Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 60

Küldetés: "Ne legyenek más Isteneid..."

Szomb. Jún. 15, 2019 1:27 pm by Serene Nightbough

Veronia földjét az elmúlt években számos katasztrófa rázta meg. Először Abaddón égette …

Comments: 7

Nieles magánküldetések

Szer. Márc. 01, 2017 11:27 pm by Isidor Bose

A visszajelzések alapján ezeknek elég nagy sikere volt, szóval mostantól külön topicban …

Comments: 5


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték - Laetitia és Dieter] Medicus curat, natura sanat

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Go down  Üzenet [1 / 3 oldal]

Egyre közelebb értem a biztonságot jelentő falakhoz. Már ki tudtam venni a tetején őrködő apró alakokat. Láttam előtte a hegyesre faragott cölöpök alkotta sáncot, amik hevenyészett védelmi vonalat alkottak még a vastag falak előtt. Szándékosan nem néztem a tetemekre, amelyeket nem temetett el senki. Sem a rég holt testrészekből összevarrt szörnyetegeket, sem azokat, akik még emberi formájuk voltak, de ízületeik kicsavarodtak, bőrük megszürkült. Időnként égettek. Hatalmas máglyákba hordták az elesetteket, mielőtt még felvetett volna minket a vérhas vagy a pestis. Most is láttam a távolban a füstt, valahol a városon kívül, de inkább északabbra tőle. Bent is folyamatosan üzemeltek a krematóriumok.
Nem akartam a tűzre gondolni. Még túl élénken élt benne a tündemáglya emléke, és a halottak, akik önként vetették magukat a lángok közé. Veronia sorsa az volt, hogy tűzben égjen el. Elsőre Abaddón gyújtotta fel, másodjára pedig úgy látszott, mi leszünk azok.
Megráztam a fejem és igyekeztem tekintetemet a kapun tartani. Egy meleg ebédre gondoltam, forró levesre, hogy átmelegítsem. Egy fürdőre, hogy lemossam magamról a vért, a port, a hamut és a rámszáradt egyéb testnedveket. Meg akartam szabadulni a mocsoktól, hátha azzal a lelkemet is tisztábbnak fogom érezni. Legalább kezdtem megérteni a kényszeres tisztálkodás hátterében milyen lelki folyamatok húzódtak meg, noha én még nem tartottam ott, hogy bármilyen mániás tünetegyüttest produkáljak. Már nem éreztem a lábaim. Nem éreztem a fájó talpam, sem a térdem, mintha lebegtem volna a föld fölött. Nem éreztem az ujjaimat. Szinte egészen elkékült a vége, ahogyan a lábujjaimnak is, és biztos voltam benne, hogy az ajkam is egészen lila színezetet kapott.
Elfáradtam. Már nem tudtam gondolkodni sem, csak tettem egyik lábam a másik utána, hogy elérjek a kapuig. Botladozva haladtam el a sánc mellett.
Még tíz lépés.
Az út sáros volt az esőtől, hiába kövezték le századokkal korábban a Blutsternek. Néhány lépés után megbotlottam, de még sikerült felállnom… Majd ismét megbotlottam… Végül a kapuban már nem maradt erőm felállni. Az éles fájdalom, ami ébredéskor gyötört már teljesen elmúlt, csupán tompa sajgás maradt a tagjaimban. Ahogy pedig ott feküdtem újra eleredt az eső. Minden erőm elfogyott. Lehunytam a szemem, hogy egy kicsit pihenjek, csak egy egészen kicsit összeszedjem az erőm, hiszen már ott voltam. Már ott volt fölöttem a kapu rácsa, és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogyha most elengednék a tartókötelek, akkor egyenesen kettévágna a súlyos vas.
Kiálltásokat hallottam, de nem értettem mit mondtak. Válaszolnom kellett volna, megmondani ki vagyok, de nem jött ki hang a torkomon. Csak egy kicsit pihenek, és utána bemegyek. Csak egy kicsit… Utána pedig már nem fáztam. Nem hallotam semmit. Nem fájt semmi. Nyugodtan üdvözöltem az ájulás puha fekete leplét.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Húsz lépés oda és húsz lépés vissza. Újabb húsz oda, majd megint vissza. A sokadik ciklus felénél tartottam, amikor valaki megragadta a könyököm és megállított. Mint egy kígyó kaptam felé a fejem és az ajkam remegett, hogy ne villanjanak ki az agyaraim - nem mintha a férfit meghatotta volna a fenyegetőzésem.
- Azt hiszi ezzel segít, doktor?
Ulrich, Laetitia kisasszony testőre volt az egyetlen állandó társam a kapuban azóta, hogy Aura társaságában berobogtunk a Neulander toronyba a Beltayne után és szerintem ugyanúgy a szégyenérzet hozta ide, mint engem. Az ő feladata volt megóvni úrnőjét mindenfajta veszélytől, de kudarcot vallott.
Ahogy én is kudarcot vallottam, amikor nem tudtam megmenteni.
- Nem szoktam hinni. - feleltem neki ugyanolyan sértetten. - Nem azért vagyok itt, mert ezzel bárkinek segítek, hanem mert máshol nem tudok lenni. De azt hiszem ezt meg tudja érteni, nemde?
A férfi készült volna válaszolni, de végül úgy döntött csak lehunyja a szemét és visszanyeli a felkívánkozó riposztot.
- Tudom, hogy ideges, doktor. De akkor mondom máshogy: idegesít az, hogy fel-le járkál. Tele van körülöttünk minden betegekkel, nem tudná inkább őket ellátni?
Gyűlöltem ezt a vámpírt, leginkább azért, mert igaza volt. Én még a Beltayne alatt szívott kemikáliák hatásának tudtam be a tényt, hogy képtelen voltam megőrizni a nyugalmamat és a betegeimre koncentrálni, mint eddig mindig, de az ok talán mindegy is volt. Ulrichnak igaza volt és ezért felettébb haragudtam rá - vagy magamra.
- A betegeim most nem vennék hasznomat. Valószínűleg elmetszeném valaki gégéjét, mikor a nyakát próbálom műteni.
Két órája jártam a köröket egyfolytában, keringve a kapucsarnokban. Két órája számoltam a saját lépteimet, hanyagoltam az evést és martam az arcom, amikor az elhagyott dohányszelencém fájdalma erősebben tört rám, mint szokásosan. Mindezt azért, mert reméltem hogy egyszer valaki felkiált, hogy...
- Szanitéc! Van itt szanitéc? Gyorsan már, az Isten szerelmére!
Ulrich tekintete alig egy pillanatra találkozott az enyémmel, mielőtt mindketten bólintottunk. A nagydarab férfi úgy tolta odébb a bámészkodókat, mintha csak búzakalászok fejei lettek volna, én pedig sietve zárkóztam fel mellé és ketten rohantunk a kapu felé. A rács alatt a sárban egy alak feküdt, szinte meztelen és átázott. Nyomában véres csík keveredett a pocsolyákba, a haja feketéje pedig szinte elhalványult a kosztól. Gondolkodás nélkül léptem az eszméletlen Laetitia mellé, keresve rajta az élet jeleit, de szerencsére lélegzett és a szíve is vert. Átkaroltam a térde és a lapockája alatt és kis erőlködéssel megemeltem, aztán szembe fordultam az elcsigázottan várakozó testőr felé.
- Él, csak kimerült és beteg.
Ulrich láthatóan fellélegzett, aztán szúrós pillantásokat vetett felém, összefonva a karjait a mellkasa előtt.
- Vár valamire? Az úrnője beteg, menjen, utasítsa a szolgálóit, hogy hozzanak forró vizet és tiszta kendőket, meg vért és amilyen gyógyfű és alkimista főzet csak van.
- Mégis miért engedelmeskednék én magának?- szaladt fel a vámpír szemöldöke, amikor megértettem miről is van szó.
- Ha ennyire féltékeny vigye a kisasszonyt a lakosztályába, majd intézkedem én. Csak mondja meg hol vannak. - léptem hozzá közel, hogy át tudja venni. Ulrich tétovázott pár pillanatig, aztán megforgatta a szemét.
- Amíg maga Annát kujtorgatja az úrnőt elviszi a tüdőbaj. Vigye fel a lakosztályába, mire felér ott lesz minden. Ti meg menjetek a dolgotokra! - fordult körbe, fenyegetően vicsorogva a körénk gyűlt emberekre, amire én csak sóhajtottam és lendületesen felsiettem a lépcsőkön.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Tompa fájdalmat éreztem, újra. Elsőre azt hittem, a halál magával ragadott és a pokol tüzes bugyrainak egyikében ébredtem fel, köröttem pedig ördgök táncolnak majd úgy, mint ahogyan éjjel a tündék tették. Vártam, hogy az elbeszélt kénkőszag beszivárogjon az orromba, vagy akár az égett testrészeké, esetleg egy ostor vége csattanjon a hátamon. Valahogy így képzeltem el az örök kínzást, ami ott várt rám, legalábbis a bemelegítést. Eszembe jutott, hogy talán én is újjá fogok éledni démonként, kapok egy új esélyt, új életet, de sajnos ennyire nem voltam bűnös. Pont megrekedtem abban a köztes létben, amikor már nem nyernék bebocsájtást a mennyekbe, de nem is voltam annyira rossz, hogy visszaűzzenek Veroniára.
A pokolban viszont aligha adtak volna párnát, se nem takargattak volna be olyan gonddal, mint ahogyan engem. Lassan kinyitottam a szemem, előttem pedig felsejlett a lakosztályom bordó tapétája a látásom perifériáján pedig az ágyam súlyos, bársony baldachinja vöröslött, mint a frissen kiontott vér a fehér ágyneműn. Neulanderben voltam, a saját szobámban. Égett testek szaga helyett csak tüzifa illatát éreztem a begyújtott kandallóból, a hajamon pedig rózsa illatát, amiből a samponom készült. Valaki megfürdetett és puha, vastag pamuthálóingbe öltöztetett át. Bizonyára Anna vagy Evelyn volt az, akik ismerték a gardróbom összes darabját, és tudták, hogy hideg éjszakákra a csábító pókselyem hálóruhákon kívül volt meleg és kényelmes öltözetem is. Igen, bizonyosan ők voltak, hiszen csak ők ismerték a toalettem is.
A következő észrevételem a kötés volt a lábamon. A talpam lehetett a legrosszabb állapotban, azt még út közben sem mertem megnézni sem ellátni. Csak haza akartam jutni, és úgy éreztem jobb volt, hogyha nem állok meg szörnyűlködni. Kicsit fészkelődtem a meleg dunyha alatt. A tagjaim még mindig fájtak jellegét tekintve izomlázra gyanakodtam, de ezen nem is volt mit csodálkozni. Az ujjaimba visszatért a vér és a csuklómat is tudtam mozgatni, ez viszont határozottan jó jelnek számított. Már láttam, hogy rendbe fog jönni. Ha választanom kellett volna, hogy az egyik kezem vesztem el, vagy mind a két lábam, gondolkodás nélkül adtam volna oda a lábaimat, csak hogy tovább hegedülhessek.
Oldalra fordítottam a fejem az ablak felé… Ekkor láttam meg az íróasztalnál ülő Dietert. Belemerülhetett valamibe, mert úgy tűnt nem vette észre, hogy felébredtem. Elmosolyodtam. Biztosan ő látta el a sérüléseimet, innentől kezdve pedig nem kellett aggódnom, hogy később esetleg elveszítem a lábam szepszis miatt.
- Érdekes olvasmányra bukkant, Dieter?
A hangom halk volt, a torkom pedig nagyon száraz, szinte porzott. Aprót köhgtem, és megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, reménykedve, hogy találok egy pohár vizet az éjjeliszekrényen. Borzalmasan gyengének éreztem magam. Alig-alig jutott el a tudatomig, hogy a vámpírférfi a személyes feljegyzéseimet olvasgathatta, azokon kívül ugyanis csak kottákat találhatott az asztalon és a fiókjaiban is. Nem tűnt virtuóznak, hogy a hangjegyeket nézegesse.
- Mennyi… - egy köhögőroham megakadályozta, hogy befejezzem a kérdést. Arra lettem volna kíváncsi, hogy meddig voltam eszméletlen.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Kissé kényelmetlenül éreztem magam Laetitia kisasszony hálószobájában - noha az íróasztalát borító jegyzetek inkább utaltak dolgozóra, ahol véletlenül egy ágy is akadt. Nem sikerült megőriznem a sztoikus távolságtartást, így a vámpírnő mosdatását rábíztam a két sietve érkező szolgájára, csupán akkor szóltam közbe, ha sebesülést vagy mérgezésre utaló jelet találtak úrnőjük bőrén. A talpa volt a legrosszabb állapotban, itt átvettem tőlük a kötözés feladatát, különben nagyon könnyen maradhatott fertőző szennyeződés a sebben. Szerencsére lenyelték a büszkeségüket és utat engedtek, legalább is így értelmeztem az összeszorított ajkakat és a merev biccentéseket.
Meglepően gyorsan és pontosan dolgoztak, noha nem is vártam mást. Amennyi időt eltölthettek Laetitia kisasszony mellett óhatatlanul is ragadt rájuk valamennyi a medikus szakértelemből, még ha csak az ápolás terén is.
Ami kifejezetten jó jött, ugyanis én nem voltam jó a betegek ápolásában.
Amíg hallgattam a kisasszony egyre inkább megnyugvó szuszogását az ágyában óvatos léptekkel körbejártam a szobában és sokadjára is az íróasztalnál kötöttem ki. Nem kellett volna, hogy érdekeljenek más szakmai feljegyzései, főleg, hogy a legtöbb szót nem is értettem - ami elismerésre méltó volt. Aki rajtam kifogott szakzsargonban az valamit nagyon tudott.
De aztán ott volt az az egyetlen szó, ami elkapta a tekintetem.
'Dieter.'
Úgy tűnt én sem maradtam ki a tanulmányok közül, a bennem csiklandozó Nachtraben vér pedig nem tudott ellenállni az újdonságnak. Végülis csak rólam volt szó, a kisasszony szerint jót tett, ha megismertem magamat, ennél jobb forrást pedig keresve sem tudtam találni. Ebbe az alkuba kapaszkodva diszkréten félretoltam a könyvet, ami Laetitia naplójának tűnt és felütöttem a rólam szóló összegzés első lapját.
Természetesen az ég fintora most sem fordította el az arcát, és a vámpírnő ezt a pillanatot választotta, hogy felébredjen.
- Mondhatjuk. - feleltem mosolyogva, miközben sietősen felemelkedtem. - Csak valami történet egy szerencsétlen, megtört vámpírról aki azt sem tudja épp kicsoda.
A rekedt köhögésre sietve az éjjeliszekrényhez léptem és felkaptam onnan két kristálypoharat. Az egyikben közönséges víz volt, a másikban vér.
- Csak egy óráig, ne aggódjon. Tessék, biztosan szomjas. - nyújtottam Laetitia felé a vizet, a másik poharat csak a kezemben forgatva egyelőre. Nem tudtam, használhatott-e varázslatot a Beltayne alatt, de azt megtanultam az évek alatt, hogy kimerültségnél mindig számolni kellett a mágiatúlhasználattal is. - Hogy érzi magát?


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Megmosolyogtatott a zavar, amit a férfi öniróniával próbált meg leplezni, hisz épp rajta kaptam, hogy magáról olvas a feljegyzéseimben. Semmi olyat nem találhatott benne, amit szóban ne hoztam volna a tudtára már az első beszélgetésünk alkalmával. A jegyzeteim inkább tisztázásra szolgáltak, és hogy újból végiggondolhassam a részleteket is, hátha elsiklottam valami fölött. Ezen kívül leginkább hirtelen eszembe ötlődő kérdéseket szoktam feljegyezni, amikre majd kitérhettem egy következő alkalommal, de úgy tűnt, hamar ébredtem, így Dieter addig a részig már nem jutott el. Nem is igazán kérdések voltak, inkább ötletek, hogy minél több horgonyt tudjak adni a férfi kezébe, embereket, akikhez kapcsolódhat, így az összegzés végén szerepeltek a „háziállat”, „barátok”, „tanítványok” és „feleség” szavak. Az utolsón kívül mind könynedén elérhető volt, ám pont az egyszerűségükben jelentettek mégis nagyszerű megoldási lehetőségeket.
Elvettem a felém nyújtott poharat. Bár legszívesebben egy húzásra ittam volna ki az egészet, türtőztettem magam, és amennyire lehetett méltóságomat megőrizve, apró kortyokban igyekeztem inni. A víz most finomabb volt még a legtisztább vérnél és a legnemesebb bornál is. A méltóságom viszont… Abból nem maradhatott túl sok. Mocskosan, alig felöltözve, gyengén és kimerültem ájultam el Neulander kapujában, ennél jobban aligha keveredhettem volna megalázóbb helyzetbe.
- Valójában az egy jó történet. Olyan történet, aminek érdekel a vége is. - mondtam elsőre az öniróniájára. Tényleg foglalkoztatott a terápia része is, és a származását övező rejtély is, amellett, hogy Dieter meglepően kellemes társaságnak bizonyult, ráadásul szakmailag is tanulhattam tőle. Ha valamelyik főcsalád sarja lett volna, és az ágyban is jól telejsít még az is lehet, hogy férjül kértem volna. Szerencséje volt, hogy utóbbi kettőről nem rendelkeztem információkkal. A hogylétemet illető kérdésre lenéztem a kezemre, és összeszorított ajkakkal hallgattam néhány másodpercig. Szerettem volna újra inni, de még így is túl gyors voltam és alig egy csepp víz maradt a poharamban.
- Pocsékul. - közöltem vele keserűen, és ridegebben, mint szerettem volna, ám a rosszkedvem nem neki szólt, inkább a helyzetnek. - De mivel úgy sejtem, hogy ön kötözött be, a legrosszabbat látta. Remélem, legalábbis, hogy az a legrosszabb.
Visszadőltem a párnára. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy az jelentette a legnagyobb gondot, hogy felrepedt a sarkam, és néhány kő összevághatta a talpam többi részét is. Fenyegetőbbnek tűntek az egyelőre láthatatlan kórok, például, hogy miket kaphattam el a tündéktől, és ott volt a kellemetlen tünet is, amely eddig elkerülte a figyelmemet. Minden egyes elvegővétel nehéz volt, égett és fájt, ahogyan a bordakosaram tágult. A körülményeket tekintve az lett volna különös, hogyha nem kapok tüdőgyuladást, de orvosként felállítani egy diagnózist, és betegként megélni a tüneteket merőben más élmény volt. Utoljára kislányként voltam beteg, akkor is gyomorhurut volt valami kagylótól. Azt hiszem a romlott kagylót szállító embert ki meg is büntették utána.
Újra köhögtem, a fájdalmas fintort pedig mostmár képtelen voltam magamban tartani. Vártam, hogy Dieter megkérdezze, mi történt, hogyan kerültem ilyen helyzetbe. Nem akartam róla beszélni, soha nem hoztam volna fel magamtól, de mégis jól esett volna az érdeklődése.
- Éhes vagyok. - jelentettem ki rövid hallgatás után.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Türelmesen vártam, amíg Laetitia eleget ivott, hogy a kiszáradt torka kevésbé zavarja. Nem tudtam fogyaszthatott-e bármit a Beltayne alatt, ami kiszáríthatta, de ha elég erősen emlékeztem vissza mintha láttam volna hatalmas rézkorsókat körbehordó tündéket - de nem akartam túl erősen, mert újra csak azt láttam magam előtt, ahogy a szőke emberlány arcán értetlen nyugalommal hátrahanyatlik, a vére pedig szinte zúgóként ömlik ki a hasán vágott sebből.
A sebből, amit én vágtam.
Hirtelen irritálni kezdett a kezemben tartott pohár vér illata, így a kisasszony felé nyújtottam.
- Nem tudom mennyi mágiát használt a tisztáson, de a biztonság kedvéért jobb, ha ezt is megissza. Az egyik szolgálólány adta, ha jól emlékszem Evelyn.
Sosem tudtam volna megszokni azt a készséges önsértést, amivel a cselédlány felhasította az ereit a csuklóján, hogy egy pohárba csorgassa, míg meg nem telik. Különös viszonyuk lehetett az úrnőjükkel, ami egybe keverte az inas, a rabszolga és a társalkodó szerepét, valami megfoghatatlant adva.
- Aggódtak a kisasszonyért, a szolgálói és a testőrei is.
A baldachinos ágy túlfelén mozgás támadt, valami apró és nagyon vörös pedig lendületesen felpattant Laetitia kisasszony takarójára. Már az első itt töltött éjszaka alatt megismerkedtem Rubyval, amikor megpróbálta levadászni a hajamat, és ahhoz képest, hogy állítólag születésekor járni is csak botladozva tudott, most már egészen ügyesen trappolt végig bármin. Legyen az egy kimerült orvosdoktor nyaka, vagy a beteg gazdájának takarója. Felálltam és átnyúltam a hasa alatt, próbálva nem törődni a boldog trillázásával, aztán letettem az ágy szélére. Kizárt dolognak tartottam, hogy távol tartsam Laetitiától, de legalább azt megpróbáltam megelőzni, hogy az apró karmaival belekapjon a kötésekbe.
- Meg ahogy látom nem csak ők. Egyébként örülök, hogy érdekli a történetem, különben ez egy nagyon kellemetlen utazás lenne mindkettőnknek. - mosolyodtam el halványan. Ezt a hasonlatot még régebben hallottam, valami vándor poétától akinek vasvilla állta  lábába érthetetlen módon, és egy percre sem hallgatott el, míg elláttam. Ő mondta, hogy az önfelfedezés egy utazás, a legszebb vándorút az összes közül. Sajnos az én utam sötétben kezdődött és még a föld is omladozott minden lépésnél. - A sebeit elláttam, de ön is tudja, hogy nem az a legrosszabb. A bőr begyógyul, a fertőzés viszont tovaterjedhet. Nem rázza a hideg, nem szédül?
A vámpírnő köhögése magában is egyfajta válasz volt. A jó orvosdoktor csukott szemmel is felismerte a betegei tüdőbaját, és noha főképp chirurgus voltam, ezt még én is meg tudtam állapítani.
- Főzetek egy teát kasvirágból. Úgy sejtem tüdőgyulladást kapott az éjszaka. Legalább is remélem, hogy csak az és nem a füstök mérgezték meg. Hozatok ételt is, ha nem érez hányingert.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Elvettem a vért is. Sose utasítottam volna vissza, ráadásul megnyugtató volt a tudat, hogy a saját vérszolgámból származott.
- Köszönöm. - préseltem ki magamból valami hála-féleséget, noha egyelőre nem tudtam őszintén örülni a szerencsémnek. Azért törődtek velem, főleg a személyzetem, mert ez volt a dolguk. Mindannyian jobban jártak azzal, ha készségesen szolgáltak engem, mintha nem. Dieter megjegyzésére keserűen mosolyodtam el. Tudtam, hogy kedves próbált lenni, amit értékelnem kellett volna, de nyilvánvalóan nem értette meg a kapcsolatot köztem és közöttük. Ez is egy olyan dolog volt, amit meg kellett tanulnia, hogyha a vámpírtársadalom krémjéhez akart egyszer tartozni.
- Meghiszem azt. De ne tévessze meg, nem szeretetből teszik, hanem mert szerencsére tisztában vannak vele, hogy milyen sors vár rájuk, ha én esetleg már nem védelmezném őket.
Anna és Evelyn a nyomorból jöttek a vámpírokat szolgálni. A családjaik annyi pénzt kapnak minden hónapban a Rotmantel toronyból, hogy már csak abból az összegből is képesek magukat fenntartani, a lányok pedig meg tudják őket nyugtatni azzal, hogy a vérükért és a pontos munkáért cserébe nem bántom őket sem verbálisan, sem fizikailag, és mivel ketten vannak, az időnkénti vérveszteség sem terheli meg túlságosan a szervezetüket. A testőreim pedig… Kettő közülük ember volt, hasonló körülmények közül érkeztek, mint a két szolgálóm, a három vámpír pedig, mielőtt felfogadtam őket arra vártak, hogy mikor kerülnk sorra, hogy megrontott legyen belőlük. Nem minden Rotmantel volt alkalmas a szakmánkra, mely megkívánt egy bizonyos szintű intelligenciát, ők pedig már egészen korán bebizonyították, hogy nem rendelkeztek vele. Volt miért hálásnak lenniük.
Egyedül akkor éreztem valódi örömöt, mikor megláttam Rubyt. Az apró sárkány lelkesen mászott az ágyamra és rám. Neki tényleg hiányozhattam… vagy legalábbis az a féltő gondoskodás, amivel körbevettem mindenképp. Egy állattól nem is lehetett többet elvárni. Az utóbbi napokban Dieterrel is összebarátkozott valamennyire, így tűrte, hogy a férfi felvegye, de alig néhány másodperc után újra kapálózni kezdett, hogy visszajöhessen hozzám. Felé nyújtottam a kezemet, és hogyha a doktor engedte, akkor inkább átvettem tőle a sárkányt, és lassan simogatni kezdtem a tarkóját. Ott szerette a legjobban.
Elgondolkoztam a további tüneteimen, igyekeztem megfigyelni magam és a bennem folyó szomatikus reakciókat. Felsóhajtottam, és feljebb húztam magamon a takarót.
- De igen. Fázom, szédülök, fáj a levegővétel, éhes vagyok, de hányingerem is van, mellesleg ha már minden tünetet fel kell soroljak az ágyékom is ég… egy kicsit, nem vészesen, de mindegyik tünetet magyarázza a megszokottól nagyobb igénybevétel is.
A tisztáson. Most jutott el a tudatomig, hogy emlegette a tisztást. Tudott róla. Nem szoktam magam szégyellni. Elég kevés dologról tartottam úgy, hogy pironkodni kell miatta, de most mégis szégyelltem magam. Megittam a maradék vért is, és letettem a kupát a vizespohár mellé. Nem éreztem magamat jobban tőle, a mágiám egészen épségben volt. Talán az volt az egyetlen.
- A tea jó lenne, ha van még a raktáron, sok mézzel. Ebédre zöldséglevest szeretnék cérnatésztával. Meg kenyeret. - fejtettem ki Dieternek. Vagyis inkább Ruby Rose-nak, akit tüntetően bámultam a férfi arca helyett. - Maga is…?
Nem tudtam befejezni a kérdést. Elég ritkán fordult elő, hogy nem tudtam, hogyan kérdezzek meg valamit, de el kellett fogadnom, hogy ez egy nem mindennapi helyzet volt. Semmilyen szempontból nem volt az. Csak remélni mertem, hogy Dieter megértette mire vagyok kíváncsi, és hogy miért nem tudtam rendesen érdeklődni. Eddig nem tudta felismerni az érzéseket, itt volt hát az alkalom, hogy gyakorolja.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A nehézség, amivel az egyszerű 'köszönöm'-öt erőltette ki magából összezavart. Nem sértődtem meg, hozzá voltam szokva, hogy a betegeim legtöbbje nem szokott hálás lenni a terápiáért, de még csak az ápolásért sem és nem is vártam el. A kisasszony esetében azonban még most is az jutott először eszembe, hogy egyszerűen nem szokott hozzá. A főcsalád tagjaként minden, amit az életben kapott a jussa volt, sosem kellett kérnie semmit - de mégis megtette már. Ahogy akkor mondta puszta célszerűségből, de tőlem nem várt el semmilyen szolgálatot. Ezúttal sem hittem, hogy ezt az elvet félredobta volna, mást azonban nem tudtam elképzelni okként.
Szó nélkül biccentettem és visszavettem tőle mindkét poharat, a következő szavai és halk, gyenge nevetése azonban egyszerre megválaszolt mindent.
A cinizmusát próbálta visszafojtani.
- És azért nem lehet szeretni valakit? Pusztán érdeknek hangzik ugyan, de a kisasszony bármikor fordíthatna ezen a helyzeten. De mivel nem teszi muszáj, hogy hálát ébresszen. A hála pedig nem sokban különbözik a szeretettől - már amennyire meg tudom ítélni.
Magamat is megleptem a próbálkozással, hogy Laetitia szolgáinak érzéseit próbáltam megfejteni úgy, hogy a sajátjaimmal sem voltam egészen tisztában, de valamiért mégis próbálkoztam. Valahogy... könnyebb volt kívülről nézni és elemezni valakit. Nem nyomta a mellkasomat az, hogy én vagyok az alany, én vagyok a boncasztalon fekvő cadaver, akit lélekgyógyász szikékkel darabokra szednek.
Vagy csak egyszerűen nem szerettem a beteg szerepet.
Az apró sárkánygyík leugrott a kezemről és sietve pattant oda Laetitia mellé, de hagytam. A tüdőbaj nem olyan betegség volt, ami emberről állatra terjedhetett volna, így bármi, ami csökkentette a kisasszony szenvedéseit most terápiás eszköz volt.
- Az igénybevétel és a láz is. Mindkettőre a pihenés a legjobb gyógyír, szóval csak feküdjön nyugodtan, mindjárt jövök.
A tünetei szerencsére tizenkettő egytucat meghűlésnek tűntek, ami a parasztok között halálos volt, vámpírtoronyban Rotmantel doktor mellett azonban nagy szégyen volt túl sokáig feküdni miatta. Éppen hozzáértem volna a kilincshez, hogy megkeressem a konyhát, amikor meghallottam az erőtlen kérdést.
- Hallottam a zenét, de szerencsére nem volt rám olyan hatással, mint a kisasszonyra. Láttam, ahogy leveti magát az erkélyről, de azt is, ahogy egy tünde boszorkány madár alakjában elragadja. Aura kisasszony és én kifulladásig űztünk két lovat, míg el nem értük a tisztást és keresni kezdtük a kisasszonyt a Beltayne-t ünneplő tündék között. Ahogy gondolhatja, nem találtuk meg. - szomorúan mosolyodtam el, miközben félig hátrafordultam. - Szerencsére sem engem, sem Aura kisasszonyt nem tudott berántani a varázslat, ha jól sejtem a múlt sebei miatt. Úgyhogy mi csak öltünk, ő több tündét én pedig egy ártatlan, szőke és halálában mosolygó emberlányt. Aztán mindkettőnket legyűrtek az ott terjengő kemikáliák és amikor felébredtünk már csak holtakat láttunk magunk körül. Akkor visszafelé is majdnem túlhajszoltuk a két szerencsétlen lovat, hogy szóljunk Simon nagyúrnak a kisasszony eltűnéséről, a többit pedig azt hiszem kitalálhatja.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Már amennyire meg tudom ítélni.
Itt volt a lényeg. Noha próbálkozott, de rossz következtetésre jutott. Az ő helyzetében már az igyekezetet is értékelnem kellett, de jelenleg nem tudtam kifejezni ezt, így nem futotta dicséretre sem. A hála és szeretet nem véletlenül volt két különböző szó, hiszen nem ugyan azt az érzést takarták.
- Maga hálás annak, aki helyrehozta az arcát, de szereti is? - tettem fel ezt az egészen egyszerű, költői kérdést, hogy érzékeltessem a különbséget. - A két érzés lehet, hogy úgy tűnik nem sokban különbözik, de abban rejlik a lényegük, amiben igen. A szeretet jó esetben önzetlen, nem várunk érte semmit cserébe, és kivívni nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen tettekkel. Ám hálásak akkor vagyunk, hogyha kapunk valamit, és úgy háláljuk meg, hogy cserébe adunk is. Jobban hasonlít ez az egész egy üzlethez. A szolgáimmal is ez a helyzet, ráadásul még pénzt is kapnak. A testőreim maguknak, Anna és Evelyn fizetése pedig közvetlenül a családjukhoz kerül.
Reméltem, hogy így már világossá tettem a különbséget, és Dieter nem tűnt félkegyelműnek, hogy ne értse meg. Ámíthattam volna magam azzal, hogy szerettek vagy akár, hogy rajongtak értem, de nem kedveltem a hazugságokat. Az én munkámban a hazugság volt a legfőbb hátráltató tényező, mert megakadályozta a valódi okok feltárását. Magammal kapcsolatban is jobb szeretem azoknak látni a dolgokat, amik valójában voltak.
Hallgattam a doktorúr parancsára, és kényelmesen elhelyezkedtem a takaró alatt. Már kezdtem megörülni az ideiglenes magányomnak, mikor Dieter az ajtónál megállt. Talán segíteni akart azzal, amit mondott, de inkább tűnt egyszerű tájékoztatásnak. Bármelyiknek is szánta, amitől még szörnyebben éreztem magam, azok a puszta tények voltak. Az elmondottak alapján ugyanis rájuk nem hatott úgy a tündék éneke. Ők nem kerültek eufóriába, nem akartak a tűzbe menni, nem hajítottak el mindent, ami vámpírrá tette őket. Nem számított, hogy talán megöltek néhányakat, akik rájuk csimpaszkodtak és önkívületben igyekeztek őket is belehajszolni a féktelen rituáléba. Csak én voltam ennyire gyenge. Ennyire szánalmas.
- Értem.
A szavai alapján Aura is jól volt, Simon nagyúrt pedig bizonyára tájékoztatták a visszatérésemről. Nem tudtam többet kipréselni magamról. Oldalra fordultam, el Dietertől és megöleltem Rubyt, amennyire engedte. Sírás fojtogatta a torkomat, de ennyire még nem voltam megtört. Öt évesen sírtam utoljára, nem most fogom elkezdeni, egy Rotmantel úrnő ezt nem engedhette meg magának, hiába éreztem magamat most a legkevésbé annak.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Tovább kellett volna lépnem. Lenyomni a kilincset, kinyitni az ajtót és kilépni a Neulander torony sötétjébe, nem törődve a remegve, szégyenlősen összekuporodó nő érzéseivel. Csak megkeresni a konyhát, elrendelni neki az étkezést, keverni neki gyógyszert, hogy a teste rendbe jöjjön, aztán szó nélkül elfelejteni a betegséget, mint eddig mindig.
De eddig egyszer sem Laetitia von Rotmantel volt a betegem.
Olyan halkan, amennyire csak tudtam mély levegőt vettem és visszafordultam. Nem próbáltam rejteni a lépteim hangját, nem lett volna értelme, viszont nem siettem. Nem akartam, hogy azt higgye ideges lettem, vagy a legkevésbé is kihozott a nyugalmas egyensúlyból a letörtsége, csupán kényelmes léptekkel az ágyához sétáltam és neki háttal, féloldalasan leültem a szélére. Egy ideig nem szólaltam meg, csak hallgattam a lassan felszínessé és szaggatottá váló légzését, ami vagy a betegség vagy a szégyen miatt volt ilyen.
Mert az még számomra is egyértelmű volt, hogy szégyellte magát - ezt az érzést túl jól ismertem.
- A mágia egy kegyetlen dolog. - kezdtem tárgyilagosan, próbálva elkerülni, hogy elmosolyodjak. Az most a legkevésbé sem segített volna. - Nem válogat, csak megragadja amit ér és nem kérdezi meg az áldozatát, hogy mit szól hozzá. Ne tartsa magát kevesebbnek azért, mert a tündék boszorkánysága a hatása alá kerítette.
Csak sejtettem, hogy ez okozhatja a rá törő beforduló szomorúságot, de valamiért mindenképp segíteni akartam neki ledobni magáról. Talán azért, amit velem tett, talán csak azért, mert megsajnáltam, de mindegy is volt. Pontosan tudtam, hogy a szégyenükben menekülőket nem lehet erővel kicsalogatni. Amikor gyógyuló heggel a Nachtraben toronyban száműzetésként éltem egy szobában haragudtam bárkire, aki megpróbálta a fejemhez vágni mekkora ostobaság is volt a viselkedésem - mert nem volt az. Ahogy Laetitia kisasszonynál sem.
- Nem vagyok kifejezetten jó a vigasztalásban, de talán emiatt elhiheti, hogy amit mondok azt azért mondom, mert úgy hiszem. Nem azért, mert most fabrikáltam, hogy felvidítsam. - Újabb mély levegőt vettem, aztán kissé előre dőltem az ágyon, félúton a felállás felé. - Ha jobban esne a kisasszonynak magára hagyom, csak egy valamit még elmondok. Veronián a betegségek nem állnak meg a természetes közegben, a mágia is annak számít. A kisasszony csak elkapott egy mágikus kórt, de sikeresen túlélte, ami nem mondható el több tucatnyi emberről és tündéről, akiket a Beltayne a halálba kergetett. Egyetlen orvosdoktor sem néz le a betegsége miatt senkit... - felé fordítottam a tekintetem és éreztem, ahogy a vonásaim ellazulnak, az ajkaim laposan széthúzódnak, de nem mosolyogtam. - ... engem pedig jobban lenyűgözött annál, hogy ilyen apróságok miatt kevesebbre tartsam. Akár orvos lennék, akár nem.
Felemelkedtem és halkan sóhajtottam.
- Intézkedem az ebédről. Egy fél óra és visszajövök, már ha szívesen veszi a társaságom.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Dühített, hogy a saját érveimet használta ellenem, és hogy ugyan azokat a dolgokat mondta most Dieter a mágiáról, mint amiket én mondtam neki az elmebajokról. Tény és való volt, hogy a traumák nem hagytak mindenkiben egyforma nyomokat, és a különböző megküzdési stratégiák más és más tünetegyüttesek kialakulásához vezettek. Ezen a nyomvonalon haladva így azt sem várhattam el, hogy a mágia azonos módon hasson minden elmére. El kellett volna fogadnom, amit mondott, mégis rangomon alulinak éreztem, hogy beismerjem önnön törékenységemet. Rengeteg pácienssel volt már dolgom, olyanokkal is, akik nehezen ismerték be, hogy problémáik voltak, így volt viszonyítási alapon, ám még ebben a bolondokkal teli őrült világban is ép elméjűnek tartottam saját magam. Ameddig az önelemzéssel jutottam, az alapján minden teljesen rendjén volt, ezért érintett különösen rosszul, hogy az ellenállóképességem nem volt megfelelő.
Tüntetően fixíroztam a falat és nem néztem Dieterre. Kedves próbált lenni ismét, ahogyan attól a pillanattól kezdve az volt, hogy magamhoz tértem. Még előtte is el tudtam képzelni, milyen gyengéden foghatta az ujjai közé a bokámat, amikor bekötöztt, és milyen óvatosan húzta a vállamra a takaró szélét. Hiába mondta, hogy csak őszinte, mert ő maga nem jó a vigasztalásban, nyilván nem ismerte fel a saját képességeit és tévedett, alig tíz perc alatt már másodjára.
- Önre és Aurára nem hatott. - jegyeztem meg szárazon. Sokan voltak ott, így nem volt igaz, hogy a különös átok egyedül engem sújtott volna, de egyetlen másik vámpírra sem emlékeztem magamon kívül. Intettem Dieternek, hogy menjen, és intézze el az ebédemet. Nem tudtam, hogy akartam-e vele utána is beszélgetni. Most valóban betegnek éreztem magamat, a testem is és a lelkem is, és nem tudtam, mi húzhatott volna ki ebből a szégyenből. Eszembe jutottak a nővéreim. Ők ismertek a legjobban, és elég szabados életmódot folytattak ahhoz, hogy nem tartsam magamat kevesebbnek, hogyha én is úgy tettem. Lehet, hogy Aura ájtatossága fertőztt meg, vagy csak túlságosan sokat dolgotam mostanában és elfáradtam… Szalmaszálakat kerestem, amibe kapaszkodhattam volna, de nem találtam egyet sem. Legszívesebben csak örökké az ágyban maradtam volna.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Sejtettem, hogy nem fogok tudni segíteni rajta, legalább is nem úgy, ahogyan ő tudott volna rajtam fordított esetben. Chirurgus voltam, a lábát elláthattam, a testét meggyógyíthattam, de nem voltak olyan szikéim, amik képesek lettek volna kivágni a fertőzést az emlékei közül.
Pedig félig Nachtraben voltam, lehetett volna.
Noha biztosra vettem, hogy Laetitia felháborítónak találta volna, ha a Feledéssel próbálom megoldani a lelkét gyötrő szégyent, de mivel az eszközeim messze nem nyúltak ilyen mélyre a mágia terén ez a lehetőség egyébként sem volt opció.
Mágia. Az okozott minden bajt, mégis ahogy a kisasszony mondta napokkal ezelőtt az őrületről, nem volt senki, aki foglalkozzon vele. A mágusoknak a varázslat egy erő volt, nem betegség. A papoknak egy áldás, a vámpíroknak egy eszköz. Ha kutatták is csak a felhasználását keresték, azt nem, hogyan lehet meggyógyítani az áldozatait.
A száraz, kissé cinikus mondat végigcikázott a koponyám belsején, felvillantva Laetitia igazi fájdalmát. Nem azt szégyellte, hogy tombolt és gátlásait eldobta magától a tündék mágiájára - azt, hogy ő megtette, mikor mi nem.
- Az én elmém elviselte, ahogy egy mágia összekapcsol valaki mással és torz rémálmokba taszít, ami igazabbnak tűnt a valóságnál. Elviselte, ahogy egy mélységi a testembe lép, dróton rángatja minden izmomat és rákényszerít, hogy olyan mágiát használjak, ami csak szörnyetegeknek jár. Elviseli, hogy éjszakánként átélek minden gyilkosságot, minden kegyetlenséget és minden halált, ami innen tíz mérföldre történik, Aura kisasszony pedig végignézte, ahogy a Csillagtalan Éjszaka rászabadul a világra. Ezek nem erények, kisasszony. Csak sebek, amelyek kérgessé tették az elménket. Nem vagyunk tőlük különbek - csak több rajtunk a heg.
Kérte, hogy menjek el, én pedig nem akartam ráerőltetni a társaságomat. Szótlanul az ajtóhoz léptem és kiléptem rajta, egy halk sóhajjal csukva be magam mögött. A gyomromba hideg csomó ült, a lábaimból kifutott minden érzés, és mintha a sóhajjal együtt kevesebb lettem volna - szomorúság. Azt hiszem ezek voltak a szomorúság szomatikus tünetei. Az ujjam önkénytelenül a mellényzsebemhez vándorolt, keresve az elhagyott dohányos szelencémet, aztán megadóan zsebre tettem őket és elindultam a konyha felé. Ha már a lelkén nem segíthettem, legalább azt lássam el, amit képes voltam.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Nem kellett volna irigyelnem mások traumáit. Emlékeztem rá, micsoda téboly volt Aura szemében, mikor a felelveneítette a Csillagtalan Éjszakán látott szörnyűségeket. Nem akartam elképzelni sem, miket láthatott akkor, hiába írta le roppantmód érzékletesen. Mégis, Aura akkor sem engedett a testi vágynak, nem engedett a vérszomjnak, képes volt elmenekülni, mégha egy mélységi is ostromolta az elméjét. Engem mi ostromolt? Tündék. Még így is szánalmasan alulmaradtam az összehasonlításban. Amiket viszont Dieter mesélt, új információknak számítottak. Nem tudtam, hogy ő is kapcsolatba került már azokkal az Istentelen förtelmekkel, akiket a köznyelv mélységinek nevezett el, mert nem tudott jobb szót a körülírásukra. Azt sem tudtam, hogy rémálmai voltak, pedig velem, mint elmeorvosával meg kellett volna osztania ezeket.
A férfi lassan felállt az ágyamról és elindult az ajtó felé, mire azonban felemeltem a fejem, hogy utána szóljak, hogy kérjem, hogy beszéljen, elkéstem. Már kiment a folyosóra. Mérgesen feküdtem vissza az ágyra, de csak magamra haragudtam, nem a férfira. Igazából talán jobb is volt, hogy elment utána nézni az ebédnek, az segített a testi tünetek enyhítésén, ha már a lelkiekkel nem boldogultunk.
Feltettem Rubyt a párnára, és lerúgtam magamról a takarót. Zaklatottságom túl nagy volt ahhoz, hogy pihenni engedjen, és kegyetlenség volt, hogy Dieter magamra hagyott a gondolataimmal, akkor is, hogyha én kértem rá. Egyébként nem is kértem, csak intettem, hogy hozzon enni. Felültem az ágyban, és igyekeztem úrrá lenni a rám törő köhögésen, majd óvatosan letettem a lábam a szőnyegre. A fájdalom hirtelen nyilalt bele, de amikor ráálltam, a benne futó idegek egész egyszerűen megunták, hogy kétségbeesetten jelezzék az agyamnak, hogy olyat teszek épp, amit nem kellene. Az éles kín tompa sajgássá szelidült, ameddig csak egyhelyben álltam, az újabb és újabb lépéseknél viszont mindig előlről kezdődött a szenvedés. Nem bántam. Elegendő volt, hogyha állni tudtam, egyelőre.
A hegedűm az asztal mellett pihent egy külön neki készült tokban. A belsejét bársonnyal bélelték, és pontosan olyan alakú volt, hogy a nemes hangszer beleférjen és egyetlen ujjnyit se legyen képes elmozdulni. Keveset játszottam az utóbbi időben, túl sok volt a beteg, túl sok volt a tennivaló, amikor pedig felértem a lakosztályomba, már túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy zenélni kezdjek. Néhány húr meglazult kissé, ami a közönségnek soha nem tűnt volna fel, de én hallottam. Néhány tekeréssel a nyakon lévő csavarokon felhangoltam, majd az ablakhoz léptem, mintha az erkély volna a színpadom, a felhők és az ég madarai pedig a közönség. Elsőre nem is tudtam mit játszak. A vonót a húrokra illesztettem, de csak álltam, nem voltam képes belekezdeni. Behunytam a szemem és vettem egy nagy levegőt. A fülemben még mindig ott csengtek a boszorkányéj dalai. Mivel nem beszéltem tündéül, nem tudtam megjegyezni egyetlen szövegrészletet sem, de dallamfoszlányokat igen.
A betegeimnek mindig azt mondtam, hogy ahhoz, hogy valamit fel tudjanak dolgozni, előbb fel kellett idézni magát az emléket, legyen az bármily fájdalmas.
Lejátszottam az első összefüggő dallamot amire emlékeztem. Csupán nyolc üem volt, ezt ismételgettem egymás után.
Az emlék felidézése után minél több részletre volt szükség majd érzésekre, amiket a beteg akkor élt át. Ám a legfontosabb, ami a gyógyulás felé vezetett az utolsó lépés volt, és ennek megfelelően éppen a legnehezebb is. El kellett fogadni, hogy ami történt, azon már nem lehet változtatni. Az életünk részévé vált végérvényesen, és formálja a személyiséget épp úgy a jó ahogyan a rossz is. Minden tapasztalás többé tesz minket valamilyen módon, és mi döntjük el, hogy hogyan építjük bele ezt a nagy egészbe.
Cifráztam a dallamon. Hozzáköltöttem trillákat, majd amikor a nyolc ütem végére értem újabb hangokat toldottam a végére, mígnem át tudtam vezetni egy másik dalrészletbe, amire ugyancsak emlékeztem. A merev ujjaim eleinte megbicsaklottak, de éreztem, hogy áramlott vissza beléjük a vér, és vele együtt az élet. A dal az én dalom lett, mert csak én ismertem azokat az apró részleteket, amiket most találtam ki hozzá. Csak én éreztem a játék közben ezeket az érzéseket, és senki másnak nem voltak pontosan ilyen emlékei, mint nekem.
Észrevettem a tünde zene sajátosságait. Sokban más volt, mint a miénk, nem volt olyan kötött, de ezzel együtt egyszerűbb is volt. Hétköznapi dolgokról szólt, egyszerű érzésekről a mesterkéltség minden nyomát mellőzve. Ha kottán láttam volna félrelöktem volna azzal, hogy túlságosan primitív, de most megéreztem, hogy milyen felszabadító volt a szabadsága. Tökéletes alap volt az örömzenélésre, és mosmár sajnáltam, hogy ezt az örömöt bemocskolták, kihasználták és kifordították, hogy egy olyan eufória legyen belőle, ami elveszejtette a józan eszet, és rávett másokat, hogy a tűzbe vessék magukat. Minél több részlet jutott az eszembe annál haragosabb lettem, és egyre agresszívabban gyötörtem a húrokat még végül az egyik elpattant.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A fél óra kegyetlenül hosszú volt, még úgy is, hogy igyekeztem lefoglalni a kezem a gyógytea keverésével. A kasvirág mellett valamennyi cickafarkat is találtam, ami jó volt bárminemű gyulladásra, és természetesen hozzácsurgattam az összes mézet, ami a toronyban csak fellelhető volt. A gyógyfüveknek pocsék íze volt, amit bármilyen jótékony hatás sem ellensúlyozott. Természetesen a teljes művelettel hamarabb lettem kész, mint a levest főző, nyúzott arcú nő, így ismét belefogtam a fel-le járkálásba mindenki legnagyobb bosszúságára. Amikor végül a kezembe adták a tálcát, rajta lefedett cserépedénnyel, a porcelánkancsónyi teával és a vekni, kissé száraz kenyérrel csak biccentettem, aztán sarkon fordultam és kettesével szedve a lépcsőfokokat siettem vissza Laetitia lakosztályához.
Nem volt egyszerű egyensúlyozni mindezzel, miközben az izmaim idegesen nyúltak és húzódtak és valamiért szinte rohanni lett volna kedvem, de sikerült nem magamra borítanom az egészet.
A lakosztály ajtaja előtt lassítottam a lépéseimen, mintha a halkan kiszűrődő hegedű hangja parancsolta volna, hogy legyek tisztelettel. Nem is tudtam, hogy Laetitia kisasszony hangszeren játszott, de úgy tűnt igen kiemelkedően és igen régóta. A hangok simán folytak egymás után, de mégis ritmusosan pattogtak, mint az eső, a dallamív pedig egészen idegen volt, mégis valahonnan ismerős. Sokkal élettel telibb, sokkal erősebb volt, mint a vámpírmuzsikák, de sokkal primitívebb és tisztább, mint az emberek zenéi.
Tünde dallamok voltak, olyanok, amik a múlt éjszaka zúgtak a fülemben.
Nem akartam félbeszakítani, így türelmesen várakoztam, nekidőlve az ajtónak és hallgattam, ahogy a vámpírnő a lázzal és szégyennel küzdve kihegedülte magából a fájdalmat. Nem lehetett más oka. Az egyetlen ok, amiért valaki ott hagyja a betegágyat az volt, amely enyhítette a szenvedését.
A dal egyszer csak véget ért egy félhangos pattanással. Lehunytam a szemem és mint egy villámként a sötét égbolton elképzeltem az árnyvarratot alkotó pecsétet, majd az ajtóhoz léptem és a mágiával lenyomtam a kilincset. Óvatosan próbáltam belépni, de csörgő porceláncsészével és talppal nyitott ajtóval ez szinte lehetetlen volt.
Laetitia az ablaknál állt, én azonban először az asztalhoz léptem és letettem a tálcát.
- Sokkal tovább fog tartani a gyógyulása, ha nem pihen, kisasszony. Az ágyban is hegedülhet.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Hallottam, amikor Dieter bejött, és mivel a hegedűn elpattant az egyik húr ezért óvatosan visszahelyeztem a táskájába. Újat kellett szereznem hozzá, de szerencsére ez nem volt túlságosan nehéz. Legalábbis eddig nem, de legrosszabb esetben kellett lennie Neulanderben is legalább egyvalakinek, aki foglalkozott hangszerekkel. Nem csak én játszottam hegedűn, és láttam már csellistát a toronyban, nem beszélve arról a néhány csemballóról. Nem aggódtam túlságosan, csak el kellett szalajtanom érte valakit alkalom adtán.
- Ma feltűnően sokszor téved, Dieter. - közöltem vele. - Nem lehet ágyban fekve hegedülni, még egy vékony székben ülve is kényelmetlen. Csupán a hosszú hangversenyeken engedélyezett az ülés, hogy a fárasztó ácsorgás ne mehessen a zene rovására.
Nem játszottam zenekarban sosem, csupán szólistaként adtam elő néhányszor jórészt a családomnak, illetve időnként bálokon, hogyha le akartam nyűgözni az ott megjelenteket. Az első, bemutatkozó estélyemre is rövid hangversennyel készültem, hogy úgy ismerjen meg az úri társaság, ahogyan a leginkább magamhoz illőnek éreztem.
A zsémbelődésem ellenére, amikor eltettem a hangszert visszamásztam az ágyba és magamra hajtottam a takarót, hogy legalább a lábamat melegítse. A talpam égőn fájt, mikor végre lekerült róla a terhelés, és ismét foglalkozhattak a sebeim a gyógyulással, jelezve nekem, hogy valóban ellenük dolgozok. Nem rohantam a teához és a leveshez, megvártam, hogy kiszolgáljanak, hogyha már ágyba lettem parancsolva. Én csak követtem az utasításokat.
- Ott tartott az imént, hogy átvette a teste fölött az irányítást egy mélységi. - emlékeztettem rá és egyben jeleztem, hogy nem engedtem el a fülem mellett amiket mondott, csupán késve döntöttem el, hogy hogyan is akartam kezelni, amiket mondott. Úgy döntöttem visszahelyezkedek az orvos szerepébe amennyire lehetett, mert az ismerős volt, és kevésbé éreztem magamat tőle tehetetlennek. Amennyire rendezni tudtam a gondolataimat arra jutottam, hogy a legnagyobb problémám az volt a betegséggel is, és a boszorkányéjjel is, hogy nem az én kezemben volt az irányítás, hanem valami más rángatott dróton akaratom ellenére.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A nő szavai úgy csaptak végig rajtam, mint egy korbácsütés, a gyomromból ismerős meleg bugyogott fel egészen a torkomig, az orrcimpáim pedig finoman megremegtek egy pillanatra. Úgy tűnt könnyebben sértődtem meg, mint szerettem volna, noha tudtam, hogy Laetitia cinikus megjegyzése mögött főleg a közelmúlt sérelmei álltak.
Ez azonban nem tette kevésbé sértővé amit mondott.
- Mélységes elnézését kérem. Sajnos próbálkozok, abban pedig benne van a hiba lehetősége.
Ha igazán szakmai akartam volna lenni csak sztoikus nyugalommal tűrtem volna bármit, amit a betegek a fejemhez vágnak. De ha csak egyként tekintettem volna a kisasszonyra a sok betegem közül meg sem próbáltam volna megvigasztalni, amikor az ágyában összegubózva készült magába roskadni.
Sajnos ez a többlet a kapcsolatunkban most hátrányt jelentett.
Felemeltem a teáskannát és töltöttem belőle az egyik porceláncsészébe, aztán odavittem Laetitiához. Szerencsére legalább a tanácsomat megfogadta, így nem kellett erővel az ágyban tartanom.
- Mindent megtettem, hogy ne legyen pocsék íze, de valószínűleg nem eleget. Tekintse inkább gyógyszernek, mint teának. - fűztem hozzá, miközben átnyújtottam neki a gyógyteát, aztán hátrébb sétáltam és nekidőltem az íróasztalának. A tekintetemet kényelmetlenül hívogatta a saját nevemet viselő feljegyzés-halmaz, azonban leküzdöttem a késztetést és inkább a kisasszonyon tartottam a tekintetem.
- Ha jól emlékszem ott tartottam, hogy az elmémet már számos, ennél kegyetlenebb sérülés érte. A mélységi csak egy ezek közül, de a történet nem sokkal több, mint amit az imént hallott. Az egyik első déli feladatom során el kellett kísérnem egy embertestbe rejtőzött bukottat Hellenburgba, de közben egy északi katona miatt komolyan megsebesültem és közel kerültem az életveszélyhez. A mélységi, aki a feladatom tárgya volt felajánlotta a segítségét, én pedig elfogadtam. A testem begyógyult, de az akaratom ellenére kezdett mozogni, a mélységi pedig felhasználta a varázserőm nagy részét, hogy darabokra szaggassa a támadómat. Ezután természetesen elájultam, és mikor felébredtem semmi nyoma nem maradt az esetnek. Legalább is azt hiszem.
Ez az utolsó mondat volt a legigazabb az egészben. Fogalmam sem volt Azrael hagyott-e bennem bármit magából - azóta nem szólalt meg és nem is láttam. Mégis, valami azt súgta nem ez volt a történet vége.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Úgy tűnik Dieter megsértődhetett, mikor kijavítottam, bár nem voltam benne biztos, hogy a szavaim, vagy a hangnem volt az, ami hatott az önérzetére. Mindenesetre megjegyeztem, hogy mostanában ő is irritábilisabb volt, ugyanis feleslegesen hergelni nem állt szándékomban. Nem én voltam a legjobb beteg, akit kaphatott, de mivel kénytelen volt ellátni, én pedig valóban rászorultam az orvosi segítségre, ezért nem kellett még meg is nehezítenem az együttműködést. Bocsánatot azért nem kértem tőle, a cinizmusát számításba véve kvittek voltunk.
Elvettem a teát. Már a szagán éreztem, hogy ez nem csak kasvirág, hanem valami más is, valami tényleg keserű. Elfújtam a tetejéről a gőzt majd belekóstoltam, és fintorogva letettem. A gejl édessége biztosított afelől, hogy a doktor nem hazudott, tényleg mindent megtett, de volt olyan íz, amin kétszer ennyi méz sem segített volna. Azért hősiesen próbáltam legyűrni.
- Elolvashatja, ha ennyire kíváncsi, nem sok olyat fog találni, amit szóban ne mondtam volna el. Ön nem az a típusú beteg, akinek jót tenne ha megtartanám a következtetéseimet magamnak. - mondtam, mikor láttam hogy tekintete újra a feljegyzéseim felé siklik. Voltak páciensek, akik nem álltak készen az igazságra, de egyelőre Dieternél még nem jutottam ilyesféle felfedezésekre. Eddig mindent tudott kezelni, ami tényszerű volt, és amikor nem mondtam ki hangosan valamit, akkor is ki tudta találni magától is.
Jobban érdekelt azonban az élménye a mélységivel. Egyszerűen és érzelemmentesen mondta el, ami történt vele, ahogyan arra számítani lehetett. És természetesen ami a leginkább irreleváns volt a mi szempontunkból.
- Mit érzett amikor ez megtörtént? Mi járt a fejében amikor valaki más mozgatta a testét, és mi történt, amikor elmúlt? Mellesleg megjegyezném, igen irónikus, hogy velünk hogy bántak a Fakó Napkelet után, de azért nem is olyan sokkal később az emberek is ugyanolyan sötét hatalmakhoz folyamodtak.
Utáltam a képmutatásukat, hogy minket tartottak Istentelen, gonosz lényeknek az Átok miatt, mikor nem voltak semmivel sem különben vagy tisztábbak nálunk. Ha hatalom kzelébe kerültek ugyanúgy megragadták. De ez már csak az én véleményem volt, noha utólag beláttam, hogy cseppet sem tűnt professzionálisnak megosztani ezt a nézetemet a férfival. Hogy a találkozás hagyott benne nyomot abban biztos voltam. Ha a testében nem is a pszichéjében mindenképp, hiszen a mi elménk nem arra lett kitalálva, hogy helyet adjon nálunknál kimondhatatlanul nagyobb entitásoknak. Igyekeztem nem mutatni, hogy már csak a gondolatába is beleborzongtam, hogy ilyesmi megtörténhetett bármelyikünkkel, és abba, hogy két olyan vámpírt is ismertem, akiknek a tudatát valamilyen módon megérintette az iszonyat.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Laetitia visszahúzta a karmait, így akarva-akaratlan cinizmusom valamelyest célt ért. Félmosollyal figyeltem, ahogy a keserű cickafarkteával küzdött, miközben a dühöm szerencsére véglegesen elpárolgott a fintora láttán. Nem akartam feltétlenül sértett keserűségben vesztegetni az időt, és még mindig igen könnyedén tudtam elengedni bármit.
- Manapság minden írott betűre kíváncsi vagyok. De jobban szeretem a kisasszonytól hallani a véleményét, nem gondolom, hogy az a fajta orvos lenne, aki kegyelemből eltitkolna bármit.
Hallottam róla, hogy az emberek hollódoktorai között rengeteg vitát keltett az, hogy megmondják-e a betegnek, hogy mi baja van. Különös és érthetetlen kérdés volt, amit olyan érvekkel próbáltak megtámogatni, mint hogy a betegnek nem tett jobbat az, ha tudott a bajáról. A vámpírok között és különösen nálam ez sosem volt probléma - az én pácienseim mindig tisztában voltak vele mi a problémájuk és én mit tudok tenni ez ellen. Akkor is, ha a tényektől sírva fakadtak, megkeseredtek vagy haragra gerjedtek.
Természetesen tisztában voltam vele, hogy nem volt kielégítő az elbeszélésem, de az utóbbi pár napban lassan elfogadtam, hogy gyatra mesélő vagyok. Elmondtam a történet csontvázát, ha Laetitia kisasszonyt más is érdekelte, arra úgy is rákérdezett.
Mint ahogyan most is.
- Rettegtem. - feleltem egyszerűen. Nagyon nehezen tudtam csak körülírni az érzést, amit a bukott angyal Azrael jelenléte okozott, de ez egy biztos pont volt. - Mintha zuhantam volna, kapaszkodó és segítség nélkül a semmiben, miközben tudtam, hogy közeledik a pillanat, amikor vége az életemnek. Mintha megfosztottak volna minden erőtől és akarattól, csak a tudatomat hagyták volna meg, hogy figyelhessem azt, amit a nevemben tettek. De éreztem. Éreztem, ahogy az erő áramlik rajtam, mintha egy darab faág lennék amit villám hasít keresztül, hogy aztán kitörjön és megtegyen valamit, amit én elképzelni sem tudtam.
Egyre gyorsabban és egyre hangosabban beszéltem, aztán hirtelen a torkomon akadt a következő szó.
- Aztán... amikor felébredtem az ájulásból... mintha hiányzott volna valami. Emlékeztem mindegy egyes pillanatra, tudtam, menyire rettegtem és mennyire utálatos volt... De mégis, mintha valahol a koponyám egy sötét zugában arra vágytam volna, hogy megint halljam a mélységi hangját.
Észre sem vettem, hogy a hátam lassan meghajlott, a végén már egészen előre görnyedtem és a hajam is a szemembe lógott. Sietve kiegyenesedtem és félresöpörtem a fehér-fekete tincseket.
- Elnézést, sajnos az emlék kissé... megfoghatatlan. De arra talán hasznos volt, hogy nem vagyok képes elítélni azóta sem a kultistákat, sem a Fakó Napkeletet. Ha ilyen egy mélységi, és még hozzám is közel tudott férkőzni egy nincs olyan, aki ellen tudna állni nekik.
Valamiért fázni kezdem, így átfogtam magam a karjaimmal, de hogy leplezzem előbb összefontam őket a mellkasom előtt.
- Szóljon, ha fárasztom. Most az ön felépülése fontosabb, mint az enyém.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Továbbra is küzdöttem a teámmal, és igyekeztem a beszámolót kellő távolságtartással hallgatni. Úgy jártam a legjobban, hogyha inkább bele sem gondoltam, milyen hatalom közelében járt a férfi, csupán azokra a részletekre koncentráltam, amiket értettem, és amik Dieter pszichéjének szempontjából lényegesek voltak. Minden mással magamnak bizonyosan csak ártottam volna, de lehet, hogy a férfinak is, és ezt szerettem volna elkerülni. Szerencsére bármilyen fintorba is torzultak a vonásaim, azért most lehetett a tea pocsék ízét okolni. Az mentette meg, hogy tisztában voltam vele, hogy jót tett, és hogy szükségem volt rá. A kasvirág kellett a tüdőgyulladásra, a cickafark pedig, ami ezért a rettenetes keserűségért felelt nem csak gyulladáscsökkentő volt, de a női bajokra is a legkiválóbb orvosság.
- Mivel ágynyugalomra ítélt, annyit tehetek csupán, hogy hallgatom önt. Kérem, ha úgyis tűnik, hogy fárasztana, véletlenül se hagyja abba, mert azzal átengedne a szörnyű unalomnak.
Ez volt a legrosszabb a betegségben. Lehetett aludni, olvasni és beszélgetni másokkal, de semmi mást. Még zenélni se állhattam fel, ha pedig a betegeim mellett lett volna a helyem mert komplikációk léptek fel, akkor is kénytelen voltam Dieterre hagyatkozni, hogy megoldja helyettem. Az állóképességem egyelőre nem lett volna megfelelő egy kisebb műtét elvégzéséhez sem. Marad hát a beszéd, és a psichoanalízis, aminek segítségével egy kicsit talán hasznosnak és kompetensnek érezhettem magam jelen helyzetemben is.
Kerestem a fogást a történeten, egy kiindulópontot, ahonnan tovább tudtunk haladni, de ez nem volt könnyű feladat. Jól mondta a vámpír, amikor úgy írta le az emléket, hogy „megfoghatatlan”, hiszen én, aki sosem tapasztaltam meg a bukottak közelségét - és nem is szerettem volna - nem igazán tudtam hűen elképzelni, hogy milyen is lehetett. Még csak különösebben tehetséges mágus sem voltam ahhoz, hogy a számban érezzem a hatalom ízét, noha az erőm rohamosan gyarapodott a Csillagtalan Éjszaka óta. Nem tudtam egyelőre mire vélni a jelenséget, így nem is konzultáltam róla senkivel, csak próbáltam kitapasztalni a saját, folytonosan táguló határaimat.
A vágyakat viszont értettem. Tudásvágy, hatalomvágy, vagy akár a szeretethiány, még tovább haladva ezen a vonalon pedig a testi vágyak mind olyan dolgok voltak, amiket ismertem, tapasztaltam, és elegendően hétköznapi volt ahhoz, hogy most is vissza tudjam rántani a gondolataimat a realitás talajára. Még akkor is, ha egy felfoghatatlan fenevadról beszéltünk.
- Mit gondol, miért akarja őt újra hallani? A hatalom tetszett, amit az ön kezébe adott? Vagy talán az érzés, hogy nem volt egyedül, elhagyatva a saját gondolataival?
Ezek csupán találgatások voltak, és a világért sem akartam volna befolyásolni. Szerencsére ahogyan eddig megismertem, nem volt szüksége rá Dieternek, hogy irányítsák a gondolatait, de a támpontok segítettek, így most is csupán ennyit akartam adni neki. Újabbat kortyoltam a teámból és örömmel fedeztem fel, hogy minél nagyobb adagokban nyeltem le egyszerre, annál kevésbé éreztem az ízét, ráadásul még gyorsabban is fogyott.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Szinte ki tudtam volna találni a válaszát akkor is, ha nem mondja ki. A legtöbb fiatalkorú beteg rettentő rosszan viselte az ágyhoz kötött helyzetet, főleg akkor, amikor a betegség heveny szakasza már lecsengett, a visszaesés veszélye azonban még jelentős volt. Pontosan tudtam, miért, unatkozni a legszörnyűbb dolog volt a világon.
- Ahogy gondolja. Ha túl fáradt lesz úgy sem valószínű, hogy ébren tud maradni annyi ideig, míg az unalom erőt vesz a kisasszonyon.
Féloldalra fordulva lepakoltam a teáskannát az asztal egy tenyérnyi üres részére, aztán a még szerencsére kellemesen meleg cserépedényt és a hozzá tartozó evőeszközöket tálcástól odavittem Laetitia ágyához.
- Azt hiszem nem árt, ha eszik valamit, ami elnyomja a füvek ízét.
Megvártam, míg elveszi tőlem az ételt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve az íróasztala mögé sétáltam, felkaptam a párnázott széket és közelebb hoztam hozzá.
- Már ha megengedi. Kezdett fájni a derekam az asztalnak dőlve és furcsán venné ki magát, ha mögé ülnék be. - mosolyodtam el kissé, időt nyerve, hogy elgondolkodhassak a válaszon.
Hogyan tudtam volna leírni azt, amit éreztem valakinek, aki sosem találkozott a mélységi fenevadak elképzelhetetlen, torz őrületével?
- Egyik sem, azt hiszem. Ismeri az érzést, amikor egyik napról a másikra eltűnik valami, ami végtelenül zavarta addig de mégsem tud neki örülni? Egy tüske a körme alatt, egy idegőrlő látogató, egy sorscsapás, ami minden nap megtörténik. Nincs kivétel, nincs szünet, minden napnak része a tüske. Aztán egyszer csak, amikor már biztosra venné, hogy abban a pillanatban következik azt veszi észre, hogy eltűnt. Ott kellene lennie, de még sincs. És ha az első alkalom után történik meg, vagy a második, vagy a harmadik örülne neki, de akkor, ott a sokadik napon már ott kellene lennie. Mert ha nincs ott valami nem működik jól a világgal. Valami hiányzik a világból. Azt hiszem ilyen érzésem volt a mélységi távozása után, még úgy is, hogy alig egy percre fogadtam csak be. Mintha leéltem volna egy egész életet úgy, hogy ott van, aztán hirtelen kitépték volna.
Azt vettem észre, hogy az ingemet markolom a vállam fölött - pont úgy, mint a Beltayne éjjelén. Fanyarul mosolyodtam el, miközben Laetitia arcát kerestem a tekintetemmel.
- Ezt akkor csinálom, ha küzdök valami ellen. Mintha a testem is részt akarna venni, ami tudom, hogy ostobaság, de a tündék éneke alatt is ugyanezt a mozdulatot csináltam. És most bizonyítja, hogy sokadjára is tévedtem - nem tűnt el nyom nélkül. És ez a gondolat rettenetes és félelmetes. Nem akarok kultista lenni, nem is leszek soha, amíg van beleszólásom. De mi van, ha nincs?


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Fázni kezdtem. Nem úgy, mint amikor kint a legfagyosabb téli szelek fújtak, és már a legvastagabb kabát sem volt elegendő, hanem mintha belülről dideregtem volna. Láz. A gyógynövények idővel meg fogják tenni a hatásukat, de úgy tűnt, egyelőre a betegség állt győzelemre. Belekanalaztam a levesbe. Az íze a teafüvek után a legfinomabb ambróziára hasonlított, volt benne elegendő zöldség és tészta is, a szakácsnő pedig még némi tyúkhúst is csempészett bele. Reméltem, hogyha jobban leszek, akkor is emlékezni fogok a kedvességére. Sokat jelentett ilyen ínséges időkben. Lassan ettem, és közben hallgattam Dietert, ahogyan szakadozva próbálja megfogalmazni az érzéseit a mélységivel kapcsolatban. Türelmesen megvártam, ameddig a végére ért, és egészen koherensen sikerült összekovácsolnia a gondolatait, amiért mindenképp megérdemelte az elismerést.
Mégis felkuncogtam a végén, teljesen oda nem illő, és cseppet sem professzionális módon.
- Elnézését kérem, tisztában vagyok vele, hogy amit elmesélt a legkevésbé sem nevetséges. - kértem rögtön bocsánatot a nem helyénvaló viselkedésemért, majd némi köhögés és torokköszörülés után igyekeztem magyarázattal is szolgálni. - Azért nevettem, mert ahogyan leírta a helyzetet, az erősen hasonlít egy tipikus toxikus kapcsolatra. A kevés lélekgyógyász közül az egyik, aki nem Istenben kereste a megoldást azt mondta, hogy kapcsolatokban sérülünk és kapcsolato során is gyógyulunk, így a sebeinket is okozta valaki. Így jutott el a tudomány a mérgező kapcsolat kifejezésig. Ez egy olyan állapot két ember között, amikor az egyikük a bántalmazó a másik a bántalmazott, ám utóbbi mégsem tud elszakadni. Egyrészt azért, mert érzelmi síkon kötődik hozzá, a másik ok viszont pontosan az, amit ön megfogalmazott. Megszokta, hogy ez az élet rendje és hogyha másképp lenne, hiányozna még a szörnyűség is. Félelmetes, hogy egy mélységi néhány perc alatt ki tudott ilyesmit alakítani, de szeretném megnyugtatni, hogy van földhözragadt precedens is az érzéseire.
Újra kiszáradt a torkom, így kanalaztam kicsit a levesből, és megettem a répát is. A gyerekek valamiért utálni szokták a zöldségeket, de nekem kevés kivételtől eltekintve nem nagyon voltak ilyen problémáim. Mindig jó szakácsunk volt.
- Nem is értem hogyan várhatta el, hogy nyomtalanul tűnjön el. Egy ilyen hatalmas erőt az emberi elme nem bír el, még ha nem is őrült bele, akkor is sebet üthetett rajta. Ami fontos az az, hogy tudatosítsa magában, hogy az nem egy természetes állapot volt. Sajnálatos módon olyan vizekre eveztünk, amelyről nagyon keveset tudok és nem tudom hogyan lennék képes gyarapítani az ismereteimet. Egy biztos, ha maga nem akarja, akkor nem lesz önből kultista. Ha hiányzik az erő, vonzódik hozzá, amire akkor képes volt, akkor jusson eszébe, hogy az nem az ön ereje. Az máshol van. Meg kell keresni pontosan hol.
Levettem Ruby Rose-t a vállamról és Dieter felé nyújtottam.
- Felírtam a naplómba, hogy talán jót tenne önnek egy saját háziállat, vagy valaki aki iránt felelősséggel tartozik. Még mindig úgy gondolom, hogy az ön esetében az egészséges kapcsolatok kialakítása a megoldás, és egyben horgony lehet a kísértés ellenében is.
Remegett a kezem. Ruby apró volt, szinte semmilyen súly nem nehezedett rám, de a hidegrázás újult erővel tört rám és már nem bírtam elrejteni.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A nő nevetésére rosszallóan vontam össze a szemöldököm egy pillanatra, de aztán csak sóhajtottam és gondolatban vállat vontam. Végülis úgy beszéltem egy mélységi fenevadról, egy isten- és embertelen lényről, mintha az elhidegült, elhagyott szerelmem lett volna. Mintha a keblemre öleltem volna egy kígyót és szomorú csodálkozással néztem volna, ahogy belém mar.
A különbség csak annyi volt, hogy ez a kígyó megvárta, míg a legkiszolgáltatottabb vagyok és rávett, hogy magamhoz öleljem.
- Ne haragudjon, kisasszony, de a legtöbb beteggel ellentétben engem sajnos nem nyugtat meg a tény, hogy nem én vagyok egyedül ilyen helyzetben. - mosolyodtam el bocsánatkérően. Nem is értettem miért sajnáltam, hogy Laetitia kifejezetten körültekintő és részletes elemzése nem érte el a kívánt hatást, de szerettem volna, ha sikerélménye van. - Viszont ez a legkevésbé bajos kórképem. Csak akkor jön elő a hiányérzet, ha az emlékek előhozzák, a hétköznapok során észre sem veszem.
Ahogy a tekintetem egy pillanatra lecsukódott, a villanásnyi sötétben láttam magam előtt a nedves, recsegő cuppogással kiforduló északi katonát. Hallottam az azonnal bugyborékolásba fulladó sikolyát, láttam a sötét tünde Wyn rettegő tekintetét. Nem vágytam arra az erőre, soha nem akartam ilyen könnyedén kufárkodni az élettel. Éppen elég volt az emlék, ahogy bőr hasad és izmok szakadnak szét, mert én azt akartam.
Ahogy a vámpírnő felém nyújtotta az apró, vörös sárkánygyíkot, a testén végigfutó reszketés kirántott a rossz emlékek közül. Engedtem Rubynak, hogy felkapaszkodjon a vállamra, aztán óvatosan megérintettem tenyérrel Laetitia homlokát. Természetesen tűzforró volt, a hidegrázás arra utalt, hogy a láza épp emelkedett. Volt rá megfelelő gyógyír - olyan helyeken, ahol sok alkimista ütötte fel a boltját. Most csak el kellett viselnie, vagy... Nos, volt még egy mód.
- Kérem ne értse félre a szándékaimat, de talán jót tenne a kisasszonynak most egy langyos fürdő. Szinten tartaná a lázát, míg a gyógyfüvek hatni kezdenek és kevésbé rázná a hideg.
Éreztem, ahogy apró, tűhegyes fogacskák kapaszkodnak bele a fülembe, így odanyúltam és tüntetően megdörzsöltem az apró sárkánygyík fejét. Az állatokat jobb volt hamar leszoktatni a rossz berögződéseikről, különben egész életükben olyanok maradtak. - Egyébként sosem gondolkoztam még el, hogy háziállatról gondoskodjak, noha eddig sosem maradtam huzamosabb ideig egy helyen. De nem hinném, hogy a Neulanderek túl sok kivételt tesznek a sárkánygyíkjaikkal.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Sejtettem, hogy ezt fogja mondani, így csak megengedőn mosolyodtam el a doktor szavain. Valóban nem segített egy tüdőbajoson, hogyha tudta, hogy a szomszéd is az, ugyanakkor az elmetöröttek hajlamosak voltak magukat a világon kívülállónak tekinteni, mintha a kórságuk csupán őket sújtotta volna. Ezt az érzést próbáltam enyhíteni Dieterben.
- Nem is azért mondtam, hogy ettől jobban érezze magát, hanem azért mert hogyha a mélységivel való találkozást képes egy hétköznapibb helyzethez kötni, akkor egyszeriben a megoldása is tűnhet egészen hétköznapinak. Ráadásul az izoláltság különösképp ártalmas dolog. Ha most nem is érzi a hatását higgye el, hogy ez mind a hosszútávú kúra része. - magyaráztam neki. Ha nem lett volna a testi gyengeség, mostanra már egészen elememben éreztem volna magamat. Sajnálatos volt, hogy ilyen körülmények között kellett sort kerítenünk a következő terápiás alkalomra.
A fürdő ötletére letettem a kanalat, és vigyorogva helyeztem az állam a tenyerembe. Azzal, hogy kimondta, hogy ne értsem félre, ellenállhatatlan vágyat ébresztett, hogy szánt szándékkal félreértsem a javaslatát. Kajánul vigyorodtam el, pedig bár sokmindenre vágytam éppen, a szex nem volt köztük.
- Talán kimaradt volna a jelenetből, amikor a szolgálóim megfürdettek? Nem hittem, hogy Anna és Eve olyan prűdek, hogy kiküldjék, sokmindent láttak már…
Magamba lapátoltam a maradék levet, utána odanyújtottam az üres tányért és a tálcát. Már csak néhány kanállal volt így nem tartott soká. Ruby Rose esetére viszont szomorúan megráztam a fejem. Még most is hordtam ellenőrzésekre, pedig én nem hétköznapi vendég voltam a toronyban. Szerencsére az apró sárkány szépen növekedett, a kedve is jó volt, és már egyszerűbb trükköket is megtanítottam neki, így még nem adtam rá okot, hogy elvegyék tőlem.
- Sajnálatos módon a Neulanderek csak nagyon ritkán adnak tréningezett állatot kívülállóknak. Még nekem is csak úgy sikerült megszereznem Rubyt, hogy egyébként megölték volna a satnyasága végett. Ám az ön esetében nem is Neulander állatra gondoltam, hanem mondjuk egy kutyára, aki önnel tarthat, ha mégis utazni támadna kedve.
Azt mondják, a kutya az ember legjobb barátja, miért ne lehetett volna a vámpíré is? Dieternek ráadásul ideális társ lehetett volna, hiszen okosak voltak, erősek, lekötötték a figyelmet, sokmindenre meg lehetett őket tanítani, és mindezt vak hűséggel és végtelen szeretettel hálálták meg. Végül újra lerúgtam magamról a takarót, és lendületesen álltam fel egyenesen a férfi elé. Elnyomtam a fintort, amit a lábamba nyilaló fájdalom okozott, most sokkal több minden forgott kockán.
- Egye fene, csinálhat nekem hűtőfürdőt. Nem vagyok szégyellős.
Nem bírtam elnyomni az arcomra kiülő kihívó, de egyben játékos kifejezést. Fogalmam sem volt, hogy a férfi hogyan állt ehhez a kérdéshez. Abban biztos voltam, hogy meztelen nőt már látott, kellett neki, ugyanis műteni ruhában meglehetősen nehéz volt. Úgy sejtettem, hogy utazó orvosként volt alkalom rá, hogy szülést is le kelljen vezetnie, így a női anatómia nem volt ismeretlen számára. Más kérdés volt persze, hogyha nem kifejezetten orvosi környezetben találkozott a női nemmel… de ott volt a boszorkányéjen, így sok embert és tündét láthatott a legkülönfélébb módokon összegabalyodva. Nem féltettem az ártatlanságát, inkább a reakciójára voltam kíváncsi.
- Mivel pedig a maga ötlete volt, így kénytelen lesz a kád meleltt ülve is társaságot nyújtani nekem, mert oda még könyvet sem vihetek magammal. Eszembe jutott, hogy önt is bele kéne ültetni a langyos vízbe ezért de… ennyire kegyetlen nem vagyok.
Csak játék volt. Egy módfelett szórakoztató játék, de hát beteg voltam, mégis mit kellett volna tennem?


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Úgy tűnt Laetitia mégis csak félreértette a javaslatom – vagy csupán ilyen volt a természete. Az ajkai úgy húzódtak mosolyra, mint egy macskának, aki megpillantotta a sarokba szoruló egeret, a tekintetében játszó cinkosság pedig szerencsére túlment azon a vékony határon, ami képes volt zavarba hozni. Észrevettem, hogy szugerálni akart, így sokkal könnyebb volt megőrizni a hidegvéremet.
Ennek ellenére hosszan beszívtam a levegőt, ahogy egy pillanatra elképzeltem a meztelenül fürdőző Laetitiát, végül azonban csak visszamosolyogtam rá – noha lényegesen kevésbé kihívóan.
- Gondolja, hogy tudnék a sebeiről, ha lemaradtam volna? Csupán úgy gondoltam, megelőzöm a későbbi esetleges komplikációkat, így szánt szándékkal diszkréten távol álltam.
Az arcomon különös, magam által is értelmezhetetlen fintor szaladt végig, ahogy rájöttem, hogy voltaképpen beleestem a csapdájába.
- Na nem mintha azért javasoltam volna, hogy bármit bepótoljak.
A mentegetőzés egyenlő volt a vereséggel, azonban mint tapasztalatlan szópárbajozó egyik hibából a másikba estem, mintha süllyedtem volna el egy ingoványban és a kapálózásommal csak gyorsítottam volna a folyamatot. Az ujjaim a mellényzsebemet tapogatták egy kifogást jelentő szál cigaretta után, de annak hiánya ezúttal is orvul cserbenhagyott.
Ahogy elterelődött a szó egy kissé összeszedtem magam és zsebre tettem a kezem.
- Nem is tudom. Talán, bár kutyát sem tudom, honnan lehet egyszerűen szerezni.
Az emberek között sokan férfiasnak tartották a kutyák tartását és idomítását, míg a macskák inkább a gyermekek és a nők hóbortjai közé tartoztak. Természetesen rám nem voltak befolyással ezek a dolgok, de a Laetitia által említett kapcsolathoz több kellett, mint hogy egy vadászkopókat tenyésztő gazdától vásároljak egy fiatal kölyköt.
Aztán az egész gondolatmenetnek végeszakadt, ahogy a nő meglepetésszerűen felállt és nekem szegezte a tekintetét. Most vettem csak észre mennyivel alacsonyabb volt nálam így mezítláb, szinte teljesen hátra kellett szegnie a nyakát arról a pár ujjnyi közelről, ahol állt. Zsebre vágott ujjaim bizseregtek, miközben a késztetéssel küzdöttem, hogy megérintsem az arcát – talán az segített leginkább, hogy az arcomon éreztem a bőréből sütő lázas meleget.
- Nem gondoltam, hogy igényt tartana a társaságomra a vízben is. De sajnos nem vagyok a hideg víz híve, hacsak nem muszáj, így hacsak nem ragaszkodik hozzá, megmaradnék a kád mellett.
Igyekeztem semleges arcot megőrizni, miközben a hallásom eltompult és csak a saját szívverésemet hallottam a fülemben. Sajnos ezek a szomatikus jelenségek ismerősek voltak és koránt sem egy érzelmi folyamathoz kötődtek – az azonban, amihez igen jelenleg a legkevésbé produktív és legfelelőtlenebb dolog lett volna, amit kitalálhattam. Aprót szusszantam, hogy kitisztítsam a fejem, de nem léptem el és nem is hajoltam hátra. Ha Laetitia kisasszony ilyen játékot akart játszani, megadtam neki a méltó kihívást.
- Remélem a kisasszony sem remélte, hogy ilyen könnyen zavarba hozhat. Azért ennél többet kell tennie, főleg azután hogy az ölemben hoztam fel a szétszakadt hálóingjében.


_________________
"Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele."
- Pruinos
Felhasználó profiljának megtekintése
Láttam az összeszűkülő pupilláját, és hogy a sápadt, már-már márványszínű arc mögött kitágultak a hajszálerek. Még ha tartotta is magát, a teste reakciói elárulták, hogy nem hagytam hidegen. Legalábbis, ami az érzelmek nélküli erotikát illette, másra nem számítottam. Tartotta a szemkontaktust, és el tudtam képzelni mekkora küzdelem keleltt ahhoz, hogy ne tegyen egyáltalán semmit. Ha ellép veszített, ha hozzámér, akkor is, így maradt a merevség és az acélakarat. Nem ostromoltam annyira, hogy mindenképp feladja a harcot, és elsőre ennyi talán elég is volt.
- Majd meglátjuk végül mennyire lesz szüksége. De elismerem, az a hálóing erős indítás volt. - még egyetlen pillanatig kitartottam a kihívó mosolyt, utána viszon elléptem tőle, és az ajtó felé sétáltam.
- Anna! - kiáltottam, de rossz ötlet. Az éles hang megfájdította a torkom, újra erősebben éreztem a fájdalmat a tüdőmben, és még egy köhögőroham is rám tört. Szerencsére a szolgálóm a kzelben ólálkodott, ahogy kellett nekik, hogy mindig a rendelkezésemre álljanak, így a lány sietős léptekkel nyitotta ki az ajtót. Arcán őszinte megkönnyebbülés tükröződött, hogy talpon látott, és valamennyire épségben. Biztosan tudott a betegségről is, nem hittem, hogy Dieter ne tájékoztatta volna, mikor az ebéd ügyében intézkedett.
- Örülök, hogy végre magához tért úrnöm. Parancsoljon velem.
- Készítsd össze a toalettemet egy hosszabb fürdéshez. Előre melegített törölközőt szeretnék, habfürdőt, és három párologtatót illóolajokkal. Vizet ne melegíts, hűtőfürdő lesz.
A lány egy röpke pillanatig a kezét tördelte, felváltva nézett rám és Dieterre. Nagyon lassan megemeltem az egyik szemöldökömet, és szerencsére ennyi elég volt ahhoz, hogy kibökje, ami a lelkét nyomta.
- A… az úrnak is ugyan ezt?
Kedvem lett volna felnevetni. Sok pletykára adtam volna alapot, hogyha rávágom, hogy természetesen igen, de azért eddig nem akartam elmenni, csakhogy zavarba hozzam a doktort. Nem tudtam, hírbe hoztak-e már minket, de eddig minden csak alaptalan találgatás lehetett. Nem tudták, milyen fokon voltunk rokonok, ráadásul szűkösen voltunk a toronyban, a cselédek java pedig meg sem próbálta kibogozni a vámpírok bonyolult viszonyait. Ha viszont most bizonyítottan együtt fürödtünk volna - vagy legalábbis erre utaló kijelentéseket teszek - akkor rögvest termékeny talajt adtam volna a pletykálkodásnak.
- A doktor nem lázas, nincs szüksége hűtőfürdőre, de az állapotomra való tekintettel mellettem marad. Hozzanak neki a kád mellé egy kényelmes széket. Köszönöm.
- Igenis, Laetitia úrnő. - hajtott fejtett a lány, majd elsietett. Én még visszamentem a szobába és kerestem egy köntst, meg egy papucsot.
- Furcsán fog kinézni, hogy kidugott lábbal fekszem a kádban. - húztam el a számat. A póz már elképzelve is jelentősen rontotta a Végzet Asszonya imázsomat, főleg, ha tovább akartam a doktort piszkálni. Vissza kellett volna fognom magam. Felkerült a köntös, a papucs, a törölközőm és az egyéb fürdőszobai kellékeim már érkeztek… Minden készen állt.
- Jön? - kérdeztem végül a doktort.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 3 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.