárman, az elképedt katona, a csápkezű lány és én. Érdekes vándorcsapat lettünk. Kezd tetszeni a dolog. Van esély a túlélésre. A világnak mindenképp és talán én is kapok amnesztiát.
- Nos, van még kérdés? - kérdezi Petra szemtelen vigyorral.,
Kérdésem nincs, de visszavigyorgok ugyanúgy és még a fejemet is megrázom mellé. Hüvelykujjamat mutatom Hanseltnek, hogy rendben vagyunk. Jóllaktam és a megfelelő úton vagyunk. Valahogy pont ide keveredtünk, ez nem lehet véletlen. Valaki szívén viseli a sorsomat.


_________________
Edo ergo sum - Táplálkozom, tehát vagyok.
Felhasználó profiljának megtekintése

14[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Vas. Jún. 02, 2019 5:19 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Örömteli pillanat volt meglátni a falakat a horizonton kanyarodni előrefelé. Maria elő is vette a látcsövét, hogy alaposan szemügyre vegye. Rég nem látott város volt, de a magas falak pontosan ugyanolyanok voltak, mint korábban. A kapu mint mindig most is ott tornyosult az út előtt, s a távcsőből tisztán lehetett látni, épp csak résnyire volt nyitva.
- Úgy látszik már járkálnak ki-be az emberek. - mondta a többieknek. Ez jó hír volt. Több mint valószínű, hogy a sötét esték alatt teljesen bezárták a kapukat, hogy senki rémségfia be ne tehesse a lábát.
- Amíg nem keltünk feltűnést, egész biztos nem fognak belénk kötni. - mondta Aleena, miközben egy jó nagyot ásított. Ő volt az utolsó, aki éjszaka őrt állt. Szerencsétlen éjszaka volt, egy vad lidérc bukkant fel, aki kis híján meg is lepte őket. Nem aludhattak egyszerre, ezért váltásban kellett őrködjenek. Aleena volt aki a rövidebbet húzta, s egy nagy csatán van most túl, melyet a szürkületi homályban vívott meg.
Gerard gyorsan el is mondta az alibit, amire talán szükségük lehet. Ilyen vészterhes időkben nem engednek be csak úgy bárki emberfiát azzal az indokkal, hogy erre támadt kedve jönni. Arról pedig aztán végképp nem szólhattak egy szót se, hogy leszállt egy angyal közéjük és megbízta őket egy küldetéssel.
- Jól van, tudjátok a tervet. Egy várban szolgáltunk, amit letaroltak, onnan jöttünk el. Ez megmagyarázza, miért nézünk ki ennyire különbözően.
Leo (aki a gyeplőt tartotta) még egyszer hátrapillantott a többiekre, mielőtt a kapu felé vezette volna a szekeret.
Már várták őket a kapuőrök. Azonban nem csak emberek voltak ott. Volt ott két félóriás is abból a törzsből, akik egészen idáig utaztak.
- Megállj! - szól az ember, miközben odalépked a bakhoz - Honnan, minek?
Azt gondolták, hogy amikor a hadsereg újdonsült fegyverei csődöt mondtak a szövetség felbomlott a szigeti törzzsel. Eszerint akkor még sem. Ezek a jotünök kétségkívül ismerték a királyság szokásait. Leo vett hát egy nagy levegőt, majd válaszolt.
- Van Agthoven gróf uradalmáról. A vidék élhetetlenné vált, munkát jöttünk keresni. - mondta, miközben intett a szekér felé egyet, hogy nyugodtan nézzenek bele.
A férfi ekkor ösztönösen, bármi hezitálás nélkül Maria felé bök az állával.
- És a vámpír?
Bizony ebben az országban a vámpíroknak nincs helyük. Ez a kérdés várható volt. Maria gyorsan elő is vett egy ártatlan ábrázatot és mondta a maga részét. A többiek már meg sem lepődtek rajta. Közülük erre senki sem gondolt, mert a faluban vált vállnak vetve harcol démon a pappal. Valahogy tudatalatt mind elfogadták, hogy a vészterhes időkben kötött szövetség teljesen megszokott. Maria nem. Ő diplomataként számított minden ellenérvre.
- Én még a nagy háború előtt szegődtem el az urasághoz. Csillagokat olvasok, hála az éjszakai véremnek.
Kis szünet következett. Szinte hallani lehetett, ahogy szívük ritmusosan dobogott a mellkasuk közepén.
- Fegyverek? - kérdez tovább az őr szűkszavúan.
A kis csapat erre a táskájába nyúlt és elővette maga harcszerszámát. Gerard a lándzsát, Klaus az íjat, Maria a pajzsát, Leo a kardját, Aleena szintén a pengéjét. Mindannyiuknál volt még továbbá egy tőr, hármuknál egy-egy íj, dobótőrök, és persze egy balta. Emberes mennyiségű eszköz, még egy magukban utazó csapatnak is. Bizony jól látszott a felszerelésükön is, hogy csatateret megjárt emberek.
- Sajnos az utak koránt sem veszélytelenek. - mondta tovább Leo.
Ismét egy rövid, kínos csend következett.
- Felőlem mehetnek, de bent meg fogja állítani magukat egy pap. Tudnunk kell, hogy nem kultisták-e. - azzal int a fejével a két jötünnek, akik elállnak az utatokból
- Alászolgája. - intett Leo, aztán bevezette a szekeret. Gerard mindeközben gyorsan reagált, s erejét kölcsön véve eltüntette démoni jegyeit. Az itteni papok bár biztos vannak eszközeik a kultisták elhárítására, hiszen már egy szent fénysugár is bőven elég, hogy megégesse az ártatlannak tűnő embert, de a démon érzékelése attól még megmaradt.
Odabent minden érkezőt egy csapat pap fogadott. Négy darab egész pontosan, s tömjénezővel várták az utazókat. Úgy látszik a tömjénfüst nem csak démonok ellen hatásos.
- Na ilyen még nem volt. - vakarja meg a tarkóját az egyik pap, miközben tanácstalanul lengeti a kezében az egyelőre meggyújtatlan füstölőt. - Hogy akarja bizonyítani, hogy nem szolgál mélységieket? Sajnos a turificator füstjétől már a vámpírok is fulladnak. – Mariának kétségkívül nem ez volt élete legjobb napja.
Ez váratlanul érte őket. Az őrségre számítottak, de a papokra nem. Pláne nem arra, hogy arra kíváncsiak, bukottakat szolgálnak-e. Kellett egy új terv. Gerardnak támadt is egy ötlete. Pislogott egyet, ahogy erősen koncentrálni kezdett és fakó holdfényt hívott életre Maria körül. Maria egy pillanatig szúrós szemekkel nézte a világosságot. Mintha csak hatásszünet volna úgy gondolkozott el. Aztán végül rájött, hogyan tudná ezt a maga hasznára fordítani.
- Ez holdfény. A néhai sötét tünde nép beavatottja vagyok. A fenevadak pedig nem tűrik meg a hit bármely más valóját. - adta meg a választ a papoknak.
- Vámpír holdpap. Egyre jobb. - fintorodott el cinikusan a pap. - Tudja sokan már csak ezért is máglyára küldenék.
- De kétségkívül szerencsésebb, mint egy bukott hírnök. - válaszolta rá természetesen és diplomatikusan Maria. Elég volt csak egy pillanatra látnia a bizonytalanságot, a beletörődést a másik szemében, onnantól tudta, képes lesz alkudozni - Épp csak addig maradnék, míg nem találok módot, amivel tovább állhatok. - jelentette ki határozottan.
A pap elgondolkodva lóbálja a füstölőt, aztán fejével int Mariának, hogy szálljon le a szekérről; a tömjénező ekkor halk roppanással lángra kap, a füstje pedig lassan felétek száll.
- Lélegezzenek mélyeket.
Maria lehuppan, a többiek pedig összetömörülnek. Gerard az illúziót veszi segítségül, hogy az arcát eltakarja egy láthatatlan maszkkal, melyet nem bánt a füst, s nem ad ki hangon, ahogy belélegzi, miközben nagyokat szuszog. Mindenki más teszi amit mondanak, miközben Gerard az álca alatt próbálja a lélegzetét visszatartani. A papot sikerült is tökéletesen megtévesztenie.
- Azért csak sietősen azzal a továbbállással, holdpap. A helyiek sem szeretik a vámpírokat.
Maria biccent, majd visszaszáll a szekérre. Előkapja a táskájából a köpenyét, a fejére húzza. A többiek aggódtak. Nem sok kellett, hogy Maria kijöjjön a sodrából. Ahogy biztonságos távolságra értek gyorsan elkezdtek tanácskozni.
- Oké, keressük meg a hajút és tűnés innen. - mondta Leo.
- Én még előtte körülnéznék. Érdekel, miért pont a bukott szolgái után kutatnak ennyire. - tette hozzá Aleena - Talán megtudhatunk valamit.
Leo a szekeret a vízpart felé vezette a kikötőkhöz. Közben mindenki nyitva tartotta a szemét, nehogy gyanút keltsenek, s közben alaposan megfigyelték a várost, hogy is néz ki a sötét napok után.
A város látott már szebb napokat is. Menekülteket, földönfutúkat lehetett mindenfelé látni, akik összetömörülve sorakoztak, még talán fel sem dolgozva, mi történt velük ezalatt a három nap alatt. Szinte midnenkinél volt valami fegyver, de ezek csak szerszámokból eszkábált vackok voltak, melyek talán éppen jól arra, hogy ne patkoljon el aki forgatja. Lelakott épületek sorakoztak. A kikötő pedig úgy nézett ki, mint amit nemrég ostromoltak meg, majd próbálták meg oda költöztetni az ország össze börtöntöltelékét. Sötét város volt ez, s ehhez most a ködre sem volt szükség.
- Ne felejtsük elmondani Rose-nak ezt a protokollt, ha visszaértünk. Felettébb hasznos. - szögezte le Gerard, miközben mentek tovább. Aleena végül úgy döntött, mégsem áll meg. Nem volna szerencsés túl sok időt itt tölteni. Valószínűleg semmi többet nem tudna meg, és ráadásul az idejük is fogytán volt.
A hajó még ott áll a helyén, láthatóan senkinek eszében sem volt ilyenkor a tengerre merészkedni. A hajószellemet egyelőre még nem látni, de ő nem is szokott megjelenni, míg a kapitány a fedélzetre nem lép.
Leparkolták a szekeret a kikötő szélénél. Istálló után néztek, ahová be tudják adni a lovat egy napra, míg távol lesznek. Megindulnak a hajó felé, s megállnak előtte.
- Azért vigyázzunk. Le merem fogadni, hogy ide is felmászott valami, amíg mi odahaza verekedtünk. - mondta Klaus.
Gerard vett egy mély levegőt, majd koncentrálni kezdett érez-e mágiaforrást a hajószellemen túl a fedélzeten. Aleena ugyanazt tette meg a démoni belső szemével. A kis csapat közben fegyvert ragadott, majd Gerard egymaga megindult, hogy fellépjen a fedélzetre. A többiek fedezték. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami ott rejtőzik a hajón. Ám semmi ilyen nem történt. Herjya hangja a kapitányi kabin tetejéről hallatszik, mintha eddig is ott feküdt volna a hátán.
- Unatkoztam. - közli semleges hangnemben.
Gerard int, hogy minden rendben és a csapat nekilát felpakolni majd felkészülni az induláshoz.
- Azt nem csodálom. De azt hiszem van valami, amivel kárpótolni tudlak. Visszamegyünk a holtak szigetére. Annak idején nem tévedtem. Tényleg volt ott valami, amit szem elől tévesztettünk. - majd megborzongott. Az egyház évekig állomásozott a szigeteknél. Észre sem vették, hogy az ellenség mindvégig ott állt az orruk előtt - A hajó nem sérült meg? - tette hozzá még kissé aggódva.
- Vissza? Oda? Miért? - ül fel a huldra rosszalló arckifejezéssel. - Mit akarsz az erővel a szigetek alatt? A hajó amúgy rendben van, ha megsérült volna nem lett volna miért unatkoznom.
- Elmesélem, amint elindultunk. Itt túl sok a járókelő.
Közben a legénység szép lassan kényelembe helyezte magát, felhordták a készleteket, és felkészültek a vitorlákkal. Maria megragadta a kormánykereket. Herjya láthatóan nem örül a hírnek, de nem ellenkezik, egy-egy intéssel besegít a kihajózásban. A vitorlabontás simán megy, az út első egy órája nyugalmas, csak az ominózus köd és a hideg, sötét tenger vesz titeket körül, melytől egyáltalán nem félnek. Hajócskának hála könnyedén át tudnak a ködön jutni, és a huldrák rajai sem fenyegetik őket. Az egyetlen, amitől félniük kell, azok a tengeri viharok, no meg persze a mélyben lapuló szörnyek.
Gerard ott könyökült aggodalmas arccal, egyre csak a ködöt bámulva. Mintha azt várta volna, hogy mikor ugrik onnan elő valami. Mintha csalódott lett volna, amiért nincs ott semmi. Meg is feledkezett róla, hogy segítenie kéne a hajót vezetni. Átgondolt mindent, mindenre ügyelt. Ezúttal nem hibázhatott. Biztosra kellett mennie. Sóhajtott egy nagyot.
~ Mindenre gondoltam. Mindenre felkészültem. – pedig ez annyira nem rá vallt. Az a Gerard, akinek a tengert kéne szállnia nem félt volna kockáztatni. Most mégis úgy érzi, kalitkát emelgetve lépked előre.
~ Ennél többet én sem tudok most mondani.
~ Akkor miért? Miért érzem azt, hogy tévúton járok?
Hajócska szavai zökkentették ki a melankóliából.
- Szóval? - lépdel elé a huldra.
Gerard közben magyarázni.
- Kiderült mi volt az a sötét erő, amiről mesélték. Egy bukott angyal börtöne van a szigeteken. Akkoriban még nem is sejtettük, mekkora erejük van. Jó esély van rá, hogy az ottani nekromanták egy jó része már a nagy csata idején is őt szolgálta. Azonban kiszabadult ebből a börtönből. Minket pedig felkeresett egy angyal, aki a földet vigyázza. Megbízott, hogy utazzunk el a szigetre, nézzünk körbe. Annyi biztos csak, hogy van ott valami. Valami, ami meggátolta abban, hogy eddig bármi komolyabb lépést tegyen. Belegondolva, hogy annak idején még arról az erőről ábrándoztam... - gondolt vissza arra, amikor először találkoztak - De te rád is szükségünk lesz. Mondj el mindent, amit erről a rejtélyes erőről hallottál. Talán most, ennyi év után új értelmet nyernek.
- Sokat nem hallottam. - vonja meg a vállát Herjya. - Az erőt inkább... éreztük. Legalább is én és a nővéreim, a férfiak annyira nem voltak fogékonyak. Mint egy hideg áramlat, a víz a szakadékok mélyén, egy örvény ami fölötted összezárul... - a szellem még halálában is megborzong. - Ezért nem is mentünk soha a közelébe.
Gerard ezen elgondolkodott. Ha a tengerről érezték, biztos nagyon kifinomult érzékeik lehettek. A bukott közelében lenni egyet jelent a vereséggel. El kell valahogy kerüljék.
- És honnan érezted áramlani, arra emlékszel? És ami még fontosabb, most is érzed?
- Mióta meghaltam nem. - rázza meg a fejét. - Elvihetlek oda, ahonnan legerősebb volt a hideg és legsűrűbb a sötét, de... Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
- Azért ne siessünk...ez merre volt pontosan?
Herjya csípőre teszi a kezét, aztán úgy tesz, mint aki megfricskázza a démon homlokát, de mivel szellem ez nem tesz benned sok kárt, cserébe viszont elég mérges az arca.
- Ne legyél ostoba. Hogy tudnám neked elmondani? Nem tudom ti hogy nevezitek a szigetek részeit, azt, hogy a tenger szegleteinek milyen nevet adtatok pedig főleg nem.
Gerard elgondolkozik.
- Menjünk a kormányhoz. - mondta kissé idegesen.
Mariához mentek, majd nekiláttak egyezkedni.
- Nyugatnak tartunk, a kikötőhöz legközelebbi szigetre. - magyarázta közben Hajócskának - Arrafelől érezted az örvényt?
Herjya megrázza a fejét
- Nem, a legtávolabbi szigeten, annak is a túlsó partján.
Gerard idegesen csikorgatta meg a fogait.
- Nincs egyéb nyomunk. A célunk megtudni, mit tervez a sötét angyal. Ahhoz nem kell őt magát megtalálnunk. Elég ha egy követőjét foglyul tudjuk ejteni. Ez kockázatos lesz. De meg kell próbálnunk.
Maria unott fejjel rátámaszkodott a kormányra.
- Befejezted a színdarabot? - sóhajtott egy nagyot.
- Irány a messzi sziget...igaz is, a neve Gerinc. - mondta, ahogy a szellem felé fordult - Ha érdekel, később majd megmutatjuk, hogyan is néznek ki a térképek. - ez már a sokadik dolog volt, amit a hazaérkezés után helyre kellett pofozzanak.
Gerard viszont erős gondolkodóba esett ettől. Rájött, hogy mégsem volt erre felkészülve.
- Valami itt nincs rendben. – mondja váratlanul Hajócska.
Gerard bólint.
- Valami közeledik. Készüljetek.
Mindenki azonnal a főárbóchoz szaladt, majd fogott egy biztosítókötelet és a dereka köré hurkolta, hogy megvédje attól, hogy a jeges vízbe zuhanjon. Nekiláttak készenlétbe helyezni az ágyúkat.
- Mit láttál? - kérdezte közben Gerard.
- Semmit. - feleli a huldra nagyon komolyan. - Épp ez a baj. A tenger kellős közepén vagyunk. Te is tudod minek kellett volna már régen megtörténnie.
Gerard morogva harapott az ajkába.
- Tengeri szörnyeteg egy szál se? - nézett rá a hajószellemre.
Herjya bólint.
- Se jormungandr, se a testvéreim, de még jotün kalózok sem. Mintha az egész tenger kiüresedett volna...
Hirtelen, mintha csak várzsige utolsó verslába lenne hangos csobbnás hallatszik a vízben, közvetlenül a hajó mellett. Erős mágia siklik Gerard elméjébe, éppen csak egy pillanatra.
- Mi a...? - nézett oldalra.
Ahogy odafutott és sietve nézett le a hajó szélén. Két alakot látott felbukkanni a tetején a semmiből. Egy apácaruhás nőt és egy sötét tündét. Senki sem látta őket, senki sem érezte, senki sem tudta, hogy kerültek ide. Gerard is csak rémülten hőkölt hátra. Azonnal ki kellett őket szedjék.

Felhasználó profiljának megtekintése

15[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szer. Jún. 05, 2019 12:04 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Miután megkaptuk a parancsokat se időnk, se lehetőségünk nem volt késlekedni. Hintóba szálltunk – természetesen az enyémbe, a feladat sürgőssége miatt kénytelen voltam elviselni a novíciust és az őrült társaságát is. Mindazonáltal a nagy izgalomban úgy tűnik mindannyian elfeledkeztünk egy apróságról.
- Jeroboám nem említette hogy is találjuk meg a kapcsolatot. - jegyeztem meg, ha eddig nem tűnt fel senkinek.
- Mivel egyházi küldöttek vagyunk esetleg a…templomban? Legalábbis észszerűbb ötletem nincs. - húzta el a száját Gloria nővér. Egy kultusszal kellett kapcsolatot kialakítanunk, nyilvánvalóan a templomban fogunk találkozni a kapcsolatunkkal – a női elme soha nem szűnt meg lenyűgözni.
- Igen, az én véleményem is az, hogy ő biztosan megkapta, hogy kiket kell keresnie. - bólogatott a novícius, ahogyan általában szokott is, Gloria felvetésére. - Talán a Katedrális lesz az a hely? - vetette fel, mire én csak értetlenül néztem rá.
Az őrült öregtől természetesen hiába is vártunk volna bármiféle konstruktív hozzászólásra, mindössze a tekintetemet kerülve – nyilván félelemből -, kezeit összefonva ült és bámult ki az ablakon.
- A helyi atya jó ötlet lehet. Bár nem feltétlenül a helyi plébános tudhatja hogy mi a helyzet a kultuszokkal…de első lépésként mindenképp jó. - bólogattam kelletlenül a badarságukra, és csak reméltem, hogy a kapcsolat talál meg minket, vagy belebotlunk a templom felé vezető úton – ellenkező esetben kultistát keresni a fővárosban olyan lesz, mint tűt a szénakazalban.
- Keressünk akkor egy templomot, de ha nem jön be, akkor egy fogadó lehetne a következő lépés, talán pont az, ami az első kapunál fogadja a vándorokat. - próbálkozott a sötét tünde.
- A fogadó se rossz ötlet.
Szép lassan el is érjük a fővárost, ám közeledve egyre inkább lassulunk. Az ablakon kitekintve egyértelművé válik az ok: egyre több a lovascsapat, vagy épp karavánok. Menekültek, minden bizonnyal a Csillagtalan Éjszaka pusztította el lakhelyüket vagy megélhetésüket – nem mintha ez bölcs döntés lenne. Talán az életük nem lesz annyira veszélyben, de nem fogja elbírni a város a sok menekültet, annak pedig nincs értelme, hogy egy rabló kardja helyett az éhhalál vigye el őket. Nem számít, nincs egy hasznos személy sem köztük, aki után érdeklődnöm kellene, Isabellet pedig nem féltem attól, hogy nem lesz keresete. Ahogyan elérjük a kaput, a tömeg morajlásán túl a kocsisom hangja is megüti a fülemet, nyilván az őröknek adja tudtára kik vagyunk. Begurulunk a kapun, zötykölődünk még kicsit bent, aztán a kocsis megállítja a lovakat és végül ajtót nyit.
- Megérkeztünk, őméltósága. – jelenti be, én pedig ki is szállok a kocsiból. A püspöki viselet talán nem a legmegfelelőbb öltözet egy kultusz felkutatásához, ugyanakkor ha tiszteletet kell parancsolni, hasznos lehet.
- Kövessen távolról, ha esetleg fuvarra lenne szükség. - parancsolom meg a cselédnek, és az ő érdekében remélem, hogy teljesíteni tudja majd ebben a nagy tömegben a parancsomat, és miután a társaim is kiszálltak, elkezdtem a templomtorony után kutatni a magasban, vagy feltűnő alakot, ha esetleg megüti a szememet valamelyik – bár ez elég nehéz lesz ekkora tömegben, annak ellenére hogy a legtöbbük érdektelen koldus.
- Úgy emlékszem arra kell menni. - mutatott az egyik keskeny utca felé az egykori novícius.
- Emlészik? - szólalt meg hosszú idő után először az őrült. Jómagam az esetleges bimbózó vitát figyelmen kívül hagyva török előre a templom után kutatva, nem vesztegetve az időt a koldusokra vagy sebesültekre.
- Miért ne emlékezne? Ön még nem járt Carolusburgban, Mattheus atya? - vettem ki szinte  a csodálkozást a nővér hangjából.
- Itt voltam novícius gyerekkoromtól kezdve, és jó párszor jártam be a fővárost, atyám. - vajon az utcagyerekségét fogalmazta meg ilyen szofisztikált módon? -  Bár ez a rész amúgy is zsúfolt volt, de ennyien azért sosem szorultak be ide. - jegyezte még, talán azért, hogy ezzel is alátámassza állítását. Hagyom, hogy átvegye az irányítást - így legalább őt támadják meg először, ha valami sikátorba vezet minket.
Ahogyan haladunk, hirtelen egy pár koldus kezd közeledni felénk. Nem fordítok rá nagy figyelmet, biztos kéregetni akarnak, azonban a következő pillanatban az egyik belekap a karomba. Undorodom az érintésétől, ráadásul veszélyes is, de nem taszíthatom el azonnal, helyette meghallgatom amit mondani akar.
- Nagyuram, kérem, a sötétség elvett mindent tőlem! Csak egy ebédet szeretnék enni! – hadarja a harminc körüli férfi.
- Nem így értettem, nővér. - jegyezte meg Mattheus meglepően nyugodtan, ám az feltűnt hogy a koldus láttán azonnal a kardjára csúszott a keze. Jómagam csak szelíden szólítottam meg.
- Honnan jöttél, testvér? - kérdeztem, hátha valami hasznos információt is kitudunk szedni belőle. Gloria természetesen meg sem várja a választ, már nyújtja is felé az elemózsiát.
- Az Úr áldja meg! – kiáltott szinte fel a koldus. – Egész a határ mellől menekültünk idáig a fivéremmel, de ő... – áll meg egy pillanatra – …ő nem élte túl.
Mielőtt még megszólalhatnék, hogy konstruktívabb irányba tereljem a beszélgetést, hirtelen tompa fájdalom hasít a fejembe – jól megszokott érzés, démon van a közelbe. Ugyanebben a pillanatban egy alak jelenik meg a városközpont felőli végén az utcának.
- Jó szíve van, Gloria soror. De nehogy elhiggyék egy szavát is. - ahogy közelebb lép, azt is kitudom venni, hogy ki ő: Darion Kardenal, észak főírnoka, a tőle megszokott makulátlan ruhában sétál felénk. Találkoztam már vele, ám még ha nem is tettem volna, könnyűszerrel felismeri az, aki csak egy kicsit is érdeklődik a politika felé – a fejem pedig egyre erősebben hasogatott.
Mit keresett itt egy ilyen rangú személy, mindenféle kíséret nélkül? Nem hinném, hogy bármi olyan dolga lenne a város szélén, amit személyesen kell elvégeznie…hacsak nem ő lesz az a bizonyos kapcsolat.
- Milyen nagy kár. - húzta elő a kardját Mattheus a koldus felé tartva, baljával pedig a fejét támasztva, nagy valószínűséggel a fájdalom miatt. A koldus természetesen menekül a fegyver láttán, ahogy csak tud, míg jómagam mindössze rezzenéstelen arccal állok és figyelem az eseményeket – minden bizonnyal kérdés nélkül is elmondja mit akar az írnok.
- Önben kit tisztelhetünk? - nézett Gloria gyanakodva a férfia, úgy tűnik még nem ismeri.
- És honnan tudja, hogy nem mond igazat. - tett hozzá még egy kérdést a sötét tünde.
- Mindegyikük ugyanazt mondja. Menekültek, lehetőleg messziről és elvesztettek egy családtagot, hogy sajnálhatóak legyenek. Szinte erőlködniük sem kell, hogy kihasználják az emberek jóindulatát. - válaszolja először a fiúnak, majd szemei Gloriát kezdik el fürkészni - Az igazat akarja hallani nővér, vagy azt a választ, amit el is hisznek?
- Azonban nekünk nem adnak segítséget a feladatunkhoz… - jegyzem meg, figyelve az írnok rezdüléseit.
- Túl sok mindent láttam ahhoz, hogy ne higgyek. - válaszolta röviden és határozottan a nővér.
- Igen, sajnos igaz is lehet, rengetegen menekülnek. Én az igazat hallanám szívesebben. - teszi hozzá, mintha bárkit is érdekelt volna.
Darion óvatos mosolyra húzza a száját, mielőtt válaszolna.
- A nevem Darrakard, a Titkok Királya, a Végenincs Hazugság. Húsz évig az északi királyság főírnoka voltam, az Eispitz-i ütközet óta pedig én vagyok a démonok ügyeletes királya. Ami azonban mégfontosabb… - jön egyre közelebb hozzánk - …én vagyok a kapcsolatuk. - fejezi be nem túl hosszú, de annál hatásosabb bemutatkozását.
Darrakard? Démonkirály? A főírnok, aki húsz éve szolgál, mindvégig démon volt, és ez nem tűnt fel senkinek? Nem, ez lehetetlen. Hazudik? Nem, ilyet nem lenne érdekébe állítani. Igazat mondd? Úgy talán nem akarták megmutatni, hogy rájöttek, és mindannyian hasznot húztak belőle – ennyire inkompetensek azonban nem lehettek. Egy dologban legalább igazam volt, valóban ő volt a kapcsolat. Sajnos ez nem a meglepettség ideje volt, bármennyire is szerettem volna órákat gondolkodni ezen az új információn. Hagytam az őrültnek hogy elmondja amit akar, közben pedig összeszedtem a saját gondolataimat is.
- Háromnapos éjszaka, bukott angyalok és arany tünde szellemek a Katedrálisban. - tárta ki karjait - Most meg ez… - fejezte be, bár a széttárt kart nem tudta sokáig tartani, az egyiket visszatette a fejére, a másikat pedig a kardjának markolatára.
- Valóban fontos lehet az ügy, ha színt vall. - próbáltam elrejteni meglepettségemet. – És mit tud a kapcsolatunk?
- Ne felejtse ki atyám a befogadott démonokat sem. - tette valamiért hozzá a sötét tünde, bár gondolom leginkább csak zavarában.
- Kezdi elérni a tűréshatárát, Zalasch inkvizítor? - vigyorog rá Mattheusra. Természetesen tudott tehát nem csak az érkezésünkről, de arról is hogy kik vagyunk. - A kapcsolatuk tudja, hogy keresnek valamit…valakit. Egyet a Grigori közül. Azonban a kapcsolatuk azt is tudja, hogy nem csak maguk keresik. Egy másik erő is a nyomában van: a bukott angyal Hoshekh. – úgy tűnt valóban tisztában volt a felsőbb lények játékaival.
- Segítene, ha kicsit távolabb állna. - mondta az őrült. Ilyen idősen engem is ennyire zavarni fognak majd a démonok?
- Hogyan keresi? Kik a szolgái? Mit tudnak? - tettem fel szinte hadarva a fontosabb kérdéseket. Nem volt idő csevegésre, ha minden pillanattal csak hátrányba kerülünk.
- Igen, a legnagyobb kérdés, hogy mit tudnak és előttünk járnak-e? - bólogatott természetesen a növendék - És miért segít nekünk pont a démonkirály?
A démon vigyora ekkor szélesre, már-már eszelősre vált.
- Nem ingyen, Jozef novícius…pardon, diachonus. Mielőtt elmondanék bármit, kérek valamit cserébe. - természetesen, mit is várhattunk volna egy démontól – ez azonban nem jelenti azt, hogy ilyen egyszerűen bele is egyezek.
- Úgy hittem a Csillagtalan Éjszaka nem csak számunkra veszélyes… - jegyeztem meg, és szinte biztos voltam abban, hogy érti az utalást.
- Mit akar cserébe?
- Anaiel egy különleges Grigori, mert nem képes létezni, csak a föld alatti romok kövéhez kötve. - kezd bele Darrakard egy monológba, közvetlen válasz helyett. - Hoshekh ezért csapdába csalta és belekényszerítette egy apró, nyakban is elférő darabba és lezárta, hogy csak az tudjon vele kapcsolatba lépni, akinél ott a kő. Ezt azonban az egyik kultistája meglovasította, és valahogy elkerülte a mélységi haragját elég ideig, hogy még éljen. Még, de nem sokáig. Elmondom hogyan indulhatnak a nyomára, hogy aztán Gloria soror és Jozef diachonus megtalálhassák és tegyenek vele, amit akarnak. Mindeközben az alku részeként az inkvizítor atyák egy másik ügyben járnak el: kínpadra vonnak egy bűnöst itt a fővárosban.
Ez elsőre nem tűnt túl nagy kérésnek, ám biztos voltam benne, hogy nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik – vagy magasrangú, vagy nehezen elérhető lesz az a bizonyos személy, akit nyilvánvalóan bűnei miatt kell majd kínpadra vernünk. A nyaklánc jó hír volt, így viszonylag egyszerű megszereznünk ezt a…lényt.
- Miért ne? - egyezett bele természetesen az őrült, hiszen hogyan is visszakozott volna attól, hogy valakit megkínozzon.
- Ki ez az ember? - kérdezek rá a lényegre.
- Legyen. Miért lopta el a kultista Hoshektől a követ? - kíváncsiskodott a nővér. Csak remélni tudom hogy a szívesség, amit a démonkirálynak teszünk nem lesz hiábavaló, és a nővér elbír majd a feladattal.
- És, hogy lehet kőből kiszabadítani?
- Ki tudja? - vonta meg a vállát a démon. - Találják meg és kérdezzék meg tőle. Ami pedig a bűnöst illeti… - fordult felénk - Akit meg kell égetniük, az észak királya, III. Gustav.
Meg kell ölnünk a királyt? Elsőre, sőt második elgondolásra is egy őrültségről volt szó. Ez árulás lenne, olyan tett, ami alól talán még azok a kincset érő levelek sem mentenek meg, amit Jeroboám adott. Az is sejthető, hogy valami terve van a démonnak ezzel a gyilkosággal, ami hosszútávon akár negatívan érinthet minket. Mindazonáltal pozitív oldala is volt. Egyrészt talán egész Veroniát mentjük meg azzal, hogy Jeroboám parancsát teljesítjük. Másrészt, így is eléggé káosz uralkodik az országban, ha a király meghal, úgy szinte minden a fejetetejére áll – halászni pedig  a zavarosban lehet a legjobban.
- Hogy mondja?
- Mit kell elérnünk a kínvallatással? - teszem újra félre a kérdéseimet, sejtve hogy úgyis feleslegesek lennének.[/color] - Talán a felségárulás kicsit nagy ár lenne, pusztán egy kapcsolatért… - utaltam arra, hogy egy felajánlhatna egy számunkra értékesebb ajánlatot is.
- Hol kezdjük a keresést? - egyezett azonnal bele a nővér – nem hittem volna, hogy ilyen könnyen odadobja egy ember életét a többiekért. Ezt hozta volna ki belőle a háború?
- Ha nem a küldetésbe halunk bele, akkor biztos kivégeznek minket! - szólalt meg a sötét tünde is, bár érezhetően nehezére esett.
- Ha nem akarnak ennyire előre rohanni, csak menjenek be az egyházi irattárba és nézzenek utána az Ordo Vigilantis-nak. Aztán keressék meg a felelőst. Higgyék el, meg fogják még öszönni. - válaszolta kuncogva, majd Gloria felé fordult - Természetesen a Kísértet-szigeteknél. Van a tengeren egy hajó, rajta egy ismerős alakkal, aki egészen biztosan a segítségükre lesz. De igyekezzenek, ha Hoshekh hívei hamarabb kutatják fel a lány után a tengermelléket, a dalnak vége. Ja igen, a kultistát Petra Müllernek hívják.
Mattheus csak figyelt, míg én a démonkirályt figyeltem. Élveztem, hogy a nagy ellenségeskedésre ellenére, most mégis az én parancsom és döntésem után áhítozik.
- Velünk tart? - kérdeztem, hiszen ha kevesebben vagyunk, úgy sokkalta egyszerűbb lenne elkezdeni az üzletelést egy esetleges kedvezőbb feltételű alkuért, amiből nekem is hasznom származhatna.
- Hol horgonyoz a hajó, és mi a neve? - indult volna talán máris a nővér.
- Ki az az ismerős alak?
- És ki az az ismerős alak?
- Én? Dehogy. Sajnos mióta a sötétség elszabadult és nem tudom eltitkolni, hogy démon vagyok, nincs többé maradás ebben a városban. Tekintsék ezt úgy, mint egy utolsó szolgálati ajándék a királyság szerény főírnokától. - hajol meg gúnyosan az irányomba. - A hajó pedig nem horgonyoz sehol, már a tengert szeli, amennyire tudom neve nincs neki. Viszont ez nem is fontos önöknek. Ha arrébb lépnek a két atyától, azonnal a hajó fedélzetére küldöm önöket.
- Az ajándékért nem szoktak szívességet kérni. - utalok az érvelése aprócska buktatójára.
- Sok sikert. - nézett ránk Gloria, miközben a novícius mellé lépett és megfogta a kezét.
- Azt hiszem készen állunk. - figyelte megbűvölten az összekulcsolt kezüket a novícius.
Közben Darakard felnevet a megszólalásomra, de nem válaszol. Szemei elfeketednek, az ujjaival pedig rúnákat ír a földre, lila lángokkal, aztán hirtelen eltűnnek. Reménység szerint a hajóra teleportálta őket…de hogy jönnek vissza? A démon továbbra is nevet eközben, majd végül megszólal.
- Csak azt kérem, hogy segítsenek magukon, Hagen atya. Ha úgy tetszik, most épp közös az ellenségünk, még ha egyelőre ezt nem is tudja. - jelenti ki, majd anélkül hogy megvárná a választ, teste összeugrik, mintha valami beszippantotta volna, egy pillanattal később pedig már fekete hollóként száll az ég felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

16[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Jún. 15, 2019 1:01 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Nos akkor azokkal, akik megírták robogunk tovább. Lehet keresni időpontot az új körökhöz.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

17[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos Yesterday at 12:04 am

Csapkodtam eszeveszettül, nem látva nem hallva semmit, hogy fennmaradjak, aztán valaki megragadott és én kapaszkodtam bele, ahogy csak egy fuldokló képes teljes pánikban.
Aztán valaki vagy valakik megragadtak és kihúztak a hajóra.
Hallottam, hogy Gloria valakinek köszönetet mond, de egyelőre csak köhögve köpködtem ki a lenyelt vizet, miközben hálát adtam az Úrnak, hogy épségben megmenekültem. Még egy fél liter sósvíz löttyent a számból a fedélzetre, mikor valaki jó alaposan hátba csapott.
- Már.......már jól.....vagyok......abbahagyhatod! - hörögtem és felnézve egy ismerős démon szemeibe pillanthattam. - Te??? - bukott ki a számon a sors fintorán csodálkozva, de utána hagytam, hogy a nővér vigye a szót, úgy is kellett a levegő.
Egy fiú hozott egy pokrócot és körbenézve azt láttam, hogy elég sokan álldogáltak körülöttünk, egy nő épp a láncát tekerte fel, ami nagyon hasonlított az inkvizítorokéra, amire nagyot pislantottam.
Hova, kikkel keveredtünk össze?
- Úgy látszik másutt is rájár a rúd az emberekre. - szólt a démonfiú, aztán egy másik vette át a szót
- Urak-hölgyek mindenek előtt próbáljatok meg nem meghűlni. Van egy pár száraz ruhánk, ha az megteszi.
- Azt hiszem van mit megbeszélnünk. Nem tudok semmiféle Petra Müllerről, vagy segítőről. - szólt közbe a láncos nő.
- És végképp nem a királyom kedvéért keltem útra. - jegyezte meg Gerald végül.
Az elhangzó szavakra legalább annyira értetlenül néztem vissza Gloriára, mint ő rám.
- Kaphatnánk.... valami meleg italt? És elfogadnánk a száraz ruhát is. - vett el egy takarót a nővér. - Igazán hálás vagyok, tényleg, hogy kihúztak minket, és ezek szerint tényleg ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Darrakard, a démonkirály teleportált ide minket, azt mondta a hajó a tengeren elvisz minket egy szakadár kultistához, bizonyos Petra Müllerhez, aki elengedhetetlen a világ megmentéséhez. Feltételeztem önök is ezért vannak itt.
- Köszönöm! - borítottam én is magamra a pokrócot és burkolóztam bele, bár már sokkal jobban éreztem magam, hogy "szilárd" talaj volt a lábam alatt.
A száraz holmikra csak bólintottam, ahogy a felvilágosításra is. Szerencsére már eléggé az eszemnél voltam, hogy ne kotyogjak közbe, amikor a nővér csak a legalapvetőbb információt adta meg, sejtve, hogy szándékosan hallgatta el a feladat elsőrendű részét.
- Igen, hiszen pontosan itt voltak, ahol Darrakard mondta, .......csak pár métert tévedett! - tettem hozzá az apáca szavaihoz egy fintorral. - Csak volt célotok, hogy itt vagytok?
A démon már nyitja a száját a válaszra, amikor egy átlátszó nő szelleme sétál be elénk. Úgy néz ki mint egy fiatal lány csak korall van a hajában meg fura halszerű a szeme meg bizarr színű a bőre. Láttam már ilyet: ez egy huldra vagyis egy.......szellem huldra!
- Petra Müller? Mármint egy fiatal emberlány, olyan ilyen magas? - mutat a saját fejmagassága fölé pár centivel.
- Te tudod, ki az és merre van, mi? - nézett rá rosszallóan a láncos lány.
- Nem találkoztunk vele személyesen, de nagyon fontos, hogy rátaláljunk. - találta meg a hangját először a nővér, miközben én önkéntelen a Bibliám után kaptam, amikor megjelent a lény és bizalmatlanul méregettem, még ha nem is lépett fel ellenségesen. Már a démon is elég volt, hiszen a fejfájást, ami ezzel járt sosem lehet megszokni. Úgy látszott Gerald és csapata azonban megbízott a szellemben, mert egyáltalán nem reagáltak.
- Egy élő kultista, aki már nem szolgálja a gazdáját........igazán fontos információkkal szolgálhat. - szűrtem a fogaim között, remélve, hogy megelégednek ennyivel. - És ha nem miattunk, egyáltalán miért voltatok itt? - próbálkoztam, hiszen ők egyáltalán nem közölték mit keresnek errefelé, ha nem minket.
- Nem tudom ki, de tudom, hogy ki volt. Emlékeztek a felszabadulásunkra? - kérdezte a szellemlány körbenézve.
- Arra gondolsz, amikor a két egyház megtámadta a holtmágusokat a szigeteken? - kérdezte az egyik társa.
Fogalmam sincs miről beszélnek, így aztán csak nézek egyikről a másikra továbbra sem bízva igazán egyikben sem, még ha meg is mentették az életünk. Talán csak tévedésből csinálták az egészet?
- Arra. - feleli a huldra. - Mielőtt kihajóztál először volt egy potyautas, aki felszaladt a hajómra. Az ő neve volt Petra Müller, egy rúnákat használó máguslány volt és egy démon követte, de aztán mindketten távoztak. Akkor még nem volt kultista. - vonja meg a vállát.
- És arra emlékszel hogy nézett ki az a démon? - kérdezte Gerard.
- Lehet hogy azóta lett kultista. Hoshekhé, és úgy sejtem a kísértet-szigetek mint helyszín sem véletlen... Szerintem ő az. Neki kell lennie. - tette hozzá a nővér is bizakodva.
- Lehet, hogy ő volt, de ha nem tudjuk hol van most és ők sem tudják, akkor ez érdekes lesz. Hová tart ez a hajó egyáltalán? - kérdezősködtem tovább, mert valahogy ez eddig nem igazán akart kiderülni.......
- Mint egy ember. Egy szőke embernő, hogy pontosak legyünk, de évekkel ezelőtt volt. - felelte a hajószellem a démonnak.
- Arra nem emlékszel, hogy beszéltek-e valami, miközben utaztak? Elég fura lenne, ha valaki csak úgy ok nélkül egy csatatér kellős közepére akarna menni. - mondta Gerard.
- Akkor az utunk egy felé visz. Valóban számít, hogy évekkel ezelőtt miért volt itt az a nő? Azóta rengeteg minden történhetett. - reménykedett Gloria nővér, bár választ nem kaptunk az úticélról egyelőre.
Gloriának igaza volt, és reméltem, hogy a menekülő kultista még nem állt tovább.
- Azt mondják, aki túl sokat fordigatja ide-oda a fejét, annak leszakad a nyakáról. A Kísértet-szigetek felé haladunk, a Sötétség lépéseit figyelve. - jelent meg mellette Gerald egyik társa, a változatosság kedvéért egy ember.
Laposan néztem fel rá.
- Jobb, ha a mai világban a hátán is van szeme az elffiának. - vontam meg a vállam.
~ Vajon mire utal ezzel a sötétséggel? Az elmúlt időszak eseményeire? ~
- Milyen messze vagyunk tőle?
- Nem nagyon beszéltek és kergetőzve távoztak. - felelte közben a huldralány a kérdésre. - A sötét hidegtől elég messze, szerencsére. - nézett rám.
- Szóval ez a Petra Müller egy néhai kultista volt, aki eltűnt, viszont kétségkívül tud valamit, ami segíthet rajtunk. Arra mindenképp elég volt, hogy a Sötétség láncai alól kiszabaduljon. - szólal meg egy másik nő.
- De hova menne valaki, aki a elárulta a mesterét. Ahol nem találja meg senki...? - kérdezte Gerard, aztán, mint akinek beugrik valami, a szellemre nézett. - Hajócska, ez a hajó hol horgonyzott, mielőtt Falbwichba vittük volna?
- A parton. - felelte Gerinek Herjya egy újabb "hogyan kellene erre válaszolnom" fejjel. - Egyébként én meg tudnám találni, de kellene néhány módosítás.
- Számunkra is rejtély, hogy Hoshekh, vagy Sötétség, ahogy ti hívjátok, hogyan nem találta meg eddig de csak idő kérdése és meg fogja. Meg kell előznünk.
Gloriára néztem, amikor felhozta, hogy ez a Petra tudhat valamit, amivel eddig megúszta, hogy Hoshekt parányi elemekre zúzza. Az már a múltban is kiderült, hogy a démon és csapata nem ostobák gyülekezete és előbb-utóbb kíváncsiak lesznek, hogy mi az, ami megvédte eddig a nőt.
- Mindent el kell követnünk, hogy megtaláljuk időben, hiszen a Sötétség mindenhol tombol már körülöttünk.
- Tehát a Sötétség is üldözi a lányt...
~ Na tessék! ~
- Arra gondoltam, megpróbáljuk megkeresni az eltűnt nővéreid. - fordult ezután Gerald a hudra szellemhez. - Ha mind egy szálig eltűntek nem kizárt, hogy őket is rabigája alá hajtotta az elszabadult angyal. És ha pont ők üldözik ezt a Petrát, őket követve eljuthatunk hozzá. Azonban, ez nem egy biztos terv...de a módosításokat talán el tudom végezni. Mond, mire van szükséged.
- Ha azt mondja, hogy képes megtalálni, akkor önt kérem, végezze el, amit kell. - kérlelte Gloria nővér a démont és én - mit meg nem teszek a cél érdekében! - nagyot nyelve támogattam.
- Igen. - bólintottam a démon megállapítására, mert ezt kár lett volna tagadni. - Minden bizonnyal a démonkirály tudja miért hozott össze minket, ha tudunk valamit segíteni.......... - ha ezt az atyák hallanák!!! - csak mondjátok.
- Amire szükségem van... - nézett végig mindegyikünkön a szellem. - ... az egy nekromanta.
- Nekromantát... - nyomkodta gondterhelten a homlokát Gerald. - Majd kitalálunk valamit.
Gondolom Gerald gondterhelt tekintete azt mondja, hogy nincs közöttük nekromanta, pedig ez aztán a vegyes csapat. De az már csak a hab lenne a tortán.
- Addig is... - fordult felénk. - Forró italunk az nincs, de egy korty szíverősítő bárkinek használ, aki vízbe zuhant.
Közben kezdtem kiokumlálni a neveket a csapatban, ahogy néha megszólították egymást.
A Leo nevű hozott pár kétszersültet meg egy üveget benne pálinkával és adott párat mindenkinek.
- Szóval...hogy sikerült a démonok királyának a tenger közepére hajítani titeket? - kérdezte közbe Aleena, az inkvizítorláncos lány.
A nővér belekortyolva a pálinkába köhögni kezdett, majd gyorsan nekem nyújtotta az italt.
Jól esett a pokróc melege is és az étel legalább elvette a pálinka torokkaparását, mert nem akartam, hogy úgy járjak, mint Gloria, mégis csak férfi vagyok!
- Úgy, hogy elvétette... - húzta meg a vállát a nővér. - De nyilván nem erre kíváncsi. Küldetést kaptunk négyen, hogy megállítsuk Hoshekhet és hogy megtaláljuk Petra Müllert. Azt mondták a Fővárosban eligazítanak minket, hát odamnetünk megkeresni azt a bizonyos kapcsolatot, akiről kiderült, hogy a démonkirály az személyesen. A két másik társunk ott maradt egy helyi ügyet elintézni a kérésére, Jozefet és engem pedig Darrakard ide teleportál, hogy ez a hajó jó felé visz és hogy az ismerősünké. Nem tudtuk, hogy önre gondolt. - nézett egyenesen a démon szemébe.
- Ha tudom, hogy egy olyan nagy em.....démon is tévedhet, akkor jobban tiltakozom. - morogtam, hisz ha kicsit távolabb sikerül neki, akkor meg is fulladhattam volna. - Abba a hitbe ringatott minket, hogy ezen a hajón már várnak minket és mindenki mindent tud. - húztam el a szám, miközben a gyomromban már jó meleg lett és egyre terjedt.
- Mintha ti olyan okosan volnátok... - mordult rám tüzes tekintettel a vámpírnő.
- Mondhatjuk úgy is, egy csónakban evezünk. - csapott egy nagyot Klaus a térdére és mintha Leo és a démon felől halk nevetés hallatszott volna, mire vitára készen kaptam arra a fejem.
- És mégis a szerencse kísért minket, hogy egymásra találtunk - folytatta azonban Klaus - A mi küldetésünk volt lerántani a lepedőt a Sötétség tervéről és rájönni, mi lesz a következő lépése. Ha megtaláljuk a helyet, ahol ez a Petra rejtőzködik, kétségkívül mondhatjuk, ott fog teremni a bukott angyal is.
- Nem rosszindulatból mondtam! - csattantam fel kis késéssel a vámpírlány agresszív megmozdulására, mert kissé váratlanul is ért, na meg a szesz kezdte meghozni az önbizalmamat, bár ennyitől azért nem rúgtam be természetesen. - De látom alig várod, hogy belénk köss!
- Igen. És remekül sikerült. - húzta ki magát Maria elégedetten, aztán viszont legyintett egyet - Ennyi móka elég is lesz...
Nem haboztak az orrunk alá dörgölni azt sem, hogy micsoda fontos szereplők ők ebben a történetben, amitől keserű epe gyűlt a számban. De mi sem fogunk lemaradni, nem okozunk csalódást Jerobiam-nak és visszaadjuk a fényt a világnak.
- Nem hiszem, hogy a szerencse műve volt, Herr Klaus. - nézett a férfira Gloria nővér is.
- De azért meglep, hogy lepaktáltatok a királyommal. Nagyon komoly lehet a helyzet a Katedrálisban is. - mondta Gerald.
Fél szemmel láttam, ahogy a nővér vetett egy zord pillantást a pattogó vámpírra és ez igen csak jól esett.
- Elhiheti, hogy minket is meglepett de... Feltétlenül megbízunk abban, aki ezt az egész küldetést vezeti, mert egy valódi angyalnál nincs jobb esélyünk.
- Van az a helyzet, amikor félre kell tenni mindent amiben hittünk, hogy jót cselekedjünk. - szóltam halkan némi szünet után.
Igyekeztem azért eközben lehetőleg mindenki szemébe nézni, mert itt úgy látszik senki nem foglalkozott a szeméremmel, hiszen a ruhák amiket viseltek igen csak testheztapadók voltak. Legutoljára ilyen zavarban a kupiban voltam, bár azért ha igazságos vagyok ez nem volt olyan vészes, csak furcsa.
Valami történhetett, ha tippem lenne, talán Gloria angyal emlegetése, meglepte őket, furcsán néztek egymásra és elsőnek a vámpírlány szólalt meg.
- Oké...visszaszívtam. - gondolom az előbbi szavaira utalt.
Leo két társa felé intett:
- Nyugi, Aleena meg Klaus a múltkor is fél percig bámulták a semmit, mire feldolgozták.
Mielőtt felfortyanhatnék a vámpírlány kóstolgatásán, már tovább is léptünk, hiszen láthatóan igen váratlanul érte őket az, hogy egy angyal tervét követjük, ahogy engem is, hogy Gloria ilyen közlékeny lett, de bíztam a józanságában, hiszen eddig még nem csalatkoztunk benne. Én sokkal hebehurgyább voltam.
Azonban nem gondoltam volna, hogy ilyen sokkoló erejű lesz a bejelentés Aleena- ra és Klaus-ra, mint megtudtam a nevüket.
- A mi küldetésünket is egy mennyből alászált angyal adta. - szólalt meg végül a démon is. - Aligha nem, tudtak egymás terveiről.
Úgy látszik itt az idő, hogy mindenki nagy bejelentést tegyen, hiszen őket is egy angyal látta el a feladattal, már ha csak nem ránk akarnak licitálni.
Azért félelmetes volt belegondolni, hogy pont egy démon vezette csapat volt egy angyal megbízottja..........Megnéztem volna az atyák arcát, ha ez kiderül.......
- Ez volt hát a mi legendás szerencsénk. - mosolyodott el a vámpír.
- Egy másik angyal? - nézett meglepetten Gerald-ra a nővér. - A miénk egy szőke nefilimnek néz ki arany páncélban, Jerobeámnak hívják és forróságot áraszt. Az önöké? De egyetértek, tudniuk kell egymásról.
- Azt basszus nem akarjátok tudni... - mondta Leo halványan megborzongva.
- Nem igazán lehet elfelejteni, ha láttátok. - erősítettem meg a nővér szavait és kíváncsian vártam, vajon mi lesz a válasz.
- Az angyal, ki minket megbízott nem más volt, mint a hatalmas Sarathiel, a bilincsek őre. - szólalt meg Aleena.
- Akkor az angyal, aki segített minket, nem ugyanaz volt. - vakarta meg az állát Gerard. - De valahogy olyan érzés volt, mintha látta volna, hogy ez fog történni...
- Igaz. - jegyezte meg Leo. - Előtte már többször tett minket próbára. És mintha minden egyes próba ide vezetett volna.
- Valahogy úgy. - helyeselt a vámpírlány is. - Most pedig segítenünk kell neki...indulás melózni!
Senki nem vitatkozott vele.
- Mert ki más tenné meg, ha nem mi. - bólintott egyet Gerard, majd eszébe jutott valami. - Igaz is, ha ez a lány ekkora erővel bír, hogy megmenekült a Sötétség karmai közül, nem árt biztosra menni. Ismertek egy Serene nevő nőt? Ennek a szektának a vezére.
- Nem hallottam róla, de Hoshekhnek sok kultistája van. - rázta meg a nővér a fejét. - De ezek szerint valóban nem ugyanaz a két angyal volt. Megnyugtató, hogy Jerobeám nincs egyedül. - tette hozzá.
Már az előbb is kiviláglott, hogy nincsenek önbizalom híján, de nem igazán akartam ennek hangot adni, ahogy láttam, Gloria sem, hiszen mégis csak az ő hajójukon ülünk.
- Nem, sosem hallottam róla. Mi köze a mi kultistánkhoz?
- Ő a vezetőjük. Mindközül a leghatalmasabb. És nem kizárt, hogy ő is felbukkan majd. Ha így történne, kerüljétek el. Annak idején összecsaptam vele. Akkor nem voltam képes felmérni az erejét se. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megizzasztottam-e. Vele jobb, ha nem kerültök egy légtérbe.
- Honnan ismerjük meg? - kérdezi Gloria.
Belegondolva, elég nehéz elképzelni, hogy versenyt futva a Mélységivel, nem akadunk össze az embereivel.
- Szerintem nem ő lesz az egyetlen, akit, ha lehet el kéne kerülnünk, csak őket lehet nem ismerjük meg.
- Magas, hosszú szőke haja van, és olyan erős aurát áraszt magából, amit képtelenség eltéveszteni. A kisugárzása noha még anélkül is bőven elég hátborzongató. És ha ott van a közeledben, akkor a Sötétség maga is képes belelátni a fejedbe és beszélni hozzád.
- Ez szörnyen hangzik. Hol találkozott vele és hogy élte túl?
- Nem egyszer, kétszer. Itt a szigeteken, és egy városban az északi hegyek lábánál. Mindkétszer ott szövögette terveit, és egyszer sem tudtam az útjába állni. Ironikus módon mindkét alkalommal az éppen mellettem álló szent harcosoknak köszönhettem az életem. Bár nem kétlem, hogy egy szakasz a maguk híres rendjeiből is kevés volna ellene. Talán csak nem szerette fölöslegesen bevérezni a kardját. - avatott be minket a történetbe Gerald.
- Imádkozzunk, hogy ne kerüljünk az útjába. Legrosszabb esetben majd kiadjuk magunkat kultistának, olyan még nem volt de a nekromantánál nem lehet nehezebb nem igaz? - nevetett rám Gloria. - Apropó van ötletük honnan kerítsünk egy holtmágust?
Hát nekem nem volt, így inkább csak csendben begubózva ücsörögtem és néztem a végtelen vizet.

Felhasználó profiljának megtekintése

18[Frakcióküldetés]Libera nos Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos Yesterday at 2:18 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
- Ember a vízben!
A két szó, amelytől minden hajós félhetett, és ami most az életet jelentette számunkra. Felrúgtam magam a felszínre, újra és újra megküzdöttem a hullámokkal, amelyek sokkal nagyobbnak tűntek, mint amekkorák a valóságban voltak. A tenger egészen nyugodt volt, és talán az volt az egyetlen szerencsénk.
- Segítség! - kiáltottam, amint levegőhöz jutottam, noha nem volt rá szükség. Szinte azonnal megjelent mellettünk egy hosszú lánc. Átkaroltam Jozefet, majd megragadtam a láncot és egy mozdulattal a csuklóm köré csavartam, hogy véletlenül se csúszhasson ki az ujjaim közül. Ez a hajó volt az egyetlen esélyünk, így akár megbízhattunk a démonkirályban, akár nem, szembe kellett néznünk az embereivel a hajón. Jozef úgy tűnt nem tudott úszni, mert kétségbeesetten csapkodott, majd szinte görcsösen kapaszkodott belém, mikor végre megfogtam.
A láncot felhúzták én pedig egy zsák hagyma módjára terültem el a lakkozott fedélzeten. Az éjszakában csak sziluetteket láttam, akik lassan körénk gyűltek.
- Nem telik egy fél nap, és valakit úgy kell a tengerből kicibálni! - hallottam egy nő hangját.
- Hozok takarót. - mondta egy férfi, akinek valahonnan ismerős volt a hangja.
Zihálva tápászkodtam fel, de egyelőre úgy láttam, hogy más bajom nem esett.
- Köszönöm... - mondtam kicsit rekedtesen, majd megnéztem, Jozef hogy van utána pedig... fel a megmentőinkre. Fel Gerardra. Megdobbant a szívem és kifutott a tüdőmből a levegő. Legutóbb nem éppen úgy váltunk el, mint szerettem volna. Még emlékeztem a vitánk minden mozzanatára, hogy tudtam, hogy őrültnek nézett, hogy nem akart megérteni csak ment a saját feje után, és hogy haragudtam és össze voltam törve… Most mégis együtt kellett dolgoznunk, félretéve az ellentéteinket. Úgy voltak a dolgok ahogyan Eichenschildben, csak most nem egy várost kellett elfoglalnunk, hanem a világot kellett megmenteni.
- Köszönöm, hogy kihúztak minket. A királya elvétette néhány méterrel a hajót. Petra Müller miatt jöttünk.
Feltételeztem, hogyha ő volt kijelölve, mint segítő akkor be is volt avatva a dolgokba így nem kellett előtte titkolóznunk. Jozef köhögve köpködött ki még néhány korty vizet - nem először, mikor Gerard hátba verte.
- Már… már jól… vagyok… abbahagyhatod! - hörögte, majd ő is felnézett a démonra. - Te???
Emlékeztem rá, hogy Jozef már Eichenschild előtt is ismerte a démont, és ott sem voltak barátságban. Különös fintora volt a sorsnak, hogy harmadszorra is találkoztak, és most ismételten együtt kellett dolgzniuk. A férfi, aki elment a pokrócokért, és akiben immáron felismertem herr Klaust visszatért, és átnyújtotta nekünk a takarókat. Hálásan vettem el és csavartam magam köré. Bár már haladtunk a nyárba, a tenger még mindig hideg volt.
- Úgy látszik másutt is rájár a rúd az emberekre. - sóhajtott a démon, majd mellette egy tünde férfi vette át a szót.
- Urak-hölgyek, mindenek előtt próbáljatok meg nem meghűlni. Van egy pár száraz ruhánk, ha az megteszi.
A nő, akinél a lánc volt és úgy rémlett Eteliának hívták szintén oda lépett hozzánk.
- Azt hiszem van mit megbeszélnünk. Nem tudok semmiféle Petra Müllerről, vagy segítőről.
- És végképp nem a királyom kedvéért keltem útra. - tette hozzá Gerard. Látszott, hogy zavarban volt és nem értette a helyzetet, ahogyan mostmár én sem. Darrakard rossz hajó mellé dobott volna minket? Nem, ez lehetetlen volt. Sokkal inkább voltunk mi mindannyian sakkbábuk, akiket egy gigantikus táblán tologattak a hatalmasok oda, ahol éppen szükség volt ránk, ám magukat a bábukat sosem avatták be a stratégiába. Mindenki annyit tudott, amennyit éppen kellett neki, se többet se kevesebbet. Kicsit kétségbeesetten néztem Jozefre. Ha ők nem tudtak semmit, akkor mi mihez kezdjünk? Végül vettem egy nagy levegőt.
- Kaphatnánk.... valami meleg italt? És elfogadnánk a száraz ruhát is.
A világ végén persze lehet, hogy nem volt semmi értelme elkerülni a meghülést de... Hinnünk kellett, amit Jerobeám mondott, hogy Isten továbbra sem akarta elveszejteni a világot. Hogy ez után még hazamehetünk.
- Igazán hálás vagyok, tényleg, hogy kihúztak minket, és ezek szerint tényleg ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Darrakard, a démonkirály teleportált ide minket, azt mondta a hajó a tengeren elvisz minket egy szakadár kultistához, bizonyos Petra Müllerhez, aki elengedhetetlen a világ megmentéséhez. Feltételeztem önök is ezért vannak itt.
Nem volt jobb ötletem, mint beavatni őket a részletekbe, hátha így megtudhattam, hogy ha nem ezért, akkor ők miért keltek útra. Anaielről és a két inkvizitorról viszont hallgattam, akik még a miénknél is különösebb feladatot kaptak.
- Köszönöm! - burkolózott be a takaróba Jozef is, majd a szavaimra bólogatott. - Igen, hiszen pontosan itt voltak, ahol Darrakard mondta, ...csak pár métert tévedett! - fintorodott el a fiú. - Csak volt célotok, hogy itt vagytok?
Ekkor egy szellemalak jelent meg a fedélzeten. Nem tudtam, hogy nekromanta is volt a társaságban. Bármennyire is együtt kellett dolgoznunk velük, a gyomrom ösztönösen zsugorodott össze, a szívem hevesen vert, és készen álltam rá, hogyha a szellem támadásba lendül akkor lesújtsak rá Isten szent fényével. Jozef is a Bibliája után kapott, és bizalmatlanul nézegette a különös alakot. A szellem azonban egy ideig elgondolkozva nézett rám… Majd megszólalt.
- Petra Müller? Mármint egy fiatal emberlány, olyan ilyen magas? - mutatott saját maga fölé néhány centivel. Döbbenten néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy pont egy szellem siet majd a segítségünkre.
- Te tudod, ki az és merre van, mi? - nézett rá összeszorított szemöldökkel Etelia.
- Nem találkoztunk vele személyesen, de nagyon fontos, hogy rátaláljunk. - válaszoltam neki, mikor sikerült végül legyűrni a rám törő félelmet.
- Egy élő kultista, aki már nem szolgálja a gazdáját... igazán fontos információkkal szolgálhat. - szűrte végül a fogai között a fiú, ő sem említve meg Anaielt. Már annyi kalandban volt részünk együtt, hogy lassan már megértettük a tervet pusztán egymás reakcióiból is. - És ha nem miattunk, egyáltalán miért voltatok itt? - kérdezte meg a fiatal lovag újra, hiszen az imént nem kaptunk választ.
- Nem tudom ki, de tudom, hogy ki volt. Emlékeztek a felszabadulásunkra? - kérdezte a szellemlány miközben végignézett a hajó legénységén. Noha fogalmam sem volt, miről beszélt, talán mondhatott olyan információkat, amik később még a hasznunkra válhattak.
- Arra gondolsz, amikor a két egyház megtámadta a holtmágusokat a szigeteken? - kérdezte a tünde férfi. A Kísértet-szigetek ellen induló hadjáratról beszélt. Elszorult a torkom, mikor eszembe jutott az a háború… és a haldokló öcsém a kezeim a között.
- Arra. - felelte a szellem. - Mielőtt kihajóztál először volt egy potyautas, aki felszaladt a hajómra. Az ő neve volt Petra Müller, egy rúnákat használó máguslány volt és egy démon követte, de aztán mindketten távoztak. Akkor még nem volt kultista. - vonta meg a vállát.
- És arra emlékszel, hogy nézett ki az a démon? - kérdezte Gerard.
- Lehet, hogy azóta lett kultista. Hoshekhé, és úgy sejtem a kísértet-szigetek mint helyszín sem véletlen... Szerintem ő az. Neki kell lennie.
Nem tudhattam biztosan. A Petra Müller nevet viselhette több ember is, egyik sem volt túlságosan különleges. Mégis, mikor angyalokkal, bukottakkal démonokkal és a világ végével ültünk egy csónakban, akkor mindennek kellett legyen oka és célja. Hinnem kellett benne, hogy okkal voltunk ezen a hajón, és már láttam is, hogy ez a bizonyos ok nem Gerard volt, hanem a szellem, aki elvezethetett minket a célunkhoz.
Köszönöm, Uram, hogy ezekben a vészterhes órákban is vigyázol ránk…
- Lehet, hogy ő volt, de ha nem tudjuk hol van most és ők sem tudják, akkor ez érdekes lesz. Hová tart ez a hajó egyáltalán? - Jozef nem adta fel, tovább kérdezősködött.
- Mint egy ember. Egy szőke embernő, hogy pontosak legyünk, de évekkel ezelőtt volt. - felelte a szellem Gerardnak.
- Arra nem emlékszel, hogy beszéltek-e valami, miközben utaztak? Elég fura lenne, ha valaki csak úgy ok nélkül egy csatatér kellős közepére akarna menni. - mondta a démon.
Klaus közben idegesen megdörzsölte a homlokát és odament Jozefhez.
- Azt mondják, aki túl sokat fordítgatja ide-oda a fejét, annak leszakad a nyakáról. A Kísértet-szigetek felé haladunk, a Sötétség lépéseit figyelve.
- Akkor az utunk egy felé visz. Valóban számít, hogy évekkel ezelőtt miért volt itt az a nő? Azóta rengeteg minden történhetett. - kérdeztem a démontól és a szellemtől. Úgy éreztem ezzel csak az időnket pazaroljuk.
- Jobb, ha a mai világban a hátán is van szeme az elffiának. - vonta meg a vállát Jozef Klaus rejtélyeskedő megszólalására. - Milyen messze vagyunk tőle?
- Nem nagyon beszéltek és kergetőzve távoztak. - felelte a szellem a hozzáintézett kérdésekre. - A sötét hidegtől elég messze, szerencsére. - mondta azután Jozefnek.
- Szóval ez a Petra Müller egy néhai kultista volt, aki eltűnt, viszont kétségkívül tud valamit, ami segíthet rajtunk. Arra mindenképp elég volt, hogy a Sötétség láncai alól kiszabaduljon. - vonta le a következtetést a vámpírnő, aki eddig meglehetősen csöndes volt.
- De hova menne valaki, aki elárulta a mesterét. Ahol nem találja meg senki...? - gondolkozott Gerard. - Hajócska, ez a hajó hol horgonyzott, mielőtt Falbwichba vittük volna? - kérdezte meg a szellemtől.
- Számunkra is rejtély, hogy Hoshekh, vagy Sötétség, ahogy ti hívjátok, hogyan nem találta meg eddig de csak idő kérdése és meg fogja. Meg kell előznünk.
Lehetséges volt, hogy Anaiel műve volt, de nem voltam benne biztos. Talán valahogy máshogy sikerült meglógnia a mélységi elől… Mindenképp meg kellett tőle kérdeznünk, ha megtaláljuk, de előbb meg kellett lennie.
- Mindent el kell követnünk, hogy megtaláljuk időben, hiszen a Sötétség mindenhol tombol már körülöttünk.
- A parton. - felelte Gerardnak a szellem értetlenül. - Egyébként én meg tudnám találni, de kellene néhány módosítás.
- Tehát a Sötétség is üldözi a lányt... Arra gondoltam, megpróbáljuk megkeresni az eltűnt nővéreid. - váltott hirtelen témát a démon, legalábbis nekem annak tűnt. - Ha mind egy szálig eltűntek nem kizárt, hogy őket is rabigája alá hajtotta az elszabadult angyal. És ha pont ők üldözik ezt a Petrát, őket követve eljuthatunk hozzá. Azonban, ez nem egy biztos terv...de a módosításokat talán el tudom végezni. Mond, mire van szükséged.
- Ha azt mondja, hogy képes megtalálni, akkor önt kérem, végezze el, amit kell. - néztem Gerardra szinte már kérlelőn. Nem értettem mi köze volt mindehhez a furcsa szellem testvéreinek, de azt nagyon is értettem, hogy ő volt az egyetlen esélyünk.
- Igen. - bólintott Jozef a démon megállapítására. - Minden bizonnyal a démonkirály tudja miért hozott össze minket, ha tudunk valamit segíteni... csak mondjátok.
- Amire szükségem van... - nézett ránk a szellem. - ... az egy nekromanta.
- Nekromantát... - dörzsölte meg a homlokát idegesen Gerard. - Majd kitalálunk valamit. Addig is... - fordult felénk. - Forró italunk az nincs, de egy korty szíverősítő bárkinek használ, aki vízbe zuhant.
A legénység megelevenedett, mint valami hangyaboly. A tünde rögtön lement a hajó belsejébe némi kétszersültért és pálinkáért.
- Szóval...hogy sikerült a démonok királyának a tenger közepére hajítani titeket? - kérdezte közben Etelia. Elfogadtam a pálinkát és meghúztam, de az annyira erős volt, hogy rögtön utána köhögnöm kellett, így továbbtam az üveget Jozefnek, mielőtt válaszoltam volna.
- Úgy, hogy elvétette... De nyilván nem erre kíváncsi. Küldetést kaptunk négyen, hogy megállítsuk Hoshekhet és hogy megtaláljuk Petra Müllert. Azt mondták a Fővárosban eligazítanak minket, hát odamentünk megkeresni azt a bizonyos kapcsolatot, akiről kiderült, hogy a démonkirály az személyesen. A két másik társunk ott maradt egy helyi ügyet elintézni a kérésére, Jozefet és engem pedig Darrakard ide teleportál, hogy ez a hajó jó felé visz és hogy az ismerősünké. Nem tudtuk, hogy önre gondolt. - néztem fel végül Geradra.
- Ha tudom, hogy egy olyan nagy em.....démon is tévedhet, akkor jobban tiltakozom. - morogta Jozef kétszersültet majszolva. Ő jobban bírta a pálinkát, mint én. - Abba a hitbe ringatott minket, hogy ezen a hajón már várnak minket és mindenki mindent tud. - húzta el a száját.
- Mintha ti olyan okosan volnátok... - nézett a vámpírnő haragos szemekkel Jozefre, mire csak megemelkedett az egyik szemöldököm, de válasz helyett csak egy lesújtó pillantással jutalmaztam. Nem értette, hogy mire fel ez a kirohanás, mikor éppen egy félreértést ecseteltünk.
- Mondhatjuk úgy is, egy csónakban evezünk. - csapott egy nagyot Klaus a térdére, mire a többiek igyekezték elfojtani a feltörni készülő nevetést.
- És mégis a szerencse kísért minket, hogy egymásra találtunk. - folytatta Klaus. - A mi küldetésünk volt lerántani a lepedőt a Sötétség tervéről és rájönni, mi lesz a következő lépése. Ha megtaláljuk a helyet, ahol ez a Petra rejtőzködik, kétségkívül mondhatjuk, ott fog teremni a bukott angyal is.
Gerard helyeslően bólintott.
- De azért meglep, hogy lepaktáltatok a királyommal. Nagyon komoly lehet a helyzet a Katedrálisban is.
- Nem hiszem, hogy a szerencse műve volt, Herr Klaus.- néztem a férfira, majd Gerard felé fordultam. - Elhiheti, hogy minket is meglepett de... Feltétlenül megbízunk abban, aki ezt az egész küldetést vezeti, mert egy valódi angyalnál nincs jobb esélyünk. - vallottam színt. Jerobeám létezését nem volt értelme eltitkolni.
- Nem rosszindulatból mondtam! - csattant fel Jozef a vámpírnő beszólására, és most teljes mértékben igazat adtam neki. - De látom alig várod, hogy belénk köss!
- Igen. És remekül sikerült. - húzta ki magát a vámpírnő elégedetten, majd legyintett egyet. - Ennyi móka elég is lesz...
Kis szünetet tartott, hogy lenyugodjon, majd a sötét tünde fiú halkan szólalt meg ismét.
- Van az a helyzet, amikor félre kell tenni mindent, amiben hittünk, hogy jót cselekedjünk.
Abban biztos voltam, hogy eddig őt kedveltem a legkevésbé a díszes kompániából.
- Oké...visszaszívtam. - mondta végül tágra nyílt szemekkel a nő, amikor felfogta végre, hogy egy igazi angyalt emlegettünk.
- Nyugi, Aleena meg Klaus a múltkor is fél percig bámulták a semmit, mire feldolgozták. - mondta a tünde, mikor a két ember társuk láthatóan sokkot kapott. Kellett néhány másodperc mire felfogtam, hogy Eteliát nevezte épp Aleenának, de gondolkoznom sem kellett, hogy tudjam melyik volt a valódi és melyik az álnév.
- A mi küldetésünket is egy mennyből alászállt angyal adta. - mondta egy intés kíséretében Gerard. - Aligha nem, tudtak egymás terveiről.
- Ez volt hát a mi legendás szerencsénk. - mosolyodott el a vámpírnő, de sajnos ez már nem segített azon, hogy ne utáljam.
- Egy másik angyal? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - A miénk egy szőke nefilimnek néz ki arany páncélban, Jerobeámnak hívják és forróságot áraszt. Az önöké? - meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem-e ugyan arról az angyalról beszélünk. - De egyetértek, tudniuk kell egymásról.
- Nem igazán lehet elfelejteni, ha láttátok. - erősítette meg a szavaim Jozef.
- Azt basszus nem akarjátok tudni... - borzongott meg a tünde.
- Az angyal, ki minket megbízott nem más volt, mint a hatalmas Sarathiel, a bilincsek őre. - tért magához Aleena.
- Akkor az angyal, aki segített minket, nem ugyanaz volt. - vakarta meg az állát Gerard. - De valahogy olyan érzés volt, mintha látta volna, hogy ez fog történni...
- Igaz. - tette hozzá a tünde. - Előtte már többször tett minket próbára. És mintha minden egyes próba ide vezetett volna.
- Valahogy úgy. - sóhajtott egyet a vámpírnő, miközben felegyenesedett és nyújtózott egyet. - Most pedig segítenünk kell neki...indulás melózni! - mire aztán mindenki elkezdett készülődni, hogy folytassák a munkát.
- Mert ki más tenné meg, ha nem mi. - bólintott egyet Gerard. - Igaz is, ha ez a lány ekkora erővel bír, hogy megmenekült a Sötétség karmai közül, nem árt biztosra menni. Ismertek egy Serene nevő nőt? Ennek a szektának a vezére.
Megráztam a fejem.
- Nem hallottam róla, de Hoshekhnek sok kultistája van.
Arra, hogy ki más tenné meg ha nem ők, csak megforgattam a szemem. Hübrisz. Ha ők nem tennék meg megtenné más. Megtennénk mi. Sajnos azonban ez nem az a pillanat volt, amikor szerencsés lett volna kioktatni Gerardot.
- De ezek szerint valóban nem ugyanaz a két angyal volt. Megnyugtató, hogy Jerobeám nincs egyedül. - sóhajtottam végül.
- Nem, sosem hallottam róla. Mi köze a mi kultistánkhoz? - kérdezte Jozef.
- Ő a vezetőjük. Mindközül a leghatalmasabb. - állt fel Gerard utolsónak. - És nem kizárt, hogy ő is felbukkan majd. Ha így történne, kerüljétek el. Annak idején összecsaptam vele. Akkor nem voltam képes felmérni az erejét se. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megizzasztottam-e. Vele jobb, ha nem kerültök egy légtérbe.
- Honnan ismerjük meg?
- Szerintem nem ő lesz az egyetlen, akit, ha lehet el kéne kerülnünk, csak őket lehet nem ismerjük meg. - mondta Jozef és egyetértettem vele. Sok veszélyes alak állhatta még az utunkat.
- Magas, hosszú szőke haja van, és olyan erős aurát áraszt magából, amit képtelenség eltéveszteni. A kisugárzása noha még anélkül is bőven elég hátborzongató. És ha ott van a közeledben, akkor a Sötétség maga is képes belelátni a fejedbe és beszélni hozzád.
Bólintottam.
- Ez szörnyen hangzik. Hol találkozott vele és hogy élte túl?
- Nem egyszer, kétszer. Itt a szigeteken, és egy városban az északi hegyek lábánál. Mindkétszer ott szövögette terveit, és egyszer sem tudtam az útjába állni. Ironikus módon mindkét alkalommal az éppen mellettem álló szent harcosoknak köszönhettem az életem. Bár nem kétlem, hogy egy szakasz a maguk híres rendjeiből is kevés volna ellene. Talán csak nem szerette fölöslegesen bevérezni a kardját.
- Imádkozzunk, hogy ne kerüljünk az útjába. Legrosszabb esetben majd kiadjuk magunkat kultistának, olyan még nem volt de a nekromantánál nem lehet nehezebb nem igaz? - nevettem rá Jozefre. - Apropó van ötletük honnan kerítsünk egy holtmágust?


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.