[Magánjáték] Szembenézés az Ismeretlennel (Naela&Aura)

A csillagtalan éjszaka után úgy tetszett, hogy minden azon az ösvényen folyik tovább, mint előtte volt. Miután hazaértem, két hét sem kellett, és újra fogadtunk vendégeket, messziről jött diplomatákat és déli küldötteket. Minden alkalommal azonban, amikor rájuk tekintettem, nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy egyre több fegyver, testőr és bonyolult talizmán van náluk, nyilván önvédelem céljára. Mindenki félt, és nem is alaptalanul.
Lelkészből is egyre többet láttam. Nem tudom, hogy mi történhetett velük, de elhagyták a pajzsot, és mélykék, büszke palástjukat is levetették. Helyette értelmezhetetlen, misztikus szimbólumokkal teli köntöst öltöttek, és utánuk rózsatömjén édes, de számunkra maró illata terjeng a toronyban. Néha, amikor kinézek az ablakomon este, a parókia ablakából éteri, természetellenes kék fényt látok kiszűrődni - valóban megbomlott a világ.
A lelkészek látványa viszont egyre többször emlékeimbe idézi nevelőatyám barátságos arcát, aki oly" szeretettel befogadott átkozottként is gyermekkoromban. Aggodalom járta át a szívemet, amikor hallottam azt is, hogy szent hadrendbe állítják őket a falvak védelmében - apám nem volt ugyanis tehetséges harcos, amennyire ismertem. Egyik nap aztán nem hagyott nyugodni a mély aggodalom, így kikértem az eltávozási engedélyemet egy hétre, és a helyi Schwarzritter futárokkal megterveztük a legbiztonságosabb gyalogútvonalat Brückendorfba, szülőfalumba. Így is egy nappal hosszabb lett az átlagosnál, így rögvest felkerekedtem, és a déli hegységek biztonságos, irányába tett kitérővel indultam útnak. Gyalogolnom azért kellett - úgy mondta a futárlegény - nehogy magamra vonjam a mozgást távolról érzékelő túlvilági rettenetek tekintetét. Még így is, magasan fölöttem keringetnem kellett Zephyrt, hogy időben értesüljek az előttem álló esetleges veszélyekről. Nem volt épp gyors, de így lett a legbiztonságosabb utam.
Második nap délben aztán leszakadt az ég, és a kobalt hasú gomolyfelhők tartályaiból sűrű eső zúdult a vidékre. Hű madaram vijjogva kényszerült vissza vállamra, magam pedig rohanni kezdtem az első adandó fedezékig, ami egy tágasabb sziklahasadék belsejének ígérkezett. Mire beértem oda, a kora nyári záporba már apró szemű jég is keveredett. Átázottan dőltem a barlang falának, ahol gyolcszsebkendőmmel igyekeztem a didergő barátom tollairól felitatni a vizet. Ekkor azonban mozgás hangja ütötte meg a fülemet, mire nyomban odakapva a fejem fel kellett fedeznem, hogy nem vagyok egyedül a menedéket keresők sorában - egy másik hölgy is, nyilván utazó, átázva állt kissé beljebb a barlangban. A napot elhomályosító fellegek miatt nem tudtam kivenni alaposan vonásait, feltételeztem, hogy helybéli lehet, vagy talán ő is futár. Diplomatához méltóan, minden körülmény között, udvariasan köszöntöttem őt.
- Szebb napot a kisasszonynak! Nem bánja, ha magam is meghúzódom itt barátommal, míg a vihar csendesül?

Nem mentem messze a déli nagyvárostól, Hellenburgtól, de azért kimozdultam, nem bírtam ott tölteni minden időmet. A tömeg, az a sok bámészkodó és hátam mögött sugdolózó ember, olyan zavaróvá vált számomra. Mindig volt hol aludnom, a nefilimeknek megvan egyfajta kiváltsága ilyen téren, ám nem szerettem visszaélni ezzel. Amikor egy család befogadott, akkor segítettem a főzésnél, énekeltem nekik, játszottam a gyerekekkel és táncoltam is velük, olyan volt, mintha ünnepelnénk és olyan varázslatos érzés volt, hogy boldogságot vihettem a házukba egy éjszakáért cserébe. Most azonban egy kis magányra van szükségem, hogy átgondoljam a találkozóimat. Találkoztam vámpírokkal, fura szerzetekkel, tündékkel is, az egyik iránt fura érzéseim vannak, ha rá gondolok, ezért őt kihagyom inkább az elemzésből.
Nem voltam valami figyelmes, annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre a közeledő szürke felhőket, amik eltakarták a ragyogó nap sugarait. Esőpermetet éreztem az arcomon, majd a kezemen. A ruhámon egyre több helyen cseppek jelentek meg pöttyöket hagyva maguk után. Esni fog és nem fordulhatok vissza. Körülnéztem és kerestem valami menedéket, ahol nem ázom el annyira. Mire megtalálom a barlangot, addigra kapok az áldásból és kicsit fázok is. A barlangban a kardomat a kezembe véve körülnézek, nem szeretnék valami veszélyes állattal találkozni. Szerencsére üres, nem elég nagy, hogy itt éljen egy medve mondjuk. Leülök a földre és a hajam kezdem el birizgálni. Nincs nálam elég élelem, meddig fog szakadni az égi áldás, azon gondolkozom, hogy vészeljem ezt át, amikor egy magas alak jelenik meg a barlangban, a falnak dőlve és mintha valami madarat tisztogatna. Kicsit megköszörülöm a torkom, hogy ne ijesszem meg nagyon, hogy nincs egyedül. Nagyon magas, nem is láttam még ilyen magas embert, ráadásul nem nőt.
- Szebbet neked is! Csak nyugodtan, ez a természet tulajdona, amit magam is csak átmenetileg használatba vettem. Kedvesen mosolygok és felállok a földről, hogy bemutatkozhassak. Kicsit zavarban vagyok, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire magas, gyermeknek érzem magam.
- Naela vagyok. Mondom határozottan és kihúztam magam, bár sokkal magasabb nem lettem tőle.

Végignéztem a nőn, akire így kiegyenesedve több természetes fény  vetült. Ruháját nem tudtam megfigyelni, mert nagy útigúnya takarta, ami valahogyan, mintha lenne mögötte valami, felpúposodott kissé a hátánál. Nemesnek tűnő vonásai voltak, olyanok, mint akit nem gyötörtek meg a szántóföldek művelése közben a nap szárító sugarai. A szemében volt valami különös azonban, azonnal kitűnt, hogy nem ember az illető. Sőt, mitöbb, valami olyasféle furcsa érzést keltett bennem, amit megmagyarázni nem tudtam ugyan, de mélyen felkavart, és erőteljesen taszított.
Kedvesen szólt, így hát a modorával nem volt baj. A nevét viszont nem tudtam hová tenni. Emberek és vámpírok nem nevezik el így gyermeküket, tündének meg rövid volt a füle - noha lehetett ettől még féltünde valójában. Démonra gyanakodtam egyelőre, ámbár mint magam is átkozott, ez nem adott, csak kicsit több elővigyázatosságra okot. Minden esetre, a biztonság kedvéért gyorsan mégegyszer áttapogattam Zephyr tollazatát a zsebkendőmmel, mire a partnerem jó alaposan, tollazatát felfújva megrázta magát, én pedig felültettem vállamra, szokásos helyére. Bal kezemmel diszkréten megfogtam kardom hüvelyét, ha esetleg gyorsan fegyvert kellene rántanom, majd diplomatásan a mellkasonhoz tettem a jobbat, és enyhén meghajoltam, mint szokás volt.
- Aura von Neulander vagyok, örvendek, Naela kisasszony.
Köszöntés után pedig elmosolyodtam annyira, hogy elég látszódjon a szemfogamból - noha nekem ehhez nem kellett sokat húznom az ajkaimon. Egyrészt szántam ezt jelzésnek, hogy ha a Neulander nevet ismeri, hát lássa, hogy nem csak egy közönséges emberrel áll szemben, aki kitalálta a sztorit, másrészt meg szántam próbatételnek is arra, hogy hogyan reagál. Volt egy gyanús előérzetem, minthogy fúrta már magát sajátomba egy ilyen tekintet korábban, de arra nem akartam visszaemlékezni. Ha pedig ő maga is azok közül volt egy - egy nefilim, az angyalok gyermeke - akkor is fel kellett fednie valamit erről reakciójának. A szívem ijedten ugrott egyet a gondolatra, nem tudtam, hogy hogyan reagálnám le. Zephyr megérezhette, mert közelebb fészkelte magát nyirkos tollaival arcomhoz, jelenléte pedig meg is nyugtatott. Hogy többet megtudjak a kilétéről, barátságosan hozzátettem még:
- Átutazóban ön is?

Kicsit megszeppenek, amikor a nő kivillantja bemutatkozása közben a fogait és meghajol udvariasan. Egy vámpír ismét, a neve alapján nem tartozik a boncolós Rotmantel családhoz, ami talán megnyugtat egy kicsit, de aggasztott, hogy fogalmam sem volt, az ő családja miről lehet híres. Igyekeztem a kedves látszatot fenn tartani, ami az arcomon és a viselkedésemet tekintve sikerül. Ura vagyok az egész testemnek, az egyetlen dolog, ami elárulhat, az aranyló szemeim, amiken át kivetülnek az érzelmeim, még ha nem is olyan erősen, ahogyan a szívemben érzem őket.
- Nem kell kisasszonyoznod, nem vagyok nemes. Jelentem ki, mert az ilyesmi azért zavaró tud lenni, a nevem tisztán és jelzők nélkül szeretem hallani. Megtartom inkább a kellő távolságot és nem lépek hozzá közelebb. Amikor a kardja markolatára helyezi a kezét, akkor vissza lépek a táskámhoz, ami nincs messzebb két kisebb lépéstől. Nem nyúlok a fegyveremért, de szeretném, ha a közelemben lenne. Csak egy kis sétára indultam el a várostól nem messze, biztos vagyok benne, legalábbis nagyon reménykedem most már, hogy Korach majd megkeres és biztonságban leszek. Addig is nyugodt maradok, amíg nem közelít és beszélgetek, ahogy azt mások is tennék.
- Csak egy kis sétára indultam, néha jó elszakadni a nagyváros adta nyüzsgés elől. Persze szívesen utaznék valamerre, csak nem tudom merre mehetnék és merre jobb ha nem indulok el.

Látom, ahogy hátrál, és csak pupillájának rezzenése adja tudtomra, hogy ő nem szokott a magam fajtához. Beszéde ugyan nyugodt és összeszedett, de mozdulatai arról árulkodnak, hogy nem biztos ő sem a dolgába. Így hát újonnan szerzett rejtett, de annál hasznosabb varázslatomat engedtem szabadon, amely - sok próbálkozás és Laetitia kisasszonnyal meg néhány önkéntessel végzett kísérlet alapján - az illető szándékait teszi világossá előttem. Továbbra is töretlen jó kedvvel néztem a szemébe, és hagytam, hogy mágiám működjön.
Az alapján pedig egyáltalán nem bízott bennem. Noha mást nem láttam, kész volt fegyvert rántani, ha szükséges. Ez legalább annyi biztosítékot adott, hogy nem fog egyből életemre törni, ha magam is békés vagyok. Ennek ellenére minden nyom arra utalt, hogy nefilimfajzat lesz, hiszen mi másért ijedt volna meg fogaimtól? Titokban még azonban reménykedtem, hogy féltünde talán, így karba fontam kezeimet, hogy közel legyenek a kardomhoz, ha szükségesek azért, és lágy hangon kérdeztem tovább.
- Közel lakik kegyed? Nagy városok annyira nincsenek a környéken, így gondolom gyakran tesz meg ilyesféle utakat. - Majd a végén, hevesen verő szívvel, de teljesen nyugodt arckifejezéssel hozzá is tettem még: - Roppant veszélyes utazni sajnos manapság, amennyi borzalom járja az utakat.
Féltem attól, hogy nefilim lesz ténylegesen, hiszen létük olyannyira összekapcsolódott elmémben a kis faluban látott éteri borzalmakkal, hogy nem tudtam nem rettegni tőlük. Szinte láttam magam előtt, ahogy mindegyik magában hordozza a kárhozatos bűn hírnökeinek magját, ami rettentő húsvirággá bomlik, amint kárhozatos felmenőik gondolatai ezt parancsolták. De magamban azonban reménykedtem még is, hogy ők is csak, akár az emberek vagy mi, közönséges lények, akik csak a maguk módján élni akarnak. Ezért nem kerestem új menedéket az égszakadás elől. Ezért is kívántam találkozni egy nefilimmel - még ha rettegtem is - és ezért akartam annyira, hogy valóban egy legyen közülük Naela kisasszony is.

Mikor a fegyver markolatáról elveszi a kezét, hogy keresztbe tegye maga előtt azokat, akkor kicsit megkönnyebbültem, mert így békésen megleszünk egymás mellett. Néhányan felismerik a fajtámat szárnyak nélkül is, nem tudhattam, hogy ő is rájött-e már a dologra vagy sem. Úgy érzem kerülnöm kell, hogy magamról beszéljek, de nem hazudtolhatom meg magamat, elvégre, hazudni bűn és nem is szokásom. Kezdek fázni az eső áztatta hideg köpenyben, ami a testembe lapul, lehet jobba lenne, ha levenném, de nem lehet. A szárnyaim pedig melegíthetnének egy kicsit, hiszen azok nem áztak el.
- Vándor vagyok, nem lakom sehol, csak megszállok itt-ott. A veszélyről eszembe jut az első találkozásom az élőhalottal, amit megöltem és ismét remegni kezd a jobb kezem, amire a balt ráteszem, hogy lefogjam. Nem lenne okos dolog a hátam mögé rejteni, így ezt találtam a legjobb lehetőségnek egyelőre.
- Igen, tudom, hogy nem túl biztonságos és azt is, hogy sok borzalommal lehet találkozni. Jelentem ki és közben körülnézek a barlangban, hátha akad száraz levél és gallyak, amiket befújt a szél ide és használhatnánk kis tűzhöz. Kövek is kellenének, látok párat, de ha jobban körülnéznék, lehet többet is találnék a hátam mögött. A vámpír miatt azonban csak magam elé nézek és magam mellé, nem szeretnék áldozat lenni.
- Rakhatnánk egy kis tüzet melegedni és száradni nem gondolod? Érdeklődöm, nincs semmi hátsó szándékom, nyilván neki is jó lenne ez.

Nem lepődtem meg a tényen, hogy vándor, azon már inkább, hogy manapság. Nem volt könnyű életben maradni az utakon gyalog, egy törékeny nőnek meg főleg nem, tekintve hogy nem csak a mélységiek kárhozatos szolgái, de a megbolondult mágiájú démonok és nekromanták is kapva kapnak minden lehetőségen - vadabb testvéreimről nem is beszélve. Fegyverem eleresztése után sokat lazult, de a szemét egy pillanatra se vette le rólam. Amikor a veszélyeket emlegettem, láttam, hogy előjönnek olyan emlékei, amiket talán ő is szívesebben elfelejtene - ez nyilvánvalóvá lett kezének remegéséből.
Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ténylegesen egy nefilimről van szó, és ugyan sokat feldolgoztam már az eseményekből, átázottságom ellenére is éreztem, hogy kiver a verejték. ott volt ugyan emlékképeim között a rémes transzformációja a leánynak a csillagtalan éjszakán, de erőltettem magam, hogy le látszódjon rajtam zsigeri undorom. Egy pár pillanatig fel sem fogtam, amit a tűzzel kapcsolatban mondott, de aztán rájöttem, hogy célzás is akart lenni: Nekem kell elkezdenem az éghető dolgok keresését, mert ő maga egyelőre nem meri elvenni a tekintetét rólam. Nyilván még mindig a fegyverem miatt aggódott.
Eszem ágában nem volt közelebb menni hozzá egyelőre - annyira biztosan nem, hogy egy tűz köré üljek vele, vagy hogy épp elállja a bejáratot előlem. Óvatosan bólintottam hát.
- Rendben, szétnézek.
Megfordultam, de a biztonság kedvéért intettem Zephyrnek, hogy tartsa a szemét a nőn. Némi rőzsét, száraz levelet és faháncsot behordott a szél ugyan a hasadékba, ezeket közeebb dobáltam a barlang belső részéhez. Figyeltem a falnak támaszkodva, hogy mit tesz aztán a tüzelővel.
- Bár csak megint biztonságosan lehetne utazni... - Kezdtem közben óvatosan. - Ha csak a mélységiek nem lennének, és borzalmas szolgáik, béke honolhatna Veronián.
Kíváncsi voltam a reakciójára. Egyszer úgy hallottam egy rangosabb nagybátyámtól, hogy a nefilimek igen érzékenyek a mélységiek említésére, noha arról nem beszélnek, hogy miért. Ha valóban negatívan fog reagálni, hát minden bizonnyal nefilimmel állok szemben. Ha pedig ez így van, itt lesz az ideje szembe néznem félelmeimmel. Tudtam, hogy nem fogok tudni nem rettegni a mélységiek látványától, de nem akartam egy potenciális olyan partner nép felé is undort érezni, akik segíthetnek helyre tenni a kontinenst.

Nem sokat tud a világról, elképzelni se tudja azt, mi lehetett itt a Csillagtalan Éjszakán, pedig elég sok rosszat hallott már róla. Szerencsére nincs teljesen egyedül, legalábbis olyan értelemben, hogy unokatestvére biztosan keresni fogja, ha nem ér vissza hozzá időben. Naela nem szívleli a vámpírokat, de még egy sem támadta meg eddig. Szinte teljesen elengedi magát, de a szemét azért a nőn tartja.
- Én is körülnézek. Hátrálok kicsit, hogy összegyűjtsem a köveket és kis kör alakú falat építhessek, aminek a közepébe beledobálhatom az általam és általa talált rőzsét, száraz leveleket és faháncsot. Már csak tűz kell és fogalmam sincs, hogyan kellene csiholni, de a rendezgetéssel azért elvagyok egy jó ideig, így addig beszélgetek.
- Igen, bárcsak biztonságos lenne a világ - sóhajtok fel vágyakozón, ám az a baj, hogy hiába tűnnének el a mélységiek és a borzalmas szolgáik, attól még van egy betegség, az embereknél, amit nehéz gyógyítani.
- Szerintem az csak az első lépcsőfok lenne a béke felé, mert sajnos vannak veszélyes alakok az egyszerű emberek között is. Nem is egyszer akarták megtámadni és ki tudja mit csinálni vele, a bizalma és bátorsága, ami eddig kemény falat emelt köré, ezek miatt repedezni kezdett, de a reményt nem adja fel.
- Szeretném, ha mindenki békében élne, de ehhez mélyebbre kell ásni szerintem. Elkészülök a tűzrakással, legalábbis minden tökéletes, azt a tényt leszámítva, hogy a tűz nem ég.
- Te tudsz tüzet gyújtani? Láttam már hasonló képességet vámpírtól, így egy apró remény van bennem. Legvégső soron, talán a mágiámat használhatnám, bár azt nem ilyen helyzetekre találták ki.

Reakciója sokkal enyhébb volt, mint vártam, így egy futó pillanatra csak ugyan, de összehúztam a szemeimet. Nem ijedt meg, nem nem lett dühös, sem szomorú - kissé elrévedt ugyan a gondolatra, de bárkitől elvárható lett volna ez, aki nem aludta át al elmúlt hónapokat valami szerencsés mágia következtében. Ez hát nem árult el semmit, ami jelentős lenne.
Ellenben az, hogy az embereket emelte ki veszélyesnek, valamint azt, hogy több is van a dolgok mögött, mint a tapintható, levegőben függő dermedt sötétség, ismét csak azt a gyanúmat újította meg, hogy még is csak nefilimről lehet szó. Nagyon tudni akartam, és nagyon fel akartam tenni neki a kérdéseket a fajtájáról, hogy tisztuljon a lelkiismeretem, így hát elhatároztam, hogy egyenesen utalok rá.
- Azt hittem, a nefilimek parancsolnak a tűznek. - Ezt mondván pedig átlendítettem az övemre kötözött apró bőrtasakot, ami egy darab kovát egy egy kis kés pár centis pengéjét - a vadonban való túlélés elengedhetetlen tartozékait - tartalmazta. Figyelmesen néztem arca minden rezdülését, és egyre több teret engedtem a korábbi emlékeimnek. Nem hasonlított cseppet sem kinézete a fogadó nefilimlányára - az napbarnított bőrű volt, arca kerek, haja pedig hollófekete. Vonásai is szebbnek maradtak meg emlékemben - olyasmik, mint a Nyugati-dombság lágy esésű lejtői. Ez a nő is takarosan nézett ki, de a maga módján - noha a másik esetben mindenképpen ott volt a mágiának a szerepe, ami megédesítette az utána következő borzalom előszeleinek illatát. Egyedül ami kísértetiesen hasonlított, az a szemük volt: Aranyszínű, olyan csillogással, mintha macska-módjára tükrözné vissza a rajta táncoló fényeket. Ez az egy részlet magában elég volt, hogy gyanú maradjon szívemben, de nem volt annyira nosztalgikus, hogy inkább válasszam a szakadó esőt. Zephyr nyilván megérezhette, hogy gondolataim kezdenek elkalandozni, mert megrázta magát arcom mellett, apró vízcseppekkel terítve be. Valójában hálás voltam, de nevetéssel kevert, látványos felháborodással töröltem meg gyolcskendőmben arcomat.
- Ej, a vámpírt már a madara sem tiszteli... - Majd ráteregettem az állat hátára a szövetet. Valóban, Laetitia kisasszony mellett ő volt az egyetlen, akire mindig számíthattam.

Kicsit megszeppenek, mikor azt mondja, hogy a nefilimek parancsolnak a tűznek. Ugyan honnan vesz ilyeneket? Lehet, hogy páran tudunk, de a legtöbben nem rendelkezünk ilyen képességgel és az én tudásom sem feltétlen a tűzhöz köthető, hiszen lehet, föld, szél és víz alapú is. Persze a mondat azon része is meglep kicsit, ezek szerint ő is tudja mi vagyok, valahogyan a vámpírok többet tudnak rólam és a népemről, mint én róluk. Ez valahol elkeserít, de nem lesz mindig így, meg fogom tanulni, milyen családok élnek és melyik mivel foglalkozik. A tornyokat jobb messziről elkerülnöm, talán a városban találok könyvtárat vagy valami helyet, ahol a térképet tanulmányozhatom majd.
- Ugyan, mert minden vámpír ugyanazzal a képességgel születik és ugyanazokat tudja? Kérdezek vissza és persze igyekszem elkapni a batyut, amit felém dob. Az ilyesmihez legalább nem vagyok ügyetlen, bár a harcról is elmondható lenne ugyanez. Elkezdek tűzet csiholni, majd mikor a szikra lángra gyúl, akkor a hajam a vállaimhoz fogva hajolok előre, hogy ráfújva életre lobbantsam a tűzet. Elég jól sikerül, aminek örülök és mondhatni büszke is vagyok magamra. M​indent visszateszek a batyuba és leteszem a tűz mellé. Ezután leveszem az utazóköpenyemet és a földre terítem magam mellé. A szárnyaim az égnek meresztem, majd leeresztem és a lábaim felhúzva és átkarolva közelebb húzódom a tűzhöz. A tűz közelsége kellemesen melengeti a bőröm és sokkal jobban érzem magam tőle. A nő felnevet és arra pillantok csak fel, már nem néztem egy ideje őt, mert nem tartottam tőle.
- Nem jöttök közelebb a tűzhöz? Nem tudom, mit hallottál a nefilimekről, de én nem ítélkezem úgy, mint ők. Szólaltam meg egyszer csak, nem tudom miért, de valahogy úgy éreztem, hogy ezt kell mondanom.

Érdeklődve figyelem, ahogy meggyújtja a tüzet, és válasza nyilvánvalóvá is teszi számomra kilétét. Legalább nem rejtegeti - noha az a kevés a fajtájából, aki keresztezte utamat, rendszerint örömmel vállallta származását. Amint meggyújtotta a tüzet, levette utazóköpenyét, ami felfedte déliesen lenge, de megfelelően takaró öltözetét, és jókora fehértollú szárnyait. Egy pár pillanatig néztem, és gondolatban engedtem, hogy összehasonuljon a fantáziám által alkotott kép azzal, amit látok is, és meg kellett állapítanom, hogy igen nagy diverzióval rendelkeznek ezek a teremtmények. Ő volt az első szárnyas nefilim, akit valaha láttam, és ez emlékeztetett valóban a kopott, gótbetűs kódexek angyalábrázolásaira. Öltözetük, testarányaik is eltértek merőben. Annyira más volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy nefilim, nem is éreztem volna kellemetlenül magam - De a tudat, hogy minek a vérét hordozzák magukban nem hagyott teljesen felengedni. Ő azonban úgy tűnik, hogy megszokta a közelségem. Őszintén érdekelt, hogy mennyire befolyásolja őket örökségük. Felnevettem enyhén szarkasztikus megjegyzésén, láthatóan nem vette magára a dolgot.
- Vért mindannyian iszunk. A kisasszony népét annyira nem ismerem, és csak mondákra tudok építeni.
Ajánlatát vonakodtam elfogadni. A kijárat kényelmes közelségben volt, és tudtam, hogyha bármi is történik, itt lesz lehetőségem menekülni egyedül. Maga a lehetőség tudata adott elég erőt talán ahhoz is, hogy egy kellemetlen csomón kívül a gyomromban ne érezzem a félelem más nyomait. Valamennyivel közelebb mentem, hogy ne tűnjön udvariatlannak távolságtartásom, de egy biztonságos lépésnyi távolságot tartottam a tűztől. Tisztában voltam vele tulajdonképpen, hogy ha bármi deformáció is menne végbe itt, és egy mélységi megrángatná létezésének húrjait hogy saját heroldját gyúrja és formázza ki húsából, menekülni se lenne időm. Mégis, az ösztönös félelem egyfajta racionális nyugalommal is társult: Ha nem lennének a szárnyai és a szeme, nem különbözne egy embertől. Nem éreztem azt a természetellenes és kárhozatos vonzódást, amit annak idején azon az éjszakán. Igyekeztem hát tudatomat felül kerekíteni belső tusakodásomban, ahogy leültem végül a tűz mellé. Zephyrnek füttyentettem, és a kovás tasakomra mutattam, társam pedig kecsesen és villámgyorsan lebbent, hogy idehozza nekem. Megkerülve a nőt meg a tűzhelyet, a kezembe ejtette az eszközöket, majd visszaült helyére. Pár másodpercig csendben ültem, nem is tudtam, hogy hol kezdjem faggatózásom. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy jobb ő magának kibontakozni, így egy igen nyitott kérdést intéztem felé.
- Milyen az élet a hegység ezen oldalán? Úgy hallottam odaát sivatag van. Annyi homokot el se tudok képzelni...

A tűz melege jobb kedvre deríti a nefilimet, szereti és megszokta a hőséget, bár a bőre már nem olyan napbarnított, mint annak idején. A vöröslő lángok azonban fényt is adnak, aminek megvilágításában talán kicsit angyalibbnak tűnik a nő, ki lelkileg még nem nőtt fel, ott még kicsit gyermeki ábrándokat kerget. A kegyetlen valóság azonban megtanította, hogy a bizalom érdekes dolog és nem szabad senkinek elsőre megadni. A kérdésemen felnevet a vámpír, nem az első, aki kinevet, de nem zavar a dolog különösebben.
- A vérünkben van valami angyali és a legtöbbünknek szárnyai vannak, ami miatt angyalokra emlékeztetjük a keresztényeket, az Atya hírnökének néznek. Ugyanúgy születünk meg, mint bárki más, nem választjuk meg a szüleinket és ugyanolyan ártatlanok vagyunk, mint bármely kisbaba. Próbálom elmagyarázni, hogy igazából mind egyenlő esélyekkel látunk világot, csak más képességekre tehetünk szert. Mindennek vannak előnyei és hátrányai, nefilimnek lenni sem a legjobb mindig, de azért sajnáltatni nem fogom magam.
Aura közelebb jött, de nem foglal helyet a tűz mellett. Kicsit úgy éreztem, mintha tartana tőlem, pedig biztos voltam benne, hogy ő az erősebb, már azért is előnyben van, mert olyan magas. Mikor szóba kerül a sivatag, Naela a tűzbe mered, hiányzik neki a sivatag, de már megszokta ezt a tájat is.
- Majdnem ugyanolyan, mint a sivatagban volt, csak zöldebb a környezet. A sivatag annyira szép volt, nem esett olyan gyakran az eső, mint itt. Szeretünk a napon a szabadban lenni, a levegő is annyival másabb ott, nagyon fiatal voltam még, mikor átkeltünk. Az ünnepeink ugyanúgy megtartottuk és felépítettük a törzset, sátrakban élünk jórészt. Mi nagyon szeretünk szórakozni és örülni, hálát adni valaminek, ám ahogy egyre északabbra érek, azt látom, hogy ez máshol nincs meg olyan mértékben, mint nálunk. Erről szívesen mesélnék még, de nem szeretném untatni a vidám történeteimmel, a bokámmal körözni kezdtem kecsesen, hogy a talpammal kis mintákat rajzoltam a föld porába.
- Te hová való vagy? Merről jöttél?

Igazi érdeklődéssel hallgattam a beszámolóját a távoli földekről, amik elvégre annyira sokkal nem is különböztek a miénktől. Mindig is volt bennem egy vágy, hogy messzi földrészeken vándoroljak és az ottani népeket megismerjem, rálássak módszereikre, szokásaikra, és ezzel gazdagíthassam Veroniát. Ehhez ugyan kellett találnom egy módszert, amivel nagy távolságokat szelhetek át hamar és effektíven, ez azonban a jelenlegi kárhozatos varázslatok árnyékában igen kis prioritású feladatnak tűnt.
Az már sokkal jobban érdekelt, hogy mit látott a népéből, vagyis sokkal inkább tagként hogyan élték meg közönséges hétköznapjaikat. Beszámolója alapján pedig vidám önfeledt és felszabadult személyeknek tűntek - noha nem volt ez másképp azzal a másikkal sem, akt ott láttam a fogadóban. Mi több, kissé olyan mondvacsinált boldogságnak tűnt, amiről beszélt, és ez elgondolkodtatott - tényleg olyannyira elfásult, komor nép vagyunk mi? Hiszen valaki önmagáról csak mások viszonylatában tud beszélni. Ha ők a "vidámak", mi lennénk a "búskomorak"? Rögtön eszembe jutottak a falusi szüretek, nagy őszi vadászatok és boldog építkezések, amiken részt vettem egy-egy új nász kapcsán, és azonnal tudtam, hogy ez a nő valahogyan rossz végénél ragadja meg rendszeresen társadalmunkat. Hiszen pont a szegény, közparasztság az, aki a legteljesebben éli az életét, és ők vannak legtöbben - szomorú kötelesség az a katonáknak, hogy félelemben kell élni mások védelmére - mint ahogy apám is bevonult, és soha nem tért vissza.
- Mi, a köznép, szeretünk örülni itt is azért, és biztos vagyok benne, hogy az északi testvéreinkkel sincs ez másképp. Minél közönségesebb egy háztartás, annál boldogabb, próbálja majd ki vándorlása során egyszer. - Mondtam mosolyogva, majd folytattam. - Jómagam ugyanis máshonnét való vagyok, mint ahonnét jöttem. Bár vámpír vagyok, apám közember volt egy kis faluban. Parasztok között nevelt egy lelkész, tehát magam is inkább az egyszerű emberek közé sorolom, mintsem arisztokrata vámpírnak. Jelenleg pedig azért vagyok szolgálatban a Neulander családnak, akik diplomáciával foglalkoznak, hogy hidat teremtsek az emberek közé, akik ellátják a vámpírokat, és a vámpírok közé, akik megvédik az embereket. Kölcsönösebb viszony ez ugyanis, mint legtöbb fajtestvérem elismerné. - Nevettem a végén egy jót saját helyzetem abszurditásán. Nem tudom, hogy egy nefilim mennyire lehetett járatos a világunk dolgaiban, de sejtettem, hogy nem néztek ők szembe hasonló jellegű zavarokkal saját berkeiken belül.
Kezdtem azonban nyugodtabban érezni magam. Végső soron ők sem lehetnek sokkal másabbak, mint az emberek, még ha belül ezt ők másképp is fogják fel származásukra nézve. Az eredet azonban veszélyes kétélű kard, ami egyrészt ugyan gyökeret ad a szilárdsághoz, de alapot is nyújthat mások lebecsmérléséhez, ez pedig mindig önpusztító konfliktusba torkollik.

Úgy tűnik érdekes számára a mondandóm az otthonomról, mert látom a szemében az érdeklődést. Nem állítom, hogy mi jobban szórakozunk, mint bármelyik másik nép, viszont sokkal több ünnepünk van. Szeretünk szórakozni, vigadni, énekelni, zenélni és táncolni. Persze vannak olyan napjaink, amikor mi is böjtölünk és megemlékezünk rossz dolgokról.
-Ebben nem kételkedem, de gondolom nem minden héten rendeznek valamit, mert itt minden elég anyagias, amit szegények nem engedhetnek meg maguknak sűrűn. Vagy tévedek?  Kérdezek vissza, mert nem sokat tapasztaltam még az itteni világból.
-Még nem találkoztam olyannal, aki emberek között nevelkedett volna a fajtádból, persze nincs is baj ezzel. Megtudom, hogy mivel foglalkozik a vámpír családja, diplomaták. Aurát használják fel, hogy kapocs legyen az emberek és alvilágiak között. Nem rossz elképzelés, hiszen aki emberek között nevelkedik, attól jobban senki sem tudja, hogyan közelítse meg őket.
-Tetszik a munkád, én is szeretnék békét, de ahhoz minden réteget meg kell ismernem, elvégre nem lehet mindenki egyenlő, viszont oda kell figyelni, hogy a dolgosabbakat se nyomjuk el. Válaszolom kedvesen és helyezkedek kicsit. A lábam magam mellé fektetem, így féloldalasan ülök, magam mellett támaszkodnom kell a kezemen, hogy ne dőljek el.

Ahogyan hallgattam reflexióját a mondandómról, igen vegyes érzelmek támadtak bennem. Olyannyira, hogy bizonyosan lefagy a mosoly az arcomról, ha kevésbé vagyok járatos a diplomáciában. Ugyanis nemhogy hasonlóak voltak hozzánk, de naivitásban még túl is tettek rajtunk. Felfogtam ugyan, hogy mindennek gyökere tulajdonképpen a világról való tudatlanságban kapaszkodik, de egészen megdöbbentett az, hogy megpróbált felüllicitálni ünnepeink számára saját kereteiből. Őszintén kíváncsi lettem volna, hogy nefilim szinten vajon a hasonló kategóriájú szórakozás számít-e mulatságnak, mint ami felsőnemesi körökben, de erre nem volt nagyon igényem rákérdezni, hiszen megértettem, hogy nem erről van szó, de kezdeti távolságérzetem tovább is nőtt ezzel. Vettem egy mélyebb levegőt a válasz előtt.
- Tudja, kisasszony, az ünnep felénk attól ünnep, hogy különleges idő. Ha hetente lenne, kifakulna, mint a napon hagyott festmény. Úgy gondolom, hogy csendben járni és hálával áldozni azért, amink van, biztosabb öröm a mulatságok időleges extázisánál. - Magam sem tudtam, hogy hol ragadt rám ez a sztoikus hozzáállás a világ dolgaihoz, de sejtelmeim szerint nevelőm gondolatai ilyen formán szökkentek szárba a nemesi hedonizmussal való naponkénti találkozásban. - Csupán Krisztus életének pillanataira emlékezünk, emberek között örömmel és diadallal, vámpírok között pedig tiszteletteljes félelemmel. Ennyi több, mint elég a hétköznapok hálás eseményei mellett.
Annak örültem, hogy ők is békét akarnak, bár módszereikről aggodalommal hallottam hellenburgi tartózkodásom alatt. Valamiféle általános erkölcsi igazsághoz beállítani a békét és jót lehetetlennek tetszett a jelenben - még maga a Szentírás is csak úgy lehetne norma normans, ha meglenne minden emberben és vámpírban az Isteni bölcsesség, de ez elvárhatatlan. Egy olyan világban pedig, ahol a csillagtalan éjszaka módjára ördögi jelenések forgatják ki a rémálmok illékony velőjét a valóság szövetén túlra, jól lehet a túlélés volt az egyetlen igazság, amiben mindenki nyugalmát lelhette. Pár másodpercre lehunytam a szemem, hogy elfeledjem a gondolataim által előrajzolt átkok visszhangját, és aztán feleltem csak.
- Cél az, amit mindenkinek találni kell, úgy látom. Egy vezetőnek felelős vezetőnek kell lennie, és népe gyarapodásában büszkeségét lelnie. Egy parasztnak pedig becsületes alázata és szolgálatkészsége válik dicsőségére. Személyként mindenki egyenlő már most is, a különbség a sorsnak való tisztességes alávetettségben rejlik.
Egyáltalán nem tartottam már a nefilimtől. Mások voltak - nagyon mások - de az, amit ott tapasztaltam a fogadóban nem volt más, csak a kárhozat erőinek csúfos játéka. Az angyalfiak is mind egytől-egyig csak élni akartak a maguk különös módján, ebben pedig nem béklyózta meg őket a mélységiek sötét hatalommal teli öröksége, noha jól lehet, érzékenyebbek voltak rá, mint mi. Ahogyan azonban végignéztem ismét a nőn, inkább emlékeztetett egy ázott madárra, mintsem a végidők leplezett heroldjának.

- Szóval, ha megkérdezek bárkit egy faluban, mindenki boldog lesz és hálás? Nem hiányzik nekik az ünnepség, hogy összegyűljenek és táncoljanak, zenéljenek és vigadjanak egész nap önfeledten? Nem érzik úgy, hogy másnap az egésznek semmi értelme, mert aznap kétszer annyi dolguk lesz?  Kicsit sok kérdést teszek fel egyszerre, de jól láthatóan kíváncsi vagyok, hogy mit mond, de azért még gyorsan hozzá teszek egy mondatot, mielőtt azt hinné számon kérem.
- Nem ismerem a falusiakat itt, én csak az alapján érdeklődöm, amit hallottam, az is lehet tévesen, de tudd, hogy én nem hiszek el mindent, jobb szeretem megtapasztalni a dolgokat, megnézni másik szemszögből is, de kérdezni csak az alapján tudok, amire épül a tudásom.  Talán így nem veszi ennyire zokon a kérdéseket és megválaszolja azokat, hogy le tudjam szűrni a tanulságot és kiegészítsem a tudásomat ezekkel az észrevételekkel is. Aki ott nőtt fel a faluban, ezeket jobban kell tudnia, mint nekem, aki eddig a saját törzsével élt. Talán a nemesi családhoz kerülése is nagyobb rálátást ad neki, hogy mi a különbség nemesek és dolgos emberek között.
- Ó, milyen szép meglátás! Álmélkodok kicsit, tetszik ez a nézet és meg is jegyzem. Kedvesen mosolygok a vámpírra, ő más, mint akikkel eddig összesodort az utam. A pillanatnyi feltámadt csendet egy újabb érkező zavarja meg a barlangban. Olyan hirtelen jött, én nem is hallottam közeledni vagy csak figyelmetlen voltam. Szerencsére ismerős alak tér be és áll meg a barlang falának vetve a hátát, miközben a ruhájából csavargatja a vizet.
- A keservét ennek az időjárásnak! Érkezik meg szitkozódva unokabátyám, aki biztos utánam eredt, hogy megvédjen. Szerencsére most nincs mitől. Nem az a gyönyörű látvány, a félig csonkolt jobb szárnyával, főleg így, hogy el is ázott rendesen, de őt most ez érdekli a legkevésbé. A vámpír felé fordítja a tekintetét és felméri tetőtől talpig.
- Naela, te aztán mindig megtalálod a veszélyes alakokat. Szólal meg, amitől én csak elpirulok, nem érzem magam veszélyben, olyan jól beszélgettünk eddig, nem akarom, hogy a bunkóságával mindent elrontson.
- Korach, ne legyél már ilyen הַלמָן! Szólok rá, bár tudom, hogy nincs sok értelme, mert nem fogad szót ő senkinek, magának való harcos, aki a rokonát védi mindössze.

Számos kérdése hirtelen jött az érdeklődő tekintetű angyalgyermeknek, noha megértettem: Nyilvánvalóan különös számára, hogy máshogyan is élhetnek, mint ők, különösképp ha egy zárt közösség védelmező szárnyai alatt nevelkedett ezidáig. Nekünk már ember és ember, vámpír és vámpír között is megütköztető különbségek feszültek, így természetes volt zavara és lendületes érdeklődése. Igyekeztem hát tömören, de kielégítően felelni neki.
- Dehogy, mindenkinek vannak gondjai. Maguknak, nefilimeknek is, erről meg vagyok győződve. A mulatozás pedig talán egy pillanatra elfeledteti a nehézségeket bormámoros ködben, de a bajok nem oldódnak meg ettől, ha ehhez kötjük a boldogságot. - Tartottam egy pár másodperc szünetet, és a barlang szája felé néztem, ahol az eső valamennyivel már csendesedett. - Tudni azt, hogy mindennek rendje van, és biztonságban lehetnek Isten kezében, akár a halálban is, ez olyan boldogság, ami egy ilyen világban értékesebb az időleges örömöknél. - Saját hitvallásom is átjárta ezt a rövid feleletet, nyilván nevelőm hatása ez is, mint sok más a viselkedésemben. Ennek ellenére biztosan hittem, hogy magam is, mint vámpír, még így átkozottan is, része lehetek Isten tervének, ahogy minden társam is - máskülönben nem léteznénk már eleve.
Örültem, hogy tetszett neki a mondanóm, nem csak abban nyugtatott meg, hogy az új helyzetek ellenére is megállom a helyem diplomatának, hanem abban is, hogy az értékrendünk nagyban hasonló, annak ellenére, hogy mennyire is különbözünk. Mosolyát jómagam is viszonoztam, és egész addig meg is maradt, ameddig újabb érkező hangja töltötte meg a barlangot. Nefilim volt maga is, noha csak fél szárnnyal (bár az is több volt, mint amit a legtöbbön láttam eddig - ez lenne a fajon belüli különbség vajon?), a képén pedig olyasféle kifejezés ült, mint a nemesekén szokott a fénynűző báljainkon. Miután végigmért, magam is megtettem ugyan ezt - noha én mágiám segítségével, ami képes volt mások szívének szándékát kitárni előttem. Amennyire fenn hordta az orrát, le is nézett hozzá, de ártani nem akart nekem, és ez már elég volt. Naela kisasszony igyekezett rendre inteni valamiféle degradálónak szánt angyal nyelvű szóval, de láthatóan ez a ficsúrt nem hatotta meg. Interakciójukból kitűnt, hogy ismerik egymást, és közeli viszonyban is vannak - fel akartam ajánlani a kisasszonynak, hogy biztonságos helyre kísérem, de így, hogy volt egy felfegyverzett társa, nem volt erre szükség. Egy pillantásnyira kitekintettem a barlangból - az eső láthatóan csendesedett már, a férfi átázottsága is annak köszönhető nyilván, hogy jó ideje kereshette a másikat odakint. Lesöpörtem úti kalapomról a rajta maradt cseppeket.
- Nos, még szerencse, hogy valaki mindig mellette van, hogy elkerülje a hozzám hasonló veszedelmes elemeket, nem igaz? - Vetettem oda a férfinak közömbös hangnemben, majd a mellkasomhoz emelve fejfedőmet, meghajoltam a kisasszony felé. - Úgy tűnik, hogy akad társasága, ebben az időben pedig Zephyr már képes szárnyra kelni, így ha nincs más, útra is kelnék.
Ugyan szívesen megvártam volna, hogy az eső elálljon teljesen, de a nefilim férfihoz hasonló alakok nagyon hamar a rosszabbik oldalamra kerültek, így nem volt kedvem fölösleges konfliktust szítani - diplomataként ha másból nem is, burkolt verbális bántásban járatos voltam kellően ahhoz, hogy rövid úton fegyverrántásra kerüljön sor mindkettőnk részéről, ezt pedig kívántam elkerülni, ha már leküzdöttem kellemetlen érzéseim a nefilimekhez kapcsolt borzalmas prekognicióimmal kapcsolatban.

Gondok, nos igen vannak, elég csak a szakadár nefilimekre gondolnom, akik közé magamat is belesorolhatnám, de nem teszem, elvégre nem tettem semmi rosszat a törzsem ellen. Igaz mellette sem teszek többet, mert még csak a világot járom be, ahol tudok segíekt és hirdetem a hitem azoknak, akik nyitottak rá. A félangyal kinézetem amúgy is minden befogadó alakot a közelembe vonz, akik ajándékokkal látnak el, amik közt találok hasznosat is.
- Mi csak szeretjük élvezni az életet, de ez nehéz, most, hogy tudom mik történtek itt a világban.  Megtehettük, hogy sokat vigadtunk és a közelbe páran eljártak erősíteni az egyházak hitét, de a magasabb rangban lévők nem foglalkoztak velünk, amíg fiatalok voltunk. Mi nefilimek sokáig élünk és sokáig maradunk fiatalok is, így ráérünk később foglalkozni ilyenekkel.
- Igazad van, de a vámpíroknak is van valaki, akiben hihetnek?  Érdeklődöm, mert elég keveset tudok róluk és ezt még nem tettem fel egyikőjüknek sem eddig. Pont itt ront be az unokatestvérem és nem túl kedves, bár tőle nem is várnék el ilyesmit. Figyeltem, hogy Aura mit mond és persze tudtam, hogy nem marad reakció nélkül Korach részéről.
- Veszedelmes elem? Nagyon mókás vagy!  Neveti el magát egy pillanatra és önelégült félvigyorral figyeli, ahogyan a kalapját leveszi a vámpír és meghajol előttem. Én meglepődöm és felállok, talán kicsit hirtelen is, mert odakint még mindig esik és nem érzem úgy, hogy ki kéne engednem őt, még beszélgetnék vele
- De még esik és mi van, ha jobba rákezd? Várd meg velem, amíg eláll és beszélgessünk még, ne foglalkozz az unokatestvéremmel. Kérlelem, bár tudom, hogy ez őt biztos nem hatja meg, mert nincs rá hatással az angyali mivoltom. A barlang szélén Korach hátat fordít nekünk, jobbnak véli, ha figyelmen kívül hagy minket, persze csak ha marad Aura. Ellenkező esetben elébe lép, mert Naela azt szeretné, hogy maradjon, akkor ő készségesen segít benne. Rég nem látott vámpírt, főleg nem olyat, akivel ne ütközött volna össze valamit.
- Maradj még drága, biztos sok dologról tudnátok beszélgetni még. Nem akar támadni, de ha szükséges, akkor készen áll a harcra is, mi baja lehet a colos nőnek, ha maradnia kell még egy kicsit. Én ettől a ruhám kezdtem gyűrögetni magam előtt, nem tudom mit mondhatnék.

Úgy tűnt, hogy a nefilim igen szeretné, hogy maradjak, ámbár az új érkező - úgynevezett kuzinja - olyan mély gyűlöletet gerjesztett bennem, ami, Krisztus lássa lelkem, helytelen volt, de vámpírhoz illő és szituációmban jelentőségteljes volt. Létezett a világon ugyanis protokoll - meglehet, hogy főként parasztok között éltem az életem, és hogy családom nemes tagjai néha letekintettek rám elefántcsonttornyuk magaslataiból, nem tűrhettem, ahogy lekezelő módon tekint rám valaki, aki ki tudja milyen jött-ment életmódot folytatott eddig. Természetesen meg volt a képességem, hogy ellenálljak a hasonló heccelésnek, ámbár ehhez olyan szituáció is kellett, amiben fontos volt a diplomáciai érdeklődés fenntartása. Ez jelen helyzetünkről semmilyen mértékben nem volt elmondható. Nem tartoztam alázattal senkinek, aki felém nem mutat kellő tiszteletet elébb, ez a ficsúr pedig köszöntésre sem méltatott. Arról nem is beszélve, hogy minden kétséget kizáróan ostoba is volt, hiszen ő maga hívott veszélyesnek az imént, most pedig úgy beszélt, mintha én állítottam volna ezt először. Összességében elmondható volt, hogy magas fokú ellenszenvvel tudtam csak a - nálamnál egyébként megszégyenítően alacsonyabb - felfuvalkodott alakra tekinteni. Még Zephyr is felfújva tollait megrázta magát, és meglapulva, ugrásra készen nézte az illetőt, nyilván megérezte a tekintetemből, hogy mit gondolok a férfiról. Naela kisasszonnyal ezzel ellenben semmi bajom nem volt egyelőre, és kívántam, hogy ez így is maradjon. Szomorú mosollyal megráztam a fejemet.
- Kisasszony, attól tartok jobb, ha megyek. De kérdésére az a válaszom, hogy ugyan abban az Istenben hiszünk mi is, mert létét bolondság lenne megkérdőjelezni, mint a napét. Ellenben azt is mondhatom, hogy meglehet, azoknál jobban és tiszteletteljesebben, akik fölösleges felsőbbrendűséggel kezelik a hozzá való tartozást, hiszen Krisztus mindig alázatra intett mindenkit. - Fejeztem be, itt nyilván a hadakozó papokra és arrogánsabb nefilimekre gondoltam, és hálás voltam, hogy nevelőapám tanításából azonnal kitűnt, hogy miféle sötétségben tévelygett mindenki, aki Isten nevét a zászlajára tűzve ítélkezett. Barátságosabbra váltottam a mosolyom, és biccentettem végül még egyszer. - Ezzel búcsúzom jó tanácsul Kisasszony, Isten áldja, még találkozunk, ebben biztos vagyok.
Ahogy megfordultam, és megindultam a barlang kijárata felé, ám legnagyobb megdöbbenésemre a ficsúr nem volt hajlandó ellépni utamból. Egy pár pillanatra döbbenten álltam, eleinte el sem akartam hinni, hogy itt akar tartani. Mi célból - Netán konfliktust akar? Közelebb léptem, épp csak két lépés ha elválasztott tőle. Tenyérbe mászó mondata aztán meggyőzött arról, hogy itt én magamnak is érvényesítenem kell határozottan akaratomat, így kardom markolatára tettem jobb kezem, kényelmesen fél lépésnyit előre csúsztattam a balt, és Zephyrrel együtt a szemébe néztem a férfinak. Láthatóan nem vett komolyan, itt volt az ideje, hogy ebben valamiféle változás álljon be.
- Ha nem enged át, eldöntheti, hogy szemek vagy szív nélkül akar tovább élni. - Hangom tárgyilagos volt, és hideg. Komolyan mondtam, amit gondoltam, ha nem enged át, pengém egyszerre indul meg szíve irányába, míg Zephyr a szemeire. Egyikünk sem téveszthetett ilyen távból, ő pedig képtelen volt két irányba hárítani, ezt be kellett látnia, ha volt is tapasztalata a mögött, hogy ilyen magas lóról beszéljen - ha meg nem, akkor itt fogja életét, vagy szeme világát veszíteni.

Korach már megint tapló és azt hiszi, hogy ő a megtestesült legnagyszerűbb félangyal harcos, akire mindenki fel kell tekintenie. Én csak egy erőszakos szakadárt láttam benne, de kellett a segítsége, hogy túléljem az utazásaim, ugyanis én nem voltam olyan jó harcos, mint ő. Önelégül mosollyal fogja meg a felső részét a földre támasztott lándzsájának és arra támaszkodik lezserül.
- Köszönöm a válaszodat és remélem úgy lesz és tényleg találkozunk még! Köszönök el kedvesen a vámpír nőtől, ám unokatestvérem szokásához híven csak elront mindent. Nem tudom mi ez a kakaskodás a részéről, de nem tetszik. Valahogy őrajta is segítenem kell, mert ha így folytatja, akkor olyan helyzetben találja magát, ahol már nem tudja megvédeni magát. Látom, hogy Aura és a tollas barátja nem kedvelik és kifelé menet még oda is szól nekik. A homlokomhoz kaptam a kezem és gyűrögetni kezdtem, majd felálltam, hogy odamenjek. Bennem a legkisebb ártó szándék sincs meg, de nem engedhetem, hogy egymásnak essenek. Nem kell félteni a magas nőt, ki a maga védelmére kel, mielőtt még megszólalhatna Korach odalépek hozzájuk és a kezemet a rokonom szájára tapasztom, amire ő összevonja rosszallóan a szemöldökét.
- Kérlek bocsáss meg neki, nem tudja mikor kell nyugton maradnia. Mondom kicsit aggodalmasan, nem szeretnék bajt. A nefilim társam a csuklómnál fogva lerántja a kezem a szájáról és mormolva megy beljebb a barlangba. A kezembe veszem a csuklóm, kicsit jobban megszorította Kroach, amiért majd leteremtem. Most, hogy ilyen közel kerültem azonban Aurához, hát meg kell mondja, nagyon kicsinek érzem magam és nagyon furcsa érzés. Remélem nem fog bántani és megbocsájt ezért a kis színjátékért. Most már nem állja senki az útját, ha menni szeretne eltud én meg csak nézem, ahogy távozik, csak azután térek vissza a tűz mellé.

Nyílott már a nagyképű hetvenkedő szája, hogy feleseljen, az én izmaim meg feszültek, hogy hogy pengém a férfi szívébe szálljon, ám ekkor mozgást láttam a szemem sarkából, amiből hamar Naela kisasszony lett, ki haragos tekintettel fogta be - szó szerint - rokonának a száját. Egy pillanatra megdermedtem, hátha a férfi neki is ártani óhajt, de valami oknál fogva az csak méltatlankodva tűrte, amíg Naela bocsánatot kér tőlem a nevében is. A lándzsás férfi ezt méltatlankodó morgással véleményezte, majd a nő kezét erőszakosan eldobva a szájától becsörtetett a barlang belsejébe. Engedtem a tartásomon, ahogy Zephyr is visszarázta magát enyhén nedves békés tollászkodásába. Erhard bátyám után én magam sem oktathattam ki másokat a kellemetlen rokonokkal való bánás mesterségéről, így hát sajnáltam ugyan a kisasszonyt, olyasféle bajtársias érzelmekkel. Megindult a kezem, hogy a vállára tegyem, és erőszakkal, de kiűztem előzetes tapasztalataim rémítő képeit a fejemből. Ahogy pedig hozzáértem, tudatalattim ugyan mást várt - valami nyálkás, pulzáló rettenetet - de teljesen emberszerű volt: sima, kissé áthűlt és nedves, de határozottan olyan, mint bármely emberé. Elmosolyodtam abszurditásán a korábbi érzelmeimnek ezzel kapcsolatban.
- Vigyázzon rokonára ezután is, nehogy a nehezebb úton kelljen megtanulnia, hogy mikor legyen veszteg - Mondtam kedvesen, és bár valóban kész voltam megtámadni, nem úsztam volna meg magam sem sérülés nélkül legalább, ennek pedig hálás vagyok, hogy a nő elejét vette. Hogy pedig ne érezze rosszul magát, hozzá tettem még. - Azért távozom ilyen hamar, mert a családomnak szüksége van rám, mindkettőnek. Ha pedig a kisasszony valaha is vámpírok közé keveredik, vigyázzon azokkal, amelyeket nem Neulandernek hívnak. Isten önnel! - Intettem, és kiléptem az immár csak szemerkélő esőbe a zápor után felszakadozó fellegtakaró alá. Zephyr még egyszer biztosra ment, hogy minden csepp víz a tollazatáról az arcomra vagy öltözékemre kerüljön, majd pedig magasra rúgta magát az eső illatú langyos szélben.
Ahogy pedig hosszú, kis szülőfalumba vezető utamat róttam tovább, bizonyos voltam már benne, hogy a nefilimek ugyan különös népség - a legkülönösebbek talán, akik Veronia földjeit valaha rótták - de semmiképp nem mondanám gonosznak őket. Meglehet, hogy fajtámba is szorult legalább annyi fölös gőg és perverz rosszindulat, mint beléjük, elég csak saját családomra vagy a Rotmantelekre gondolnom - noha kivételek, mint Laetitia kisasszony vagy Dieter mester, az utóbbiból akadnak. Az sem volt kizárt, hogy épp Naela kisasszony pont egy ilyen kivétel volt a nefilimek nemzetségéből is, és hogy unokabátyjának hozzáállása volt a mérvadó - Ez azonban már elég volt ahhoz, hogy ne tekintsek rettegéssel rájuk tovább, hanem megadjam mindegyiknek a tabula rasa minden értelmes élőt megillető tisztes jogát.

Leállítom az unokabátyjám, aki valahol tudja, hogy igazam lehet, na meg az én védelmemre esküdött fel. Ez az egész elsülhetett volna rosszul is, mert mi van, ha nem veszi észre a kardjáért nyúló vámír hölgy, hogy én közeledem hozzájuk. Nagy ostobaság részemről ez az egész Korach szserint, hogy két harcos közé ugrok csak úgy, hiszen ezzel saját magam tettem ki veszélynek, meg is sérülhettem volna. Erről szép kis prédikációt tart nekem, miután távozik Aura.
Amikor a lándzsás harcos távozik a barlang belsejébe, akkor utána nézek egy darabig, majd kicsit megugrok, mikor a vállamra teszi a kezét Aura. Váratlanul ért, de nincs bajom az ilyesmivel. Kedvesen mosolyog rám, én meg csak felfelé nézek, mint egy gyermek úgy érzem magam a közelében.
- Vigyázni fogok rá, ahogyan ő is védelmez engem, majd megtanulja, hogy az erőszak nem megoldás mindenre. Sajnos el kell ismernem, hogy néha csak az oldja meg a dolgokat, mint mikor egy különös alak, Gerard védett meg az első banditákkal való találkozásomkor.
- Békét és áldott további napot, remélem nem késel el és időben odaérsz a családodhoz, majd imádkozom érte. Köszönök el és visszasétálok a tűz mellé, ahol élvezhetem a kellemes meleget ismét a bőrömön. Még nem száradtam meg rendesen. Korach a felsőrészét levéve kifacsarja belőle a vizet, majd leül terpesztkedve a tűzhöz, a kezeit a lába között lógatva.
- Azért jobban is vigyázhatnál magadra! Mi van, ha kardot ránt és megsebez?
Fakad ki rám, amivel már kezd felidegesíteni, de ettől azért én nyugodtabb vagyok.
- Talán, ha nem kötsz belé nem kellett volna kettőtök közé lépnem, néha gondolkozhatnál is és persze nem kell mindenkibe belekötnöd sem. Erre csak morog egyet és elfordítja a fejét, de ltom, hogy húzza a száját. Tudja, hogy igazam van, de nem fogja beismerni. Nem is várom el, inkább elkezdek valami másról beszélgetni vele, amitől megbékél és lenyugszik ő is, ahogy az eső is alább hagy és távozhatunk is, hogy folytassuk utunkat.

Naelának nincs szerencséje a vámpírokkal úgy tűnik, a két teljesen más ideológia nehezen találja a helyet egymás mellett. Korach egy érdekes, noha kissé ekcentrikus karakter, remélem a későbbiekben többet látunk a jelleméből a folyamatos harcmániáján kívül. Az is érdekes volt, ahogyan Aura lassan ráébredt a két nefilimen keresztül, hogy a félangyalok ugyanolyan emberiek, mint az emberek, csupán a szokásaik másak és ezen elindulva szépen-lassan leküzdötte a Csillagtalan Éjszaka nyomását. A különös találkozás mindkettőtöknek 100 TP jutalmat jelentett.
Korach ezután felfedezi kicsit a barlangot, és meglepetésetekre egy Ólom lelőhelyre bukkan, amiből ketten kontár módra egy adagnyit ki is tudtok szedni