[Magánjáték] Monochrome (Mina & Vyrath)

Gelbblume. Ha az újjászületés nem roncsolta nagyon a némettudásomat egyszerűen annyit jelentett, hogy 'sárgavirág' és a falu olyan is volt, mint amire a roppant kreatív név utalt. Egy tucat ház, egy kút meg néhány kecske, akiket még nem evett meg semmi a sötét alatt. Jobb körülmények között úgy kerültem volna el, mint a pestist, de jelenleg nem lehettem válogatós. Két napja nem ettem semmit, az éhség belülről karmolta a gyomromat és úgy vágytam az emberek figyelmét, ahogy csak egy démon tudja. Így elviseltem a riadt sikoltást, ami valószínűleg a bőröm láttára szakadt ki egy gyerekből, a sanda tekintetet egy ablakon kilógó, túlságosan ráérő gazdasszonytól, még a kutyába sem rúgtam bele, aki az egyik kerítés mögött ugatott rám.
A falu közepe, amit jóindulatúan főtérnek hívtak, mert az "itt nincsenek házak" kevésbé hangzott hivatalosan tűnt a legideálisabb célpontnak, ahol emberi figyelmet kaphattam. Meg valami ételt, de az volt a kevésbé fontos. Éhen halni nem gondoltam, hogy képes vagyok, mások csodálata nélkül viszont egész biztosan elsorvadok.
Nem csalódtam - szerencséjükre. Több gyerek kergetett egy sánta macskát a kút körül, szomszédok beszélgettek a házak sarkán és eladósorban lévő hajadonok igyekeztek kiszúrni a legnehezebb batyuval visszatérő jobbágyokat. Lendületesen felléptem a kút kévéjére és megköszörültem a torkomat.
- Egy kis figyelmet kérnék!
Elsőre senki nem reagált, így felsóhajtottam. A démoni erő kiáradt belőlem, megjelölve mindenkit a kút körül és minden gyermek, hajadon és öreg paraszt hátán láthatatlan korbács csapott végig, aki nem felém fordult. Vigyorogva néztem végig a megfeszülő testeken, aztán nekidőltem a csörlőt tartó egyik oszlopnak.
- Szóval még egyszer, egy kis figyelmet kérnék! A nevem Vyrath.
A házak sarkában beszélgető parasztok felhördülve gyűltek közelebb, én pedig elégedetten szívtam magamba a tömeg figyelmét.
- Éhes vagyok. - jelentettem ki szinte egykedvűen. - Hozzatok nekem valamit enni.
Az egyik fiatal embernő riadt tekintettel lépett hátra, csizmájának sarka megcsúszott, de volt benne annyi méltóság, hogy ne essen hátra.
- Ez... Ez egy tünde?
Először kérdően emeltem meg a tekintetem és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, de aztán minden nagyon világos lett. Nem látták a fülemet, azt hitték köderdei vagyok.
- Az mindegy, megtámadott minket! - csattant fel az egyik öreg paraszt. - Valaki szedje le, verjük agyon és már vége is.
Tovább vigyorogtam, nekiszegezve a dárdámat az öreg nyakának és körbemutattam vele.
- Csak tessék! Próbáljátok csak meg.
Valahol ismét felhangzott a mágikus ostorcsapás, így azonnal tudtam, hogy valaki megint hátat fordított nekem. Öreg hiba. Az elkövető, egy suhanckorú fiú a hirtelen fájdalomtól és a lendületétől hasra esett a földön, aztán fájdalmas arccal tápászkodott fel.
- Hová-hová? - kérdeztem gúnyosan, de az emberkölyök meglehetősen makacs fajta volt.
- A grófasszony majd ellátja a bajodat! - kiáltotta, aztán nem törődve az újabb ostrocsapással rohanni kezdett a faluból kifelé.
- Grófasszony... Érdekes. - húzódott össze résnyire a pillantásom. - Menj csak. Szólj a grófasszonynak!

A parasztok nem tűntek úgy, mint akik hajlottak a kívánságaim teljesítése felé, de még csak kommunikálni sem voltak hajlandóak többé velem. Ahogy a mágia hatása elmúlt és szabadon hátat fordíthattak nekem, azonnal meg is tették. Újraalkothattam volna a varázslatot, tovább hergelve a falusiakat, táncolva az idegeiken és magamba szívva a gyűlöletükön át az osztatlan figyelmüket, de az már unalmas lett volna. Így csak álltam a kút peremén, nekidőlve a vödröt emelő csörlő egyik tartóoszlopának és magam mellett forgattam a dárdámat unatkozva.
- Hé, fiú! - szóltam oda az egyik embergyereknek, aki nagyon igyekezett lesütni a szemét. - Biztos nem akartok nekem enni adni?
A fiú nem felelt, csak sietősebbre szedte a lépteit. Nagy hiba volt.
Leugrottam a kút pereméről és pont előtte értem földet, amitől kénytelen volt felnézni rám.
- Nem! - szűrte összeszorított fogakkal, mint aki a torkából előbújni akaró hangokkal küzdött. - Azt mondta a szolgabíró, hogy nem beszélhetünk veled!
A fegyver nyelét botnak használva lehajoltam hozzá, egyenesen az arca elé. merész tekintete volt, dacos és kérlelhetetlen. Valami ismerős volt benne, valami tetszetős. Gőg.
- Az igazán nagy kár. - sóhajtottam színpadiasan. - Kinek a kívánságát fogom akkor így teljesíteni?
Természetesen a gyerek tekintete azonnal felengedett és a szája is kinyílt csodálkozásában, aztán megrázta a fejét és visszaöltötte a rá parancsolt elutasítást.
- Miféle kívánság?
Ajkaimra elégedett vigyor húzódott, miközben felegyenesedtem, színpadiasan felszegve az állam.
- Nem hallottad a régi történetet? Hét falunként egybe betér egy fekete ördög minden tucatnyi esztendőben és enni kér. Aki ad neki azt megjutalmazza, erejével megadja neki, amire az vágyik, szolgája lesz és pátrónusa.
Természetesen nem létezett ilyen legenda, de kellően régiesnek hangzott, hogy akár igaz is lehessen. A jelek pedig ott voltak - ahogy a kevélység és nagyravágyás is a fiú szívében. Vagy ha még nem, hát nem sokára ott lesz.
Mielőtt azonban a gyerek válaszolhatott volna lódobogás ütötte meg a fülem így visszaugrottam a kút kévéjére, egy kézzel kapaszkodva a csörlőbe, ahogy az úton felénk robogó társaságot figyeltem. Ketten voltak, mögöttük lemaradva halványan ki tudtam venni az elszaladt suhanc alakját. Úgy tűnt megérkezett a grófnő.
Ahogy leugrott a saját lova nyergéből kétség sem férhetett hozzá, ki vagy mi volt - halott fehér bőr, haj fekete mint az éjszakai égbolt, egyedül a szeme rontotta el a csodás összképet. Az túl színes volt az én ízlésemnek. Mellette egy kormos képű köderdei érkezett, aki vagy a szolgája volt, vagy a szeretője - vagy mindkettő. Elégedett arccal ugrottam le a kútról, a dárda játékos forgatásával rebbentve szét az úrnőjük elé siető parasztokat. Szerencsére mindegyik volt elég okos, hogy meghátráljon, így egyik sem koszolta össze a fegyvert a vérével.
Ki tudja az milyen hatással lett volna a grófasszonyra.
- A fiúk sok ostobaságot beszélnek. - léptem közelebb a vámpírnőhöz, gyorsan és kertelés nélkül állva elé, szinte karnyújtásnyira és nem is állt szándékomban megtorpanni, amíg egészen fölé nem magasodtam. - Csak enni kértem, ő pedig rögtön rohant az úrnője szoknyája mögé. Rosszul neveli a parasztjait, grófasszony.
Egyik lábam keresztbe vetettem a másik mögött és megrogyasztottam a térdem, miközben a dárdát tartó karommal oldalra mutattam, a másikat pedig a mellkasomra helyeztem, színpadiasan hajolva meg. Nem volt benne semmi őszinte, természetesen, de érdekes lépésnek tűnt a színdarab folytatásában. - Vyrath vagyok, a gőgös herceg. Úgy döntöttem ma a te falud láthat vendégül, de ilyen goromba fogadtatásban még nem részesültem.

Tetszett a kifejezés, amit a vámpír grófnő arcán láttam. Egy harcos nyugalma volt, egy győztes bátorsága, egy nagy csatákat megélt hős magabiztossága. Egy olyan gőgös tekintet, ami a múltba kapaszkodott és meggyőzte magát, hogy a büszkesége jogos, az ereje sziklaszilárd és a világ ellenében is diadalt aratna, ha ezt kérnék tőle. Gyönyörű volt ez a dac, amivel elém állt.
- Nem, ezt én is látom. - vigyorodtam el, miközben végigmértem. A páncél, ami fedte egyértelmű vámpírmunka volt, régi, kopott és elhasznált. - Nem a derekadért kaptad az uradalmat, igaz? Kiharcoltad magadnak, Wilhelmina von Nachtraben. És ha ez sikerült, úgy már semmi nem állíthat meg, igaz? Mert ki hitte volna el, hogy egy vámpír nő létére emberek között nemes lehet? De mégis itt vagy.
Lassan, andalogva léptem oldalra, a tekintetem folyamatosan rajta tartva a nőn. A mellette álló sötételfet egyelőre nem méltattam figyelemre - miért akartam volna az inassal beszélni, ha a gazdája is itt volt? Megkerültem őket a lovaikkal együtt, közben a dárdát sétapálca módjára forgattam magam mellett és leplezetlenül nevettem fel a dorgálásra.
- Tévedsz, Wilhemina grófasszony! A rabszolgákat nem kell egyedül nevelni, csak néha emlékeztetni őket arra, micsodák. De a parasztok bonyolultabbak, mert azt gondolják, hogy szabadok. Hogy az, ami itt tartja őket csak a rossz szerencse és nem a kilátástalanság. És aki így gondolkozik az egyszer eljut arra a pontra, hogy miért is van egyáltalán ura - vagy úrnője.
Visszaértem elé és a dárda nyelét nekicsaptam a földnek, aztán újra a szemébe néztem.
- Alázatot várnál tőlem? Tiszteletet? Nézz a szemembe és mondd meg, mi vagyok. Nézz rám és kérdezd meg magadtól újra, hogy van-e bármi értelme ilyet akarni.
Az ajkaim elváltak egymástól, a fogaim pedig elősejlettek közöttük, mint egy fakó hold a viharfellegek mögül előbújva. Megvártam, míg a vámpírnő és a köderdei inasa is rám figyeltek, aztán hagytam, hogy az ezüstös fény előtörjön belőlem. Nem támadtam rá a nőre - ennél több eszem volt. Helyette lazán megforgattam a fegyverem és elsöpörtem a sötét tünde lábait, aztán odaszökkentem mellé és a nyakának szegeztem a dárdahegyet. Olyan közel, hogy szinte benyomja a puha bőrt, így a legkisebb mozdulatra is csúnya véget vethettem volna az éjfi életének.
De nem akartam. Csak kíváncsi voltam és sértett, és tudni akartam milyen erőfeszítés kellett hozzá, hogy kihozzam a sodrából a grófasszonyt.
- Érdekes helyzet, nem igaz? - vigyorogtam tovább. - Dühös vagy rám, mert megtámadtam a parasztjaidat. Dühös vagy rám, mert megsértettelek. Mégis, ha el akarod látni a bajom, ahogy az a suhanc ígérte, akkor meg kell, hogy öljem a szolgádat. Szóval mi legyen, Wilhelmina von Nachtraben grófnő?

Képességhasználat

Név: Revans
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: I.
Felhasználás: Akarat alapú
Ár: 1000 váltó
Leírás: Az démon átadja magát a lelkében dúló sértettségnek, kétszeresére növelve a következő mozdulata erejét.

Név: A Napra lehet...
Típus: Mágia
Erősség: IIb.
Felhasználás: Akarat alapú
Ár: 2500 váltó
Leírás: A démon egy hirtelen fényvillanást idéz elő, ami elvakítja az ellenfelét két másodpercre (Mindeközben mosódottan lát csak az). Bár sebzést nem okoz, nagyon praktikus lehet egy harcban, és igen hatásos be- és kilépőket lehet vele varázsolni.

Éreztem, ahogyan valami kinyúlt felém, miközben Wilhelmina grófnő szónokolt. Mágia volt, sötét és idegen, de valahogy mégis ismerős. Árnyak voltak, kapaszkodó, ragacsos feketeség, ami körbefogta a tagjaimat és úgy rángatott, mint egy marionettbábut.
A kis vámpírlánykának volt képe dróton rángatni.
- És ez felment, természetesen. - vigyorogtam tovább a sorsfordítónak szánt szavakra. - Nem akartad a hatalmat, az csak úgy jött. Te csak igazságot akartál, vagy békét, vagy jót. Az erő, ami most a tiéd egyszerűen az öledbe hullott, te sosem kérted, mégis kiérdemelted. Ezért jobb vagy még azoknál is, akik hasonlóan erősek. Mert ők kapzsik és rögeszmések, te viszont egyszerű, jó ember vagy, aki csak arra használja a hatalmat, hogy jót tegyen. Miért ne lehetnél erre büszke? Nem bűn az. Jogos, igazságos. Nem ez a legszebb dolog ebben a koszos, sötét világban? Az igazság?
A köderdei szolga morgott valamit alattam, de mióta sikeresen a nyakának szegeztem a dárdámat már le is hullott a figyelmem pereméről. Talán hiba volt, de mit tehetett volna? A fegyver hegyének egyetlen apró rezdülésére képes voltam a nyakába döfni, véget vetve a szolga életnek, ami még itt tartotta. Igazán pazarlás volt, de nem számított. Nem mehetett minden légy a mennyekbe.
Aztán felnevettem, ahogyan a tagjaim maguktól mozdultak és emelték fel a gyilkos szerszámot, a lábaim akaratom ellenére vonaglottak odébb, ahogyan a vámpírnő rákényszerített, hogy tükörképe legyek. Úgy tűnt a képemre nem hatott, így a leggúnyosabb mosolyommal hagytam, hogy az ismeretlen erő odébb rángasson a sötételftől, egyedül akkor állva ellen, amikor péreztem a szorításom meglazulni a dárdámon.
- Azt hiszem ebből elég lesz, grófasszony. - villantottam ki a fogaimat, minden porcikámmal nekifeszülve a mágiájának. Megtépázott ugyan, perzselte a húsomat belülről, de elengedett. - Mert te talán tudod, hogy ki vagyok, Wilhelmina von Nachtraben? Találkoztál mér démonnal, ez lehet, de velem még sosem.
Egy elegáns mozdulattal megpörgettem a dárdát és nekitámasztottam a vállamnak, tartva a távolságot, amit a vámpírnő kialakított - egyelőre.
- Miért sajnálnám? Miért bánnám azt, ami lettem? Olyan erőt találtam, ami után tömegek vágynak és olyan lehetőségek állnak előttem, amivel felülmúlok mindent és mindenkit. Mert nekem meg van az a lehetőségem, ami neked nincs, grófasszony. Én örökké élek, te megöregszel és meghalsz. Akkor mi lesz a falvaiddal, a parasztjaiddal, akiket annyira védelmezel? Ha belefáradsz a küzdelembe, ha túl erőtlen leszel megvédeni őket az olyan démonoktól, mint én vagyok? Vagy rosszabbaktól, akikben tényleg dúl a harag és csak vérrel csillapíthatják.
Lassan elindultam felé, ugyanabban a nyugodt tartásban, még a szabad kezem hüvelykujját is beakasztottam az övembe.
- Mert minden elmúlik, csak mi nem. Én meghalhatok. Képes lennél rá, erős vagy, hatalmas. De ez nem igazi győzelem, ezt te is tudod. Csak egy újabb lépcső egy végtelen sorban, aminek nem vár semmi a tetején.
A dárda hatótávján kívül álltam meg újra egyetlen lépéssel, aztán szelídebben mosolyodtam el, szinte barátságosan.
- De nem kell így lennie. Én segíthetek neked, megadhatom azt, amit senki más. Olyan erőt adhatok neked, amivel felülmúlod önmagadat, amivel megtöröd a vége nincs lépcsőt és igazi győzelmet arathatsz. Amivel nem fog rajtad az idő, amivel nem kell félned a halált. Amivel elérheted az összes célod, legyen gyarló vagy erényes, amivel minden lehetőséget megnyithatsz.
Kissé meghajtottam a fejem és gyermeteg kíváncsisággal pillantottam fel rá. Kivirágzik-e a nagyravágyás benned, Wilhelmina von Nachtraben grófnő?

Először azt hiszi, a démon iróniát használ. Azonban nem. Mosolya mögött valódi, talán még őszintének is mondható szándék lapul. Nem bűn...
- Hogyne lenne bűn. Különben miért vagy démon? Azért vagy ilyen, mert valaki túlzásba vitte. Azt gondolod, nem vagyok rá büszke? Igenis az vagyok, néha. A bűnök sokunknak itt teremnek a lelkében már. Különben nem lennének újból olyanok. Mint te. S ki tudja, az enyém nem rögeszme-e? Naiv. Ennek neveznek sokan, és valószínűleg igazuk is van. Lehet, hogy csak vak vagyok, mert azt hiszem , van esély békére.
Mágiája sajnos nem tartott örökké. De célját elérte.
- Nem. Veled még ne. De sajnos predesztinalva vagy a bűnre, amennyiben nem teszel ellene. De hisz megvan a lehetőséged. Kuzdhetnél ellene. Akkor megváltást nyerhetnél. S nem kéne többet szenvednek sem.
A démon nem tagadhatja meg önmagát.
- Sokan vágynak a legjobbak lenni. A leghatalmasabbak. Miért akarod ezt? Nem a te választásod volt. S örökké élni talán élmény lesz? Nem fogod e inkább a halált kívánni? S mégis hogyan sdhstnád te nekem át ezt az erőt?
Kérdi a legkételkedőbb hangsúllyal. Damian pedig feltápászkodik a földről.

- Honnan veszed, hogy csak ennyit tettem, Wilhelmina grófnő? – emeltem meg kérdően a szemöldököm, miközben tovább forgattam a dárdát, végigfektetve a két vállamon és lazán átakasztottam rajta a másik karom. – Nem tudhatod miért lettem démon. Csak tudod, hogy az vagyok, mert látod a bőröm. Csak azt tudod, amit mondok neked, mert hallod a hangom. Az pedig csak gonosz lehet, bűnös, mert a démonok is azok. Minden szavam méreg, mert bűnben születtem, tehát nem mondhatok igazat.
Diadalittasan vigyorodtam el, mint egy ragadozó az ugrás előtti pillanatban. Amikor már érezte a préda vérét a nyelvén, látta a dagadó ereket és el tudta képzelni a halálhörgést, egyedül az elrugaszkodás választotta el tőle. Én nem tétováztam.
- De ha így van… - léptem egyetlen arasznyival közelebb. - … akkor miért gondolod te is ezeket? Miért vagy büszke arra, amit elértél, arra, hogy van mit védened és főleg arra, hogy van erőd megvédeni? Miért nem vagy hajlandó erőtlennek mutatkozni?
Lassan, lépésről lépésre közelítettem meg a vámpírnőt, noha az előbbi kis közjáték után nem hittem, hogy túlzottan engedné. Kár, igazán gyönyörű, halottfehér bőre volt és a haja fekete, mint a csillagtalan éjszaka. Ha lehunyta volna a szemét és nem látom a halvány vörös derengést el tudtam képzelni, ahogy az ujjaim közé fogom az arcát és szelíd cirógatással veszem rá, hogy elfelejtse önmagát. De nem hunyta le, helyette bizonytalan vádlással nézett rám. Igazán kár volt.
- Mert ha én magam vagyok a bűn, úgy te is az vagy, grófasszony. Ha én azért lettem ilyen, amit mondok, akkor te is azzá leszel. Mi értelme van akkor bármi erényesnek? Mi értelme van minden jónak, ha az egyetlen bűn elfojtja? Mint egy csepp méreg, hiába százakós hordóba dobod, az attól még méreg marad. Kegyetlen egy világ ez.
A köderdei szolga eközben felevickélt a földről, de nem foglalkoztam vele. Ráértem vele törődni, ha az úrnője még sem bizonyult olyan érdekesnek, mint először gondoltam. Ha a válasza mégis csak tétova gyávaságról árulkodik, ha a gőg mellé nem szorult belé elég merészség, hogy lépni merjen. Az olyanok fölött nem volt hatalmam – de Wilhelmina nem tűnt gyávának.
- De én megadhatok neked egy kiutat ebből. Egy győzelmet, ahol a méreg megszűnik méregnek lenni, ahol nem kell félned attól, hogy igazságtalanul válsz démonná. – ismételtem meg az előbbi állításom, szándékosan kerülve a választ a kérdésére. – De annak az ára nagy, mert meg kell bíznod hozzá bennem.

- Te sem tudhatod. - vág vissza, hangja élnének nagy részét elvéve, de határozottan. Már megint ideológiai vitát folytat. Amikor életek forognak kockán. Jellemző. - Nem állítottam, hogy nem mondhat igazat. Szavakat akarsz a számba adni, amiket nem mondtam ki.
Irritálja néha a démonok azon magatartása, miszerint biztosak benne, hogy S másik mit akar mondani és úgy tesznek, mintha tudnák, mire gondol.
Ne vigyorogj, akarná a démon felé kiáltani.
Gyengének. Tudnia kell Herceg őfelségének, hogy ez a szó egy vámpínál mit ér el. Ezen esetben élhetne a sztereotípiákkal. Talán azt is teszi.
- Nagyon jól tudod, hogy senki... Nagyon kevesek képesek vagy szeretnék gyengének mutatkozni.
Csak azért nem kérdez meg rá, mit is akar Vyrath - furcsa név, de szép -, mert kíváncsi, mik vannak még a tarsolyában. Vár hát. Mit tudsz még? Akár a támadást váró vad.
Ahogy hallgatja, az ő arcán is elterül a győzedelmes mosoly. Furcsa, amikor egy angyal után egy démon is közli veled, hogy bűn vagy. De Abbadon legalább nem akarta életüket venni.
- De ha a csepp méreg el is terjed a hordóban, az enyhítheti annyira a hatását, hogy túl lehessen élni a mérgezést. Akadhat az a Rotmantel, aki megoldja. Azt akarod mondani, démon leszek? És ha igen? Az nem én leszek már.
Szereti a metaforákat.
- Nem fogok emlékezni. Egyébként nehezen tudom elképzelni, hogy torődnél a lelki üdvömmel.
Rájönnek kezd elegem lenni a mélyröptű társalgásból. Nem azért, mert mélyröptű, hanem, mert ez a valami egyértelműen nem jó szándékú. - Elnézést, hogy megzavarom az eszmefuttatást, de volnánk szívesek arról beszélni, hogy kedves herceg uram befejezze a falusiak terrorizálását? És hagyjon minket békén?
- Támogatom. Nem tudom elképzelni, mit tudna tenni ezért a bizalomért.
Mutasd meg - üzeni a tekintetével Mina.

Wilhemina grófnő kezdett felbosszantani a tökéletes, naiv válaszaival, ugyanis a legtöbb hibás volt. Nem gondolta át, nem gondolt bele egyáltalán, csak visszavágott az első ponton, amit meg tudott ragadni. Nem tudtam olyan emberekre hatást gyakorolni, akik nem gondolkodtak és nem is akartam. Megtorpantam és a földbe szúrtam a dárdámat, aztán rákönyökölve gúnyosan előre hajoltam.
- Ez a legjobb válaszod, grófasszony? "Te sem tudhatod"? Mintha az egyik kölyökkel vitáznék a kút pereméről.
A tekintetem lesajnáló volt és ezúttal nem is küzdöttem ellene. A vigyor lehervadt az ajkamról, helyette elégedetlen fintor terült szét rajta, és valamiért megsértve éreztem magam. Vagy az Átok miatt, vagy csalódtam a vámpírnőben. Vagy lányban, ahogy a beszédéből inkább tűnt.
- A szavak olyanok, amilyenné a nyelv formálja őket, az pedig hazudhat. Nem érdekelnek a szavak, nem akarom tudni, mit mondasz ki. Az érdekelt, ami mögötte van, az őszinte gondolatok, az árnyékos kételyek, amelyek nem verhetnek át soha.
Valami arra késztetett, hogy öljem meg őket. Szerettem volna megidézni a villanást, kihasználni az esetlenségüket, hogy átdöfjem a torkukat, de az meggondolatlan lett volna. Ha leszúrom a tündét, megint rám szakadhat a vámpírmágia, ami gúzsba köt és nem tudtam, hányszor vagyok képes még lelökni magamról. Ha a grófnőt ölöm meg, akkor a köderdei inasa támadott volna rám, akinél már nem élhetek a meglepetés erejével. Ha őt meg is öltem volna a körénk gyűlt rengeteg falusi végül kétség kívül a földre teperne és agyonvernének, ahogy először ígérték.
Nem szerettem magam patthelyzetben érezni, de végül is én kerestem a bajt.
- Nem érted a világot, Wilhelmina von Nachtraben. Nem a halál a lényeg, a méreg az méreg marad. Ott marad benned, bemocskol, megfertőz és végérvényesen erőt vesz rajtad, akármilyen gyenge és akármilyen kevés. Mert a bűn egy ilyen méreg, és nincs szanitéc vagy bájkeverő, aki ez ellen megmenthetne. Takarózhatsz azzal, amivel mindenki: a világgal. Ez a világ ilyen, mindenki erősnek akar látszani, mindenki büszke arra, amit megszerzett és mindenki védi a méltóságát. De ez nem ment fel, csak eltakarja a gennyedző, üszkösödő sebet a lelkeden.
Felegyenesedtem és a vállamnak támasztottam a fegyverem.
- Azt hiszem már nincs is dolgom veled, a sorsod úgy is elkerülhetetlen. Mert a bűn egy ilyen méreg, grófnő. Ha tagadod, ha megmásítod, ha természetesnek hívod csak erőre kap és lassan szétterjed minden porcikádban.
Hátat fordítottam nekik és visszasétáltam a kúthoz, aztán felugrottam a peremére és ott folytattam a vonulást. A falusiak természetesen az előbbi közjáték miatt sokkal kevésbé verték a mellüket a nagy bátorságban, így csak a házakhoz és úrnőjükhöz húzódva bámultak.
- Talán meglátogatlak majd, akkor, mikor nem emlékszel. Akkor, amikor azt hiszed más vagy, amikor azt hiszed, hogy semmi közöd ahhoz a tagadó vámpírhoz, aki egykor ennek a falunak a grófnője volt. És elmondom, hogy milyen botor kijelentéseket tett az a vámpír és mit ért el a tagadása.

Tovább táncoltam körbe a grófnő kútjának peremén, miközben hallgattam a kioktatást. Sejtettem valahol, hogy nem fogok értelmes választ kapni, de azért mégis csak csalódtam. Nem benne, koránt sem. Nem néztem semmibe az embereket, sem a tündéket, sem a vámpírokat. Magamban csalódtam, amikor azt hittem egy értelmes, csavaros eszű nemesre bukkantam, akit kiforgathatok az észérveinél fogva.
Nem, koránt sem. Ha lehetetlenül kacskaringós utat rajzoltam elé a szavaimmal, Wilhelmina von Nachtraben csak keresztülgázolt rajtuk, mintha nem értette volna a játéknak a szabályait. Talán nem is értette.
- Az arrogancia minden, ami vagyok, grófasszony és jogot ad nekem mindenhez, amihez akarom. Eszedbe sem jutott, hogy van, aki nem akar jó lenni? Hogy van, aki élvezi az esetlen menekülést, amit a látványa kivált, a haragos felhördüléseket, a bosszúvágyat maga után? Nem elmélyült eszmefuttatásra vágytam. Arra vágytam, hogy megtámadhassak valakit, aki neked fontos, ha már ilyen szentimentális bolond vagy.
A köderdei szolga szavaira azonban megtorpantam és elégedetten vigyorodtam el.
- Óh, értem már. Mindent értek. Elnézést, nem tudtam, hogy te is itt vagy, pedig igazán modortalan más vadászterületére lépni. Ha hamarabb észreveszem, hogy már van a grófnő mellett valaki, aki a kevélység és öntelt büszkeség felé taszigálja lehet elkerülöm ezt a helyet.
A tünde valószínűleg szerelmes volt, azért mondott ostobaságokat, de nem érdekelt. Én éhes voltam és nem kaptam enni.
- De legyen amit akarsz, Wilhelmina von Nachtraben. Elmegyek. Itt hagylak a hitben, hogy a köderdei inasodnak igaza van, bűntelen vagy és ártatlan. Mind így kezdjük. Ennyi kell csupán, hogy bekebelezzen a fekete bársony, ami simogat, míg észre nem veszed a fojtogatását. Tudom, mert az a büntetésem, hogy tudjam. Mert démon vagyok, pióca az emberek lelkén, aki rákap a sebre, ha megtalálja. De nem fogod elhinni, talán meg sem érted. Nem baj. Valaki más már megtette az én dolgom, elhitette veled, hogy nem vagy bűnös, hogy nincs mitől tartanod a túlvilágon.
Leugrottam a kút túlfelén, a parasztok pedig riadtan rebbentek szét előttem.
- Még találkozunk, grófnő! - hajoltam meg gúnyosan, aztán ugyanazon az úton, amerről érkeztem elindultam a falu határa felé. A lépteim szándékosan voltak ruganyosak, szinte táncosak, de alig néhány méter után ismerős érzés kapaszkodott belém.
Nem adtak nekem enni. Nekem, a hatalmas Vyrathnak. Elküldtek, mint egy kutyát, elzavartak, mint egy istállóba szorult vadat.
Éreztem, ahogy a sértettség bugyborékolva végigfut rajtam így néhány tucat lépés után visszafordultam a fellélegző emberek felé és elhajítottam a dárdámat.
Szerettem volna, ha valaki fontosat talál el. Egy árvát, egy hajadont, egy ártatlant, hogy a grófnő a jövő hón keresztül is gyászolja.
Csak egy aggastyánt sikerült felnyársalnom, azt sem egészen. Az acélhegy a dereka tájékán hasított bele és szemközt a hasán bukkant elő, ronda sebet ejtve. A körülötte állók felsikkantottak és fedezéket kerestek.
Ostobák. Csak egy dárdám volt - illetve már annyi sem.
Nem tudtam mekkora hatótávja volt a mágiájának, így inkább nem kockáztattam. Sarkon fordultam és futásnak eredtem, kacagva és szökellve. A gőgös harag kipárolgott belőlem és olyan jó érzés töltött el, mint még soha. Démonnak lenni igazán kivételes ajándék volt.
Viszlát, Wilhelmina von Nachtraben. Emlékezz, mi lesz akkor, ha megsértesz egy kevélységdémont.

Hallottam, ahogy a páncélja megzörren a hirtelen mozdulattól - de épp ezért tudtam, hogy nem fog tudni utolérni. Ha tovább szaladtam volna, nevetve és ugrándozva valószínűleg sosem kapott volna el, egy ujjal sem ért volna hozzá, de az egészen olyannak tűnhetett, mintha kergetett volna.
Annak pedig a gondolatától is parázslani kezdett a vérem. Ha ennyire házhoz jött a verésért, én készségesen kiszolgáltam.
Hátranyúltam a vállam fölött és kibújtam a pajzsom fogantyúiból, aztán a jobb karomra akasztottam és lassítottam. Éreztem, ahogy az árnyakból szőtt mágiája megint belém kapaszkodik és összefonja a tagjaimat az övével, de tudtam, hogy kitörhetek belőle puszta erővel. De miért tettem volna? Semmi okom nem volt ellenkezni még, legfeljebb a menekülést folytathattam volna. Helyette hagytam, hogy megállítson és az arcomra dermedt nevetésen keresztül zihálva vártam a folytatást. Mi következik most, grófnő? Mi az, ami annyi csatából kisegített, amivel kikapartad magadnak ezt a nemesi birtokot? Mitől akkora a büszkeség a tekintetedben?
Csak ne mondd, hogy ez az egyszerű bábjáték, mert igen csalódott leszek.

Hangulatzene

Amennyire tudtam elengedtem minden tagom, megadtam magam a körém csavarodó árnymágiának, hogy tegye, amit akart. Egyáltalán nem ellenkeztem - egy fikarcnyit sem akartam használni az erőmből. Annál okosabb voltam. Így hát egymás tükörképeiként sétáltunk egymás felé, ugyanazzal a ritmussal, ugyanazzal a lábbal, még a tartásunk is egyezett. Félelmetes mágia lett volna, ha nem másodszor látom. Így azonban ismertem a gyengepontját és szándékomban állt kihasználni.
Felettébb komikusan nézhetett ki, ahogy a mágia hatására én az üres bal kezem szorítottam ökölbe és tartottam a vámpír nyaka mellé, a levegőt szorítva a torkának, míg ő ugyanazzal fenyegetett, mint én nemrég a sötételfet. Azonban ahogy én, ő is azt hitte, hogy ezzel pontot is tett a harc végére, vagyis bármi, ami ettől eltért meglepetés volt.
Szétnyitottam a szám, mintha megszólalni akarnék és végignyaltam a felső fogaimat, beszéd helyett azonban az ezüstfényű, vakító fény tört elő belőlem ismét. Kitéptem magam a mágiájából és eddig nyújtott kezemmel elkaptam a csuklóját, miközben kissé hátrahúztam a nyakam, hogy ne tehessen túl nagy kárt. Nem toltam el magamtól, épp ellenkezőleg. Megforgattam a karját, hogy a könyöke befelé forduljon és a pajzsom szélével lesújtottam rá. Minden sértettségem benne volt ebben, minden csalódottságom, ami a szóváltásunk alatt felgyűlt bennem és minden sötét izgalom, ami a gyilkosság miatt szétáradt az ereimben. Meg sem vártam, hogy eltört-e a karja - bár szinte kizárt volt, hogy nem -, helyette tovább folytattam a táncot, a nyaka felé sújtva a pajzs kemény szélével.

Varázserő: 2/4

Képességhasználat

Személyes passzív: Morális mérleg
Leírás: Vyrath frissen éledt démonként az alap démoni tulajdonságokon túl még nem rendelkezik kiforrott személyiséggel. A karakter fejlődéséhez egy morális mérleg járul hozzá, erősíti vagy gyengíti egyes tulajdonságait attól függően, hogy a cselekedet morálisan jó, vagy elítélendő. Ha a mesélő úgy ítéli meg, hogy a karakter morális mérlege a jó oldalra billent, akkor Vyrath védelmi és gyógyulási statisztikái megkétszereződnek 5 kör erejéig, de a támadási ereje és sebessége megfeleződik, ha pedig rossz oldalra, akkor a védelme és a gyógyulási képességei feleződik meg, míg a támadási ereje és sebessége kétszereződik meg 5 körre. Miután az erősítés lejár, egy körnek el kell telnie, mielőtt egy morális döntése újból hatást fejt ki rá.

Név: Revans
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: I.
Felhasználás: Akarat alapú
Ár: 1000 váltó
Leírás: Az démon átadja magát a lelkében dúló sértettségnek, kétszeresére növelve a következő mozdulata erejét.

Név: A Napra lehet...
Típus: Mágia
Erősség: IIb.
Felhasználás: Akarat alapú
Ár: 2500 váltó
Leírás: A démon egy hirtelen fényvillanást idéz elő, ami elvakítja az ellenfelét két másodpercre (Mindeközben mosódottan lát csak az). Bár sebzést nem okoz, nagyon praktikus lehet egy harcban, és igen hatásos be- és kilépőket lehet vele varázsolni.

A vámpír meglepő módon nem hagyta el magát teljesen a fájdalomtól, még ha az artikulálatlan sikoly nem is hangzott igazán mágiának – de úgy látszik az volt.
- NEM! - üvöltötte kétségbeesetten, az álla felé tartó pajzsom pedig ártalmatlanul pattant le az állát is eltakaró fekete burokról. Különös volt, kissé groteszk és végre eltakarta a tökéletességet megbontó szemeit. Így már majdnem úgy nézett ki, mint én.
- Nem is rossz, grófnő! - vigyorodtam el elégedetten, de nem tudott ilyen könnyen megtorpanásra kényszeríteni. A kegyetlenség izgalma, ami az öreg felnyársalása miatt dübörgött bennem még tovább és tovább hajtott. Támadj, Vyrath. Öld meg, pusztítsd el!
Úgy tűnt a mágikus burok eltolt magától minden támadást, mintha egy újabb réteg páncél lett volna rajta – de a páncéloknak is meg volt a maga hátránya. Megpördültem az egyik lábam körül és beléptem a térde mögé, erősen kitámasztva a térdét hátulról, aztán megragadtam a vállait é snemes egyszerűséggel elgáncsoltam. A szemem sarkából láttam, ahogy valamiféle másolata is megjelent, de ahogy a bábozás alatt én, úgy ez is követte a grófnő mozdulatait, a földre kerüléssel együtt.
Nem hagytam neki időt lélegezni sem. Átléptem a lekkasa fölött, aztán térdre ereszkedtem és ránehezedtem. Egyik kezemmel lefogtam a még használható balját, a másikat pedig rásimítottam az arcát védő fekete burokra.
- Tényleg nem rossz. De vajon meddig tudod fenntartani?
Igazam volt, alig pillanatok múlva a mágia foszladozni kezdett, alóla pedig előtűntek a vámpír halványpiros szemei – aaztán mintha kirántott volna belőlem minden erőt. A karom, az ujjaim, a törzsem, még talán a lélegzetem is megmerevedett egy pillanatra, mintha a grófnő pillantása elvette volna a szabadságomat.
Nagy hiba volt.
Nem telt el sok idő, de ahhoz épp elég volt, hogy kirántsa a karját a szorításomból és az ujjai közül egy újabb fekete mágiát taszítson felém. Égetett, mint a nyers tűz, belemart az arcbőrömbe, és tudtam, hogy ha nem hunyom be a szemem meg is vakított volna. Félrerántottam a fejem és vakon kezdtem csapkodni a pajzsom szélével arra, amerre Wilhelmina fejét sejtettem, de a maró fájdalomtól nem tudtam logikusan gondolkodni.
Haragosan annál inkább. Éreztem, ahogy a vámpír ujjai bizonytalanul próbálják megragadni a pajzsot tartó kezem, de hátrarántottam, aztán résnyire nyitott szemmel sújtottam le megint a fejére.
A grófnő mozdulatai már csak ösztönösek voltak, ahogy próbálta magát védeni és útját állni a csapásnak. Nem tudta teljesen megállítani a karomat, főleg nem az égés okozta sértettségtől fűtve, de eléggé feltartóztatott, hogy ne repesszem be a koponyáját. Nem is próbálkoztam tovább, helyette kihasználtam a pillanatnyi kábultságát, hogy a pajzsommal az ép könyöke felé sújtsak, a másik kezemet pedig rászorítottam a torkára. A papírformát ugyna nem tudtam tartani, így nem a gégéjét próbáltam elszorítani, hanem fölötte, a lágy álla alatt.
A pajzscsapásom közben megakadt valami keményen. Egy ösztönös mágia lehetett, a fekete burok kezdetleges változata, ami el is tűnt azonnal, de elég időt hagyott a vámpírmágusnak, hogy pánikolva a karom felé kapja a kezét. Az ujjait ugyanaz a tűz folyta körbe, amivel az arcomat is megégette, így feljajdulva kaptam félre a kezem, elvéve a nyakáról, helyette a pajzsommal ütöttem dühösen az immár védtelen halántéka felé.
A nő feje oldalra bicsaklott, a karja pedig ernyedten hullott le. Zihálva felemelkedtem, megnézve szemügyre véve a kezemet. A szuka elég csúnyán megégette – muszáj leszek találni valami kuruzslót, aki hajlandó ellátni.
Felemelkedtem róla és botorkálva megkerestem az elejtett tőrét. Érdekes darab volt, ezüstös és könnyű, mintha nem is acélból lett volna. Talán nem is az volt. A tekintetem visszavándorolt az ájult vámpír felé, aztán hideg mosollyal odaléptem hozzá és felfordítottam a törött jobb karját. Kétszer szúrtam bele a tőrt, remélve, hogy nem ébred fel a fájdalomra, a vörösen csillogó vágások éppen egy V alakját rajzolták ki.
~ Egy kis emlékeztető, Wilhelmina von Nachtraben. Csak hogy ne felejtsd el, hogy mi lesz azokkal, akik velem mérik össze magukat.
Lépéseket hallottam, rohanó lábak hangját így jobbnak láttam távozni lassan. A tőrt azért eltettem, végül is otthagytam a saját fegyverem az egyik parasztban.
Futásnak eredtem. Az arcomon hullámokat vetett az elégedettség és a sértettség, ahogy az arcomra és a karomra gondoltam, de nem tudtam eldönteni, melyik is voltam igazán.
Talán mindkettő.

Fuhh, hát én tényleg végig azt hittem, hogy itt valaki meg fog halni, már azon az öreg paraszton kívül is. Az biztos, hogy tanulságos küzdelem volt ez mindkettőtök számára, de szerintem okulhat belőle bárki, aki elolvassa, hogy a szint nem feltétlenül számít ha valaki okosan játszik, és hogy még így is, hogy kegyelmesek voltatok egymáshoz senki sem úszta meg maradandó károsodások nélkül. Ezért a rengeteg új ismeretért bőven jár nektek a 100 tp