Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 113

Küldetéskereső

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Azrael

"Aki nem kel útra, soha nem tapasztalja meg a világot maga körül" - Ciel von Eisenschnittel, …


Comments: 87

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55


You are not connected. Please login or register

[Frakcióküldetés]Libera nos

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Csüt. Júl. 11, 2019 8:48 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
- A kutatással nem veszíthetünk semmit. Irány az irattár. – Jegyezte meg buzgón Hagen.
Matheus nagy bürokrata volt, így már nem először járt a kérdéses helyen. Csendesen követte a karácsonyfát. Az elzárt udvaros ház kapujánál ellenben megállította őket egy lovag. Zalasch előre engedte Hagent, hagy foglalkozzon eme problémával ő.
- Tertullius püspök, pápai megbízatással. – Mutatta fel a szent levelét az illetőnek.
- Elkérhetem? – Nyújtotta ki amaz a kezét nagy fontoskodóan.
Matheus unalmában hatalmasat sóhajtott.
- Ha nem haragszik, egy ilyen értékes dokumentumot nem adnék ki a kezemből. Ám minden bizonnyal innen is ellátja olvasni. – Tolta közelebb a puccos papírt.
- Ilyen bizalmatlan egy püspök az Exercituum lovagjaival?
- Nem siethetnénk? - Toporzékolt Matheus.
- Ilyen elkötelezett vagyok a feladatommal szemben. – Nyújtotta végre oda a nyomorult cafatot.
- Bocsásson meg, excellenciája, sajnos én is elkötelezett vagyok. Fáradjanak be.
A lovag végre valahára odébb állt, és felnyitotta a kaput a két sietőt papnak. Matheus az első adandó alkalommal megindult, mint egy felszentelt puskalövedék, szinte betörve az épületbe. Egy íróasztal mögött egy fiatal apáca gubbasztott egy rakat irat között. Háta mögött kezeit összekulcsolva, kiegyenesedve állt meg a nővér előtt.
- Laudetur Iesus Christus, soror. Az Ordo... – Elgondolkodott a termet végig pásztázva. - Vigilantisról készült írások merre vannak?
- Dícsértessék. – Érte be a kétlábú karácsonyfa. - Valóban, társammal együtt az Ordo Vigilantisról készült feljegyzéseket szeretnénk elolvasni, ha lehet időrendben felsorakoztatva.
- In aete... – A Vigilantis hallatára felcsuklott, és szemei elkerekedtek. - Sajnálom, atyám, de azok az iratok a legkomolyabb titkosítás alá tartoznak. Nem segíthetek.
Matheus ismételten hatalmasat sóhajtott, és fejfájást színlelve megint a homlokához emelte a bal kezét. Látványosan odébb állt, hogy Hagen teljes valójában mutathassa be a puccos papírjait.
- Miért titkosították őket? – Érdeklődött, valóban előadva a levelet a nővér elé. Az viszont nem sokat segített – a nővér csupán még rosszabbul kezdett kinézni.
- Azt... azt nem tudom. Csupán azt hagyták rám, hogy azokat az iratokat senki nem láthatja egy kis csoport előre megnevezett személyen kívül.
- Kik tagjai eme csoportnak? A levél kötelezi, az Úr földi helytartója nevében. – Tehénkedett vissza Matheus a beszélgetésbe.
- Ebben... Ebben nem segíthetek, még ha őszentsége nevében is járnak. Ugyanis ezt a titkosítást nem az Egyház végezte, hanem a korona, Sixtus pápa pedig nem tagja a csoportnak, akiknek joguk van az Ordo Vigilantis irataihoz.
- A levél értelmében - Matheus ránehezedett az asztalra. - ezt megtagadni tőlünk színtiszta eretnekség, soror. Hát csupán egy kérdésbe telt az egyház egy apácáját eltéríteni az igaz hittől?! - Hangja egyre emelkedett.
- Titkosítás ide vagy oda, az egyház irattárában vagyunk, az egyház fennhatósága alatt, minden jogköre meg van ahhoz, hogy megmutassa nekünk azokat az iratokat. Nyugalom. – Fordult Zalasch felé a Hagen-fa.
- Hát... végül is a királyi rendelet csak az iratok tartalmára vonatkozott... Az engedéllyel rendelkezők kilétére nem. – Hebegte a nő. - Aki láthatja, az Horatius Normann királyi tanácsos, Eutychus püspök, Siegmar van Elke őrparancsnok és őfelsége Gustav király.
- Érdekes. – Bólintott a dühösebbik. - Ettől függetlenül, akkor is megfogjuk nézni azokat az iratokat.
- Mint mondtam, arra is minden joga megvan, hogy megmutassa az iratokat. Minket is zavar ez a kellemetlenség, ám teljesítenünk kell a kötelezettségünket. Nem akarjuk húzni az Ön idejét sem. – Mosolygott idegesítően a nyugottabbik.
- Őszentsége rendelete szerint nem áll módomban akadályozni önöket, ezt nem is merném megpróbálni. Azonban őfelsége rendelete szerint segíteni sem áll módomban, hacsak nem győzik meg az egyik személyt a felsoroltakból, hogy kezeskedjen önökért.
- Őszentsége rendelete szerint azonnal állíttathatok egy máglyát itt a kert közepén, melyen a soror vezekelhet bűneiért. Vagy megmutathatja az iratokat. Nekem mindkettő opció tetszik, válasszon.
- Természetesen segítség nélkül is megoldhatjuk. – Tette kezét valószínűleg valamiféle megnyugtatási kísérlet képen Matheus vállára. - Megmutatnia sem kell, hogy merre vannak az iratok. Arról azonban nem szól a titkosítás, hogy esetleg épp arra van most dolga, rendezni valója, ahol a korábban említett iratok találhatóak.
A nőben kisült ekkor a mennyei biztosíték, és arcával előre dőlve kezdett Miatyánkot mormolni, majd nagy nehezen felemelte tekintetét.
- A Szentatya felment engem minden földi bűn alól az égi jó szolgálatáért cserébe?
Zalasch színpadiasan megenyhült képpel tekintett le.
- Ne aggódjon nővér. A lelkiüdve biztonságban van.
- Természetesen. In nomine Patris, et Filii et Spiritus Sancti. – Vetett keresztet a másik.
Az apáca bólintott, és felállt ülőhelyéből. A meglepően kicsi épületben egy csapóajtóhoz lohol. Azt kinyitva egy lépcsősort fedett fel, mely egy már logikusabban hatalmas területre vezetett. A sokadik folyosó után befordult egy szobába, tele csecsebecsékkel, dobozokkal és porral.
- Itt találnak mindent.
- Isten áldja, soror. – Mondta nem túl őszintén Matheus, és beleugrott a papírosok közé.
- A felsoroltak közül vizsgálta valaha bármelyik is az iratokat? – Fordult Hagen a soros felé, majd ő is az iratokba vetette magát.
- Nem, atyám. Egyikük sem járt itt még, mióta az iratok itt vannak.
Zalasch egy kupac felettébb ígéretes papírt túr elő. Látszólag egyidősek, és egy vagy tán több kódexből lettek agresszívan eltávolítva. A Hajnali Virrasztók kalandos kutatásait dokumentálja, akik papoknak vallották magukat, de eretnekségükben nekromanciához folyamodtak. Három hangzatos nevű varázslatuk is fel volt jegyezve.
Hangosan hümmögött, és egy asztalra letéve enyhén odébb állva mutatta csendben Hagennek az érdekes részeket.
- Micsoda eretnekség...
- Mikor hozták ezeket ide? – Faggatózott Johannes tovább inkább.
- Közvetlenül a háború kitörése előtt. Mármint... a legutóbbi nagy háború előtt.
- Ki hozta be? – Kérdezte, mikor Matheus egy adag papírt tolt elé.
- Normann tanácsos.
Matheus szeme kikerekedik, ahogy nagy nehezen sikerül a mágiákat értelmezni. Reanimatio Bestia Spinata: a volt tünde-erdőben található tüskeszörny feltámasztásának és transzmutálásának módja. Generalis Damnati: olyan élőholt támasztása ami további élőholtakat tud támasztani. Legio Omnes Sanctii: a legszörnyűbb mind közül. Szent mágiát árasztó támasztott lény.
- Érdekes. Végtelen élőhalottat csinálni csak egyből. - Mutatta a Generalis Damnati-t a kollégájának. - Nagyon veszélyes... Ezeket meg kell semmisíteni. - Mondta inkább magának, majd bújta őket tovább, miközben a lapot Hagen elé csúsztatta.
- Mindennek rendelt ideje van. – Válaszolta, és közelebb tolakodott, hogy jobban lásson. Az eddig neki nyújtott lapokat magához gyűjtötte.
- Azt mondta senki nem járt itt. – Nézett fel végre a papírkupac közül a sororra, a kezében a Legio Omnes Sanctii egyik sokadik ismétlődő példányát feltartva – a sarkában a szövegnél idősebb tintafolttal.
- Így is van. - Erősítette meg az apáca. - Az atyák előtt senki nem látta ezeket az iratokat azóta, hogy itt vannak.
- Semmi más érdemleges... Mi köze ennek Gustavhoz? – Dőlt hátra Matheus, Hagenre pillantva kérdőn.
- Vannak olyan iratok, amik ezekhez kapcsolódhatnak?
- Csak, amit ott látnak, ezt az egy gyűjteményt védték le az Ordo Vigilantis nevével.
- Az Egyház és a hitünk azt kívánja, hogy kivizsgáljuk e szentségtelen ügyet. – Johannes így belső zsebébe csúsztatta az összegyűjtött papírosokat. - Köszönjük nővér, nagy jutalomban lesz része a mennyek országában. - Mosolygott rá.

27[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Júl. 19, 2019 1:05 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Varulv előttünk lebegett a víz színén. A hajót egyre mélyebbre sodorta be a hullámverés, ám egy ponton Herjya közölte, hogy a víz már túl sekély a hajózáshoz. A lidérc ezt hallva odalebegett a hajó mellé és a vízhez érintette a kezét. Egy tíz méter széles sávban a hullámzás megszűnt, mint széles út vezetett el a köves partiga barlang szélén. Nem fagyott meg, inkább mintha valaki megállította volna felette az időt és a változást.
- Sajnos lépcsővel nem tudok szolgálni, de a vízre nyugodtan ráléphettek, nem tudnátok elsüllyedni akkor sem, ha akartok. - szólt az élőholt, majd átlebegett a partra és egy intéssel meggyújtott néhány fáklyát, amik egy jókora barlangtermet világítottak meg. Fölöttetek cseppkövek függtek, ahogy a talajról is azok ágaskodnak felfelé. Az egész akkora lehetett, mint bármelyik főváros királyi terme, és furcsamód néhány oszlopot faragott, totemszerű állatok és rúnák vagy régi korok viking mintái díszítették.
A hajó legénysége ledobta a horgonyt, majd kicsúsztattak egy pallót egészen a víz felszínéig. Aleena gyanakvóan pillantott körbe.
- Ha netán valaki mást látnál jönni, jelezz valahogy. Mondjuk húzz be egy vitorlát. - mondta Herjyanak. A csapatgyorsan egymás után mászott le a pallón és követték a lidércet, közben Gerard óvatosan megszólította.
- Elnézést. Jól sejtem, hogy ön volt a hajó előző kapitánya?
Jozef és én egyelőre némán követtük őket, óvatosan, figyelve minden egyes rezdülésre. Bízhattam volna a démonban, nem gondoltam, hogy ő ártani akarna nekünk, még a tünde is szimpatikus volt Aleena-Eteliáról és Klausról nem is beszélve, ám a Maria nevű vámpírban határozottan nem bíztam, és elegendő volt egyetlen gyenge láncszem.
- Nem. - felelte a lidérc, és a hanglejtése alapján határozottan olyan érzésem volt, hogy mosolygott volna, ha képes lett volna rá. - Az apám apja és annak az apja még mind hajóztak, én azonban már nem kormányoztam saját hajót.
Megfigyeltem, hogy a víz csak ott volt szilárd, ahol éppen álltunk, amint tovább haladtunk a hullámzás újrakezdődött, a varázslat elmúlt. A cseppkövek mögül zöldes derengéssel ugyanolyan gyermeknek kinéző szellemek bújtak elő, mint a kígyócsontvázból is. Talán harmincan lehettek, van kicsit kevesebben.
- Vendégek? - kérdezte egy... kettő... tizenkettő, mintha egyszerre mindig egy kisebb csoport beszélt volna. Ha nem tudtam volna róluk, hogy szellemek egészen aranyosnak tartottam volna őket így viszont inkább szántam a létezésüket, és hogy valamilyen átok vagy bűbáj nem engedte a lelküket Istenhez. Gerard és csapata a szellemgyerekek érkezésére óvatossá vált, felkészültek rá, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják őket, de én nem féltem ilyesmitől, mégha a feltűnésükkör én is riadtan néztem kicsit körbe. A hatalmas kígyó is csupán gyermeteg csíny volt, nem valódi harc és talán még csak nem is a rosszindulat vezérelte őket.
- Vendégek. - felelte Varulv. - Viselkedjetek.
Gerard együttérzően bólintott.
- Értem. - mondta a démon, ahogy haladtunk előre. Aleena időről időre hátrafordult, a vitorlákat figyelve.
- Kik ők? - kérdezte Jozef a lidérctől.
-Mikor hunyt el? - kérdeztem én is Varulvot, amennyire tudtam kedvesen, noha nehezebb volt mint szokott. Végülis az élőholt is szokatlanul barátságos volt, nem érdemelte volna meg a ridegségemet, egyelőre.
- Ők egy szomorú, nagyon régi tragédia áldozatai. - forgatta körbe maszkos fejét az élőholt, aztán a pillantása rajtam állapodott meg. - Egy ideje nem követem az évek múlását, de amikor a fővárosban kitört a lázadás már csaknem hat évszázada voltam ebben a formámban.
- És mennyire tiszták az emlékei az ősi időkről. Arról a rengeteg legendáról, ami 600 éve történt meg? - kérdezte Gerard szinte mohón, de mi mást is várhattunk volna egy tudásdémontól, aki a bűn egyszerű megtagadását ostobaságnak találta? Szomorúan sóhajtottam fel, látva hogy újra a vétkeibe hajszolja magát, elutasítva a megváltás lehetőségét.
- Kicsit sok idő lenne elmesélni most, nem? Talán rátérhetnénk a sürgős dolgunkra.... - nézett Jozef a démonra és a lidércre. Egyetértettem vele, noha még egy dologra én is kíváncsi voltam. Nem mindennapi lehetőség volt ez, amikor beszélhettünk egy ennyire ősi lénnyel, aki teljesen más volt, mint amihez szokva voltunk.
- Hogy sikerült megtartania az ép elméjét a mélységivel szemben? Vagy legalábbis a szabad akaratát... - végülis úgy tűnt századok óta élt Hoshekh közvetlen szomszédságában. Nehéz volt elképzelni, hogy a mélységi ennyi idő után sem szivárgott be Varulv elméjébe.
- Csak annyira emlékszem bármire, amennyire egy ember emlékezhet. Javarészét elvette az idő. - feleli a lidérc először Gerardnak, majd egy viszonylag nagy, sík területen szembefordult velünk. - A válasz a kövekben van. Ez a hely egyike a megmaradt virrasztó-templomoknak, azokból az időkből, amikor a régi és új még keveredett. Különös mágia lengi be, ami nem engedi változni a dolgokat. Nem enged öregedni, nem enged változni, nem enged tanulni sem. Az Elme a Kövek Alatt nem tud olyanra hatást gyakorolni, aki nem tud változni.
Különös válasz volt ez, ám nem egyedülálló. Egészen ismerős volt, mintha nem először jártam volna ilyen helyen. Még a virrasztók megnevezése is derengett valahonnan.
- Ha jól értem… - ráncolta a homlokát Jozef. - …akkor hiába a 600 év, a tudása nem gyarapodott azóta mióta itt van? A képességeit nem lopta el a hosszú idő? - kérdezett rá a fiú és tudtam, hogy valójában arra volt kíváncsi, hogy képes volt-e Varulv elvégezni a szükséges módosításokat Herjyán, hogy megtaláljuk Petra Müllert. Közben pedig végre rájöttem, honnan volt olyan nagyon ismerős ez az egész helyzet.
- Tehát... Ön hasonló azokhoz, mint akik Fényes Hildegard sírját őrizték? - kérdeztem kíváncsian. Fontos küldetés volt az életemben, a szent ereklyéjét pedig azóta is a nyakamban őriztem, ahogyan viseltem most is. Ott még együtt voltunk, Emilia, Androméda, és… Kristin. Megálltam, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe, amikor felrémlett előttem a lovagnő mézszőke haja, a nevetése és az állhatatossága.
- A képesség nem emlék. Azt nem veszi el az idő, csak ha valaki úgy akarja. - felelte Jozefnek a lidérc. - Nem mindenki akarja a gyarapodást. - ezután a maszkos arc felém fordult. - Te... jártál a sírban? És élve elhagytad?
Hirtelen mindenki felém fordult, amitől szívem szerint messzire elmenekültem volna.
- Ki volt ez a Fényes Hildegard, akinek a sírjából élve kijönni csoda? - kérdezte Gerard. Még Jozef is érdeklődve nézett rám, ezek szerint ő sem hallotta a történetet. Felsóhajtottam.
- Fényes Hildegard első Károly király lánya volt, szentként tiszteljük. A sírját és az ereklyéit élőholtak őrizték egy olyan korból, amikor Isten ereje és a pogányság még egymás mellett, egymással elkeveredve éltek. A hercegnő sírját önként ott maradt élőholtak őrizték az idők végezetéig... Vagyis ameddig én és a társnőim nem kaptuk parancsba, hogy hozzuk el az ereklyéket. - itt felemeltem a nyakamból a fátylat. - Ez az egyik. Az őrzőivel megküzdöttünk, ahogyan ők maguk kérték, utána pedig elengedtük őket... Noha ez utóbbit már a saját biztonságunk érdekében tettük. Megbontottam az őket kötő mágiát, nem szenvedtek. - tettem hozzá a lidércre nézve. Nem tudtam milyen volt a kapcsolat közöttük, talán ismerősök voltak… és azt sem tudhattam Varulv hogyan állt önnön élőholt létéhez és hogy azt, hogy elengedtem a lelküket áldásnak vagy rettenetes átoknak tartja-e.
A lidéc közelebb lebegett hozzám, mintha jobban meg akart volna nézni magának ezek után.
- Megbontottad a mágiát? A Virrasztók mágiáját? Hogyan? - de aztán végül csak végigsimított az arcát fedő maszkon csontos ujjaival. - Mindegy is, ami történt megtörtént. Nem, én nem vagyok draugr, csupán egy hagyományos lidérc, az egyik leszármazott teremtménye. Azonban míg éltem én voltam a Virrasztók utolsó vezére, a szigetek jarl-ja. Azok az élőholtak, akiket te elengedtél az én és tanítványaim teremtményei voltak.
Hirtelen összeszorult a gyomrom. Nem szerettem én halálhírt közölni, mégha úgy tűnt Varulvot nem zaklatta fel túlzottan egykori tanítványainak távozása. Igyekeztem elképzelni, milyen lehetett a a régi világ, élőholtakkal, pogányokkal és Istennel, akik látszólag megfértek egymás mellett. Úgy tűnt ezek a hírek a többieket is egészen letaglózták, pedig cseppet sem szerettem volnaa figyelem középpontjába kerülni. Aleena tért magához elsőként.
- Várjunk csak...tanítvány teremtményei...öként? De hát a holtmágia tiltott tudománya az országnak az idők kezdete óta...?
- Ez igen......érdekes, de a mi szempontunkból nem mindegy, hogy akkor tiltott volt-e vagy sem? - mormogott Jozef. Láttam rajta, hogy szeretett volna már túl lenni ezen a társalgáson és ismét távol lenni a szellemektől.
- Azt hiszem akkoriban nagyon másképp gondolták a dolgokat. - válaszoltam röviden Aleenának, és így már értettem, hogy Valruv miért volt nekünk hajlandó segíteni. Az ő idejében még nem feltétlenül voltunk ellenségek.  - Lidércként is nekromanta maradt? Képes lenne így is módosítani a szellemet a hajón?
- Csupán a te időd kezdete óta. - felelte a nőnek a lidérc is, aztán rám nézett. - Az attól függ pontosan mit kívántok elérni.
Aleena megrázta a fejét.
- Bocsánat...tényleg nincs időnk erre.
- A hajón annak idején utazott egy nő, akit meg kell találnunk. - tért a lényegre Gerard. - A hajón élő szellemnek pedig hatalmában áll, azonban egyszerre csak egy valakit képes vele nyomon követni. Úgy kellene nekünk az őt a hajóhoz kötő pecsétet módosítani, hogy a lány után mehessünk. Ez lehetséges-e?
A lidérc gondolkodva lebegett egy helyben egy rövid ideig, aztán bólintott.
- Lehetséges, bár bonyolult néhány tényező miatt.
Klaus egy ravasz mosollyal igazított egyet a kalapján.
- Akikben megvan a bátorság, hogy elmerészkedjenek idáig, aligha visszakoznának pár akadály ígéretétől. Mik hát azok a tényezők?
Jozef is bólintott a férfi szavaira.
- Igaz, de ha szeretnénk ezt a világot még sokáig élvezni, nincs is sok választásunk.
- Ahogy mondtam, ebben a barlangban semmi nem változhat, ez vonatkozik a nekromanta pecsétekre is. Bármit próbálok meg azt odakint kell és magam sem tudom mi mindent rejt a mélység, ami ránk törhet. Ráadásul nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne semmisítsem meg a pecsétet teljesen, vagyis nem fogok tudni segítséget nyújtani bármi másban. Vállalják ezeket a feltételeket?
Gerard és csapata összenéztek, majd ránk terelődött a tekintetük, végül pedig a lidércre.
-  Tökéletes elfogadható. - mondta Gerard, ahogy komoran körbepillantott. - Eredetileg is ragaszkodtam volna hozzá, hogy a nyílt vízen hajtsuk végre a rituálét...van valami, ami zavar egy ideje. Csak nem akarom itt szóvá tenni. Nem tudhatjuk, figyelnek-e mások.
- Mindent meg fogunk tenni. - bólintott Jozef is, noha láttam az arcán, hogy kétségek gyötörték.
- Megvédjük amennyire erőnkből telik. Noha szerintem abból a szempontból, hogy figyelnek-e minket mindegy, hogy nyílt víz vagy barlang. Hoshekh számára nem jelent akadályt egyik sem.
Varulv bólintott, aztán szól valamit egy nyelven, ami ismerősen hangzott, mégsem német volt a szellemeknek, akik erre nevetgélve szétszélednek és egyesével beleugráltak a vízbe.
Kérem, térjenek vissza a hajójukra. A gyermekek majd megoldják, hogy visszajussanak a nyílt vízre.[/color]
Csendben visszavonult mindenki a hajóra, majd amikor mindenki felért, behúzták a pallót és felhúzták a horgonyt.
- Láttál akárkit? - kérdezte Aleena Herjyától.
- Szerintem jobb ha kapaszkodunk. - jegyezte meg Jozef, és mindketten így is tettünk, mikor a hajó egy nagy zökkenéssel újra elindult kifelé a barlangból. A víz zölden foszforeszkált alattunk, a hullámverés iránya pedig egyszercsak ellentétes irányba fordult, így pedig néhány perc alatt újra kint is voltunk a nyílt vízen. Varulv a hajó orra elé lebegett.
- Most jön a veszélyesebb lépés.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

28[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Júl. 27, 2019 4:40 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Vitorlák szele nélkül siklik a hajó, egyenesen előre, mintha vendéglátújuk akaratával tudna a hullámverésnek aprancsolni. A part mellett nem sokkal megállnak, ahogy a lidérc hozzáér a hívhez, éppen csak megérintve azt. Ujjaitól mintha megállt a víz felett az idő, a hullámzás egy apró sávban abbamaradt. a víz csendes volt, nyugodt.
- Sajnos lépcsővel nem tudok szolgálni, de a vízre nyugodtan ráléphettek, nem tudnátok elsüllyedni akkor sem, ha akartok. – ahogy egyetlen intésével az egész barlangot megtölteti fáklyafénnyel. Akkor lehetett csak látni a hatalmas cseppköveket, csillogó, csiszolatlan sziklákat, melyek vetekszenek Főváros palotájának szobraival.
Egy könnyed mozdulattal ledobják a horgonyt, majd kicsúsztatnak egy pallót egészen a víz tetejéig, hogy megnézzék tényleg olyan szilárd-e, mint amilyennek látszik. Vendéklátójuk nem hazudott, a palló módszeresen megállt a víz tetején, mintha csak egy kőpadlón koppant volna. Aleena gyanakvóan pillant körbe a barlangban, aztán közli Heryjával:
- Ha netán valaki mást látnál jönni, jelezz valahogy. Mondjuk húzz be egy vitorlát.
Gyors egymásutánban másznak le és követik a lidrécet. Gerardot nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy Hajócska mennyire biztos volt a dolgában, holott a nekromanta aki itt tanázott tényleg meghalt. Ahogy a lidérc közelébe ér, egy óvatos mozdulattal megszólítja.
- Elnézést. Jól sejtem, hogy ön volt a hajó előző kapitánya? - Heryja azt mondta, egyetlen egy személyt képes ilyen módon megtalálni. Ha ez a valaki pont ő volt, egész biztos valaki fontos személy lehetett az életében.
- Nem. – felelte a lidérc. A hangja más volt neki mint korábban. Olyan mély, olyan dallamos. Mintha boldog lett volna - Az apám apja és annak az apja még mind hajóztak, én azonban már nem kormányoztam saját hajót.
Gerard együttérzően bólintott.
- Értem. - mondta, ahogy haladtak előre.
A toronymagas kövek közül a korábban látott szellemek bújtak elő. Több tucat volt belőlük, képtelenség volt megszámolni őket, ahogy körbe-körbe repkedtek olyan sebesen, akár a madarak. Ránézésre leginkább egy-egy virgonc gyerekre emlékeztettek. A hangjuk sem tért el különösebben tőle.
- Vendégek? - kérdezte egy... kettő... tizenkettő, mintha egy emberként szólalnának meg.
- Vendégek. - felelte Varulv. - Viselkedjetek.
A sok szellem láttán mindenki óvatosabban kezdett el lépkedni, lassú, megfontolt léptekkel, hogy bármikor csatára készen ugorhassanak egyet. Aleena időről időre hátrafordult, a vitorlákat figyelve, miközben egyre csak azon járt az esze, vajon mit tervezhetnek a Sötétség szolgái. Volt valami, ami már egy ideje aggasztotta. Az egész tenger kihalt, egy élő lelket sem találtak benne. Ráadásul a Sötétség hívei tudtak erről a helyről, egész biztos szemmel is tartották. Nekik mégsem esett semmi bajuk. Ez pedig nem lehetett a véletlen műve.
- Kik ők? – kérdezte Jozef, utolérve Varulvot, ahogy megközelítették a barlang belsejét.
- Ők egy szomorú, nagyon régi tragédia áldozatai. - forgatta körbe maszkos fejét az élőholt, aztán a pillantása Glorián ragadt meg.
-Mikor hunyt el? – kérdezte tőle a papnő.
- Egy ideje nem követem az évek múlását, de amikor a fővárosban kitört a lázadás már csaknem hat évszázada voltam ebben a formámban.
Mindenki meglepetten nézett a lidércre. Hat évszázad rengeteg idő. Hat évszázada olyan események zajlottak, melyekről már csak a lengedákban mesélnek. Az ötven sötét év, az egyház megalakulása, az első nekromanta perek is akkortájt történtek. Gerard mohón kérdezte meg tőle.
- És mennyire tiszták az emlékei az ősi időkről. Arról a rengeteg legendáról, ami 600 éve történt meg? - meg sem próbálta leplezni, mit akar kihúzni belőle.
- Kicsit sok idő lenne elmesélni most, nem? Talán rátérhetnénk a sürgős dolgunkra... – szólt körbe Jozef serényen.
Gerard szúrós pillantást vetett felé. Az a sötét tünde fel sem fogja, micsoda felbecsülhetetlen értékű tudást tud magának ez az élőholt, akivel találkoztak. Elég volt csak belegondolnia, mikről mesélhet, máris összefutott a nyál a szájában.
- Csak annyira emlékszem bármire, amennyire egy ember emlékezhet. Javarészét elvette az idő.
A démon idegesen harapott az ajkába. Nem szabadott csalódottnak mutatkoznia. Az romtaná az esélyeit a megegyezésre. Sokszáz éves lidérc létére meglepően bárgyúnak tűnt ez a titokzatos illető. Többet várna el az ember egy ilyen sokat megélt valakitől. Noha nem ez volt az első alaklom, hogy valaki hasonlóban csalódnia kellett.
- Hogy sikerült megtartania az ép elméjét a mélységivel szemben? Vagy legalábbis a szabad akaratát... – kérdezte tőle Gloria. Ez valóban egy érdekes kérdés volt. Egész biztos, hogy a Sötétség tudata elér eddig a hegyoromig, nem lenne neki akadály megtébolyítani bárkit. Gerard ekkor gondolt bele, hogy ez alól ők sem kivételek. Ugyanaz jutott eszébe, mint Aleenának. Hogy lehet az, hogy egész idáig épségben eljutottak?
- A válasz a kövekben van. Ez a hely egyike a megmaradt virrasztó-templomoknak, azokból az időkből, amikor a régi és új még keveredett. Különös mágia lengi be, ami nem engedi változni a dolgokat. Nem enged öregedni, nem enged változni, nem enged tanulni sem. Az Elme a Kövek Alatt nem tud olyanra hatást gyakorolni, aki nem tud változni.
~ Szóval ezért! – mondta Lia szinte már dühöngve Gerard fejében – Tűnjünk el innen, amint csak lehet! Egy percet sem akarok tovább itt maradni. – a félelem, hogy bármi, amit itt tudott meg talán örökre elveszhet, amint a lábát kiteszi, halálra rémítette.
Gerard is hasonló véleményen volt. Nem csak azért, mert itt bent a barlangban információt cserélni hasztalan próbálkozás, de egyre erőteljesebben feszítette szét a gyanú is, miszerint a Sötétség kezére játszanak.
- Ha jól értem, akkor hiába a 600 év, a tudása nem gyarapodott azóta mióta itt van? A képességeit nem lopta el a hosszú idő? – szólalt meg ezúttal Jozef, a sötét tünde pap.
- A képesség nem emlék. Azt nem veszi el az idő, csak ha valaki úgy akarja. Nem mindenki akarja a gyarapodást. – ezzel együtt azt is egyértelművé tette, hogy képes nekik segíteni. Ez némileg megnyugtatta őket. Noha a szavai úgy hatottak Gerard fülének akár a méreg. Gyarapodás? Mintha csak egy megfáradt vénembert hallana, aki a halálon kívül másra már nem is vágyik. És mégis, itt van ebben a barlangban, ahol az idő is megszűnik létezni. Az idő. A mai napig úgy érezték mindannyian a kis hajóról, képtelenek is megérteni, mit jelent ez a szó.
- Tehát... Ön hasonló azokhoz, mint akik Fényes Hildegard sírját őrizték?
Meglepett csend következett. Gloria valami olyasmit kérdezett, ami tényleg megdöbbentette a szellemet.
- Te... jártál a sírban? És élve elhagytad?
Gerard meglepődve fordult Gloria felé. Ez a bizonyos "Fényes Hildegard" ilyen hatalmas ember lett volna? Talán Gloria nem is olyan gyámoltalan, mint az elsőre gondolta.
- Ki volt ez a Fényes Hildegard, akinek a sírjából élve kijönni csoda? - fordult a lidérc és Gloria felé szinte egyszerre, ide oda csúsztatva a szemeit.
- Fényes Hildegard első Károly király lánya volt, szentként tiszteljük. A sírját és az ereklyéit élőholtak őrizték egy olyan korból, amikor Isten ereje és a pogányság még egymás mellett, egymással elkeveredve éltek. A hercegnő sírját önként ott maradt élőholtak őrizték az idők végezetéig... Vagyis ameddig én és a társnőim nem kaptuk parancsba, hogy hozzuk el az ereklyéket. – emelt fel a magasba egy díszes hímzésű, réginek tűnő fátylat - Ez az egyik. Az őrzőivel megküzdöttünk, ahogyan ők maguk kérték, utána pedig elengedtük őket... Noha ez utóbbit már a saját biztonságunk érdekében tettük. Megbontottam az őket kötő mágiát, nem szenvedtek.
- Megbontottad a mágiát? A Virrasztók mágiáját? Hogyan? – hirtelen nehéz volt eldönteni, ki is a meglepettebb. Ők, akik ezt a rengeteg rejtélyes, misztikus történetet hallgatják, vagy Valruv, aki a számára lehetetlennek tartott emlékeit hallgatja éppen - Mindegy is, ami történt megtörtént. Nem, én nem vagyok draugr, csupán egy hagyományos lidérc, az egyik leszármazott teremtménye. Azonban míg éltem én voltam a Virrasztók utolsó vezére, a szigetek jarl-ja. Azok az élőholtak, akiket te elengedtél az én és tanítványaim teremtményei voltak.
A kis csapat szóhoz sem tudott jutni. Ezer meg ezer dolog volt, amit hirtelen úgy akarta őket letaglózni, hogy ott helyben ájuljanak el. Az első, aki magához tért, az Aleena volt. Mert volt egy dolog, ami különösen felzaklatta.
- Várjunk csak...tanítvány teremtményei...öként? De hát a holtmágia tiltott tudománya az országnak az idők kezdete óta...?
- Ez igen......érdekes, de a mi szempontunkból nem mindegy, hogy akkor tiltott volt-e vagy sem? – Aleena szigorú tekintettel nézett Jozefre. El sem hiszi, hogy ezt pont ő kérdezte meg, és pont a másik akarja figyelmen kívül hagyni. Elvégre ő volt az eretnek, Jozef pedig az esküjét betartó pap. És mégis, ő az, aki legyint felette, és Aleena az, aki nagy dobra veri azt, ami talán alapjaiban rengetheti meg a hitüket.
- Azt hiszem akkoriban nagyon másképp gondolták a dolgokat. Lidércként is nekromanta maradt? Képes lenne így is módosítani a szellemet a hajón?
- Csupán a te időd kezdete óta. - felelte Aleenának, aztán Gloriára nézett. - Az attól függ pontosan mit kívántok elérni.
Aleena megrázta a fejét.
- Bocsánat...tényleg nincs időnk erre. - ez persze hazugság volt. De megfogadta, hogyha ennek az egésznek vége, visszajön ide, és megtudja, mi is volt a nekromancia az emberek szemében hatszáz éve.
Leo a háta mögött egy halvány mosolyt engedett útjára. Ez már az az Aleena volt, akit ismert.
- A hajón annak idején utazott egy nő, akit meg kell találnunk. - tért közbe gyorsan a lényegre Gerard - A hajón élő szellemnek pedig hatalmában áll, azonban egyszerre csak egy valakit képes vele nyomon követni. Úgy kellene nekünk az őt a hajóhoz kötő pecsétet módosítani, hogy a lány után mehessünk. Ez lehetséges-e?
Valruv lidérc gondolkodva lebeg egy helyben egy ideig, aztán bólint
- Lehetséges, bár bonyolult néhány tényező miatt.
Klaus egy ravasz mosollyal igazított egyet a kalapján.
- Akikben megvan a bátorság, hogy elmerészkedjenek idáig, aligha visszakoznának pár akadály ígéretétől. Mik hát azok a tényezők?
Jozef egyetértően bólintott.
- Igaz, de ha szeretnénk ezt a világot még sokáig élvezni, nincs is sok választásunk.
Valruv folytatta.
- Ahogy mondtam, ebben a barlangban semmi nem változhat, ez vonatkozik a nekromanta pecsétekre is. Bármit próbálok meg azt odakint kell és magam sem tudom mi mindent rejt a mélység, ami ránk törhet. Ráadásul nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne semmisítsem meg a pecsétet teljesen, vagyis nem fogok tudni segítséget nyújtani bármi másban. Vállalják ezeket a feltételeket?
Összenéztek, majd a két papra terelődött a tekintetük, végül pedig a lidércre.
- Tökéletes elfogadható. - mondta Gerard, ahogy komoran körbepillantott - Eredetileg is ragaszkodtam volna hozzá, hogy a nyílt vízen hajtsuk végre a rituálét...van valami, ami zavar egy ideje. Csak nem akarom itt szóvá tenni. Nem tudhatjuk, figyelnek-e mások.
- Mindent meg fogunk tenni.
- Megvédjük amennyire erőnkből telik. Noha szerintem abból a szempontból, hogy figyelnek-e minket mindegy hogy nyílt víz vagy barlang. Hoshekh számára nem jelent akadályt egyik sem. – tette hozzá a két pap.
Varluv egyetértően indult meg a hajó felé. Kifelé menet egy számukra érthetetlen nyelven szólt gyermekeihez. A nyelv ismerős volt, hasonlított az övékéhez, a csengése és a hanglejtése nem sokban különbözött tőle, ám mégsem értettek belőle egy szót sem.
- Kérem, térjenek vissza a hajójukra. A gyermekek majd megoldják, hogy visszajussanak a nyílt vízre.
Elkezdték hát felhúzni a horgonyt. Aleena közben Heryját kereste. Meg is találta, nem olyan messze a főárbóctól lebegve.
- Láttál akárkit?
A hudralány csak a fejét rázta. A terep tiszta volt, még mindig nem jött utánuk senki. Még mindig nem történt semmi. Minden csendes volt. Talán kicsit túl csendes. Ennek hála Aleena csak még jobban elkezdett aggódni.
- Szerintem jobb ha kapaszkodunk. – szólt óvatosan Gloria.
Ahogy mindenki felért, a hajó a sodrással együtt indult meg kifelé. Egy kettőre kint voltak a nyílt vízen. Kultista még mindig egy szál se. Még mindig nem volt ott senki.
- Most jön a veszélyesebb lépés. – motyogta Valruv...

29[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szer. Júl. 31, 2019 3:20 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Miután elhagyjuk az irattár épületét, el kell döntenünk hogyan tovább. Eldöntenünk? Eldöntenem – az őrülttől hiába is vártam volna bármiféle hasznos meglátást. Kihez kellene elsőként fordulnunk? Aki behozta a papírokat, többet tudhat az egész ügyről…
- Normann tanácsosnál lenne érdemes elkezdenünk a további kutatást. - mondom felé fordulva, ha már ő is bámult engem. Nem várom meg, hogy bármit reagáljon rá, egyszerűen elindulok a palota felé.
Az út természetesen menekültekkel és anarchiával teli, ez azonban most csöppet sem izgat, mindössze a palota előtt állok meg, ahogy meglátom az első őrt.
- Vigyen engem Normann tanácsoshoz, vagy valakihez, aki tudja, hogy merre van. - tartom elé a levelet. Amaz nyel egyet a szavak láttán – bár nem hiszem hogy tud olvasni -, bólint, és hosszú folyosókon átvezetve végül megáll egy ajtó előtt, majd bekopog.
- Nem érek rá. - hallatszik ki bentről a válasz. Természetesen az őrültet nem hatotta meg a válasz, egyszerűen odalépett az ajtóhoz, és rávert néhányszor jó erősen. Nem kellene elérni azt, hogy az ablakon keresztül meneküljön, így úgy döntöttem, hogy nem jelentem be előre: pápai paranccsal érkeztünk. Másrészről viszont az is kérdéses, hogy a palota kellős közepén mennyire fog valakit érdekelni, vagy épp feldühíteni egy pápai parancs.
Néhány pillanat és agresszív lépés múlva az ajtó kinyílik, és egy magas, hegyes állú szőke férfi néz le Mattheusra bentről, olyan tekintettel, amit még Mattheus is megirigyelne.
- Süket talán vagy félkegyelmű?
- Nem, csupán inkvizítor. - jelenti ki az őrült, majd megpróbálja utánozni az aggresszív nézést. Ez a magasságkülönbség miatt inkább komikusra sikerül, mintsem fenyegetőre - Pápai megbízásból. - teszi hozzá, majd egyre közelebb megy a tanácsoshoz.
- Elmehet. - intek a katonának, és erőteljesen megindulva előre, megpróbálom egyszerűen visszatolni a lakrészébe a tanácsost.
Normann azonban nem hagyja magát, ahogy meglátja, hogy közeledünk, megszólal.
- Értem, a válasz tehát mindkettő. De ahogy látja, nem a templomban vagyunk, szóval tűnjön a francba. - majd egyszerűen ránk vágja az ajtót. Nekem még van időm visszalépni, az őrültnek azonban fájdalmasan koppan az orrán a fa.
- Leégetem az egész palotát ha kell! - kiabálja dühösen, majd kardját előhúzva, berúgja az ajtót. A művelet elsőre sikerül, ám az őrült és a lendület annyira viszi, hogy másodjára is megpróbálja – ennek hála majdnem el is esik.
- Én a helyében a parancsunkat olvasnám el először. Ha nem enged be minket, minden jogunk megvan, hogy kínpadra, vagy máglyára vigyük. Válasszon. - kiálltok be, mielőtt belépnék a teljesen átlagos irodába.
- Kérem, legyenek a vendégeim. Próbálják csak meg. - mosolyog az íróasztala előtt Normann, miközben egy pisztolyt szegez Mattheus homlokának.
- Megéri megölni egy inkvizítort, ha ön is meghal utána? - kérdezem a tanácsost, ám Mattheus természetesen azonnal nekiugrik. Még fel sem érkezik emelni a kezét – nyilván a Judica Mea-ra - a pisztoly elsül, azonban a koponyája helyett a térdét lövi át. Az őrült eldől a padlón, és hallgat – legalább azután tud tökéletesen viselkedni, hogy a célját ellátta.
- Maga a legrosszabb inkvizítor, aki valaha láttam. Maga viszont… - fordul felém - …Mintha képes lenne kommunikálni. Nem akarok megölni senkit, azonban pontosan tudják, hogy nem a saját területükön vannak, a pápának itt nincsenek emberei, a királynak azonban annál inkább. Szóval egyszer fogom csak megkérdezni. Mit akarnak? - mondja, miközben lassan elkezdi újratölteni a pisztolyát. Szánalmas, ahogyan megpróbál fenyegető lenni. Így is játszhatunk.
- A király emberei nem védik meg az ellen, hogy azt a pisztolyt újra kell tölteni. - teszem rá jelentőségteljesen a jobbkezem a tőrkardom markolatára. – Egy bizonyos rendről, az Ordo Vigilantisról jöttünk érdeklődni. Ha jól tudjuk ön volt az, aki az iratait elhelyezte az irattárban. Meséljen. - mosolyodom el én is.
- Igazán? - kérdez vissza a nemes sötéten, majd két palotaőr sietve benyit a terembe. Bármennyire is magabiztos, abban a palotaőrök sem tudnak megakadályozni, hogy megöljem.
- Minden rendben, ura… Mi történt itt?[/color] - kérdezik meglepődve.
- Sajnálatos módon az inkvizítoratyának elsült a zsebében egy selejtes pisztoly. Ellátnák a sebét?
- Legyenek olyan kedvesek. - mosolygok rájuk én is. Ha elfognak, a parancs értelmében el kell engedniük – Normann viszont senki nem fogja visszahozni a halálból, és ezzel ő is tisztában van.
- Strix Impetus! - kiált még egyet az őrült, majd hagyja, hogy az összezavarodott katonák kivigyék a folyosóra. Én sem reagálok semmit, mindössze kíváncsian fürkészem tovább a nemest.
- Szóval most, hogy mindketten túl vagyunk a fenyegetőzésen – igen, én vittem el azokat az iratokat egy helyre, ahová semmi bejárása nem kellett volna, hogy legyen, pápai pecsét ide vagy oda. Hogyan jutottak be mégis?
- Örülök, hogy végre úgy beszélgethetünk, mint két úriember. - mondom, majd közelebb lépek az íróasztalhoz. Kérdését nem méltatom válaszra, mindössze mosolygok. Arroganciája talán félelmet rejt? Egy próbát megér. – Hadd tippeljek. Felakarták használni azokat a rituálékat, hogy előnyt szerezzenek a háborúban. Nem sikerült, vagy valami még rosszabb született, mint amire számítottak?
- Miért válaszolnék ezekre a kérdésekre? - dől kissé hátra Normann.
- Nézze, nem akarom sem vádolni, sem megégetni magát, mindössze információra van szükségem. Azonban érdemes lenne mérlegelnie, hogyha ez az ügy napvilágra kerül, úgy a király, vagy bárki aki rangban ön felett áll, mit választana: a botrányt, vagy azt hogy önt megtéve felelősnek, mosolyogva adják át az inkvizíciónak? - kérdezem tényközlő, kifejezetten nem fenyegetőző hangon.
- Azt hittem ennél megggyőzőbb. - dől újra előre, ujjait összefonva. – Ennek az érvnek se füle, se farka. Képtelenk akkora botrányt kreálni, ami beszennyezheti a királyt, mert amit állít annyira meredek, hogy senki nem hinné el. Ha mégis, azzal nem mentem meg magam, ha kisegítem, csak felségárulást követek el. Tehát próbálkozzon máshogy.[/color] - Azt akarja, hogy meggyőzzem. Miért?
- Ilyen vészterhes időkben nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne megnyújtani a kanócot a lőporos hordón, főleg akkor nem, ha azok az iratok a Pápa elé jutnak...mint mondtam, nem feltétlenül szükséges a királyig elvinnünk a szálakat. Arra pedig mindig van igény, hogy egy szék a magasban megüresedjen. - sóhajtok, majd a felségárulás szóra felnevetek. -  Egy nevet könnyű lenne eltűntetni azoknak a listájáról, akiknek hozzáférése van az iratokhoz...elvégre az Úr megbocsátja a megbánt vétkeket.
- A helyzet az, hogy ha akarnék sem segíthetnék. - húzódik egyre szélesebbre a férfi vigyora, egy ponton már természetellenesen szélesre is. Bőre elfehéredik, szürkévé válik, szeme pedig miután elkékül, mintha köd borulna rá. – Sajnos a wightok már csak ilyenek. Viszont köszönöm, hogy bebizonyította nekem, hogy túl sokat tud. Isten önnel, inkvizítor! - majd egy pillanat alatt köddé változik. Mi ez a lény? Dühösen körbenézek a szobában, valamiféle nyomot keresve arról, hogy mégis mi történt.
- Hová tűnt?! - kérdezem jobb híján az őröktől, azonban ahogy megfordulok, már érzem is, hogy valami megragadja a vállam.
Egy ütés a hátamnak valamivel, és már dőlök is hátrafelé. Képtelen vagyok visszanyerni az egyensúlyomat, a földre zuhanok. Szinte még hozzá sem érek a padlóhoz, mikor ujjakat érzek a torkomra fonódni. Ez a dög láthatatlanná vált, most pedig megpróbál megfojtani. Segítséget próbálok keresni a szemeimmel, mikor meglátom a betámolygó őrültet és a hollódoktort, akit minden bizonnyal hozzá hívtak.
- Hát magával mi lett?
- Nem számít. Hová lett a tanácsos?
- Láthatatlan. - nyögöm ki az utolsó leheletemmel. Ezek túl lassúak ahhoz, hogy felfogják mi történik, ha pedig pánikolni kezdek, bizonyára megfojt.  Ha a kezeit próbálom leszedni magamról, az túl sok idő – helyette jobbommal a tőrkardom felé nyúlok, és szép lassan sikerül is előhúznom a hüvelyéből.
- Láthatatlan? - értetlenkedik az a bolond. – Álljon az ajtóba! Maga pedig suhintsa körbe a kardját az inkvizítor felett! - parancsolgat, de a katonák csak értetlenül néznek rá. Jómagam az előhúzott tőrkarddal időközben felfelé próbálok szúrni – a döfés talál, ám nem elég mélyen ahhoz, hogy a tanácsost megzavarja, a látásom pedig kezd elsötétülni.
Még mielőtt azonban teljesen elájulnék, hirtelen kapok egy kis levegőt – pont eleget ahhoz, hogy magamnál maradjak. A látásom kitisztul, a tanácsos pedig elveszítette a láthatatlanságát – azonban rögtön kettő lett belőle -, Mattheus pedig a földön fetreng – ő szedte volna le rólam?
- Igazán külö nös megoldásaik vannak. - jelentik ki.
Megpróbálom összeszedni magam, és néhány mély levegővel, valamint a nyakam dörzsölgetésével minél hamarabb erőt gyűjteni ahhoz, hogy felálljak, közben pedig meggyújtom a füstölőmet.
- Imposztorok! Démonok! Fogják el! - kiáltom amint visszajön a hangom.
A tanácsos összegörnyed előbb – minden bizonnyal egy kósza Judica mea találta el -, az egyre erősödő füsttől pedig köhögni kezd – a másik azonban kiveti magát az ablakon, és ahelyett hogy összetörné az üveget, átsuhan rajta. Illúzió!
- A füstölő csak a sátáni teretményeknek árt! - kezd rá Mattheus is. - FOGJÁK LE! - üvölti. Az őrök bizonytalanul megindulnak a tanácsos felé, azonban nem lesznek elég gyorsak. Valamint miért pont az illúzió menekült el?
Feltápászkodom, majd tisztes távolban maradva, lecsapok a láncommal a tanácsosra. Az kinyújtja a karját, hogy a fém rácsavarodjék, már készülök is arra, hogy magához ránt, ám helyette csak elvigyorodik.
- Sajnos elkésett inkvizítor. - jelenti ki mielőtt semmivé válna, láncaim pedig hangos csörgés közepette csúsznának le róla. Elvesztettük.

30[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Aug. 02, 2019 5:40 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
Matheus érdeklődve szemezett Hagennel, nem tudva, hogy mi legyen a következő lépés.
- Normann tanácsosnál lenne érdemes elkezdenünk a további kutatást. – Mondta kevés gondolkodás után a karácsonyfa, és meg is indult a palota felé.
A Főváros tele volt mindenféle menekültekkel, így nehéz volt átvergődni a mindent ellepett tömegen. A palotába érkezve Hagen az első őrhöz állt, akit látott és a képébe nyomta a pápai levelet.
- Vigyen engem Normann tanácsoshoz, vagy valakihez, aki tudja, hogy merre van.
A katona nyelt egyet a szavak láttán, és elvezette a párost egy szélre eső folyosóhoz. Bekopogott az ajtón.
- Nem érek rá. – Mondta bentről egy hang.
Matheus ekkor végtelenül felhúzta magát és hatalmasan dörömbölt háromszor az ajtón. Néhány agresszív lépés az kinyílt, és egy dühösen néző, vékony óriáska tekintett le az inkvizítorra.
- Süket talán vagy félkegyelmű?
- Nem, csupán inkvizítor. - Nézett legalább háromszor olyan fenyegetően, mint Norman. - Pápai megbízásból. - Próbált belemászni a képébe, lábujjhegyre állva.
- Elmehet. – Intett Hagen a katonának ki eddig kísérte őket, majd elkezdett benyomulni a szobába.
- Értem, a válasz tehát mindkettő. – Vigyorgott a tanácsos. – De ahogy látja nem templomban vagyunk, szóval tűnjön a francba. – Vágta rá az ajtót Matheus orrára.
- Leégetem az egész palotát, ha kell! - Lépett hátra az orrát simogatva, jobb kezébe előhúzta a kardját.
- Én a helyében a parancsunkat olvasnám el először. Ha nem enged be minket, minden jogunk megvan, hogy kínpadra, vagy máglyára vigyük. Válasszon. – Kiáltott utána Hagen.
Az idősebbik inkvizítor vörös fejjel az ajtóhoz lépett újonnan, és egy hatalmas mozdulattal berúgta azt. Az íróasztalnak támaszkodva állt a tanácsos, kezében egy pisztollyal, melyet egyenesen Matheusnak szegezett.
- Kérem, legyenek a vendégeim. Próbálják csak meg.
- Megéri megölni egy inkvizítort, ha ön is meghal utána? – Próbált Hagen racionális lenni.
De Zalasch szótárában nem szerepelt az a szó, így kezét Judica Meára emelte… Majd egy hatalmas lövés keretében a földre borult a térdében égető fájdalommal.
- Maga a legrosszabb inkvizítor, akit valaha láttam. Maga viszont, mintha képes lenne kommunikálni. Nem akarok megölni senkit, azonban pontosan tudják, hogy nem a saját területükön vannak, a pápának itt nincsenek emberei, a királynak azonban annál inkább. Szóval egyszer fogom csak megkérdezni. Mit akarnak? – Kérdezte, miközben lustán újratöltötte pisztolyát.
- A király emberei nem védik meg az ellen, hogy azt a pisztolyt újra kell tölteni. Egy bizonyos rendről, az Ordo Vigilantisról jöttünk érdeklődni. Ha jól tudjuk ön volt az, aki az iratait elhelyezte az irattárban. Meséljen. – Mosolygott.
- Igazán?
Két palotaőr nyitott rájuk.
- Minden rendben, ura... Mi történt itt?
- Sajnálatos módon az inkvizítoratyának elsült a zsebében egy selejtes pisztoly. Ellátnák a sebét?
Matheus zavartan elvörösödött és felordított.
- Strix Impetus! - Majd teljes csendben maradt, és nem ellenkezett, miközben kivitték.
Az egyik katona levette a kabátját, és egy abból letépett ujjal kezdte bekötözni a sebet. Matheus hátradőlt a padlóra, és homlokon csapta magát.
- Mégis, hogy a fenében sikerült ez? – Kérdezte az érkező hollódoktor felháborodottan. Leguggolt, és valami folyadékot csöppentett a lövés helyére. Az inkvizítor felszisszent, utána pedig a kérdésre nem válaszolva csak morcosan nézett. - Egy ideig még nem tud ráállni, de én azt javaslom, hogy mutassa meg egy chirurgusnak. Vagy egy papnak, ha már házon belül keresgél.
- Rendben, rendben... - Mondta, majd egy őr felé fordult. - Segítsen be az irodába!
A hollódoktor és az egyik őr megemelték őt, és betámolyogtak a szobába.
A karácsonyfát láthatóan kivágták, mert a földön fetrengett, mint egy ŐRÜLT.
- Hát magával mi lett? – Pislogott rá az orvos.
- Nem számít. Hová lett a tanácsos?! – Bámult Matheus körbe, nem lelve idegessége aktuális tárgyát.
- Láthatatlan. – Nyögte a parkettán forgó.
- Láthatatlan? - Pislogott Matheus meglepetten. - Álljon az ajtóba! - Mondta az egyik őrnek. - Maga meg suhintsa körbe a kardját az inkvizítor felett! - Mondta a másiknak, miközben ő a falba kapaszkodott.
- Mi? – Néztek az őrök körbe meglepetten, mint akik nagyothallanak.
Matheus sóhajtott, és ellökte magát a faltól. Párat ugrott a jó lábán, majd egyenesen Hagen hátára vetette magát. Esés közbe egy gyomorszájon rúgás zavarta meg, és így oldalra pördülve repült vissza a falhoz.
- Igazán különös megoldásaik vannak. – Mondta két Norman tanácsos is.
- Imposztorok! Démonok! Fogják el! – Mutogatott rájuk Hagen.
Matheus véletlenszerűen kiválasztotta az egyiket, és Judica Meát küldött rá. A karácsonyfa füstölője pedig magától égni kezdett. Az eltalált tanácsos összegörnyedt, és köhögéshez látott. A másik kivettette magát az ablakon.
- A füstölő csak a sátáni teremtményeknek árt! - Kezdte Matheus az őröknek. - FOGJÁK LE! - Üvöltötte.
Az őrök még mindig zavartan, de elindultak a tanácsos felé. Hagen feltápászkodott, és a láncaival körbe tekerte Normant.
- Sajnos elkésett, inkvizítor. – Vigyorgott, majd szertefoszlott, mint egy felhő.

31[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Hétf. Aug. 05, 2019 8:35 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A hajó kiúszott a nyílt vízre a barlang elé, Varulv pedig a főárboc előtt lebegve átvetette a karjait egymáson és leszegte a fejét. Szinte éreztem a varázserős áramlását, miközben a lidérc dolgozott, ám valami mást is azon kívül. A hajú megingott. A tenger mélyéről valami feltörni látszott, gyors volt és erőteljes, majd egy gejzírkitöréshez hasonló vízcsobbanás közepette egy alak csavarodott rá a hajó orrából kiálló hosszú árbócra.
- A Sötétnek igazzzza volt. - sziszegte felénk a lény. Nőnek látszott, ám huldra a lábak helyett izmos vitorlás farokban végződött a teste. A fejét egy különös, hínárból font csuklya takarta, de a tekintete ádázul villogott. Varulv azt mondta még odabent, hogy védjük meg, és ezek szerint meg is jött, akitől kellett. Nem késlekedhettünk, mindennél fontosabb volt, hogy a lidérc befejezze a varázslatot.  A puskáinkat a hadsereg összeszedte, mert a mágia megingása után nem érezték többé biztonságosnak, így a buzogányommal rohantam előre, és igyekeztem fejbe csapni vele a lényt. Mögöttem Jozef is támadásba lendült, bár ő mágiával próbálkozott.
- Fedezzetek. - hallottam magam mögül Gerard tünde társát, majd valamilyen indás varázslattal védekezve igyekezett felzárkózni mellém, Klaus pedig az íját rántotta elő. A többiek a hajó oldalát tartották szemmel, nehogy több fronton is támadásba lendüljenek a huldra-szerű tengeri lények. Mielőtt azonban elértük volna az mély levegőt vett és egy éteri dallamot dúdolt, amitől két másodpercre megdermedtem, de egyéb hatást nem tapasztaltam. Jozefen azonban láttam, hogy zavarodottan kezdett forgolódni.
- Valami.....valami nem jó! - mondta hangosan és erősen megrázta a fejét, hátha elmúlik bármilyen hatás is érte őt. Láthatóan a többiek is teljesen összezavarodtak, de nem értettem, mégis mi történt. Aleena volt az egyetlen, aki észnél volt és használt egy varázslatot, ami… Rámutatott a huldrára, hogy megakassza az éneklésben, és bár nem szólt semmit, eleget dolgoztam invkizitorokkal ahhoz, hogy ezer közül is felismerjem a varázslatot, amit ők csak „Judica mea”-nak neveztek. Döbbenten néztem a nőre, és biztos voltam benne, hogy különleges történet húzódott meg az itt léte mögött.
A huldra valóban abbahagyta az éneklést és gyors kígyómozgással elslisszolt a férfiak mellett majd egy görbe, de mégis elegáns, halványkék karddal Aleena felé csapott. Valami mágia kellett álljon a többiek bénultsága mögött, bár fogalmam sem volt mi lehetett. Mindenesetre tudtam, hogy bármi erősítette a lényt, azt el kellett róla törölnöm. Noha a képességeim nem úgy működtek a csillagtalan éjszaka óta, mint azelőtt, mégis megpróbálkoztam egy nagyobb varázslattal, hogy tisztán lássunk. Láttam, hogy Jozef is imába kezdett, mire a huldrát halvány fény borította be, és égetni kezdte. Aleena közben a láncaival támadt, még jobban megerősítve a sejtésem, hogy a lány inkvizitor képzésben részesült. Még Maria is igyekezett valamit hozzá vágni a lényhez, ami a keze ügyébe került. Gerard és a másik két társa még mindig hezitált valamiért.
A varázslatom látszólag hatástalan volt, ám Aleenának sikerült kirántani a fegyvert a huldra kezéből, ám az nem zökkent ki, elengedte a kardját, és helyette a másik kezének karmaival csapott a lány felé. Ekkor érte el Jozef varázslata, és megvonaglott a fájdalomtól. Ezt a pillanatot választottam, odarohantam a lényhez és megpróbáltam fejbe vágni a buzogányommal.
- Meg vagy! - kiáltotta Jozef és ő is kezébe kapta a buzogányát, és nekirohant a huldrának. - Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. - javasolta közben ordítva, megválaszolva ezzel a rejtélyt, hogy a többiek, legalábbis a férfiak miért késlekedtek.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok. - erősítette meg Gerard is. Aleena fájdalmasan kapott a nyakához, ahol a huldra megmarta, majd újra rámutatott a kezében a varázslatával. Eközben valamilyen hideg fény burkolta be, amely más volt, mint a mi szent fényeink, és láttam, hogy lassan begyógyította a sebét. A tünde is támadásba lendült és egy tövises karddal igyekezett leteríteni a lényt, és Klaus is kilőtt egy nyilat. Eltaláltam a huldrát én is és Jozef is, ám az nem volt hajlandó elesni. A böréből valami bizarr, sötét víz csapott elő, ami pajzsként fogta fel Leo és Maria csapását is, ám utána rögtön fel is bomlott.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szzzzerintetek véletlenül maradtam én hátra? - sziszegte felbőszülten, amajd felénk megtaszította a tenyerét, amitől a levegő még sósabb lett és hideg. Mind hátratántorodtunk két lépést. Nem válaszoltam neki. Lehet, hogy erősebb volt, de sokkal többen voltunk nála, előbb-utóbb pedig le kellett győzzük. Most egy szent fénnyel próbálkoztam, Jozef pedig meglendített egy üvegcsényi szentelt vizet.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! - riposztolt a sötét tünde. Klaus újabb nyilat illesztett az idegre, a tünde pedig a tövises kardjával igyekezett cselezni, hogy lekösse a huldrát. A mi támadásunk pedig a tün de kardforgató képességeivel karöltve végre meghozta a várt sikert. A tövises penge beleszaladt a lény oldalába.
- Tiii... fattyaaakk... - sziszegte még orrhangon, ahogy előre esett és vért köhögve meghalt. Ebben a pillanatban pedig Varulv megmozdult és bólintott.
- Készen vagyok.
Felpillantottam a lidércre. Valahogy túlságosan pontosan időzített, ráadásul nekromanta volt így ez önmagában is gyanúra adott okot.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens?
Jozef lihegve állt, fél szemével a tetemet figyelve, ám amikor látta, hogy az valóban nem mozdult többé, eltette a buzogányt és az üvegcséjét.
- Még valami meglepetés?
Varulv odalebegett hozzánk.
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. - felelte a feltételezésemre, és a hangján hallotam, hogy a maszkja alatt mosolygott, bár ez nem volt feltétlenül bizalomgerjesztő. - A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Nem tudom. - csóválta meg a fejét Herjya. - Nem érzek semmmááááááh! - kiáltott fel fájdalmasan, aztán alakja térdre esett és a fejére szorította a kezét. - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van!
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. - mosolyogtam rá a lidércre, majd Heryja felé néztem.
- Ne késlekedjünk.
- Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. - jegyezte meg Jozef egyenesen tényként, ám igaza is volt, mert ezek szerint kellett egy lélek a varázslatához. - Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? - nézett rá, de én inkább nem szerettem volna tudni a választ. - Menjünk, ha ez segít rajta. - mondta a sötét tünde a szenvedő hajószellemre nézve, bár úgy láttam, hogy mikor meglett a helyes irány megszüntek a kínjai is.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! - hadarta gyorsan Gerard.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - nézett Jozefre Varulv. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
Herjya eközben túltette magát az előbbieken, felállt és legyintett Gerard felé.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. - nézett szomorúan a huldra tetemére. - De már ő sem.
- Ismerte őt? - kérdeztem egyszerre a hajószellemtől és a lidérctől-
- Ismerte......de miért támadta meg?  - kérdezte Jozef is.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak. - Induljunk meg. Út közben elmondom.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok. - válaszolta Klaus Jozefnek.
Aleena miközben összeszedte magát csatlakozott Gerardhoz.
- Igaza van, Varulv. Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. - kezdett magyarázni a démon. - A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felbéredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
Varulv türelmesen hallgatta végig a hosszas magyarázatot, aztán halkan kuncogni kezdett, majd egyenesen nevetni.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Herjya csúnyán nézett Varulvra.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... - nem fejezte be a mondatot, csak a tetemre nézett. - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Egy pillanatra megsajnáltam a halott huldrát. A népe egy mélységi befolyása alá került, és félig állatok voltak, ígyhát annyi esélyük sem volt ellene, mint egy embernek. Hoshekh megőrjítette és a halálba küldte őket. Jozef váratlanul Herjya mellé lépett.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Ez...rendkívül nagylelkű... - mondta Leo, miközben a sötét tündéhez lépett. Gerard sértődötten húzódott hátra, nem tehetett jót a méretes egójának, hogy Varulv kinevette, bár úgy éreztem rá fért, hogy valaki emlékeztette rá, hogy a dolgok sokszor nem úgy voltak, ahogyan ő gondolta.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
- Ez megnyugtató... - mondta Klaus Varulvnak, nyugodtan szusszanva.
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - mondta Herjya Jozefnek szomorúan, közben pedig nekiállt, hogy teljesítse Gerard kívánságát. Varulv felemelkedve búcsúzott el.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. - mondtam majd odaléptem a két tündének, és segítettem hogy visszaadjuk a huldratetemet a víznek, jobb híján úgy, hogy egy rövid ima után átlöktük a hajó korlátján. Ez után Jozef vállára tettem a kezem.
- Ne foglalkozz vele mit mondanak mások. Nagyszerű pap lesz belőled.
Csak neki jutott eszébe, hogy egy huldrának is megadja a végtisztességet, senki másnak. Könyörületes volt még az ellenségeivel is, és mindig szem előtt tartotta mások lelkét és Istent. Nem baj, hogy engedetlen volt, hogyha a szíve neki volt a leginkább a helyén.
- Ettől nem kell félned. - morogtam a fiú az orra alatt a lidércnek, de aztán szomorúan rám mosolygott, és kicsit el is pirult a dícsérő szavak hallatán.
- Köszönöm nővér, ezt tőled hallani nagyon jól esik.
A hajó vitorláiba belekapott a szél, és újra hasítottuk a habokat. Remélhetőleg végre a célunk felé tartottunk.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

32[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Csüt. Aug. 08, 2019 8:45 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
A hajó kifut a nyílt vízre a barlang elé, Varulv pedig a főárboc előtt lebegve keresztbe teszi maga előtt a karjait, mint egy egyiptomi múmia és leszegi a fejét. Minden szőrszál feláll a karomon, ahogy szinte tapintani tudnám a varázserő áramlását, ahogy a lidérc dolgozik. Azonban valami mást is érezni! A tenger mélyéről valami feltörni látszik, nagyon gyors és erőteljes, aztán egy gejzírkitöréshez hasonló vízcsobbanás közepette egy alak csavarodik rá Ger hajójának orrárbocára.
- A Sötétnek igazzzza volt. - sziszegi felénk egy női alak, aki elég egyértelmű, hogy huldra, hiszen a lábai helyén izmos vitorlás farok csapkod. A fejét egy fura, látszólag hínárból font csuklya takarja, de a tekintete ádáz.
~ Egy huldra? ~
De hiszen a hajó szelleme is egy ilyen, nem? Körbenézek, hogy ott van-e, mert talán tudna vele beszélni, de aztán inkább megpróbálom egy Szent fénnyel legyengíteni, mert Gloria szinte azonnal támadásba lendül a buzogányával. Mondjuk a huldra tekintete nem sok jót ígért, így nem gondolom, hogy egyezkedne velünk, főleg, hogyha a szavainak hinni lehet, a sötétség küldte.
- Fedezzetek. - hallom meg a tünde hangját, aki felzárkózik a nővér mellé kardot lengetve és valamiféle tövisekkel támadva, mögötte a vámpírlány és Aleena futott. Gerald másik embere íjat kapott elő, mellette maga a démon állt feszülten.
Majdnem elesek, olyan gyorsan torpanok meg és felemelt kezem egy pillanatra magam mellé ejtettem, amikor meglátom a célpont helyén Gloria nővért. Lever a víz, hogy láthatóan őt vettem célba, de nem értem, hogy kerül oda és hol a huldra.
Ám ezen nem mélázhatok el, mert egyre több lény jelenik meg a hajón, de mielőtt még egyet is célba vennék, újra és újra eltűntek és saját társaim jelennek meg helyettük. Zavarodottan forgolódok és egyelőre fogalmam sincs kit támadjak meg.
- Valami.....valami nem jó! - mondom hangosan és erősen megrázom a fejem, hátha elmúlik ez a káprázat.
Mivel gyanús nekem, hogy ez valami huldra mágia, amitől viszont nem tudom megkülönböztetni a szövetségest az ellenségtől egy különleges imához folyamodom,
amitől folyamatos, halvány szent fény borítja be egy célpontomat. Mivel ha ez a célpont egy szövetséges az ima begyógyítja a sebeit, viszont ha egy ellenség, az ima lassan egyre fokozódó égő fájdalmat okoz neki és elég fájalmas égési sebeket ejt rajta.
Talán ez segít valamelyest átlátni a káoszt, ami most a fedélzeten zajlik a szemem előtt. Nem is tudom hirtelen megmondani ki áll nyerésre................
Ha nem lennénk szorult helyzetben, akkor most elégedetten elvigyorodnék, hiszen a varázslatomnak hála "Gloria nővér" egyszer csak megdermed és furcsán rángatózni kezd, mintha forró vízzel öntötték volna le.
- Meg vagy! - kiáltom és kezembe kapva a buzogányom nekirohanok a vonagló "nővérnek", akit az előbb sikeresen lelepleztem. - Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. - javasolom közben ordítva, hogy a többieket is segítsem.
Gerard hangja is felharsan.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok.
Remélem, hogy ezzel már mindenki tud kezdeni valamit, amennyire volt időm az előbb körbenézni, az emberei új erőre kapnak és most már saját női társainkat éri támadás, már legalábbis akik annak látszanak. Klaus "Gloria-t" veszi nyílvégre, Leo az egyik "huldrának" segít, ám egy másik lény vérző nyakkal hátrál, sajnos nem tudom ki lehet az. Minél előbb meg kell semmisíteni azt, amelyik ezt a mágiát bocsátja ránk, ezért kockáztatok a közvetlen fizikai támadással.
A nyíl azonban meg is oldja ezt a problémát. "Gloria" felszisszen és az illúzió pedig egyszerre lehullik, mindenki visszakerül oda, ahol valójában is áll, az egész káoszt okozó huldra pedig egyedül marad, bár igencsak dühös.
Szinte egyszerre találtuk el Gloria-val, amiktől hátra is tántorodik, az uszonya is vérzik, de makacsul nem hajlandó elesni. A bőréből bizarr, sötét víz csap elő és alakít ki egy burkot körülötte, ami megakasztja Leo és Maria csapását is, azonban el is tűnik szinte azonnal.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szzzzerintetek véletlenül maradtam én hátra? - sziszegi felbőszülten, aztán megtaszítja a tenyerét felénk, amitől úgy érzem a levegő körülöttem még sósabb lesz és hideg.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! - mondom neki és látva, hogy a nővér egy Saxra Lux-al támadja, én az övemről lekapom a szenteltvíz szórót és meglendítem felé, ha már hátralökött, mert ez akkor is eléri. A tünde fiú közben kardjával rohamoz.
Mivel az én és Gloria támadása is eltalálja a huldrát, nem igazán tud védekezni és Leo kardja egyszerűen beleszalad az oldalába.
- Tiii... fattyaaakk... - sziszegi még orrhangon, ahogy előre esik és vért köhögve elterül a padlón. Úgy néz ki sikerült végeznünk vele.
Varulv ekkor remekül időzítve megmozdul és bólint.
- Készen vagyok.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens? - néz rá Gloria.
Lihegve állok meg fél szemmel a huldrat nézve, hogy mozdul-e még, mikor meggyőződöm róla, hogy halott, egy sóhajtással elteszem a cuccaimat.
- Még valami meglepetés?
Körbenézve a többiek is még feszülten állnak, ott ahol a lény halála érte őket, még várnak, lesz-e folytatás. Ha jól láttam csak az inkvizítorláncos lány sérült meg.
Varulv odalebeg hozzánk.
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. - mondja a nővérnek és bár az arcát nem látni - őszintén nem is vagyok rá kíváncsi, - a hangján hallani, hogy mosolyog. - A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Nem tudom. - csóválja meg a fejét Herjya. - Nem érzek semmmááááááh! - kiált fel fájdalmasan, aztán a szellem térdre esik és a fejére szorítja a kezét. - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van!
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. - mosolyog rá Gloria a lidércre. - Ne késlekedjünk. - bólint a huldra szellem felé.
Én tudom, hogy Gloria nővér remek apáca és nagyon jó barát, de az, hogy egy lidérc kétes dicsérettel lássa el, az annyira nem tetszik, de hát a nővért nem kell megvédeni, elég talpraesett, hogy válaszoljon a nekromantának, aki úgy látszik a szavát legalább tartja.
- Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. - jegyzem meg nem is kérdésként, hanem tényként, mert ezek szerint kellett egy lélek a varázslatához. - Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? - nézek rá, bár sajnos sejtem a választ.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - néz rám a lidérc. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
~ Én nem akartam ezekre a vizekre hajózni! ~ mondtam volna neki szívesen, mert ez volt az igazság, ám a feladatom ide szólított, ezért aztán csak egy mérges pillantással válaszoltam neki. Nem lett volna értelme már ezen rágódni. De tudom már miért nem szeretem a nekromantákat.
A hajó szellemének fájdalmán megesik a szívem. Bármi is ő nem érdemel kegyetlenséget.
- Menjünk, ha ez segít rajta.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. - szól gyorsan és utasítóan Gerald Herjya-ra. - Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! - hadarja tovább és maga is jó példával jár elől, amikor le-lepillant a hajó oldalára.
Herjya közben feláll és látszólag túlteszi magát a dolgon.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. - mondja a démonnak, aztán csak néz szomorúan a huldra tetemére. - De már ő sem.
- Ismerte őt? - kérdezi együttérzően a nővér.
- Ismerte......de miért támadta meg? - szólok halkan.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak - Induljunk meg. Út közben elmondom.
Klaus közben mellém lép és ő válaszol a kérdésemre.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok.
- Igaza van, Varulv. - jön közelebb Allena, most már egész jól néz ki. - Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
Gerard is magyarázni kezdi, miért állította meg az előbb a huldraszellemet.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felbéredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
~ Huhh! Ezt mind most következtette ki? ~ ámultam el, bár nekem ez túl paranoiás elképzelésnek tűnt.
Varulv azonban türelmesen hallgatja Geri szavait, de aztán halkan kuncogni kezd, ami hamar kacagásba megy át.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Herjya erre igen csak csúnyán néz Varulvra.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... - nem fejezi be a mondatot, csak ránéz a tetemre szomorúan. - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Utálom ezt a tudálékos lidércet, de magunkra haragítani sem akarom, ezért inkább nem foglalkozom vele. Herjya mellé lépek.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Ez...rendkívül nagylelkű... - lép mellém Leo.
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - feleli Herjya továbbra is szomorúan.
Gerard láthatóan zokon vette, hogy a lidérc így kinevette, ezért inkább a hajószellemhez fordul.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
- Ez megnyugtató... - jegyzi meg Klaus, vélhetően a lidérc magyarázatára, mert rá néz éppen.
Harjya pedig csinálja, amit Gerald kér, gondolom azért mert már ő a hajó kapitánya és nem tehet mást. Elönt a sajnálat.
Varulv eközben fellebeg és hagyja, hogy a hajó kicsusszanjon alóla.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza.
- Ettől nem kell félned. - morogtam az orrom alatt a lidércnek.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. - int a lidércnek Gloria, aztán mellém lép és segít, hogy visszaadjuk a huldratetemet a víznek, ahogy Herjya mondta.
Ezután a vállamra teszi a kezét és a szemembe néz.
- Ne foglalkozz vele mit mondanak mások. Nagyszerű pap lesz belőled.
A nővér dicsérő szavaira elpirulok.
- Köszönöm nővér, ezt tőled hallani nagyon jól esik.
Minden esetre örülök, hogy végre elhagyjuk ezt a helyet.

33[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Kedd Aug. 20, 2019 11:02 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Csalódottan nézek jobbra-balra, ahogyan a tanácsos eltűnt. A hollódoktor a falnak roskadva vár, kitudja mire, míg a katonák értetlenül néznek össze.
- Mégis… mi a fene volt ez? – kérdezik.
- POJÁCÁK! - üvöltötte az őrült, miközben a hozzá illő stílusban verte a padlót – Hagyták megszökni! Van bármi fogalmuk arról, hogy mit tettek?! - mutogat rájuk.
- Csönd! - kiáltok rá a túlkoros gyerekre, majd a katonák felé fordulok. Össze kell szednünk magunkat, és gyorsan megtudni mi ez az egész, mielőtt még ez a valami túl sok, az ügyhöz kapcsolódó személyt figyelmeztet – Kérem urak, tudnának nekem és a sérült társamnak egy hintót szerezni? Minél gyorsabban meg kell gyógyíttatnunk, nehogy maradandó legyen… - Bár neki már mindegy…
- Nos…nem. - vallják be az őrült kérdésére – De ahogy az atyák akarják.[/color] - teszi hozzá, miután engem is végighallgat. Ezután a hollódoktor kezd el fontoskodni.
- Nem sérült meg? Nem érez szúrást a torkában? – kérdezget. Kisebb bajom is nagyobb most ennél. Mi legyen a következő lépés?
- Nem, köszööm. - veregetem vállba doktort. – De kérem segítsen a társamnak felkelni, aztán kisántikálni a hintóhoz. - kérem meg, ő pedig engedelmesen meg is fogja az őrültet, és segít neki kijutni.
A séta alatt van időm gondolkodni. Ezzel a paranccsal semmire nem megyünk a palotában, ráadásul nem tudjuk ki az, aki Normannhoz hasonló…lény. Az egyetlen társam sérült, más szövetségeseink pedig nincsenek. Vissza kell mennünk a Katedrálisba – ott meggyógyítják az őrültet, ráadásul egy püspök is rajta volt a listán, akiknek hozzáférése volt az iratokhoz. Sőt, a Katedrálisban lesz kihez fordulni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt remélem. Időközben kiérünk, és a hintó is megérkezik.
- Merre lesz, őnagysága?[/color] -kérdezi a kocsis, a bakon az egyik katonával.
- A Katedrálishoz, ha lenne oly kedves. - mosolygok rá kedélyesen, ám mielőtt felszállnék, begyújtom a füstölőt és körbe lengetem vele a katonát, kocsist, kocsit – mindent. Szerencsére semmi reakció, mindössze néhány csodálkozó pillantás. Nem fordítok rájuk figyelmet – így már biztonságos lesz az utunk.
Felszállunk a kocsira, a kocsis pedig a lovag közé csap. A Katedrálisban hogyan tovább? Ki kell kérdeznünk a püspököt, ám ezúttal nem esem abba a hibába, hogy nyílt lapokkal játszak. Át kell vernünk.
- Máris? - érdeklődik közben Mattheus. Ahhoz hogy a terv kivitelezhető legyen, kénytelen leszek őt is beavatni.
- Meglátogatjuk azt, aki felett van hatalmunk, és információt gyűjtünk. Továbbá szeretném hasznát venni a feladatunk további részében is. - kezdek bele a magyarázatba.
- Logikus. - bólint.
- A terv a következő. - hajolok közelebb, nehogy a kocsisok meghallják. – Először is meggyógyíttatja a térdét. Aztán lemegy és előkészíti a vallatót a püspök számára. Mindaddig én meglátogatom a püspököt, hogy szükség van rá az egyik vallatásnál. Amint leér, kiderítjük mi is ez az egész. - vázolom fel, reménykedve hogy felfogja. Úgy tűnik sikerült, hiszen a „vallatás” szó hallatára mintha kifejezetten öröm csillanna fel a szemében – még a kezét is összedörzsöli.
- Rendben. - jelenti ki. Nem csépeljük feleslegesen a szavakat, csöndben várjuk, hogy megérkezzünk vissza a Katedrálisba.
Ott aztán Mattheus elmegy a kiadott dolgára, én pedig elkezdem felkeresni Eutychus püspököt – csak remélni tudom, hogy „házon belül” lesz. Mielőtt még megtalálnám az irodáját, összefutok néhány lovaggal – azok gyorsan előkerítik, így rövidesen már meg is jelenik egy hatvan körüli férfi, egyszerű reverendában, mindenféle püspöki jelzés nélkül.
- Tertullius püspök. - hajtja meg a fejét. - Dícsértessék az Úr Krisztus. Azt mondták engem keresett.
- Püspök úr. - viszonzom a fejhajtást. – Segítségre lenne szükségem. Egy eretnek nem akarja beadni a derekát. Csúnya, belső ügy. - suttogom. – Bármennyit is kínzom, nem törik meg. Egy ideje már csak az Ön nevét mondogatja, miszerint csak ön lenne képes bármit elérni. Vetne rá egy pillantást? - kérdezem tőle, megpróbálva hatni mindenre amire lehet: segítségkérés, hatalom és talán egy kis sajnálat is.
- Miféle eretnek? Olyan könnyen száll már ez a szó, mintha jelentene is valamit. - legyint a püspök - Nem vagyok inkvizítor, Tertullius atya. Jobban járna valamelyik kollégájával. - magyarázkodik. Nem hagyom annyiban.
- Talán ismeri régebbről, vagy megbízik önben. Nem szeretnék ennél csúnyább eszközöket bevetni rajta, ezért reméltem, hogy a segítségemre siet. Lekötelezne. - hajtok újra fejet. Hallom ahogy sóhajt, majd fejemet felemelve látom ahogyan bólint is.
- Ahogy gondolja. De azért míg odaérünk elárulhatná a részleteket. - kérdezősködik.
- Egy plébános az. - kezdek bele a hazugságba. – Állítólag lepaktált egy kultusszal. - mondom lassan, miközben gyorsan lépkedek – Engem küldtek, hogy a körmére nézzek, de a faluban mindenki szerette. Mindössze néhány fura iratot találtam a plébánián, de kénytelen voltam behozni. Nem beszél… - sóhajtok, miközben sorolom a kért részleteket.
Ennyi idő elég volt, hogy leérjünk, ahol be is vezetem a Mattheus által lefoglalt vallatóba.
- Rossz helyre vezetett? - fordul meg ahogyan belép, összevont szemöldökkel kérdezősködve.
- Rossz helyre? Nem, nem fáradjon beljebb, testvér! - vigyorog az őrült, miközben én kulcsra zárom az ajtót, a kulcsot pedig a belsőzsebem mélyébe süllyesztettem.
- Foglaljon helyet. - mutatok rá az ülőalkalmatosságra – Az ön biztonsága érdekében hoztuk ide. - mondom komor arccal – Fel kell tennünk néhány kérdést, ami végzetes lehet, ha más is meghalja. - magyarázom, reménykedve hogy ez elég lesz.
- Mit akarnak? - ül le, miután gyorsan felfogja a helyzetet.
- Mondja, ismer egy bizonyos…Normann tanácsost? - hajol bele a püspök képébe fenyegetően. Én közben begyújtom a füstölőt, majd az ajtó elé állok – nem túl közel, nehogy egy esetlegesen átszúrt penge megsebesíthessen.
- Sosem hallottam ezt a nevet. - feleli teljes nyugalommal a püspök, majd az őrült azonnal folytatja. Meglepő módon, blöffölni és trükközni akar. Lemondóan megrázza a vállát és hátralép, majd szomorúan felém fordul.
- Ó, hát ezek szerint tévedés történt. Gustav király végtelenül csalódott lesz.
Most már nem tudom mit tenni, mintsem folytatni.
- Pedig azt hitte, hogy ő képes lehet segíteni…tévedett. - csatlakozom. Mi történt ezzel? Képes lesz befejezni amit elkezd, vagy elrontja és kénytelenek leszünk erőhöz folyamodni? Miért hagytam megszólalni?
- Miért magukat küldte őfelsége? - húzza fel a szemöldökét a püspök.
- Őfelsége szerint Normann tanácsos felszívódott. A pápai irattárba betörtek és valaki meglovasította az Ordo Ma… -fejezi be hirtelen. Ma..? Mit akar ez mondani, ez is blöff? Ráadásul milyen pápai irattár? Az királyi volt ahol jártunk. – Jajj, bocsánat.
- Hagyja csak, benne reménység szerint megbízhatunk. - bólogatok, remélve hogy a püspöknek nem tűnik fel milyen gyenge lábakon áll ez az egész.
- Folytassa. - mereszti szemeit Mattheusra Eutychus.
- Hát, ha őfelsége azt mondta… - vakargatta az állát – Hm. Őfelsége attól tart, hogy valaki beakarja mocskolni a nevét, és… - von itt vállat – Megkéne szabadulni a lehetséges tanúktól.
Várjunk csak. Akkor miért hozzá jöttünk? Persze, innen még van kiút, rájön Mattheus?
- És ezért elküldte magukat…hozzám? - érdeklődik.
- Még ne húzza fel magát. - gesztikulál – Eszünk ágában sincs őfelsége eretnek játékban részt venni. Bolond ügy. - von vállat újra – Mi hiszünk benne, hogy ön ártatlan. Csak tudni akarjuk, mit tervezhet Gustav. Avasson be minket abba, amit tud, és cserébe megvédjük Gustav tisztogatásából. - beszél össze vissza. Itt már teljesen önellentmondásba keveredett – nem is próbálom meg felfogni.
- Nos el kell ismernem, sikerült összezavarnia. Most már egy szavát sem értem. - dől hátra  a püspök. Itt az utolsó dobása az őrültnek.
- Milyen kár…Normann tanácsos sem hitt nekünk, és így már nincs köztünk. - engedte le a fejét, kezeit összekulcsolva színpadiasan. Itt azonban teljesen bezárta maga előtt a kaput arra, hogy bármit megtudjon. A püspök is így gondolhatja, mivel felsóhajt és felém fordul.
- Akar hozzáfűzni valamit? Főleg valami értelmes magyarázatot. - mondja, mire Mattheus felhördül.
Gondolkodom picit, de innen már bármit hazudok, nem fogom tudni megfordítani a helyzetet. A legegyszerűbb utat választom hát.
- Azt ajánlom kezdjük elölről. Ordo Vigilantis. Tudjuk hogy tud róla, tudjuk hogy benne volt az egész ügyben. Ön is tudja, hogy jobban jár ha beszél. Kezdje. - szegezem neki egyelőre még csak a szavaimat.
- Különben? - kérdez vissza. Válaszolnék, de Mattheus már illusztrálja is a választ kérdésére: előhúzza a kardját, és megpróbálja lábon szúrni a püspököt. „Ez” – suttogom magamban, ám a dolgok nem mennek zökkenőmentesen.
A püspök feláll, kirúgja maga alól a széket, és közben nekicsap valamit Mattheus fejének – nagy valószínűséggel egy Sacra Lux-ot. Amaz hátrál, én pedig az ujjammal rámutatva bénítom le egy Judica Mea-val. Nem tud ellenállni, fájdalmasan húzódik össze. Mattheus ugyanezt ismétli meg, kitudja milyen reakciót várva. Időközben előhúzom a kardomat, és megpróbálom megszúrni vele a korábban célzott lábat. A támadás sikerül, a püspök megrogy, ám válasz gyanánt a mennyezetről kezdenek el záporozni a fénycsóvák, kettő el is talál, de nem veszélyen. Míg a lövedékeket kerülgetjük, a püspök begyógyítja a sebét.
- Azt hittétek ennyire egyszerű lesz? - húz elő egy buzogányt. Mattheus ordít egyet, majd ráveti magát kardjával a püspökre.
- Óvatosan! - kiálltom neki, míg én a láncaimmal biztos távolságból csapok le a fegyverforgató kezére, kardommal pedig újra az előbbi pontot próbálom átszúrni.
A püspök buzogányát lefoglalja Mattheus kardja, így azonban én minden probléma nélkül hatolok bele a húsba. A láncomat a másik kezével kapja el. Reflexből megrántom magamfelé, a másik kezemmel pedig a kardom kosarával próbálom meg fejbevágni az érkező püspököt. A mozdulat sikerül, bár minden bizonnyal hozzá járult, hogy az őrült újra megbénította a férfit. A végeredmény kielégítő: a püspök elesik az előbb felrúgott székben – mi azonnal fölötte termünk, és kardunkat ráfogva szegezzük a földhöz.
- Mit. Tud. Az. Ordo. MALLEUSRÓL?! - kiált rá az őrült, kissé hibásan. – TEGYE A KÍNPADRA! - int felém. Eszembe sincs hozzányúlni, nem akarom hogy megöljön.
- Vigilantis. - javítom ki mindössze az őrültet, majd intek, amiből rájöhet: a püspök csak akkor kerül kínpadra, ha ő viszi. Biztos ami biztos alapon egy újabb bénítással jutalmazom a férfit, nehogy megpróbáljon menekülni.
A püspök szenved még egy darabig, ám végül válaszol:
- Azt hiszik ennél nem vetettek alá rosszabbnak? - morog. Optimista.
- Ne aggódjon, előbb-utóbb megtörjük. Ismeri a rendszert, és azt is tudja, hogy sok kíntól megóvja magát, ha beszél. - nézek végig a püspökön. Remélem az őrültnek lesz annyi esze, hogy nem öli meg mielőtt beszélni kezdene. Amaz belevágja a kardját a kezébe, nagy valószínűséggel csontig hatolva.
- Jól van, jól van! - kiáltja - Maguk őrültek! Elmondok mindent, aztán megrohadhatnak a pokolban. - ez gyors volt. Hol a trükk?

34[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Aug. 23, 2019 4:28 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Magunk mögött hagytuk Varulv barlangját, Herjya pedig elvezet minket a part egy látszólag teljesen véletlenszerű pontjára és a legsekélyebb, ám még hajózható részen ledobta a horgonyt. Sejtettem persze, hogy nem véletlenül választotta ezt a helyet.
- Ha elindultak arra, keletnek... - mutatott egy irányba. - ... olyan harminc kilométerre lesz egy falu. Ott van, akit kerestek.
- Lakott falu? Mármint élőkkel? - érdeklődött Jozef, és igaza volt, hogy igyekezett elővigyázatos lenni. Ezen a küldetésen már semmiben sem lehettünk biztosak. Engem a távolság jobban aggasztott.
- Harminc kilométer... Sehogy nem tudunk közelebb menni?
Hosszú nap volt és nem vágytam még ilyen hosszú és fárasztó kutyagolásra, noha a zarándoklatok alatt megy az ember lánya ennél többet is. Ráadásul ha odaérünk sem tudtam, hogy mire kellett számítanunk. Leo és Klaus megindultak a hajó széle felé és leeresztették az oldalára erősített csónakot. Aleena a horizontot kémlelte, látszott az arcán, hogy cseppet sem volt nyugodt, de miért is lett volna… A világ egyik legerősebb bukottjával készültünk szembe szállni valahogyan…
- Herjya kérlek, be tudnád húzni a vitorlákat? Nem akarom, hogy bárki el tudja a hajót kötni.
A hajószellem lehunyta a szemét és egy pillanatra ismét eltorzult az arca a fájdalomtól.
- Azt... azt hiszem. Embereket látok. Látszólag élnek. - aztán kinyitotta a szemét és kissé kótyagosan leült az egyik korlátra. - Hajóval ez a legközelebbi, ahová tudlak titeket vinni. - utána szót fogadott és összefonta a karjait a mellkasa előtt, amitől a hajó vitorlái feltekeredtek. - Tessék.
- Talán szerencsénk van és nem előholtak. - bólintott Jozef, majd beszálltunk a csónakba, hogy kijussunk a partra végre. Nem is bántam, hogy a lábam végre szilárd talajt érhetett a hosszú imbolygás után.
Aleena némileg felderült arccal nézett a huldraszellemre.
- Neked is fáj a fejed, amikor a hatodik érzéked használod? - kérdezte kíváncsian.
- Próbáltál már holtként élő fejébe látni? Legalább olyan lehetetlen, mint fordítva. - vonja meg a vállát Herjya.
A csónak szerencsére hamar partot ért, a legénység pedig kihúzta a vízből és felfordította, hogy ne vihessék el a hullámok. Körülöttünk csend és üresség honolt, ám a part tele volt nyomokkal. Lábnyomok voltak, hosszú csíkok melyeket talán a huldrák uszonyai okozhattak és egy hatalmas sáv, ami úgy nézett ki, mintha egy hajót vontattak volna a tengerről a part felé. Szerencsétlenségünkre ugyanabba az irányba tartottak, mint mi. Maria, a vámpírnő ezután elővette a távcsövét és körbekémlelt.
- Szerintetek ez az, aminek látszik? A huldrák képesek a szárazon elvontatni egy egész hajót? - nézett Jozef a többiekre.
- Én  már bármit el tudok képzelni. - húztam el a számat. - De nem fogjuk őket időben utolérni.
- Vannak szörnyek a tengerben, amik akkorák, mint egy hajó. Hosszú tengeri kígyók, mint aminek a csontvázát a barlangban láttuk. - magyarázta Gerard. - Valószínűleg egy olyan volt.
Maria kissé talán elvetemült mosollyal fordul oda a többiekhez.
- Itt közel s távol nincs senki. Akárkik is jöttek, nem most értek partot. - mondta, a többiek felé fordulva.
Nekiindultunk hát, minden erőnket összeszedve, mint a zarándokok, ám még így is csigalassú vánszorgásnak hatott. A levegő párás volt és sós, az út nem sáros, de nedves, és fáradtak is voltunk, mégis ki kellett tartanunk. Minden lépés alatt imádkoztam Krisztushoz, Szűz Máriához, Szent Mihályhoz, az angyali seregek urához, hogy adjanak erőt, hogy tovább tudjunk küzdeni. Néhány óra, és talán nyolc mérföld gyaloglás után megláttunk néhány háznak látszó épületet a távolban, de semmiképp sem annyira messze, mint amilyen távolinak Herjya Petra Müllert találta. Ez egy másik település volt, ami éppen útba esett.
- Azok talán ők lehetnek, vagy micsodák? - nézett Jozef Mariára.
- Kicsit pihenhetnénk. - jegyeztem meg reménykedve.
- Hm...talán. - tette ismét szeme elé Maria a távcsövet, ahogy megpróbált valami élőt felfedezni a távolból. Leo és Aleena azonnal mellé ugrott, hogy fedezzék, ha valaki lesből támadna rájuk. Gerard egyetértően bólintott felém.
- Úgyis körbe kell néznünk.
- Hát, ha ez a Petra Müller tényleg olyan rafkós, mint mondtátok, az is lehet, hogy elbújt és megvárta, amíg a sereg átgyalogol felette. - tette hozzá Klaus. Bárhogy is volt, még nem ebben a faluban volt a nő akit kerestünk, de abban igaza volt a férfinak, hogy reménykednünk kellett benne, hogy a felé tartó tengeri seregek elől is képes volt elbújni.
- Nem hiszem, hogy ennyire jók lennének az idegei. - vonta meg a vállát Jozef. - Na? Mit látsz?  Vannak ott élők? - kérdezte a vámpírtól.
- Ez logikus lépés lenne a részéről. - bólintottam Klaus szavaira. - Reméljük így tesz és nem maradunk le róla...
Közben én is érdeklődve fordultam Mariáék felé.
- Ne nagyon reménykedjetek a pihenőben...még a kulacsokat sem fogjuk tudni megtölteni. - felelte a vámpír, némi undorral az arcán. - Az uszonyosok ronda munkát végeztek. - majd összecsukta a távcsövet és elindult. - Ezen jobb lesz minél hamarabb túlesni. Remélem jól bírtátok a Csillagtalan éjszakát... - morogta. Ez nem jelentett semmi jót.
- Szóval ezek szerint nincs élő.... - mormolta összeszorított fogakkal Jozef. - Biztos ők voltak?
Felsóhajtottam.
- Papokként kötelességünk lenne megadni nekik a végtisztességet, de az élők fontosabbak. Van rá időnk, mit gondolnak?
Mint mindig, most is igyekeztem a gyakorlatiasság és a kötelesség mögé bújni, hogy ne gondoljak bele a veszteségbe, a gyászba és a szörnyűségekbe, amik összeroppantottak volna. A holtakért nem tehettem mást, minthogy imádkoztam a lelkükért és megadtuk nekik a végtisztességet, hogy feltámadhassanak majd az utolsó ítélet napján.
- Honnan tudjam...? - nézett Maria Jozefre. - Egy sereg pucér tünde is lehetett.
Majd felém fordult.
- Ehhez egy kolostornyi szerzetes is kevés lenne...
Mindenki a kezében szorongatta a fegyvereit, ha esetleg összetalálkoznánk a tengeri szörnyek hátvédjével. Ahogy azonban áthaladtunk a falun egyetlen élővel sem találkoztunk. A házak többsége önmagába omlott, a kerítések összetörtek, de templomon pedig mintha átment volna az, ami a hajóvontatáshoz hasonló nyomot hagyta, és amit Gerard tengeri kígyónak titulált. A fogadó nagy részére ráomlott a templomtorony, de a nagyja még ép volt. Ám nem ez volt a legborzalmasabb. Az első, ami megcsapott, a tömény vér, belsőség és ürülékszag volt, ammóniával vegyítve. A csatatér jellegzetes aromája mindent belengett, ám a látvány annál is sokkal borzalmasabb volt. Túltett mindenen, Holtmezőn, a Kísértet-szigeteki csatán, Abaddón tombolásán és az újra fellángoló háború legvéresebb ütközetein is. A tengeri szörnyek apró darabokra szaggatták az embereket. Nem lehetett megmondani melyik végtag kihez tartozott, a húsmasszában sokszor felismerhetetlenek voltak az egyes szervek. A talajt sártengerré változtatta a vér. A szám elé kaptam a kezem, hogy ne öklendezzek, és keresztet vetettem.
- Ó Édes Istenem! - torpant meg Jozef is. - Miért? Miért tesznek ilyet, hiszen ezek egyszerű parasztok voltak.......?
- Hoshekh csak ölni akar és a serege is... Nem nézi, hogy ki kerül az útjába.- válaszoltam. Folytak a könnyeim, pedig azt hittem már soha többé nem tudok sírni halottakért. De ez nem egyszerű halál volt, hanem kegyetlen mészárlás. Esélyük sem volt az Istentelen teremtmények és az őket vezető bukott ellen. Ez volt az, amit meg kellett akadályoznunk, hogy tovább terjedjen. Ez a falu állt rettenetes példaként előttünk, hogy mi lesz Veroniából, hogyha kudarcot vallunk. Klaus kilőtt egy különleges nyilat.
- Ne féljen, nővér. - mondta Aleena. - Ezért megfizet.
Leo közben a házak közt bóklászott.
- Kaptatok bármi segítséget Petra Müller megtalálásához? - kérdezte a tünde.
- Csak annyit, amit már elmondtunk. - rázta meg a fejét Jozef. - Itt van a Kísértet szigeten. Menekül Ura elől, tehát biztos kerüli a feltűnést. De ha itt halt volna meg, akkor bajban leszünk, mert még egy embert is nehéz lenne összerakni a.....maradványokból. - mondta halkan.
- Reméljük nem késtünk el. Jó lenne élve megtalálni ám ha nem... Ha visszaszerezzük, amit ellopott Hoshekhtől az élőkön az is segít.
Klausnak úgy tűnt, bármit is látott a felderítő nyíllal, az legalább olyan borzalmas, ha nem még borzalmasabb volt, mint ami csak a falu elején tárult a szemünk elé. Kezét a szája elé kapva öklendezett, de végül visszatartotta a gyomra tartalmát, sápadtság ellen pedig az arcába húzta a kalapját. Pedig itt nem volt szégyen az ehhez hasonló reakció. Mind így éreztük magunkat, sőt szívem szerint én elmenekültem volna-
- Gyerünk, mielőtt megöl minket a dögszag. - sóhajtott nagyot Gerard.
- Oszoljunk háromfele, úgy gyorsabban végzünk. - javasolta Leo.
- Kutassuk át a falut? - kérdezte Aleena.
- Nem tudjuk mit keressünk, egy nyaklánc akárhol lehet, de tőlem átkutathatjuk. - mondta Jozef.
- Heryja azt mondta Petra Müller még húsz kilométerre van innen. - emlékeztettem őket. - Ha akarunk vegyünk magunkhoz élelmet a fogadóból és vizet, ha nem temetünk akkor menjünk tovább.
Mintha hirtelen mind rájöttek volna, hogy az utunk nem itt fog még véget érni, egyként helyeseltek a tovább indulás gondolatára.
- Induljunk is rögtön...a hideg ráz ettől a helytől. - mondta Leo.
- A vizet az oszló hullák, az ételt a lassan csurgó vér rontotta meg. Láttam már hasonlót, itt aligha találunk bármit, ami biztonsággal fogyasztható. - tette hozzá Gerard, Maria pedig egyetértett vele.
- Ja. Még pár kilométerbe nem halunk bele.
Elhagytuk hát ezt az átkozott falut, remélve, hogy a föld magától is befogadja a halottakat. Ha győztünk és visszahódítottuk a partot, mindenképp gondolnunk kellett ezekre a szegény áldozatokra. Újabb hosszadalmas gyaloglás következett. Imádkozni akartam a lelkükért, de valahol úgy éreztem, Isten régen elhagyta ezt a helyet, és csupán a bukottak játszóterén próbálunk valahogyan életben maradni.
Órák múlva, nagyjából ott, ahol Herjya mondta végre megpillantottunk egy vastag, cölöpfallal körbevett települést. Ahogy közelebb értünk, újra megcsapott a csata bűze, ám a tetemek itt másfélék voltak, mint az előző faluban. A cölöpfal körül élőholtak hevertek szétcsapott fejjel, félig elégett démonok, huldrák, amikből nyilak álltak ki, és mindent beterített valami fekete, szurokhoz hasonlatos anyag.
- Ezek már nem adták olyan könnyen az irhájukat. - mondta Maria. - Talán még élnek is. Csak reméljük, hogy nem fogadnak minket sortűzzel...fehér zászló valakinél? - nézett körbe.
- Vajon hogy tud egy kis falu legyőzni egy ilyen hordát? - merengett Jozef. - Elég felkészültnek látszanak. - nézett fürkészően a falak felé. - Van egy tartalék ingem, ha nincs más.
- Szerintem nincs rá szükség. - előre léptem a kapu felé. - Az egyháztól érkeztünk! Segítünk ellátni a sebesülteket, nyissanak kaput! - kiáltottam be.
- Ja tényleg... - nézett rám Aleena. Régen elhagyhatta az inkvizíciót, ha ilyesmi nem jutott eszébe. A kapu fölött egy alak jelent meg és ránk szegezett egy hevenyészett puskát.
- Mutassanak valamit!
- Mire gondol? Gyógyítsunk meg egy huldra-t, vagy mit szeretne? - húzta el a száját Jozef.- Ha beenged, akkor bizonyítunk, biztos van pár sebesültjük. - kiáltotta vissza. Felsóhajtottam, majd belelőttem egy szent fényt a cölöpfalba.
- Ennyi elég?
- Tényleg ők azok, hála Istennek! - sóhajtott fel a férfi. - Nyissátok ki! Gyorsan!
A kapu pedig ki is nyílt valamennyire, így végre beléphettünk. A falu teljesen átlagosnak látszott, csak a fal volt az, ami megkülönböztette a környéken lévő száz másiktól. Az viszont három rétegű volt és még mézgával is megerősítették. A falusiak viszont nem voltak jó állapotban. A legtöbb legalább egy koszos kötést viselt, néhányan betegen feküdtek a házak tövében, és alkohollal próbálták enyhíteni a fájdalmaikat, de sokan voltak talpon is. A korábbi férfi lesietett hozzánk a falról.
- Jó, hogy jönnek, már kezdtünk kifogyni a lőszerből meg a fegyverekből is. De miért csak ennyien?
- Ennyien? Miért talán egy sereget vártak? - kérdezett vissza Jozef.
- Gloria nővér vagyok, a sötét tünde társam Jozef  Strandgut kereszteslovag. A társaink Gerard, Leo, Maria, Aleena és Klaus. Északi speciális egység. A felmentő sereg már úton van, nekünk az a dolgunk, hogy megállítsuk a támadásuk forrását egyszer és mindenkorra. Ehhez pedig beszélnünk kell egy Petra Müller nevű nővel, elméletileg itt kell vele találkoznunk. - magyaráztam el a helyzetet néhány kegyes hazugsággal vegyítve. Nem tartott erre semmiféle sereg, de nem hagyhattam, hogy elveszítsék a reményt.
A férfi erre bólintott.
- Ha a lányra gondolnak az angyallal, jöjjenek csak.
Nem számítottam erre a válaszra, így arcomon őszinte csodálkozással követtem az őrt egy házhoz. Kinyitotta az ajtót, betessékelt minket, ám ez után magunkra is hagyott. Odabent egy tizenhét év körüli, rövid, szőke hajú szinte már lehetetlenül vékony lány ült, innen-onnan összeszedett vászonruhákban. Egyik karja a mélységiek csápjára hasonlít ott, de tudtuk, hogy Petra Müller áruló kultista volt, így ezen talán már nem kellett meglepődnünk.
- Áh, ti vagytok az egyháziak. - szólalt meg a lány.
- Mi vagyunk. - bólintott Jozef. - Állítólag adni akarsz nekünk valamit. - nézett rá kérdőn és közben szétnézett.
- Petra Müller, ha nem tévedek. - szólalt meg Gerard. - Egy fontos kérdést szeretnénk mindenek előtt feltenni. Tudsz-e valamit a Sötétség terveiről? Arról, mi lesz a következő lépése? - kérdezte tőle hezitálás nélkül. Nagyon sietett, de meg is értettem.
- Ne legyél velem lekezelő! - nézett csúnyán a lány Jozefre, aztán Gerard felé fordult. - A... Sötétség?
- Nem állt szándékomban ilyesmi. - rázta meg a fejét a sötét tünde. - Csak az idő nem kedvez a hosszas ismerkedésnek, de bocsáss meg, ha nyersnek hangzottam.
Jozefre pillantottam. Szerintem a lány már nem volt egészen az ép eszénél, és bármelyik pillanatban hisztériás rohamot kaphatott. Óvatosan kellett bánnunk vele ezért.
- Beszélhetünk Anaiellel? - kértem.
- Igen, a Sötétség. A bukott angyal, Hoshekh, aki elől sikerült menedékre lelned. A feladatunk többek közt megtudni, mit tervez, s mire kell számítanunk tőle. Tudsz nekünk segíteni benne? - kérdezte tőle Gerard, ahogy a kezével intett egyet, miközben magyarázott.
- Óh, hogy ő. Értem, becézgeted. Ez aranyos. De azt hiszem a környéken láttátok mit tervez. A kérdés csak az, hogyan állítsátok meg. A válasz pedig... - ekkor a normális karjával a blúza alá nyúlt és elővett egy bőrszíjra fűzött, csiszolt fehér követ, amit azonnal világító cikornyák futnak be. A fény lassan derengve alakított ki egy női alakot, Anaiel alakját, aki halványan elmosolyodott.
- Üdv, Jozef. - nézett először a fiúra. - És Cornelia, Gerard, Klaus, Maria, Leo, Aleena és Ly'adrinn. Ugyan még nem tudjátok, de mindannyian engem kerestek.
Tudott mindent, ami a múltban és a jelenben létezett, noha a jövőt nem látta. Ő volt Veronia emlékezete, nem csodálkoztam hát, hogy tudta a valódi nevemet.
Ly’Adrinn?
Végignéztem a csapaton, de nem láttam senkit, akinek ez lehetett volna a neve… Ám sajnos nem volt most az ideje, hogy ilyen rejtélyeken fennakadjunk. Nem tudtam mennyi időnk lehetett, így fel kellett állítani a prioritásokat.
- Jó, hogy épségben látlak Anaiel. És tudtuk, hogy téged kell keresni. - mosolyodott el Jozef kedvesen, mint aki régi ismerőst köszöntött. - Jól vagy?
- Üdvözöllek. Mi még nem találkoztunk, noha azt hiszem már mindent tudsz. Elviszünk Jerobeámhoz. - ez után Petrára néztem. - Velünk tarthatsz. Megtisztítunk és amnesztiát kapsz a segítségedért.
Gerard és csapata megszeppenten, szinte már döbbenten állt a jelenet előtt. Klaus eszmélt fel elsőként és lépett oda hozzánk.
- Ti tudtatok erről?! Egész végig tudtátok, hogy itt ez a...ki a fene vagy te egyáltalán? - mutatott az alakra. Annyit tudott, veszélyes volt. Látta Liát nyugodni a nyakláncban, egész biztos nem valami jelentéktelen alak lehetett.
- Kedves vagy Jozef, de nem kellett aggódnod. Én nem tudok megsérülni. - mondta az angyal, aztán Klaus felé fordult. - Én vagyok Anaiel, Bet'Sohar minden tudásának őre. Egyike vagyok a grigoriknak, akik a Bilincset őrzik. Ahogy az is, aki titeket küldött. Sarathiel engem keres és nem fog megtalálni, míg el nem jön a Katedrálisba.
- Reméltem is. - felelte nekem Petra. Tehát vele sem kellett hadakozni. Mindenki felfogta a helyzet súlyát.
- Tehát az a feladatunk, hogy eljuttassunk baj nélkül a Katedrálisba..... - kezdte Jozef, de nem voltam benne biztos, hogy ezt kérdezte vagy kijelentette. - Petra, ezek szerint tőled vette az erőt, hogy szembeszálljon Hoshekh-kel? - kíváncsiskodott a fiú.
- Úgy tűnik három angyal találkozóját kell ott megszerveznünk. - néztem Gerard csapatára, majd felsóhajtottam. - Segítek ellátni a sebesülteket a faluban és ennyi gyaloglás és hajózás után szükségünk van néhány óra pihenőre is. Anaiel, megfelel, ha ez után indulunk? Addig elmesélnéd kérlek, mit akar tőled Hoshekh?
Klaus idegesen kapta a szája elé a kezét, aztán, hogy leplezze zavarodottságát ismét kihúzta magát, s egyik kezét a mellkasához szorította.
- Akkor küldetésünk sikerrel járt.
Gerard azonban közel sem volt megelégedve és kíváncsian fordult Anaiel felé.
- És ezzel a temérdek tudással térdre fogjuk tudni kényszeríteni a Sötétséget?
Őt jobban érdekelte a mélységi legyőzése és a tervei, de tudásdémon volt…
- Az erőt magában találta. Én csupán elrejtettem őt a mélységi szemei elől míg tudtam. És csak rajtatok múlik, mikor indultok, magamtól én nem mehetek. Hoshekh nem akarta, hogy a tudás, ami legyőzheti az emberek kezébe kerüljön, így bezárt ebbe az ereklyébe, hogy távol tartson. Azonban a szavak, amiket használsz, Gerard merészek és nagyobbak, mint ami illendő. Egy bukott angyalról beszélsz, akinek ereje szinte mérhetetlen. A tudás, amit adhatok segíthet legyőzni, ha készek vagytok meghozni minden áldozatot és megtenni minden feladatot. De egy angyalt sosem lehet térdre kényszeríteni. - magyarázta Anaiel. Ekkor Petra csápos karja hirtelen visszaalakult emberivé, a lány pedig a tenyerét a homlokára szorítva térdre esett.
- Ajajj, ne, nenenene! Ne most, már olyan közel voltunk...
- Mi az Petra? Megtalált? Hogyan? - nézett Jozef Anaielre. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel le kellett mondanunk a pihenésről.
- Mennyi időnk van? - kérdeztem, majd Jozefre néztem. - Nekünk van még egy imánk. Gerard, Sarathielt ide tudjátok hívni?
Biztos voltam benne, hogy Jerobeám nélkül nem nézhettünk szembe Hoshekh-kel. Bárcsak minden egyszerűen ment volna, ahol biztonságosan eljuttatjuk Anaielt és Petrát a katedrálisba...
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén! - rántott kardot Aleena.
Gerard idegesen csóválta meg a fejét.
- Olybá tűnik, egyik angyal sem adott több tanácsot a másiknál. Annyit mondott, megjelenik, ha eljön az ideje... - szegezte az ujját Petra felé.
- Hé, magadnál vagy? - lépett előre Leo, rámarkolva a kardjára, ahogy Petrához beszélt. A lány felnézett. Mind a két szeme vörös volt az elpattanó erektől, a szeme sarkából vér szivárgott, és amikor megszólalt a szája szélén is kibuggyant.
- Me... meneküljetek... - azzal letépte a nyakából a követ, elénk dobta és előre bukott. Anaiel azon nyomban eltűnt, ahogy a lány elengedte a követ. Jozef kapta fel először a nyakláncot, és az inge mélyére csúsztatta. Petrán már nem segíthettünk.
- Az Úr biztos megbocsát neked. - vetett keresztet a fiú. - El kell tűnnünk innen. Gondolom, ha megtalálta Petra-t, biztos akar lenni a dolgában.
Lehunytam a szemem. Igaza volt Jozefnek el kellett volna mennünk de... Nem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel.
- Nem áldozhatjuk fel ezeket az embereket. Én nem bírnám elviselni ha egy olyan mészárlás száradna a lelkemen, mint amit idefelé láttunk. Őértük csináljuk mindezt, ha most elmegyünk az egész küldetés, az egész harc Hoshekh ellen értelmét veszíti. Anaiel, mondd el, hogy nyerhetünk kérlek. Ide tudjuk hívni Jerobeámot, nem fog neki gondot okozni a távolság.
Nem tudtam, a kövön belül hallott-e minket, de tennem kellett egy próbát. Tekintetem ekkor Gerardra és a csapatára tévedt... De végül nem mondtam semmit. Nem futottak volna el ők sem.
Aleena ekkor bekiabált a házba.
- Erre!
Gerard egy mágikus pajzsot húzott fel a lány elé.
- Gyerünk, mielőtt felrobban! - szólt ránk, majd mind kimentünk a házból.
Anaiel alakja mintha remegő tévékép lett volna jelent meg és tűnik el Jozef előtt a levegőben.
- Nincs... idő... fegyve... hosszú... - aztán teljesen elnémult.
A cölöpkerítést cérnavékony fekete szálak nőtték be, mintha egy kátrányból álló kúszónövény lett volna, majd az egész pozdorjává tört. Egyszerre robbant szét minden fa, amit a falu köré vertek, a forgács pedig szélviharként söpört végig az utcákon belepve mindent. Ahol eddig a kapu állt most egyetlen alak sétált befelé. Magas, vékony nőalak volt, amolyan tündés alkattal. Hosszú fekete kabátot viselt, de az több helyen szakadt és kopott volt, az arca pedig betegesen sápadt volt, mint valami ghoulnak.
- Azt hittétek elbújhattok előlem? Mégis mit képzeltek, mik vagytok? - kérdezte halkan, mégis mintha minden más nesz elhalt volna a szavaitól. Ekkor hirtelen derékvastagságú, fekete kátrányból álló csápok csapnak elő a földből a ház körül, ahol eddig voltunk. Átfúrva felkapták a magasba, aztán több darabban széthajigálták. - Tenebris vagyok. Ti pedig csak szőrtelen majmok. Mégis, amennyi haragot okoztatok nekem úgy döntöttem a halálotok nem lesz könnyű.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

35[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Aug. 23, 2019 6:38 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Varulv a főárbóc mellett foglal helyet, ott kezd el lebegni és lát neki a rituálénak. Irtózatos mennyiségű mágia kezd el a levegőben áramlani. Gerard egy pillanatra el is gondolkozik rajta, hogy ez az ige, amivel a hajóhoz láncolták Herjyát vajon milyen hatalmas lehetett, ha csak az irányítása ennyi koncentrálást igényel.
Árgus szemekkel figyelték a vizet. Még mindig nem látszott semmi. Ám ahogy Varulv nekilátott a rituálénak, a hajó előtt a víz zavarossá vált, morogni kezdett, s hatalmas csobbanással ugrott fel egy idegen a hajó elejére. Az illető egy nő volt, elnagyolt, torz emberi vonásokkal. Huldra volt, ezt biztosra vehették. Gyilkos vöröslő szemekkel nézett rájuk, kitekintve fejfedőként szolgáló hínárhalom mögül, ami a fején díszelgett.
- A Sötétnek igazzzza volt. – szólt sziszegve.
A támadás senkit sem ért készületlenül. Gloria rögtön előre is siet, hogy végezzen az ellenféllel, mielőtt az bármit tenni tudna. Leo rögtön észre is veszi. Aggodalommal indul meg utána. Ha mégsem fogja tudni levágni, könnyen padlóra küldheti a szörnyeteg.
- Fedezzetek. – ordította a többieknek.
A tünde Gloria után futott, miközben az indáit maga köré szólította. A ruhája alól, egészen a páncélja sarkáig mindenhol apró, tüskékkel telerakodott ágak és indák jelentek meg. Őt nem vágták, kényelmesen, gyengéden ölelték körbe, ám készek voltak bárkit miszlikbe aprítani, aki a közelébe mer merészkedni.
Klaus gyorsan vette a lapot, s íját előrántva célba vette az idegent. Gerard Klaus mellé állt, hogy hárítson bármiféle varázslatot, amik rájuk készül szórni. Szinte biztos volt benne, hogy a huldra ismer valamilyen igét, vagy bűbájt. Maria Leo után indult, de közel sem futott olyan gyorsan mint a tünde, így szemét a hajó más tájékai felé szegezi.
~ Cöh...könnyen lehet, hogy ez csak egy elterelés, s közben más jönnek. – gondolta, miközben jobbra fordította a fejét.
Aleena ezt látva követi a péládját, s a bal oldal felé szegezi a tekintetét. Ha ennyien rontanának neki egy ilyen apró ellenfélnek, amúgy is csak egymást akadályoznák vele. Nem is érte őket váratlanul, amikor egy-egy huldra mászott fel. Egyelőre egyikük sem tűnt túl veszélyesnek, így magabiztosan állták el mindketten útjukat.
Csakhogy ekkor a huldra a ha elején énekelni kezdett. Különös, zavaró érzés lengte be az egész fedélzetet, mintha egy sötét, baljós fuvallat söpört volna végig mindenkin. Egy pillanatra rá el is múlt, így nem értették, mi történt. Egyedül Gerard, Leo és Klaus álltak meg döbbenten nézve körbe körbe. Az elöl álló huldra helyén hirtelen Gloria nővér jelent meg, a két oldalt álló pedig mintha egy gyors, villanásnyi idő alatt történt varázslattal helyet cseréltek voln a lányokkal.
~ Mi a fene? Dehát...nem varázsolt senki? – nézett Ger értetlenül körbe.
- Valami.....valami nem jó! – morgott Jozef előttük, döbbenten állva meg.
A lányok közben csak néztek, hogy miért torpant meg mindenki. Az ő szemeik előtt még mindig ugyanott állt a három huldra. Maria idegesen harap a szájába. "Mágia?", gondolja, valami ének, ami összezavarta őket. Aztán megrázza a fejét, az nem lehetséges. Ez valami más, ha mágia lenne, Gerard eltüntette volna. Ez valami olyan bűbáj, ami nem pecsétekhez van kötve. Aleena nála sokkal agresszívebb, ahogy megszűnt kellemetlen, sokkoló érzés, rámutat az éneklő huldrára, hogy megszakítsa az éneklésben, gyilkos átkával, amit még az anyja adott tovább neki.
A támadása hatott. Legalábbis egy pillanatra úgy tűnt, megtorpant, abbahagyta az éneklést, s szinte követhetetlen sebességgel suhant át a hajón, egyenesen Aleena előtt terembe, karddal a kezében. A penge egy míves munka volt, enyhén ívelt, kékes árnyalatú, az egykezes fegyvereknél kicsivel rövidebb. Gyors, fürge, meglepetésszerű vágásokhoz tervezték.
Aleena rémülten vette észre, hogy a huldra őt vette célba, miután megátkozta. Láncát a tengeri rémség fegyvere elé repítette, hogy köré tekerhesse és kiránthassa a kezéből. Ha elveszti a fegyverét, súlyos hátrányban lesz, mert nála ott lesz a kardja.
Gerard furcsállóan nézte a kardot ragadó huldrákat.  Ennyit látott a csatából. Három huldrát, akik a lányok helyén álltak, s karddal a kezükben viaskodtak. Illúziót sejtett, ám egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Hirtelen ötletből vezérelve a Maria helyén felbukkant Huldrát vette célba, hogy beleolvasson az elméjébe. Könnyedén fel tudja fedni, ki is valójában...vagy hogy mire képes.
Ahogy az várható volt, Maria varázslatait látta maga előtt. Jozefnek, a sötét tünde papnak hasonló ötlete lehetett, mert rikító, szentelt fényt hvott életre az Gloria körül, vagy legalábbis akörül, akit Gloriánka hittek, amitől az állítólagos papnő visítva kezdett el vonaglani.
- Meg vagy! Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. – úgy tűnt, ők ketten ugyanarra a következtetésre jutottak.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok. – nem habozott a démon megerősíteni, amit mondott.
Most, hogy biztosak voltak a dolgukban, gond nélkül szállhattak csatába. Klaus Gloriát veszi célba, vagyis az, aki éppen Gloriának mutatja magát. Precíz, védhetetlen lövést indít útjára, keze egy pillanatra sem inog megy, ahogy eltalálja a lábát a lánynak.
Az illúzió ebben a pillanatban foszlik szerte. Látni lehet, ahogy a holdra, melynek uszonyát Klaus átlőtte az uszonyát. Aleena állt ott előtte, kissé komolyabban megsérülve, de Gerard gyorsan ekzelésbe vette, s ráküldte a hold áldását, hogy kezdje el a sebét összezárni. A huldra megtántorodott, amit a két pap rögvest ki is használ, és megpróbálnak rátámadni. Könnyen ki is végezték volna, ha a huldra nem szólított volna magához egy igét, ami egy vízből font pajzzsal vette körbe.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szerintetek véletlenül maradtam én hátra? – sziszegi felbőszülten.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! – vágta rá rögvest Jozef, a fiatal pap.
Hárman támadtak rá a huldra vezérre. Gloria, Jozef és Leo. Együtt, s szinte pontosan ugyanabban a pillantban lendítették meg a fegyvereiket, készen arra, hogy lecsapjanak rá. Gerard ezt látva Leo felé int, hogy varázslatával felerősítse a csapását. Intésére minden tárgy mozgásba lendül, lehetett ez akár egy másik valaki fegyvere is.
- Tiii... fattyaaakk... – ordítja a huldra, fájdalmasan, ahogy összeesett és elterült a hajó fedélzetén.
Rövid csend borult a tenger felszínére. Varulv szólalt elsőnek meg.
- Készen vagyok. – mondta hidegen.
Gloria gyanakvó, bánkódó szemekkel nézett rá.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens?
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. – mosolygott vissza az apáca.
Jozef nagyokat lihegve nézett körbe.
- Még valami meglepetés?
Hajócskának némi időre volt szüksége, mire realizálta, mi történt vele.
- Nem tudom. - csóválja meg a fejét Herjya. - Nem érzek semm... – szólalt meg, mielőtt fájdalmassan felkiáltott vona - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van! – örvendezett a tenger végébe mutatva.
- Ne késlekedjünk. – vágta rá Gloria.
- Menjünk, ha ez segít rajta. – helyeselt Jozef - Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? – nézett gyanakvóan Varulvra.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - nézett Jozefre. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
Gerard ekkor hirtelen egy gigászi dobbantással előre lépett és elkiáltotta magát.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! -hadarta gyorsan, ahogy elindult, s le-lehajolt körbe a hajó szélénél, megnézve nincs-e ott senki.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. –legyintett egyet szomorúan - De már ő sem.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak - Induljunk meg. Út közben elmondom.
- Ismerte őt? – kérdezte Gloria.
- Ismerte...de miért támadta meg?
Klaus kis gondolkodás után válaszolt Jozefnek.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok.
Aleena miközben összeszedte magát csatlakozott Gerardhoz. Klaus gondolata mentén elindulva rögvest rá tudott cáfolni az ősöreg lidérc szavaira.
- Igaza van, Varulv. Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
Gerard hozzá csatlakozva elkezdte magyarázni, miért állította meg Hajócskát. Régóta gondolkozott ezen, régóta gyanakodott. Azonban most teljessé vállt benne a kép.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! – mutatott előre a tenger felé - Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felébredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
Mindenki türelmesen hallgatta az elméletet. Varulv az elején úgy tűnt, nagyon meg volt döbbenve. Aztán fura hangokat kezdett kiadni. Aztán mintha rángatózott volna. Gerard egyszer csak azon kapta magát, hogy a lidérc nevet, egyenesen rajta és az elméletén röhög, olyan fölényesen, mintha ő maga tervelte volna ki az egészet, s tudja, mennyire téved.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Gerard haragos szemöldökkel vicsorgott a lidércre. Hogy neki ezt a megaláztatást kelljen a saját hajóján elviselnie. És miért. Mert jóba kell legyenek vele, mert meg kell a világot menteni. Undorodott ettől a besavanyodott vénembertől.
~ Mégis milyen jogos int le ő engem?! Nyomorult, senkiházi vén szarházi, semmit sem tett a hétszáz évével csak ült és hagyta, hogy elfelejtsék. Erre büszke?! Ettől hordja úgy fent az orrát?!
Azonban nem ő volt az egyetlen. Hajócska is látszolat haragos tekintettel nézett Varulvra. Ritka dolog volt tőle érzelmeket látni, meg is lepte a legénység apraját-nagyját.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... – harapott nem létező nyelvére, ahogy tekintetét felé szegezte - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Jozef megszeppenve lépett oda. A dacon arcán talán most először lehetett sajnálatot, alázatot látni.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - feleli Herjya, jól látható gyásszal a szemei mögött.
- Ez...rendkívül nagylelkű... – felelte Leo.
Gerard még mindig nem tudta, mit feleljen. Úgy érezte, legszívesebben ordítana egyet. De végül anyniban hagyta. Had örüljön csak a diadalittas kacajának. Szenilis vén bolond, aki élete tavaszán történt legendás, világváltó emlékeit sem tudja felidézni. Pocsék élete lehetett. Nem is tudta hirtelen, szánja-e érte. Sajnálatot érdemel, nem szavakat. Ezzel csitította el magát.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
Klaus nyugodtan szusszan egyet.
- Ez megnyugtató... - felel Varulvnak.
Ahogy a hajó útnak indul, a lidérc mester szép alssan elemelkedik tőle. A bárka módszeresen maga mögött hagyja, ahogy átcsúszik rajta, s semmitmondó, egyszínű hangon köszön el tőlük.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza. – intett nekik, ahogy szép lassan elnyelte a köd.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. – mondta lelkesen Gloria.
A két pap nem sokra rá betaszították a tengerbe a halott huldra harcos testét. Klaus reflexből vetett magára keresztet, ahogy a huldra temetését szemlélte. A hajó lassan indult meg. Szellem ide vagy oda, egy emberre mindig szükség volt a kormány mellett. Sorsot húztak, hogy eldöntsék, hogyan váltják egymást. Gerardot ezúttal kihagyták belőle. A hajó kapitánya félrevonult. Némi magányra volt most szüksége. Annyi magányra, amennyit ő magának megengedni tudott.
Aleena azonban korántsem nyugodott le. Fejében cikáztak a gondolatok, mint veszett szenjánosbogara teliholdkor. Egyre csak a huldra szavai és Gerard elmélete járt az eszében. Nem tudta elűzni a gondolatot, hogy a Sötétség kezére játszanak.
~ Nem lehet, hogy ennyi lenne. Úgy nevezte a nő tanácsadóját, „A Sötét“. Ez nem lehet véletlen. A huldrák legjobb harcosa nem dobja csak úgy el az életét, mindent egy lapra feltéve. Megégette a szent fény, őt, aki nem hordozza a Fajok Átkát. Megérintette a Sötétség, efelől biztos vagyok. Az éneke látszólag hatástalan volt az itteniek felére. Ezzel számolnia kellett volna. Heryja is látta, hogy valami nem volt rendben vele...
Egyre csak ezen járt az esze, ahogy a hajó szép lassan megindult a kontinens felé.

36[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Aug. 24, 2019 10:15 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Miután megszabadultunk a lidérctől Herjya elvezeti a hajót a part egyik számomra semmivel többet nem mondó partjára, mint egy másik. Egy sekélyebb még hajózható részen ledobja a hajó horgonyát.
- Ha elindultak arra, keletnek... - mutat egy irányba. - ... olyan harminc kilométerre lesz egy falu. Ott van akit kerestek.
Körbenézek. Rajtunk kívül, úgy néz ki, egy lélek sincs a parton.
- Lakott falu? Mármint élőkkel? - érdeklődöm, mert már ezen a földön semmi sem biztos.
- Harminc kilométer... Sehogy nem tudunk közelebb menni? - kérdezi a nővér látható lehangoltsággal. Én már beletörődtem, hogy gyalogolni fogunk.
Aleena azonban előreláthatóan a visszautunkat is biztosítani akarta.
- Herjya kérlek, be tudnád húzni a vitorlákat? Nem akarom, hogy bárki el tudja a hajót kötni.
Herjya lehunyja a szemét és egy pillanatra, miközben eltorzul az arca a fájdalomtól.
- Azt... azt hiszem. Embereket látok. Látszólag élnek. - mondja a szellem a kérdésemre, aztán kinyitja a szemét és kissé kótyagosan leül az egyik korlátra. - Hajóval ez a legközelebbi, ahová tudlak titeket vinni. - utána Aleena kérését is teljesíti, összefonja a karjait a mellkasa előtt, amitől a hajó vitorlái feltekerednek. - Tessék.
Türelmesen várok, amíg a démon emberei a kikötési műveleteket végzik és kiteszik a pallót, hogy a szárazföldre jussunk. Közben bólintok a hajószellemnek, aki válaszolt a kérdésemre.
- Talán szerencsénk van és nem előholtak. - nézem, ahogy leereszti a csónakot, majd beülök segítve, ha kell Gloria nővérnek is.
- Neked is fáj a fejed, amikor a hatodik érzéked használod? - hallom még Aleena kíváncsi kérdését, ami szerint ő is képes hasonlóra?
- Próbáltál már holtként élő fejébe látni? Legalább olyan lehetetlen, mint fordítva. - hangzik a válasz.
Ahogy mindenki kint van, Gerald emberei kijjebb húzzák a csónakot és felborítják, gondolom, hogy megvédjék és megakadályozzák, hogy elvigye a víz, aztán Maria előhúz egy távcsövet és azzal kémleli a tájat.
Nem mozdulok, amíg a vámpírnő nézelődik a távcsövével, mert nem rossz az, ha tudjuk mi vár ránk előttünk, helyette a lábam előtt a földet nézem, eléggé szembeötlő, hogy milyen nyomok vannak a part fövenyében.
Lábnyomok, hosszú csíkok amit a huldrák uszonyai okozhattak, és egy hatalmas sáv, ami olyan, mintha egy hajót vontattak volna be a tengerről a part felé és nagyon úgy néz ki, hogy pont arra megyünk mi is.
- Szerintetek ez az, aminek látszik? A huldrák képesek a szárazon elvontatni egy egész hajót? - nézek a többiekre, hiszen ők járatosak a vizeken.
- Én már bármit el tudok képzelni. - húzza el Gloria nővér a száját. - De nem fogjuk őket időben utólérni.
- Vannak szörnyek a tengerben, amik akkorák, mint egy hajó. Hosszú tengeri kígyók, mint aminek a csontvázát a barlangban láttuk. - magyarázza Gerard. - Valószínűleg egy olyan volt.
Maria elteszi a távcsövet aztán feénk fordul.
- Itt közel s távol nincs senki. Akárkik is jöttek, nem most értek partot.
Valamiért nem tetszik nekem Maria mosolya, de hát nem hiszem, hogy lenne más választásunk, mint előre menni, a küldetésünk nem tűr halasztást, így aztán inkább jobb, ha nem futunk bele egy csapat óriáskígyóba, vagy mibe már az utunk elején.
- Azok talán ők lehetnek, vagy micsodák? - nézek a távcsöves vámpírra, mikor még - ha jól számoltam - a felét sem megtéve a távnak nagyobb dolgok tűnnek fel, hisz ő jobban láthatja őket.
- Kicsit pihenhetnénk. - emeli fel a fejét reménykedve, fáradtan a nővér.
- Hm...talán. - néz bele a távollátóba Maria, miközben két társa is láthatóan mellé húzódik. Sejtésem szerint ez egy jól berögzült cselekedet náluk, hogy védjék azt, aki nem tud a környezetére figyelni ilyenkor.
- Úgyis körbe kell néznünk. - biccent a démon a nővér felé.
- Hát, ha ez a Petra Müller tényleg olyan rafkós, mint mondtátok, az is lehet, hogy elbújt és megvárta, amíg a sereg átgyalogol felette. - teszi hozzá Klaus.
- Nem hiszem, hogy ennyire jók lennének az idegei. - vonom meg a vállam. - Na? Mit látsz? - érdeklődöm a vámpírnál, bár mintha romokat látnék, ahogy közeledünk és én erőltetem a szemem. - Vannak ott élők?
- Ez logikus lépés lenne a részéről. - jegyzi meg Gloria. - reméljük így tesz és nem maradunk le róla...
- Ne nagyon reménykedjetek a pihenőben...még a kulacsokat sem fogjuk tudni megtölteni. - mondja a vámpír, látható undorral az arcán - Az uszonyosok ronda munkát végeztek. - indul el. - Ezen jobb lesz minél hamarabb túlesni. Remélem jól bírtátok a Csillagtalan éjszakát... -
- Szóval ezek szerint nincs élő.... - mormolom összeszorított fogakkal. Láttam már csúnya dolgokat, de ettől még tudom, hogy nem lesz könnyebb. - Biztos ők voltak?
- Papokként kötelességünk lenne megadni nekik a végtisztességet, de az élők fontosabbak. Van rá időnk, mit gondolnak? - komorul el Gloria nővér tekintete.
- Honnan tudjam...? - néz Maria rám. - Egy sereg pucér tünde is lehetett.
~ Ezek szerint több, mint ronda lesz a hely. ~ vonom le a következtetést.
Maria folytatja a nővérre nézve morogva.
- Ehhez egy kolostornyi szerzetes is kevés lenne...
Minden társa fegyvert tart már a kezében, így én is felkészülök.
Aztán beljebb érve a faluba, már láthatom, hogy mire célzott Maria. Azt hiszem erre nem lehetett semmilyen módon felkészülni.
A házak többsége önmagába omlott, a kerítések összetörtek, a falu templomán pedig mintha átment volna az, ami a hajóvontatáshoz hasonló nyomot hagyta, egyedül nagyjából egy épen maradt épületet látni, talán a fogadó lehetett, de annak egyik részére is ráomlott a templom tornya, a nagyja azonban ép.
- Ó Édes Istenem! - torpanok meg, ahogy végigszalad a szemem a pusztításon, amik Isten házát sem kímélték, a szabályosan szétcincált holtakon, a romokon.
- Miért? Miért tesznek ilyet, hiszen ezek egyszerű parasztok voltak.......?
- Hoshekh csak ölni akar és a serege is... - vet keresztet mellettem a nővér és látom, hogy elönti a szemét a könny. - Nem nézi, hogy ki kerül az útjába.
Klaus kilő az égbe egy nyilat és mivel nincs közel és távol senki, sejtésem szerint valami mágia használatához kell neki.
- Ne féljen, nővér. - szólal meg Aleena. - Ezért megfizet.
Nagyon remélem, hogy tényleg tudunk tenni valamit, hogy ezért megfizessen, aki tette.
Igyekszem a szemem inkább az úton tartani, mert még a szag is elviselhetetlen.
Leo a házak közül bukkan elő.
- Kaptatok bármi segítséget Petra Müller megtalálásához? - néz ránk kérdőn.
- Csak annyit, amit már elmondtunk. - rázom meg a fejem. - Itt van a Kísértet szigeten. Menekül Ura elől, tehát biztos kerüli a feltűnést. De ha itt halt volna meg, akkor bajban leszünk, mert még egy embert is nehéz lenne összerakni a.....maradványokból. - mondom halkan.
- Reméljük nem késtünk el. Jó lenne élve megtalálni ám ha nem... Ha visszaszerezzük amit ellopott Hoshekhtől az élőkön az is segít. - mondja fojtottan Gloria.
Hirtelen Klaus előregörnyed és fura hangokat kezd kiadni, de a kalapját az arcába húzza, hogy takarja magát. Nekem már volt szerencsém , ha nem is ennyire szörnyű, de hasonló helyzethez Abbadon tombolása után, így tudom, hogy nem könnyű megbírkózni vele, még egy veteránnak sem, így tapintatosan elfordulok.
- Gyerünk, mielőtt megöl minket a dögszag. - sürget meg minket Gerald is, gondolom hasonló következtetésre jutva.
- Oszoljunk háromfele, úgy gyorsabban végzünk. - javasolja Leo.
- Kutassuk át a falut? - kérdezte Aleena.
- Nem tudjuk mit keressünk, egy nyaklánc akárhol lehet, de tőlem átkutathatjuk. - vonom meg a vállam, bár nem lesz könnyű feladat.
- Heryja azt mondta Petra Müller még húsz kilométerre van innen. - hívja fel a figyelmet Gloria arra, ami felett majdnem sikerült elsiklani.. - Ha akarunk vegyünk magunkhoz élelmet a fogadóból és vizet, ha nem temetünk akkor menjünk tovább.
- Induljunk is rögtön...a hideg ráz ettől a helytől. - mondja Leo.
- A vizet az oszló hullák, az ételt a lassan csurgó vér rontotta meg. Láttam már hasonlót, itt aligha találunk bármit, ami biztonsággal fogyasztható. - ingatja meg a fejét a démon, amivel a vámpírlány is egyet ért.
- Ja. Még pár kilométerbe nem halunk bele.
Régen gyalogoltam már ennyit egyfolytában, de most ha valaki ajánlgatta volna sem akartam pihenni. Elszántan róttam a métereket, kilométereket, míg fel nem tűntek a cölöpfalak.
Nagyon úgy néz ki, hogy egy falu lehet, remélhetőleg az, ahová tartottunk, mert lassan egy lépést nem tudok megtenni.
Maria megint előszedi a távcsövét és arrafelé fordítja.
- Ezek már nem adták olyan könnyen az irhájukat. - magyarázza, miközben azt is megtudjuk, hogy azok a tetemek nem emberek. - Talán még élnek is. Csak reméljük, hogy nem fogadnak minket sortűzzel...fehér zászló valakinél? - néz körbe kérdőn.
- Vajon hogy tud egy kis falu legyőzni egy ilyen hordát? - merengtem el. - Elég felkészültnek látszanak. - nézek fürkészően a falak felé, bár tényleg nincs választásunk közelebb kell menni. - Van egy tartalék ingem, ha nincs más.
Ahogy közel értünk már én is láttam az élőholtak és démonok nyílakkal kilyuggatott, tűzzel megégett testét, bár, hogy mi az a szurokszerű valami rajtuk, nem jövök rá. Mielőtt azonban közelebbről is megnézhettem volna, Gloria akcióba lép.
- Szerintem nincs rá szükség. - lép a kapuhoz. - Az egyháztól érkeztünk! Segítünk ellátni a sebesülteket, nyissanak kaput! - kiáltotta.
Igen! Gloria nővér ismét megmutatja, hogy az eszéért is szeretjük, most is ő kapcsol elsőnek.
- Ja tényleg... - jegyzi meg az inkvizítorláncos lány.
A kapu fölött egy alak jelenik meg derékig és ránk szegez egy puskát.
- Mutassanak valamit!
- Mire gondol? Gyógyítsunk meg egy huldra-t, vagy mit szeretne? - húzom el a szám, mert én biztos nem fogok például Szent Fényt pazarolni, hogy bizonyosságot leljen. - Ha beenged, akkor bizonyítunk, biztos van pár sebesültjük. - kiáltom vissza.
Elegem van már ebből az egészből, a gyaloglásból, a hullákból a mai napra.
A nővérnek azonban nincsenek ilyen skrupulusai, belelő egy szent fényt a cölöpfalba.
- Ennyi elég?
- Tényleg ők azok, hála Istennek! - sóhajt fel a férfi. - Nyissátok ki! Gyorsan! - a kapu pedig ki is nyílik valamennyire, ahol besorjázhatunk.
A falu látszólag elsőre egész olyan, mint bármelyik másik, csak a cölöpfal különbözteti meg, ami amúgy három rétegű és még mézgával is megerősítették. A falusiakon azonban látni a harci sebeket, a legtöbb visel legalább egy koszos kötést, egynéhány betegen fekszik a házak tövében és alkohollal enyhíti a fájdalmat, de a legtöbb talpon van. Az előbb valamiféle azonosítót követelő férfi lép hozzánk.
- Jó, hogy jönnek, már kezdtünk kifogyni a lőszerből meg a fegyverekből is. De miért csak ennyien?
- Ennyien? Miért talán egy sereget vártak? - kérdezek vissza, mert nagyon úgy hangzott.
Most is a nővér a diplomatikusabb, azt hiszem nem ártana példát vennem róla.
- Gloria nővér vagyok, a sötét tünde társam Jozef Strandgut kereszteslovag. A társaink Gerard, Leo, Maria, Aleena és Klaus. Északi speciális egység. A felmentő sereg már úton van, nekünk az a dolgunk, hogy megállítsuk a támadásuk forrását egyszer és mindenkorra. Ehhez pedig beszélnünk kell egy Petra Müller nevű nővel, elméletileg itt kell vele találkoznunk. - magyarázza, mire kicsit felszalad a szemöldököm, de befogom a szám.
A férfi csak bólint erre, elengedve a füle mellett a kérdésemet, gondolom szándékosan.
- Ha a lányra gondolnak az angyallal, jöjjenek csak. - aztán megindul az egyik, a többitől látszólag semmitől nem különböző ház irányába, ahová ki is nyitja az ajtót és betessékel minket, majd el is megy.
A házban egy olyan 17 körüli, rövid szőke hajú, meglepően karcsú lány néz ránk, kopott-foltozott ruhában, egyik karja elég erősen a mélységiek csápjára hasonlít.
- Áh, ti vagytok az egyháziak. - szólal meg, ahogy belépünk.
~ Angyal? ~ hökkenek meg, de most befogom a számat, Gloria sokkal jobb ebben és máris elérte, hogy odavezessenek minket a keresett Petra Müller-hez.
Legalábbis valószínűleg ő az, bár idősebbnek gondoltam volna.
- Mi vagyunk. - bólintok. - Állítólag adni akarsz nekünk valamit. - nézek rá kérdőn és közben szétnézek a helyen. Lehet, hogy tényleg van vele valaki, egy nefilim.....aki eldughatta őt a mélységi elől eddig?
- Petra Müller, ha nem tévedek. - kérdezi Gerard is. - Egy fontos kérdést szeretnénk mindenek előtt feltenni. Tudsz-e valamit a Sötétség terveiről? Arról, mi lesz a következő lépése? - csap egyenest a közepébe.
- Ne legyél velem lekezelő! - néz rám csúnyán a lány, aztán a démon felé fordul. - A... Sötétség?
Elkerekednek a szemeim a szavaitól. Átgondolva az előbbi mondókámat én nem látok benne semmi sértőt vagy lekezelőt.
- Nem állt szándékomban ilyesmi. - rázom meg a fejem és a meglepődés a hangomból is kitűnhet. - Csak az idő nem kedvez a hosszas ismerkedésnek, de bocsáss meg, ha nyersnek hangzottam.
- Beszélhetünk Anaiellel? - vet felém közben egy megértő pillantást a nővér.
- Igen, a Sötétség. A bukott angyal, Hoshekh, aki elől sikerült menedékre lelned. A feladatunk többek közt megtudni, mit tervez, s mire kell számítanunk tőle. Tudsz nekünk segíteni benne? - Gerald nem tágit a kérdésétől, ami mondjuk nem is árt, hiszen szeretnénk a közvetlen találkozást elkerülni.
- Óh, hogy ő. Értem, becézgeted. Ez aranyos. De azt hiszem a környéken láttátok mit tervez. A kérdés csak az, hogyan állítsátok meg. A válasz pedig... - ekkor a normális karjával a blúza alá nyúl és elővesz egy bőrszíjra fűzött, csiszolt fehér követ, amit azonnal világító cikornyák futnak be.
Megfeszülök, ahogy a ruhájába nyúl, de aztán megnyugszom, ahogy előkerül a nyaklánc, aminek köve hasonló ahhoz, amit én is katam Anaile-től.
A fény lassan derengve alakítja ki Anaiel alakját, aki halványan elmosolyodik.
- Üdv, Jozef. - néz először rám. - És Cornelia, Gerard, Klaus, Maria, Leo, Aleena és Ly'adrinn. Ugyan még nem tudjátok, de mindannyian engem kerestek.
Az angyalmás mosolyából nem úgy néz ki, mintha bajban lenne, de ki az a Cornelia?
- Jó, hogy épségben látlak Anaiel. És tudtuk, hogy téged kell keresni. - mosolyodok el, a kérdésemet későbbre halasztva. - Jól vagy?
- Üdvözöllek. Mi még nem találkoztunk, noha azt hiszem már mindent tudsz. Elviszünk Jerobeámhoz. - köszönti a nővér is, aztán Petrára néz. - Velünk tarthatsz. Megtisztítunk és amnesztiát kapsz a segítségedért.
- Ti tudtatok erről?! Egész végig tudtátok, hogy itt ez a...ki a fene vagy te egyáltalán? - von kérdőre minket Klaus, miközben Anaiel-re mutogat.
- Kedves vagy Jozef, de nem kellett aggódnod. Én nem tudok megsérülni. - mondja az angyal, aztán Klaus felé fordul. - Én vagyok Anaiel, Bet'Sohar minden tudásának őre. Egyike vagyok a grigoriknak, akik a Bilincset őrzik. Ahogy az is, aki titeket küldött. Sarathiel engem keres és nem fog megtalálni, míg el nem jön a Katedrálisba.
- Reméltem is. - feleli a kultistalány.
Én is bólintottam Klaus kérdésére, ami talán vádló volt, de semmiben nem befolyásolta az eddigi cselekedeteinket az, hogy elmondtuk volna, miért is kell nekünk a kultista lány. Anaiel viszont már be is mutatkozott és így már Gerald és csapata is tudta, hogy ki ő és mit kell tennünk, a mi válaszunkra már nem volt szükség.
- Tehát az a feladatunk, hogy eljuttassunk baj nélkül a Katedrálisba..... - igazából kérdésnek szántam, de nem voltak kétségeim, hogy ezt kell tennünk. - Petra, ezek szerint tőled vette az erőt, hogy szembeszálljon Hoshekt-tel? - kíváncsiskodom.
- Úgy tűnik három angyal találkozóját kell ott megszerveznünk. - sóhajt fel a nővér. - Segítek ellátni a sebesülteket a faluban és ennyi gyaloglás és hajózás után szükségünk van néhány óra pihenőre is. Anaiel, megfelel ha ez után indulunk? Addig elmesélnéd kérlek, mit akar tőled Hoshekh?
- Akkor küldetésünk sikerrel járt. - emeli valamiféle tisztelgésre a mellkasához Klaus a kezét és leolvad az arcáról a felháborodás.
- És ezzel a temérdek tudással térdre fogjuk tudni kényszeríteni a Sötétséget? - teszi fel a kérdését a démon is.
- Az erőt magában találta. Én csupán elrejtettem őt a mélységi szemei elől míg tudtam. És csak rajtatok múlik, mikor indultok, magamtól én nem mehetek. Hoshekh nem akarta, hogy a tudás, ami legyőzheti az emberek kezébe kerüljön, így bezárt ebbe az ereklyébe, hogy távol tartson.
Sejtettem. Csak így lehetett a lány képes elrejtőzni egy mélységi elől, aki ráadásul meg is jelölte.
- Azonban a szavak, amiket használsz, Gerard merészek és nagyobbak, mint ami illendő. Egy bukott angyalról beszélsz, akinek ereje szinte mérhetetlen. A tudás, amit adhatok segíthet legyőzni, ha készek vagytok meghozni minden áldozatot és megtenni minden feladatot. De egy angyalt sosem lehet térdre kényszeríteni. - magyarázza Anaiel.
A tudásdémon kimerítő választ és kioktatást kap Anaile-től, ami mosolygásra adhatna okot, ha nem járnánk most egy cipőben vagy inkább stílusosan, nem eveznénk egy hajóban.
Részben egyetértek a nővérrel is abban, hogy pihennünk kell, de valami azt súgja, hogy nem sokat halogassuk az indulást. Aztán valami történik és, mint általában semmi jó....
Petra csápos karja hirtelen visszaalakul emberivé, a lány pedig a tenyerét a homlokára szorítva térdre esik.
- Ajajj, ne, nenenene! Ne most, már olyan közel voltunk...
- Mi az Petra? Megtalált? - találgatok. - Hogyan? - nézek az angyalmásra.
- Mennyi időnk van? - néz rám Gloria. - Nekünk van még egy imánk. Gerard, Sarathielt ide tudjátok hívni?
Igaza van, erről teljesen elfelejtkeztem!
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén! - rántt kardot Aleena és kiszalad a ház elé.
Gerard idegesen csóválta meg a fejét.
- Olybá tűnik, egyik angyal sem adott több tanácsot a másiknál. Annyit mondott, megjelenik, ha eljön az ideje...
- Hé, magadnál vagy? - lép a tünde fiú Petra-hoz.
A lány felnéz, de ...........mindkét szeme vöröses mered ránk. Valószínűleg az elpattanó erektől a szeme sarkából is vér folyik - de akkor is kísérteties a látvány, - és ahogy megszólal a száján is vér buggyan ki.
- Me... meneküljetek... - azzal letépi a nyakából a követ, elénk dobja, majd előre bukik
Már előkészítek magamban egy varázslatot, ha esetleg a kultista elveszítené a kontrolt maga felett, de nincs rá szükség, a mélységi nem sokat cicázik vele, ahogy megtalálta.
Felkapom a nyakláncot - Anaiel már el is tűnt közben, - és az ingem mélyére csúsztatom, nálam jó helyen lesz, a lányon meg nem segíthetünk már sajnos.
- Az Úr biztos megbocsát neked. - vetek felé egy keresztet, aztán Aleena-ra nézek, hogy mit lát, szaba-e az út.
- El kell tűnnünk innen. Gondolom ha megtalálta Petra-t, biztos akar lenni a dolgában.
- Nem áldozhatjuk fel ezeket az embereket. - vesz egy mély levegőt mellettem Gloria nővér, mint aki elhatározra jutott, - Én nem bírnám elviselni ha egy olyan mészárlás száradna a lelkemen, mint amit idefelé láttunk. Őértük csináljuk mindezt, ha most elmegyünk az egész küldetés, az egész harc Hoshekh ellen értelmét veszíti. Anaiel. Mondd el hogy nyerhetünk kérlek. Ide tudjuk hívni Jerobeámot, nem fog neki gondot okozni a távolság.
- Erre! - hangzik fel Aleena kiáltása kintről.
- Gyerünk, mielőtt felrobban! - veti oda a démon és már indul is kifelé.
Anaiel alakja mintha remegő tévékép lenne jelenik meg és tűnik el előlem a levegőben
- Nincs... idő... fegyve... hosszú... - aztán látszólag teljesen elnémul.
Fogalmam sincs mire akar utalni, de egy biztos, nem maradhatunk itt a házban, így én is kifutok.
Aztán meg is torpanok. A cölöpkerítés oszlopait hirtelen megjelenő, szinte cérnavékony fekete szálak növik be, mintha egy kátrányból álló kúszónövény lenne, majd egyszer csak az egész pozdorjává törik, mintha felrobbant volna minden fa, amit a falu köré vertek védelemnek, a forgács pedig szélviharként söpör végig a falun, belepve mindent.
Ahol eddig a kapu állt most egyetlen alak sétál befelé - magas, vékony nőalak, amolyan tündés alkattal; hosszú fekete kabátot visel, de az több helyen szakadt és kopott, az arca pedig betegesen sápadt, mintha egy ghoul lenne.
- Azt hittétek elbújhattok előlem? Mégis mit képzeltek, mik vagytok? - kérdezi halkan, mégis mintha minden más nesz elhalna a szavaitól.
Ekkor hirtelen derékvastagságú fekete kátrányból álló csápok csapnak elő a földből a ház körül, átfúrva felkapják a magasba, aztán több darabban széthajigálják.
Önkéntelenül a fejem köré kapom a kezem, ahogy a ház falai szétszakadnak körülöttem és felkiáltok, mert azt hiszem, végem van, de aztán meghallom az előbbi hangot és tudom, hogy nincs olyan szerencsém....
- Tenebris vagyok. Ti pedig csak szőrtelen majmok. Mégis, amennyi haragot okoztatok nekem úgy döntöttem a halálotok nem lesz könnyű.
~ Hoshekh vagy Samael! ~ ismertem rá a Jerebiam által mutatott bukottra. ~ Hát még sem sikerült elkerülni! ~

37[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Hétf. Aug. 26, 2019 6:06 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
- Mégis... mi a fene volt ez? – Motyogott értetlenül a hollódoktor.
- POJÁCÁK! - Ütötte Matheus a padlót, mint egy duzzogó kisgyerek, majd illetlenül mutogatni kezdett az őrökre. - Hagyták megszökni! Van bármi fogalmuk arról, hogy mit tettek?!
- Csönd! – Kiáltott Hagen. - Kérem urak, tudnának nekem és a sérült társamnak egy hintót szerezni? Minnél gyorsabban meg kell gyógyíttatnunk, nehogy maradandó legyen...
- Nos... nem. - vallották be az első kérdésre. - De ahogy az atyák akarják.
Matheus feje elvörösödött és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban felszentelt robbanássá avandzsálhat.
- Nem sérült meg? Nem érez szúrást a torkában? – Érdeklődte a doktor a püspöktől.
- Nem, köszönöm. – Veregette vállba. - De kérem segítsen a táraamnak felkelni, aztán kisántikálni a hintóhoz.
És így is tettek. A palota előtt aztán nem kellett sokat várakozni. A kocsis hamar megérkezett.
- Merre lesz, őnagysága?
- A Katedrálishoz, ha lenne oly kedves. – Mosolygott Hagen kedélyesen, majd begyújtotta a füstölőjét, és mindenkinek a képébe lengette azt, mint egy idióta. A kocsis vállat vont, majd elindult a cél felé.
- Máris? – Pislogott az inkvizítor.
- Meglátogatjuk azt, aki felett van hatalmunk és információt gyűjtünk. Továbbá szeretném hasznát venni a feladatunk további részében is. – Mutatott a golyó ütötte lábra.
- Logikus. - Bólintott, és az ölébe helyezte összekulcsolva a kezeit.
A karácsonyfa közelebb hajolt, és suttogni kezdett.
- A terv a következő. Először is meggyógyíttatja a térdét. Aztán lemegy és elkészíti a vallatót a püspök számára. Mindeddig én meglátogatom a püspököt, hogy szükség van rá az egyik vallatásnál. Amint leér, kiderítjük mi is ez az egész.
- Rendben. – Válaszolta kezeit összedörzsölve.
Matheus elment egy pap szemináriumra járó klerikushoz, és meggyógyíttatta a lábát. Ezek után fütyülve lement az egyik vallatóterembe, kitette a latin "Foglalt! Ne zavarjanak!" a kilincsre, és harcra kész állapotba helyezte az eszközöket.
Idővel az ajtó felnyílt, és a püspök páros lépett be rajta.
- Rossz helyre vezetett? – Pillantott kérdőn Hagen felé a kimondhatatlan nevű szentség.
- Rossz helyre? Nem, nem, fáradjon beljebb, testvér! – Vigyorgott Matheus.
- Foglaljon helyet. – Mutatott körbe Hagen. - Az ön biztonsága érdekében hoztuk ide. - Mondta komor arccal. - Fel kell tennünk néhány kérdést, ami végzetes lehet, ha más is meghallja.
Amaz óvatosan lehelyezkedett és kérdőn nézett.
- Mit akarnak?
- Mondja, ismer egy bizonyos... – Hajolt Matheus fenyegetően előre, miközben Hagen vígan füstölőzni kezdett. - Normann tanácsost?
- Sosem hallottam ezt a nevet.
Lemondóan megrázta a vállát, és hátralépett. Oldalra fordult, majd látványosan gondolkodva elkezdte az állát vakarni.
- Ó, hát ezek szerint tévedés történt. - Fordult Tertullius felé. - Gustav király végtelenül csalódott lesz.
- Pedig azt hitte, hogy ő képes lehet segíteni... tévedett.
- Miért magukat küldte őfelsége?
- Őfelsége szerint Normann tanácsos felszívódott. A pápai irattárba betörtek és valaki meglovasította az Ordo Ma... - Matheus hirtelen megrendült, és ijedten Hagenre nézett. - Jajj, bocsánat.
- Hagyja csak, benne reménység szerint megbízhatunk. – Bólintott.
- Folytassa. – Parancsolta a kimondhatatlan nevű.
- Hát, ha őfelsége azt mondta... - Vakarta meg a fejének az oldalát. - Hm. Őfelsége attól tart, hogy valaki beakarja mocskolni a nevét, és... - Vállat vont. - Megkéne szabadulni a lehetséges tanúktól.
- És ezért elküldte magukat... hozzám?
- Még ne húzza fel magát. - Emelte fel a karjait védekezés képen. - Eszünk ágában sincs őfelsége eretnek játékában részt venni. Bolond ügy. - Vállat vont. - Mi hiszünk benne, hogy ön ártatlan. Csak tudni akarjuk, mit tervezhet Gustav. Avasson be minket abba, amit tud, és cserébe megvédjünk Gustav tisztogatásától.
- Nos el kell ismernem, sikerült összezavarnia. Most már egy szavát sem értem. – Dőlt hátra a püspök, látszólag elégedetten, kezeit összekulcsolva.
- Milyen kár... Normann tanácsos sem hitt nekünk, és így már nincs köztünk. - Engedte le a fejét, kezeit összekulcsolva színpadiasan.
- Akar hozzáfűzni valamit? – Fordult hülye-nevű-püspök úr a hülye-ruhájú-püspök úrhoz. - Főleg valami értelmes magyarázatot.
Matheus felhördült.
- Azt ajánlom kezdjük elölről. – Kezdte Tertullius. - Ordo Vigillantis. Tudjuk, hogy tud róla, tudjuk, hogy benne volt az egész ügyben. Ön is tudja, hogy jobban jár, ha beszél. Kezdje.
- Különben?
Matheusban eldurrant valami, előhúzta a kardját.
- Ez. – Mondta Hagen nyugodtan. - Ha pedig életben marad, akkor a máglya.
A kimondhatatlan nevű püspök ekkor felállt, kirúgta maga alól a széket, és Sacra Luxszal fejbe verte Matheust. Az felhorkanva hátraugrott.
Hagen Judica Meát mutatott reá, majd amint a másik összeszedte magát az égető fénysugarakból, szintén így tett.
Tertullius a kardjával a lábába csapott, de hirtelen megint Sacra Lux kezdett záporozni. Gyorsan letérdelt, és begyógyította a lábát.
- Azt hitték ennyire egyszerű lesz? – Kérdezte kihúzva egy buzogányt.
Matheus a fájdalomtól ordítva felé ugrott a kardját lengetve.
- Óvatosan! – Ordított Hagen, miközben saját kardjával suhintott, és láncaival támadott.
A kard eltalálta a lábát, viszont a kezeivel minden mást kivédett.
Matheus Judica Meát küldött, és ugyanabban a pillanatban Tertullius odébrántotta a láncaival, így a megdermedt püspököt állon vágva. Hátratántorgott és hanyatt esett a felborult székben.
Matheus rátartotta a kardját Confiteort aktiválva, és a fogai között sziszegett:
- Mit. Tud. Az. Ordo. MALLEUSRÓL?! - Majd Hagen felé fordult. - TEGYE A KÍNPADRA!
- Vigilantis. – Javította Hagen ki a nagyon okos és felettébb intelligens Zalasch inkvizítor urat, majd újabb Judica Meát küldött.
- Azt hiszik ennél nem vetettek alá rosszabbnak? – Nyögött fel.
- Ne aggódjon, előbb-utóbb megtörjük. Ismeri a rendszert, és azt is tudja, hogy sok kíntól megóvja magát, ha beszél. – Próbált az eszére hatni Hagen.
Matheus belevágta hát a kardját a püspök karjába, egészen csontig. Az hatalmasat ordított.
- Jól van, jól van! Maguk őrültek! Elmondok mindent, aztán megrohadhatnak a pokolban.

38[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Szept. 06, 2019 3:21 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
A püspök vérezve fekszik előttünk a földön, ám ahelyett, hogy beszélni kezdene, inkább hallgat és vár. Nem szólhatott senkinek, így nincs értelme arra várnia, hogy majd valaki kimenti innét – miért hallgat tehát? Nincs idő ezen elmélkedni.
- Hallgatjuk. - mondom neki kurtán, remélve hogy ennyi elég lesz az előzőek után.
- Mit tudnak eddig? - kérdez vissza.
- Mondjon el mindent. A legelejétől. - válaszolom azonnal. Így egyrészt kiszúrhatjuk ha valami nem egyezik azon kevés információval, amivel mi már rendelkezünk, másrészt pedig nem kell beismernünk, hogy alig tudunk valamit.
- A legelejétől? - nevet fel a püspök. Hadd szórakozza ki magát a halála előtt. – A legeleje Hellenburgban kezdődik, fiam, huszonegy évvel ezelőtt. Amikor egy király elmenekült a lángoló palotájából, de ott hagyott a tömlöcben egy gyereket. - kezd bele a mesébe. Azt kértem hogy mindent mondjon el, nem azt, hogy mesedélutánt tartson.
- Folytassa csak, mi ráérünk. - nézek sokatmondóan a vérző kezére.
Ő is érti az utalást, így hát miközben beszél, elkezdeni meggyógyítani a kezét. Nem akadályozom meg.
- Maga az a hallgató fajta, Tertullius püspök. Jól van akkor, hallgasson. Mert amikor Esroniel von Himmelreich eretnek démonai meggyalázták az Isten házát és a birodalom fővárosát, Károly király pedig elmenekült az újonnan kinevezett Sixtus őszentségével együtt nem is gondoltak talán szegény szerencsétlen Wilhelmre, a király törött elméjű, világtól elrejtett fiára, aki bizony ott maradt bebörtönözve. Nem gondolt rá senki - csak akik mellette volt bebörtönözve. Egy nekromanta, valami Harkonen megszabadult a saját bilincseitől és ki tudja, miért, de tetszést talált az üvöltő, síró, szitkozódó és kezén-lábán összekötözött, dühös fiúban. - részletezi. Wilhelm. Nem hallottam még róla, sem erről a bizonyos nekromantáról emleget, ám nem csodálom: régen volt.
- Miért nem végezték ki azt a Herkomicsodát? - szól bele az őrült. Az apró változást a beszélgetésünkben kihasználva előhúzom a kardom, és beleszúrom a püspök vádlijába. Nem akarom megölni, csak biztosítani azt, hogy ne tudjon könnyen felkelni és megpróbálkozni a szökéssel. A tőrkardot direkt nem húzom ki a sebből, hogy ne vérezzen annyira.
- Sajnálom, csak a biztonság kedvéért. - szabadkozom, majd folytatom a kérdezősködést – Mit tett vele?
- Meg fogja ezt keserülni. - átkozódik a püspök, majd Mattheushoz fordul – Ezért nem lesz magából soha tisztes inkvizítor. Az eretnekséget nem lehet megölni úgy, ha az eretnekeket levágja egyesével. A tudás, amit hordoznak többet ér. Ha ez nem így lenne, már halott lennék. - nevet fel rekedten. – Harkonnen magával vitte a fiút, egyenesen a Kísértet-szigetekre, a fajtája közé. Ott aztán kitanították. De a királyi vér királyi vér marad még csontok és férgek között is, így a kis Wilhelm hamar a legerősebb nekromanta lett, akit a világ valaha látott. De aztán egy ponton megunt nekromantának lenni. Úgy döntött, hogy az apja után király lesz. - szőte tovább a történetet. Megbízható vajon? Semmi oka nincs, hogy hazudjon nekünk így a halála előtt, és más jelek sem utalnak arra, hogy át akarna verni minket. Kénytelenek leszünk elhinni amit mond. Tehát Wilhelmnek ambíciói voltak.
- Ha rajtam múlna, maga már nem élne. - nézett rám, majd a püspökre Mattheus.
- Nono -csóválom a fejem az őrült közbeszólására. Hasznos lenne, ha nem tudná meg a püspök, hogy eddig ő az egyetlen, akitől valós információkat tudunk meg, ezért élve fontos – természetesen Mattheust nem érdeklik ilyen apróságok. – Mit tett ezután Wilhelm? - próbálom folytatni.
- Tervezgetni kezdett. Suttogott az emberek fülébe, míg végül a mérge el nem érte Carolusburg nemeseit, akik aztán a jó Károly királynak adták tovább. Hogy lépni kell, hogy be kell fejeznie a háborút. Ezért hát a király lépett is, rávette ellenségeit, hogy kiálljanak elé mindahányan – hogy aztán mind végignézhessék, ahogy a király meghal. Észak történelmének legsötétebb órája. A holtmezei csata.
Ezek felettébb...új megvilágításba helyezik egész Észak történelmét. Épp emiatt nem voltam hajlandó végig gondolni ezt az egészet, ameddig nem tudtam meg több információt.
- Wilhelm ölte meg? Mit reagált mikor nem ő került a trónra? - bombáztam a kérdésekkel. Egyértelműen kíváncsi voltam most már.
- Nem-e?- kérdezett vissza egy cinikus kuncogás után.
- Azt akarja mondani, hogy azóta is Wilhelm, egy nekromanta ül a trónon?
- Eretnekség! - csap a falra Mattheus.
- Egy nekromanta? Nem. A nekromanta. A Sötét Apostol. Őt koronázták Tertius Gustavus Rex néven a Veroniai Királyság uralkodójává. És hozta magával minden tudását, minden merészségét…és minden ambícióját. Ez az, amit az Ordo Vigilantis megtestesít.
Egy nekromanta uralkodik Északon, az Úr törvényesen kiválasztott királya helyett? Tagadhatatlanul meglep, ám annál kevésbé mondhatom el, hogy zavar. A püspök jól fogalmazott, mikor azt mondta, hogy magával hozta az ambícióit. Nekem pedig nem volt problémám ezekkel az ambíciókkal. Hirtelen beugrott a hajúutunk képe is, ahogyan egy sátorba bevonulva egyes egyedül meggyőzte a jötünök vezért arról, hogy álljanak a pártunkra. A Sötét Apostol minden bizonnyal meggyőzőbb, mint egy úri ficsúr.
Attól függetlenül azonban, hogy nincs problémám azzal, ahogyan északot vezeti, még nem hagyhatjuk a trónon. Természetesen nem azért, mert holmi nemes indok vezérelne – mindössze túl nagy ügy ez ahhoz, hogy ne legyen hozzá közöm és ne próbáljak meg hasznot húzni belőle. Így hát ideje azután kutatni, hogyan mozdítsuk el onnan.
- ÉS maga miért tud erről?! - szakítja félbe a gondolatmenetemet az őrült irritáló hangja.
- Mert egyike vagyok azoknak, akik látják, amit maga nem. Hogy a haladásnak ára van. - válaszol neki.
- Hol van az igazi Gustavus Rex? Aktív még a Vigilantis? - ha lenne egy igazi örökös, sokkal könnyebb lenne őt trónra juttatnunk, mint ha csak annyi lenne a célunk, hogy Wilhelm-et eltávolítsuk. Kérdésemre azonban a püspök nevetni kezd, majdnem bele fullad.
- Hol van az igazi? - kacag tovább – Ő az igazi, fiam. Ez a valóság. Észak örököse a nekromanták feje volt egészen a Kísértet hadjáratig.
- Hogy jön ehhez az egészhez a Vigilantis? - dől a falnak Mattheus. Úgy tűnik ne igazán bírja már.
- Milyen bizonyítékok vannak erre az egészre? - hiszen eddig csak a szavai állnak szembe mindennel.
- A Vigilantis a jövő. Az őseink mágiája, a Virrasztók tovább élése a korona védelme alatt, a korona szolgálatában. - felel először a másik inkvizítornak, majd felém néz – Bizonyíték? Miért lenne bizonyíték? - Túl egyszerű lett volna...
- Mert ha nincs bizonyíték…Attól tartok, hogy maga sincs. - próbál ráijeszteni az őrült, én azonban tovább kérdezem.
- Kik a tagjai ennek a rendnek? - Valahogy utána kell járnunk még jobban a dolgoknak.
- Őszintén? Fogalmam sincs. AZ a legbiztosabb, ha nem tudok semmit, csak eltántorítok bárkit attól, hogy rossz felé kérdezősködjön. Ez utóbbi remekül bevált. - horkan fel.
- Miért nem használta a Sötét Apostol a hatalmát a déliek ellen vívott háborúban? - kérdezem, bár leginkább csak azért hogy időt nyerjek megfogalmazni a fontosabb kérdéseket.
- HA használta volna, maga szerint tudna róla? - kérdez vissza okoskodóan.
- Talán eredményesebbek lettünk volna. - vágok vissza, hogy lezárjam a témát, sóhajtva egyet. – Van még valami, amit elkíván nekünk mondani?
- Van. Ha van eszük, ezt a tudást magukkal viszik a sírba. Ha nincs, akkor utána mennek. De én az utóbbira tippelek. - jött meg valahogy az önelégült hangja. Ideje azonban a következő lépés után kutatnunk.
- Tudja merre lehet most Harkonen?
- Ki tudja? Wilhelm sem látta évek óta?
- Talán utólérte a végzet. - bólintott reménykedve Mattheus.[/color]
- Kik tudnak még erről az egészről? - kérdezem, hátha egy új név is előkerül.[/color]
- Őfelsége, Norman tanácsos, a carolusburgi őrparancsnok és én.
- Micsoda egészen pontosan ez a Normann tanácsos? Mert nem ember, arra rájöttünk… - kérdezem, ha esetleg újra találkoznánk vele.
- Micsoda volt. - javít ki az őrült, de minek.
- Maguk kezdők még nem találkoztak wightal? A ghoul egy különleges, mesterségesen kreált változatával, ami bérgyilkosságra lett alkotva? Ritkák is manapság, mert sötét tündék lelke kell hozzá, de vannak még. Például Honorous, aki maga vette el Károly király életét és aki most a tanácsos szerepében játszik.
- Az őrparancsnok is valami hasonló lény, vagy csak egyszerű ember?
- Az őrparancsnok csak egy korrupt férfi, aki könnyen lefizethető. - válaszolja. Ez hasznos lehet. Kezd érlelődni egy terv a fejemben.
- Van valami Wilhelmnek, ami fontos, a hatalmon kívül?
- Van. A titka. - mondja, mintha nem lenne egyértelmű. Itt az ideje vele szemben is egy más hozzáállást alkalmazni.
- Miért ilyen fontos önnek ez az egész Virrasztók rendje? Pusztán a haladás miatt?
- Azért, mert erős egyház csak erős birodalomban lehet. Ahhoz pedig merésznek kell lennünk.
- A nekromancia különböző rituáléi tennék hát erősebbé a birodalmat? - folytatom a gondolatmenetet.
- A birodalmat az teszi erőssé, ha a vezetője nem fél bármilyen eszközhöz nyúlni, ami a nagyságát segíti. Legyen az pogány rituálé, az Úr áldása vagy az ördög keze.
- MI lenne, ha megfordítanánk…és egy erős egyház tenné naggyá a birodalmat? - húzom el orra előtt a mézesmadzagot, miközben az arcát fürkészem reakció után. Nem reagál különösebben, mindössze felszalad a szemöldöke.
- Mit akar ezzel mondani, fiam?
- A haladásról beszélt. Talán épp most jöhetett el a haladás ideje… -nézek egyenesen a szemébe, széles vigyorral. Intelligensnek tűnt, ennyiből biztos megérti mit akarok.
Természetesen eszembe se jutott bármiféle tervbe bevonni, ám ha azt hiszi, hogy ő is profitálhat a király elbukásából, úgy könnyen kötélnek állhat, hogy segítsen benne.
- Értem már. - nevet fel megint – Maga az a fajta, aki azt hiszi ködös ígéretekkel ki lehet fordítani a dolgok rendjét. De Gustav őfelsége eredményeket mutatott. - úgy tűnik mégis korlátozottabb, mint hittem volna.
- Hát fél bármilyen eszközhöz hozzányúlni, hogy még erősebb birodalmat…nem, még erősebb egyházat kovácsoljon? A saját keze által? - lepődöm meg látványosan. – Úgy tűnik azt nem találja elég eredményesnek, hogy rájöttünk a titkára… - jegyzem még meg utólag.
- A szavak nem eszközök, Tertulius püspök. Az ígéretek sem. - ejti ki az eddig legnagyobb balgaságot a száján.
Még mielőtt bármit mondhatnék azonban, az ajtó hirtelen kicsapódik, neki ütődik a falnak, és leszakad a helyéről. Az sem marad sokáig rejtély, hogy mi okozta a felfordulást: az ajtóban egy magas férfinak tűnő valami jelenik meg, de az arcvonásait vagy pontos alakjait egyszerűen nem tudom kivenni. Kárpótol azonban az aura, amit áraszt - nem démon, valami teljesen más, és sokkal ijesztőbb. – Ez azonban igen. Üdv, Legio. - mondja a püspök. Gyorsan felidézem, amit nem rég olvastunk egy Legio nevű valamiről: szentséget árasztó élőholt. Úgy tűnik bajban vagyunk.

39[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Vas. Szept. 15, 2019 3:44 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
~ Hoshekh vagy.... Samael! ~ futott át rajtam a gondolat, ahogy ráismertem a Jerebiam által mutatott bukottra. ~ Hát még sem sikerült elkerülni!
- Nálunk van a kő, talán futhatnánk is, míg megidézzük a mi arany őrangyalunkat..... - vetettem fel a társaságnak, mert nem tudtam ők mire készültek.
Általában nem vagyok az a megfutamodós fajta, de most valahogy nem akaródzott harcolni ezzel a Bukottal. Meggondolatlan és hebrencs voltam, de öngyilkos jelöltnek nem neveztem volna magam.
- Nem hiszem, hogy el tudnánk menekülni... - mondta halkan Gloria, majd láttam, hogy imádkozásba fog.
Az Aleena által megszólaltatott csengőhangra semmi nem történt, vagyis mégis, a nőalakban lévő mélységi gúnyosan felnevetett és az minden dallamos hullámmal, mintha egy egyre szorosabb satuba fogta volna a fejemet.
- Mégis mit hittél, mi fog történni? - kérdezte Tenebris továbbra is halkan, amit azonban úgy hallottam, mintha a fülem mellett szólt volna.
- Miért...? - tátogta döbbent kétségbeeséssel Aleena.
Gloria imája azonban nem maradt meghallgatás nélkül, a levegőben egy apró lángnyelv jelent meg, aztán az hirtelen egy kört alkotott a földön, amiből dübörgő lángkavargás csapott fel, kisvártatva pedig a helyén ott állt Jerobeam, díszes egyházi páncélban, aranyszínű szárnyai mintha csak táncoló lángnyelvek lettek volna.
Azt sejtettem, hogy nem fogunk tudni hosszan elmenekülni, én csak időt akartam nyerni, hogy az angyal megérkezhessen, de erre nem is volt szükség mert, vagy Gloria imája volt nagyon erős, vagy Jery várta feszülten a jelentkezésünket, hiszen szinte még végig sem gondoltam, hogy mi legyen a következő lépésem Aleena csengőjének hatástalansága láttán, jobban mondva Hoshekt szinte körberöhögött minket erre, máris jött a felmentő sereg, méghozzá teljes pompájában. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.
- Abaddón. - szólalt meg Hoshekh és szinte hallottam, ahogy dühében a fogát csikorgatta.
- Samael. Te megfosztattál a jogtól, hogy ezen a földön járj. Takarodj vissza oda, ahová Ő zárt. - felelte neki Jerobeam, aztán ránk nézett. - Megszereztétek Anaiel börtönét?
- Nálunk van. - jelentette ki Gerald.
- Igen, itt van. - bólintottam a démon szavaira és felemeltem a nyakláncot a kővel. - De ő - biccentettem a Bukott felé, - valahogy blokkolja, mert eltűnt mielőtt még elmondta volna, amit akart. Valami fegyvert emlegetett......- néztem reménykedve Abbadonra, hátha ő tudja, mivel tudunk segíteni.
- Sajnálom, hogy így alakult. - szólt közbe a nővér, mintha szégyellte volna a hívást, mintha lett volna más választásunk. - Hogyan tudnánk a hasznodra lenni?
Jerobeam lehunyta a szemét
Nagyon is jól emlékeztem, hogy mit mondott a legutolsó találkozásunk alkalmával, hogy talán az életét kell majd adnia, ha szembekerül Hoshekt-tel, így meg tudtam érteni Gloria reakcióját, nekem is elszorult a tokom, hogyha erre gondoltam. Nagyon is kinéztem a Bukottból, hogy erős ellenfele legyen, de azt is tudtam, hogy, ha már itt van, akkor nem dobhatjuk el az áldozatát. Még így is haboztam, bár valószínűleg semmit sem tudtam volna tenni, annyira semmik voltunk ennek az erős Mélységinek.
- Vigyétek az ereklyét a Katedrálisba. - felelte mégis nyugodtan, szokásos sztoikus hangján, miközben lassan Tenebris felé sétált.
- Komolyan ennyire lenézel, Abaddón? Ennyire kicsinynek tartasz? - kérdezte Hoshekh, miközben kitárta oldalra a két kezét, amitől a háta mögül színtiszta éjfekete sötétség terjedt szét, mint egy nagyon sűrűn szőtt pókháló és szögletes rángatózással folyt felénk. Ám Jerobeam szárnyai hirtelen megnőttek a sárkányalakjában használt méretre és sercegő parázslással elhamvasztották azokat.
- Fussatok, atyám választottjai. Mentsétek az életetek a világotokért! - kiáltotta.
- Gyerünk! - ordított fel Maria, aztán.......
Aztán megjelent az a hatalmas nyúl és majdnem elhátráltam előle, mire felfogtam a vámpírnő kiáltásának értelmét. Gloria felé nyújtottam a kezem, felsegítve a nyúlra, aztán magam is ugrottam, remélve a legjobbakat.
Vetettem még egy utolsó pillantást hátra, mielőtt elrugaszkodott a "hátasunk", fohászkodva az Úrhoz, hogy segítse és tartsa meg Abbadont.
Allena nem fért fel a lény hátára, így a láncán kapaszkodott annak különös agancsaiba, míg a démon Gerald madárként röppent az égbe. Biztos meglepődtem volna ha máskor tudom meg, hogy erre is képes, de most egészen mással voltam elfoglalva.
Furcsa volt ezen a természetellenes állaton ülni, de legalább gyors volt és hamar magunk mögött hagytuk a falut, mely egy erdőn átvágva követte az utat a rommá zúzott kerítésen keresztül. Ám Hoshekt nem adta ilyen könnyen magát, bár először nem is tudtam ki vagy mi az, ami szabályosan kilőtte alólunk a "paripánkat", szabályosan szétzúzva az óriás nyúl fejét. Csak amikor, - hála a sok gyakorlásnak, - egy gurulással kivezettem az esés lendületét és felálltam, akkor vehettem jobban szemügyre.
Szép nagy darab volt az ellenfelünk, akár a szövetséges jöttün harcosnak is nézhettem volna, óriás termetével és a fejszéjével, ha nem tűnt volna fel a sötéten ásító szemgödre.
Becsületükre legyen mondva Gerald emberei gyorsan és fegyelmezetten reagáltak és egy pillanattal később már harcra készen sorakoztak fel.
- Jól vagy? - néztem a nővér után, megkönnyebbülve látva, hogy ő sem sérült meg, aztán Uriel lángjaival besegítettem a társaimnak egy kissé előre lépve, hogy a lángok támadása, csak az "óriást" érje.
- Túlélem. - hallottam a nővér hangját is. - Az Úr nekem adta az erejét, távozz vissza oda, ahonnan jöttél! - kiáltott a támadónkra és imára kulcsolta a kezét. Tudtam, hogy ő is bevet mindent és az nem volt kevés.
A rengeteg támadás láthatóan meglepte az élőholt jöttünt, először a kardom tüze, aztán Gloria lángoszlopa terítette be, így egy utolsó hörgéssel füstölgő hullává aszott össze és mozdulatlanul dőlt el.
- Ez túl könnyen ment! - fújtam ki az izgatottságtól önkéntelenül is bent tartott levegőt és mintha csak erre lenne a kellemetlen válasz, egy csomó őrületbe taszított lény: élőholtak, huldrák, megkergült démonok rohantak ki az eddig takarásul szolgáló fák közül. - Ááááá, azt hiszem ezt elkiabáltam. - emeltem magam elé a kardomat, bár tudtam, hogy ennyi ellen esélyünk sincs. Felkészültem, hogy szentséget idézzek magam köré a földre, ami talán egy darabig feltarthatja őket, de végül nem volt rá szükség.
A föld hullámot vetett és repedezni kezdett, aztán fehér márványból álló kövek sora emelkedett fel körülöttünk, elzárva minket az ellenségtől. Még hallottam néhány roppanást, és a különféle lény nyöszörgéseit, de elvonta róluk a fegyelmemet az a valaki, aki ekkor lépett a kőkör peremére, aztán ugrott le hozzánk.
- Ostobák! - közli nyersen őszinteséggel a képünkbe.
Döbbenten meredtem rá, mert a tette után sejtettem, hogy nem egy egyszerű varázstudó, de, fogalmam sem volt ki ő.
- Tábornok a...vagyis Sarathiel asszony. - oldódott meg a dilemmám, amikor Gerald köszöntötte. - Elnézést a kellemetlenségért. Sikerült felkutatnunk egy értékes ereklyét, amiben egyik társadat börtönözték be.
Hogy őszinte legyek a démon által emlegetett Sarathiel-re nem számítottam, de úgy láttam a többiek sem.
Fogalmam sem volt arról sem, hogy jó-e vagy sem, az, hogy Gerald azonnal elmondta neki Anaiel ittlétét, de már mindegy volt.
- Azt a Katedrálisba kell vinnünk!. - emlékeztettem morogva a démont. - Csak így menthetjük meg a világot, emlékszel?
Reméltem, hogy elég erős az a fal, hogy ne jusson át a horda.
- Tán ostobának tűnünk a szemedben, de az Úr látja lelkünket, igyekeztünk mindent megtenni. Abaddón Hoshekkel harcol a parton, hogy mi elmenekülhessünk, azonnal el kell vinnünk a Katedrálisba Anaielt. - tette hozzá Gloria. - Kérlek, segíts!
- Abaddón megöleti magát Hoshekh-el. Mert Abaddón be van zárva a testbe, amit visel, Hoshekh viszont szabad és ereje teljében van! - felelte megvetően Sarathiel. - Ha most magára hagyjátok és visszamentek a Katedrálisba a Sötétség elpusztítja őt, a királyságot és a Katedrálist is, és nem értetek el semmit.
- Micsoda?! - kiáltott fel Leo - De akkor miért akarta, hogy fussunk?
Az angyal helyett erre a démon maga felelt.
- Még a legerősebb fegyvereink is hatástalanok ellene és az egyetlen, aki segíteni tudott volna el lett némítva. Mi mást tudnánk tenni? Sikerült megtalálni, akit kerestél?
- De hát mit tehetnénk! - tört ki belőlem is, hiszen mióta eljöttünk gyötör a lelkiismeret, csak az eszem mondta azt, hogy el kell jönnünk, nem a szívem. - Hogy harcoljunk egy Mélységi ellen, aki egy gondolatával elveheti az eszünket! Anaiel valami fegyvert emlegetett, tudsz róla valamit? - erősítettem meg Gerald szavait most teljes egyetértésben.
- A tudás Anaiel sajátja, nem az enyém. - nézett rám Sarathiel.
- Ezek szerint egyetlen esélyünk van. - hallottam meg Gloria halk határozott hangját és rosszat sejtettem, amikor hozzám lépett.
- Vidd el Anaielt a katedrálisba. Én visszamegyek, elengedem Abaddónt, ez az egyetlen esélyünk. - vette le és kötötte az én nyakamba fényes Hildegard kendőjét. - Három gyógyítóvarázslathoz ad elég erőt. Ezzel mindenképp el kell juss a célig. - aztán Sarathielre nézett. - Futva még odaérek?
- Oda. - bólintott az angyal. - De légy óvatos, Abaddón mindent meg fog tenni, hogy megakadályozzon. Az ő kövét egyszerűbb elmozdítani, mint más mélységiekét, ezért sajátos követelménye van. Aki megteszi belehalhat. Ő pedig nem akar még egy halál okozója lenni.
Az első gondolatom a teljes tiltakozás volt, hiszen ő is elviheti a követ a Katedrálisba, ahhoz nem kellek én, így a fejem is erőteljesen ráztam, de aztán rájöttem a szavai értelmére, hiszen a lidércnek is elmondta, hogy rendelkezik a tudással, hogy felszabadítsa a kötéseket és, ha Abbadont ez teszi képessé, hogy legyőzze Hoshekt-et, akkor ezt én nem tudom megtenni. A tekintetemből láthatta az érzelmek kavargását: a felháborodásét, a haragét, ami aztán döbbenetbe, aztán szomorúságba ment át.
Főként, amikor Sarathiel is elmondta, hogy ez mivel is járna.
Kezem önkéntelen a kő köré fonódott és erősen fohászkodtam, hogy Anaile jelenjen meg és mondja azt, hogy van más lehetőség, hogy a kezünkbe adja a fegyvert, amire szükségünk van.
- Gloria.......nővér, ne.....ne halj meg.....kérlek. - öleltem át, fittyet hányva az egyházi szabályokra és a szemembe könnyek gyülekeztek.
- Fiat voluntas tua. - ölelte vissza a nővér gyengéden és megcsókolta a homlokom. - Az életem eddig is Istené volt. Megóvja, ha vannak még tervei vele. Ha nincs... Akkor örülök, hogy megismertelek.
Annyira végső búcsúnak tűnt, hogy nem akartam elengedni, de ő kibontakozott a karjaimból és futva elindult visszafelé. Nem nézett hátra.
Hevesen fordultam a démon és csapata felé.
- Nem kérhetek tőletek ilyet, de nem.....segítenétek....inkább neki? - néztem a démonra, hiszen én talán egyedül jobban el tudnék siklani az ellenség elől, ha meg nem, azon pár ember nem fog segíteni, főleg ha olyanok jönnek, mint az előbbi sereg.
- Sarathiel asszony, hatalmában áll egy angyalnak, hogy elrepítsen magával másokat is? - kérdezte váratlanul Gerald..
Közben Sarathiel egy intésére a kőfal szétnyílt és még oldalra is kitágult, hogy visszatartsa a hoshekh-hordát. Az angyal bólintott.
- El tudlak titeket juttatni a Katedrálisba. Ha ezt akarjátok.
- Ne minket, csak Jozefet. - vágta rá azonban a démon és nekem egy nagy kő esett le a szívemről. - Ha egy szempillantás alatt oda tud jutni, ránk itt van szükség.- jelentette ki határozottan.
- Mi veled tartunk. - jelentette ki Aleena.
- Úgy van! - mondta Leo is, ahogy a nővér után indult futva.
- Köszönjük az instruálást! - vetette még oda az angyalnak Klaus, amin jót vidultam volna, ha nem ebben a helyzetben vagyunk.
Még ha tudnám is, hogy talán semmit nem jelent, ha mindannyian nekiesnek Hoshekt-nek, akkor is hálás voltam a tettükért és egy megkönnyebbült fáradt mosolyt küldtem a csapat felé kissé meghajtva feléjük a fejem.
- Köszönöm, lehet, hogy nektek nem jelent sokat, de imádkozom értetek és remélem, hogy később még meg tudom hálálni. - mondtam nagyon is komolyan, miközben a nővér után is vetettem egy aggódó pillantást. - Vigyázzatok rá......- suttogtam már csak, aztán összeszedtem magam, hiszen feladatom volt.
- Készen állok! Véget vethetünk ennek - intettem a harc felé, - ha eljuttatom minél előbb a követ a Katedrálisba? És ott mit jell vele csinálnom? - jutottak eszembe a lényeges kérdések még.
- Fogalmam sincs, ahogy mondtam, a tudás Anaiel sajátja. - felelte Sarathiel, aztán már csak azt éreztem, hogy kicsuszott a lábam alól a talaj és egy nagyjából kétszer két méteres kőkocka belsejében találtam magam. A kő össze záródott fölöttem, aztán elképesztő sebességgel kezdett el száguldani, amit ugyan nem láttam, de a lendület ereje a falhoz passzírozott. Talán jó tizenöt percig tarthatott az utazásom, utána egy kisebb zökkenéssel megálltam és a kocka teteje kinyílt, a padlója felemelkedett, én pedig ott álltam a Katedrális nagytemploma előtt.
Egy kereszteslovag, egy magas szőke férfi oda is lépett hozzám, miközben furcsállóan nézett
- Hát te meg?
Még rémült voltam a szokatlan utazástól, hiszen fogalmam sem volt hol fogok kikötni, ám a feladat élesen jelen van a gondolataimban.
- Jozef.....Jozef lovagtanonc vagyok, az Ordo Draconis-ból. - nyögtem még kissé kábán. - Be kell mennem a temploma.....most...azonnal...
- Hó, lassan. Jól vagy? - támasztott meg a lovag.
- Jól vagyok! Köszönöm, de azonnal be kell mennem. - toltam el magamtól és megindultam a templom felé, hiszen minden perc számíthatott.
A lovag furcsán nézett rám de elengedett. A templomban épp nem volt szertartás, így csak a templomot karbantartó templomszolgák voltak ott és magukban imádkozó egyháziak.
Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem a kővel, de amit már mire beérek a kezemben szorongattam.
Csak egy dolog jutott kétségbeesésemben eszembe: egészen az oltárig mentem és letérdelve imádkozni kezdtem, angyalt szólongatva.
A kő hirtelen recsegve széthasadt és az oltár előtt lassan megjelent Anaiel alakja.
- Sikerült, Jozef. Kimenekítettél a Sötétség szorításából.
Először ijedten néztem a széthasadó kőre, mert azt hittem, hogy tönkrement, de aztán megkönnyebbült sóhaj szökött ki az ajkaimon és elmosolyodtam.
- Nagyon örülök Anaiel. Sikerült megmentenünk a világunkat? Sikerrel jártak a társaim?
- Sikerült hátráltatniuk a véget. Börtönbe ejtették Hoshekh erejét és testét a partvidéken, azonban a vég még nem múlt el. Nem is fog, ameddig nem lesztek képesek lesújtani a végidő angyalának tábornokait.
A vigyorom szélesedett, bár jobban örültem volna, ha végképp megszabadulunk a fejünk fölött lebegő végzettől.
Elkerülte a figyelmem azonban, hogy a társaimra vonatkozó kérdésre nem válaszolt, mert olyan új információ került elő, amik megragadtak a fejemben azonnal.
- Angyalok tábornokai? Kik ők és hogy lehet legyőzni őket?
- A Sötétség. Az Ezer Figyelő. A Suttogó. A Kifordított. Mind olyan bukottak, akikkel találkoztatok, ha te nem is, Veronia lakosai közül néhányan biztosan. És olyanok is, akik még nem látták meg a napvilágot, de mozgolódnak a mélységben. Fegyverek kellenek, hogy legyőzhessétek őket. Olyan fegyverek, amelyek ereje nem múlja alul Azrael kardját.
~ Uram, segíts! ~ suttogtam magamban, ahogy felsorolta. Persze tudtam, hogy van jó pár mélységi, de ha ennyi, akkor el sem tudtam képzelni, hogy miként győzzük le őket, hiszen eggyel sem boldogultunk. Igaza volt Anaielnek, kell valami fegyver, olyan, ami esélyt adhat nekünk.
- És hol találunk ilyen fegyvereket?
- Nem találtok. Elkészítitek. - az angyal kinyúlt maga elé és széles mozdulattal intett, mire számos lebegő, fehéren fénylő sziluett rajzolódott ki.
Láttam ott két kardot, egy íjat, egy fejszét, egy botot, egy dárdát, egy pajzsot, két tőrt, egy tőrkardot, egy viking puskára hasonlító szerkezetet és egy kaszát.
- Azrael kardját nincs ember, aki használhatná. Angyal készítette angyalok számára, így emberek kezében csak emberekhez mérhető ereje lesz. Túl kevés ahhoz, hogy akárcsak a fogoly Hoshekhet lesújtsátok.
Reméltem, hogy segít Anaiel, hiszen eddig is ezt tette és most sem kellett csalódnom. Ámulva néztem a levegőben kirajzolódó fegyvereket. De .....
- Hogy lehet ezeket elkészíteni nekünk....embereknek, hogy olyan erőt képviseljenek, mint egy angyal kardja? - kérdeztem kissé csalódottan, hiszen csak káprázatok voltak.
- Angyalok erejét kell megszereznetek. - felelte magától értetődően Anaiel. - A fegyverek vázának tervrajzai fel fogják fedni magukat a világban hamarosan. Tökéletesre kell elkészülniük, mert a legkisebb hiba is végzetes lehet. Ezután meg kell keresnetek tizenegy különleges, ősi seraph lelket: a tiszta Samael, Jehoel, Marut, Lucifer, Baraqiel és Leliel, valamint a tisztátalan Lemeera, Decarabia, Abaddón, Schemamphoras és Hoshekh seraphokat.
- Hát ez nem lesz sem egyszerű, sem gyors. - sóhajtottam, de aztán felkaptam a fejem a seraphok nevei, főleg a tisztátalanok nevei hallatán. - Jól hallottam, Abbadon......Hoshekh, de hát hogyan lehetnek ők a segítségünkre? - kérdeztem értetlenül.
- Menj és híreszteld el ezt a tudást. A déli emberek vagy a vámpírok segíthetnek megérteni.
- Miiiii???? - pattantam fel szinte kiabálva, és meredtem rá döbbenten. - A déliek és a vámpírok? Hiszen ők.....hitetlenek, hogy tudhatnák?
- Jozef, nyugodj meg. Nézz a tükörbe először és ne legyél ilyen gyors abban, hogy másokat véleményezz. A saját szemedben a gerendát vedd észre előbb. A sötét tündék a holdat imádják, te mégis itt vagy.
Az angyal higgadt hangja és dorgálása tényleg olyan, mintha hideg vizet öntött volna a nyakamba és úgy állok ott, mint a megrótt kisgyerek. Igaza volt, hiszen magam is tapasztaltam már, hogy nem minden úgy van, ahogy a fejembe verték, csak az első, önkéntelen reakciók......
- Akkor mit tegyek? - adtam meg magam.
- Amit kértem tőled. Mondd el amit megtudtál annak, akinek szerinted tudnia kell. Gondoskodj róla, hogy a fegyverek elkészüljenek és legyenek, akik képesek forgatni a Sötétség ellen. Ott dől el minden.
Tehetetlenül hajtottam le a fejem.
- Velem leszel az úton, hogy segíts, ha eltévednék?
- Persze. - mosolyodott el az angyal.

40[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szer. Szept. 25, 2019 2:55 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
- Hallgatjuk. – Mondta a karácsonyfa.
Matheus mindeközben a háttérben agresszívan élezett egy fogót.
- Mit tudnak eddig? – Gyanakodott az eretnek.
- Mondjon el mindent. A legelejétől.
- A legelejétől? - Nevetett. - A legeleje Hellenburgban kezdődik, fiam, huszonegy évvel ezelőtt. Amikor egy király elmenekült a lángoló palotájából, de ott hagyott a tömlöcben egy gyereket.
- Folytassa csak, mi ráérünk. – Nézett a vérző kezére.
Az eretnek a sebére tapasztotta az ép kezét, az ujjai között pedig Sacra Lux villant, ami aztán rövid úton be is gyógyította.
- Maga az a hallgató fajta, Tertullius püspök. Jól van akkor, hallgasson. Mert amikor Esroniel von Himmelreich eretnek démonai meggyalázták az Isten házát és a birodalom fővárosát, Károly király pedig elmenekült az újonnan kinevezett Sixtus őszentségével együtt nem is gondoltak talán szegény szerencsétlen Wilhelmre, a király törött elméjű, világtól elrejtett fiára, aki bizony ott maradt bebörtönözve. Nem gondolt rá senki - csak akik mellette volt bebörtönözve. Egy nekromanta, valami Harkonen megszabadult a saját bilincseitől és ki tudja, miért, de tetszést talált az üvöltő, síró, szitkozódó és kezén-lábán összekötözött, dühös fiúban.
Matheus közelebb lépett és felhúzta a homlokát.
- Miért nem végezték ki azt a Herkomicsodát? – Érdeklődött panaszos hangon.
Hagen hidegvérrel beleszúrta az eretnek lábába a kardját, majd jól úgy is hagyta.
- Sajnálom, csak a biztonság kedvéért. – Szabadkozott. - Mit tett vele?
A püspök felszisszent.
- Meg fogja még ezt keserülni. - sziszegi fenyegetően, aztán Matheusra nézett. - Ezért nem lesz magából soha tisztes inkvizítor. Az eretnekséget nem lehet megölni úgy, ha az eretnekeket levágja egyesével. A tudás, amit hordoznak többet ér. Ha ez nem így lenne, már halott lennék. - Nevetett fel megint rekedtesen. - Harkonen magával vitte a fiút, egyenesen a Kísértet-szigetekre, a fajtája közé. Ott aztán kitanították. De a királyi vér királyi vér marad még csontok és férgek között is, így a kis Wilhelm hamar a legerősebb nekromanta lett, akit a világ valaha látott. De aztán egy ponton megunt nekromantának lenni. Úgy döntött, hogy az apja után király lesz.
- Ha rajtam múlna, maga már nem élne. – Pillantott Matheus a karácsonyfa Hagenre, majd vissza.
- Nono. – Rázta a fejét Hagen. - Mit tett ezután Wilhelm?
- Tervezgetni kezdett. Suttogott az emberek fülébe, míg végül a mérge el nem érte Carolusburg nemeseit, akik aztán a jó Károly királynak adták tovább. Hogy lépnie kell, hogy be kell fejeznie a háborút. Ezért hát a király lépett is, rávette ellenségeit, hogy kiálljanak elé mindahányan - hogy aztán mind végignézhessék, ahogy a király meghal. Észak történelmének legsötétebb órája. A holtmezei csata.
- Wilhelm ölte meg? Mit reagált, mikor nem ő került a trónra?
A püspök gonoszan felkuncogott.
- Nem-e?
- Azt akarja mondani, hogy azóta is Wilhelm, egy nekromanta ül a trónon?
- Eretnekség! – Csapott Matheus a falra. A gondolat, hogy a Veroniai Királyságot mindvégig egy eretnek vezette…
- Egy nekromanta? Nem. A nekromanta. A Sötét Apostol. Őt koronázták Tertius Gustavus Rex néven a Veroniai Királyság uralkodójává. És hozta magával minden tudását, minden merészségét... és minden ambícióját. Ez az, amit az Ordo Vigilantis megtestesít.
Matheusnak leesett az álla.
- És maga miért tud erről?!
- Mert egyike vagyok azoknak, akik látják, amit maga nem. Hogy a haladásnak ára van.
- Hol van az igazi Gustavus Rex? Aktív még a Vigilantis?
A püspök nevetni kezdett, és nevetett, és nevetett, míg alig kapott levegőt.
- Hol van az igazi? – Harsogott. - Ő az igazi, fiam. Ez a valóság. Észak örököse a nekromanták feje volt egészen a Kísértet hadjáratig.
- Hogy jön ehhez az egészhez a Vigilantis? - Dőlt a falhoz a homlokát simogatva Matheus.
- A Vigilantis a jövő. Az őseink mágiája, a Virrasztók tovább élése a korona védelme alatt, a korona szolgálatában.
- Milyen bizonyítékok vannak erre az egészre? – Érdeklődött Hagen.
- Bizonyíték? Miért lenne bizonyíték?
- Mert ha nincs bizonyíték... Attól tartok, hogy maga sincs. – Tette kezét a kardnyelére Matheus.
- Kik a tagjai ennek a rendnek? – Folytatta Hagen.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Az a legbiztosabb, ha nem tudok semmit, csak eltántorítok bárkit attól, hogy rossz felé kérdezősködjön. Ez utóbbi remekül bevált. – Horkant fel szórakozottan.
Matheus a kardját lóbálva, készen a püspökhöz sétált, de az ijesztően álldogáláson kívül sok mást nem csinált. Hagen ragadta meg a szót:
- Miért nem használta a Sötét Apostol a hatalmát a déliek ellen vívott háborúban?
- Ha használta volna, maga szerint tudna róla?
- Talán eredményesebbek lettünk volna. - Sóhajtott. - Van még valami, amit elkíván nekünk mondani?
- Van. Ha van eszük ezt a tudást magukkal viszik a sírba. Ha nincs, akkor utána mennek. De én az utóbbira tippelek.
- Tudja, merre lehet most Harkonen?
- Ki tudja? Wilhelm sem látta évek óta.
- Talán utolérte a végzet. - Bólintott Matheus, mást el sem merve képzelni.
- Kik tudnak még erről az egészről? – Vallatta a püspök a másikat.
- Őfelsége, Norman tanácsos, a Carolusburgi őrparancsnok és én.
- Micsoda egészen pontosan ez a Normann tanácsos? Mert nem ember, arra rájöttünk...
- Micsoda volt. - Javította ki Matheus, nem túl meggyőzően.
- Maguk kezdők még nem találkoztak wightal? A ghoul egy különleges, mesterségesen kreált változatával, ami bérgyilkosságra lett alkotva? Ritkák is manapság, mert sötét tündék lelke kell hozzá, de vannak még. Például Honorous, aki maga vette el Károly király életét, és aki most a tanácsos szerepében játszik.
- Az őrparancsnok is valami hasonló lény, vagy csak egyszerű ember?
- Az őrparancsnok csak egy korrupt férfi, aki könnyen lefizethető.
- Van valami Wilhelmnek, ami fontos, a hatalmon kívül?
- Van. A titka.
- Miért ilyen fontos önnek ez az egész Virrasztók rendje? Pusztán a haladás miatt?
- Azért, mert erős egyház csak erős birodalomban lehet. Ahhoz pedig merésznek kell lennünk.
- A nekromancia különböző rituáléi tennék hát erőssé a birodalmat?
- A birodalmat azt teszi erőssé, ha a vezetője nem fél bármilyen eszközhöz nyúlni, ami a nagyságát segíti. Legyen az pogány rituálé, az Úr áldása vagy az ördög keze.
- Mi lenne, ha megfordítanánk... és egy erős egyház tenné naggyá a birodalmat? – Kezdte meg a térési folyamatot ezerarcú Hagen püspökúr.
- Mit akar ezzel mondani, fiam? – Emelte meg a szemöldökét.
- A haladásról beszélt. Talán most épp jöhetett el a haladás ideje... – Nézett a szemébe hatalmas vigyorral.
- Értem már. – Nevetett megint rossz szokásához híven. - Maga az a fajta, aki azt hiszi, ködös ígéretekkel ki lehet fordítani a dolgok rendjét. De Gustav őfelsége eredményeket mutatott.
- Hát fél bármilyen eszközhöz hozzányúlni, hogy még erősebb birodalmat... nem, még erősebb egyházat kovácsoljon? A saját keze által? – Lepődött meg. - Úgy tűnik azt nem találja elég eredményesnek, hogy rájöttünk a titkára...
- A szavak nem eszközök, Tertulius püspök. Az ígéretek sem. - Ekkor valami hatalmas dörrenéssel berúgta a zárt vasajtót, mintha csak papírból lett volna, mögötte pedig egy magas, nem túl emberinek tűnő lény körvonalai látszottak. Eretnek varázserőt árasztott magából. - Ez viszont igen. Üdv, Legio.

41[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szer. Okt. 02, 2019 1:02 pm

Matheus Zalasch

Matheus Zalasch
Klerikus
Klerikus
Matheus látta, hogy a kezében már úgy is ott volt az a hegyes izé, így hát meglendítette azt egyenesen a püspök ropogós nyakcsigolyái közé. Az ütés látszólag nem volt elég erős, így a szentségtelen fattyú a földre előre bukott, és ott vergődött.
- Őrség! Segítség! - Ordibált Hagen, aki a felbukkant Legio miatt pánikolt.
Az inkvizítor váll rándítva megint a kardját mélyesztette a püspökbe Isten kegyelméből. Az a dög viszont még mindig nem volt hajlandó meghalni, úgy hogy a másik nagyobbik élőhalott dög úgy döntött, hogy besegít. Egy nagy ugrással átszelte a szobát, és egyenesen a püspök buksiján landolt, ahogy azt ilyenkor illik ironikus halál okozásánál.
Matheus remegett a félelemtől a szörnyet látva, majd felordított:
- KYRIE ELEISON! - És ordítva szaladt kifelé.
Az inkvizítor páros így hát pucolni kezdett kifelé, és a folyosón rohantak egymás mellett.
- Mi ez a sátáni izé? - Érdeklődött Zalasch.
- Legio. - Közölte Hagen hidegen, és ordított tovább. - Őrség!
Matheus életét féltve mindent megtett hogy megelőzze Hagent, de sajnos öreg volt már, így ez nem sikerült neki. Hagen csak tovább ordibált. Hátulról a szörny dühösen felordított.
A folyosóra lassan kiszállingózott pár ember, akik tanácstalanul nézték a macska-egér játékot folytató három hülyét.
- SEGÍTSENEK! - Követelte Matheus.
- Egy nekromanta beszökött, és megidézte! Öljék meg! - Tette hozzá felettébb informatívan a másik. Bár minek, a kontextus nem számít, a lényeg, hogy a szentségtelen dög forduljon fel.
Az élőhalott szenttüzet idézett a gyülekező templomos tömegre, amitől az egyikük ruhája jól kigyulladt, majd a szörny rá is vetődött.
Matheusnak megesett a szíve a szegény templomoson, ezért megeresztett a rajta ugráló Legiora egy Judica Meát, majd elszaladt.
- Riasztom a többieket! - Bölcselkedett Hagen, majd ő is eliszkolt.
Zalasch a következő sarok után megállt kiköpni a tüdejét, majd hátra pillantott. Ugyan semmit sem látott, de a hangok alapján épp szétcincálta a templomos rendet az az izé.
- Menj és szólj a novíciusoknak! - Közölte ellentmondást nem tűrően a püspök inkvizítor.
Matheus nagy levegőt vett, majd dühösen nézve iszkolni kezdett. Hagen a zsebéből elővett egy dobozkát, és abból ki vett egy lúdtollat. Zalasch mindezt hitetlenkedve nézte. Netán halálra tervezi bürokráciázni a szörnyet? Megbírságolja? Vagy megírja a végrendeletét?
A szörny vészesen közeledett a folyosó végén, majd hirtelen szárnyakat növesztett, és mint a rakéta repült a két inkvizítor felé. Hagen a kezében a madártollal sarkon fordult, és folytatta a pucolást, miközben hátra küldött egy Judica Meát.
Zalasch tüdeje eközben a mennyek felé kívánkozott, így hát elővette a nagyon megbízható membrán rezonátorát, és eltűnt a sarok mögött. A kezeit keresztbe téve, gondterhelt arccal, morcos pofával lebegett a semmi közepén, miközben a távolból még mindig a szörnyű ének szólt. Majd újra megjelent, ezúttal Legio mögött. A kardját lendítette feléje. A szörny ezt meg sem érezte, hátra fordult, és eldobta a messzeségbe Matheust. A falnak repült, és a forgott körülötte a világ.
- Mi az ördög folyik itt?!? - Hallota Őszentségének hangját, aki egy kisebb tömeggel közeledett a tett helyszínére. Legio megragadta a lehetőséget, és ezúttal ő kezdett pucolni.
- Ne hagyják megszökni! - Hőzöngött Matheus, ahogy majdnem a padlóra dőlt. Gyorsan még rámutatott a kardjával, és Confiteort alkalmazott. - Hová mész?!
Ámde az élőhalott válasz nélkül meglépett.
- Eutychus püspök valahonnan megidézte ezt a förtelmes élőhalottat. - Magyarázkodott Hagen. - Miután megöltük, mindent elmondtunk, Őszentsége.
- Akkor sose tudom meg a részleteket. Maguk ketten velem, most. - Közölte, majd sarkon fordult.
- Menj, inkább ne bőszítsd tovább. - Mondta szelíden egy pap, aki gyorsan meggyógyította Matheus sérüléseit.
Ő csalódottan leengedte a kardját, és keresztet vetett, a gyógyító klerikusra rá sem figyelmezve, és rohant őszentsége után, miközben hátra-hátra pillantott a szörny menekülésének irányába.
- Ahogyan akarja. - Hajtott fejet Hagen.

42[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Hétf. Okt. 07, 2019 2:07 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Ahogyan ott állunk a döggel szemben, nem igazán marad más választásom, mintsem hátrálni. Közben valamiféle taktikán töröm a fejem: ha eleget hátrálok, megkerülhetem és kiszökhetek a háta mögött. Közben az őrült próbálja megölni a püspököt, de amilyen szerencsétlen, még az se sikeredik neki elsőre. A lény rá is ugrik, én pedig kihasználom a lehetőséget, hogy a kifussak a teremből.
- Őrség! Segítség! – kiabálom amint kiérek, de mintha mindenki eltűnt volna. Rendezett hely ez a Katedrális. Futok tovább, kora ellenére pedig Mattheus is beér. Legio jön utánunk, én pedig kiabálok, de mintha mindenki szabadságon lenne.
- Mi ez a sátáni izé? – kérdezi bölcsen az inkvizítor.
- Legio. – válaszolom kurtán, futás közben. Időközben letudok térni a templomos lovagok lakrésze felé is, ahol már talán nagyobb hatása lesz a kiáltozásomnak – Őrség! – De még mindig semmi. Hogy lehet félmérföldnyi futás után is ilyen üres az egész épületegyüttes? Röhejes.
Mindenestre lassan beérhet minket a dög, így elrebegek egy Kyrie imát az orrom alatt, biztos ami biztos alapon. Matheus mintha előzni próbálna, de erre azért már nem elég a kitartása. Legio csakugyan támad, de a kollégát, sajnos célt tévesztve.
Végül megjelenik néhány alak a folyosón, de tanácstalannak tűnnek. Mit nem lehet érteni azon, hogy egy óriási szörny kerget minket?
- Segítsenek! – ordibálja.
- Egy nekromanta beszökött, és megidézte! Öljék meg! – egészítettem ki a történetet, a hátuk mögé bújva.
A szörny is megérzi hogy ellenfelei támadtak, vagy tíz templomost is megpróbál meggyújtani. Szerencsére csak kettőnek kap bele a ruhájába a láng, néhányra pedig maga a dög veti rá magát. Néhányan visszavonulnak, de a megtámadtak állják a sarat. Még.
- Riasztom a többieket! – kiáltom, majd csakugyan elkezdek menekülni, ezúttal a pap novíciusok lakhelye felé. Mattheus természetesen követ, nem sokkal később pedig már halljuk is a templomosok halálsikolyait. Ez azt jelenti, hogy lefoglalják, megállok hát kifújni magam.
- Menj és szólj a novíciusoknak! – parancsolom az öregnek. Amaz morcosan néz, de természetesen hallgat rám.
Így hogy kicsit távolabb ért, bátran szedtem elő a már oly sokszor használt varázsdobozomat, és nyitottam ki reménykedve. Fortuna ezúttal nem fogadott a kegyeibe: hacsak nem különösen gyenge a lúdtollakra, semmit se érek el vele. Inkább nem próbálom ki az előbbi lehetőséget.
Időközben elhaltak a csatazajok, míg Legio lépteinek zaja egyre csak erősödött: folytattam hát a menekülést. Hirtelen megnövekedett a sebessége, így hát hátrafordulva megeresztek felé egy Judica mea-t. A lendületét nem töri meg teljesen, nem esik el, ám arra talán elég, hogy ne vesse ránk magát.
Mattheus valahová eltűnt, így valahogy meg kell védenem magam, egy Confietorral próbálok elég fájdalmat okozni neki ahhoz, hogy ne tudjon mozogni.
- Ki a mestered? – szegezem neki a tőrkardom.
A terv bevált, a lény elesett, én pedig kihasználva a pillanatnyi előnyt rávetem magam a nyakára. Természetesen a Kyriét is elmorgom közben, de mintha rá lett volna hatással: a penge egyszerűen lecsúszik a bőréről. A morajlás cserébe egyre erősebb lesz, bár erről elvonja a figyelmem a semmiből előkerülő Mattheus. Nem tudom milyen trükk volt ez, de a szörny azonnal felé fordul, és olyat üt rajta, hogy csak a legközelebbi fal állítja meg. Szörnyű.
Ezt kihasználva hátrálok, hiszen ha a nyakán nem ment át a pengém, akkor máshol sem fog. Rám támadni készül, én pedig félrevetődni az útjából, amikor mintha megijedne valamitől. Hátrálni kezd, én pedig megfordulok, hogy lássam mi a helyzet. Egy nagyobb seregnyi ember közeledik, élükön magával Őszentségével.
- Mi az ördög folyik itt?! – kérdezi dühösen, leginkább nekem címezve. A lény időközben egyszerűen eliszkol.
- Ne hagyják megszökni! – ordítja Mattheus, bár szinte összeesik. – Hová mész? – kérdezi, minden bizonnyal egy Confiteor társaságában. A fájdalom azonban ezúttal nem elég, a szörny tovább menekül.
- Eutychus püspök valahonnan megidézte ezt a förtelmes élőhalottat. Miután megöltük, mindent elmondunk, Őszentsége. – hátrálok.
- Akkor sose tudom meg a részleteket. Maguk ketten velem, most. – int felénk. Mitől ilyen dühös?
- Ahogyan akarja.-  hajtok fejet, elindulva az öreg után. Ennyit a titkos szervezkedésről.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.