Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 104

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Frakcióküldetés]Libera nos

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Csüt. Júl. 11, 2019 8:48 pm

- A kutatással nem veszíthetünk semmit. Irány az irattár. – Jegyezte meg buzgón Hagen.
Matheus nagy bürokrata volt, így már nem először járt a kérdéses helyen. Csendesen követte a karácsonyfát. Az elzárt udvaros ház kapujánál ellenben megállította őket egy lovag. Zalasch előre engedte Hagent, hagy foglalkozzon eme problémával ő.
- Tertullius püspök, pápai megbízatással. – Mutatta fel a szent levelét az illetőnek.
- Elkérhetem? – Nyújtotta ki amaz a kezét nagy fontoskodóan.
Matheus unalmában hatalmasat sóhajtott.
- Ha nem haragszik, egy ilyen értékes dokumentumot nem adnék ki a kezemből. Ám minden bizonnyal innen is ellátja olvasni. – Tolta közelebb a puccos papírt.
- Ilyen bizalmatlan egy püspök az Exercituum lovagjaival?
- Nem siethetnénk? - Toporzékolt Matheus.
- Ilyen elkötelezett vagyok a feladatommal szemben. – Nyújtotta végre oda a nyomorult cafatot.
- Bocsásson meg, excellenciája, sajnos én is elkötelezett vagyok. Fáradjanak be.
A lovag végre valahára odébb állt, és felnyitotta a kaput a két sietőt papnak. Matheus az első adandó alkalommal megindult, mint egy felszentelt puskalövedék, szinte betörve az épületbe. Egy íróasztal mögött egy fiatal apáca gubbasztott egy rakat irat között. Háta mögött kezeit összekulcsolva, kiegyenesedve állt meg a nővér előtt.
- Laudetur Iesus Christus, soror. Az Ordo... – Elgondolkodott a termet végig pásztázva. - Vigilantisról készült írások merre vannak?
- Dícsértessék. – Érte be a kétlábú karácsonyfa. - Valóban, társammal együtt az Ordo Vigilantisról készült feljegyzéseket szeretnénk elolvasni, ha lehet időrendben felsorakoztatva.
- In aete... – A Vigilantis hallatára felcsuklott, és szemei elkerekedtek. - Sajnálom, atyám, de azok az iratok a legkomolyabb titkosítás alá tartoznak. Nem segíthetek.
Matheus ismételten hatalmasat sóhajtott, és fejfájást színlelve megint a homlokához emelte a bal kezét. Látványosan odébb állt, hogy Hagen teljes valójában mutathassa be a puccos papírjait.
- Miért titkosították őket? – Érdeklődött, valóban előadva a levelet a nővér elé. Az viszont nem sokat segített – a nővér csupán még rosszabbul kezdett kinézni.
- Azt... azt nem tudom. Csupán azt hagyták rám, hogy azokat az iratokat senki nem láthatja egy kis csoport előre megnevezett személyen kívül.
- Kik tagjai eme csoportnak? A levél kötelezi, az Úr földi helytartója nevében. – Tehénkedett vissza Matheus a beszélgetésbe.
- Ebben... Ebben nem segíthetek, még ha őszentsége nevében is járnak. Ugyanis ezt a titkosítást nem az Egyház végezte, hanem a korona, Sixtus pápa pedig nem tagja a csoportnak, akiknek joguk van az Ordo Vigilantis irataihoz.
- A levél értelmében - Matheus ránehezedett az asztalra. - ezt megtagadni tőlünk színtiszta eretnekség, soror. Hát csupán egy kérdésbe telt az egyház egy apácáját eltéríteni az igaz hittől?! - Hangja egyre emelkedett.
- Titkosítás ide vagy oda, az egyház irattárában vagyunk, az egyház fennhatósága alatt, minden jogköre meg van ahhoz, hogy megmutassa nekünk azokat az iratokat. Nyugalom. – Fordult Zalasch felé a Hagen-fa.
- Hát... végül is a királyi rendelet csak az iratok tartalmára vonatkozott... Az engedéllyel rendelkezők kilétére nem. – Hebegte a nő. - Aki láthatja, az Horatius Normann királyi tanácsos, Eutychus püspök, Siegmar van Elke őrparancsnok és őfelsége Gustav király.
- Érdekes. – Bólintott a dühösebbik. - Ettől függetlenül, akkor is megfogjuk nézni azokat az iratokat.
- Mint mondtam, arra is minden joga megvan, hogy megmutassa az iratokat. Minket is zavar ez a kellemetlenség, ám teljesítenünk kell a kötelezettségünket. Nem akarjuk húzni az Ön idejét sem. – Mosolygott idegesítően a nyugottabbik.
- Őszentsége rendelete szerint nem áll módomban akadályozni önöket, ezt nem is merném megpróbálni. Azonban őfelsége rendelete szerint segíteni sem áll módomban, hacsak nem győzik meg az egyik személyt a felsoroltakból, hogy kezeskedjen önökért.
- Őszentsége rendelete szerint azonnal állíttathatok egy máglyát itt a kert közepén, melyen a soror vezekelhet bűneiért. Vagy megmutathatja az iratokat. Nekem mindkettő opció tetszik, válasszon.
- Természetesen segítség nélkül is megoldhatjuk. – Tette kezét valószínűleg valamiféle megnyugtatási kísérlet képen Matheus vállára. - Megmutatnia sem kell, hogy merre vannak az iratok. Arról azonban nem szól a titkosítás, hogy esetleg épp arra van most dolga, rendezni valója, ahol a korábban említett iratok találhatóak.
A nőben kisült ekkor a mennyei biztosíték, és arcával előre dőlve kezdett Miatyánkot mormolni, majd nagy nehezen felemelte tekintetét.
- A Szentatya felment engem minden földi bűn alól az égi jó szolgálatáért cserébe?
Zalasch színpadiasan megenyhült képpel tekintett le.
- Ne aggódjon nővér. A lelkiüdve biztonságban van.
- Természetesen. In nomine Patris, et Filii et Spiritus Sancti. – Vetett keresztet a másik.
Az apáca bólintott, és felállt ülőhelyéből. A meglepően kicsi épületben egy csapóajtóhoz lohol. Azt kinyitva egy lépcsősort fedett fel, mely egy már logikusabban hatalmas területre vezetett. A sokadik folyosó után befordult egy szobába, tele csecsebecsékkel, dobozokkal és porral.
- Itt találnak mindent.
- Isten áldja, soror. – Mondta nem túl őszintén Matheus, és beleugrott a papírosok közé.
- A felsoroltak közül vizsgálta valaha bármelyik is az iratokat? – Fordult Hagen a soros felé, majd ő is az iratokba vetette magát.
- Nem, atyám. Egyikük sem járt itt még, mióta az iratok itt vannak.
Zalasch egy kupac felettébb ígéretes papírt túr elő. Látszólag egyidősek, és egy vagy tán több kódexből lettek agresszívan eltávolítva. A Hajnali Virrasztók kalandos kutatásait dokumentálja, akik papoknak vallották magukat, de eretnekségükben nekromanciához folyamodtak. Három hangzatos nevű varázslatuk is fel volt jegyezve.
Hangosan hümmögött, és egy asztalra letéve enyhén odébb állva mutatta csendben Hagennek az érdekes részeket.
- Micsoda eretnekség...
- Mikor hozták ezeket ide? – Faggatózott Johannes tovább inkább.
- Közvetlenül a háború kitörése előtt. Mármint... a legutóbbi nagy háború előtt.
- Ki hozta be? – Kérdezte, mikor Matheus egy adag papírt tolt elé.
- Normann tanácsos.
Matheus szeme kikerekedik, ahogy nagy nehezen sikerül a mágiákat értelmezni. Reanimatio Bestia Spinata: a volt tünde-erdőben található tüskeszörny feltámasztásának és transzmutálásának módja. Generalis Damnati: olyan élőholt támasztása ami további élőholtakat tud támasztani. Legio Omnes Sanctii: a legszörnyűbb mind közül. Szent mágiát árasztó támasztott lény.
- Érdekes. Végtelen élőhalottat csinálni csak egyből. - Mutatta a Generalis Damnati-t a kollégájának. - Nagyon veszélyes... Ezeket meg kell semmisíteni. - Mondta inkább magának, majd bújta őket tovább, miközben a lapot Hagen elé csúsztatta.
- Mindennek rendelt ideje van. – Válaszolta, és közelebb tolakodott, hogy jobban lásson. Az eddig neki nyújtott lapokat magához gyűjtötte.
- Azt mondta senki nem járt itt. – Nézett fel végre a papírkupac közül a sororra, a kezében a Legio Omnes Sanctii egyik sokadik ismétlődő példányát feltartva – a sarkában a szövegnél idősebb tintafolttal.
- Így is van. - Erősítette meg az apáca. - Az atyák előtt senki nem látta ezeket az iratokat azóta, hogy itt vannak.
- Semmi más érdemleges... Mi köze ennek Gustavhoz? – Dőlt hátra Matheus, Hagenre pillantva kérdőn.
- Vannak olyan iratok, amik ezekhez kapcsolódhatnak?
- Csak, amit ott látnak, ezt az egy gyűjteményt védték le az Ordo Vigilantis nevével.
- Az Egyház és a hitünk azt kívánja, hogy kivizsgáljuk e szentségtelen ügyet. – Johannes így belső zsebébe csúsztatta az összegyűjtött papírosokat. - Köszönjük nővér, nagy jutalomban lesz része a mennyek országában. - Mosolygott rá.

Felhasználó profiljának megtekintése

27[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Júl. 19, 2019 1:05 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Varulv előttünk lebegett a víz színén. A hajót egyre mélyebbre sodorta be a hullámverés, ám egy ponton Herjya közölte, hogy a víz már túl sekély a hajózáshoz. A lidérc ezt hallva odalebegett a hajó mellé és a vízhez érintette a kezét. Egy tíz méter széles sávban a hullámzás megszűnt, mint széles út vezetett el a köves partiga barlang szélén. Nem fagyott meg, inkább mintha valaki megállította volna felette az időt és a változást.
- Sajnos lépcsővel nem tudok szolgálni, de a vízre nyugodtan ráléphettek, nem tudnátok elsüllyedni akkor sem, ha akartok. - szólt az élőholt, majd átlebegett a partra és egy intéssel meggyújtott néhány fáklyát, amik egy jókora barlangtermet világítottak meg. Fölöttetek cseppkövek függtek, ahogy a talajról is azok ágaskodnak felfelé. Az egész akkora lehetett, mint bármelyik főváros királyi terme, és furcsamód néhány oszlopot faragott, totemszerű állatok és rúnák vagy régi korok viking mintái díszítették.
A hajó legénysége ledobta a horgonyt, majd kicsúsztattak egy pallót egészen a víz felszínéig. Aleena gyanakvóan pillantott körbe.
- Ha netán valaki mást látnál jönni, jelezz valahogy. Mondjuk húzz be egy vitorlát. - mondta Herjyanak. A csapatgyorsan egymás után mászott le a pallón és követték a lidércet, közben Gerard óvatosan megszólította.
- Elnézést. Jól sejtem, hogy ön volt a hajó előző kapitánya?
Jozef és én egyelőre némán követtük őket, óvatosan, figyelve minden egyes rezdülésre. Bízhattam volna a démonban, nem gondoltam, hogy ő ártani akarna nekünk, még a tünde is szimpatikus volt Aleena-Eteliáról és Klausról nem is beszélve, ám a Maria nevű vámpírban határozottan nem bíztam, és elegendő volt egyetlen gyenge láncszem.
- Nem. - felelte a lidérc, és a hanglejtése alapján határozottan olyan érzésem volt, hogy mosolygott volna, ha képes lett volna rá. - Az apám apja és annak az apja még mind hajóztak, én azonban már nem kormányoztam saját hajót.
Megfigyeltem, hogy a víz csak ott volt szilárd, ahol éppen álltunk, amint tovább haladtunk a hullámzás újrakezdődött, a varázslat elmúlt. A cseppkövek mögül zöldes derengéssel ugyanolyan gyermeknek kinéző szellemek bújtak elő, mint a kígyócsontvázból is. Talán harmincan lehettek, van kicsit kevesebben.
- Vendégek? - kérdezte egy... kettő... tizenkettő, mintha egyszerre mindig egy kisebb csoport beszélt volna. Ha nem tudtam volna róluk, hogy szellemek egészen aranyosnak tartottam volna őket így viszont inkább szántam a létezésüket, és hogy valamilyen átok vagy bűbáj nem engedte a lelküket Istenhez. Gerard és csapata a szellemgyerekek érkezésére óvatossá vált, felkészültek rá, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják őket, de én nem féltem ilyesmitől, mégha a feltűnésükkör én is riadtan néztem kicsit körbe. A hatalmas kígyó is csupán gyermeteg csíny volt, nem valódi harc és talán még csak nem is a rosszindulat vezérelte őket.
- Vendégek. - felelte Varulv. - Viselkedjetek.
Gerard együttérzően bólintott.
- Értem. - mondta a démon, ahogy haladtunk előre. Aleena időről időre hátrafordult, a vitorlákat figyelve.
- Kik ők? - kérdezte Jozef a lidérctől.
-Mikor hunyt el? - kérdeztem én is Varulvot, amennyire tudtam kedvesen, noha nehezebb volt mint szokott. Végülis az élőholt is szokatlanul barátságos volt, nem érdemelte volna meg a ridegségemet, egyelőre.
- Ők egy szomorú, nagyon régi tragédia áldozatai. - forgatta körbe maszkos fejét az élőholt, aztán a pillantása rajtam állapodott meg. - Egy ideje nem követem az évek múlását, de amikor a fővárosban kitört a lázadás már csaknem hat évszázada voltam ebben a formámban.
- És mennyire tiszták az emlékei az ősi időkről. Arról a rengeteg legendáról, ami 600 éve történt meg? - kérdezte Gerard szinte mohón, de mi mást is várhattunk volna egy tudásdémontól, aki a bűn egyszerű megtagadását ostobaságnak találta? Szomorúan sóhajtottam fel, látva hogy újra a vétkeibe hajszolja magát, elutasítva a megváltás lehetőségét.
- Kicsit sok idő lenne elmesélni most, nem? Talán rátérhetnénk a sürgős dolgunkra.... - nézett Jozef a démonra és a lidércre. Egyetértettem vele, noha még egy dologra én is kíváncsi voltam. Nem mindennapi lehetőség volt ez, amikor beszélhettünk egy ennyire ősi lénnyel, aki teljesen más volt, mint amihez szokva voltunk.
- Hogy sikerült megtartania az ép elméjét a mélységivel szemben? Vagy legalábbis a szabad akaratát... - végülis úgy tűnt századok óta élt Hoshekh közvetlen szomszédságában. Nehéz volt elképzelni, hogy a mélységi ennyi idő után sem szivárgott be Varulv elméjébe.
- Csak annyira emlékszem bármire, amennyire egy ember emlékezhet. Javarészét elvette az idő. - feleli a lidérc először Gerardnak, majd egy viszonylag nagy, sík területen szembefordult velünk. - A válasz a kövekben van. Ez a hely egyike a megmaradt virrasztó-templomoknak, azokból az időkből, amikor a régi és új még keveredett. Különös mágia lengi be, ami nem engedi változni a dolgokat. Nem enged öregedni, nem enged változni, nem enged tanulni sem. Az Elme a Kövek Alatt nem tud olyanra hatást gyakorolni, aki nem tud változni.
Különös válasz volt ez, ám nem egyedülálló. Egészen ismerős volt, mintha nem először jártam volna ilyen helyen. Még a virrasztók megnevezése is derengett valahonnan.
- Ha jól értem… - ráncolta a homlokát Jozef. - …akkor hiába a 600 év, a tudása nem gyarapodott azóta mióta itt van? A képességeit nem lopta el a hosszú idő? - kérdezett rá a fiú és tudtam, hogy valójában arra volt kíváncsi, hogy képes volt-e Varulv elvégezni a szükséges módosításokat Herjyán, hogy megtaláljuk Petra Müllert. Közben pedig végre rájöttem, honnan volt olyan nagyon ismerős ez az egész helyzet.
- Tehát... Ön hasonló azokhoz, mint akik Fényes Hildegard sírját őrizték? - kérdeztem kíváncsian. Fontos küldetés volt az életemben, a szent ereklyéjét pedig azóta is a nyakamban őriztem, ahogyan viseltem most is. Ott még együtt voltunk, Emilia, Androméda, és… Kristin. Megálltam, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe, amikor felrémlett előttem a lovagnő mézszőke haja, a nevetése és az állhatatossága.
- A képesség nem emlék. Azt nem veszi el az idő, csak ha valaki úgy akarja. - felelte Jozefnek a lidérc. - Nem mindenki akarja a gyarapodást. - ezután a maszkos arc felém fordult. - Te... jártál a sírban? És élve elhagytad?
Hirtelen mindenki felém fordult, amitől szívem szerint messzire elmenekültem volna.
- Ki volt ez a Fényes Hildegard, akinek a sírjából élve kijönni csoda? - kérdezte Gerard. Még Jozef is érdeklődve nézett rám, ezek szerint ő sem hallotta a történetet. Felsóhajtottam.
- Fényes Hildegard első Károly király lánya volt, szentként tiszteljük. A sírját és az ereklyéit élőholtak őrizték egy olyan korból, amikor Isten ereje és a pogányság még egymás mellett, egymással elkeveredve éltek. A hercegnő sírját önként ott maradt élőholtak őrizték az idők végezetéig... Vagyis ameddig én és a társnőim nem kaptuk parancsba, hogy hozzuk el az ereklyéket. - itt felemeltem a nyakamból a fátylat. - Ez az egyik. Az őrzőivel megküzdöttünk, ahogyan ők maguk kérték, utána pedig elengedtük őket... Noha ez utóbbit már a saját biztonságunk érdekében tettük. Megbontottam az őket kötő mágiát, nem szenvedtek. - tettem hozzá a lidércre nézve. Nem tudtam milyen volt a kapcsolat közöttük, talán ismerősök voltak… és azt sem tudhattam Varulv hogyan állt önnön élőholt létéhez és hogy azt, hogy elengedtem a lelküket áldásnak vagy rettenetes átoknak tartja-e.
A lidéc közelebb lebegett hozzám, mintha jobban meg akart volna nézni magának ezek után.
- Megbontottad a mágiát? A Virrasztók mágiáját? Hogyan? - de aztán végül csak végigsimított az arcát fedő maszkon csontos ujjaival. - Mindegy is, ami történt megtörtént. Nem, én nem vagyok draugr, csupán egy hagyományos lidérc, az egyik leszármazott teremtménye. Azonban míg éltem én voltam a Virrasztók utolsó vezére, a szigetek jarl-ja. Azok az élőholtak, akiket te elengedtél az én és tanítványaim teremtményei voltak.
Hirtelen összeszorult a gyomrom. Nem szerettem én halálhírt közölni, mégha úgy tűnt Varulvot nem zaklatta fel túlzottan egykori tanítványainak távozása. Igyekeztem elképzelni, milyen lehetett a a régi világ, élőholtakkal, pogányokkal és Istennel, akik látszólag megfértek egymás mellett. Úgy tűnt ezek a hírek a többieket is egészen letaglózták, pedig cseppet sem szerettem volnaa figyelem középpontjába kerülni. Aleena tért magához elsőként.
- Várjunk csak...tanítvány teremtményei...öként? De hát a holtmágia tiltott tudománya az országnak az idők kezdete óta...?
- Ez igen......érdekes, de a mi szempontunkból nem mindegy, hogy akkor tiltott volt-e vagy sem? - mormogott Jozef. Láttam rajta, hogy szeretett volna már túl lenni ezen a társalgáson és ismét távol lenni a szellemektől.
- Azt hiszem akkoriban nagyon másképp gondolták a dolgokat. - válaszoltam röviden Aleenának, és így már értettem, hogy Valruv miért volt nekünk hajlandó segíteni. Az ő idejében még nem feltétlenül voltunk ellenségek.  - Lidércként is nekromanta maradt? Képes lenne így is módosítani a szellemet a hajón?
- Csupán a te időd kezdete óta. - felelte a nőnek a lidérc is, aztán rám nézett. - Az attól függ pontosan mit kívántok elérni.
Aleena megrázta a fejét.
- Bocsánat...tényleg nincs időnk erre.
- A hajón annak idején utazott egy nő, akit meg kell találnunk. - tért a lényegre Gerard. - A hajón élő szellemnek pedig hatalmában áll, azonban egyszerre csak egy valakit képes vele nyomon követni. Úgy kellene nekünk az őt a hajóhoz kötő pecsétet módosítani, hogy a lány után mehessünk. Ez lehetséges-e?
A lidérc gondolkodva lebegett egy helyben egy rövid ideig, aztán bólintott.
- Lehetséges, bár bonyolult néhány tényező miatt.
Klaus egy ravasz mosollyal igazított egyet a kalapján.
- Akikben megvan a bátorság, hogy elmerészkedjenek idáig, aligha visszakoznának pár akadály ígéretétől. Mik hát azok a tényezők?
Jozef is bólintott a férfi szavaira.
- Igaz, de ha szeretnénk ezt a világot még sokáig élvezni, nincs is sok választásunk.
- Ahogy mondtam, ebben a barlangban semmi nem változhat, ez vonatkozik a nekromanta pecsétekre is. Bármit próbálok meg azt odakint kell és magam sem tudom mi mindent rejt a mélység, ami ránk törhet. Ráadásul nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne semmisítsem meg a pecsétet teljesen, vagyis nem fogok tudni segítséget nyújtani bármi másban. Vállalják ezeket a feltételeket?
Gerard és csapata összenéztek, majd ránk terelődött a tekintetük, végül pedig a lidércre.
-  Tökéletes elfogadható. - mondta Gerard, ahogy komoran körbepillantott. - Eredetileg is ragaszkodtam volna hozzá, hogy a nyílt vízen hajtsuk végre a rituálét...van valami, ami zavar egy ideje. Csak nem akarom itt szóvá tenni. Nem tudhatjuk, figyelnek-e mások.
- Mindent meg fogunk tenni. - bólintott Jozef is, noha láttam az arcán, hogy kétségek gyötörték.
- Megvédjük amennyire erőnkből telik. Noha szerintem abból a szempontból, hogy figyelnek-e minket mindegy, hogy nyílt víz vagy barlang. Hoshekh számára nem jelent akadályt egyik sem.
Varulv bólintott, aztán szól valamit egy nyelven, ami ismerősen hangzott, mégsem német volt a szellemeknek, akik erre nevetgélve szétszélednek és egyesével beleugráltak a vízbe.
Kérem, térjenek vissza a hajójukra. A gyermekek majd megoldják, hogy visszajussanak a nyílt vízre.[/color]
Csendben visszavonult mindenki a hajóra, majd amikor mindenki felért, behúzták a pallót és felhúzták a horgonyt.
- Láttál akárkit? - kérdezte Aleena Herjyától.
- Szerintem jobb ha kapaszkodunk. - jegyezte meg Jozef, és mindketten így is tettünk, mikor a hajó egy nagy zökkenéssel újra elindult kifelé a barlangból. A víz zölden foszforeszkált alattunk, a hullámverés iránya pedig egyszercsak ellentétes irányba fordult, így pedig néhány perc alatt újra kint is voltunk a nyílt vízen. Varulv a hajó orra elé lebegett.
- Most jön a veszélyesebb lépés.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

28[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szomb. Júl. 27, 2019 4:40 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Vitorlák szele nélkül siklik a hajó, egyenesen előre, mintha vendéglátújuk akaratával tudna a hullámverésnek aprancsolni. A part mellett nem sokkal megállnak, ahogy a lidérc hozzáér a hívhez, éppen csak megérintve azt. Ujjaitól mintha megállt a víz felett az idő, a hullámzás egy apró sávban abbamaradt. a víz csendes volt, nyugodt.
- Sajnos lépcsővel nem tudok szolgálni, de a vízre nyugodtan ráléphettek, nem tudnátok elsüllyedni akkor sem, ha akartok. – ahogy egyetlen intésével az egész barlangot megtölteti fáklyafénnyel. Akkor lehetett csak látni a hatalmas cseppköveket, csillogó, csiszolatlan sziklákat, melyek vetekszenek Főváros palotájának szobraival.
Egy könnyed mozdulattal ledobják a horgonyt, majd kicsúsztatnak egy pallót egészen a víz tetejéig, hogy megnézzék tényleg olyan szilárd-e, mint amilyennek látszik. Vendéklátójuk nem hazudott, a palló módszeresen megállt a víz tetején, mintha csak egy kőpadlón koppant volna. Aleena gyanakvóan pillant körbe a barlangban, aztán közli Heryjával:
- Ha netán valaki mást látnál jönni, jelezz valahogy. Mondjuk húzz be egy vitorlát.
Gyors egymásutánban másznak le és követik a lidrécet. Gerardot nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy Hajócska mennyire biztos volt a dolgában, holott a nekromanta aki itt tanázott tényleg meghalt. Ahogy a lidérc közelébe ér, egy óvatos mozdulattal megszólítja.
- Elnézést. Jól sejtem, hogy ön volt a hajó előző kapitánya? - Heryja azt mondta, egyetlen egy személyt képes ilyen módon megtalálni. Ha ez a valaki pont ő volt, egész biztos valaki fontos személy lehetett az életében.
- Nem. – felelte a lidérc. A hangja más volt neki mint korábban. Olyan mély, olyan dallamos. Mintha boldog lett volna - Az apám apja és annak az apja még mind hajóztak, én azonban már nem kormányoztam saját hajót.
Gerard együttérzően bólintott.
- Értem. - mondta, ahogy haladtak előre.
A toronymagas kövek közül a korábban látott szellemek bújtak elő. Több tucat volt belőlük, képtelenség volt megszámolni őket, ahogy körbe-körbe repkedtek olyan sebesen, akár a madarak. Ránézésre leginkább egy-egy virgonc gyerekre emlékeztettek. A hangjuk sem tért el különösebben tőle.
- Vendégek? - kérdezte egy... kettő... tizenkettő, mintha egy emberként szólalnának meg.
- Vendégek. - felelte Varulv. - Viselkedjetek.
A sok szellem láttán mindenki óvatosabban kezdett el lépkedni, lassú, megfontolt léptekkel, hogy bármikor csatára készen ugorhassanak egyet. Aleena időről időre hátrafordult, a vitorlákat figyelve, miközben egyre csak azon járt az esze, vajon mit tervezhetnek a Sötétség szolgái. Volt valami, ami már egy ideje aggasztotta. Az egész tenger kihalt, egy élő lelket sem találtak benne. Ráadásul a Sötétség hívei tudtak erről a helyről, egész biztos szemmel is tartották. Nekik mégsem esett semmi bajuk. Ez pedig nem lehetett a véletlen műve.
- Kik ők? – kérdezte Jozef, utolérve Varulvot, ahogy megközelítették a barlang belsejét.
- Ők egy szomorú, nagyon régi tragédia áldozatai. - forgatta körbe maszkos fejét az élőholt, aztán a pillantása Glorián ragadt meg.
-Mikor hunyt el? – kérdezte tőle a papnő.
- Egy ideje nem követem az évek múlását, de amikor a fővárosban kitört a lázadás már csaknem hat évszázada voltam ebben a formámban.
Mindenki meglepetten nézett a lidércre. Hat évszázad rengeteg idő. Hat évszázada olyan események zajlottak, melyekről már csak a lengedákban mesélnek. Az ötven sötét év, az egyház megalakulása, az első nekromanta perek is akkortájt történtek. Gerard mohón kérdezte meg tőle.
- És mennyire tiszták az emlékei az ősi időkről. Arról a rengeteg legendáról, ami 600 éve történt meg? - meg sem próbálta leplezni, mit akar kihúzni belőle.
- Kicsit sok idő lenne elmesélni most, nem? Talán rátérhetnénk a sürgős dolgunkra... – szólt körbe Jozef serényen.
Gerard szúrós pillantást vetett felé. Az a sötét tünde fel sem fogja, micsoda felbecsülhetetlen értékű tudást tud magának ez az élőholt, akivel találkoztak. Elég volt csak belegondolnia, mikről mesélhet, máris összefutott a nyál a szájában.
- Csak annyira emlékszem bármire, amennyire egy ember emlékezhet. Javarészét elvette az idő.
A démon idegesen harapott az ajkába. Nem szabadott csalódottnak mutatkoznia. Az romtaná az esélyeit a megegyezésre. Sokszáz éves lidérc létére meglepően bárgyúnak tűnt ez a titokzatos illető. Többet várna el az ember egy ilyen sokat megélt valakitől. Noha nem ez volt az első alaklom, hogy valaki hasonlóban csalódnia kellett.
- Hogy sikerült megtartania az ép elméjét a mélységivel szemben? Vagy legalábbis a szabad akaratát... – kérdezte tőle Gloria. Ez valóban egy érdekes kérdés volt. Egész biztos, hogy a Sötétség tudata elér eddig a hegyoromig, nem lenne neki akadály megtébolyítani bárkit. Gerard ekkor gondolt bele, hogy ez alól ők sem kivételek. Ugyanaz jutott eszébe, mint Aleenának. Hogy lehet az, hogy egész idáig épségben eljutottak?
- A válasz a kövekben van. Ez a hely egyike a megmaradt virrasztó-templomoknak, azokból az időkből, amikor a régi és új még keveredett. Különös mágia lengi be, ami nem engedi változni a dolgokat. Nem enged öregedni, nem enged változni, nem enged tanulni sem. Az Elme a Kövek Alatt nem tud olyanra hatást gyakorolni, aki nem tud változni.
~ Szóval ezért! – mondta Lia szinte már dühöngve Gerard fejében – Tűnjünk el innen, amint csak lehet! Egy percet sem akarok tovább itt maradni. – a félelem, hogy bármi, amit itt tudott meg talán örökre elveszhet, amint a lábát kiteszi, halálra rémítette.
Gerard is hasonló véleményen volt. Nem csak azért, mert itt bent a barlangban információt cserélni hasztalan próbálkozás, de egyre erőteljesebben feszítette szét a gyanú is, miszerint a Sötétség kezére játszanak.
- Ha jól értem, akkor hiába a 600 év, a tudása nem gyarapodott azóta mióta itt van? A képességeit nem lopta el a hosszú idő? – szólalt meg ezúttal Jozef, a sötét tünde pap.
- A képesség nem emlék. Azt nem veszi el az idő, csak ha valaki úgy akarja. Nem mindenki akarja a gyarapodást. – ezzel együtt azt is egyértelművé tette, hogy képes nekik segíteni. Ez némileg megnyugtatta őket. Noha a szavai úgy hatottak Gerard fülének akár a méreg. Gyarapodás? Mintha csak egy megfáradt vénembert hallana, aki a halálon kívül másra már nem is vágyik. És mégis, itt van ebben a barlangban, ahol az idő is megszűnik létezni. Az idő. A mai napig úgy érezték mindannyian a kis hajóról, képtelenek is megérteni, mit jelent ez a szó.
- Tehát... Ön hasonló azokhoz, mint akik Fényes Hildegard sírját őrizték?
Meglepett csend következett. Gloria valami olyasmit kérdezett, ami tényleg megdöbbentette a szellemet.
- Te... jártál a sírban? És élve elhagytad?
Gerard meglepődve fordult Gloria felé. Ez a bizonyos "Fényes Hildegard" ilyen hatalmas ember lett volna? Talán Gloria nem is olyan gyámoltalan, mint az elsőre gondolta.
- Ki volt ez a Fényes Hildegard, akinek a sírjából élve kijönni csoda? - fordult a lidérc és Gloria felé szinte egyszerre, ide oda csúsztatva a szemeit.
- Fényes Hildegard első Károly király lánya volt, szentként tiszteljük. A sírját és az ereklyéit élőholtak őrizték egy olyan korból, amikor Isten ereje és a pogányság még egymás mellett, egymással elkeveredve éltek. A hercegnő sírját önként ott maradt élőholtak őrizték az idők végezetéig... Vagyis ameddig én és a társnőim nem kaptuk parancsba, hogy hozzuk el az ereklyéket. – emelt fel a magasba egy díszes hímzésű, réginek tűnő fátylat - Ez az egyik. Az őrzőivel megküzdöttünk, ahogyan ők maguk kérték, utána pedig elengedtük őket... Noha ez utóbbit már a saját biztonságunk érdekében tettük. Megbontottam az őket kötő mágiát, nem szenvedtek.
- Megbontottad a mágiát? A Virrasztók mágiáját? Hogyan? – hirtelen nehéz volt eldönteni, ki is a meglepettebb. Ők, akik ezt a rengeteg rejtélyes, misztikus történetet hallgatják, vagy Valruv, aki a számára lehetetlennek tartott emlékeit hallgatja éppen - Mindegy is, ami történt megtörtént. Nem, én nem vagyok draugr, csupán egy hagyományos lidérc, az egyik leszármazott teremtménye. Azonban míg éltem én voltam a Virrasztók utolsó vezére, a szigetek jarl-ja. Azok az élőholtak, akiket te elengedtél az én és tanítványaim teremtményei voltak.
A kis csapat szóhoz sem tudott jutni. Ezer meg ezer dolog volt, amit hirtelen úgy akarta őket letaglózni, hogy ott helyben ájuljanak el. Az első, aki magához tért, az Aleena volt. Mert volt egy dolog, ami különösen felzaklatta.
- Várjunk csak...tanítvány teremtményei...öként? De hát a holtmágia tiltott tudománya az országnak az idők kezdete óta...?
- Ez igen......érdekes, de a mi szempontunkból nem mindegy, hogy akkor tiltott volt-e vagy sem? – Aleena szigorú tekintettel nézett Jozefre. El sem hiszi, hogy ezt pont ő kérdezte meg, és pont a másik akarja figyelmen kívül hagyni. Elvégre ő volt az eretnek, Jozef pedig az esküjét betartó pap. És mégis, ő az, aki legyint felette, és Aleena az, aki nagy dobra veri azt, ami talán alapjaiban rengetheti meg a hitüket.
- Azt hiszem akkoriban nagyon másképp gondolták a dolgokat. Lidércként is nekromanta maradt? Képes lenne így is módosítani a szellemet a hajón?
- Csupán a te időd kezdete óta. - felelte Aleenának, aztán Gloriára nézett. - Az attól függ pontosan mit kívántok elérni.
Aleena megrázta a fejét.
- Bocsánat...tényleg nincs időnk erre. - ez persze hazugság volt. De megfogadta, hogyha ennek az egésznek vége, visszajön ide, és megtudja, mi is volt a nekromancia az emberek szemében hatszáz éve.
Leo a háta mögött egy halvány mosolyt engedett útjára. Ez már az az Aleena volt, akit ismert.
- A hajón annak idején utazott egy nő, akit meg kell találnunk. - tért közbe gyorsan a lényegre Gerard - A hajón élő szellemnek pedig hatalmában áll, azonban egyszerre csak egy valakit képes vele nyomon követni. Úgy kellene nekünk az őt a hajóhoz kötő pecsétet módosítani, hogy a lány után mehessünk. Ez lehetséges-e?
Valruv lidérc gondolkodva lebeg egy helyben egy ideig, aztán bólint
- Lehetséges, bár bonyolult néhány tényező miatt.
Klaus egy ravasz mosollyal igazított egyet a kalapján.
- Akikben megvan a bátorság, hogy elmerészkedjenek idáig, aligha visszakoznának pár akadály ígéretétől. Mik hát azok a tényezők?
Jozef egyetértően bólintott.
- Igaz, de ha szeretnénk ezt a világot még sokáig élvezni, nincs is sok választásunk.
Valruv folytatta.
- Ahogy mondtam, ebben a barlangban semmi nem változhat, ez vonatkozik a nekromanta pecsétekre is. Bármit próbálok meg azt odakint kell és magam sem tudom mi mindent rejt a mélység, ami ránk törhet. Ráadásul nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne semmisítsem meg a pecsétet teljesen, vagyis nem fogok tudni segítséget nyújtani bármi másban. Vállalják ezeket a feltételeket?
Összenéztek, majd a két papra terelődött a tekintetük, végül pedig a lidércre.
- Tökéletes elfogadható. - mondta Gerard, ahogy komoran körbepillantott - Eredetileg is ragaszkodtam volna hozzá, hogy a nyílt vízen hajtsuk végre a rituálét...van valami, ami zavar egy ideje. Csak nem akarom itt szóvá tenni. Nem tudhatjuk, figyelnek-e mások.
- Mindent meg fogunk tenni.
- Megvédjük amennyire erőnkből telik. Noha szerintem abból a szempontból, hogy figyelnek-e minket mindegy hogy nyílt víz vagy barlang. Hoshekh számára nem jelent akadályt egyik sem. – tette hozzá a két pap.
Varluv egyetértően indult meg a hajó felé. Kifelé menet egy számukra érthetetlen nyelven szólt gyermekeihez. A nyelv ismerős volt, hasonlított az övékéhez, a csengése és a hanglejtése nem sokban különbözött tőle, ám mégsem értettek belőle egy szót sem.
- Kérem, térjenek vissza a hajójukra. A gyermekek majd megoldják, hogy visszajussanak a nyílt vízre.
Elkezdték hát felhúzni a horgonyt. Aleena közben Heryját kereste. Meg is találta, nem olyan messze a főárbóctól lebegve.
- Láttál akárkit?
A hudralány csak a fejét rázta. A terep tiszta volt, még mindig nem jött utánuk senki. Még mindig nem történt semmi. Minden csendes volt. Talán kicsit túl csendes. Ennek hála Aleena csak még jobban elkezdett aggódni.
- Szerintem jobb ha kapaszkodunk. – szólt óvatosan Gloria.
Ahogy mindenki felért, a hajó a sodrással együtt indult meg kifelé. Egy kettőre kint voltak a nyílt vízen. Kultista még mindig egy szál se. Még mindig nem volt ott senki.
- Most jön a veszélyesebb lépés. – motyogta Valruv...

Felhasználó profiljának megtekintése

29[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Szer. Júl. 31, 2019 3:20 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Miután elhagyjuk az irattár épületét, el kell döntenünk hogyan tovább. Eldöntenünk? Eldöntenem – az őrülttől hiába is vártam volna bármiféle hasznos meglátást. Kihez kellene elsőként fordulnunk? Aki behozta a papírokat, többet tudhat az egész ügyről…
- Normann tanácsosnál lenne érdemes elkezdenünk a további kutatást. - mondom felé fordulva, ha már ő is bámult engem. Nem várom meg, hogy bármit reagáljon rá, egyszerűen elindulok a palota felé.
Az út természetesen menekültekkel és anarchiával teli, ez azonban most csöppet sem izgat, mindössze a palota előtt állok meg, ahogy meglátom az első őrt.
- Vigyen engem Normann tanácsoshoz, vagy valakihez, aki tudja, hogy merre van. - tartom elé a levelet. Amaz nyel egyet a szavak láttán – bár nem hiszem hogy tud olvasni -, bólint, és hosszú folyosókon átvezetve végül megáll egy ajtó előtt, majd bekopog.
- Nem érek rá. - hallatszik ki bentről a válasz. Természetesen az őrültet nem hatotta meg a válasz, egyszerűen odalépett az ajtóhoz, és rávert néhányszor jó erősen. Nem kellene elérni azt, hogy az ablakon keresztül meneküljön, így úgy döntöttem, hogy nem jelentem be előre: pápai paranccsal érkeztünk. Másrészről viszont az is kérdéses, hogy a palota kellős közepén mennyire fog valakit érdekelni, vagy épp feldühíteni egy pápai parancs.
Néhány pillanat és agresszív lépés múlva az ajtó kinyílik, és egy magas, hegyes állú szőke férfi néz le Mattheusra bentről, olyan tekintettel, amit még Mattheus is megirigyelne.
- Süket talán vagy félkegyelmű?
- Nem, csupán inkvizítor. - jelenti ki az őrült, majd megpróbálja utánozni az aggresszív nézést. Ez a magasságkülönbség miatt inkább komikusra sikerül, mintsem fenyegetőre - Pápai megbízásból. - teszi hozzá, majd egyre közelebb megy a tanácsoshoz.
- Elmehet. - intek a katonának, és erőteljesen megindulva előre, megpróbálom egyszerűen visszatolni a lakrészébe a tanácsost.
Normann azonban nem hagyja magát, ahogy meglátja, hogy közeledünk, megszólal.
- Értem, a válasz tehát mindkettő. De ahogy látja, nem a templomban vagyunk, szóval tűnjön a francba. - majd egyszerűen ránk vágja az ajtót. Nekem még van időm visszalépni, az őrültnek azonban fájdalmasan koppan az orrán a fa.
- Leégetem az egész palotát ha kell! - kiabálja dühösen, majd kardját előhúzva, berúgja az ajtót. A művelet elsőre sikerül, ám az őrült és a lendület annyira viszi, hogy másodjára is megpróbálja – ennek hála majdnem el is esik.
- Én a helyében a parancsunkat olvasnám el először. Ha nem enged be minket, minden jogunk megvan, hogy kínpadra, vagy máglyára vigyük. Válasszon. - kiálltok be, mielőtt belépnék a teljesen átlagos irodába.
- Kérem, legyenek a vendégeim. Próbálják csak meg. - mosolyog az íróasztala előtt Normann, miközben egy pisztolyt szegez Mattheus homlokának.
- Megéri megölni egy inkvizítort, ha ön is meghal utána? - kérdezem a tanácsost, ám Mattheus természetesen azonnal nekiugrik. Még fel sem érkezik emelni a kezét – nyilván a Judica Mea-ra - a pisztoly elsül, azonban a koponyája helyett a térdét lövi át. Az őrült eldől a padlón, és hallgat – legalább azután tud tökéletesen viselkedni, hogy a célját ellátta.
- Maga a legrosszabb inkvizítor, aki valaha láttam. Maga viszont… - fordul felém - …Mintha képes lenne kommunikálni. Nem akarok megölni senkit, azonban pontosan tudják, hogy nem a saját területükön vannak, a pápának itt nincsenek emberei, a királynak azonban annál inkább. Szóval egyszer fogom csak megkérdezni. Mit akarnak? - mondja, miközben lassan elkezdi újratölteni a pisztolyát. Szánalmas, ahogyan megpróbál fenyegető lenni. Így is játszhatunk.
- A király emberei nem védik meg az ellen, hogy azt a pisztolyt újra kell tölteni. - teszem rá jelentőségteljesen a jobbkezem a tőrkardom markolatára. – Egy bizonyos rendről, az Ordo Vigilantisról jöttünk érdeklődni. Ha jól tudjuk ön volt az, aki az iratait elhelyezte az irattárban. Meséljen. - mosolyodom el én is.
- Igazán? - kérdez vissza a nemes sötéten, majd két palotaőr sietve benyit a terembe. Bármennyire is magabiztos, abban a palotaőrök sem tudnak megakadályozni, hogy megöljem.
- Minden rendben, ura… Mi történt itt?[/color] - kérdezik meglepődve.
- Sajnálatos módon az inkvizítoratyának elsült a zsebében egy selejtes pisztoly. Ellátnák a sebét?
- Legyenek olyan kedvesek. - mosolygok rájuk én is. Ha elfognak, a parancs értelmében el kell engedniük – Normann viszont senki nem fogja visszahozni a halálból, és ezzel ő is tisztában van.
- Strix Impetus! - kiált még egyet az őrült, majd hagyja, hogy az összezavarodott katonák kivigyék a folyosóra. Én sem reagálok semmit, mindössze kíváncsian fürkészem tovább a nemest.
- Szóval most, hogy mindketten túl vagyunk a fenyegetőzésen – igen, én vittem el azokat az iratokat egy helyre, ahová semmi bejárása nem kellett volna, hogy legyen, pápai pecsét ide vagy oda. Hogyan jutottak be mégis?
- Örülök, hogy végre úgy beszélgethetünk, mint két úriember. - mondom, majd közelebb lépek az íróasztalhoz. Kérdését nem méltatom válaszra, mindössze mosolygok. Arroganciája talán félelmet rejt? Egy próbát megér. – Hadd tippeljek. Felakarták használni azokat a rituálékat, hogy előnyt szerezzenek a háborúban. Nem sikerült, vagy valami még rosszabb született, mint amire számítottak?
- Miért válaszolnék ezekre a kérdésekre? - dől kissé hátra Normann.
- Nézze, nem akarom sem vádolni, sem megégetni magát, mindössze információra van szükségem. Azonban érdemes lenne mérlegelnie, hogyha ez az ügy napvilágra kerül, úgy a király, vagy bárki aki rangban ön felett áll, mit választana: a botrányt, vagy azt hogy önt megtéve felelősnek, mosolyogva adják át az inkvizíciónak? - kérdezem tényközlő, kifejezetten nem fenyegetőző hangon.
- Azt hittem ennél megggyőzőbb. - dől újra előre, ujjait összefonva. – Ennek az érvnek se füle, se farka. Képtelenk akkora botrányt kreálni, ami beszennyezheti a királyt, mert amit állít annyira meredek, hogy senki nem hinné el. Ha mégis, azzal nem mentem meg magam, ha kisegítem, csak felségárulást követek el. Tehát próbálkozzon máshogy.[/color] - Azt akarja, hogy meggyőzzem. Miért?
- Ilyen vészterhes időkben nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne megnyújtani a kanócot a lőporos hordón, főleg akkor nem, ha azok az iratok a Pápa elé jutnak...mint mondtam, nem feltétlenül szükséges a királyig elvinnünk a szálakat. Arra pedig mindig van igény, hogy egy szék a magasban megüresedjen. - sóhajtok, majd a felségárulás szóra felnevetek. -  Egy nevet könnyű lenne eltűntetni azoknak a listájáról, akiknek hozzáférése van az iratokhoz...elvégre az Úr megbocsátja a megbánt vétkeket.
- A helyzet az, hogy ha akarnék sem segíthetnék. - húzódik egyre szélesebbre a férfi vigyora, egy ponton már természetellenesen szélesre is. Bőre elfehéredik, szürkévé válik, szeme pedig miután elkékül, mintha köd borulna rá. – Sajnos a wightok már csak ilyenek. Viszont köszönöm, hogy bebizonyította nekem, hogy túl sokat tud. Isten önnel, inkvizítor! - majd egy pillanat alatt köddé változik. Mi ez a lény? Dühösen körbenézek a szobában, valamiféle nyomot keresve arról, hogy mégis mi történt.
- Hová tűnt?! - kérdezem jobb híján az őröktől, azonban ahogy megfordulok, már érzem is, hogy valami megragadja a vállam.
Egy ütés a hátamnak valamivel, és már dőlök is hátrafelé. Képtelen vagyok visszanyerni az egyensúlyomat, a földre zuhanok. Szinte még hozzá sem érek a padlóhoz, mikor ujjakat érzek a torkomra fonódni. Ez a dög láthatatlanná vált, most pedig megpróbál megfojtani. Segítséget próbálok keresni a szemeimmel, mikor meglátom a betámolygó őrültet és a hollódoktort, akit minden bizonnyal hozzá hívtak.
- Hát magával mi lett?
- Nem számít. Hová lett a tanácsos?
- Láthatatlan. - nyögöm ki az utolsó leheletemmel. Ezek túl lassúak ahhoz, hogy felfogják mi történik, ha pedig pánikolni kezdek, bizonyára megfojt.  Ha a kezeit próbálom leszedni magamról, az túl sok idő – helyette jobbommal a tőrkardom felé nyúlok, és szép lassan sikerül is előhúznom a hüvelyéből.
- Láthatatlan? - értetlenkedik az a bolond. – Álljon az ajtóba! Maga pedig suhintsa körbe a kardját az inkvizítor felett! - parancsolgat, de a katonák csak értetlenül néznek rá. Jómagam az előhúzott tőrkarddal időközben felfelé próbálok szúrni – a döfés talál, ám nem elég mélyen ahhoz, hogy a tanácsost megzavarja, a látásom pedig kezd elsötétülni.
Még mielőtt azonban teljesen elájulnék, hirtelen kapok egy kis levegőt – pont eleget ahhoz, hogy magamnál maradjak. A látásom kitisztul, a tanácsos pedig elveszítette a láthatatlanságát – azonban rögtön kettő lett belőle -, Mattheus pedig a földön fetreng – ő szedte volna le rólam?
- Igazán külö nös megoldásaik vannak. - jelentik ki.
Megpróbálom összeszedni magam, és néhány mély levegővel, valamint a nyakam dörzsölgetésével minél hamarabb erőt gyűjteni ahhoz, hogy felálljak, közben pedig meggyújtom a füstölőmet.
- Imposztorok! Démonok! Fogják el! - kiáltom amint visszajön a hangom.
A tanácsos összegörnyed előbb – minden bizonnyal egy kósza Judica mea találta el -, az egyre erősödő füsttől pedig köhögni kezd – a másik azonban kiveti magát az ablakon, és ahelyett hogy összetörné az üveget, átsuhan rajta. Illúzió!
- A füstölő csak a sátáni teretményeknek árt! - kezd rá Mattheus is. - FOGJÁK LE! - üvölti. Az őrök bizonytalanul megindulnak a tanácsos felé, azonban nem lesznek elég gyorsak. Valamint miért pont az illúzió menekült el?
Feltápászkodom, majd tisztes távolban maradva, lecsapok a láncommal a tanácsosra. Az kinyújtja a karját, hogy a fém rácsavarodjék, már készülök is arra, hogy magához ránt, ám helyette csak elvigyorodik.
- Sajnos elkésett inkvizítor. - jelenti ki mielőtt semmivé válna, láncaim pedig hangos csörgés közepette csúsznának le róla. Elvesztettük.

Felhasználó profiljának megtekintése

30[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Pént. Aug. 02, 2019 5:40 pm

Matheus érdeklődve szemezett Hagennel, nem tudva, hogy mi legyen a következő lépés.
- Normann tanácsosnál lenne érdemes elkezdenünk a további kutatást. – Mondta kevés gondolkodás után a karácsonyfa, és meg is indult a palota felé.
A Főváros tele volt mindenféle menekültekkel, így nehéz volt átvergődni a mindent ellepett tömegen. A palotába érkezve Hagen az első őrhöz állt, akit látott és a képébe nyomta a pápai levelet.
- Vigyen engem Normann tanácsoshoz, vagy valakihez, aki tudja, hogy merre van.
A katona nyelt egyet a szavak láttán, és elvezette a párost egy szélre eső folyosóhoz. Bekopogott az ajtón.
- Nem érek rá. – Mondta bentről egy hang.
Matheus ekkor végtelenül felhúzta magát és hatalmasan dörömbölt háromszor az ajtón. Néhány agresszív lépés az kinyílt, és egy dühösen néző, vékony óriáska tekintett le az inkvizítorra.
- Süket talán vagy félkegyelmű?
- Nem, csupán inkvizítor. - Nézett legalább háromszor olyan fenyegetően, mint Norman. - Pápai megbízásból. - Próbált belemászni a képébe, lábujjhegyre állva.
- Elmehet. – Intett Hagen a katonának ki eddig kísérte őket, majd elkezdett benyomulni a szobába.
- Értem, a válasz tehát mindkettő. – Vigyorgott a tanácsos. – De ahogy látja nem templomban vagyunk, szóval tűnjön a francba. – Vágta rá az ajtót Matheus orrára.
- Leégetem az egész palotát, ha kell! - Lépett hátra az orrát simogatva, jobb kezébe előhúzta a kardját.
- Én a helyében a parancsunkat olvasnám el először. Ha nem enged be minket, minden jogunk megvan, hogy kínpadra, vagy máglyára vigyük. Válasszon. – Kiáltott utána Hagen.
Az idősebbik inkvizítor vörös fejjel az ajtóhoz lépett újonnan, és egy hatalmas mozdulattal berúgta azt. Az íróasztalnak támaszkodva állt a tanácsos, kezében egy pisztollyal, melyet egyenesen Matheusnak szegezett.
- Kérem, legyenek a vendégeim. Próbálják csak meg.
- Megéri megölni egy inkvizítort, ha ön is meghal utána? – Próbált Hagen racionális lenni.
De Zalasch szótárában nem szerepelt az a szó, így kezét Judica Meára emelte… Majd egy hatalmas lövés keretében a földre borult a térdében égető fájdalommal.
- Maga a legrosszabb inkvizítor, akit valaha láttam. Maga viszont, mintha képes lenne kommunikálni. Nem akarok megölni senkit, azonban pontosan tudják, hogy nem a saját területükön vannak, a pápának itt nincsenek emberei, a királynak azonban annál inkább. Szóval egyszer fogom csak megkérdezni. Mit akarnak? – Kérdezte, miközben lustán újratöltötte pisztolyát.
- A király emberei nem védik meg az ellen, hogy azt a pisztolyt újra kell tölteni. Egy bizonyos rendről, az Ordo Vigilantisról jöttünk érdeklődni. Ha jól tudjuk ön volt az, aki az iratait elhelyezte az irattárban. Meséljen. – Mosolygott.
- Igazán?
Két palotaőr nyitott rájuk.
- Minden rendben, ura... Mi történt itt?
- Sajnálatos módon az inkvizítoratyának elsült a zsebében egy selejtes pisztoly. Ellátnák a sebét?
Matheus zavartan elvörösödött és felordított.
- Strix Impetus! - Majd teljes csendben maradt, és nem ellenkezett, miközben kivitték.
Az egyik katona levette a kabátját, és egy abból letépett ujjal kezdte bekötözni a sebet. Matheus hátradőlt a padlóra, és homlokon csapta magát.
- Mégis, hogy a fenében sikerült ez? – Kérdezte az érkező hollódoktor felháborodottan. Leguggolt, és valami folyadékot csöppentett a lövés helyére. Az inkvizítor felszisszent, utána pedig a kérdésre nem válaszolva csak morcosan nézett. - Egy ideig még nem tud ráállni, de én azt javaslom, hogy mutassa meg egy chirurgusnak. Vagy egy papnak, ha már házon belül keresgél.
- Rendben, rendben... - Mondta, majd egy őr felé fordult. - Segítsen be az irodába!
A hollódoktor és az egyik őr megemelték őt, és betámolyogtak a szobába.
A karácsonyfát láthatóan kivágták, mert a földön fetrengett, mint egy ŐRÜLT.
- Hát magával mi lett? – Pislogott rá az orvos.
- Nem számít. Hová lett a tanácsos?! – Bámult Matheus körbe, nem lelve idegessége aktuális tárgyát.
- Láthatatlan. – Nyögte a parkettán forgó.
- Láthatatlan? - Pislogott Matheus meglepetten. - Álljon az ajtóba! - Mondta az egyik őrnek. - Maga meg suhintsa körbe a kardját az inkvizítor felett! - Mondta a másiknak, miközben ő a falba kapaszkodott.
- Mi? – Néztek az őrök körbe meglepetten, mint akik nagyothallanak.
Matheus sóhajtott, és ellökte magát a faltól. Párat ugrott a jó lábán, majd egyenesen Hagen hátára vetette magát. Esés közbe egy gyomorszájon rúgás zavarta meg, és így oldalra pördülve repült vissza a falhoz.
- Igazán különös megoldásaik vannak. – Mondta két Norman tanácsos is.
- Imposztorok! Démonok! Fogják el! – Mutogatott rájuk Hagen.
Matheus véletlenszerűen kiválasztotta az egyiket, és Judica Meát küldött rá. A karácsonyfa füstölője pedig magától égni kezdett. Az eltalált tanácsos összegörnyedt, és köhögéshez látott. A másik kivettette magát az ablakon.
- A füstölő csak a sátáni teremtményeknek árt! - Kezdte Matheus az őröknek. - FOGJÁK LE! - Üvöltötte.
Az őrök még mindig zavartan, de elindultak a tanácsos felé. Hagen feltápászkodott, és a láncaival körbe tekerte Normant.
- Sajnos elkésett, inkvizítor. – Vigyorgott, majd szertefoszlott, mint egy felhő.

Felhasználó profiljának megtekintése

31[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Hétf. Aug. 05, 2019 8:35 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
A hajó kiúszott a nyílt vízre a barlang elé, Varulv pedig a főárboc előtt lebegve átvetette a karjait egymáson és leszegte a fejét. Szinte éreztem a varázserős áramlását, miközben a lidérc dolgozott, ám valami mást is azon kívül. A hajú megingott. A tenger mélyéről valami feltörni látszott, gyors volt és erőteljes, majd egy gejzírkitöréshez hasonló vízcsobbanás közepette egy alak csavarodott rá a hajó orrából kiálló hosszú árbócra.
- A Sötétnek igazzzza volt. - sziszegte felénk a lény. Nőnek látszott, ám huldra a lábak helyett izmos vitorlás farokban végződött a teste. A fejét egy különös, hínárból font csuklya takarta, de a tekintete ádázul villogott. Varulv azt mondta még odabent, hogy védjük meg, és ezek szerint meg is jött, akitől kellett. Nem késlekedhettünk, mindennél fontosabb volt, hogy a lidérc befejezze a varázslatot.  A puskáinkat a hadsereg összeszedte, mert a mágia megingása után nem érezték többé biztonságosnak, így a buzogányommal rohantam előre, és igyekeztem fejbe csapni vele a lényt. Mögöttem Jozef is támadásba lendült, bár ő mágiával próbálkozott.
- Fedezzetek. - hallottam magam mögül Gerard tünde társát, majd valamilyen indás varázslattal védekezve igyekezett felzárkózni mellém, Klaus pedig az íját rántotta elő. A többiek a hajó oldalát tartották szemmel, nehogy több fronton is támadásba lendüljenek a huldra-szerű tengeri lények. Mielőtt azonban elértük volna az mély levegőt vett és egy éteri dallamot dúdolt, amitől két másodpercre megdermedtem, de egyéb hatást nem tapasztaltam. Jozefen azonban láttam, hogy zavarodottan kezdett forgolódni.
- Valami.....valami nem jó! - mondta hangosan és erősen megrázta a fejét, hátha elmúlik bármilyen hatás is érte őt. Láthatóan a többiek is teljesen összezavarodtak, de nem értettem, mégis mi történt. Aleena volt az egyetlen, aki észnél volt és használt egy varázslatot, ami… Rámutatott a huldrára, hogy megakassza az éneklésben, és bár nem szólt semmit, eleget dolgoztam invkizitorokkal ahhoz, hogy ezer közül is felismerjem a varázslatot, amit ők csak „Judica mea”-nak neveztek. Döbbenten néztem a nőre, és biztos voltam benne, hogy különleges történet húzódott meg az itt léte mögött.
A huldra valóban abbahagyta az éneklést és gyors kígyómozgással elslisszolt a férfiak mellett majd egy görbe, de mégis elegáns, halványkék karddal Aleena felé csapott. Valami mágia kellett álljon a többiek bénultsága mögött, bár fogalmam sem volt mi lehetett. Mindenesetre tudtam, hogy bármi erősítette a lényt, azt el kellett róla törölnöm. Noha a képességeim nem úgy működtek a csillagtalan éjszaka óta, mint azelőtt, mégis megpróbálkoztam egy nagyobb varázslattal, hogy tisztán lássunk. Láttam, hogy Jozef is imába kezdett, mire a huldrát halvány fény borította be, és égetni kezdte. Aleena közben a láncaival támadt, még jobban megerősítve a sejtésem, hogy a lány inkvizitor képzésben részesült. Még Maria is igyekezett valamit hozzá vágni a lényhez, ami a keze ügyébe került. Gerard és a másik két társa még mindig hezitált valamiért.
A varázslatom látszólag hatástalan volt, ám Aleenának sikerült kirántani a fegyvert a huldra kezéből, ám az nem zökkent ki, elengedte a kardját, és helyette a másik kezének karmaival csapott a lány felé. Ekkor érte el Jozef varázslata, és megvonaglott a fájdalomtól. Ezt a pillanatot választottam, odarohantam a lényhez és megpróbáltam fejbe vágni a buzogányommal.
- Meg vagy! - kiáltotta Jozef és ő is kezébe kapta a buzogányát, és nekirohant a huldrának. - Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. - javasolta közben ordítva, megválaszolva ezzel a rejtélyt, hogy a többiek, legalábbis a férfiak miért késlekedtek.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok. - erősítette meg Gerard is. Aleena fájdalmasan kapott a nyakához, ahol a huldra megmarta, majd újra rámutatott a kezében a varázslatával. Eközben valamilyen hideg fény burkolta be, amely más volt, mint a mi szent fényeink, és láttam, hogy lassan begyógyította a sebét. A tünde is támadásba lendült és egy tövises karddal igyekezett leteríteni a lényt, és Klaus is kilőtt egy nyilat. Eltaláltam a huldrát én is és Jozef is, ám az nem volt hajlandó elesni. A böréből valami bizarr, sötét víz csapott elő, ami pajzsként fogta fel Leo és Maria csapását is, ám utána rögtön fel is bomlott.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szzzzerintetek véletlenül maradtam én hátra? - sziszegte felbőszülten, amajd felénk megtaszította a tenyerét, amitől a levegő még sósabb lett és hideg. Mind hátratántorodtunk két lépést. Nem válaszoltam neki. Lehet, hogy erősebb volt, de sokkal többen voltunk nála, előbb-utóbb pedig le kellett győzzük. Most egy szent fénnyel próbálkoztam, Jozef pedig meglendített egy üvegcsényi szentelt vizet.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! - riposztolt a sötét tünde. Klaus újabb nyilat illesztett az idegre, a tünde pedig a tövises kardjával igyekezett cselezni, hogy lekösse a huldrát. A mi támadásunk pedig a tün de kardforgató képességeivel karöltve végre meghozta a várt sikert. A tövises penge beleszaladt a lény oldalába.
- Tiii... fattyaaakk... - sziszegte még orrhangon, ahogy előre esett és vért köhögve meghalt. Ebben a pillanatban pedig Varulv megmozdult és bólintott.
- Készen vagyok.
Felpillantottam a lidércre. Valahogy túlságosan pontosan időzített, ráadásul nekromanta volt így ez önmagában is gyanúra adott okot.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens?
Jozef lihegve állt, fél szemével a tetemet figyelve, ám amikor látta, hogy az valóban nem mozdult többé, eltette a buzogányt és az üvegcséjét.
- Még valami meglepetés?
Varulv odalebegett hozzánk.
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. - felelte a feltételezésemre, és a hangján hallotam, hogy a maszkja alatt mosolygott, bár ez nem volt feltétlenül bizalomgerjesztő. - A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Nem tudom. - csóválta meg a fejét Herjya. - Nem érzek semmmááááááh! - kiáltott fel fájdalmasan, aztán alakja térdre esett és a fejére szorította a kezét. - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van!
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. - mosolyogtam rá a lidércre, majd Heryja felé néztem.
- Ne késlekedjünk.
- Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. - jegyezte meg Jozef egyenesen tényként, ám igaza is volt, mert ezek szerint kellett egy lélek a varázslatához. - Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? - nézett rá, de én inkább nem szerettem volna tudni a választ. - Menjünk, ha ez segít rajta. - mondta a sötét tünde a szenvedő hajószellemre nézve, bár úgy láttam, hogy mikor meglett a helyes irány megszüntek a kínjai is.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! - hadarta gyorsan Gerard.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - nézett Jozefre Varulv. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
Herjya eközben túltette magát az előbbieken, felállt és legyintett Gerard felé.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. - nézett szomorúan a huldra tetemére. - De már ő sem.
- Ismerte őt? - kérdeztem egyszerre a hajószellemtől és a lidérctől-
- Ismerte......de miért támadta meg?  - kérdezte Jozef is.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak. - Induljunk meg. Út közben elmondom.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok. - válaszolta Klaus Jozefnek.
Aleena miközben összeszedte magát csatlakozott Gerardhoz.
- Igaza van, Varulv. Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. - kezdett magyarázni a démon. - A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felbéredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
Varulv türelmesen hallgatta végig a hosszas magyarázatot, aztán halkan kuncogni kezdett, majd egyenesen nevetni.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Herjya csúnyán nézett Varulvra.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... - nem fejezte be a mondatot, csak a tetemre nézett. - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Egy pillanatra megsajnáltam a halott huldrát. A népe egy mélységi befolyása alá került, és félig állatok voltak, ígyhát annyi esélyük sem volt ellene, mint egy embernek. Hoshekh megőrjítette és a halálba küldte őket. Jozef váratlanul Herjya mellé lépett.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Ez...rendkívül nagylelkű... - mondta Leo, miközben a sötét tündéhez lépett. Gerard sértődötten húzódott hátra, nem tehetett jót a méretes egójának, hogy Varulv kinevette, bár úgy éreztem rá fért, hogy valaki emlékeztette rá, hogy a dolgok sokszor nem úgy voltak, ahogyan ő gondolta.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
- Ez megnyugtató... - mondta Klaus Varulvnak, nyugodtan szusszanva.
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - mondta Herjya Jozefnek szomorúan, közben pedig nekiállt, hogy teljesítse Gerard kívánságát. Varulv felemelkedve búcsúzott el.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. - mondtam majd odaléptem a két tündének, és segítettem hogy visszaadjuk a huldratetemet a víznek, jobb híján úgy, hogy egy rövid ima után átlöktük a hajó korlátján. Ez után Jozef vállára tettem a kezem.
- Ne foglalkozz vele mit mondanak mások. Nagyszerű pap lesz belőled.
Csak neki jutott eszébe, hogy egy huldrának is megadja a végtisztességet, senki másnak. Könyörületes volt még az ellenségeivel is, és mindig szem előtt tartotta mások lelkét és Istent. Nem baj, hogy engedetlen volt, hogyha a szíve neki volt a leginkább a helyén.
- Ettől nem kell félned. - morogtam a fiú az orra alatt a lidércnek, de aztán szomorúan rám mosolygott, és kicsit el is pirult a dícsérő szavak hallatán.
- Köszönöm nővér, ezt tőled hallani nagyon jól esik.
A hajó vitorláiba belekapott a szél, és újra hasítottuk a habokat. Remélhetőleg végre a célunk felé tartottunk.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

32[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Csüt. Aug. 08, 2019 8:45 pm

A hajó kifut a nyílt vízre a barlang elé, Varulv pedig a főárboc előtt lebegve keresztbe teszi maga előtt a karjait, mint egy egyiptomi múmia és leszegi a fejét. Minden szőrszál feláll a karomon, ahogy szinte tapintani tudnám a varázserő áramlását, ahogy a lidérc dolgozik. Azonban valami mást is érezni! A tenger mélyéről valami feltörni látszik, nagyon gyors és erőteljes, aztán egy gejzírkitöréshez hasonló vízcsobbanás közepette egy alak csavarodik rá Ger hajójának orrárbocára.
- A Sötétnek igazzzza volt. - sziszegi felénk egy női alak, aki elég egyértelmű, hogy huldra, hiszen a lábai helyén izmos vitorlás farok csapkod. A fejét egy fura, látszólag hínárból font csuklya takarja, de a tekintete ádáz.
~ Egy huldra? ~
De hiszen a hajó szelleme is egy ilyen, nem? Körbenézek, hogy ott van-e, mert talán tudna vele beszélni, de aztán inkább megpróbálom egy Szent fénnyel legyengíteni, mert Gloria szinte azonnal támadásba lendül a buzogányával. Mondjuk a huldra tekintete nem sok jót ígért, így nem gondolom, hogy egyezkedne velünk, főleg, hogyha a szavainak hinni lehet, a sötétség küldte.
- Fedezzetek. - hallom meg a tünde hangját, aki felzárkózik a nővér mellé kardot lengetve és valamiféle tövisekkel támadva, mögötte a vámpírlány és Aleena futott. Gerald másik embere íjat kapott elő, mellette maga a démon állt feszülten.
Majdnem elesek, olyan gyorsan torpanok meg és felemelt kezem egy pillanatra magam mellé ejtettem, amikor meglátom a célpont helyén Gloria nővért. Lever a víz, hogy láthatóan őt vettem célba, de nem értem, hogy kerül oda és hol a huldra.
Ám ezen nem mélázhatok el, mert egyre több lény jelenik meg a hajón, de mielőtt még egyet is célba vennék, újra és újra eltűntek és saját társaim jelennek meg helyettük. Zavarodottan forgolódok és egyelőre fogalmam sincs kit támadjak meg.
- Valami.....valami nem jó! - mondom hangosan és erősen megrázom a fejem, hátha elmúlik ez a káprázat.
Mivel gyanús nekem, hogy ez valami huldra mágia, amitől viszont nem tudom megkülönböztetni a szövetségest az ellenségtől egy különleges imához folyamodom,
amitől folyamatos, halvány szent fény borítja be egy célpontomat. Mivel ha ez a célpont egy szövetséges az ima begyógyítja a sebeit, viszont ha egy ellenség, az ima lassan egyre fokozódó égő fájdalmat okoz neki és elég fájalmas égési sebeket ejt rajta.
Talán ez segít valamelyest átlátni a káoszt, ami most a fedélzeten zajlik a szemem előtt. Nem is tudom hirtelen megmondani ki áll nyerésre................
Ha nem lennénk szorult helyzetben, akkor most elégedetten elvigyorodnék, hiszen a varázslatomnak hála "Gloria nővér" egyszer csak megdermed és furcsán rángatózni kezd, mintha forró vízzel öntötték volna le.
- Meg vagy! - kiáltom és kezembe kapva a buzogányom nekirohanok a vonagló "nővérnek", akit az előbb sikeresen lelepleztem. - Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. - javasolom közben ordítva, hogy a többieket is segítsem.
Gerard hangja is felharsan.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok.
Remélem, hogy ezzel már mindenki tud kezdeni valamit, amennyire volt időm az előbb körbenézni, az emberei új erőre kapnak és most már saját női társainkat éri támadás, már legalábbis akik annak látszanak. Klaus "Gloria-t" veszi nyílvégre, Leo az egyik "huldrának" segít, ám egy másik lény vérző nyakkal hátrál, sajnos nem tudom ki lehet az. Minél előbb meg kell semmisíteni azt, amelyik ezt a mágiát bocsátja ránk, ezért kockáztatok a közvetlen fizikai támadással.
A nyíl azonban meg is oldja ezt a problémát. "Gloria" felszisszen és az illúzió pedig egyszerre lehullik, mindenki visszakerül oda, ahol valójában is áll, az egész káoszt okozó huldra pedig egyedül marad, bár igencsak dühös.
Szinte egyszerre találtuk el Gloria-val, amiktől hátra is tántorodik, az uszonya is vérzik, de makacsul nem hajlandó elesni. A bőréből bizarr, sötét víz csap elő és alakít ki egy burkot körülötte, ami megakasztja Leo és Maria csapását is, azonban el is tűnik szinte azonnal.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szzzzerintetek véletlenül maradtam én hátra? - sziszegi felbőszülten, aztán megtaszítja a tenyerét felénk, amitől úgy érzem a levegő körülöttem még sósabb lesz és hideg.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! - mondom neki és látva, hogy a nővér egy Saxra Lux-al támadja, én az övemről lekapom a szenteltvíz szórót és meglendítem felé, ha már hátralökött, mert ez akkor is eléri. A tünde fiú közben kardjával rohamoz.
Mivel az én és Gloria támadása is eltalálja a huldrát, nem igazán tud védekezni és Leo kardja egyszerűen beleszalad az oldalába.
- Tiii... fattyaaakk... - sziszegi még orrhangon, ahogy előre esik és vért köhögve elterül a padlón. Úgy néz ki sikerült végeznünk vele.
Varulv ekkor remekül időzítve megmozdul és bólint.
- Készen vagyok.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens? - néz rá Gloria.
Lihegve állok meg fél szemmel a huldrat nézve, hogy mozdul-e még, mikor meggyőződöm róla, hogy halott, egy sóhajtással elteszem a cuccaimat.
- Még valami meglepetés?
Körbenézve a többiek is még feszülten állnak, ott ahol a lény halála érte őket, még várnak, lesz-e folytatás. Ha jól láttam csak az inkvizítorláncos lány sérült meg.
Varulv odalebeg hozzánk.
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. - mondja a nővérnek és bár az arcát nem látni - őszintén nem is vagyok rá kíváncsi, - a hangján hallani, hogy mosolyog. - A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Nem tudom. - csóválja meg a fejét Herjya. - Nem érzek semmmááááááh! - kiált fel fájdalmasan, aztán a szellem térdre esik és a fejére szorítja a kezét. - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van!
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. - mosolyog rá Gloria a lidércre. - Ne késlekedjünk. - bólint a huldra szellem felé.
Én tudom, hogy Gloria nővér remek apáca és nagyon jó barát, de az, hogy egy lidérc kétes dicsérettel lássa el, az annyira nem tetszik, de hát a nővért nem kell megvédeni, elég talpraesett, hogy válaszoljon a nekromantának, aki úgy látszik a szavát legalább tartja.
- Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. - jegyzem meg nem is kérdésként, hanem tényként, mert ezek szerint kellett egy lélek a varázslatához. - Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? - nézek rá, bár sajnos sejtem a választ.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - néz rám a lidérc. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
~ Én nem akartam ezekre a vizekre hajózni! ~ mondtam volna neki szívesen, mert ez volt az igazság, ám a feladatom ide szólított, ezért aztán csak egy mérges pillantással válaszoltam neki. Nem lett volna értelme már ezen rágódni. De tudom már miért nem szeretem a nekromantákat.
A hajó szellemének fájdalmán megesik a szívem. Bármi is ő nem érdemel kegyetlenséget.
- Menjünk, ha ez segít rajta.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. - szól gyorsan és utasítóan Gerald Herjya-ra. - Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! - hadarja tovább és maga is jó példával jár elől, amikor le-lepillant a hajó oldalára.
Herjya közben feláll és látszólag túlteszi magát a dolgon.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. - mondja a démonnak, aztán csak néz szomorúan a huldra tetemére. - De már ő sem.
- Ismerte őt? - kérdezi együttérzően a nővér.
- Ismerte......de miért támadta meg? - szólok halkan.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak - Induljunk meg. Út közben elmondom.
Klaus közben mellém lép és ő válaszol a kérdésemre.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok.
- Igaza van, Varulv. - jön közelebb Allena, most már egész jól néz ki. - Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
Gerard is magyarázni kezdi, miért állította meg az előbb a huldraszellemet.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felbéredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
~ Huhh! Ezt mind most következtette ki? ~ ámultam el, bár nekem ez túl paranoiás elképzelésnek tűnt.
Varulv azonban türelmesen hallgatja Geri szavait, de aztán halkan kuncogni kezd, ami hamar kacagásba megy át.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Herjya erre igen csak csúnyán néz Varulvra.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... - nem fejezi be a mondatot, csak ránéz a tetemre szomorúan. - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Utálom ezt a tudálékos lidércet, de magunkra haragítani sem akarom, ezért inkább nem foglalkozom vele. Herjya mellé lépek.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Ez...rendkívül nagylelkű... - lép mellém Leo.
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - feleli Herjya továbbra is szomorúan.
Gerard láthatóan zokon vette, hogy a lidérc így kinevette, ezért inkább a hajószellemhez fordul.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
- Ez megnyugtató... - jegyzi meg Klaus, vélhetően a lidérc magyarázatára, mert rá néz éppen.
Harjya pedig csinálja, amit Gerald kér, gondolom azért mert már ő a hajó kapitánya és nem tehet mást. Elönt a sajnálat.
Varulv eközben fellebeg és hagyja, hogy a hajó kicsusszanjon alóla.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza.
- Ettől nem kell félned. - morogtam az orrom alatt a lidércnek.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. - int a lidércnek Gloria, aztán mellém lép és segít, hogy visszaadjuk a huldratetemet a víznek, ahogy Herjya mondta.
Ezután a vállamra teszi a kezét és a szemembe néz.
- Ne foglalkozz vele mit mondanak mások. Nagyszerű pap lesz belőled.
A nővér dicsérő szavaira elpirulok.
- Köszönöm nővér, ezt tőled hallani nagyon jól esik.
Minden esetre örülök, hogy végre elhagyjuk ezt a helyet.

Felhasználó profiljának megtekintése

33[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos on Kedd Aug. 20, 2019 11:02 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Csalódottan nézek jobbra-balra, ahogyan a tanácsos eltűnt. A hollódoktor a falnak roskadva vár, kitudja mire, míg a katonák értetlenül néznek össze.
- Mégis… mi a fene volt ez? – kérdezik.
- POJÁCÁK! - üvöltötte az őrült, miközben a hozzá illő stílusban verte a padlót – Hagyták megszökni! Van bármi fogalmuk arról, hogy mit tettek?! - mutogat rájuk.
- Csönd! - kiáltok rá a túlkoros gyerekre, majd a katonák felé fordulok. Össze kell szednünk magunkat, és gyorsan megtudni mi ez az egész, mielőtt még ez a valami túl sok, az ügyhöz kapcsolódó személyt figyelmeztet – Kérem urak, tudnának nekem és a sérült társamnak egy hintót szerezni? Minél gyorsabban meg kell gyógyíttatnunk, nehogy maradandó legyen… - Bár neki már mindegy…
- Nos…nem. - vallják be az őrült kérdésére – De ahogy az atyák akarják.[/color] - teszi hozzá, miután engem is végighallgat. Ezután a hollódoktor kezd el fontoskodni.
- Nem sérült meg? Nem érez szúrást a torkában? – kérdezget. Kisebb bajom is nagyobb most ennél. Mi legyen a következő lépés?
- Nem, köszööm. - veregetem vállba doktort. – De kérem segítsen a társamnak felkelni, aztán kisántikálni a hintóhoz. - kérem meg, ő pedig engedelmesen meg is fogja az őrültet, és segít neki kijutni.
A séta alatt van időm gondolkodni. Ezzel a paranccsal semmire nem megyünk a palotában, ráadásul nem tudjuk ki az, aki Normannhoz hasonló…lény. Az egyetlen társam sérült, más szövetségeseink pedig nincsenek. Vissza kell mennünk a Katedrálisba – ott meggyógyítják az őrültet, ráadásul egy püspök is rajta volt a listán, akiknek hozzáférése volt az iratokhoz. Sőt, a Katedrálisban lesz kihez fordulni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt remélem. Időközben kiérünk, és a hintó is megérkezik.
- Merre lesz, őnagysága?[/color] -kérdezi a kocsis, a bakon az egyik katonával.
- A Katedrálishoz, ha lenne oly kedves. - mosolygok rá kedélyesen, ám mielőtt felszállnék, begyújtom a füstölőt és körbe lengetem vele a katonát, kocsist, kocsit – mindent. Szerencsére semmi reakció, mindössze néhány csodálkozó pillantás. Nem fordítok rájuk figyelmet – így már biztonságos lesz az utunk.
Felszállunk a kocsira, a kocsis pedig a lovag közé csap. A Katedrálisban hogyan tovább? Ki kell kérdeznünk a püspököt, ám ezúttal nem esem abba a hibába, hogy nyílt lapokkal játszak. Át kell vernünk.
- Máris? - érdeklődik közben Mattheus. Ahhoz hogy a terv kivitelezhető legyen, kénytelen leszek őt is beavatni.
- Meglátogatjuk azt, aki felett van hatalmunk, és információt gyűjtünk. Továbbá szeretném hasznát venni a feladatunk további részében is. - kezdek bele a magyarázatba.
- Logikus. - bólint.
- A terv a következő. - hajolok közelebb, nehogy a kocsisok meghallják. – Először is meggyógyíttatja a térdét. Aztán lemegy és előkészíti a vallatót a püspök számára. Mindaddig én meglátogatom a püspököt, hogy szükség van rá az egyik vallatásnál. Amint leér, kiderítjük mi is ez az egész. - vázolom fel, reménykedve hogy felfogja. Úgy tűnik sikerült, hiszen a „vallatás” szó hallatára mintha kifejezetten öröm csillanna fel a szemében – még a kezét is összedörzsöli.
- Rendben. - jelenti ki. Nem csépeljük feleslegesen a szavakat, csöndben várjuk, hogy megérkezzünk vissza a Katedrálisba.
Ott aztán Mattheus elmegy a kiadott dolgára, én pedig elkezdem felkeresni Eutychus püspököt – csak remélni tudom, hogy „házon belül” lesz. Mielőtt még megtalálnám az irodáját, összefutok néhány lovaggal – azok gyorsan előkerítik, így rövidesen már meg is jelenik egy hatvan körüli férfi, egyszerű reverendában, mindenféle püspöki jelzés nélkül.
- Tertullius püspök. - hajtja meg a fejét. - Dícsértessék az Úr Krisztus. Azt mondták engem keresett.
- Püspök úr. - viszonzom a fejhajtást. – Segítségre lenne szükségem. Egy eretnek nem akarja beadni a derekát. Csúnya, belső ügy. - suttogom. – Bármennyit is kínzom, nem törik meg. Egy ideje már csak az Ön nevét mondogatja, miszerint csak ön lenne képes bármit elérni. Vetne rá egy pillantást? - kérdezem tőle, megpróbálva hatni mindenre amire lehet: segítségkérés, hatalom és talán egy kis sajnálat is.
- Miféle eretnek? Olyan könnyen száll már ez a szó, mintha jelentene is valamit. - legyint a püspök - Nem vagyok inkvizítor, Tertullius atya. Jobban járna valamelyik kollégájával. - magyarázkodik. Nem hagyom annyiban.
- Talán ismeri régebbről, vagy megbízik önben. Nem szeretnék ennél csúnyább eszközöket bevetni rajta, ezért reméltem, hogy a segítségemre siet. Lekötelezne. - hajtok újra fejet. Hallom ahogy sóhajt, majd fejemet felemelve látom ahogyan bólint is.
- Ahogy gondolja. De azért míg odaérünk elárulhatná a részleteket. - kérdezősködik.
- Egy plébános az. - kezdek bele a hazugságba. – Állítólag lepaktált egy kultusszal. - mondom lassan, miközben gyorsan lépkedek – Engem küldtek, hogy a körmére nézzek, de a faluban mindenki szerette. Mindössze néhány fura iratot találtam a plébánián, de kénytelen voltam behozni. Nem beszél… - sóhajtok, miközben sorolom a kért részleteket.
Ennyi idő elég volt, hogy leérjünk, ahol be is vezetem a Mattheus által lefoglalt vallatóba.
- Rossz helyre vezetett? - fordul meg ahogyan belép, összevont szemöldökkel kérdezősködve.
- Rossz helyre? Nem, nem fáradjon beljebb, testvér! - vigyorog az őrült, miközben én kulcsra zárom az ajtót, a kulcsot pedig a belsőzsebem mélyébe süllyesztettem.
- Foglaljon helyet. - mutatok rá az ülőalkalmatosságra – Az ön biztonsága érdekében hoztuk ide. - mondom komor arccal – Fel kell tennünk néhány kérdést, ami végzetes lehet, ha más is meghalja. - magyarázom, reménykedve hogy ez elég lesz.
- Mit akarnak? - ül le, miután gyorsan felfogja a helyzetet.
- Mondja, ismer egy bizonyos…Normann tanácsost? - hajol bele a püspök képébe fenyegetően. Én közben begyújtom a füstölőt, majd az ajtó elé állok – nem túl közel, nehogy egy esetlegesen átszúrt penge megsebesíthessen.
- Sosem hallottam ezt a nevet. - feleli teljes nyugalommal a püspök, majd az őrült azonnal folytatja. Meglepő módon, blöffölni és trükközni akar. Lemondóan megrázza a vállát és hátralép, majd szomorúan felém fordul.
- Ó, hát ezek szerint tévedés történt. Gustav király végtelenül csalódott lesz.
Most már nem tudom mit tenni, mintsem folytatni.
- Pedig azt hitte, hogy ő képes lehet segíteni…tévedett. - csatlakozom. Mi történt ezzel? Képes lesz befejezni amit elkezd, vagy elrontja és kénytelenek leszünk erőhöz folyamodni? Miért hagytam megszólalni?
- Miért magukat küldte őfelsége? - húzza fel a szemöldökét a püspök.
- Őfelsége szerint Normann tanácsos felszívódott. A pápai irattárba betörtek és valaki meglovasította az Ordo Ma… -fejezi be hirtelen. Ma..? Mit akar ez mondani, ez is blöff? Ráadásul milyen pápai irattár? Az királyi volt ahol jártunk. – Jajj, bocsánat.
- Hagyja csak, benne reménység szerint megbízhatunk. - bólogatok, remélve hogy a püspöknek nem tűnik fel milyen gyenge lábakon áll ez az egész.
- Folytassa. - mereszti szemeit Mattheusra Eutychus.
- Hát, ha őfelsége azt mondta… - vakargatta az állát – Hm. Őfelsége attól tart, hogy valaki beakarja mocskolni a nevét, és… - von itt vállat – Megkéne szabadulni a lehetséges tanúktól.
Várjunk csak. Akkor miért hozzá jöttünk? Persze, innen még van kiút, rájön Mattheus?
- És ezért elküldte magukat…hozzám? - érdeklődik.
- Még ne húzza fel magát. - gesztikulál – Eszünk ágában sincs őfelsége eretnek játékban részt venni. Bolond ügy. - von vállat újra – Mi hiszünk benne, hogy ön ártatlan. Csak tudni akarjuk, mit tervezhet Gustav. Avasson be minket abba, amit tud, és cserébe megvédjük Gustav tisztogatásából. - beszél össze vissza. Itt már teljesen önellentmondásba keveredett – nem is próbálom meg felfogni.
- Nos el kell ismernem, sikerült összezavarnia. Most már egy szavát sem értem. - dől hátra  a püspök. Itt az utolsó dobása az őrültnek.
- Milyen kár…Normann tanácsos sem hitt nekünk, és így már nincs köztünk. - engedte le a fejét, kezeit összekulcsolva színpadiasan. Itt azonban teljesen bezárta maga előtt a kaput arra, hogy bármit megtudjon. A püspök is így gondolhatja, mivel felsóhajt és felém fordul.
- Akar hozzáfűzni valamit? Főleg valami értelmes magyarázatot. - mondja, mire Mattheus felhördül.
Gondolkodom picit, de innen már bármit hazudok, nem fogom tudni megfordítani a helyzetet. A legegyszerűbb utat választom hát.
- Azt ajánlom kezdjük elölről. Ordo Vigilantis. Tudjuk hogy tud róla, tudjuk hogy benne volt az egész ügyben. Ön is tudja, hogy jobban jár ha beszél. Kezdje. - szegezem neki egyelőre még csak a szavaimat.
- Különben? - kérdez vissza. Válaszolnék, de Mattheus már illusztrálja is a választ kérdésére: előhúzza a kardját, és megpróbálja lábon szúrni a püspököt. „Ez” – suttogom magamban, ám a dolgok nem mennek zökkenőmentesen.
A püspök feláll, kirúgja maga alól a széket, és közben nekicsap valamit Mattheus fejének – nagy valószínűséggel egy Sacra Lux-ot. Amaz hátrál, én pedig az ujjammal rámutatva bénítom le egy Judica Mea-val. Nem tud ellenállni, fájdalmasan húzódik össze. Mattheus ugyanezt ismétli meg, kitudja milyen reakciót várva. Időközben előhúzom a kardomat, és megpróbálom megszúrni vele a korábban célzott lábat. A támadás sikerül, a püspök megrogy, ám válasz gyanánt a mennyezetről kezdenek el záporozni a fénycsóvák, kettő el is talál, de nem veszélyen. Míg a lövedékeket kerülgetjük, a püspök begyógyítja a sebét.
- Azt hittétek ennyire egyszerű lesz? - húz elő egy buzogányt. Mattheus ordít egyet, majd ráveti magát kardjával a püspökre.
- Óvatosan! - kiálltom neki, míg én a láncaimmal biztos távolságból csapok le a fegyverforgató kezére, kardommal pedig újra az előbbi pontot próbálom átszúrni.
A püspök buzogányát lefoglalja Mattheus kardja, így azonban én minden probléma nélkül hatolok bele a húsba. A láncomat a másik kezével kapja el. Reflexből megrántom magamfelé, a másik kezemmel pedig a kardom kosarával próbálom meg fejbevágni az érkező püspököt. A mozdulat sikerül, bár minden bizonnyal hozzá járult, hogy az őrült újra megbénította a férfit. A végeredmény kielégítő: a püspök elesik az előbb felrúgott székben – mi azonnal fölötte termünk, és kardunkat ráfogva szegezzük a földhöz.
- Mit. Tud. Az. Ordo. MALLEUSRÓL?! - kiált rá az őrült, kissé hibásan. – TEGYE A KÍNPADRA! - int felém. Eszembe sincs hozzányúlni, nem akarom hogy megöljön.
- Vigilantis. - javítom ki mindössze az őrültet, majd intek, amiből rájöhet: a püspök csak akkor kerül kínpadra, ha ő viszi. Biztos ami biztos alapon egy újabb bénítással jutalmazom a férfit, nehogy megpróbáljon menekülni.
A püspök szenved még egy darabig, ám végül válaszol:
- Azt hiszik ennél nem vetettek alá rosszabbnak? - morog. Optimista.
- Ne aggódjon, előbb-utóbb megtörjük. Ismeri a rendszert, és azt is tudja, hogy sok kíntól megóvja magát, ha beszél. - nézek végig a püspökön. Remélem az őrültnek lesz annyi esze, hogy nem öli meg mielőtt beszélni kezdene. Amaz belevágja a kardját a kezébe, nagy valószínűséggel csontig hatolva.
- Jól van, jól van! - kiáltja - Maguk őrültek! Elmondok mindent, aztán megrohadhatnak a pokolban. - ez gyors volt. Hol a trükk?

Felhasználó profiljának megtekintése

34[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos Yesterday at 4:28 pm

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus
Magunk mögött hagytuk Varulv barlangját, Herjya pedig elvezet minket a part egy látszólag teljesen véletlenszerű pontjára és a legsekélyebb, ám még hajózható részen ledobta a horgonyt. Sejtettem persze, hogy nem véletlenül választotta ezt a helyet.
- Ha elindultak arra, keletnek... - mutatott egy irányba. - ... olyan harminc kilométerre lesz egy falu. Ott van, akit kerestek.
- Lakott falu? Mármint élőkkel? - érdeklődött Jozef, és igaza volt, hogy igyekezett elővigyázatos lenni. Ezen a küldetésen már semmiben sem lehettünk biztosak. Engem a távolság jobban aggasztott.
- Harminc kilométer... Sehogy nem tudunk közelebb menni?
Hosszú nap volt és nem vágytam még ilyen hosszú és fárasztó kutyagolásra, noha a zarándoklatok alatt megy az ember lánya ennél többet is. Ráadásul ha odaérünk sem tudtam, hogy mire kellett számítanunk. Leo és Klaus megindultak a hajó széle felé és leeresztették az oldalára erősített csónakot. Aleena a horizontot kémlelte, látszott az arcán, hogy cseppet sem volt nyugodt, de miért is lett volna… A világ egyik legerősebb bukottjával készültünk szembe szállni valahogyan…
- Herjya kérlek, be tudnád húzni a vitorlákat? Nem akarom, hogy bárki el tudja a hajót kötni.
A hajószellem lehunyta a szemét és egy pillanatra ismét eltorzult az arca a fájdalomtól.
- Azt... azt hiszem. Embereket látok. Látszólag élnek. - aztán kinyitotta a szemét és kissé kótyagosan leült az egyik korlátra. - Hajóval ez a legközelebbi, ahová tudlak titeket vinni. - utána szót fogadott és összefonta a karjait a mellkasa előtt, amitől a hajó vitorlái feltekeredtek. - Tessék.
- Talán szerencsénk van és nem előholtak. - bólintott Jozef, majd beszálltunk a csónakba, hogy kijussunk a partra végre. Nem is bántam, hogy a lábam végre szilárd talajt érhetett a hosszú imbolygás után.
Aleena némileg felderült arccal nézett a huldraszellemre.
- Neked is fáj a fejed, amikor a hatodik érzéked használod? - kérdezte kíváncsian.
- Próbáltál már holtként élő fejébe látni? Legalább olyan lehetetlen, mint fordítva. - vonja meg a vállát Herjya.
A csónak szerencsére hamar partot ért, a legénység pedig kihúzta a vízből és felfordította, hogy ne vihessék el a hullámok. Körülöttünk csend és üresség honolt, ám a part tele volt nyomokkal. Lábnyomok voltak, hosszú csíkok melyeket talán a huldrák uszonyai okozhattak és egy hatalmas sáv, ami úgy nézett ki, mintha egy hajót vontattak volna a tengerről a part felé. Szerencsétlenségünkre ugyanabba az irányba tartottak, mint mi. Maria, a vámpírnő ezután elővette a távcsövét és körbekémlelt.
- Szerintetek ez az, aminek látszik? A huldrák képesek a szárazon elvontatni egy egész hajót? - nézett Jozef a többiekre.
- Én  már bármit el tudok képzelni. - húztam el a számat. - De nem fogjuk őket időben utolérni.
- Vannak szörnyek a tengerben, amik akkorák, mint egy hajó. Hosszú tengeri kígyók, mint aminek a csontvázát a barlangban láttuk. - magyarázta Gerard. - Valószínűleg egy olyan volt.
Maria kissé talán elvetemült mosollyal fordul oda a többiekhez.
- Itt közel s távol nincs senki. Akárkik is jöttek, nem most értek partot. - mondta, a többiek felé fordulva.
Nekiindultunk hát, minden erőnket összeszedve, mint a zarándokok, ám még így is csigalassú vánszorgásnak hatott. A levegő párás volt és sós, az út nem sáros, de nedves, és fáradtak is voltunk, mégis ki kellett tartanunk. Minden lépés alatt imádkoztam Krisztushoz, Szűz Máriához, Szent Mihályhoz, az angyali seregek urához, hogy adjanak erőt, hogy tovább tudjunk küzdeni. Néhány óra, és talán nyolc mérföld gyaloglás után megláttunk néhány háznak látszó épületet a távolban, de semmiképp sem annyira messze, mint amilyen távolinak Herjya Petra Müllert találta. Ez egy másik település volt, ami éppen útba esett.
- Azok talán ők lehetnek, vagy micsodák? - nézett Jozef Mariára.
- Kicsit pihenhetnénk. - jegyeztem meg reménykedve.
- Hm...talán. - tette ismét szeme elé Maria a távcsövet, ahogy megpróbált valami élőt felfedezni a távolból. Leo és Aleena azonnal mellé ugrott, hogy fedezzék, ha valaki lesből támadna rájuk. Gerard egyetértően bólintott felém.
- Úgyis körbe kell néznünk.
- Hát, ha ez a Petra Müller tényleg olyan rafkós, mint mondtátok, az is lehet, hogy elbújt és megvárta, amíg a sereg átgyalogol felette. - tette hozzá Klaus. Bárhogy is volt, még nem ebben a faluban volt a nő akit kerestünk, de abban igaza volt a férfinak, hogy reménykednünk kellett benne, hogy a felé tartó tengeri seregek elől is képes volt elbújni.
- Nem hiszem, hogy ennyire jók lennének az idegei. - vonta meg a vállát Jozef. - Na? Mit látsz?  Vannak ott élők? - kérdezte a vámpírtól.
- Ez logikus lépés lenne a részéről. - bólintottam Klaus szavaira. - Reméljük így tesz és nem maradunk le róla...
Közben én is érdeklődve fordultam Mariáék felé.
- Ne nagyon reménykedjetek a pihenőben...még a kulacsokat sem fogjuk tudni megtölteni. - felelte a vámpír, némi undorral az arcán. - Az uszonyosok ronda munkát végeztek. - majd összecsukta a távcsövet és elindult. - Ezen jobb lesz minél hamarabb túlesni. Remélem jól bírtátok a Csillagtalan éjszakát... - morogta. Ez nem jelentett semmi jót.
- Szóval ezek szerint nincs élő.... - mormolta összeszorított fogakkal Jozef. - Biztos ők voltak?
Felsóhajtottam.
- Papokként kötelességünk lenne megadni nekik a végtisztességet, de az élők fontosabbak. Van rá időnk, mit gondolnak?
Mint mindig, most is igyekeztem a gyakorlatiasság és a kötelesség mögé bújni, hogy ne gondoljak bele a veszteségbe, a gyászba és a szörnyűségekbe, amik összeroppantottak volna. A holtakért nem tehettem mást, minthogy imádkoztam a lelkükért és megadtuk nekik a végtisztességet, hogy feltámadhassanak majd az utolsó ítélet napján.
- Honnan tudjam...? - nézett Maria Jozefre. - Egy sereg pucér tünde is lehetett.
Majd felém fordult.
- Ehhez egy kolostornyi szerzetes is kevés lenne...
Mindenki a kezében szorongatta a fegyvereit, ha esetleg összetalálkoznánk a tengeri szörnyek hátvédjével. Ahogy azonban áthaladtunk a falun egyetlen élővel sem találkoztunk. A házak többsége önmagába omlott, a kerítések összetörtek, de templomon pedig mintha átment volna az, ami a hajóvontatáshoz hasonló nyomot hagyta, és amit Gerard tengeri kígyónak titulált. A fogadó nagy részére ráomlott a templomtorony, de a nagyja még ép volt. Ám nem ez volt a legborzalmasabb. Az első, ami megcsapott, a tömény vér, belsőség és ürülékszag volt, ammóniával vegyítve. A csatatér jellegzetes aromája mindent belengett, ám a látvány annál is sokkal borzalmasabb volt. Túltett mindenen, Holtmezőn, a Kísértet-szigeteki csatán, Abaddón tombolásán és az újra fellángoló háború legvéresebb ütközetein is. A tengeri szörnyek apró darabokra szaggatták az embereket. Nem lehetett megmondani melyik végtag kihez tartozott, a húsmasszában sokszor felismerhetetlenek voltak az egyes szervek. A talajt sártengerré változtatta a vér. A szám elé kaptam a kezem, hogy ne öklendezzek, és keresztet vetettem.
- Ó Édes Istenem! - torpant meg Jozef is. - Miért? Miért tesznek ilyet, hiszen ezek egyszerű parasztok voltak.......?
- Hoshekh csak ölni akar és a serege is... Nem nézi, hogy ki kerül az útjába.- válaszoltam. Folytak a könnyeim, pedig azt hittem már soha többé nem tudok sírni halottakért. De ez nem egyszerű halál volt, hanem kegyetlen mészárlás. Esélyük sem volt az Istentelen teremtmények és az őket vezető bukott ellen. Ez volt az, amit meg kellett akadályoznunk, hogy tovább terjedjen. Ez a falu állt rettenetes példaként előttünk, hogy mi lesz Veroniából, hogyha kudarcot vallunk. Klaus kilőtt egy különleges nyilat.
- Ne féljen, nővér. - mondta Aleena. - Ezért megfizet.
Leo közben a házak közt bóklászott.
- Kaptatok bármi segítséget Petra Müller megtalálásához? - kérdezte a tünde.
- Csak annyit, amit már elmondtunk. - rázta meg a fejét Jozef. - Itt van a Kísértet szigeten. Menekül Ura elől, tehát biztos kerüli a feltűnést. De ha itt halt volna meg, akkor bajban leszünk, mert még egy embert is nehéz lenne összerakni a.....maradványokból. - mondta halkan.
- Reméljük nem késtünk el. Jó lenne élve megtalálni ám ha nem... Ha visszaszerezzük, amit ellopott Hoshekhtől az élőkön az is segít.
Klausnak úgy tűnt, bármit is látott a felderítő nyíllal, az legalább olyan borzalmas, ha nem még borzalmasabb volt, mint ami csak a falu elején tárult a szemünk elé. Kezét a szája elé kapva öklendezett, de végül visszatartotta a gyomra tartalmát, sápadtság ellen pedig az arcába húzta a kalapját. Pedig itt nem volt szégyen az ehhez hasonló reakció. Mind így éreztük magunkat, sőt szívem szerint én elmenekültem volna-
- Gyerünk, mielőtt megöl minket a dögszag. - sóhajtott nagyot Gerard.
- Oszoljunk háromfele, úgy gyorsabban végzünk. - javasolta Leo.
- Kutassuk át a falut? - kérdezte Aleena.
- Nem tudjuk mit keressünk, egy nyaklánc akárhol lehet, de tőlem átkutathatjuk. - mondta Jozef.
- Heryja azt mondta Petra Müller még húsz kilométerre van innen. - emlékeztettem őket. - Ha akarunk vegyünk magunkhoz élelmet a fogadóból és vizet, ha nem temetünk akkor menjünk tovább.
Mintha hirtelen mind rájöttek volna, hogy az utunk nem itt fog még véget érni, egyként helyeseltek a tovább indulás gondolatára.
- Induljunk is rögtön...a hideg ráz ettől a helytől. - mondta Leo.
- A vizet az oszló hullák, az ételt a lassan csurgó vér rontotta meg. Láttam már hasonlót, itt aligha találunk bármit, ami biztonsággal fogyasztható. - tette hozzá Gerard, Maria pedig egyetértett vele.
- Ja. Még pár kilométerbe nem halunk bele.
Elhagytuk hát ezt az átkozott falut, remélve, hogy a föld magától is befogadja a halottakat. Ha győztünk és visszahódítottuk a partot, mindenképp gondolnunk kellett ezekre a szegény áldozatokra. Újabb hosszadalmas gyaloglás következett. Imádkozni akartam a lelkükért, de valahol úgy éreztem, Isten régen elhagyta ezt a helyet, és csupán a bukottak játszóterén próbálunk valahogyan életben maradni.
Órák múlva, nagyjából ott, ahol Herjya mondta végre megpillantottunk egy vastag, cölöpfallal körbevett települést. Ahogy közelebb értünk, újra megcsapott a csata bűze, ám a tetemek itt másfélék voltak, mint az előző faluban. A cölöpfal körül élőholtak hevertek szétcsapott fejjel, félig elégett démonok, huldrák, amikből nyilak álltak ki, és mindent beterített valami fekete, szurokhoz hasonlatos anyag.
- Ezek már nem adták olyan könnyen az irhájukat. - mondta Maria. - Talán még élnek is. Csak reméljük, hogy nem fogadnak minket sortűzzel...fehér zászló valakinél? - nézett körbe.
- Vajon hogy tud egy kis falu legyőzni egy ilyen hordát? - merengett Jozef. - Elég felkészültnek látszanak. - nézett fürkészően a falak felé. - Van egy tartalék ingem, ha nincs más.
- Szerintem nincs rá szükség. - előre léptem a kapu felé. - Az egyháztól érkeztünk! Segítünk ellátni a sebesülteket, nyissanak kaput! - kiáltottam be.
- Ja tényleg... - nézett rám Aleena. Régen elhagyhatta az inkvizíciót, ha ilyesmi nem jutott eszébe. A kapu fölött egy alak jelent meg és ránk szegezett egy hevenyészett puskát.
- Mutassanak valamit!
- Mire gondol? Gyógyítsunk meg egy huldra-t, vagy mit szeretne? - húzta el a száját Jozef.- Ha beenged, akkor bizonyítunk, biztos van pár sebesültjük. - kiáltotta vissza. Felsóhajtottam, majd belelőttem egy szent fényt a cölöpfalba.
- Ennyi elég?
- Tényleg ők azok, hála Istennek! - sóhajtott fel a férfi. - Nyissátok ki! Gyorsan!
A kapu pedig ki is nyílt valamennyire, így végre beléphettünk. A falu teljesen átlagosnak látszott, csak a fal volt az, ami megkülönböztette a környéken lévő száz másiktól. Az viszont három rétegű volt és még mézgával is megerősítették. A falusiak viszont nem voltak jó állapotban. A legtöbb legalább egy koszos kötést viselt, néhányan betegen feküdtek a házak tövében, és alkohollal próbálták enyhíteni a fájdalmaikat, de sokan voltak talpon is. A korábbi férfi lesietett hozzánk a falról.
- Jó, hogy jönnek, már kezdtünk kifogyni a lőszerből meg a fegyverekből is. De miért csak ennyien?
- Ennyien? Miért talán egy sereget vártak? - kérdezett vissza Jozef.
- Gloria nővér vagyok, a sötét tünde társam Jozef  Strandgut kereszteslovag. A társaink Gerard, Leo, Maria, Aleena és Klaus. Északi speciális egység. A felmentő sereg már úton van, nekünk az a dolgunk, hogy megállítsuk a támadásuk forrását egyszer és mindenkorra. Ehhez pedig beszélnünk kell egy Petra Müller nevű nővel, elméletileg itt kell vele találkoznunk. - magyaráztam el a helyzetet néhány kegyes hazugsággal vegyítve. Nem tartott erre semmiféle sereg, de nem hagyhattam, hogy elveszítsék a reményt.
A férfi erre bólintott.
- Ha a lányra gondolnak az angyallal, jöjjenek csak.
Nem számítottam erre a válaszra, így arcomon őszinte csodálkozással követtem az őrt egy házhoz. Kinyitotta az ajtót, betessékelt minket, ám ez után magunkra is hagyott. Odabent egy tizenhét év körüli, rövid, szőke hajú szinte már lehetetlenül vékony lány ült, innen-onnan összeszedett vászonruhákban. Egyik karja a mélységiek csápjára hasonlít ott, de tudtuk, hogy Petra Müller áruló kultista volt, így ezen talán már nem kellett meglepődnünk.
- Áh, ti vagytok az egyháziak. - szólalt meg a lány.
- Mi vagyunk. - bólintott Jozef. - Állítólag adni akarsz nekünk valamit. - nézett rá kérdőn és közben szétnézett.
- Petra Müller, ha nem tévedek. - szólalt meg Gerard. - Egy fontos kérdést szeretnénk mindenek előtt feltenni. Tudsz-e valamit a Sötétség terveiről? Arról, mi lesz a következő lépése? - kérdezte tőle hezitálás nélkül. Nagyon sietett, de meg is értettem.
- Ne legyél velem lekezelő! - nézett csúnyán a lány Jozefre, aztán Gerard felé fordult. - A... Sötétség?
- Nem állt szándékomban ilyesmi. - rázta meg a fejét a sötét tünde. - Csak az idő nem kedvez a hosszas ismerkedésnek, de bocsáss meg, ha nyersnek hangzottam.
Jozefre pillantottam. Szerintem a lány már nem volt egészen az ép eszénél, és bármelyik pillanatban hisztériás rohamot kaphatott. Óvatosan kellett bánnunk vele ezért.
- Beszélhetünk Anaiellel? - kértem.
- Igen, a Sötétség. A bukott angyal, Hoshekh, aki elől sikerült menedékre lelned. A feladatunk többek közt megtudni, mit tervez, s mire kell számítanunk tőle. Tudsz nekünk segíteni benne? - kérdezte tőle Gerard, ahogy a kezével intett egyet, miközben magyarázott.
- Óh, hogy ő. Értem, becézgeted. Ez aranyos. De azt hiszem a környéken láttátok mit tervez. A kérdés csak az, hogyan állítsátok meg. A válasz pedig... - ekkor a normális karjával a blúza alá nyúlt és elővett egy bőrszíjra fűzött, csiszolt fehér követ, amit azonnal világító cikornyák futnak be. A fény lassan derengve alakított ki egy női alakot, Anaiel alakját, aki halványan elmosolyodott.
- Üdv, Jozef. - nézett először a fiúra. - És Cornelia, Gerard, Klaus, Maria, Leo, Aleena és Ly'adrinn. Ugyan még nem tudjátok, de mindannyian engem kerestek.
Tudott mindent, ami a múltban és a jelenben létezett, noha a jövőt nem látta. Ő volt Veronia emlékezete, nem csodálkoztam hát, hogy tudta a valódi nevemet.
Ly’Adrinn?
Végignéztem a csapaton, de nem láttam senkit, akinek ez lehetett volna a neve… Ám sajnos nem volt most az ideje, hogy ilyen rejtélyeken fennakadjunk. Nem tudtam mennyi időnk lehetett, így fel kellett állítani a prioritásokat.
- Jó, hogy épségben látlak Anaiel. És tudtuk, hogy téged kell keresni. - mosolyodott el Jozef kedvesen, mint aki régi ismerőst köszöntött. - Jól vagy?
- Üdvözöllek. Mi még nem találkoztunk, noha azt hiszem már mindent tudsz. Elviszünk Jerobeámhoz. - ez után Petrára néztem. - Velünk tarthatsz. Megtisztítunk és amnesztiát kapsz a segítségedért.
Gerard és csapata megszeppenten, szinte már döbbenten állt a jelenet előtt. Klaus eszmélt fel elsőként és lépett oda hozzánk.
- Ti tudtatok erről?! Egész végig tudtátok, hogy itt ez a...ki a fene vagy te egyáltalán? - mutatott az alakra. Annyit tudott, veszélyes volt. Látta Liát nyugodni a nyakláncban, egész biztos nem valami jelentéktelen alak lehetett.
- Kedves vagy Jozef, de nem kellett aggódnod. Én nem tudok megsérülni. - mondta az angyal, aztán Klaus felé fordult. - Én vagyok Anaiel, Bet'Sohar minden tudásának őre. Egyike vagyok a grigoriknak, akik a Bilincset őrzik. Ahogy az is, aki titeket küldött. Sarathiel engem keres és nem fog megtalálni, míg el nem jön a Katedrálisba.
- Reméltem is. - felelte nekem Petra. Tehát vele sem kellett hadakozni. Mindenki felfogta a helyzet súlyát.
- Tehát az a feladatunk, hogy eljuttassunk baj nélkül a Katedrálisba..... - kezdte Jozef, de nem voltam benne biztos, hogy ezt kérdezte vagy kijelentette. - Petra, ezek szerint tőled vette az erőt, hogy szembeszálljon Hoshekh-kel? - kíváncsiskodott a fiú.
- Úgy tűnik három angyal találkozóját kell ott megszerveznünk. - néztem Gerard csapatára, majd felsóhajtottam. - Segítek ellátni a sebesülteket a faluban és ennyi gyaloglás és hajózás után szükségünk van néhány óra pihenőre is. Anaiel, megfelel, ha ez után indulunk? Addig elmesélnéd kérlek, mit akar tőled Hoshekh?
Klaus idegesen kapta a szája elé a kezét, aztán, hogy leplezze zavarodottságát ismét kihúzta magát, s egyik kezét a mellkasához szorította.
- Akkor küldetésünk sikerrel járt.
Gerard azonban közel sem volt megelégedve és kíváncsian fordult Anaiel felé.
- És ezzel a temérdek tudással térdre fogjuk tudni kényszeríteni a Sötétséget?
Őt jobban érdekelte a mélységi legyőzése és a tervei, de tudásdémon volt…
- Az erőt magában találta. Én csupán elrejtettem őt a mélységi szemei elől míg tudtam. És csak rajtatok múlik, mikor indultok, magamtól én nem mehetek. Hoshekh nem akarta, hogy a tudás, ami legyőzheti az emberek kezébe kerüljön, így bezárt ebbe az ereklyébe, hogy távol tartson. Azonban a szavak, amiket használsz, Gerard merészek és nagyobbak, mint ami illendő. Egy bukott angyalról beszélsz, akinek ereje szinte mérhetetlen. A tudás, amit adhatok segíthet legyőzni, ha készek vagytok meghozni minden áldozatot és megtenni minden feladatot. De egy angyalt sosem lehet térdre kényszeríteni. - magyarázta Anaiel. Ekkor Petra csápos karja hirtelen visszaalakult emberivé, a lány pedig a tenyerét a homlokára szorítva térdre esett.
- Ajajj, ne, nenenene! Ne most, már olyan közel voltunk...
- Mi az Petra? Megtalált? Hogyan? - nézett Jozef Anaielre. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel le kellett mondanunk a pihenésről.
- Mennyi időnk van? - kérdeztem, majd Jozefre néztem. - Nekünk van még egy imánk. Gerard, Sarathielt ide tudjátok hívni?
Biztos voltam benne, hogy Jerobeám nélkül nem nézhettünk szembe Hoshekh-kel. Bárcsak minden egyszerűen ment volna, ahol biztonságosan eljuttatjuk Anaielt és Petrát a katedrálisba...
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén! - rántott kardot Aleena.
Gerard idegesen csóválta meg a fejét.
- Olybá tűnik, egyik angyal sem adott több tanácsot a másiknál. Annyit mondott, megjelenik, ha eljön az ideje... - szegezte az ujját Petra felé.
- Hé, magadnál vagy? - lépett előre Leo, rámarkolva a kardjára, ahogy Petrához beszélt. A lány felnézett. Mind a két szeme vörös volt az elpattanó erektől, a szeme sarkából vér szivárgott, és amikor megszólalt a szája szélén is kibuggyant.
- Me... meneküljetek... - azzal letépte a nyakából a követ, elénk dobta és előre bukott. Anaiel azon nyomban eltűnt, ahogy a lány elengedte a követ. Jozef kapta fel először a nyakláncot, és az inge mélyére csúsztatta. Petrán már nem segíthettünk.
- Az Úr biztos megbocsát neked. - vetett keresztet a fiú. - El kell tűnnünk innen. Gondolom, ha megtalálta Petra-t, biztos akar lenni a dolgában.
Lehunytam a szemem. Igaza volt Jozefnek el kellett volna mennünk de... Nem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel.
- Nem áldozhatjuk fel ezeket az embereket. Én nem bírnám elviselni ha egy olyan mészárlás száradna a lelkemen, mint amit idefelé láttunk. Őértük csináljuk mindezt, ha most elmegyünk az egész küldetés, az egész harc Hoshekh ellen értelmét veszíti. Anaiel, mondd el, hogy nyerhetünk kérlek. Ide tudjuk hívni Jerobeámot, nem fog neki gondot okozni a távolság.
Nem tudtam, a kövön belül hallott-e minket, de tennem kellett egy próbát. Tekintetem ekkor Gerardra és a csapatára tévedt... De végül nem mondtam semmit. Nem futottak volna el ők sem.
Aleena ekkor bekiabált a házba.
- Erre!
Gerard egy mágikus pajzsot húzott fel a lány elé.
- Gyerünk, mielőtt felrobban! - szólt ránk, majd mind kimentünk a házból.
Anaiel alakja mintha remegő tévékép lett volna jelent meg és tűnik el Jozef előtt a levegőben.
- Nincs... idő... fegyve... hosszú... - aztán teljesen elnémult.
A cölöpkerítést cérnavékony fekete szálak nőtték be, mintha egy kátrányból álló kúszónövény lett volna, majd az egész pozdorjává tört. Egyszerre robbant szét minden fa, amit a falu köré vertek, a forgács pedig szélviharként söpört végig az utcákon belepve mindent. Ahol eddig a kapu állt most egyetlen alak sétált befelé. Magas, vékony nőalak volt, amolyan tündés alkattal. Hosszú fekete kabátot viselt, de az több helyen szakadt és kopott volt, az arca pedig betegesen sápadt volt, mint valami ghoulnak.
- Azt hittétek elbújhattok előlem? Mégis mit képzeltek, mik vagytok? - kérdezte halkan, mégis mintha minden más nesz elhalt volna a szavaitól. Ekkor hirtelen derékvastagságú, fekete kátrányból álló csápok csapnak elő a földből a ház körül, ahol eddig voltunk. Átfúrva felkapták a magasba, aztán több darabban széthajigálták. - Tenebris vagyok. Ti pedig csak szőrtelen majmok. Mégis, amennyi haragot okoztatok nekem úgy döntöttem a halálotok nem lesz könnyű.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"
Felhasználó profiljának megtekintése

35[Frakcióküldetés]Libera nos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés]Libera nos Yesterday at 6:38 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Varulv a főárbóc mellett foglal helyet, ott kezd el lebegni és lát neki a rituálénak. Irtózatos mennyiségű mágia kezd el a levegőben áramlani. Gerard egy pillanatra el is gondolkozik rajta, hogy ez az ige, amivel a hajóhoz láncolták Herjyát vajon milyen hatalmas lehetett, ha csak az irányítása ennyi koncentrálást igényel.
Árgus szemekkel figyelték a vizet. Még mindig nem látszott semmi. Ám ahogy Varulv nekilátott a rituálénak, a hajó előtt a víz zavarossá vált, morogni kezdett, s hatalmas csobbanással ugrott fel egy idegen a hajó elejére. Az illető egy nő volt, elnagyolt, torz emberi vonásokkal. Huldra volt, ezt biztosra vehették. Gyilkos vöröslő szemekkel nézett rájuk, kitekintve fejfedőként szolgáló hínárhalom mögül, ami a fején díszelgett.
- A Sötétnek igazzzza volt. – szólt sziszegve.
A támadás senkit sem ért készületlenül. Gloria rögtön előre is siet, hogy végezzen az ellenféllel, mielőtt az bármit tenni tudna. Leo rögtön észre is veszi. Aggodalommal indul meg utána. Ha mégsem fogja tudni levágni, könnyen padlóra küldheti a szörnyeteg.
- Fedezzetek. – ordította a többieknek.
A tünde Gloria után futott, miközben az indáit maga köré szólította. A ruhája alól, egészen a páncélja sarkáig mindenhol apró, tüskékkel telerakodott ágak és indák jelentek meg. Őt nem vágták, kényelmesen, gyengéden ölelték körbe, ám készek voltak bárkit miszlikbe aprítani, aki a közelébe mer merészkedni.
Klaus gyorsan vette a lapot, s íját előrántva célba vette az idegent. Gerard Klaus mellé állt, hogy hárítson bármiféle varázslatot, amik rájuk készül szórni. Szinte biztos volt benne, hogy a huldra ismer valamilyen igét, vagy bűbájt. Maria Leo után indult, de közel sem futott olyan gyorsan mint a tünde, így szemét a hajó más tájékai felé szegezi.
~ Cöh...könnyen lehet, hogy ez csak egy elterelés, s közben más jönnek. – gondolta, miközben jobbra fordította a fejét.
Aleena ezt látva követi a péládját, s a bal oldal felé szegezi a tekintetét. Ha ennyien rontanának neki egy ilyen apró ellenfélnek, amúgy is csak egymást akadályoznák vele. Nem is érte őket váratlanul, amikor egy-egy huldra mászott fel. Egyelőre egyikük sem tűnt túl veszélyesnek, így magabiztosan állták el mindketten útjukat.
Csakhogy ekkor a huldra a ha elején énekelni kezdett. Különös, zavaró érzés lengte be az egész fedélzetet, mintha egy sötét, baljós fuvallat söpört volna végig mindenkin. Egy pillanatra rá el is múlt, így nem értették, mi történt. Egyedül Gerard, Leo és Klaus álltak meg döbbenten nézve körbe körbe. Az elöl álló huldra helyén hirtelen Gloria nővér jelent meg, a két oldalt álló pedig mintha egy gyors, villanásnyi idő alatt történt varázslattal helyet cseréltek voln a lányokkal.
~ Mi a fene? Dehát...nem varázsolt senki? – nézett Ger értetlenül körbe.
- Valami.....valami nem jó! – morgott Jozef előttük, döbbenten állva meg.
A lányok közben csak néztek, hogy miért torpant meg mindenki. Az ő szemeik előtt még mindig ugyanott állt a három huldra. Maria idegesen harap a szájába. "Mágia?", gondolja, valami ének, ami összezavarta őket. Aztán megrázza a fejét, az nem lehetséges. Ez valami más, ha mágia lenne, Gerard eltüntette volna. Ez valami olyan bűbáj, ami nem pecsétekhez van kötve. Aleena nála sokkal agresszívebb, ahogy megszűnt kellemetlen, sokkoló érzés, rámutat az éneklő huldrára, hogy megszakítsa az éneklésben, gyilkos átkával, amit még az anyja adott tovább neki.
A támadása hatott. Legalábbis egy pillanatra úgy tűnt, megtorpant, abbahagyta az éneklést, s szinte követhetetlen sebességgel suhant át a hajón, egyenesen Aleena előtt terembe, karddal a kezében. A penge egy míves munka volt, enyhén ívelt, kékes árnyalatú, az egykezes fegyvereknél kicsivel rövidebb. Gyors, fürge, meglepetésszerű vágásokhoz tervezték.
Aleena rémülten vette észre, hogy a huldra őt vette célba, miután megátkozta. Láncát a tengeri rémség fegyvere elé repítette, hogy köré tekerhesse és kiránthassa a kezéből. Ha elveszti a fegyverét, súlyos hátrányban lesz, mert nála ott lesz a kardja.
Gerard furcsállóan nézte a kardot ragadó huldrákat.  Ennyit látott a csatából. Három huldrát, akik a lányok helyén álltak, s karddal a kezükben viaskodtak. Illúziót sejtett, ám egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Hirtelen ötletből vezérelve a Maria helyén felbukkant Huldrát vette célba, hogy beleolvasson az elméjébe. Könnyedén fel tudja fedni, ki is valójában...vagy hogy mire képes.
Ahogy az várható volt, Maria varázslatait látta maga előtt. Jozefnek, a sötét tünde papnak hasonló ötlete lehetett, mert rikító, szentelt fényt hvott életre az Gloria körül, vagy legalábbis akörül, akit Gloriánka hittek, amitől az állítólagos papnő visítva kezdett el vonaglani.
- Meg vagy! Vigyázzatok! A huldrák valahogy mást láttatnak velünk, szerintem kérdezzetek mielőtt lecsaptok valakit. – úgy tűnt, ők ketten ugyanarra a következtetésre jutottak.
- Igen. Aki huldra, az a társunk, aki pedig ember, az huldra. Ha hirtelen újra helyez cserélnek, akkor szűnik meg minden bizonnyal az átok. – nem habozott a démon megerősíteni, amit mondott.
Most, hogy biztosak voltak a dolgukban, gond nélkül szállhattak csatába. Klaus Gloriát veszi célba, vagyis az, aki éppen Gloriának mutatja magát. Precíz, védhetetlen lövést indít útjára, keze egy pillanatra sem inog megy, ahogy eltalálja a lábát a lánynak.
Az illúzió ebben a pillanatban foszlik szerte. Látni lehet, ahogy a holdra, melynek uszonyát Klaus átlőtte az uszonyát. Aleena állt ott előtte, kissé komolyabban megsérülve, de Gerard gyorsan ekzelésbe vette, s ráküldte a hold áldását, hogy kezdje el a sebét összezárni. A huldra megtántorodott, amit a két pap rögvest ki is használ, és megpróbálnak rátámadni. Könnyen ki is végezték volna, ha a huldra nem szólított volna magához egy igét, ami egy vízből font pajzzsal vette körbe.
- Mit képzzzzeltek, fattyak! Szerintetek véletlenül maradtam én hátra? – sziszegi felbőszülten.
- Azt nem tudjuk, ám, hogy rosszul döntöttél azt igen! – vágta rá rögvest Jozef, a fiatal pap.
Hárman támadtak rá a huldra vezérre. Gloria, Jozef és Leo. Együtt, s szinte pontosan ugyanabban a pillantban lendítették meg a fegyvereiket, készen arra, hogy lecsapjanak rá. Gerard ezt látva Leo felé int, hogy varázslatával felerősítse a csapását. Intésére minden tárgy mozgásba lendül, lehetett ez akár egy másik valaki fegyvere is.
- Tiii... fattyaaakk... – ordítja a huldra, fájdalmasan, ahogy összeesett és elterült a hajó fedélzetén.
Rövid csend borult a tenger felszínére. Varulv szólalt elsőnek meg.
- Készen vagyok. – mondta hidegen.
Gloria gyanakvó, bánkódó szemekkel nézett rá.
- Szerencsés véletlen, vagy a huldra halála volt az utolsó komponens?
- Te egy kifejezetten eszes leány vagy. Remek Virrasztó lett volna belőled. A pecsét megbontásakor kiszökött belőle az erő, ami táplálta. Amikor a huldra meghalt megcsapoltam az elszökő lelkét és abból állítottam helyre a pecsétet. Most már működnie kell.
- Köszönöm a bókot, de szeretném ha halálom után a lelkem sem maradna ebben a világban. – mosolygott vissza az apáca.
Jozef nagyokat lihegve nézett körbe.
- Még valami meglepetés?
Hajócskának némi időre volt szüksége, mire realizálta, mi történt vele.
- Nem tudom. - csóválja meg a fejét Herjya. - Nem érzek semm... – szólalt meg, mielőtt fájdalmassan felkiáltott vona - ÁÁÁaah.. Ő... Tudom. Tudom hol van! – örvendezett a tenger végébe mutatva.
- Ne késlekedjünk. – vágta rá Gloria.
- Menjünk, ha ez segít rajta. – helyeselt Jozef - Előre tudtad, hogy megtámad a huldra. Vagy mindegy lett volna, melyikünké az a lélek? – nézett gyanakvóan Varulvra.
- Tudtam. De ti is tudtátok, vagy ha nem hát ostobák vagytok. - nézett Jozefre. - Ezekre a vizekre nem lehet úgy betérni, hogy ne számolnál velük.
Gerard ekkor hirtelen egy gigászi dobbantással előre lépett és elkiáltotta magát.
- Herjya, ne mond el senkinek, merre találod. Lassan indítsd a hajót. Mindenki nézze meg a hajó széleit, Herjya te nézd meg a hajófenék alatti teret. Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy nem figyel senki! -hadarta gyorsan, ahogy elindult, s le-lehajolt körbe a hajó szélénél, megnézve nincs-e ott senki.
- Nyugalom, kétlelkű, nincs senki száz méterre. Csak Geirölnir. –legyintett egyet szomorúan - De már ő sem.
- Remek. - bólintott Gerard Heryjanak - Induljunk meg. Út közben elmondom.
- Ismerte őt? – kérdezte Gloria.
- Ismerte...de miért támadta meg?
Klaus kis gondolkodás után válaszolt Jozefnek.
- A Sötétség műve, efelől biztos vagyok.
Aleena miközben összeszedte magát csatlakozott Gerardhoz. Klaus gondolata mentén elindulva rögvest rá tudott cáfolni az ősöreg lidérc szavaira.
- Igaza van, Varulv. Azonban mégsem ez történt, mikor ide hajóztunk. Egy hal nem sok, annyi sem volt a vízben. Megkockáztatom, ha akarta volna, átúszhatta volna a ködtengert bárki.
Gerard hozzá csatlakozva elkezdte magyarázni, miért állította meg Hajócskát. Régóta gondolkozott ezen, régóta gyanakodott. Azonban most teljessé vállt benne a kép.
- Már akkor is zavart, hogy hogyan jutottunk el ide ilyen könnyedén. A vízi lényeket is olybá tűnt megbabonázta a Sötétség. Többször csatáztam már bukott angyal követői ellen, mind ugyanúgy végződött: mikor már azt hittem, fölényben vagyok, mindig megleptek engem az angyaluk áldásával. Nem tudom lehetséges-e, de ha feltételezzük, hogy képesek távolról hallani minket, még ha nincsenek itt tudni fogják merre megyek. Hoshekh szolgái minket követve akarnak eljutni Petra Müllerhez! – mutatott előre a tenger felé - Akkor ébredt fel bennem a gyanú, amikor a barlangba hajóztunk be. A Sötétség tudta, hogy Valruv meghallgat minket, s azt, hogy az ő keze nem ér el a lidérc mesterig. S rögtön, amint a gyanú felébredt bennem, olyan események történtek, melyek rácáfolnának erre. Túl tökéletes az időzítés. Sőt, ez a támadás nevetségesen gyenge volt. Mintha a Sötétség rávette volna őket, hogy jöjjenek ide meghalni. Mintha tudta volna, hogy szükségünk van egy huldra szellemére, azt akarván, hogy járjunk sikerrel. Ha pedig mindez igaz, ki kell valamit találnunk.
Mindenki türelmesen hallgatta az elméletet. Varulv az elején úgy tűnt, nagyon meg volt döbbenve. Aztán fura hangokat kezdett kiadni. Aztán mintha rángatózott volna. Gerard egyszer csak azon kapta magát, hogy a lidérc nevet, egyenesen rajta és az elméletén röhög, olyan fölényesen, mintha ő maga tervelte volna ki az egészet, s tudja, mennyire téved.
- A fiatalok mindig mindent túlgondolnak. Tudni akarod hová vitte az Elme a tengert? Nézz ki a partra. Ott találsz minden huldrát, minden kígyóivadékot és minden holtat, aki visszahoztak a leszármazottak. Háborúba ment, fiú. Az egész seregét vitte magával. Őt is csak azért hagyta itt, mert eszébe jutott egyetlen pillanatra, hogy valaki hátba is támadhatja, ám annyira nem érdekelte, hogy erős védelmet hagyjon. Minek is.
Gerard haragos szemöldökkel vicsorgott a lidércre. Hogy neki ezt a megaláztatást kelljen a saját hajóján elviselnie. És miért. Mert jóba kell legyenek vele, mert meg kell a világot menteni. Undorodott ettől a besavanyodott vénembertől.
~ Mégis milyen jogos int le ő engem?! Nyomorult, senkiházi vén szarházi, semmit sem tett a hétszáz évével csak ült és hagyta, hogy elfelejtsék. Erre büszke?! Ettől hordja úgy fent az orrát?!
Azonban nem ő volt az egyetlen. Hajócska is látszolat haragos tekintettel nézett Varulvra. Ritka dolog volt tőle érzelmeket látni, meg is lepte a legénység apraját-nagyját.
- Erős védelmet hagyott. Geirölnir Eyir királynő ivadéka volt, a védelmezője és a seregek parancsolója, ameddig... – harapott nem létező nyelvére, ahogy tekintetét felé szegezte - A legerősebb volt mind közülünk. Talán épp ezért hagyták hátra a halálára várva. Mert túl erős volt.
Jozef megszeppenve lépett oda. A dacon arcán talán most először lehetett sajnálatot, alázatot látni.
- Sajnálom. Hogy kell egy huldra harcosnak megadni a végtisztességet?
- Úgy, hogy visszaadjuk a víznek. - feleli Herjya, jól látható gyásszal a szemei mögött.
- Ez...rendkívül nagylelkű... – felelte Leo.
Gerard még mindig nem tudta, mit feleljen. Úgy érezte, legszívesebben ordítana egyet. De végül anyniban hagyta. Had örüljön csak a diadalittas kacajának. Szenilis vén bolond, aki élete tavaszán történt legendás, világváltó emlékeit sem tudja felidézni. Pocsék élete lehetett. Nem is tudta hirtelen, szánja-e érte. Sajnálatot érdemel, nem szavakat. Ezzel csitította el magát.
- Értettem. Heryja, induljunk, minden vitorlát húzz fel. Irány Petra Müller...
Klaus nyugodtan szusszan egyet.
- Ez megnyugtató... - felel Varulvnak.
Ahogy a hajó útnak indul, a lidérc mester szép alssan elemelkedik tőle. A bárka módszeresen maga mögött hagyja, ahogy átcsúszik rajta, s semmitmondó, egyszínű hangon köszön el tőlük.
- Viszlát, fiatalok. Kérlek titeket, többször ne gyertek vissza. – intett nekik, ahogy szép lassan elnyelte a köd.
- Viszlát Varulv. Köszönjük a segítséget. – mondta lelkesen Gloria.
A két pap nem sokra rá betaszították a tengerbe a halott huldra harcos testét. Klaus reflexből vetett magára keresztet, ahogy a huldra temetését szemlélte. A hajó lassan indult meg. Szellem ide vagy oda, egy emberre mindig szükség volt a kormány mellett. Sorsot húztak, hogy eldöntsék, hogyan váltják egymást. Gerardot ezúttal kihagyták belőle. A hajó kapitánya félrevonult. Némi magányra volt most szüksége. Annyi magányra, amennyit ő magának megengedni tudott.
Aleena azonban korántsem nyugodott le. Fejében cikáztak a gondolatok, mint veszett szenjánosbogara teliholdkor. Egyre csak a huldra szavai és Gerard elmélete járt az eszében. Nem tudta elűzni a gondolatot, hogy a Sötétség kezére játszanak.
~ Nem lehet, hogy ennyi lenne. Úgy nevezte a nő tanácsadóját, „A Sötét“. Ez nem lehet véletlen. A huldrák legjobb harcosa nem dobja csak úgy el az életét, mindent egy lapra feltéve. Megégette a szent fény, őt, aki nem hordozza a Fajok Átkát. Megérintette a Sötétség, efelől biztos vagyok. Az éneke látszólag hatástalan volt az itteniek felére. Ezzel számolnia kellett volna. Heryja is látta, hogy valami nem volt rendben vele...
Egyre csak ezen járt az esze, ahogy a hajó szép lassan megindult a kontinens felé.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.