Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 119

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56

Küldetéskereső

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Azrael

"Aki nem kel útra, soha nem tapasztalja meg a világot maga körül" - Ciel von Eisenschnittel, …


Comments: 90


You are not connected. Please login or register

Küldetés: A lidérc báli ruhája

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Go down  Üzenet [4 / 4 oldal]

76Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Kedd Szept. 17, 2019 10:08 pm

Iboket Czirut

Iboket Czirut
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Csendben ballagtam a sokasággal, fura szerzetek voltak, de nem voltak utálatosak. Nem éreztem annak, micsoda megkönnyebbülés, leszámítva a Kéztolvajt.
- Kik vannak közöttünk, akik képesek mágiát használni, Alicián kívül? - Amegmi? Mivel nem láttam sok értelmét ecsetelni a hasztalanságomat, ahogy a hegyes fülű, így egyszerűen elkezdtem gyakorolgatni a dallamot, akkor is én fogom vele keresni a legtöbb pénzt.
- Az attól függ, pontosan mit értünk mágia alatt, bár ha a hagyományos értelemben gondoljuk, akkor én. - mondja Anya, bár nem tudtam miről beszélt. A mágia valamilyen eszköz régebbi, hagyományos, változatokkal és újabb, szokatlanokkal?
- Fel tudok szívódni, hogyha szükséges. - Apa amúgy sem egy túl jellegzetes személyiség, ha lefeküdne a földre észre sem venném.
- Körülbelül hányan vannak? -
- Sokan. - Meglepő, Késdobáló. - De itt a kapuban csak az az egy rohadék áll. Elbízták magukat elég rendesen a mocskos dögök. - erre fölkapom a fejem. Milyen rohadék? Hol? Merre?
- Van valami csöndes módja? -
- Más módja nincs. Valahogy úgy kéne megölni, hogy ne csapjunk zajt. Ezért nem jó az én robbantásom... -
- Én azt mondom, küldjük előre Iboketet. Egy démon csak nem lenne annyira gyanús, egy ilyen szentségtelen helyen. Ő eltereli a figyelmét, mi pedig besurranunk a szellem mögött. - mosolygott rám a Kéztolvaj. Mi a MAMMON?! Erőszakoljon meg a ministráns apukája! Nem akartam bemenni, veszélyes és ijesztő volt, de bizonyítanom kellett Aranykéznek, hogy méltóbb vagyok a keze érintésére, mint ama alantas Kéztolvaj. Bátornak és elszántnak kellett lennem, hogy lenyűgözzem.
- J-jó. - hebegem takaratlan rettenettel. Teljesen jogos volt a félelmem.
- Szóval csak úgy menjünk el mellette? Rendben. De ha kell, mozgásképtelenné tudom tenni. - ajánlja fel Anya a könnyű utat, de nem hagyhatom, hogy úgy bánjon velem, mint egy kisgyerekkel az üzleti partnerem előtt, mit gondol akkor majd rólam?!
- J-j-jó lesz ez, Anya. - próbálom lecsitítani Anya félelmét… vagy a sajátomat?
- Meg kell ölni, ha észrevesz minket, világos? -
Elindultam a kripta bejáratához, ezen a ponton nem láttam sok értelmét a tervezgetésnek, ha meghalok, hát haljak meg bután, de üzlettársam követ és most az egyszer nem zavar, hogy belekontárkodik a dolgomba, amit valaki más aggatott rám, valószínűleg azért hogy meghaljak bele és csak ő élvezhesse a simogatást.
- Lám-lám. Mí ritka alkalom, hogy vendégeket látok. Mi járatban itt, ahol a madár sem énekel? - MI A FRANCOS, KÉNKÖVES ÚRISTEN RÉMÁLMA EZ?!
- A kripta díszítése egyszerűen csodás. Ezt jöttünk tanulmányozni. - hangzik Aranykéz válasza, hála az égnek, elmehetne szentnek, már amennyire az jó lehet az nekem.
- Ó, és az alsóbb szintek még sokkal szebbek. Fáradjatok csak be, nézzétek meg. - invitál minket az átkozott, szentségtelen megtestesülés, ha tudnám itt helyben megáldanám. Pusztuljon csak meg.
- ÉS ESETLEG A TI ÉNEKEITEKET MEGTANULNI... HA A MADÁR NEM ÉNEKEL, TI BIZTOSAN... - teszem hozzá Jonatan mondandójához annyira nyugodtan, amennyire tudtam, mert bizonyosan szoktak énekelni. A holtak éneke pedig igen ritka lehetett.
- Micsoda muzsika. Ti aztán fergetegesek vagytok! - csapkodja egymásnak a légszerű tenyereit, amik így valamiért mégis hangot adnak, pedig azt hittem átmennek egymáson.
Anya ekkor előretör, szembeáll a szellemmel, mire az megáll, nem csak úgy mint eddig, hanem teljesen. Anya félelmetes, nem véletlenül az anyukám.
- Elnézést, kedves - néha kicsit agresszívak tudnak lenni. Sajnáljuk. -
- Nem, idióták, ez egy csapda! Öljétek meg! -
- Kinél van ezüst penge? -
Éreztem, hogy a keserves, kétségbeesett düh ismét eluralkodott rajtam a nagy tétlenség közepette és a visításomat visszatartandó jobbommal takartam a számat, míg a bal kezemmel előkaptam a tőrömet és megpróbáltam leszurkálni, ami nem tűnt túl hatékonynak az Anya előtt mereven álló szellembellem ellen, így más taktikát kellett keresnem.
- Most akkor idegenvezetésen vagyunk, vagy verekszünk?! Döntsük már el! - VÁSÁRON!
- Van itt valaki, akire szükségünk lenne. Ki tudjátok őt nekünk adni? -
Ez már az ő dolguk volt, én ehhez nem értettem, így inkább kitaláltam valami mást. Először belenyúltam a szellemkébe és mivel nem haltam meg tőle, így kitaláltam egy játékot, addig megyek át rajta, míg meg nem hal, bár nem tudtam, hogy meghalhat-e valaki kétszer, de bizonyosan megérte kipróbálni. Megindultam hát, előre-hátra, oda-vissza rohanni és ugrálni a szellemen keresztül, ha már nem volt láthatóan káros hatása a cselekvésnek valamivel el kellett foglalnom magam és levezetni a feszültségem.
- Kislányom, nem tartod ezt kissé illetlennek? - kuncogta Anya.
- Nem, Anya. - pislogtam rá értetlenül, furcsán kellemetes volt, leírhatatlanul furcsa.
- No, azt mondom, haladjunk. - és haladtunk.
Lementünk egy szűkös járatban, ami nyilván csapda volt, mert szűkös volt és sötét és ellenséges terület, a kő földdé vált majd megjelent az első élőholt, vagyis annak végtagja, a puha földön át, majd köröttünk megjelent a többi, mily meglepő, egyértelmű csapda leledzett a földnek ezen pontján.
- Hogy szakadna rátok a szaros kripta! Nyálkás kezű fajankók, eresszétek el a Kéz Tolvajt! - ordítom amaz felé, ha már ily hamar megfogták, reméltem, hogy leharapják a lábát, de ezt nem mondhattam mindenki előtt. Közben egy biztonságosabbnak ítélt irányba ugrok az árnyak vezetésével, ami mint kiderült nem volt annyira biztonságos, de legalább egy pillanattal később halom meg, mint az alantas és ezáltal jobb lehetek, ki tudja, ha elég jól játszom a lapjaim talán még ki is futhatok, mi előtt mindannyiunkat felfalnak ezek a démoni lények.
- Na jó, ebből elég legyen! Szálljatok le rólam!! - ordítja Anya ijesztően parancsolón, mire az annak eleget nem tevő dögök sziszegve megégnek, akár a máglyára tett hitetlenek. Magáról leégetve a mancsokat a többiekről is lefejti amazt és mindenkit megment, erős, ijesztő, kedves és nagylelkű. Tényleg Anyámként akartam rágondolni, már nem is érdekelt, hogyha nem mocsok gazdag, de úgy éreztem, hogy ő lehetne a legújabb és betölthetné az űrt a szívemben, amit a sors oly kegyetlenül kitépett.
- Anyaaaaaaa!!!! - rohanok felé, hogy most először őszinte szeretettel és vággyal megöleljem, reménykedve, hogy egyszer hozzá fogok tartozni, még ha tudtam, hogy hasztalan remény is volt. Közben Anya visszavált a pihe-puha alakjára, bele sem gondoltam, hogy én is föléghetek, mint a hullák, Anya szeretete biztosan meg fog védeni, ha jó leszek.
- Ne... nem szabad hozzám érni, ha nem akartok úgy járni, mint az élőholtak. Vagyis... most már szabad. Csak.. amíg... hatásban van... volt az előző, addig nem. Az érintés miatt gyulladtak fel. Csak... csak óvatosan. - mondta nagy törődésében Anya és nem tudom miért, de tényleg magához húzott, ismerős és bensőséges volt. Nagyon hiányzott, nagyon nagyon…
Továbbmentünk.
Hmm.... milyen érdekes... - szólt a szél és igaza volt. Valóban az volt.

Fölfele menetelve két élőholtat pillantottam meg.
- Arra kell menni? - Szerinted Szénahaj? Egy egyenes úton nehéz eltévedni, nemde?
- Úgy néz ki... -
- Na hozzájuk is odamennél, elbeszélgetni? -
A felesleges szócséplés közben körbevezettem a szemeim környéken, bár nem nagyon láttam semmi hasznosat a szobában az élőholtakon és egy álló koporsón kívül. Közben Anya és Aranykéz megközelítik amaz nagy koporsót és rossz érzésem lesz, mikor a csontok odazörögnek hozzájuk, szinte magam előtt láttam, amint Anya vérbe fagyva fekszik a kövön és a közöket is megtölti a vörös folyadék. Nem, nem, nem, soha…
- Ez fedett. Mutasd meg nekünk az erődet Jonatan! - NENENENENENE!
- Ezért plusz pénzt fogok kérni! - mondtam a Késdobálónak. Megőrültem, biztosan.
- Hé! Üresfejűek! Kapjátok be a szőrös farkam! - üvöltöttem Anya mellé lépve, nincs sok hasznom, de fürge vagyok, amíg elfoglalom, addig szétkaphatják őket. Nem kellett hozzá sokat kockáztatnom a bőrömön kívül, de Anyáért megérte, de Aranykéz ignorál és még mindig a koporsóval babrál. MI VAN HA ELLENSÉG? Ki kellett volna végeznünk ezt a kettőt, aztán a másikkal babrálni. Szent Ég, micsoda hülye. Ezalatt hátrálok a lépcső felé, ha más nem, megdobom a lábát kővel és reménykedtem, hogy elesik közben, de szerencsére nem történik meg, hiszen Apa megtette, amit meg kellett és becsületéhez méltóan hátba támadta, úgy éreztem, hogy tényleg jó páros voltunk.
A koporsóból kiemelkedett a következő és sokkal nagyobb csonthalom, micsoda szerencsétlenség, megkíséreltem ugyanazt elsütni.
- ERRE TE NAGYRA NŐTT FATÖNK! KISUJJAL KIKAPOM A JÁTÉKODAT ÉS ADDIG ÜTLEK MÍG ANYUCI MÖGÉ ROHANSZ VISÍTVA, MINT EGY MALAC! - szavalom el a kitalációmat és valamennyi büszkeséget érzek magamban, hogy legalább a gúnyolódás és a futás megy, Anya is biztos büszke volt rám. Na, de ez már okosabb volt és nem akart táncolni, ami részben idegesítő volt, részben pedig megnyugtató. Ekkor Aranykéz és annak ellopója állt neki agyalni a nagyságos csontot, ami pillanatokon belül a térdére esett a túlerő okos kihasználásától. Majd úgy döntök törjük össze.
- Próbáljuk meg rádönteni, Aranykéz. - de nem asszisztál hozzá, így egyedül maradok a koporsó mellett, helyette nyakon szúrja és lefeszíti a fejét, ma is tanultam valamit. Vajon ez ember volt valaha?
Hihetetlen csoport volt, gyorsan összehangolódtak, fájt a szívem, hogy Anyán kívül bárkivel is osztozkodnom kellett volna, de máskülönben úgy járok, mint a nagy csont.
- Akkor is kérni fogom a több pénzt! - fejezem ki a rosszallásomat, senki más nem kockáztatta annyira az életét, mint én! Nekem volt a legkisebb esélyem megélni a holnapot!
- Iboket.... örülhetünk, hogy életben vagyunk. Ez többet ér, mint a pénz. Hagyjál békén! Nem vagy az Anyám!
- Kétlem, hogy őt meggyőzöd.
- Próbálkozni lehet, nem?
Mérgesen a következő csapdához vezető lépcsőhöz megyek és elgondolkozom, túl jól őrzik, valami itt nagyon értékes volt.
- Hé... Szerinted ezek miből máglyáztak annyit? Vajon a pénzeseknek kellhet, amijük van? - szólok a Kéztolvajhoz, akit nem nagyon érdekelt, így elintéztem egy vállvonással.
Elindultunk fölfelé, ezen a lépcsőn sem voltak már csapdák, biztos fönt lesznek majd.
- Hát miattatok olyan hangosak a lelkek? - Ez meg miről beszél? Már meg sem lepődtem, csak reméltem, hogy minél előbb véget ér a kalandunk.
- Mitől lennének hangosak a lelkek? -
- Az élőktől. -
- Te lennél a nekromanta, aki feltámasztja a holtakat, hogy a városra támadjon? -
- Kedves, hogy ilyen hatalmasnak gondolsz. -
ROHADT MACSKA.
- Ki ez? Ismered?-
- Sosem láttam. -
- Mi történt velük? -
- Ő, ők jól vannak. Itt pihennek, amíg nem szólítja őket a kötelesség. -
- Kedvességem határtalan. És ki az, aki ezt teszi? Ki itt a leghatalmasabb? -
- Komolyan ilyen ostobának nézel, ember?-
- Menj már onnan, te rühes négylábú dög! Hogy égetnének meg! - üvöltöm a macskának. Idegesítő volt.
- Iboket, ne bántsd szegény állatot. Hiszen nem is él. Apropó, hogyhogy van egy macskaszellemed? -
- Ó hamarosan megtudod. Én vagyok a sírkert gondozója. Egyszerű emberek mit sem érnek ellenem. Mert én félig ember, félig szellem vagyok. -
Rohadék macska...



A hozzászólást Iboket Czirut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 26, 2019 8:37 am-kor.


_________________
Előtörténet|Adatlap

77Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Kedd Szept. 17, 2019 11:46 pm

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
- Arra kell menni? – kérdezte a csendes lány, mikor megláttuk a bejáratot, előtte a két őrrel.
- Úgy néz ki… - suttogta halkan Alicia.
Én igyekeztem a lehető legjobban felmérni a terepet. Valóban az volt az egyetlen út? Kegyetlenségnek vélhetnék a többiek, ha megint előre küldeném Iboketet, hiába túl szórakoztató nézni a szenvedését. Fintorogva fordultam Jonatan felé.
- Na, hozzájuk is odamennél, elbeszélgetni?
- Nagyon szívesen, ha ezúttal követtek is. – válaszolt, ugyan azzal az irritáló, magabiztos mosolyával.
- Van bármi más mágiád a robbantáson kívül, ami beválhatna? – kérdeztem, ezúttal Alicia felé fordulva, mire az a könyvét felém fordítva mutatta a tartalmát. Képek egy halottról, ami kimászik a sírjából. Feltámasztás? A semminél jobb.
- Talán azzal kezdhetnénk valamit. – mondta Jonatan, a koporsó felé mutatva, amely köztünk és az őrök között helyezkedett el, nem messze a bejárathoz vezető lépcsőtől. A koporsó azonban fedett volt, de meg kellett bizonyosodjunk arról, hogy valóban volt e benne halott, amelyet feltámaszthatott volna a lány. Közelebb is mentünk, és bár igyekeztünk a lehető leghalkabban osonni, a halottak észrevettek minket és lassú léptekkel elkezdték megkerülni a koporsót, hogy elénk álljanak.
- Ez fedett. Mutasd meg nekünk az erődet Jonatan! – mondtam, mikor én is megláttam a vastag kőlapot, ami fedi a koporsót, majd elővettem az íjamat és a jobbról közelítő élőholt fejébe engedtem egy nyílvesszőt. Az attól csak megtorpant, de el nem borult, csak lassabban közeledett. Fénylő kék szemeiből már csak egy volt látható.
- Hé! Üresfejűek! Kapjátok be a szőrös farkam! – hallottam Iboket kiabálását a hátam mögül, ahogy próbálta elvonni a támadóink figyelmét, és legnagyobb meglepetésemre azzal az ostoba incselkedésével, sikerült is neki elcsábítani a balról közeledőt.
Jonatan eközben engedelmesen nekifeszült a koporsónak, miközben halkan motyogott valamit. A fedél elmozdult és egy indokolatlanul hosszan elfekvő holttest vált láthatóvá, kinek szemei felgyúltak és azonnal mozgolódni kezdett.
Wilhelminát szemem sarkából láttam, ahogy kezével a felé a csontváz felé int, amelyet én is meglőttem, mire az fekete lángra lobbant! Mágia! Micsoda erős és pusztító mágia! Kár, hogy hatástalan volt vele szemben.
A sötét tünde viszont az Iboketet követő halott mögé osonva igen hamar megkönnyíti azt a fejétől.
A csontváz, amely lángra lobbant, hamar lerázta magáról a fekete tüzet, és fegyverével igen gyorsan Jonatan nyaka felé suhintott. Már számítottam is rá, hogy az ostoba feje a koporsóba hullik, ám a bolondok szerencséje vele volt és a fegyver elsuhant mellette, bele a földbe. A koporsóból felkelő halott, valószínűleg látván „társa” szerencsétlenségét, úgy dönthetett, saját kezébe veszi Jonatan sorsát és magához véve a fejszéjét kikelt nyughelyéről, hogy a férfit egy erősebb csapással kivégezhesse.
Gyorsan történtek az események, ám nem hagyhattam, hogy összezavarodjak. Egy cél lebegett a szemem előtt, ahhoz pedig szükségem volt az alattvalómra. Hogy Jonatant megkíméljem egy újabb támadástól, és hogy hagyjak neki esélyt biztonságos távolságba kerülni, egy újabb nyílvesszőt illesztettem az ínra és belelőttem a hatalmas halott fejébe. Sajnos nem volt olyan pontos a lövésem, mint az előbbi és csak a halántékát repesztettem meg vele, de arra pont elég volt, hogy megakasszam támadás közben, így Jonatan elhátrálhatott.
- ERRE TE NAGYRA NŐTT FATÖNK! KISUJJAL KIKAPOM A JÁTÉKODAT ÉS ADDIG ÜTLEK MÍG ANYUCI MÖGÉ ROHANSZ VISÍTVA, MINT EGY MALAC! – üvöltött Iboket. Hangja hisztérikus volt és az eredménye is elhanyagolható. Az óriásnak valószínűleg volt egy hangyafingnyi sütnivalója, hogy figyelmen kívül hagyja az egyértelmű elterelést.
- Jonatan, maga miért áll ott, mint egy facövek? – kiáltott Wilhelmina, miközben a férfi és a fejszés halott közé állt, megidézve egy feketeségből álló pajzsot. Tehát nem csak támadni, de védeni is képes volt a varázslataival. Elképesztő, mikre nem jó a mágia! És igen hatékony is volt, nem úgy, mint a lángok, ugyanis a halott hatalmas fejszecsapását úgy hárította vele, mintha csak egy gally lett volna. Az a nő elképesztően erős. Nekem meg csak egy íjam volt. Valamit tennem kellett, hogy erősebbnek mutathassam magam. Valahogy fel kellett érjek Wilhelmina szintjére, ezért a túlméretezett halott mögé léptem, amilyen gyorsan csak tudtam és teljes erőmből beletapostam a térdhajlatába. Túl magas volt, hogy a fejét levághassuk, szóval csak térdre kellett kényszerítenem.
A csontok egy halk roppanással megadják magukat a súlynak és a zombi térdre rogyott.
- Próbáljuk meg rádönteni, Aranykéz. – szólt Iboket Jonatannak, miközben a koporsó fedelére mutatott. Tehát nem futott messzire és tenni akart még, de a férfinak jobb ötlete volt.
Pengéjét előhúzta és beledöfte a halott nyakába, majd mosolyogva jó éjszakát kívánt neki és egy mozdulattal lefejezte. Remek munkát végzett, így megjutalmaztam egy elismerő, szelíd mosollyal.
Eközben a másik elő halott is elpusztult, valami apró szörnyeteg és a sötét tünde által.
- Köszönöm, Suzi. Ügyes voltál. – mondta a tünde a távolabb álló csendes lánynak. Ezek szerint az övé a kis szörnyeteg? Ő idézte meg?
- Suzy! – szólítom meg a lányt. - Te csináltad azt a kis szörnyeteget? Hogyan? Honnan? Te is parancsoltál neki?
Nem hittem volna, hogy képes ilyesmire a lány. Tudnom kell, honnan tanulják ezeket az erőket, hogy magaménak tudhassam őket.
- So-kat kell még men-ni? – kérdezte Suzy Aliciától, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdéseimet. Vajon szándékosan? Bizonyára csak túl nagy zavarba volt.
- Ez már a legmélye a kriptának. Olyan rész, mely eredetileg nem volt rész. A nekromanták ásták ki, hogy férjenek a büdös dögeiktől. - felelte a lány hidegen.
- Hm! - felhúztam az orromat, játszva a sértődöttet Suzy ignoranciáján, majd összecsaptam a tenyerem és a lépcső elé álltam. - Akkor nincs más hátra, mint előre.
A hatalom forrása felé…
A lépcsőn felfelé haladva egyre világosabb lett minden és mire felértünk, már szinte vakító volt a lenti fényviszonyokhoz képest. A bejáraton túl, egy nagy terem fogadott minket, közepén egy hatalmas csontheggyel, plafonján pedig egy kisebb lyuk tátongott, beengedve az éjszakai hold fényét. A csonthegyen egy oltár állt, a hegy előtt pedig egy kisfiút, kinek haja teljesen fehér volt, benne egy apró masnival. Zöld bőrzekét és testhez illő nadrágot viselt, kar és lábszárvédőkkel. Két kezét maga előtt tartotta, melyben egy szellem macska feküdt, halkan dorombolva, ahogy a fiú simogatta.
- Hát miattatok olyan nyugtalanok a lelkek? – szólalt meg halkan, végignézve mindegyikünkön.
- Mitől lennének hangosak a lelkek? – kérdeztem, sokkal inkább magamtól, mint a kölyöktől. Nem igazán értettem, hogyan lehet egy lélek nyugtalan, és ezt ő honnan tudhatná.
- Az élőktől.
Te lennél a nekromanta, aki feltámasztja a holtakat, hogy a városra támadjon?
- Kedves, hogy ilyen hatalmasnak gondolsz. – nézett rám összeszorított szemekkel, miközben a macskája kimászott a kezéből és a vállára mászott.
- Kedvességem határtalan. – mosolyogtam a fiúra gőgösen.
- Mi történt velük? – kérdezte Wilhelmina, körbemutatva a falakat dekoráló szenvedéssel teli emberi alakokon.
- Ó, ők jól vannak. Itt pihennek, amíg nem szólítja őket a kötelesség. - mondta a fiú.
- És ki az, aki ezt teszi? Ki itt a leghatalmasabb? – kérdeztem a gyerektől, aki erre gúnyosan elkezdett kuncogni.
- Komolyan ilyen ostobának nézel, ember?
- Kezdjük az elején akkor. Te ki vagy? – csatlakozott be a kérdezgetésbe Jonatan is.
- Ó hamarosan megtudod. Én vagyok a sírkert gondozója. Egyszerű emberek mit sem érnek ellenem. Mert én félig ember, félig szellem vagyok. - jelentette ki fölényesen, miközben csontok kezdtek el lebegni körülötte és köré épülni a gyerek testének. Nem is tellett bele egy percbe sem, hogy négy keze legyen, mind a négyben egy-egy karddal és nekem egyetlen egy dolgon járt csak az eszem: Arcátlan gúnyolódásáért úgy megfizettetem, hogy könyörögni fog a túlvilágért!


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

78Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Hétf. Szept. 23, 2019 3:09 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Szóval még egy ellenfél. Csodálatos. Imádnak a föld alatt hadakozni, ez a kedvenc tevékenységük.
Noha van valami furcsa abban, hogy ennek a négykarú valaminek a groteszksége rendesen bizsergéssel tölti el a testet. Mert ha egy ilyen valaminél jobbnak bizonyulsz, az azért nem semmi.
Bár már sokkal jobban esne egy jó forró bableves, egy fürdő, egy mellékhelyiség, na meg legalább egy puha párna, ne adj Veroniel egy ágy. De hát ez túlságos luxus, amikor épp meg kell védened a saját és társaid életét.
A négykarú szellemfiúcska alapállásba áll be, kis terpesz ben emeli föl a magasba pusztán két karját. S vár.
- Ki után bánkódsz ennyire? Talán segíthetünk... - ajánlja fel Jonatan mindkettejük meglepetésére. Jonatan és a segítség? Abban köszönet nem lenne az eddigiek alapján. És honnan tudja, hogy bánkódik? A szellem arcáról a puszta koncentráción kívül mást nem tud Mina leolvasni.
Elintézik a dolgot egy Jonatan felé lövellt furcsa pillantással, majd Mina megkérdi a szellemtől (ha már az nem támad, hátha beszél is):
- Miért engedtél eddig minket, hogyha most bántani akarsz? Csak egy... személyt akarunk elvinni innen, aki hozzánk tartozik.
Ez tízből kilencszer nem jön be. De reménykedjünk, hogy az az egy lesz most a helyzet.
Azonban vezetőjük, Alicia ekkor varázskönyvet előkapva kezd kántálni, majd egy famaszkos csontváz jelenik meg, tőrével védekező állásba vágva magát.
A szellemfiú, ahogy ezt nézi, utána nyomban megrohamozza a csapatot, felkészülve egy széleskörű vágásra.
Iboket félreugrik a támadás elől, majd vissza is támadna; ám ezt azért már kivédi a fiú. Jonatan is hadakozna ellene, azonban nem sikerül elérnie, sőt talán meg is sebesül... A lény pedig, mintha meg sem érezné, hogy manifesztációját érintik. Mintha egyáltalán nem érezne fájdalmat. Így az sem tűnik fel neki túlságosan, hogy Syele beleállított egy nyilat a lábába.
Ez után Mina Éjlánggal támadja a csontvázharcost, majd Damien egy pillanatnyi sötétet idéz, hogy aztán lecsapjon a maszkosra. Akinek ez után vége is. Ezek után jönnek csak rá, hogy nem őt kellett volna támadni.
Na jó, ennyire megzavarta volna az agyam ez a sok föld alatt tartózkodás? A fene essen belé...
- kerekednek ki a szemei, ahogy aggodalmasan és legszívesebben elsüllyedve tekintene Aliciára. Azonban az nem lenne jó. A csapat még mindig veszélyben van.
A lány csak csodálkozva néz.
- Ha nem kell, akkor ne kérjétek...
Izé, bocsánat, nem akartam, majd jóvá teszem... bár nem, mintha én kértem volna. Nem számít.
Újra feltűnik a színen Suzi apró kis szolgája, aki ráugrik a félszellem páncéljára. A fiú azonban ekkor elővesz egy furcsa fegyvert, melynek éle nincs, a pengéje hullámos szélű és vastag, lekerekített hegyben végződik csillogó szürkesége. Ahogy lecsap vele a kis mélységiszolgára, az fájdalmasan kezd el sisteregni, visítani, és Mina azon aggódik, hogy újra végig kell néznie az idézett lény halálát.
Ellenfelük pedig ekkor még egy adag csontot magára növeszt, ki tudja, honnan.
Ez nem jó, erősödik. Nem szabadna hagyni. Végső, gyors, hirtelen megoldás kell.
A fiú két kezével csap egyrészt Ibo, másrészt Jonatan felé egyszerre.
A kisdémon meglepő ügyességről tanúbizonyságot téve tér ki, majd támadna a szellem térdére s ugrana vissza, a csontok következtében viszont nem tűnik úgy, hogy elérte célját és valóban sebet okozott. De legalább jól van.
- Gyorsnak képzeled magad, igaz? A hozzád hasonló köcsögök mindig azt hiszik, hogy jók. - oktatja ki nagy magabiztossággal a négykarút, ami megkérdőjelezhetővé teszi, nem kevélységdémonról van-e szó.
Ahogy viszont Iboket nekitámadna a fiúnak, a csontok hátralökik őt és ezek után már nem keringenek a szellem körül, hanem leesnek a földre.
- Kutyaharapást szőrivel... - motyogja Jonatan, ahogy elszabadít egy... szellemet? egy kicsiny palackból. Ami jeget lő a fiú felé.
Eközben a kis macskalény, amelyet Iboket annyira nem szeretett, nekiáll jégcsapokkal dobálni őket. csakúgy, mint a leányka még odakint a szabad ég alatt Heimsrothban.
Mina egy árnyékpajzzsal igyekszik védi magát (le is pattannak róla a fagyott darabok) és int Damiennek, hogy siessen ő is a védelem alá, hogy a jégcsapok ne érjék. Ő azonban legyint. Nincs idő ilyesmire. Damien az Iboket felé támadó részét próbálja meg támadni a sok csontú valaminek a tőrrel. A másik pengét feltartja a feje magassága fölött valamennyivel, hogy az esetlegesen felé érkező támadásokat kivédje. A jeget azonban nem sikerül, több apró, de vérző és fájó sebet szerez, sziszegve, ám volt már rosszabb is. A félszellemet sem sikerül elérnie, hisz egy tőr jóval rövidebb, mint az a hullámos pengéjű kard.
Iboket ekkor a sötételf mögé iszkol.
Suzi szolgácskája pedig a félszellem lábai közt próbál meg behatolni a védelem vonalán belülre. Megteheti, hisz apró. Erre fittyet hányva azonban négykarújuk ember-, vámpír- és démonfeletti sebességgel kezd el rohanni feléjük, mintha mindüket el akarná pusztítani egyetlen mozdulattal.
Mina megelégeli a dolgot és úgy dönt, hátha ugyanaz a trükk működik még egyszer...
Előveszi hát maradék erejét és újból sötétséggé lényegül, védelmező-pusztító lánggá alakulva át és mindkét kezét fölemelve a csontvázlényt igyekszik megközelíteni, bárhol, mert most nem árthat neki. Bárhol igyekszik megérinteni, hogy eleméssze az árnytűz.
A fiú mintha ekkor érezné először úgy, hogy emberére - vagy vámpírjára és egyéb másfajújára - akadt. A teljes, mindent elsöprő határozottság kiveszni látszik tekintetéből. Minden erejét bevetve ront neki az Alicia által megidézett, újabb csontváznak, a görbe pengét pedig a vámpírlány felé döfi, aki magabiztosan várja, hogy megérezhesse legyőzhetetlenségét, amikor...
...a penge áthatol rajta.
Rémülten és értetlenül mered a testében keletkezett, égő lyukra. Azazhogy ő ég, a lyuk pedig valami, ami most a lángon hatol át, ami ő, azonban a fájdalmat úgy érzi, mintha nyugodt hús volna. Pár pillanatig abban a hitben létezik, hogy ezek a pillanatai az utolsók, azonban a seb utána visszaforr. Él. Lélegzik. Mégis, a fájdalom ott maradt.
Hogy volt képes erre?!
Mégsem mindenható, úgy látszik. Erre nem árt néha emlékeztetni magukat a mágusoknak, ezt tudja. Mégis, erre nem számított.
A félszellem ekkor lángolni kezd, a csontváz sikeresen lángra lobbantotta. Ezek voltak utolsó cselekedetei, mielőtt alkotóelemeire omlana a föld alatti hideg talajon.
A félszellem idegesen hátrál. Alicia sem tűnik a legnyugodtabbnak.
- Mindenki, fedezékbe! - kiáltja, és nem is kell kétszer mondani.
Mindenki odarohan a hozzá legközelebb eső, valamennyit takaró objektumhoz, meghúzzák magukat, eltakarják szemüket a kezükkel, Mina próbál kilábalni a fájdalomból és újra s újra megtapogatni testét, hogy nem maradt-e mégis ott seb. Aztán hatalmas robbanás hallatszik, a fülében s a gyomrában kifejezetten érzi a lökés erejét.
S igyekszik feldolgozni a sokkot, hogy még ez a mágia sem volt képes teljes mértékben megvédeni. Ellenfelük nagyon erős. Bár most épp nem tűnik annyira annak, szakadozott öltözékben, fájdalmasan fekve a földön és próbálván álló helyzetbe vonszolni magát.
- Na de Jonatan, előbb talán kérde... Ó, mamám. - sóhajt fel, ahogy látja: a férfi pengéje máris megközelítené áldozatuk torkát. Mielőtt bármi információt kiszedtek volna. Információ! Ez nem szentimentalizmus, ez egy tényleg fontos dolog...
De szerencsére Jonatan kardját megállítja a fiúé.
- Diplomácia, aztán agresszió, esetleg? - kérdi Damien, fölállva a fedezékből, leporolva magát, majd Mina még küld egy éjlángot a macska felé, aki jégdarabokat dobál Syele felé, aki időközben... felszaladt a csontokon az oltárhoz.
- Igen, kifejezetten diplomatikus alaknak tűnik - nevet a férfi. Hát jó. Legyen. Most már úgyis mindegy.
Ne haragudj, szeretem az állatokat, de te bántasz minket.
A macska fájdalmasan felvinnyog, majd kiadja a lelkét. Vagy amije volt.
Nos... most már nem.
Iboket talál egy csontot a földön és elhajítja a fiú felé, akit az rendesen fejbe is talál, s hanyatt vágódik a földön. A jelenet komikus, és mégis fájdalmas.
Suzi szolgája még mindig életben van. Vagyis jelen. A fiúhoz csúszik és groteszk módon nekiáll a lábát csócsálni.
Iboket kiáltására minden ízében összerezzen.
- Szép volt anya! Megölted a mocskos kurva macskát!
Ööö... heh... hát persze, hogyne... Nem most van itt az idő az állatokkal kapcsolatos továbbképzésre, igaz? Azonban lesz egy két szavam még hozzád, kisdémon.
Újra eldob egy követ, azonban ez nem a fiút találja el, hanem Jonatan hátát, aki mérgesen pillant hátra, ám mást nem tesz.
Ezek után kivégzi a félszellemet. Először a kardot tartó kezébe rúg, mire az elgurul, s a kard nemsokára bele is hatol a nyakát fedő puha húsba.
Vége. Nem mozdul többet.
Gyakorlatilag győztek, büszkének kellene lennie és mégis csaknem rosszul van.
Kissé katatónul nézi a földön fekvő halottat. Kemény ellenfél volt, az biztos. Most pedig? Csak menjenek tovább, a sötét alagutakon, rejtett csapdákon keresztül, míg meg nem találják, amit kerestek?
- Nyugalom, Iboket, most már vége. Azt hiszem. A macska pedig... mindegy, majd ráérünk később beszélni az állatokról. Ez már nem az volt, csak egy irányított szellem.
Ezt már részint magának mondja, hogy ne legyen bűntudata, amiért végét járta. Fájdalmas nyávogása még ott jár a fülében egy ideig.
Az oltár felé pislant ekkor. - Az meg ott mi?
- Az nekem se tűnt fel a nagy kavarodásban.
Damien gyanakodva húzza össze a szemöldökét, mint mindig, ha valami olyat lát, amiről nem tudja behatárolni, miért történik, és egy véráldozatot végrehajtó Syele határozottan ilyen. A lány vérét csepegteti a tálba, mire megjelenik...
Egy újabb szellem.
Erre Suzi, aki éppen kibújt volna Alicia takarásából, inkább mégis visszahúzódik.
Legszívesebben Mina hozzávágná a fejéhez a kérdést, hogy ki vagy, mi vagy, mit akarsz, de nem akarja veszélybe sodorni Syelét.
Damien inkább úgy gondolja, Syelétől kellene óvniuk saját magukat.
- Áh, de jó újra itt.... - nyújtózik meg a szellem, tagjait ropogtatva, mintha csak egy valódi testtel rendelkező emberlény volna. - El sem hiszem, hogy ...hé, várjunk, te nem Edel űrnő vagy?
Iboket rögtön meg is kérdezi: - Ki az az Edel úrnő, Anya?
- Fogalmam sincs. Még nem találkoztam ezzel a névvel. - felel Iboketnek. - Valószínűleg egy itteni nekromanta lesz.
- Valahogy meg kellene kötöznünk, ha ki akarjuk kérdezni. - jelenti ki Jonatan a félszellemmel kapcsolatban. Damien körbe is néz kötélnek használható anyagok után. Bár a férfi nagyon nem úgy tűnik, mint aki még él, voltaképp felébredhet, ha Jonatan ért ahhoz, hogy szúrjon meg úgy valakit, hogy ne menjen a penge túl mélyre.
- Nem hiszem, hogy annyira menekülni akarna. Vagyis tudna.
- Azért ne becsüljük alul.
- No meg tőle is érdeklődhetünk... - néz a férfi az újonnan megjelent szellemkisasszony irányába.
Ekkor cipők koppanása hallatszik. Valaki közelít. Egy nő az, hallani a dúdolása hangneméből, majd kuncogássá alakul. Ez felettébb baljós. A terem jobb oldalán egy apró oldaljáratot vesznek észre ekkor, egy másik terembe vezető kőboltívet, mely sötéten tátong és ugyanúgy a falba épített holtak őrzik. Tagjaik alkották az ajtót, mely most egyenként húzódik félre, ahogy közelít a dúdoló valaki...
- Lám lám...ki meri megzavarni a szendergésemet?
Oh, csak nem valami úrnővel van dolgunk? Csodálatos.
Meglepetésükre Alicia döbbenten kezd hátrálni, amint meglátja a jelenést. Aki hús-vérnek tűnik, nem szellemnek, s mégis, tőle fél, ellentétben az imént említett alakokkal...
Az oltáron megjelent szellem zavartan néz hol az újonnan érkezettre, hol Syelére.
- Edel...űrnő?
Alicia tétován lépdel közelebb a megzavart szendergésű, önérzetes asszonysághoz, s hüledezve, el-elakadó hangon szólal meg:
- Kalma?... Kalma, te vagy az?!


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

79Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Pént. Szept. 27, 2019 10:20 am

Iboket Czirut

Iboket Czirut
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
A rohadt macska még mindig ott kószált a négykarú, emberforma körül, hogy verné meg az Isten. Valamiért kifejezetten zavart az állatszellem jelenléte, még a csontba burkolt négykarú fiúnál is jobban, pedig ő fenyegetőbben álldogált kezében egy-egy karddal, készen állva arra, hogy levágjon minket.
- Zavard már el onnan azt a dögöt! - mutogatok a macskára, bár nem tudom, mennyire érti a fiú, de nem érdekelt, hogy magára veszi-e vagy sem, a lényeg, hogy a macska eltűnjön.
Egy ideig ácsorogtunk egymással szemben és egészen úgy éreztem, hogy halálra próbáljuk untatni egymást, közben Késdobáló idézett magának egy csontvázat, vagy fabábot, fene sem tudta megmondani, ekkor viszont a fiú megindult és elkezdődött a küzdelem, amihez még mindig semmi kedvem nem volt. Nem értettem minek kellett nekik Késdobáló barátosa, hiszen így is elég hullájuk volt, egyszerűbb lett volna átadni vagy megmondani, hogy meghalt.
A fiú csapásra emelte az egyik kardját, ami nem is aggasztott volna, viszont gyors volt és úgy éreztem ez csak trükk akar lenni, hogy a másik hárommal elkapjon minket, mikor kimozdulunk, de nehéz lett volna mást csinálni rá, ha nem akarok meghalni, szóval elmozdultam a csapás irányába közben gyorsan leereszkedtem és sikerült bebújnom a csapás íve alá, így nem vágott le. Mammon vezette a lábaim és meg is látszott az eredménye, menet közben visszakézből csaptam egyet a balomban pihenő tőrrel, mire a fiú a másik kezével hárította a csapást, hála az égnek ez jobban érdekelte, mint ténylegesen a megölésemre használni. Valami viszont furcsa volt benne, gondoltam, hogy könnyen fogja hárítani, nem volt erős a csapás, de ez túl könnyűnek tűnt, mintha csak egy porszemet söpört volna le magáról, ha nem kapcsoltam volna időben simán kiverte volna a kezemből a fegyverem. Közben Aranykéz eltalálta a dögöt és a felé irányuló csapás valamiért nagyon, de nagyon furcsa szögben elkerülte, ha nem pezsgett volna bennem az adrenalin, akkor el sem hittem volna, amit láttam. A Kéztolvaj meglőtte az íjával, remélte, hogy tud célozni és legalább engem nem talált el, fél szemmel egy pillanatra láttam, ahogy Anya és Apa elpusztították Késdobáló bábját. Valamiért nagyon utálhatják az élőholtakat.
A fiú közben fegyvert cserélt és meglepett, hogy nem vágta a feleslegessé vált fegyverét valamelyikünknek, én biztosan azt csináltam volna a helyében, majd döfött és lendített Aranykéz felé, kiugrottam a döfés útjából és az árnyak erejével a fiú mögé helyeztem magam, arcom elé helyezve a tenyerem az ujjaim közül vizslattam a fiút, bal kezemben megpörgettem a tőrömet és a jobb oldalamhoz emeltem.
- Gyorsnak képzeled magad, igaz? A hozzád hasonló köcsögök mindig azt hiszik, hogy jók. - valójában féltékeny voltam, hogy ennyire gyors volt és én nem, de vajon lehetek még? Szerettem volna a gyorsaságát, mert tudtam, hogy lassabb voltam.
Beléptem, és lehajolva, a térdét próbáltam támadni, mire a tőr hegye csontnak ütközött, úgy éreztem mindjárt visítok, semmi sem ment az egészben, még csak a bőrét sem tudtam elérni a védelem miatt, ami úgy lökött vissza mintha csak kereket gurigató kisgyerekek játéka lennék. Közben Apa az én irányomból próbálta támadni a harcost és reménykedtem, hogy kivégzi a vezetésemmel, de tévedtem, végül is a tőr rövidebb, mint a kard, amit a fiú használt. Anya újra felvette azt a veszélyes, sötét alakot, amit legutóbb is, de a fiú a legkevésbé sem izgatottan átszúrta, mire Anya mozgása alapján meglephette, mert egy ideig nem mozdult, csak nézte a mellkasába mártott pengét. Az egész nagyon kaotikus volt és nem láttam magamnak sok hasznát, így inkább Apa mögé szaladtam, hogy ne legyek útban és kereszttűzben.
Késdobáló ekkora idézett egy újabb csonthalmot és meggyújtotta, ekkor beugrott az erdei történés, mikor ugyanúgy fölgyulladt a csont és a kövecske kellett, hogy óvjon minket. Rossz érzésem volt itt állni előtte óvatlanul, de ennek már csak a darabjai voltak. Biztosan elpusztította, mikor Anyát támadta és begyújtotta a fiút, veszélyes volt a helyzet...
- Mindenki, fedezékbe! - ...ez pedig csak tetézte a dolgot.
A fiú hátrált egy kicsit és én is fedezékbe rohantam amennyire találtam fedezéket, takarva a fülem és csukva a szemeim, pár pillanatra rá hatalmas mennydörgésszerű csattanás rázta meg a szobát és a kis csontharcos métereket repült az ellenkező irányba. Nem pazarolhattam az időt, így kirohantam a fedezékből és az első ötletemet követve átvettem a jobb kezembe a tőröm, kerestem egy csontot, majd szélesen belépve és teljes erőből ráfordulva a fiú felé dobtam a tárgyat, szinte láttam, ahogy a csont keresztül lebeg a szobán, majd lejtésnek indul a fiú felé, aki még csak igyekezett feltápászkodni. Nagy meglepetésemre eltalálta és visszalökte a földre, el sem hittem, hogy sikerült fejbe találni szegény, szánalmas kiskatonát, ezt kihasználva Aranykéz bátran megtámadta a földön küszködőt és megint csak konstatáltam, hogy mennyire összhangban van a stílusunk harcban, még inkább kedveltem a férfit.
Anya irányából egy kóbor pillanatban egy fekete paca indult meg a meglepő módon jeget lövő macskadög felé, akit nagy megkönnyebbülésünkre eltalál és halálsikollyal jelzi, hogy megpusztuland. El sem hittem, hogy Anya megtette a lehetetlent, hogy elzavarta a dögöt, akit senki sem volt hajlandó.
- Szép volt anya! Megölted a mocskos kurva macskát! - jeleztem elismerésem, amire nem nagyon reagált, de legalább érezhette, hogy jól cselekedett, ezzel a lelkesedéssel felkaptam egy követ és eldobtam, mire az Aranykéz hátán landolt és a hátrasandításából éreztem, hogy nem lesz több hajcirógatás. Összeszorult a szívem, mert tudtam, hogy elcsesztem. Innentől a harcot rövid úton lerendezte, kellemes kegyetlenséggel zárva, megrúgta majd nyakon szúrta, mire az nem mozdult többé. Micsoda szerencse.
Föntről egy hang szűrődött le, észre sem vettem, mikor eltűnt a Kéztolvaj.
- El sem hiszem, hogy ...hé, várjunk, te nem Edel űrnő vagy? -
Anyához lépkedtem.
- Ki az az Edel úrnő, Anya? -
- Fogalmam sincs. Még nem találkoztam ezzel a névvel. -
- Valószínűleg egy itteni nekromanta lesz. -
Bizonyosan nem értettem.
- Valahogy meg kellene kötöznünk, ha ki akarjuk kérdezni. - Egyetértek.
Egy ideig tépik a szájukat a csapattagok, de cipőkopogás töri meg a beszélgetést.
- Lám lám...ki meri megzavarni a szendergésemet? - Egy csapat őrült.
- Edel...űrnő? - hebegett a szellem.
- Kalma?...  Kalma, te vagy az?! - hebegte Késdobáló.
Mily' gyönyörű találkozás, ha már ilyen jóban lettünk, esetleg lerendezhetnénk a munkát.


_________________
Előtörténet|Adatlap

80Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Szomb. Szept. 28, 2019 11:22 pm

Suzanne Walford

Suzanne Walford
Kultista
Kultista
A fiú a négy kardjával megfeszíti izmait, lép előre egyet, hogy alapállást vegyen fel. Kis terpeszben emeli két extra karját a magasba, a másik kettőt pedig maga előtt tartva áll. Ám támadni nem támad. A korábbiakkal ellentétben csak vár és figyel.
- Zavard már el onnan azt a dögöt! - üvölti a srácnak ingerülten mutogatva a macskára Iboket, miközben Jonathan még próbál beszélni a fiúval.
- Ki után bánkódsz ennyire? Talán segíthetünk... - kiállt oda neki.
- Miért engedtél eddig minket, hogyha most bántani akarsz? Csak egy... személyt akarunk elvinni innen, aki hozzánk tartozik. - kérdi Mina a szellemet.
Suzi nem tudja hogy segíthetne, és azok a kardok nagyon nagyon ijesztőek, így a legbiztonságosabbnak tűnő helyen, Alicia mögött marad, és próbálja kitalálni, hogyan tudná
A furcsa lány hátrált, leakasztotta az íját, és Aliciának mondott valamit, mire au előrántotta a varázskönyvét és kántálni kezdett. Előtte a föld megrepedt, és egy csontváz bújt onnan elő, kis tőrével védekező tartást felvéve. A csontváz úgy, mint a többi, ruhát, maszkot és fából faragott húst viselt. A fiú idegesen sandított felé, hirtelen Suzi sötét, baljós mágiát érez felőle majd rohamozni kezdi a csapatot. Egyik csontos kezét az ég felé emelte, és széles ívben hasított megpróbálva minél többeket elkapni vele.
Iboket félreugrik, és meg is szúrja a fiút, de a páncéljának nem okoz gondot hárítani, és hátrébb is tolni a kis démont.
Jonathan eközben oldalról próbálja támadni a monstrumot, eltalálva a mellkasát, de neki sem sikerül komoly sérülést okoznia látszólag.
A furcsa lány egy nyílvesszővel próbálja lassítani, de ez sem tűnik sikeresnek.
Mina kitérni igyekszik a közelítő csontvázharcos maszkos elől, és fekete tűzzel célozza meg a famaszkját. Közben egy pillanatra sötétség borul a teremre
Mina és Damien legyűrik a csontváz harcost, ami miatt Alicia nagyokat pislog.
- Ha nem kell, akkor ne kérjétek... - mondta, miközben azon mesterkedett, hogy újat idézzen meg.
Suzi megijed a harctól, de látva hogy milyen gondba ütköztek a többiek van ötlete az előző harc alapján.
Armaros szolgáját kéri, hogy szedje le a fiúról a páncélt. A fölből a fiú előtt megjelenik Armaros szolgája, és ráugrik a vad négykarú harcosra, sikeresen landolva a páncélján.
Ekkor a fiú tesz egy lépést hátra. Utolsó kardját elengedi, és egy másikat húz elő a háta mögül. A kard másmilyen volt, mint a korábbiak. Fényes volt, szürkésen csillogott, vastag volt és a hegye le volt kerekítve. Éle nem volt neki, a penge pedig hullámos vonalú volt. Azzal csapott Armaros szolgája felé. A fegyver éppen hogy csak hozzáért a lényhez, a fájdalmasan felvisított, ahogy a fém a nyálkába süllyedt és sisteregve kezdte el égetni. A mélységi szolga leugrott a páncélról. A fiú teste köré közben további csontok gyűlnek, módszeresen ráfeküdve a már meglévő vértezetére. Egyik kezével Iboket felé döf, a másikkal Jonathan felé, egyszerre két ellenféllel harcolva. Harmadik szabad kezében a pengét megpörgeti, majd nem sokkal az első után ezzel is Jonathant célozza meg vele. A furcsa lány, Iboket és Jonathan kikerülve a csapásokat az oltár felé szalad.
Közben a kis macskaszellem jégcsapokat lő el Minára, Damienre, Suzyra. Aliciának közben újabb szolgája jelenik meg, s lány pedig mögötte foglal helyet.
- Gyorsnak képzeled magad, igaz? A hozzád hasonló köcsögök mindig azt hiszik, hogy jók. - jelenik meg a kis démon a fiú mögött, majd a térde felé szúr, mielőtt elbukfencezik a közeléből, de sajnos a fiú köré újonnan szerveződő csontok hátralökik. Közben Damien próbálja kisegíteni, miközben Mina a jégcsapok ellen igyekszik védekezni.
Egy szellem jelenik meg, és lő jeget küld a fiú irányába. Azonban a srác nem bizonytalanodik el, a körbe kardjával csap a szilánkok felé. A jég nagy része a testéhez ragadt csontoknak vágódik, párat viszont a kardjával hajt el. A különös alakú ezüstös penge úgy szórja szét a jeget, mintha csak a port verné ki egy öreg szőnyegből.
Suzi a jéglövedékek miatt sem akar Alicia háta mögül kikerülni, de látva a szolgája sikertelenségét kicsit megijedve kéri újra, hogy próbálja meg, most hátulról.
Armaros szolgája bár egy pillanatig hezitálva de hallgat Suzira, s megpróbál a fiú lába közt a háta mögé jutni. A fiatal harcost azonban nem érdekli. Hirtelen megindul előre, eszeveszett gyorsan. Úgy fut a rengeteg csont ellenére, mintha nem is ember volna, hanem egy veszett ragadozó állat, s mint a négy fegyverét előre tartva egyenesen feléjük rohan.
Mina közben ismét tűzzé változik, ami némi reményt ad Suzinak, hogy mostmár megoldódik a helyzet
Szorosan bújik Alicia és a szolgája mögé, de esetleges menekülőutat keresve közben, hogy ki tudjon térni a fiú rohama elől.
A csontok elég nehezen égnek, inkább csak megfeketednek meg elpattannak egy-két helyen, de mivel a fekete tűz folyamatosan éri, így sikerül meggyengíteni. A fiú látja is, és most először látjátok, hogy kizökken a magabiztosságából. Próbál megállni, de tudja jól, már nem tud, ezért minden erejéből nekiront a csontváznak, a görbe pengével Mina felé döfve, nemes egyszerűséggel atdugva azt a lángon. A csontváz széthullik a rohamtól, de nem mielőtt lángra lobbantaná a fiú ruháját, aki hátrál tőle egy lépést.Alicia ekkor idegesen hátrál tőle.
- Mindenki, fedezékbe! -
A csontváz szemei felizzanak és hatalmas robbanás tölti meg a levegőt. A csontváz semmivé lett, a fiú pedig hátrarepül és a földön landol. Szédelegve próbál térdre állni, ám nem tesz semmi mást. Suzi hátrál Aliciával, látva hogy a fiú földre kerül, arra kéri a magát még vonszoló tekergőt, hogy gyorsan végezze ki, mire a kis lény a fiú lábát kezdi csócsálni.
A macska közben Jonathan és a furcsa lány felé lövi a jégszilánkjait.
A fiú csontpáncélja egyébként több helyen leszakadozik, és az egyik extra karja is félbe törik, valamint több helyen égeti a fekete tűz, noha nem jajgat tőle.
Iboket egy követ dobva próbálja tovább segíteni a küzdelmet, ami a srác fejét találja, amitől hátraesik és tovább kínlódik a földön.
Közben sikerül a macskát is eltűntetni.
- Szép volt anya! Megölted a mocskos kurva macskát! - ordít Iboket
color=#e88aea]- Nyugalom, Iboket, most már vége. Azt hiszem. A macska pedig... mindegy, majd ráérünk később beszélni az állatokról. Ez már nem az volt, csak egy irányított szellem.[/color] válaszol Mina, de Iboket már újabb követ a fiú felé próbál hajítani, de ezúttal Jonathant találja fejen, aki épp a kardot igyekszik kirúgni a fiú kezéből.
Erre a fiú odébb gurul és kibillen a keze oldalra. A kard a nyaka tövét éri, áttörve a csontokat és beleszúródva a húsába. A fiú idegesen ráncolja a szemeit, mielőtt szusszanna egy nagyot, majd felgördült szemekkel oldalra biccen a feje és nem mozdul többet.
- Valahogy meg kellene kötöznünk, ha ki akarjuk kérdezni.  - javasolja Jonathan. - Nem hiszem, hogy annyira menekülni akarna. Vagyis tudna.
- Azért ne becsüljük alul.
Ekkor egy szellem fiú jelenik meg az oltárnál, miközben Suzi előmerészkedne Alicia mögül, de inkább visszabújik.
- No meg tőle is érdeklődhetünk... - fűzi hozzá a férfi
- Áh, de jó újra itt.... - nyújtozkodik a szellem, ahogy megropogtatja a tagjait - El sem hiszem, hogy ...hé, várjunk, te nem Edel űrnő vagy? - néz a furcsa lányra bambán.
- Az meg ott mi? kérdi Mina
- Az nekem se tűnt fel a nagy kavarodásban. vallja be Damian
- Ki az az Edel úrnő, Anya? – kérdezi Iboket Minától
- Fogalmam sincs. Még nem találkoztam ezzel a névvel. - felel Iboketnek. - Valószínűleg egy itteni nekromante lesz.
- Nem, valóban. Syele úrnő vagyok. Te pedig roppant ismerősnek tűnsz. - mondta a furcsa lány a szellemnek
Ekkor hirtelen a csendet és a vízcseppek hullását a plfonról különös hang töri meg. Cipő kopogása hallatszik jobb oldalról egyre hangosodni. Halk dúdolás tölti meg a levegőt, egy gyengéd, lágy nőies hang finom kuncogása szűrődik a terembe. A jobb oldalon egy kis oldaljárat látszik, egy kivilágítatlan, kőből épült kis boltív, ami egy másik terembe vezet. Körülötte falba ágyazott holtak takarták el, melyek sorban húzták be kezüket és lábukat, ami ajtóként szolgált. Az ajtón pedig egy magas, lágy mosolyú hölgy lépett át.
A nő nagyjából harmic éves lehetett, rövid, hullámos haja és kék szemei voltak. Hosszú köpenyt viselt, egészen a bokájáig érőt, majdnem olyan volt, mint egy nagy bundás hálóing. Semmi fegyvert nem látni nála, csak a magabiztos, gyengéd mosolyt, amivel belépett a terembe és szemügyre vett titeket.
- Lám lám...ki meri megzavarni a szendergésemet? -
Alicia szemei tágra nyúlnak, ahogy megpillantja a nőt. Ledöbbenve hátrált felőle, egyre csak a könyve után kutatva. A szellem a nő felé fordul
- Edel...űrnő? - néz a furcsa lányra, majd vissza az idegen nőre.
Alicia azonban mást mondott. Óvatosan közelebb lépett hozzá. S így szólt neki.
- Kalma? - hüledezett akadozó hangon - Kalma, te vagy az?! - [/color]


_________________
I will bring light to the world. I want to show everyone, that He is gentle, and kind. He can make the world better, and end all the suffering.

Név: Ártatlanság
Szint: 1. (Személyes passzív)
Leírás: Suzanne arca és kisugárzása annyira kedves és ártatlan, hogy senki sem gyanakodna arra, hogy egy mélységit szolgál, ameddig ennek nem adja egyértelmű jelét (tehát vagy beszél róla vagy képességet használ). Eddig a pontig a körülötte lévők nem támadják meg, és ha bajba kerülne akkor az emberek ösztönösen a védelmükbe veszik. Természetesen amint Suzy használja a képességeit vagy elmondja hogy kultista a hatás megszűnik.

81Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Vas. Szept. 29, 2019 12:42 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Szélesre tárt karokkal – néggyel is – figyel minket a férfi, de egyelőre nem támad. A vágyai pedig…szerelmi bánata volt…? Sóvárog valami szerelemmel kapcsolatos dologra, de hogy pontosan mire, azt nem tudtam kivenni.
- Mi után bánkódsz? Talán segíthetünk! - kiálltom oda neki.
- color=#66ff00]Miért engedtél eddig minket, hogyha most bántani akarsz? Csak egy…személyt akarunk elvinni innen, aki hozzánk tartozik.[/color] - magyarázkodik Mina.
Közben Alicia talán magától, talán valamelyik nagyokos buzdítására, de kántálni kezd. A föld repedezni kezd, és egy csontváz törik elő – erre természetesen a fiú is reagált, egyenesen nekünk ugorva. Széles ívben csapott le a kardjával. Nem törődtem a többiekkel, ám Ibo elterelése kapóra vált. Nem csak hogy gond nélkül – bár egy apró imával - tudtam kikerülni a kardcsapását, de azt kihasználva, hogy a vakarcsra figyel, oldalból próbáltam elkapni egy szúrással. Az akció csak részben sikerül: hiába szúrtam át pengémmel a mellkasát, a fiú mintha semmit nem érzett volna. Vér folyt belőle, de az arca mozdulatlan maradt…nos, a szellemi létnek is vannak előnyei. Syele egy íjat indít meg felé, a lábát találja el, de az eredmény ugyanúgy elmarad, mint nálam. Hiába nem érez fájdalmat, ha levágjuk a tagjait, úgy sem tud mit tenni.
Damien mindeközben…ráugrik a szövetséges csontvázunkra. Nem reméltem tőle túl sokat, de ezzel még ezeket az elvárásokat is tökéletesen alulmúlta. Legalább az akciója sikeres volt.
- Ha nem kell, akkor ne kérjétek… - mondta ledöbbenve Alicia, majd belekezdett egy újabb idézésébe.
Suzy újra előhúzza kultista trükkjeit és megidézett egy dögöt, ami rá is ugrott a fiúra. Amaz erre reakcióként, egy újabb kardot húzott el a háta mögül. Fényes volt, fura penge kialakítással – különleges fegyver lehetett. Alig ért hozzá a dög fejéhez, az felvisított, a húsa pedig sisteregni kezdett – hátrált is azonnal a vakarcs. A fiú ezután csontokból még több páncélt húzott magára, majd hogy ne jöjjön ki a ritmusból, két pengével szinte rögtön egymás után nekem is támad. Nem tudok mást tenni, mint hátrálni, szerencsére épp időben. A többiek felé is támadott, valamint van egy kis macskaszelleme is, de nem tudok arra koncentrálni. Helyette előhúzom az egyik kaland során szerzett varázstárgyamat – egy szellem, palackozva.
Az élőhalott kirepül az üvegből, és meg is indítja a jégcsapjait a fiú irányába, aki a kardjával próbál védekezni – nem túl sok sikerrel, a lövedékek nagyrésze a csontjaihoz tapad. HA sebezni nem is sebzett neki, picit lelassítja.
Amíg ilyen erős védekezése van, nincs értelme rohamoznom, csak magamat ölném meg. Körbenézek a termen, és az oltár mellett Syelét pillantom meg. Okos lány, jól védekezhet azon a helyen, ráadásul talán a fiú legyőzéséről is találhatunk valamit. Ezt persze nem bízhatom az ő kis fejecskéjére, így odafutok én is.
- Miből élünk? - kérdezem, bár már körbe is pillantok. Egy pár gyertya, tál vízzel valamint egy fura vésetet. A karcok mintha egy történetet akarnának elmesélni: egy áruló varázsló?
- Csupa gyermekrajz, egy tál víz…és tűz. Gondolod, hogy a csontok gyorsan égnek? - mosolyog rám.
Innen fentről van időm a többieket is szemlélni, mielőtt válaszolnék. Például Minát, aki ugyanazt a trükköt használva próbálja elpusztítani a fiút, mint a kezeket. A csontok nehezen égnek, inkább megfeketednek, ahogyan a tüzet próbálják kiállni, de a fiú mégsem viseli jól a dolgot, kizökken a magabiztosságából, nekirontva a vámpírnak, egyszerűen átdöfve a lángokon – amaz természetesen úgy tűnik megsem érzi, hiszen mintha nem lenne anyagi ilyenkor.
- Mindenki, fedezékbe! – kiáltja Alicia, nemsokra rá pedig a csontváz felrobban. A fiú hátra repül és a földön landol, próbál felállni. Időközben a kis vakarcs macska kinézet minket Syelével, és jéggel próbál meg bombázni.
- Elismerésem. - kacsintok Syelére, hiszen csak erre maradt idő, hogy elkerüljem a lövedékeket, és az oltárról leugorva, a fiú fölé futok. Útközben megpróbálom lebénítani egy Judica mea-val,  amint pedig odaérek, egy szúrást indítani a nyaka felé. A támadást az utolsó pillanatban hárítja, a pengéink pedig összecsapnak.
- color=#66ff00]Na de Jonatan, előbb talán kérde…Ó mamám.[/color] - hallatszik a vámpír felől, és természetesen a kutya se állja meg, hogy bele ne szóljon.
- Diplomácia, aztán agresszió, esetleg?
Közben a kultista dögje is odaér, és a fiú lábába harapva próbálja szétcincálni azt.
- - Szép volt anya! Megölted a mocskos kurva macskát! - kiáltotta a vakarcs demon, majd egy követ érzek a hátamnak csapódni. Az irány stimmel a demon hangjához, és bár nem hiszem, hogy direkt célzott volna engem, legszívesebben kardélre hánytam volna érte.
- Igen, kifejezetten diplomatikus alaknak tűnik. - válaszolok röhögve a vámpíréknak, miközben megrúgom a fiú kardforgató kezét. A fiú ettől kissé arrébb gurul, a keze pedig kibillen. Kihasználom a pillanatot, a kardommal pedig átszúrom a nyakát. A penge ezúttal nem ütközik áthatolhatatlan akadályba: reccsen a csont, majd érzem ahogy a hús is szakad. A fiú idegesnek tűnik, de nincs rá sok ideje, a feje oldalrabiccen és nem mozdul többet.
Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy nem halt meg (már ha egy élőhalott meg tud halni), hiszen lélegzik, és a seb sem túl mély.
- Valahogy meg kellene kötöznünk, ha ki akarjuk kérdezni. - mondom hangosan, hátha észbe kapnak és jönnek segíteni, ám mindannyian azt oltárt figyelik. Felnézek hát én is, mi olyan érdekes: a fiatal szellem fiú, akit a városba érkezésünkkor tüntettünk el. Hogy került ez újra ide? Syele idézte volna meg? – No meg tőle is érdeklődhetünk… - jegyzem meg.
- Nem hiszem, hogy annyira menekülni akarna. Vagyis tudna.
- Azért ne becsüljük alul. – reagálnak rám is a vámpírék, miután motyogtak valamit a vakarcsnak.
Ekkor hirtelen cipők kopogását vélem felfedezni. Sőt, dúdolást…ki érkezhet? A hang forrását keresve egy kuncogás is segít megtalálni azt. Jobb oldalon egy járatot fedezek fel, ami bizonyára eddig is ott volt, ám megbújt a sötétben. Így hogy szemlélem, kitudom venni a falba ágyazott holtakat is, amelyek sorban húzzák be kezüket és lábukat, ahogy a kacarászó – legalábbis hangja alapján – nő érkezik.
Magas,  rövid hajú, hosszú köpenyt viselő alak volt. Fegyver nem volt nála, ám mégis magabiztos mosollyal, egyenesen állva nézett végig rajtunk.
- Lám lám…ki meri megzavarni a szendergéesemet? – kérdezi, én pedig Aliciára pillantok, hátha ő felismeri. Úgy tűnik jól tippeltem. Szemei tágra nyílnak, majd helyette a szellem válaszol.
- Edel…úrnő? – nézett előbb Syelére, majd a nőre. Ekkorára azonban már Aliciának is megjött a hangja.
- Kalma? – hüledezett meg-meg bicsakló hangon – Kalma, te vagy az?!

82Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Hétf. Szept. 30, 2019 12:22 am

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
Látván a fiú, szükségesnél kettővel több karját és kardját, úgy döntöttem, elhátrálok tőle és felkészülök a legrosszabbra. Nem tudtam, mi is lehet a legrosszabb, de abba biztos voltam, hogy minél távolabb tartózkodom a veszélytől, annál nagyobb az esélyem az elkerülésére.
Iboket csak tovább rontja a helyzetet, hogy a macska eltüntetését követelte, Jonatan pedig ostoba feltételezésekbe bocsátkozva próbálkozott tárgyalni. De azzal a félszellemmel már nem lehetett tárgyalni.
- Miért engedtél eddig minket, hogyha most bántani akarsz? Csak egy... személyt akarunk elvinni innen, aki hozzánk tartozik. – lárdezte tőle Wilhelmina, választ azonban nem kapott.
- Nem gondolod, hogy őt már szét lehetne robbantani? – kérdeztem elfojtott hangon Aliciától. Annak több noszogatás se kellett, azonnal fel is nyitotta a könyvét és kántálni kezdet. Előtte a föld elkezdett felnyílni és egy csontváz mászott ki belőle, egy tőrrel a kezében. Érdekes mód, ugyan olyan maszkot és fásnak tűnő hússzerkezetet viselt, amilyet a kis faházban látott bábuk.
A fiú láthatóan idegesebb lett a megjelenő test látványától és azonnal elkezdett felénk rohamozni. A hozzá legközelebb állók, Iboket és Jonatan is mozgásba lendültek. A kis démon megpróbálta kitérés közben megsebezni egy pengével, de ellenfele túl ügyes volt neki. Az egy erélyesebb lökéssel arrébb is tessékelte őt. Jonatannak az ostobák szerencséje kedvezett, így be tudott lépni a pengék között és mellkason szúrnia a fiút, de az meg se rezzent. Tehát fájdalmat sem érzett.
Nem hagyhattam, hogy közelebb érjen hozzánk… hozzám, így az íjammal megpróbáltam egy vesszőt repíteni a lábába, leszögezve vele, de nem volt szerencsém. Sebet ugyan ejtettem a lábán, de mivel nem érzett fájdalmat, gyakorlatilag egy fölöslegesen elpazarolt vessző volt. Nem akartam megvárni, hogy közelebb jusson hozzám, így elindultam a terem bal fala mentén. Minél több távolságot tartok kettőnk között annál jobb.
Eközben Wilhelmina és a Sötét tünde megtámadták a… a csontvázat, melyet Alicia idézett meg. Tűzzel és fémmel. Természetesen el is pusztították...
- Ha nem kell, akkor ne kérjétek… - háborodott fel Alicia, teljesen jogosan. Talán egy csöppet túlbecsültem az idősebbek képességeit.
A harc zajai kitöltötték a kripta csendjét, ám én szaladtam. Szaladtam fel a csonthegyen, hogy megnézzem, rejt e bármit is a tetején pihenő oltár, találok e bármi hasznosat is ott, amely segít legyőzni a félszellemet. De nem találtam. Gyertyák melengették a hideg kőlap fölötti levegőt, mellettük egy nagyobb tál, abba víz, a kőlapon pedig három ábra volt látható. Három kép, három eseményről. Az első képen egy csapat mágus küzd holtakkal, a második képen egy mágus, mintha kivált volna a tömegből és közelebb állt a holtak seregéhez, a harmadikon pedig csak egy maga állt a holtak között.
- Miből élünk? – kérdezte meg Jonatan, mellettem állva. Először meglepődtem, hisz nem is vettem észre, mikor ért fel, majd gyorsan felsoroltam neki a lel tárat.
- Gondolod, hogy a csontok gyorsan égnek? – kérdeztem meg tőle mosolyogva. Csodálatos lett volna, ha a hatalmas csontkupacot, amelyen álltunk, felgyújthattuk volna, és a tűzzel elpusztíthattuk volna az összes halottat. De nem társalgásunk nem jutott el olyan szintre, hogy választ kaphassak, hisz egy hatalmas robbanás megtörte a gondolatmenetet. A szétrepülő csontdarabok majdnem eltaláltak, miközben lebuktam az oltár mögé, s kibújva onnét már csak a földön fekvő, törött testű félszellemet láttam… meg a szellem macskát. Ami éppen minket nézett. És nem csak a tekintete volt jeges. Nem sokkal a robbanás után jégszilánkok repültek az irányunkba.
- Elismerésem. – mondta Jonatan és kacsintott egyet, majd levetette magát a csonthegyről, hogy a száguldó jégszilánkok között kihasználja a lehetőségét és megtámadja a törött testű fiút.
- Még is miért?! – kiáltottam utána, de nem hallotta, vagy csak nem akarta hallani. Gúnyolódott volna? Vagy komolyan gondolta? De még is mit tettem, amiért kiérdemeltem volna az elismerését? Nem tudtam. Az a férfi egy kész rejtély volt számomra. Kidugni a fejemet ugyan nem akartam, nehogy egy kósza jégszilánk kiverje a szemem, szóval, amíg az tartott, körbenéztem a kis kakashegyemről. A terem másik fele sem volt sokkal különb az előzőnél, csak egy kis fényforrást láttam a plafonon, amely az oltárra világított.
A macska jégáradata végre abbamaradt, és én biztonságosan kiegyenesedhettem, hogy megnézzem, mit tettek a többiek. A látvány… különleges volt. A fiú és Jonatan a földön egymásnak feszültek, Iboket kövekkel és csontokkal a fedezéke mögött állt, Wilhelmina egy varázslattal éppen elégette a macskát, a sötét tünde mellette volt, Alicia pedig mindennek a közepén állt, mint egy farönk.
- Szép volt anya! Megölted a mocskos kurva macskát! – ordította a kis démon, majd egy követ hajított a földön küszködők felé, amely Jonatant találta el.
„Társak…” szólalt meg egy rekedtes férfihang a gondolataim között, s a tekintetem önkéntelenül is a kőtáblára siklott. „Feláldozható társak, a nagyobb hatalom érdekében.” folytatta egy hasonlóan rekedt női hang, majd elhallgatott. Tökéletesen értettem, mire akart kilyukadni, és emlékeztettem magam, miért is jöttem elsősorban. Hatalomért. Talán az az oltár közelebb juttat engem hozzá. Talán csak áldoznom kell. Hisz mi másért lett volna ott az a tál, tele vízzel? Biztosan nem a lyukas tetőből csöpögő esőt fogták fel vele.
Előhalásztam az eltulajdonított tőrömet és tenyeremet a víz fölé emeltem. Mélyen belenéztem a tálba, majd a tőrre, majd a tenyeremre. Rövid hezitálás után pedig megszúrtam az ujjam és hagytam, hogy a vér belecsepegjen a vízbe. Ami ez után következett egyszerre volt meglepő és kiábrándító. Ahelyett, hogy a csonthalom alatt álló „társaim” mind holtan hulltak volna össze, vagy halottak seregei jelentek volna meg, hogy nekem engedelmeskedjenek, csak egy ismerős szellem lebegett ki az oltárból. Egy fiú. Ugyan az az egy fiú, aki megtámadta Heimsroth városkáját és akit elpusztítottak egy ezüst pajzzsal.
- Áh, de jó újra itt... - nyújtózkodott, ahogy megropogtatta a tagjait - El sem hiszem, hogy… hé, várjunk, te nem Edel űrnő vagy? - nézett rám bambán.
- Nem, valóban. - megnyaltam az ujjamat, hogy ne vérezzek össze mindent. - Syele úrnő vagyok. Te pedig roppant ismerősnek tűnsz.
Mosolyra húzódott a szám. Egy hasznos ellenség. Látva Wilhelminát és a lángjait, már nem voltak annyira ijesztőek a szellemek, így nem volt semmi okom tartani tőle. Mellesleg, én idéztem meg. Az én véremmel. Most már hozzám tartozik.
Gondolatmenetemet azonban ismét megakasztották, mert bár a dulakodás odalent véget ért, malami más közeledett. Léptek zaja törte meg a mindent körülvevő csendet, majd a falból, melybe holtak milliói ágyazódtak, egy kapu kezdett morfálódni. Egy nyitott száj, melyen keresztül egy idős hölgy sétált be, mosollyal az arcán. Barna, hullámos haja remek kontrasztot adott a kék szemeinek, s különös hálóingje is igen szép szabású volt. Gyöngéd mosollyal pásztázták szemei keresztül a termet, mielőtt megszólalt volna.
- Lám, lám... ki meri megzavarni a szendergésemet?
- Edel...űrnő? – kérdezte a kis szellemgyerek, akinek a tekintete köztem és a nő között járt.
- Kalma? - hüledezett akadozó hangon Alicia odalentről. - Kalma, te vagy az?!


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

83Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Kedd Okt. 15, 2019 2:40 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Alicia halálra rémült arccal bámul az idegen szemébe, ahogy még mindig nem tudja feldolgozni ki is áll előtte. A nő könnyed, lusta léptekkel közelíti meg a csontokból húzott emelkedőt.
- Kalma? Ez a név számomra ismeretlen. Edel vagyok, Edel Schneetraum, a holdfényes kripta úrnője! - jelenti ki büszkén, látható magabiztossággal, hiába sápítoznak, ahogy meglátják.
Szóval ő lenne, akit keresünk...
Mina megközelíti Aliciát és halkan megkérdi: - Egész biztos ő az, akire gondolsz?
- Ezer közül is megismerem. Teljesen úgy néz ki, mint Kalma. - szögezi le Alicia. Nos, ez felettébb kellemetlen, ugyanis őt keresték. Bár, legalább nem halott. Vagyis, ki tudja, azok alapján, amit eddig láttak?
- Edel úrnő, mi a Kalma nevezetűért jöttünk, nem tudja véletlenül merre találjuk? - kérdi Iboket.
- Nem ismerek semmilyen Kalmát. Most pedig feleljetek. Kik vagytok ti, hogy ide merészelitek dugni a képeteket.
Ehh. Ennyi egót. Már megint.
Nem tudja visszafogni az ereiben forrongó vért. Talán túlságosan is bízik magában, de nem hunyászkodhat meg mindig.
- Heimsroth védelmezői. - feleli magabiztosan. Ha ebből baj lesz, hát baj lesz...
Majd megoldja valahogy.
- Közülünk majdnem mindenki azért jött, hogy véget vessenek a holtak vonulásának.
Majdnem mindenki? Ez felettébb biztató.
- Véget vetni? Még el sem kezdődött. - körbemutat a termen. Aztán folytatja ördögi terve csodálatos felvázolását... - Gyermekeimet aljas módon láncolták ide a kriptához. Ám hamarosan elegendő szabad, kötetlen lelket gyűjtünk, hogy kiáshassuk a pecsétköveket, s aztán az egész kripta egyként vonulhat el. Nem fogják többé hű katonáimat leláncolni a hideg falat. Akkor majd meglátod, milyen a vonulás.
- Azt mondták, hogy pénzt kapunk, ha békén hagyod a várost. - bukik ki Iboketből az őszinteség.
- Tényleg... Nem egyezhetnénk meg? Te elmész egy másik várost terrorizálni, mi pedig azt hazudjuk, hogy legyőztünk. Megmarad a szórakozásod és pénzt kapunk. Jó üzlet, nem?
Ne kezdjétek. Hányan akartok még lepaktálni az ördöggel? De most komolyan... Nem ezért jöttünk!
Damien és Mina is gyilkos tekintetet lövellnek Iboket felé, ám szerencsére a nő nem fogadja el az ajánlatot...Csak sóhajt egy nagyot. - Az nem lehetséges. Még nem elég. Közel sem elég, amit összegyűjtöttünk.
Hát ne is legyen elég!
- A te katonáid? Élő vagy. Ők holtak. Csak kihasználod őket...vagy ők téged. - jelenti ki Jonatan, aki régóta nem szólalt fel, azonban meglehetősen logikus, amit mond.
- Csendet. Feldúltátok az álmaim, lemészároltátok a katonáimat és még ti mertek nekem követelőzni? Kárt okoztatok, ezért fizetnetek kell!
Mi okoztunk kárt, te agymosott gyilkos, és még így beszélsz velünk... - szorítja össze a száját villogó szemekkel.
Suzi halkan kezd dadogni, szinte fájdalmas jóindulatról téve tanúbizonyságot.
- Csak sze-ret-nénk nyug-odtan haza men-ni, és biz-tonság-ban alud-ni.
Mennyire félhet szegény lány? Hogy keveredhetett ide egyáltalán, egy ilyen helyzetbe?
- Ez esetben úgy hiszem, már kitaláltátok, mivel fizetitek meg a káromat.
Fizet neked a halál.
- A katonáid is lemészároltak másokat. Ehhez miért is volt joguk egész pontosan? Mit ártott neked Heimsroth népe? - kérdi a vámpírlány.
- Ez az ára minden itt lakó gyermeken szabadságának. - érkezik a hűvös válasz.
Gyermek. Félreértelmezed az anyaságot.
- Szabadság? Én azt hittem, a hatalomért csinálod... - mondja Syele csalódottan. Valamiféle szerepmodellnek akarta ezt a nőt? - Nincs kedved inkább tovább pihenni és átadni nekem az irányítást?
Odavillan a tekintetük. Ez most szórakozik? Sok mindenkivel kell megküzdenie akkor, legalábbis szóban. Mi a csudáért is verődtek össze ezzel a csapattal...
Ráadásul nem gondolhatja, hogy ez a terv egy kérdés miatt működni fog.
- Ej, ej, ej... - kuncog Edel, vagy Kalma, azonban nem neveti ki hangosan... - Milyen ambíciózus. De aki nem pihen le, itt semmit sem ér. Elvégre...itt lenne azt jelenti, halott vagy.
Nem. Ki fogunk menni innen.
Ekkor hirtelen előtte repedezni kezd a csontkupac. Egy két, egy láb, majd egy egész test bújt onnan elő. Egy felismerhetetlenségig megrohadt, magas, majdhogynem két kéteres férfi volt az, vastag, széles páncélban, s egy nagy kétkezes pallossal a kezében.
Szóval újabb harc. Reeeeemek... - vesz egy mély levegőt, ahogy végigméri a holtlényt előttük.
- Jutsz még lélegzethez, trónbitorló? - kérdi villogó szemekkel Syelétől.
Nos, igen. Ez egy várható reakció volt.
Ezek szerint a lány indította el a támadást...vaagy Edel egyébként is megidézte volna a lényt? Valószínűleg az utóbbi. De már úgyis mindegy.
Iboket kiabálni kezd. - Nem mészároltuk le a katonáid, te hazug! Halottak voltak mikor odaértünk! Ne rágalmazz! Nincs miért fizetnünk, mert nem csináltunk velük semmi rosszat!
- Miért kellenek lelkek ahhoz, hogy a gyermekeid szabadok legyenek?
A nő fölfelé sétál a dombon, idézett harcosa meg mozgolódni kezd.
- Rendkívül egyszerű. Akik itt laknak, ide lettek láncolva a kriptához annka előző mesterei által. Bár ki tudnak menni, nem kerülhetnek távol tőle. Én úgy döntöttem valóra váltom álmukat. Látni akarják a világot. Ezért kitaláltam, hogy elviszem őket. Nem egyet, mindőjüket. Ehhez új katonákat szereztem, akik majd megfogják a bilincsek pecsétköveit, s magukkal viszik, ahogy beutazzák a világot. Kiszabadulnak innen, s azt tesznek, amit csak akarnak.
Mások meg dögöljenek meg, annyira logikus. Ó, hogy pusztulna ki eszetlen fajtátok a világból. Vagy... ő áldozat volna?
- Ez túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. - Syele közben mosolyogva elkezd leoldalazni a dombról. A csapat felé. Védelemnek meg már jók lesznek, mi?
Közben a lány konzultál a szellemével is, kit megidézett.
- Remélem örvendeztek. Megérdemlitek, hogy őt adjam ellenetek. Annak idején bátor harcos volt, de elárulta társait és a halálba taszította őket. Úgy mesélik a barátaim, a neve Berthold Schröeder volt. - A lény lassan teljesen kifejlődik és helyet foglal előtte, lentebb a dombon. Remek, szóval ez az a bizonyos Cassandra rokon. Szegény nő, ha tudná... - Ő méltó ellenfél lesz számotokra.
Iboket kérdőn körbenéz. - Valakinek valami ötlet?
- Wilhelmina? - néz rá Jonatan konkrétan.
Danke sehr...
Edel finoman szólítja szolgáját: - Berthold! -, mire az megindul a csapat felé.
- Na és mégis mit kapunk, ha legyőzzük? Fölösleges a halálba taszítanod őt, egyetlen érintésemre felgyullad és semmi sem marad belőle. Akarod ezt? - próbálkozik.
Damien elmosolyodik a tényre, hogy eme kijelentés nem puszta felvágás, mert az előbbiek tekintetében valószínűleg tényleg sikerülne. De ha nem is rögtön, ennyien biztosan elintéznék szerencsétlen valaha volt Bertholdot.
Syele megpróbálja nyíllal eltalálni Edelt, ám elvéti. A kisdémon a kijárat felé szalad, kiáltva:[color[#ff5733]- Berthold! Emlékszel Kassandrára?![/color]
Ez jó, de nem fog működni. A lény nem reagál semmit, mintha süket volna.
Damien megközelíti oldalról a lény nyakát és megpróbál egy vízszintes vágással sebet ejteni rajta. Mina felé küld egy Éjlángot, a mellkasát célozva a monstrumnak. Csak a ruháját égeti meg, közben manifesztálódik valahonnan Suzi apró teremtménye is, azonban a monstrum a földbe döngöli azt.
Damient egy karmozdulattal söprik pár méterrel arrébb, mire fájdalmasan próbál felkászálódni és némi söttétünde káromkodásokat elfolytani a nemlétező bajsza alatt.
- Véremmel idéztelek meg, hát véremmel parancsolok neked! Fagyaszd meg azt az óriást! - kiáltja Syele, minden bizonnyal a szellemnek.
- Ej aranyos. Hiszed vagy sem, próbálkoztak így is nekromanták. Valahol el kell kezdeni. - A szellem nem engedelmeskedik, azonban láthatóan nagyon jól szórakozik a lány tehetetlenségén.
Iboket felkap egy követ és fejen dobja vele az élőholtat, kinek szeme erre zölden kezd villogni. Pillanatra kialszanak a fények a szemében.
- Valami mással próbálkozz, Wilhelmina. Volt az az égős trükköd... - mondja Jonatan. Milyen figyelmes.
Suzi segítségért motyog Alicia felé, ő azonban csak morog az orra alá.
- Minő vitézség. A büszkeségetek csak üres szavak lettek volna? - nevet rajtuk Edel.
Haha. Nem. Nem csak.
- Jonatan, ha nem látná, ez is égetős trükk. Ám az én energiám sem végtelen... - sóhajt egy nagyot, miközben Damien arrébb húzódik a monstrum csapása után.
- Más nem hiszem, hogy megállítja! - kiáltja ő is, Mina pedig kelletlenül vesz egy hatalmas levegőt.
- Legyen hát...- öltözik ismét tűzgúnyába, maradék erejét összeszedve, s nyújtja ki kezeit immár átlényegült formában a valaha volt Kassandra-rokon felé. Leégeti a csontjaiig a ruhát, a húscafatokat róla, meg a páncélját, az élőholt ekkor viszont irányt változtat és Jonatan felé siet.
- Aranyos? Ne hízelegj. Ha az a nő képes volt neked parancsolni, akkor én is fogok tudni. Vagy szénné égettetlek annak a nőnek a mágiájával. - fenyeget Syele.
Aha, és honnan szeded majd a mágiámat?
Kezd fáradni, érzi, ahogy a mágia égeti belülről lassan. Innia kellene.
- Hé-hé, óvatosan a szavakkal, mert így mindenki bolondnak fog hinni. - hátrál magabiztosságát vesztve a szellemfiú.
Jonatan az élőholt lábai előtt landol, ám nem hangzik oly hangos jajkiáltás, mely sérülést indikálna.
- Hé te! Idenézz! - ugrál közelebb a már csak csontokból álló lényhez és próbálja felhívni magára a figyelmet, azonban az háttal áll neki, így nem tud a szemeibe nézni, hogy megbénítsa.
Damien settenkedik a monstrum "szemének" látóvonalán kívül, hogy az ne vegye észre, mikor megpróbálja becserkészni... S szerencsére nem is veszi őt észre.
- Én láttam, ahogy egy macska szellemét elnyeltek a fekete lángok. Szerintem te nem akarod megtapasztalni, milyen is lehet az. Szóval most vagy engedelmeskedsz nekem és jégszilánkokat repítesz annak az Edelnek a koponyájába, vagy eltűnsz, mint az a nyamvadt macska is! - Syele makacskodik tovább a szellemmel. Micsoda csapat... mindenki egyeduralomra akar törni?
- Jól van na, jól van. - A szellem végül engedelmeskedik és jégcsapokat dobál Edel felé. Az azonban megvédi magát a maga elé rántott köpenyével. Ibo is felé hajít egy követ, de semmi baja nem lesz tőle.
Jonatan belevág egy tőrkardot a monstrum nyakába. Damien a jelenlegi irányából támadja a már meggyengített nyakat.
Mina próbálja összeszedni magát és némi energiát gyűjteni, ezért elővesz egy apró fiolát és iszik is belőle jóízűen egy kis finom vért.
Damien pedig minden izmát megfeszíti és erőnek erejével - na meg ügyességgel - feszegeti a fejet a helyéről, amit fém is rögzít a csonton kívül... A karjaival próbálja ütni őket a lény. S végre sikerül leszedniük a fejét a testéről. Az elgurul szépen, annak rendje s módja szerint, s harc utáni csend telepszik a teremre. Jonatan és Damien kiugranak a zuhanó test elől, mely fej nélkül nem mozdul tovább.
Körbenéznek. Alicia döbbenten bámul, s most már Edel is, látva, hogy legyőzték harcosát.
Na mi az, meglepődtél?
- Nagyszerű! Szép volt fiúk... Nem látta valaki a szellememet?
Fiúk. Kösz. Jó, a végén tényleg nem csináltam sok mindent...
Piheg még, élvezvén a vért, mely átjárja egész testét.
- Nem hitte el, hogy képesek vagyunk rá, igaz? És most? - kérdi lihegve kissé. Közben Iboket ismét eltalálja Edelt egy csonttal. Hasznos ez a helyszín, a kisdémon meg jól fel tudja használni.
- Hm...minden elismerősem. Botorság volt azt hinnem, hogy csak nagy szavakkal dobálóztok.
Jó,hogy elismeri.
- Berthold legyőzése felért egy csodával. - jelenti ki, majd... vetkőzni kezd? Hálóingének gombjai egymás után oldódnak ki, a szövet csúszik le a karján. - Csak az időmet vesztegetném, ha újabb bajnokot idéznék meg.
Mire készül ez?
A nő ledobja magáról a köntöst.
- Azóta nem kellett ezt csinálnom, hogy átvettem a kripta felett az uralmat. Jó sok éve annak is már...
Szörnyülködve merednek az előzzük álló testre. Vonzónak semmiképpen sem nevezhető, hacsak valakinek nincsen irtózatosan torz ízlése. A felsőtestéből csak a bordák vannak meg, feje áttetsző, - nem, tehát nem él ő úgy, ahogy gondolták -, a csontok között mintha füst alkotná őt, mely gomolyog, követi, ahová megy. Bordái kikanyarodnak a testéből és nyúlni kezdenek, lebegni kezd, szemei pedig mintha... forró láva alatti sárgászöld drágakövek lennének, repedések jelennek meg rajtuk s úgy kezdenek világítani, mint a monstrumé, amikor még... mozgott. A nő haja is hullámzik, ahogy szörnyületes jelenésként lebeg előttük.
- Rég is volt már, hogy magamat kellett használnom.
Kalma nem az volt, akit ismerték, Alicia...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

84Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Hétf. Okt. 21, 2019 10:29 am

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
- Kalma? – értetlenkedett a nő, ám hangján eny szem zavarodottság sem hallatszott. - Ez a név számomra ismeretlen. Edel vagyok, Edel Schneetraum, a holdfényes kripta úrnője!
- Egész biztos ő az, akire gondolsz? - kérdezte Mina Aliciától, akit láthatóan feldúlt a nő külleme. Engem különösebben nem hatott meg. Sokkal inkább boldog voltam, hogy egy ilyen előkelő nő, ilyen előkelő pozícióban tudhatta magát. A holdfényes kripta úrnője…
- Szóval Edel úrnő a legerősebb itt? Ő irányít mindenkit? Téged is? - kérdeztem halkan a szellemfiútól, akit megidéztem.
- Igen. Ő a kripta űrnője. De engem nem irányít, mert nem hívott vissza. – válaszolt a szellem, a burkolt kérdésemre is. Tehát én irányítom.
- Nem ismerek semmilyen Kalmát. Most pedig feleljetek. Kik vagytok ti, hogy ide merészelitek dugni a képeteket? – kérdezte Edel, úrnőkhöz méltó nyugodt hangon.
- Heimsroth védelmezői. - felelte magabiztosan Wilhelmina. Akkor jöttem rá, mennyire tiszta szívű is az a nő. Vagy csak nagyon jól álcázza szándékait.
- Közülünk majdnem mindenki azért jött, hogy véget vessenek a holtak vonulásának. - feleltem a csonthalom tetejéről a nőnek. Az én indítékom természetesen más volt.
- Véget vetni? Még el sem kezdődött. - mutatott körbe Edel a termen. - Gyermekeimet aljas módon láncolták ide a kriptához. Ám hamarosan elegendő szabad, kötetlen lelket gyűjtünk, hogy kiáshassuk a pecsétköveket, s aztán az egész kripta egyként vonulhat el. Nem fogják többé hű katonáimat leláncolni a hideg falat. Akkor majd meglátod, milyen a vonulás.
- Azt mondták, hogy pénzt kapunk, ha békén hagyod a várost. – kiáltotta Iboket. - Tényleg... Nem egyezhetnénk meg? Te elmész egy másik várost terrorizálni, mi pedig azt hazudjuk, hogy legyőztünk. Megmarad a szórakozásod és pénzt kapunk. Jó üzlet, nem?
Akár még jó ötletnek is hangzódhatott volna, ám a nő nem látszott lenyűgözöttnek.
- Az nem lehetséges. - sóhajtott egy nagyon - Még nem elég. Közel sem elég, amit összegyűjtöttünk.
- A te katonáid? Élő vagy. Ők holtak. Csak kihasználod őket...vagy ők téged. – mondta Jonatan, azzal a gondtalan stílusával, ahogy mindig is beszélt. Bizonyos helyzetekben még működött is… bizonyos helyzetekben…
- Csendet. Feldúltátok az álmaim, lemészároltátok a katonáimat és még ti mertek nekem követelőzni? Kárt okoztatok, ezért fizetnetek kell!
Ekkor Suzy kezdett valamit motyogni amit onnan nem hallhattam, ám az úrnő valószínűleg hallotta, ugyanis kissé türelmetlenebbül válaszolt.
- Ez esetben úgy hiszem, már kitaláltátok, mivel fizetitek meg a káromat.
- Nem mészároltuk le a katonáid, te hazug! Halottak voltak mikor odaértünk! Ne rágalmazz! Nincs miért fizetnünk, mert nem csináltunk velük semmi rosszat! – magyarázkodott Ibo, egyértelműen hazudva.
- A katonáid is lemészároltak másokat. Ehhez miért is volt joguk egész pontosan? Mit ártott neked Heimsroth népe? - kérdi Wilhelmina.
- Ez az ára minden itt lakó gyermekem szabadságának. - felelte hidegen Edel.
- Szabadság? Én azt hittem, a hatalomért csinálod... - hangomon érezni lehetett a csalódottság. Nem erre számítottam. Felszabadítani a holtakat? Minek, ha nem a hatalom megszerzésére és megszilárdítására? - Nincs kedved inkább tovább pihenni és átadni nekem az irányítást?
Ha a beleegyezik, lesz egy hatalmas seregem, holtakból, így nem kell magyarázkodnom a többieknek. Ha nem, akkor mondhatom, hogy csak egy terv része volt, ami nem valósult meg.
- Ej, ej, ej... - kuncogott - Milyen ambiciózus. De aki nem pihen le, itt semmit sem ér. Elvégre...itt lenni azt jelenti, halott vagy. - mosolyodott el ravaszul a nő.
Ekkor hirtelen előtte repedezni kezdett a csontkupac. Egy kéz, egy láb, majd egy egész test bújt elő a repedésekből. Egy felismerhetetlenségig megrohadt, magas, majd két méteres férfi volt az, vastag, széles páncélban, s egy nagy kétkezes pallossal a kezében.
- Jutsz még lélegzethez, trónbitorló? - nézett rám villámló szemekkel Edel. Rám. A trónbitorlóla. Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el.
- Miért kellenek lelkek ahhoz, hogy a gyermekeid szabadok legyenek? – kérdezte óvatosan Wilhelmina.
- Rendkívül egyszerű. – kezdte a nő, miközben katonájával lassan elindult a csonthalmon felfelé. Természetesen nem akartam ott maradni, hogy a pallossal kettészeljen a katonája, szóval óvatosan leoldalaztam a biztonságosabb társaság felé. - Akik itt laknak, ide lettek láncolva a kriptához annak előző mesterei által. Bár ki tudnak menni, nem kerülhetnek távol tőle. Én úgy döntöttem valóra váltom álmukat. Látni akarják a világot. Ezért kitaláltam, hogy elviszem őket. Nem egyet, mindőjüket. Ehhez új katonákat szereztem, akik majd megfogják a bilincsek pecsétköveit, s magukkal viszik, ahogy beutazzák a világot. Kiszabadulnak innen, s azt tesznek, amit csak akarnak.
- Ez túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. – mondtam az úrnőnek, majd újból a szellemem felé fordultam, hogy megkérdezzem tőle, képes e a jégszilánkok lövöldözésén kívül bármi másra is.
- Nem tudok semmit csinálni. Nem tudsz irányítani. Te nem vagy nekromanta, nem tanultál meg soha a holtak szívének parancsolni. Hiába idéztél meg. – őszintesége és stílusa egy rozsdás tőr volt a hátamban.
- Ha haszontalan vagy, akkor csak azt mond! – vágtam oda a szellemnek ingerülten. Edel eközben úgy döntött, felénk rohamoztatja a katonáját, így arrébb kellett ugranom az útjából. A nő viszont zavarodottnak látszott a dombocskája tetején, így megragadtam az alkalmat, hogy egy nyílvesszőt repítsek a fejébe. Sajnos az zavarodottsága ellenére is könnyedén kihajol az útjából.
Eközben a hatalmas holt kapja Suzy kicsi szörnyecskéjét és Wilhelmina fekete tüzét, így nem kell aggódnom, hogy egyhamar felém fordulna.
- Milyen édes… - jelentettem ki a halottra, amikor láttam, milyen könnyedén repítette el magától a sötét tündét. Makacsságom sok esetben segített már rajtam, így bíztam benne, most is így lesz. Visszafordultam a szellem felé és parancsoltam neki. - Véremmel idéztelek meg, hát véremmel parancsolok neked! Fagyaszd meg azt az óriást!
- Ej aranyos. – nézett engem a szellem a levegőben ülve, mintha csak egy kis ágy lenne a vállam felett - Hiszed vagy sem, próbálkoztak így is nekromanták. Valahol el kell kezdeni.
- Aranyos? Ne hízelegj. Ha az a nő képes volt neked parancsolni, akkor én is fogok tudni. Vagy szénné égettetlek annak a nőnek a mágiájával. - mutattam Wilhelmina felé, aki eközben fekete lángokká átlényegülve iramodott meg a halott felé. Ez látszólag hatott, mert a szellem kissé hátrálni kezdett.
- Hé-hé, óvatosan a szavakkal, mert így mindenki bolondnak fog hinni.
- Én láttam, ahogy egy macska szellemét elnyeltek a fekete lángok. Szerintem te nem akarod megtapasztalni, milyen is lehet az. Szóval most vagy engedelmeskedsz nekem és jégszilánkokat repítesz annak az Edelnek a koponyájába, vagy eltűnsz, mint az a nyamvadt macska is! - kiáltottam a szellemre, majd dühösen körbenéztem a termen és az első tárgy felé vettem az irányt, ami megragadta a tekintetem: egy különös formájú kard felé. Furcsa az alakja, biztos hasznos is valamire.
- Jól van na, jól van. – vicsorgott a fiú, aztán felemelte a kezét és megidézte a jégcsapokat, egyenesen Edel irányába. A nő ezt látva rémültem maga elég kapta köpenyét, amit a jégszilánkok átszakítottak és nekicsapódtak a testének. Edel hátrált egy lépést, de azon kívül semmi baja nem esett.
- Hát ez elég gyenge volt. - jegyzem meg gúnyosan a szellemnek. - Nem volt már pár száz éved gyakorolni?
Közben megleltem a kardot és szemrevételeztem különös alakját. Éle nem volt neki, mégis nehéz volt és különös görbületei voltak. Vajon mire lehet jó egy ilyen kard? Biztos különleges, ha ott volt.
Válasz viszont nem érkezett gúnyolódásomra, ami felettébb zavaró volt, így gyorsan felemeltem a tekintetemet a kardról és körbehordoztam a termen. A korábbi dulakodás hangjai elhaltak és a monstrum feje is a földön volt. Úgy tűnt a két férfi együttes erővel megszabadították tőle. Edelt a domb tetején elfoglalta Suzy pici szörnyecskéje, Wilhelmina pedig megszabadulva lángjaitól állt mellettük. De a szellem sehol…
- Nagyszerű! Szép volt fiúk... - dícsértem meg a bátor harcosokat kényszerből. - [color#ff99ff]Nem látta valaki a szellememet?[/color]
- Nem hitte el, hogy képesek vagyunk rá, igaz? És most? – kérdezte Edeltől Wilhelmina, kissé lihegve.
Rendben van, nem kell válaszolni, nyugodtan ugorjatok csak ki a lángoló halott teste alól…
- Hm...minden elismerősem. Botorság volt azt hinnem, hogy csak nagy szavakkal dobálóztok. – mondta a nő, azzal előrelépett egyet, vissza a halom tetejére. - Berthold legyőzése felért egy csodával. - mondta, ahogy lassan elkezdte kigombolni a hálóing gombjait, amit viselt, óvatosan lecsúsztatva az egyik karjáról - Csak az időmet vesztegetném, ha újabb bajnokot idéznék meg.
Azzal fogta és ledobta magáról a köntösét.
- Azóta nem kellett ezt csinálnom, hogy átvettem a kripta felett az uralmat. Jó sok éve annak is már...
Ahogy a ruhadarab lassan a földre libbent, úgy alakult át a nőről alkotott képem is. Eddigi tiszteletem őfelé halványulni kezdett és inkább egy zsigeri félelem kezdte átvenni a helyét. A nő feje áttetszővé vált, mellkasa nem is volt, csak a szabadon álló, fehér bordái, közöttük valami fehér, gomolygó füsttel. Kezei összeaszalódtak, csupa csont és bőrré vált, szemein repedések jelentek meg, majd írisze sárgás színűvé vált. Haja hullámzani kezdett, noha a levegő meg sem mozdult az egész teremben, majd lábai elemelkedtek a csontoktól és lebegni kezdett fölöttük.
- Rég is volt már, hogy magamat kellett használnom.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

85Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Pént. Nov. 01, 2019 10:02 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A nő vérmes szemekkel lenézve lebeg előttük.
Remek. Még egy harc. Már megint. Mást sem csinálnak idelent, csak ezt. Miért nem képes senki se felfogni, hogy... miért... Miért gondolja egyáltalán, hogy győzhet? Egyedül? Még ha nem egy hatalmas csapattal vonulnának, ahol elég sok a  mágiahasználó, még megértené, de így...
Persze az én erőm sem végtelen.
Syele a karddal a kezében közelít. Ám nem mozdul. Senki sem mozdul. Mindenki vár, figyel.
- Most komolyan, mindenki meg akar verekedni velünk? -sóhajt egyet fáradtan, Damien a tőreit markolássza, bár sejti,hogy sok szükség nem lesz rájuk, ezért körbenéz, hogy Suzi és Iboket merre járnak, s úgy általában felméri mindenki helyzetét, hogy ha védeni kellene, tudjon. Mina egy éjlángot idéz meg a kezében s azt tartogatja, ez még annyi időt nem vesz el tőle. Vár,hogy a többiek mit lépnek.
A nő egyszer csak idegesen ráncolja meg a szemöldökét. Fogalma sincs Minának, hogy miért, hiszen nem mozdult meg senki, nem csináltak semmit...
- Ugye van valami ötleted ellene, Alicia? - kérdi Jonatan.
A jelenés azonban közbevág.
- Mi a baj? Hová lett az a pofátlan lelkesedésetek? - kérdi tőlük, majd a magasba emeli a fegyverét.
- Van pofánk, ráadásul teljesen élő pofánk.
Kétli, hogy a szavak bárminemű sebet okoznának ellenfelüknek, neki azonban enyhe elégtételt jelent, miután úgy fest, a sokadik harca elé néz a mélysötétben, holtak közt.
- Ha ti nem támadtok...akkor majd én!
Erre megjelenik egy csak felsőtestből álló csontváz, kiválva a falból, és Suzi köré tekeredik.
- Hogy mered?! - kiáltja Syele és idarohan, kardjával óvatosan megpróbálva lefeszegetni a lányról a csontvázat.
Damien odarohan a megtámadott Suzihoz és a csontváz egyik vállát célozza meg a tőrrel és próbálja a csontokat elválasztani egymástól, hogy a karja leessen.
Mina pedig Edel/Kalma felé lő egy éjlángot. Azonban az kikerüli, noha nehézkesen.
Damien és Syele sikeresen kihámozzák Suzit a csontvázkarokból, az élőholt meg ezután csak áll ott.
- Köszö-nöm - motyogja Suzi félve, de hálásan.
Ibo dühösen tapodja a földet. - Miért nem halsz meg?! Miért próbálsz ennyire élni?! -
Inkább miért próbálja ennyire megölni őket. De jogos a kérdés. Nem is biztos, hogy él még.
Alicia is nekiindítja szolgáját ellenfelüknek.
- Egyszerre kell megtámadni. A szellemek fürgék, hogy kicselezhessék az ellenfeleiket. - magyarázza nekik.
Kalma viszont vigyorogva nézi a csontvázat.
- Hasztalan próbálkozás! -
Ekkor egy hatalmas robbanás hallatszik, mely Damient hátralöki és az oldalán érzi is hogy megégett. Felszisszenve próbálja összeszedni magát, míg a hőhullám terjed, és a többieket is célba veszi. Mina tudja, hogy egymagát, vagy egy valaki mást meg tudna védeni, de akkor elfogyna minden ereje, így rohanni kezd. Iboket az útjában van, így az ő karját megragadja, hogy húzza magával, ha kisebb lábai nem tudnák oly messze hordani. Vagy csak, hogy valakihez hozzáérhessen. Jól jön az, amikor fél.
A páncélja megvédi, bár érzi a hőt, amely végigpirongatja. De nem sebesül meg.
- Ezt most miért kellett?! - ordítja Iboket dühösen. Meg tudja érteni szavait.
Damient keresi a tekintetével, aki közben feltápászkodott és ...
- Kerítsük be! - kiált Jonatan, Alicia pedig rögtön utána el is indítja csontvázát úújból rohamra Kalma felé.
hm. Bekeríteni. Nos, rendben, akkor nem megy vissza Minához, hanem valóban, logikusabban kitűzi a célt, hogy lefegyverezzék egyszer s mindenkorra ezt a szellemet. Úgy helyezkedik, hogy elvágja a szellemtől azt az utat, amit még mások nem fednek.
- Ügyes légy. Meg tudjuk csinálni. - biztatja Iboketet.
- Nos, nos nos?! - sürgeti őket Kalma, fogcsikorgatva.
- Te utolsó senkiházi luvnya! Hogy volt pofád bántani minket?
Syelének is van önérzete.
Erre megragadják hátulról. Nem tüzet idéz most azonban, hanem egy pajzsot, melyet igyekszik úgy fordítani, hogy a csontos valamit eltalálja vele a válla felett. A közelharc nem a kenyere, azonban egykoron megtanulta, hogy a pajzsok milyen hasznosak tudnak lenni.. egy igen... kellemetlen tapasztalatból.
A csontváz így nem tudja átkarolni, leesik a földre, majd visszamászik, de csak a lábát tudja körülfonni, mert alsóteste nincs.
Iboket taposni kezdi a csontváz kezeit.
- Nem akar inkább pihenni?! Nagyon haloványnak tetszik lenni, biztos jól érzi magát?!
Így az már ártalmatlan.
- Előre! - kiáltja Jonatan, megpróbálja a fal felé terelni a szellemet. Megjelenik Suzi kis szolgája is. Alicia csontvázát Edel felrobbantja, ahogy a közelébe ér. Azonban neki semmi baja nincs, ahogy eloszlik a füst, ott áll sértetlenül. Remek.
- Ennél több fog kelleni...
Damien ekkor pillant meg egy követ, ugyyanolyat, mint amilyeneket Alicia mutogatott nekik, a földön előtte. Oldalról lopakodva megpróbálja megközelíteni a földön fekvő követ és eltávolítani azt. Ahogy hozzáér, hirtelen egy félgömb alakú pajzs terem köré. A felizzott kőről ekkor eltűnik a véset, amely eddig rajta volt.
- Damien, használd ki azt a pajzsot! - hallja Jonatan hangját.
Iboket még mindig a köveket részesíti előnyben, megpróbálja szitkozódva megdobni vele Edelt.
Mina éjlángja égetni kezdi Edel/Kalma ruháját és csontjait, aki erre felsikít. Átvilágítja, meegmutatva teljes, szörnyeteg mivltát. Villogó szemekkel néz a vámpírra.
- Kezd fogyni a türelmem.
- Az enyém is.
Damien pajzsáról lepattan egy újabb kő, amelyet Iboket dobott.
Jonatan és Syele közben a furcsa karddal egységesen vágnak a szellembe, aki földre rogy. Levágja a penge a bal karját, s égeti is. Liheg. Zihál.
- Innen nem juttok ki élve. - mondja, majd belesüllyed a földbe.
- Gyere vissza te féreg! - üvölti Syele és odaszalad, kaparni kezdi a földnek azon részét, ahol eltűnt.
- Ezt nem szeretném elhinni - mondja Damien a lidérc utolsó szavaira reflektálva, majd ekkor feltűnik egy újabb élőholt, mely fejével, vörösen villogó szemeivel épp leskelődik ki a falból... Damien a tőrével nekiront az élőholt egyik szemének. Let. Us. Go.
Áthalad a penge, a szeme azonban még mindig pislákol.
Damien sóhajtva keresi meg Minát a szemével.
- Oké, ez most hova tűnt?
- Fogalmam sincs..- sóhajt, majd követik a csapatot a szobába és...
- Mi történt? Mi ez a hely?
Próbál erőt szerezni és pihenni, amíg van esélye.
Syele odanyújtja a kardot Damiennek.
- Gondolod, hogy otthagynék egy ennyire hatékony fegyvert? Téged elnézve viszont nem hiszem, hogy hasznodra válna.  Megengedem neked, hogy használd. De ha megölted a szajhát, kérem vissza!
Meglepődik a megtiszteltetésen.
- Oh. Köszönöm. Természetesen visszaszolgáltatom, csak tartsunk ott. - feleli komoran.
Jonatan közben eltűnt egy későbbi szobában, ahova Iboket is utánarohant, meg Syele is ott tartózkodik már. Az egyik falból viszont kibukkan a lidérc alakja, és Mina egy pillanatra élesen szorító, bénító fagyot érez a bensőjében. Egy pillanatra mintha megszűnne önmaga lenni, a testi fájdalom mellett érez valamit, ami... ami rosszabb. Fel se fogja, hirtelen, hogy mi történt. Próbál sikítani, de csak valami elhaló hang hagyja el a torkát, mintha hirtelen száz évet öregedett volna és minden ereje elhagyná. Rettenetesen megrémül, az érzés arra emlékezteti, amikor egyszer kis híján elhasználta minden varázserejét, s a mágia ellene fordult, majdnem elvéve életét. De hisz most nem is csinált semmit.. Próbál kiszökni a pánikból.
- Mit csinált az a nyomorult?
- Nem tudom. Olyan volt, mintha... egy pillanatra meghaltam volna. Fogalmam sincs.
- Egy pillanatra kettő volt belőled. - mondja halkan. Mina elkerekíti a szemeit.  A francba.
Nézelődik körbe, hol lehet ez az átkozott szellem? A pániktól gondolkodni is nehezebb. Damien dühösen szorongatja a fegyvert. Ha egyszer előtűnik az a nyomorék valahonnan, ott lesz vége az életének...
- Mindenki, egy helyre! Damientől mindenki legyen kartávolságba! Ha újra megjelenik a szellem, levágod. - mondja Jonatan. Thank you for stating the obvious. But yeah, that's what I will do.
- A legnagyobb örömmel, ha két pillanatnál tovább lebeg az arcom előtt. - vesz Damien egy mély levegőt.
Suzi hirtelen felkiált: - Lent van!
Nem hitték volna, hogy ily hamar rá lehet jönni.
S valóban, a földből előbukkan a szellem, megragadva Syele fejét...
Damien izmai azonnal mozdulnak is, ujjai ráfeszülnek a markolatra és a lidérc szíve (helye, vagy mi lehet ott) felé döf a pengével.
A rutin célba ér. A lidérc hátraugrik és halványodni kezd. Bordái a hegyüktől kezdve tűnnek el, semmivé foszolva, akár a papírlap, ha láng éri.
- Hideg...van...Sajnálom...Edel...sajnálom.
Akkor te most mégis ki vagy?!... Halott. Legalább. Végleg.
Elégedettséggel ernyednek el az izmai és vesz pár nagy levegőt.
Mina csak kapkodja a levegőt és próbálja felfogni, hogyan lehet még életben, ám Iboket hirtelen egy könyvvel szalad elé.
- Nem tudjátok, hogy ez mi? -
Alicia felel helyette:
- Nem tudom...de olyan ismerősnek tűnik.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

86Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Szer. Nov. 06, 2019 1:16 pm

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
Nincs az a pénz, amiért én majd kiállok egy ilyen szörnyeteg ellen! Nincs az a pénz!
A furcsa karddal a kezemben, szememet végig a nőn tartva közeledtem a csapatomhoz, ugrásra készen, hátha támadna.
- Most komolyan, mindenki meg akar verekedni velünk? – sóhajtott fel Wilhelmina.
- Ugye van valami ötleted ellene, Alicia? – fordult Jonatan a nőhöz, kardját előhúzva. Alicia eközben egy újabb halottat hívott elő.
- Mi a baj? Hová lett az a pofátlan lelkesedésetek? – forgatta jobbra-balra a tekintetét Edel, aztán az egyik kezét a magasba emelte és felénk tartotta. - Ha ti nem támadtok... akkor majd én!
- Van pofánk, ráadásul teljesen élő pofánk. – mondta Wilhelmina és egy fekete lángot lőtt kezei közül Edel felé.
És ahogy ezt kimondta, hirtelen kinyílt közöttünk a fölt és egy fél csontváz ugrott elő, egyenesen Suzyra. A szegény ártatlan Suzyra! Hogy merte?!
- Hogy mered?! - rivalltam rá a csontvázra és Suzy mellé szaladva a nehéz kardommal megpróbáltam lefeszíteni róla azt, vigyázva, nehogy a lány megsérüljön. Nem is értettem, miért vigyázok rá annyira. Hiszen csak egy csöndes, beképzelt lány, aki még válaszra sem méltatott. De mégis…
A sötét tünde is megjelent, hogy segítsen lefeszíteni Suzyról a csonthalmazt, amely így tehetetlenül, mozdulatlanul lehullott a lábunk elé.
- Köszö-nöm - – hebegte Suzy remegő hangon.
Iboket eközben fennhangon kiabálva, toporzékolva dob egy újabb követ a nő felé. Milyen gyerekes.
- Egyszerre kell megtámadni. A szellemek fürgék, hogy kicselezhessék az ellenfeleiket. - mondta tömören Alicia, miközben előreküldte a megidézett szolgáját.
- Hasztalan próbálkozás! – mondta Edel és csettintett egyet az ujjával, mire a csontváz, melyet leszedtünk Suzyról, felizzott és egy hirtelen villanás következtében hátravetett minket. Hirtelen csönd lett a teremben. Egész testem zsibbadt, hallottam a szívverésemet és egyik pillanatról a másikra felcserélte a fehér fény látképét a kupola. Feküdtem. A csönd lassan megszűnt, sípolás váltotta fel a helyét. A zsibbadás is kezdett elszállni és fájdalom töltötte ki az űrt, melyet maga után hagyott. A fejem üres volt. Nem tudtam tisztán gondolkodni és a fájdalom az oldalamban egyre erősödött. Miért fáj? Mi fáj? Nem is fáj. De felrobbantak a csontok. Repültek. Fájt. Ő tette. Edel tette...
Fájva, nyöszörögve, de haragtól fűtve tápászkodtam fel a földről és indultam el Edel felé, magam után vonszolva a kardot is. Képtelen voltam megemelni, annyira fájt az oldalam, de nem voltam hajlandó elengedni sem. Ködös gondolataim között már nem volt helye a ténynek, hogy életlen a penge és szinte biztos, hogy haszontalan lenne ellene.
- Te utolsó senkiházi luvnya! Hogy volt pofád bántani minket? - kérdésemet jó hangosan szegeztem felé, hogy tekintetét rám emelhesse és lássa dühös szemeimet. Azt akartam, hogy fájjon neki! Éreztem, ahogy az erő felgyülemlik bennem, noha nem fizikai. A szellem is érezte. Láttam, hogy érezte. Lassan meneteltem előre, minél közelebb hozzá, megküzdve minden lépésemért. Senki mást nem láttam magam körül. Minden figyelmem és haragom Edel felé irányult és nem voltam hajlandó tudomást venni semmilyen más tényezőről. Valami újból felrobbant, s az nagy port kavart, amely megzavarta a látásom, de nem érdekelt. Olyan közel sétáltam a szellemhez, amilyen közel csak tudtam, s mikor már csak egy karnyújtásnyira álltam tőle, készen álltam, hogy kardommal lesújtsak rá. Csakhogy karom nem engedelmeskedett. Tartani is fájdalmas volt, nem hogy megmozdítani! De kitartóan meredtem Edel szemeibe.
Ahogy a lassú másodpercek egyre teltek, úgy kezdett kitágulni körülöttem a világ. Szemem sarkából megláttam Wilhelmina fekete tüzének lobogását, majd lépteket hallottam.
- Segíthetek úrnőm? – kérdezte Jonatan, a maga hízelgő módján, melyet ez egyszer nem bántam. Dühösen téztem rá a férfira, aki kezét a kardom felé nyújtotta.
- Segíts! – kértem, már-már parancsoló hangon. Eközben a szellem testén hirtelen átrepül, a Wilhelmina által megidézett sötét láng, mely látszólag is fájdalmat okozott neki.
- Kezd fogyni a türelmem. – acsarog felénk a nő, de hiába. Jonatan megragadta a kezemet és azzal együtt, a pengét megemelve, lecsapott a vassal a szellemre! Kijózanodva nem is igazán láttam értelmét, hogy egy tompa pengével próbálkozzunk, de érdekes módon volt hatása. A kard keresztülhasított Edel bal karján, mintha létező teste volna neki. A nő üvöltve, lihegve rogyott össze a földre.
- Innen nem juttok ki élve. – mondta, mielőtt elsüllyedt volna a talajban.
- Gyere vissza te féreg! – üvöltöttem utána és a földre rogyva megpróbáltam kikaparni a föld alól. Meggyengült! És ingerült! Hát pont most kell elmenekülnie? Gyáva féreg!
Mivel ásásom eredménytelennek bizonyult, fogcsikorgatva keltem fel a földről. Csend volt. Körülnéztem és megláttam, hogy Jonatan az ajtón néz befelé, melyen Edel kijött, s miután a szellem újból megjelent, felrivallva, hogy újra eltűnjön, biztos voltam benne, hogy jó irányba indult el. Csak az volt a baj, hogy a férfi megdermedt. Bizonyára csak egy gyöngéd lökés kellett csak neki.
- Ne most torpanj meg! Ha így reagál, akkor kell ott lennie valaminek! – mondtam a férfinak és szabad kezemmel elkezdtem befele tolni. Igen sápadtnak látszott. Biztos csinált vele valamit Edel… Óvatosnak kellett lennem.
- Csak nyugodtan, de hozza a kardot is. – mondta a férfi, engedve a noszogatásomnak.
- Gondolod, hogy otthagynék egy ennyire hatékony fegyvert? Téged elnézve viszont nem hiszem, hogy hasznodra válna. - szememmel megkerestem a sötét tündét, aki közben Wilhelminával együtt követett minket a szobába és felé nyújtottam a pengét. - Megengedem neked, hogy használd. De ha megölted a szajhát, kérem vissza!
- Oh. Köszönöm. Természetesen visszaszolgáltatom, csak tartsunk ott. - felelte komoran, majd tára felé fordult aggodalmasan.
- Mit csinált az a nyomorult?
- Nem tudom. Olyan volt, mintha... egy pillanatra meghaltam volna. Fogalmam sincs.
- Egy pillanatra kettő volt belőled.
Nem is tudtam, miről kérdezhette. Mi történt Wilhelminával? Miről maradhattam le?
- Mindenki, egy helyre! Daminetől mindenki legyen kartávolságba! Ha újra megjelenik a szellem, levágod. – mondta Jonatan. Szóval Damiennek hívják a tündét! Fúrta már az oldalamat egy ideje.
Kis csapatunk úgy is tett és én is megindultam, ám egy áttetsző kéz az arcom előtt megtorpanásra kényszerített. Edel egy pillanat alatt jelent meg a semmiből és éreztem a hűvös érintését, ahogy fejembe nyúlt. Megragadott valamit. Megrántotta és én egy örökké tartó pillanat erejéig úgy éreztem, megszűntem létezni. A fájdalom a testemből eltűnt, ám valami más fájdalom vette át a helyét. Valami olyan fájdalom, amelyet nem tudtam igazán beazonosítani. Minden elsötétült körülöttem és szédülni kezdtem, ahogy testem ismét érezhetővé vált. Túl sok fájdalom volt ez az én testemnek. Tehetetlenül a földre rogytam és az egyetlen dolog, ami megakadályozott abban, hogy elájuljak, a megaláztatás lehetősége volt. Nem veszíthettem el önmagam mindenki előtt. Még ha túl sok is minden, meg kellett őriznem magamat. Mire magamhoz tértem, a szellem foszladozni kezdett és lassan eggyé vált a levegővel. Homályosan, de láttam Damien kezében a pengét egyenesen kitartva. Tehát sikerült. Megöltük Edelt. Mire a hangokat is képessé váltam feldolgozni, a szellem teljesen szertefoszlott.
Láttam, ahogy Iboket egy könyvet vitt oda Aliciának. Talán valami varázskönyv. Látnom kellett. Látni akartam, így feltápászkodtam a földről és közelebb botladoztam.

(Bocsássatok meg a színek elhanyagolásáért. Kapkodva kellett befejeznem.)


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

87Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Szer. Nov. 06, 2019 9:34 pm

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Alicia ijedten bámulja a nőt, miközben könnyű, lusta léptekkel közeledik a csontokból húzódó emelkedőre.
- Kalma? Ez a név számomra ismeretlen. Edel vagyok, Edel Schneetraum, a holdfényes kripta úrnője! - mondta nyugodt hangon.
A vakarcs démon úgy tűnik minden értelmét össze kellett hogy szedje, még a torkát is megköszörülte.
- Edel úrnő, mi a Kalma nevezetűért jöttünk, nem tudja véletlenül merre találjuk? - mondta, az eddigiekhez képest teljesen udvariasan.
- Nos, ez nagy meglepetés. - mosolygok szenvtelenül Aliciára. Mindig élvezetes mások szenvedését és meglepettségét csodálni - Azonban ő meghozta a döntését. Ne hezitálj. - tettem hozzá, nehogy valami őrült ötlete támadjon a mellé állásról. Közben nem kerüli el a figyelmem, ahogy a másik vakarcs menekülni próbál.
Alicia helyett Kalma reagál.
- Nem ismerek semmilyen Kalmát. Most pedig feleljetek. Kik vagytok ti, hogy ide merészelitek dugni a képeteket. - mondta még mindig kísértetiesen nyugodt, békés hangon.
- Heimsroth védelmezői. - feleli a vámpír irritáló hősiességgel a hangjában.
- Közülünk majdnem mindenki azért jött, hogy véget vessenek a holtak vonulásának. - feleli Syele a nőnek, a csonthalom tetejéről. No lám, kire gondolhat, hogy nem azért érkezett? Ezúttal nekem sem volt még más célom, és nem hinném hogy bármelyikünkről többet tudna. Magáról beszélne? Elvégre annyira óhajtja a hatalmat.
- Véget vetni? Még el sem kezdődött. - mutatott körbe - Gyermekeimet aljas módon láncolták ide a kriptához. Ám hamarosan elegendő szabad, kötetlen lelket gyűjtünk, hogy kiáshassuk a pecsétköveket, s aztán az egész kripta egyként vonulhat el. Nem fogják többé hű katonáimat leláncolni a hideg falat. Akkor majd meglátod, milyen a vonulás. - mondta a szokásos unalmas monológot.
- Azt mondták, hogy pénzt kapunk, ha békén hagyod a várost. - válaszolt a démon vakarcs is - Tényleg... Nem egyezhetnénk meg? Te elmész egy másik várost terrorizálni, mi pedig azt hazudjuk, hogy legyőztünk. Megmarad a szórakozásod és pénzt kapunk. Jó üzlet, nem? -
Kalma komoran tekintett felé.
- Az nem lehetséges. -   sóhajtott egy nagyot - Még nem elég. Közel sem elég, amit összegyűjtöttünk. -
Legalább üzleti érzéke volt a démonnak, kár hogy ezúttal rosszul próbálta érvényesíteni.
- A te katonáid? Élő vagy. Ők holtak. Csak kihasználod őket...vagy ők téged. - próbálom kibillenteni sztoikus nyugalmából. Sőt, arra is tökéletes az alkalom, hogy a vágyait megvizsgáljam, hátha találok valamit, amivel megvesztegethető.
- Csendet. Feldúltátok az álmaim, lemészároltátok a katonáimat és még ti mertek nekem követelőzni? Kárt okoztatok, ezért fizetnetek kell! -   Úgy tűnik sikerült is a dolog egyik része. Azonban őszintén beszél, sajnos tényleg erre vágyik.
- Csak sze-ret-nénk nyug-odtan haza men-ni, és biz-tonság-ban alud-ni - habogja az orra alatt Szuy, alig tudom kivenni.
- Ez esetben úgy hiszem, már kitaláltátok, mivel fizetitek meg a káromat. - felelte Edel komoran, még mindig nem visszanyerve hidegvérét.
A kutyának és gazdájának nem tetszett a démonvakarcs megnyilvánulása, de ennek csak tekintetükkel adják jelét.
- A katonáid is lemészároltak másokat. Ehhez miért is volt joguk egész pontosan? Mit ártott neked Heimsroth népe? – kérdezi a vámpír, bár nem értem miért szaporítjuk a szót. Ha tényleg erre vágyik, ebből harc lesz.
- Ez az ára minden itt lakó gyermeken szabadságának.  - felelte hidegen Edel.
- Szabadság? Én azt hittem, a hatalomért csinálod... - mondja Syele csalódottan - Nincs kedved inkább tovább pihenni és átadni nekem az irányítást? - Ezt egyszerűen csak nem érettem hogy gondolta, de betudjuk a gyermeki naivitásának.  Úgy tűnik továbbá, hogy valóban ő érkezett nem „tiszta szándékokkal”. Miért vágyik ennyire a hatalomra? Hogy jutott ilyen fiatalon ide?
- Ej, ej, ej... - kuncogott a nő - Milyen ambíciózus. De aki nem pihen le, itt semmit sem ér. Elvégre...itt lenne azt jelenti, halott vagy. - mosolyodott el ravaszul.
Ekkor hirtelen előtte repedezni kezdett a csontkupac. Egy két, egy láb, majd egy egész test bújt onnan elő. egy felismerhetetlenségig megrodhadt, magas, majd két kéteres férfi volt az, vastag, széles páncélban, és egy nagy kétkezes pallossal a kezében. Nos, ez határozottabban nagyobb kihívást fog jelenteni, mint egy egyszerű halott.
- Jutsz még lélegzethez, trónbitorló? - nézett Syelére villámló szemekkel Edel.
- Nem mészároltuk le a katonáid, te hazug! Halottak voltak mikor odaértünk! Ne rágalmazz! Nincs miért fizetnünk, mert nem csináltunk velük semmi rosszat! - fakadt ki a démon válaszul, miközben Suzy továbbra is hátrált.
- Miért kellenek lelkek ahhoz, hogy a gyermekeid szabadok legyenek? - próbálja még tovább húzni a beszélgetést a vámpír.
Edel újdonsült harcosa hangtalanul lépked előre, ahogy a nő feljebb sétál a dombom, egyenesen a furcsa lány felé. Nem kell semmit tennem, ameddig nem engem támad.
- Rendkívül egyszerű. Akik itt laknak, ide lettek láncolva a kriptához annak előző mesterei által. Bár ki tudnak menni, nem kerülhetnek távol tőle. Én úgy döntöttem valóra váltom álmukat. Látni akarják a világot. Ezért kitaláltam, hogy elviszem őket. Nem egyet, mindüket. Ehhez új katonákat szereztem, akik majd megfogják a bilincsek pecsétköveit, s magukkal viszik, ahogy beutazzák a világot. Kiszabadulnak innen, s azt tesznek, amit csak akarnak. -
- Ez túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. - mosolygott a Syele a nőre, majd leoldalazott a csontokból emelt dombról, és súgott valamit a szellemnek.
Edel magabiztosan áll fel a hegy tetejére, ahogy a holdfény szép lassan megvilágítja a palástját.
- Remélem örvendeztek. Megérdemlitek, hogy őt adjam ellenetek. Annak idején bátor harcos volt, de elárulta társait és a halálba taszította őket. Úgy mesélik a barátaim a neve Berthold Schröeder volt. - mondta, ahogy a monstrum lassan helyet foglal előtte, kissé lentebb a dobom - Ő méltó ellenfél lesz számotokra. - Berthold? No lám…
- Valakinek valami ötlet? - fordult körbe és nézett végig a kis csapaton a nő.
- Wilhelmina? - nézek a vámpírra, hiszen ő itt az ügyeletes mágus.
- Na és mégis mit kapunk, ha legyőzzük? Fölösleges a halálba taszítanod őt, egyetlen érintésemre felgyullad és semmi sem marad belőle. Akarod ezt? – próbál erősnek mutatkozni.
A kutya irritálóan magabiztosan mosolyog – persze, hiszen itt a gazdája, hogy megvédje. A kis kultista lány, ekkor furcsán kezd el meredni a nőre, amitől abban mintha megfagyott volna a levegő: lassabb és darabosabb lett a mozgása.
- Berthold! - mondta Edel finoman. A monstrum ekkor megindult előre a mi irányunkba. Syele is reagált, lőtt egy nyilat a nő irányába, ám az egyszerűen kitért előle.
 - Berthold! Emlékszel Kassandrára?! - kiabálta, próbálkozott a démon, de a hulla néma maradt, én pedig kitértem az útjából, egy Judica meaval megpróbálva lebénítani – az azonban semmit nem használt.
Suzy bámul, a kutya pedig oldalról megkerülve próbálja meg elvágni a lény nyakát, Mina pedig éjlánggal bombázza azt. Hirtelen azonban megjelenik a kis mélységi szörny, az élőholt megtorpan, azonban sem Mina, sem Damien támadása nem ér semmit – míg az egyik csak a ruháját égeti meg, addig a kutyát egyszerűen félresöpri.
- Milyen édes. - néz a szörnyre Syele, majd a szellemhez fordul - Véremmel idéztelek meg, hát véremmel parancsolok neked! Fagyaszd meg azt az óriást! - Parancsolgat a maga kis uralkodónős módjá.
- Ej aranyos. - nézett a szellem a levegőben ülve, mintha csak egy kis ágy lenne a lány válla felett [/color] - Hiszed vagy sem, próbálkoztak így is nekromanták. Valahol el kell kezdeni.  - [/color] Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.
A vakarcs újra kővel próbálkozik, természetesen csak azt elérve vele, hogy őt támadja meg. Az fejbekapja az élőholtat aki erre zöldes lángokkal világító szemeket növeszt, melyek egy pillanatra kialszanak, s zavarodottan Ibo felé fordul, miközben próbál kiegyenesedni az előző rohamából.
- Valami mással próbálkozz, Wilhelmina. - bíztatja Jonathan a kisasszonyt - Volt az az égős trükköd... - próbálom bíztatni a hasznosságra.
- Jonatan, ha nem látná, ez is égetős trükk. Ám az én energiám sem végtelen... - sóhajt egy nagyot a vámpír, láthatóan frusztráltan.
- Más nem hiszem, hogy megállítja! - kiáltja a kutya is, Mina pedig kelletlenül vesz egy hatalmas levegőt.  
u - Seg-íts - szól  közben Suzy Aliciának, aki idegesen nézi Berthodot, majd Edelt, majd Suzit.
- Gondolkodom, gondolkodom. - morogja idegesen, amit kifejezett élvezettel tölti el Kalmát.
- Minő vitézség. A büszkeségetek csak üres szavak lettek volna? -
- Legyen hát...-  öltözik ismét tűzgúnyába Mina, majd kezeit kinyújtja a dög felé. Egyenesen nekirohan a bestiának, akit azonnal beborítanak a lángok. Ő és Berthold egy ponton álltak, úgy tűnt, mintha az élőholt egy hatalmas máglya lett volna. Ám ez látszólag nem zavarta, egy dolog érdekelte csak, hogy a küldetését véghez vigye. Szép lassan égett róla le a róla a ruha, megmutatva a csontjait, húscafatjait, s immáron forró páncélját, mely sisteregve kezdte el a rothadó húsát égetni. Berthold mintha megveszett volna, idegesen kezdett el rohanni egyenesen az irányomba. Micsoda véletlen…Itt az ideje nekem is koncentrálnom a harcra. Egyelőre csak egyszerűen elugrok a bestia elől – természtesen nem csak az ösztöneimre, de egy Kyrie imára is bízva a kitérést. Sikeresen elkerülöm a pengét, bár az centiméterekre az arcomtól suhan el. A vámpír azonnal siet megmenteni.
- Hé te! Idenézz!  - ugrál közelebb Mina a már csak csontokból álló lényhez és próbálja felhívni magára a figyelmet. Közben  a kutya próbálja megkerülni a dögöt. Valamit tehetett vele Mina, mivel az lefagyott, ráadásul a nő is épp az ellene fordult szellemmel volt elfoglalva. Kihaasználtam hát a helyzetet és beledöftem tőrkardom a monstrum nyakába. Sajnos nem sikerült teljesen legyőznöm, ám a kutya is rásegített a saját tőrével – ez is kevés volt egyelőre. Damien is beledöfi a monstrumba a kardot. A feje tovább lazul, de még mindig nem ereszti, Jonathan pedig tovább feszíti a kardját.
- Nagyszerű! Szép volt fiúk... Nem látta valaki a szellememet? - kérdezi a furcsa lány hirtelen, bár fogalmam sincs hová tűnt a szelleme.
- Nem hitte el, hogy képesek vagyunk rá, igaz? És most? - kérdi lihegve Wilhelmina, míg Damien velem együtt kiugrik a monstrum alól.
- Hm...minden elismerősem. Botorság volt azt hinnem, hogy csak nagy szavakkal dobálóztok. - jelenti ki ezzel előrelépve egyet, egyenesen a halom tetejére.  - Berthold legyőzése felért egy csodával. - mondta, ahogy lassan elkezdte kigombolni a hálóing gombjait, amit viselt, óvatosan lecsúsztatva az egyik karjáról - Csak az időmet vesztegetném, ha újabb bajnokot idéznék meg. - azzal fogta magát és ledobta magáról a köntösét. - Azóta nem kellett ezt csinálnom, hogy átvettem a kripta felett az uralmat. Jó sok éve annak is már... - s ahogy Edel köntöse a földre hullott, teljes valójában tárult a szemünk elé. A feje félig áttetszővé vállt. A mellkasán nem volt hús, csak a bordái, és valami ködszerűen gomolygó füst. Ahogy ledobta a köpenyét, a bordái megnyúltak, s szétváltak, mintha csak egy ketrecet formáltak volna. A lány topánkája szép lassan elemelkedett a földről, ahogy elkezdett lebegni. A kezein nem volt már hús, csak bőr és egy kevés zsír. A haja hullámozni kezdett, s vele együtt lebegni, ahogy a szemein repedésen futottak végig, s sárgászöld fénnyel izzani kezdtek. az írisze körül. - Rég is volt már, hogy magamat kellett használnom.
Úgy tűnik ez egyel keményebb menet lesz.

88Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Szer. Nov. 06, 2019 9:42 pm

Suzanne Walford

Suzanne Walford
Kultista
Kultista
Alicia halálra rémült arccal bámul az idegen szemébe, ahogy még mindig nem tudja feldolgozni ki is áll előtte. A nő könnyed, lusta léptekkel közelíti meg a csontokból húzott emelkedőt.
- Kalma? Ez a név számomra ismeretlen. Edel vagyok, Edel Schneetraum, a holdfényes kripta úrnője! - dudorászta békésen, mintha csak egy teára fogadott volna éppen vendégeket.
Ibo megköszörüli a torkát, és az új jövevény felé fordul.
- Edel úrnő, mi a Kalma nevezetűért jöttünk, nem tudja véletlenül merre találjuk? - szóltam, igyekezve minden udvariasságomat bevetni. Eldöntöttem, hogyha nemet mond, akkor addig csapkodom a Késdobáló fenekét, míg föl nem robbantja az egész kócerájt.
- Nos, ez nagy meglepetés. - mosolyog Jonathan - Azonban ő meghozta a döntését. Ne hezitálj. - folytatja
Suzi mindezt csendben figyeli, minél inkább kifelé, de nem Túl messzire húzódva a teremből.
A nő, aki talán Kalma, talán Edel volt daliásan húzta magát ki.
- Nem ismerek semmilyen Kalmát. Most pedig feleljetek. Kik vagytok ti, hogy ide merészelitek dugni a képeteket. - mondta még mindig kísértetiesen nyugodt, békés hangon.
- Heimsroth védelmezői. - feleli Mina magabiztosan.
- Közülünk majdnem mindenki azért jött, hogy véget vessenek a holtak vonulásának. - feleli a furcsa lány a csonthalom tetejéről a nőnek, aki ravasz szemekkel fordult felé.
- Véget vetni? Még el sem kezdődött. - mutatott körbe - Gyermekeimet aljas módon láncolták ide a kriptához. Ám hamarosan elegendő szabad, kötetlen lelket gyűjtünk, hogy kiáshassuk a pecsétköveket, s aztán az egész kripta egyként vonulhat el. Nem fogják többé hű katonáimat leláncolni a hideg falat. Akkor majd meglátod, milyen a vonulás. -
- Azt mondták, hogy pénzt kapunk, ha békén hagyod a várost. - válaszolt Iboket is - Tényleg... Nem egyezhetnénk meg? Te elmész egy másik várost terrorizálni, mi pedig azt hazudjuk, hogy legyőztünk. Megmarad a szórakozásod és pénzt kapunk. Jó üzlet, nem? - billenti oldalra a fejét a démonlányka
Edel komoran tekintett felé.
- Az nem lehetséges. -   sóhajtott egy nagyot - Még nem elég. Közel sem elég, amit összegyűjtöttünk. -
- A te katonáid? Élő vagy. Ők holtak. Csak kihasználod őket...vagy ők téged. - teszi hozzá a nőt fürkészve Jonathan.
- Csendet. Feldúltátok az álmaim, lemészároltátok a katonáimat és még ti mertek nekem követelőzni? Kárt okoztatok, ezért fizetnetek kell! -   mondta határozottan az indulatos nő.
- Csak sze-ret-nénk nyug-odtan haza men-ni, és biz-tonság-ban alud-ni - habogja szinte hallhatatlanul Suzi, nem igazán bízva benne, de mégiscsak remélve, hogy a nőhöz eljut, amit kérni szeretne.
- Ez esetben úgy hiszem, már kitaláltátok, mivel fizetitek meg a káromat. - felelte Edel komoran, mintha kezdené nyugodtságát, türelmét elveszteni.
Damien és Mina is gyilkos tekintetet lövellnek Iboket felé.
- A katonáid is lemészároltak másokat. Ehhez miért is volt joguk egész pontosan? Mit ártott neked Heimsroth népe? - kérdi a kisasszony
- Ez az ára minden itt lakó gyermeken szabadságának.  - felelte hidegen Edel.
- Szabadság? Én azt hittem, a hatalomért csinálod... - felelte a furcsa lány csalódottan - Nincs kedved inkább tovább pihenni és átadni nekem az irányítást? -
- Ej, ej, ej... - kuncogott a nő - Milyen ambíciózus. De aki nem pihen le, itt semmit sem ér. Elvégre...itt lenne azt jelenti, halott vagy. - mosolyodott el ravaszul.
Ekkor hirtelen előtte repedezni kezdett a csontkupac. Egy két, egy láb, majd egy egész test bújt onnan elő. egy felismerhetetlenségig megrodhadt, magas, majd két kéteres férfi volt az, vastag, széles páncélban, és egy nagy kétkezes pallossal a kezében.
- Jutsz még lélegzethez, trónbitorló? - nézett a furcsa lányra villámló szemekkel Edel.
- Nem mészároltuk le a katonáid, te hazug! Halottak voltak mikor odaértünk! Ne rágalmazz! Nincs miért fizetnünk, mert nem csináltunk velük semmi rosszat! - fakadt ki Iboket válaszul, miközben Suzi visszahúzódni igyekszik.
- Miért kellenek lelkek ahhoz, hogy a gyermekeid szabadok legyenek? -
Edel újdonsült harcosa hangtalanul lépked előre, ahogy a nő feljebb sétál a dombom, egyenesen a furcsa lány felé.
- Rendkívül egyszerű. Akik itt laknak, ide lettek láncolva a kriptához annak előző mesterei által. Bár ki tudnak menni, nem kerülhetnek távol tőle. Én úgy döntöttem valóra váltom álmukat. Látni akarják a világot. Ezért kitaláltam, hogy elviszem őket. Nem egyet, mindüket. Ehhez új katonákat szereztem, akik majd megfogják a bilincsek pecsétköveit, s magukkal viszik, ahogy beutazzák a világot. Kiszabadulnak innen, s azt tesznek, amit csak akarnak. -
- Ez túl szépen hangzik, hogy igaz legyen. - mosolygott a furcsa lány a nőre, majd leoldalazott a csontokból emelt dombról, majd súg valamit a szellemnek.
Edel magabiztosan áll fel a hegy tetejére, ahogy a holdfény szép lassan megvilágítja a palástját.
- Remélem örvendeztek. Megérdemlitek, hogy őt adjam ellenetek. Annak idején bátor harcos volt, de elárulta társait és a halálba taszította őket. Úgy mesélik a barátaim a neve Berthold Schröeder volt. - mondta, ahogy a monstrum lassan helyet foglal előtte, kissé lentebb a dobom - Ő méltó ellenfél lesz számotokra. -
- Valakinek valami ötlet? - fordult körbe és nézett végig a kis csapaton a nő.
- Wilhelmina? - néz a kisasszonyra Jonathan.
- Na és mégis mit kapunk, ha legyőzzük? Fölösleges a halálba taszítanod őt, egyetlen érintésemre felgyullad és semmi sem marad belőle. Akarod ezt?
Damien elmosolyodik a tényre, hogy eme kijelentés nem puszta felvágás, mert az előbbiek tekintetében valószínűleg tényleg sikerülne. De ha nem is rögtön, ennyien biztosan elintéznék szerencsétlen valaha volt Bertholdot.
Suzi elgondolkodva mered a nőre. Bár nyugodtan hagyná őket, és a várost is! A nő megtorpan, ahogy mágiája észrevétlenül eltalálja. Nem tud, csak óvatos léptekkel mozogni, érzi Armaros kacaját erősödni a fejében.
- Berthold! - mondta Edel finoman. A monstrum ekkor megindult előre, a kis csapat irányába.
A furcsa lány közben félreállva a megzavarodott nő felé lő egy nyílvesszőt, ami elsuhan a hulla felé, egyenesen Edel irányába...aki ekkor oldalra húzódik, a nyíl pedig elsuhan mellette, ahogy kitér előle. Iboket üvöltve a kijárat felé indult.
 - Berthold! Emlékszel Kassandrára?! - kiabálta, amire viszont a zombi nem válaszol.
A hulla nem felel. olyan, mintha nem is hallana titeket. Közben Jonathan is kitér az útjából.
Suzi mered tovább a nőre, nem tudja mit tehetne, Armaros szolgáját kéri a monstrum útjába
Damien megközelíti oldalról a lény nyakát és megpróbál egy vízszintes vágással sebet ejteni rajta. Mina felé küld egy fekete lángot, a mellkasát célozva a monstrumnak.
Armaros szolgája megjelenik, a monstrum pedig nekiütközik és egy csapással a földbe döngöli. A szörny ekkor megtorpan. Mina lángja sisteregve csapódik bele az oldalába, de a ruháján túl nem nagyon égeti meg. Damien megpróbálja oldalról elérni, ám ekkor Berthold az egyik kezével elengedi a karjdát. Keze az ízületeken bőven túl feszül, olyan hátra, ahová ember már nem lenne képes feszíteni, s egy csapással félresöpri Damient, mielőtt a közelébe érne.
- Milyen édes. - néz a szörnyre a furcsa lány, majd a szellemhez fordul - Véremmel idéztelek meg, hát véremmel parancsolok neked! Fagyaszd meg azt az óriást! -
- Ej aranyos. - nézett a szellem a levegőben ülve, mintha csak egy kis ágy lenne a lány válla felett [/color] - Hiszed vagy sem, próbálkoztak így is nekromanták. Valahol el kell kezdeni.  - [/color] Látszólag nagyon élvezi a helyzetet.
Iboket egy eközben szerzett egy követ, és azt hajította a monstrum felé. Az fejbekapja az élőholtat aki erre zöldes lángokkal világító szemeket növeszt, melyek egy pillanatra kialszanak, s zavarodottan Ibo felé fordul, miközben próbál kiegyenesedni az előző rohamából.
- Valami mással próbálkozz, Wilhelmina. - bíztatja Jonathan a kisasszonyt - Volt az az égős trükköd... -
- Jonatan, ha nem látná, ez is égetős trükk. Ám az én energiám sem végtelen... - sóhajt egy nagyot a kiasszony, miközben Damien arrébb húzódik a monstrum csapása után.
- Más nem hiszem, hogy megállítja! - kiáltja ő is, Mina pedig kelletlenül vesz egy hatalmas levegőt.
Suzi közben hátrál, minél messzebb a szörnytől
- Seg-íts - szól Aliciának, aki idegesen nézi Berthodot, majd Edelt, majd Suzit.
- Gondolkodom, gondolkodom. - morogja idegesen. Ezt Edel egyébként rendkívül szórakoztatónak találja.
- Minő vitézség. A büszkeségetek csak üres szavak lettek volna? -
- Legyen hát...-  öltözik ismét tűzgúnyába Mina, maradék erejét összeszedve, s nyújtja ki kezeit immár átlényegült formában a valaha volt Kassandra-rokon felé.
Egyenesen nekirohan a bestiának, akit azonnal beborítanak a lángok. Ő és Berthold egy ponton álltak, úgy tűnt, mintha az élőholt egy hatalmas fáklya lett volna. Ám ez látszólag nem zavarta, egy dolog érdekelte csak, hogy a küldetését véghez vigye. Szép lassan égett róla le a róla a ruha, megmutatva a csontjait, húscafatjait, s immáron forró páncélját, mely sisteregve kezdte el a rothadó húsát égetni. Berthold mintha megveszett volna, idegesen kezdett el rohanni egyenesen Jonathan irányába.
- Aranyos? Ne hízelegj. Ha az a nő képes volt neked parancsolni, akkor én is fogok tudni. Vagy szénné égettetlek annak a nőnek a mágiájával. - mutatott a furcsa lány a lángokká átlényegült Wilhelmina felé.
A szellem erre döbbenten hátrál.
- Hé-hé, óvatosan a szavakkal, mert így mindenki bolondnak fog hinni. - mondja, és most először mintha vesztett volna a magabiztosságából.
Iboket közben újabb követ kaparint meg, és Edel felé indul, miközben  Jonathan mélyen hátra hajolva kitér a monstrum csapása elől.
Suzi előveszi és szorongatja a tőrét, tartva tőle, hogy szüksége lesz rá, nem ily olyan sokára.
- Hé te! Idenézz!  - ugrál közelebb Mina a már csak csontokból álló lényhez és próbálja felhívni magára a figyelmet.
Damien settenkedik a monstrum "szemének" látóvonalán kívül, hogy az ne vegye észre, mikor megpróbálja becserkészni...Minának nem sikerül elterelnie a szörny figyelmét, de Damien biztonságosan a közelébe tudott kerülni, ahogy a monstrum ismét emelte fel a kardját.
- Én láttam, ahogy egy macska szellemét elnyeltek a fekete lángok. Szerintem te nem akarod megtapasztalni, milyen is lehet az. Szóval most vagy engedelmeskedsz nekem és jégszilánkokat repítesz annak az Edelnek a koponyájába, vagy eltűnsz, mint az a nyamvadt macska is! - kiáltott a furcsa lány a szellemre, aki idegesen vicsorgatja a fogát.
- jól van na, jól van. - morogta, aztán felemelte a kezét és megidézte a jégcsapokat, egyenesen Edel irányába.
Edel ezt látva rémültem maga elég kapja a köpenyét. A jégcsilánkok átszakították és nekicsapódtak. Edel hátrált egy lépést, ám egyébként úgy tűnt, tökéletesen jól van.
Közeb Iboket elég közel ér, és eldobja a kezében lévő követ Edel felé. A kő nekirepül a fejének, vagyis annak a részének a köpenynek, ahol a fejének kéne lennie. Edel még egy lépést hátrált, ám utána gond nélkül egyenesedik ki, s nem látni sebet rajta.
Jonathan kihasználva a nő lefoglaltságát Berthold nyakába mélyeszti a kardját
Suzi maga elé kéri Armaros szolgáját, kezébe adja a tőrt, és Edel felé küldi abban a reményben, hogy ha sikerül megzavarni, akkor a dög is megáll
Damien is beledöfi a monstrumba a kardot. A feje tovább lazul, de még mindig nem ereszti, Jonathan pedig tovább feszíti a kardját.
Armaros szolgája közben ismét megjelenik és a nő felé kezd rohanni. Edel meglepetten néz a kis szörny felé, mielőtt a levegőbe ugrana és nemes egyszerűséggel átugrana felette. A szolga mögött ér földet, egy jó háromméteres szökkenést követően
- Hát ez elég gyenge volt. - jegyzi meg gúnyosan a szellemnek a furcsa lány - nem volt már pár száz éved gyakorolni? -
Közben megemeli a kardot és megforgatja, míg Iboket egy csontot hajít Edel felé. Armaros szolgája forgolódik egy kicsit mielőtt Edel után vetné magát, és úgy tűnik, rá is tud ugrani. Aztán viszont eltűnik a szoknyája alatt. Még ott van, Su érzi tisztán. Edel közben arrébb fut a megzavarodott szolga elől vissza a koponyahegy tetejére, a szolga pedig kínkeservében halad utána. Suzi pedig Aliciához lép, és kissé görcsösen belekapaszkodik a ruhájába. Nem sikerül semmi úgy, mint kéne.
Berthod lazuló nyakkal ekkor lángoló karjaival megpróbálja "áölelni” Jonathant és Damient mielőtt még lefejezik.
- Nagyszerű! Szép volt fiúk... Nem látta valaki a szellememet? - kérdezi a furcsa lány hirtelen.
Közben Iboket újabb scontot hajít Edel felé, Jonathan pedig elugrik a zuhanó monstrum elől, de a ruhája tüzet fog.
Suzi kapaszkodik Alicia ruhájába, és vészesen húzza egyre lejjebb. Nagyon elfáradt, és hiába igyekszik, alig tud megállni a lábán.
- Nem hitte el, hogy képesek vagyunk rá, igaz? És most? - kérdi lihegve kissé Mina, Damien meg igyekszik kimászni/ugrani a monstrum alól
Edel nem figyel a démonlánykára, a szörnyét nézi Suzynek, így a csont eltalálja. Azonban az nemes egyszerűséggel átrepül a fején. Edel ekkor feléjük fordul, a döbbenetéből valahogy magához térve.
- Hm...minden elismerősem. Botorság volt azt hinnem, hogy csak nagy szavakkal dobálóztok. - jelenti ki ezzel előrelépve egyet, egyenesen a halom tetejére. [/color] - Berthold legyőzése felért egy csodával. - [/color] mondta, ahogy lassan elkezdte kigombolni a hálóing gombjait, amit viselt, óvatosan lecsúsztatva az egyik karjáról - Csak az időmet vesztegetném, ha újabb bajnokot idéznék meg. - Azzal fogta magát és ledobta magáról a köntösét. - Azóta nem kellett ezt csinálnom, hogy átvettem a kripta felett az uralmat. Jó sok éve annak is már... - s ahogy Edel köntöse a földre hullott, teljes valójában tárult a szemeik elé. A feje félig áttetszővé vállt. A mellkasán nem volt hús, csak a bordái, és valami ködszerűen gomolygó füst. Ahogy ledobta a köpenyét, a bordái megnyúltak, s szétváltak, mintha csak egy ketrecet formáltak volna. A lány topánkája szép lassan elemelkedett a földről, ahogy elkezdett lebegni. A kezein nem volt már hús, csak bőr és egy kevés zsír. A haja hullámozni kezdett, s vele együtt lebegni, ahogy a szemein repedésen futottak végig, s sárgászöld fénnyel izzani kezdtek. az írisze körül. - Rég is volt már, hogy magamat kellett használnom. -
Suzi rémülten nézte az átalakulást, és hátrált. Alig sikerült csak nem elesnie, mindenki másról elfeledkezett, csak szeretett volna eltűnni ez elől a fertelem elől. Közben a nő szemébe nézett, remélve, hogy akkor nagyobb biztonságban lesz, és azt kívánna bár tudna rémisztő és erős lenni... Valahogy úgy, mint Eric.
A nő idegesen ráncolta össze a szemeit, ahogy Suzi rápillantott. Ingerült grimasszal villantotta meg a fogait, s nem mozdult, lebegése merevebb lett
- Ugye van valami ötleted ellene, Alicia? - fordult a nőhöz, kardot ragadva Jonathan
Mielőtt Alicia felelhetett volna, Kalma, vagy Edel, vagy a fene tudja már kicsoda fenyegetően, lekezelő szemekkel nézett keresztül a kis csapaton.
- Mi a baj? Hová lett az a pofátlan lelkesedésetek? – forgatta jobbra balra a tekintetét.
Aztán az egyik kezét a magasba emelte és a kis csapat elég tartott. - Ha ti nem támadtok...akkor majd én! -
- Van pofánk, ráadásul teljesen élő pofánk. replikázik Mina
Hirtelen közöttük megnyílt a föld. Egy csontváz, pontosabban annak felsőteste repült ki a földből. Nem volt neki sem lába, sem csípője, csak törzse és karjai, de páncélt viselt. A csontváz rácsimpaszkodott Suzyra és felülről átkarolta.
- Hogy mered?! - rivallt rá a csontvázra és Suzy mellé szaladva a nehéz karddal megpróbálja lefeszíteni róla a csontvázat, de egyedül nem sikerült neki
Damien közben szintén odarohan a megtámadott Suzihoz és a csontváz egyik vállát célozza meg a tőrrel és próbálja a csontokat elválasztani egymástól, hogy a karja leessen, miközben Mina újabb fekete lángot lő Edel felé, aki egy nehézkes, kissé izzaszó röppenéssel kerüli ki, még mindig Su varázslatától szenvedve. Damien Syelével karöltve sikeresen leráncigálja a csontvázat Su-ról
- Miért nem halsz meg?! Miért próbálsz ennyire élni?! - trappol Iboket Edel felé, bámulva a nőt, követ hajítva felé, mai átrepül rajta.
~ Nehogy pislogj! Ügyes vagy! Folytasd!~   súgta Suzi fülébe Armaros. A kislány igyekezett venni egy nagy levegőt. Nem vált be amit szeretett volna, de nem hagyta abba.
- Köszö-nöm -  mondta remegő hangon Damiennek és a furcsa lánynak. Nem tud mást tenni, még hátrébb húzódik, és figyeli a nő szemét.
Jonathan Aliciát igyekszik közben reagálásra bírni, aki végül maga elé küldi a szolgáját, ahogy végigmérte az ellenfelet.
- Egyszerre kell megtámadni. A szellemek fürgék, hogy kicselezhessék az ellenfeleiket. - mondta tömören. Edel ekkor viszont vigyorogva nézett végig a leszakított csontvázán.
- Hasztalan próbálkozás! - csettintett egyet az ujjával. Az előholt csontjai felizzottak, majd egy pillanatra rá robbanás zaja töltötte meg a kis tárnát. A csontváz hatalmas puffanással égett szénné. Suzit, a furcsa lányt és Damient jó egy méterre lökte el egymástól, s kaptak egy fájdalmas perzselést,
Suzi nem tud megállni a lábán, sem felkelni . Fáj, és ég ahol megégette a robbanás, és ahol a becsapódás miatt megütötte magát.  Összekuporodik, és próbál mélyen lélegezni. Csak szeretne kijutni, és békében aludni egyet.
Meghallja Jonathan hangját, hogy be kellene keríteni de... Nincs ereje. Azért akar segíteni, így Armaros szolgáját küldi végtelenül egyszerű utasítással: Segítsen elintézni a szörnyet.
A szolga megjelenik és helyet foglal a többiek mellett. Alicia csontváza nekirohan Kalmának, majd ahogy odaér a lány egy könnyed mozdulattal felrobbantja. Úgy tűnt, a csatának máris vége szakadt, ám kisvártatva pillantják meg Kalmát, ahogy sértetlenül áll a lángoló füstgomolyak körül. Lába előtt egy kő hevert, hasonló, mint amit ti láttatok, amikor Alicia a pajzsokról mesélt nektek.
- Ennél több fog kelleni... – mondta idegesen.
A bekerítésben eddig csupán Damien, Jonathan és Armaros szolgája tudtak részt venni, akik kissé eltávolodva állták körbe.
Suzi leragadó szemeivel, és a fájdalmával küzdve keveset fogott fel a történtekből. Látta a robbanást, látta Mina lángját, de nem álltak össze egésszé az események.
Lassal-lassan azért összeszedi magát annyira, hogy felüljön, és a kezét az oldalára szorítva figyelje mi történik. A kis lény tette, amit kért: rátámadt a nőre. Damien Jonathan kérésére egy pajzsot vett magához, míg a férfi a furcsa lányhoz lépett, és segített a kardot megemelni.
A nő viszont egyre idegesebbnek tűnt. Suzi nem csatlakozik komolyabban, csak a kis lényt bíztatja, hogy segítsen a többieknek, és ha kell, védje meg őket
A karddal közben Jonathanék sikeresen kettévágták a szellemnő karját, amitől az összerogyik és meginog, mielőtt szitkozódva eltűnik a földben.
Tekintetével szinte véletlenül elkapja a piros szemet, ami ezután felizzik és az előző tapasztalatot próbálva felhasználni, nem is engedi el a szemkontaktust. Az előbb is mintha megtorpant volna a nő..
A csontváz szeme viszont ettől kialszik.
Jonathan közben a szoba felé indul., a többiek pedig követik. Suzi fellélegzik, hogy a fenyegető piros szem kihunyt, és lassan feltápászkodik, hogy ne maradjon egyedül.
Mikor odaér az ajtó felé, hirtelen felbukkan Kalma-Edel, ezúttal az egyik falból. A társoságot váratlanul éri a támadás, ahogy a lidérc Mina felé nyújtja a karmát, majd megtépi a lelkét.
Ahogy Suzi meglátja, ami Minával történik, megrémül, és szinte sikítja magában, hogy hagyja abba ez az utálatos nő, bárhol van!
- Megengedem neked, hogy használd. De ha megölted a szajhát, kérem vissza! - mondja a furcsa lány Damiennek.
- Oh. Köszönöm. Természetesen visszaszolgáltatom, csak tartsunk ott. - feleli komoran. - Mit csinált az a nyomorult? kérdezte aggódva MInától, aki lesápadt, és úgy festett, mint aki menten összeesik.
- Nem tudom. Olyan volt, mintha... egy pillanatra meghaltam volna. Fogalmam sincs.
- Egy pillanatra kettő volt belőled. - mondja halkan Damien. Mina elkerekíti a szemeit.  
Iboket a tárgyakat vizslatja közben a teremben.
- Mindenki, egy helyre! Daminetől mindenki legyen kartávolságba! Ha újra megjelenik a szellem, levágod. - kiállt fel Jonathan, Damienre nézve, és indul felé, majd intve a többieknek is, hogy tegyenek így.
Suzi ahogy kcisit koncentrálni kezd, megérzi… Biztos benne, hogy arra van!
- Lent van! - kiabálja összeszedve az erejét, és néhány lépést hátrálva vissza.
Mire kimondja, megint megjelenik Edel, a furcsa lány fejét megragadva, ugyan azt csinálva a lánnyal, mint Minával.
- A legnagyobb örömmel, ha két pillanatnál tovább lebeg az arcom előtt. - vesz Damien egy mély levegőt.  Aztán a szellem ismét megjelenik. izmai azonnal mozdulnak is, ujjai ráfeszülnek a markolatra és a lidérc szíve felé döf a pengével. Sikerül megvágja a lidércet, amitől az hátra ugrik a furcsa lánytól. Folyékony, lebegő teste ekkor halványulni kezd. Kalma szomorú, sápadt, még sápadtabb fejjel pillant a mélységbe, ahogy egyre oszló, porrá olvadó tagjaira néz.
- Hideg...van... - hebegte, ahogy a szeméből a világoság kialudt, kilógó bordái pedig hegyüktől kezdve porladtak el - Sajnálom...Edel...sajnálom. - mondta, mielőtt elenyészett volna
- Nem tudjátok, hogy ez mi? - kérdi Iboket Aliciát és Minát egy könyvvel a kezében.
Suzi nem mer közelebb menni, reméli, hogy ezzel mostmár vége van.
Alicia pedig érdeklődve fordul a könyv felé, ahogy újabb csontvázat idéz meg, csak a biztonság kedvéért.
- Nem tudom...de olyan ismerősnek tűnik. - mondja


_________________
I will bring light to the world. I want to show everyone, that He is gentle, and kind. He can make the world better, and end all the suffering.

Név: Ártatlanság
Szint: 1. (Személyes passzív)
Leírás: Suzanne arca és kisugárzása annyira kedves és ártatlan, hogy senki sem gyanakodna arra, hogy egy mélységit szolgál, ameddig ennek nem adja egyértelmű jelét (tehát vagy beszél róla vagy képességet használ). Eddig a pontig a körülötte lévők nem támadják meg, és ha bajba kerülne akkor az emberek ösztönösen a védelmükbe veszik. Természetesen amint Suzy használja a képességeit vagy elmondja hogy kultista a hatás megszűnik.

89Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Csüt. Nov. 07, 2019 1:21 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Úgy tűnik ő lesz az utolsó ellenfelünk a mai napon. A magasba emelkedett, vérszomjasan nézett le ránk. Alicia azonban végre összekapta magát: megidézte az egyik beöltöztetett csontvázát, és feszülten várta, mikor vetheti be. Syele közelít felénk, nagyon okosan nem akar egyedül maradni.
- Most komolyan, mindenki meg akar verekedni velünk? – sóhajt színpadiasan a kutya. Gazdája éjlángot szorongat a kezébe, várva az alkalmas pillanatra.
Suzy újra bevetette a szemkontaktus trükkjét, a nő pedig újra merevebb lett, mint akit odafagyasztottak a levegőbe. Aliciához fordultam, hogy ezzel is húzzam az időt, nehogy nekem kelljen megkezdeni a harcot.
- Ugye van valami ötleted ellene, Alicia? - azonban még mielőtt válaszolhatott volna, a lidérc szólt közbe.
- Mi a baj? Hová lett az a pofátlan lelkesedésetek? – nézett körbe. - Ha ti nem támadtok...akkor majd én!
Ígéretét beváltotta, a földből egy csontváz repült ki, mindössze egy törzzsel, és erős páncéllal – reptében rácsimpaszkodott Suzyra, és nem akarta elengedni.
- Hogy mered?! - csattant fel Syele. Miért ennyire szimpatikus neki a lány? Kardjával megpróbálja lefeszíteni róla, de sikertelenül, Suzy pedig csak áll ott dermedten.
- Van pofánk, ráadásul teljesen élő pofánk. – mondta a sötételf, nagy valószínűséggel azt hívén, hogy szellemes volt. Tévedett. Legalább hasznos dolgot is tett: odafutott ő is, Suzyról lerángatni a csontokat, míg Mina éjlángott lőtt Kalma felé. Amaz csak nagy nehézségek árán tudta kikerülni, minden bizonnyal még mindig a lány varázslata alatt állva. Időközben Damiennek is sikerült az elkezdett művelet.
- Miért nem halsz meg?! Miért próbálsz ennyire élni?! -  trappolt és dobálózott őrült módjára kövekkel a kis vakarcs, csak a szokásos módján. Természetesen a kő átrepül rajta.
- Köszö-nöm - hálálkodott a lány.
Én mindez alatt tovább bámulom Aliciát, reménykedve, hogy valamit reagál a kérdésemre, és összeszedi magát azon túl is, hogy idézett egy csontvázat. Természetesen ez arra is tökéletes módszer, hogy ne kelljen harcolnunk.
-Egyszerre kell megtámadni. A szellemek fürgék, hogy kicselezhessék az ellenfeleiket. - válaszolt végül tömören.
- Hasztalan próbálkozás! - vigyorog Kalma, csettintve egyet az ujjával. Mozdulatára felizzott a korábban lefeszített csonthalom, majd rövid időn belül felrobbant. Az ereje szinte eldobta a két kislányt és a kutyát, de ahogy elnézem belehalni nem fognak.
- Ezt most miért kellett? - kiabál máris Ibo, ahogyan Mina arrébb ráncigálja. Itt halunk meg, ha nem kezdek a helyzettel valamit, ezek teljesen inkompetensek.
- Te utolsó senkiházi luvnya! Hogy volt pofád bántani minket? - kiabált Syele is feltápászkodva. Úgy tűnik elértük a tűréshatárát.
- Kerítsük be! - kiáltottam, majd intettem is, hogy mozduljanak. Megvártam míg feltápászkodnak és csakugyan elindultam lassan a lidérc felé.
- Gyerünk, csináljuk! - reagált azonnal Alicia, és a szolgáját mellém küldve próbáltuk beszorítani a dögöt, de az csak megvetően nézett le ránk.
- Nos, nos, nos?! - csikorgatta fogait, ugyanazt a csontvázas trükköt bevetve, ezúttal Minán. Ő azonban észnél volt, egy pajzsot idézve hárította a dög támadását, így az csak a bokáját tudta elkapni.
- Nem akar inkább pihenni?! Nagyon haloványnak tetszik lenni, biztos jól érzi magát?! - próbálkozott tovább. Elmeroggyant, mint a legtöbb démon, de legalább a Minára akaszkodó csontvázat segített eltaposni.
- Előre! - kiáltottam, remelve hogy többen lesznek ezúttal hajlandóak megmozdulni a túlélésünk érdekében. Suzy újra megidézte a dögjét, aki mellettem állt csatasorba. Már nem is csodálkozom, hogy egy mélységi szörnnyel az oldalamon harcolok.
Alicia csontváza ész nélkül veti rá magát Kalmára, amint pedig odaér, fel is robban. A füstben egy pillanatra reménykedem, hogy ennyi volt a harc, de kisvártatva bebizonyosodik amitől tartottam: KAlma sértetlenül kerül elő, lába alatt pedig egy kő eleveníti fel bennünk azt, amiről korábban Alicia mesélt.
- Ennél több fog kellene…
Syele ekkor megpróbál közel kerülni a szellemhez, egy karddal a kezében, ami nagy valószínűséggel nehezebb mint ő maga. A lidérc amint megpillantott a kardot, mintha pánikba esett volna – túlvilága arcán a félelem félreérthetetlen jelei jelentek meg. Damien odarohan a nőhöz, megpróbálja elszedni lába alól a követ, de ahogyan hozzáért, az pajzsot von köré. Ibo még mindig kővel dobálózik – úgy érzem nem érezzük mindannyian át annak a súlyát, hogy itt meg is halhatunk.
- Damien, használd ki azt a pajzsot! - kiáltom, majd Syele mellé futok – Segíthetek, úrnőm? - emelem fel a karddal együtt a kezét. Nem akartam húzni az időt, így azt a megszólítást használtam, amire tudtam, hogy hallgatni fog.
- Segíts!- mondta parancsolóan. Miközben Mina éjlánggal tartotta elfoglalva a szellemet, én Syelével együtt odalépek a szellemhez és egy ívelt vágással megpróbálom megölni azt. Nem meglepő módon a kard fogja: ahogyan hozzáér a karjához, az már esik is le a „testéről.”
- Innen nem juttok ki élve. - mondja, majd elsüllyed az alattunk lévő talajba.
Ezzel még érzem, hogy nem lesz vége – és valóban, a falba vájt élőholtak egyikének a szeme hirtelen felizzik, majd már-már előmászni készül a falból.
- Gyere vissza te féreg! - üvölt a kis királynő, majd a földbe is szúrja a kardot, majd egyszerűen a földet kapargatva lerogy.
Damien a maga veszett módján nekiront az élőholtnak a falban, és szinte el is intézi, bár lehet hogy a kis kultista pillantására is szükség volt hozzá.
Nem húzom az időt, a föld alól úgysem tudjuk előszedni Kalmát, körbenézek a termen, és amint megpillantom a szobát, be is megyek. Olyan volt, mint valami úri lakosztály, egy báró vagy gróf várban. Minden tiszta, és rendezett. Amint belépek azonban, hirtelen előbújik a lidérc a földből.
- Hogy van merszed? - kérdezi, majd felém nyúl. Nem érkezek elkerülni karmait, de ahelyett hogy sérülést okozna, mintha keresztülnyúlna rajtam. Sőt, kirántott belőlem valamit, egy áttetsző, szellemszerű masszát, ami pont úgy nézett ki mint én. Nem volt időm jól megfigyelni, mert amint hozzámért, óriási fájdalom lett úrrá rajtam, azonban ahogyan megjelent, úgy el is tűnt – Várjatok csak szépen… - suttogta, mielőtt újra elmerült volna a földben.
Próbáltam egy fal mellé kuporodva megvárni, hogy elmúljon a fájdalom, de nagyon lassan mozgok és levegőt is alig bírok venni. Mégis mi lehetett ez? Syele mondott valamit, de csak annyit tudok kivenni belőle, hogy menjek tovább. Persze.
- Csak nyugodtan, de hozza a kardot is. - intettem befelé, amennyire bírtam.
Mintha csak az én szavamra várt volna, újra megjelent Kalma, ezúttal egy falból. Minát célozza meg magának, ugyanúgy, mint engem. Kívülről van időm megfigyelni – mintha a lelkét tépné ki a vámpírnak. Várjunk csak, ez azt jelenti, hogy van olyanja? Most sem maradt sokáig, el is tűnt a falban.
- Gondolod, hogy otthagynék egy ennyire hatékony fegyvert? Téged elnézve viszont nem hiszem, hogy hasznodra válna. - mondja kíméletlenül a kis dög Syele. Nem vártam mást tőle. - Megengedem neked, hogy használd. De ha megölted a szajhát, kérem vissza! - De hogy pont a kutyát találja meg?!
- Oh. Köszönöm. Természetesen visszaszolgáltatom, csak tartsunk ott. – feleli amaz komoran.
- Mit csinált az a nyomorult?
- Nem tudom. Olyan volt, mintha... egy pillanatra meghaltam volna. Fogalmam sincs.
- Egy pillanatra kettő volt belőled. – cseverészik el a kutya és gazdája nyugodtan.
Újra nekem kell cselekednem.
- Mindenki, egy helyre! DAmientől mindenki legyen kartávolságba. Ha újra megjelenik a szellem, levágod. - nézek rá ellentmondás nemtűrő hangon, majd jómagam is odabicegek mellé. Szerencsére a fájdalom nagyrésze elmúlt.
- Lent van! - kiáltja a kis kultista.
Kalma mintha meghallotta a hívást, megjelent újra a földből felemelkedve, karmait ezúttal Syele felé emelve. Damiennek azonban legalább a reflexei jó volt – mint minden jó vadászkutyának – és ahogyan megjelent, meg is vágta a lidércet. Nem csapta le a fejét, de úgy tűnik ez is elég volt ahhoz, hogy a teste halványulni kezdjen.
- Hideg…van… - hebegte, ahogyan lassan semmivé foszlott. Majdnem megsajnáltam. – Sajnálom…Edel…sajnálom. - mondta, majd semmivé vált.
- Nem tudjátok, hogy ez mi? - jelenik meg a szobából a vakarcs démon, egy könyvet mutatva Aliciának. A szobából lophatta?
- Nem tudom…de olyan ismerősnek tűnik. - mondja, miután a biztonság kedvéért megidézett egy újabb csontvázat.

90Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Vas. Nov. 17, 2019 12:38 am

Suzanne Walford

Suzanne Walford
Kultista
Kultista
A többiek lassan belépnek a takarosan berengedett, a kripta oldalába vésett hálószobába. Ahogy sétáltok lehet látni, hogy halk, zavarodott nyögések visszhangozzák be az egész kriptátk, halvány, kékes fények nyúlnak mindenütt, csilingelő hang terjeng a levegőben, s szellemek, szállnak az ég felé a kis kémlelőnyíláson, ahol besütött a holdfény az oltárra.
Mina kerek szemekkel nézi az összevissza szállongó kékségeket
- Hova mennek vajon most?
- Felszabadultak. Úgy látszik, nem kellett az úrnőjük irtóhadjárata ahhoz, hogy szabadok legyenek - jegyzi meg Damien cinikus mosollyal.
Iboket az egyik szellem felé fordulok.
- HÉ TE! – mutat rá a mutatóujjával - Gyere ide! - ordítja
A kis lyukon kirepülő szellemek viszont nem figyelnek semmiféle hangra, megtorpanás nélkül folytatják az útjukat. Nagyjából fél perc után el is folynak, s ismét üres sötétség borul a kriptára
- Vajon mi tarthatta ide ezeket a lelkeket? – kérdzi halkan a furcsa lány.
Alicia óvatos pillantással fordul felé.
- Ha egy nekromanták megölnek, minden szolgája visszatér a túlvilágra, akit nem köt ehhez a világohoz semmi. – mondta tömören, ahogy ő maga is belépett a kis szobába és körbenézett
- És vajon van olyan akit köt? – kérdeztem én is, miközben nézelődtem.
Suzi a szellemözönt látva az ajtóban megtorpan, és kicsit összehúzza magát. Mikor elfogynak, óvatosan, kissé tántorogva ő is beljebb lép. Ott vannak emberek. Ott biztonságosabb.
Alicia körbeforgatta a szemeit.
- Ha figyeltél volna arra, amit az a lidérc mondott. – magyarázta, nem is nevezve nevén az illetőt - Az itteni élőholtak nagy része a kriptához van láncolva. De ne aggódj...most, hogy nincs semmi veszély, egyetlen robbantással meg tudok szabadulni tőlük. Csak előbb Kalmát kéne megkeresnünk...valahol itt kéne neki lennie. – tette hozzá hidegen.
- Na várjunk, most el tudnád magyarázni, mi is volt ez? Edel és Kalma... – kérdez Mina
- Mi van, ha halott? Akkor már őt sem kötné semmi és lekésnéd az utolsó találkozót, nem? – vigyorodik el Iboket gonoszul.
Mina rosszalló pillantást vet Iboketre.
- Micsoda? Se Kalma nem volt, sem Edel, hát akkor k? - köti az ebet a karóhoz.
- Elég ügyes nekromanta. – mosolygok rá válaszul a furcsa lány. - Biztos vissza tudja hozni, hogy egy utolsó könnyes búcsút vegyen tőle. –
- Úgy nézek ki, mint aki akarja? – nézett hidegen Alicia  fcolor=gold]- Ő nem Kalma volt! Kiváltképp nem Edel! – [/color] csattant fel, hogy belezengett az egész kirpta - És most keressetek! Itt kell raboskodjon valahol. –
– Ühüm.. – kommentállja Jonathan, majd keresni kezd.
Suzi Alicia felcsattanására összerezzen, és zavarodottan néz körbe. Nem igazán tudja már mit kellene keresnie, de nem mer ellentmondani a nőnek… Hol kezdje?
Ahogy mindannyian besétáltak a terembe, hirtelen egy éles, haragos hang ordít fel a hátuk mögött.
- Megállni! –
Ahogy hátranézett a kis csapat, ott találták a korábbi szellemet, a kapuőrt, a férfit a hangszerrel, aki a bejáratot vigyázta. A szellem teste erősen oszlófélben volt, bár tüdeje sem volt, folyamatosan lihegett, tündérpor-szerű fényes pontok váltak le a testéről, és váltak eggyé az enyészettel, ahogy nekitámaszkodott.
- Egy lépést se tovább! – nyögött egy nagyot lihegve.
Damien épp elindulna körbenézni, amikor feltűnik a hangszeres szellem. mindkettejük tekintete rászegeződik.
- Miért? - kérdi Mina.
Alicia csak a szemét forgatta Mina kérdésére. A szellem nagyokat lihegve nyögött, ahogy még egyet lépett előre.
- Az a terem ott Edel űrnőm szentélye...ne merélszeljétek összepiszkítani a mocskos lábatokkal...! – nyögte egyre elhaló hangon.
- Az úrnőd halott, az a szentély már senkié! – fordul Iboket a szellem felé, majd sarkon fordul, és beszalad a szentélybe.
- Hogy nem mentél már tovább te félkegyelmű? Nincs már ami itt tartson! – vetette oda a furcsa lány is
- A lábunk nem mocskos, nem mi hozunk vissza halottaikból embereket, és öletünk meg másokat – sziszeg Mina is
- Mit tudsz ajánlani azért cserébe hogy ne tegyük? – érdeklődik a szellemtől Jonathan. Suzi igyekezve észrevétlen maradni, a tömeggel tart.
A szellem kétségbeesetten kapaszkodott a falból kiálló csontvázak koponyáiba. Megszólalni azonban nem szólalt meg, sőt látszott, ahogy torkán akad a szó, amikor ajánlatot várnának tőle.
- Még van képetek...azok után, hogy ezt tettétek. Tönkretettetek mindent! Van fogalmatok róla, mit áldozott fel az a lány, akinek könyörtelenül romboltátok le az álmait?! – nyögött egy nagyot, ahogy szinte látszott, hogy tekereg fájdalmában.
- Nem sok fogalmunk van arról, mi történt itt, de nyugodtan felvilágosíthatsz. - közli a sötételf hidegen,
- Nagyon nagy fájdalmat érezhet...
- Persze. Azt éreztek azok is, akiket megöltek az élőholtak.
- MOCSKOS ROHADT PADLÓ! – üvölti a közben hasra eső Iboket.
A furcsa lány felkacagott.
- Ha ennyire fáj, hogy megöltük az úrnőd... Nem kellett volna beengedned bennünket. – mondja a szellemnek.
Jonathan pedig a szentély felderítésére indul. Suzi közben Ibokethez lép oda, hogy egy nagyon fáradt, de kedves mosoly kíséretében felsegítse.
A szellem ekkor kétségbeesetten szól utánuk.
- Várjatok! – kiáltotta - Ha elmondom...mit is csinált, cserébe hagyjátok békén a hálótermét. Ez egy korrekt ajánlat. –
- Miért ne mehetnénk oda? És miért titkolod ennyire, hogy mit csinált? Már... úgy sincs köztünk. puffog Mina
- A halottaknak is vannak érzéseik! – ordította a szellem haragos szemekkel Minára nézve.
]- Jó... – válaszolt a szellemnek Iboket, miután magától sikerült talpra kecmeregnie.
- Legyen hát. Szavamat adom, hogy ha elmondasz nekünk mindent, békén hagyjuk azt a szobát. – nézett a furcsa lány is a szellemre, mire Jonathan bólogatott.
Suzi leforrázva húzodott visszább, Iboket mögé, de nem szólt semmit. Ő tényleg segíteni akart… És végre valami ágy vagy ahhoz hasonló közelébe jutni, ahol aludhat, és elfelejtheti ezt az ijesztő kriptát, és az élőholtakat.
Alicia csatlakozott a többiekhez és egyetértően bólint.
- Ez a legkevesebb. – mondta tömören.
A szellem megkönnyebbülten lihegett egy nagyot.
- Köszönöm... – köszörülte meg a torkát - Az űrnőm az volt, aki annak idején úgy ismertetek, Kalma. Az Edel nevű...meghalt egy régi csatában. Kalmát a hely előző urai lidércként támasztották fel. Nem maradt semmi emléke neki. Ám hallotta a többi élőholt meséit. Hallott Edel hősies feláldozásáról. Ekkor tiszteletből, nem is tudván, hogy egykoron barátok voltak, felvette a nevét. S rá egy évre bekövetkezett, amit várt. Ieláncolták a kriptához. Többé nem volt semmi, ami a nekromantákhoz kötötte volna. Megölte a mestereit és felszabadított minket. –
- Ez most igen lehangoló lehet a számodra. Ennyi tervezgetés és szenvedés, a semmiért... – mondta a furcsa lány, miután sikerült a nevetését leküzdenie.
– Sajnálom – igyekszik Jonathan Aliciát vigasztalni. Suzi pedig Iboket mögött, csendben pislog, és lassacskán a szemei kezdenek leragadni.
- Nem tehettünk mást, meg kellett védenünk magunkat. A várost. - próbál mentegetőzni Mina
- Igaz, hogy csak úgy szabadulhattok fel, ha fent, a városban sorra megölik az embereket? - kérdi a sötételf.
A szellem lemondóan sóhajtott, ahogy kezdett elhalványulni.
- Igen. Azok, akiket a kriptához láncoltak, most sincsenek kötve senkihez. Önnön akaratukból követték Edel úrnőmet. Szükség volt további zombikra, akik cipelték volna a pecsétjeinket. Máskülönben nem mehettünk volna messzire. A halál olyan hirtelen ért mindannyiunkat. Csak még egy kicsit...egy egészen kicsit szerettünk volna élni.  – mondta, ahogy kieresztett egy megkönnyebbült kuncogást - Azt hiszem tényleg esztelenség... –
S a szellem, ereje maradékát vesztve, megkönnyebbült sóhajjal tűnt el.
- ...tényleg esztelenség azt hinni, megváltoztathatod a már megtörténtet. – súgta utolsó szavait, mielőtt eltűnt volna.
- Menjünk...nem érdekel, itt van-e Kalma teste vagy sem.. – harapott megkönnyebbült sóhajjal az ajkába Alicia.
- Még nem! – tiltakozott Iboket, és a szobába indult megint.
- Hé, nem hallottad, mit mondott?  - nézett szigorúan a démonra Alicia - Nem megyünk be oda. –
- Jaj ne legyél ilyen merev. – mosolygott Aliciára a furcsa lány, és követte a kis démont a szobába. - Az a szellem már nincs itt. Nem tud számon kérni minket. –
Utána pedig ment Jonathan is, így pedig Suzi sem maradt kint egyedül, hanem ment ő is a többiek után, már nem igazán figyelve a környezetére.
A szoba belseje különféle személy tárgyakkal van tele. Könyvek, fából készült játékok, különféle hímzett textilek és minden egyéb. Egy apró kis részen egy kupac papírt lehetett látni, rajta mindenféle rajzokkal, krikszkrakszokkal.
- Nem. – kiáltott rá Alicia a bandára  - Kitakarodtok onnan, vagy én szedlek ki onnan titeket! – emelte a magasba fenyegetően felétek a kezét.
- Minden rendben van? - kérdi Damien
. - Komolyan, mi fontosat véltek találni ott? Most már ne veszekedjünk.. – mondja Mina
- Rendben, Alicia, van bármilyen fizikai következménye, hogy bementek, vagy csak eszmeileg van tiltva? Nem, nem azért, mert én is be akarok menni... – kérdezte Damien Aliciát
- Nem tudom, nem is érdekel! Ígéretet tettünk, ígéretet a barátom emlékére, ki testvérem helyett testvérem volt. Nem hagyom, hogy bemocskoljátok, hallottátok!? – mondta, ahogy remegő, izgatott karokkal nézett végig a szinte rá se hederítő emberekre. A könyvek nagy része egyébként napló volt. Különféle, nagy részük érzelgős hangnemben íródott történet egy egyes szolgákról, holtakról. Arról kik voltak, mire emlékeznek, miket akarnak. Voltak ott mágikus könyvek, tiltott tudományok jegyzetei, melyek agyonnyálazzott oldalai már gyűröttek voltak. Másutt különféle díszes fafaragványos, kézimunkák sorakoztak a fal mellett vértlemezek, trófeák társaságában.
- Bár nem tudtuk megmenteni a barátját, néni, de vigye magával, ami maradt belőle. – vitt oda Aliciának egy kupacot a szobából Iboket.
- Menjünk vissza a faluba, hogy elmondhassuk nekik a jó hírt. – sétál nemsokkal később a furcsa lány Minához.
Suzi öszönösen a mágiát követi, és ha talál olyan tárgyat, amiből erősebben érez vibrálást, kezébe veszi, megvizsgálja, hátha hasznát veheti később. Sajnálattal veszi tudomásul, hogy ilyen szempontból nincs a kriptában érdekes tárgy.
- Köszönjük a segítségedet. Remélem, azért valamennyire te is békére leltél. hajtja meg odakint a fejét Mina
Alicia végignéz még egyszer a kis csapaton. Aztán bólint egyet.
- Fogalmad sincs, mennyire. És most menjetek. Beváltom az ígéretem, és felrobbantom ezt a helyet... – jelentette ki
Azzal megérintette a falba ágyazott egyik élőholtat, amitől az vörösen izzani kezdett. A vörös izzás pedig őrületes sebességgel kezdett el terjedni a fal menték végig az egész kriptában.
- A helyetekben futnék... – kacsintott egyet Alicia.
- DE... DE... MÉG LEHETNEK ITT KINCSEK! VANNAK FONTOSABB DOLGOK IS AZ ÉLETEDNÉL, TE SZUKA! – visítja Ibo, majd futásnak ered - ROHADJ SZÉNNÉ! –
- Óh... – mordul fel a furcsa lány, és bicegve ő is futásnak ered. jonathannal együtt, aki visszanézett még egy pillanatra.
Suzi lassan reagál, és nehézkesen, de szintén futni igyekszik, amit nagyban megnehezít, hogy majdnem orra esik minden második lépésnél a saját lábában.
- Gyere te is! – kiáltja Mina, majd megragadja Alicia kezét, amilyen erősen csak tudja és húzni kezdi magával, kifelé futva a tűz elől, kiabálva, hogy "Gyere, gyere", egyfolytában. Damien nagyon gyorsan körbeles, hogy a fiatalabbak hol vannak, futnak-e, ahogy azt kell, majd a csetlő-botló Suzit ragadja meg a hóna alatt, mint egy kismacskát.
- Hé, várj már...! – ordítja Alicia, de a nála sokkal erősebb Mina könnyedén cibálja magával az apró lányt.
Fut, fut a csapat a kripta bejáratához, mely még mindig tárva nyitva állt, ahogyan a kedves szellemőr hagyta. Fény és lángok kergetik őket egészen kifelé, szinte érezni a hőt és a forróságot, amikor egyetlen nagy ugrással kint teremnek a bejáratnál.
Ahogy kiér Damien, és Mina is Aliciával, a hatalmas robbanás módszeresen az egekbe repíti a kriptát. Vastag, sűrű füst tör felé és száll magasra, magasabbra az erdő bármely fájánál, ahogy alattuk a föld berobban, majd lesüppedt egy nagy, mély krátert maga mögött hagyva. A hatalmas zaj az egész erdőt felveri, ahol nem mellesleg most éjszaka van, s a halk éjszakai állatos visítva nyögnek fel tőle. Ahogy kiér, Alicia haragos nyögéssel rántja el magát Minától.
- Mit csinálsz, te félkegyelmű... – mondja, ahogy a zsebébe nyúl, majd onnan egy ismerős, különös írással ellátott követ vett elő - Elfelejtetted?! – tolja a vámpír orra elé - Ez megóv a robbanástól engem. – mondta, ahogy eltette, majd nagyot sóhajtva megigazította a köpenyét.
- Nos... történetesen igen! Elfelejtettem! – mondta Mina  nyomatékosan
- MÉGIS HOGY GONDOLTAD, HOGY RÁBORÍTOD AZ ÉPÜLETET ENNYI ÉRTÉKES DOLOGRA, NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY MEGBOCSÁSSAM EZT NEKED. EZÉRT BIZTOSAN A POKOLRA KERÜLSZ. SÓHER, ÖNZŐ, KERESZTÉNY, ROHADÉK, TÜNDEFAJZAT! – ordítja Iboket pofon vágva Aliciát, majd két kézzel rángatva a ruháját. - Dögölj meg... – teszi még hozzá, majd sarkon fordul, és elmegy valamerre. Alicia először a könyvéhez kapott, de nem szólt végül semmit.
A furcsa lány csendesen sóhajtva a démon után ment
- Tudom mit érzel Iboket. Túl sok dolog veszett ma oda. – mondta neki alig kivehetően.
- Vagy épp nem elég. – kommentálja Jonathan így messzire is nevetve, mielőtt kiindul az erdőből.
Suzi nagyjából ekkor tér magához a sokkból, és próbál hirtelen nagyon nagy lépés távolságra kerülni Damientől zihlálva, és kissé megszédülve.
– Kö-szö-nöm – mormolja cérnavékony hangon, nehogy a sötét tünde hálátlannak vélje
- Bocsáss meg. Nem akartam, hogy bennégj. – válaszol Damien, mostmár nem érve Suzihoz, ha nem muszáj.
Mina továbbra is fejcsóválva nézi a vagyont siratókat.
- Örülhetnétek, hogy életben vagytok, esetleg! - kiáltja oda úgy, hogy ők is hallják, majd sóhajt, majd kábán integet Jonathan után neki.
Alicia megdörzsöli a homlokát.
- Eh, igazad van. – mondja Minának felocsúdva - Nem kéne ordibálnom azzal, aki jót akart. – mondta, aztán intett egyet - Azt hiszem itt elvállnak útjaink. Én most visszamegyek a házamba. Szükségem van egy kis egyedüllétre... – mondta melankolikusan, ahogy távozott volna, de Iboket elé ugrott.
- KOMPENZÁLJ! – mutatott rá kiabálva. A nő egyszerűen kikerülte, és ment tovább.
- Kérlek mond, hogy nem hagytad bent a kardot! – lépett a furcsa lány Damienhez.
Suzi tanácstalanul kissé hátrébb lépett, és a tájat kezdte kémlelni, hogy vajon merre kellene indulnia kifelé az erdőből.
- Ugyan, semmiség.. - legyint Mina.
- Vigyázz magadra.. - mondja halkan, ahogy a nő távozik.
Damien pislog párat és feltartja a mutatóujját, hogy várjanak egy pillanatot, majd úgy tesz, mint aki megmotozza magát és csodamód meg is találja az ismerős fémet. Megfordul, büszkén feltartva a kardot.
- Itt van, parancsolj. Köszönöm a kölcsönvételt, izé... - Alicia felé sandít, mintha valamit még akart volna mondani.
Iboket pedig már szalad Alicia után.
- Nem hittem volna, hogy egy ilyen furcsa kard tényleg hatékony a szellemek ellen. Örülök, hogy segítettél. – mondja a furcsa lány, és ő is az erdőbe indul
Suzi Mináékra sandít, és ha ők is mozdulnak, ő sem marad ott, hanem elindul velük kifelé leragadó szemhéjait törölgetve.
- Oké. - nevet fel zavartan.
- Most próbáljunk meg nem eltévedve visszajutni. Suzi, jól vagy? - sétál közelebb a leányhoz, majd elindulnak az erdőbe.
Hosszú órák barangolása kezdődik meg az erdőben, ami Suzinak sajnos abban végződött, hogy Damien és Mina karjaiban, félig álombanm Armaros dicsérő suttogását hallgatva keveredett ki végül. A robbanás minden erdei állatot elijesztett a közelből, és az élőholtak miatt amúgy sem volt ott túl sok állat, így magukra maradva tévedtek el és bandukoltak, egész este, míg fel nem kel a nap. Syele és Hans lesz először figyelmes rá, hogy fáklyák fényeit lehet látni az erdő közt. Mikor a nap felkel, szép lassan egymás után mindenkit összeszednek a városőrség tagjai. Nagy volt az öröm, ünnepelték a fáradt, megtépett, táskás szemű hősöket. Ott újságolták el, látták, ahogy az élőholtak egymás után tűnnek el, vagy esnek össze. Azonnal összeszedtek egy csapatot, és keresték őket, s bizony örvendeztek, hogy megtalálták.
Nagy vigadalom volt aznap a faluban. Ott volt mindenki, a vidám favágólegény, Kassandra, a kattant sírásó, vagy éppen a polgármester. A kis tündérnek se híre se hamva nem volt, noha lehetett látni, ahogy valami fényes repül át az égen a mulatság alatt. Alicia nem jelent meg a fogadáson. Ezután a város kifizette a jussát, mindenki megkapta a maga bérét, s útjára mehettek a zsoldosok, egy megtisztított várost maguk mögött hagyva.
~~ Epilógus ~~
A megtisztított erdőbe nemsokára visszatért az élet, az állatok, vadak, madarak mind elönzönlötték. A holttestek viszont még hetekig ott álltak rohadva az erdőben, mígnem a bátor harcosok be nem mentek, össze nem gyűjtötték és el nem ásták őket
Aliciát pedig azóta is az erdő boszorkányaként ismerték, noha Kassandra többet már nem foglalkozott vele, azóta sem szóltak egymáshoz. Noha a rossz nyelvek azt beszélik, időről időre felbukkan Heimsrothban egy különösen gyenge, beteg fiúcska társaságában
A tündér ottmaradt az erdőben, továbbra is megtévesztve minden arra játó utazót, azon szórakozva, hogy elhiszik, amit mondanak neki
A város ezután pedig ismét az a forgalmas kis csomópont lett, mi azelőtt volt...
Két alakot látni a piacon ballagni. Az egyikük éppen egy könyvet olvasott. Előttük egy katonaruhás nő menetelt, szigorú pillantást vetve a kettőre. Az alak erre eltette a könyvét, majd nagyot sóhajtott.
- El akarok innen menni... –
- Majd-majd. Ne feledd mit ígértél. - mondta neki a másik.
- Tudom. Vigyázom a várost az erdőből. –
- Majd mehetsz, ha tanítványod alkalmas lesz átvenni helyed. - mondta neki a fiú.
- De olyan nehéz! – óbégatta Alicia - A fele fél, a másik fele megy hülye... – mondta, mire mindketten elnevették magukat.
A titokzatos kard, ami a furcsa lánynál volt, egy míves kaialkítású ezüstfegyver,mely vágta a szellemeket. Becses neve a markolatán volt látható: "Geistklinger"
A különös könyvek, amiket odalent találtatak mindenféle személyes, olykor privát történeteket és titkokat tartalmaztak. A történetek a különféle élőholtak régi emlékei voltak, nem egyszer kínos, bizalmas volt.


_________________
I will bring light to the world. I want to show everyone, that He is gentle, and kind. He can make the world better, and end all the suffering.

Név: Ártatlanság
Szint: 1. (Személyes passzív)
Leírás: Suzanne arca és kisugárzása annyira kedves és ártatlan, hogy senki sem gyanakodna arra, hogy egy mélységit szolgál, ameddig ennek nem adja egyértelmű jelét (tehát vagy beszél róla vagy képességet használ). Eddig a pontig a körülötte lévők nem támadják meg, és ha bajba kerülne akkor az emberek ösztönösen a védelmükbe veszik. Természetesen amint Suzy használja a képességeit vagy elmondja hogy kultista a hatás megszűnik.

91Küldetés: A lidérc báli ruhája - Page 4 Empty Re: Küldetés: A lidérc báli ruhája on Vas. Nov. 17, 2019 12:43 am

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A harc végeztével útjuk tovább vezet egyenesen egy hálószobába, ahol mindenféle furcsa hangok terítik be a leget, s kékellő szellemek szállongnak kifele a plafonban egy résen, ahonnan besüt a Hold fénye az oltárra. Azon repülnek ki, akár gyerekek, amint az iskola véget ért, szaladnak kifelé az ajtón. Csilingelő hangjuk, akár egy patak kacaja, telíti meg a termet.
Mina kerek szemekkel nézi az összevissza szállongó kékségeket, és megnyugszik, hogy ezek a nyögő hangok, noha hálószobában vannak, nem olyanok lehetnek, hanem sokkal inkább a jelenlevők szellem-mivoltához lehet köze a dolognak. S látja a Holdat! Már ez is hatalmas megkönnyebbülés. Lassan odafut a nyílás alá s felkémlel ő is. - Hova mennek vajon most? - Felszabadultak. Úgy látszik, nem kellett az úrnőjük irtóhadjárata ahhoz, hogy szabadok legyenek - jegyzi meg Damien cinikus mosollyal.
Iboket rámutat az egyik szellemre, s elordítja magát:
- HÉ TE! Gyere ide! – de azok rá se hederítenek, csak folynak kifelé. El is tűnnek néhány perc alatt, s újra sötét lesz.
- Vajon mi tarthatta ide ezeket a lelkeket? - kérdi halkan a rövid, sötét hajú leányzó, Alicia pedig óvatosan felel neki:
- Ha egy nekromanták megölnek, minden szolgája visszatér a túlvilágra, akit nem köt ehhez a világhoz semmi.
- Alicia hangja hidegen hangzik. Körbeles ő is.
- És vajon van olyan akit köt? - elmélkedik Jonatan.
- Ha figyeltél volna arra, amit az a lidérc mondott. Az itteni élőholtak nagy része a kriptához van láncolva. De ne aggódj...most hogy nincs semmi veszély, egyetlen robbantással meg tudok szabadulni tőlük. Csak előbb Kalmát kéne megkeresnünk...valahol itt kéne neki lennie.
A nő hangja hidegnek hangzik, a vámpír pedig egyre inkább összezavarodik.
- Na várjunk, most el tudnád magyarázni, mi is volt ez? Edel és Kalma... - Nem is mond többet, reméli, hogy zavara nyilvánvaló a nekromanta számára is. Harc közben nyilván nem volt idejük beszélni, de most már jó lenne tisztában lenni a dolgokkal.
- Mi van, ha halott? Akkor már őt sem kötné semmi és lekésnéd az utolsó találkozót, nem? - kérdi Iboket gonoszul, mire Mina szúrós pillantással tekint rá.
- Elég ügyes nekromanta. Biztos vissza tudja hozni, hogy egy utolsó könnyes búcsút vegyen tőle.
- mosolyog Syele a kisdémonra.
- Úgy nézek ki, mint aki akarja? - hideg pillantás. - Ő nem Kalma volt! Kiváltképp nem Edel! - fakad ki. - És most keressetek! Itt kell raboskodjon valahol.
És megint dirigálnak. Hát ő már nem ért semmit. Jonatan csak hümmög.
- Micsoda? Se Kalma nem volt, sem Edel, hát akkor k? - köti az ebet a karóhoz.
Damien épp elindulna körbenézni...
Ahogy mind besétálnak a terembe, egy éles, ismerős hang állítja meg őket.
- Megállni! - Mindkettejük szeme rászegeződik. A hangszeres szellem az, aki az elején valami oknál fogva beengedte őket. A teste teljesen szétesett, tüdeje sincs, de mégis zihál, s láthatóan igencsak szenved. Folyamatosan valamiféle por válik le a testéről.
- Egy lépést se tovább! - nyögi a szellemférfi.
- Miért? - kérdi Mina egyszerűen, úgy gondolja, ez a legbiztosabb első körben...
- Az a terem ott Edel űrnőm szentélye...ne merélszeljétek összepiszkítani a mocskos lábatokkal...! - közli a szellem köhögve, fájdalmasan.
Iboket gúnyosan oktatja ki: - Az úrnőd halott, az a szentély már senkié! - azzal szaladni kezd a szentély felé...
Syele valamiért derűsen mosolyog a férfira.
- Hogy nem mentél már tovább te félkegyelmű? Nincs már ami itt tartson!
- Még van képetek...azok után, hogy ezt tettétek. Tönkretettetek mindent! Van fogalmatok róla, mit áldozott fel az a lány, akinek könyörtelenül romboltátok le az álmait?!
- A lábunk nem mocskos, nem mi hozunk vissza halottaikból embereket, és öletünk meg másokat - sziszegi. Elege van a holtidézők önérzetes másokat eltiporni akarásából.
- Nem sok fogalmunk van arról, mi történt itt, de nyugodtan felvilágosíthatsz. - közli a sötételf hidegen, Minában azonban ébred némi részvét a szenvedő alany láttán.
- Nagyon nagy fájdalmat érezhet... - Ahogy elnézi szerencsétlent, mintha egy haldokló embert látna. Nem ért az élőholtakhoz, így nem tudja, hogy hogyan is él még, de mindenképp létezik, és érez...
- Persze. Azt éreztek azok is, akiket megöltek az élőholtak.
- MOCSKOS ROHADT PADLÓ! - hallják Iboket hangját, egy csattanást követően. Valószínűleg elesett a drága lélek, és már ezért is a padlót szidja.
- Ha ennyire fáj, hogy megöltük az úrnőd... Nem kellett volna beengedned bennünket. - mutat rá Syele.
- Várjatok!... Ha elmondom...mit is csinált, cserébe hagyjátok békén a hálótermét. Ez egy korrekt ajánlat. - könyörgi, ahogy Jonatan is megindulna a szentély felé. Suzi közben megpróbálja felsegíteni a kisdémont, ám az eltolja magától. Udvariatlan kis lény.
- Miért ne mehetnénk oda? És miért titkolod ennyire, hogy mit csinált? Már... úgy sincs köztünk.
- A halottaknak is vannak érzéseik! - ordít vissza a szellem.
Ebben nem kételked.. Várjunk, de, kissé kételkedtem. Inkább tudatlan voltam.
- Jó... - adja be a derekát Iboket "kegyesen", majd visszafordul a hangszeres férfi felé.
- Legyen hát. Szavamat adom, hogy ha elmondasz nekünk mindent, békén hagyjuk azt a szobát. - jelenti be ünnepélyesen Syele is. Jonatan élénken bólogat.
- Ez a legkevesebb. - csatlakozik Alicia is, ők ketten pedig várják, hogy mi lesz, kíváncsian. Minában fellobban az együttérzés tüze. Azonban az ellenkezés is, hiszen ismét csak ők vannak beállítva rossznak, gonosznak... Információ kellene, úgy legalább tudnak dönteni is.
Damien pedig felkészül, ha valami trükkel akarna előállni a szellem, vagy elterelés lenne a dolog, és esetleg egyéb kis szellemek akarnának kibújni a falból, eljönni a lelkükért... akkor fel legyen készülve.
A csaknem szétesett élőholt megkönnyebbülten liheg egyet. - Köszönöm... - Majd megköszörüli a torkát. [color=#6666ff]- - Az űrnőm az volt, aki annak idején úgy ismertetek, Kalma. Az Edel nevű...meghalt egy régi csatában. Kalmát a hely előző urai lidércként támasztották fel. Nem maradt semmi emléke neki. Ám hallotta a többi élőholt meséit. Hallott Edel hősies feláldozásáról. Ekkor tiszteletből, nem is tudván, hogy egykoron barátok voltak, felvette a nevét. S rá egy évre bekövetkezett amit várt. Ieláncolták a kriptához. Többé nem volt semmi, ami a nekromantákhoz kötötte volna. Megölte a mestereit és felszabadított minket.
Próbálják feldolgozni az információt. Iboketet láthatóan nem érdekli a dolog, egyik lábáról áll a másikra, Syele viszont csodálatosat derül a történeten. Hosszan nevet, majd még az arcát is törölgetnie kell a könnyek után. Ez valamiért kevesebb ellenérzést vált ki Minából, mint arra számított.
- Ez most igen lehangoló lehet a számodra. Ennyi tervezgetés és szenvedés, a semmiért... - próbálja a lány valamivel ellensúlyozni, hogy kinevette a szellemet.
Jonatan tömören annyit mond: - Sajnálom.
- Nem tehettünk mást, meg kellett védenünk magunkat. A várost. - próbál mentegetőzni Mina, mert valahogy úgy érzi, muszáj valamivel igazolnia a tettüket...
- Igaz, hogy csak úgy szabadulhattok fel, ha fent, a városban sorra megölik az embereket? - kérdi a sötételf, hogy valami informatívat is kiderítsen, mert ez még mindig nem elég. S legfőképp, hogy legyen valami, amivel Minát megnyugtassa, még mielőtt felrobban az önvádtól, mert úgy fest, közeledik hozzá.
- Igen. Azok, akiket a kriptához láncoltak, most sincsenek kötve senkihez. Önnön akaratukból követték Edel úrnőmet. Szükség volt további zombikra, akik cipelték volna a pecsétjeinket. Máskülönben nem mehettünk volna messzire. A halál olyan hirtelen ért mindannyiunkat. Csak még egy kicsit...egy egészen kicsit szerettünk volna élni.
A felismerés úgy éri Minát, mint amikor valaki felismer egy illatot, amelyben már jó ideje lebeg, de csak most jön rá, honnan jön az; vagy, amikor egy dallamot dúdol egész nap, s beugrik, hogy melyik dalból is van. Hisz annyira egyértelmű. Nem volt itt semmiféle titkos szövetkezés, semmiféle világot megrengető terv, egyszerűen csak... élni akartak.
Csakhogy ezért elvették mások életét.
Rettentően szégyenli magát, hogy erre nem jött rá, s most csak áll ott leforrázva, s mégis békésen, ahogy a szellem megkönnyebbülten sóhajt és lassan egyre halványabb lesz. Kezd eltűnni ebből a világból, jön rá. Mina lefagyva figyel, mint aki tanúja valami hatalmasnak, furcsának, szörnyűnek, történelminek.
- Azt hiszem tényleg esztelenség... - sóhajtja a szellem, ahogy alakja látható volta semmivé válik. Ahogy fülelnek, még hallják az utolsó szavait.
- ...tényleg esztelenség azt hinni, megváltoztathatod a már megtörténtet.
Aztán nincs többé.
Csend telepszik a teremre.
Hova tűnhetett? Hol van most, létezik még valahogyan? Vagy ennyi volt? Ezt... mi okoztuk? - Kavarog benne a tény, hogy gyakorlatilag elvették az életét, ám nem is érzi magát főként bűnösnek, pusztán... Legutóbb, amikor látott valakit meghalni...
Na ne. Nem, Ade most nem hiányzik. Abszolút nem. Menj innen! - űzi el az emléket, és zavarában már azt sem tudja, pontosan mi okozza hogy pár könnycsepp gördüljön le az arcán. Megremeg kissé, ahogy próbálja egyben tartani szétesni készülő valóját.
Alicia is megkönnyebbülten sóhajt.
- Menjünk...nem érdekel, itt van-e Kalma teste vagy sem.. - jelenti ki.
- Még nem! - Iboket hangja, és léptei. Még több lépés.
- Hé, nem hallottad, mit mondott? Nem megyünk be oda. - Alicia szigorú hangja.
- Jaj ne legyél ilyen merev. Az a szellem már nincs itt. Nem tud számonkérni minket. - Syele szavai. Fájdalom belül. Megvetés.
Még hangosabb kiáltás:
- Nem. Kitakarodtok onnan, vagy én szedlek ki onnan titeket!
- Minden rendben van? - kérdi Damien, fogalma nem lévén, mit tehetne, és tudván, hogy eme kérdésnek túl so hozadéka nincs, mert nyilván aki könnyezik, annál nincs minden rendben, valamint Alicia épp fenyegeti a többieket, hogy ha nem jönnek ki a szobából, baj lesz.
Mina megrázza a fejét és visszatér a valóságba, az immár szellemektől mentes, azonban kapzsi élőkkel teli sötét kriptába.
- Komolyan, mi fontosat véltek találni ott? Most már ne veszekedjünk.. - mondja, s büszke magára, mert hangja meglepően kevéssé hangzik sírósnak.
- Rendben, Alicia, van bármilyen fizikai következménye, hogy bementek, vagy csak eszmeileg van tiltva? Nem, nem azért, mert én is be akarok menni... - tisztázza Damien, mielőtt még rápirít ez az asszonyság.
- Nem tudom, nem is érdekel! Ígéretet tettünk, ígéretet a barátom emlékére, ki testvérem helyett testvérem volt. Nem hagyom, hogy bemocskoljátok, hallottátok!? - Alicia karjai remegnek, ahogy minden frusztrációját kiadja magából. Mina és Damien továbbra is kint várakoznak, nem mennek be, ezt meg sem kell beszélniük. Nem akarnak kincseket gyűjteni, arra nincs szükségük, és további verekedést sem...
Iboket nemsokára egy adag könyvvel a kezében sétál ki a teremből, letéve azokat Alicia elé.
- Bár nem tudtuk megmenteni a barátját, néni, de vigye magával, ami maradt belőle.
Mina nem tudja eldönteni, hogy ez morbidabb vagy aranyosabb, azonban nem tudja visszafogni a meghatott hangot sem, ami kitör belőle és leginkább kuncogásra emlékeztet.
Syele is kisétál a szobából, éppen a pároshoz.
- Menjünk vissza a faluba, hogy elmondhassuk nekik a jó hírt.
Hát, hogy kinek jó hír... Nekik mondjuk biztosan.
Sajnálja Aliciát, annak ellenére, hogy sokszor úgy viselkedett velük, ahogy egy kutyával szokás.
- Köszönjük a segítségedet. Remélem, azért valamennyire te is békére leltél. - hajtja meg picikét a fejét.
A nő végignéz a csapaton, tekintetében most már sokkal inkább látszik nyugalom.
- Fogalmad sincs, mennyire. És most menjetek. Beváltom az ígéretem, és felrobbantom ezt a helyet...
Ööö...
Azzal Alicia megérint egy, a falban levő élőholtat, mely vörösen izzani kezd, s ez a tűz terjed tova a falban rémisztően gyorsan.
- A helyetekben futnék... - kacsint egyet rájuk, Minával meg fordul egyet a világ.
Na ne szórakozz. És veled mi lesz?
Iboket kétségbeesetten kezd el ordibálni olyan förmedelmeket, hogy Mina, bár nem egy agresszív alkat, legszívesebben fejbe kólintaná jó erősen, ha nem épp az életük lenne a tét.
- DE... DE... MÉG LEHETNEK ITT KINCSEK! VANNAK FONTOSABB DOLGOK IS AZ ÉLETEDNÉL, TE SZUKA! ROHADJ SZÉNNÉ!
Hát, a fenébe is, lehet, hogy ez fog történni!
- Óh... - ad hangot Syele is meglepetésének, azonban úgy tűnik, annyira nem hatja meg a dolog.
- Gyere te is! - kiáltja Mina, majd megragadja Alicia kezét, amilyen erősen csak tudja és húzni kezdi magával, kiabálva, hogy "Gyere, gyere", egyfolytában.
Damien nagyon gyorsan körbeles, hogy a fiatalabbak hol vannak, futnak-e, ahogy azt kell, majd a csetlő-botló Suzit ragadja meg a hóna alatt, mint egy kismacskát, és bízva abban, hogy mérete és ereje elég ahhoz, hogy kicipelje, segíti a közlekedésben.
- Hé, várj már...! - méltatlankodik Alicia, amire nem számított, a vámpír azonban nemigen tud most gondolkodni, csak azon igyekszik, hogy egyik lábát a másik után rakja. Hajtja az életösztön, jobban, mint bármi más. Látja, hogy mindenki más is rohan. Érzi a háta mögött, s látja, hogy a világosság hullámokban lobog föl, s a forróság és simogatja már a hátukat. Pusztán intuíciójukban bízhatnak, hogy ne essenek el semmiben, hiszen pillanataik vannak. Damien ér ki a szabadon hagyott bejáraton utoljára, Suzival együtt, s ekkor fülsiketítő robbanás rázza meg a vidéket, ahogy már kint állnak. Megfordulva látják, hogy egy óriási füsttömeg kavarodott föl, följebb az erdő fájánál is, majd lassan visszasüllyed magába, egy mély kráter tűnik elő. Azonban sötét van, a nap lement már, így még idekint sincs világos, ó, a fenébe...
Ahogy még élénken lobog a félelem, s a büszkeség, hogy sikerült megmenekülniük ettől a rombolástól, Alicia dühösen nyögve löki el magától Minát.
- Mit csinálsz, te félkegyelmű... - A felháborodás szürke méregként izzik át az erein, s már tiltakozna, hogy "Épp megmentettelek", mikor a nő elővesz egy rúnákkal teleszabdalt követ. Elfelejtetted?! -tolja az orra alá, a vámpír pedig kerek szemekkel pislog az objektumra. - Ez megóv a robbanástól engem.
Majd sóhajtva megigazítja a köpenyét.
- Nos... történetesen igen! Elfelejtettem! - mondja nyomatékosan, de nem vádlóan. Kifújja magát. Azonban, mielőtt többet mondhatna, az az idegesítő kis lelki torzulással rendelkező valami elkezd ordibálni Aliciával, sőt még fel is pofozza, amit idő hiányában egyiküknek sincs érkezése megakadályozni...
- MÉGIS HOGY GONDOLTAD, HOGY RÁBORÍTOD AZ ÉPÜLETET ENNYI ÉRTÉKES DOLOGRA? NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY MEGBOCSÁSSAM EZT NEKED. EZÉRT BIZTOSAN A POKOLRA KERÜLSZ. SÓHER, ÖNZŐ, KERESZTÉNY, ROHADÉK, TÜNDEFAJZAT! - Megragadja elöl a ruhájánál és még cibálni is kezdi. Aztán egyszer csak abbahagyja, pedig a nő már mozdult is a varázskönyvéért.
- Dögölj meg... - összegzi véleményét a kisdémon, és sírva egy kupac rom irányába vonul.
Sejti, hogy valamiféle belső indíttatás mozgathatja arra, hogy ennyire akarja a vagyont, azonban ennek a tudata sem akadályozza meg a mély megvetést és indulatot, melyet érez. Ezek után. Hogy az életükért szaladtak! Fel tudna robbanni, de nem szabad, a kripta már megtette.
Mégis mit képzelsz magadról... Azok nyavalyás tárgyak... Nem érnek semmit... - gondolja, és csak csóválja a fejét. Nincs ereje vitatkozni.
Damien elengedi Suzit és kissé elvörösödik - ami már régen nem történt meg -, amikor amaz olyan messzire húzódik tőle, amennyire csak tud. Millió oka lehet ennek, főként az, hogy szegény lány láthatóan szédül és eléggé sokkban van a történtek miatt, biztosan nem hiányzott neki, hogy még egy sötét tünde is szorongassa, de hát legalább életben van.
- Bocsáss meg. Nem akartam, hogy bennégj. - Ez a mentegetőzés is Mináról ragadt rá. Régen nem törődött ennyit azzal, hogy milyen hatást kelt az, amit csinál, talán már ez is paranoia.
Mindegy. Élnek. Hurrá. Mindenki él. Nem kis teljesítmény... Jót fog aludni ma este - vagy mit este, hiszen sötét van, most van este -, mindenesetre, amikor végre hazavergődnek innen...
Mina továbbra is fejcsóválva nézi a vagyont siratókat.
- Örülhetnétek, hogy életben vagytok, esetleg! - kiáltja oda úgy, hogy ők is hallják, majd sóhajt.
Nem tudja, Jonatan mit értett ez alatt, de kábán integet neki. Ha akar, hát menjen.
És most? - Ül a csend a levegőben.
Alicia végül felel neki.
- Eh, igazad van. Nem kéne ordibálnom azzal, aki jót akart.
- Ugyan, semmiség.. - legyint Mina, most már nemigen tud haragot érezni.
- Azt hiszem itt elvállnak útjaink. Én most visszamegyek a házamba. Szükségem van egy kis egyedüllétre...
- Vigyázz magadra.. - mondja halkan, ahogy a nő távozik.
- KOMPENZÁLJ! - kiált rá Iboket, ami miatt Minának meegint ökölbe kell szorítania a kezét és össze a fogait. Alicia azonban nem törődik vele.
Syele Damienhez fordul hirtelen.
- Kérlek mond, hogy nem hagytad bent a kardot!
Kissé fordul vele a világ egyet.
Damien pislog párat és feltartja a mutatóujját, hogy várjanak egy pillanatot, majd úgy tesz, mint aki megmotozza magát és csodamód meg is találja az ismerős fémet, ami beleakakdt a ruhájába és kissé meg is tépázta azt, s most a mellkasa tájékán lengedez a kard, amit valahogy igyekszik becsülete minél kevesebb sértésével előhalászni a teste és a ruhája közül. Mikor ezt elvégezte megfordul, büszkén feltartva a kardot, mintha mi sem történt volna, nem lenne szakadt rajta a ruha és nem épp úgy szedte volna elő a drágalátos fegyvert, hogy az közvetlen érintkezésbe került ővele. De legalább megvan.
- Itt van, parancsolj. Köszönöm a kölcsönvételt, izé... - Alicia felé sandít, ahelyett, hogy kimondaná: "jó szolgálatot tett". Nem kellene hergelni őt tovább, bár már nincs itt a közelben, mégis szemtelenségnek érezné.
Syele hálásan visszamosolyog rá.
- Nem hittem volna, hogy egy ilyen furcsa kard tényleg hatékony a szellemek ellen. Örülök, hogy segítettél.
Biccent egyet halvány mosollyal, majd Syele is elindul az erdőbe. Suzi bátortalanul pislog őrá és Minára. Valóban, nincs ideje itt várakozni...
Iboket közben Alicia után szaladt, mert itt nincs. De nincs kedve utána rohangálni. Ha ennyire nagy szája van, csak meg tudja oldani, hogy eljusson... Hol is él ő? Fogalma sincs. Mindenesetre egy időre elege lett a kapzsi kis lényéből.
- Oké. - nevet fel zavartan. - Most próbáljunk meg nem eltévedve visszajutni. Suzi, jól vagy? - sétál közelebb a leányhoz, majd elindulnak az erdőbe.
Azzal megindulnak, s jó sokáig bolyonganak még az erdőben, azonban amiket átéltek, azok után erősen hajtja őket a vágy, hogy nem szabad feladni...
A tündért, aki eltéveddésük egyik okozója volt, nem találják meg, azonban nemsokára a városőrökkel sikerül összefutniuk, s borzasztóan örülnek is nekik. Megkönnyebbülten követik hát őkeet vissza a városba, ahol nagy ünneplés veszi kezdetét. Mindenki boldog, s mesélik, hogy az élőholtak egyszer csask elkezdtek egymás után összeesni. A város felszabadult. S melankóliával tele, de végül is boldogak lehetnek, hogy teljesítették küldetésüket.
Az elkövetkező hetekben, mintha csak eltűnt volna a mérgezés a kútból, a városba újra visszatérnek a növények, állatok, madarak. Élni kezd Heimsroth újra. Alicia pedig ki tudja, mit csinál erdei kunyhójában, magányos életét folytatva...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [4 / 4 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.