Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 113

Küldetéskereső

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Azrael

"Aki nem kel útra, soha nem tapasztalja meg a világot maga körül" - Ciel von Eisenschnittel, …


Comments: 87

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték - Laetitia és Gerard]Country road, take me home

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az égbolton acélszürke felhők gyülekeztek, majd lassan az eső is szemerkélni kezdett. Fázósan öleltem át magam, noha vajmi keveset segített. Csupán ösztönös reakció volt, ahogyan az állatok is összébb kucorodnak a vackukban, amikor már túl hideggé vált az idő az élelem kereséshez.
Haza kell jutnom.
Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy valamilyen csoda folytán egészben visszatérjek Neulanderbe, a torony és az azt körülvevő város biztonságos fala mögé, mielőtt még a vadonban csatangoló förtelmek martalékává válnék. Noha a csillagtalan éjszaka véget ért már, még mindig lehetett hallani újabb és újabb élőholt támadásokról… és még ők voltak a szerencsésebb eshetőség. Arról, hogy nem csak egészben, de emellett még épségben is maradok, már az ébredés fájdalmas pillanatában lemondtam. A fejem továbbra is hasogatott, ám azt még mindig könnyebben el tudtam viselni, mint a talpamon lévő bőr hiányát. Minden lépéssel véres lábnyomot hagytam magam után, a kín pedig a kellemetlensége mellett le is lassított. Ha valami rám támadt, csupán a varázserőmre számíthattam, a futás jelenleg oly vágyott képesség volt, mellyel nem rendelkeztem. Nem emlékeztem, hogy éreztem-e valaha ennyi és ilyen erős fájdalmakat egyszerre. Úgy hiszem, még soha.
Hirtelen újra vágyni kezdtem a szentégtelen, pogány rituálé drogjaira, amik az éjszaka elfeledtették velem, hogy minden izmomat fájdalmasra táncoltam, hogy már nem tudtam lépni, és hogy egyetlen lehelletvékony, csupán comközépig érő pókselyem hálóingben ugrottam ki az erkélyemről, a delírium vágyott dallamait követve. Ennek a foszlányai még megvoltak… Foszlányok. Nem mintha a hidegen egyébként segített volna, de talán még a méltóságomon sem. Annyit így is takart, amennyi kritikus volt.
Hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, igyekeztem megfejteni az éjszaka töténéseit. Nem volt természetes sem a zene, sem a tűz hívása, ezek bizonyára valami féle mágia voltak, minden más, a civilizált mivoltukból kivetkőző tündék, emberek és más lények, az eufória és… öngyilkosság. Amikor felrémlett a boldogan tűzbe ugró testek látványa megfeledkeztem a korábbi gondolatmenetemről. Elemi rettegés lett úrrá rajtam, mikor rájöttem, hogy csupán valaki más jószándéka akadályozott meg abban, hogy magam is a lángok martalékává váljak. Önként és dalolva ugrottam volna én is, ha nem kapja el valaki a kezem és penderít vissza a körtáncba, ahonnan már kikerültem a valaha látott legnagyobb orgia kellős közepébe.
Nem hittem az őrangyalokban. Isten meggyőződésem szerint meggyűlölhette ezt a világot, és mi, vámpírok eddig sem tartoztunk a kedvencei közé. A legszerencsésebbek akkor voltunk, ha egyáltalán nem is törődött velünk, s szinte teljességgel abszurd gondolat volt, hogy bármelyikünk mellé őrangyalt adjon. Nekem látszólag mégis volt egy.
Megbotlottam egy kőben. Legalább eddig a térdem nem fájt, de mostmár az is lehorzsolódott. Magam alá húztam a fájó lábam és csak ültem a poros földön. Képtelen voltam felállni. Képtelen voltam folytatni tovább, annyai fájt… Annyira erőtlennek éreztem magam. A legjobb lett volna csak összegmbölyödni és elaludni az esőben. Belehalni a kihűlésbe szépen, csendesen.
Nem.
Tovább kellett mennem. Biztosan kerestek, keresniük kellett, hiszen fontos vendég voltam. Már amennyiben volt még ki küldeni. Remegő térdekkel álltam fel, és a véres lábnyomok folytatódtak.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Egy éles nyílvessző hasított bele a fejébe. Azaz ezt gondolta, amikor kinyitotta a szemét, s magához tért a tábortűz mellett. Megdörzsölte a homlokát. Démonként szerencsére elkerülték az olyan apróságok, amik fejfájást okoztak. Ez most sem volt másképp. Lia csinálta, hogy felébressze.
- Na végre, itt állok már fél órája. – harsogta. Persze ami ott állt, az csupán csak a nagy semmi volt. Ahogy Gerard magához tért, gyorsan idézett is egy illúziót, hogy kipótolja.
- Miért sietsz.... – akadt el a démon szava -...ennyire...?
Maga körül ugyanazt a tisztást látta, mint tegnap este. Óvatosan felállt, majd Lia felé nyúlt. A keze átért rajta. Ez már egész biztos a valóság.
- Akkor az a látomás tegnap mégiscsak megtörtént?
- Nagyon úgy tűnik. Akármi is volt ez, tényleg bejártuk érte a pusztát.
- Kíváncsi vagyok, vajon merre lehetünk. – nézett körül Gerard – Nem látok semmi ismerőset.
- Ja, én sem. – bár Lia elég sok vidéket bejárt már, és pontosan emlékszik is rájuk, ez az adottsága egyre és egyre hasztalanabbá kezdett válni, amikor a táj évről évre drasztikus változásokon ment keresztül. S a látottak alapján egyre több voltérkezőben.
A tűz mostanra már teljesen kialudt. Füstöt sem lehetett látni, s az a jellegzetes égettszag is alábbhagyott már. Jó régóta feküdhettek a földön. Gerard meg is érezte. Az összes tagja zsibbadt, még a felkelés után sokkal is. Úgy látszik az a temérdek ugrabugrálás is valós volt. Kezdett kételkedni benne, hogy bármi egyáltalán ábránd lett volna. Talán csak maga az üzenet volt a Holdtól való. Noha ilyen még nem fordult vele elő.
- Kíváncsi vagyok hány ember kellett táncoljon, hogy ennyi lábnyomot... – gondolkozott Gerard hangosan, ahogy a tűzhöz sétált. Aztán megtorpant. A lélegzete is elakadt – Mi a kénköves pokol ez?! – kiáltotta el magát.
Gerard ijedten hőkölt hátra, s esett el a döbbenettől. Óvatosan a tűz tetjére kúszott. A faágak közt számos hosszúkás, keres, na meg apró tárgy volt. Alig lehetett rájuk ismerni, de a démon emlékezetének hála azonnal felismerte a formákat. Csontok. Csontok hevertek a tűzrakásban.
- Jó ég...gondolod, hogy az utolsó lépés ez lett volna?
A páros elhallgatott. Akkor talán mások is megpróbálták a próbát kiállni. Talán elbuktak. Talán valami más. Gerard és Lia érezte, ahogy a gondolataik ködösek lesznek. Ennyi sok zavaró dolog keringett körülöttük egyszerre. Nem is emlékeztek rá, mikor láttak ehhez foghatót utoljára.
- Nem tudom. Most egy kiadós ebédre, és egy csendes pihenőre van szükségem. Hogy aztán utána hosszasan elgondolkozhassak azokon, amiket láttam. – mondta Gerard, összeszedve magát. Lassan fellegek gyülekeztek az égen. Jó lett volna elindulni.
A rét hatalmas volt és lapos. Közel s távol se egy ház, se egy erőd, se semmi más. Abban sem volt biztos, hogy a megfelelő irányba halad. Az útjelző táblák (már ha lett volna valahol út) mostanában megbízhatatlanok voltak, hála az elnéptelenedett országutaknak. Általában Maria szokta az útirányt megmondani éjszaka a csillagoknak hála. Valahogy mindig is megigézték őt az égi fények. Gerardot a Hold, Mariát pedig a csillagok.
Nagynehezen találtak egy országutat, ami vezetett...valahova. Hogy hova az most nem volt lényeges. Bármi lakott terület megteszi, ahova eljuthatnak sötétedés előtt. Gerard bármiféle felszerelése nélkül indult útnak. Este utazni még az ő érzékeivel is veszélyes volna. Se fáklya, se élelem, se víz, se iránytű, se térkép, se bármi, amivel elaludhat a szabadban, és ami talán még fontosabb, se semmi fegyver. Ment előre, mondván előbb utóbb csak belefut valamibe. Ilyenkor mondott hálát annak az egy évnek a Köderdőben. Az a rengeteg edzés most különösen jól jött. Már értette, miért kellett a tréninget mindig meditáció utánra tenni. Az elmejárás megviseli az ember testét.
Ahogy sétált előre, a fűben egy furcsa foltra lett figyelmes. Egy hosszúkás ovális folt ékeskedett a mélyzöld gyep kellős közepén. Aztán egy másik. És egy harmadik. Szép sorban követték egymást, úgy egy lépésnyire egymástól. Ahogy közelebb ért, Gerard tágra nyílt szemekkel bámulta őket. Ezen lábnyomok voltak.
- Káprázik a szeme?
Lia illúziója odasétált mellé.
- Nem, ezt én is látom.
- Valaki van a közelben! És megsérült! – Gerard megrémült egy pillanatra. Ilyen sebekkel mászkálni a nyíl pusztán...megrázta a fejét, s nekiiramodott, minden erejét összeszedve futott a lábnyomok mentén. Veszélyes ezen a vidéken bóklászni, hát még ilyen sérülésekkel. Minél előbb utol kell érje, akárki is legyen az illető.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az út hosszabb volt és nehezebb, mint vártam, de ki kellett tartanom. Időnként felnéztem az égre, már amennyi a környező fáktól látszott belőle és azon morfondíroztam, hogy milyen messze lehettem a toronytól? Emlékeztem rá, hogy kiugrottam az erkélyről és hogy valami elragadott zuhanás közben, majd egy tisztáson tett le, közel a rituáléhoz. Hogy meddig repültünk afelől nem rendelkeztem semmiféle információval. Bárhogy is volt, életben vissza kellett jutnom és minél előbb, hogy a lehető legrövidebb ideig tartson az eltűnésem körül keletkezett pánik. Egészen biztos voltam benne ugyanis, hogy valamiféle felbolydulás lesz körültte, hiszen a hiányzásom diplomáciai botrányba torkollhatott a Rotmantelek és a Neulanderek között, ráadásul mivel Aurának kellett volna vigyáznia rám ez az egész ügy őt is bajba sodorhatta. Elszorult a torkom, de ez éppen elég erőt adott hozzá, hogy tovább menjek.
Teljesen megszűnt az időérzékem. Tanulmányaimból tudtam, hogy a fájdalom és az elcsigázottság miatt sokkal kevesebb idő telhetett el az ébredésem óta, mint amennyinek éreztem, a szenvedés pedig csak hosszabbra és hosszabbra nyújtotta a másodperceket. Rátaláltam egy ösvényre, ami talán vezethetett… valamerre, ahonnan talán útbaigazítást kérhettem, noha most még annál is jobban vágytam egy forrásra vagy patakra.
Rettentően kiszáradtam, kínzott a szomjúság. A pocsolyák, amiket a szemerkélő eső hagyott mind csábítóbbak lettek, míg végül a szükség erősebbé vált a büszkeségnél. Egy tisztábbnak tűnő tócsánál megálltam és mellé térdeltem, majd a kezembe gyújtöttem egy kis esővizet. Majd még egy kicsit. Ez volt a legfinomabb víz, amit valaha ittam, még ha némi föld is keveredett bele. Ilyet isznak végső soron az erdő lenemesebb szarvasai is, s ha elfeledkeztem egy pillanatra a fájdalomról, akár a régi világ mitológiáinak nimfáihoz is hasonlíthattam volna magamat. Kár, hogy olyan kevés szemelvény maradt meg belőlük. Tündérnek sajnos túl nagy voltam és a szárnyak is hiányoztak a tündék pedig… Belőlük most jóidőre elegem volt.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Ahogy futott előre, egyszercsak egy alak tűnt fel a horizonton. Az illető mozgott, ezt onnan is meg tudta mondani. Hamar utolérte, mert bár fáradt volt, a másik valamiért még nála is lassabban mozgott. Egy messziről ragyogó, sápadt bőrű, hosszú hajú egyén volt az. Ott kuporgott az út szélén, szinte már alig vánszorgott a földön.
A rémület új lendületet adott Gerardnak. Nem gondolt másra, csak arra, hogy minél hamarabb oda kell érnie, mielőtt elájul, vagy talán még rosszabb. Futtában egyik kezét az ég felé emelte, majd az idegen felé mutatott. Kékes fénnyel izzó, halvány, gyenge fény ölelte körbe az alakot, lassan elkezdve megsegíteni a sérüléseit. A Hold azonban nem pátyolgatja a követőit. Nem tünteti el a sebeket. Csupán csak segít átvészelni a sérülések elleni harcot. A Hold arra ösztökél, tarts ki, ne add fel. Azokat segíti meg. Jelen esetben még egy apróságban segítette Gerardot. Az az idegen egész biztos megsérült. Valószínűleg megtámadta valami, de sikerült előle elmenekülnie. A gyengéd holdfény biztosítja majd arról, Gerard nem ellenség.
- Hé! - kiáltott rá, ahogy tovább futott felé.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
tÓvatosan szürcsöltem a kezemből az összegyűjtött vizet, mikor egyszerre valami különöset éreztem. Hideg volt, de bizsergető, és mintha a hatására kezdett volna visszatérni az erő a végtagjaimba és a fájdalom is lassan enyhült. Nem szentség volt, hiszen mindenki tudta, hogy számunkra az fájdalommal járt, még ha elméletben képes volt is segíteni rajtunk, akkor viszont nem lehetett más, mint valamiféle tünde mágia. Összerezzentem és az elnyűttségem felpattantam, mint egy riadt őz, és a kezem fölé idéztem egy vértűt, hogy azonnal vissza tudjak támadni mielőtt még… Nos, mielőtt még újra hatalmába kerít a boszorkányok mágiája, ahogyan az éjjel történt. A kezdeti mámor után visszanyertem annyira a józan ítélőképességem annyira, hogy tisztában legyek vele: meghalhattam volna az éjjel, hogyha az utolsó pillanatomban az a bizonyos őrangyal nem siet a segítségemre. Boldogan vetettem volna magamat a tűzbe.
Oly közel voltunk még a rituálé helyszínéhez és a hatalmas, mostanra leégett csontmáglyához, hogy már egy segítő varázslat is gyanút keltett. Ki tudja nem-e azért akarnak eltölteni új erővel, hogy az éj leszálltával ismét önkívületben táncoljak a többiekkel és ezúttal bevégeztessen az életem? Nem kívántam áldozati bárány lenni, és semmi garancia nem volt rá, hogy ami az elmúlt éjjel történt, az nem ismétlődhetett meg ma is. Nem bízhattam meg senkiben.
Hirtelen édesanyám intelmei jutottak eszembe. Ne álljak szóba idegenekkel, ne menjek el idegenekkel akkor sem, ha cukorkát kínálnak, csak azokkal a testőrkkel, akiket ismertem és akiket a család védelmére rendeltek ki. Kamaszkoromban már megértettem, hogy én és a nővéreim komoly értéket képviseltünk, és hogyha valaki az apánkat akarta megzsarolni, akkor mi voltunk a legkiválóbb eszközök. Ugyanakkor… A varázslat mégis gyógyítás volt. Talán csak rémeket láttam.
A mágiához pedig előbb hang, majd arc is társult. Egy vékonydongájú fiú volt az, a férfikor küszöbén, talán velem egy idős, esetleg kicsivel még fiatalabb is. Felé nyújtottam a kezem, hogy jól lássa a felette lebegő, egyenesen rá szegeződő vértűt, de még nem lőttem ki. Nem voltam olyan barbár, hogy ész nélkül támadjak meg bárkit is.
- Állj. - parancsoltam rá. Összehúzott szemekkel mértem végig, és szabad kezemmel igyekeztem megigazítani magamon a ruhafoszlányokat. Más körülmények között jó móka lett volna zavarba hozni egy ártatlannak tűnő ifjút, de most… A legkevésbé sem volt kedvem ilyen játékokat űzni.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Végre valahára utolérte az illetőt. Ekkor sikerült közelebbről is szemügyre vennie. Gerard tágra nyíl szemekkel nézett előre. Az idegen egy majdnem teljesen meztelen lány volt. A semmi közepén. Egyedül. Azt se tudta hirtelen mire gondoljon. Érezte, hogy képtelen az arcáról a döbbenetet és a zavarodottságot levakarni.
És csak ennyi kellett, hogy Gerard fantáziája ismét elszabaduljon. Egyetlen egy logikus magyarázatot látott, amiért ez a gyönyörű hölgy kétségbeesetten barangolt egymaga ilyen szegényes ruházatban: egy aljas várúr tartotta őt fogva, hogy ágyasává tegye, vasra verve a vár pincéjének legsötétebb zugában. De a bátor hajadon letépte magáról a bilincseket, nem érdekelte, hogy letépi vele a bőrt a lábáról, s elszökött. Ezt alátámasztja a lány harcias tekintete is, s a mágia, amit most rántott elő. Gerard meg is torpant. Arra volt a legkevésbé szüksége, hogy megrémítse szerencsétlen lányt. Ráadásul nem is értett a felcserkedéshez. A holdima pedig ebből a távolságból is megfelelően működött.
- Ne mozogj. Ez a varázslat jobban használ, ha a sebek nyugalomban vannak. - mondta, ahogy megtorpant pár lépéssel előtte és leeresztett kézzel várta, hogy a másik kicsit lenyugodjon. Amúgy is vennie kellett pár nyugodt lélegzetet, hogy lecsillapítsa az elméjét. Akármennyire is kedvére lett volna, most nem volt ideje fantáziálgatni. Az a legfontosabb, hogy azok a csúnya sérülések minél hamarabb összeforrjanak.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A fiú teljesen nyílt döbbenettel bámult rám, amin talán nem is volt mit csodálkozni. Sem a parasztlányok, sem úrihölgyek, de hétköznaponként amennyire tudtam a tündék sem jártak olyan öltözékben, mint amilyen először Évának lehetett, az első asszonynak. Amikor még nem léteztek egészen kiváló szabóságok. Elképzelhető volt, hogy én voltam az első ledér nő, akit ez a fiú látott. Mennyi lehetett? Tizenhat? Tizennyolc? Annál semmiképp sem nézett ki többnek, noha ebben a korban az apáknak már szinte kotelességük volt, hogy elvigyék a fiaikat egy bordélyba, hogy a nászéjszakájukon majd ne szerencsétlenkedjenek. Most, hogy valamivel közelebb jött, már azt is meg tudtam figyelni, hogy a fiú ember volt, vagy legalábbis annak látszott, de kerek fülei végett semmiképp sem tündének. Ez némi megnyugvásra adott okot így lassan leeresztettem a kezem és hagytam, hogy a vértű néhány apró vércseppé essen szét. Vettem egy nagy levegőt, majd lassan kifújtam. Az arcom elé emeltem a kezem, hogy lássam ahogy hideg fénnyel derengett a mágia, de nem okozott kínt vámpírságom ellenére sem.
- Miféle varázslat ez? - kérdeztem. Kíváncsi tekintettel fürkésztem a másik arcát, próbáltam kitalálni, próbáltam mögé nézni a látszatnak és akkor… Rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek, ugyanis teljességgel bizonyos voltam benne, hogy képes volnék lemásolni a varázslatot, amit rajtam használt. Nem pecséttel műkdött inkább csak akarni kellett, hogy legyen és ettől lett… De nem mertem kipróbálni. Fázósan öleltem át magam. A sebek begyógyulnak, ha nem fertőződnek el, azok a betegségek voltak veszélyesek, amelyeket nem lehetett látni. Meghülés, tüdőgyulladás mind olyanok voltak, amelyeknek most fokozottan ki voltam téve, és amelyeken köztudottan nem segített semmilyen gyógyító mágia sem. Még a papok is tehetetlenek voltak velük szemben ahogy hallottam, maradt hát hollódoktorok tudománya. És a Rotmanteleké.
- Nem megyek vissza. - jelentettem ki, csupán a miheztartás végett. Ha a boszorkányok szolgája volt, akkor hiába gyógyított meg, nem adtam magam harc nélkül.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Gerard büszke arccal, önelégülten kihúzva magát vette le a köpenyét. Azt mondták neki fölöslegesen öltözik túl. A többiek nevettek rajta, hogy miért hord ennyi csicsás ruhát a harcmezőn. Most ha itt lennének úgy megmondaná nekik, mégiscsak van haszna ezeknek a göncöknek. Persze ő ezt eddig is tudta, de most itt az elő bizonyíték rá, ahogy leemelte a köpenyt és átnyújtotta a fakó bőrű hölgynek.
Úgy látszik megijedt tőle. Azt mondja, nem megy vissza. Biztos azt hiszi, az elvetemült uraság küldte, hogy rabolja és és vonszolja a színe elé. Rémületét a szabadság utáni keserű vágy nyomja csak el. Szíve szakadt, hogy szegény lány ezért minden véletlenül arra járó emberből a legrosszabbat nézi ki. Mondjuk megérti. Az ő helyében valószínűleg ő sem bízna senkiben.
- Azért jöttem, hogy megmentselek, nem azért hogy elragadjalak! - jelentette ki Gerard határozottan - Ez az ige legyen a megmondója. Ez itt nem egyéb, mint a rég eltűnt sötét erdő művészete. A Hold, noha nem látni bármikor ideadja az erejét.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A fiú megadta a válaszomat a kérdésre. Holdmágia. Láttam már sötét tünde holdpapot, aki képes volt gyógyítani, így nem kellett volna meglepjen a tény, mégsem ez volt az elterjedt vélekedés róluk. A keresztény Isten mellett, akitől az Átkot kaptuk így, a legtöbb vámpír félelemmel tekintett rá, a Holdat és a sötét tündék imádatát iránta nem ismertük. Belegondolva egészen logikusnak is tűnt, hogy akiket az éjszakába száműztek, azok ott kerestek maguknak új isteneket, akiknek talán még elnyerhették a jóindulatát. Én nem hittem Istenben, tudtam, hogy létezik, tudta mindenki hiszen számtalan megnyilvánulása volt a világban, a jóságát és igazságosságát viszont egyenesen tagadtam, mint fajtám közül rengetegen. Hogyan is hihettük volna… Elég volt elsőként magunkra tekinteni, majd a világra körülöttünk, hogy lássuk, ez nem lehet egy jóságos, óvó apa műve, sokkal inkább egy haragvó, sértődékeny entitásé, akinek nem tudtunk a kedvében járni. Hogy a helyére mást keressünk, az eszünkbe sem jutott. Megszoktuk, hogy a saját erőnkből boldoguljunk, a saját tudásunk, találékonyságunk és precizitásunk építette fel a tornyainkat és a társadalmunkat. Nem volt szükségünk senki kegyelmére.
Ahogyan a mágia mögé néztem, nem láttam senkit. Nem láttam holdanya óvó kezét, sem semmilyen más kapcsolatot, ami persze nem zárta ki, hogy a fiú ne kapcsolódna egyébként senkihez, és nem az ő hite volt az, amely megmozgatta ezeket az erőket.
A felém nyújtott köpenyt viszont elfogadtam. Enyhén remegő kézzel nyúltam ki érte, majd rögtön bele is bújtam. Csak egy kicsit lógott rajtam. Az anyaga egész jó minőségű volt, és bár nem volt kifejezetten vastag kabát, a hideg bőrömön még egy a cseppnyi melegség is olyannak tűnt, mintha leültem volna egy kandalló elé.
- Köszönöm. - mondtam neki kicsit félszegen. A hangom erőtlennek tűnt így, hogy nem akartam szándékosan harciasnak látszani. Valamiért elhittem neki, hogy nem a boszorkányok szolgája volt, és nem állt szándékában újabb máglyához rángatni, noha azt sem értettem, hogy megmenteni mitől akart. Végignézve magamon azonban valóban a bajbajutott hölgy látszatát kelthettem… Ha nem akartam szépíteni a helyzetet, az is voltam. Ám ha én bajba jutott hölgy voltam, ő pedig valaki, aki meg akart menteni, akkor ezt elkönyvelhettem egy mindenki számára nyertes szituációnak és lehetőségnek, mellyel élnem kellett, ha már egyszer megadatott.
- Valóban szükségem van valakire, aki megmentene és hazakísérne, közben pedig védelmezne az erdő vadjaitól és azoktól a förtelmektől, amik most a vidéket róják. Lenne hát lovagom és kísérőm erre az útra?
Kicsit rájátszottam a szerepemre, reméltem, hogy még nem túlságosan. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha nem egyedül kellene visszatalálnom a toronyba, miközben bármi megtámadhat, és ha a fiú holdpap volt, akkor talán meg tudott védeni.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Kissé meglepődött azon, amit válasz gyanánt hallott. A legtöbb esetben ezt nem szokták ennyire nyíltan kimondani. Talán csak a költők játéka volt, hogy sosem írták le szó szerint, mit is csinál a kóbor lovag, amikor védelmezi a bajbajutott hajadont. Ez sokat nem változtat azon, hogy tennie kell a kötelességét.
- Részemről a megtiszteltetés. - felelte határozottan.
Gondolatban viszont korántsem volt ilyen magabiztos. Normális esetben ki sem tenné a lábát se otthonról a megfelelő felszerelések nélkül. Most viszont nincs nála se élelem, se víz, se térkép, se fegyver, se hátas, sem pedig bármilyen eszköz, amivel tábort állíthatna fel. Még egy nyamvadt tüzet sem tud csiholni, hogy szegény lány átmelegedhessen. Arról nem is beszélve, hogy azt se tudja hol van. Vagy hogy egyáltalán mennyit kell majd gyalogolnia. Szerencsére egy dolog miatt nem kellett aggódnia. Vadállatok, vagy kóbor előholtak aligha fogják őt megtámadni. Az aurája bőven van olyan erős, hogy távol tartsa őket.
Most hogy elvette a köpenyét, végre az úri illemet megtartva szemügyre tudta venni őt. Úgy látszott nem is volt ember. Vámpír volta lány. Kész csoda, hogy Lia nem kezdett még el tiltakozni, gondolta magában Gerard. Úgy látszott, hogy a lány azóta kicsit megbékélt a vámpírokkal, amióta Maria is velük volt. No meg aztán ez a lány sem tűnt olyan elvetemültnek, mint az annak idején a bebörtönzött démon először lefestette Gerard szemei elé. Ez némileg megnyugtatta őt. Így talán tudnak éjszaka is utazni. Temérdek kérdése volt még, de ezeket ráért útközben is megvitatni. Most az volt a legfontosabb, hogy elinduljanak.
- Tudja kegyed, merre tart az útja? - ha csak most menekült el valahonnan, akkor fennáll az esélye, hogy csak céltalanul bolyong egy tetszetős irányba, azt remélve, hogy minél távolabb kerül attól a gyűlölt helytől. Úgy talán még könnyebb dolga is volna. Csak egy lakott település kellene valahol a közelben.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Jól számítottam, a fiú elfogadta a felkérést, sőt megtiszteltetésnek vette. Az is volna, noha még nem volt alkalmam bemutatkozni neki, így nem tudhatta, hogy valójában mekkora szerencse érte. A kérdésére pedig rajtam volt a sor, hogy határozottan bólintsak.
- Neulanderbe tartok, méghozzá minél gyorsabban, mielőtt kirobbanna egy vámpír belháború az eltűnésem miatt. A baj csak az… Hogy nem tudom merre kell menni a toronyhoz. - sütöttem le végül a tekintetem. Ez a része a történetemnek meglehetősen kínos volt, így csak remélni mertem, hogy a fiú jobban tájékozódott nálam, esetleg a közelben élt.
- Ígérem, a segítsége nem marad hála nélkül. - tettem még hozzá, noha konkrét ajnálat nélkül. Annyira már kiderült, hogy a fiú holspap volt, így gyanítottam nem váltóban kérte a fizetségét, így viszont fogalmam sem volt, mit ajánlhattam volna fel neki. A sötét tündék szokásai furcsák voltka ilyen téren, hiszen mikor Cynewulfnak a bérgyilkosnak gyakorlatilag akármekkora összegett kifizettem volna a szolgálataiért - amiket mellesleg azóta sem teljesített - akkor is ragaszkodott hozzá, hogy egy szívességet kér, amelyet majd behajt valamikor a távoli jövőben. Ezek után inkább úgy döntöttem, hogy megvárom, hogy a másik fél tegyen ajánlatot. Sajnos most annyira szorult helyzetben voltam, hogy akármire igent mondtam volna… Legalábbis ameddig haza nem jutottam.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Gerardnak összeszorult a gyomra.
~ A Neulander-torony?! Azok kicsontoznak, ha beteszem oda a lában!
~ Nyugalom! - csitította le a hang a fejében - Az már nagyon régen volt. Azóta más a viseleted, a viselkedésed, ráadásul csak ketten tudnak ott az egészről. Csak az ablakokat kell elkerülnöd...amiket eleve nem tesznek egy vámpírtoronyba. Amíg nem teszed be a lábad, nem lesz baj.
Ez nem igazán győzte meg Gerardot. A Neulander-toronyról olyan legendákat hallott, hogy minden ház tetején egy bérgyilkos és egy kém ül, tudva az ott lakók és oda látogatók minden egyes szusszanásáról. Maria elbeszélései alapján ezeknek egy része igaznak is bizonyult, bár volt, amit csak a környékbéli rémült emberek találtak ki.
~ Eltűnés? Én...értettem volna félre valamit?
Gerard gyorsan meg is rázta a fejét. Majd kitalálja mi lesz, ha odaért. Ennél szorultabb helyzetben is kellett már rögtönöznie. Volt egy olyan érzése, nem jó dolog egyhelyben állva elkezdeni társalogni.
- Egy csónakban evezünk, kisasszony. - mondta kicsit visszaverése a lelkesedésből - Én sem tudom még azt sem, merre lehetünk. De a... - köhögött finoman, miközben ökölbe szorított kezét az arca elé emelte, s enyhén elvörösödött - ruhájából ítélve annyira messze nem lehetünk a toronytól. Ha találunk bárki helybélit, biztos tudni fog legalább egy irányt adni. - mondta, miközben kezet nyújtott jelezve, ideje volna minél hamarabb útnak indulni.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Csalódottan biggyedt le a szám széle, mikor kiderült, hogy a fiú sem tudta merre lehetünk. Bizonyára ez okozta az ő szomorúságát is, hiszen az előbb még olyan lelkesen rohant utánam. Sebaj. Annyit azét elértem, hogy legalább egy lakott településig volt kísérőm, és reménykedtem benne, hogy az erdő nem volt túlságosan nagy ahhoz, hogy néhány órán belül ne találjunk legalább egy kihalt falura. Nem akartam belegondolni sem, hogy talán hátralevő éveimet a fák között, távol a megszokott kényelemtől kell leélnem.
- Sajnos elrablóimat, az erdei boszorkányokat nem nagyon érdekelte, hogy pongyolában vagyok-e, mikor elragadtak, és mivel az útra nem emlékszem, azt sem tudom mennyire lehetünk messze. - azt már nem tettem hozzá, hogy ez a hálóing pontosan alkalomhoz illett és a többség még ennyit sem viselt a szentségtelen rituálén. Abban reménykedhettem még, hogy a torony elég magas volt ahhoz, hogy amikor kiérünk az erdőből akár lássuk is a tábolban. Elfogadtam a fiú karját, így nem volt más hátra mint előre a fák közé, újra.
- Laetitia von Rotmantel vagyok, Hannes nagyúr legifatalabb lánya. Hogy szólíthatom hát a kísérőmet?


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
AZ erdei boszorkány hallatán Gerard fejében mintha újra felcsendült volna a dal. Nem is csoda, hiszen ő maga is zengte, még akkor is, ha akkor éppen nem hallotta. De hiába, nem volt akkor hallásra szüksége, hogy lássa. Most már viszont remekül hallott, viszsakapta a füleit. Áldotta is érte a holdat, mert nagyon megörült annak, amit hallott.
~ Rotmantel?! - derült fényes mosolyra az arca - Ő nem a Neulander családból van! Hallottad ezt? Biztos csak vendégségben van. - ez megmagyarázza miért akar olyan gyorsan hazajutni.
~ Igen, öreg vagyok nem süket... - morogta Lia, akinek még mindig nem tetszett a szituáció. Nagyon bizalmatlan volt a vámpírokkal kapcsolatban. Talán Maria volt az egyetlen kivétel ezalól.
~ De ez jó! Így nem kell titkolóznom előle. Nyugodt lehetek.
Lia gyorsan közbe akart szólni, hogy ez nem egészen így van, de elkésett vele. Gerardot magával ragadta a hét, ahogy előrehajolt és egy csókot ajánl a becses kacsójára.
- Hódolatom, Letitia. Az én Nevem Gerard. Gerard D. Lawrenz. A néhai Elathla papja, és a démonok királyságának hercege. - kellemetlennek érezte volna, ha nem mutatkozik be megfelelően. Elvégre a másik is bízott benne annyira, hogy a címét is elárulja. Ami egy vámpír nagyúrnál, legyen az akármilyen rangos, nagy szó.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Meglepetten pislogtam kettőt a bemutatkozására, aminek hatására idejét láttam újraérzékelni az eddig felállított teóriáimat. Tehát démon volt, ráadásul nem is alacsony rangban. Ez eddig kellemes csalódás volt a parasztfiú után, hiszen így rangomhoz méltó kíséretet kaptam.
- Nagyon örvendek, Gerard herceg. - fogadtam a kézcsókot, és megtoldottam egy elegáns pukkedlivel. Valójában nem votlam benne biztos, hoyg egymáshoz viszonyítva a vámpírnagyurak vagy a démonhercegek rendelkeztek-e nagyobb hatalommal. Az embereknek és démonoknak volt királyuk, akik a hercegeik felett álltak, a vámpíroknál viszont ott volt az Éjféli tanács, ahol demokratikusan hozták meg a döntéseket, néha végeláthatatlan vitákba keveredve, ahogy hallottam. Talán nekünk is jobb lett volna, ha egyetlen király uralkodik felettünk, ám ez nem lett volna lehetséges vérontás nélkül.
A másik érdekes információ, hogy a néhai Elatha papja volt. Annyi földrajzi és még inkább politikai ismerettel még rendelkeztem, hogy tudjam, Elatha az egykori sötét tünde hercegség fővárosa volt, ameddig a tündék nagyobbik része úgy nem döntött, hogy elhagyja Veroniát egy jobb, békésebb élet reményében. Az éjszaka fényében azt kívántam, bárcsak az utolsó vénasszony is elment volna velük, hogy egy se maradjon.
- Nem tudtam, hogy a démonoknak lehetnek papjaik. Vagy hogy a sötét tündék holdpapjai hajlandók démonokat fogadni. - jegyeztem meg.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Nem is lepődött meg igazán ezen a kijelentésen. Jól elékezett rá, mit mesélt Maria a vérről, ami az ereiben csörgedezett. Kötelesség, sors, egy gyönyörű kővel kirakott út. S mégis, az egyenes út nem rejtett semmiféle izgalmat. Állandóan azt mondják, egy vámpír és egy démon szinte rokonok is lehetnének. Pedig ahogy ránézett a lány gyönyörű, selymes arcára azt látta, ég és föld a kettejük élete. Ők olyanok voltak, akik ha a dal nem csalta volna Gerardot elő, sosem találkoznak, s anélkül halnak meg, hogy egymásról tudtak volna. Éppen ezért a démon lágy, barátságos mosollyal kezdett el mesélni. Maga előtt látta a hatalmas kalitkát. Arany kalitka, benne egy gyönyörű énekes madárral, ki bele sem gondol, bontogathatná-e szárnyait, mert sosem hallott még felőle, hogy ilyet is tehet.
- Minket nem kötelez a nevünk, vagy a jegyeink. Mindannyian magunk fedezzük fel a világot, s szüntelen keressük benne helyünket, legyen az bármennyire is távol. Én így utaztam el egészen a Köderdő mélyére, s az évek során rengetegszer megfordultam ott. Amikor pedig szükségem volt rá, az erdő őre, a hold válaszolt. Azóta vállt vállnak vetve harcolok vele. - húzta ki magát, miközben egyik kezével a mellkasára csapott, büszkén mesélve el, hogyan talál rá az útra, amin éppen gyalogolt. Gyönyörű történet, melyet reméli, egyszer majd nagy hévvel adnak elő a vándor énekesek, talán pont az eljövendő nemzedék egyik holdpapjának, hogy ebből merítsen erőt, s újult lendülettel folytassa tanulmányát a misztikus fény művészetében.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Valójában nem tudtam felidézni egyetlen alkalmat sem, amikor démonnal találkoztam volna. Ez nem azt jelentette, hogy soha nem történt ilyen, hiszen sokuk megkülönböztethetetlen volt egy embertől, csupán azt, hogyha volt is ilyen, akkor nem tudtam róla. Most azonban Gerard meg sem próbálta eltitkolni a mibenlétét, sőt, úgy láttam, hogy még büszke is volt rá, ez pedig egyenes úton vezetett a felismeréshez, hogy egy új, és meglehetősen értékes alanyra bukkantam, akiről talán érdekes lehet esettanulmányt készíteni. Noha első sorban egy cipőre vágytam jelenleg, másodikként nagy örömmel fogadtam volna, hogyha itt van nálam a naplóm, amibe le szoktam jegyezni a megállapítsaimat, vagy amit a páciensek mondanak. Gerard rövid monológját néhány lábjegyzettel ellátva példának okáért egy az egyben fel lehetett volna jegyezni, mint értékes megállapítás. Megpróbáltam megjegyezni a szavait és ahogy mondta őket, de sajnos sejtettem, hogy mire hazaérek - már ha egyáltalán hazaérek valaha - már el fogom felejteni a nagyrészét.
- De úgy hangzik, hogy ön megtalálta a helyét. Feltehetek néhány kérdést? Már ha megengedi, pusztán kíváncsiság és szakmai érdeklődés vezérel.
A faggatózás különösnek tűnhetett, egyeseknek talán kellemetlennek is, és mindig mindenki hátsó szándékot feltételezett. Ezért nem tudtam őket hibáztatni, a legtöbben azért kérdeznek, hogy valami előnyhöz jussanak, és sok olyan információ van, ami később a válaszadó ellen fordítható. Voltaképpen én is önös érdekből kérdezősködtem, ám ez az érdek a szakmai tudásom gyarapítása volt, nem pedig a másokon való felülkerekedés. Amennyiben valamilyen pozitív megerősítést kaptam neki is álltam feltenni a kérdéseimet, és nagyon igyekeztem, hogy ne legyen túl sok egyszerre.
- A démonok mit szóltak ahhoz, hogy valaki voltaképpen pap lett közülük, még ha nem is az emberek vallását követi? Miután holdhitre tért miben változott az, ahogyan a saját démonságához áll? Más megvilágításba helyezte ez a saját viszonyát a létezésével, a bűnnel, meg úgy általánosságban az átkával? - a második bizonyára nagyon nehéz téma lehetett, de pont ettől annyira értékes. A démonok és a vallásosság, főleg, hogy nem a kereszténységről volt szó egy csodálatos és meglehetősen egyedi esszé alapanyagának látszott. Hirtelenjében nagon izgatott lettem, így észre sem vettem, hogy ráléptem egy kőre. Egy pillanatra elfintorodtam a hritelen támadt fájdalomtól, de ez nem bírta kedvemet szegni.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Hirtelen nagyon kínosan kezdte magát érezni. Nem értette, honnan jött a lánynak ez a váratlan felvetése. Miért pont most a semmi közepén hulla fáradtan egy szál hálóingben akarna tőle bármi is megkérdezni. Nem is nagyon leplezte a meglepettségét. Ma már túl sok váratlan dolog történt vele, hogy képes legyen rá.
- Tessék? Miféle szakma..? - lehet hogy a lány egy históriás volt, aki az írott történelmet örökítette meg. Azért kellett neki, hogy fel tudja jegyezni Gerard történetét is. Egyelőre más megoldás nem jutott az eszébe.
Fontosabb dolguk is van most, mint egymástól kérdezgetni...vagyis, persze, vannak dolgok, amiket meg kell beszélniük azzal, akivel épp csak most futottál össze egy ilyen helyzetben. Természetes, hogy mindenki aggódik magáért. De Letitián egyáltalán nem látszott hogy aggódott volna. Általában azért szoktak egy idegentől kérdezgetni, hogy kiderítsék, van-e valami hátsó szándéka. Gerard még csak a lány rangjára sem foghatja rá. Segítségét már azelőtt felajánlotta, hogy megtudta volna a nevét.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Felsóhajtottam. Még mindig szomorú voltam, hogy az elmeorvosok nem voltak sem elterjedtek sem megbecsültek a gyógítók között, ugyanakkor izgalmas volt a tudat, hogy úttörő lehettem a területemen. Ez természetesen azzal járt, hogy mindenkinek el kellett magyaráznom, hogy mit csinálok és miért újra és újra már unásig, ám jelenleg talán jobb is volt ez így. A beszéd, és hogy magamról és a tudományomról mesélhettem elterelte a figyelmet az újra tagjaimba kúszó fájdalomról, és erre szükségem volt, hogy tovább mehessek.
- Pszichiáter vagyok. Elmeorvos, németül, és tudommal jelenleg az egyetlen Veronián, aki ilyesmivel foglalkozik és nem pap. - ez persze nem magyarázta meg a kérdéseim apropóját, így muszáj volt kicsit tovább magyaráznom. - Esettanulmányokat gyűjtök, ha úgy tetszik történeteket, amiket utána lélektani kommentekkel láthatok el, majd pedig kötetbe rendezhetem őket, hogy legyen miből tanulniuk az utánam jövőknek. Sajnos nagyon kevés egyelőre a releváns szakirodalom a témában. Az ön története Gerard pedig már két mondat alapján is különlegesnek tűnik, pontosan ilyenekre van szükségem. - mosolyogtam rá végül. Úgy sejtettem nem ilyesmire számított tőlem, dehát úgy sejtettem, ahogyan én az orvosok között, úgy ő is egyedülálló lehet a holdpapok között.
- Hajlandó volna válaszolni a kérdéseimre út közben? Olyan interjú szerűen. Garantálhatom, hogy tényleg pusztán a tudomány érdekében használnám fel a hallottakat.
Reménykedtem benne, hogy igent mond. Ránézésre nem tűnt sem háborúdémonnak, sem csábdémonnak. Ha szerencsém volt, és esetleg a tudásdémonok táborát erősítette, akkor értenie kellett a jelentőségét az efféle munkáknak.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Gerard egy meglepett mosollyal vonta fel a szemöldökét. Ilyenről még tényleg nem hallott. Valóban nagyon érdekes volt. Egy őrülttel még a papok imái sem tudtak mit kezdeni. A Rotmantel család mindig is érdekelt volt, hogy az egyház arcába röhögjön, amikor valami olyan módot találnak a kúrálásra, amire még egy ima sem képes. És most még az őrületet is gyógyítani akarják. Ezért mindenképp kijár az elismerés.
- Szóval a te képes kijózanítani a tébolyultat? - kérdezett rá kissé költőien. Több mint valószínű, hogy ez volt a metódus célja.
Furcsa bizsergés járta át, ahogy ezt hallotta. Nem tudott nem mosolyogni. Ekkora szerencséje is csak neki lehet, hogy pont egy ilyen lánnyal futott össze a semmi közepén. Biztos minden lehetőséget meg akart ragadni, hogy ismereteket gyűjtsön. Ott lenni a toronyban, egy üres szobában, egész nap csak arról áradozva, vajon hány színű lehet a világ odakint, miközben próbálod odabentről megismerni azt...valóban tragikus egy ilyen fényes elmének, mint Letitia.
- Legyen hát, Letitia. Igyekszem legjobb belátásom szerint válaszolni. - ugrott Gerard a lány elég, majd színpadiasan kezével a mellkasára csapott, miközben hátrafelé lépkedett.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Meglepettség tükröződött a démonherceg arcán, amely várható is volt. Mennyi idős lehetett? Egy év? Tíz év? Száz év? Lehetetlen volt megmondani, és csupán most értettem meg, hogy egyetlen bizonyos korú és típusú démon anamnézise nem elegendő ahhoz, hogy általános következtetéseket vonhassak le. Ha alapos akartam lenni szükségem lett volna minden démonféléből legalább háromra, korcsoportok szerint és akkor még csak annyit tehettem, hogy kevés mintaszám alapján összehasonlítottam őket. Kezdtem úgy érezni, hogy ők külön kötetet érdemelnének a későbbiekben... Nade valahol el kellett kezdeni. Büszkeséggel tltött el, hogy ő sem hallott még hozzám hasonlóról. Kedveltem az úttörő szerepében tetszelegni.
- Leegyszerűsítve ez volna a cél, hogy képes legyek rá, és utána mások is képesek legyenek rá, hosszútávon pedig presztizst adjak ennek a tudományterületnek. Egyelőre nem nagyon van. - biggyesztettem le az ajkam szélét. Tisztában voltam vele, hogy egyelőre a módszereimnek bőven voltak hiányosságai, például ha az elmebomlást mágia okozta, vagy olyan hatalmas behatás, amely végelegesen megtébolyította az elmét de... Ha Aurán képes leszek segíteni, onnantól ezeknek az őrülteknek a gyógyítása is már csak egy lépés.
A lelkes együttműködésre elmosolyodtam. Újra nagyon hiányzott, hogy nálam legyen a naplóm, de szerencsére még nem tudtam ismételni a korábbi kérdéseimet.
- Nagyra értékelem a segítségét Gerard herceg. Megkérdezhetem mennyi idős és milyen típusú démon? Ha esetleg később más démonokkal is beszélnék össze tudjam hasonlítani a korcsoportokat és a démonfajtákat. Csakhogy ez után elinduljunk valahonnan, korábban azt kérdeztem, hogy a többi démon hogy fogadta, hogy valaki voltaképpen pap lett közülük, még ha nem is az emberek vallását követi? A holdhit változtatott valamit azon, ahogyan a saját démonságához áll? Sajnáálatos módon nagyon keveset tudok a sötét tündék vallásáról, más megvilágításba helyezte ez a saját viszonyát a létezésével, a bűnnel, meg úgy általánosságban az átkával? - ismételtem meg a korábbiakat.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Elismerő bólogatással dörzsölte meg az állát.
- Lássuk csak...
És azonnal el is hallgatott. Itt jutott eszébe először, bizony veszélyes játékot játszik. Ha ez a lány tényleg képes erre a különös tudományra, nem kizárt, hogy pusztán egy beszélgetésből kideríthet olyan dolgokat valakiről, amiket nem is szándékozott elmondani. Aztán hirtelen csak eszébe jutott, miért is titkolózik ő ennyire? Hiszen világ életében arra vágyott, hogy mindenki ismerje és tudja, kicsoda. Hogy már attól éljenezzék, ha beteszi a lábát egy városba. Miért is kéne bármit titkolnia. Talán csak a fáradtság tette, de ezen felbátorodva folytatta.
- ...huszonegy éve járom a világot, mint a tudás démona. - fogta rövidre. Ez most statisztika volt, így tömören és jól érthetően kellett fogalmazni - Aztán... - gondolkodott el - ...pár éve találkoztam egy démonnal, aki meg akart térni. A többi démon...nos...kevesekkel találkoztam, még kevesebbel volt alkalmam hitről társalogni. Azt hiszem a nagy részüket egyszerűen hidegen hagyná. A legtöbb démon eléggé magának való. Ezért alkotunk csak névleg királyságot.
Szusszant egy nagyot, mert kifogyott a levegőből. Vetett egy óvatos pillantást a lányra, hogy tudja-e a gondolatait követni.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Már éreztem, hogy hatalmas kihívás lesz mindent megjegyezni, amit a démon elmond nekem, főleg úgy, hogy a fejem még mindig tompán fájt, és a tagjaimba kezdett egy egyelőre ismeretlen gyengeség kúszni. De tovább kellett mennem, gyalogolnunk kellett, bármennyire is legyünk messze Neulandertől vagy a segítségtől. Ha nem is jegyzek meg hosszútávon túlságosan sokat Gerard herceg beszámolójából, a figyelmemet legalábbis biztosan elterelte a nehézségekről.
- És mi történt azzal az egy démonnal, aki meg akart térni? ő is holdpap? - kérdeztem, de annyi újdonságot mondott, hogy nehéz volt megállni egyetlen témánál. A szociológia szorosan kapcsolódott a pszichológiához, noha eddig kevesebb figyelmet fordítottam rá. Alapvető feltevés volt, hogy minden kétlábú faj Veronián társas lény és társadalmakat alakít ki, ám a démonok esetében úgy tűnt ez meglehetősen laza közösség volt.
- Tapasztalataim szerint minden ember vágyik a hozzá hasonlóak társaságára, hogy megértést találjon, és van valamilyen mély, tudalatti igény arra, hogy közösségben létezzünk. Ez azokra is igaz valamennyire, akik maguknak valók. A démonok nem vágynak valakire, aki hozzájuk hasonlóan öreg, azons vágyak hajtják, hogy megosszák egymással az élményeiket és a tapasztalataikat? Nem alakulnak démonok között barátságok? Igen nehéz volna elképzelnem, ha így lenne.
Természetesen nem volt lehetetlen, hiszen esetükben nem beszélhettünk természetes fejlődési ívről. Nem volta gyerekek, nem voltak szüleik és nem is fognak soha megöregedni, csupán belepottyantak ebbe a világba. Értelemszerű volt hát, hogy a pszichéjük is teljesen másképp formálódott, mint bármely más faj képviselőinek.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Torkán akadt a szó, ahogy ezt meghallotta. Azt sejtette, hogy Letitia remekül tud a másik szavaiból olvasni, de nem gondolta volna, hogy ennyire. Ekkor merült fel benne a kérdés, vajon mennyire mélyen képes ezzel a tudományával a másik lelkébe beleásnia magát. Mostmár nem hátrálhatott meg. Talán meghátrált volna, ha ezt tudta volna. Félelmetes képességei voltak neki.
Erre gondolhatott volna korábban is. Hát persze, teljesen igaza volt a lánynak. Még a démonok kortalan szívét is felőrli a magány előbb vagy utóbb. De Gerard ezen soha el nem gondolkodott. Miért is tette volna, hiszen vele mindig volt ott valaki, aki tökéletesen megértette. A magány börtöne számára ismeretlen volt, még abban az évben is, amikor a nyakláncot nem viselte, ott volt neki a mestere és a többi tanonc. A magány, talán az egyik legvészesebb fenyegetés így teljesen elkerülte őt.
- Hát, hazugság volna azt állítani nincs senki, aki meg tudna érteni. Rengeteg remek barátom van...csak a nagy részük nem démon, ennyi az egész...nos, igazság szerint van egy démon köztük, akit nagyon régóta ismerek, de ezt leszámítva senki. Azt hiszem Eric, a háborúdémon, akiről beszéltem is így érzett. Azóta sajnos nem láttam. De ő is a hold útját akarta követni, minden bizonnyal ott telepedett le. Aztán pedig az erdő egyik napról a másikra eltűnt...hogy vele mi lett, az nem tudom. Ha tudott a közelgő veszélyről, akkor valószínűleg elmenekült onnan. Ha nem szólt róla neki senki...hát akkor minden bizonnyal halottként fekszik valahol Finsterwaldban. Szomorú lenne, ha a nép, amiben ennyire megbízott, még a bűnét is magába fojtotta, így cserben hagyta volna. Szeretném azt hinni, hogy még életben van. - mondta kissé szomorú tónussal.
Lia haragosan üvöltötte a fejében, nehogy el merje mondani, hogy kicsoda is ő valójában. Nem szerette a vámpírokat. Szerinte aljas, sunyi alakok, akik mindig keverik a kártyát. Az olyanokkal pedig vigyázni kell. Tisztelni kell az éles elméjüket, de vigyázni kell velük. És éppen ezért egyáltalán nem hajlandó Letitiával tudatni, hogy miféle démon is ő maga. Gerard tudomásul is vette. Azonban ennyi még belefért.

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Mindig a páciens volt, aki a beszélgetés fonalát vitte. Egy terápia során arról beszélgettünk, amiről ő szeretett volna, és mindig csak annyit, amennyit magától hajlandó volt feltárni. Néhány irányító kérdés volt az, amivel esetleg befolyásolni tudtam a helyzetet, de az is csak arra szolgált, hogy a folyó tovább haladjon. Egyfajta megtisztulás volt ez, amely az elsődleges lépés volt a gyógyulás ösvényén. Ami jelenleg bonyolította a helyzetet, hogy Gerarddal interjút terveztem, nem terápiát, főleg nem hosszú távút… Noha nem zárkóztam el a lehetőség elől, hogy miután visszakísért a toronyba, utána esetleg maradjon, vagy időnként visszajárjon egy-egy alkalomra. Miután az őrangyalom megmentett a máglyahaláltól az éjjel, különös gondolataim támadtak, és most kezdett körvonalazódni a fejemben a lehetőség, hogy nem én kerestem fel a betegeimet, hanem ők jöttek el hozzám. Mintha csak valami felém vezette volna őket, mert meg tudtam adni nekik, amire szükségük volt. Aura, akivel meg tudtam alapozni a bizalmat mgé azelőtt, hogy igazán szüksége lett volna rám, mint orvosra, Dieter, akit a véletlen sodort a Csillagtalan Éjszakán Neulanderbe egyetlen sebészként, ám ameddig ő a betegeit varrta össze én az elméje kusza szálait kezdtem kibogozni… De ide sorolhattuk akár a különös bérgyilkost Cynewulfot is, aki néhány pohár tömény és pár irányított kérdés után készséggel helyezte a lábam elé az egész életét. Most pedig itt volt Gerard herceg… Talán túlságosan sok mindent láttam bele az eddigi tapasztalataimba, olyan dolgokat, amelyek talán ott sem voltak.
- Bár elsőkézből nem tudom, hogyan történt a kitelepítés, a Schwarzjagerek szerint mindenkinek szóltak, hogy mi fog történni, hogy a tündék választhassanak, hogy elmennek vagy itt maradnak, illetve, hogy egyetlen vámpír se tartózkodjon akkor a Köderdőben távol a toronytól. Kétlem, hogy a barátja kimaradt volna. - mosolyogtam rá bátorítóan a démonra. - Szívesen készítenék vele is interjút, átadná, hogyha találkoznak? Természetesen, ha akkor még élek. - tettem hozzá Hiszen a démonoknak örök élet járt az átkukkal, nekünk csak hosszadalmas. - Mit tart a holdvallás a démonok átkáról és a bűnről? Bocsássa meg kérem a tudatlanságom, sosem merültem el a vallások tanulmányozásában. Befogadták a démonokat a holdpapok? - reméltem, hogy értette, hogy mire voltam kíváncsi. Összébb húztam magamon a puha köpenyt. Füstszaga volt.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.