Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


[Frakcióküldetés] Hierosgamos - Page 2 …

Comments: 4

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

[Frakcióküldetés] Hierosgamos

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26[Frakcióküldetés] Hierosgamos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés] Hierosgamos on Szomb. Aug. 17, 2019 8:43 pm

- Nem igazán lenne fair harc... - jegyzi meg Freia, miközben egymást nézzük elkeseredetten.
Tehát végül eljött az a pillanat, amikor harcolnunk kell egymás ellen. Rögtön Freia-ra néztem. Inkább vele végeznék, semmint Lance kollégámmal, azonban egy törött kezű csaj ellen harcolni már olyan szintű gerinctelenség lenne, amelyet az én gyomrom se nyelne le túlzottan. Igaz, hogy a sérülését saját magának köszönheti, szóval ezen a ponton ez talán nem is lenne annyira nagy szemétség.
- Ha egyszer ennek így kell lennie... - sóhajtott fel Lánci, ahogy előhúzta a kardját.
Csak behunytam a szememet és magamban elmorzsoltam egy fohászt. Miért kellett önként vállalkoznia? Miért nem tudott az az íjász lány előre lépni, hogy bevállalja ezt a csapatért? Ahogy elnéztem csendes teszetoszaságát és semmit tevését, tudtam, hogy Ő semmit sem fog lépni, így kénytelen voltam én meghozni a döntést.
-....akkor úgy illik, hogy az a kettő küzdjön meg, aki valami harcot is tud produkálni - folytattam az előttem felszólalkozó mondatát, majd egy gyors pillantást vetettem a lányra. - Nem sértésből, Freia, de még tőlem is gerinctelenség lenne téged választani ellenfélnek.
Na meg hát, ha hihetünk ennek a Mélységinek, akkor úgy is csak egyikünk távozik el élve innen, és igazából a sorrend teljesen mindegy volt. Akármelyikünk is éli túl - már ha eljutunk odáig, hogy befejezzük és nem történik meg közben a csoda - még félholtan is simán át tud gázolni bármelyikünk Freia-n, így Ő lényegében csak az elkerülhetetlent halogatta. Az ember alakot öltött Bukott felé fordultam, hisz azért fegyverek nélkül eléggé esélytelen lett volna bármit is csinálni.
- Azt még megengedi, hogy gössze szedjem a fegyvereimet?
- Mintha számítana... - int egyet lustán, mire a fegyvereim megjelennek előttem. Körbe pillantottam a többieken. Lance csak állt, kardjával a kezében, Freia szokásához híven nem csinált semmit sem - ami talán most jobb is, mielőtt ismét felbőszíti a Bukottat - így felkaptam Clandestine-t, Fury-t a kampóira akasztottam és felkészültem arra, hogy fél szívvel és fél lelkesedéssel harcoljunk egymás ellen. Ha jól ismerem Lance-t, akkor Ő is az esélyeinket latolgatja és azt, hogy vajon mennyi idő lehet vissza, mire a mágus visszaránt minket a valóságunkba. Hisz elvileg azt mondta, hogy meg tudja tenni és olyan túl sok időnek már nem kéne, hogy hátra legyen, nem igaz? Csak elég ideig kell imitálnunk a harcot és talán túlélhetjük még ezt az egészet. Aztán a gondolatmenetem végére érve már csak azt láttam, hogy a tünde zsoldos kardja lendül felém és kétségbeesetten húztam magam elé a dögnehéz pajzsot. Nem voltam vele túl gyors, azonban egyelőre még sikerült kivédenem az első támadást, bár a becsapódás erejétől a kezem majd' elzsibbadt. Felszisszentem, de egyelőre nem tettem semmit, csak kétségbeesetten gondolkoztam. Valamivel gyorsan elő kéne állnunk. Mivel a pajzs előttem volt, nem láttam Lánci lépését, csak a hangját hallottam.
- Ezt kell tennünk, ne nézz így - förmedt rám.
Ezt most meg mire értette? Nem néztem én rá sehogy sem, csak kissé elkeseredetten és némi haraggal. Na oké, talán még is csak volt értelme annak, amit mondott. De hé, én azt hittem, hogy nem akarja annyira komolyan venni a harcot. De aztán ezt a felvetést felül vizsgáltam. Mindketten harcosok vagyunk és felismertem azt, amikor valaki úgy csapott, hogy azt az ellenfele könnyen kivédhesse. Tehát csak táncolni fogunk egymással, amíg le nem jár az idő. De azért nem árt, ha néha színeszkedünk mellé.
- Hogy? Hogyan ne nézzek?! - hördültem fel, miközben igyekeztem ideges arcot vágni és egy közepesen gyors, könnyen védhető támadást intéztem ellene a bal karja felé, ahol ha még el is találom, túl nagy sérülést nem okozok neki, hisz nem az volt a kardforgató keze.
Komótós, dagadt izzadtságcseppek gördültek le a homlokomon, ahogy a kétségbeesés kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam. Vajon meddig tudunk itt tettetni? Az a lény képes a gondolatainkba látni, legalábbis eddig mindegyik meg tudta ezt tenni és nem hinném, hogy pont az nem tudja, aki egy legyintéssel végzett egy egész századnyi katonával. Meg a másik az, hogy nem is biztos, hogy az a vén csont mágus vissza tud minket rángatni. Lehet, hogy csak hitegetett minket. Lehet, hogy csak arra hajtott, hogy megszerezzük a pajzsot és utána megvárja, míg az idő kereke vissza nem forog a rendes időbe és megtalálja a holttestünket és a pajzsot magát. Bár...a fene se tudja, hogy hogyan működött ez az egész, ez az "időutazós" dolog ,vagy mi a fene. Hogy húzzam az időt és eltereljem a "nő" gondolatait a mi kis harcunkról, inkább feltettem neki egy kérdést, foglalkozzon inkább azzal.
- És mik a további tervei a világgal? Most, hogy így bejelentette az érkezését...mi fog történni Veronia-val? - kérdeztem, miközben Lance támadása elől ugrottam félre.
- Legelőször az, hogy megállítsalak titeket ebben a szánalmas színjátékban. Komolyan azt gondoltátok, hogy nem látom a gondolataitokat?
- Reménykedni azért még reménykedhettem...
Morogtam magam elé, egyszerűen nem tudtam megállni. Az unott hangszínbem adott választól azonban a gyomrom is összerándult. Nos, azt hiszem, hogy ennyi volt nekünk. Aztán teljesen lefagytam, ahogy hirtelen felpattanva már ott áll mögöttem és hátulról karol át. Hát, mindig is nagy szerencsém volt a nőkkel, meg sikerem, de valahogy ez most annyira nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Éreztem a leheletét az arcomon, s ahogy kicsit elfordítottam a fejem, az arcunk szinte összeért. Ha most megerőszakol itt engem, az...az már csak egy csodálatos befejezése lenne ennek az egész őrületnek. Nagyot nyeltem, de nem tudtam mit tenni. A jelenléte teljesen megbénított.
- Ne próbáljatok meg álltatni. TUdom, hogy várjátok az utat visszafelé. Azonban azt is tudom, hogy aki ideküldött titeket, fel fog támasztani, ha meghaltok is. Legelőször vág egy lyukat itt... - fogott bele a demonstrációba, ahogy az ujját a mellkasomra helyezte, valahová a hevesen dörömbölő szívem felé. Vajon megérezte azt, hogy az majd' kiugrik a helyéről? Egészen biztos, hogy megérezte...és azt vajon észre vette, hogy a nadrágomon elől van egy egyelőre kicsi, de talán egészen észrevehető folt? Mert hogy most huggyantottam össze magam, abban teljesen biztos voltam. -...és feltölti a saját testének anyagával. Egy részéből vért készít, a többi megmarad Ő maga. De mi a legrosszabb, ami történik? Noha soha nem leszel önmagad, soha nem is fogod tudni, hogy miért, mert hát az emlékeidet, az agyad elpusztult részével együtt úgy rekonstruálja, ahogy akarja. Ezt akarom látni. Ebből csak egyikőtök menekül meg, aki majd elmondhatja nektek.
A halk nevetése visszhangzott a fejemben, meg egyben hallottam a szájából is. A kacagása rémisztő volt, az általa felvázolt kedves kis rituálé meg még ennél is rosszabb. Ahogy leírta a dolgokat, csak egy dologra tudtam gondolni: az, akinek elvileg vissza kéne minket rángatnia a mi időnkbe, az egy Mélységi volt. Mármint, ki más lenne képes ilyenre? A nekromanták, talán. Egy erős nekromanta, noha akármennyire is foglalkoztam velük (jó, nem túl nagy lelkesedéssel) valahogy nem jutott eszembe olyan praktika, amellyel ilyet végre tudnának hajtani. De nem...nem lehetett egy Bukott. Megéreztem volna a jelenlétét, nem?
- Aki "visszarángatna" minket, az is egy Bukott Angyal - kezdtem bele, hogy a többiek is hallják a gondolataimat, ne csak magamban elmélkedjen. Bár a tekintetük alapján tisztán látszódott, hogy mindketten rendesen összefosták már magukat ezen a ponton, amiért nem is hibáztathattam őket. Mivel nem volt tovább bármi értelme is tettetni a dolgokat, sajnos most már tényleg komolyan kell harcolnunk, ami azt jelenti, hogy a pajzs csak meg fog engem akadályozni ebben. - Nos, Freia, akkor vedd át tőlem a pajzsot, akaszd a hátadra és ideje komolyan venni a harcot, Lance. Öröm volt téged megismerni.
Biccentettem feszültem felé. Még meg próbáltam valamennyire megőrizni az épelmém utolsó darabkáit, bár a Mélységi jelenlétének bomlasztó hatása és az a tény, hogy itt ölelget engem és közben Roro meg mozgolódik oda lenn, túl sok esélyt erre nem hagyott. A torkom teljesen ki volt száradva és most életemben értettem meg először és teljes mélységében azt, amikor azt mondják, hogy "hülye fa...rok". Persze, hogy annak a baromnak is most kell ugrálgatnia...A fejem hasogatott, de még ki kellett tartanom. Még egy kicsit. Aztán remélhetőleg Lance levág engem....reméltem, mert hogy én nem tudnám megölni őt, abban is biztos voltam.
- Ki az a fickó, aki majd ilyen szép dolgokat tesz velünk? Ezen a ponton akár már meg is tudhatjuk, nem? Ha már úgy is elveszítjük a tudatunkat és a többi... - hadartam le rezignáltan. Innentől kezdve az életem úgy se ért egy fabatkát sem, a testem remegett, mint a kocsonya és leejtettem a pajzsot a földre. Vegye fel Freia, én innen meg nem mozdulok, amíg a nő úgy ölelget engem, mint ha legalábbis a szerelme lettem volna. Aztán végig simít az arcomon, amitől az egész arcom az eddigi holtfehér helyett rákvörösre vált. Csodás. A halálom előtt még ráizgulok egy Mélységire...
- Valóban az emberek teste a legjobb alkotás, ami valaha létezett...
- Az előbb még az emberek teste szánalmas volt, nem? - feleseltem vissza neki, noha egy ideig még ott tartottam a kezemet, ahol az előbb végig simított az arcomon. De nem érkezett erre a kérdésemre válasz, és talán jobb is volt így, mert még a végén úgy gondolta volna, hogy ki is próbálja, hogy vajon még mire képes az "emberi" test.Mire feleszméltem, már jó pár lépéssel távolabb volt tőlünk, szemmel láthatólag teret adva arra, hogy megküzdjük egymással. Aztán, mint egy mellékes gondolatot, osztotta meg velünk a nagy relevációt.
- Miért is ne. Annyira volt tehetséges, hogy lássam, hogy az a seraph kell neki, ami a pajzsban van, de azt nem, hogy miért. De nyilván jó oka van rá, elvégre Ő Azrael, a Metallurgosz.
Ettől a választól erős köhögőgörcsöt kaptam, amelytől csak még jobban megfájdult a fejem. Azrael. Az, akinek a kardját Lory és Ada is keresték, na meg Esroniel is. Legalábbis a volt szerelmem ezt árulta el nekem a Dornburg-torony tövében, mielőtt még "megostromoltuk" volna azt. Az az Azrael, akinek a kardja elvileg elűzte Abaddon-t. Az a vén barom Ő lett volna? Nem, ez nem lehetséges. Ada elmondása szerint az, akit Veronia-n egyesek hősnek tekintenek, az utolsó itt maradt angyalnak...az valójában egy Bukott. Azrael, mint Mélységi. De ha Az lett volna, hogy volt képes emberi alakban Hellenburg-ban lenni? Bár ez is itt emberi alakban van...de érzem a jelenlétét, az őrjítő gondolatokat és képeket, amelyek az elmémet ostromolják folyamatosan. Képtelenség volt...de nem is volt semmi oka sem hazudni, hisz mit nyert volna belőle? Ha csak azt nem, hogy szórakozott velünk még egyszer, utoljára, a halálunk előtt. Pompás. Utáltam a hatalmasok játszmáinak bábja lenni.
- Ez elég nehéz... - hallom meg aztán Freia hangját. Felé pördülök, ideges arcberendezéssel és gyilkos pillantással. Ez a ....kis ribanc itt és most azért panaszkodik, mert nehéz az a kurva pajzs? Mármint...most komolyan? Itt éppen egymást fogjuk megölni, hogy aztán egy Mélységi feltölthesse a testünket az anyagával és még ki tudja, hogy milyen cukiságok. És Ő, a kegyelmes úrihölgy azért panaszkodik, mert nehéz az a szájbatekert pajzs. És akkor még ne kapjak agyfaszt...
- Az az Azrael? Csodálatos... - hördültem fel, elnyomva Freia picsáskodását. -...de miért nem éreztem akkor a bukotti jelenlétét, az őrjítő suttogasáokat, mint....
~ ...mint mondjuk most a Te jelenlétedben?~ - folytattam gondolatban, hangosan valahogy nem volt kedvem kimondani.
-...nos, látod a gondolataimat- aztán ismét Freia felé fordultam, megtartva az ideges nézést. - Nyugi van Freia amúgy, nemsokára vége...
"Bíztattam" őt. Mert ha végeztem Láncival, akkor őt fogom kinyírni, ebben már egészen biztos voltam. Meg sem vártam, míg a Bukott válaszol, biztos voltam benne, hogy ha akarja, akkor meghallom a válaszát, bárhol is legyek, és akármennyire is el legyek foglalva a harccal. Tudtam, hogy nem halogathatom tovább a harcot, így igyekeztem a barátommal minél gyorsabban és kiméletesebben végezni, bár azért óvatosan, hisz sejtettem, hogy ezen a ponton már Ő sem meri túlságosan húzni az időt és nem fog kegyelmezni, ugyanezekből az okokból kifolyólag, így aztán intettem egyet, mire halványan csillogó por lepte körbe az egész fejét. Ebben a pillanatban hallottam meg az aréna mester válaszát.
- Mert még soha sem találkozhatok vele. Csak egy szolgájával.
Nos, ez valamennyire megnyugtató volt....vagy mi. Nem is tudtam eldönteni. Inkább a harcra koncentráltam. Láttam, ahogy Láncit teljesen meglepetten éri a holdpor és a hatását teljesen kifejti magában. Vaktában kezdett el csapdosni maga körül és tudtam, hogy ezen a ponton veszélyes lenne a közelébe menni. Az ilyen támadások kiszámíthatatlanak voltak, kétségbeesettek. Így hát megtartottam a távolságot tőle, és amennyire lehetett, halkan osontam el mellette és a háta mögé kerültem, hogy onnan támadhassak rá, viszonylagos biztonságból. El sem hittem, de ezen a ponton időről-időre sikerült megfeledkeznem arról, hogy az ott a barátom...és csak úgy tekintettem rá, mint bármelyik más ellenfélre tekintettem volna. Talán így jobb. Talán így könnyebb lesz. Most, hogy készen álltam a támadásra, csak egy ideges, gyűlölködő pillantást lőttem a Mélységi felé, miközben a kezem lendült és Fury hangosan suhogva repült a tünde zsoldos felé. Összeszoruló torokkal és émelygő gyomorral vártam, hogy milyen hatása lesz. Nos, a combjába állt bele az éjgyilok, amitől hangosan felordított és még mindig vakon, de felém fordult, hogy a távolból suhogtasson felém, mintha csak ott álltam volna előtte. A szemöldököm felszaladt a homlokom közepére.
- A por az agyára is ment...? - tűnödtem hangosan.
Aztán a szél, amelyet a kardcsapása ért el, és amire nem számítottam, elért a gyomromnál és hátra tántorított pár lépést. Éreztem, ahogy a ruhámat és a páncélomat felvágja és felvágja a hasamat...de nem. Ahogy lenéztem, csak enyhe vérzést láttam. A vágás felületi sérülés volt csupán, semmi komoly, noha ennek ellenére azért vérzett és iszonyatosan csípett. Még sem ment a por az agyára, csak tette, amit ebben a helyzetben tudhatott. Aztán ismét elordította magát...és éreztem, ahogy újból félelem száll a szívembe, amelyet a harci láz éppen hogy csak elnyomott, az most visszatért. Arcomon egy féloldalas vigyor jelent meg, de nem azért, mert élveztem a helyzetet, hanem hogy elrejtsem a hirtelen jött félelmemet.  Letaglózva tudtam csak várni pár pillanatig, aztán amint a szívverésem hellyel-közzel a normálisra esett vissza (bár az itteni normális még mindig jóval gyorsabb volt, mint a ténylegesen normális) előhúztam csizmám szárából Bloodbond-ot, hogy ismét két fegyverem legyen és óvatosan közelítettem meg "ellenfelelet", amely leginkább abban merült ki, hogy igyekeztem gyors és kiszámíthatatlan mozgással lezárni a kettőnk közötti távolságot, hogy közelharcban mérhessük össze a tudásunkat. Eközben észre vettem azt is, hogy a holdpor, amely eddig a feje körül lebegett, szétoszlott. Innentől kezdve már ismét látott engem és ezt ki is használta egy gyors előretörés formájában, amely ténylegesen gyors volt...annyira, hogy alig tudtam számítani rá, s megpróbáltam félre ugrani előle, ezzel viszont elveszítve a kezdeményezést, amely eddig nálam volt. Bár sikerült félreugranom, azért annyira nem voltam gyors, hogy Lance rohanásának menetszele ne érjen el, így az vetődés közben taszított rajtam és éreztem, ahogy testem végig csúszik a hófehér füvön, beszerezve pár horzsolást.  Aztán feltápászkodtam és rájöttem, hogy nem húzhatom sokáig a harcot. A Mélységi belelát a fejembe, így gondolja azt is tudja, hogy mennyire értek a harchoz és egyéb dolgokhoz. Ha most nem teljes odaadással harcolok, akkor nem csak hogy megöl minket, de előtte jól meg is kínoz mindhármunkat. Elmorzsoltam egy halk bocsánatkérést a fejemben, amely Lance-nak szólt, miközben egy laza csuklómozdulattal holdfényből font láncokat idéztem köré, amelyek bőven elég időre lebénítják őt ahhoz, hogy végezhessek vele...és ez teljesen megrémitett, de nem tudtam mit tenni ellene. S hirtelen már csak azt vettem észre, hogy az a támadás, amelyet Lance a távolból indított ellenem és amiről nem gondoltam sokat, a nyakamnál talált el. Éreztem, ahogy a vágás felszakítja a bőrt...és talán mást is? Éreztem a vért, ahogy lecsorgott a nyakamon. A rémület kergetett. Átvágta volna a torkomat? Megszédültem, aztán mielőtt még rájöhettem volna, hogy mennyire komoly a sérülés, inkább nem szórakoztam, és lekaptam a karvédőmről egy gyógyitalt, hogy begyógyítsam a sebemet. A nyaksérülésekkel nem lehetett szarakodni. Éreztem, ahogy a seb összehúzódik, s bár még mindig szédelegtem egy kicsit, tovább haladtam.

  Tovább haladtam, hogy lássam Lance-t, ahogy a földön fetrengve próbál kiszabadulni a köré idézett mágikus bilincsek fogságából. Láttam az arcán átsuhanó érzelmeket, de inkább igyekeztem kitörölni azokat a fejemből. Minden egyes lépés egy kínszenvedés volt, ahogy tovább vonszoltam magamat a testhez. Még egy lépés. Még egy lépéssel közelebb, hogy megöljem a barátomat. Aztán már csak azt vettem észre, hogy ott állok a teste felett, Clandestine-t a torkához szorítva, miközben a Mélységi felé fordultam. Az elmémet teljesen elöntötte a harag, vörös ködként ereszkedett rá és ezen a ponton már...már engedtem az őrületnek, amelyet a közelében éreztem, amelyet eddig próbáltam visszaszorítani az elmém mélyére.
- Ezt akartad? Hm? Barát öljön barátot?! - vontam őt felelősségre.
- Amennyiben nem ajánlotok nekem szórakoztatóbbat, ez lesz. Vághatod.
Érkezett meg a válasz, s miközben az a förtelmes lény Freia-val társalgott, én még továbbra is Lance felett térdepeltem, kizárva a fejemből a hangjukat. Nem akartam hallani. Csak láttam a barátom szemében az elkerülhetetlen vég okozta...nem is tudom mit. Tehetetlenséget? Félelmet? Beletörődést? Jajj, annyira sajnálom.
- Tudnék szórakoztatóbbat, csak nem nekem...
Nyögtem fel, ahogy Kiril ezt a pillanatot választotta annak, hogy mindenféle félmeztelen és meztelen képekkel töltse meg az elmémet Veroniel-ről és folyamatosan azt hadarja, hogy ha már úgy is meg kell döglenem, legalább dugjak egyet előtte. Éreztem, hogy Ő sem teljesen maga. Normáis állapotban még Ő se lenne ennyire agyhalott, hogy ilyen ötletekkel álljon elő. Megpróbáltam ezeket a gondolatokat kirázni a fejemből, nem túl sok sikerrel. De már nem halogathattam tovább a másik dolgot sem.
-'Twas an honor, my friend...
Súgtam Lance-nak, ahogy lesújtott...a kezem, egyenesen az arcára. Beletömörítve minden frusztráltságomat, minden idegességemet, minden félelmemet. Nem vitt rá a lélek, hogy megöljem őt. Nem fogom megölni őt. Akármennyire is erre akar kényszeríteni a némber, nem fogom megtenni. Vesztett. Nem fogom megtenni.
- És ha csak ájultra verem vagy megkínzom? - próbálkoztam kétségbeesetten, kérlelően.- A hosszas fájdalomkiáltások jobbak, mint egy egyszeri halálhörgés, nem?
Fogalmaztam meg hangosan a gondolatokat...azonban a fejemben egy másik beszéd játszódott le.
~Kérlek, ne ölesd meg velem a barátomat...megteszek bármit már ezen a ponton...~
...és a hatás nem váratott magára. A Mélységi meghallotta a gondolataimat, és Freia-t úgy taszítva el magától, mint egy megunt játékszert, pattant fel hozzám és áll meg előttem. Szemében izgalom és vágy csillogott, az enyémben leginkább félelem és horror. Oh, Hold Anyára. Mit tettem?!
- Ez jó hozzáállás! Kiváló! Akkor a szolgám leszel.
Ijedten hátráltam a jelenéstől. Hátráltam Lance-tól, aki még mindig megbéklyózva hevert a földön. Hátráltam Freia-tól, igyekeztem hátrálni a Mélységitől. Ettől az egész helytől. A gondolat olyan horrorral töltötte el az elmémet, hogy az eddig érzett félelem ehhez képest semmi sem volt. Hogy én ennek a valaminek a szolgája legyek?! Hogy....nem, nem....miért voltam ennyire hülye? Miért nem tudtam csak elvágni Lance torkát, aztán felkoncolni Freia-t. Őket feltámasztotta volna Azrael, Ő megkapta volna azt a rohadt pajzsot. De én túléltem volna. Hát, most már ennek semmi esélye sem volt. Az ellenállásom rohamos hirtelenséggel rogyott össze és én ott álltam, megtörten a Mélységivel szemben...
- Ez lenne a végleges döntése? - a hangom nem volt határozott. Csak beletörődő...és cincogó, mint egy kis patkányé. Mert az is voltam a szemében. Csak egy olcsó kis játékszer, egy féreg, amit a sarka egyetlen mozdulatával tapos össze. Aztán már csak azon kaptam magam, hogy a Nő ismét átölel engem hátulról, mint a szeretőjét, és kéjes hangon súg a fülembe.
- Hát persze. De ne aggódj, nem örökké. A másik kettő mehet. Mi pedig addig kitaláljuk, hogyan fogod elpusztítani azt, ami a legfontosabb nekem: a Holdat.
Minden elmosódott körülöttem. Észre se vettem, ahogy a többiek eltűntek. Csak ott voltam, a sötétség ölelésében, összepiszkított nadrággal elől és hátul, egy nő ölelésében, aki éppen arra készül, hogy a Holdat elpusztítsuk...és fogalmam sem volt arról, hogy ebből a helyzetből hogyan verekedem ki magamat...


_________________
[Frakcióküldetés] Hierosgamos - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

27[Frakcióküldetés] Hierosgamos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés] Hierosgamos on Pént. Aug. 23, 2019 5:18 pm

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A végtelennek tűnő folyosó egy tágas, de már emberi mértékkel is kellemes méretű, ablaktalan körterembe torkollott. Egy pillanatra megtorpantam előtte, épp elég időt adva Azraelnek, hogy elharaphasson egy utolsó tanácsot.
- Legyél óvatos. Chesediel ugyan kedvesebbnek tudható közöttünk, de-
Nem tudtam, hogyan fejezte volna be, ugyanis a terembe lépve mintha egy láthatatlan erő kitaszította volna a fejemből a kovácsangyal szavait. Hosszan, nyugtalanul sóhajtottam, de nem maradt sok lehetőségem.
- Úgy látszik ezt is magamnak kell kiderítenem.
A terem teljesen üres volt és mintha egészében márványból építették volna. Az alapzatát egyre zsugorodó körívekkel osztották fel, ami gyanúsan irányzéknak tűnt, így a közepe felé sétáltam. A csizmám kemény talpa idegőrlően kopogott és visszhangzott a föld alatti üres térben, ám ezt rövidesen elnyomta a csikorgás, ahogy – mint számítottam rá – az egész hely életre kelt. A körívek lépcsőzetesen ereszkedni kezdtek mögöttem és előttem is, szerencsére mindig tartva a kellemes lépéstávot. A középső, alig néhány arasznyi kör teljesen el is tűnt, helyére egy aprólékosan csiszolt kőállvány emelkedett, rajta egy metálosan fénylő jogarral. Nem volt sem szép, sem díszes, de valami nem evilági eleganciát sugárzott a hatszögek lehetetlen kombinációjából alakított formájával és a fejébe rajzolt geometriai vésetekkel.
Kissé félve emeltem meg, várva egy hirtelen rám törő rohamot vagy erőt, ami összeszorítja a mellkasomat, de egyelőre nem történt semmi.
- A jogar meg van, de hol a sereg? - emeltem kételkedve az arcom elé, amikor a talpam alatt lévő gyűrű is süllyedni kezdett. A terem alatt ugyanaz a fekete, ásító semmi húzódott, mint a korábbi lépcsőkön, így ösztönösen billentem ki az egyensúlyomból.
Nyugalom. Uralkodnom kellett magamon, különben véget is ért a rövid küldetés és talán örökké zuhanhattam kívül az általam ismert világon.
A gyűrű süllyedése azonban megállt, mikor a nyakamat érte a padlószint, aztán kissé zökkenve visszaemelkedett. Gyanakodva visszahátráltam a külső gyűrűkig, a középső platform pedig újra eltűnt és valami egészen különössel bukkant elő újra. Hasonló volt ahhoz a gólemszerű lényhez, aki fogadott minket a könyvtárban, azonban szélesebbnek és robusztusabbnak tűnt, amikor pedig a kőkör, amin állt hozzásimult a többihez váratlanul hátat fordított és kinyílt. A háta úgy hajlott ketté, mintha csak egy meghajlított ajtó lett volna, aztán a vállai, a karja, a combjai, a vállai is felhasadtak, megmutatva a benne rejlő ürességet. Mint egy koporsó, amit pont a méretemre szabtak.
- Ez csak egy tréfa, ugye? - szaladt fel a szemöldököm, ahogy óvatosan közelebb léptem, de a helyzet pontról pontra lett egyértelműbb – és kétségbeejtőbb. A különös rendszer, ami idelent működött mindenképpen azt akarta, hogy belesimuljak a gólem belsejébe.
Nagyot sóhajtottam és letettem a jogart a kőre, aztán próbáltam páncélként gondolni az angyallényre és beleigazgattam magam. A kitárult lemezek úgy csapódtak rám, mintha egy egérfogó kapuja lett volna, a sötét pedig nagyon gyorsan kúszott be a szememen keresztül a mellkasomba. Próbáltam megmozdítani a karomat, de csak rideg ellenállásba ütköztem. Szaporán pislogtam, de nem lett tisztább a kép, még a lélegzetem is nekiütközött az előttem feszülő márványlapba, ami a gólem arca volt. A gondolataimat egyre sötétebb és rémisztőbb képek kezdték zavarossá tenni és éreztem, ahogy a légzésem szaporább lesz, amin nem segített a hirtelen bőrömnek csapódó, nedvesen ragacsos… akármik. Mintha pici ujjak lettek volna és a nyakam hátulján csoportosultak leginkább, az érintésüktől pedig fájdalmasan élesen világított fel előttem a terem. Mintha a saját szememmel láttam volna, csak nem a megszokott magasságból – feltételeztem a gólem érzékein osztoztam.
- Ne aggódjon, minden rendben lesz. - szólalt meg egy kellemes női hang a hátam mögött, de ahogy felé akartam fordulni a mozgással még mindig gondjaim voltak.
- Ezt igen könnyű kijelenteni. Kivel beszélek?
Pár pillanatnyi néma csönd következett, aztán a rejtélyes nő újra megszólalt.
- Ne fáradjon, még nem hallom. Legutoljára nefilimhez volt állítva, maga nem tűnik annak... Áh, nincs gond, tökéletes lesz az is.
Akárki is beszélt hozzám kattogó hangok kíséretében mögém sétált és éreztem, hogy valamit állítgat és csavaroz a páncélom hátsó részén, aztán mintha egy nagyon erős szél szűnt volna meg elengedtek az illesztések – én pedig majdnem orra estem. Szerencsére sikerült megtalálnom az egyensúlyomat és óvatos mozdulatokkal megfordulnom, végre megfigyelve a nőt.
Szinte mesterien tökéletes volt, mint néhány Blutstern realista szobrai. A női test anatómiai pontosságú utánzása volt minden arányában, minden hajlatában és formájában, csupán az arca volt tükörsimára csiszolva, akárcsak egy sisak redője.
- Így. - jelentette ki nagyon emberien összefonva a karjait maga előtt. - Hogy érzi magát?
- Mint akit bekebelezett egy üres kőpáncél. - feleltem az igazságnak megfelelően. - Ki maga?
- Az én nevem... A... Aleph. - felelte nem túl meggyőzően, de annál lelkesebben. - Én leszek segítségére az elkövetkező csatában.
Óvatosan behajlítottam és kinyújtottam a karomat, majd csak a biztonság kedvéért felvettem a jogart a földről. Nem ez volt az első eset, hogy más testben kellett lennem, de határozottan a legkülönösebb.
- Értem. Mit kell tennem most?
- Először is behangoljuk önt. Noha nem vehet részt a csatában, ahogy Seraphiel maga sem, szüksége lehet önvédelemre. Milyen fegyvereket kíván? - csicseregte teljesen nyugodtan Aleph, én azonban nem tudtam osztani a lelkesedését. Minden erőmmel azon voltam, hogy higgadt és funkcionális tudjak maradni abban az őrületben, amibe kerültem, így az udvariasságra nem maradt kapacitásom.
- Sosem használtam még fegyvert, mágus vagyok. Szóval a legegyszerűbben kezelhetőt.
A szobornő intett egyet, amire a bal karom körül a páncéllemez kopoltyúszerűen felnyílt, a járatokból pedig nagyon is ismerős fekete lángok csaptak ki.
- Ez duplájára növeli a képességeit. Esélyes lehet azonban, hogy Serafiel megszegi a szabályokat, és megpróbálja megtörni az elméjét. Ez ellen csak egy ideig képes ellenállni az egysége, úgyhogy amint ezt érzékeli, meneküljön.
Nem volt a legbíztatóbb tanács, de örültem, hogy legalább előre számoltak ezzel.
- Hogyan tudok menekülni Serafiel elől? Úgy tudtam a bukottaknak nincsenek korlátai.
- Lényegében néhány társaim közül az útját fogja állni, ameddig menekül. Nincsenek korlátai, valóban, de ameddig eltalál valamit, addig nem tudja megkülönböztetni, hogy melyik proto-gólem volt az. Így lettünk tervezve anyánk által.
Proto-gólem. Szóval így nevezték magukat ezek a furcsa teremtmények, Chesedielt pedig az anyjuknak.
- Értettem. - bólintottam beletörődően. - Mehetünk.
Aleph a kör közepe felé intett és meg is indult előttem, tökéletes életszerűséggel rugózva a léptei közben. Ha nem hallottam volna a kőnek ütődő kő hangját biztosra vettem volna, hogy ugyanolyan puha hús alkotta, mint akár engem.
A gyűrű, amelyen legutóbb is álltam ereszkedni kezdett újfent, ezúttal túlhaladva a fejmagasságon. Nem mozdultam, szinte levegőt venni is alig mertem a sötét semmi peremén táncolva, de a szobornőt mellettem láthatóan annyira nem zavarta.
- Háromezer-nyolcszáztizenkettő egység áll rendelkezésére. Ezeknek fegyverzetét ön dönti el, de gyakorlatilag a legtöbb felszíni, egyszerű fegyver a rendelkezésére áll. Vannak mágusok is, háromszáztizenkettő egység. Ezek a gyalogos erőink.
Az egységek alatt gyanítottam, hogy a többi proto-gólemet értette de most lett csak igazán világos előttem, hogy tényleges csatára készültem. Nem játékra, nem sakkra, még csak nem is illúzióba rejtett talányokra, mint Heimsroth mellett. Ősi, egyszerű ütközetre, seregek egymás közötti leszámolására. Nem voltam katona, viszont most sok múlt rajta, hogy mit tettem.
- Serafielnek milyen egységei vannak? - kérdeztem Alephtől. Jobb volt úgy nekimenni a csatának, ha tudtam mit is kellett legyőznöm.
- Serafiel a rettenetes Veroniel szövetségese, így rendelkezésére áll nagy mennyiségű nefilim lovas és mágus az Örök Nap Csarnokaiból. Bizonyosan használja a hely különleges, megromlott élővilágát is ostromegységeknek.
Amilyen egyszerű kérdés volt annyi újabb rohanta meg az agyamat, de most sorba kellett rendeznem őket. Veroniel és az Örök Nap Csarnokai ráértek akkor, ha már készen álltam legyőzni Serafielt.
- Szüksége lehet ostromegységekre? - vontam fel a szemöldököm a gólem belsejében. Ha helyőrséget kellett megvédenem, az lényegesen könnyebbnek hangzott.
- Az ostromegységek nagy ütőképességet jelentenek a jól páncélozott proto-gólemek ellen. Továbbá nyilván kész lesz tovább is haladni, ha nyer. - felelte Aleph, amire elhúztam a számat. Tehát a mélységi annyira sem vette komolyan, hogy azzal számolt, mi lesz miután nyert. De ki hibáztathatta volna, ha egy végtelen hatalmú entitás lettem volna én sem tekintettem volna magam fenyegetésnek.
- Szóval csak a világ sorsa múlhat azon, hogy ne engedjem nyerni. Lovas és mágus. - gondolkodtam el, próbálva felidézni minden morzsányi hadászati ismeretem. A mágusok jelentették a nagyobb problémát, ugyanis kiszámíthatatlan volt milyen erőknek parancsoltak és hogyan befolyásolták a csatát. - A sereg egyharmada legyen lándzsás és kardforgató, fele-fele arányban. Egy másik harmada íjász, de még jobb, ha puskás, már ha az lehetőség. A maradék egyharmad legyen az összes mágusegység és a leggyorsabban mozgó katonák. Lehet valahogy a proto-gólemeket gyógyítani harc közben?
[color=indianred]- Értettem. Puskára nincs lehetőségünk, ám ha távharcot kíván, megoldhatjuk. Gyógyítani nincs lehetőségünk, sajnos arra csak anyánk képes. Túl komplex a kettős-szerkezet. Bátran kérdezzen, ha esetleg felvetése vagy javaslata van. Állunk rendelkezésére. – erősített meg sokadjára, amit kezdtem kicsit furcsállni.
- Ami a legfontosabb, hogy a mágusaival és az ostromegységeivel végezzünk, ez lesz a távharcosok és a mágusok feladata. Ha ez megtörtént, a gyalogos egységek állni tudják a lovasrohamot, és onnan már csak egy állóháború lesz, ami felmorzsolja. Legalább is ez a terv, minden más majd kiderül. Én készen állok.
A stratégia végtelenül egyszerű volt, de reméltem működhetett. Aleph bólintott.
- Értettem.
Pár másodpercig némaság állt be köztünk és csak a halk zümmögést lehetett hallani, ahogy a gyűrű ereszkedett a feketeségben, aztán azonban a szobornő ismét megszólalt.
- Milyen... odafent?
- Ez egy különös kérdés. - mosolyodtam el, bár nem hittem, hogy a páncél alatt látta. - Élőbb, koszosabb és világosabb. Legalább is legtöbbször. Mire vagy kíváncsi pontosan?
Aleph nem tétovázott sokat, tartása mintha aggodalmat tükrözött volna és biztosra vettem, hogy ha lett volna arca az rémülten torzult volna el.
- Mennyi hatalmuk van a bukottaknak odafent?
Láthatóan kényes téma volt és nem akartam a gólem láthatóan nagyon is valódi érzelmeit megbántani, így komolyan és tárgyilagosan válaszoltam.
- A bukottól függ. A legtöbb még meg van láncolva, így főleg szolgákon keresztül éri el, amit akar. Emberek segítségével, kultistákkal. Az a néhány, amelyik szabadon van egyelőre nem döntött úgy, hogy leigáz minket.
- Értem. - felelte nyugodtan, de kissé szomorúan. - Kik szabadultak el? Neveket tud esetleg?
Úgy tűnt tényleg fontos volt ez az információ, vagyis név szerint ismerhette az itt bebörtönzött angyalokat.
- Azrael, talán elsőnek. Hoshekh nagyon próbálkozik, legalább is a híresztelések szerint, de még nem hiszem, hogy sikerült eltépnie a láncait. Erborosh, köszönhetően a fajtámnak, őt azonban Abaddón megsemmisítette. De az egyik nagyon erős fenti ember, Esroniel von Himmelreich azt állította, hogy négy mélységit semmisített meg, így még legalább négyen voltak.
Aleph csüggedve szegte le a fejét.
- Túl sok. - suttogta megsemmisülve, aztán visszanézett rám. - Mindenképpen nyernünk kell. A Metallurgosz Azrael nem ártalmas, ahogyan Chesediel anyánk sem óhajtja a világ pusztulását. A Veroniel-hű bukottak azonban mindenre veszélyesek. Rögvest fel kell juttatnunk anyánkat.
- Ezen leszek, ne aggódj. - próbáltam bátorító lenni. - Nem szeretném, ha a világ elpusztulna. Még dolgom van vele.
A proto-gólem magát összeszedve bólintott.
- Két felszerelt építési segédkarunk is van. Ostromegységeket megállíthat, de ezek nélkül képtelenek leszünk javítani a hely szerkezetét. Ha úgy dönt, bevetjük őket.
Tehát volt a tarsolyunkban két ütőkártya, de nagy árat követeltek.
- És ha nem leszünk képesek javítani a hely szerkezetét, akkor mi történik?
- Évtizedekig semmi talán. De utána, ha Veroniel alattvalói megindulnak, keresztül a szerkezeten, fel fognak jutni könnyedén.
Bólintottam.
- Tehát jobb, ha megmaradnak.
Semmi értelme nem volt megmenteni a világot most, ha húsz, harminc, ötven év múlva Veroniel alattvalói legyalulják, bárkik is legyenek.
- Csak ha ön is így gondolja. Ön a tábornok jelenleg. - emlékeztetett Aleph, visszatalálva csilingelő, segítőkész hangjára.
- Kérdezhetek valami személyeset? - fordultam felé félig, még egyszer végignézve az alakján. Nem utánozta az életet, hanem tökéletesen visszaadta. Valami nem állt helyre vele kapcsolatban és jobb volt most kideríteni.
- Csak nyugodtan.
- Tényleges, gondolkodó és érző személyiséged van, vagy csak nagyon pontosan utánzod? - kérdeztem, amire a szobornő rázkódni kezdett… aztán felnevetett.
- Hát lebuktam. Természetesen, valódi vagyok. A nevem Anat bat-Chesediel.
Anat bat-Chesediel… Ismerős nyelv volt, még ha nem is értettem rajta.
- Te egy nefilim vagy? - kérdeztem meghökkenten. Tudtam, hogy a félangyalok rejtélyesek voltak, de erre még én sem gondoltam.
- Igen. Sejtem, nem erre számítottál. - váltott tegezésbe, én viszont olyannyira zavarba jöttem, hogy csak hebegni tudtam.
- El... elnézést, nem gondoltam. - mentegetőztem és kis híján a karom is megemeltem védekezően. - A nefilimek, akikkel eddig találkoztam emberekhez hasonlóak voltak. Mármint anyagban is.
- Valamennyire én is az vagyok. Valamennyire. Tudja, nemzetségünk a túlélésért nagy áldozatokat hozott. - felelte vállat vonva. Nem értettem hogyan értette azt, hogy valamennyire, de gyanítottam, hogy hozzám hasonlóan a valódi lénye a kőből faragott test üreges belsejében lehetett.
- A túlélésért?
- Nem Serafiel volt az első, akivel összeütközésbe kerültünk. Volt egy pedig, aki jó irányban fogta meg anyánk gyenge pontját: Mi voltunk azok. Így hát mielőtt megfőzött volna minket saját levünkben, anyánk megerősítette testünket. Így életben maradhatunk, és szolgálhatjuk. - magyarázta teljesen nyugodtan. Hirtelen szédülni kezdtem és gyengének éreztem magam, de a páncél szerencsére megtartott. Olyan pragmatikus, hideg tárgyiassággal beszélt az én egyszerű elmémet megbotránkoztató, kegyetlen és kifacsart dolgokról, ami groteszké tette minden mondatát.
- Gyakoriak a háborúk a bukottak között? - kérdeztem inkább azért, hogy tovább tereljem a témát.
- Gyakorinak nem mondanám, de nem ritkák. Régen több volt. Az elmúlt harminc évben azonban megszaporodtak sajnos. Nyilván Veroniel az oka.
Kezdtem belefáradni ebbe a nagyon sokszor ismételt névbe, így ideje volt napirendre térni felette.
- Veroniel a nagyhatalmú entitás a bolygó közepén? Elnézést az ostoba kérdésért, de eddig még sosem nevezték nevén előttem.
Al… Anat bat-Chesediel bólintott.
- Így van. Azt hiszem a neve önöknél Zargath'hat. Egy bukott angyal, talán a legerősebb közülük. Ez a börtöne, mi pedig a börtönőrök.
Zargath’hat. Az ősi legendák szörnye, a végítélet, minden gonosz forrása. Az, akinek ébredése magával hozza a világvégét… és én az ő vazallusával készültem birokra kelni. A gólempáncél egyre jobban szorított, a levegő kezdett elfogyni, az ujjaim pedig idegesen csavargatták a jogar szárát
- És ha már neveknél tartunk, mik azok az Örök Nap Csarnokai?
[color=indianred]- Egy furcsa világ, bent, a közelében Veronielnek. De hogy mi van ott, azt nem tudom. Senkit, de senkit nem engednek le oda, aztán pedig hagyják megszökni. Nagyon szigorúan őrzik.
- Értem. Azt hiszem egyelőre elfogytak a kérdéseim. - mosolyodtam el hisztérikusan, de szerencsére ezt sem látta. Olyan voltam, mint a hangya, akinek megmondták, hogy a boly mélyén egy csillag lakott és csak a vékony homok választotta el, hogy hamuvá égessen mindent és mindenkit maga fölött. Mintha elvékonyodott volna az üveg, ami mögött ott vicsorgott és bámult tág, véreres szemekkel az iszonyat maga, egy szörnyeteg, aminek a bőréből is félelem párolgott.
- Illetve talán még egy. - motyogtam félig öntudatlanul. - Ha Chesediel a felszínre jön, ahogy Azrael akarja, ti is jösztök vele?
Anat megrázta a fejét.
- Mi maradunk. Vagy talán páran mennek. Vigyázni kell erre a helyre is.
Kurtán biccentettem.
- Világos.
A beszélgetés elapadt, de épp időben, ugyanis magunk alatt mintha egy jókora kő erkély bontakozott volna ki a sötétségből. A lebegő kör ebbe simult bele, a proto-nefilim pedig lelépett róla és elindult egy díszes, faragásokkal és vésetekkel díszített trónhoz.
- Foglaljon helyet.
Engedelmeskedtem és végigpillantottam az erkélyen túl fekvő téren. Velem egymagasságban egy másik, hasonló kiugrás volt rajta egy hasonló trónszékkel, mintha egy valamikori, azóta leomlott két kőhíd gigászi szélei lettek volna. Alattunk egy romokkal tarkított, de nagyrészt sík terület adta a csatateret. A hatalmas kőtömbök akadályozták a lovasok mozgását, viszont kiváló fedezéket nyújtottak mágusok és íjászok elől, így úgy véltem nekünk és Serafielnek is származhatott belőle előnye.
A jobbom felől egy másik proto-gólem – vagy nefilim – sétált mellém és kihúzta magát, mint egy közkatona.
- Előkészítettünk mindent a parancsnok utasításai alapján. Készen állnak az egységek. Bevethetjük őket, amint úgy kívánja.
- Legyen úgy. - biccentettem. - A gyalogosok védjék a távharcosokat és ne engedjenek egyetlen lovast sem a közelükbe.
A lény meghajolt, valahonnan az erkély alól pedig kőtestű gólemek serege özönlött a csatamezőre. Messze voltak és aprónak tűntek, alig tudtam kivenni mi történt odalent, azonban Chesediel úgy tűnt számított erre. A levegőben mágikusan egy térkép rajzolódott ki, rajta pedig mozgó pontokként, fegyvernemek szerint megkülönböztetve megjelentek az egységeim. A seregem.
- Ameddig önnél a jogar, akaratát követik.
A gólem hirtelen elnémult és előre nézett, így követtem a pillantását. A szemközti párkányra megérkezett az ellenfelem – egy toronymagas, vékony emberalak, akinek végtagjai helyett csak fémből kovácsolt gúlák voltak, előregörnyedő fején pedig három lángoló lyuk a szemeknek és a szájnak. Mintha egy óriás családom őrültebb tagjainak keze közé került volna és az Isten maga is elátkozta volna a kreatúrát utána.
- Az Serafiel. - mondta Anat, amire felé fordultam.
- Azt hiszem szerencsétek van anyátokkal. Hol vannak a seregei?
A kérdésem úgy tűnt elindított valamit, ugyanis alattunk a csatatéren meghasadt a föld, a mélységi rettenetes, rémálomba illő serege pedig előkúszott, mint a genny egy sebből.
Volt köztük a proto-gólemekkel egy magas gyalogosok, ha nem magasabbak. Hosszú lepel borította őket, nyilvánvalóan ők voltak a varázslók. Furcsa sokkal magasabb lények is követték őket, emberszerű a felsőtettel, de derékból mintha összeforrasztották volna őket valaha volt lovak szárazra szívott, csökött teteméhez. A kezeikben hatalmas kalapácsokat tartottak a gólemek páncéljának áttörésére, így úgy sejtettem ők lehettek a lovasság. A mágusok és lovasok együtt már meghaladták az irányításom alá rendelt egységek számát, de a gyászmenet még nem ért véget. Utoljára négy hatalmas, túletetett disznóra emlékeztető förtelem jött, pálcikaegyenes, hegyes lábakkal, de fejet nem láttam rajtuk. A hátuk közepéből megszámlálhatatlan sok kar nyúlt előre és már csak a méretükből láttam, hogy ők voltak az emlegetett ostrombestiák. Anat hümmögött egyet, de kifejezetten nem rázta meg a látvány.
- Ízléstelen teremtmények.
Kissé kábán bólintottam, de aztán megráztam a fejem.
- Egyetértek. De csak húsból vannak, azt pedig ismerem. Készen állunk?
A proto-nefilim bólintott.
- Az ön jelére készen.
- Várjuk meg, hogy az ellenség kezdeményezzen. Aztán amint megmozdulnak zúdítsanak rájuk minden távolsági támadást, mi van, különös tekintettel az ostromszörnyekre és a mágusokra.
Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Egy istentelen, kegyetlen szörnyeteggel készültem szembeszállni, mégis szinte előre éreztem a győzelem mámorát a tagjaimban és akaratlanul haraptam bele az ajkamba.
Gyere csak, Serafiel. Hadd mutassam meg hogyan zúzlak össze.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."
Felhasználó profiljának megtekintése

28[Frakcióküldetés] Hierosgamos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés] Hierosgamos on Kedd Aug. 27, 2019 5:59 pm

Amelia Tewelon

Amelia Tewelon
Déli Katona
Déli Katona
A  megdöbbenésemnek hangot is adtam, ahogy elemelkedett a lábam a talajtól. Valószínűleg Mina is megérezte, mert erősen megszorítottam első reakcióként, hiszen valamibe ösztönösen kapaszkodik az ember ha zuhan.
A gyomrom tótágast állt, mert nem tudtam értelmezni hol a lent és a fenn.
- Azt hisze.......mindjárt megoldódik a ....problémánk. - nyögtem ki, igyekezvén a gyomrom tartalmát bent tartani.
- Az... az jó. - mondja kissé elmosódottan Mina.
- Nagyon remélem. - kontrázik rá Damien.
Egy pár pillanat múlva már láttam is merre tartunk és semmi kedvem nem volt belefulladni egy patakba, így addig kapálóztam, amíg az irány kicsit megváltozott és kisebb bozótok közeledtek. Felkészültem a földet érésre.
- Kapaszkodj Mina!
- De-de-de miért nem a víz felé megyünk? Az nem üt akkoráááááá.. - sikkantott egyet a vámpírlány és éreztem, ahogy kapaszkodása erősödött.
Becsapódtunk a susnyásba, ahol az ágak szana-szét törve lassították az esésünket.
Végül csak megállapodtunk valami szilárd talajon, ami főként hosszú szálú vörös fűből állt, és kóró-szerű vörös ágakból. Úgy tűnt, komolyabb sérülések nélkül megúsztuk.
- Azt hiszem, ez legalább valamennyire jól sikerült. Most már csak azt kell kitalálni, hol is vagyunk. - tápászkodtam fel, miközben reméltem Mina sem sérült meg. Ha kell felsegítettem, majd körülnéztem.
- Mindenki jól van? - kérdezte a sötét elf és ő is és társnője is felállt, ami már magában nagyszerű hír volt.
- Istenem, kis híján meghalunk, többször, majd pedig felzuhanunk egy növényekkel teli világba valahol Hellenburg alatt, vagy fogalmam sincs, hol, és össze vagyunk törve, nekem meg szétégett a hátam. Igazán alakulhatott volna ez jobban is. - motyogott. - Megvan a könyv, ugye? - kapott a sajátjához és megnyugodott, ahogy Damien is bólintott, majd felütötte a nála lévőt és belelapozott.
A táj sűrűn be volt nőve mindennel, a kórók, amik körülöttünk voltak, egy kicsit ide-oda hajladoztak. A füvek felszínéről valamilyen vörös nedv szivárogott és mindent egy különös szélfúvás töltött be.
- Mi lehet ez? - húztam végig az ujjam a felszínen. - Olyan, mint a vér.... - emeltem közelebb a szememhez és még meg is szagoltam. - Próbáljunk kijutni valami nyíltabb térre, hogy lássuk merre kell elindulnunk egyáltalán.
Damien beleszaglászott a levegőbe.
- Nem tudom, hogyan csinálják ezt, de az eddigiek alapján nem hiszem, hogy barátságos lenne.
A felszín valahogy el volt torzulva odafent. Elég egy pillanatra követnem Mina pillantását csak és abban szinte biztos voltam, hogy egy akkora esést, amit nekünk el kellett volna szenvednünk egy ekkora zuhanástól, senki emberfia nem élt volna túl, így nem is voltam kíváncsi rá, mit látnék, ha tovább nézelődnék.
Az ujjamon lévő vörös folyadéknak az illata alapján azt mondanám nem vér, nem volt vasas szaga, inkább még kellemesnek is mondanám, ha nem terjengett volna viszont más is a levegőben: nyers hússzag. Így aztán én nem az eget néztem, hanem a tájat, mert nem szerettem volna valami kellemetlenségbe beleszaladni, főleg nem egy sérült társsal.
- Haladjunk, tudsz járni Mina? - kérdeztem a vámpírlánytól, de elindultam arra amerre a legnagyobb volt az esély, hogy látok is majd valamit. A kezemben volt a kihúzott kardom és erősen füleltem is.
- Ne... ez a szag, megint.. - sóhajt Mina. - - Tudok, persze. Köszönöm. Jól vagyok, csak... mit kellene itt csinálnunk? Miért nem jött utánunk? Tényleg épp időben futottunk volna át? Vagy ez is valami próba része, hogy életben hagytak? - kérdezgette, de ezekre én sem tudtam a választ, így csak megvontam a vállam és mentem tovább, ahogy láttam jönnek utánam.
Nem találtam egyelőre semmi kiemelkedő épületet, de azért próbáltam kiverekedni magam egy kevésbé bozótos részre.
- Eszembejutott valami - szólalt meg Damien. - Lentről láttunk mozgást, emlékeztek? Valamiféle lényeket, ott nyüzsögtek, de nem lehetett kivenni, hogy mik azok. Ha fölfelé estünk... onnan... akkor ha ugyanabba az irányba megyünk ezen a síkon, mint azok a csarnokok, eljuthatunk hozzájuk.
Közben egyre több a fura, ingadozó kóró, ami próbál el-elmozogni attól ,hogy hozzá érjünk. Térdtől lefelé már teljesen beterített a különös, piros folyadék.
- Mi a fene ez? - böktem a kardommal undorodva a trutyiba, mert kezdett rossz érzésem lenni.
Damien felvetésében volt logika, de sajnos akármerre néztem nem láttam semmi kapaszkodót. Mérgemben az utamban lévő kórókat is levágom ha kell.
- Jé, ez a kóró se akarja, hogy megfogjam. Kölcsönös érzések. - jegyezte meg Mina is azt, amit én is tapasztaltam, ezek szerint nem csak velem csinálták.
- Ahh, de bánom már, hogy kibontottam azt a dobozt. Most is nagyon jól jönne. - tette hozzá.
- Az a csodadoboz mindig jól jönne. Hátha megint sütemény lenne benne.
- Ne is emlegesd... áú!- szisszent fel a vámpírlány, de mikor rákaptam a szemem csak intett, hogy semmi baj. Megingattam a fejem, mert nem kéne farkast kiáltani, ha nincs baj.......
Megláttam a vizet is, amit a levegőből is megszemlélhettem és amit igyekeztem is elkerülni. Most sem volt sokkal szimpatikusabb: zavaros, furcsán kék és fém illatú.
Kezdett idegesíteni ez az egész helyzet, mert már nagyon szerettem volna innen kikeveredni.
- Az a baj, hogy rossz helyen vagyunk. - jelentettem ki folyamatosan nézelődve és igazgatva magamon a ruhámat, amit a vörös folyadék furán rám tapaszt.  - Ott lenn kéne lennünk, ott a kijárat, itt egy darabot sem látok, sőt semmit nem látok, csak ocsmány vöröset és ezt a ragacsot érzem mindenhol. Nincs valami a tarsolyotokban, amivel messzebbre látnánk, vagy valami?
- Na jó, lehet, hogy mégsem lett volna jó ötlet beleesni. - méregette Mina a "vizet". - Csak egy falon átlátó kis eszközöm van. Vagyis nem csak falon lehet átlátni vele, hanem mindenen, ami nem élő. Ezt használtam még ott... ennek a csarnokrengetegnek az elején is, mikor az ajtón próbáltunk átjutni, átnéztem rajta. - vette elő a monoklit Mina, aztán fürkészően körül nézett vele.
Türelmesen vártam, hogy lát-e valamit, ami segíthet, mert nagyon nem tetszett ez nekem, de közben láttam, hogy Mina arcára kiült a megdöbbenés.
- Hohohó, várjatok csak. A földön át lehet látni. Ezek a növényizék itt mintha összeérnének valamiben, és.. az egész olyan, mint valami gép. Gyertek, nézzétek meg. Nem lehet sokáig nézni bele, mert árt a szemnek, de egy pillantást azért vessetek a földre. - adta oda először Damiennek, aki miután megnézte, amit társnője mutatott, átadta nekem az eszközt.
- Akkor ez csak földnek néz ki. De valójában nem az. A kérdés, hogy miért van itt? Lehetséges, hogy benne vagyunk egy mélységi...... agyában?
- A mélységi agya egy gépezet lenne? Nem hinném, bár sosem volt szerencsém hozzá és nem is szeretném, ha lenne. - adtam vissza a monoklit Mina-nak. - Lehet, hogy le kéne ásnunk, hátha ezzel megváltoztatunk valamit?
- Az egy kissé nehézkes lenne. Mivel ásnánk? És ilyen mélyre... nos, ha ez a valami él, nem hiszem, hogy örülne, ha beleturkálunk. Viszont azt mondom... általában folyóvizeket érdemes követni, mert elvezetnek valahová. Mi lenne, ha elindulnánk a patak mentén? Csak bele ne essünk. - mondta a sötét elf, amit Mina bólogatása kísért.
Most Damien indult előre, láthatóan igyekezett kerülni a kórókkal és a folyadékkal való érintkezést.
- Éget ez a szutyok! - álltam meg hirtelen és felhajtottam a nadrágom szárát, hogy megnézzem mi a baj. Úgy éreztem leég a bőröm.
Akármennyire is nem tetszett, ami a patakban víz helyett folyt, ha ez a vörös folyadék, amiben már majdnem térdig gázoltunk beleeszi magát a bőrünkbe, le kellett mosni.
- Nem viseljük el ezt sokáig, vagy leég a bőrünk, vagy levakarjuk, vagy ezzel az izével lemossuk. - intettem a patak felé. - Én nem látom, hogy ez a "patak" vezetne valahova. Megnézem mi ez. - bicegtem a "vízhez" és megpiszkáltam a kardommal először, aztán az ujjam hegyével is megpróbáltam.
- Hacsak a patak nem éget még jobban.. - sziszegte Damien mellettem éredlődve nézve, hogy mi lesz velem. - Viszont tisztást kerestünk, az meg van ott. - mutatott a víz folyása irányába.
- Nincs semmi baja, csak sűrűbb valamiért, mint a víz. - közöltem a meglátásomat a többiekkel, aztán igyekeztem gyorsan lemosni magamról a vörös folyadékot. - Nézzük meg mi van ott, veszíteni nem veszítünk semmit. - vontam meg a vállam.
- Na jó, végül is két rossz közül inkább a kevésbé rosszat.. - sóhajtott Damien és Mina-val együtt lehajoltak ők is lemosni magukat.
- Nem tudom mi a frász ez a trutyi, de mar, mint a csalán csak jobban. - szisszetem fel, ahogy megláttam, hogy már így is több helyen kiserkedt a vérem.
Ha ebben kell még sokáig gázolnunk, akkor nem lesz bőr egy idő után a lábunkon. Ekkor hirtelen eltűnt mellőlem Mina. Egyik pillanatban még ott mosakodott mellettem, a másikban már csak hűlt helye volt.
- Damien vissza! - ugrottam hátra és ha tudtam magammal rántottam a tündét is. - Hová tűnt, te láttad?
- Csak... csak el... mint Theo odabent. Vagy nem is tudom. De nincs a patakban, vagyis itt nincs, nem látni, nem csak elsodorta a víz, hanem egyszerűen... eltűnt. - motyogott is valamit a sötét tünde és gondoltam nem volt benne semmi szép, amennyit megértettem kicsit a nyelvükből. - Mi van, ha ez egy portál? Akkor csak azt tehetjük, hogy... utánamegyünk?
Ez nekem is eszembe jutott, már ahogy volt időm egy kicsit átgondolni, de mi van, ha nem? Ha pont ezzel ugrunk a mélységi szájába?
- Mi legyen Damien? - néztem a sötét elfre. Ha itt hagy, akkor egyedül biztos nem jutok ki innen, ráadásul a könyv is Mina-nal volt.
Minden másodpercben bajba kell kerülnie. - morogta Damien, mintha Mina szándékosan okozta volna ezt, de sejtettem, hogy másra gondol egyébként. - Látsz bármi esélyt, hogy értelmesen eljutunk oda, ahova kell, ezen az átokverte helyen? Egyáltalán hova kellene? Ki kellene jutnunk innen, elvinni a könyvet, aztán kezdjenek vele, amit akarnak. De nem, mi felzuhantunk ide... Ennek kell, hogy legyen valami oka. Na most, ha Mina is úgy el akar veszni, mint Theo, azt nem hagyhatom. Sajnálom. Utána kell, hogy menjek... nem kényszeríthetlek rá, hogy ezt tedd, és ha van bármiféle jobb ötleted, hogy derítsük ki, mit csinál a víz, akkor szíves örömest hallgatom.
Na jó! Az biztos, hogy Damien kicsit kiborult. Ennyit az egész úton nem beszélt.
Azonban sajnos nem tudtam semmi biztatót mondani a sötét elfnek, hiszen a saját gondolataimat mondta ki hangosan.
- Be kell valljam, hogy fogalmam sincs, hogy keveredhetnénk ki innen. Semmit nem látok, ami segítene. Talán a könyv, ami a mélységi barátjának a naplója........nem ír semmit erről? - böktem a Damien-nél lévő könyvre, aki sietősen belelapozott.
- Áhh! Hát ezt nem hiszem el. - csapott egy jókorát a homlokára, majd felolvasta amit talált.
"...Raab csarnokai fölött van egy vadon, ami valójában a bolygó Bet'sohar belsőbb rétegeit borítja. Egy féreg-lény őrzi, úgy nevezett Keleb, ami intelligens. A vörös folyadék az emésztőnedve, amit a kóró-szerű tagjai érzékelnek. Van egy pont, ahol a patak alábukik, ott beszélgettem vele. Förtelmes teremtmény, de nem rossz társaság. Sokat tud a helyről. Mondhatnánk, hogy mindent...."
Csak a fejemet tudtam fogni, hogy miért nem jutott már előbb eszembe a könyv, akkor talán Mina is itt lenne még velünk és eldönthetnénk, hogy hogyan tovább, de most már nem sok választásunk volt.
- Akkor nem csoda, hogy ez a mocsok csíp, mint egy kígyó!... Fantasztikus, úgy néz ki, mint a mi növényeink, és közben megesz minket. Honnan is ismerős ez? - dünnyögött közben Damien. - Eszerint megtaláltuk az egyetlen pontot, ahol le lehet menni vele beszélni. Szuper. Nagyon remélem, Mina elővette minden diplomáciai érzékét, ami még maradt.
- Ez egyre jobb lesz! Egy féreglény belében vagyunk vagy mi! Nincs ötletem, hogy mit tegyünk, de ha Mina ott van ezzel a Keleb-bel és az hajlandó velünk beszélni........Ugorjunk! - léptem közelebb a vízhez, aztán neki készültem az ugrásnak. Láttam, ahogy Damien kis habozás után a kezét nyújtotta felém, mire kicsit felszaladt a szemöldököm, de.....
Hát ha a sötét elfnek egy kis támogatásra van szüksége, hogy bátorítsam az ugrásnál........miért ne, nem fogok belehalni, legalábbis abba nem, hogy megfogom a kezét és magam után húzom.
Ám abba már abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy abba sem halok bele, amit a "víz" művelt velem rögtön utána.
A legkevésbé sem barátságos módon húzott és rángatott, ahogy olyan irányban csavarta, tekerte a testem, ahogy nem kellene.
Damient rögtön elveszítettem és egy idő után már a torkom is kisebesedett az üvöltésemtől.
Reccsenések, roppanások és még iszonyúbb fájdalom csapott le rám, ami véget is vetett a szenvedésemnek, mert aztán minden elsőtétült. A jótékony sötétséget már igen hálásan fogadtam.
Arra tértem magamhoz, hogy mozdulatlanul feküdtem valahol. Semmi rángatás, fájdalom. A szemem kipattant és a fáklyák fényénél a rám meredő - cseppet mintha neheztelő - Azraelt pillantottam meg. A szemem szinte azonnal a kezében szorongatott tárgyra tévedt.
- Ez.....ezek.....szerint.....megtalálta. - suttogtam elfintorodva a torkomban kelt fájdalomtól, rekedten.
Örömmel láttam, hogy Mina is megvan, bár nem ez volt a terv, de ez még a jobbik variáció.
- Theo?
Azrael csendesen megszólalt és ledobta a kezében tartott könyvet.
- Megtaláltam. A sötét tünde agyveleje mellett volt. Legyen hálás, hogy volt türelmem mindet kihalászni. A könyv nem járt ilyen jól. Ebből már nem tanul senki. - mondta hallható elégedetlenséggel a hangjában.
Az a csendes hang........Kirázott a hideg, pedig az már valami, mert így is majd megfagytam.
A sötét tünde agyveleje......jutott el hozzám az értelme is amit mondott.......
- Meghaltunk? Ez a pokol? - nyögtem fel, ahogy a könyv landolt mellettünk és láttam, hogy az nem több egy ázott kupacnál. - Ez melyik? Ami Minánál volt? - ráncoltam a homlokom. Nem éreztem magam valami jól....
- Azt hittem, az volt a lényeg, hogy tanuljon belőle... de... figyeljen... ott, ahol ez a könyv volt, az ég egy adta világon senki nem kereste volna. Ha azt akarta, hogy ne tanuljon belőle senki, miért nem... hagytuk ott egyszerűen? - tette fel a kérdést Damien, ami nem volt rossz kérdés, de szerintem nem erre utalt Azrael.
A mélységi zsinatelnök ugyan azon a hangon folytatta, mintha félbe sem szakítottuk volna.
- A hellenburgi nagytorony pincéjében vannak. Mind meghaltak, itt raktam magukat össze egy hét után. A könyv megsemmisült, a nyelvkönyv.
Azt hiszem ez volt az a két dolog, amit nem akartam hallani. Most akkor mi vagyok vajon? Még ember vagy olyan kultista izé?
- Biztos, hogy a nyelvkönyv? Hiszen nem lehet olvasni belőle semmit és Damiennél volt egy másik is, egy férfi írta, aki látogatta a ......az alvó mélységit. Nem lehet, hogy ez az? - intettem a papírok felé. Aztán nem tudtam megállni, tudnom kellett. - Ember vagyok még, csak ember?
- Sajnálom. Az én hibám. Megint. - szólalt meg Mina is, ami azt jelezte, hogy magánál van ő is.
- Ha jól sejtem, a... nekromancia valamely módszerével lehet az, hogy most itt... társalgunk? - tette hozzá Damien. - Hogy talált meg minket?
- Nem nekromancia. A hatalmam. Összeállítottam és saját anyagommal összekötöttem magukat. Úgy gondoltam, a próbálkozásaikért ennyit megérdemelnek. A könyvet nem sikerült épségben felhozniuk, ennek ellenére a kompenzációt átvehetik, ha készen állnak a távozásra. - mondta, majd felém fordult. - Az a férfi Esroniel von Himmelreich volt, az én barátom is. A naplója értékes ugyan, de minden részletét megőriztem én magam. A megmaradt töredékekből biztosra állíthatom, hogy ez nem a napló.
Szóval nem valamiféle zombik vagy csápos valamik lettünk, ez valamennyire megnyugtató, de azért egy mélységit magunkra haragítani nem épp jó dolog és azt hiszem az, hogy nem hoztuk el éppségben a könyvet, valami ilyesmit jelethet.
- Mi mindent megtettünk, amit emberileg lehetséges volt. Megszereztük a könyvet, de ha esetleg említette volna, hogy valami féreg belső szerveiben teszünk sétát, - hiszen ha tudja mi áll a naplóban, akkor ezt is tudta, - akkor esetleg nem úszunk abban a patakban és a könyv megmarad. - bukott ki belőlem azért, mert jó, hogy nem mi voltunk már a hibásak. - De azért örülök, hogy nem hagyott meghalni vagy.....halottnak maradni - zavarodtam bele.
- Szóval nem vagyunk halottak. Ezzel... lekötelez. Azt hiszem, hálával tartozunk.
- Miért... hozott vissza minket? - jó kérdés Mina és kíváncsian vártam a választ.
- De hiszen a benne írtak stimmelnek. Mi lenne ez, ha nem a zsinatelnök naplója? - teszi fel a kérdését a sötét elf is, én meg nem akartam lemaradni.
- A mágusfiúval mi lett? -próbáltam meg óvatosan felállni, ami kissé billegősen, de sikerült.
- A mágusfiú már jól van. Szerencsére kijutott. Maguk megpróbálták, de túlmutatott magukon. Ne érezzék magukat rosszul, megesik az ilyen. Az extra lehetőséget azért adtam, mert aki azt a naplót írta megbízott vele, hogy vigyázzak az alattvalóira. Se több, se kevesebb. Ha akarják, távozhatnak. - jelentette ki határozottan Azrael.
Nagy megkönnyebbüléssel hallottam, hogy nem csak, hogy kijutott valahogy a fiú, hanem még jól is volt. És hálás lehetek annak a férfinak is, aki ezek szerint jó pár mélységi barátot mondhatott magáénak, még ha ez igen csak különös is volt.
- Hát akkor.......köszönöm. - mondtam végül sután, mert, hogy köszön el az emberlánya egy bukott angyaltól, aki ráadásul zsinatelnök is. - És most mi lesz a fegyverrel? Azzal amit a könyvvel lehetett volna felhasználni? - kérdeztem még visszafordulva.
- Nagyon jó... akkor ő rendben van. Láthatjuk esetleg? - szipogott fel a vámpír lány, ami az eddig látottak alapján nem lepett meg részéről. - Meggyógyult. Vagyis.. - nevetett fel elcsuklóan.
Gomdolom ezt a hátára értette.
- Akkor ez most nem is csak a mi testünk, hanem... most a maga... részeivé váltunk? - kíváncsikodott tovább.
- Kinek vagyunk mi az alattvalói? - kérdezte Damien is kihasználva, hogy a mélységi fecsegős kedvében volt.
- A fegyver működni fog, ez nem kétséges, de lesznek nem kívánt mellékhatások. Semmi olyan, ami magukat zavarná, ha nem fognak sokat Hellenburgban járni. - felelte nekem, aztán a pároshoz fordult. - Ha felkeresitek, bizonyosan láthatjátok. Egy részem valóban bennetek van, de ennek nincsenek árnyoldalai rátok nézve. Szolgálni pedig legfőképp Délt, amiért életüket kockára is tették.
- Menjünk! - javasoltam társaimnak, mert talán nem kéne a végsőkig feszíteni a jóindulat határait és egyébkénnt is úgy éreztem halálosan fáradt vagyok   ~ hahaha, halálosan fáradt! ~ és alig vártam, hogy végre valami normális helyen legyek, mondjuk egy kocsmában, ahol jól leihatom magam. - Itt végeztünk.
Gondoltam én, de a vámpír lányt mintha felhúzták volna, mint egy órarugót. Ő vajon, hogy bírja még a történtek után......
- Nos, nem tudjuk, hol keressük, ezért kérdeztem...
- Úgy értem, ki ígértette meg önnel, hogy vigyázni fog ránk? - toldotta hozzá Damien.
- De a könyv héberül volt... a... német nyelvről. Semmi új nyelv nem volt benne.
- Annak, aki hozzáértő, az ki tudja olvasni a sorok közül a lényeget, vámpír. Például az is képes volt rá, aki megkért, hogy vigyázzak mindenkire Délen, von Himmelreich.
Én már nem akartam semmit kérdezni, csak elmenni innen végre, így határozottan lépkedtem a kijárat felé. Egyre halkabban jutottak el hozzám a még mindig kérdezgető páros szavai.
- Vagy úgy. Nos, bárcsak ki  tudnám még fejezni a hálámat neki. - Akkor ön tulajdonképp... bárkit visszahozhatna a halálból.
- Hogy talált meg minket odabent?
- Visszahozhatok, de nem fogok. Nem mindenkit érdekem. Könnyű volt megtalálni magukat. Abban a pillanatban pontosan ismerem minden részletüket, amikor először megláttam magukat. Nem nehéz beazonosítani ezt pár köbkilóméter anyagban.
Nem néztem hátra, ha Mina-ék meg akarnak keresni majd, megtalálnak az első italmérésben.
Kilépve a teremből az ott strázsáló őr a kezembe nyomott egy kis szütyő pénzt, ami már csak a súlya alapján sem lehetett kevés.
Szó nélkül elvettem, hiszen majdnem az életem adtam érte, vagyis ........adtam is és még mindig nem voltam biztos benne, hogy mi is vagyok most tulajdonképpen, de annyira fáradt voltam, hogy ezen most képtelen voltam agyalni. Ha majd képes leszek rá, akkor minden bizonnyal lesz időm összetojni magam tőle.

Felhasználó profiljának megtekintése

29[Frakcióküldetés] Hierosgamos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés] Hierosgamos on Szer. Aug. 28, 2019 7:35 pm

A teste kezd kissé szétesni, az elméje nemkülönben. Próbál fölfelé nézni és nem elszédülni közben.
- Azt hisze.......mindjárt megoldódik a ....problémánk. - mondja Amelia és egyet tud érteni ezekkel a szavakkal. Megint. Éppen oda akart fölmenni, nem igaz, ez a hely teljesíti a kívánságokat... Na persze, az nem teljesen tartozott a kívánságai közé, hogy a háta teljesen leégjen, Theo elvesszen és még mindig legyen egy csomó kérdés a fejében, de az más kérdés.
- Az... az jó. - mondja kissé elmosódottan Mina.
- Nagyon remélem.
Vajon meg fognak állni, mielőtt nekicsapódnának a plafonnak?
Fölfelé nézve lát egy nagy adag... bozótost, vagy fogalma sincs, mit, valamiféle bokros, fás területet, és egy kékes vonalat, amely víznek néz ki. Víz. A víz kevésbé üt nagyot, mint a föld. Talán abba kéne es...
- Kapaszkodj Mina! - érzi magán ekkor Amelia rántását, aki éppen úgy igyekszik valahogy irányítani testüket, hogy éppen NE a patak felé közeledjenek.
- De-de-de miért nem a víz felé megyünk? Az nem üt akkoráááááá.. - megy át sikolyfélébe a hangja, ahogy közelednek a fenthez, vagy lenthez, már fogalma sincs, mihez de jobb híján kapaszkodik Damienbe és Ameliába.
Lezuhannak. Törések hangjai kísérik esésüket, szerencsére nem a csontjaiké, hanem csak az ágaké, amelyeken keresztülmennek. Ezek azonban tompítják is az esést.
Mina már azt se tudja, hol vannak az érzékei, ahogy szétégett hátát bokrok hasogatják. Könnycseppek kúsznak lefelé az arcán, Damien meg az ízületeit igyekszik összeszedni és szintén a lehető legkevésbé törődni a fájdalommal.
A sötét tünde azonnal megpróbál fölállni, ellenőrizve, hogy a föld úgy vonzza-e őket lefelé, mint ahogy azt a másik világban tette.
Vörös ágak és kórók veszik körbe őket. Zavaró szín. A veszély színe. Nem kedvelik a veroniaiak. A vér színe.
- Azt hiszem, ez legalább valamennyire jól sikerült. Most már csak azt kell kitalálni, hol is vagyunk. - hallják Amelia hangját, aki nézelődik, természetesen.
- Mindenki jól van? - teszi fel Damien a sokszor ismételt kérdést. Mina kissé szédelegve lábra áll.
- Istenem, kis híján meghalunk, többször, majd pedig felzuhanunk egy növényekkel teli világba valahol Hellenburg alatt, vagy fogalmam sincs, hol, és össze vagyunk törve, nekem meg szétégett a hátam. Igazán alakulhatott volna ez jobban is. - motyog az orra alá, ahogy ámulva néz körbe ezen az új világon. Majd hirtelen az ajkaihoz kap. - Megvan a könyv, ugye? - néz Damienre, magához szorítva a sajátját. A sötételf bólint és fölemeli azt, ami nála van. Belelapoz ismét.
Furcsa, zavaró szél fúj, és mintha a kórókról szivárogna valami, velük megegyező színű nedv is.
- Mi lehet ez? - simítja végig Amelia az egyik kóró felszínét. - Olyan, mint a vér.... - majd közelebb emeli a szeméhez és meg is szagolja. - Próbáljunk kijutni valami nyíltabb térre, hogy lássuk merre kell elindulnunk egyáltalán.Damien beleszaglászik a levegőbe. Próbál nem nagyon hozzáérni semmihez, bár mivel ráestek, ezért nehéz elkerülni.
- Nem tudom, hogyan csinálják ezt, de az eddigiek alapján nem hiszem, hogy barátságos lenne.
Mina fölfelé bámul, ami nemrég még lent volt. Ahonnan estek.
- Ne... ez a szag, megint.. - sóhajt fel, amikkor megérzi Mina is a nyers hús szagát. Kezd eluralkodni rajta a rémület, áttörve a csodálkozásán. A zavaró benne, hogy egyszerre undorító és érződik ételnek, ami meglehetősen felkavaró.
Ahonnan estek, pedig nemigen vehető ki semmi. Torz és átláthatatlan, nem valódi ég néz vissza rájuk.
- Haladjunk, tudsz járni Mina? - kérdi Amelia, majd fegyvereit elővéve neki is indul felfedezni ezt a kietlen vidéket.
- Tudok, persze. Köszönöm. Jól vagyok, csak... mit kellene itt csinálnunk? Miért nem jött utánunk? Tényleg épp időben futottunk volna át? Vagy ez is valami próba része, hogy életben hagytak?
Amelia valami nyíltabb rész felé igyekszik utat törni. Követik őt és igyekeznek valamiféle kiemelkedő épületet keresni. Vagy bármit, ami más, mint ez a vörös bozót.
- Eszembejutott valami - szólal meg Damien hirtelen. - Lentről láttunk mozgást, emlékeztek? Valamiféle lényeket, ott nyüzsögtek, de nem lehetett kivenni, hogy mik azok. Ha fölfelé estünk... onnan... akkor ha ugyanabba az irányba megyünk ezen a síkon, mint azok a csarnokok, eljuthatunk hozzájuk.
A karók elhajlanak az útjukból, mintha undorodnának tőlük. Lassan térdig gázolnak valamiféle piros, folyós valamiben...
- Mi a fene ez? - böki meg Amelia undorodva a matériát. Ahogy tovább haladnak, néha kardjával vág utat a bozótosban maguk előtt.
- Jé, ez a kóró se akarja, hogy megfogjam. Kölcsönös érzések. - állapítja meg, ahogy a növényrészek elhajladoznak előre. Persze ez is felpiszkálja kíváncsiságát: mi lenne, ha mégis összeérnének, de... az a baj, hogy eddig a kísérletezéssel nem járt jól.
- Ahh, de bánom már, hogy kibontottam azt a dobozt. Most is nagyon jól jönne. - tette hozzá.
- Az a csodadoboz mindig jól jönne. Hátha megint sütemény lenne benne.
- Ne is emlegesd... áú!- szisszen fel, de legyint, amennyiben aggódó tekintetek fordulnak felé. Csak simán... fáj a teste, az eddigiek miatt. Amelia erre megcsóválja a fejét.
Innen már látják a patakot, melyet zuhanás közben is észrevettek. Fémes illatú és kék színű. A lábukra pedig furcsa mód tapad rá a folyadék, ami bevonta.
- Az a baj, hogy rossz helyen vagyunk. - igazgatja öltözékét a zsoldoslány, hangjából érezhető, mennyire elege van az egészből. Nem meglepő. Nem tervezett senki bozótjárást, egy ilyen helyen. Lassan el is felejtik, honnan is jöttek. Meg az időt. Meg a teret. És a célt is. Mi is a cél? Túlélni? Ja igen, és a könyvek.
- Ott lenn kéne lennünk, ott a kijárat, itt egy darabot sem látok, sőt semmit nem látok, csak ocsmány vöröset és ezt a ragacsot érzem mindenhol. Nincs valami a tarsolyotokban, amivel messzebbre látnánk, vagy valami?
Ránézve a vízre Mina elhúzza a száját. És eszébe jut a mélységipatak Eichenschild palotája alatt, bár az fekete volt.
- Na jó, lehet, hogy mégsem lett volna jó ötlet beleesni.
Amelia kérdésére elgondolkozik, és két dolog jut eszébe. De nem hallani kell, hanem látni, így nem a fülbevalót említi.
- Csak egy falon átlátó kis eszközöm van. Vagyis nem csak falon lehet átlátni vele, hanem mindenen, ami nem élő. Ezt használtam még ott... ennek a csarnokrengetegnek az elején is, mikor az ajtón próbáltunk átjutni, átnéztem rajta.
Egy órája már úgyis megvolt az, hogy legutoljára használta, így baja nem lesz belőle, így fölteszi és körbenéz, hátha ezzel már lát valamit. Belenéz a patakba is, fel az "égre", le a növényekre, a földre maga elé, maga mögé...
Amikor a földet nézi, hirtelen elkerekednek a szemei. Nem gondolta volna, hogy tényleg van értelme körbenézni. Felfedezéseit azon nyomban meg is osztja a többiekkel.
- Hohohó, várjatok csak. A földön át lehet látni. Ezek a növényizék itt mintha összeérnének valamiben, és.. az egész olyan, mint valami gép. Gyertek, nézzétek meg. Nem lehet sokáig nézni bele, mert árt a szemnek, de egy pillantást azért vessetek a földre. adja oda először Damiennek, majd ő Ameliának, hadd vizsgálódjanak.
- Akkor ez csak földnek néz ki. De valójában nem az. A kérdés, hogy miért van itt? Lehetséges, hogy benne vagyunk egy mélységi...... agyában?
- A mélységi agya egy gépezet lenne? Nem hinném, bár sosem volt szerencsém hozzá és nem is szeretném, ha lenne. - adja vissza neki az eszközt. - Lehet, hogy le kéne ásnunk, hátha ezzel megváltoztatunk valamit?
- Az egy kissé nehézkes lenne. Mivel ásnánk? És ilyen mélyre... nos, ha ez a valami él, nem hiszem, hogy örülne, ha beleturkálunk. Viszont azt mondom... általában folyóvizeket érdemes követni, mert elvezetnek valahová. Mi lenne, ha elindulnánk a patak mentén? Csak bele ne essünk.
Mina lelkesen rázza a fejét, nem, semmi esetre sem. Azzal Damien elindul, óvatosan lépkedve, kerülgetvén a ragadós matériát a növényekről. A vámpír is megy utána, úgy, ahogy tud, bár érzi, hogy erősen kezd gyengülni.
Amelia hirtelen felkiált amiatt, ami mindannyiukat érinti:
- Éget ez a szutyok!
Tudniillik a lábukra ragadó vörös vacak. A lány felhajtja a nadrágját, hogy megnézze, sebet okozott-e.
- Nem viseljük el ezt sokáig, vagy leég a bőrünk, vagy levakarjuk, vagy ezzel az izével lemossuk. - mutat a zsoldos a patak irányába. - Én nem látom, hogy ez a "patak" vezetne valahova. Megnézem mi ez. -lépked a vízhez, majd igyekszik megmosni magát.
Mina nyöszörögni kezd. Nem elég, hogy a háta megégett, még a lába is odalegyen? Kezdi úgy érezni, minden ellene van itt és gyermeki pánik közelíti meg. Ismét.
- Hacsak a patak nem éget még jobban.. - sziszegi Damien a fogai közül. Nézi, mit csinál a kék patak Amelia kardjával és ujjával... - Viszont tisztást kerestünk, az meg van ott. - mutat a víz irányába, amerre eltűnik szem elől.
- Nincs semmi baja, csak sűrűbb valamiért, mint a víz. -jelenti ki Amelia. Azért ennyinek nem hisznek ám olyan könnyedén és rögtön és kérdés nélkül. - Nézzük meg mi van ott, veszíteni nem veszítünk semmit. - von vállat.
- Na jó, végül is két rossz közül inkább a kevésbé rosszat.. -sóhajt Damien és jobb híján követik példáját.
- Nem tudom mi a frász ez a trutyi, de mar, mint a csalán csak jobban. - sziszeg a zsoldoslány, s a piros valami helyén most már valóban vér csordogál sebeiből.
Mina ekkor lejjebb nyúl a patakban, ujjaival kutatva az alja után... amikor... valami hirtelen elrántja. Nem tudja, kiad-e hangot, bár őmaga szerint sikítani próbál és kapálózni, valami rángatja, mintha egy nagyon erős, vad folyó tombolna vele, a többiek pedig sehol.

- Damien, vissza! - ugrik hátra a zsoldoslány és rántja a sötételfet is magával, aki csak pislog, hogy mégis... hogy az istenbe tűnt el ez az oktalan lány egy másodperc nemlétező törtrésze alatt?! - Hová tűnt, te láttad?
Kábán néz. Erre nem fog tudni mit mondani. Miért? Miért kell mindenhova nyulkálnia, egy ilyen helyen, ahol még a növényzet is meg akarja őket ölni?!
Elfojt egy Crispin-féle sötét tünde káromkodást.
- Csak... csak el... mint Theo odabent. Vagy nem is tudom. De nincs a patakban, vagyis itt nincs, nem látni, nem csak elsodorta a víz, hanem egyszerűen... eltűnt. - motyogott is valamit a sötét tünde és gondoltam nem volt benne semmi szép, amennyit megértettem kicsit a nyelvükből.
És rögtön meg is fogan az őrült ötlet a fejében.
- Mi van, ha ez egy portál? Akkor csak azt tehetjük, hogy... utánamegyünk?
Akármi is van ott, ez lesz az egyetlen megoldás, legalábbis számára... Bármekkora őrültség is, muszáj lesz őt visszahozni. Akárhonnan.
- Mi legyen Damien? - kérdezi Amelia, ezek szerint nem tartja teljesen lehetetlennek az ötletet?
Némileg megkönnyebbül, hogy nem kezd vele kiabálni eszeveszetten és elhordani a vámpírlányt mindenféle őrültnek, amit egyébként megérdemelne. De majd... majd ha megtalálják. HA megtalálják. Te jó ég, miért? Miért kellett? Teljesen elvesztette volna az eszét?
Mina, ha nem vagy életben...
Nem. Nem pánikolunk. Mélységik közelében pánikolni... egyrészt elkerülhetetlen, másrészt a fölöslegesnél jobban nem szabad, különben végünk. Mindenkinek. Egész biztosan.
Damien beletúr a hajába. Ez az átkozott lány.
Minden másodpercben bajba kell kerülnie. Látsz bármi esélyt, hogy értelmesen eljutunk oda, ahova kell, ezen az átokverte helyen? Egyáltalán hova kellene? Ki kellene jutnunk innen, elvinni a könyvet, aztán kezdjenek vele, amit akarnak. De nem, mi felzuhantunk ide... Ennek kell, hogy legyen valami oka. Na most, ha Mina is úgy el akar veszni, mint Theo, azt nem hagyhatom. Sajnálom. Utána kell, hogy menjek... nem kényszeríthetlek rá, hogy ezt tedd, és ha van bármiféle jobb ötleted, hogy derítsük ki, mit csinál a víz, akkor szíves örömest hallgatom.
Őszintén reméli, hogy lesz. Nem fűlik a foga ahhoz, hogy beleugorjon a semmibe, ismét.
- Be kell valljam, hogy fogalmam sincs, hogy keveredhetnénk ki innen. Semmit nem látok, ami segítene. Talán a könyv, ami a mélységi barátjának a naplója........nem ír semmit erről? - mutatja Amelia.
Sebesen ki is nyitja a könyvet és belelapoz. Hátha említik valahol ezt a csodálatos helyet, bármiféle mélységiekkel kapcsolatos információt, gépezeteket, nyershús-szagot és gyilkos csarnokokat, próbatételeket, vagy furcsa színű és állagú patakokat...
És ekkor a végén olyan szövegbe ütközik a szeme, hogy hatalmasat kell csapnia a homlokára.
- Áhh! Hát ezt nem hiszem el.
"...Raab csarnokai fölött van egy vadon, ami valójában a bolygó Bet'sohar belsőbb rétegeit borítja. Egy féreg-lény őrzi, úgy nevezett Keleb, ami intelligens. A vörös folyadék az emésztőnedve, amit a kóró-szerű tagjai érzékelnek. Van egy pont, ahol a patak alábukik, ott beszélgettem vele. Förtelmes teremtmény, de nem rossz társaság. Sokat tud a helyről. Mondhatnánk, hogy mindent...."

A zsoldoslány is a fejét fogja. Egyébként hihetetlen, hogy hogy találta meg. Talán a könyv vezette éppen ehhez a részhez.
- Akkor nem csoda, hogy ez a mocsok csíp, mint egy kígyó!... Fantasztikus, úgy néz ki, mint a mi növényeink, és közben megesz minket. Honnan is ismerős ez? - dünnyögött közben Damien. - Eszerint megtaláltuk az egyetlen pontot, ahol le lehet menni vele beszélni. Szuper. Nagyon remélem, Mina elővette minden diplomáciai érzékét, ami még maradt.
- Ez egyre jobb lesz! Egy féreglény belében vagyunk vagy mi! Nincs ötletem, hogy mit tegyünk, de ha Mina ott van ezzel a Keleb-bel és az hajlandó velünk beszélni........Ugorjunk!
Megkönnyebbül, ahogy látja az elszánást az emberlány szemében. Kérdően kinyújtja a kezét, hogy meg akarje-e esetleg fogni az ugrásnál, majd ha igen, akkor megfogja azt. Ez a nap egyre hihetetlenebb. Nap? Ki tudja, mennyi idő telt már el...
Ekkor berántja őket a fájdalom. A sötételfet legalábbis biztosan. Fogalma sincs, Amelia mit érezhet, rövid úton azt is elfelejti, hol van, hol volt, mit kellene csinálnia. Izmai felmondják a szolgálatot, tehetetlenek a hatalmas erő gyilkos zúzásaival, ütéseivel, rángatásaival szemben. Mintha egy darálóban lennének, amely egy folyó sodrásaként manifesztálódik.
Azt hitte, könnyebb lesz. Fogalma sincs, miért. A fájdalom, amit érez, valószínűleg a legerősebb valaha, és egy idő után már arra se bír koncentrálni, hogy valahogy egyben próbálja tartani a testét. Inkább eltűnni akar belőle.
Lázálomféle üres, értelmezhetetlen sötétség zárja őt burokba, majd az idő és az érzékelés is megszűnik létezni.

Egyszer csak rezegni kezd a tudata és keresi újra a helyét, hogyan is illeszkedhetne bele a világba. Fekvés. Biztonság. Azazhogy... nincsen fájdalom, pedig az emléke erősen ott van. Kínzó, szaggató fájdalomé, gyilkos fájdalomé. Vajon, ha megmozdul, megint érzi? Hol vannak? Lélegzik. Tud lélegezni. Furcsa a levegő, kissé ismerős...
Fények. Tűz fénye, lobogó fáklyák. Egy sötét, barna alak, aki valami szögleteset tart a kezében. és néz rájuk. Azrael.
Hirtelen éberebb lesz. Nahát, végre felbukkant a drága megbízójuk!
- Ez.....ezek.....szerint.....megtalálta. - hall nagyon halkan és rekedten egy ismerős hangot. Női hangot. Amelia. És Mina is ott van velük!
Eszébe jut az aggodalom, s a gondolat, hogy talán nincs életben. Itt van. Bár a tekintete arról árulkodik, hogy nincs teljesen tisztában vele, mi is történt. Kába. Mintha ki akarná zárni az egészet.
- Theo?
Oh, igen. Ő nincs itt, hiába néz körbe, nem lát több alakot rajtuk kívül.
Ekkor puffanás. A könyv a földön landol. Darabokra szakadva, elázott halmazként. Azrael hangja pedig elégedetlenül felhangzik.
- Megtaláltam. A sötét tünde agyveleje mellett volt. Legyen hálás, hogy volt türelmem mindet kihalászni. A könyv nem járt ilyen jól. Ebből már nem tanul senki.
Furcsa mód egyszerre érzi magát ébernek és nagyon kábának. Kikerekednek a szemei. Mi van???! - fogalmazódik meg nem épp finoman a kérdés.
Sötét tünde... agyveleje... heh... most ránk akar ijeszteni, vagy...? Na de ne vicceljünk. Akkor ez itt micsoda, aki itt gondolkozik? Mégse én lennék?
- Meghaltunk? Ez a pokol? - nyögi Amelia. Nos, a helyzet eddig is nagyjából arra hasonlított. Sokszor hitte már azt, hogy ez a pokol.
- Ez melyik? Ami Minánál volt? - Nyilván a könyvre gondol.
- Azt hittem, az volt a lényeg, hogy tanuljon belőle... de... figyeljen... ott, ahol ez a könyv volt, az ég egy adta világon senki nem kereste volna. Ha azt akarta, hogy ne tanuljon belőle senki, miért nem... hagytuk ott egyszerűen?
- A hellenburgi nagytorony pincéjében vannak. Mind meghaltak, itt raktam magukat össze egy hét után. A könyv megsemmisült, a nyelvkönyv. - feleli Azrael ugyanazon a hangon.
Azt hiszem ez volt az a két dolog, amit nem akartam hallani. Most akkor mi vagyok vajon? Még ember vagy olyan kultista izé?
- Biztos, hogy a nyelvkönyv? Hiszen nem lehet olvasni belőle semmit és Damiennél volt egy másik is, egy férfi írta, aki látogatta a ......az alvó mélységit. Nem lehet, hogy ez az? Ember vagyok még, csak ember?
Vagyis nem kultista-e?
- Sajnálom. Az én hibám. Megint. - mondja Mina kissé érzéstelen hangon. Elmélázva nézegeti a kezeit. Ez még mindig ő? Ki tette ezt vele?
- Ha jól sejtem, a... nekromancia valamely módszerével lehet az, hogy most itt... társalgunk? - kérdi Damien. Abszurdnak érzi, hogy rákérdezzen, de már kezdi megszokni az abszurditást.. - Hogy talált meg minket?
- Nem nekromancia. A hatalmam. Összeállítottam és saját anyagommal összekötöttem magukat. Úgy gondoltam, a próbálkozásaikért ennyit megérdemelnek. A könyvet nem sikerült épségben felhozniuk, ennek ellenére a kompenzációt átvehetik, ha készen állnak a távozásra. - Ezek után Amelia felé fordul. - Az a férfi Esroniel von Himmelreich volt, az én barátom is. A naplója értékes ugyan, de minden részletét megőriztem én magam. A megmaradt töredékekből biztosra állíthatom, hogy ez nem a napló.
- Mi mindent megtettünk, amit emberileg lehetséges volt. Megszereztük a könyvet, de ha esetleg említette volna, hogy valami féreg belső szerveiben teszünk sétát, - hiszen ha tudja mi áll a naplóban, akkor ezt is tudta, - akkor esetleg nem úszunk abban a patakban és a könyv megmarad. - védi őket Amelia. Ügyes, hogy képes értelmes érveket összeszedni egy ilyen helyzetben és kiállni értük... - De azért örülök, hogy nem hagyott meghalni vagy.....halottnak maradni.
Heh...
- Szóval nem vagyunk halottak. Ezzel... lekötelez. Azt hiszem, hálával tartozunk.
Szóval most részben Azraelt is tartalmazunk. Ez csodálatos. Bármikor a kultistájává tehet minket. Csodálatos úgy élni ebben a világban, hogy egyfolytában valaki játékszere legyél és még a válaszokat se mondják el. De komolyan... csak higgyem el, hogy meghaltunk?
- Miért... hozott vissza minket? - mondja ki Mina is a kérdést. Majd egyúttal eszébe is jut valami. Hirtelen és izgatottan kap a hátához, bár rájön, hogy nem kéne hirtelen odaérintenie a kezét, de óvatosan megtapogatja a területet. Ha Azrael újraalkotta őket, akkor lehetséges, hogy a sérülés is elmúlt....
Majd nevetni kezd. Nem érez semmi fájdalmat. Az égésnek nyoma sincs.
- Meggyógyult. Vagyis..
Vagyis új lett. Ez már egy másik hát. Ami részben bukott angyal is. Hmm...
- De hiszen a benne írtak stimmelnek. Mi lenne ez, ha nem a zsinatelnök naplója? - teszi fel a kérdését a sötét elf is, én meg nem akartam lemaradni.
- A mágusfiúval mi lett? -próbáltam meg óvatosan felállni, ami kissé billegősen, de sikerült.
Ahogy a zsoldoslány csak néz maga elé, majd elfátyolosodnak a szemei. Egyszerre jut eszébe az elmúlt órák... napok... hetek horrorja. És, hogy ő rontotta el. Megint.
- A mágusfiú már jól van. Szerencsére kijutott. Maguk megpróbálták, de túlmutatott magukon. Ne érezzék magukat rosszul, megesik az ilyen. Az extra lehetőséget azért adtam, mert aki azt a naplót írta megbízott vele, hogy vigyázzak az alattvalóira. Se több, se kevesebb. Ha akarják, távozhatnak. - jelenti ki határozottan Azrael.
"A mágusfiú jól van."
A könnyek elkezdenek lecsorogni az arcán. Akkor nem ölte meg. Theo ma már a sokadik személy, akit nem ölt meg, és ez elmondhatatlan örömmel tölti el.
- Hát akkor.......köszönöm. - mondja nehézkesen Amelia. - És most mi lesz a fegyverrel? Azzal amit a könyvvel lehetett volna felhasználni? - fordul vissza, már indulna.
De hisz... de....
- Nagyon jó... akkor ő rendben van. Láthatjuk esetleg? Akkor ez most nem is csak a mi testünk, hanem... most a maga... részeivé váltunk? - kíváncsikodott tovább.
- Kinek vagyunk mi az alattvalói? - kérdi Damien.
- A fegyver működni fog, ez nem kétséges, de lesznek nem kívánt mellékhatások. Semmi olyan, ami magukat zavarná, ha nem fognak sokat Hellenburgban járni. - felelte nekem, aztán a pároshoz fordult. - Ha felkeresitek, bizonyosan láthatjátok. Egy részem valóban bennetek van, de ennek nincsenek árnyoldalai rátok nézve. Szolgálni pedig legfőképp Délt, amiért életüket kockára is tették.
- Menjünk! - ajánlja a zsoldoslány, aki már úgy tűnik, nagyon sietne. - Itt végeztünk.
- Nos, nem tudjuk, hol keressük, ezért kérdeztem...
- Úgy értem, ki ígértette meg önnel, hogy vigyázni fog ránk? - Miért is feltételezte, hogy a mélységi képes értelmezni a kérdését, ahogy egy ember tenné vagy bármely másfajú...?
- De a könyv héberül volt... a... német nyelvről. Semmi új nyelv nem volt benne.
- Annak, aki hozzáértő, az ki tudja olvasni a sorok közül a lényeget, vámpír. Például az is képes volt rá, aki megkért, hogy vigyázzak mindenkire Délen, von Himmelreich.
Szóval ő volt. Hát ez a zsinatelnök egyre gyanúsabb. Miért kell halottnak lennie?
- Vagy úgy. Nos, bárcsak ki tudnám még fejezni a hálámat neki.
Komolyan is gondolja. Nem csak, hogy kérdéseket tehetne fel, de meg is köszönhetné neki, hogy miatta van életben. Újra. Persze Azrael nélkül pedig nem lehetne életben. Hiszen Esroniel csak nem képes újra összerakni valakit, miután az meghalt. Talán... Bár már azon se lenne nagyon meglepve, ha kiderülne, hogy Esroniel is több volt, mint aminek mondta magát.
- Akkor ön tulajdonképp... bárkit visszahozhatna a halálból.
- Hogy talált meg minket odabent?
- Visszahozhatok, de nem fogok. Nem mindenkit érdekem. Könnyű volt megtalálni magukat. Abban a pillanatban pontosan ismerem minden részletüket, amikor először megláttam magukat. Nem nehéz beazonosítani ezt pár köbkilóméter anyagban.
Érdek. Persze. Ez mozgat mindenkit. Még a mélységiket is.
De ha be tudta azonosítani őket, korábban is tehette volna. Amikor annyiszor segítséget kértek. Talán akkor nem ez történik.
- Még egy utolsó kérdés... Mit kellett volna tennünk, hogy... ööhm... ne haljunk meg? - kérdi a sötételf.
- Néha a legegyszerűbb út a legjobb is, ezt az emberektől tanultam. Máshol volt dolgom, így nem tudom pontosan, mit rontottak el korábba, de haláluknál én bizonyosan nem merültem volna bele a vízbe a szükségesnél jobban. Olyan helyeken a kíváncsiság öl, a tudás pedig őrületbe kerget egy embert.
A mélységi hangjából nem hall ki semmiféle érzelmet. Talán ezen se kéne meglepődni.
- Még szerencse, hogy másfajúak vagyunk. De értem, mire gondol.
- Köszönöm az életünket... azt hiszem. És Theóét is. Azt hittem, megöltem őt. Azt reméltem, segíthetünk rajtuk. A... barátain, vagy nem tudom, kicsodák ők. De nem, az életünket akarták..
- Mina, menjünk most már. - mondja halkan a sötételf. Mina csak bólint.
- A viszontlátásra, zsinatelnök úr.
Amikor neki is pénzeszacskót óhajtanának nyújtani, ennyit mond: - Azt hiszem, nem fogadhatom el... Nem sikerült, amivel megbíztak és még mások kárát is okoztam. Ha Herr Azrael nem volna, nem élnék.
Az őr persze csak áll ott.
- Mina, majdnem m... meghaltunk, többször, elvesztettük a józan eszünket és bejártunk néhány idegen világot. Ne mondd, hogy nem tettük meg a magunkét.
Legfeljebb legközelebb nem nyúlkálsz patakokba. De tényleg, mit felelhetnénk ezek után Azraelnek? Nem, mintha felelősségre vonna minket. Hogy nem fog megtörténni még egyszer?
Végül Damien elveszi az erszényt és indulnak ők is a maguk útjára... és feldolgozni a rengeteg mindent, ami történt. Meg talán majd felkeresni Theo-t.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

30[Frakcióküldetés] Hierosgamos - Page 2 Empty Re: [Frakcióküldetés] Hierosgamos on Vas. Szept. 01, 2019 3:37 pm

16+

S kettesben maradtunk. Egyre növekvő pánikkal néztem az előttem álló, emberi formát öltött jelenésre, a Bukott Angyalra, aki továbbra is olyan kéjes mosollyal bámult engemet, hogy Kirill a maga őrületében biztos, hogy örült ennek, én már kevésbé. Éreztem, hogy ezen a ponton az életem nagyjából annyit ér, mint egy maréknyi döglött lepke és bármelyik pillanatban távozhatok az élők sorából. De legalább bebiztosítottam azt, hogy Lance - és vele együtt Freia - túl fogják élni ezt a találkozást. Legalábbis reméltem, hogy a kékes villanás nem éppen most tüntette el őket a világ felszínéről, hanem oda kerültek, ahova a Mélységi ígérte: vissza a mi világunkba és időnkbe. S ahogy itt állok, a réten, ahol az előbb még Lance barátommal harcoltam és szembe néztem a Mélységivel, egyre jobban tudatosult bennem, hogy ritka hülye vagyok. Elég lett volna csak egyszerűen elvágni Lance torkát és utána végezni Freia-val és szabadon távozhattam volna, már ha a lény betartja az ígéretét. De ismét hagytam, hogy a túlélési ösztönömet a háttérbe nyomva másokat próbáljak megvédeni. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz a végem, csak valahogy egészen eddig túl távolinak tűnő koncepció volt ez. Hát, egészen eddig.  Elég volt csak egy pillantást vetnem Esroniel von Himmelreich meggyalázott testére, a lándzsára, amely a fához szögezte és tudtam, hogy rám nem vár ilyen "kegyes" végzet. Valószínűleg előtte még sokat fogok szenvedni. De ideje kezdeni valamit ezzel a helyzettel, hogy elhúzzam az elkerülhetetlent.
- S hogyan lehetek a szolgálatára? A Holdat ellopni még én se tudom.
A válasz csak egy lassú, szinte lusta pillantás volt a Mélységi részéről. Vajon mire gondolhat? Ha látnám a gondolatait, egyáltalán megérteném azokat, vagy még jobban beleőrülnék? Inkább nem szeretném tudni a választ.
- Tudod, sok ember gondolatát hallom egyszerre. És valamiért egy téma az, ami mindig visszatér mindegyik elméjében. Kitaláod, mi az?
Oh, Hold Anyára, ismét egy találós kérdés. A ridalmam csak tovább fokozódott. Mi van, ha nem találom ki azt, hogy mire gondolnak a halandók? Elég volt csak Eichenschild-re gondolni, vagy az ezt megelőző kérdésekre, hogy mindenki lássa: az ilyenekkel könnyebb sarokba szorítani mint bármi mással. Nem tudtam magam beleképzelni mások helyzetébe és fejébe, így teljesen meg voltam lőve.
- Nos, rengeteg téma van, ami folyton visszatérő, gondolom én. De mivel látja az én gondolataimat, így tudja, hogy én mire gondolhatok most. Szabadulás...de erre sok lehetőséget nem látok, nem igaz?
A szabadulás. Vajon mire vágyhat egy ilyen hatalmas lény? Ada elmondásai szerint és a saját tapasztalatom szerint is a Bukottak "le vannak láncolva", egy helyre kötve. De ez a lény még mindig fogságban szenved vagy már teljesen kiszabadult? Láttam, hogy mi történt a Csillagtalan Éjszakánál, a Véres Holdat, a feltámadó szörnyeket, a megbolonduló népeket. Hát ezt jelenti az, amikor egy ilyen lény kiszabadul? De nem tudtam, hogy vele mi a helyzet. Eléggé hatalmas volt - talán a legerősebb, akivel eddig találkoztam - és ha Ő ténylegesen szabad lenne, talán már Veronia nem is létezne. Tehát: szabadulni akar. Remélem, hogy most ténylegesen magára gondol és nem csak nagy általánosságban az emberekre és egyéb halandókra. Bár mi is folyton szabadulnánk...legalábbis én.
- Dehogy is! - csattan fel, az arca pedig elszomorodik. Óh, elrontottam a játékát. Ez nem jó jel, határozottan nem.- Sokkal elemibb, sokkal ösztönösebb. Gondolkodj, még két lehetőséged van! Segíthetek még annyiban, hogy nem csak a közelemben lévőket tlátom.
Némileg értékeltem a segítségét, noha túl sok segítséget nem nyújtott. Az agyam sorra kreaálta a teóriákat, de az, hogy csak két választási lehetőségem volt, csak megrémisztett. Hogyan találjam ki azt, hogy mire gondolnak mások, akik még csak nem is a közelben vannak? Elemi, ösztönös? A három évtizednyi Veroniai tartózkodásom alatt amiket láttam az emberektől, azt könnyen össze lehetett foglalni egy szóban: pusztítás. Háborúk egymás ellen és mindenki más ellen. Az egész rohadt világ az Ő háborúikat nyőgte azóta, hogy ide kerültek. A Szakadás részben az Ő hibájuk volt - na meg az őseinké, de ez most mellékes. De miért vívtak állandóan háborúkat? A fejemben felrémlettek a menetelő seregek, s mögöttük a civilek sokasága. Megvédeni másokat. Túlélés. Folyton túl akartunk élni, senki se akart meghalni és ezért minden eszközt megragadtunk. Sajnos a túlélés és a pusztítás folyton kéz a kézben járt. Ez lenne hát a megoldás? Kifigurázni akarja a halandókat? Nem csodálom. Egyáltalán nem csodálom és még valamilyen szinten érthető is volt egy olyan lénnyel, aki jóval felettünk áll.
- A legelemibb ösztön a túlélés, sz erintem ebben egyetérthetőnk, nem? Az emberek másik ösztöne pedig a pusztítás. Ami kettő gyakran összecseng. Ha a Holdat elakarná lopni, az jelentős pusztítást vinne véghez...
Próbáltam összeszedni magam. De elég volt csak a Hold elpusztítását emlegetni, hogy tudjam: azt nem élnénk túl. Már a több napos sötétség is majdnem végzett velünk. Milyen lenne egy világ a Hold nélkül? Oh, Hold Anya, talán épp most készülök arra, hogy végezzek veled? Megtenném egyáltalán? Sajnálom...ahogy látszólag a Lény is sajnálta, hogy nem találtam el, mire gondolhatott. Szép arca - most tényleg szépnek tartok egy női alakot öltött Mélységit?? - elszomorodott és szinte én magam éreztem a csalódottságot, ahogy nem tudtam kielégíteni a kiváncsiságát.
- Ezt beszámítom egynek, de nem talált.
Ő kegyes volt és én folyton csalódást okozok neki. De végülis, ez volt egészen eddig az életem, nem? Folyton, mindenkinek csalódást okozok. Csak ne lenne ennyire szomorú. Aztán Kiril tolakodott előtérbe. A folytonos csacsogásával és a szexre buzdító szavaival már kezdett nagyon az idegeimre menni. Nagyot nyeltem. Nem, erre nem gondolhatott. Mármint, ennek semmi értelme nem lenne. Néztem a bájos arcát, a karcsú alakját és nem tudtam elvonatkoztatni tőle. Nagyot nyeltem. Legalább hamar véget ér az életemnek nevezett szenvedés, nem igaz?
- Kiril egy szemét és már percek óta ezzel nyűgöl engem. Miért kell ilyen hülyének lennie? - sóhajtok fel teátrálisan. Az emberek harcolhatnak túlélésért, harcolhatnak a hit nevében, de végső soron a fajfenntartás és az ahhoz vezető út az, amely elég gyakran felbukkan a fejünkben. Főleg a férfiakéban, ha hinni lehet a sztereotípiáknak. - Mivel eddig Ő kimaradt a játékból, adok neki egy esélyt: a khmmm...fajfenntartás.
Nyögtem be végül a végső tippemet. A hatás nem maradt el. Egy olyan hatás, amelyre őszintén szólva nem számítottam. Az arca felderült, még egy árnyalatnyival szebbé varázsolva azt, miközben úgy tapsikolt, mint egy bohó tinilány. Oh, mamám, mit tettem?
- Így van! Pontosan! Kitaláltad!
- Ki...kitaláltam? - döbbenek le teljesen, miközben a szemem elkerekedik és érzem, hogy az arcom rákvörösre vált.
S a Mélységi elém lépett. Kezével szinte szendén nyúlva ki az enyémért, ahogy ráfogott. Bőrének érintésétől bizsergés futott végig a testemen, de nem tudtam, hogy milyen okból is kifolyólag. Csak néztem őt, most, hogy szinte alig pár töredéknyi láb választott el minket egymástól. A szemébe. Az arcába. Nem tudtam elszakítani tőle a tekintetemet, teljesen magához vonzott és magával ragadott. Mintha elvesztettem volna a józan, racionális eszemet a jelenlétében.
- Mivel az alakom többnyire az emberek számára értelmezhetetlen jelenés, így az emberi testben lehetőségem van kipróbálni ezt is. Azonban azt is tudom, hogy akkor teljes ez a dolog, ha mindkét fél beleegyezik.
Mint egy szűz kislány, aki még bizonytalan a dolgában. Az első alkalommal, amikor még nem tudja, hogy mire is számíthat, de olyan partnert akar választani magával, aki gyengéd lesz hozzá, aki kevésbé fájdalmassá teszi az első behatolás élményét. Vajon...vajon mennyire lehet magányos egy Bukott Angyal, akinek nem adatik meg az, hogy emberi testben járkálva élvezze az élet minden savát-borsát? Milyen lehetett Angyali formájában, milyen élete lehetett az előtt? Vagy az ilyen érzelmek csak a halandók sajátja? De nem...ő is akarja és még az engedélyemet is kikéri rá, a beleegyezésemet. Nem annyira "gonosz", mint ahogy elsőre gondoltam volna. Csupán...elhagyatott? De a józan eszem kis szilánkjai még fel-felbukkantak az elmémben és ezzel együtt a kétely is, bár...nehéz volt nekik ellenállni.
- Ez...kissé váratlanul ért. Feltételezzük, hogy belemegyek...ez milyen hatással is lenne rám nézve?
Mert éreztem és tudtam, hogy bele fogok menni De még valamiért viszakoztam. Miért is? Mi az, ami hátráltatna engem egy ilyen helyzetben?
- Fogalmam sincs - érkezett az egyszerű, egyenes és őszinte válasz.
Már annyira elfelejtette a testek érintését, hogy nem is tudja, mivel járhatna az aktus mások számára. Nem egy szinten mozogtunk, ezt tudtam, még ha emberi alakot is öltött. Éreztem, ahogy izzadtság cseppek gurulnak végig az egész arcomon, mint egy természetes reakcióként az elfojtott indulatokra, érzelmekre...vágyakra.
- Ez nagyon biztató. És ha hmm...visszautasítom?
- Hát, ez esetben keresek majd mást.
De az arca elszomorodik. Én is elszomorodok vele együtt. Nem akartam őt megsérteni. Dehogy akartam én. Hogy mást keresne helyettem? Hát ennyire megsérteném őt? A fejemben egy hang ordítozott. Egy hang, amelyet már rég nem hallottam. Nem Kiril volt. Nem Crispin. Hanem Cynewulf, a racionalitás és a túlélés hangja. Ha nem én leszek, hát lesz más. Ha lesz más, hát akkor én feleslegessé válok. Ha feleslegessé válok, akkor az életem már semmit sem jelent a számára és eldob engem, mint egy játékszert. Nem akartam, hogy eldobjanak. Nem akartam meghalni. Egyáltalán, miért is próbálok ellenkezni? Az a megtiszteltetés ért, hogy engem válasszon. Választhatta volna Lance-ot is. Vagy Freia-t. Nem hinném, hogy az ilyen dolgok akadályt jelentenének számára - a testét, ha jól sejtem, úgy alakítja, ahogy akarja. De nem őket választotta. Freia gyenge volt. Freia ostoba volt és visszabeszélt neki. Hát megbüntette. Miközben Lance és az én harcomat nézte, a lánnyal szórakozott, simogatta őt, de a tekintete végig rám szegeződött. Lance gyenge volt. Legyőztem őt, ahogy előre tudta, hogy le fogom győzni őt. Én emelkedtem ki győztesen. Én voltam egyedül eléggé erős ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődését. Engem választott és én így hálálnám meg neki? Úgy, hogy folyton elszomorítom őt? Elég volt csak a szemébe nézni, amiben elárultság és elkeseredettség csillant meg, mint sötét éjszakán a távolban, felhők mögé félősen elbújó Hold fénye a csillagtalan, sötét égboltozaton. Ezzel hálálnám meg hát azt, hogy megkímélte a barátom és Freia életét? Hát ennyire ostoba lennék? Nem. Megérdemelte. Mindenki megérdemelte azt, hogy élvezze az életét. Nem tudom, hogy Ő meddig marad ilyen formában...a formában, amely felé vágyakat éreztem. Hogy beleegyezek? Ez nem volt kérdés. Egy hang végig sikoltozott a fejemben, de elnyomtam őt. Nem, ez meg fog történni. Itt és most. Ismét végig néztem a velem szemben álló Nőn, az alakján, a domborulatain, az arcán. Igen, ennek így kell lennie, mert én voltam az egyedüli méltó erre.
- Nos...azt hiszem, hogy ha mást kell keresni, akkor én eldobható alakká alacsonyodok le - makogtam valamit, mert nem akartam őt elriasztani azzal, hogy rögtön rávágom, hogy "igen". Nem akartam túl mohónak tűnni, noha biztos voltam benne, hogy látta a gondolataimat és érezte testem változásait. - A válaszom...igen. Az én részemről beleegyezek.

Csak hagytam, hogy átvegye a kezdeményezést. Hirtelen és szinte azonnal a földön találtam magamat, miközben a ruhák, amelyek eddig elfedték a testét, szinte egy szemvillanás alatt tűntek el. Nem volt időm finomkodásra, nem volt időm az olyan "rituálékra", amelyek könnyebbé teszik az aktus pillanatát a nők számára. Éreztem, ahogy a ruháim szinte maguktól repülnek le a testemről és már ott is voltunk egymáson, miközben felettünk a Hold még mindig mámoros vörös színben csillogott. Amennyire heves és követelőző volt a nő, annyira igyekeztem finom lenni, de kezeim folyamatosan fedezték fel a teste minden egyes pontját, miközben testünk heves vágyakban egyesült. Fájdalom hasított a testembe, miközben a néhai Angyal keményen és vadul lovagolt meg, mint aki túl türelmetlen ahhoz, hogy vissza fogja magát. Éreztem, ahogy pár zúzódás jelenik meg a testemen, véraláfutások. De nem tudtam ellenkezni és őszintén megvalva, nem is akartam. Csak élveztem a pillanatot és a következményekkel való foglalkozást teljesen eltoltam magamtól. Azonban, ahogy minden jónak, egyszer ennek is véget kellett érnie,  bár saját megbecsülésemre legyen mondva, hogy az aktus elég sokáig elhúzódott, s az utolsó mozdulat utáni elégedett üresség a lenti tagjaimban bőven elég jele volt annak, hogy élveztem a dolgot. Egy utolsó csók a Nő részéről. Mintha valami történt volna. Nem lehettem biztos benne. Talán csak az elkeseredettség torokszorongató érzését tapasztalhattam meg, ahogy a nő feltápászkodott rólam s ruhái olyan gyorsan kerültek vissza rá, amennyire gyorsan le, eltakarva a domborulatait. Egy pillanatig még élt bennem a gyanú, hogy talán az utolsó csókkal valamit lenyeltem, de a gondolat nem sokáig ült meg az elmémben, csak feltápászkodtam a földről, visszavéve a ruháimat, leoprolva azokat...

- Nos, beszélhetünk a tényleges feladatodról?
Kérdezte a Bukott egy elégedett, kéjes mosollyal az arcán. Én csak próbáltam feltápászkodni. Most, hogy az aktus közben érzett mámor lassan elhagyta a testemet, tudatosult bennem, hogy mennyi sérülést is szedtem össze. Szinte minden porcikám sajgott és a mozgás is eléggé nehezen ment. De végül csak felkeltem a földről és egyenesen a szemébe néztem.
- Oh, igen...még a Holdat is valahogy el kell lopni, gondolom...De egyáltalán miért?
- Nem egészen ellopni, elpusztítani - javította ki a tévedésemet egy ragyogó mosoly kíséretében, amitől ismét egy kicsit elpirultam. - Ez tart ugyanis fogva.
- Oh...oh...ooooh... . adtam hangot meglepettségemnek pár oh keretében. Tehát még mindig be van börtönözve. De akkor hogy lehet még is itt, jelen? Kivéve, ha Ő is úgy csinálta, mint állítása szerint Azrael, aki csak egy testet birtokolt magának. De ha nem szabad, akkor még is, hol van most? Ezeket a gondolatokat inkább megtartottam későbbre, inkább a következményekre koncentráltam. - S ha kiszabadul, mi lesz velünk?
- Hát, ez sok mindentől függ. Az én célpontom nem Bet'sohar, hanem Terra. Lehetnek ugyan járulékos vezteségek ébredésemkor, de ha elég ügyesek, túlélhetik.
Ezek a mondatok váratlanul értek és értetlenül néztem az előttem lebegő női alakra. Bet'Sohar? Nem csengett ismerősen a név. Az hol van és micsoda? Terra...hát át lehet kelni Terra-ra? Bár az ilyen hatalmas lényeknek gondolom hogy ez nem jelent akadályt, még ha az Idegen Isten el is vágta a két világot egymástól a Szakadáskor. Az ébredése milyen bonyodalmakat hozna maga után? Durvább lenne, mint az éjszakák szinte végtelennek tűnő sorozata? Annyira sok kérdés és volt egy sejtésem, hogy kevésre kapok választ, de igyekeztem kihasználni az alkalmat, hogy még beszédes hangulatában volt.
- Bet'Sohar? - kérdeztem rá az idegenül hangzó névre, de mivel választ nem kaptam, így folytattam tovább. - Szóval ha elpusztítjuk a Holdat, maga kiszabadul, lesznek halottak, és van egy olyan érzésem, hogy nem is kevés, de végül Terra-ra tart. Ha nem pusztul el a Hold, akkor meg nem szabadul ki.
Szeretném én, ha kiszabadulna? Lelkem egy része igennel sikoltozott. Egy másik hang a fejemben viszakozott a gondolattól és jó indokkal. Ez az esemény végzetes lenne a számunkra, ebben egészen biztos voltam.
- Összefoglalva igen. De tudja, mit ígért: Bármit, csak a barátját ne kelljen megölnie.
Az emlékeztetés jogos volt. Tényleg ezt kívántam, noha akkor még nem gondoltam volna, hogy végül ilyen helyzetbe leszek kényszerítve. Megtartani az adott szavamat és elpusztítani Veronia jó részét, meg Bet'Sohar-t, lett légyen akármi is az...vagy megszegni az adott szavamat és elpusztulni. A választásnak könnyűnek kellett volna lennie. Meghalni, de életeket menteni. Azonban...már túl sokat áldoztam fel magamból ezért a világért. Hát nem érdemlem meg, hogy önző legyek?
- Ez igaz. Az ígéret pedig szép szó. De ha a Hold elpusztul, a sötét tündék ereje is megy vele. Örökre a Nap uralkodna hát felettünk? Milyen hatással lenne ez egész Veronia-ra?
- Most az egyszer elengedem, hogy a Napot sértegette. Az én formám is az, ne sértegessen egy hölgyet! - csattant fel a nő jogos felháborodásában. Visszahátráltam és összehúztam magam, miközben az arcom teljesen elvörösödött. Igaza volt, hogyan lehettem ennyire faragatlan? A fejemben ott szólt a vészharang: ha így folytatom, ha ismét csalódást okozok neki vagy felhúzom őt, hát jogosan szabadul meg tőlem.
- VEronia jó esetben nem törne össze. Jó esetben...
- Elnézését kérem... - szabadkoztam és bocsánatért esdekeltem. - De én egyáltalán hogyan segíthetnék a Hold elpusztításában? Nincs nekem ekkora erőm.
Mondjuk az se jelentett túl sok ígéretet, hogy csak "jó esetben" nem pusztulna el Veronia. Hold Anya kegyelmére, mibe keveredtem már megint?
- Nekem se! - érkezett a meglepő válasz. Hát még neki sincs meg az ereje, hogy ilyeneket véghez vigyen? Mi lehet hatalmasabb nála, ami megakadályozza ebben? Oly' keveset tudtam róla, mikor azt hittem, hogy már eleget tudok. Ostoba voltam. - Azonban van egy kényelmes fegyver, amit annak idején a leszármazottaimmal építtettem, és az képes ketté vágni a Holdat. Csak kell bele egy kulcs.
Egy fegyver, amely képes erre? Egy fegyver, amelyet Ő építtetett a ....leszármazottaival? Egyetlen gondolat ugrált a fejemben, amely némi csalódottságot és elkeseredettséget szült. Ha vannak leszármazottai vagy voltak...akkor nem én voltam az első, akivel kiélvezte a hús gyönyöreit. Pedig annyira speciálisnak éreztem magam...Azonban az ágyékomban érzett jólesően kellemes üresség kárpótolt érte. Lehet, hogy nem én voltam az első, de ha más nem, legalább hosszú ideje nem volt rajtam kívül más férfivel, ennyit legalább elmondhatok magamról. Na de vissza a további dolgokra, mielőtt ismét elkeseredek vagy ismét...megmozdul valami oda lent.
- Áh, egy kulcs. Gondolom azt a kulcsot kéne megszereznem és elvinni a fegyverhez. De...kik a leszármazottai? - türemkedett elő ismét a féltékenykedős gondolat. - És milyen fegyver is ez pontosan?
- Pontosan. A leszármazottaim nefilimek természetesen, akik az otthonom környékén laknak. Unalmas alakok, de legalább finomak. A fegyver pedig egy épület, az a neve, hogy Uriel Sarlója.
- Nefilim leszármazottak...? De ők félangya....ooooh.
Esik le a tantusz. Legalábbis azt hiszem, hogy valamit megértettem. Ő már előttem is létesített aktust valakivel. A nefilimek ősével, akiket a világ félangyalként ismernek. Tehát a Nővel még a bukása előtt történt meg az a ...dolog. Talán ebbe is bukhatott bele? Élvezni a szexet és a vágyat és....ez lenne a büntetése ezért? Hát milyen kegyetlen lény csinálna ilyet? És ha a nefilimek a leszármazottjai - "természetesen", mintha ez magától értetődő lenne - akkor a többi nefilim is ilyenből származna? A többiek "őse" is Bukottá vált volna? Többet kellett volna beszélnem Ada-val ezekről, de most már késő volt. Megakartam volna kérdezni, hogy mit is jelent, hogy "legalább finomak" de lehet, hogy erre nem akartam inkább választ kapni.
- Gondolom akkor el kéne mennem a nefilimek sivatagába és elmenni abba az épületbe. De kulcs még mindig nincs.
- Nem, ne, nem, nem abba az irányba. Lefelé, a bolygó belsejébe. Abban a kiszáradt földdarabban csak néhány unalmas Mélységi tekereg, de semmi más.
Magyarázza nagy beleéléssel, miközben hevesen mutogat a talajra. Ja igen, lent a föld mélyén. Teljesen érthető és egyértelmű. Hogy én erre mért is nem gondoltam? Mondjuk azért, mert egyáltalán nem...normális? De ha kiindulunk abból, hogy Mélységinek hívják őket, akkor ténylegesen érthető volt.
- Én lent lakom - érkezik még a kiegészítés.
Én meg, hülye én, azon gondolkoztam el hirtelenjében, hogy vajon hogy nézhet ki a "háza", "lakása" vagy miben is lakik. Vajon csak egy üres barlang, vagy szépen berendezett valami nagy, széles ágyakkal és a többi? Elfordítottam a tekintetem a Mélységitől. Nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy háztűznézőbe menjek hozzá.
- "Csak néhány unalmas mélységi"? El se merem képzelni, hogy hányan lehetnek a néhai angyalok közül Veronia-n - talán ez is az a kategória, amit jobb, ha nem tudok. Biztos, hogy rémálmaim lennének tőle, ha egyszer konkrét választ kapnék. - Ásom nincs sajnos...hogyan oldjuk meg?
Eszembe jutott a jelenet az Északi pusztaságban. Egy bánya, ahol találkoztunk Hoshekh kultistaasszonyával és a vén dög is a fejünkbe pofázott. Emlékszem a jelenetre, ahogy a hellenburgi zsoldos motyogva keresgélte a csákányát. Nekem meg ásóm sincs és van egy olyan érzésem, hogy jó sokáig tartana leásni a föld alá. Tehát ideje minél hamarabb elkezdenem.
- Lejuttatlak, mert tudom, hogy hol a kulcs, csak nem mehetek oda. Ott lesz egy démon, az is meg akarja szerezni majd a kulcsot, de csak öld meg, és hozdd ide nekem, ennyi elég. Megoldható, igaz?
Tehát még sem kell ásnom és csak egy démonnal kell végeznem, hogy megszerezzem a kulcsot. Ez teljesen egyszerűnek tűnt. A dolgok azonban soha sem ennyire egyszerűek ezen a világon.
- Ez...még egészen megoldhatónak tűnik, igen. Ugye Gerard az  a démon? - egy ideig reménykedtem, noha emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy vele végezni cseppet se lenne annyira egyszerű. - Hogy hogy nem mehet oda? Azt hittem, hogy ... ...hogy mindent megtehet. Hogy nincs nála hatalmasabb lény ezen a világon. Aztán jött a realizáció. -...oh, még nem teljesen szabad, igaz? De akkor hogyan van itt és most jelen?
- Nos, ez csak egy aspektusom igazából. Egy kis szilánkom. Nhény segítőkész ember jóvoltából. A démon egyébként Pruinos néven ismert.
- Oh, kár hogy nem Gerard. És értem. Akkor nemsokára indulnom is kell, gondolom.
Adtam be végül a derekamat, ami nem is volt kérdéses, hogy meg fog történni, az egyedüli kérdés az volt, hogy mikor. Nos, akárki is ez a Pruinos, remélem, hogy nem jelent majd túl nagy kihívást. Eddig csak kevés démonnal találkoztam, és azoknak nagy része eléggé erős volt. Reméltem, hogy ez a Pruinos nevezetű nem lesz az. Nagyon reméltem. Nem akartam csalódást okozni, mert az a halálomat jelentette volna. De legalább nem kellett sokat várnom az indulásra. Mert a semmiből egy lyuk keletkezett a földön, amelyből fehér fény áramlott ki. Minden más körülmények között még szépnek is neveztem volna. Most inkább baljóslatú volt. Kérdően néztem a lényre. Ez lenne hát a búcsúnk egy időre?
- Amint kész vagy, mehetsz.
Nos, úgy tűnik, hogy igen. AKkor hát, nincs más hátra, mint előtte. Egy nem túl lelkes bicentéssel indultam meg a fény irányába, hogy az utolsó lépésnél megtorpanjak.
- S hogy fogok visszajutni majd?
- Ne aggódj, amennyiben sikeres vagy, tudni fogom és visszahozlak.
Ez a szöveg túlságosan ismerősnek hangzott. Az az öreg fickó is ezt mondta, aki elvileg Azrael vagy egyik ügynöke vagy ilyesmi. Úgy látszik, hogy ez valami családi vagy faji vonás akar lenni, de nem volt se időm, se erőm, se bátorságom vitatkozni a kijelentéssel, így átléptem a fénybe, s reméltem, hogy nem ez lesz az utolsó utazásom ebben az életben.

A fényből kilépve valami tágas térben találtam magam. A világ furcsa volt,csak részben hasonlított arra, amit Veronia-n láthattam. A fák is furcsák voltak, amelyek a tó partján nőttek levelek nélkül, az ég vöröses volt, és a vörös ragyogás előtt mintha hatalmas lények keringtek volna. Elfordítottam ettől a jelenségtől a szememet. Nem mertem őket bámulni, nehogy felhívjam magamra a figyelmet. Nem tudtam, hogy pontosan hol is járok, vagy hogy mi ez a hely, és egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. Összehúztam magamat, miközben tekintetem az újabb és újabb látványosságok felé lövelt ki. Mit keresek én itt? MIbe keveredtem bele megint? Miért voltam ennyire ostoba? Azonban a kérdésekre nem érkeztek válaszok és....és nem éreztem a Nő jelenlétét. Itt legalábbis nem. Vagy nem vagyok benne biztos. De ha nem érzem őt...akkor vajon Ő érzi és láthatja a gondolataimat? De ide nem jöhet. A kulcs közelébe nem jöhet, tehát egyelőre biztonságban vagyok tőle, még ha bármikor vissza is ránthat. De csak akkor, ha megérzi hogy sikerrel jártam. Most, hogy a gondolataim az enyémek voltak, jöttem rá, hogy mekkora ostobaságra is készülök. Nem....valamit még tehetek. De első sorban amit teszek, az az, hogy jó távol tartom magam attól a tótól. A franc se tudja, hogy mi lakozik a víz alatt és nem is volt túl sok kedvem kideríteni. Ez a világ megrémisztett és olyan kicsinek éreztem magam, amely egyáltalán nem volt a tetszésemre. Körbenéztem. Sehol se láttam démont vagy olyat, aki legalább egy kicsit is emlékeztetett volna az emberi formára. Hogy találom meg azt az izét itt?
- Hol vagy kicsi démonka? Cicc! Cicc!
Kezdtem el őt hívogatni, igazából csak hülyeségből, meg hogy kicsit megnyugtassam magamat a saját hangommal. Aztán legnagyobb elképedésemre mintha valami alakokat láttam volna a víztükörben. Mi a fene? Ez...ez csak vicc volt, nem komolyan gondoltam! Bár nem tudom, hogy ki az a két közeledő alak, de talán útba igazíthatnak...vagy az egyikük a démon lenne? Fene se tudja. Így hát csak néztem elképedve a torz külsejűnek tűnő férfit és a magas, izmos társát, aki furcsa páncélba bugyolálta magát. Nos, ez így érdekes lesz...


_________________
[Frakcióküldetés] Hierosgamos - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.