Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55

[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


Lukas Spitz …

Comments: 4


You are not connected. Please login or register

Lukas Spitz

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Lukas Spitz Empty Lukas Spitz on Szer. Ápr. 24, 2019 12:47 am

Lukas Spitz

Lukas Spitz
Név: Lukas Spitz
Faj: Ember
Frakció: Shezjám kultusza
Kaszt: Kultista
Nem: Férfi
Kor: 32

Kinézet: Nagyjából úgy néz ki, ahogyan az ember egy veroniai férfi elképzelne: Magas, kékszemű és szőke. Szálkás, egyáltalán nem szélesvállú. Homloka közepén egy hatalmas vágás van, a "Harmadik szeme", mint kultuszának többi tagjának is. Ezt egy fehér, egész arcot fedő maszkkal takarják el és bő ruhákat, köpenyeket hordanak. Viszonylak jellemtelen megjelenése mellé egyedi, mély hang társul, melyről bárki azonosítani tudja.

Jellem: Shezjám szolgálatában megtanulta elnyomni saját jellemét, ha nem talál rá okot, hogy ne azt tegye, akkor gondolkodás nélkül követi Mestere utasításait. Lelkileg edzett, ritkán szomorkodik, de azért mindig szeme előtt tartja, hogy mások képesek erre és igyekszik nem rajtuk keresztül elérni céljait, csak ha muszáj. Fő jellemvonásokról nem beszélhetünk, hiszen egészen fiatal kora óta folyamatosan valakinek a szolgálatában áll, esetleg gondolat szintjén jelenhet meg nála az empátia és szeretet, de ezeket kimutatni (ahogy a dühön kívűl mást szintén) nem igazán szokta, esetleg egy-egy gyengébb pillanatában. Szeretné azt a látszatot kelteni, hogy hidegvérű és mit sem érdeklik mások, hiszen úgy gondolja, csak így rémítheti meg eléggé ellenfeleit, ellenségeit. Nyers és sötét humora van.

Előtörténet: Magam sem hittem, hogy valaha el fogok jutni arra a pontra, hogy egyedül végezzem el a megbízást, de most elérkezett ez a pillanat is. A pengéink összefeszültek, miközben egy futó pillantást vetettem a minket körbegyűlő egykori bajtársaimon. Egykoriak, hiszen már mások voltak; Életük nem létezett, hiszen ahogy végignéztem arcaikon, mindegyikük az őrület határán tépkedte saját haját, karmolta véresre bőrét vagy ne adj' Isten (ilyen is volt) vágta fel ereit, esetleg torkát. Egyedül maradtam.
Hogy miért pont engem hagyott ki ebből a terrorból a férfi nem is érdekelt, csak az élet másik oldalára akartam lökni, bármit is kellett tennem érte. Hevesen lihegtem és arcomról ömlött a harc okozta adrenalin miatt összegyűlt izzadságcseppek hada, de nem akartam feladni. Felesleges is lett volna, hiszen csak ketten voltunk, ilyenkor tisztességesen elbukni szebb, mint ha megadja magát az ember. Legalábbis így tanították nekünk a kiképzés alatt. Nem véletlen ment katonának az ember, ezekre a helyzetekre mind felkészült, természetesen az már más kérdés, hogy a gyakorlatban hogyan reagálta le ezeket. Én szerettem precízen, mellébeszélés nélkül követni az utasítást, elvégre csak az szolgált Észak hasznára valójában és a királyság mindennél előrébb volt az értékrendben, meg úgy az egész életemben. Nem volt mesébe illő történetem, nem volt szörnyű gyerekkorom, melyből egy Északhoz hű valaki rángatott ki vagy hasonló, nem. Pont, hogy nagyon jó dolgom volt. Úgy élhettem, mint egy kiskirályfi, pedig annyira nem volt vagyonos családom, noha annyira szegény sem. Ezt Északnak köszöntem. Biztos voltam benne, hogy Délen ez nem így lett volna. Valahogy sejtettem, hogy az éremnek mindig két oldala van és még az egyik felől egy valami jó, a másik oldalon az rossz. Ebből kiindulva ott szörnyű helyzetek lehettek, elvégre itt minden rendben volt, kivéve talán az Egyház hatalmát és hamis tanait, de kompromisszumokat kellett kötni mindig is, miért pont egy átlagos katona lett volna a kivétel?
Minden megbízást hatalmas örömmel teljesítettem, hiszen az otthonom javára szólt. A legutolsó bandita tábor felszámolásától egészen a nagy, világmegváltó harcokig minden hasznot jelentett Északnak, persze különböző mértékekben... És az is az volt, hogy végre szemtől szemben álltam ezzel a gyökérrel.
Összefeszültek izmaim, ahogyan a szemeibe bámultam.
- Miféle szörnyeteg va... - szakadt félbe kérdésem egy hátulról érkező, hirtelen fájdalom miatt.
Lomhán fordítottam magam mögé tekintetemet. Két köpenyes alak állt ott, egyiknek sem láttam az arcát, viszont azt tökéletesen ki tudtam venni, hogy ruhájuk ujja alól furcsán kemény, érdekes külsejű pengék lógtak ki és mélyültek onnan hátamba. Fájt. Elképesztően.
Nem tudtam másra koncentrálni a végtelen fájdalmon és szenvedésen kívűl. Csak ekkor tűnt fel, hogy amúgy az orrom is vérzett és a fejembe is belenyilalt valami, bár az lehetett a stresszhelyzettől is. Térdre rogytam, ahogyan a két penge mélyebbre hatolt az izmok között. Visítottam, ahogyan az a torkomtól kitelt, de a férfi megpofozott.
- Csitt. - utasított egyszerűen, miközben kardját visszacsúsztatta hüvelyébe.
Erősen bámult a szemeimbe pár másodpercig, fogalmam sem volt, hogy mit akart tőlem, de olyan szintű nyugalommal és profi kisugárzással fürkészte tekintetemet, hogy egy percre sem kérdőjeleztem meg. Intett a két (feltételezem) szolgálájnak, hogy elég volt ennyi és ki is húzták a nem hétköznapi fegyvereket a hátamból, ami ismét fájdalommal járt, de ezúttal nem mertem kiáltani, olyan feszült volt a légkör.
Pár perc néma csend után, miközben a férfi az ablakon nézett kifelé, megfordult és megköszörülte torkát. A köpenyesek kisétáltak a szobából.
- Nem szeretem, ha zavarnak. Hunyd le a szemed.
Kételkedtem benne. Fogalmam sem volt, hogy ez miért lett volna jó neki és miért kellett volna megfosztanom magam a látástól (amiről ki tudja, hogy egy ilyen őrült meddig erőltette volna), így csak értetlenül pislogtam, de ismét előrántotta a fegyverét és az állam alá nyomta.
- Ha azt mondtam, hogy csukd be a szemed, akkor tudod mit kell tenned? - hajolt közelebb. - Hát becsukni a szemedet. - tartott egy rövid hatásszünetet. - És tudod mi történik, ha nem csukod be őket? - kérdezte egyet hümmögve a végén.
Óvatosan elmosolyodtam, kissé kínosan és a pengére pislantottam.
- Elvágod a torkom... Gondolom. - sziszegtem egyet, miközben engedelmeskedtem és lehunytam szemeimet.
- Okos, okos. - simogatta meg államat a pengével, majd elemelte azt onnan és (a hangok alapján) ismét eltette. Megköszörülte torkát. - Mit látsz?
Rémülten nyeltem egyet és elgondolkodtam. Erre a kérdésre nem várhatott komoly választ vagy ha mégis, akkor nem egészen úgy, ahogyan én arra először gondoltam. Tisztában voltam vele, hogy valami elvont hülyeséget kell majd felelnem, de inkább maradtam a realitás talaján és kinyögtem, ami először eszembe jutott.
- Semmit. Semmit nem látok.
Halkan kuncogni kezdett.
- Remek, remek. - helyeselt hatalmas meglepetésemre. - Mit gondolsz, miért nem látsz semmit? - érdeklődött tovább.
Nyeltem egyet, ismét. Nem akartam minden kérdésnél ugyanezt eljátszani, hiszen biztos voltam benne, hogy legalább az egyik kérdés becsapós lesz pont azért, amiért a többi egyszerű, így itt már picit bonyolítottam a dolgon.
- Azért, mert nem vagyok varázsló.
Erre a válaszra egyáltalán nem volt felkészülve, hangosan kezdett nevetni.
- Rafinált vagy. - felelte. - Most kinyithatod.
Így is tettem. Ismét szemem elé tárult a világ, ahol... Semmi sem változott. Mégis nagyon furcsán kezdtem érezni magamat, tippem sincs, hogy miért. Talán a folyamatos fájdalom miatt, amit ekkora már kezdtem éppen annyira megszokni, hogy csak kicsit legyen zavaró.
A férfi tett pár lépést a szobában, körbe-körbe, ahogyan azt egy őrült is tenné, de egy idő után megállt velem szemben.
- Állj fel. - szólított ismét és ezúttal is engedelmeskedtem neki. - Miért követed az utasításaimat? - tette fel a következő kérdését.
- Félek tőled. - mondtam mindenféle felesleges gondolkodás és agyalás nélkül.
- Nagyon helyesen teszed, bár még fogalmad sincs arról, hogy ki vagyok. De ez rendjén is van így. Az a jó, hogy az ember anélkül képes tiszteletet parancsolni, hogy bárki tudna róla akármit is... Nemde, gyermekem? - érkezett a következő kérdés, ami kissé aggasztott.
Ez a gyermekem megnevezés és az egész... Annyira ijesztő volt. De végülis ezért mentem katonának. Bírtam az ilyen helyzeteket... Elvileg, gyakorlatban azért néha be tudtam pánikolni, de ez természetes a legkeményebb emberek között is.
- De térjünk is inkább a lényegre. - figyelte ismét a kinti világot az ablakon keresztül. - Shezjám elsőszámú követője vagyok. Nem földi név, ne csodálkozz ezen. - fordult meg megint, hogy mellém sétáljon és vállamra tegye kezét.
Egy erős mozdulattal lenyomott a földre és kezét a homlokomra emelte.
- A Mestert a Mennyekből száműztek. Akadnak nézeteltérések időről időre, de ezzel biztosan tisztában vagy. A lényeg, hogy most így... "Száműzetésben" igazságot árul néhány kiválasztottnak. Eddig csak hárman ismertük a valóságot, akiket láthattál is, viszont régóta figyelünk. Azóta, amióta megszabadítottuk bilincsei alól. Most neked is felajánlja azt, amit nekik. Megváltást. Felnyitom a harmadik szemedet, amennyiben te is akarod. Mit szólsz ehhez? - támaszkodott a falnak karba tett kézzel.
Hezitálnom kellett volna. Sokáig kellett volna fontolgatnom a lehetőséget, elbizonytalanodnom, hogy aztán megnyugodhassak és normálisan, békésen átgondoljam az egész helyzetet és azt, amit éppen felajánlottak nekem, de olyan meggyőzően vezette fel az egészet és érte el, hogy zsigerből válaszoljak, hogy komolyan vágyni kezdtem rá, hogy többet kaphassak ebből az egészből.
- Tedd meg. - csúszott ki a számon.
A férfi elmosolyodott és kérdés nélkül belemélyesztette kardját a homlokomba aztán mindent elöntött a sötétség. A semmi, ami mindenhol ott volt, közben mégsem. Talán erre azért volt szükség, hogy megtudjam min is fogok keresztül látni. A semmin. Azt ígérte, hogy igazságot ad, így kénytelen volt biztosítani, hogy megtudjam mi van a semmi mögött, a mindenen túl...

Nehézkesen nyitottam ki szemeimet, mint aki élete legjobb álma után lábadozik vissza az anyagi világba. Iszonyatosan fájt a fejem és valahogy nagyon furcsán éreztem magamat, de nem érdekelt, hiszen ahogyan végignéztem a termen, ahol feküdtem egy szalmazsákon, egyáltalán nem volt ismerős a hely, mitöbb, ki mertem volna jelenteni, hogy soha életemben nem jártam ott ezelőtt. Aztán végiggondoltam, hogy mi történt előző este, ami kisebb megkönnyebbülést jelentett. Homlokomhoz nyúltam, valóban ott volt a hatalmas a heg, amire felsóhajtottam. Viszont még így sem tudtam felfogni, hogy hova a fenébe kerültem és miért.
Feltápászkodtam és elindultam az egyetlen egyértelmű kijárat felé, ami egy faajtó volt, vaspántokkal díszitve. Mint őrült a másik őrült torkának vetettem magam a kilincsnek, de nem nyílt ki. Hiába rángattam, sehogysem.
~ Felébredtél és egyből mennél? - szólalt meg egy gúnyos női hang.
Rémülten fordultam körbe a teremben, de nem láttam sehol senkit. Sehol... Senkit. Nem tudtam hirtelen mire gondolni, először az ötlött a fejembe, hogy talán olyan területet találtak el az agyamon (fogalmam sincs, hogy ez miképpen működik), ami megőrített. De nem. A nő mintha gondolataimban olvasott volna, megszólalt ismét.
~ Nem őrültél meg. Benned vagyok. - kacarászott.
Nyeltem egyet. Ez nem lehetett komoly. Nem akartam elhinni, hogy ez komoly. Mégegyszer nekifeszültem az ajtónak, majd miként ráeszméltem, hogy ez semmiképpen sem fog sikerülni, felsóhajtottam.
- Ha bennem vagy, akkor nyisd ki nekem ezt az ajtót, kérlek. - válaszoltam neki gúnyosan.
Nem felelt. Legalábbis egy ideig nem, talán szándékosan, hogy elhiggyem, csak a képzeletem szülte őt és teljesen megőrültem. Szerencsére hamar véget vetett ennek az állapotnak.
~ Az ajtó kinyílik, ha elhiszed, hogy ki fog nyílni. - mondta.
Ennél homályosabban nem is fogalmazhatott volna. Tudtam, hogy ez csak valami idióta játék, amibe belerángattak, viszont azt, hogy ebből hogyan kellett volna kijutnom már nem. Leültem törökülésben a szalmazsákra és bámultam az ajtót. Elképzeltem ahogyan kinyílik. Aztán megint. Megint és megint. Nem történt semmi, még a legapróbb mozdulást sem tette meg.
- Nos, ez nem működik. - nyújtózkodtam, miközben tekintetem végig az ajtón volt.
A nő halkan, sejtelmesen válaszolt.
~ Nem akarod eléggé. Akard és ne úgy gondolj rá, hogy jó lenne, ha kinyílna. Az ajtónak muszáj kinyílnia.
Felsóhajtottam és lehunytam szemeimet. Ott lebegett előttük az ajtó, zárva, de ki KELLETT nyitnom. Nagyokat lélegeztem és arra összpontosítottam, hogy kinyíljon az az ajtó, mert ha nem... Nos, nem történik semmi, de a hang azt mondta, hogy muszáj és akkor muszáj.
Sikerült. A zárban elfordult egy kulcs és kinyílt. A három alak volt az abból a kunyhóból, ahol tegnap jártunk. Ezúttal a férfin is maszk volt és a kezében tartott mégegyet, amit átnyújtott nekem.
~ Üdv köztünk. Shezjám vagyok. - szólalt meg végezetül a nő, amint a porcelán maszk rákerült az arcomra.
Spoiler:
Mind Dietrichet, mind Biancát törölném.

Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.