Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 104

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Szomb. Júl. 06, 2019 11:22 am

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
A karakterek élete az oldalon történetek sokasága - ezen történetekből pedig nem mindegyik kerül a sors (más néven mesélő) irányítása alá, és nem jelenik meg küldetésekben. Hogy ezek az epizódok is megjelenhessenek írásban (és hogy havonta lehessen 2000 váltót meg 200 tapasztalatot szerezni, természetesen), élményeket írunk - most pedig eljött az idő, hogy történeteink egy lapra (topicba?) íródjanak: Eljött az élmények vetélkedője.

Miből is áll ez?

Bárki nevezhet, és ez az élmény nem számít be a havi élménylimitbe. Minden szabály vonatkozik rá, ami egy élményre is (minimum 1500 szó, karakterhű, canon történet). Az élmény általános jutalmazásán kívül (100 tp és 1000 váltó) pedig 4 kategóriában az élmények értékelése után szavazást írunk ki a játékosok között, ami után a kategóriák győzteseit meglepetésekkel jutalmazzuk. Bármennyi kategóriára voksolhat egy játékos, egy szavazattal kategóriánként, de egy user a saját művét természetesen nem értékelheti! Olyan is szavazhat, aki nem indult a vetélkedőn. Multikkal is lehet indulni. Egy élmény több díjat is elnyerhet.

A kategóriák a következőek:
- Legjobb élmény
- Legviccesebb élmény
- Stilisztikailag legszebb élmény
- Legjobb hangulatú élmény



Beküldési határidő: 2019. július 31. 23:30
A szavazás kezdetéről és mikéntjéről a kiértékelés után adunk információkat.

Jó írást!

Felhasználó profiljának megtekintése

2[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Hétf. Júl. 08, 2019 4:51 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Vándorút: Karnevál

Az emberekben ősidők óta lappangó vágy lángolt a felfedezésre - mi másért keltek volna hajóra normann őseink, és kötöttek volna ki aztán Veronia partjain, és a még messzebbi Grönlandon aztán? Mi másért vágtak volna a végtelen földeknek, tornyosuló hegyeknek és élhetetlen sivatagoknak, ha nem a puszta felfedezés öröméért? Egy más faj sem kockáztatta az életét felfedezni valamit pusztán azért, mert az ott van. Ez a kíváncsiság az emberiség legnagyobb ajándéka talán.
Ezzel együtt azonban a legszörnyűbb átka is, ahogy azon az estén magam is megtapasztaltam. A Mocsárvidék mélyére, von Euler báró birtokára küldtek, hogy a Csillagtalan Éjszaka után elveszett munkaerőről szóló jelentést visszahozzam - vagy ha épp egyszerűbben egy listát arról, hogy a földbirtokos uradalmában hány paraszt esett a rémségek áldozatául. A fülledt, kénes kipárolgásokkal szennyezett áerű nagytelepülésre igen könnyed út vezetett. Úgy utaztam, ahogy haza is, két madaramat égi őrszemként kerengetve az út fölött, hogy esetlegesen el tudjam kerülni a veszélyeket. A visszaútig tehát semmi rendellenesség nem történt - úgy terveztem, hogy visszafelé megállok Hellenburgban is, így korán keletnek vágtam, a falusiak kéréseivel ellentétben, akik minden áron kérleltek, hogy észak felé hagyjam el a mocsarat. "Ördögi dolgok tanyáznak keleten" - mondták ők, ám egyrészt minden áron meg akartam nézni, hogy Hellenburg hogyan állt fel a rettenetből, ami érte, másrészt pedig igen elbizakodott voltam a madaraimmal történő felderítésben. Ezért megrendíthetetlen voltam, de nem is sejthettem, milyen istenkáromlásoknak leszek tanúja.
Ahogy tehát haladtam a korai, harmattól áztatott ingoványok között kövekkel megerősített ösvényen, hamar észre kellett volna vennem, hogy a nap egy nyári pirkadathoz képest rendkívül erőtlenül süt a szemembe. Olyasféle volt inkább, mintha egy platinás fényű fakó korong függött volna a szürkéskék égen, fagyossá téve a melegedő reggeli légeget. Egyszer azonban Zephyr és Sylph is hevesen vijjogva suhant közel hozzám, jelezve, hogy az úton előttem veszély van. Eszem ágában sem volt kikémlelni, hogy mitől ijedtek meg ennyire - hamar elkerülő út után néztem.
Lakhelyem környékén annak idején bőven voltak ingoványok, így nem ijedtem meg attól, hogy esetleg a lápban kelljen utat találnom magamnak. Ahogy körbetekintettem tehát, láttam is egy csapást balra tőlem, ami kicsit átlósan veszett a kökényes rekettyébe, alját pedig szarvas-patanyomok, és nád és tőzeg helyett biztató fű borította, tehát járhatónak tűnt. Ekkor követtem el a második baklövésem, ugyanis mindkét madaram visszaparancsoltam vállamra. Nem akartam, hogy alacsony repülés közben belegabalyodjanak a lelógó fűz és tövises csipke indáiba, így a veszély ellenére is jobbnak találtam, hogy mellettem legyenek - de bár ne tettem volna.
Ahogy nekivágtam az útnak ugyanis, vérfagyasztó érzés kerített hatalmába a vadon taszító, oszlás szagú, puha-talajú alagútjában. Nem tudtam megmagyarázni, de egész egyszerűen úgy éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs itt, és valami olyannak a területén vagyok, amihez élő embernek semmi köze. Mégis, legyűrtem magamban a viszolygást, és törtettem tovább. Egy idő után egyre alacsonyabbra görnyedve tudtam csak haladni, ugyanis a növényzet egyre mélyebben terjeszkedett ki. Pár tudat méter után pedig csizmám nyomaiban víz gyűlt fel, majd egyre-egyre mélyebbre süllyedtem. Visszafordulni nem volt lehetőségem, főként azért sem, mert erre az időre érhetett a kereszteződéshez az, amire madaraim is figyelmeztettek. Így hát alig pár perc után, térdig süppedve, gusztustalan vízzel telt csizmákban, görnyedten haladtam tovább, közben védve a madaraimat, nehogy valamely indán fenn akadjanak.
Szidtam már magam a döntésem okán, de rövid idő után valamiféle zene hangja ütötte meg a füleim, igen halványan ugyan. Megörültem: Hangszeres zenének hallatszott, mi más lett volna, mint egy falu. Ha pedig zenélnek, igazán nincs gond, talán valakinek a lakodalmát ülik a fogadóban. Megszaporáztam lépteim, amennyire a nyálkás ingovány engedte, és csakhamar ki tudtam egyenesedni - szemem elé azonban egy felkavaróan idegen látvány tárult. Mindenütt toronymagas, fekete kérgű, gyér lombú fák nyújtózkodtak a csillagokkal teli ég felé, amin se nap, se hold nem világított. Az ösvény beleveszett valami derékig érő, vérszínű, száraz kóróba, a korábbi békák szakadatlan hangorkánját pedig most némaság váltotta fel - az egyedüli hang csak a korábbi, zavaros zene volt, ami néhány tucat méterrel odébbról szűrődött, természetellenesen kék fények forrásának a környékéről.
Óvatosan, kissé lapulva igyekeztem közelíteni - ugyan minden egyes idegszálam ellene volt. Mégis, a furkálódó kíváncsiság, a hely ismeretlensége és a szituáció abszurditása hajtott előre: Fel kellett derítenem a különös anomália eredetét. Könnyű volt lopakodni, ugyanis a mocsarat hamar felváltotta valami finom, mélyszürke por, amiből a levél nélküli aljnövényzet betegesen türemkedett ki. A helyet ugyan belengte egy édeskés, gyümölcsös illat, de mögötte ott lapult az oszlás és halál összetéveszthetetlen, gyomorforgató bűze. Sehol nem láttam semmilyen más életet.
Egészen szédelegve értem hát a fényekhez közel, akkor már teljesen meglapulva a vörös ágak között. Egy obszidiánnal kövezett út húzódott a bokrokon túl, ahogy kilestem, ami mellett rég megkorhadt oszlopok húzódtak, rajtuk egyen-egyenként egy notórius kötéllel - nem is akartam elgondolni, mire kellhettek azok. Végül a fények forrását is megpillantottam: Rengeteg volt belőlük, és mozogtak. Amint azonban elhaladtak előttem, azt kívántam, hogy mindinkább küzdöttem volna meg a veszéllyel, amire figyelmeztettek társaim, csakhogy ne kelljen végignéznem ezt az ocsmány felvonulást.
Valamiféle konvoj volt ugyanis, de nem embereké, az bizonyos lett első pillantásra. Számtalan szekér haladt az úton legelöl, de fedettek, mintha csak hintók lettek volna. Kocsirúdjukról lámpás lógott, az adta a fényt - de el sem tudtam képzelni, mi lehetett ami kibocsájtotta azt, mert egy-egy kék, ragyogó gömb pattogott bennük észveszejtő sebességgel, apró koppanásokat hallatva, amikor csak a lámpás üvegének csapódtak. Ennél azonban sokkal szörnyűbb volt, ami a kocsikat húzta: Nem lovak voltak azok, hanem emberek, de olyan szörnyen eltorzulva, hogy azok csak valami ezerszer tébolyodott elmének a festményeiről jöhettek. Csontsoványra voltak fogyva, ruházat pedig csak cafatokban lógott rajtuk. Szemellenző volt kopaszra borotvált fejükre kötve, karjaik helyett azonban két kiálló fémdarab meredt ki, melyre rá volt rögzítve a hintó vonórúdja. Alsó állkapcsuk - amennyire meg tudtam állapítani - le volt tépve, és torkukból ritmikus, gurgulázó morgás tört fel minden lépésüknél. Mindennek ellenére azonban jó gyalogtempóban képesek voltak a fogatokat húzni. A hintók ablakai egyébként le voltak sötétítve, odabentről viszont néha a kék fényben fémes ragyogás villant fel. Nem volt hajtója ezeknek a rettenetes kocsiknak, a vontatóik tudták, hogy merre kell tartaniuk.
A hintók után gyalogosok következtek, de ők sem voltak egészségesek: Bőrük szürke volt, szemük üveges. Mindannyiuk egy leplet viselt a testén, amire egy igen különös szimbólumot rajzoltak, fekete tintával, de nem tudom már felidézni, milyen ábra volt az. Voltak közöttük katonák is: Fegyverük nem volt ugyan, de tudtam ránézésből, hogy képesek ártani valahogy, rettenetesebb módokon, ahogy bármilyen penge képes lenne arra. Ők az arcukon viselték fátyolként a szimbólummal ellátott szövetet, fejük felett pedig egy mélykék, különös lángcsóva táncolt. Lehetett ezekből egy teljes századnyi is.
A zene forrása is közeledett. Színes ruhákba öltözött, szörnyen felfúvódott testű emberek közeledtek, akiknek testébe több helyen is sípokat és trombitákat erősítettek, ahogy pedig lépdeltek, a megfeszülő izmaiktól kiáramló gázok szólaltatták meg a hangszereket. Sokuk cintányért vagy dobot is ütött, ritmikusan, a menet ritmusára. Ez adta a szörnyű szimfóniát, ami gusztustalan és istenkáromló volt ugyan, valahogyan viszont mégis harmóniában volt önmagával, mely felkavaró vágyakat ültetett a lélekbe.
A zenészek és néhány vadul pörgő táncot lejtő, beteges küllemű asszony után - mind viselték a rejtélyes jelet, ami a vásznakra volt festve - egy hatalmas gyaloghintó érkezett. Tizenkét olyan vitte, mint ami a kocsikat húzta, de ezeknek voltak karjai: Egyikkel tartották a hintó rúdját, a másikkal pedig ostorozták magukat egy rövid ágú korbáccsal minden lépésnél, és egy olyan rettenetes nevet ismételgettek hiányzó állkapcsuk ellenére, amit ez elmém nem volt hajlandó megjegyezni. A gyaloghintón egy gigantikusan hájas testű lény terpeszkedett, ami távolról emlékeztetett egy emberre, de sokkalta inkább volt a szája és vonott pupillájú szeme - mind a több tucatnyi - egy békához hasonlatos. Végtagjai ha voltak is, belevesztek a testének groteszk redőibe - kizárt volt, hogy ez a lény magától képes legyen mozogni. Bíborszín palástot terítettek a hátára, fején pedig hosszú, tüskés feketeacél korona meredt a fagyos ég felé, melynek ágai között számtalan kék fénygömb cikázott. Amint néztem ezt az alakot, valami velőig ható borzadás és tisztelet vett erőt rajtam: Tudtam, hogy valamiféle nagy úrral állok szemben.
Mellette két oldalt két oldalt egy-egy aránytalanul magas, közel három méteres, botszerűen vékony alak lépdelt, akiknek mind a kettőnek négy karja volt. Kettő ott, ahol egy ilyen groteszkül elnyújtott emberalaknak kellene lennie, de kettő a hátuk közepéből nőtt ki, és úgy hajlott a válluk fölött előre. Két bal kezükben két jogart, két jobb kezükben pedig két, arannyal díszített kívül-belül teleírt tekercset tartottak. Arcukat nekik is olyan lepel fedte, mint a katonákét.
Ahogy pedig ezek haladtak el mellettem, az egyik magas felém nézett és a bokor elé lépett, egyetlen ingatag mozdulattal. Szívem vadul vert, de úgy éreztem, mintha ereimbe fagyott volna a vér teljesen. Egy pár pillanatig próbáltam azt gondolni, hogy nem hozzám jött, de ahogy botsáska módjára összehajtogatta magát és leguggolt, közvetlenül elém, tudtam, hogy lát. Remegve egyenesedtem ki, madaraim is hasonlóan kuporogtak a vállaimon. Erre felkiáltott valami borzalmas nyelven, mire a teljes menetoszlop megállt, vele együtt a zene is. Rémítő csend telepedett a túlvilági erdőre, én pedig éreztem, hogy minden vak, üveges tekintet rám szegeződik. Üveget karcolóan éles hangon szólított meg a torz alak.
- Csatlakozz hozzánk. - Kérése rettenetes viszolygást keltett bennem, de tudtam, hogy válaszolnom kell. Először nem jött ki hang sem a torkomon, és hideg verejték gyűlt gyöngyökbe vékony ingem alatt.
- ...vagytok ti...? Kihez csatlakozzam? - Kérdeztem olyan vékony hangon, ahogy talán még nem is hallottam magam szólni. Az alak hátrafordult, és ismét mondott valamit a nyelvükön, amitől megtelt a levegő velőt rázó, korcsul szakadozó, penetránsan dögszagú üvöltéssel. Később jöttem csak rá, hogy ez nevetés akart lenni.
- Hát nem tudod? Az Örök Nap, -------- szolgái. A holtak karneválját visszük neki, kedves ajándékul. Te is hivatalos vagy, Aura. - Ahogy pedig beszélt, felém nyújtott egy tekercset, félig kinyitva. Olyan nyelven volt, amit nem értettem, és nem is akartam. Az alján pedig egy egyenes vonal jelezte, hogy aláírást kérnek: A véremmel kell aláírnom.
Valahonnét, Istennek hála, volt elég akaratom, hogy rohanni kezdjek. Talán a Csillagtalan Éjszaka eseményei éltek még bennem annyira, hogy tudjam, az egyetlen jó megoldás a lélekszakító futás ilyenkor - vagy az hasított elmémbe, hogy a nevemen szólított. Ahogy megfordultam azonban láttam: Egy égbe törő fal volt, amin keresztül jöttem, pontosabban azon egy rés, amit valahogyan az ismerős növényzet benőtt. Eszem ágában nem volt megállni, és jobban megszemlélni a dolgot, vagy azt ellenőrizni, hogy követnek-e. Rohantam, amennyire csak a lábaim engedték, át a nehéz, szűk, halál-szagú alagúton az ismerős Mocsárvidék paradoxul ölelő ismerős tájára. Még amikor már a mocsárvidéket keletre keresztülszelő útra értem se álltam meg, egész a következő faluig rohantam, fittyet hányva minden más borzalomra, ami az utamba kerülhetett: Úgy éreztem, hogy a holtak hívása követ, és ha egyetlen pillanatra is megállok, felemészt, és magukkal visznek kimondhatatlan nevű istenségük tiszteletére világunk gyomrába.
Sietősen haladtam ezután, még Hellenburgban sem időztem sokat. Amikor pedig elmeséltem a történetet otthon egy Nachtraben kuruzslónak, fejét ingatta csak, hogy ilyen fenomén bizony világunkban nem lehetséges, és képzelődhettem csak a megterheléstől, amit a feladatom teljesítésének szüksége rótt rám. Számomra azonban valóság volt, minden pillanatával együtt. Azóta is borzongok, hogy egyszer talán a Kimondhatatlan számára nem lesz többé kedves az ajándék, amit ezek a torz szolgák áldoznak neki. Hogy egyszer megoldódnak a bilincsei, és a Csillagtalan Éjszakánál is nagyobb szörnyűségek borulnak a világunkra.

Hogy egyszer nem hozzá megy, hanem eljön értünk a Holtak Karneválja.

Felhasználó profiljának megtekintése

3[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Szomb. Júl. 20, 2019 9:25 pm

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
18+

Részletek egy démon naplójából


Egy szörnyű futó kaland


[Attól tekintünk el, hogy nem tud írni]

   Ez az incidens körülbelül egy hónappal az ébredésem után történt, Hellenburgtól északkeletre, a déli nagy ember-birodalom határához, és a Cynderwaldhoz közeli településen. Azért jártam erre, mert egy héttel korábban, nyugatabbra járva olyan pletykákat hallottam, mi szerint démonok egy nagyobb csoportját látták erre felé, és szerettem volna fajtársaimhoz csatlakozni, velük, és az életvitelükkel megismerkedni. Valami olyan helyhez, vagyis inkább közösséghez tartozni, ahol nem néznek ki maguk közül a másságom miatt, nem kell titkolnom, hogy ki is vagyok.
   Már késő este volt, és a fogadó étkező részén is csak öten maradtunk a csaposon kívül, a többiek mind nyugovóra tértek. Én egy fiatal, jóképű férfival borozgattam az egyik sarokban, egymás mellett ülve a 4-személyes asztalnál. Orvos volt, és a fővárosból küldték ide, hogy segítsen a helyi kollégájának, akinek egyedül csak a sújosabb esetekre jutott ideje, és alig bírta szusszal. Két nappal korábban érkezett, és az akkori helyzet alapján úgy tűnt, még hetekig maradnia kell, mielőtt visszamehet Hellenburgba. Egy csinos, okos agglegény, aki szem látomást nem vetette meg az italt és a nőket. Már azon gondolkoztam, hogy bevalljam neki, hogy démon vagyok, és meghívassam magam az ágyába az éjszakára, amikor a másik három ember, pontosabban két ember, és egy tünde egy székkel az egyikük kezében mellénk jöttek.
-Nem zavarunk? - kérdezte a vezetőjüknek kinéző, nagy darab ember. Nem a hájtól, hanem az izomtól nagy darab. Látszott rajta, hogy sok harcba keveredett már, erről árulkodott a nem túl csinos arcán lévő, gyűrődött jobb füle is. Nem is olyan csúnya... legalábbis hátulról biztos nem az. De ahogy kinyitotta a száját, még egy méterről is megcsapott az erős, alkoholgőzzel vegyülő rothadó szájszaga. Fújj! Egyszerűen csak fúúúúj. Jobb lenne lerázni őket, hogy a doktorbácsival kettesben maradjak, úgyhogy minden finomkodást mellőzve a képükbe vágtam:
-De. Szeretnénk kettesben maradni. A balomon ülő Fred (mert így hívták az orvost) hozzám közelebbi vállára tettem a kezem. Ő csak egy mosollyal nyugtázta, hogy ugyanígy gondolja, és hogy tetszik neki a közeledésem. A másik három viszont, mintha meg sem hallotta volna a válaszomat, egyszerűen letették az extra széket, és leültek az asztalhoz, miközben én csak csodálkoztam a bunkó bátorságukon. Azonban itt nem álltak meg. A mellém ülő nagy darab a combomra tette a kezét.
-Nem szeretnél szórakozni egy kicsit velünk?
Ez már Frednek sem tetszett, felháborodásában fel is állt, hogy sújt adjon a hangjának.
-Már elutasított a hölgy. Keressetek valaki mást!
-Neked nem osztottak lapot! Förmedt rá a másik ember, az asztal alatt egy kést mutatva neki. A barátomon látszott, hogy mégis csak egy orvos, és nem valami katona, ugyanis az őt fenyegető egyén alig tudott a saját lábán megállni a sok italtól, ő mégis inkább leült vissza az asztalhoz, mint hogy balhézni kezdjen. Lehet, hogy csak a késtől ijedt meg, egyébként kiállt volna ellene verekedni? A csaposra pillantottam, aki közben felénk nézett, és egy poharat törölgetett, de láthatóan nem akart a dolgok közbe avatkozni. Miért nem? A kíváncsiságtól vezérelve megkérdeztem hát a nagy melákot, bár a kést látva nem vártam túl bíztató választ.
-Ha jól értem, hogy szórakozás alatt azt értitek, hogy veletek háljak... Mégis mennyit fizetnétek érte?
-Semennyit. De nem is kérés volt, hanem kijelentés. Velünk jössz! Ugye?
Közben a keze szép lassan feljebb araszolt a combomon. Hát igen, ettől féltem.
-Én azért csak nemet mondanék erre a nagylelkű meghívásra.
Miközben megpróbálom lefejteni a kezét a lábamról, amihez még két kézzel is gyengének bizonyulok, a tünde is megszólalt.
-Jobb lenne, ha nem tennéd.
Nem igazán tudtam mit tenni, úgyhogy fogakat összeszorítva tűrtem a tapogatást. Már eldöntöttem, hogy kivel töltöm az estémet, és nem ők voltak azok. Még egy ötletem támadt amivel talán leszerelhetem őket, vagy legalábbis párukat.
-Jó. Egy valakit vállalok. Te leszel az? - kérdeztem a fogdosómat.
-Nem-nem. Mi mindig osztozunk.
Hát, erről is ennyit... Láttam a másik kettőt vigyorogni közben, miközben egyre csak szorult a hurok körülöttem. Fred dühös képet vágott, és szívta a fogát, de nem tudott tenni semmit sem, a pultos meg szemmel láthatóan nem is akart. Mi a baj vele?
Közben a nagy darab keze egész a combom tövéhez ért, és úgy gondolta, hogy valami mást is szívesen tapintana. Elengedett, de csak egy pillanatra, gyorsan a mellemet kezdte fogdosni.
Erre én felpofoztam.
Erre ő a ruhámnál fogva magához rántott, és megcsókolt, miközben másik kezével a fenekembe markolt.
Erre én a nagy hibáját kihasználva visszacsókoltam, és a mágiámat használva engedelmes szolgámmá változtattam.
-Akkor most elengedsz, és a két barátocskáddal csinálod azt, amit velem akartál. És menjetek szobára, senki sem kíváncsi rátok!
Erre a másik ember hangosan felnevetett, ám azonnal alább hagyott a mosolya, ahogy a társa hóna alá került, miközben az a tündét a fülénél fogva húzta maga után.
-Áj, áj, áj, áj, áj!
-Ugye nem?....
-Engedj el!
-Ezért még megfizetsz!
Miközben mentek föl a lépcsőn, én, mint aki jól végezte a dolgát, kárörömmel teli mosollyal integettem nekik, megérdemelték!
-Jó szórakozást!
Ahogy visszafordultam a kiszemelt prédám felé, kidüllett szemekkel nézett rám.
-Ez meg mi volt?
-Mágia. Néha elég hasznos tud lenni. Már el akartam mondani, azt hiszem ez lesz a legjobb pillanat hozzá. Megfogom a kezét, és a füléhez hajolok, hogy súgjak neki valamit. -Démon vagyok. Bujaságdémon. Ahogy hátrébb dőlök, nem szól semmit. Egy kis ijedelmet látok a szemében, és egy kicsit mintha távolabb is húzódott volna tőlem.
-Nyugi, rajtad nem használok semmi ilyesmit. Tőled csak egy jó éjszakát szeretnék, ahhoz pedig nem kell semmilyen trükk, csak mi ketten, meg egy puha ágy.
-Ezt most el kéne hinnem, igaz? - Kérdezett vissza távolságtartón.
-Reméltem, hogy te nem vagy démon gyűlölő. És hogy nem akarsz megbántani, miután három ilyen rossz fiú társaságában is inkább téged választottalak. Fordultam el kissé duzzogva. Viszont még mielőtt ennyiben maradnának a dolgok, felajánlottam neki egy könnyű menekülést a rövid hatásszünet után.
-Ha biztosra akarsz menni, akkor meghívhatsz még egy pár pohár borra, úgy már ha szeretnék sem tudnék ilyen varázslatokra koncentrálni. Nem haragszok meg érte, ha nem bízol bennem, legfeljebb csak azért, ha nem döntessz le a lábamról. Természetesen nem egészen igaz, hogy nem lennék képes varázslatokat használni. Az igaz, hogy nehezen tudnék rá koncentrálni, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem sikerülne. Sokkal valószínűbb mondjuk, hogy csak rövid ideig tart, már amennyiben nem felejtem el, hogy mit akartam csinálni, mielőtt ennyit ittam. Fred elgondolkozott ezen, és végül úgy döntött, hogy kér még egy üveg bort. Az este végül az ő szobájában kötöttünk ki mindketten.

   Reggel úgy ébredtem, hogy már öltözött is a doki, hogy siessen reggelizni. Korán kellett mennie, sok páciens várt rá. Én csak mosolyogva figyeltem az ágyból ahogy szedelőzködik. Látszott rajta, hogy nem bánta meg, hogy felvitt magához. Kopogtak az ajtón, amit kissé furcsáltam olyan kora reggel, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentősséget: biztos Fredet keresik, vagy valami ilyesmi, majd ő nyit ajtót. Így is tett, azonban nem igazán őt keresték. Én már csak akkor néztem oda, amikor egy nagy puffanást hallottam. A tegnap esti 3 rossz fiú volt az, és egyetlen ütés kellett csak, hogy egyedül maradjak. Miközben bezárták maguk mögött az ajtót, én felültem az ágyban, a takarómmal takarva a testem, kis helyet szorítva nekik, hogy mellém ülhessenek. Azt hittem megint szórakozhatnékjuk támadt. A reggeli menet elmaradt a nagy sietségben, úgyhogy akár még szó is lehetne ilyenről. A kisebb termet ember és a tünde egész jó képűek, de a harmadik igazán elrágcsálhatna egy szappant! És pont ő ült mellém elsőnek. Símogatás és fogdosás helyett azonban egy gyomorszályast kaptam, aminek még így, tollpaplanon keresztül is volt annyi ereje, hogy egyből összegörnyedjek, és elkezdjek fulldokolni.
-Azt hiszed ilyen könnyen megúszod, amit tegnap este csináltál velünk? - Lerántotta rólam a paplant, felfedve minden egyes porcikámat. -Mocskos démon! Gyerünk, kötözzétek meg!
Igazából mondani sem kellett volna nekik, már hozzá is fogtak a kezeim szétfeszítéséhez. Meg sem várták, hogy abbamaradjon a fuldoklásom, de máris fejemet egy párnába nyomva feküdtem a hasamon, és gyorsan rám került négy kötéldarab is, a végtagjaimat az ágy lábához rögzítve. Valami hideg, fémeset éreztem a fenekem táján, miközben a farkamat is megfogták.
-Mit is kéne csinálnunk egy hozzád hasonlóval? - Kérdezte, és végre engedték, hogy oldalra fordítsam a fejem, így köhögések közepedte sikerült egy mély levegőt vennem. Az a fémes hideg, mintha egy bicska lenne. Ezek most le akarják vágni a farkamat? Ne már! Kétségbeesetten gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék ez ellen, miközben a kés lapjával, azt a bőrömnek nyomva lassan köröztek a farkam körül, egyre közelebb kerülve ahhoz.
-Ne, kérem ne! Bármit megteszek. Olyan örömöket szerzek nektek, amit soha nem fogtok elfelejteni. - Hadartam gyorsan a szavakat a nélkül, hogy valójában felfogtam volna, hogy mit is jelent egy ilyen bármi.
-Nem. Mi tanítunk neked egy olyan leckét, amit soha nem felejtesz el.
Semmi nem jutott eszembe. Kétségbeesésemben, elkezdtem rángatni a köteleket, amik elég szilárdan tartottak.
-Ne! - Sikítottam kétségbeesetten. Szerencsémre az utolsó pillanatban a tünde ötlete megmentett a csonkítástól.
-Egész jó fogás lehet ott rajta.
Ezen igen csak elgondolkozott a főnökük, és egy nagyot rántott rajta, amire én pedig egy hangosat nyögtem a fájdalomtól, azt hittem, a kés nélkül is megszabadít tőle. Ha nem vagyok az ágyhogy kötözve, akkor valószínűleg fel is emelt volna. Végül csak hümmögött egyet.
-Van benne valami. - Egy nagyot vágott a fenekemre. -Sebaj, lesz itt még más móka is. Legközelebb remélhetőleg jobban meggondolod, hogy mikor mondasz nemet, és mit csinálsz. Azért óvatosan srácok, nehogy megismétlődjön a tegnap esti. - Hallotszott a komolynak fűnő fenyegetés a társai felé, miközben én meg kaptam az újabb erőteljes ütést a fenekemre. A többiek is csatlakoztak hozzá a bántalmazásomban, én pedig minedn egyes ütés után felnyögtem a fájdalomtól. Későb egy rövid időre abbahagyták a verésemet. A könnyektől nem igazán láttam már, de a hangja alapján a kisebb termet emnber jöhetett oda hozzám, maga felé fordítva a fejemet.
-Nézd csak mit adok? Egyél gatyát! - Ezzel el is kezdte a fehérneműjét a számba tömni. Nem láttam értelmét ellenkezni, úgy gondolom, azzal csak rosszabbul járhattam volna. -Mondtam, hogy még megfizetsz érte.
Pár pillanattal később egy hangos csattanást hallottam, és iszonyatos kín nyilalt a hátamba. Már örültem is, hogy adtak valamit a számba, amire ráharaphatok. Kerítettek valahonnan egy korbácsot. Mintha nem vertek volna meg még éppen eléggé. El tudom képzelni, hogy már így is véres volt a fenekem, de ez nem zavarta őket, oda is ütöttek, a hátamra is, jó sokat. Kíváncsi vagyok, hogy nézhettem ki, amikor végeztek.
   Ám csak ez után jött számukra az igazi móka. Ami elmaradt az este. Ahogy felváltva magukéva tettek, órákon keresztül nyögtem alattuk, de nem a kéjtől, hanem a kíntól, ahogy a testük a friss sebeimnek ütközik. Eleinte próbálkoztam a bocsánatukat kérni, amikor ideiglenesen kivették az ízéből érezhetően szaros gatyát, de esélytelen volt, hogy megszánjanak, úgyhogy fel is adtam. Helyette inkább megpróbáltam nem a fájdalomra figyelni, tűrni, amennyire csak lehet az ilyet. Teljesen sikertelenül.
Amikor mindhárman végigmentek rajtam többször is, végre ott hagytak az ágyhoz kötözve, véresen, izzadtan. A farkammal kivettem a számból a pecket, és megpróbáltam eloldozni magamat, azonban ehhez nem bizonyultam elég ügyesnek. Végül csak annyit tudtam tenni magamért, hogy a párnámon fordítottam egyet, és letöröltem vele az arcomon maradó könnyeket. Nem tudtam semmit sem csinálni, csak várni. Várni, hogy Fred magához térjen, és kiszabadítson a kötelékeimből, miközben a sós izzadtság tovább marta a hátamat. Hallottam odakint a padló nyikorgását, ahogy a rajtunk kívül ott éjszakázó egyetlen vendég lemegy reggeliért. Ennyire korán lenne még? Vagy csak későn kelő típus?
Amikor végre magához tért, és feltápászkodott, csak annyit tudott mondani a doki, hogy -Hú, szörnyen nézel ki.
-Képzelem. Esetleg el tudnál oldozni?
-Igen. De jobb lenne, ha nem tenném. Ez fájni fog.
Mondta, majd elment a táskájáért, és belekezdtett a hátam ellátásába, a sebeim kitisztításába, és azt hiszem még valamilyen mágiát is használt. A korbácsolás, a sebeimbe folyó izzadtság, és hosszú kínszenvedés után ez már nem is volt annyira vészes. A kezének finom, törődő érintése jól esett, még ha néha fel is szisszentem a fájdalomtól. Amikor végzett, eloldozott, bár már látta, hogy előbb is megtehette volna.
-Hogy érzed magad?
Lassan felálltam, és óvatosan megtapogattam a hátsó felemet.
-Tovább akartam volna utazni, de nem hiszem hogy olyan állapotban lennék.
Darabos mozdulatokkal visszafeküdtem az ágyra a hasamra. Még az ülés is fájt volna.
-Most ennyit tudtam tenni, majd este hozok több felszerelést, amivel rendesen meg tudom csinálni a hátadat. Mondta, miközben finoman betakarta a hátamat, nehogy megfázzak.
-Esetleg pár zsoldost ide tudsz küldeni? Van egy olyan érzésem, hogy még visszatérnek. Nem is tudom miért lehetett. Talán a fogadós nézése miatt, meg hogy biztos voltam benne, hogy ő hallotta is a történteket, és ezúttal sem tett semmit, nem csak előző este.
-Igen, persze.
Ezzel viszont ki is viharzott az ajtón, amit rám zárt, hogy dolgozni menjen. Sokan vártak még rá, nem foglalkozhatott egy teljes napig csak velem. Szép lassan elaludtam.

-Nicsak, ki fogad minket tárt karokkal már megint? Jó reggelt, Csipkerózsika!
Ébresztett egy ismerős hang. És nem örültem neki. Ahogy kinyitottam a szemem, a nagy darab erőszakolóm ocsmány ábrázata fogadott.
-Jöttünk, hogy behajtsuk a kamat részletét. Készen állsz?
Kinéztem az ablakon. Már sötét volt. Miért nincsenek itt zsoldosok? Fred azt ígérte, küldeni fog.
-Szóval, szórakozni akarunk. Erre tudod mit kell mondani, ugye?
Becsapott volna? Magamra hagyna? Ő orvos, én meg egy betege, még ha démon is.
-Hahóó! Van otthon valaki? - Rázott meg meglepően gyengéden.
-Igen.
-Jó, és mit kell mondani?
-Igen.
-Helyes válasz. Látom, sikerült egy kis értelmet vernünk abba a buta kis kobakodba. Na, de akkor ne csak a szád járjon, hanem... végülis, a szád. Tudod, hogy hogy értem. És még mielőtt valami trükkel próbálkoznál, figyelmeztetlek. Ha akár csak úgy látom, hogy valami nekem nem tetszőre készülsz. Azt fogod kívánni, hogy bár minden nap a mai reggel lenne! Vagy hogy öljelek meg, nem tudom, de persze nem fogod olyan könnyen megúszni, hogy ezt meg is tegyem.
Lerántotta rólam a takarót.
-De szépen gyógyulnak a sebeid. Mi történt velük? Hmm?
Nem válaszoltam. Ő meg nem várt sokat, hanem egy nagyot a fenekemre csapott. Felnyögtem, aztán egy nagyot nyeltem. Kezdődik. Már megint.
-Nem hallod? Kérdeztelek.
-Akit leütöttetek, orvos. Ő segített rajtam. Begyógyította a sebeimet, amennyire csak tellett tőle. Nem volt valami kellemes, bár ez gondolom egy kicsit sem érdekel. Énrám talán tesznek, de kíváncsi vagyok, mi történik majd veletek, amikor rájönnek, hogy a doki munkáját akadályozzátok. - Mondtam a szokásosnál lassabban, megpróbáltam legalább egy kis időt nyerni. Bár fogalmam sincs, hogy miért.
Frednek már itt kéne lennie, de még ha most jönne meg is, mint egy hős, aki az utolsó pillanatban érkezik a hercegnő megmentésére... Milyen boldog lennék tőle!
Összenéztek, majd felnevettek mindhárman. Csatt. Csatt. Csatt.
-Még hülyének is nézel bennünket? Gyerekkorom óta itt élek, és ismerem az orvost. Nem ő az. Ne próbálj meg átverni, mert még csúnyán megjárod.
Csatt. Durr.
-Nee-em. Ő új. Úgy küldték ide a fővárosból.
Ismét összenéztek. Úgy tűnt talán elhiszik, és akkor a büntetéstől való félelem miatt lehet, hogy ott is hagynak.
-Aha, persze. Tegnap találkoztam a dokival, nincs semmi baja, nem kell ide új orvos.
Csatt. Csatt.
-Azt hiszem megint meg kell büntessünk, mert megpróbáltál hazudni.
-De én ne...
Csatt, egy pofon.
-Csak akkor beszélj, amikor kérdezünk.
Csatt. Csatt.
De én nem is hazudtam!
-Látod, tegnap hallgatnod kellett volna rám, és igent mondani. Jobban jártál volna, sokkal. Mondta a tünde, miközben szépen lassan végigsímított a hátamon a korbácsával, majd egyszer lecsapott.
  Ezt követően a forgatókönyv egészen hasonló volt az előző napihoz: először ütögettek, aztán korbács. Bár most nem kötöztek meg, és a számat sem tömték ki, ezt megtettem magamnak, amiért kaptam egy kis dicséretet is, de ennyi, ugyanúgy folytatják a korbácsolást. A folytatás azonban innentől más volt. A hátamra kellett feküdnöm, ami fájt, de megtettem. Nem nagyon volt más választásom. Először csak fogdostak, miközben pár ujjuk néha belém is tévedt. Persze közben jó erősen az ágyhoz is nyomtak, mintha nem fájt volna eléggé a hátam amúgy is. Ha ennyit csináltak volna, azzal bármikor kiegyeztem volna. Ha így tesznek magukévá, az nem is lesz olyan rossz, mint a reggeli, gondoltam magamban. De ahogy erre lassan ráuntak, ketten elkezdtek harapdálni az érzékenyebb részeimen, miközben harmadik társuk ismét elővette a korbácsot, és lentebb, a hasamnál, illetve a két lábam közt kezdett el vele ütögetni. Szépen lassan kezdve, de aztán egyre erősebben, egészen ameddig csupa véres nem lettem, és egy körömnyi bőr színű rész sem maradt az említett helyen. Közben az egyik társa arcát is eltalálta, aki egyből rá is förmedt: -Hé, figyelj oda mit csinálsz! - De aztán sajnálatomra nem verekedtek össze ezen, csak egy pillanatra megálltak. A vége, ami ismét a megerőszakolásomat jelentette is kicsit máshogy történt, szendvicsben. Ahogy felemeltek az ágyról, és a nagy darab a lándzsájára csúsztatott, a lepedő a hátamhoz volt ragadva, úgyhogy letépték, feltépve vele a sebeim egy részét is, újra folyni kezdett a vérem. Másikuk hátulról támadott, és szorosan maguk közé szorítottak, mint egy éket, sokszor még a szuszt is kipréselve belőlem. Közben a tünde is talált magának elfoglaltságot a szám képében, elég mélyre nyomta a fegyverét, hogy a légvételi nehézségeim mellett még hányingerem is legyen. Lehet le kellene harapnom. De biztosan rossz ötlet. Futott végig az agyamon, ameddig képes voltam gondolkodásra. Hosszú idő elteltével, e közben jött meg Fred az ígért katonákkal. Ahogy betörték az ajtót, engem szinte egyből ledobtak a földre, minek következtén kissé bevertem a fejemet. Fémek összeütődésének hangját hallottam, és árnyak suhantak el előttem. Odébb akartam kúszni, hogy ne legyek útban, de szép lassan elsötétült körülöttem minden, és elvesztettem az eszméletemet.
   Amikor ismét magamhoz tértem, egy fiatal páncélost pillantottam meg magam mellett egy széken szundikálni. Mi ez a szag? Aú, a fejem... Aztán ahogy oda emelném a kezemet: Aú a... leginkább mindenem. A mocorgásomra úgy tűnik felkelt a katona. Lehet hogy nem is aludt, csak közel volt hozzá, és a szeme pedig csukva.
-Felébredt. - Mondja, mire a szoba másik végében valami mozgolódást hallok. Egy másik katona az, kimegy az ajtón. Biztos szólni megy valakinek. De kinek?
-Hogy érzi magát, kisasszony?
-Szörnyen. - Vágom rá egyből. Le sem tagadhatnám. Hallatszik a hangomon is, és biztos látszik rajtam még takarón keresztül is.
-Hol vagyok? Mi történt?
-A fogadóban. Amikor megérkeztünk, éppen rajta kaptuk a megerőszakolóit, és kiszabadítottuk magát. A doktorúr azt mondta, hogy a vérveszteségtől elvesztette az eszméletét, és gyorsan megkezdte az ellátását. Sokáig küzdött, de végül azt mondta, hogy rendbe fog jönni. Ő most a szomszéd szobában alszik. Nem kell félnie semitől, már vége van ennek az egésznek.
Tényleg, azok hárman... ez nem csak egy rossz álom volt...
-Doktor úr? Fred?
-Igen, igen, ő. Nemrég érkezett Hellenburgból, és a nap közben mondta, hogy találkozott valakivel, aki úgy tűnik bajban van, és védelemre szorulna, úgyhogy jöttünk is segíteni. Sajnos a fogadós nem akart beengedni, csak amikor a felettesünk is megérkezett, de addigra már késő volt.
-Értem. Szóval ő is biztosan benne volt, azért nem tett semmit korábban. Lecsukom a szememet pihenni.
Talán csak egy perc telt el, amikor a kis katona páncélja csörög. A viszonzatlan tisztelgéséből ítélve pedig aki a korábban lelépő társával jött, a felettesük.
-Ben Rossel vagyok. Ha nem zavarok, feltennék néhány kérdést. Essünk túl rajta minél előbb. Jó?
-Nyugodtan.
-Addig lelépni!
Néz a két katonára, akik kettesben hagynak minket. Alaposan kikérdez a történtekről, én pedig igyekszek minden részletet pontosan visszaidézni, még ha igen kellemetlen is. Ben Rossel szorgosan lejegyez mindent, amit mondok, és türelmesen vár, amikor a visszaidézett friss emlékektől elakad a szavam. Tőle tudtam meg, hogy valószínűleg a sokadik áldozatuk vagyok, bár eddig senkit nem hagytak helyben ennyire. Korábban csak pletykák szóltak ellenük, ezért nem tudtak semmit sem tenni.
-Az egyikük már halott. Ahogy megpróbált ellenállni, kénytelenek voltunk végezni vele. Úgy érzem az óta sem sikerült normálisan felmosni, elnézést a szagokért. A másik kettőt Hellenburgba fogjuk vinni, és csak ott döntünk a sorsukról. A doktorúréval teljesen egybecseng a beszámolója, és az amit láttunk, úgyhogy nem számítanék sok jóra a helyükben.
-És a fogadós?
-Őt illetően még további utánajárás lesz szükséges, jelenleg nem merek mondani semmit.
-Értem - felelem lehangoltan. Teljes meggyőződésem, hogy ő is benne volt a dologban, vagy akár még az is lehet, hogy ő volt az egésznek a kitalálója.
-Segíthetek még valamiben?
-Nem, köszönöm.
Amikor végeztünk, kimegy, átadva a helyét a két őrnek, akik vigyáznak rám, miközben alszok.

   Másnap reggel, mielőtt a dolgára menne, alaposan megvizsgál Fred, és kötéseket cserél. Szem látomást már gyógyuló félben vagyok. Egy hét elteltével teljesen rendbe jövök, ezt pedig az orvosom kivételes képességeinek tudom be. Mielőtt folytatnám utazásom fajtársaim nyomában, szeretném valahogy megköszönni neki, amit értem tett, erre pedig nincs jobb ötletem, mint egy felejthetetlen éjszaka, aminek az utóbbi néhány napban egyébként én is hiányában voltam a sérüléseimnek hála. Bár az orvos-páciens viszonyra hivatkozva nem könnyen, de végül csak beadja a derekát, és így a nélkül indulhatok tovább, hogy úgy érezném, tartozok neki. Ettől függetlenül még lehet, hogy meglátogatom majd valamikor.



A hozzászólást Nessaris Maera összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 23, 2019 5:23 pm-kor. (Reason for editing : Nessaris Maera)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

4[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Vas. Júl. 21, 2019 11:48 pm

Egy vámpírtorony népe nappal alszik és csak az után kel életre és kezd nyüzsögni, mint valami méhkas, miután az első csillagok felébredtek. Általában magam is jobb szerettem nyugovóra térni az első nap sugaraival, ám lelkem túlságosan zaklatott volt aznap reggel ahhoz, hogy aludni tudjak. A keleti horizont rózsaszín pírt öltött, meg nyugaton, a tenger fölött még látszódott a bárka csillagképp néhány fényesebb pontja.
Csupán a legszükségesebbeket vettem magamhoz. A hosszú és könnyen levehető fekete ruhám alá hasonló színű fürdőruhát vettem, amely anyám szerint jobban hasonlított egy fehérneműhöz, mint valamihez, amely úszásra alkalmas volt, de végül elhitte Carmilla nővéremnek, hogy valóban ez volt a legutóbbi dornburg-divat és nem csupán a bolondját járattuk vele. Lábamra néhány pántból és vékony talpból álló sarut húztam, fejembe széles karimájú kalapot nyomtam és még egy sötétre színezett üveg napszemüveget is kerítettem, hogy tökéletes legyen a strandfelszerelésem.
Udvariasan elutasítottam mind Ragnar mind Ulrich, de még Anna és Evelyn, a két - akkoriban még - újdonsült vérszolgám ajánlkozását, hogy elkísérnek és ügyelnek a kényelmemre és a biztonságomra. A tenger mellett és a tengerben soha nem éreztem magamat veszélyben, épp ellenkezőleg. Még mást rettegéssel töltött el a feneketlen vizű sötét mélység gondolata, engem hívott az ismeretlen világ, amely ott lakozott. Órákig képes voltam tanulmányozni az addig felfedezett tengeriélővilágról készült rajzokat, az egyik teremben kiállított huldracsontvázat, tengericsillagokat, különleges kagylókat… Még a születésnapi bálom is az óceán témájában került megrendezésre, mert nővéreim tudták, hogy ezzel szerezhetik a legnagyobb örömet. Mégis, amik a leginkább lenyűgöztek, azok a bálnák voltak. Hatalmas, méltóságteljes és jóindulatú teremtmények, amelyek a vizekben vándoroltak és éjszakánként szerenádokat énekeltek egymáshoz. Mindig reménykedtem benne, hogy valaha megpillanthatok egyet, de azt mondták a nagy ködön túl éltek, s talán már egyetlen egy sincs belőlük. Eme távoli álom helyett inkább kerestem egy közelebbit, és már annak is örvendtem volna, hogyha egyszer találkozhatok egy élő huldrával.
„Az meg veszélyes! Nem szeretik azok a kétlábú lényeket, hiába tűnik az arcuk emberinek.” - mondták. Se bálna, se huldra, minden mással pedig találkoztam már a vacsoraasztalnál, előétel, leves és főfogás formájában. Ez azonban nem tántorított el attól, hogy időnként ne tegyek kirándulásokat a tengerpartra, és különlegesebb, simára csiszolt kövek, levedlett csigaházak és üres kagylóhéjak gyűjtése közepette ne nézzek el sóhajtva a nyílt víz felé, szüntelen reménykedve, hogy talán megláthatok csak egy felbukkanó, majd alábukó lapos halfarkat.
A parton egyetlen teremtett lélek sem volt leszámítva az éppen vadászni induló vízimadarakat. Reménykedtem benne, hogy így lesz, így kerestem egy arra alkalmas, nagy, lapos sziklát, amire letehettem a törölközőmet és a sarumat. Hallottam róla, hogy léteztek partok, ahol nem kövek szegélyezék a vizet, hanem homok, amely olyan puha volt, mint egy kényelmes ágy, de a Rotmantel torony környékén nem volt ilyen szakasz, meg kellett elégednem hát azokkal a sziklákkal, amik nem szúrtak, vagy ahol elég aprók voltak kövek. Végül ledobtam a hosszú ruhámat, a kalapomat és a napszemüveget is, és egy pillanatig csak élveztem, ahogyan a hűs hajnali szellő végigsimított a bőrömön, majd játékosan bebújuk a fekete hajtincsek közé. Csupán a fürdőruhám és a szorosan a csuklóm köré tekert amalgám maradt rajtam. A szikla legalább másfél méterrel magasodott a hullámok felé, és ezen a részen a tenger is legalább olyan mély volt, ha nem még mélyebb. Megkerestem a legsötétebb vizet, majd megnyújtóztam az ég felé, és elegánsan fejest ugrottam a habok közé.
A tenger szinte melegnek érződött ilyenkor, mert a víz nem tudott úgy lehűlni éjszaka, mint a levegő, legalábbis a tudósaink ezt állították. Mikor a fejem végül felbukkant a felszínen valóban szinte fáztam, így úsztam néhány karcsapásnyit csupán előre, céltalanul, majd a hátamra fordultam és felfeküdtem a víz tetejére. A hullámok ütemesen ringattak. A végtagjaim ellazultak és valahogy a lelkem is megnyugodott ebben a végtelen, soha meg nem szűnő ütemben, és az egyszerű hangokban. Ahogyan a sirályok és kormoránok néha felvíjjogtak, amikor a hullám nekicsapódott a szikláknak… Az eget néztem, ahogyan változik a színe, majd egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy a többi, általában elnyomott érzékszervemmel is ki tudjam élvezni ezt a ritka, tökéletesen harmonikus pillanatot.
Arra ébredtem fel, hogy szomjas voltam. A nap már magasan járt, az ég tiszta kék volt, végtelenségét egyetlen kósza felhő sem merte megszakítani. Ijedten ültem fel és néztem körbe, de fogalmam sem volt, merre vagyok. A Schattenschild ormai vészjóslóan közelinek látszódtak, így úgy sejtettem, hogy dél felé sodródhattam, ám arról fogalmam sem volt, hogy mégis milyen messzire… A szívembe jeges félelem markolt. Elveszhettem itt a tengeren, ha még távolabb sodródok a parttól, vagy hogyha elfáradok a végeláthatatlan úszásban, mielőtt hazaérnék. Riadtam forogtam körbe-körbe, de egyetlen ismerős pontot sem fedeztem fel. Egyetlen reményem volt, hogyha a part felé indultam el.
Eljátszottam a gondolattal, hogy talán én lehetnék az első, aki meglátja mi van a Schattenschilden túl, hiszen a tenger felől sem kerülte meg még soha senki a gigászi hegyláncot, ám több eszem volt annál, semmint tovább evickéljek dél felé az ismeretlenbe és a biztos halál irányába.
Miközben a part felé igyekeztem éreztem, hogy valami mozgott a vízben. Nem ért hozzám, nem is láttam, de egyszerűen tudtam, hogy volt odalent valami, vagy több valami, ami más volt mint az egyszerű halak. Mégis elhessegettem a gondolatot, arra fogtam, hogy a halálfélelem és az elveszettség okozta pánik láttat velem rémeket. Nem tudtam, meddig úsztam. Minden izmom fájt már, de a part jóideig nem került közelebb. Csak pihenni akartam… De tudtam, hogy akkor meghalok. Utólag csodálkoztam rajta, mennyi energiát képes magában felszabadítani bárki, hogyha a saját élete volt a tét. Így hát úsztam. Újabbat tapostam a vízbe, és egyszercsak a part már egészen közelinek tűnt.
Ekkor érkezett a következő csapás.
Amíg úsztam észre sem vettem, hogy fejem felett acélszürke felhők gyülekeztek, tudat alatt inkább üdvözöltem őket, hogy eltakarják a tűző napot, és nem gondoltam bele, ez milyen következményekkel fog majd járni. Csupán, amikor egy fénylő villám átszelte az eget, megrázta a tengert egy mély mennydörgés hangja, utána pedig kövér cseppekben zúdult a nyakamba az eső értettem meg, hogy jó lesz sietni.
A meredek partvonalon egy barlang ásító szája tűnt fel, így afelé úsztam tovább, a kísérőim pedig követtek. Kíváncsi lettem volna, hogy le akarnak-e rántani a víz alá és felfalni, csak várják, hogy végleg elfogyjon az erőm, vagy csupán gyermeki kíváncsisággal tanulmányoznak, mert még sosem láttak vámpírt? Akárhogy is volt, nem segítettek, így csak haladtam tovább rendületlenül, mire végül fölém borult a barlang boltozata, megvédve a kint egyre erősödő vihartól. Jobb ötletem nem lévén tovább úsztam befelé, mire a víz már olyan sekély lett, hogy le tudtam tenni a lábam. Onnantól gyalog haladtam tovább, óvatosan, hogyne lépjek éles kövekre. Ahogy beljebb értem körülöttem cseppkövek tűntek fel, néhány a földből mered elő, mások a plafonról lógtak. A közelebbiek egészen olyannak látszottak, mintha értő kezek faragták volna ki a csigavonalaikat, véstek volna a tetejükbe kagylómintát. Egészen addig csupán a természet vagy a teremtő játékának hittem ezt, ameddig az egyik nagyobb cseppkő megszűnt cseppkőnek lenni és egy életnagyságú félig hal, félig emberszerű teremtmény szobra lett. Az arca egészen élethű volt, noha járomcsontja éles volt és kiállt, a szájában tűhegyes fogak sorakoztak, az orrát pedig egészen laposra csiszolták. Ijedten lépten hátra az akkor már csak bokáig érő vízben, majd megfordulva döbbenten láttam, hogy egy nagyon hasonló szobor áll pont a másikkal szemben. Kezükben mind a kettő egy-egy hosszú, első ránézésre lándzsaszerű fegyvert tartott, ám amikor jobban megvizsgáltam a teteje tompa volt és csigákból, kagylókból és egyéb tengeri teremtményekből álló kompozíció díszítette.
Mikor úrrá lettem első megdöbbenésemen igyekeztem megfelelő következtetéseket levonni. Két egymással szemben álló szobor az idők kezdete óta valamiféle bejáratot vagy kaput jelölt, ám a kezükben fegyver helyett inkább mágusok vagy papok botját találtam. Hirtelen megértettem, hogy szent földön jártam, noha nem a keresztények fogalmaival volt szent... Nem. Annál valami sokkal ősibb, pogány hely volt ez talán azelőttről, hogy a vámpírok faja egyáltalán megszületett volna. Talán már a huldrák azelőtt szobrokat emeltek is imádták az Isteneiket, hogy Ádámot és Évát megteremtették volna. Visszafojtott lélegzettel léptem előre az őrök között. Lában olyan követ érintett, amelyen azelőtt sem ember, sem vámpír nem taposott még. A felfedezés izgalmától a szívem hevesen kalapált és ezúttal figyeltem. Amikor pedig elfogyott a víz, és már csak szárazon haladtam előre a barlang falán megelevenedett a múlt.
Különböző jeleneteket láttam kőbe vésve. Láttam egy fejdíszt viselő huldrát állni egy oltár előtt, a másik oldalán pedig száz vagy ezernyi apró halfarkas emberalak úszkált. Láttam képeket, amelyek a napot ábrázolták, mások tornyokat, talán kastélyokat vagy víz alatti templomokat. Láttam egy polipot, amely tízszer akkora volt, mint a mellé rajzolt kis alakok, akik lándzsákat tartottak felé, és talán a régi regék őt hívták krákennek. Láttam a plafonon hatalmas faragott kígyót, amelyet a mi őseink jörmungandr-nak neveztek el.
Ahogy haladtam előre, oldalt feltűnt néha egy-egy vízzel teli medence. Úgy sejtettem, alulról mind kapcsolódnak egymáshoz, és ez a barlangrendszer a víz alatt is folytatódik. Talán ott lehettek az igazán érdekes dolgok, amiket emberi szem soha nem pillanthatott meg. Leguggoltam az egyik ilyen medence szélére, és belenéztem a vízbe… A víz, vagyis benne egy kíváncsi arc pedig visszanézett rám.
Egyszerre láttam őt irtózatosnak, rettenetesnek, másképp viszont mégis szépnek. A bőr ezüstszínűen feszült a kiálló járomcsontjain, a szeme élénk kék volt, mint a legragyogóbb arkánmágia. Ajkai mögött tűhegyes fogak ültek, fekete haját pedig, amely súlytalanul lebegett az arca körül igazgyöngyök és kagylók díszítették. Ijedten hőköltem hátra, de nem tudtam levenni róla a tekintetem. Félrebillentett fejjel óvakodtam közelebb, ő pedig ugyanígy tett. Egészen hipnotikus volt, szinte elbűvölt a tekintete. Hozzá akartam érni, hogy vajon valódi volt-e, vagy csupán tünékeny jelenés ezen a szent helyen. Az ujjaim lassan közelítettek a víz felszínéhez. Csupán néhány centiméter választott el tőle, amikor pikkelyes, karmos ujjak fonódtak a csuklóm köré, és egyetlen erőteljes mozdulattal berántott a medencébe, a víz alá.
Abban a pillanatban azt hittem, így fog véget érni az életem. Eszelős sebességgel száguldottunk végig járatok végtelen labirintusán, ameddig teljesen elveszítettem az irányérzékemet és már nem tudtam merre volt a fent és a lent többé. Próbáltam benntartani azt a kevés levegőt, amit szinte reflex-szerűen vettem az alábukás előtt, de vészesen fogyatkozott. Az ájulás puha sötétsége alattomosan kúszott a látóterembe, majd, éppen mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, a fejem felbukkant a víz felszínén.
Fogalmam sem volt, hol voltam. Valamiféle víz alatti barlang lehetett, ahol megrekedt a levegő. Nem volt egészen sötét, a fény visszaverődött a víztükrön majd hullámos fényt vetett a hatalmas barlangterem falán és mennyezetén. Kerestem egy ideig a forrását, mire rájöttem, hogy a víz alatt a mélyben világító kristályok derengenek. A huldra, aki idehozott körülöttem keringett. Már nem féltem tőle. Ha meg akart volna ölni, már megtette volna, sokkal inkább éreztem úgy, hogy mutatni akart valamit. Vizsgált engem, ahogyan mi vizsgáltuk volna őt, hogyha a toronyba merészkedik, de most én sodródtam az ő területére.
- Jól van… Igazán gyönyörű ez a hely, köszönöm, hogy megmutattad.
Fogalmam sem volt, beszélte-e a nyelvünket, de mivel még éltem és sértetlen voltam, ezért vettem a bátorságot, hogy megpróbáljak kommunikálni vele. Nem méltatott válaszra, így az itteni díszítést kezdtem tanulmányozni. Ezek egészen mások voltak, mint a kintiek. Sokkal régebbinek tűntek, és a témájuk is egészen más volt. Az egyik falat egészen beborította egy gigászi víz alatti város rajta. Kivehetők voltak az épületek, amelyeknek egyetlen egyenes faluk sem volt, körülöttük huldrák úsztak, még fogatokat is láttam, amelyeket tengeri állatok húztak. Más faragványos a felszínt ábrázolták. Hajókat, hegyeket fákat a találkozásnál pedig egymással beszélő embereket és huldrákat a jelenet felett pedig valamit, amiről csak percek elteltével tudtam megállapítani, hogy egy térkép, de nem Veroniáé. A széle kerek volt, több nagy kontinensből ált, melyet víz választott el, közöttük számtalan sziget feküdt. Akkor már tudtam, hogy ezt a barlangot még a szakadás előtt készítették. Az ő népük együtt került ide az emberekkel. A térkép pedig… Terra.
- Ez… ez hihetetlen. Ami itt van… Felbecsülhetetlen! Ez Terra! Nem lehet más, innen jöttünk és… - egészen elkapott a lelkesedést, mikor rájöttem, hogy a vezetőmnek halovány gőze sem lehetett arról, hogy miről beszéltem. Biztosan érezték a szakadást, de fogalmuk sem volt mi történt valójában. Egyszercsak elszakították őket a tenger többi részétől, ahol még ki tudja hány királyságuk volt, hány különböző fajtájuk. Olyat éreztem, amit nagyon ritkán, talán csak egyszer vagy kétszer életeben… Bűntudatot.
- Sajnálom. Ez a mi hibánk. Mi áztattuk el vérrel ezt a földet, ti csupán ártatlan elszenvedői voltatok. - mondtam lesütött szemmel a lénynek, aki most egészen közelről bámult bele az arcomba, mintha a lelkem vizslatta volna. Aztán újra körbeúszott és hozzámért az egyik karmos kezével. Akaratlanul is összerezzentem, de nem bántott. A baljában egy hosszú botot tartott, olyasmit, mint odakint a szobrok, ám ennek a közepén zöld kristály ült. Félköríves mozdulatot tett vele, mire a barlang megtelt élettel.
Nem is élet volt ez, inkább hajdanvolt életek visszahangjai. Itt ragadt emlékképek egy másik korból. Áttetsző, zöld fényből álló szellemalakok úsztak keresztül a barlangon. Huldra-családokat láttam, majd hatalmas tintahalat, legalább százszor akkorát, mint amiket a vacsoraasztalnál szolgálnak fel, de csak békésen úszott keresztük a barlangon majd eltűnt a másik oldalon, mintha a kőfal ott sem lett volna. Jöttek ezernyi halból álló rajok, majd pedig…
- Bálnák! Azok bálnák! - suttogtam szinte könnyekig hatódva, mire a huldra rám villantotta a tűhegyes fogait. El kellett volna borzadnom, de azt hiszem a mosolyunkat igyekezett suta mód utánozni. A bálnák után úsztam. Próbáltam megérinteni a szellemalakjukat, de a kezem átsiklott rajtuk. Csupán visszhangok voltak. Néhányszor visszatértek még, én pedig felocsudtam annyira a gyönyörűségből, hogy igyekezzek megfigyelni a halakat és minden más különös addig még sosem látott lényt. Életem legcsodálatosabb színháza volt, a leggyönyörűbb varázslat mind közül.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt…
Ekkor robajlás rázta meg a barlangot, a föld pedig megremegett. Néhány cseppkő mellettem zuhant a vízbe, majd egy újabb szikla is. Láttam a vezetőmön, hogy ez őt is meglepetésként érte. Megfogta a karom és jelentőségteljesen nézett rám, innen pedig tudtam, hogy mennünk kellett. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem nyugodt maradni, ameddig a kezemnél fogva újból végighúzott a járatok sokaságán, bár úgy véltem nem arra vitt, mint amerről jöttünk.
Végül kibukkant a fejem a víz színén.
Láttam a Rotmantel tornyot nem is olyan messze. Tudtam, hogy némi akaraterővel el fogok tudni úszni odáig. A távolban az eget vörösre és feketére színezte a kitörő Eisspitz, ami mögül arany színnel lángoló sereg érkezett. A sereg megremegtette a Schattenschildet, a barlang pedig, az az ősi csoda, amit egyedül én láthattam a szárazföldiek közül, talán eltűnt, örökre, Terra egész világának térképével együtt. Amikor belegondoltam könnyek szöktek a szemembe, pedig azt hittem, hogy én, Laetitia von Rotmantel elég erős vagyok ahhoz, hogy ne sírjak soha semmiért. Újból köszöntetet akartam mondani a huldrának, hogy megmutatta a szent helyüket, és hogy élve kihozott onnan mielőtt ránk omlott volna a barlang, de mire visszafordultam a víz felé eltűnt, és nem láttam soha többé.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

5[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Csüt. Júl. 25, 2019 2:03 pm

Különleges születésnap

A szél lágyan fúj be a párnákkal teli szobába, meglengetve az ottani áttetszős kendőket, amik az ablak előtt lógnak. A nap első sugarai is szép narancs színben világítják meg az eget még. Naela csak nyújtózik és átfordul a másik oldalára, hogy mindennek hátat fordítva tovább aludhasson. Tudja, hogy ez nem fog sokáig így maradni, de minden perccel csak kipihentebb lesz. Magára húzza selyem takaróját, hogy ne fázzon meg a dereka a korai hidegtől. A kedvenc kispárnáját öleli magához és abba fúrja bele az orrát is. Kellemes illata van, ami segít neki aludni még. Sajnos nem tart sokáig a számára idilli pihenés, mert apja jöttét hallja, ahogy a cipőjével kicsit csúszkálva érkezik a kikövezett részen.
- Ébresztő kicsi pillangóm, mindjárt kész a reggeli és persze a születésnapi ajándékod is odakint vár már.
~Szülinapom? Hát mégsem felejtette el, csak a napot nem tudja megjegyezni?~ Felül a párnákon és nagyot nyújtózik jobb kezével felfelé, szárnyaival hátrafelé, míg bal kezét lefelé nyújtóztatja ki. Ezután jöhet a vállak hátrakörzése és a szemek dörzsölése, hogy végre kinyissa őket.
- De apu, nekem múlthéten volt a születésnapom, amit nem ünnepeltünk meg tudod miért. Válaszol Naela, mert nem érti az egészet, de persze örül az ajándéknak, de nem rohan fejvesztve, mert mi van, ha ez csak egy csel, hogy felkeltsék. Még nem késő, még visszadőlhet húzni a lóbőrt.
- Tudom kicsim sóhajt Zohar'ben és leül a lánya mellé, megsimogatva annak fejét és a haján át lefelé siklik a hátára a keze. Meggyászoltuk édesanyádat, így most megünnepeljük, hogy tizennégy éves lettél, elvégre most már mondhatni nagy lány lettél. Megleszünk ketten is és a kedvencedet csináltam, szóval igyekezz kérlek, mert még rengeteg más dolgot is kellene a konyhában ma csinálnom.
- Egyedül nekiálltál palacsintát sütni nekem? Az nem is reggelinek való! Mondja mosolyogva, mert neki nincs ezzel semmi baja, de anyukája biztos a körmére csapott volna, ha ilyesmit csinálnak. Szinte az ő szigorú hangját utánozza, hiányzik mindenkinek, de az emlékekkel olyan, mintha még mindig velük lenne.
- Igen, ma ünneplünk téged, így kivételesen az lesz a reggelid. Nincs sok, mert azért még nem megy a sütés valami jól, de biztos jól fogsz lakni. Megborzolja a lánya haját, aki mormog valamit és egyből átszökken a pipereasztalához, hogy megfésülködjön, csak nem megy ki kócosan enni. Anyukájától kapott ékszerek díszítik az asztalát, amikből kiválaszt egy szép karperecet, azt veszi fel, majd egy szép topáz szín köves nyakláncot köt a nyakába. A tussal szemezget, még soha nem csinált ilyesmit, de nem is most fogja elkezdeni. Reggeli után áthívhatná Naqaát és akkor ő segíthetne neki, elvégre barátnője idősebb és jobban ért ezekhez. ~Nagylány vagyok és ma ünneplünk, sok mindent megtehetek, amit eddig nem!~ Szép gondolat, de előbb nem ártana ennie, mert a gyomra már jelez, hogy bizony a reggeli étkezés fontos és igényli is szervezete.
Az ajtójában félrehajtja a lógó kendőket és a gyöngyökből csörgő hosszú láncokat. Elindul kifelé mezítláb, mert jobb szeret így közlekedni otthon, a kő elvégre még hűvös, amin jár. Az asztalhoz érve helyet foglal és neki is lát az étkezésnek. A palacsintába lekvárt tesz jó vastagon és úgy lát neki, csak reméli, hogy ennyi édestől nem fog rosszul lenni.
- Nagyon finom lett apu! Mondja teli szájjal rágás közben. Annyira azért illedelmes volt, hogy a szája elé emelte a kezét, hogy a megrágott ételt ne mutogassa. El is felejtette az ajándékot, annyira a reggelin és persze a palacsintán járt az esze. Most néz csak körül, hogy hol is van, amit ígértek neki. Ki is szúrja a dobozt az asztal végén. Megnyalja a lekvártól ragadós ujját és odasétál.
- Megnézhetem mi van benne? érdeklődik, mire apja kedvesen fordul oda felé, a kezében frissítővel. Citromot és szőlő levet kevert a vízbe, ami reméli ízleni fog lányának. Érdekes párosítás, de valami édeset is kellett tenni a savanyú ellen.
- Természetesen meg, Isten éltessen és még sok szép évet kicsim! Megpuszilja a lánya homlokát és fél kézzel megöleli egy kicsit. Nem viszi túlzásba azonban, hiszen nem annyira az érzelmek nefilime. Naela már nyúl is a csomagért és óvatosan megrázza. mivel nem zörög, így a csörgődob, amire annyira vágyott kizárva. Biztos valami ruha lesz benne. Mikor kibontja nem is téved. Egy szép táncos ruha van benne. Mindig is volt tehetsége, de szép ruhát sose kapott hozzá, mert még kislány és nem állna rajta jól. Anyukája mindig ezzel cukkolta, erre most itt van a ruha és az ő írása, felismeri a szépen ívelt betűket. Kicsit könnyekbe lábad a szeme, amikor kiveszi a lapocskát, hogy elolvassa.

Drága Naelám!

Tudod, hogy beteg vagyok, így apukáddal úgy döntöttünk, előre megveszünk neked mindent és tizennyolc éves korodig kapsz mindegyik mellé egy kis levelet tőlem. Biztos gyönyörű nagylány lettél és a tánccal is jól haladsz. Tudom sokat mondtuk, hogy nem kapsz ruhát, csak ha nagylány leszel. Már régebben megvettük ezt a ruhát neked, remélem örömöd leled majd benne és sok fellépésed lesz benne. Én mindig veled leszek, az égből figyellek ne feledd.

Szerető édesanyád, Leah'bat


Kicsit még szipog is és apjához bújik, aki egy zsebkendővel tud csak szolgálni és egy átkarolással. Neki is hiányzik, de próbál erős maradni, elvégre ő lett az egyetlen felnőtt, tőle függ milyen lányt nevel Naelából.
- Menj öltözz át, hamarosan átjön Korach és a testvérem, segít kicsit nekem, de ti addig játszhattok legalább.
- Naqaa is átjöhet ugye? Áthívhatom?
- Persze, hívd csak át. Legalább lesz még egy idősebb kölyök a lánya mellett, akik jó hatással lehetnek rá. Nem sokáig lehetnek gyermekek, hát hagyja kiélvezni őket ezt a lehetőséget, nem fogja maga mellé befogni a konyhába ebédet főzni az ünnepeltet.
Naela berohan a szobájába és felveszi új ruhakölteményét. Szerencsére úgy alakították ki, hogy a mellrész nem olyan mutatós, így nem néz ki rosszul, ha nem tölti még ki teljesen azt, ami csak idő kérdése. Átöltözve távozik is egy topánkát felhúzva a szomszédba, hogy ott barátnőjét áthívhassa magukhoz.
- Szia Naela! Hű! Milyen jól festesz, nagyon tetszik a ruhád! Naqaa oda meg vissza van a szép táncos ruhától, ami zöld színben játszik, kicsit pikkelyes a kialakítása és kékesen fénylik az árnyékosabb részeknél, a világosabbaknál meg, kicsit aranyba megy át a zöld. Elképesztő a nap fényében, viszont a csörgők még hiányoznak róla, amit majd pótolnak ők.
- Szia Naqaa. Köszönöm szépen, át tudsz jönni, ma ünnepeljük a születésnapomat és Korach is átjön! Kacsint a barátnőjére, aki egyből elpirul zavarában és csak feltartja a kezét, amíg szüleihez hátraszól.
- Átmegyek Naeláékhoz, most ünnepeljük meg a születésnapját, majd este jövök, de csak a szomszédban leszek, ha kellek! Erre érkezik valami helyeslés, hogy "menj csak", de nem nagyon foglalkoznak vele a lányok, csak átmennek az ünnepelt szobájába.
- Arra gondoltam, hogy kifesthetnénk a szemem, megkaptam anya minden női dolgát. Végigmutat az asztalon és köröz felette a kezével, amíg ki nem szúrja a tust és fel nem emeli.
- Nagyon szeretném ezt használni, kérlek segíts! Naqaa nevetgél egy kicsit, mert aranyosnak tartja kis barátnőjét. Szegénynek már nincs anyukája, hogy megtanítsa, így magára veszi eme nemes feladatot. Törökülésben helyet foglal Naela előtt egy másik párnán.
- Rendben, akkor kezdjük azzal, hogy mindig tiszta legyen az arcod és nem árt bekenni valamivel, ha ki lenne száradva, mert ezek nem ápolják feltétlen a bőröd. A tuson kívül mást fel sem tennék az arcodra, azt is kicsit soknak tartom, mert szép vagy te e nélkül is. Persze a fiatalabb lány csak a szemét forgatja a végén, de elismeri, hogy tényleg nincs ilyesmire szüksége egyébként.
- Rendben, már megmostam az arcom, szóval hogy kezdjünk neki?
- De kis türelmetlen vagy! Szóval a tükör felé fordulsz és a szempilládnál fogd meg a szemed, hogy ne nyisd ki, kicsit csikis lesz, amikor hozzáérsz az ecsettel, de nem vészes, meg lehet szokni. Utána csak húzol egy vonalat és kész is. Meg is mutatja a kezével, miként gondolja, de persze nem húzza ki a szemét Naqaa, mert már amúgy is kivan, nem is látszódna. Naelán a sor és próbálkozik is, nem sikerül természetesen egyenes vonalat húznia, amire barátnője gondol is, így odaviszi a reggeli arcmosó tálat, hogy az abban lévő vízzel mossa le a próbálkozást és kezdje újra. Egy jó ideig próbálkozik még, majd a fiatal nefilim feladja. Később is tud gyakorolni, de most nem húzná ezzel az időt.
- Megcsinálod nekem? Később majd gyakorlom, de mindjárt itt lesz Korach. Naqaa elmosolyodik és bólint. Már alig várja, hogy megjöjjön a fiú nefilim, kivel egykorúak körülbelül.
- Rendben, csak próbálj nyugton maradni. Hamar végez is, majd eszébe jut, hogy hennával is festhetnének egymásra mintákat, az is nagyon jól mutat. Szétnéz az asztalon és meg is találja a sötétbarna szín anyagot.
- Hennafestés? mit szólsz ahhoz? érdeklődik és kezével rá is mutat a tégelyre.
- Ó! Szeretném! Csináljuk! A hasamra, a kezemre és a vállamra is valami kört és abba kis mintákat, menni fog? Felnevet a barátnője, nem gondolta volna, hogy ezzel ennyire felcsigázza majd Naelát, de örül az örömének és neki is lát festegetni. Szeret ilyesmiket csinálni, magának meg közben kigondolhatja, hogy mit is szeretne.
- Nekem a hátamra rajzoljunk majd ilyesmit jó? Meg a kézfejemre.
- Megpróbálhatom, ha vállalod a következményeket. Tréfálkozik Naela, mert ő is elég ügyes ilyesmikben, de nem szereti reklámozni, neki a tánc az elsődleges, nem a művészetek ezen ága. A konyhában hangokat hallanak, amikor Naela a barátnője hátát festi éppen. Ez csak egyet jelenthet, hogy hamarosan már hárman lesznek itt.
- Megjöttek, izgulsz? érdeklődik kicsit szurkálósan, nem érti, mi tetszik ennyire az unkatestvérében Naqaának, de elfogadja a dolgot inkább. Korach amúgy tényleg jónak számít, a legtöbb nefilim fiúhoz képest.
- Ezt te még nem érted, de majd egyszer megtudod milyen! Remélem melletted leszek és cukkolhatlak majd. Meg is fog egy párnát, amit hátradob a kis nefilim fejére, aki éppen a tégelyt zárta le, hiszen végzett az alkotással.
- Hé! Ez nem ér! Megfog ő is egy párnát, amit Naqaának dob és egy kisebb párnacsata alakul kis, az egyik szét is szakad és a tollak belepik a szobát. A lágy szellő, ami befúj meg is kavarja kicsit, ebbe lép be Korach maga előtt legyezve.
- Ejnye hölgyeim, még meg sem jövök és már összevesztek rajtam? Viccelődik és Naelához lép, hogy megölelje és barackot nyomjon a fejére.
- Boldog születésnapot Naelácska! majd a másik nefilim felé fordul.
- Öröm látni téged is ragyogó Naqaa. Kicsit meg is hajol, de azért nem viszi túlzásba.
- Köszönöm, jó hogy eljöttél Korach! Bármennyire nem tetszik a fejére kapott játékos kis barack, de már megszokta. Ő a legkisebb a családban és úgy is fogják kezelni még jó ideig.
- Szia Korach, jó látni téged is. Naqaa kicsit el is ámul, rég nem látta már a férfit, mert már az lett belőle. Sokkal izmosabb és valahogy komolyabb is lett.
- Elmehetnénk egy közeli tóhoz kicsit hűsölni, amíg itthon a szülők valami ételt próbálnak csinálni, bár szerintem az utolsó pillanatban majd kérnek valakitől segítséget és valami gyors és egyszerű lesz az ebéd. A szobában az ablakhoz lép miközben beszél és elhajtja a kendőt ott, hogy kinézhessen. mindig is szerette az itteni kilátást, csak ritkán járt erre, elkezdte a harcos kiképzéstét és ezért is csúszott erre a napra az ünnepély. Persze nem akar ezekről beszélni, mikor két gyönyörűséges lánnyal lóghat egész nap.
- Hát nem tudom... Naela barátnőjére néz, aki viszont mosolyogva bólint.
- Ideje lenne kimozdulnod, mert így nem fog meg a nap és nem lesz semmi színed, ami nem szép egy ilyen csinos táncos ruhában! Na, kicsit engedd el magad! Jól tudja, miért ilyen a fiatal barátnője, az anyukája nagyon szigorú volt, de ebben igazából nincs semmi veszélyes. A tó közel van és nem egyedül megy ki, hanem két barátjával semmi bajuk nem lesz.
- Na jó, akkor a többség döntött, hogy menjünk, ha nem jössz kicipellek Naela esküszöm! Meg is indul az unokatestvére felé, aki csak keresztbe teszi a kezeit, nem tudja mi legyen, át kellene lehet öltöznie hozzá, bár ennek a ruhának sem árthat az ottani víz. Addig gondolkozik, amíg végül Korach tényleg az ölébe veszi, meg sem érezve a súlyát. Kicsit kapálózni kezd.*
- Jó megyek, csak tegyél le! Van lábam, tudok azon menni! Naqaa kicsit kuncog a jeleneten. Amikor Naela ismét talpon van, akkor leveszi a karkötőjét és el is indul kifelé. Az apjának csak beszól, hogy a tónál lesznek, majd a sátor előtt megáll. Barátnője majd utána Korach lép ki és néz kérdőn, hogy mi lett a nagy lendülettel.
- Korach, te vezess. Bele is karol Naela és a másik oldalról Naqaa is, miközben a fiú háta mögött egymásra kacsintanak a lányok.
- Jól van, csak haladjunk lányok. Egyébként meg kell jegyezzem, Naela, nagyon szép lettél, hamarosan már jöhetek az udvarlókat lefejteni rólad mi? Kicsit megrázkódik Naela, jól esik a bók, de az udvarlókról nagyon hallani sem szeretne, mert nem érdeklik a férfiak. Naqaa viszont megszorítja másik oldalról a kezét a félangyalnak, hogy nem kéne ilyeneket mondania.
- Köszönöm és nem, nem kell amiatt jönnöd nyugi. Válaszol Naela és el is fordítja a tekintetét oldalra.
- Bocsánat, de akkor is csinos vagy, akár csak a barátnőd. Nem ért a lányok nyelvén, talán jobb is ha csendben marad, de valahogy egyik nő sem akar most beszélni. Naqaa inkább csak elpirult, ahogy észreveszi, úgy fest bejön a lánynak. Lehet vissza kéne vennie a kedveskedésből, mert ő nem akar semmit tőle.
- Na és a tánccal hogy álltok? Készültök az ünnepekre? Naela felléphet veletek Naqaa vagy még tanulnia kell? Talán ezzel csacsognak majd a madárkák, amíg odaérnek.
- Nagyon ügyes, hamarosan feljöhet közénk a körszínpadra középre, de még nem sajnos. Azonban a külső körben lévő kiemelt részek egyikén lesz. Meséli boldogan és figyeli barátnője reakcióját. Láthatóan szinte megugrik örömében mikor visszafordul a beszélgetés fonalát felvéve.
- Tényleg?! Ez remek hír, alig várom, hogy elmondjam apunak! Ugye ő még nem tudja?
- Nem, erről csak a szűk táncos csoport tud és most már ti is, már amúgy is el akartam mondani, csak nem tudtam mikor lenne a legalkalmasabb, a szülinapod talán pont megfelelő!
- Ó, ennek most nagyon örülök! Hamar felpörgött tőle Naela és előttük ki is rajzolódik egy oázis. A pálmafák és a fű zöldje szinte szemet kápráztató, a tó szép kék színéről nem is beszélve. Nem sokan vannak itt, nem mintha tilos lenne, de nem sok fiatal van jelenleg a táborban és sokan dolgoznak is. Naela előre is fut a vízig, ahol lekapja a lábbelijét és beront a vízbe. Naqaa is követi őt, csak ledobja a felsőruházatát, ami alatt ott van a fehérneműje természetesen. Korach csak a felsőjét dobja le, a nadrágot magán hagyva veti magát a tóba. Kibontakozik egy kisebb vízi csata hármójuk között, majd elkezdenek játszani, hogy ketten összefogják a kezüket és a harmadik személyt afelett áthúzzák a  vízben, néha a kezükkel megemelve és a vízbe dobva a pórul járt harmadik félt. Ez egyedül Korachot nem érinti csak, mert ő túl nehéz a lányoknak, de ő viszont egyedül is szívesen vízbe dob bárkit. Nagyon jól szórakoznak, amíg el nem fáradnak, elvégre a jóból is megárt a sok és csak a napon is voltak sokáig.
- Ideje hazamennünk, már biztos kész az ebéd. Szólal meg Korach és el is indul kifelé a vízből, mire hazaérnek a ruhájuk is biztos megszárad.
- Igazad van, mennünk kéne. Naela rég érezte magát ilyen jól, örül, hogy kijött ide, pedig biztos esze ágában sem volt ilyesmit tenni a mai napon. Elindulnak visszafelé, útközben felemlegetik a játékot a vízben, hogy ki milyen csobbant vagy mennyire béna volt a pancsolásban, mikor vízi csatáztak. Kellemes illatok fogadják a fiatalokat, a két szülő kitett magáért, bár kinézetre nem feltétlen sikerült ínycsiklandozó ételt csinálniuk, de ízre minden rendben volt. Az ebéd is jó hangulatban telt és utána Nalea szobájában még sokáig csevegtek, amíg a nap el nem indult a pályáján lefelé és mindenki haza nem tért. Egy csodálatos napot kapott ajándékba, biztos sose felejti el ezt a napot senkinek. A születésnapja, amit később tartottak meg sokkal jobban sikerült, mint eddig bármelyik másik. Hálát ad ezért a napért az Atyának és a fekhelyére feküdve egy puszit küld az ég felé.


_________________
"Csak azok az emberek szomorúak, akiknek nincs céljuk. Nekem van célom." - Naela Valinarys  Adatlap
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t1630-naela-valinarys#1

6[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Pént. Júl. 26, 2019 4:33 am

Szövetség




Az, hogy jónak kell lenni, olyan mélyen a lelkébe ivódott már, hogy valahányszor ellene csábítják, enyhe fájdalmat kell legyűrnie. Azonban a legtöbb esetben az izgalom oly jutalmazó, hogy teljességgel megéri. Hiszen a titok nem is feltétlen titok már, hogyha ketten, vagy még többen osztoznak rajta. S hogyha együttesen indulnak a bajba, a felelősség sem csak az egyiküket terheli. Ők pedig összefognak bárki ellen, aki meg akarja cáfolni, hogy amit tesznek, az jó. Megvédik egymást. Feltéve persze, hogy észreveszik őket.
Aznap este Mina teljesen gyanútlanul alussza végig a nappalt. Békésen, hosszasan és pihentetően... azazhogy pihentető lenne az álom, hacsak valami meg nem szakítaná. Ám az agya által kialakított cudar tündér képét hamarosan átveszi egy sokkal reálisabb és valósabb hang. Ez pedig a húgáé. Imádom, amikor zavarják az álmaimat... - gondolja morcosan, hiszen ezzel szertefoszlik az az eszménykép, hogy a dolgot teljesen ő maga találja ki. No mindegy.
Adelin nagyon úgy tűnik, hogy ismét átcsempészte magát a szobába. A következő pillanatban már ugrik is, felismervén, hogy nővére visszatért a való világba, s apró, ám lendülettel érkező testsúlyával ugrasztja ki Mina szívét a mellkasából.
- Psszt! - előlegezi meg a hanghatásokat. Mina agyához ekkor ér el az információ, hogy a szüleik most nem tartózkodnak itthon, elmentek valamiféle... fontos ügyben. Valakikkel tárgyalni, talán. Pár napig ellesznek. A gondolat alapesetben elhagyatottságérzettel töltené meg, azonban ennek nincs ideje kifejlődni, tekintve, hogy Adelin iszonyat lelkes tekintettel bámul az arcába, mint aki valami nagyra készül, és vállánál fogva rázza.
- Hé-hé-hé, oké, ébren vagyok, kirángattál, mit szerettél? - kérdi nyúzottan.
- Bocsii... azt hittem, már ébren leszel. Reméltem. Dominik már lent vár minket. Ugye akarsz jönni kalandozni? Tudom, hogy akarsz. Öltözz fel és siess!
Dominik egy, a család kissé alacsonyabb rétegeiből származó fiú, ám ez a lányokat sose zavarta. A szülőket talán annál inkább, ezért rejtve tudtak alkalmanként találkozni, egy-két szót beszélni, és hasonló alkalmakkor, amikor valami fontos elvonta a felnőttek figyelmét máshova, játszani. Az álom, ha nem is szempillantás alatt, de határozott gyorsasággal reppen ki a szeméből, s az új lehetőségekre koncentrálódik figyelme.
Pislog és mérlegeli a lehetőségeket. Az izgalom lassan hatja át a pórusait. Adelin izzó szemeibe nézve nem kételkedhet benne, hogy igent fog mondani. Fölösleges hát kelletnie magát. Lassan egy vigyor terpeszkedik az arcára, bár még fogalma sincs, mibe egyezik bele. Nem is egyezik bele ugyan szavakkal, de...
- Na, ugye, mondtam! Gyere. Kapkodd magad, szólj, ha kész vagy. - Azzal, akár egy szélvész, tova is röppen vissza a szomszédos szobába, a saját kis világába, bár nem sokkal különbözik egyikük szobája sem attól, ami egykor a kettejüké volt közösen. Mindössze a térfogatuk változott meg kissé.
Hedwig személyes kis tere, a kalicka, amelybe pihenni tér, a kettő között foglal helyet.
- Ő is jöhet. - hallja Ade hangját a falakon keresztül.
- Jó, hogy engedélyt adsz rá - szúr vissza a tulajdonosok makacs dacával, elvégre Hedwig mégis csak az övé. Szereti Adét, ám néha lehet egy kicsikét birtokló is... Közben húzza magára az erdőjáró ruhát, gondosan a nyakába akasztja az amalgámot - nem lehet tudni, meddig lesznek távol, ám abba azért nem akar belegondolni, mi lenne, ha hajnalig nem térnének vissza.
Két kicsiny, vörös, fodros ruhás, erős, barna nadrágos lányka tipeg le a lépcsőkön, lesve minden saroknál a figyelő tekintetekre. Lépés lépés után, mint már oly sokszor. Mina nem teljesen érti, miért kell rejtőzködniük. Miért nem lehet egyszerűen megmondani mindenkinek, hogy ők most világot látnak? De tudja, hogy nem engednék. S bár bűntudata van, amiért titkos árnyakként suhannak önnön otthonuk folyosóin, a várakozás izgalma felülmúlja ezt. Az egyik lépcsőfordulónál sebtében rápillant a kezére kötött szalagra, hogy megvan-e még. Majd, ha leértek, ráér összefogni vele a haját. Bár egyik nagynénje szerint az összefogott haj egyszerűen túl egyszerű, és egy hölgy nem engedheti meg, hogy ilyen közönséges maradjon. A férje mondjuk azt mondta erre, hogy vannak olyan arcok, amelyekhez jól áll. Na most így döntsük el, hogyan illik hordani a hajat és hogyan nem?
És kijutnak az ajtón. Szabadság. Fellélegzés. Az apró szőrszálak felállnak a karján és Ade már húzza is őt tovább, le az ösvényen, be a fák közé, ahol is már várja őket Dominik von Nachtraben.
Fekete, kusza tincsei között ugyanolyan kalandvágyó a tekintete, mint mindig. Dominikkel sok baj volt, legalábbis ezt mondták. Óva intették őket, hogy az "efélékkel" találkozzanak, még bajba viszi őket. Nos, Adelinnek nem volt szüksége ilyesmire, pusztán rokonlélekre akadt a "baj"-keresésben. Mina még mindig nem tudja, hogy a világban járás, a holdfény bámulása, mintha valami szent dolog lenne (mint a sötét tündéknek) és a fára mászás miért lenne baj, ám nyilván más fogalmaik vannak a világról.
- Azt hittem, már sosem értek ide.
Felteszi a legalapvetőbb kérdést, ami eszébe jut. - Hova megyünk?
Mire megkapja a legmegszokottabb választ. - Majd meglátod.
Így hát sóhajtva követi őket egyre távolodva a torony biztonságától. Nem érti, miért olyan könnyű nekik. Ő azért aggódik ilyenkor mindig. Nem csak magáért, hanem hogy mi lesz, ha valami bajuk esik. De általában csak az első percekben. Dominik pedig például soha nem fél. Ő nem is a toronyból való.
A házak is elmaradoznak mögöttük. Senki sem indult utánuk, az erdő csendje cseppet sem üresen, élettel telien borul köréjük. Amint elkezdenek figyelni, hallatszik az éjjeli élet. Tücskök és kabócák zörrennek értetlenül arrébb, ahogy az apró lábak haladnak a poros köveken, fűszálak hajolnak arrébb az útjukból - persze némi ösztökélésre - és éjjeli lepkék keringenek hószín arcuk körül. Mina futás közben sietve és esetlenül befonja a haját. Tökéletes.
Egy ismerős forrás mentén ezúttal nem jobbra fordulnak be, hanem balra mennek tovább. S egy idő után út és ösvény, mint olyan, megszűnik létezni. Ezt az új helyet még nem fedezték fel teljes mértékben, így erre még nem jártak. Anyuék azt mondták, a torony mindig máshol van, így biztonságos. A "külvilág" pedig ezáltal nem is tudja, hogy ők hol vannak pontosan. Merthogy mindig máshol. De valahogy mindig erdő veszi őket körül. Az erdő ugyanakkor mindig más, új felfedeznivalókat tartogatva.
Ahogy sejtette, ezúttal is egy barlanghoz jutnak el. Azonban ez a barlang nem egy egyszerű, hívogató, tátongó száj, amely a földdel egy síkban van és csak be kell sétálni, nem, a sziklák le vannak ásva a föld mélyébe, mintha óriási lépcsők lennének, melyen sánta óriások botladoznak. Csakhogy ők kicsik. Hogy fognak itt lemenni?
Mina visszaemlékszik az olvasmányaira és eszébe jut, hogy hozhattak volna kötelet. De nincs náluk semmi.
A hold ezüstös fénnyel festi meg a köveket. Lejárat ez, feneketlen kút, nem is barlang. Egyéb olvasmányok alapján, melyek förtelmes szörnyetegeket varázsolnak most a szemei elé, határozottan nem kellene leereszkedni oda. Kételyeivel rózsás szemeiben néz cinkostársaira.
- Nyugi, nem veszélyes!
- Psszt! Ne lődd le a poént.
- De akkor nem jön velünk...
- Dehogynem!
- Várjatok, ti voltatok itt... nélkülem?! - A féltékenység kellemetlen valóságával töri szét egy pillanatra az érzéseit. A hely misztikuma azonban vonzza, akár akarja, akár nem. Elvégre mit neki sötét? Nemigen létezhet az a sötét, ahol az ő szemük teljesen használhatatlan. Ők a sötétség gyermekei, nem bánthatja őket. Noha a sötét néha máshogy gondolja. Ő mindenkit bánt.
- Igen. Amikor napokon át rajzolgattál. Nos, amikor nem rajzoltál, hanem aludtál. Felderítettünk. De megígértem Dominiknak, hogy el fogunk hozni!
- Na, mi csoda van itt? Legalább egy sárkányt találtatok?
Azok ugyebár nincsenek. Ám ha volna itt egy, azért tényleg megérte felkelni... Vagy megtréfálnák egy egész egyszerű kis sárkánygyíkkal. De az nem igazi sárkány.
Adelin szakértő és magabiztos mosollyal tipeg oda a legfelső kődarab széléhez, leül, lelógatja a lábát, majd lejjebb huppan és kihívóan felnéz. Dominik nyomban követi. Mina pedig sóhajt egyet. Más gyerekek - embergyerekek, a falvakban, természetesen, nem úrilányok, mint ők - biztosan fordítva csinálják ezt, a nővérek viszik a húgukat bele a... rosszba? Ám amíg ő volt fiatal, odabent játszott, fentről képzelte, hogy szárnyra kél és elrepül Hedwiggel a fenyvesek, nyárfák, tölgyek között, fel talán egészen a Holdig. Történeteket farigcsált róluk és lerajzolta őket. Aztán Adelin valóra váltotta az álmát és el is vitte ezekre a helyekre. Pedig elvileg nem volt szabad. És most sem az. De ahogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik, már nem számít, hogy piszkos lesz a karja, netán egy-két helyen felszakadozik a varrás a ruháján, vagy levelek hullanak a hajába. Miért számítana? S szíve csak úgy dobog, ahogy ezt az egyedüli, sötét, természet alkotta valamit bejárják kis talpaikkal, lépteik visszhangoznak a mélyben. Hogy lehet tiltva valami, ami ennyire jó?
Követik egymást a szűk kis járatban, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban, ha a vész rájuk ugrana, vagy pusztán a rémület karmai karistolnák végig valamelyiküket, az kinyújthassa kezét és társai meleg érintésében találjon vigaszt. Sose legyél egyedül a világban, mondta anyu. De válogasd meg, kiben bízol. Nem teljesen biztos benne, mi az, hogy bízni. Miben bízni? Abban, hogy biztonságban lesznek? Ez itt nem biztos, de eddig még baj nem történt. Megtanulta azt is az ilyen utakon, hogy a fájdalom nem feltétlen jelent végzetes rosszat. Horzsolások, szidás, némi bűntudat, ám aztán az élet újra megy tovább.
Ki tudja, meddig botorkálnak, kezeikkel a hideg, nyirkos falat tapogatván, néha denevérek csattogását, cserregését hallgatva. Rájuk mosolyog, kis fajtársak. Persze nem. Messze nem. Ezért is kapna, ha nyíltan mondaná. De azért kedveli őket. Megnyugvást hoznak. Az embergyerekek persze mindig félnek tőlük, nem is érti, miért.
A járat végén végül pislákolni kezd a hold és csillagok fénye. Ezek szerint véget ér. Itt lesz tehát a csattanó... a gyomra süllyed kissé, szíve dobbanását érzi a torkában és a csuklójában. Hirtelen felindulásból megelőzi az eddig elöl haladó Adét és kiszalad a tisztásra.
Úgy áll meg ott, mint aki éppen a világot készül megváltani. Erősen és büszkén, de félve. Pedig csak rengeteg apró lila virág les rá az immár nem áporodott, hanem szabad, nedves éjillatú, fákkal keretezett kis réten.
Egy apró patak csobog pár méternyire attól, ahol megállt. Adelin és Dominik mellé sétálnak és némán gyönyörködnek. Úgy érzi, meg kellene szólalnia most, de végül senki sem teszi, így ő is csendben marad, mélyen beszívva a hűvös virágillatot. Valahogy szebbnek tűnnek így a hold fényében a hatszirmű kis kelyhek, mint nappal lehetnek; mint bárhol lehetnek. Neki a legszebbek most, ahogy a félhold által megvilágítva látja őket. Az övéi. Leguggol és szemezni kezd eggyel, belefúrja az orrát, hogy a legélénkebben szagolhassa meg.
Ez az éjszaka valóban nem bánt. Ezért talán még meg is érte lemászni ide. Mikor Ade kuncogni kezd, úgy sejti, meg szabad szólalni.
- Nagyon szép hely. Furcsa, hogy nem találtak még rá. Hogy ilyen érintetlen. De jó. Ne is találják meg, jó lesz nekünk.
Hogy mire, azt nem tudja. Talán csak kijárni ide gondolatokat gyűjteni. Máris eszébe jutott, miféle módon rögzíthetné papírra legjobban ezeket a színeket, az ezüstöslilát, az árnyékokat, a fű hideg zöldeskékjét körülöttük, a patak lágy, sistergő hullámzását...
- Tetszik?
Bólogat.
- Arra gondoltunk, ez elég messze van. És szép hely is.
- Mármint mihez? - gyanakodva-kíváncsian néz egyikükről másikukra. Azok pedig egymásra, majd Adelin ismét kuncogásban tör ki.
- Csinálhatnánk egy rituálét. - Úgy mondja ki a szót, mint valami titkos, szent dolgot. Ízlelgeti a szájában sokáig. Mina megvonja a szemöldökét. Könyvbéli ötletek sokasága játszódik le a szemei előtt.
- Ugye nem lesz benne véráldozat?
A kelleténél hangosabb nevetés a válasz. Dominik csak csendben pirul, Adelin viszont hátrahajtott fejjel kacag. - De, pontosan az lenne.
Pislog. Menekülni, menni innen messzire. Nem, nem, ez nem tetszik.
- Nyugi, nem kell meghalnia senkinek...
Óh. Még jó. - Megijesztettetek. Azt hittem, kitaláltátok, hogy hirtelen állatokat fogunk gyilkolászni.
Ez a gondolat mintha megszentségtelenítené a lila virágokat, le is hajtja a fejét és némán bocsánatot kér.
Ade mindentudón rázza meg a fejét. - Nem. Csak inni. Vért. Egymásét. Tudooom, azt mondják, hogy nem szabad ilyet, de nem tudom, hogy miért nem. Biztosan nem lesz bajunk tőle.
Pislog. - Miért tudod ilyen biztosan?
Szívdobogása szinte elnyom minden más hangot. Csak a házasságkor. Egyszer. Máskor nem. Miért nem? Valóban. Miért nem? Néz rájuk, hitetlenkedve, hogy komolyan gondolják-e, ám láthatóan ugyanolyan komolyan, mint azt, hogy bemásszanak ebbe a barlangba vagy egyáltalán elhagyják az otthont.
Rituálé.
- Szövetséget alkotunk! Nem lesz semmi gond, nem kell elmondani senkinek!
Na itt kezdődik a baj. Jószagú virágszál, miért nem maradt otthon... hirtelen felforrósodik a keze, összehúzza magát és összefogja a kezeit a mellkasa előtt.
Ade máris rohan oda, két kezébe fogja a kezeit és nagy, kék szemeit az övébe mélyeszti. Szavak nélkül próbálja átadni azt, amin már annyi ideje törték a fejüket. - Anyuék úgy sincsenek itt. Sokáig tart, mire visszajönnek. Nem lesz baj.
- De én... nem akarom, hogy ne tudjanak... bármit is.
Mindketten megforgatják a szemüket, ő pedig hirtelen el akar süllyedni jó mélyre.
- Akkor elmondhatod nekik, mit bánom is...
- Aaz nem lesz jó. Szerintem akkor végem. - közli Dominik, kínosan nevetve. Mina lehajtja a fejét, utálja, hogy ilyen döntés elé kényszerítik, mégis... Alig ivott még vért, igen ritkán adtak neki, kivételes alkalmak, ünnepek voltak, és mivel mondták, hogy a túl sok megárt belőle, ezért mindig furcsa érzéssel vette a kezébe a poharakat. Miután persze belekortyolt, a furcsa érzés elmúlt és csak az elégedettség maradt. Erő, hatalom, és persze finomság. Remeg, reszket a tehetetlenségtől. Nem, nem tehetik ezt. Akár itt, lila virágok mezején, akár otthon, sehol. Kell, hogy legyen valami oka, amiért tiltott, muszáj... Mégsem tud annál többet kinyögni, hogy de nem szabad.
- Miért nem? Bízol bennem, nem igaz? Dominikben is bízol. Tudjuk, hogy a kezet szabad harapni, attól nem lesz nagy seb. És akkor hárman. Kezdheted te, ha gondolod.
Hirtelen rájön, miért is tiltják ezt. Beléhasít a félelem, hogy pontosan az történik vele, azt szenvedi el, amit neki kellene végrehajtania máson. Biztosan ettől tartanak. Hogy őket is megharapják. Hiszen ahogy elképzeli, hogy fogak karistolják a bőrét, máris kirázza a hideg. Hát ezért félnek tőlük, ezért tartják őket szörnyetegnek oly sokan?
- De... de fájni fog nektek is.
- Az nem baj! Meggyógyul.
- És-és-és hogy akarjátok eltüntetni? E-ennek nyoma marad...
- Mina-Mina, vannak nekünk csinos kis kesztűcskéink, azok pont eltakarják!
Valóban, rengeteg fekete, fehér, lila, kék, vörös könyékig érő csipkés és egybeszövött díszes kesztyűjük van. Dominiknak azonban nincs.
- Majd azt mondom, hogy színészkedek, és pár napig körbetekert kezekkel fogok mászkálni. Majd körbetekerem mindkét kezemet ilyen rongyokkal. És őő... azt fogom mondani, hogy Neulandert játszom, és röptetem a sólymomat, a rongy... izé, alkarvédő meg neki kell.
Mina sóhajt egyet. Dominik hazugsága, nem az övé, az ő dolga, hogy intézi el, ezért nem ő a felelős. Nem-nem. Ha pedig megkérdezik, megmondja... de hogy fog akkor nem sírni? Na, ez a jó kérdés.
Most tényleg arra gondolok, hogy megcsinálom?
Végül is mi történhet? Egy harapás. Semmi méreg. Nem túl sok vérveszteség. Mert kéz, és nem nyak. Nyakból nem szabad. Ám ahogy felidézi, hogyan meséltek szülei az ilyesmiről, állatiasnak tűnik és elítélendőnek.
De mégis. Szövetség. Az ő kicsiny körük. Kihívás. Erő és hatalom. És vajon milyen ízük lehet?... De hiszen még a körtáncban is ódzkodik néha megfogni mások kezét.
- Most... harapjalak meg? - néz szenvedőn két társára, akik sűrűn bólogatnak. Dominik a kezdeti aggodalmát legyűrve  nekigyürkőzik, feltűri apró ingét és nagy levegőt véve áll elé. Körbenéz, mintha csak beszívná a hely eszenciáját, majd mélyen Mina szemeibe néz és elé nyújtja a kezét. A fehér végtag hivalkodón üt el a növények sötét hátterétől.
- Szövetséget alkotunk, vigyázunk egymásra, felfedezők leszünk. Ne aggódj, nem lesz baj. Kibírom. Néha ki kell bírni a fájdalmat, attól leszel erős. Erős akarsz lenni, ugye?
Észérveinél sokkalta inkább hat rá meggyőző erővel a forróság, mely a vékonyka bőrön átsugárzik. Messziről érzi a fiú testhőjének kisugárzását, és szinte félve veszi a kezébe. A vér ritmikusan száguld benne, egyre gyorsabban, ahogy mintegy próbaképpen közelíti a szájához. Majd megijed saját magától és szinte hitetlenkedve bámul az előtte levő kézre. Mit akarnak ezek, mit?
- Gyerünk... mondom, hogy nem fog fájni! - Eme bizonyossággal ellentében Dominik elég erősen szorítja össze a szemeit. Mina a szeme sarkából látja, hogy Ade árgus szemekkel figyeli őket. Pír szökik az arcába és felgyűlik benne a dac. A világvégéig cukkolná, ha most nemet mondana. Csak egy kis vér. Hátha még finom is lesz.
Sosem csinált még ilyet. Abban sem biztos, hogy képes eltalálni a jó szöget. Remeg, rettegve attól, hogy még ha a kellő pillanatban el is szánja magát, akkor is nemes egyszerűséggel elrontja majd a dolgot, amelynél kínosabb helyzetet el sem lehetne képzelni. Szúrni kezd a szeme, érzi, ahogy dühös könnyek akarnak a felszínre szökni. Összeszorítja ajkait...
- Áú! Ne szorongass már, hé...
- Bo-bocsánat... - súgja valahonnan messziről, majd úgy érzi, döntött. Szájához húzza a megszorongatott kezet, kinyitja a száját, majd hozzáér fogával a puha bőrhöz és beleharap. Étel. Csak enni kell. Menni fog ez. Enni még mindenkinek sikerült, nem?
Kétségei egy szempillantásra eltűnnek... valahogyan, ahogy a fémes folyadék a nyelvéhez ér és csak annyit képes kérdezni némán, hogy miért? Miért fosztanák meg őket ettől. Ösztönei hálásan diktálják az ütemet és már nem kell kérdéseket feltennie, érzi, hogyan is zajlik ez. Valóban állatiasnak érzi magát, kissé gusztustalannak, ám egyben fenségesnek is, majd mikor néhány korty után elengedi a sebzett kart, olyasféle mámoros jóllakottság fogja el, amely igencsak ritka az életében. A fémes íz, a bódító virágillat és a távollét izgalma együttesen szinte teljesen elkábítja. Csak néz maga elé ajkait nyalogatva, vészesen gyors szívdobogással és azon gondolkozik, mit tett. Bűn vona-e ez voltaképp?
Rémülten a fiúra néz, készen arra, hogy sűrű bocsánatkérések közepette omoljon a nyakába. Ám furcsa mód saját szédültségét látja tükröződni.
- Jól... vagy? - nyel egyet. Az ő vére, s most már benne van. Valamiért arra számított, hogy ha ez bűn, azt minimum egy rájuk zúduló kőhalom fogja jelezni. Ám minden ugyanolyan békés. Ade izgatottan ugrándozik körülöttük.
- Finom volt, igaz? Olyan, mint amilyeneket már itattak velünk?
- Hát, olyan... fémes... - nyögi ki bénán. Nem igazán tudja szavakkal leírni, amit érzett. - Mintha álmodtam volna. Mintha valaki irányított volna. Mintha... Nem tudom. Deee nem fájt nagyon, igaz?
Dominik lassan megcsóválja a fejét és a csuklóját bámulja az adott pontokon. Ade remegő kézzel kotorja elő a zsebéből a - nyilván ezen célra készített - szöveteket, amelyekkel a sebeket kötözi majd be. Vagyis... ha képes lesz megcsinálni.
- Dominik, akkor most te jössz. Válassz.
- Válaszd csak Adelint nyugodtan, én... ráérek.
Forog vele a világ. Érzi a nyers erőt pulzálni magában, ám fél, hogy ezt elveszik majd tőle. Fájdalom, amelyet még soha nem érzett. Miért muszáj ezt átélnie? Ám... ha, akik isznak belőle, is ilyen eufóriát tapasztalhatnak meg... talán megéri nekik.
- Akkor most vértestvérek leszünk, ugye?
- Aha... bár mi már eleve... áááÁÁ! Jó ég... ez... ez...
Mina csak elhűlten áll és nézi testvére arcán az elváltozásokat. Ade szemei kikerekednek és az egyik pillanatban úgy tűnik, talán kétségbeesve próbál majd menekülni, majd a következőben a térdre esés veszélye fenyegeti. Mina készenlétben áll bármelyikre. Ám Ade csak nézi a csillagokat néha megrezzentve szempilláját. Olyan közelinek tűnnek most ők ketten, oylan bensőségesnek, hogy ismét fellángol benne a féltékenység.
Dominik lassan észreveszi magát és ijedten hátrál el tőle. Úgy látszik, mindenkinek nehezére esik megállni.
Tudom már, hogy miért tiltják ezt. Az emberek nem tudják visszaadni nekünk, mi viszont...
Úgy érzi, új világok rémisztő-csodás kapui nyíltak meg előtte. Most viszont rajta lesz a sor.
- Huhh... Szédülök picit... olyan volt, mintha csikiznének. Csak valami nagyon élessel. Szerintem kicsit... túl sok vért veszítettem.
Mina elszánt mosollyal lép húga elé, maga sem tudja, mi által vezérelve.
- Tessék, kaphatsz az enyémből.
Benne talán jobban bízik. És ha fáj, hát legalább együtt fájjon. Adénak nem is kell kétszer mondani. Áhítatosan méri fel a felkínálkozó kart, majd puhatolózva hajol közelebb, a következő pillanatban pedig Mina már csak az éles fájdalmat érzi. És menekülni akar. Nagyon gyorsan. Sikítani, olyan hangosan, hogy meghallják a szülei és kimenekítsék innen, elfelejteni mindent, ami az elmúlt órákban történt, aztán... lassan elfolyó melegség veszi át a pánik helyét és rájön, hogy meg sem nyikkant. Még mindig egy helyben áll. Kezei remegnek. Legyőzte. Túlélte. Húga abbahagyja a belőle való táplálkozást, Mina pedig büszkén bólint egyet, nyugtázva, hogy sikerült, majd nagy levegőt szív be. Nem szól semmit, próbálja lecsendesíteni a remegését. Rosszallóan bámulja a karján a sebet.
Aztán kap még egyet, Dominiktől. A régi-új érzés még mindig váratlanul hasít belé, viszont ekkor már megkönnyebbülten nevet fel, mondván, ez nem is olyan rossz. A még hátralévő porciók is kiosztatnak, míg végül mindhárman félig-meddig átkarolva egymást álldogálnak a rituálé körében, győztesen saját kétségeik, félelmeik és fájdalmaik felett.

Mina kissé ijedt extázisban riad fel. Rájön, hogy mégsem sikerült teljesen elaludnia, pusztán felidézett valamit, ami rég történt, és olyan keveset gondolt rá, hogy lényegében egyenlővé vált egy álommal. De nem az. Szinte emlékszik a vérük ízére, és a kérdésre, hogy végtére is bűnt cselekedtek-e, máig nem lelte meg a választ.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

7[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Kedd Júl. 30, 2019 10:02 am

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Egy pihenő nap kísértései

Ez volt a nap, amikor nem csináltam semmit. Illetve csináltam volna, de nem volt miből és nem volt mit. Bácsikám e nap sem látogatott meg. A tőrbevonás óta nem igazán látogatta meg a műhelyem. Nem tudtam, hogy a műhelyt hogyan viszem tovább, de reméltem, kapok támogatókat. Első hölgy vendégem képe úgy élt bennem, mint egy hatalmas varjú madár. Itt inkább a nagyságára és fenségességére gondolok. Nemes volt, gondos volt, ilyesmi. Viktória kimerülten feküdt a műhely kis szobájában. Azt mondta mindig, hogy otthonosan érzi magát, mert az én szagom van benne. Szerintem akkor nagyon büdös lehetek.

Az tér is kihalt volt, sok bolt és műhely pihent. Az a kényelmetlen belső érzés vett rajtam uralmat, hogy az egész torony üressége bennem tátong. Sétálni volt kedvem a felkelő nap fényében. Nagyon szerettem, mert olyan érzést keltett bennem, mintha a kovácstűz mellett állnék és az én lelkemet hevítené egyre jobban. Átvettem a ruhámat, hogy ne úgy menjek el, mint egy mogorva kovács dolgozni, hanem mint egy átlagos ember, aki csak sétálgat és szívogatja a pipáját miközben kicsit dúdolászik. Szépen rendben hagytam a műhelyt, levelet hagytam hátra kedvesemnek és a rögtön jövök táblával üzentem a népnek, hogy mára szabadságot vettem ki, hogy kinyújtóztassam fáradt tagjaim.

Ahogy kiléptem az ajtón rám köszönt az idős hölgy, akitől mindig húst veszek és meghallgatom, hogy a szomszédját éppen milyen hangosan szerette férje az előző este. Kedélyes és bájos hölgy. Ha veszek nála húst, általában egy adaggal többet ad. Talán tudhat Viktóriáról. Ha tud is, csak nem mondja el senkinek és egyébként is anyám mondhatta el, de neki nem nagyon hisznek el semmit. A lényeg a lényeg, hogy ilyenkor csak mosolygok és a legnagyobb bájjal, amit fel tudok ölteni, hajlongva elbúcsúzok. Ha majd baj lesz belőle, tudom, kit keressek. Amikor végre elköszönt, nagy levegőt vettem és elindultam utamon. Nagyot szívtam a pipámból és erős léptekkel a kapu felé vezető útra léptem.

Kimentem a főkapun, a nap még nem járt fent az égen. Majdnem megöltem egy macskát, aki ráugrott a fejemre. Nem láttam, hogy honnan esett le, de nagyon meglepett. Furcsa mód nem volt megijedve, hanem barátkozni szeretett volna, meg egy kis élelmet. Leguggoltam, hogy legalább meg simogassam, amikor észrevettem, hogy van valami a nyakán. Valami nagyon csillogott a szőrén. Olyan érzés fogott el, mintha éhes lettem volna. A nyakához nyúltam, hogy megnézzem jobban. Mintha egy darabka acél lett volna. Nehezítésképpen oda kapott és belekarmolt a kezembe. Csak felületi sérülés volt, nem vészes, de elrántottam kezemet és rá kiáltottam, az orrát is megcsaptam. Egy kicsit. Végre hozzáfértem, de nem egy ezüst darab volt, hanem csak egy kis kosz, ami valamiért furcsa volt. Hirtelen úgy éreztem, megint az utcán vagyok, mintha eddig nem ott lettem volna. Észrevettem a dárdaként belém hasító tekintetek méregetését, amit az éppen nehéz útról hazatérő vámpíroktól kaptam. Zavaromban fölálltam és mentem tovább.

Megigazítottam a pipámat. Néhányan köszöntek, akiket ismertem innen-onnan. Sétámat egy elhagyatott műhely meglátogatására is feláldoztam. Szomorú voltam miatta, mert jó műhely volt a maga még ha az embereké is. Ez a kupac, ahogyan minden folyik ki belőle, úgy tűnik, hogy a jövő hegedűinek előre játszott dallama, mint amikor az egyik zenész túlbuzgón előrébb jár, mint a többiek. A sírhalom alól patkányok szaladtak ki. Valami furcsa csillogó dolog borította be a szőrét a sápadt fényű teli hold alatt. Menekült, de egy gödröcskébe bele akadt a lába. Próbáltam kiszedni, de égette a kezemet. Nézelődtem, nincs e valamilyen kesztyű, de nem találtam. Erőt vettem sajgó kezem fájdalmán és óvatosan kimentettem a patkányt a valamilyen gyökérzet kíméletlen fogságából. Ebben a rég lepukkant utcában nem járt senki, úgy hogy egy kicsit merengeni próbáltam. Még mielőtt leülhettem volna, valami megmoccant alattam. Felkeltem, és ahogyan végig néztem a földön, elborzadva láttam, azokat a szerencsétlen foszló, vagy haldokló testeket a földön. Megmentettem, akit tudtam, de valamelyik még a műhelyig sem jutott. Egyik után a másikat mentettem, de hiába. Végére már annyit éreztem, hogy a halott állatoknak a bele és vére az mit megfogok a kezemben. A toronyra néztem és elindultam a felé. Ahogyan az utca végét, mintha megint felébredtem volna. Felébredni? Honnan? Valaki megkérdezte, hogy minden rendben van-e? Én meg csak zavartan gyorsan elhátráltam azt mondogatva, hogy igen igen.

Felkerestem kedvenc fő kutamat, ahonnan a kis falucska a vizet szívta ki a földből. Itt találkoztam először szerelmemmel, itt támadott meg és itt történt minden. Merthogy ide jöttünk lógni az iskolából Philippel annak idején. A titkos találkák és tiltott csókok… Sok minden történt az óta. Egy kutya lihegése ütötte meg fülemet, egy tacskó nézett rám meredten. Nem volt rajta póráz sem nyakörv, de nem volt veszett sem. Csak állt ott barátságosan, mint aki gazdára vár. A szeme lilás volt. Legalább is annak tűnt ilyen messziről. Mint azok a lángok a ládában. Ibolyaszínben pompázott. Közelebb hívtam és arra gondoltam, hogy hogyan lehetséges, hogy egy állat szeme helyére fekete acélt tenni. Na, most elmagyarázom, hát sehogy. Megint az a furcsa érzés fogott el, hogy már megint nem itt jártam, de senki nem is volt a sötét fátyollal terített utcán. Ahogyan megsimogattam a szőre ápolt volt, kedvesen mellém heveredett, amikor felvettem a padra. Mivel nagyokat prüszkölt eltettem pipámat, hogy ne zavarjam a csodálatos reggelét. Így ültünk, egy ideig, mert jól esett a pihenés. Amikor a nap kibukni kezdett, elindultam és ott hagytam a kutyát.  Követett egy ideig, de aztán egy házba bement.

Kiértem az erdő szélére, ahol valami rossz érzés fogott el. A lápos területet köd ölelte és valami csaholásszerű hangot hallottam. Arra gondoltam, talán csak a képzeletem játszik velem és valójában egy barátságos hely ahol kicsit kifújhatom magamat. Ez volt talán a legnagyobb tévedésem, mert, ahogy egy pár lépést mentem, egy farkas nekem ugrott. Csak a szürke villanást és a fehér fogakat láttam, meg szemét, ahogyan tűzzel telve az enyémet vizslatja. Majdnem leharapta arcomat, de hátra ugrottam és kezemet az égnek emeltem ezzel nagyot ütve álkapcsára. Nyögve elterült a földön, majd feltápászkodott. Felvettem a harci pozíciót, de a farönkért, ami ott hevert mellettem nem hajoltam le. Vártam. Újabb támadásba kezdett, egyenesen a kezemnek rohant. Egy nyílvessző hasított el fejem mellett egyenesen a fejébe. Koponyája meghasadt és vörös patak folyt szét belőle, lábaival még moccant egyet-kettőt, talán nyögött is, de azt eltakarta egy másik farkas hangja, aki most nekem rontott. Hátulról beleharapott a lábamba én pedig ráültem a fejére, de hamar elkapta alólam. Szerencsére egy újabb nyílvessző talált utat magának az erdőből és a farkas torkában megállt. Nyaka kitört, szemei az égnek meredve gúvattak és úgy fulladozott még a földön egy ideig vért köpve. Az egyik lába furcsán meg volt fagyva. Gyorsan körbe néztem, de nem találtam Déracélt, pedig meg tudtam volna esküdni, hogy nem ilyen lábbal támadt rám. Sem nem lábam megmentőmet. A farkas nem harapta át a csizmámat, ezért tudtam folytatni utamat, de ahogy egy két lépést léptem volna észrevettem a fészket. Kis farkasok voltak benne, akik anyjuk és apjuk után sikítoztak. A lelkemet megborzongani éreztem. Kétségek gyötörtek, hiszen gyermekeiktől vettem el szülőiket. Éppen egy vándor járt arra, valami remete féle, mert ruhája nem nagyon volt, de hosszú bot volt kezében. Felvette a farkas kölyköket és szó nélkül magával vitte. Rám sem nézett. Köd és köd és köd. Bájosan körülölelt, de édesen csillogott. Éreztem már ezt valamikor. Nem voltam benne biztos, de talán még amikor Viktóriát nem ismertem. Végig futott a fejemen valami fulladás vagy hasonló élmény. De egyszerre minden kitisztult. Se köd, se farkasok, se furcsa ember a fák közül, csak én. Így indultam tovább.

Lábaim vittek tovább, mert meg voltam szeppenve. Elértem a romhoz, ami vagy egy tanya vagy egy kolostor lehetett, talán nagyon régen egy őrtorony. Alig látszott ki a földből. Leültem rá és meg gyújtottam pipámat. Kellemes levegő járta át a kísérteties erdőt. Egy fűzfának dőltem, kicsit elbóbiskoltam. Hagytam, ahogyan a füst és a párás levegő eljátszanak számban a gondolataimmal. A farkasokkal álmodtam, ahogyan szétmarcangolják testemet és gyermekeimet velem etetik meg. Éreztem, ahogyan húsomba marnak nagy fogaikkal, de tenni semmit sem tudtam. Egy varjú károgására ébredtem, ahogyan fűben járkált nagy léptekkel. Rám nézett és nagyot kiáltott majd elrepült. Meg próbáltam utána kapni el is kaptam a lábát, de belecsípett a kezembe és elengedtem, de a kődarab, ami miatt küzdöttem megmaradt kezemben. Arra gondoltam, végre nem csak káprázat, hanem tényleg meteorit. Csalódtam. Se nem meteorit, se nem kő, sem pedig egy mag, csak egy darab levél. Összegyűrve a földhöz vágtam és nagyot kiáltottam. Nem tudtam eldönteni, hogy a reggeli fáradság, vagy már megint ez a valami nyomja el fejemet, de nem is érdekelt.

Mikor elindultam a köd már eloszlott és a nap erősen tűzött. Kicsit bántott, de nem jobban, mint a kovácstűz, ezért kicsit megmelengette szívemet, ahogyan a fák között meg-megnyalta arcomat. Nem azon az úton mentem, amin jöttem, mert még kísértettek a farkasok vonyításai, nyüszítései. Amikor a faluba értem a parasztok nagyon néztek engem, mintha madárijesztők lettek volna, akik századszorra üldöznek el egy madarat. Talán érezték a farkasok szagát, vagy a remete mesélt nekik rólam. Lehet, hogy, csak mert vámpír vagyok. Meglepetésemre, valaki a kezembe nyomott egy adag füstölt szalonnát. Amikor utána néztem, furcsa arca volt, beesett szemei, aszott arca és csodálkozva nézett rám, majd sietett tovább. Igen, már megint ez az érzés és most vannak körülöttem. Teljesen megőrültem?

A toronyba érve egy kicsit hiányzott a napfény, de hamar megszoktam. Végig haladva az utcákon végre nem egyedül voltam. Találkoztam a kocsmárossal, aki mindig ad nekünk egy ingyen sört, ha legalább két kupával iszunk, vagy megkóstoljuk a legjobb borát, ami jó drága. Végre nem unalmasan verték a fémet a kalapácsok, hanem igen nagy gonddal kínozták az acélt. Szememet megint elkápráztatta a lángoló acél látványa, de most csak felnevettem. Ahogy a műhelyemhez értem, Viktória sötét szemekkel meredt rám. A „Hol voltál már megint, amikor felébredtem?” Tekintettel, amit nem tanácsos elhárítani. Gyorsan elmeséltem töviről hegyire, hogy mi történt
- Hol jártál? – kérdezte Philipp, - csak nem megint a Szép Lányok Ágyas Báljában? – lopva Viktóriára nézett, szája majdnem a füléig ért. De kedvesem csak hagyta elszállani e kicsinyes tréfát. Tudja, hogy csak egyszer jártam ott, akkor is csak azért, mert valaki vagdalkozva akart elélvezni és én vittem a tőrt. De már jól vagyok. Most, hogy itt vagyok, elmúlt a furcsa érzés. Végre nem csak a vakvilágba megyek. Már csak az fáj, hogy amit megéltem, Viktória talán százszor.



A hozzászólást Johann von Nebelturm összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 01, 2019 8:27 am-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

8[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Kedd Júl. 30, 2019 5:02 pm

Noira Floinn

Noira Floinn
Tünde Gárdista
Tünde Gárdista
Csillag születik


A farmer élet sok nehézséget okoz, de sokszor nagy boldogság is éri őket, hiszen az állatokat szaporítani is egy ilyen nagy feladat. Három lovuk volt eddig, ám most befedeztették az egyik kancát, hogy meglegyen a negyedik is, nem másnak szánva, mint Noirának. Természetesen nem szóltak a szülők a lánynak erről, hiszem meglepetésnek szánták, ám mivel ez lesz az első szülése a kancának, így odafigyelnek rá, hogy minden rendben menjen. A gyerekek, amíg titokban edzettek, addig ők beszélgettek állatorvosokkal, hogy mit hogyan tegyenek, hogy egészséges kiscsikó szülessen meg. A faluban nem ritka a patás állatok születése, így van természetesen, aki szakértője a témának. Három szakaszt emelt ki, az elsőben minőségi táplálékkal kell etetni a lovat már a fedeztetéstől számítva, amire előre felkészültek, így csakis a legjobbat etetik a lovakkal, bár nálunk nincs olyan, hogy rossz minőségű bármi is. Mindig inkább gondosan többet dolgoztak és drágább hozzávalókkal, csak a legjobbat hozzák ki mindenből. Fontos, hogy a lovat mozgatni kell, csak a terhelésnél kell odafigyelni, hogy ne legyen se hirtelen, sem pedig megerőltető. Ennél a résznél egyik reggelen gondoltál úgy, hogy jobb lesz szólni mindenkinek, hiszen a vemhes ló sokkal több odafigyelést igényel. Az említett nap reggelén fitten és kipihenten érkeztek az asztalhoz a gyerekek.
- Jó reggelt! Noira leült és már nyúlt is a kenyérszeletért, ami maga elé vett és már kente is rá a vajat és szelte hozzá a sonkát, amit a tetejére dobált. Az asztalon van még paradicsom is, amit ketté vágott és megsózta a közepét. Valahogy így finomabbnak gondolta mindig is. Nagy falatokkal kezd neki az evésnek, nem szokott nagyon belefolyni a beszélgetésekbe.
- Noira van egy jó hírünk számodra! Egymásra néztek a szülők és Noirának abbamaradt a rágása is és letette a kenyeret az asztalra. Ez valahogy túl hivatalos, a bátyjára sandított, hogy ő tudja-e mit követett el, amiért most kapni fog. Ezen a reakción a szülők felnevettek, nem gondolták, hogy így fog elsülni a dolog, de nem is baj.
- Kicsim, nem leszidni akarunk, hanem közölni veled, hogy kiscsikónk lesz és ha megszületik, ő a te lovad lesz. Arra gondoltunk, hogy segíthetnél a anyakancának, hogy minden rendben legyen vele és a csikóval is. Noira egy nagyot nyelt és persze örült a hírnek, de hirtelen nem is tudta, hogy mit mondjon. A csirkéknél nincs ilyesmi és más állatoknál sem foglalkozott ezzel még a családjuk. Inkább megvették a kecskét és a malacot is, nem tenyésztették, ám lovat úgy tűnt, jobb ha így szereznek.
- Ez nagyszerű! De mit is kell pontosan csinálnom? Egymásra néztek a szülők, pont erre a reakcióra számítottak, így nincs más hátra, mint beavatni a lányukat beavatni a dolgokba. Kirion a száját húzta csak, neki ez nem tetszett annyira, így a kezébe véve a reggelijét távozott is. Noira utánanézve csak elmosolyodott, férfi létére nem szeretett ilyenekről beszélgetni evés közben. A húgát persze nem zavarták az ilyesmik.
- Nos, még az elején járunk, de minden nap muszáj megmozgatni, mert az jót tesz neki és így kisebb az esélye a komplikációknak később. Kezdett bele az anyukája, majd átvette az apja a szót. Szerettek felváltva beszélni, mert így is éreztették, hogy ők mennyire összeillő páros, aki kiegészítették egymást.
- A legjobb takarmány kell még adni neki pár hónapig, szólni fogunk, amikor viszont el kell kezdeni adni neki az almát és körtét, amik a csontot erősítik nagyobb adagban, meg búzadarát, ami a fejlődéséhez kell.
- Az utolsó harmadban pedig az abrakot kell megnövelni és abból kell többet adni majd neki, elvégre akkor növekszik majd a csikó a legjobban és ugye erős lovat szeretnél?
- Az ételt meg mindig ellenőrizd előtte, mert nem lehet penészes vagy romlott, fonnyadt, nem ehet gombát sem, mert szintén bonyodalmat okozhat később.
- Ennyit az étkezéséről, most jöhet a többi munka! Egymásra néztek és Noira kicsit kezdte magát kényelmetlenül érezni, kell egyáltalán neki ez a csikó? Eddig is elvitte bármelyik lovat, miért nem Kirion foglalkozik ezzel vagy az anyukája. Vetődtek fel a kérdések, ám egy másik hang elnyomta. Jó lesz neki egy saját ló, akit ő nevelhet fel, hozzá fog kötődni és mindig együtt lesznek. Ez a megoldás jobban tetszett, így megerőltette magát és figyelt továbbra is.
- Ki kell bővíteni a karámot, le kell választani a kancának és csikónak egy külön részt, ahol csak ők lesznek kint és az istállót is meg kell növelnünk. Az elléshez sok hely kell majd, amit később átalakíttatnánk teheneknek, elvégre elférnek egy helyen egymással szemben. Na mit szólsz? Nagyon érdekelte őket Noira véleménye, ahogy őt magát is nagyon érdekelte volna, viszont fogalma sem volt neki sem a véleményéről. Válaszolni kellett valamit, így ami a szívén, az a száján taktikát alkalmazta.
- Természetesen mindent vállalok, nem sem fog ártani nekem, bízzátok csak ide. Megütögette a mellkasát is, elvégre erős és ügyes lány, nem okoz gondot neki semmi, csak jó lenne tudni, mennyi ideje van még hátra, így ezt meg is kérdezi nyomban., amire a következő választ kapja.
- Majdnem tíz hónapod, de jobb nem az utolsó pillanatra bízni mindent és addig még lesz tél is ne felejtsd el, akkor nem tudsz dolgozni. Az nem is tűnt akkor még sok időnek, ám a munkák sem voltak olyan semmisek, hogy egy hét alatt végezzen velük bárki is. Mikor végeztek a beszélgetéssel, gyorsan belapátolta a reggelijét Noira, majd elújságolta a bátyjának, mi mindent kell csinálnia, de mennyire meg fogja érni! Ő csak bólogatott és megborzolta a haját a húgának, nem hitt a dologban és mintha valamit elhallgatott volna előle direkt. Nem foglalkozott ezzel inkább Noira és elment felmérni a farmunk területeit a kancát maga mellett vezette a kötőféken. Az almákat és körtéket viszont szüretkor el kellett tenni, nehogy lekvárt csináljon az anyja belőlük, nem lett volna mit adni a vemhes lónak abban az esetben. A terület végébe érve gondolt csak arra, hogy akkor teheneink is lesznek, szóval elfelezni kellene a legelőt és azt körbekeríteni. Na ez nem kis munka lesz, elvégre még fa is kell hozzá, meg cölöpök, szegek és kalapálhat jó sokat. Hosszú távon viszont jó lesz mindenkinek. Valamennyi védelmet is és valamennyi biztonságot, hogyha az állatok ezen belül maradnak. A tehenektől nem tartott, hogy átugorják, ellenben a lovaknál lehet ebből még gond. Elég sokáig elvolt a tervezgetésekkel, hogy megtalálja a megfelelő megoldást, majd a szülei előtt előadva kért rá egy "rendben csináld, jó lesz!" választ. Ennek neki is esett és őszre végzett a munkával. Utána ment felmérni a többi feladatot is, az istállónak meg kellett volna bontani a falát, de úgy volt vele, majd tél után fog nekiesni ennek, mert kisebb részt könnyebb befűteni télire és mivel nem lesznek tehenek még idén, így nem lenne túl praktikus. Mindent azok szerint tett, ahogyan eltervezte, begyűjtötte a gyümölcsöket és a karámbővítéssel és legelő körbekerítésével is végzett. Mindeközben néha még simogatta a dudorodó hasát is a kancának és beszélt is a kis bajtársához is. Így hívta egyelőre a csikót, aki miatt egyre izgatottabb lett napról-napra, hónapról-hónapra. Néha Noira elvitte az orvoshoz is az állatot, hogy nézzen rá a kancára minden rendben van-e. Az állatorvos megdicsérte, hogy ügyes munkát végez és mindig kérdezte, hogy miként áll az előkészületekkel az ifjú leányzó, Noira meg készségesen válaszolt mindig. Nem szokott a családján kívül senkivel beszélgetni, de az ember orvos bácsit megkedvelte.
Amint vége lett a télnek, akkor az istállónak is nekiesett, de ott már apja is segített neki, elvégre az férfimunka inkább és jobb ha egy felnőtt keze munkája van benne, de minden segítségnek örült. Amikor készen lett, akkor átvezették a kancát az új bokszába, hogy megszokhassa. Az ellésnél fontos, hogy ne érezze magát kellemetlenül a hely miatt. Amint eltelt a majdnem egy év, akkor Noira estére kiköltözött mellé, hogy egyből rohanhasson segítségért, ha kikívánkozna a csikója. Az esti edzéseket kicsit hanyagolta is, mert ez fontosabb számára, most érik be gyümölcse a munkájának úgymond. Egyik este kezdetét is vette a nagy esemény, amire felriadt és a szemét dörzsölve rohant a szüleit felverni, majd pedig a doktorért. Jobb, ha ő vezeti le a dolgot, minthogy ők tudatlanok segítsék a lovat. Mikor visszaérkezik, akkor vödörért futott, hogy vízzel teli vigye oda, majd pokrócokat is keresett, tiszta gócsokat vitt még oda. Nem fogja azt mondani, hogy élete legszebb látványa volt a csikó születése, de amikor meglátta a fejét és később a többi testrészét, akkor nagyon boldog volt. Csak a fejét törölte meg az orvos, a többit meghagyta az anyalónak. Voltak gondok, amikre azonban Noira már nem tudott odafigyelni, de a hozzáértő megoldotta. A kiscsikót nézte és gyönyörködött benne. A fején egy fehér hóka volt, ami miatt csillagnak nevezte el. A fehér zoknis lábai után nem akarta zokninak hívni, mert az nagyon bugyuta név lett volna neki.
Rengeteg kérdés jutott azonban az eszébe, amiket másnap folyamatosan hol anyukáját, hol apukáját zaklatta a válaszokért. Eddig még nem volt szó arról, mi van ha megszületik a csikó, mivel etetheti és mikor és mennyit lehet majd vele és ilyenek. Miután tisztázódott ez is, úgy kivárta a sorát és mikor már nagyobb lett a csikó és kiengedhette a legelőre, akkor ment vele játszani is, miután végzett a napi teendőivel. Ott volt végig a lova növekedésénél és szépen szoktatta a csutakoláshoz is, a lábat feladáshoz és a kötőfék és vezetőszár feltételéhez is. Ezek fontos dolgok, amiket jobb korán elkezdeni. Mire betöltötte az immár ló azt a kort, hogy elkezdjék betörni, akkor már nagyon kezessé vált ás nem volt nehéz dolguk vele.
Noira és Csillag különös kapcsolata és barátsága tehát abban rejlett, hogy már egészen pici kora óta foglalkozott vele a gazdája és egész jól összebarátkoztak, igazi bajtársak lettek.

[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Csilla10


_________________
Felhasználó profiljának megtekintése

9[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Szer. Júl. 31, 2019 8:24 pm

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
Egy új barát

A cselédlány hármat kopogott a nehéz tölgyfaajtón, majd benyitott és óvatosan belépett rajta. Sokat nem láttam a mögötte megbúvó szobából, csak a könyvespolcokat és egy nagyobb kanapét.
- Melinda Haubert kisasszony jött látogatóba, Blarant úr. – jelentett be a nemesembernek, akinek nem igazán hallottam a hangját, ám gyanítottam, hogy megengedte belépésemet, hisz az ajtó szélesebbre tárult és a cselédlány betessékelt, majd távozott, olyan halkan hajtva be maga után az ajtót, hogy azt hittem, be sem csukta. A férfi egyszerű ingben és szövetnadrágban rendezgetett papírokat egy nagyobb íróasztal fölé görnyedve, nekem háttal, majd mikor jelentőségteljesen köhintettem párat, kiegyenesedett.
- Örülök, hogy eljött, Frau. Kérem, bocsássa meg a rendezetlenségemet. Az utóbbi napok kissé…
- Feszültek. Tisztában vagyok vele. – fejeztem be a magába fojtott mondatát, miután megfordult és szembesül a ténnyel, hogy nem az vagyok, akinek kiadtam magam.
- Ki maga? – el kell, ismerjem, jobban megőrizte a nyugalmát, mint vártam.
- Ejnye, Herr. Hát nem ismer meg? Melinda Haubert vagyok, a Haubert család egyetlen leánya, aki ígéretéhez hűen, a mai napon végre ellátogatott szerény hajlékába. – az alkalomhoz illő szerény, de csinos ruhámban még előre is dőltem egy cseppet, miközben szemeimmel fogva tartottam az övéit.
- Mi történt az igazi Melindával?
- Még semmi említésre méltó. – mosolyogva előrébb sétáltam és leültem a legközelebbi fotelba. A nagy fotelon és könyvespolcokon kívül még három kisebb fotel és kettő szék is rendelkezésemre állt. Kezemmel a hozzám közelebbi fotel felé intettem. – Ön nem foglal helyet?
- Bizonyára tisztában van azzal, hogy akár itt helyben ki is végeztethetném? –foglal helyet a férfi, teljes nyugalommal. – Csak kiáltanom kell az őröknek.
- Igen, tisztában vagyok vele. – biccentettem előkelő úri hölgyhöz méltóan. – Ugyanakkor nem javasolnám. Haubert kisasszony testi épségének érdekében.
Ez hatott. A férfi arca ugyan nem mutatott semmi érzelmet, karja megfeszült. Egy percnyi csöndes mérlegelés után pedig újból megszólalt.
- Mennyit akar?
- Jaj, nekem nem a pénze kell. – következtetése igazán mulatságosnak bizonyult. – Nem fenyegetni jöttem önt, Herr. Egyezséget kötnék.
- Még is miféle egyezséget?
- Kölcsönösen előnyöset. Tisztában vagyok vele, hogy gondjai vannak az anyagiakkal. Főleg mostanában, hogy a vörös hold felszította a kedélyeket. Azt is tudom, hogy már nagyon régóta fáj a foga egy pozícióra a felsőbb körökben, amit nem kaphat meg, hiába van jó esélye rá.
- Honnan tudja ezeket, Frau?
- Én erre használom a vagyonom és a kapcsolataimat. Ön egy sikeres üzletemberből vált nemes. Bizonyára érti már, mire akarok kilyukadni.
- Valóban értem, mire akar kilyukadni. De roppant mód gyanakvásra késztetnek a módszerei. Eddig senki sem jött hozzám lehetőséget kínálni, hogy önmaga ne nyerészkedjen belőle.
- Miért kell egyből arra gondolnia, hogy nyerészkedni akarok az ön nagy lehetőségéből? – ártatlanul megrebegtettem szempilláimat, miközben a legártatlanabb mosolyomat igyekeztem fenntartani.
- Mert szerelmem épségének veszélyeztetésével fenyeget csak azért, hogy meghallgassam az ajánlatát. – lekezelő hangneme nem segített a jó kép kialakításában. Mindazonáltal a körülmények függvényében nem bőszített fel. Kész szerencsének vettem, hogy egyáltalán komolyan vett.
- Egy kicsit több bizalmat várnék el egy kétségbeesett nemestől.
- Én nem vagyok kétségbeesett.
- De a felsőbb körökbe nagyon boldogan bekerülne. Gondoljon csak bele. Az új lehetőségek, amelyek megnyílnának maga előtt. Hát nem lenne csodálatos, közelebb kerülni a koronához? Még ha csak egy arasznyival is… - ezen a ponton hirtelen elhallgattam, mert a férfi keze a magasba lendült, tenyerét felém tartva.. Nem voltam biztos abban, hogy mágiát használt, vagy csak a hirtelen mozdulat hatott rám jobban a kelleténél, de a hatását tökéletesen kifejtette. Arca már nem volt ugyanolyan kontrolláltan nyugodt, mint korábban. Haragot és türelmetlenséget láttam szemeiben. Szemöldökét összevonta, homlokát kissé ráncolta és külsőre több évet öregedett, egy pillanat alatt. Kezét tartotta egy rövid percig, majd egy mély sóhajtással leeresztette azt és arca ismét kisimult.
- Nézze, Frau… Pontosan tudom, mit akar elérni. Engem csak az érdekel, önnek mi haszna válna belőle. – egy örökké tartó lélegzetvétel után pedig hozzátette: - Válaszától függ, belemegyek-e az ön kis játékába vagy sem.
El kell, ismerjem, meglepődtem. Egy férfi, aki nem hagyja magát befolyásolni. Tiszteletre méltó, de veszélyes tulajdonság. Végigfutott az agyamon, hogy lehet, rossz nemest szemeltem ki magamnak, ám hamar meggyőztem magam, hogy minden a tervek szerint fog menni. Nem mehet másképp.
- Lenne egy barátom a felsőbb körökben, amely hosszú távon előnyös volna a számomra. – úgy éreztem, őszintének lenni ezúttal kifizetődő lesz. Ez a férfi közel sem volt félkegyelmű. Ellátogattam hozzá, a szeretője nevét viselve, majd megfenyegettem a nő testi épségének csorbulásával, csak azért, hogy meghallgassa az ajánlatomat, amely kölcsönös előnyökhöz juttatna mind a kettőnket. Ezek után csak arra tudok vigyázni, hogy ne tudja meg hosszú távú terveimet. Akkor esélyem sem lenne elnyerni a bizalmát és kihasználni azt.
Szerencsém pedig ezúttal sem hagyott el. Herr Blarant elfogadta az ajánlatomat, bár hangsúlyozta, hogy csak addig hajlandó segíteni, amíg Haubert kisasszonynak haja szála sem görbül. Ezt pedig megígérhettem, ugyan is Haubert kisasszonyt a mai napon, csupán csak egy oldalára borult postakocsi tartotta fel.
Megbeszéltük, hogy az egy hét múlva esedékes bálon mind a ketten megjelenünk, illő öltözékkel és kész tervekkel, majd búcsúztunk egymástól. Természetesen előtte ráerőltettem a formalitást és kezet csókoltattam vele, hiszen még is csak egy nemes ember volt.

- Még három perc. – konstatálta zsebórájára nézve a talpig feketébe öltözött sötét tünde. – Morch és Balach már valószínűleg bent vannak. A kisasszonynak is lassan indulnia kéne a találkozó pontra.
- Ne aggódj Faus. – mosolyogtam rá hidegen, majd tekintetemet visszafordítottam a lábunk alatt szállingózó emberekre. – Csak kiélvezem a látványt, amíg lehet. Ha minden a tervek szerint fog menni, és ajánlom, hogy minden a tervek szerint menjen, akkor nem lesz sok időnk bámészkodni.
A Faus nevet viselő férfi csak bólintott, majd eltette az óráját és felvette a maszkját. Ő már rég a helyén volt, én csupán az apróbb részleteket akartam hallani tőle, amíg el nem terelte a figyelmem a talpam alatt eltörpülő alakok szaladgálása az éjszakai fényekben fürdő utcán. Néhány létra és lépcső után végül én is a fényekben sétáltam, estélyi öltözékemben, egy finom sállal a nyakam körül. Nem volt hideg, de remekül állt a ruhámhoz. Blarant, a bál megrendezésére kinevezett épület előtt állt, oly elegáns öltözékben, mely tökéletesen mutatta, mennyire vagyonos.
- Herr Blarant! – szólítottam meg a magas férfit és szívélyesen integettem neki. – Örülök, hogy nem mondta le. Nem is tudom, mihez kezdtem volna.
- Természetesen bemehetett volna egyedül is. – válasza kimért és hideg volt.
- De akkor nem lett volna ki bemutasson az Ön kedves barátainak.
- Akkor minő szerencse, hogy itt vagyok. Élvezzük ki az estét, amennyire csak lehet.
A rövid, ám kötelező bájcsevej után, belekaroltam a karjába és felsétáltunk a lépcsőn a bejáratig, ahol egy vállas férfiember elkérte az érvényes belépőinket, melyeket természetesen nem hamisíttattam senki által, hogy legyenek, majd az ajtó kitárult előttünk, hogy feltárja a maga mögött rejlő illatok és hangok kavalkádját.
A zene kellemes volt, az emberek beszélgetése halk duruzsolásnak hatott, a felszolgálók italokkal és különös finomságokkal kínáltak mindenkit, akinek a kezében nem volt már legalább az egyik. Szememmel hamar megkerestem a Morch és Balach névre hallgató úriembereket, akik természetesen hivatalos papírokkal elhelyezkedett hivatalos felszolgálók voltak.
- A terv nagyon egyszerű. Ön megjelöli azt a személyt, aki eddig megakadályozta, hogy beléphessen a felsőbb körökbe, én kiadom a jelet és mind boldogan távozunk. - súgtam oda a férfinak, amikor egy zajosabb helyre értünk.
- Nagyszerűen egyszerű. – a szavak undortól és csalódottságtól tocsogva folytak ki a száján, ami igen meglepett. – És miképpen jelöljem meg? Öntsem le egy itallal?
- Majdnem. Adjon neki egy italt. Beszélgessen vele.
- Nem tudom, mennyire járt utána a dolgoknak, de nem igazán vagyunk még csak köszönő viszonyban sem az illetővel, akire én gondolok.
- Hosszú még az éjszaka. Bármi megtörténhet.
És valahogy így is történt. Blarant bemutatott pár ismerősének, így végre először ő is fültanúja lehetett igazi nevemnek, mikor bemutatkoztam nekik, én pedig érdekes üzletemberektől és örökösöktől nyerhettem elérhetőségeket és ígéreteket, bájos viselkedésemmel. Pár ital után végre kísérőmnek is összegyűlt a bátorsága, hogy végre odasétáljon lehetséges célpontunkhoz és teljesen őszinte mosolyával megpróbálja behízelegni magát a közelébe. Szerencséjére csak kevesen voltak ellenszenvesek vele, így igen hamar közel jutott a még nála is magasabb és fiatalabb férfihoz. Rövid bájcsevegés és unszolás után végül el is fogadta az italt, inni viszont nem ivott bele. De nem is volt az baj. Nem kellett, hogy beleigyon. A pincérek látták, amit látniuk kellett és mind a ketten a helyükre vonultak. Jómagam is beszélgettem egy keveset a célpontunkkal és meg kellett hagyjam, igen kedves és befolyásos embernek tűnt. Igyekezett ostoba viccekkel gördíteni a beszélgetésünket, melyeken én készségesen kuncogtam is, és egy pohár ital után már a sálamat is a karomon pihentettem. A viccek ellenére olyan volt, mint egy igazi hatalommal bíró egyén, aki tisztában van a hatalmával. Egy olyan alak volt, aki iránt hajlandó voltam tiszteletet érezni, ám boldogan megszabadultam tőle, hisz veszélyes lehetett volna számomra.
- Tűz van! – jött a hangos kiáltás a terem végéből, ahol látni is lehetett, ahogy az egyik asztalon lévő terítőn lángok táncoltak. A pánik igen hamar kialakult, amikor az asztalt felborították és a lángok felkúsztak az egyik hölgy hosszú ruháján, táplálkozva a dísztollakból és a gyúlékony szőrméből.
Nem tartott sokáig a felbolydulás, ám arra pont elég is volt, hogy kitörjön a második, mely Galhel Klaus meggyilkolását követően keletkezett. A felszolgáló fehér öltözékének mandzsettáját vörös foltok pettyezték, s azok mindenkit összemaszatoltak, akik útjába mertek állni Balachnak. Pillanatokkal később az egyik ablak hangos csörömpöléssel törött szilánkossá, ahogyan egy nehéz, fekete fémdarab repült be rajta, egy ráerősített kötéllel együtt. A tökéletes koordinációt, mellyel ezek az alakok tevékenykedtek, tanítani kéne. A tettes hamar megmarkolta a kötelet, melynek másik vége valahol a tetőn lehetett rögzítve, majd egy nagy ugrással és ügyes pozícionálással kivetette magát a kitörött üvegen, és mászni kezdett. Hogy azután mi történt, az már nem láttam, mert a tömeggel kellett tartanom. Mindenki menekülni akart, ám az őrök nem hagyták. Pár perccel később katonák érkeztek, és az amúgy is hosszú éjszakánkat még hosszabbra nyújtották azzal, hogy mindenkit, egyesével kikérdeztek a látottakról. És természetesen mi is elmondtuk nekik készségesen, mit is láttunk.
- El kell, hogy ismerjem, pozitívan csalódtam. – mondta Blarant, meggyötörten, fáradtan, de boldogan.
- Ezek a fiúk megérték minden pénzüket. – bólogattam önelégülten, de a fáradtság belőlem is úgy áradt, mint a Südarden teliholdkor. – Most már csak Önön áll, vagy bukik, hogy sikerül e bekuncsorognia magát jó helyekre, vagy sem.
- Én megteszek minden tőlem telhetőt.
- És persze ne felejtsd el, ki is segített neked… barátom.
- Természetesen észben fogom tartani… barátom.

Felhasználó profiljának megtekintése

10[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Szer. Júl. 31, 2019 8:58 pm

Bűn és bűnhődés
[Zezeni aláfestés Blues Saraceno - Grave Digger]

 Egy lepukkant kis városka utcáin jártam éppen. Az éjszakai égbolt sötét, fekete komorsága nem hagyta, hogy most elrontsa a kedvemet, főleg nem, mivel pár egészen jól kinéző nő közeledett felém, és a beállásukból, kéjsóvár tekinteteikből és egyéb kisebb-nagyobb jelekből már pontosan tudtam, hogy értem jönnek és az elkövetkezendő órák - ha nem napok! - csodálatosan fognak eltelni. Arcomon kaján vigyorral néztem meg őket. Pontosabban csak a nézésüket meg a járásukat meg a csípőjüknek ringását és igen csak elégedett voltam az eredménnyel. Bár a nézésük eléggé nehezen értelmezhető volt, ahogy így belegondoltam; a járásuk lehetett akár egy vadat becserkelő ragadozóé éppúgy, mint egy bagzó macskáé; a csípőjük ringása meg enyhe deformáltságról árulkodott, de ha ezektől eltekintünk akkor megállapíthattuk, hogy bejött az élet!
- Előre megmondom nektek, hogy ez a férfi az enyém lesz! Ő az igazi, a tökéletes férfi! - kiáltott fel az első nő. Húszas évei közepén lehetett, mogyoróbarna szemek, szőke haj, formás test és még tünde is. Tökéletes. - Hát nem látjátok? Ő Maidstein hőse, aki egymaga gyűrte le a hatalmas kígyót! És most én is ugyanezt fogom vele tenni...
- Félre te trampli! Nem érdemelsz meg egy ilyen egyedet, mint Ő! - taszította félre az első nőt egy másik, aki ha lehet, még tökéletesebb volt nála. Részletezni már nem is tudtam, annyira el voltam ájulva tőle. - Ő az én hősöm! A Hős, aki puszta kézzel ölte meg Ezerkarú Beta mestert és vetett véget a rémuralmának! Ilyen egy igazi férfi!
- Na meg a nagy francokat! Ő az enyém! - kiáltott fel egy harmadik. Pisze orr, szeplős arc, vörös haj. A hibái ellenére valahogy sokkal vonzóbb volt, mint az előző kettő tökéletesség...és azok a kék szemek! Oooooh, Hold Anya, most adj nekem erőt!- Ő ölte meg Demiphones-t és mentette meg az egész Tünde nemzetet a biztos pusztulástól!
- Hölgyeim, hölgyeim! Nem szükséges a harc! Jut belőlem mindannyiuknak! - próbáltam csitítani a helyzetet. És a kéjes és kapzsi villanásokból a szemükből megtudtam, hogy bizony ma nagyon szép napom lesz. A három nő egyszerre vetette rám magát, ajkaikkal kutatva fel a testem minden egyes részletét. Az eleje élvezetes volt...az izgalomtól forró ajkak körbejárták a testemet, s ízlelgettem édes ízüket. Fogaik enyhén mélyedtek a bőrömbe, ahogy a ruháktól szabadítottak meg. Éreztem, ahogy lenn kezdek kővé dermedni, s reméltem, hogy elég leszek arra, hogy mindhármuknak élvezetes estét biztosítsak. Azonban amikor már erősebben kezdtek harapdálni, a dolgok kezdtek kissé bizarrba átváltani. Főleg az utca kellős közepén, a porban.
- Hé, hééé....kicsit vissza a tempóból hölgyeim!
- Dehogy veszünk vissza! Úgy felfallak, ahogy a tengeri kígyó falta fel az áldozatait! - ordított fel az első nő már cseppet sem kéjes hangon, s ahogy a fejét felemelte, az vérben úszott és mintha hús lógott volna a fogai között. A fájdalom egyre erősebbé vált és teljesen lebénultam tőle, miközben a nők éles fogai és még élesebb körmei folytonosan a húsomba mart. Élve fognak felfalni!

 Izzadt testtel és hevesen dörömbölő szívvel ugrottam fel az ágyamban, mintha csak rugóra jártam volna. A két éjgyilok, amely mindig velem volt és az ágyban a két oldalamon hevert, már rögtön a kezemben is volt, ahogy a kéjes álomból rövid úton rémálomba átcsapó borzalomból felkeltem....hogy lássam, ahogy Dracon vadul karmolássza a lábamat, farka az égnek mered (hát, az enyém már kevésbé...) de egy hangot sem ad ki. Ahogy észre vette, hogy felpattantam, rögtön rám ugrott, tollas farkát a számba tolva, miközben feje egyenesen az ajtó felé meredt, s most először hallatott valami hangot. Halk, figyelmeztető morgás. A szememet dörzsölve hajoltam kissé előrébb, leküzdve a vágyat, hogy ráharapjak Draci függelékére, amely túlságosan is közel nőtt ki a sejhajához a testéből, csak hogy lássam, ahogy valami mozog az ajtó előtt...
 Előzmény: két nappal ezelőtt hagytam el Hellenburg-ot, hogy egy kis faluban húzzam meg magam, távol a nyüzsgő várostól, hogy végre egy kis nyugalomra találjak. A falusi fogadó nem volt egy nagy eresztés, de legalább olcsó volt és a fogadósné olyan étkeket dobott össze, amelytől a nyál is összefutott a számban és még vagy öt percet töltöttem minden kaja után azzal, hogy tisztára nyaljam a tányért és a kondért is utána (már amennyiben sikerült belopakodnom a konyhába Hilde gondos őrizete ellenére is).
  ...és most, három napnyi itt tartózkodás után valaki vagy valakik voltak az ajtóm előtt. A folyosóról beszűrődő fény megtört az alakjukon. Aztán már csak annyit hallottam és láttam, hogy a kilincset valaki óvatosan lenyomja. Gondolkozni nem nagyon volt időm, csak gyorsan felpattantam az ágyból. A lábam abban a pillanatban érte el a földet, ahogy az ajtó kezdett kinyílni. Kapásból elrúgtam a széket, amely előttem hevert, s sikerült olyan jól időzítenem, hogy pont telibe kapta azt az alakot, aki már rohant is az ágyam felé. Valahol a sípcsontja környékén találkozhatott a kemény tölgyfa a lábával, s akkorát bucskázott, hogy az még nekem is fájt. A kintről beszűrődő zaj alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a következő támadó - már amennyiben támadó és nem a fogadó egyik alkalmazottja vagy vendége - még legalább tíz másodpercnyire van az ajtómtól. A léptei eléggé hangosak és szaporák voltak. Az egyik deszka megreccsent a lába alatt - a felfelé vezető lépcső ötödik és hatodik foka eléggé laza volt és a legkisebb zajra is recsegni kezdett. A folyosó eléggé hosszú volt ahhoz, hogy időbe teljen végig sprintelni rajta, hisz négy-négy szoba volt mindkét oldalon és a folyosó végén az én szobám zárta be a sort. Direkt ezt a szobát választottam, mivel az utóbbi időben (valami teljesen érthetetlen okból kifolyólag) eluralkodott rajtam a paranoia és az üldözési mánia. Tehát még volt vagy tíz másodpercem. A fickó, aki a földre esett, már feltápászkodni készült, így nem túl gáláns, de legalább effektív módon szabadultam meg tőle. A sarkam lendült és egy gyomorforgató roppanás kíséretében találkozott a nyakával a tarkója környékén. Vizelet, széklet és talán hányadék szaga áradt szét a szobában, ahogy az izmok elengedtek. A higiéniás problémákkal ezen a ponton nem volt túl sok időm foglalkozni, csak felkaptam az éjjeli szekrényről a karperecet, amelyet rögtön a karomra pattintottam. Közeledtek a léptek. Még talán három-négy másodperc. Az ajtóhoz rohanva majdnem beleütköztem egy robosztus, nálam talán fél fejjel is magasabb és sokkal szélesebb alakba, akinek az arcán meglepettség terjedt szét, ahogy engem élve, a társát mögöttem meg halva látta meg. Az öklöm már lendült is, azzal a technikával, amelyet még Feketevesszősi Iván tanított meg nekem. Az orra reccsent, ahogy felfokozott erővel majdnem felküldtem az agyába a kis szaglószervét (oké, nem volt annyira kicsi, inkább mint egy ormótlan sziklafok, amelyen sirályok és gargoyle-ok szoktak fészkelni). Ez elég időt adott nekem, hogy az alkaromra fektetett éjgyilok - stílusos módon Fury - átszakítsa a torkát és az egyik nyaki ütőerét is. A vér nagy erővel spriccelt ki a felszakított erekből, s bár a fickó a torkához kapott, próbálva betömni azt a hatalmas szakadékot, amely a torkán keletkezett, mindketten tudtuk, hogy ez egy teljesen hiába való, hamvában holt próbálkozás volt. Lábbal löktem meg a testét, mert a francnak se hiányzott, hogy továbbiakban is engem köpködjön le az ere vérrel, s mire a test eldőlt hatalmas puffanással, már felkaptam az éjjeli szekrényről Bloodbond-ot, Fury-t egyelőre a szobában hagyva és rohantam is a folyosó túlsó végére, az első lépcsőfokhoz. Hallgatóztam, azonban másokat nem hallottam, így óvatosan haladtam le a lépcsőn, gondosan ügyelve a nyikorgó fokokra.
 Amit lent találtam, az egyáltalán nem volt a kedvemre való. A fogadó személyzete - köztük Hilde, a nagyra termett szakácsnő is - vérbe fagyva hevert a földön. Dulakodás nyomai látszódtak mindenütt. Az összetört bútorokból kialakított csatamezőn lépkedve itták be szemeim a látványt s kúszott be orromba a halál kesernyésen-édes illata. Dracon mögöttem topogott, feje ide-oda vágott, ahogy újabb és újabb vértócsát talált. A gyomrom forgott a látványtól, hisz volt egy olyan sejtésem, hogy itt mindenki miattam halt meg. De ki lett volna az a barom, aki ennyire meg akar engem ölni? Miért nem tudnak nekem már békét hagyni? Ki volt annyira elszánt, hogy két amatőr bérgyilkost küldjön rám? Valaki, akinek valamelyik rokonát vagy barátját tettem el láb alól? Vagy csak simán felpiszkáltam valakit, akit nem kellett volna? Az ellenségeim listája már túlságosan hosszúra nyúlt ahhoz, hogy csak úgy találomra kiválaszthassak egy nevet. Ez volt az ára annak, hogy ha valaki a vidám ifjonti éveiben mások vérében mászkálva szerzett magának vagyont és hírnevet - vagy éppen hírhedtség nevet.
 A mászkálás végén leguggoltam a fogadós teste mellé. A szemei tágra nyíltak a rémülettől. Körmei alatt vér és bőrdarabok voltak, jelezve, hogy megpróbált harcolni az ellen, aki megfojtotta őt. Testről testre mászkálva próbáltam kideríteni, hogy hányan is lehettek a támadók, azonban túl sok információt ezekből nem szedtem ki...ugyanúgy lehetett kettő mint egy egész csapatra való.  Aztán valami megmozdult mögöttem, az ajtóban. Ösztönösen arra fordultam. Egy nálam némileg magasabb, de szikárabb férfi állt ledermedve, arcát fekete sállal takarva el. Rögtön futásnak eredt, én pedig gondolkozás nélkül rohantam utána, bár a lehetőségek között szerepelt az is, hogy csapdába csal.

 A hajnali órák hidegek voltak. Az észak felől kitartó erővel fújó szél a kora őszi zimankós időjárás ígéretét hordozta magával.  A rémálom izzadtsága vegyült a rohanás miatt testemen végig csorgó verejtékkel, s a szél rideg s hideg fogai bele-bele martak a testembe, miközben a sáros tócsákon átugrálva rohantam a merénylő után, aki valószínűleg csak azt jött leellenőrizni, hogy végeztek-e velem. A hajnali óra ellenére már jó pár paraszt kint volt a háza előtt, etetve az állatokat, felkészülve arra, hogy kimenjenek a földekre dolgozni, mielőtt a Nap felkel és fülledté változtatná a párás levegőt. Most értetlenkedő tekintetek, félelemtől kikerekedett szemek, vad ordibálástól berekedt torkok kemény hangjai kísértek minket, midőn átvágtunk a kis, neve nincs falu lucskos utcáin. Bloodbond a kezembe mászott, szinte ösztönösen, s miközben az üldözött alak lelassított, hogy be tudjon fordulni egy szűk kis utcába, amelynek a végén már csak a nyílt vezők várták volna és jó eséllyel egy ló, amellyel megléphet, megtorpantam. Benn tartva a levegőt számoltam ki gyorsan a távolságot kettőnk között, a férfi mozgását s a karom lendült. Bloodbond éles sikítással szelte át a kora hajnali levegőt és csapódott a férfi testébe valahol a vádlija körül, hogy aztán halk placcsanással landoljon a földön. Az üldözött alak egy pillanatra felhördült, de amint rájött, hogy a tőr nem ejtett rajta nagy sebet és a mozgásában sem nagyon korlátozta, rohant tovább. Én is folytattam az üldözést addig a pontig, ahol a tőr leesett, s ott megtorpantam. Réveteg tekintettel figyeltem, ahogy a férfi elmenekült, s ahogy sejtettem, a falucska határában kikötött három ló egyikéhez szaladva gyorsan fel is pattant rá s hangos parancsordibálás közepette bírta vad galoppra a hátast.
- Run, you little bastard. I will find you anyway...
 Morogtam a sötétben lassan elvesző alak után, majd megfordultam. Ekkorra már egy kisebb csoportosulásnyi paraszt állt tőlem alig pár lábnyi távolságra, vasvellákkal, kaszákkal és még ki tudja, milyen rögtönzött fegyverekkel a kezükben. Lemondóan sóhajtottam egyet, ahogy gondosan ügyelve arra, hogy a tőr véletlenül se vágjon meg - még - induljak vissza a fogadóba.
- Kezdetnek javasolnám, hogy dobjátok el azokat a szarokat. Megölni nem fogtok vele senkit, maximum egy szaftos vérfertőzést kap el...tehát lényegében elérnétek a célotokat, noha nem úgy, ahogy Ti elterveztétek. Másodkörben még ennél is határozottabban javasolnám, hogy szalasszatok el valakit Hellenburg-ba és kéressetek ide pár katonát vagy zsoldost, akit segítenek kitakarítani a fogadóban keletkezett mocskot. Harmadjára pedig, takarodjatok már az utamból, amíg még jó kedvemben vagyok. Épp most ébresztett fel kettő amatőr fasz a legszebb álmomból, és egy harmadik elmenekült, úgy hogy vadászatra indulok - tartottam szünetet. A parasztok csak kikerekedett szemmel méregettek engem, láthatóan azt se tudták, hogy most még is, mi a franc van, s bugyuta arcuknál már csak a fegyvereik nyelére fonódó, már-már kifehéredő bütykeik nyújtottak komikusabb látványt. - Na, mire vártok már! Mozduljatok!
 Tapsoltam is mellé, mint az engedetlen kutyáknak, majd komótosan indultam vissza a fogadó felé, hogy össze szedjem a cuccaimat, mielőtt még valamelyik baromnak eszébe jutna, hogy meg is nézze, mi történt ott...és akkor egy egész falu üldözne engem teljesen ártatlanul - mondjuk ez nem lenne annyira nagy meglepetés.

 A fogadóba vissza érve szerencsére nem láttam senki élőt sem, csak Dracit, ahogy az ajtón mögöttem bereppenve, annak árnyékában foglalt helyet, azzal a szent szándékkal, hogy addig senkit sem enged be, amíg én le nem jövök az emeletről. Most már ügyet sem vetve a hullákra, párosával szedve a fokokat rohantam vissza a szobámba...s amint végig néztem magamon, annak örültem, hogy legalább egy nadrág volt rajtam, így nem teljesen meztelenül rohantam keresztül a falun. Az éjjeli szekrényen található korsó tartalmával gyorsan lemostam magamról a sarat és a vért, amennyire tudtam, majd a cuccaimat csak belevágtam a táskámba, s felvettem az éjfekete ruháimat. Nem sok felszerelés volt nálam, hisz csak egy kis kikapcsolódásra érkeztem a vidékre...de az már megint nem jött össze. Amint elkészültem, kisiettem a fogadóból és vissza tértem oda, ahol utoljára láttam a merénylőt a lován. A faluban nagy volt a felzúdulás, midőn a kora reggeli eseményeket tárgyalták ki egymás között, s láttam a falu kovácsát és egyik inasát, ahogy a fogadó felé mentek. Jobbnak láttam, hogy ha most távozóra fogom a dolgot, mielőtt még tényleg meglincselnének.
- Gyere, Draci, takarodjunk el innen!
 Szóltam rá a kis sárkánygyíkra, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy a szendergésükből frissen felzavart bogarakat zargassa. Szerencsére a talaj sáros volt, így igazán könnyű volt követni a menekülő lovas nyomait, amelyek délre vezettek. Arcomon kegyetlen mosollyal indultam útnak laza kocogásban.

Két nappal később, egy álomittas reggelen, Hellenburg egyik szerényen, de ízlésesen berendezett lakásában...lehet, hogy nem volt jó ötlet ide jönni....?

- Ez meg még is, mi a jó bánatos fene?! - hördült fel Hans Kauzohr, a Hellenburgi zsoldosok egyik kapitánya.
 Belépve a lakásába olyan látvány fogadta, amelyről életében nem hitte volna, hogy valaha is látni fogja. Legalábbis nem a saját szobájában. A lakrész kellős közepén egy székhez kötözve összevert arcú férfi foglalt helyet, akinek az arcáról ütemesen csöpögött a vér a padlószőnyegre, s a szájában, ha jól sejtette, egy zokni volt, hogy ne tudjon ordítani. Ahogy a férfi meglátta őt, tágra nyílt szemmel meredt rá és rángatta magát a kötések ellenére is, amelyek lassan már a húsába vágtak a sok vergődéstől s amennyire a zokni engedte, ordítani próbált. Hans ordítására, s a foglyom nyögéseire én is kisétáltam a konyhából, ahol éppen valami löttyöt kotyvasztottam.
- Óh, helló Hans. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar visszaérsz a melóból. Csak nincs valami baj a ...
- Karmazsin?! MI A JÓ BÁNATOS BÜDÖS FRANCOT CSINÁLSZ A LAKÁSOMBAN?! ÉS Ő MI A FRANCOT KERES ITT?? - hördült fel a kapitány, miközben már a kardját rángatta elő a tokjából, azzal a szent szándékkal, hogy levágjon engem ott helyben. Kezeimet magasra emelve mutattam meg neki, hogy nincs semmi fegyver sem a kezemben. Aztán a tekintetem a kezemben tartott késre vetült, amellyel éppen valami növényt szabdaltam a főzethez, így inkább úgy láttam jobbnak, ha azt most helyben eldobom. Draci kidugta fejét a konyha ajtajánál, majd farkát csóválva igyekezett a zsoldosvezérhez, de ahogy meglátta a kezében a kardot, inkább visszavonulót fújt és fülét-farkát behúzva, na meg füleit lesunyva vonult inkább a lábaim közé. Bátor egy dög...
- Nyugodtan nyugodj meg, attól majd megnyugszol. Hadd mutassam be neked az új barátomat, aki két haverjával együtt megpróbált engem kinyírni egy szép, idilli kis faluban, amely ezek után már nem lesz annyira idilli. Konkrétan lemészárolták a fogadó teljes személyzetét és pár vendéget....
- Ezt most pont leszarom, mert ÉN FOGLAK MEGÖLNI TÉGED!
- Hé, Dracit is bántani akarták! Nézz csak rá, hát tudnád Őt bántani? - kaptam fel hirtelen Dracon-t, aki vad kapálózással jelezte, hogy annyira nem örül annak, hogy élőpajzsnak használom. Éles kis karmai mélyen az alkaromba mélyültek, miközben a zsoldoskapitány felbőszült képébe toltam őt.
- Csak nézz rá. Hát te nem akarnád megfingatni azokat, akik bántani akarták őt?
- Az én rohadt házamban?! Neked teljesen elment az eszed?!
 Erre a kérdésre a lekötözött fickó hevesen bólogatni kezdett egyetértése jeleként, amitől én csak a szemeimet forgattam. Hans kardja hangos csörrenéssel hullott a padlóra, ahogy rezignáltan csóválta a fejét.
- Veled még később számolok, Karmazsin. Te meg fejezd már be, ne idegesíts tovább, mert még a végén engedem, hogy folytassa, amit elkezdett!
- Éppenséggel egy löttyöt készítettem, amivel kiszedhető a vér a szőnyegből.
- A pofádat most fogod be, Karmazsin...és most mondd el, hogy Te ki a jó bánatos fene vagy! - hördült fel a kapitány, ahogy nem éppen kedveskedő módon tépte ki a fickó szájából az öt napja lábamon lévő zoknit.
- Ez a barom teljesen meg van zakkanva! Kitalálta, hogy megtámadtuk őt és ide rángatott engem! Nem csináltam én semmit sem!
- Te rohadt hazug disznó, adok én neke... - hördültem fel és már léptem volna közelebb a fickóhoz, hogy jól pofán kapjam, azonban Hans ökle ekkor találkozott a mellkasommal akkora erővel, hogy az összes levegő kiszaladt a tüdőmből és konkrétan seggre ültem a szoba kellős közepén.
- Nem meg mondtam, hogy fogd be a pofádat?! - csattant fel a zsoldoskapitány, majd visszafordult a jó madár felé. - Ha nem tettél semmit sem, akkor miért rabolt volna el ez a rakás szerencsétlenség? Ismerem őt annyira, hogy tudjam, hogy segghülye, de nem rabolgat és kínoz embereket szórakozásból. Legalábbis nem mindig .S ajánlom, hogy velem ne szórakozz, mert rohadtul nem vagyok jó hangulatomban!
 Mivel a fickó nem nézett ki úgy, mint aki válaszolni akarna, Hans keze ismét lendült, s az ökle most szerencsére nem az én mellkasommal találkozott, hanem a fickó kezével, ott, ahol a kötél már kezdte felhasítani a bőrt. Éles szisszenés után a fogoly belátta, hogy innét nem fog menekülni addig, míg legalább valamennyi információt nem köp ki.
- Erhardt Schönhart...a néhai Ludwig Schönhart öccse - ahogy ezt a nevet kimondta, haragtól, dühtől, keserűségtől, bánattól és veszteségtől csillogó tekintettel meredt rám, arca olyan szinten el volt torzulva a dühtől, hogy alig lehetett ráismerni.
- Ki az a Ludwig Schönhart? - fordult felém Hans, miközben Erhardt száját széles tenyerével tapasztotta be.
 A kérdés alaposan elgondolkoztatott. Soha se hallottam a nevet, bár igaz, hogy elég kevés nevet jegyeztem meg a pályafutásom során, és akárhogy is erőltettem a jól beolajozott agyacskámat, semmi sem ugrott be, így csak a kezeimet széttárva jeleztem a kapitánynak, hogy halvány lila fogalmam sincs róla.
- Király. Tehát kinyírtál valakit, és még azt se tudod, hogy kit, erre jön az öccse, hogy bosszút álljon rajtad és te szerencsétlen barom az én lakásom kellős közepére ráncigálod őt megkínozni. Mondd csak, te szoktál gondolkozni néha?! Csak úgy teljesen mellékesen? Bár a választ tudom...Az Isten remélem tudja, mert én nem, hogy miért engedem, hogy a zsoldosok között maradjál...Abba bele se gondoltál, hogy ha ezt az úgy nevezett Erhardt-ot itt megtalálja valaki, az rám milyen fényt fog vetni? Úgy értelmezik, hogy beleegyeztem egy polgár megkínzásába, hogy részem volt benne! Alsó hangon kivágnak a zsoldosok közül, de még inkább veled együtt küldenek a bitófára, hogy rohadjál meg! Miért nem tudtad máshol elintézni, hm? Mert ahhoz már gondolkozni kellett volna?! Ha ennek vége, alaposan el fogunk beszélgetni, csak Te, meg én...és Joe, hogy párszor értelmet verjen abba az ocsmány fejedbe! És most: ki volt Ludwig? - fordult ezúttal a fogoly felé. Mindketten teljesen megszeppenten néztünk Hans-ra az előbbi kirohanása után, én inkább tettem pár óvatos lépést a konyha felé. A picsába, most sikerült teljesen kihoznom a sodrából. A mellkasa úgy hullámzott, mint ha lefutotta volna a Carolusburg- Hellenburg távolságot mindenféle pihenés nélkül, s a feje vörösebb volt, mint a fogoly orrából folyó véré.
- Eichenschild hivatali blokkjának kapitánya. Évtizedeket húzott le szolgálatban, hogy végül egy gyáva zsoldos a déliek oldaláról bajba jutott öreg embernek kiadva magát megölje őt és egy társát. Egyedül a fiatal fegyverhordozó menekült meg és mesélte el a történteket. Azóta ezt a rohadt mocskot keresem....s ha tudtam volna, hogy egy Névtelen Árnnyal van dolgom, akkor nem csak két társamat hozom magammal... - ismerte be kelletlenül a végét.
 A hivatali blokk? Arra emlékszem, túlságosan is tisztán. Megbízatást kaptam és nem válogathattam, nem is volt nagyon mondjuk szándékomban, hogy ilyet tegyek. Az álcaláncot használva adtam ki magamat egy bajba jutott polgárnak, akinek a feleségével végeztek, s álhírt vittem az őrséghez, hogy Dél támadásra készül, s amint bejutottam a kapitányhoz - aki egy egyszerű ajtóőrnek álcázta magát - némi porhintés után támadásba lendültem. Nem hittem volna, hogy ez a régi ügy így fog visszaharapni.
- Névtelen Árny? Karmazsin, miről beszél...?
- Óh, hát nem is tudtad, hogy a kis védenced kicsoda? Egy gyilkos kígyót melengetsz a kebleden, Kapitány. Szerintem jobban jársz, ha most kapod fel a kardodat, míg van rá esé...
 A fickó, aki Erhardt-nak nevezte magát, nem folytatta tovább, hisz a halántékára mért ütéstől felakadtak a szemei és ájultan rogyott össze. A kötelékei hangosan nyikorva feszültek meg, hogy kompenzálják az előre dőlő test súlyát, én pedig igyekeztem nagyon is össze húzni magamat, ahogy Hans fenyegető arccal fordult felém.
- Talán még maradt egy-két dolog, amit nem tudsz rólam...
- Névtelen Árny? Úgy érezted, hogy ezt nem kéne velem megosztani? Azt tudtam, hogy milyen mocskos szakmát űzöl, de nem válogattunk az eszközökben, és a Zsinati Gárda is elfogadta ezt. De az, hogy a néhai sötét elf hercegség mestergyilkosa mászkál a soraink között...
- Igazából egészen a végén lettem az...ez egy bonyolult történet. És az, hogy kivételesen a Névtelen Árnyakhoz tartozom, vagy tartoztam, semmin sem változtat. A lényeg az, hogy ez a fickó azért támadt rám, mert megöltem a testvérét. És nem saját szándékomból, hanem mert erre utasítást kaptam a déli vezérkar valamelyik tagjától. Én csak szenvedő alanya vagyok egy olyan esetnek, amely felett nem túl sok befolyásom volt.
- Azt hiszed, hogy a mézes-mázos szavaiddal kihúzod magad a szarból? Az, hogy végeztél azokkal, akik rád támadtak - legalábbis ezt állítod - az még beállítható jogos önvédelemnek. De így egyetlen egy szemtanú sem maradt, aki mondjuk azt mondaná, hogy nem Te mészároltad le a fogadó személyzetét és vendégeit. Ahogy téged ismerlek, eléggé nagy feltűnést keltettél...és akkor még itt van egy fogoly is, akit mindenki megkérdezése és engedélye nélkül megkínoztál és már igen csak a végét járja. Ilyenekbe úgy teljesen véletlenül néha napján bele szoktál gondolni, vagy úgy voltál vele, hogy majd az a hülye szerencsétlen Kapitány ezt is elsimítja?
- Nem volt semmi szándékomban téged bajba sodorni...
- DE MÉG IS IDE HOZTAD A HÁZAMBA!
- A nyomokat még el tudom tüntetni...
- ÉS AZ A FICKÓ AZ ELSŐ ŐRNEK ELMONDJA, HOGY ITT VOLT FOGSÁGBAN TARTVA!
- A nyomok alatt a testet is értettem.
- És ennyi? Csak úgy megölsz két alakot, megkínzol egy harmadikat és utána ölöd meg...és ennyi? "Ja, majd eltüntetem a testét". Milyen egy szörnyeteg vagy Te?
- Olyan, amelyet ez a világ teremtett. A fegyvereim ott vannak az asztalodon, egy dobozba zárva és lelakatolva. A kulcsot a zsebedbe rejtettem, amikor mellkason ökleltél. Nem tudok védekezni és nem is áll szándékomban. Ha úgy döntesz, akkor most szépen leütsz, elráncigálsz a legközelebbi őrig, börtönbe vetetsz...én mindent bevallok. De sajnálni egy percig sem fogom egyetlen lépésemet sem, kivéve talán, hogy a Te házadat használtam, mert ez volt az egyetlen biztonságos hely az egész városban. Tettem, amit tennem kellett. Ne felejtsd el, hogy ennek a baromnak a parancsára hány ártatlant öltek meg, csak hogy eljussanak hozzám és hánnyal végeztek addig, míg utánam nyomoztak. Igazad van abban, hogy engem az olyan részletek már nem tudnak meghatni, mint a gyilkolás, vagy a testektől való megszabadulás. Néha még elő-elő bukkan a lelkiismeretem egy kicsi, megszabdalt és elaszott darabja, de egyre ritkábban. Tökéletesen és teljes mértékben leszarom én már az ilyen dolgokat. Tehát hogy döntesz, Hans. De most döntsél, Kapitány uram. Vagy vitess engem börtönbe, vagy hagyd, hogy megszabaduljak ennek a baromnak a testétől és a saját módszereimmel intézzem a dolgaimat.
- Annyira utállak! Az egész életem a feje tetejére fordult azon a napon, hogy beléptél azon az átkozott ajtón! De ha most börtönbe ráncigállak téged, akkor egészen biztos, hogy a kis bandád többi tagja utánam ered és rosszabbul végzem, mint ez a szerencsétlen itt.
- Ehhez semmi köze a többi Névtelen Árnynak. Azt se hinném, hogy rajtam és még egyetlen tagon kívül, akiről tudok, más itt maradt volna.Nem kell félned a retorziótól, így nyugodt szívvel hozhatod meg a döntésedet.
- Elmondom, hogy mi lesz - sóhajtott fel hosszú szünet után a zsoldoskapitány. - Miután teljesen lefáradtam attól, hogy hiába próbáltam betörni az újoncokat, haza tértem, hogy átöltözzek friss ruhába és békességben elköltsem az ebédemet. Azonban pár perc után rájöttem, hogy valamit a barakkokban hagytam, így visszatértem oda és ott költöttem el az ebédemet és öltöztem át, hogy utána folytassam tovább a dolgaimat. Amikor este hazatértem, a szobámat úgy találtam, ahogy reggeli távozásom után hagytam. Tisztán....és mindenféle megkötözött és megkínzott alakok nélkül és békében hajtottam álomra a fejemet. Nem érdekel, hogy hogyan csinálod, de eltünteted a testet, és a további nyomaidat is úgy, hogy semmit se lehessen hozzám visszavezetni - folytatta tovább tárgyilagos hangnemben, bár éreztem, hogy emögött fortyogó harag ült meg. - S most jegyezd meg: ellőtted az utolsó lehetőségedet is Karmazsin, Crispin vagy hogy a francba hívatod magadat manapság. Ha csak a legkisebb vétséget is elköveted, én magam juttatlak börtönbe, elintézem, hogy kalodába zárjanak, megostorozzanak és nyilvánosan megszégyenítsenek. Utána este, a celládban üldögélve már csak azt veszed észre, hogy valaki zsákot húz a fejedre, és egy dobozba zárnak. Felébredve Carolusburg-ban találod magadat, melletted elég kompromittáló bizonyítékkal, hogy ott helyben máglyára vessenek. És én élvezettel fogom végig nézni az egészet. Érthető voltam?!
 Az a néhai pajkos-cinkos csillogás, amely Hans szemében ült ismeretségünk heteiben, most teljesen és nyom nélkül tűnt el. Helyette csak perzselő harag volt, amely jobban égetett, mint a Pokol legmélyebb bugyrából előbukkanó láva, vagy a legjobban összerakott máglya. Életemben először éreztem úgy, hogy egy ilyen monológra nem kell válaszolnom, így csak nagyot nyeltem és bólintottam, hogy teljes mértékben megértettem. Láttam, ahogy a kapitány megfordul...aztán hirtelen, semmiféle előzetes jel nélkül fordult meg és vágott úgy pofán, hogy éreztem, pár fogam kilazult.
- Nem érdekel, hogy milyen csapatba tartozol, nem érdekel a többi elbaszott társad sem. Vedd ezt a pofont úgy, mint annak a büntetésnek egy apró kis részlete, amelyet bőven megérdemelsz, mocsok. Ezek után ajánlom, hogy rohadt messzire kerülj el engem...
 A kapitány merev léptekkel hagyta el a saját házát, és én bánatos arccal figyeltem őt. Hosszú idő után Ő volt az első emberek egyike, akit akár még barátomként is elismertem volna...és most basztam el az egészet végérvényesen. Dracon-ra néztem, aki bánatos tekintettel nézett vissza rám.
- Ezt rohadtul elbasztam, nem igaz? Azt hiszem, hogy ideje feltakarítanom a mocskom után...ismét. Eddig bőven részem volt a bűnből - azt hiszem, hogy végül a világ behozta a lemaradását és jön a "bűnhődés" rész...


_________________
[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

11[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Csüt. Aug. 01, 2019 2:43 am

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
>Előzmény1<
>Előzmény2<

A zsarnok elszakadt lánca

Még mindig nagyon dühös voltam arra a sikátori pénzes rohadékra, aki zsinórban többször megszívatott. Noha az a kalapos fazon kisegített, miután a kocsmánál hülyét csináltak belőlem, és az elkeseredésemen pillanatnyilag enyhített, nem sokkal utána hatalmába kerített a félelem, hogy meg fognak találni. Azután az este után egy ideig idegesen néztem körül minden második lépésem után, de mivel napokig nem történt semmi, sikerült megnyugtatnom magam azzal, hogy valószínűleg ezeket a sikátori alakokat pont annyira nem érdekli egymás, mint a másik, és csak a rosszindulat köti őket egymáshoz, meg esetleg a pénz. Annak örültem, hogy a zsebembe tömtem egy kis pénzt, így az ínséges időkben sem kellett koldulnom, de ettől függetlenül rontotta a hangulatomat az, hogy bele kellett kerülnöm ebbe a helyzetbe, az, hogy így a bolondját járatta velem, és az, hogy hagytam. Próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy ez bárkivel megtörténhetett volna, de az igazság az volt, hogy egyszerűen elvakított a sok pénz könnyen való megszerzése. ~ Legközelebb azzal jön egy hírvivő, hogy egy messzi északi herceg meghalt, és én vagyok az egyetlen örököse, de oda kell adnom egy jó ló árát, hogy azon el tudják hozni nekem az örökségemet... ~ dünnyögtem magamban.

Úgy két hónap múlva újból a városban voltam, és előjöttek a rossz emlékek, amik miatt aztán leszegett fejjel sétálgattam a városban, nem volt más hely, ahol lehettem volna. Kocsmába nem akartam menni, ott két lehetőség van általában, vagy vedelek, vagy piszkálnak, amiért nem vedelek, csak gubbasztok a sarokban, mint egy elanyátlanodott, kasztrált borjú. Abból kiindulva, ahogy éreztem magam azon a szürkés, nyomott hangulatú napon, nem álltak volna messze az igazságtól, de a legkevésbé sem volt szükségem a megerősítésre. Maradt volna tehát a vedelés, ami pedig pénzbe kerül, azt pedig nem akartam most, pláne úgy, hogy ilyen időjárásban a legtöbb ember alapból is kötekedősebb, és az elmúlt napok, valamint a saját hangulatom fényében - vagy inkább nem fényében - arra volt a legkevesebb szükségem. Igazság szerint most minden embert el akartam kerülni, annyira magamba voltam fordulva az elkeseredéstől: a szemembe húztam a csuklyámat, zsebretettem a kezem, és a nálam lévő maradék néhány érmét ujjaim közt morzsolgatva haladtam tovább, cél nélkül sétálva előre. Nem volt jellemző rám, hogy így elhagyjam magam, nem tudtam, mi ütött belém: talán csak nem bírtam, ha szórakoznak velem. Az ég észrevétlenül rámsötétedett, de nem volt kedvem sehova sem behúzódni estére, bíztam abban, hogy a kardom minden rossztól megóv, ami a város ezen részén leselkedhet rám. Rövidesen elkezdett esni az eső, először lassabban, majd egyre erősebben, és hamarosan azt vettem észre, hogy egyedül vagyok az utcán, csak néhány elüszkösödött végtagú koldus fetrengett és nyöszörgött kegyelemért. Nekik valószínűleg ez a langyos tavaszi eső inkább átok volt, de nekem valahogy ebben a lelkiállapotban jól esett. Talán azt reméltem, hogy ez majd kitisztítja a fejem. Mindenesetre furcsa érzés volt, még soha nem voltam ennyire magam alatt. Hallottam asszonyokat, akik azt mondták egymásnak, hogy az énekléstől mindig vidámabbak lesznek, de mindig is badarságnak tartottam. Azt már tapasztaltam, hogy ha az ember hallja az éneket, és az az ének szép, akkor utána jó érzés tölti el, de én sose próbáltam énekelni, csak amikor ritkán megesett, hogy már több korsó sörön túl voltam egy-egy kocsmában vagy karavánkíséret alkalmával tábortűznél a társaimmal, de sosem gondoltam, hogy az a felszabadult érzés éppen az éneklésből származik. Gynewra érintése mindig többet segített, de vele nagyon ritkán tudtam találkozni, és abban a pillanatban nagyon elkezdett hiányozni. Azon az esős estén mégiscsak elkezdtem dúdolni, ahogy a fejemben furcsa, tőlem idegen, de mégis hihetetlenül rám illő sorok jelentek meg. ~ Ébressz fel, ébressz fel belül, nem ébredek, de ébressz fel belül, ments meg, szólíts meg, ments meg a sötétből... ~ dúdoltam, ahogy mentem előre. ~ Talán igaz a legenda, és a tündék tényleg művésznépek... ~ Tűnődtem. Ezt nem sokan mondták, jobbára csak őrültek, akik szerint minden tündének hosszú haja van, a fajunkból mindenki halhatatlan, nem betegedhetünk meg, és minden tünde, akinek a kezébe adnak egy íjat, száz lépésről eltalálja egy alma közepét, de ez volt az egyetlen magyarázatom erre, bármekkora képtelenségnek hangzott is. Azonban amennyire elmerültem a gondolataimban, végül eljutott a tudatomig, hogy bőrig át vagyok ázva, és kénytelen voltam belátni, hogy kell valami fedél a fejem fölé. Felemeltem a tekintetemet, de a széles főutca helyett kétségbeesésemre egy szűk sikátorban találtam magam. Gyorsan sarkon fordultam, és minden eddigi felhős érzésemet félredobva elkezdtem sietni. Kattogott az agyam. ~ Egyenesen jöttem, ha egyenesen megyek visszafelé, akkor nem történhet baj, vissza fogok találni, vissza fogok találni... ~ mondogattam magamban, de ennek ellenére elég rossz érzésem támadt: mintha valaki követne. Megszaporáztam a lépteimet, a kezemet pedig a kardom markolatára tettem. Nemsokára felszabadult sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy megláttam a fényt a sikátor végén: bizonyosan járőrök azok, lámpásokkal, mert a bűn nem szűnik meg eső esetén sem. Már szinte azt tervezgettem, hogy miként fogok az átázott ruháimtól megszabadulni a kibérelt szobámban, amikor tarkón vágtak valamivel, és minden elsötétült. Kicsivel később elkezdtem ébredezni, de csak annyit érzékeltem, hogy a hasamon húznak a lábamnál fogva, mielőtt visszazuhantam az eszméletlenségbe.

Egy székhez kötözve ébredtem fel, lekókadt fejjel. Még erősen ébredeztem, a szememet is csak erőlködve tudtam kinyitni, de igyekeztem felmérni a helyzetemet: a ruháim ugyanazok voltak, de talán kevésbé vizesek, de legalább a hely viszonylag világos volt, olajlámpások fénye táncolt a padlón, és talán nem is volt annyira hideg. A fejemet felemelve viszont az a látvány tárult elém, amit a legkevésbé sem akartam látni: a nagydarab fickó állt előttem, akit a kalapos fazonnal megleckéztettünk. Ekkor jöttem rá, hogy valójában sose néztem meg őt igazán világosban, és csak most tűnt fel az egyébként is torz arcberendezése, amin ráadásul egy csúnya, mély vágás nyoma éktelenkedett, rézsútosan szelve át az arcát a homloka jobb oldalától a szeme közén át a bal arcáig.
- De rusnya egy féreg vagy te... - Csúszott ki a számon, amire rögtön kaptam egy visszakezes pofont.
- Elhallgass! - Bömbölte, én pedig ijedtemben összeszorítottam a fogaimat, egy kicsit rá is haraptam a nyelvemre, de szerencsémre nem nagyon, nem éreztem vér ízét.
- Mindaz után, amit tettél, még ide meled tolni a képed, lohadék? - Vicsorgott, azonban ettől a pillanattól kezdve sokkal kevésbé tűnt ijesztőnek. Sokféle érzés kavargott bennem: féltem is, de fáradt voltam, megéheztem, átáztam, és ebbe már nem fért bele, hogy komolyan vegyek egy raccsoló figurát. Csöndben maradtam, jobbnak láttam nem hergelni se szavakkal, se azzal, hogy kinevetem a beszédhibáját. Viszont úgy tűnt, a hallgatásom még jobban felbőszítette.
- Mit tudsz felhozni a mentségedle, te kulafi? - Sziszegte vészjóslóan, én viszont már majdnem képen röhögtem, hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy csendben maradjak, nem tudtam mit felelni. Látva, hogy nem fogok megszólalni, felemelte a kezét, hogy újra megüssön, ekkor azonban a háta mögött kinyílt egy ajtó, és egy ismerős hang szólalt meg.
- Miért vagy ilyen komoly? - Kérdezte egy ismerős, szórakozott hang, a melák pedig hátrafordult.
- Főnök, én... - Kezdett habogni, azonban a férfi félbeszakította.
- Hallgass és kotródj! - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon, ami valahogy másabb volt, mint amikor két hónapja találkoztunk, mire az izomagy lehajtotta a fejét, és kiment. Az alacsonyabb férfi aztán megfogott egy széket, amit eddig a raccsoló figura kitakart, és letette elém úgy, hogy a támlája legyen felém, majd leült, és megtámaszkodott. Veszélyesen közel volt az arca az enyémhez.
- Szóval... büntetésbe kerültél. Elszúrtad. Tudod, hogy amit tettél, helytelen volt, a kérdés az, hogy hogyan fogod ezt jóvá tenni. - Mondta furcsán reszelős hangon, és mereven a szemembe nézett, szünetet tartva, ekkor vettem észre, hogy a feje a homloka környékén erősen be van horpadva, és még mindig csúnya zúzódásnyomokat láttam.. Ahogy visszanéztem rá, egyértelműen láttam, hogy bekattant, és ez sokkal ijesztőbb volt, mint a nagydarab figura, aki össze tudta volna roppantani a koponyámat, ha akarja. Elővett egy kést, én pedig már magam elé képzeltem, hogy milyen válogatott módszerekkel fog kibelezni, mikor újból megszólalt.
- Ahhoz, hogy innen elszabadulj, hoznod kell nekem... - egy másodperc feszült hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta, de ezernek tűnt - Egy rekettyést! - Kiáltott fel diadalmasan, a kését a a magasba tartva, belőlem pedig megkönnyebbült nevetés szakadt ki. Ebben a pillanatban viszont belemarkolt a hajamba, felemelte a fejemet, és a torkomhoz tartotta a kést.
- Akkor vállalod, vagy nem? - Szűrte át feszülten a fogai között.
- P... persze... - Leheltem elhalóan, mire elvette a kést, és jó kedélyűen elkezdte vagdosni a kezemen, majd a lábamon lévő köteleket. Rajtaragadt a tekintetem a sérülésén, de aztán végzett, és rám nézett, én pedig összerezzentem, és inkább a szemére koncentráltam, nem tudtam, mennyire idegesíti fel, ha a sérülését nézik.
- Noszarajta! Fésüld át a várost sűrű fésűvel, és csak találsz egyet! - Vágott hátba barátságosan, és kinyitotta nekem az ajtót. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik. Szinte el is feledkeztem a külvilágról, ám amikor kiléptem az ajtón, a felhők emlékeztettek a vizes ruhámra, és arra, amiről előző este elmélkedtem: hogy mennyire rossz döntés volt belemenni ebbe a játékba, és mennyivel rosszabb ötlet volt bosszút állni.
Azt elfelejtették megmondani, hogy hol tudok rekettyést venni, és igazából nem volt könnyű elképzelnem sem, hogy hogyan nézhet ki egy megvehető fajta, kertekben már láttam, de nem hittem, hogy árulnak valahol, kiásni pedig nem akartam sehonnan. Megfordult a fejemben, hogy elhagyom a várost, de ilyen állapotban, amilyenben voltam, nem tartottam jó ötletnek, pláne, hogy rádöbbentem: elvették a kardomat és a pénzemet. Nem maradt hát más lehetőségem, mint keresni egy helyet, ahol találhatok olyat, ami neki kell, és lehetőség szerint anélkül megszerezni, hogy fizetnem kelljen érte. Viszont nem is voltam olyan rossz környéken, mint gondoltam: noha a külvárosban voltam, a kevésbé veszélyes részen. Néhányan, akik látták, hogy kilépek az ajtón, igen furcsán néztek rám, de betudtam annak, hogy csuromvíz vagyok az esőzés után ki tudja mennyivel. Hátrafordultam, szemügyre vettem a házat, hogy tudjam, hova kell visszajönnöm, aztán jobb híján találomra elindultam, és gyógynövényárust kerestem a szememmel, hiszen náluk lehetett ilyen a legnagyobb eséllyel. Mentem egy darabig, alaposan körülnézve mindenhol, hátha találok valami nekem alkalmasat, viszont megláttam egy pékséget, ami ínycsiklandozó illatokat árasztott, és újra eszembe jutott, milyen éhes vagyok, így bosszúsan szaporáztam meg a lépteimet. Ügyeltem rá, hogy ne nagyon bonyolultan menjek, mert nem tudtam, hogy hogyan találjak vissza. A nap közben szépen, melegen kisütött, és szárította a ruháimat, valamennyire, legalábbis ebben reménykedtem. Kezdtem viszont azért is ideges lenni az éhség mellett, mert nem találtam egyáltalán semmi ahhoz hasonlót, amit kerestem. Elértem egy nagy vegyesbolthoz, ami előtt egy bolond táncikált.
- Én vagyok a Bíbor Bosszúálló! - Lobogtatta a mélyvörös köpenyét, ahogy ugrált összevissza. Sokan körülállták, és szórakoztak rajta, nekem viszont nem igazán volt hangulatom az elmebetegekhez.
- Inkább bíbor seggfej... - Morogtam az orrom alatt, ahogy gondoltam egyet, és befordultam balra a bolt mellett, úgy gondoltam, hogy ez egy észrevehető pont lesz, ha vissza kell találnom. Csak mentem előre, bamba arckifejezéssel, gondolataimba merülve, mikor úgy éreztem, hogy teljesen elfáradtam. Megláttam egy nagyobb követ az út mentén, valószínűleg egy szekérről bukott le régebben, odamentem, hogy leüljek, és összeszedjem magam egy kicsit. Megdörzsöltem az arcomat, mikor hallottam egy reszketeg, érdeklődő hangot.
- Miért ilyen mélabús, fiatalember?
A hang forrása felé néztem, és egy öregembert láttam, aki úgy nézett ki, mint aki vár valakit, de kedves arca volt. Nem láttam értelmét titkolózni, így megmondtam neki.
- Megpróbálok rekettyést találni, hogy visszakaphassam a fegyverem és a pénzem. - Mondtam egyszerűen, az öreg pedig mintha meg se lepődött volna.
- Tegye, vagy ne tegye, de sose próbálja! - Emelte fel figyelmeztetően az egyik ujját. - Ha ez a helyzet, tudok segíteni. Az út mentén tovább kell menni, lesz egy kovácsműhely, fura neve van, "Agent Smith", biztos egy tünde üzemelteti, mint maga, a nyelv hasonlít, de nem értek rajta egy kukkot se. - Kuncogott. - Na, ha az után a legközelebbi sikátorba balra befordul, ott lesz egy fura kinézetű tag, akinek van rekettyése, biztos ad. - Mondta, de aztán kurjantott neki egy asszony.
- Bocsánat, mennem kell, hív a feleségem, végzett a bevásárlással. Sok sikert! - Mondta derűsen, és elsétált. Meglepetten pislogtam néhányat, de aztán felálltam, és tettem, amit mond. ~ Rosszabb úgy se lehet... ~ Morfondíroztam. Könnyen megtaláltam a helyet, és a fura figurát is. Görbe háta volt és eltérő méretű szemei, elég groteszk látványt nyújtott, de kezdett egyre kisebb behatást tenni rám.
- Pszt, hé, figyu... kell cucc? - Kacsintott rám, én pedig kissé összezavarodtam.
- B... bocsánat, én rekettyésért jöttem, azt mondták, magánál van... - habogtam.
- Hát ja, a rekettyés az a rekettyés cucc! Nagyon jó, tessék próbáld ki, az első ingyenes! - Nyomott a kezembe egy kis csomagot, majd az ajkára tette az ujját. - Psssszt... El ne mondd senkinek! - Intett óva, majd kuncogva elhátrált, és eltűnt egy beugróba. Lenéztem a kezembe: egy kis vászonzsák volt, benne valami morzsás dologgal, már amennyire kívülről meg tudtam mondani, de kinyitni nem akartam. Megörülve annak, hogy sikerrel jártam, elkezdtem visszafelé sietni, szinte már futottam, ahogy megtaláltam a vegyesboltot a bolonddal, és elfordultam jobbra. Csak mentem határozottan, mígnem fel nem ismertem a házat, amiből kiléptem valamennyivel korábban. Azonban mikor közel értem, olyan dolog történt, amire nem számítottam: valaki kitört a ház ajtaján, egy kardot lóbálva. Megrettentem: hogyan fogok én most bemenni? Aztán jobban megnéztem, és láttam, hogy az a figura az, aki elküldött rekettyésért, a kard pedig már véres volt.
- Sejtettem! Csupa balfasz van körülöttem! - Ordította el magát, ahogy elvágta a saját torkát. Nagyon meglepődtem, arra rájöttem, hogy a fejsérülése miatt elmebeteg lett, de nem gondoltam volna, hogy eddig el tud valaki menni. Néhányan körülállták, a bátrabbak közelebbről is megnézték maguknak, köztük én is. Aggódtam, hogy hogyan fogom visszaszerezni a dolgaimat, de megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy az én kardom van nála, vagy ha nem is az, olyan, amilyet eddig is használtam. Letettem hát a mellkasára a csomagot, felvettem a kardot, megtöröltem a ruhájában, és elsétáltam. Biztos voltam benne, hogy furcsább dolog nem fog egyhamar történni velem.

Felhasználó profiljának megtekintése

12[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Csüt. Aug. 01, 2019 3:16 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Rendkívül sok és jó élmény érkezett a vetélkedőre, köszönjük mindenkinek, aki írt! Az élmények beküldését LEZÁROM! Mindenki, aki írt, jóváírhat magának 100 tp-t és 1000 váltót. (Naela továbbá egy Varjúszemet is, képessége miatt.)

SZAVAZÁS


A szavazás 2019.08.08. 22:00-ig tart. Nem kötelező minden kategóriára szavazni, de érdemes. Szavazatodat Serene Nightbough mesélőnknek kell PM-ben elküldeni, és az is szavazhat, aki nem vett részt (de multi nem szavazhat ugyan azon user másik karakterének élményére! Legyünk tisztességesek).

Jó szavazást!

Felhasználó profiljának megtekintése

13[Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek Empty Re: [Élmény Vetélkedő] Elfeledett Énekek on Csüt. Aug. 08, 2019 9:24 pm

Elérkezett hát a nagy nap. Mindenkinek gratulálok, szoros verseny volt, és saját tapasztalatból is tudom, hogy sokszor milyen nehéz volt a döntés, hogy melyik élményt jelöljük egy-egy kategóriában. Az esemény sikerére való tekintettel hamarosan újabb versenyt hírdetünk (bár nem pont ugyan ilyet, nehogy unalmassá váljon).

A SZAVAZÁST EZENNEL LEZÁROM

Lássuk a gyözteseket!

"A legjobb élmény" kategóriájában a győztes Wilhelmina von Nachtraben, jutalma pedig:

Név: Ékesszóló pergamen
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy mágiával átitatott pergamen, amelyen mindig olyan szöveg áll, hogy tulajdonosát a saját frakciója egy közepesen fontos tagjaként igazolja az olvasó számára.
Kritérium: -

A "legviccesebb élmény" kategóriájában holtverseny alakult ki, a két győztesünk Crispin Shadowbane és Lance Kalver, jutalmuk fejenként:

Név: Nevetőgáz (3)
Típus: -
Leírás: Egy flaska, benne egy zavaros, világosbarna színű gázzal, amit ha valaki arcába vágnak lekezd kacagni és képtelen lesz harcolni. A hatás 5 körig tart, s átterjed bárkire, aki megközelíti a célpontot.
Kritérium: -

A "Stilisztikailag a legszebb élmény"-nek járó díjat megnyerte Aura von Neulander, jutalma pedig a következő:

Név: Az írnok füzete
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy apró, tenyérnyi méretű jegyzetfüzet, benne egyetlen egy papírlappal, melybe ha bármit leírnak, lerajzolnak, felvázolnak, az németül, mindenki számára érthető magyarázattal megtoldva jelenik meg a lap másik oldalán. Az írás a játék végén eltűnik, addig azonban más nem írható rá.
Kritérium: -

A "legjobb hangulatú élmény" kategóriában a győztes Laetitia von Rotmantel, jutalma pedig:

Név: Lanthúr
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy nagy hangú bárd lantjából megmaradt mágikus húr, melyet ha valaki a torka köré teker, képes lesz bármilyen korábban hallott hangot leutánozni egy egyeztetés erejéig.
Kritérium: -

Gratulálunk a győzteseknek! Akik most nem kaptak jutalmat ne csüggedjenek, találkozunk a következő megmérettetésen!

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.