Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] Olaj és víz

Szer. Nov. 13, 2019 9:24 pm by Ciel von Eisenschnittel

Olaj és Víz



Veronia minden népe számára fontos cikk a bálnazsírból kinyerhető olaj, …

Comments: 3

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 118


You are not connected. Please login or register

[Frakcióküldetés]What future brings...(V.I.Sz. 821 Nyár)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Beszélgetőtársa csak ennyit mond:
- Beszélni akarok a régi klán druidájával -, majd megindul, hátra sem nézve, kérdést sem intézve hozzá, hogy követi-e. Azonban ezen az estén nem óhajt egyedül maradni, sem pedig kihagyni egy ilyen beszélgetést. Feltéve, hogy az létre tud jönni.
Megindul hát Leo után.
- Tud róla valamit? Ismerte már korábbról is?
Gyanakszik itt most mindenre és mindenkire, amióta furcsa baglyok lesik őket tanácskozás közben, és egyébként is, annyi frakció gyűlt össze, hogy szinte mindenhonnan kirobbanhat a feszültség.
Mint kiderül, van is erre oka, ugyanis egy újabb tollas repked körülöttük, éji madár, ugyanolyan, mint az előző volt. Többen repdesnek még körülöttük, de az egyik mintha kifejezetten őket nézné, nekik szólna. Kiválasztotta őket. Tekintete egyenesen kérdő. Ennyire élénk még Hedwig sem volt soha, Mina madara, és... Wade sem, Wynnesáé. Akaratlanul is egyre többször jut eszébe a lány. Miért nincs itt? Nem hallotta volna a hívást? Olyannyira a szívén viselte pedig a tündék sorsát, mint kevesen. Vajon ő mit akarna? Képes lenne visszamenni Finsterwaldba? Talán ő igen. Ő nem kételkedne, szerette annyira a természetet és az is őt, és talán gyűlölte annyira a kétlábúak nagy részét, hogy szíves örömest elmeneküljön a fák ölelő karjai közé. Itt lehetne azért. Ha nincs itt, azt jelentheti, valami baja esett.
Még egy azok közül, akiket nem lát talán soha többé...
- Nem. Csak beszélni szeretnék vele. Megkérdezni tőle, hogy milyen volt a Sötét Erdő. - felel leo, ahogyan határozottan siet tovább.
Bólint. - Ez jó ötlet. Remélem, meg is hallgat minket.
Meg kellene. Ez egy efféle összejövetel, nem? Mindenki megosztja az ötletét és meg is hallgattatik. Bár túl szépnek hangzik, hogy igaz legyen. Egyetértést létrehozni pedig még nehezebb.
Damien nem emlékszik teljesen, hogy társa mely álláspontot képviselte, ám ezek szerint, úgy tűnik, ő is erősíti a finsterwaldi tábort. Ahogy meglátja a baglyot, a szőke hajú megtorpan és idegesen néz rá.
- És te? Ismered ezt a madarat? - fordul hozzá.
- Dehogy. Egy ilyen figyelt minket akkor is, amikor érkeztél. Nem madár ez, vagy ha az, irányítja valaki, gyanítom, druidák. - mondja halkan, bár sejti, hogy úgyis hallják szavait. De mégis hogyan titkolózzon egy madár előtt? Ha bántani próbálná, egyrészt valószínűleg nem sikerülne, hiszen ez egy ragadozómadár, ők pedig mégis csak kétlábúak, ráadásul őneki íja sincsen. Mellesleg anélkül, hogy tudnák szándékát, botorság lenne megtámadni.
- Tudod, hol keressük a druidanőt? - kérdi lehalkítva hangját végül, ám nem Leo válaszol, hanem a bagoly. Huhog egyet, majd megmozdítja a fejét egy irányba, mintha csak a kezével intene valaki, hogy kövessék. A sötételf felvonja a szemöldökét. A madár pedig felrebben és vezetni kezdi őket.
Egy ilyen lehetőséget nem kellene kiadni, így aztán vállalva a kockázatot követik őt. Hamarosan meg is látják Cairen druidaasszonyt, ahogy Lance társaságában tárgyal. Egy kardot vizsgálgatnak. Azt a kardot látta már azokon a küldetéseken, melyeken együtt vettek részt.
- Cairen asszony... - Leo megtorpan, majd szalutál. Milyen hivatalos. Furcsa módja ez a tisztelet kifejezésének a tündéknél, de talán katona volt. Vagy még mindig az.
- Egy kérdéssel szeretnék önhöz fordulni... - jelenti be, de megáll akkor, amikor realizálja, hogy éppen beszélgetés folyik. beszélgetett - ...hm...elnézést, nem akartam félbeszakítani semmit. - hátrál néhány lépést.
A fenébe is, fontos ügyünk van, biztosan félbe lehet szakítani egy kardban való gyönyörködést, ha egyszer kultisták lehetnek a közelben.
Érzi, ahogy a bukottak szolgáival kapcsolatos paranoiája lassan felülkerekedik minden máson. Nem kellene. Azt gondolta, legalább itt és most a világ ezen problémáitól megmenekül. Hát, erről ennyit.
- Szép estét, druidaasszony. Lance. - biccent kissé, azon gondolkozva, miféle okból részesíthette kitüntetésben a druida a tündét.
Megáll hát ő is. - Biztos benne, hogy jó ötlet? - kérdi halkan Leo-tól, ha már van idejük megtárgyalni a nő irányába vetett bizalmát, kihasználja az alkalmat.
Akármennyire is nem akar Leo hallgatózni, Damiennek sikerül elcsípnie pár szót, amelyben mintha Lance királyságát emlegetnék, és azt, hogy fel kell nőnie a feladathoz...?
Hűha. Nagyobb dolgok forognak itt kockán, mint első pillantásra tűnik.
- Mit tehetek értetek, gyermekeim? - fordul ekkor hozzájuk Cairen, kizökkentve őt gondolkodásából.
Gyermekeim. Furcsa mód szívmelengetően tudnak hatni ezek a szavak, mintha bármiféle rokoni kapcsolat is lenne közöttük. Noha ezekben az időkben a faj miatti kapcsolat felerősödik.
- Egy kérdéssel szeretnék hozzád fordulni. Mesélnél nekünk az életről a Sötét Erdőben? - tér Leo rögtön a lényegre. Talán azt akarja, hogy a nő meggyőzze: lehet ott élni, ha igazán akarják. Rábízza a férfira, milyen szavakkal akarja pontosan kifejezni magát.
- Tudjátok, hogy él a törzsem? Nincsenek városaink. Nincsenek útjaink, se földjeink. Nem termesztünk növényt, azt esszük, amit az erdő ad nekünk. Ha ölünk megkösznjük a zsákmányt az erdőnek, és azt is minden nap, hogy táplál minket. A fákat nem vágjuk, ki de formáljuk őket, hogy élhessünk rajtuk és bennük. A Finsterwald ugyanezt kéri csak szigorúbban tartatja be velünk. Igen. Fel kell adnotok az eddigi életformátokat. Fel kell adnotok a városok kényelmét, és el kell fogadnotok, hogy annyitok lesz, amennyit az erdő ad nektek. Hogy nem uralkodhattok a természetesen, sosem lett volna szabad, helyette rábízzátok magatokat és ő gondoskodni fog rólatok, mert tündék vagytok. Ez az ajánlat csak a tündéké.
A szavak hatására megborzong, ahogy újra meg újra tudatosítja magában jelentőségüket. Az élet, amiről beszél, egyfelől idilli. Pontoan ez a harmónia az, amelyet mindenkinek akarnia kellene. Ha az erdő képes arra, hogy úgy segítsen, hogy közben nem kell kivágni, kifaragni, elégetni, ez maga a csoda. Azonban ebből csak annyit látnak, hogy be kell hódolni, és ez nem tetszik nekik, sokaknak. Nem lennének képesek rá. Vagy ha mégis, azt hosszú ideig tartó betanulásnak kellene megelőznie. És a Sötét Erdő nem lenne türelmes, van egy ilyen sejtése.
Ahogy tekintete néha visszakalandozik Leo-éra, látja a megdöbbenést az arcán. Nem erre számított. Naivnak tűnik kissé és talán túl fiatalnak.
- Mélységes tisztelettel, Cairen mester, pár apró részlet nem világos. Milyen módon fogunk az erdőből más vidékekkel kapcsolatot tartani? Hogyan kell majd kereskedni, vendéget látni, hadat viselni?
Leo kérdésén nehezére esik nem felnevetni. Sehogy - gondolja magában keserűen. Az egész teljesen tökéletes terv lenne. Leszámítva, hogy ez azt jelenti, hogy csak tündék. Igaz?
- Csak... csak kizárólag tündék? Senki más, akármennyire is hajlandó magát alávetni az erdő akaratának? Akármennyire megváltozik? - kérdi haloványan reménykedve. Bár úgysem. Nem jönne vele, miért is tenné? Itt van neki az otthona, amit megszerzett, nem kérhetné, hogy hagyja ott az egész életét.
- Ha mi már megvetettük a lábunkat, tünde vezetőkkel tudsz majd vendéget fogadni gyermekem, ha vannak barátaid akik miatt aggódsz, de az erdő szabályai rájuk is vonatkozni fognak, és nem is maradhatnak velünk sokáig. Nem ismerjük egészen még a Shadowforestet, de abban biztosak vagyunk, hogy csak minket tűr meg hosszútávon. A tündék kimehetnek az erdőből, kereskedhetünk a határon és bevisszük ami kell. Hadat viselni pedig... Nem fogunk. Hiszen nem pont ezért akarunk beköltözni, hogy végre békében élhessünk? Az erdő majd megvéd minket.
Oh, szóval pesszimistán gondolkodott. Az erdő kiengedi magából őket - kis időre -, csak azokat nem engedi be, akik nem tartoznak ide. Nem aggodalom főleg az, ami mozgatja a lelkét, illetve... valójában de. De nem a "barátai" miatt aggódik, sokkalta inkább maga miatt. Ami nyilván az önzőség netovábbja.
Leo, úgy tűnik, feldolgozta az információkat és vegyes érzelmekkel a tekintetében fejezi ki háláját.
- Köszönöm a felvilágosítást.
- Mondja, honnan tudják, hogy az Erdő elfogadna minket élve? Jártak már ott?
- Mi több, a törzsemmel ott élünk. A kivonuláskor az erdő túlfelén rekedtünk, így nem volt más választásunk. Mivel a mi életmódunk eleve hasonló volt, így szerencsére kevés áldozatot követelt tőlünk és kellő tisztelettel és alázattal viseltettünk iránta, így hajlandó volt befogadni minket. Így tudtam eljönni a tanácsra is.
- De ugye nem kell nekünk is átváltoznunk olyan félig növény lényekké, akik voltunk eredetileg? - szólal meg ekkor Lance.
Félig növény lények? Erről beszélt volna Wyn?
Damien szemei élénken kezdenek csillogni. - Wynnesa mesélt ezekről. - gondolkozik el.
Egy pillanatra elképed, vizualizálva magát vagy bármely jelenlevőt valamiként, ami félig növény, ám fel sem tudja mérni, ez mit jelentene. Ez biztosan akkora áldozat volna, amelyet nem vállalnának sokan... már csak ez is elég ok lenne, hogy eszük ágában ne legyen Finsterwald közelébe tenni a lábukat.
- Hallottam ilyesmiről igen... Azt mondják azok sorsa lett ez, akik átmentek. De nem, nekünk nem kell.
Lance-en látszik a megkönnyebbülés ezt hallva, és valószínűleg minden jelenlevő osztja ezt...
- Akkor jó. - néz le a kardjára Lance, majd vissza rájuk.
- Ha viszont senki nem tudott visszajönni onnan, honnan tudhatjuk, mivé változtak át?
- A tábor körül repkedő, és minket figyelő bagoly amúgy a tiéd? - kérdi Lance, meglepő módon nem kertelve.
. - Éles az elméd, éjfi. A tündérek mondták. Ők képesek átjárni világok között, néha hoznak híreket.
Elmosolyodik és meghajtja a fejét hálája jeléül. Ha valamibe belejöttek az évek alatt, az az, hogy az apró részletekbe képesek legyenek belekötni. Sokszor ott rejtőznek ugyanis a megoldások.
- És igen, az állatok az enyéim. Szerettem figyelemmel kísérni az eseményeket.
S Cairen sem kertel. Ez már tetszik. Őszinteség is terem még a világon ezek szerint. Valamiért arra számított, hogy a baglyok valami sokkal rosszabbat jelentenek és egy sokkal kevésbé szimpatikus személy irányítja őket.
Leo-nak azonban végre sikerül kiböknie mondanivalóját. Bár alapvetően nem ezért jött, egyértelműnek tűnt Damien számára, hogy egy autoritással nem árt megosztani:
- Talán nem árt, ha erről te is tudsz. Mélységi szekták tagjait láttuk, s még többen vannak itt, egész biztos. Terveznek valamit, noha nem tudom mit. Gondoltam... - kis szünetet tart, elűzendő zavarát - ...nem árt, ha mindenek előtt te tudsz róla. Van elég gondunk így is.
- Érdekes lenne tudni a tündérek véleményét is a dologról. Nem kívánnak csatlakozni a tárgyalásokhoz, legalább egy képviselővel? Vagy őket nem érdekli, mi lesz velünk? Annyi tudás birtokában lehetnek. Biztosan sokan vannak, akik álmodoznak arról a világról, akik nem tudtak átmenni, pedig szerettek volna. Vagy, akik csak kíváncsiak.
De tényleg. Felháborító. Ilyen dolgokba van belelátásuk és egy árva szót nem szólnak. Senki nem igazán tud róluk sok mindent, csak léteznek és elvannak a saját kis világukban.
- Nos, én láttam azt a világot, nem túl vonzó, ha engem kérdezel… - morogja Lance. . - És szerintem őket nem nagyon érdekli, hogy velünk mi lesz, jól elvannak egyedül. -
Akkor csak rosszkor voltam rossz helyen.
Ahogy a kultistákat emlegették, Cairen arcán látszik, hogy elsápadt.
. - Végülis érthető, csoda is lett volna, ha fivéreink és nővéreink közül senki sem esett volna áldozatul a fenevadaknak. Tőlünk is voltak néhányak, akik a keleti elme uralma alá estek és elvándoroltak egészen a smaragd piramisig. - jelenti ki szomorúan. Damien elgondolkozik, hogy emlékezetkiesése van-e, vagy mi történt, mert a szavainak nem teljesen látja értelmét.
- Smaragd piramis? - kérdi értetlenül, bátorkodván közbeszólni, ám a druidanő folytatja.
.- De akik az ő szolgálatukba álltak már régen nem hozzánk tartoznak. Őket már csak az érdekli, hogy mestereik érdekeit képviseljék, ezeket pedig nem fogjuk meghallgatni. - jelenti ki határozottan. Csak az a jó kérdés, hogy hogyan? . - Bármit terveznek, az nem a mi érdekünkben történik, csak a sajátjukéban. Nem tudsz többet erről, gyermekem? - fordul Leo-hoz, aki határozott elszántsággal felel.
- Nem. Azonban ki fogom deríteni. Csak szerettem volna a kíváncsiságom elűzni.
- Az a probléma, hogy ők is fajtársaink, és mi sem egyszerűbb egy faj elítélésekor, mint rámutatni azokra, akik a legradikálisabban viselkednek? Ha a mélységiszolgák valamiféle rossz fát tesznek a tűzre, mi, tündék leszünk azok, kollektíve, akiket elítélnek miattuk.
Cairen ekkor kérdőn néz Damienre.
- És akkor mit javasol? Mit kezdjünk a fenevadak szolgáival? Azokkal akik nem azért vannak itt mert a tündék javát akarják? - Hangjában nem érződik különösképpen harag vagy irritáció.
A filozofálásnak ekkor azonban vége szakad, ahogy látja Lance feszült tekintetét, mely a kőkör irányába mered. A férfi rá is markol kardja markolatára két kézzel.
- Rosszat sejtek… - majd visszafordul a druidanőhöz. - Meg tudod nézni a madaraiddal, hogy mi folyik? -
Két tollas barát azonnal útnak is indul a fák közé, hogy megnézzék, mi a csetepaté a kőkörnél.
- A két sötét tünde barátotok és a druida bajban vannak... - érkezik a szemle hamarosan.
Két sötét tünde barát... Az egyik Crispin lesz, ez biztos.
Leo rémülten lép előre.
- Ezt majd később folytatom. Köszönjük az útmutatást!
Azzal neki is iramodik, hogy a - minden bizonnyal - harc helyszínére siessen.
- Attól tartok, meg kell védenünk magunkat ilyen esetben..
Elővesz holdezüst tőrét és Leo-t követve a hangok és mozgolódás irányába siet.
Voltaképpen azon veszi észre magát, hogy nem is igen bánja a dolgot. Az izgalom úgy fut végig az erein, mint valamiféle éltető szer. Az elmúlt évek hatása, ez biztos. Természetesen bosszantó, hogy egy perc nyugtuk sem lehet, de legalább van lehetőség újból vállt vállnak vetve harcolni.
Talán ez valamennyire összekovácsolja azokat... akik, nos, nem a támadók táborát erősítik.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Miután Crispinnel beszélgettem, már úgy éreztem, nincs értelme fent maradnom, és lefeküdtem aludni. A zene és az ételillat ellenére lassan kezdett eluralkodni rajtam a fáradtság, és egyre nehezebbek voltak a szemhéjaim. Talán még el is bóbiskoltam rövid időre, azonban kénytelen voltam lusta pislogással rávenni magam, hogy felkeljek, mert meg kellett szabadulnom némi felesleges víztől. Kinéztem egy szimpatikus fát, és elindultam felé, hogy megöntözzem, amikor láttam egy baglyot elsuhanni. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de amikor letelepedett egy fára, megláttam, hogy ez ugyanaz a madár, aki korábban figyelt minket, és nagyon szemtelenül bámult rám. Nem örültem a bagoly tekintetének, ahogy nézett rám, főleg, hogy épp igyekeztem könnyíteni magamon. Amikor pedig végeztem, indultam volna vissza a fekhelyemre, azonban megláttam egy alakot. Rögtön a kardomhoz kaptam, ami nélkül nem mentem sehova, majd ráeszméltem, hogy ki is van ott.
- A madaraim azt csiripelték, hogy van nálad valami, ami a népünk számára igazán értékes. - Mondta Caireen druidaasszony tárgyilagos hangon, ahogy a botjára támaszkodott.
- Szóval madarak, mi? - Dünnyögtem. - Gondolom, erre gondol. - Húztam elő a fegyvert, hogy megmutassam neki. Járhattam volna fölösleges köröket, hogy nem tudom, miről beszél, de azután, amit Crispinnek elárultam, főleg egyértelmű volt, mit akar, és túl fáradt voltam a játszadozáshoz. A druidanő áhítatos tekintettel lépett közelebb, a tárgyilagossága pedig elpárolgott. - Sosem hittem volna, hogy éltemben láthatom. Ez a kard, ez a csodálatos fegyver, amelynek lelke van, pont téged választott, fiam. Hogyan?- Kicsit összezavarodtam a kérdéstől.
- Nem tudom pontosan. - Vallottam be. - Részben csak jókor voltam jó helyen, részben pedig… máig nem értem teljesen, mi történt. Le kellett győznöm a király múmiáját, aztán pedig az elmémet állította különböző próbák elé. Kiálltam őket, és most itt vagyok. - Mondtam szinte megilletődve. Mintha egészen eddig fel sem fogtam volna, milyen nagy dolog ez, ő viszont biztosított arról, hogy tudjam. Áhítatosan, lassan, óvatosan simított végig a pengén. - A kard lehetőség. Ám felelősség is. Valamiért téged választott és a legendáink azt mondják, csak annak engedelmeskedik, aki méltó arra, hogy egyszer király legyen. Jó király. Ám te mégis az árnyak közé húzódsz. Miért? - Szegezte nekem az újabb kérdést, amire nem igazán tudtam a választ.
- Én nem éreztem magam alkalmasnak, és nem is volt alkalmam kiemelkedni az árnyékból. Eddig azt csináltam, amiben jó vagyok, és tettem róla, hogy ez legyen a kötelességem is. De mióta itt vagyunk, nem vagyok benne biztos, hogy ez volt a helyes. - Merengtem el a pengét bámulva.
- Társaságunk van. Az ismerőseid. - Zökkentett ki Caireen, mire felkaptam a fejem, ahogy a többiek közeledtek. Valahogy reménykedtem, hogy Crispin az, vagy talán Jozef, de csalódnom kellett. Leo sietett oda, de aztán gyorsan ki is hátrált, így, mivel messzebb voltak, Cairen felé fordultam.
- Mit kellene tennem, hogy jó király legyek? - Kérdeztem most én azt, amit a legegyszerűbb volt feltenni, és a legnehezebb megválaszolni.
- Más körülmények között azt mondanám, hogy bőven van időd felnőni a feladathoz. De most... A sorsunk itt és most fog eldőlni. Ha király akarsz lenni, most kell felnőnöd a feladathoz, vagy keresned kell magad helyett valakit, akit Fragarach is elfogad. Ha egyik sem történik meg... igazi király nélkül nem fogunk sokáig együtt maradni, bárhogy is döntsünk. - Csóválta meg a fejét.
- Felnövök. - Jelentettem ki. Noha az elmém minden egyes része dacolt, most az egyszer figyelmen kívül hagytam. Kiválasztott, és nem véletlenül. Caireen rám mosolygott, utána mindketten az érkezők felé fordultunk.
- Mit tehetek értetek, gyermekeim? - Kérdezte Damient és Leot a nő. A szőke tünde azonnal a lényegre tért.
- Egy kérdéssel szeretnék hozzád fordulni… Mesélnél nekünk az életről a Sötét Erdőben? - Nézett rá határozottan, ellentmondást nem tűrően egy olyan személy tekintetével, aki elszánt abban, hogy jó döntést hozzon.
- Tudjátok, hogy él a törzsem? Nincsenek városaink. Nincsenek útjaink, se földjeink. Nem termesztünk növényt, azt esszük, amit az erdő ad nekünk. Ha ölünk, megköszönjük a zsákmányt az erdőnek, és azt is minden nap, hogy táplál minket. A fákat nem vágjuk, ki de formáljuk őket, hogy élhessünk rajtuk és bennük. A Finsterwald ugyanezt kéri csak szigorúbban tartatja be velünk. Igen. Fel kell adnotok az eddigi életformátokat. Fel kell adnotok a városok kényelmét, és el kell fogadnotok, hogy annyitok lesz, amennyit az erdő ad nektek. Hogy nem uralkodhattok a természetesen, sosem lett volna szabad, helyette rábízzátok magatokat és ő gondoskodni fog rólatok, mert tündék vagytok. Ez az ajánlat csak a tündéké. - Mondta határozottan. Mindannyian ledöbbentünk rajta, viszont Leo így sem maradt kérdések nélkül.
- Mélységes tisztelettel, Cairen mester, pár apró részlet nem világos. Milyen módon fogunk az erdőből más vidékekkel kapcsolatot tartani? Hogyan kell majd kereskedni, vendéget látni, hadat viselni? - Kérdezte.
- Csak... csak kizárólag tündék? Senki más, akármennyire is hajlandó magát alávetni az erdő akaratának? Akármennyire megváltozik? - kérdi haloványan reménykedve. Bár úgysem. Nem jönne vele, miért is tenné? Itt van neki az otthona, amit megszerzett, nem kérhetné, hogy hagyja ott az egész életét.
- Ha mi már megvetettük a lábunkat, tünde vezetőkkel tudsz majd vendéget fogadni gyermekem, ha vannak barátaid akik miatt aggódsz, de az erdő szabályai rájuk is vonatkozni fognak, és nem is maradhatnak velünk sokáig. Nem ismerjük egészen még a Shadowforestet, de abban biztosak vagyunk, hogy csak minket tűr meg hosszútávon. A tündék kimehetnek az erdőből, kereskedhetünk a határon és bevisszük ami kell. Hadat viselni pedig... Nem fogunk. Hiszen nem pont ezért akarunk beköltözni, hogy végre békében élhessünk? Az erdő majd megvéd minket. - Válaszolt mindkettőjüknek egyszerre Caireen. Egy kicsit talán csalódott voltam azt hallva, hogy nem fogunk harcolni, hiszen egészen eddig ezért éltem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű alkalmazkodni az erdőhöz, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább tűnt lehetségesnek. Én még igyekeztem felmérni magamban, hogy miben kell változnom, így nem mondtam semmit egyelőre.
- Köszönöm a felvilágosítást. - Mondta Leo, Damiennek azonban további kétségei is támadtak.
- Mondja, honnan tudják, hogy az Erdő elfogadna minket élve? Jártak már ott? - Kérdezte, és Caireen egy bólintással meg is felelt.
- Mi több, a törzsemmel ott élünk. A kivonuláskor az erdő túlfelén rekedtünk, így nem volt más választásunk. Mivel a mi életmódunk eleve hasonló volt, így szerencsére kevés áldozatot követelt tőlünk és kellő tisztelettel és alázattal viseltettünk iránta, így hajlandó volt befogadni minket. Így tudtam eljönni a tanácsra is. - Mondta, közben pedig bennem is megért egy kérdés.
- De ugye nem kell nekünk is átváltoznunk olyan félig növény lényekké, akik voltunk eredetileg? - Kérdeztem csendesen. Nem vonzott a lehetőség. Félrebillentette a fejét, miközben válaszolt.
- Hallottam ilyesmiről igen... Azt mondják azok sorsa lett ez, akik átmentek. De nem, nekünk nem kell. - Mondta, mire Damien lelkesedni kezdett. - Wynnesa mesélt ezekről… ha viszont senki nem tudott visszajönni onnan, honnan tudhatjuk, mivé változtak át? - Vetette fel a jogos kérdést, mire a druidanő felnevetett, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam, és meg se próbáltam eltitkolni.
- Akkor jó. - Mondtam, majd a még mindig elöl lévő kardomra néztem, és vissza a többiekre. - A tábor körül repkedő, és minket figyelő bagoly amúgy a tiéd? - Kérdeztem a nőt hirtelen, úgy éreztem, hogy ha valaki tudja a választ, akkor az ő.
- Éles az elméd, éjfi. A tündérek mondták. Ők képesek átjárni világok között, néha hoznak híreket. És igen, az állatok az enyéim. Szerettem figyelemmel kísérni az eseményeket. - Válaszolt mindkettőnknek., Damien pedig eközben máshol járt még fejben.
- Érdekes lenne tudni a tündérek véleményét is a dologról. Nem kívánnak csatlakozni a tárgyalásokhoz, legalább egy képviselővel? Vagy őket nem érdekli, mi lesz velünk? Annyi tudás birtokában lehetnek. Biztosan sokan vannak, akik álmodoznak arról a világról, akik nem tudtak átmenni, pedig szerettek volna. Vagy, akik csak kíváncsiak.
A kultisták megemlítésére csak bólintottam, mintegy megerősítésképp.
- Nos, én láttam azt a világot, nem túl vonzó, ha engem kérdezel… - Morogtam Damiennek válaszul. Még tisztán emlékszem arra a nőre, aki rengeteg dolgot megmutatott, amikor tündérek voltunk, és cseppet sem volt vonzó látvány. - És szerintem őket nem nagyon érdekli, hogy velünk mi lesz, jól elvannak egyedül. - Tettem hozzá, ahogy eszembe jutottak a különböző évszakok birodalmai. Leo pedig hosszas hallgatás után megvakarta az állát, és megszólalt.
- Talán nem árt, ha erről te is tudsz. Mélységi szekták tagjait láttuk, s még többen vannak itt, egész biztos. Terveznek valamit, noha nem tudom mit. Gondoltam… nem árt, ha mindenekelőtt te tudsz róla. Van elég gondunk így is. - Mondta kicsit elbizonytalanodva. A hír hallatán a nő elsápadt, de végül csak megértően bólintott.
- Végülis érthető, csoda is lett volna, ha fivéreink és nővéreink közül senki sem esett volna áldozatul a fenevadaknak. Tőlünk is voltak néhányak, akik a keleti elme uralma alá estek és elvándoroltak egészen a smaragd piramisig. De akik az ő szolgálatukba álltak már régen nem hozzánk tartoznak. Őket már csak az érdekli, hogy mestereik érdekeit képviseljék, ezeket pedig nem fogjuk meghallgatni. Bármit terveznek, az nem a mi érdekünkben történik, csak a sajátjukéban. Nem tudsz többet erről, gyermekem? - Kérdezte Leot, aki a nőhöz hasonlóan határozottan válaszolt.
- Nem. Azonban ki fogom deríteni. Csak szerettem volna a kíváncsiságom elűzni. - Jelentette ki.
- Smaragd piramis? - Kérdezte Damien értetlenül. - Az a probléma, hogy ők is fajtársaink, és mi sem egyszerűbb egy faj elítélésekor, mint rámutatni azokra, akik a legradikálisabban viselkednek? Ha a mélységiszolgák valamiféle rossz fát tesznek a tűzre, mi, tündék leszünk azok, kollektíve, akiket elítélnek miattuk. - Tette hozzá. Én osztottam a kérdését, viszont a kőkör környékén mozgolódást láttam, ami jobban felcsigázott. Nem láttam pontosan, hogy mi történik, de sok évnyi katonai tapasztalat mondatta azt velem, hogy nem táncolnak. Két marokra fogtam Fragarachot.
- Rosszat sejtek… - Morogtam jól hallhatóan, ahogy a kör felé meredtem. - Meg tudod nézni a madaraiddal, hogy mi folyik? - Fordultam hirtelen Caireen felé. Ez mindenképpen biztonságosabb módszer.
- És akkor mit javasol? Mit kezdjünk a fenevadak szolgáival? Azokkal, akik nem azért vannak itt mert a tündék javát akarják? - Kérdezte, én viszont úgy éreztem, hogy tudom a választ, és erős sejtésem volt, hogy nem nekünk kell az első lépést megtennünk. Caireen rám nézett, és bólintott: felrepült két baglya, és a kőkör felé szálltak, majd megadta azt a választ, amit a legkevésbé se akartam hallani, de a leginkább számíthattam rá.
- A két sötét tünde barátotok és a druida bajban vannak... - Mondta. Leo kizökkent a határozottságából, és feldúltan előrelépett. - Ezt majd később folytatom. Köszönjük az útmutatást! - Mondta, és a zsebébe túrva elindult.
- Attól tartok, meg kell védenünk magunkat ilyen esetben.. - Tette hozzá Damien is, ahogy kivonta a fegyverét, és elindult.
- Akkor mire várunk? Hadd szóljon! Mindenki a kőkörhöz! - Üvöltöttem el magam, aztán határozottan elindultam Crispinék felé. Végre valami történik.

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Sangarinus a sátrába invitál és bort tölt két kupába, majd leül egy felállított nagyon kényelmes székbe, majd int, hogy üljek le én is.
- Azt hallottam a többiektől, hogy sok barátod van. Többek között az a lelkesen érvelő éjfi aki azt akarja, hogy költözzünk be az erdőbe, de a felszólaló hölgy is ott volt a társaságban, aki meg előállt azzal a nevetséges ötlettel, hogy Hellenburg csak úgy falvakat ad nekik. - néz rám kérdőn.
Nem értem, hogy mire ez a nagy figyelem, vagyis a püspök részéről értem, hogy fontos neki a tünde nép sorsa, de hogy rám is pazarolja a figyelmét.......
- Igen.... - szedem össze magam, hiszen arra nevelnek, hogy legyek határozott és nem a rendfőnök előtt kéne elbuknom. - igen jól értesült uram. - pillantok ki a sátorból, ahol az engem figyelő tündét sejtem és gondolatban nem sok jót kívánok neki. - Régi ismeretségek ezek, bár a tünde .....hölgyet, akiről beszél csak itt ismertem meg. Cynewulf-al azonban már védtük egymás hátát régebben, többször is.
- Nagyszerű. Nekem ez a Cynewulf eléggé főkolomposnak tűnik itt, aki a leghangosabban kampányolt Finsterwald mellett. Állítsd mellénk, őt mindenképp, ha a barátait is, akkor még jobb. - szinte érzem a ki nem mondott szavakat, parancsot erre aligha adhatna, de annak kutya legyek, ha nem annak szánja, majd felsóhajt. - Talán nem közöltem a lovagjaimmal a hosszú távú terveimet, de igazat mondtam a gyűlésen. Valóban a népünk javát akarom, és ez az ami a legjobban szolgálná, egyet értesz nem igaz? Ehhez viszont az kell, hogy ne kampányoljanak hangosan az átkozott erdő mellett, vagy az Úr ellen. Pénz, föld, amit akar, nem akadály, de minket támogasson, ne őket.
Figyelmesen hallgatom a püspök szavait, ami a történtek után nem mondanám, hogy meglep. Én Norven atyától sok mindent tanultam, többek között tudom, hogy szeretett volna megvédeni az udvari intrikáktól, de azt sem akarta, hogy tudatlan legyek. De akár tudtam róla, akár nem, sosem volt kedvemre. És most a közepébe cseppentem és majdnem, hogy parancsba kaptam, hogy "bármi áron" győzzem meg Cyne-t, hogy álljon Sangarinus mellé.
- Uram, szerintem lehetetlent kér tőlem. Régen talán még a barátomnak is mondtam volna Cynewulfot, de..... megváltozott. Beszélgettünk és nem kedveli az északiakat, főleg nem amit ez az egyenruha képvisel, még ha el is fogadja, hogy akkor az erdőben nem tündék támadtak tündékre. A véleményére pedig mindenkinek joga van, nem? - nézek rá kérdőn, hiszen egyenes embernek ismerem.
- Értékelem az őszinteséged Jozef, és valóban, a véleményéhez mindenkinek joga van. Ám itt most ennél jóval több forog kockán. Ha más nem, nekem a is elég ha elteszed az útból, hogyha nem mellettünk beszél, hát ne beszéljen senki mellett.
Hát ha azt mondom leesik az állam a kapott választól, akkor keveset mondok. Inkább azt mondanám, se köpni, se nyelni nem tudok, a püspök szavai úgy vágnak gyomron, hogy egy kis ideig csak némán meredek rá, hitetlenkedve.
- Mármint......., hogy ....úgy? - intek a kezemmel valami bizonytalan mozdulatot téve a torkom felé, - Úgy tegyem el az útból? - a végén szinte már csak suttogok. Aztán a csalódást felváltja az undor, de most igyekszem, hogy ne üljön ki semmi az arcomra. - Erre azt hiszem, nem én vagyok a megfelelő embere, "uram". Tisztelem Önt és a javaslata ésszerű, így mellette állok ~ álltam ~ de én a rend és igazság fenntartására esküdtem.
Sangarinus nevetésben tör ki.
- Nem kértelek rá, hogy öld meg a barátod, hát miféle szörnyetegnek nézel engem? Ha azt látod az egyetlen módnak megteheted, de ennél lehetsz kreatívabb is. Még mindig az lenne a legjobb, ha mellettünk állna. De rendben, ne szaladjunk ennyire előre. Nincs olyan, akire nem lehet nyomást gyakorolni. Kezdetnek elég, ha kideríted hogyan.
Amennyire ez egy sötét tündétől csak lehetséges, elvörösödök, hogy ennyire félreértettem. Valószínűleg jól elástam magam most előtte, még ha most jót is kacag rajtam.
~ Olyan ostoba vagy Jozef! ~ szidom magam. Nem szeretném a lovagok közül is kirúgatni magam.
- Bocsásson meg atyám! - hajtok gyorsan térdet. - Csak olyan furcsa, hogy ennyien vagyunk itt és mindenki mást akar, pedig a javaslata egyben tarthatna minket. - próbálok javítani. - Mindent meg fogok tenni, hogy az Ön ajánlatát vegyék nagyon komolyan és támogassák. - ígérem, bár továbbra is kételkedem, hogy Cyne-vel zöldágra vergődnék. Ravaszabb nálam, na meg gyakorlatom sincs ilyen fajta "feladatokban".
De az előbbi leszereplésem után mindent el akartam követni, hogy helyrehozzam.
Sangarinus még mindig jó kedvében van, így kedélyesen bólint felém.
- Jól van. Elhiszem, hogy meg fogsz tenni mindent. Elmehetsz. - mondja és int, hogy távozhatok.
Örülök, hogy nem vette magára a szavaimat és elbocsát, de valahogy érzem, hogy elvárja, hogy ezek után valamivel majd előálljak. Viszont .....én nem vagyok ebben túl jártas. Hogy lehet megtudni valakiről, hogy mi a gyenge pontja, hogy mi az amiért hajlandó megváltoztatni sziklaszilárd elhatározását, hogy milyen jó lesz nekünk az erdőben......?
~ Talán találnom kéne Brian-hoz hasonlókat, akiknek valakiét elragadta az erdő ok nélkül.....Cyne, nem ostoba, ha felméri a veszélyeket, akkor talán meggyőzhető....~
Kisietve a sátorból a szemem a zsoldost keresi, de közben már annyian táncolnak, ünnepelnek és össze-vissza mászkálnak, hogy képtelenség megtalálni így. Arrafelé sétálok, ahol legutoljára láttam és megkérdezek pár ott lévőt, hogy látták-e. Némi idő után valaki határozottan azt mondja, hogy Cyne az arkdruidát kereste és az meg a kőkörnél van. Így én is arrafelé vettem az irányt. Meg is látom őket, ahogy beszélgetésbe merülnek. Némi habozás után közelebb megyek és köszönésként meghajtom a fejem az idős druida felé.
- Bocsánat, csak Cynewulffal akartam beszélni, de ha zavarok, akkor megvárom odébb.
A druida széles mozdulatokkal int felém közelebb invitálva.
- Gyere csak fiam, gyere. Lovag vagy, igaz? Tudjátok, én csak azt szeretném igazából, hogy a népünk együtt maradjon, mert csak akkor maradunk fent. Nem számít hol. Csak attól félek, hogy feloldódunk és elfelednek minket, mesekönyvek sárga lapjain leszünk ott csupán. - sóhajt fel.
- Igen, lovag vagyok, vagyis csak leszek. ~ már ha nem szúrom el most az életem ~ és nekem sincs más vágyam uram, csak ez. - bólintok a druidának. - Viszont véleményem szerint már visszalépés lenne, ha úgy élnénk, mint az őseink, hiszen a világ változásait nem kerülhetjük el.
Cyne fürkészően futtatja végig rajtam a szemét.
- Mondd csak, mit szeretnél, Jozef. Kivéve, ha négyszemközt akarod elmondani, akkor... - áll fel, készen rá, hogy elvonuljon velem.
Bólintok Cyne-nek, hogy értékelem a készségét.
- Nem feltétlenül kell négyszemközt beszélnünk, semmi titok nincs ebben, sőt.......az arkdruida talán még segíthet is. Többet szeretnék tudni az erdőről és, hogy mi a híre, akartak-e már megtelepedni ott fajunkból és Caireen-éken kívül sikerült-e valakinek? - néztem az öregre.
- Caireenéken kívül még senki sem próbálkozott, de nekik sikerült. Ám nekik is csak azért, mert hajlandóak voltak visszatérni egészen a gyökerekhez és feladni a civilizáció minden vívmányát. Bár az ő törzse mindig is így élt, a világ kezdete óta. Együtt a természettel, elutasítva mindent, ami nem oda való. Annyiban értek vele egyet, hogy az erdőben nem választhatnak szét minket az emberek konfliktusai, amihez valójában nekünk semmi közünk. Ám megértelek téged is, lovag-fiam, hogy nehéz feladni az itteni életformát. Anélkül viszont... Észak és Dél szét fog tépni minket is, legalább ketté, és ez az ami ellen én küzdök. - sóhajt fel az öreg druida szomorúan. - Talán szerinted ez visszalépés, és megértem miért gondolod így. Bármi is lesz végül áldozatokat kell hoznunk, kérdés, hogy milyeneket? Én már öreg vagyok fiaim. Ezt az áldozatot a fiataloknak kell meghozniuk.
Pont erre számítottam! Éppen ezért eszem ágában sincs visszaköltözni az erdőbe. Elképzelni sem tudom mit csinálna ott ennyi tünde, akik már régen a városokban, emberek szokásait átvéve élnek. Viszont nem is találok támogatásra az arkdruida által, mert ő láthatóan bármit elfogadna, egyik oldalt sem részesítve előnyben. Azon gondolkozom, hogy miként fogalmazzam ezt meg Cyne-nek, amikor észlelem a szemem sarkából a mozgást és ezzel egyidejűleg meghallom a férfi szavait:
- Ne mozdulj, Jozef, csak beszélj tovább a druidához és nevess, mintha valami jó viccet súgtam volna neked - hajol egészen közel, szinte a fülembe súgva a szavakat, aztán hangosan felkacag, mintha valami vidám dolgot hallott volna.
Ezek szerint Cyne is látta és nem számít semmi jóra.
- Öööö......Szerintem, sokkal több áldozatot követelne az erdő, mint azt elképzelnék azok, akik valamiféle idilli hazát képzelnek oda. - próbálok eleget tenni a kérésének, miközben erőszakkal kell a kezem a kardomtól távol tartani.
Aztán valami megint suttogni kezd a fülembe, de ez már egyáltalán nem a bérgyilkos, majd az arkdruida hirtelen felpattan,
- A fenevadak szolgái... - suttogja az öreg. - Nem mondtad fiam, hogy ők jönnek értem... - villan a tekintete Cyne felé.
- Nos...lehet, hogy pár részletet kifelejtettem menet közben? - nyögi ki a férfi. - Jozef, védd a druidát. - kezd forgolódni, gondolom a hang forrását keresve.
- Hogy mi? - kérdezem én meg értetlenül, de a kardom már a kezemben van és kész vagyok mágiát is dobni, ha kell. - Hogy, hogy jönnek érted?
Valamiből kimaradtam? Valószínűleg Cyne mondott az előzőekben az arkdruidának valami ilyesmit és ha jól kombinálom, akkor ez most valamiféle merénylet lenne? És vajon a fenevadak szolgái kik lennének mások, mint a kultisták! Ó, hogy már lépni sem lehet tőlük, hogy ne botoljunk beléjük!
Persze várható volt, hogy nem csak a "jó szívük" miatt jönnek csatlakozni a nagy "családhoz".
- Jó, védem, de egyelőre nem látok semmit. - morgom és igyekszem a hátam mögött tudni az öregembert.
Bár készülök rá, mégis váratlanul ér, amikor egy csáp rántja ki alólam a lábam. Elég nagyot esek, mert csak fél kézzel tudom tompítani a zuhanást, de egy pillanatnyi kétségem sincs, hogy kik a támadók. Látom, hogy az arkdruida is előretántorodik. Őt is megtámadták! Nem késlekedhetek, még mielőtt megpróbálnám a kardommal elvágni a csápot az mágiámat, az Úr Fényének erősebb változatát hívom segítségül, remélve, hogy ez ad egy kis időt mindegyikünknek.
Hirtelen fényeső kezd hullani az égből, ami lecsap az arkdruidát megtámadó mélységi szolga fejére, akit közben az sikeresen ledobott magáról.
Több felől is, ahová a Szent Fény lecsap ordítások, sikoltások hangzanak fel és az én bokámról is eltűnik a csáp szorítása.
~ Tehát többen vannak! ~ vonom le a nem túl boldog következtetést.
Hát ha más nem ezek már csak felhívják az itt történtekre a figyelmet és kapunk erősítést is. De addig is igyekszem lábra állni, hogy lássam mi a helyzet. Egy pillanatra látom pár vörös köpeny feltűnését, ami megkönnyebbült sóhajt vált ki belőlem. Sangarinus ezek szerint gyorsan reagált.....

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor
- Szóval, Te is azt akarod, meg mi is, meg hidd el még nagyon sokan mások, hogy beköltözzünk az erdőbe, a természetes közegünkbe. Ehhez az kell, hogy a népünk is lássa, se a déliek vendégszeretete, se az északiak alamizsnája nem jó, mert meg fog osztani minket. Látniuk kell. Tehát a terv, hogy össze kell ugrasztanunk a lovagokat és a tünde légiót...
Érkezett a felvetés a testvérektől és mindketten olyan hevesen bólogattak hozzá, hogy azt hittem, mentem leesik a fejük a helyéről. Az első gondolatom az volt, hogy ez még akár működhetne is. Olyan jó lenne látni, ahogy az Ordo emberei elvesztik minden csepp kis hitüket a népünk szemében. Árulók voltak, legalábbis az én szempontomból mindenképpen. Az Idegen Istent szolgálták, mert az hatalmas volt, és mert az Isteneink már rég elhagytak minket, csak a Hold maradt meg nekünk utolsó nyomaként annak, hogy egy másik világban sokkalta hatalmasabbak voltunk. Arcomon egy gonosz vigyor jelent meg, amelyet eltakartam előlük. Óh, igen...talán erre lesz szükségünk. Azonban, ahogy tovább gondoltam a dolgokat, rájöttem, hogy valami kis bibi van ezzel a tervvel, amelyről valószinűleg a nagy igyekezetükben megfeledkeztek. Ez pedig az, hogy ha a két csoport egymásnak ugrik, akkor olyan dolgok is bekövetkezhetnek, amelyek viszont már egyáltalán nem áldásosak. Akármennyire is az erdőt akartam választani és akartam, hogy a népem válassza...vannak árak, amelyeket még én se fizetnék meg. Az, hogy páran meghalnak, míg az erdőt meghódítjuk - vagy az hódít meg minket - az még okés. Ezt az árat vállaltam volna. Azonban ez sokkalta nagyobb léptékű pusztítást jelentene - már mint az Ő ötletük - és ehhez már annyira nem volt gyomrom, s ennek a kételyemnek hangot is akartam hagyni, hátha rájönnek, hogy valami nincs teljesen rendben.
- Valami ilyesmire gondoltam én is...bár nem egészen erre. Összeugrasztani a két felet csak annyit érne el, hogy lemészárolnák egymást és sokan rekednének a kereszttűzben. A halottak láttán csökkenne a morál és sokan menekülőre fognák a dolgot még azelőtt, hogy egyáltalán bármelyik fél is kikerülne győztesen, vagy döntést hoznánk. Abban egyetértek, hogy alá kell ásni a két oldal szavahihetőségét, de egy polgárháború...? - bizonytalanodtam el. Nem, az határozottan nem lenne egy jó kimenetel. - Az nem lenne annyira jó döntés. De egyelőre kiváncsi vagyok arra, hogy Ti hogyan is akarnátok egymásn torkának vezetni az Ordo-t és a Légiót.
Bár volt egy rossz érzésem, hogy nem hazug szavakkal és álinformációk elhintésével. Valami rosszra készültek, éreztem a zsigereimben. Én se voltam egy túlságosan "jó" alak, legalábbis ami a metódusaimat illették és pár egyed feláldozása meg se kottyant volna nekem - a lelkiismeretem már rég halott volt. Hajlandó voltam a múltban is és a jövőben is olyan döntéseket meghozni, amelyek a nagyobb jó felé vezetnek, viszont az oda vezető út piszkos megoldásokkal van kikövezve. De ezt azért nem tettem volna meg még én sem - és ez már nagy szó.
- Hogy elkezdik-e lemészárolni egymást, az rajtuk múlik. Elég, ha mindenki tudja, hogy nem megbízhatóak és bármire képesek, ehhez pedig...
- Meg kell ölni az arkdruidát. Ez az egyetlen megoldás - vette át hirtelen a szót Brianna, és a gerincemen jéghideg borzongás futott keresztül. Ezt most...most tényleg jól hallom? [color=#ff00ff- Az Ordo és a Légió egymásra fog mutogatni, mindenki más pedig tudni fogja, hogy egyedül az erdő az, ami biztonságos a népünknek.[/color]
- Neked ez, úgy gondoljuk, semmiség, és a druida is boldogan adná az életét a nagyobb célért - fejezte be az érvelést Brian.
A két testvér nagyon összhangban beszéltek, ezt az egyet legalább irigyeltem tőlük. A súlyos elmebajukat már kevésbé kívántam volna el tőlük. Az oké, hogy az én fejemmel is vannak kisebb-nagyobb problémák, de ez bocsánatos bűn azok után, hogy a testvérem lelke is bennem él, egy ideig egy beképzelt angyal lelkét is az ujjamon hordoztam és néha még a farkam is megszólalt...de hozzájuk képest én tökéletesen normális voltam. Megölni az arkdruidát? Ez még is...milyen agyament dolog? És hogy boldogan adná az életét ezért? Hát azt kötve hiszem. Egyre rosszabb előérzetem akadt a dologgal kapcsolatban. Mintha valami más is lenne még a háttérben, csak nem tudtam pontosan, hogy mi is az. Ennek pedig a végére kellett járnom, mielőtt valami katasztrofális következne be.
- Megölni az arkdruidát? Ezt Ti sem gondolhatjátok komolyan. De... - álltam meg egy pillanatra. Azt hiszem, hogy támadt egy ötletetm. -...még elgondolkozok róla. De addig is, beszélhetnék négyszemközt Brianna-val? Csak pár lépés távolságból, itt leszünk a szemed előtt, Brian. Csak valamit meg akarok kérdezni tőle, hogy teljes képet kapjak az ügyről.
Most a lányra volt szükségem. Brian-nal nem értem volna el semmit sem, de talán a lányt még rákényszeríthetem arra, hogy ki is mondja, mi a francot akarnak pontosan. A tervük túlságosan extrém volt és abban is kételkedtem volna, hogy sikerülne. Még ha az Ordo és a Légió egymásnak is esik, ahogy egymásra mutogatnának, a többiek csak menekülnének vagy pártot fognának. Nem hinném, hogy emiatt választanák az erdőt, hisz ott csak össze lennének zárva a többi tündével, akik ilyen tettre vetemedtek és már erőszakkal a lelkükben lépnének be az erdőbe. Nem...nem tudtam hinni nekik.
- A húgom tud magára vigyázni - vonta meg végül a vállát Brian, és ennek hallatára a lánnyal arrébb is sétáltunk. Na oké, most derülnek majd ki a dolgok.
- Mi az, amit meg akarsz kérdezni, de a testvérem nem hallhatja?
Óh, igazából a kérdéseket hallhatná, azzal nincs is baj, de nem hinném, hogy túlságosan örülne annak, ami most fog következni. Miközben pár lépéssel távolabb sétáltunk a türelmesen várakozó férfitól, előhúztam mellényem alól a nyakamban lógó láncot és az arra erősített ékkövet. Tudtam, hogy még hasznomra lehet ez a kis csecsebecse, s most nagyon is örültem annak, hogy magammal hoztam. Miközben megálltam Brianna-val szemben, a kezeimmel a nyakék körül matattam, hogy biztos ami biztos alapon alaposan felhívjam rá a figyelmemet és a lány rákoncentráljon. Amint ránézett, már a hatása alá fog kerülni s amint ez bekövetkezett, hát bele is kezdtem. Először óvatosan, hogy ne ijesszem el őt.
- Először is, személyesen még nem tudtam kifejezni részvétemet a bátyátok, Brandon halála miatt, hisz eddig csak Brian-nak mondtam ezt, túl sok minden lefoglalt a megjelenésedkor ahhoz, hogy ismét eszembe jusson. Nehéz lehetett...de túltettétek magatokat a dolgon, amely hatalmas lelkierőről ad tanubizonyosságot. Elismerésre méltóan erős jellemek vagytok - az eddigi tapasztalataim alapján ha valakinek hízelgünk, főleg egy nőnek, akkor fogékonyabbak lesznek az azt követő szavakra. Úgy érzik, hogy megbízhatnak a másikban, hogy együtt érez velük, hogy megértik őket. Kívánatosabbnak és megbízhatóbbnak akartam tűnni a szemében arra az esetre, ha kéne a nyakláncnak egy-két löket, hogy teljesen kifejtse a hatását. Amint ezt a lépést végre hajtottam, már keményebben ráléptem a témára. Ideje kicsikarni belőlük a válaszokat, amelyeket eddig elhallgattak előlem. - Miért pont az akrdruidát szemeltétek ki? Tényleg úgy hiszitek, hogy az Ő...likvidálása - választottam kevésbé erős és brutális szót a biztonság kedvéért. - ...meghozná a kívánt eredményt? Ami persze a tündék egyesítése egy szent cél mögött, ugye? Semmilyen más szándék nem fordult meg a fejetekben, gondolom én. Vagy mégis...?
Tudnom kellett. Leo figyelmeztetése megragadt a fejemben arról, hogy kultisták is vannak itt. Nem vethettem el annak a lehetőségét, hogy Ők ketten valakinek az irányítása alatt állnak. Biztosra kellett mennem, hogy azok a dögök most nem játszadoznak itt. Biztosra kellett mennem, hogy Brian és Brianna nem lettek kompromittálva és korrumpálva. De abban biztos voltam, hogy egy akkora zűrzavart, amelyet az arkdruida megölése és a két frakció egymásnak esése jelentene, a Mélységiek szívesen kihasználnának és tobzódnának az örömben. Ehhez nem volt se kedvem, se gyomrom asszisztálni. Aztán csak néztem a lány reakcióit. Először is elvörösödött a dícséret és bókok hallatára, így tudtam, hogy az ékszer hatással volt rá.
- Nos...köszönöm...Már sok hónappal ezelőtt történt, de még mindig hiányzik. Az arkdruida...Kézenfekvő. Kellően fontos személy, ám Caireen druidaasszonyra szükségünk van ahhoz, hogy megszelidítsük az erdőt. Mi csak szeretnénk biztonságosan élni. Hogy ne bántson minket, bemehessünk.
Csak bólogattam. Igen, mesélj csak. Beszélj és én mohón iszom csak a szavaimat. Azonban valami történt. A lány szemei kitágultak, a fejét rázta, mintha egy oda nem illő gondolatot akart volna kirázni a fejéből és...és a hatás megszűnt. Nyoma sem volt az előbbi kedélynek. Valami megtörte a hatást, de semmi külső hatás nem történt. Nem támadtam rá a lányra, amely ilyet okozott volna. Végig látta a nyakláncot, egyszer se vesztette szem elől. Végig óvatos voltam így még a verbális támadásról se lehetett szó. Pedig csak ezek törnék meg a hatását...vagy, még egy valami. Egy Bukott Angyal jelenléte, aki nem akarja, hogy a szolgája tovább beszéljen. Az arcom elkomorodott. Rohadjanak meg, még jó, hogy óvatos voltam. A rohadékok már elkezdtek játszadozni és engem szemeltek ki eszközüknek. Abból már pedig nem fognak enni.
- Tehát, benne vagy, vagy sem? - kérdezett vissza a lány határozottan.
- Értem- komorodott el az arcom a friss relevációk nyomán. Értettem, hogy itt már rég nem arról volt szó, hogy a tündék biztonságban legyenek, hanem hogy káoszt hozzanak a népünkre. Értettem és egyáltalán nem örültem neki. - Tehát mindenképpen abban látjátok a megoldást, hogy végezzünk Cormac-kal. S mi lesz, ha azt mondom, hogy nem vállalom el? Hogy tudnék-e végezni vele? Nem kétséges. Hogy akarok-e? Ha az az ára az erdőbe költözésnek, hogy vér folyjon a népünk körében, akkor találok más megoldást. Nem fogok merényletet elkövetni az arkdruida ellen, de valahogy megpróbálom aláásni első sorban Sangarinus szavahihetőségét. De vér nem fog a kezemhez tapadni ezen a szent helyen. Menjetek Hold Anya mélységes kegyelmével...
Mordultam rá a lányra és intettem a kezemmel, hogy most már mehetnek, a továbbiakban nem tartok igényt a társaságukra. A terv még mindig működhet. Még mindig kivonhatom valahogy az Ordo-t az ügyből, de ölni nem fogok. Szerettem volna, ha ezt civilizált és békés úton intézhetjük el, de lehet, hogy erre már nem lesz lehetőség. Nem akartam azt, hogy vér zúduljon itt patakokban, hisz az megnyomorítaná a népünket lelkiekben. Milyen új életünk lenne úgy, ha a régit vérontással fejeznénk be? Ha vérontással kezdődne? Nem hozna semmi jót, ebben biztos voltam.
- Kár, pedig bérgyilkos vagy, azt hittük, neked ez semmi. De ha Te nem teszed meg, hát megteszi más. Tényleg kár.
Felelte vissza szomorkásan a lány. "...pedig bérgyilkos vagy." Na és ezt vajon honnan tudták? A gyanúm egyre jobban beigazolódott. Csak néztem, ahogy a testvérpár eltávozik és én már tudtam, hogy mit is kell tennem. "De ha Te nem teszed meg, hát megteszi más." Na azt meg aztán nem fogom hagyni, hogy csak azért is véghez vigyétek a tetteteket. De egyben adtak egy jó ötletet. Na jó, azt nem mondanám, hogy annyira jó, de talán még működhet is. A tünde testvérek egy ajándékot adtak nekem: egy ügyet, amely mellett felsorakozhat az Ordo és a Légió is. Egy közös fenyegetést. Ha egymás mellett harcolnának, egymás oldalán és nem egymás ellen, talán meglátnák, hogy igen is tudnak együtt dolgozni és talán - de csak talán - elsimítaná a két csoport között húzódó ellentéteket. Én értettem, hogy a Légió miért fújtat az Ordo-ra, és valamennyire megértettem a Draconis álláspontját is. Ezt a kettőt kell valahogy összehoznom és még akár győzhetünk is. Győzhetek is. De előbb meg kell akadályoznom, hogy megöljék az arkdruidát, amihez előbb meg kell őt találnom, még hozzá minél gyorsabban! Nem is várakoztam túl sokáig - az idő most nagyon is szűkös volt és talán minden egyes másodperc számíthatott. Így aztán tündéről tündére kacskaringóztam, mígnem az egyikük elirányított Cormac-hoz és a kőkörhöz, így rögtön arra felé is vettem az utamat. Végül megtaláltam őt, ott, ahol mondták, meditációs pózban merengett. Hogy miről? Fogalmam sem volt. Talán a jövőről. Talán a múltról. Talán arról, hogy mennyire is meghajtotta őt a sült malac - már ha evett egyáltalán húst. Nem akartam őt megzavarni, de nem volt más választásom. A lépteim zajára aztán kinyitotta a szemét és amint meglátott, egy meleg mosolyal üdvözölt. Jajj, az a mosoly nemsokára az arcára fog fagyni, uram, úgy hogy még addig élvezze ki, amíg tudja.
- Miben segíthetek, bölcs az éjfik között?
- Bölcs? Ilyennel se sértegettek még - igyekeztem lazábbra és viccesebbre venni a formát, hogy oldjam azt a feszültséget, amely még nincs is közöttünk. Megkínzott arcomon bizonytalanság és szánalom suhant végig, ahogy az öreg testére néztem, aztán végül leültem vele szemben úgy, ahogy arra a lightleaf-i morcos druidaasszony tanított. Vajon vele mi lehet? Átment a népünkkel Anwnn-ba, vagy itt maradt? Soha se fogom megtudni talán. Nem is nagyon tudott érdekelni. Őszintén szólva örültem, hogy megszabadultam tőle. Morcos, marcona vén szipirtyó... Na de vissza Cormac-hoz. - Gondok aggasztanak engem, arkdruida - kezdtem bele, de nem tudtam biztosan, hogy miképp is folytassam. Aztán eszembe jutott, hogy a többiek hogy aggodalmaskodtak egy hülye bagoly miatt és most úgy éreztem, hogy nem bízhatok semmit sem a véletlenre, így jó alaposan körbenéztem. Azonban se madár, se más állat és hallgatózó tündefi se volt a közelben, így nyugodtabban folytattam. - Tudja, sok mindent megtennék azért, hogy az erdőbe költöztessük a népünket. Egy ideig azt hittem, hogy mindent megtennék. Az Ordo Draconis-t és a Tünde Légiót kibékíteni és egy közös cél égisze alatt egyesíteni azonban...nem tudom, hogy lehetne-e. Vannak mások is, akik mindent megtennének...és tényleg úgy értem, hogy mindent. Vannak, akik úgy gondolják, hogy egymásnak lehetne ugrasztani a két legnagyobb csoportot és erre találtak is egy nekik tetsző megoldást. Azt, hogy valaki merényletet követne el maga ellen és nézné, ahogy a két csoport egymásra mutogatva esnének egymásnak, hogy a kívül állók lássák, mennyire megbizhatatlanok és egyikük ötletét se pártolják. Egy bérgyilkost kerestek és találtak is a személyemben- ismertem be neki, hogy ki is vagyok. Talán számára nem akkora nagy meglepetés volt. Ki tudja, hogy miket tudott a vén csont...és nem szívesen hirdettem a kilétemet, de most az őszinteséget célravezetőbbnek találtam, mint a féligazságokat. - Csak azt nem tudom, honnan tudták a hivatásom. De mielőtt még rosszra gondolna: elutasítottam az ajánlatukat. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem: lehet, hogy más nem fog ennyit foglalkozni a moralitással és megteszik ezt a lépést. Az élete ezen a ponton nincs biztonságban, Uram.
Igazából még én se tudtam, hogy mit vártam ettől a vallomástól. Ha felcsattant volna és elküldött volna a bánatos fenébe, azt is megértettem volna. Ha összetrombitálja az egész népet és fedezékbe ment - megértettem és még támogattam is volna. Az arcán csak egy szomorkás mosoly jelenik meg, mintha beletörődött volna a dologba.
- Köszönöm fiam, hogy eljöttél és megosztottad ezt velem. Tudod, vérzik a szívem, hogy az emberek konfliktusa beszivárgott a mi soraink közé is. Ha meg akarnak ölni, meg fogják találni a módját, de nem adom magam harc nélkül - biztatott egy mosoly kíséretében. Hát még maradt benne harci kedv és potenciál. Reméltem, hogy nem csak a szavai nagyok, hanem tényleg tud magáról gondoskodni. Reméltem, mert én nem biztos, hogy meg tudom őt védeni egyetlen egy felszentelt éjgyilokkal. Azonban ekkor megjelent a színen egy másik szereplő. Jozef, az Ordo Draconis lovagtanonca. Talán most jobb is, hogy Ő jött. Rá talán hallgatna Sangarinus, ha össze kell csődíteni őket és rábírni, hogy együtt dolgozzanak a Légióval.
- Bocsánat, csak Cynewulf-fal akartam beszélni, de ha zavarok, akkor megvárom odébb.
- Gyere csak fiam, gyere. Lovag vagy, igaz? Tudjátok, én csak azt szeretném igazából, hogy a népünk együtt maradjon, mert csak akkor maradunk fent. Nem számít, hol. Csak attól félek, hogy feloldódunk és elfelednek minket, mesekönyvek sárga lapjaink leszünk ott csupán.
- Igen, lovag vagyok, vagyis csak leszek és nekem sincs más vágyam uram, csak ez - erősítette meg a szavait Jozef. - Viszont a véleményem szerint már visszalépés lenne, ha úgy élnénk, mint az őseink, hiszen a világ változásait nem kerülhetjük el.
A druida szavai egybe csengtek azzal, amit én mondtam Lance-nak. Kísértetiesen. Mintha hallotta volna a beszélgetésünket. Reméltem, hogy nem. Vajon hogy reagált volna arra, hogy a "bölcs éjfi" egy nefilimmel hált? Egyáltalán itélkezne miatta? Nem tudom és remélhetőleg soha sem derül ki, hogyan reagálna erre. Így hát csak bólogattam a szavaira, amelyekkel teljesen egyetértettem. Azonban ugyanakkor Jozef szavait se felejthettem el. Hát ezt hívnák fejlődésnek? Lépést tartani a korral? Maradiak lennénk, amiért az erdőbe költöznénk vissza? Nem tudom...lehetséges. De abból a fejlődésből, amelyet az emberek képviseltek, nem kértem.
- Igen, ha az emberek között maradunk, feloldódunk. Ezt akartam elmondani a többieknek is, de kevesen hallgatnak rám - pillantottam Jozef-re, aki talán a legjobb példa volt erre. Vagy Lance a maga királyi eredetű kardjával. Fenébe, pedig Ő lenne a tökéletes szövetségesem ebben az ügyben, de Ő rá se számíthattam. - S valamennyire érthető az álláspontjuk. Az erdőbe való költözés sokaknak idegen érzés. Nem tudom, mit tegyek. De megoldjuk, valahogy mindig is megoldottuk- sóhajtottam fel, majd Jozef felé fordultam, hogy megtudjam, miről is akart velem beszélni. - Mondd csak, mit szeretnél JOzef. Kivéve, ha négyszemközt akarod elmondani, akkor...
Feltápászkodtam a földről, hogy ha netán félre akar vonulni, akkor már készen álljak rá. Vajon ismét megakar győzni a saját igazáról? Tudhatná, hogy az nem fog bekövetkezni, ahogy tudtam azt is, hogy én se győzném meg őt a sajátomról. Felesleges beszédnek tituláltam ezt, de nem akartam faragatlan lenni most. Meg hát, addig is elterelné a gondolataimat a közelgő fenyegetésről. Akárhogy is történt, elhatároztam, hogy a továbbiakban a druida közelében vagyok, hogy megvédhessem őt, ha bekövetkezne a legrosszabb.
- Nem feltétlenül kell négyszemközt beszélnünk, semmi titok nincs ebben, sőt... - szakította meg a mondatát, ahogy a druida felé nézett. Vajon mire készül most a lovagtanonc?- ...az arkdruida talán még segíthet is. Többet szeretnék tudni az erdőről és hogy mi a híre, akartak-e már megtelepedni ott a fajunkból és Caireen-ken kívül sikerült-e valakinek?
Azt hiszem, hogy tudom, mire akar kilyukadni. A továbbiakban is fenyegetőnek és veszélyesnek beállítani az erdőt. Ezzel nem vitatkoztam. Senki sem tagadta, hogy veszélyes. Senki sem tagadta, hogy szinte meg kéne alázkodnunk Finsterwald előtt, ha be akarnánk oda költözni. Vajon előttem akarja elsötétíteni az erdő hírét vagy éppen azt akarja hallani, hogy igen, sikerült valakinek...elbizonytalanodott vagy engem akart elbizonytalanítani? Nem tudtam.
- Caireen-éken kivül még senki sem próbálkozott, de nekik sikerült. Ám nekik is csak azért, mert hajlandóak voltak visszatérni egészen a gyökerekhez és feladni a civilizáció minden vívmányát. Bár az Ő törzse mindig is így élt, a világ kezdete óta. Együtt a természettel, elutasítva mindent, ami nem oda való. Annyiban értek vele egyet, hogy az erdőben nem választhatnak szét minket az emberek konfliktusai, amihez valójában nekünk semmi közünk. Ám megértelek téged is, lovag-fiam, hogy nehéz feladni az itteni életformát. Anélkül viszont...Észak és Dél szét fog tépni minket is, legalább ketté, és ez az, ami ellen én küzdök - látni lehetett az arkdruida fáradt, öreg arcán a szomorúságot. Vajon mennyi mindent élhetett már meg ezen a földön? Vajon kiket veszíthetett el a Kivonulással? Nem mertem rákérdezni. - Talán szerinted ez visszalépés, és megértem, miért gondolod így. Bármi is lesz végül, áldozatokat kell hoznunk, a kérdés, hogy milyeneket? Én már öreg vagyok, fiaim. Ezt az áldozatot a fiataloknak kell meghozniuk.
Hallgattam az öreg beszédét, azonban valami más jobban lefoglalt. Mintha valami mozdult volna az árnyakban. Egy gyors villanás. Először azt hittem, hogy csak a fáradt elmél játszadozik velem. Hogy képzelődök. Azonban amikor a kőkör másik oldalán ugyanúgy mozgást érzékeltem, az összes szervem vészriadót fújt. Valakik ott osonnak az árnyakban, gyorsabban, mint ahogy azt egy gyanútlan és céltalan lény - tünde - tenné. Valami készülődik...talán már rögtön támadnak is Brian-ék? Ennyire gyorsan? Kiélesítettem a látásomat, hátha elkapom azt, hogy mi a franc is történik ténylegesen, azonban akármennyire erőltettem a szememet, sokkal többet így se láttam. Egyszerűen bármi is volt ott, a tűz fényén kívül, túl gyors volt a szememnek. Fenébe. Inkább csak közelebb hajoltam Jozef-hez, hogy figyelmeztessem a bajra. Ő nem tudott Brian-ékről és az összeesküvésükről, és nem akartam azt, hogy felhívjam a figyelmet magunkra és arra, hogy tudom, legalábbis sejtem, mi van készülődő félben.
- Ne mozdulj, Jozef, csak beszélj tovább a druidához és nevess, mintha valami jó viccet súgtam volna neked.
Láttam, ahogy Jozef keze majdnem hogy megindult a kardja felé, azonban végül megőrizte a hidegvérét és a megbeszéltek szerint folytatta tovább a beszédet, miközben próbáltam kideríteni, hogy mi is folyik itt pontosan.
- Öööö...szerintem sokkal több áldozatot követelne az erdő, mint azt elképzelnék azok, akik valamiféle idili házat képzelnek oda.
Csak fél füllel figyeltem arra, hogy mit is mond Jozef. Csak egy gyors, suhanó árnyék. Ennyit láttam. Egy vékony alak. Aztán már csak a suttogást hallottam a fejemben. Egy suttogás, amelyet már párszor megéltem az életemben és rögtön tudtam, hogy a gyanúm teljesen jogos volt. Mélységiek és a szolgáik. Ez pedig baj volt. Nagyon nagy baj.
- A fenevadak szolgái...Nem mondtad fiam, hogy ők jönnek értem...
- Hogy mi? Hogy hogy jönnek érted? - lepődött meg Jozef. Na igen, neki elfelejtettem megemlíteni ezt a kis részletet...
- Nos...lehet, hogy pár részletet kifejeltettem menet közben? - nyögtem fel a druida "vádjára" miközben a szemem már megoldást keresett. - Jozef, védd a druidát.
- Jó, védem, de egyelőre nem látok semmit.
Kértem meg a fajtársamat, miközben nézelődtem és végül a tekintetem megakadt látómezőn belül három sötét tündén. Idősek voltak. Legalábbis velem vagy egyidősek vagy némileg öregebbek. Talán elég idősek ahhoz, hogy ismerjék a népünk régi dallamait, a suttogást, amelyet csak mi ismerünk és csak mi hallunk. Reménykedtem benne, hisz Ők lehetnek a kulcsai annak, hogy túléljük ezt az egészet. Tekintetem rájuk szegeződött.
~ Az arkdruida élete veszélyben forog. Értesítsétek az Ordo-t és a Légió embereit. Erősítésre van szükségünk és védelemre. Mindkettőjükére.~
"Szóltam" rájuk. Imádkoztam Hold Anyára, hogy hallják meg a suttogásomat. A három fej egyszerre fordult felém, mintha csak dróton rángatták volna őket...aztán már rohanni kezdtek is a táborok felé. Megnyugodtam. Oké, akkor még talán van esélyünk a túlélésre. Viszont sokat nem volt alkalmam ezen gondolkozni, hisz hirtelen több dolog is történt egyszerre. Láttam, ahogy Jozef alól kirántja valami csáp a lábát és most a földön fetrengett...éreztem, ahogy valami eltalál. Fájdalom áradt szét a testemben, ahogy a bal vállam szinte azonnal használhatatlanná vált és ezzel ugyebár a kezem is. Akármi is volt az, az folyamatosan taszított hátra. Próbáltam küzdeni ellene, kétségbeesetten, hisz láttam, ahogy a druidára is ráugrik egy mélységi szolga. A fenébe....a ROHADT BÁNATOS FENÉBE!
- Oooh you fuckers! - förmedtem fel, miközben próbáltam szabadulni.
Aztán sikerült. A fenébe is, nem tudom hogyan, de sikerült kiszabadulnom a folyamatos nyomás elől egy oldalra vetődéssel. Szédelegtem, a bal kezem használhatatlan volt, lassú voltam és gyenge, így csak nézhettem, ahogy a druida körül indák jelennek meg, amelyek lerángatják róla a dögöt...így csak láthattam, ahogy gondolom Jozef közreműködéséből valami csodálatosan fényes jelenések hullanak alá az égből, eltalálva a dögöt és rögtön ki is végezve azt...így csak hallhattam, ahogy a sötétben további nyőgések és fájdalomkiáltások zendülnek fel. Nem tudtam, hogy mi a franc akart ez lenni Jozef részéről, de legszívesebben megölelgettem volna és ha nőből lett volna, hát most itt helyben letepertem volna....de éreztem, hogy a bulinak még nincsen vége, és a fényesen világító égi jelenések fénye alatt elbizonytalanodtam és félni kezdtem, ahogy a kezdeti harci láz hirtelen hagyott alá, mintha csak jéghideg szél fújt volna keresztül a világon. Mi fog eztán következni? Oh....Hold Anya irgalmazz nekünk. Hold Apa adj erőt...mert nem tudom, hogy bennem mennyi maradt!


_________________
[Frakcióküldetés]What future brings...(V.I.Sz. 821 Nyár) - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

Freia Suntide

Freia Suntide
Tünde Gárdista
Tünde Gárdista
Miután megvolt a nagy megbeszélés Noira és én elindultunk, hogy egy éjjeli pihenőhelyet találjunk magunknak. Nem is nagyon volt hiány az ilyenekből, hiszen rengeteg sátrat és hasonlókat láttunk a tömeg közepe felé menet. Azonban mielőtt még nyugovóra térhetnénk három nagyon gazdagnak kinéző tünde lépett elénk.
- Kisasszonyok! Egy szóra, ha szabad. -Mosolyog ránk nyájasan az egyik tünde férfi, aki  a másik két társával együtt nagyon hasonlóan néztek ki.. Vörös hajuk van és zöld szemük.
- Miben segíthetünk –kérdeztem meg egyszerűen tőlük.
- Hallottuk, ahogyan a tanácsban beszélt, kedves... Ohh, milyen faragatlanok is vagyunk. A nevem Seamus Fairbranch, néhai királynőnk Amelie másodunokatestvére, ők pedig kuzinjaim anyai ágról, Aengus és Maab. Mutatott a nőre és a férfire. - Igazán megihlettek minket a tervei és gondoltuk némi áfonyabor kíséretében mesélhetnének róla bővebben.
-Én pedig Freia Suntide, ő itt mellettem Noira Floinn. –mutatkoztam be nekik. - Mit szólsz hozzá, menjünk velük iszogatni egy kicsit?
- Én nem szeretnék inni.  Inkább táncolnék. –Felelte Noira, ami kicsit bátornak és hogy is mondjam… Inkább szórakozás, ahol nem nagyon lehet ilyen komoly dolgokról beszélni, de mivel ezt mondta…
- Inni, táncolni, amihez csak kedvük van kedves Freia és Noira! -Tárta szét a karját teátrálisan Seamus. Aengus, a kuzinja aki fiatalabbnak tűnik meg is hajol Noira felé, és kezét nyújtja, hogy táncba vigye. - És ön kedves, Freia? Táncol?
- Igen, köszönöm. –Fogadtam el a felkérést és egyenesen a táncparkett felé vettük az irányt.
- Milyen jó is, hogy mi itt mind összegyűltünk...- Mondja Seamus, miközben haladunk a parkett felé. - Tudja emlékeztet engem őfelségére.  Volt valaha a fővárosban, kedves Freia?
- Igen én is nagyon örülök neki, hogy sikerült összejönnünk ennyien, én nem hittem volna, hogy ennyien jönnek a hívásra. Köszönöm, megtisztel és sajnos nem volt rá lehetőségem, tudja messze nyugaton laktam.
- Szép is volt, akkor régen a fák alatt bálokat tartottunk Zephyrantes tava csillogott a holdfény alatt.  
- Na és mondd Aengus honnan olyan ismerős a neved? –Kérdi meg a két nemestől Noira, amire egy szép választ is kapunk.- A nevemet a régiek egyik istenéről Aengus Ógról kaptam, aki a szerelem egyik istene volt Eyre-n és most is az Annwn-ban. A Fairbranch pedig a régi királyi család neve. Maradtak tündék itt a legnemesebbek között is. Hiszünk benne, hogy még tündökölhetünk, anélkül, hogy úgy élnénk egy erdőben mint az állatok…
- Oh, a szerelem istene, hát persze! –Vág bele a szavaiba a férfinak, majd ahogy az folytatja egyre több felismerése támad.
- A királyi család, persze azt tudtam ám!  Igen, az erdő elég civilizálatlan, még egy tanya is jobb tőle!  Ha sok nemes van, akkor miért pont minket néztetek ki?- Érdeklődik teljesen jogosan Noira, azonban én azt hiszem, hogy ennek valószínüleg ahhoz lesz köze, hogy mi felszólaltunk a nagy tömeg előtt.
- Azért titeket néztünk ki, mert hiába volt itt sok nemes, ők hallgattak, Freia viszont beszélt. Nem tetszik nekünk az erdő, sem észak, de az sem hogy csak tengődjünk az emberek között. Így olyanokat keresünk akik szeretnék megtartani a tündéket civilizáltnak, de nem is akarnak behódolni.
- Értem.  Kivel akarjátok majd felépíteni ezt a királyságot? Vannak kiszemeltek?-Érdeklődik Noira.
- Ez igazán szomorú. Szívesen megmutattam volna Önnek egyszer, de remélem lesz még rá lehetőségünk megépíteni egy új Zephyrantest és visszaállítani a királyságot, egy nemes királlyal vagy királynővel az élen.
- Higgye el, én is megnéztem volna szívesen, viszont abban igaza van, hogy amiket felsoroltak módok nem túl járhatóak szerintem, annyit érnének el, hogy akiknek nem tetszik azok elmennek a közösségből, márpedig én nem vagyok az erdőbe való. Ahogyan említettem is, olyan módot kéne találnunk, ami esetben az erdőben is lehetősége lenne a tündéknek, meg a városban is. –nagyon megforgattam a szavaimat, már már diplomatikusnak is mondható…
- Pontosan erről van szó, kedves Freia! Szerencsére megvannak hozzá a forrásaink, ám sok akadály van még, kisebbek és nagyobbak, amiket el kell hárítani.- Sóhajtott fel.
- Miféle akadályokra gondol? Mármint tudok én is jópárról, de kíváncsi vagyok a meglátására.
- Apró akadályok, kedves Freia. Tudja a többi nemes és az itt maradt lovagok nem bíznak bennünk, a királynő az utolsó években száműzött minket, így hiába próbálkozunk nem akarnak minket meghallhatni. A másik gond a terület. Fel akarjuk építeni az új Zephyrantest, de kérdés, hogy hol. Ki adna nekünk városnyi földet? Vagy kitől tudjuk elvenni? Nameg ott van az a druidanő, aki vissza akar alacsonyítani minket közönséges vadakká! Botrányos! –mondja már-már undorodva a férfi, amin kicsit meg is döbbenek, bár ezt nem mutatom ki nekik. Azonban ahogyan hallgatom ők amolyan bukott nemesek, hiszen száműzöttek és hasonló fontos dolgok elhangoznak közben. A túloldalt pedig: - Természetesen vannak. Önök ketten, először is. De meséljen magáról kisasszony. Biztos vagyok benne, hogy semmiben sem marad el társnője mellett, szépségben bizonyosan nem de szeretnék tudni többet is.
- Én egy tanyán nőttem fel és harcosnak tanultam mellette, kétlem, hogy jó szemmel néznék, ha ilyen asszonyt választanál, szerintem Freia tökéletesebb választás ilyesmire, sokkal felelősségteljesebb meg minden, nemrég vett a szárnyai alá engem is, hogy vigyáz rám. –mondja Noira és ha nem lennének most itt a táncpartnereink lehet még zavarba is jönnék a szavaitól.- Ugyan kedves Noira. A tanyán talán úgy volt ahogyan mondja de a fővárosban számos rettenthetetlen női harcos élt. Még Amelia királynő lovagjai között is számos nő volt, a legrendíthetetlenebbek, a legerősebbek. Brigitte Shadowthorn, az Equinox ikrek, Elinor és Loreena Wildwind, anya és lánya egyikük testőrkapitány, a másikuk lovag... Fantasztikus rettenthetetlen nők. Ha megépíthetnénk új Zephyrantest az új királyunk vagy királynőnk se becsülné kevésbé őket, sőt. Ráadásul... Senki sem mondja meg milyen asszonyt válasszak, csakis én.
-meséli el a sok-sok tünde hőst, akik nekem jobbára kiskorom gyerekmeséiből rémlenek csak fel. Valószínüleg tényleg nagy harcosok lehettek, bár azt hiszem egyikükkel sem fogok találkozni sosem.
- Nos, a harc a mindenem, főleg ha jó ügyért zajlik, a csillagtalan hosszú éjjelen is bátran küzdöttünk és védtük meg a város lakókat Hellenburgban Freiával.
- De... Kezdem el összeszedni a gondolatokat, miközben a fejemen átmegy az amit mondott. Nem erős szövetségesek az ügyben, de valószínüleg kapcsolati tőke van... valamilyen szinten. -gondolom van tervük arra, hogy hogyan lépjenek ezeken túl nem? –próbálom megtudni, hogy hogyan akarnak mégis átlendülni a problémáikon.
- A tervünk az, hogy megkeressük azokat, akik egyetértenek velünk először is. Ezért kerestük fel magácskát. Caireen druidát a legkönnyebb eltenni az útból, hiszen őt csak meg kell ölni. Végülis az is előre lépés, ám a többi... Ön mit gondol?
- Ha megöljük, azzal nem érünk el semmit szerintem, csak rögtön utálatot szereznénk, inkább megunk mellé kéne állítani nem igaz? –vágom rá a szavakat, amik először az eszembe jutnak. Sokmindent megtennék azért, hogy ne legyek az aki nem ment a többiekkel az erdőbe, de fajtársamat sosem ölnék meg. - Nem egymást kéne gyilkolnunk, arra vannak más szomszédaink is... azaz lesznek.
- Ha beköltözünk az erdőbe, akkor nem lesznek szomszédaink, nem igaz? Nade én nem ragaszkodom a merénylethez, Földanya látja a lelkem! Ha önök meg tudják győzni, az lenne a legjobb. Gondolja képes rá? Minket messziről elkerül.
- Tudtam én, hogy népünk leányai mindig megállják a helyüket. Az őseink harcosainak vére folyik az ön ereiben Noira. Mindig nagy öröm ilyesmiről hallani.
- Igen, az enyémben és Freiáéban is!  
- Szóval tőlem tökéletesebbet nem is találhatnál a jelek szerint.. Szóval miért is mondanék neked igent, van mit felmutatnod? Biztos mások is osztják a nézeteinket Freiával, hiszen akadnak még nemesek, akik uralkodásra vágynak. –kezdi pedzegetni Noira is a megfelelő szálakat. Hátha olyan infók hangzanak el, amik nekünk is hasznosak lehetnek.
- Ugyan, kedves Noira, hiszen nem kértem meg a kezét. Ön lenyűgöző nő, de én nem vagyok az a fejjel a falnak rohanós típus. Szeretnék, hogyha az ügyünket ilyen kiváló harcosok is támogatnák, mint kegyed.
- Nos nem ismerem őt annyira, hogy biztosra állítsam, de ezt mindenképp meg kell próbálni, mielőtt komolyabban lépnénk. –fejtem ki a férfinak. Semmi esetre sem mennék bele egy ilyen gyilkolásba, akkor inkább leszek száműzött, járjon ez bármivel is. Azonban Noira párja elég furán reagál, így kicsit még kellemetlenné fordulna a helyzet, szóval próbálom egy kicsit fordítani az ottani állást.- Kissé heves még nézzék el neki. Szomszédaink lesznek, az emberek mindig körbe fognak legyeskedni, mint molylepke a lámpást. -tény ami tény viszont nagyon szépen kikerülte a válaszadást.
- Igen, örülnétek a támogatásnak meg minden, mert egy az ügyünk, mint másokkal is nyilván, de nekünk ebből mi hasznunk lesz? Mert ahogy hallom a testvéred a munka nehezét ránk akarja tenni, hogy a mi vállunkat nyomja és már nem azért, de ha megoldjuk, mi is ha akarnánk a népünk élére állhatnánk, lehet találunk más nemeseket, akik mellénk állnának. Szóval miért pont ti?
- Azért, mert nekünk vannak meg a forrásaink, hogy támogassunk benneteket. Csak nekünk, mert már csak mi maradtunk itt a királyi családból, mindenki más elment Annwn-ba. Nem elég a gazdagság, az új város a népünk irányításra? Mi másra vágysz még?
- Nem azt mondtad, hogy vannak más nemes tündék is? Azok nem vagyonosak?  Én a legkevésbé sem vágyom gazdagságra és arra, hogy bárkit is irányítsak. Én csak harcolni akarok és egy békés kis tanyát, ahol eléldegélhetek tündék szomszédságában.
- Önre bizhatom hát ezt a nemes feladatot, kedves Freia? Mi addig további támogatókat keresünk.
- Igazuk van ebben Noira, talán nekik lenne elég forrásuk és bár most nem kedveltek lehet, hogy a nevük még jelent egyeseknek valamit. Ha vége a táncnak felkeresem akkor őt, és megpróbálom meggyőzni az igazamról. –ezután pedig véget ért a tánc én pedig egy feladatot kaptam még az estére…
- Én segítek neked Freia, legyen bárhogy. –mondja nekem Noira, ami megnyugtat. Másnem ketten hagyjuk fapofával ott azt a druidát.

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Leo hezitálás nélkül, heves tekintettel, elszántsággal a szívében indult meg. Egy konkrét embert keresett, akivel mindenáron beszélni szeretne: Cairen druidaasszonyt. Damiennek csak ennyit mond, amikor kérdően nézett felé.
- Beszélni akarok a régi klán druidájával. - ráhagyta, vele tart-e. Ha akar jön, ha nem nem, ő nem fogja kényszeríteni, hogy tartson vele.
Nyitott szemmel vágtázott a tündék sorai közt. Volt egy valaki, akin rajta akarta tartani a szemét, a kultista papnő, Serene. Most, hogy végre össze is gyűjtötte a bátorságát, hogy beszéljen vele, minél előbb ki akarta deríteni, mi is az a terv, amiről be akart neki számolni. Legnagyobb meglepetésére Damien követni kezdte őt. Leo úgy gondolta, valószínűleg elhagyja és visszamegy a többiekhez. De nem így történt.
- Tud róla valamit? Ismerte már korábbról is? – hadarta egymás után a krédéseit, meg sem várva, míg az elsőre választ kap.
A néhai gárdista hadat korábban is viselt, nem kellett útmutatást kérnie róla. Élt az emberek közt, meglepően sok évig, így ismerte annak a módját. Ám Finsterwald nem idegen volt számára, ezért is akarta a druida mestert megtalálni, hogy meséljen róla. Nem tetszett neki, hogy mindenki, köztük Damien is azonnal az egyik választás mellett kezdett el esztelenül kardoskodni, amint a druida mester eléjük tárta. Úgy dönteni valamiről, hogy nem is ismerik, ezt Leo arrogánsnak gondolta. Bár ő nem tudta, hova húz a szíve, de ez nem is volt fontos. Ő csak egy egyszerű tünde volt. Az ő kötelessége nem az, hogy eldöntse, merre induljon a nép tovább, hanem hogy segítse fajtársait megtalálni a helyüket, miután a döntést meghozták. Ehhez, hogy önmagát lenyugtathassa, ismerni akarta az összes helyet, ahová vándorolhatnak. S Finsterwald volt az egyeten, amit még sosem látott.
Leo erőteljes léptek közepette válaszolt. Nem igazán tetszett neki, hogy a sötét tünde így faggatózik, kellemetlenül érezte magát, ha így kell beszélgetnie, de udvariatlanság lett volna levegőnek néznie.
- Nem. Csak beszélni szeretnék vele. Megkérdezni tőle, hogy milyen volt a Sötét Erdő. - magyarázta neki tömören és határozottan. Nem szerette túlmagyarázni a dolgokat, attól csak belegabalyodik az ember a saját gondolataiba.
- Ez jó ötlet. Remélem, meg is hallgat minket. – felelte. Leo elmosolyodott. Úgy tűnik, Damien megnyugodott. Már nem érezte azt a kapkodást, sietséget a hangjában, mint korábban. Rendes ember ő.
A fákon számos éjszakai állat, köztük baglyok is csücsültek. Az egyikük egészen közel repült hozzá, szinte a szemébe bámulva. Nagyon furcsa látvány volt ez egy alapból félénk, emberkerülő madártól.
~ Erről a madárról beszéltek korábban. - gondolta.
- És te? Ismered ezt a madarat? – kérdezett vissza.
- Dehogy. Egy ilyen figyelt minket akkor is, amikor érkeztél. Nem madár ez, vagy ha az, irányítja valaki, gyanítom, druidák. Tudod, hol keressük a druidanőt?[/color]
Váratlanul, mintha csak őket hallgatta volna, a madár intett egyet. Mintha csak nekik szeretett volna válaszolni. Az egyik irányba mutatott, a afele kezdett repülni. Különös madár volt, s Leo viccesnek találta, hogy mekkora véletlen lenne, ha pont a druida mesterhez tartozna. Ahogy követték, hirtelen meg is pillantották őt. De ha ez a madár Cairen asszonyhoz tartozott, akkor eszerint egész végig Damient figyelte, és azokat akik vele voltak. Talán az egyik tagja a társoságnak több annál, mint amit mutatott. Leoban gyanú ábredt, ám gyorsan elhessegette. Majd ráér ezen később gondolkodni. Nem hagyta, hogy egy kósza gondolat hezitálásra késztesse.
- Cairen asszony... - torpant meg egy pillanatra, majd tisztelete jeléül szalutál. A tünde gárdában a druida mesterek feljebbvalónak számítottak, s bár sem az erdő, sem a gárda nem létezett már, s Leo sem volt tagja, úgy érezte, ennek a hagyománynak tiszteletet kell adnia. Az alkalom varázsa lehetett.
- Egy kérdéssel szeretnék önhöz fordulni... - mondta, ahogy szép lassan odaért. Ekkor pillantotta meg Lance-t, ahogy éppen vele beszélgetett - ...hm...elnézést, nem akartam félbeszakítani semmit. - mondta, ahogy hátrált pár lépést. Más beszélgetését nem volt illedelmes kihallgatni.
A druida mester, s Lanve még váltottak pár szót egymással, mielőtt intettek volna Leonak. Egy fegyvert nézett érdeklődő szemeivel Cairen asszony, egy érdekes kidolgozású kardot, nem sokkla azelőtt, hogy szólt volna.
- Mit tehetek értetek, gyermekeim?
Leo azonnal a lényegre tért.
- Egy kérdéssel szeretnék hozzád fordulni. - ismételte el magát, hogy összeszedhesse a gondolatait - Mesélnél nekünk az életről a Sötét Erdőben? - nézett rá határozott, magabiztos tekintettel.
A druida mester arca megkomolyodik, ahogy Leo felé fordul.
- Tudjátok, hogy él a törzsem? Nincsenek városaink. Nincsenek útjaink, se földjeink. Nem termesztünk növényt, azt esszük, amit az erdő ad nekünk. Ha ölünk megköszönjük a zsákmányt az erdőnek, és azt is minden nap, hogy táplál minket.
Világos és érthető módon magyarázott. Nem csak mágus, de tanár, vezető is. Látszott, alaposan átgondolta, amit mondott.
- A fákat nem vágjuk, ki de formáljuk őket, hogy élhessünk rajtuk és bennük. A Finsterwald ugyanezt kéri csak szigorúbban tartatja be velünk. Igen. Fel kell adnotok az eddigi életformátokat. Fel kell adnotok a városok kényelmét, és el kell fogadnotok, hogy annyitok lesz, amennyit az erdő ad nektek.
Valóban gyökeresen különbözött a tündék eddigi felfogásától. A néhai Tünde Erdőt az erdei nép védte, őrizte, s ezzel érdemelte ki tiszteletét és odaadását. Finsterwald vad volt, fékezhetetlen, s nem tűrt ellentmondást. Pontosan olyan volt, mint amilyennek eo elképzelte.
- Hogy nem uralkodhattok a természetesen, sosem lett volna szabad, helyette rábízzátok magatokat és ő gondoskodni fog rólatok, mert tündék vagytok. Ez az ajánlat csak a tündéké.
Leo döbbenten hallgatta, amit a druida mester mondott. Más volt, mint amit elképzelt. Sokkal másabb. Örült neki, hogy ezt a kérdést feltette. Ám volt egy valami, ami nem volt tiszta számára.
- Mélységes tisztelettel, Cairen mester, pár apró részlet nem világos. Milyen módon fogunk az erdőből más vidékekkel kapcsolatot tartani? Hogyan kell majd kereskedni, vendéget látni, hadat viselni?
Tisztán látszott rajta, hogy aggódott. Azzal, hogy a tündék az erdőbe vonulnak, úgy tűnt, el akarják magukat szigetelni az egész világtól. Elmenekülni előle, úgy tenni, mintha az erdőn túl más nem is létezne. Leonak nagyon nem tetszett ez a felfogás.
- Csak... csak kizárólag tündék? Senki más, akármennyire is hajlandó magát alávetni az erdő akaratának? Akármennyire megváltozik? – vágta rá hirtelen Damien. Úgy tűnt, nagyon aggódott. Valami nagyon felkavarta az érzéseit. Kétség mardosta, Leo tisztán meg tudta mondani.
- Ha mi már megvetettük a lábunkat, tünde vezetőkkel tudsz majd vendéget fogadni gyermekem, ha vannak barátaid akik miatt aggódsz, de az erdő szabályai rájuk is vonatkozni fognak, és nem is maradhatnak velünk sokáig. Nem ismerjük egészen még a Shadowforestet, de abban biztosak vagyunk, hogy csak minket tűr meg hosszútávon. A tündék kimehetnek az erdőből, kereskedhetünk a határon és bevisszük ami kell. Hadat viselni pedig...nem fogunk. Hiszen nem pont ezért akarunk beköltözni, hogy végre békében élhessünk? Az erdő majd megvéd minket.
Leo naivnak találta, amit a druida mester mondott. Bölcs sokat látott ember nem állítana ilyet. A béke nem a háború hiánya, s háború nélkül nem létezhet béke. Ám Cairne mester sokat volt távol a városoktól, érthető, úgy gondolkodik, akár az erdő maga. Ezt a gondolkodást kell tükröznie a tönni tündének is, ha az erdőben akarnak élni. Azonban ez egyben védtelenné is tenné őket. Csak és kizárólag az erdőre hagyatkozni Leo számára gyávának tűnt. Finsterwaldot egyre inkább csak egy kétségbeesett menedékként látta. Kavarogtak benne a gondolatok, ám mostmár tisztán látta mindhárom lehetőséget maga előtt.
- Köszönöm a felvilágosítást. - mondta neki.
Szemében vegyes érzelmek látszódtak. Szerette is, meg nem is ezt a különös, idegen, mégis ismerős erdőt. Pár dolog talán a vártnál jobban kiábrándította. Azonban jöjjön bármi, mostmár úgy érzi, fel van rá készülve. Ellenben Damiennel, aki közel sem látszott elégedettnek a druida mester válaszával.
- Mondja, honnan tudják, hogy az Erdő elfogadna minket élve? Jártak már ott? – ez a kérdés meglepte Leot. Aztán rájött, hogy számíthatott volna erre. Damient világ életében gyanakvó, óvatos embernek ismerte.
- Mi több, a törzsemmel ott élünk. A kivonuláskor az erdő túlfelén rekedtünk, így nem volt más választásunk. Mivel a mi életmódunk eleve hasonló volt, így szerencsére kevés áldozatot követelt tőlünk és kellő tisztelettel és alázattal viseltettünk iránta, így hajlandó volt befogadni minket. Így tudtam eljönni a tanácsra is.
Lance, aki korábban egymaga beszélt Cairen asszonnyal csatlakozott hozzájuk. Eddig is figyelemmel kísérte a beszélgetésüket, de nem szólt hozzá. Most viszont felemelte a hangját.
- De ugye nem kell nekünk is átváltoznunk olyan félig növény lényekké, akik voltunk eredetileg?
Leo meglepetten kapta fel a fejét. Miről beszél ez, futott át az agyán.
- Hallottam ilyesmiről igen...azt mondják azok sorsa lett ez, akik átmentek. De nem, nekünk nem kell. – hangzott azonnal a válasz, mielőtt komolyabban elgondolkodhatott volna rajta.
Lance nagyot sóhajtott.
- Akkor jó. – Leo egy kellemes, nyugodt mosollyal nyugtázta ezt. Hiába, még ha azon is gondolkodnak, beköltöznek a Sötét erdőbe, nem véletlenül maradtak azok itt, akiket nem ragadtak el a másvilági istenek. - A tábor körül repkedő, és minket figyelő bagoly amúgy a tiéd? – kérdezte. Leonak olyan érzése volt, hogy ezeket a madarakat csak ő gondolta gyámoltalannak, amikor először megpillantotta. Naiv lett volna tőle?
- Wynnesa mesélt ezekről. – tette hozzá Damien.
~ Wynessa? Vajon ez az a Wynessa, akiről Gerard mesélt? – gondolkozott el Leo. A különös sötét tünde druidalány. Nem túl gyakori név, még a tündék köztsem, így látott rá némi esélyt. Ám mégis, az a kis tudatlan, ártatlan, naiv lányka, akit Gerard gondolatai lefestettek neki látott volna ehhez hasonlókat?
- Ha viszont senki nem tudott visszajönni onnan, honnan tudhatjuk, mivé változtak át? – folytatta Damien.
A druidanő felnevetett. Nagyot derült a sötét tünde kérdésén.
- Éles az elméd, éjfi. A tündérek mondták. Ők képesek átjárni világok között, néha hoznak híreket. És igen, az állatok az enyéim. Szerettem figyelemmel kísérni az eseményeket.
- Érdekes lenne tudni a tündérek véleményét is a dologról. Nem kívánnak csatlakozni a tárgyalásokhoz, legalább egy képviselővel? Vagy őket nem érdekli, mi lesz velünk? Annyi tudás birtokában lehetnek. Biztosan sokan vannak, akik álmodoznak arról a világról, akik nem tudtak átmenni, pedig szerettek volna. Vagy, akik csak kíváncsiak. – felelte Damien.
- Nos, én láttam azt a világot, nem túl vonzó, ha engem kérdezel…és szerintem őket nem nagyon érdekli, hogy velünk mi lesz, jól elvannak egyedül. – tette hozzá Lance.
~ Áh, igaz is, Gerard említette, merre utazott azzal a tündérlánnyal. – gondolkozott el Leo. De hogy a tündérekkel szót lehessen érteni, elérni, hogy meséljenek valakinek...a druida mester valóban bölcs és megbecsült lehetett. Leo ugyancsak meglepődött, amikor Lance szóvá tette, járt ott. Gerard említett egy tündért, aki nagyon rá emlékeztette, de nem volt biztos a dolgában. Akkor tehát tényleg ő volt. Tündérország...a hely, amiről a nővére ábrándozott. Leonak erőt kellett vennie magát, hogy ne kezdje el erről faggatni nem is olyan rég még ellenségét. Volt azonban egy másik dolog, amiről előtte maga mögött akart tudni.
Ugyanis ha Cairen mesterhez tartoznak a madarak, s serényen figyelik az egész tábort, nem árt ha tud arról, amit Leo hallott. El is határozta, hogy beavatja. Amúgy is eszében volt ezt tenni, de így már nem maradtak kétségei.
- Talán nem árt, ha erről te is tudsz. Mélységi szekták tagjait láttuk, s még többen vannak itt, egész biztos. Terveznek valamit, noha nem tudom mit. Gondoltam... - torpant meg egy pillanatra, kicsit megzavarodva - ...nem árt ha mindenek előtt te tudsz róla. Van elég gondunk így is.
Hófehér sápadtság nehézkedett rá a nyugodt, s élénk druida mester arcára. Éljen akármilyen mélyen is az erdőben, a bukott angyalok fenyegetésével tisztában volt.
- Végülis érthető, csoda is lett volna, ha fivéreink és nővéreink közül senki sem esett volna áldozatul a fenevadaknak. Tőlünk is voltak néhányak, akik a keleti elme uralma alá estek és elvándoroltak egészen a smaragd piramisig. – bólintott szomorúan.
- Smaragd piramis? – nézett rá értetlenül Damien.
- De akik az ő szolgálatukba álltak már régen nem hozzánk tartoznak. – folytatta druida mester- Őket már csak az érdekli, hogy mestereik érdekeit képviseljék, ezeket pedig nem fogjuk meghallgatni. - jelentette ki határozottan. Bármit terveznek, az nem a mi érdekünkben történik, csak a sajátjukéban.
- Az a probléma, hogy ők is fajtársaink, és mi sem egyszerűbb egy faj elítélésekor, mint rámutatni azokra, akik a legradikálisabban viselkednek? Ha a mélységiszolgák valamiféle rossz fát tesznek a tűzre, mi, tündék leszünk azok, kollektíve, akiket elítélnek miattuk. – jelentette ki Damien határozottan.
Meg is lepte vele rendesen Leot. Nem emlékezett rá, hogy Damien ilyen filozofikus alkat lenni. Az általában csendes, magába húzódó sötét tünde meglepően bőbeszédű is tud lenni.
- És akkor mit javasol? Mit kezdjünk a fenevadak szolgáival? - nézett Damienre kérdőn a druidanő.- Azokkal akik nem azért vannak itt mert a tündék javát akarják?
- Attól tartok, meg kell védenünk magunkat ilyen esetben... - mondta Damien sejtetően.
- Nem tudsz többet erről, gyermekem? – kérdezte Leot Cairen asszony.
Leo egy percig sem csüggedett. Tudta kit kell keressen, s mit kell tőle kérdezzen. Noha még mindig félt, s egyedül érezte magát tudta jól, meg kell tennie, nem visszakozhat.
- Nem. Azonban ki fogom deríteni. Csak szerettem volna a kíváncsiságom elűzni. – felelte határozottan.
Mintha csak valami varázsszó lett volna, Lance egy másik irányba fordította a fejét. Valamit látott a sötét homályon át az egyik tábortűz körül. Valamit, ami határozottan aggodalmassá tette.
- Rosszat sejtek… - morogta - Meg tudod nézni a madaraiddal, hogy mi folyik? – kérdezte Cairen asszonyt.
A baglyok talán már ott is voltak. Nem telt el egy pillanat, s a druida mester másik válaszolt neki.
- A két sötét tünde barátotok és a druida bajban vannak...
Leo rémültem lép egyet előre. Volt egy sejtése, mi történhetett, s a legrosszabbra gondolt. Egy percig sem várakozhat, azonnal oda kell sietnie. Ráér később is azon gondolkozni, vajon mi lehet a helyes döntés neki és társainak. Ráér akkor gondolkozni, ha már nem fenyegetik őket a sötétben megbúvott ellenségek.
- Ezt majd később folytatom. Köszönjük az útmutatást! – mondta illedelmesen, majd előrenyargalt a dulakodás irányába.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Valaki nagyon ügyesen elhintette a káosz magvait, mert csak annyit lehet látni, hogy arcok, alakok és sérülések kavarognak a druidamester körül. Itt van Crispin és Jozef is, egyelőre úgy tűnik, többnyire épen.
- Köszönöm, fiam... - szól a holdcsókolthoz a druida. Biztosan segítséget nyújtott a harc hevében.
- Nos...inkább köszönje Jozef-nek, Ő űzte el őket...egyelőre. De nem sok idő, mire összeszedik ismét magukat. - biccent a megszólított fél.
- Mi történt? - teszi fel Lance a kérdést, amely minden bizonnyal ott lebegett mindenki elméjében, eléggé a felszínen (közben ide-oda kapkodva a fejét) így a sötételf egyelőre csak hallgat, hogy felvázolják a helyzetet.
- A kultisták úgy döntöttek, hogy megölik az arkdruidát, hogy a Légióra és az Ordo-ra kenjék a dolgot...azzal a magyarázattal, hogy majd a vonakodók ettől meggondolják magukat és mindenki bemegy inkább az erdőbe, ha látják, hogy a többi csoportban nem lehet bízni. - fejti ki a dolgot csapatuk leghírhedtebb szószátyára.
Hát ez.. ez nagyszerű. Logikájuk egyszerűen feddhetetlen. Damien fújtat egyet és hitetlenkedő mosolyélével az arcán csóválja meg a fejét. Mégis hogy működik ezeknek az agyuk? Rákenni bűnt másra, ez eléggé bevett módszer, azonban miért következne ebből az, hogy inkább menjen mindenki az erdőbe, ahol még egy falevél is megesz? Személy szerint egyre inkább vállalná a kockázatot - legalábbis kísérleti jelleggel, amely persze nem biztos, hogy megoldás -, azonban ezzel nincs mindenki így. Ez egészen biztos.
- Valami biztosabb helyre kéne vonulnia. - lép az észai sötételf a druida mellé. - Jön az erősítés, de a sötétből, lesből könnyen legyűrhettenek minket. - szemléli a körülöttük levő sötétséget.
Hát persze. Egy tárgyalás nem tárgyalás puccskísérletek, vagy tényleges puccs, ürülékkavarás nélkül. Miért is ne támadnának a kultisták a legelső adandó alkalommal? Unalmas. És elszomorító.
A beszélgetésre eddig van idő. Újabb támadó érkezik a színre, arca foltos, füle pedig hegyes, természetesen. Damien azonban szemfüles, ezért az erős, kimért támadást ellensúlyozza gyorsaságával s a penge nem éri el célját. A támadó erre mintha kissé megszeppenne, azonban a következő pillanatban őrült, nem teljesen ép elmére valló elhatározás gyullad ki a szemében, majd kezeit túlságosan is ismerős, zöld nyálkává változtatja.
Damien fintorogni kezd.
Sosincs elég belőletek, igaz-e?
- Úgy lesz. Köszönöm szépen. - morogja a druida Jozefnek, majd megfordul. Ekkor azonban már ketten állnak mellette, fekete csuklyában, az egyikük karddal, másikuk fejszével felfegyverkezve. Fejszés barátunk kezeiből csápokat növeszt és támadáshoz készül.
Lance ekkor a druida elé ugrik - látta már, hogy a zsoldosok elképesztő távolságokat képesek áthidalni - s kardjával a csápokra támad, fémesen koccan, mintha azok is pengék volnának, a gazdájuk pedig hátratántorodik. A kultista aztán sárgán kezd világítani valami okból.
- Miért nem vagyok meglepődve...-sóhajt komoran.
Damien azokat a kultistákat támadja a holdezüsttel, amelyeket Lance nem tudott lefedni  egy csapással. Közben egy kis illúzióval zavarja meg a támadókat és alkot magából még három klónt, elosztva őket a többi kultista között,persze így kárt nem tehet bennük.
- Vigyázz! - hallja Jozef kiáltását is, aki szintén közelít, védeni a druidát, közben szentséggel tölti meg a földet, ahogy annak idején Gloria, az apáca tette. Ám ez most nem okoz fájdalmat senkinek, úgy tűnik. A közvetlen szövetségesek közül. A három kultista rémülten hátrébb ugrik, a fejszés viszont nem bír megmozdulni. Két tünde viszont úgy toporog, mintha égetné a talpuk alatt őket a föld. Furcsa.
Damien klónjai közül a foltos arcú eltüntet egyet, nem tudván, hogy ő-e az igazi, vagy sem, a jelenés pedig ekkor kékes fénnyel, akár a pernye, foszlik szét egy durranással. A sötételf elégedetten vigyorog. Imádja ezt a trükköt.
A foltos arcú úgy tűnik, kiszemelte őt magának, mert egy második másolatot is eltüntet. De még mindig nem lelte meg az igazit. Valamelyikük ordítva támad Lance irányába. A kardos kultista pedig ezúttal Damien rohan, nyilván nem kedves szándékkal, nem érdekli az sem, hogy a felszentelt föld árt neki.
Kitér jobbra a támadó elől, közben, a tőrrel próbál hárítani, majd a bordái közé döfni, azonban túl messzire került, így ez nem sikerül. Szeme sarkából úgy érzékeli viszont, hogy Lance brutálisan kivégezhette a saját kultistáját.
A karddal felfegyverzett mélységicsatlós ismét rátámadna, azonban Jozef lába állja az útját hirtelen, akinek közeledésére elvakultságában nem figyelt oda. A fiú megmentette az életét. Nem, mintha kételkedett volna, hogy meg tudja oldani maga is, ám a segítség mindig jól jön. Furcsa. Lassan kezdi megszokni a csapatmunkát.
A nagy kavarodáson kívülről tüsszentés hallatszik, majd egy tünde futásnak ered, nyilván inába szállt a bátorsága. Egy másik pedig nagyon köhög valami miatt, talán az arrafelé szétszórt por az oka.
- Ismeri esetleg valaki? - bök Lance az áldozatára, ki most már a földön fekszik. Megcsóválja a fejét.
- Én egyiket sem ismerem. - felel Jozef.
Máshonnan sem jelentkeznek, hogy ismernék. Azonban sugdolózik az egész őket körülvevő tömeg. Sok megbeszélnivalójuk lehet, jó lenne, ha egy részét meg is osztanák, amennyiben valaki tud valamit ezekről a mákvirágokról.
Ekkor hirtelen eszébe jut Leo, aki a harc előtt még velük volt. Keresni kezdi a tekintetével, azonban a rengeteg arc közül nem szúrja ki. Aztán tekintete visszatér a páncélos tündékhez, akik most érkeztek.
-  Kösz. Ügyes voltál.- mondja Jozefnek. Most, hogy van egy kis csend. Tudnia kell, hogy hálás, még ha túl sok idő nincs is érzelgős szövegekre. Annak egyébként sem örülne, feltételezhetően. Biccent válaszul az északi.
Most fajtársak vagyunk, ennyi.
Nem először tapasztalja a frakciók elmosódását, bár Mina kisasszony őgrófnőségénél már kissé túlzássá szokott fajulni a dolog, ezt meg kell hagyni.
- Előfordulhat, hogy vannak még. Legyünk készenlétben.
- Sangrianus püspök úr! Ide jöjjön! - szólítja a páncélosok vezetőjét Jozef.
- Cairen hol van? Ő is veszélyben lehet!
Csakugyan. Vagy nem ő van veszélyben...
A püspök lovagok által kísérve érkezik a közelükbe. Lassan leülni látszik a káosz.
- Itt vagyok Jozef, semmi gond. Nem esett baja senkinek? - néz körbe ellenőrizve a csapat állapotát. - Hál' Istennek, hogy ilyen szemfüles voltál. - sóhajt egy nagyot - Cairen druidanőt nem láttuk egy ideje.
Hmm. Milyen érdekes.
- ....vagy mi vagyunk veszélyben tőle. Azok a madarak az övéi. - néz a nagy számban körülöttük gyülekező baglyok felé.
A gyanú igen gyorsan tűnik beigazolódni. Az ő madarai. A kémei, ha úgy tetszik. Mégis miért tűnt el épp most, mikor a druidát meg akarták ölni? Miért nem jelent meg a harc közben semmilyen módon?
Megpróbálja megközelíteni az egyik baglyot.
- Hol van a mestered? Most igazán szükség lett volna rá, hogy megvédje a druidát.-kérdi tőle feszülten. Próbálja normális keretek közé szorítani gyanakvó agresszióját, még mindig nem biztos benne, hogy szegény madarak, illetve gazdájuk tényleg csak oly gyengének érzi magát, hogy nem jelent meg, vagy valóban fondorlatoskodik valamit.
Jozef hitetlen szavait hallja a háttérben. Ő nyilván nagyon bízik abban, hogy az asszony lelkiismerete tiszta.
Ezek után az eddig szinte üres tekintettel bámuló madár fölreppen és el is indul egy irányba, ahol rögtön meg is pillantja a közelítő Cairen druidát.
Milyen jókor, most, hogy mindenkit elintéztünk.
A nő arcát próbálja vizslatni. Aggodalom látszik rajta csak, ahogy végignéz népén.
- Gyalázatos. Szörnyű, így elcsúfítani egy ilyen meghitt pillanatot.
- Merre járt Cairen druida? Kis kémei nem értesítették, hogy baj van? - kérdi tőle Jozef. Oly naivnak tűnik most. Bár lehetséges, hogy neki lesz igaza. Valamiért bájos, hogy kis kémeknek nevezi ezeket az állatokat. Damient mindig is zavarták. Nem tudni, milyen mértékben irányítja őket a gazdájuk és milyen mértékben ők saját magukat. Hogy szemeiken keresztül nem valaki illetéktelen lesi-e meg őket. És egyáltalán, valaki állatok szemei mögé rejtekezik.
- Nem katona vagyok, hanem az erdő papja. Bár nem vagyok védtelen, távol áll tőlem a háború.
- Mindenki épségben van, nagyszerű. - konstatálja megkönnyebbülten a helyzetet Sangarinus elnevezéssel rendelkező tünde. Amely önmagában furcsa.
Lance felsóhajt. Ő nem ilyen elégedett.
- Ők nem. - - mutat komoran a holttestekre. Damien kétli, hogy sajnálatot érezne irántuk, akkor viszont? Végük. Nyilván jöhetnek többen, de ezúttal felkészültebbnek kell lenni.
- Minél előbb ki kell derítenünk, hogy kik ők és honnan jöttek. Bárkinek bármi ötlete, hogy hogyan csináljuk? - teszi fel logikus kérdését.
- Minden tisztelettel, druidaasszony, a baglyok szolgálnak valami célt a megfigyelésen kívül? Nem lehetne-e esetleg őket akár harcban félrevezetésként használni?
Nagyon zavarják azok az átkozott baglyok. Szó se róla, szép madarak, de akkor is.
- Sajnok ők sem sólymok, melyekre élezett vaskarmokat aggattak az emberek. Békés, kedves madarak ők. Még ahhoz is nagyon szépen kellett kérnem őket, hogy segítsenek nézelődni.
Ez még mindig kertelésnek hangzik. Ennyire független madarak lennének? Bár többen vannak. Minának az egyetlen madarával is sokat kell törődnie és az sem kevés energia.
- Azért egy bagoly is veszélyes lehet, ráadásul mindenhol ott láttuk őket ma. Nem vagyok madárszakértő, de tudtommal nem épp emberkedvelők..... - köti az ebet a karóhoz Jozef is, szerencsére, van még valaki, akit érdekel ez a dolog...
A nő ekkor bólint.
- Valóban, ha veszélyben érzik magukat, nem restek védekezni. És az azt illeti - fordul Lance felé - Azt hiszem ismét segítségünkre vannak. Sötét tünde barátod talán tud megoldást adni a kérdésedre - mutat ekkor arrafelé, ahol Crispin hallgat ki épp egy még élő foglyot.
Minden bizonnyal ő fojtogatta őket a füsttel is. Eszerint egyet a karmai közé is kaparintott. Ennek a kultistának már mindegy akkor, az ő életének gyakorlatilag vége, Crispint ismerve.
- Tessék? - néz Lance értetlenül.
- Úgy néz ki, foglyul ejtette az egyik merénylőt. - magyaráz a druidamester.
- A nappalt nem szeretik, ám karmaik veszélyesek lehetnek, és a csőrük is. Elég, hogyha közel repülnek valakihez és belekapnak a hajába, harcilag nem nyom sokat a latban, ám meglehetősen zavaró. - egészíti ki Jozef mondandóját a baglyokról.
- Talán ő beszédes lesz. - indul meg Jozef a madárka felé, akit elfogtak.
Crispin ott guggol az áldozat felett, aki láncokba tekerten egyáltalán nem tud megmozdulni. Azonban nem, mintha bánná. Folyamatosan csak nevet, pontosan úgy, mint azok, akik úgy hiszik, hogy övék a világ, s mindenki rajtuk kívül, ó, botor halandók, nem tudnak semmit.
Gyűlöli ezt az egoizmust.
- Miért is ne. A nagyúr ismeri azt a pimasz képedet. De nem állítod meg, meg titkon mind ugyanazt akarjuk. Tudja is a nagy A-
Ekkor a kultistát valószínűleg elkezdi kivégezni a mélységi ura. Öklendezni kezd és rángatózni, a hasa föl-alá mozog igen természetellenes módon, fölfeszül, mint a könyvekben a gonosz által megszállt lelkek - nos, az is tulajdonképp -, majd a szemei is kifordulnak helyükről és a vér a szájába csorog a lyukakból.
Csodálatos látvány, meg kell hagyni. A mélységiknek nagyon súlyos ízlésficamuk van. Fintorogva bámulja az átalakulást - vagy inkább haldoklást, ám szerencsére a nyomorult összeesik a földre.
És motyog még valamit. Utolsó pillanataiban, hát persze. Anélkül nem lehet itt hagyni e födi világot.
- Vigyázz...Armaros...prófétájától...
Heh... hogy mi?! Armaros? Na őrá pont nem számítottam.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Körülnézve nem láttam pontosan, hogy mi okozza a felfordulást, csak azt, hogy Crispint eltalálták valamivel, így hozzá siettem.
- Mi történt? - Kérdeztem, ahogy figyelve kapkodtam jobbra-balra a fejemet, hátha megtalálom a fenyegetés forrását. Egyik irányban Jozefet láttam, ahogy a druidával beszél, hozzám közel pedig Damien állt harcra készen. Leo valahol elkeveredett, de nem értem rá foglalkozni vele, talpraesettnek tűnt, biztosan megoldja. A nagy felfordulásban nem sokáig kellett keresgélnem az ellenséget, a sok zavarodott arc közül kivált egy eszelősnek tűnő, foltos arcú tünde, és nekünk rontott. Erősen tikkelt a szeme, miközben rohant, és megtámadta Damient. Ő gyorsabb volt, és mire mozdultam volna, ő hárította a csapást. Fél szemmel körülnéztem, tudtam, hogy nem egyedül támadt ránk. Igazam volt, a druida elé, tőlem néhány méterre ketten álltak oda vastag, fekete csuklyában, ami rendszerint nem jelentett jót. Noha Jozef ott volt vele, mégis úgy döntöttem, hogy ott előbb lesz rám szükség, így felugrottam, hogy leküzdjem a köztünk lévő távolságot. Felülről sújtottam a támadni készülő kultistára, azonban érkezéskor csak a csápját találtam el, és a föld felé rántottam őt az egész törzsével együtt. Nem ez volt ugyan az, aminek legjobban örültem volna, de ez is hasznosnak bizonyult, hiszen a sugarat, amit a druidának szánt, így a földbe lőtte. Felragyogott körülöttünk a föld, amitől eleinte egy kicsit megijedtem, mert még sose jöttem ki belőle jól, de aztán érzékeltem, hogy most nem olyan kellemetlen, mint korábban. Az ellenfelem Nem volt ettől különösebben boldog, sem attól, hogy nem engedtem támadni, és inkább hátralépett, elüvöltötte magát, és megpróbált teret nyerni egy rúgással. Nem figyelt eléggé, és bal lábbal rúgott, ami nekem a szabad jobb kezemre esett, így kaptam az alkalmon, gyorsan rézsútosan előreléptem, és elkaptam a lábát. Érezte a vesztét, és elfehéredett, felvisított, azonban engem ez nem akadályozott meg abban, hogy a kardomat felcsúsztassam az ágyékán keresztül a gyomrába, és annál tovább. Pillanatokon belül élettelenül, torz arckifejezéssel fordult le a pengémről. Undorral az arcomon kihúztam a kardot a felnyársalt kultistából, és megtöröltem a ruhájában. Felnéztem, és láttam, hogy most már látszólag urai vagyunk a helyzetnek, így megszólaltam.
- Ismeri esetleg valaki? - Böktem a földön fekvőre tettetett nyugalommal, valójában nagyon ideges voltam, hogy még egy ilyen helyen is történhet ehhez hasonló, de tulajdonképpen meg sem kellett volna lepődnöm. Sokan vannak, akik ott okoznak káoszt és felfordulást, ahol tudnak, és nem válogatnak. Azon meglepődtem viszont, hogy mindenki próbál elhatárolódni, és inkább egymás közt sugdolóztak és mintha hátráltak is volna egy kicsit. ~ Ezek tudnak valamit, amit én nem? ~ Morfondíroztam magamban. ~ Valami határozottan nem oké…. ~ Morogtam, majd sóhajtottam egyet, és beletörődve abba, hogy ez a vonal nem fog sehova vinni, Elkezdtem Crispint keresni a szememmel. Még mielőtt észrevehettem volna, megláttam a baglyokat, és ösztönösen abba az irányba néztem, ahol Caireent hagytuk, majd elindultam arra. Szembetalálkoztunk, és csatlakozott, aggodalmasan szemlélve a terepet.
- Gyalázatos. Szörnyű, így elcsúfítani egy ilyen meghitt pillanatot - Mondta komoran. - Nem katona vagyok, hanem az erdő papja. Bár nem vagyok védtelen, távol áll tőlem a háború. - Válaszolt aztán Jozefnek. Próbáltam valami értelmes dolgot kitalálni, de csak tanácstalanul vakartam meg a tarkómat, nem tudván hirtelen, mit tegyek. Egy nagy sóhaj után megszólaltam.
- Tőlük nem. - Böktem sötéten a hullákra. - Minél előbb ki kell derítenünk, hogy kik ők és honnan jöttek. Bárkinek bármi ötlete, hogy hogyan csináljuk? - Néztem körbe, azonban Damien teljesen mással volt elfoglalva.
- Minden tisztelettel, druidaasszony, a baglyok szolgálnak valami célt a megfigyelésen kívül? Nem lehetne-e esetleg őket akár harcban félrevezetésként használni? - Kérdezte.
- Sajnos ők sem sólymok, melyekre élezett vaskarmokat aggattak az emberek. Békés, kedves madarak ők. Még ahhoz is nagyon szépen kellett kérnem őket, hogy segítsenek nézelődni. - Mondta békéltetően, azonban ez Jozefnek sem volt elég.
- Azért egy bagoly is veszélyes lehet, ráadásul mindenhol ott láttuk őket ma. Nem vagyok madárszakértő, de tudtommal nem épp emberkedvelők... - Morgott rosszkedvűen.
- Valóban, ha veszélyben érzik magukat, nem restek védekezni. És ami azt illeti… Azt hiszem ismét segítségünkre vannak. Sötét tünde barátod talán tud megoldást adni a kérdésedre. - Mutatott valamerre a tömegbe.
- Tessék? - Néztem értetlenkedve felé. Honnan tudná, hogy ő hol van, és mit tud?
- Úgy néz ki, foglyul ejtette az egyik merénylőt. - Magyarázta a nő.
- A nappalt nem szeretik, ám karmaik veszélyesek lehetnek, és a csőrük is. Elég, hogyha közel repülnek valakihez és belekapnak a hajába, harcilag nem nyom sokat a latban, ám meglehetősen zavaró. - Tette hozzá Damien.
- Talán ő beszédes lesz. - Villanyozódott fel Jozef, és elindult a mutatott irányba. Jobb ötlet híján én is követtem őt, és nemsokára megpillantottam Crispint, ahogy egy láncokba tekert alak mellett guggol. Kirázott a hideg: túl ismerősek voltak azok a láncok… Láttam, hogy a szájuk mozog, azonban csak közelebb érve hallottam, miről van szó.
- Miért is ne. A nagyúr ismeri azt a pimasz képedet. De nem állítod meg, mert titkon mind ugyanazt akarjuk. Tudja is a nagy A... - Mondta eszelősen nevetve, mielőtt felnyögött. A szemei kidülledtek, arca felpuffadt, és öklendezve kezdett el vonaglani. Kiugrottak a szemei, és legurultak a testéről, ahogy üvöltött a fájdalomtól, én pedig csak elszörnyedve néztem. Gondolkodtam rajta, hogy megadom neki a kegyelemdöfést, de képtelen voltam rá.
- Vigyázz...Armaros...prófétájától... - Nyögött egy nagyot, majd nem mozgott tovább. Mi a franc történt?

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor
Nos, hála Jozef felszentelt mágiájának - amitől a hideg is kirázott, hiába hordtam magamnál Clandestine-t, ami fel is volt szentelve - a támadó kultisták sorai szétzilálódtak. Persze számítani lehetett rá, hogy nemsokára össze kapják magukat és ismét támadásba fognak lendülni, de kijutott nekünk egy töredék másodpercnyi nyugalom, amelyre most igen csak szükségünk volt. A testem mellett holtsúlyként lógó bal kezem fájdalmasan emlékeztetett arra a furcsa, számomra eddig ismeretlen sugárra, amely telibekapott, de nem volt se időm egy gyógyitalt lehajtani, se indíttatásom Jozef-et megkérni, hogy gyógyítson meg. Ez még ráér, egyelőre fel kell mérni a terepet és megtervezni a következő lépést. De mindenekelőtt: biztonságba vinni az arkdruidát. Most, körbenézve, láttam pár vörös köpönyeges alakot a tömegben, akik szétszórodtak a szélrózsa minden irányába, tovább keresve az esetleges fenyegetéseket, de egyelőre kellő távolságban ahhoz, hogy ne zavarjanak túl sok vizet. Legalább az egyik sötét tünde "küldönc" tette a dolgát és idecsődítette az Ordo Draconis-t. Hogy örültem-e ennek a végkifejletnek? Nem nagyon mondanám. Még mindig erős ellenérzéseket tápláltam a Rend iránt és sajnáltam, hogy a Tünde Légió tagjait nem lehetett sehol se látni. Vagy nem ért el hozzájuk az üzenet, vagy lassabban reagálnak, mint az Ordo-sok...vagy a fülük botját se mozdították a támadás hírére. Nem tudtam, hogy melyik a lehetséges válasz és volt egy olyan érzésem, hogy nem is most fogom kideríteni. Elkínzott tekintettel fordultam a druida felé, aki ekkora már össze szedte magát.
- Köszönöm, fiam...
- Nos...inkább köszönje Jozef-nek, Ő űzte el őket...egyelőre. De nem sok idő, mire összeszedik magukat.
Nem voltam az a típus, aki ellopja mások elől a "dicsőséget", már amennyiben dicsőség a kultisták szétzavarása és nem állampolgári kötelezettség...még annak ellenére sem, hogy ezt Jozef tette, akivel szemben eléggé vegyes érzelmeket tápláltam a Heimswald-i események óta. Szerencsére most sem az apáca sem a láncos kutya nem volt itt, hogy tovább rontsa a levegőt és remélhetőleg így Jozef sem lesz annyira elfogult és nem tervezget ismét valami csúnyaságot, mint akkor tették.
- Valami biztosabb helyre kéne vonulnia - fűzte hozzá a megjegyzését a nálam némileg fiatalabb sötét tünde, miközben én már a frissen érkező Lance és Damien felé fordultam, akik lassan felbukkantak a minket körülvevő tömegből. - Jön az erősítés, de a sötétből, lesből könnyen legyűrhetnek minket.
Nos igen, Jozef-nek ebben igaza volt és tényleg el kéne innen takarodnunk, de nem voltam benne biztos, hogy most túl jó ötlet lenne a tömegen keresztül vágni, ahol ki tudja, hogy még milyen ügynökök bújnak meg. Meg kéne várni egyelőre azt, hogy a Draconis-osok ide vonszolják a fémes picsájukat és a Légió tagjai is megjöjjenek, kellő eszkortot biztosítva a druida és a mi számunkra is. Egyelőre ez nem történt meg, így a frissen felszólaló Láncika felé fordultam.
- Mi történt?
- A kultisták úgy döntöttek, hogy megölik az arkdruidát, hogy a Légióra és az Ordo-ra kenjék a dolgot...azzal a magyarázattal, hogy majd a vonakodók ettől meggondolják magukat és mindenki bemegy inkább az erdőbe, ha látják, hogy a többi csoportban nem lehet bízni.
Válaszoltam régi barátomnak, akinek a tekintete egyik pontról a másikra ugrott, keresve a közeledő fenyegetést, bármelyik irányból is jöhessen. Aztán már láttam is mozgást a közelünkben, bár Damien jóval közelebb volt a következő fenyegetés felé, így bíznom kellett abban, hogy tudja kezelni a dolgot, miközben a testem megfeszült, készen arra, hogy védekezzek. Nem láttam pontosan, hogy mi történt ott, csak azt, hogy egy foltos képű tünde akar ránk rontani, Damien valahogy megakadályozza ezen aljas tervét, mire Mister Spotty megtorpan és valamit csinál magával. De nem volt időm velük foglalkozni. Az arkdruida mondott valamit, de szavait elnyomta a tény, hogy másik kettő alak tűnt fel a semmiből. Úgy, hogy észre se vettük és reagálni se nagyon volt rá időnk. Egy kardos és egy fejszés alak, határozottan azzal a szándékkal, hogy ártsanak a druidának és nekünk. Az arcom elkomorult. Ez így határozottan nem lesz jó, főleg, hogy az a kettő nem szórakozott és rögtön támadni készült. Lance nem teketóriázott, rögtön támadott egy felugrással, amelyet Eichenschild palotájában már láttam és Damien is egy jól ismert hold illúzióval válaszolt az attrocitásra és támadta meg a második alakot, aki még a druida mester előtt volt. Jozef szintúgy akcióba lépett és éreztem, ahogy a szent mágia felburjánzik körülötte és a földbe árad, ahogy azt az apáca tette a pókos kiruccanásunk során. Erre felkaptam a fejemet - határozottan rosszul érintett, de nem csak engem...Láttam, ahogy a tömegben kettő alak megfeszül a felszentelt föld taktika miatt, és tudtam, hogy egy átlagos tündét ez nem nagyon hatott volna meg. Azonban azt is tudtam, hogy a kultistákat ez igen csak zavarhatja. Gyors körbe néztem: a foltossal Damien szórakozott, a kardost és a fejszést Jozef és Lánci tartotta sakkban, tehát Ő róluk le volt tudta a gond. Bíztam Lance-ban és a képességeiben, s tudtam, hogy mind Damien és mind Jozef tudnak vigyázni magukra, így az én segítségemre itt nem nagyon volt szükség, főleg hogy egy kezem volt csak használható állapotban ezen a ponton...de arra még bőven használható voltam, hogy megnézzem magamnak közelebbről a két alakot, akik összerezzentek a szent mágia hatására. Így hát elvegyültem a tömegben, folyamatosan szemmel tartva őket. S most, hogy a körülöttünk álló tündéket lökdöstem félre, hogy közelebb kerüljek a két merénylőhöz, láttam, hogy az egyikük kezében egy dobótőr jelenik meg, készen állva arra, hogy azt el is hajítsa. Gyorsan kiszámoltam fejemben a távolságot, felmérve, hogy hányan állnak még kettőnk között, a keze állását és tudtam, hogy alig egy-két másodpercem van, mielőtt elhajítja azt és hogy nem fogok időben odaérni. Egyelőre annyit tehettem, hogy holdport küldök az arcába, amely sötét tündék ellen hatástalan lett volna, azonban egy kis mezei tündének pont elég irritációt nyújt ahhoz, hogy elvétse a célzását...legalábbis ebben reménykedtem.
A "támadásom" egyelőre sikerrel járt. Sikerült pont elkapnom őt a dobás pillanatában, s a hold annyira irritálta őt, hogy egy hatalmas tüsszentés kíséretében hajította el a fegyverét, amely így messze szállt egy olyan helyre, ahol senkinem sem árthatott. Ezt a támadást egyelőre kivédtük, s ahogy körbenéztem, láttam, hogy az Ordo tagok már gyúlnek köréje, ahogy észrevették a jelenlétét, így sejtettem, hogy vele a továbbiakban már nem kell foglalkoznom. Azonban a másik tag, akire még rajtam kívül más nem figyelt fel, menekülőre fogta a dolgot, lökdösve és rohanva. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy vajon van-e kedvem nekem futni utána, aztán arra a megállapításra jutottam, hogy fusson az, akinek két anyja van, így csak a kezemmel intettem egyet - igazából csak felesleges mozdulat volt, inkább villogás, semmint szükséges valami - mire a holdfényből font bilincsek alaposan és biztosan közbe fogták a menekülő testét, aki a lendületéből fakadóan el is dőlt a fenébe a földön és vergődve próbált szabadulni a béklyóiból, noha tudhatta volna, hogy teljesen reménytelenül. Innentől kezdve nekem aztán már nem nagyon kellett sietnem, hisz bíztam abban, hogy a többiek tudják kezelni a szituációt, s a menet közben csizmám szárából előhúzott ékes dísztőrrel közeledtem a kiszemelt áldozatom felé, menet közben mindenkire gyilkos pillantásokat vetve, hogy tudják: nem akarnak a vadász és a prédája közé kerülni. Végül kényelmesen lehuppantam a menekülő kultista mellé, s a tőrömet a tarkójának szorítottam, jelezve, hogy talán nem nagyon kéne ugrálnia a következőkben.
- Hellóóókaaa....na, pici szívem, most pedig adjál nekem egy jó okot, hogy miért ne szúrjam át a tarkódat, vágjal fel és húzzam ki a nyelvedet a lyukon keresztül, hogy megnyalhasd a füledet?
A hangom teljesen nyugis és szinte már kedves. Kissé rémisztő...mármint a tény, hogy még ennyire nyugodt tudok maradni. Ha Laetitia Úrnő itt lenne, valami olyasmit mondhatna rám, hogy "pszichopata". Amivel teljesen egyet tudnék érteni a jelenlegi körülmények között. A foglyom is hasonló következtetésekre jutott, a szemében rémület ült meg, ahogy próbált szabadulni tőlem. Óh, te kis naív. Az nem fog olyan könnyen menni.
- Hé...ne siessük el annyira. Én csak azt akarom, hogy költözzünk az erdőbe Na, na, ez nem rossz dolog, ugye?
- A módszeretek, az viszont eléggé rossz dolog. Tudom, hogy mi a tervetek, egy kedves testvérpár már előadta. Melyik tajparaszt föld alatt lakó barmot szolgáljátok?
Ha Ő bevetette a bociszem stratégiát, hát én is elővettem azt, noha szavaim minden egyes kedves tekintetemnek ellentmondtak. Kezdett a tököm telelenni velük, és valahogy soha se arról voltam híres, hogy túlságosan megválogattam volna a szavaimat. Ezen a ponton azon se lepődtem volna meg, ha valamelyik Mélységi felbukkanna itt, hogy engem móresre tanítson. De ez nem történt meg, csak a kultista ellenkezett és pampogott nekem a továbbiakban is, mintha lenne bármiféle választása is.
- Van merszed, Te aláveló, senkiházi csótány így nevezni a becses nagyurat!
- Áh, becses nagyúr. Tényleg, bocs, elfelejtettem, hogy ők olyan becsesek. Csak egy nevet mondjál és én hagylak téged elsétálni - bizonygattam neki nagy hevesen, noha a mestere a fejembe nézett volna, tudhatná, hogy ezt már eljátszottam ezzel és a kultistát egyáltalán nem hagytam elmenekülni. - Vagy ha akarod, az előbb elfogott társaddal egyetemben kipróbálom rajtatok azokat a módszereket, amelyeket másnak tartogattam. Egy név elárulása igazán nem nagy kunszt. Úgy se tehetek semmit sem a nagyúr ellen, hisz én csak egy alávaló senkiházi csótány vagyok, ugyebár...
Aztán mozgolódásra lettem figyelmes a környezetemben, így megfeszülve fordultam az irányba, de csak a többiek sorjáztak felénk, így némileg lenyugodtam. A nyugalmamból a kultista vad röhögése szakított ki. Hát, szerintem szegényke teljesen megőrült, ha ilyen helyzetben még röhögnie van kedve, ideje és ereje is.
- Miért is ne. A nagyúr ismeri azt a pimasz képedet. De nem állítod meg, mert titkon mind ugyanazt akarjuk. Tudja is a nagy A....
Nos, csórikám idáig jutott el. Úgy látszik, hogy a Mestere nem nagyon akarja azt, hogy megtudják a kilétét, így csodálatos erejét kihasználja arra, hogy az előttem fekvő kis ügynökét igen csak fájdalmas módon kussoltassa el. Csak figyeltem a kultista agóniáját, miközben hátráltam tőle. A tekintetemet azonban nem tudtam elfordítani és komor elégedettséggel és kíváncsisággal figyeltem, ahogy a szemei kifordulnak, ahogy vér ömlik a szemgödrökből és egyéb finomságok. Határozottan nem egy kellemes halálnem, azt meg kell hagyni, de sajnálatot nem tudtam érezni az irányába.
- Vigyáz...Armaros...prófétájától...
Ezek voltak hát az utolsó szavai. Armaaros? Hmmm....nem azt a gyökeret szolgálta Johnny? Vele még van lerendezni valóm: ÉN AKARTAM MEGÖLNI AZT A ROHADÉKOT! De Armaros elrabolta előlem, mielőtt még megtehettem volna és ez igazán felbőszített. Felnéztem a többiekre. Na, most mi lesz, barátaim a tünde népben?


_________________
[Frakcióküldetés]What future brings...(V.I.Sz. 821 Nyár) - Page 2 Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Tudom, hogy eléggé megzavarhatta a Szent Fény a támadókat, hiszen több felől fájdalmas kiáltások hangzottak, de nem lehetett tudni, hányan maradtak és milyen elszántak.
Mindenki meg van zavarodva, legtöbben meglepetten kapják fel a fejüket, próbálnak elmenekülni, vagy fedezéket találni és a káosz egyre csak kezd terjedni. A druida mester idegesen markol rá a botjára és figyeli a tömeget.
- Köszönöm, fiam... - mondta Cyne-nek látván mi történt vele.
- Nos...inkább köszönje Jozef-nek, Ő űzte el őket...egyelőre. De nem sok idő, mire összeszedik ismét magukat. - biccentett a megszólított.
- Valami biztosabb helyre kéne vonulnia. - léptem a druida mellé. - Jön az erősítés, de a sötétből, lesből könnyen legyűrhetnek minket. - meresztem a szemem a sötétbe tovább az öreg mellől.
- Úgy lesz. Köszönöm szépen. - morogja a druida fordulva az induláshoz.
A közben mellénk zárkózott tünde zsoldos, Lance szólalt meg ide-oda kapva a tekintetét.
- Mi történt? -
- A kultisták úgy döntöttek, hogy megölik az arkdruidát, hogy a Légióra és az Ordo-ra kenjék a dolgot...azzal a magyarázattal, hogy majd a vonakodók ettől meggondolják magukat és mindenki bemegy inkább az erdőbe, ha látják, hogy a többi csoportban nem lehet bízni. - válaszolt neki Cyne.
Szinte biztosra vettem az újabb támadást, hiszen most már nem vonulhatnak vissza, mintha semmi sem történt volna. Kutatás indulna ellenül és megtalálnánk őket.
A druida szerencsére egyetért, hogy vonuljon vissza a nyílt tértől, de már késő.........A támadás újból megindult és két oldalról is.
Először egy erősen tikkelő szemű, foltos arcú tünde rohan a tömegből egyenesen felénk, akit azonban Damien állít meg a tőrével hárítva a csapást. A tünde megszeppenten torpan meg, majd ördögi, tébolyult mosollyal lép egyet hátra és előredöf a levegőbe. A keze ekkor megnyúlni kezd.
Ám ekkor elvonja a figyelmem, hogy még két férfi áll oda a druida mester elé. A két illető vastag, fekete csuklyát viselt, s egyikük kardot, másik fejszét tart a kezében. A fejszés nem sokat teketóriázik, előretartja a kezét a druida mester felé, amiből csápok csapnak elő és lendületet vesz a csapáshoz.
- Vigyázz! - kiáltottam fel a druida után ugorva, hogy ha kell a kardommal is védjem , de közben elárasztottam szentséggel körülöttünk a földet. Tudtam, hogy ez lesz akinek fájni fog, de a sérüléseknek is jót tesz.
Lance terem ott hirtelen a levegőből és lecsap a a fejszésre, Damien még úgy láttam el van a foltos képűvel, így lehetőséget adnak nekem, hogy a másikra koncentráljak.
De közben változnak a felállások, Damien most átvállalja a csuklyás, kardos kultistát, miközben, ahogy a vállam mögött egy gyors pillantást vetek hátra látom, hogy jó pár hasonmása küzd a foltos képűvel. Jó kis varázslat!
Természetesen az én mágiám is megteszi a hatását közben. A három kultista ijedten ugrik egyet. Fejszés nem tud mozdulni, ám kardos és foltos hátrálni kezd.
Nekem minden figyelmemet elvonja a körülöttem lévő küzdelem, így arra már nem terjed ki a figyelmem, hogy máshol mit okoz a hatása.
Közben Foltos a meglepetten próbál meg előretörni, s Damient próbálja elérni szüntelenül. Újabb klón felé döf, karja olyan messzire elér, akár egy lándzsa, de ismét egy klónt talál meg. Fejszés eltünteti csápjait, Lance felé kiált egy velőtrázó csatakiáltást, és megpróbálja egy lépés hátrálás után megrúgni a bal lábával. A rúgás nem túl elegáns, olyan mintha egy kocsmaajtót akarna betörni az illető. Eközben Kardos visszanyeri az önbizalmát és Damien felé ront. A felszentelés határozottan égeti, ám el nem érdekli, s vadul egyenesen vonalban törve előre rohan a sötét tünde felé.
A fejszés rúgása viszont nem éri váratlanul a zsoldost, elkapja ellenfele lábát és a kardját alulról felfelé a másik ágyékába mélyeszti. Aúúú!
A kultista felvisít, feje falfehér lesz, szinte már világít a sötétben, ahogy az ajkába harap, majd elejti a fegyverét és az ágyéka felé nyúl...rögtön mielőtt Lance kardján megpördülve oldalra fordul és a földre zuhan.
Damiennek mindeközben sikerül elugrania, ám ennek hála túl távol kerül tőle. A Kardos óvatosabbnak tűnik, mint fejszés társa.
Tudtam, hogy csak lassítani tudom a dolgokat, de remélem ez is elég, hogy végre megjöjjön az az erősítés.
Amikor a csuklyás kultista megrohamozza a vámpírnő társát, úgy látom, hogy annyira rá koncentrál, hogy nem lát engem. Ahogy elrohan előttem, hogy felnyársalja kinyújtom a lábam, hogy elegánsan elgáncsoljam, hogy aztán ha a földre kerül, lesújthassak a nyakára.
A tünde kultista megbotlik, próbálna feltápászkodni, ám ezt a kardom megakadályozza. A tünde gyorsan bevégezi, s nem mozdul többet.
- Ismeri esetleg valaki? - - mutat a halott kultistára.
Amikor a kultista nem mozdul többet felnézek Lance-ra, majd megrázom a fejem.
- Én egyiket sem ismerem.
- Kösz. Ügyes voltál.- lép mellém Damien. - Előfordulhat, hogy vannak még. Legyünk készenlétben.
Biccentek Damien felé egyetértésem jeléül, aztán felkiáltok, ahogy meglátom gyülekezni a csapatomat.
- Sangrianus püspök úr! Ide jöjjön! - igyekszem a parancsnokomat a helyszínre hívni, hiszen mindenáron meg kell védeni a druidát. - Cairen hol van? - jut eszembe a druidanő is. - Ő is veszélyben lehet!
A püspök lovagjai élén odasiet, s körbetekint.
- Itt vagyok Jozef, semmi gond. Nem esett baja senkinek? - néz körbe - Hál' Istennek, hogy ilyen szemfüles voltál. - sóhajt egy nagyot - Cairen druidanőt nem láttuk egy ideje.
Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg, amikor a lovagok körbevették a druidát és szemmel tartották a tömeget.
Örültem annak is, hogy végre valaki olyan is volt itt, aki átvehette az irányítást. Meghajtottam a püspök felé a fejem, jól esett a dicsérete.
- Köszönöm, uram. Úgy láttam csak Cynewulf sérült meg, őt kapta el elsőnek az egyik mélységi bérenc. - mondtam.
A tisztás körül azonban, ahol a csata zajlott több baglyot is látni lehet és ez eszembe juttatja a nem rég történteket és nem én vagyok ezzel egyedül.
- ....vagy mi vagyunk veszélyben tőle. Azok a madarak az övéi. - int Damien a baglyokra, majd meg is próbál közelebb menni egyhez. - Hol van a mestered? Most igazán szükség lett volna rá, hogy megvédje a druidát.-kérdi tőle.
Damien szavaira kissé elkerekedtek a szemeim, mert nem tudtam elképzelni, hogy miért............vagy mégis?
A püspökre néztem.
- Lehetséges lenne? - közben azonban feltűnik az emlegetett nő, mintha semmiről nem tudta semmit.
- Gyalázatos. Szörnyű, így elcsúfítani egy ilyen meghitt pillanatot. - mondta komor képpel.
- Merre járt Cairen druida? Kis kémei nem értesítették, hogy baj van? - kérdezem tőle.
Cairen druidanő megértő, szomorú arccal felel nekem.
- Nem katona vagyok, hanem az erdő papja. Bár nem vagyok védtelen, távol áll tőlem a háború.
A püspök úr megkönnyebbülten sóhajt egyet, ahogy megpillantja a druidanőt.
- Mindenki épségben van, nagyszerű. - mondja tömören, miközben lovagjai továbbra is készenlétben álltak.
Erősen kételkedtem, hogy nem harcos Cairen, nem úgy beszélt és az erdő sem olyannak való, aki erre nem képes, de nem az én tisztem volt, hogy kérdőre vonjam. Damien azonban többet akar tudni és remélem, hogy ki is lyukad valahová.
- Minden tisztelettel, druidaasszony, a baglyok szolgálnak valami célt a megfigyelésen kívül? Nem lehetne-e esetleg őket akár harcban félrevezetésként használni?
Cairen druidaasszony így felel Damiennek.
- Sajnos ők sem sólymok, melyekre élezett vaskarmokat aggattak az emberek. Békés, kedves madarak ők. Még ahhoz is nagyon szépen kellett kérnem őket, hogy segítsenek nézelődni.
- Azért egy bagoly is veszélyes lehet, ráadásul mindenhol ott láttuk őket ma. Nem vagyok madárszakértő, de tudtommal nem épp emberkedvelők..... - morogtam.
- A nappalt nem szeretik, ám karmaik veszélyesek lehetnek, és a csőrük is. Elég, hogyha közel repülnek valakihez és belekapnak a hajába, harcilag nem nyom sokat a latban, ám meglehetősen zavaró. - teszi hozzá Damien.
Lance láthatóan zavartan vakargatja közben a fejét.
- Ők nem. - - int a hullákra. - Minél előbb ki kell derítenünk, hogy kik ők és honnan jöttek. Bárkinek bármi ötlete, hogy hogyan csináljuk? -
Lance felvetése is jogos. Ki kell deríteni, hogy vannak-e társaik.
- Valóban, ha veszélyben érzik magukat, nem restek védekezni. - bólint a nő nekem. - És az azt illeti - fordul Lance felé - Azt hiszem ismét segítségünkre vannak. Sötét tünde barátod talán tud megoldást adni a kérdésedre. - mutat Cyne irányába.
- Tessék? - - kérdezi Lance megrökönyödve.
- Úgy néz ki, foglyul ejtette az egyik merénylőt. - magyarázza a druida mester.
A druidanő nem védekezik tovább a szavainkra, csak nyugodtan mondja tovább a véleményét, így most egyelőre nem lehet vele mit kezdeni, viszont felvillanyoz, hogy Cyne fogott egy élő mélységi szolgát.
- Talán ő beszédes lesz. - bólintok és már igyekszem is felé.
Ahogy odaérek megpillantom a sötét tündét a földön guggolni, előtte pedig egy másik tünde fekszik láncokba tekerve, teljesen védtelenül és egyik tagját sem tudja mozgatni. A kultista csak nevet, és nevet, mintha Cyne valami tréfásat mondott volna neki, ami ebben a helyzetben azért elég érdekesnek tűnik, aztán meghallom a szavait.
- Miért is ne. A nagyúr ismeri azt a pimasz képedet. De nem állítod meg, meg titkon mind ugyanazt akarjuk. Tudja is a nagy A... - mondja, mielőtt nyögne egyet.
A kultista szemei kidüllednek. Az arca felpuffad és öklendezni kezd. A hasa elkezd felé alá tekeredni, ahogy felordít és hátrafeszíti a hátát, fájdalomtól vonaglás közepette. A szeme majd kiugrik a helyéről, ahogy a szemgödreit vér tölti ki, lefolyik egyenesen a szájába, a kultista pedig összeesik. Erőteljesen nyög, próbál ordítani. Hangja szép lassan elhal, már éppen csak suttog. S utolsó perceiben, ennyit hörög:
- Vigyázz...Armaros...prófétájától... - nyög egy hatalmasat végül, ahogy kileheli a lelkét.






Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Baglyokkal huhogó

A feszültség, akár a tó felszínén fodrozódó körök, egyre terjed és eltitkolhatatlan. A tündék riadtan néznek egymásra, talán mindenhol árulót sejtve és aggodalmasan, bizonytalanul néznek magukba, nem tudván, kiben bízhatni és kiben nem. Néhányan fegyvert rántanak, néhányan próbálnak kereket oldani feltűnésmentesen, több-kevesebb sikerrel.
- Szóval Armaros prófétája. Ez érdekes, az ő nevét még nem hallottam. - jegyzi meg elgondolkozva nézegetve szerencsétlen kultista földi maradványait, akiből már semmi többet nem szednek ki. Úgy végezte ő is, mint a legtöbben, váltig kiállva dicsőített mestere mellett.
Körbenéz a társulaton és vár, felkészülten, ha kell, hogy védje társait, közben agyában gyorsan forognak a fogaskerekek.
Crispin erre óvatosan ugrik fel a holttest mellől.
- Én se ismerem... - morogja Lance egyetértően, fürkészve a tömeget.
- Én igen. Rohadt egy alávaló szemét. Na nem mintha valami újat mondtam volna vele. De ha ő meg a csápos haverjai szét akarják a bulit verni, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. Nagy pechjük van, hogy pont velünk húztak ujjat. -
- Bár kissé lekötött a harc, úgy láttam, több gyanús alak is ólálkodik a közelben. Valahogy ki kéne szűrnünk őket és ezt lehet, hogy nekünk kéne csinálni. Ki tudja miben mesterkednek még.- mondja Jozef a püspöknek, aki erre hosszabb időre gondolkodóba merül.
- Jól beszéltél, Jozef. - feleli végül, majd a társaság többi részéhez fordul: - Látjátok feleim, lám most sem menekülhetünk a mocskos fenevadak szolgái elől. Egyedől a Katedrális adhat védelmet ellenük. Ezért is sürgettem annyira, hogy építsünk új otthont az Egyház berkein belül.
- Nyugalom, gyermekeim. Most a legfontosabb, hogy mindenki megnyugodjon, s nyugodtan aludhasson az este. Egy kis dulakodás nem ok rá, hogy azonnal elkezdjünk a sajátjaink közt ujjal mutogatni.
Ebben van logika, de mi van, ha éppen ezzel fedi el a druidamester az igazságot?
Tényleg... lassan mindenhova óvakodó szemmel tekint. Mindenkire. Még inkább, mint eddig.
Crispin eközben Jozef mellé sétál.
- Volt egy pár, de már gondom volt rájuk. Majd én megyek és kiderítem, vannak-e még. Ne vedd sértésnek Jozef, de ti túlságosan kitűtök a fényes mágiátokkal meg ruháitokkal. Nem mintha nem tudnám, mire képes az Idegen Isten, de titeket mint a savanyodott piát fognak elkerülni ezek a szemetek.
A következő kijelentése talán senkit sem lep meg, akik valamennyire ismerik:
- Jobb, ha egymagam megyek, úgy kisebb feltűnést keltek.
- Egy megbeszélésekből álló esemény legelső napján gyilkossági kísérlet, minden tisztelettel, de ez véleményem szerint ad okot az aggodalomra. - jegyzi meg az arkdruida szavaira. - Meg kellene erősítenünk az őrséget, sajnos így nem alhat mindenki nyugodtan. Ám szívesen magamra vállalom.
A sokáig ébren maradás nem okozna különösebb gondot. Egyébként is az éj az alapvető ébrenléti időszaka.
- Sok sikert! - szól Crispin után, nem ironikusan, legfeljebb kissé lemondóan, hogy ismét magánakcióba kezd. Tipikusan az a hős, aki állítja: mindent meg tud oldani maga és másoknak úgyis csak kárt okozna. De ha neki így a jó...
Mina az, aki nem adná fel, hogy megváltoztassa ilyen szempontból. Talán most is megpróbálna vele menni, de legalábbis kideríteni, pontosan mit tervez, egy-két szót váltani vele.
- Az őrködés mindenképpen ajánlott, én is szívesen bevállalom. - csatlakozik Jozef is. - Vigyázz magadra, ezek nem viccelnek és megsebesültél. - küldi jókívánságait Crispin felé. Eszerint jóban vannak, annak ellenére, hogy fiatalabbik fajtársa egyházi körökben mozog. Vajon most ez tényleg mind nem számítana? Olyan szép volna. És olyan szép volna, ha máshol se számítana.
- Önt kell elsődlegesen biztonságban tudnunk. Ketten talán elegen lesztek rá, én is maradnék, de a közhangulatot le kell csillapítanunk valahogy. Tudna segíteni? - biccent Lance Caireen felé, majd kér segítséget.
- A hangulatot bízzátok csak rám. - feleli ő. Ekkor egy másik sötét tünde lép elő.
- Én is maradok őrködni. - ajánlja fel.
Aztán egy tünde következik.
- Bár nem vagyok éjtünde, de megteszem, amit tudok.
Caireen ekkor a magasba emeli a botját, s a fent keringő baglyok felé tekint.
- Kedves barátaim is örömmel segítenek.
Sangarinus "püspök" (a szó még mindig furcsa, hisz egy tündéről van szó) lép ekkor elő egy tömjénezőt felmutatva.
- Bár magam mögött hagytam régi hitemet. - vett elő egy tömjénezőt, kissé bizonytalan hangon - De örömmel segítek. Ezzel minden jelentkezőt meg tudok vizsgálni...nem kell félnetek, még aki sötét tünde is csak nehezebbnek fogja tőle érezni a levegőt. Égetni aki nem vétkes, nem égeti.
Damien kissé gyanakodva les az objektum irányába, de úgy dönt, megbízik benne, a fájdalmat pedig elviseli... a nehéz levegőt még könnyebben.
- Aki a druida közelébe megy, állja ki a társam mágiáját ezt javasolom.
Egyre több s több tünde csatlakozik, a végén már egészen szép sereg gyűlik össze.
Damien egy idő után kénytelen halványan elmosolyodni, ahogy újabb és újabb fajtársak csatlakoznak. Persze lehetnek közöttük is árulók, mint mindig, ám nem is tervezte, hogy őrködés közben csak az árnyakból settenkedő idegenekre figyel, hisz gyakran a társak jelentik a legnagyobb kockázatot. Azonban a jelenet magában hordozza az összetartás finom kis ígéretét. Amiért jöttek. Mindenki lelkesen ecsetelgeti, hol, merre fog őrködni.
Ő maga igyekszik eddig már megismert csapattársai, Lance és Jozef közelében maradni és felkészíteni a testét a rutinra, miszerint figyeljen és koncentráljon és erre lehetőleg legyen képes még órákon keresztül. Mélyeket szív az esti levegőből, mely jelenleg épp tömjéntől mentes.
Ha lehetősége van, megérdeklődi Jozeftől, hogy ő mit tud:
- Te ott voltál, igaz, amikor az arkdruidát megtámadták? Volt valami, amit nem mondhattál el mindenki előtt, vagy bármi, ami még segíthet kideríteni, mi történt?
- Nem igazán, de biztos vagyok benne, hogy Cynewulfot valami erősebb mélységi bérenc támadta meg és el is menekült. Van mitől tartanunk, bár az ellenkezőjét érték el, mint amit akartak. - mutattam körbe, ahogy az emberek összevegyültek.
- Biztos, hogy az ellenkezőjét érték el? - néz körül Lance elgondolkodva. - Talán ez az egész csak figyelemelterelés. Ha tényleg ölni akartak volna, akkor ölnek, kizárt, hogy egy ilyen erős ellenfél ellen csak ilyen nyikhaj szolgákat küldenek. -
Sajnos van abban valami, amit mondd, s a zsoldos hangja sem szokott oktalanul aggodalmas lenni. damien tapasztalatai szerint a fehér hajú tünde semmit sem tesz oktalanul.
- Mit akartak elérni egyáltalán?
Amit Lance mond, abban viszont sajnos van valami.
- Ez logikus. Akkor viszont arra kellene rájönnünk, mitől akartál valójában elterelni a figyelmet? Ha nem az arkdruida az, akire pályáztak, akkor nem ő szorul a legtöbb védelemre. Egyébként... a druidaasszony csak nekem gyanús kissé? - mondja ki végül, amely régóta szúrja már a csőrét, s bár a kockázat fennáll, hogy felesleges kételyeket ébreszt bennük, úgy gondolja, érdemes megosztani, amit a zsigerei mondanak.
- Lehet, nem számítottak rá, hogy az Úr haragja milyen hatással lesz rájuk. És én sem hiszem, hogy a druida asszony ennyire későn eszmélt volna, mikor mindenhol ott vannak a baglyai.
Örömmel konstatálja, hogy álláspontjával nincs egyedül.
- Éppen velünk beszélt, mikor történt, és amint meghallottuk a csatazajokat, azonnal küldte is a baglyait, igaz, az én kérésemre.
Tudja, hisz ott volt. Hiába viszont a druidaasszony erdőről való áradozó szavai, valahogy mintha egy máz lennének. Persze lehet, hogy csak az évek különféle tapasztalata mondatja ezt vele és átlendült már a ló túloldalára.
- Nem mondom, hogy elutasítom, amit mondtok. De nem gyanúsíthatunk meg egyből mindenkit, mert nem marad szövetségesünk. - mondja a tünde sötéten, majd sóhajt egyet. - Mindazonáltal megpróbálhatjuk rajta tartani a szemünket. -
- Valahogy azok a baglyok a kezdetektől fogva zavartak. Nem ismerem pontosan a mágiát, amellyel irányítja őket, viszont nagyon úgy tűnt, mintha kémkedne utánunk, bár nem is titkolva azt ez esetben. De ennél többet most valóban nem tehetünk. Hogyan jelezzünk egymásnak, ha valami gyanúsat észlelünk? - tér rá a dolog szervezési részére.
- Azt hiszem ezzel én vagyok a legkönnyebb helyzetben, hiszen ha használom a Szent Fényt, azt a sötétben mérföldekről látni. És én vállalom, hogy szemmel tartom a druida asszonyt, ha gondoljátok. - ajánlja fel Jozef, azonban Lance rámutat egy ellenérvre rögtön.
- Sok a bagoly, lehet, hogy mindenkit megfigyelt, tudni akarta, milyenek az itt maradt tündék. A fényt ő is megláthatja ugyanúgy, és gyanút foghat, de jobb ötletem nincs. -
Beleegyezően bólint. A tünde ezután halkabban folytatja:
- Szerintem csak menjünk oda hozzá, egyedül vagy kettesben, beszélgessünk vele, a harmadik pedig figyelje a baglyokat. -
- És miről akarsz beszélni a druida asszonnyal, amivel akár el is árulhatná magát? - kérdi Jozef, rámutatva a nyilvánvaló nehézségekre...
- Nem tudom. Nem muszáj rávenni, hogy elárulja magát, őszintén egyelőre azzal is megelégednék, ha nem lenne lehetősége mással foglalkozni.
- Ha megkérdeznénk, hogy... más tudja-e irányítani a baglyokat, esetleg felderíteni a környéket? Persze nem hinném, hogy átadná őket, vagy hogy másnak engedelmeskednének.
- Én sem hiszem, hogy más irányítaná a madarakat. Tehetünk egy próbát Cairen druida-val, de már nem régen beszéltünk, lehet már az is gyanús lesz, ha megint megkeresem.
Talán jobb ötlet is volt, hogy inkább a leskelődést vállalta. A diplomácia mindig inkább a vámpírlány kenyere volt. Noha titkolózni, azt nem szeretett soha, valószínűleg hamar elárulta volna magukat.
Furcsa ennyi idő után távol lenni tőle. Furcsa, más módon felelős, csendes. Azazhogy az lenne, ha nem akarnák éppen megmerényelni az arkdruidát, vagy ki tudja, mit akarnak. Egyébként, amikor magába néz, más módon tud elmélyedni a dolgokban és olyan szemszögből látja a dolgokat, amely kissé más, mint amit megszokott az elkényelmesedett nyugalomban a kastély falai közt. Főleg a sürgető kérdésekkel, melyekre mihamarabb választ kellene találni.
- Biztos nem, különben nem tudhatta volna, mi folyik a druida körül... hacsak nem ő tervezte el. -
Nos, igen, épp ez a lényeg.
- Én elindulok beszélni vele, Jozef, gyere te is. Véleményt kérni nem lehet elégszer, és az sose lehet gyanús. Ha kényelmetlenül éreznéd magad, az arkdruida körül most nem lehet elég őr, akármilyen gyanús is ez az egész. -
- Hát legyen.
Hát, járjatok sikerrel.
A többiek elsétálnak a nő felé, Damien pedig egy helyben marad, kijelölve őrposztját, lepakolva dolgait és kényelmesen elhelyezkedve a fűben. Lecsendesíti az elméjét és igyekszik megszokni a természet neszeit. Most jó ideig csendben kell majd lennie.
Ám még nincs kedve teljesen kikapcsolódni.
Előveszi a kulacsát és meghúzza. Aztán a tőrét kezdi el nézegetni, mintha azt vizsgálná, mennyire rozsdás, közben úgy nézelődik a szeme sarkából, hogy ne legyen feltűnő. Vár. És fülel, hátha hall valamit abból, amit beszélnek, ám annyira nincsen jó hallása, hogy elérjen ide a hang. Csak a három alakot látja, amint néha gesztikulálva magyaráznak, hol eggyikük, hol másikuk, aztán egyszer hosszabb ideig a druidanő beszél csak talán.
Végül visszatér alapvető céljához: a madarakhoz.
Elkezd rágcsálni egy almát, miközben egykedvűen szemez a baglyokkal.
- Ti nem vagytok éhesek? Nem kéne vadásznotok?
Az állat, akit kinézett, egy faágon ül; felé sandít, majd megbillenti a fejét.
Összeráncolja kissé a szemöldökét. Ezek értik, amit mond. Vagy a druidanő figyeli őket ennyi sok szemmel - ez esetben nagyon jól osztja meg a figyelmét -, vagy a baglyok mögül valaki más figyel, vagy a baglyok nem is baglyok igazából.
- Soha nem kell enned?
- Hu! - felel "beszélgetőtársa", majd tollászkodni kezd.
Szusszan egyet. - Jól van, akkor szemezhetünk még egy ideig. Én ráérek. - eszeget tovább.
- Hu? - néz vissza rá a bagoly nem túl sok értelemmel nagy szemeiben. Hát ez hihetetlen. Eltársalgok egy madárral. Bolondot csinálok magamból.
Most jön rá, hogy a kételkedés és a dolgok túlgondolása nem éppen célravezető minden esetben.
- Ez neked nem fog ízleni. - közli szenvtelenül az almájára mutatva, melyre úgy tűnik, fáj a bagoly... nos.. csőre?, majd még mindig a tollassal szemezve kotorászni kezd a táskájában, míg elő nem vesz egy adag becsomagolt szárított húst.
Az a baj, hogy ettől nem fog rájönni, hogy az a szerencsétlen állat felfog-e valamit abból, amit beszél, vagy csak éhes.
A bagoly ekkor fölszáll az ágról és sebesen megközelíti őt, meg a húst.
- Hu!
Felpattan és gyorsan elrántja a csőrös elől a zsákmányt.
- Na na na! Repüld körbe azt a fát, és aztán gyere vissza. Akkor megkaphatod. - mutat egy fára a közelben.
- Hu!
A lény kitartóan lézeng körülötte, a szárnyával hevesen csapva a szelet, hol közelebb, hol távolabb lebegve, lesve, hol kaparinthatná meg a vágyott husit. Egy ideig incselkedve játszik vele, ám közben gondolatban már lemondott róla, hogy bármire is rájöjjön. Ezek csak állatok, nem néz semmiféle druida szeme rajtuk keresztül. Vagy pedig olyan mágia van itt, amit nem lát át. De nagy valószínűséggel csak bolondot csinált magából.
Előfordul az ilyen is. Legalább jól szórakozott. Szegény bagoly nem biztosan.
Letép azért egy cafatot és a jószág felé dobja. Ha ennyit küzdött, kapjon már valamit.
Igazán elvezethetnél azokhoz a kultistákhoz, akik kitalálták ezt az egészet.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Miután a merénylőkkel úgy néz ki sikeresen leszámoltunk, az erdő mellett gyűlt össze a kis csapat. Természetesen most minden figyelem felénk terelődik. A tündék egymás közt sugdolóznak, többen próbálnak óvatosan eliszkolni a tetthelyszínéről, mások fegyvert rántva figyelik a többieket, mikor lépnek. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben, ahogy a püspök, a druida asszony, a gárda, s mindenki más odagyűlik a halott kultista köré.
- Szóval Armaros prófétája. Ez érdekes, az ő nevét még nem hallottam. – mondja Damien és kérdőn néz végig a társaságon.
- Én se ismerem... - mondja Lance.
- Én igen. Rohadt egy alávaló szemét. Na nem mintha valami újat mondtam volna vele. De ha ő meg a csápos haverjai szét akarják a bulit verni, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. Nagy pechjük van, hogy pont velünk húztak ujjat. - válaszolja Cyne Damiennek, miközben feláll a torzó mellől.
- Bár kissé lekötött a harc, úgy láttam, több gyanús alak is ólálkodik a közelben. Valahogy ki kéne szűrnünk őket és ezt lehet, hogy nekünk kéne csinálni. - nézek a püspökre. - Ki tudja miben mesterkednek még.
A püspök láthatóan alaposan megfontolja a szavaimat. Aztán egy magabiztos, széles mosolyt megeresztve bólint és előre lép.
- Jól beszéltél, Jozef. - mondja, majd a többiek felé fordul - Látjátok feleim, lám most sem menekülhetünk a mocskos fenevadak szolgái elől. Egyedül a Katedrális adhat védelmet ellenük. Ezért is sürgettem annyira, hogy építsünk új otthont az Egyház berkein belül.
A druida mester egy sóhaj keretében porolja talárját le.
- Nyugalom, gyermekeim. Most a legfontosabb, hogy mindenki megnyugodjon, s nyugodtan aludhasson az este. Egy kis dulakodás nem ok rá, hogy azonnal elkezdjünk a sajátjaink közt ujjal mutogatni.
- Egy megbeszélésekből álló esemény legelső napján gyilkossági kísérlet, minden tisztelettel, de ez véleményem szerint ad okot az aggodalomra. - jegyzi meg Damien az arkdruida szavaira. - Meg kellene erősítenünk az őrséget, sajnos így nem alhat mindenki nyugodtan. Ám szívesen magamra vállalom.
Cyne közben oda sétál mellém, hogy megossza velem a véleményét.
- Volt egy pár, de már gondom volt rájuk. Majd én megyek és kiderítem, vannak-e még. Ne vedd sértésnek Jozef, de ti túlságosan kitűntök a fényes mágiátokkal meg ruháitokkal. Nem mintha nem tudnám, mire képes az Idegen Isten, de titeket mint a savanyodott piát fognak elkerülni ezek a szemetek. Jobb, ha egymagam megyek, úgy kisebb feltűnést keltek.
- Sok sikert! – biccent a sötét elf bérgyilkos felé Damien.
Sangarius szerencsére érti, hogy miért akarom ezt a feladatot, hiszen mi rendelkezünk azzal a mágiával, hogy kellemetlen helyzetbe hozzuk a kultistákat. De sem az öreg druida, sem Cynewulf nem pártolja az ötletemet, erőltetni meg nem lenne célszerű.
- Az őrködés mindenképpen ajánlott, én is szívesen bevállalom. - lépek Damien mellé.
Nem tudom, hogy milyen technikával akarja megtalálni a mélységi híveket Cyne, de tudom, hogy vág az esze és a tudása is meg van, így én csak biccentek felé.
- Vigyázz magadra, ezek nem viccelnek és megsebesültél.
- Önt kell elsődlegesen biztonságban tudnunk. Ketten talán elegen lesztek rá, én is maradnék, de a közhangulatot le kell csillapítanunk valahogy. Tudna segíteni? - – fordul Caireen felé Lance egy lemondó pillantást vetve a távozó után.
- A hangulatot bízzátok csak rám. - csatlakozik hozzánk a druida mester, aki úgy látszik kezd a csata okozta rengésekből magához térni.
Ekkor hirtelen a tömegből egy másik sötét tünde lép elő.
- Én is maradok őrködni.
Őt egy másik tünde követi.
- Bár nem vagyok éjtünde, de megteszem, amit tudok.
Caireen asszony magasba emeli a botját.
- Kedves barátaim is örömmel segítenek. - mutat az égbe, ahol nem is egy bagoly kezd el körülötte körözni.
Ekkor az egyik lovag lépett elő Sangarius püspök rendjéből.
- Bár magam mögött hagytam régi hitemet. - vesz elő egy tömjénezőt, kissé bizonytalan hangon - De örömmel segítek. Ezzel minden jelentkezőt meg tudok vizsgálni...nem kell félnetek, még aki sötét tünde is csak nehezebbnek fogja tőle érezni a levegőt. Égetni, aki nem vétkes, nem égeti.
Majd még jó pár tünde csatlakozik az őrséghez, mígnem annyian gyűlnek össze, hogy kisebb csoportokban gond nélkül szét tudnak széledni a táborban. Mindenki lelkes és optimista. Mindenki harsányan beszéli meg a többiekkel, hol fog őrt állni.
Örülök, hogy hirtelen mindenki lelkesen csatlakozni akar és most mintha kezdene kicsit tompulni velünk szemben az ellenszenv is. A druida most már nagy valószínűséggel nem marad védelem nélkül, de persze azt sem lehet kizárni, hogy pont valamelyik jelentkező az áruló.
- Aki a druida közelébe megy, állja ki a társam mágiáját ezt javasolom. – mondom biztatóan és úgy néz ki senki nem tiltakozik ez ellen.
Miután már csapatokba verődve keressük a legmegfelelőbb helyet Damien csapódik mellém.
- Te ott voltál, igaz, amikor az arkdruidát megtámadták? Volt valami, amit nem mondhattál el mindenki előtt, vagy bármi, ami még segíthet kideríteni, mi történt?
- Nem igazán, de biztos vagyok benne, hogy Cynewulfot valami erősebb mélységi bérenc támadta meg és el is menekült. Van mitől tartanunk, bár az ellenkezőjét érték el, mint amit akartak. - mutatok körbe, ahogy az emberek összevegyülnek.
- Biztos, hogy az ellenkezőjét érték el? - lép mellénk a zsoldos is és közben a környezetünket fürkészi. - Talán ez az egész csak figyelemelterelés. Ha tényleg ölni akartak volna, akkor ölnek, kizárt, hogy egy ilyen erős ellenfél ellen csak ilyen nyikhaj szolgákat küldenek. - – csendül némi aggodalom a hangjában.
- Mit akartak elérni egyáltalán? kérdez vissza Damien, de csak olyan költői kérdésnek szánja, mert már folytatja is. - Ez logikus. Akkor viszont arra kellene rájönnünk, mitől akartál valójában elterelni a figyelmet? Ha nem az arkdruida az, akire pályáztak, akkor nem ő szorul a legtöbb védelemre. Egyébként... a druidaasszony csak nekem gyanús kissé?
- Lehet, nem számítottak rá, hogy az Úr haragja milyen hatással lesz rájuk. - jegyzem meg, hiszen mi voltunk a tündék között a kilógó lóláb. - És én sem hiszem, hogy a druida asszony ennyire későn eszmélt volna, mikor mindenhol ott vannak a baglyai. - ingatom meg a fejem.
- Éppen velünk beszélt, mikor történt, és amint meghallottuk a csatazajokat, azonnal küldte is a baglyait, igaz, az én kérésemre. dörzsöli meg Lance az arcát, talán azért, hogy kellően éber maradjon. - Nem mondom, hogy elutasítom, amit mondotok. De nem gyanúsíthatunk meg egyből mindenkit, mert nem marad szövetségesünk. - szavaiban keserűség cseng. - Mindazonáltal megpróbálhatjuk rajta tartani a szemünket. - – teszi hozzá.
- Valahogy azok a baglyok a kezdetektől fogva zavartak. Nem ismerem pontosan a mágiát, amellyel irányítja őket, viszont nagyon úgy tűnt, mintha kémkedne utánunk, bár nem is titkolva azt ez esetben. De ennél többet most valóban nem tehetünk. Hogyan jelezzünk egymásnak, ha valami gyanúsat észlelünk?
- Azt hiszem ezzel én vagyok a legkönnyebb helyzetben, hiszen ha használom a Szent Fényt, azt a sötétben mérföldekről látni. - jegyzem meg. - És én vállalom, hogy szemmel tartom a druida asszonyt, ha gondoljátok.
- Sok a bagoly, lehet, hogy mindenkit megfigyelt, tudni akarta, milyenek az itt maradt tündék. A fényt ő is megláthatja ugyanúgy, és gyanút foghat, de jobb ötletem nincs. Szerintem csak menjünk oda hozzá, egyedül vagy kettesben, beszélgessünk vele, a harmadik pedig figyelje a baglyokat. - mondja el véleményét a tünde zsoldos.
- Vállalom a baglyokat, ha így megfelel nektek. – egyezik bele egy pillanatnyi gondolkodás után Damien.
- És miről akarsz beszélni a druida asszonnyal, amivel akár el is árulhatná magát? - kérdezem a zsoldostól érdeklődően, mert nekem ötletem sincs.
- Nem tudom. - – bizonytalanodik el Lance. - Nem muszáj rávenni, hogy elárulja magát, őszintén egyelőre azzal is megelégednék, ha nem lenne lehetősége mással foglalkozni.
- Ha megkérdeznénk, hogy... más tudja-e irányítani a baglyokat, esetleg felderíteni a környéket? Persze nem hinném, hogy átadná őket, vagy hogy másnak engedelmeskednének.
- Én sem hiszem, hogy más irányítaná a madarakat. - értek egyet Damien következtetésével. - Tehetünk egy próbát Cairen druida-val, de már nem régen beszéltünk, lehet már az is gyanús lesz, ha megint megkeresem. – nézek körül és látom, hogy a druida asszony nincs túl messze, néhány tünde társaságában látni egy-két földhányással odébb egy kisebb tábortűz mellett.
- Biztos nem, különben nem tudhatta volna, mi folyik a druida körül... hacsak nem ő tervezte el. - jegyzi meg kedvetlenül Lance. - Én elindulok beszélni vele, Jozef, gyere te is. Véleményt kérni nem lehet elégszer, és az sose lehet gyanús. Ha kényelmetlenül éreznéd magad, az arkdruida körül most nem lehet elég őr, akármilyen gyanús is ez az egész. - – lép a nő felé a zsoldos.
- Hát legyen. - bólintok Lance-nak és vele tartok, egy biccentéssel üdvözölve ismét a druida asszonyt, aki azonnal észrevesz minket, ahogy közelebb érünk. - Őnnek is vigyáznia kell magára, a veszély az Ön támadására is fenn áll. - rukkolok elő a legkézenfekvőbb dologgal.
- Ez valóban bölcs döntés. - helyesel - Nem tudjuk, mi lehetett azoknak a kultistáknak a célja.
- Ismerte akármelyik támadót is? - kérdez rá nyíltan Lance.
- Nem, én bent éltem az erdőben már évek óta. Az enyéim azóta nem is találkoztak a kintiekkel.
- A madarai nem láttak semmi gyanúsat, nem tűnt fel Önnek semmi? – szállok be én is a kérdezősködésbe.
- Emberek sugdolóznak, beszélnek egymáshoz. De sajnos drága barátaim nem értik a nyelvünket. Nekem megérzik az érzéseim, de mások szívéig nem érnek el.
- Ha ilyen mély kapcsolatot ápolt az erdővel, mi vette rá, hogy maradjon? -
A druida asszony erre melankolikus mosollyal bámul a csillagok felé.
- Hiszed vagy sem, nem mindig volt ám ez így. Én és a törzsem ott éltünk az erdő mélyében emberöltők óta, jóval mielőtt az erdő eltűnt volna. Mikor megjelentek körülöttünk a vad ágak és indák azt hittük, az erdő szellemének haragja készül lesújtani ránk. Harcoltunk, hogy csak tudtunk, s kitörtünk a gobókból. Émelygés lett úrrá rajtunk, tisztám emlékszem rá, ahogy egy pillanatra úgy éreztem, meglakolok. Mire magamhoz tértem, a falum eltűnt, nem maradt ott más, csak én, a törzsem, s ez az erdő. Eleinte menekülni próbáltunk. De elvesztettük az irányérzékünk, s megtorpanásra kényszerültünk. Aztán elkezdtük az erdőt megismerni. Megpróbáltunk eggyé válni vele. Nem volt egyszerű, de sikerrel jártunk.
- Ha Önöknek, akik egész életüket az erdőben élték le, ilyen nehéz volt alkalmazkodni, megszokni a vad erdőt, miért szeretnék, ha ezek az emberek - intettem körbe a sokszínű társaságon, - egyáltalán túlélik. Miért jó, ha elveszítjük népünk sokaságát, csak, hogy ismét erdőben éljünk. Miért nem telepszünk le egy szép vidéken és visszük oda az erdőt? – kérdezgetem tovább.
A druidanő mosolya mintha kissé lejjebb konyulna, ahogy felel.
- Én nem kényszerítek senkit semmire. Egy megoldást kínáltam a szenvedésetek forrásának kigyomlálására. Mert minden szenvedésünket az okozta, hogy hátat fordítottunk igazi valónknak.
- Hányan haltak meg közben? - tesz fel egy igen fontos kérdést Lance, közben látni rajta, hogy azért a környezetre is ügyel.
- Majd negyede. – lép kicsit közelebb hozzánk a druida nő, talán azért, hogy más ne nagyon hallja, mert esetleg kételyei támadnak. - Ám ne feledd, akkor ott ismeretlen volt számunkra az erdő. Most itt vagyunk mi, akik utat tudunk mutatni. Biztosan jelenthetem ki, hogy hacsak meg nem tagadják elveinket, nem vesz el az erdő többet, mint amennyit ad.
- Engem ez nem győzött meg, csak találgat és bizakodik asszonyom, és így feleslegesen kockáztatja több száz vagy még több tünde és főként gyerek életét. - mondom szomorúan.
A druida asszony ravasz mosollyal vág vissza.
- Sosem kérted, hogy győzzelek meg.
- Hát kérni tudtommal itt senki nem kérte- replikázom a gyenge visszavágásra, inkább érzem ezt elterelésnek, mint igazi válasznak. - Önök hívtak minket, gondolom pont azért, hogy meggyőzzenek.
Lance most a háttérbe húzódik, hagyja, hogy kibontakozzon előtte a beszélgetés.
- A te gondolatodat tévképzelgés fertőzte meg. - mondja a druida határozottan - Ha így lett volna, miért adtunk más lehetőségeket? S miért engedtünk aztán teret püspöködnek? A ti feladatotok nem kevesebb, minthogy saját kezetekbe vegyétek sorsotokat. Hogy ezt hol teszitek, azt joga megmondani nincs senkinek. Amit én adni tudok, csak jómagam, s a testvéreim, kik tárt karokkal várnak az erdőben
- Értem. - emelem fel a kezem békítően. - Én is csak a véleményemet mondtam el és azt, hogy a hagyományok megtartása ne merüljön ki abban, hogy a tündék csak erdőben élhetnek boldogan. Magunk alakítsuk a jövőnket. De ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, úgy hogy megismerik a döntésük következményeit is. Talán hagynom is kéne Önt pihenni. - nézek hallgatag társamra, aki miatt egyáltalán idejöttem, hogy akar-e még valamit.
- Van olyan fekhely, ahol biztonságban érezné magát most? - – kérdezi váratlan témaváltással.
- Ah, köszönöm, én is virrasztani kívánok. Reggel fekszem majd le. Egy kényelmes kis hegyoldalban, van egy pár alsóbb lomb között. – ad is választ meg nem is a druidanő.
Így hát azt hiszem kifogytunk a témából és én legalábbis semmivel nem leszek okosabb, mint eddig.
- Nem maradjon egyedül, kérem. - lépek távolabb a kis csoporttól.
- Azt javaslom, virrasszon a többiekkel együtt, akik már ezt vállalták. Egységben az erő. - – mondja Lance.
- Valóban. - mondja a druida - Addig is magatokra hagylak benneteket. Érzem a kétséget, s a bizonytalanságot. Azt hiszem, van min elgondolkoznotok. – mosolyog ránk, ahogy elindul egy kisebb tünde csapat felé.
Egyáltalán nem éreztem azt, hogy közelebb kerültünk volna a megoldáshoz és a gyanú eloszlatásához vagy megerősítéséhez. Remélem Damien több sikerrel járt.

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Körbenézve láttam, hogy nem egyedül mi voltunk kíváncsiak a halott kultistára. Mindenki odafordult legalább rövid időre, volt, aki összesugdolózott, volt, aki inkább elmenekült, másokban pedig felkelt a bizalmatlanság, és fegyvert rántva méregették a többieket. Ez utóbbiakat egyáltalán nem tudtam hibáztatni, pontosan emiatt volt elöl az én kardom is. Többen aztán bátorságot vettek, és közelebb jöttek, köztük a püspök, a druida asszony és sok harcos is.
- Szóval Armaros prófétája. Ez érdekes, az ő nevét még nem hallottam. - Jegyezte meg Damien, meglepően tárgyilagos hangon. Abban talán igaza volt, hogy ez nem számított újkeletű dolognak, a világ elvadulásával egyre több elfajult teremtmény került felszínre.
- Én se ismerem... - morogtam, miközben a tömeget fürkésztem, hátha rátalálok még több veszélyre, miközben fél füllel figyeltem a többiekre, Crispin viszont határozottan ugrott fel a tetem mellől.
- Én igen. Rohadt egy alávaló szemét. Na nem mintha valami újat mondtam volna vele. De ha ő meg a csápos haverjai szét akarják a bulit verni, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. Nagy pechjük van, hogy pont velünk húztak ujjat. - válaszolta Damiennek.
- Bár kissé lekötött a harc, úgy láttam, több gyanús alak is ólálkodik a közelben. Valahogy ki kéne szűrnünk őket és ezt lehet, hogy nekünk kéne csinálni. Ki tudja miben mesterkednek még. - Hallottam fél füllel, ahogy Jozef megszólal, és ahogy odafordultam, láttam, hogy a püspökhöz beszél, aki elgondolkodott, majd előrelépett, és színpadiasan megszólalt.
[puspok]- Jól beszéltél, Jozef. Látjátok feleim, lám most sem menekülhetünk a mocskos fenevadak szolgái elől. Egyedül a Katedrális adhat védelmet ellenük. Ezért is sürgettem annyira, hogy építsünk új otthont az Egyház berkein belül. -[/color] Mondta, én azonban csak a szememet forgattam, ahogy visszanéztem a tömegre. Nekem nem színjáték kell, hanem valódi érvek. Hellenburg falai is vastagok, néhány képzett személy kell a kapukba, és le van tudva ez a gond. Akárhogy figyeltem, nem találtam más gyanús alakot, csak ijedt és agresszív tekinteteket. A druida eközben magához tért a sokkból, amit a megtámadása okozott, és sóhajtva porolta le az öltözékét.
- Nyugalom, gyermekeim. Most a legfontosabb, hogy mindenki megnyugodjon, s nyugodtan aludhasson az este. Egy kis dulakodás nem ok rá, hogy azonnal elkezdjünk a sajátjaink közt ujjal mutogatni. - Mondta nyugodtan.
- Egy megbeszélésekből álló esemény legelső napján gyilkossági kísérlet, minden tisztelettel, de ez véleményem szerint ad okot az aggodalomra. Meg kellene erősítenünk az őrséget, sajnos így nem alhat mindenki nyugodtan. Ám szívesen magamra vállalom. - Jegyezte meg Damien.
- Az őrködés mindenképpen ajánlott, én is szívesen bevállalom. - lépett Jozef is Damien mellé. Fürkésztem egy pillanatig, aztán arra lettem figyelmes, hogy Crispin hangját hallom a püspök felől.
- ... én megyek és kiderítem, vannak-e még. Ne vedd sértésnek Jozef, de ti túlságosan kitűntök a fényes mágiátokkal meg ruháitokkal. Nem mintha nem tudnám, mire képes az Idegen Isten, de titeket mint a savanyodott piát fognak elkerülni ezek a szemetek. Jobb, ha egymagam megyek, úgy kisebb feltűnést keltek. - Mondta, majd elindult.
- Sok sikert! - Szólt utána Damien.
- Vigyázz magadra, ezek nem viccelnek és megsebesültél. - Intette óva Jozef, én viszont csak forgattam a szemem Crispin újabb magánakciójára. Annyi tapasztalatom volt már vele, hogy tudjam, ha egyedül akar menni, akkor egyedül fog, hiába akarnánk követni, így megfordultam.
- Önt - biccentettem az arkdruida felé - kell elsődlegesen biztonságban tudnunk. Ketten talán elegen lesztek rá, én is maradnék, de a közhangulatot le kell csillapítanunk valahogy. Tudna segíteni? - Néztem Caireenre.
- A hangulatot bízzátok csak rám. - Lépett oda Cormac, majd egy bizarr dolog történt: mindenki egyesével felajánlotta, hogy majd segít.
- Persze, most már senki nem fél, igaz? - Morogtam az orrom alatt, de nem hallhatta senki. Nem volt jókedvem: utáltam, hogy senki nem érezheti magát biztonságban. Az legalább egy kis vigaszt jelentett, hogy végülis nem kell ott maradnom, mert van elég jelentkező. Nem szerettem egy helyben állni és nézelődni, nagyon fárasztónak tartottam mindig is. A járkálás legalább kis változatosságot jelentett.
- Te ott voltál, igaz, amikor az arkdruidát megtámadták? Volt valami, amit nem mondhattál el mindenki előtt, vagy bármi, ami még segíthet kideríteni, mi történt? - Hallottam meg Damien hangját, ami végülis kizökkentett a gondolkodásból.
- Nem igazán, de biztos vagyok benne, hogy Cynewulfot valami erősebb mélységi bérenc támadta meg és el is menekült. Van mitől tartanunk, bár az ellenkezőjét érték el, mint amit akartak. - Mutatott körbe Jozef, viszont én nem voltam erről meggyőződve.
- Biztos, hogy az ellenkezőjét érték el? - Tűnődtem, ahogy körülnéztem. - Talán ez az egész csak figyelemelterelés. Ha tényleg ölni akartak volna, akkor ölnek, kizárt, hogy egy ilyen erős ellenfél ellen csak ilyen nyikhaj szolgákat küldenek. - Mondtam aggodalmasan.
- Mit akartak elérni egyáltalán? - Kérdezte Damien aggodalmasan elgondolkodva. - Ez logikus. Akkor viszont arra kellene rájönnünk, mitől akartál valójában elterelni a figyelmet? Ha nem az arkdruida az, akire pályáztak, akkor nem ő szorul a legtöbb védelemre. Egyébként... a druidaasszony csak nekem gyanús kissé? - Mondta.
- Lehet, nem számítottak rá, hogy az Úr haragja milyen hatással lesz rájuk. És én sem hiszem, hogy a druida asszony ennyire későn eszmélt volna, mikor mindenhol ott vannak a baglyai. - Ingatta meg Jozef a fejét, ami elgondolkodtatott, de még nem akartam rögtön meggyanúsítani a nőt.
- Éppen velünk beszélt, mikor történt, és amint meghallottuk a csatazajokat, azonnal küldte is a baglyait, igaz, az én kérésemre.
Megdörzsöltem az arcomat.
- Nem mondom, hogy elutasítom, amit mondtok. De nem gyanúsíthatunk meg egyből mindenkit, mert nem marad szövetségesünk. - Mondtam borúsan. - Mindazonáltal megpróbálhatjuk rajta tartani a szemünket. - Tettem hozzá egy sóhaj után. Végülis a megfigyelés még nem egyenlő a gyanúsítással...
- Valahogy azok a baglyok a kezdetektől fogva zavartak. Nem ismerem pontosan a mágiát, amellyel irányítja őket, viszont nagyon úgy tűnt, mintha kémkedne utánunk, bár nem is titkolva azt ez esetben. De ennél többet most valóban nem tehetünk. Hogyan jelezzünk egymásnak, ha valami gyanúsat észlelünk? - Kérdezte Damien.
- Azt hiszem ezzel én vagyok a legkönnyebb helyzetben, hiszen ha használom a Szent Fényt, azt a sötétben mérföldekről látni. És én vállalom, hogy szemmel tartom a druida asszonyt, ha gondoljátok. - Jegyezte meg Jozef.
- Sok a bagoly, lehet, hogy mindenkit megfigyelt, tudni akarta, milyenek az itt maradt tündék. - Vetettem fel. Elültették a bogarat a fülemben, de egyelőre nem tudtam eldönteni, mit tegyek.
- A fényt ő is megláthatja ugyanúgy, és gyanút foghat, de jobb ötletem nincs. - Vallottam be. - Szerintem csak menjünk oda hozzá, egyedül vagy kettesben, beszélgessünk vele, a harmadik pedig figyelje a baglyokat. - Halkítottam le a hangomat. Nem tudtam, hogy mennyire hall így minket, de biztos nem jöttünk volna ki jól belőle, ha megtudja, hogy gyanakszunk rá. Damien maga elé nézve gondolkodott, majd megszólalt.
- Vállalom a baglyokat, ha így megfelel nektek. - ajánlotta fel. Nekem megfelelt, Jozef azonban már sokkal nehezebb kérdést tett fel.
- És miről akarsz beszélni a druida asszonnyal, amivel akár el is árulhatná magát? - Érdeklődött, én viszont vállat vontam.
- Nem tudom. - Vallottam be. - Nem muszáj rávenni, hogy elárulja magát, őszintén egyelőre azzal is megelégednék, ha nem lenne lehetősége mással foglalkozni.
- Ha megkérdeznénk, hogy... más tudja-e irányítani a baglyokat, esetleg felderíteni a környéket? Persze nem hinném, hogy átadná őket, vagy hogy másnak engedelmeskednének. - Vetette fel Damien.
- Én sem hiszem, hogy más irányítaná a madarakat. Tehetünk egy próbát Caireen druidával, de már nem régen beszéltünk, lehet már az is gyanús lesz, ha megint megkeresem. - Fejezte ki Jozef aggodalmát. Körülnéztem, és láttam, hogy a druida nincs messze, éppen beszélgetett néhány másik tündével, láthatóan nem sántikált rosszban, de valamit akkor is tenni kellett.
- Biztos nem, különben nem tudhatta volna, mi folyik a druida körül... hacsak nem ő tervezte el. - Fejeztem be sötéten. - Én elindulok beszélni vele, Jozef, gyere te is. Véleményt kérni nem lehet elégszer, és az sose lehet gyanús. Ha kényelmetlenül éreznéd magad, az arkdruida körül most nem lehet elég őr, akármilyen gyanús is ez az egész. - Mondtam, majd elindultam.
- Hát legyen. - Bólintott Jozef, és elindult velem együtt. A druidaasszony felénk fordult, ahogy észrevett minket, mi pedig rövidesen oda is értünk. - Önnek is vigyáznia kell magára, a veszély az Ön támadására is fenn áll. - Nyitott felé a sötét elf.
- Ez valóban bölcs döntés. Nem tudjuk, mi lehetett azoknak a kultistáknak a célja. - Mondta, de nem úgy nézett ki, mint aki valóban veszélyben érzi magát.
- Ismerte akármelyik támadót is? - Kérdeztem. Semmiségnek tűnik, de ha akár az egyik személyazonossága kiderül, már lehetne egy kiindulópontunk, hogy honnan jöhettek.
- Nem, én bent éltem az erdőben már évek óta. Az enyéim azóta nem is találkoztak a kintiekkel. - Válaszolt. Nem akartam gyanakodni, de ez azért mégiscsak túl kényelmes kifogás volt.
- A madarai nem láttak semmi gyanúsat, nem tűnt fel Önnek semmi? - Kérdezett Jozef most egy sokkal megfoghatóbbat.
- Emberek sugdolóznak, beszélnek egymáshoz. De sajnos drága barátaim nem értik a nyelvünket. Nekem megérzik az érzéseim, de mások szívéig nem érnek el. - Nagyon misztikus és nagyon kitérő volt. Talán valamiben mégis sántikál.
- Ha ilyen mély kapcsolatot ápolt az erdővel, mi vette rá, hogy maradjon? - Kérdeztem, mire ő melankolikus mosollyal nézett fel a csillagok felé.
- Hiszed vagy sem, nem mindig volt ám ez így. Én és a törzsem ott éltünk az erdő mélyében emberöltők óta, jóval mielőtt az erdő eltűnt volna. Mikor megjelentek körülöttünk a vad ágak és indák azt hittük, az erdő szellemének haragja készül lesújtani ránk. Harcoltunk, hogy csak tudtunk, s kitörtünk a gubókból. Émelygés lett úrrá rajtunk, tisztám emlékszem rá, ahogy egy pillanatra úgy éreztem, meglakolok. Mire magamhoz tértem, a falum eltűnt, nem maradt ott más, csak én, a törzsem, s ez az erdő. Eleinte menekülni próbáltunk. De elvesztettük az irányérzékünk, s megtorpanásra kényszerültünk. Aztán elkezdtük az erdőt megismerni. Megpróbáltunk eggyé válni vele. Nem volt egyszerű, de sikerrel jártunk. - Sóhajtott. Szép dolgok, de egyáltalán nem válaszoltak a kérdésemre.
- Ha Önöknek, akik egész életüket az erdőben élték le, ilyen nehéz volt alkalmazkodni, megszokni a vad erdőt, miért szeretnék, ha ezek az emberek egyáltalán túlélik? Miért jó, ha elveszítjük népünk sokaságát, csak, hogy ismét erdőben éljünk? Miért nem telepszünk le egy szép vidéken, és visszük oda az erdőt? - Tapintott rá Jozef a lényegre, ami kissé elszomorította a nőt.
- Én nem kényszerítek senkit semmire. Egy megoldást kínáltam a szenvedésetek forrásának kigyomlálására. Mert minden szenvedésünket az okozta, hogy hátat fordítottunk igazi valónknak. - Mondta. Lopva sandítottam a kardomra, emlékezve, hogy ez a penge azé volt, aki az emberek közé vezette a tündéket.
- Hányan haltak meg közben? - Tettem fel a nagyon egyszerű, de mégis legfontosabbnak tűnő kérdést, miközben ösztönösen körülpillantottam, hogy van-e fenyegetés valamerre. A fülemet is hegyeztem, de semmi fenyegetőt nem érzékeltem, a druidanőt viszont láthatóan kezdtük kellemetlen helyzetbe hozni.
- Majd negyede. Ám ne feledd, akkor ott ismeretlen volt számunkra az erdő. Most itt vagyunk mi, akik utat tudunk mutatni. Biztosan jelenthetem ki, hogy hacsak meg nem tagadják elveinket, nem vesz el az erdő többet, mint amennyit ad. - Jelentette ki, azonban Jozef nem engedett.
- Engem ez nem győzött meg, csak találgat és bizakodik asszonyom, és így feleslegesen kockáztatja több száz vagy még több tünde és főként gyerek életét. - mondta szomorúan, megintcsak a közepére ráérezve a dolognak. Nem tudtam semmivel ráerősíteni, csendben figyeltem, mit felel, ő azonban elég szemtelen mosollyal válaszolt vissza.
- Sosem kérted, hogy győzzelek meg. - Mosolygott, én viszont nem értettem, mit akar ezzel. Miért van itt, ha nem akarja valójában elérni, hogy a tündék az erdőbe költözzenek?
- Hát kérni tudtommal itt senki nem kérte. Önök hívtak minket, gondolom pont azért, hogy meggyőzzenek. - Vágott vissza élesen a sötét tünde, miközben én egyre csak figyeltem, hogy nincs-e körülöttünk fenyegetés.
- A te gondolatodat tévképzelgés fertőzte meg. - Válaszolt a druida határozottan. [caireen- Ha így lett volna, miért adtunk más lehetőségeket? S miért engedtünk aztán teret püspöködnek? A ti feladatotok nem kevesebb, minthogy saját kezetekbe vegyétek sorsotokat. Hogy ezt hol teszitek, azt joga megmondani nincs senkinek. Amit én adni tudok, csak jómagam, s a testvéreim, kik tárt karokkal várnak az erdőben. -[/color] Fejezte be.
- Értem. Én is csak a véleményemet mondtam el és azt, hogy a hagyományok megtartása ne merüljön ki abban, hogy a tündék csak erdőben élhetnek boldogan. Magunk alakítsuk a jövőnket. De ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, úgy hogy megismerik a döntésük következményeit is. Talán hagynom is kéne Önt pihenni. - Fejezte be békítően, mielőtt túlságosan elfajul a beszélgetés.
Ráeszméltem, hogy Jozef kifogyott a mondanivalóból, így nekem kellett kitalálnom valamit.
- Van olyan fekhely, ahol biztonságban érezné magát most? - Kérdeztem, részben szándékosan terelve a témát a döntésről, ami miatt itt vagyunk ezen a helyen.
- Ah, köszönöm, én is virrasztani kívánok. Reggel fekszem majd le. Egy kényelmes kis hegyoldalban, van egy pár alsóbb lomb között. - Hárított udvariasan, én pedig nem tudtam felelni rá semmit, és láthatólag Jozef se, mert távolabb lépett.
- Nem maradjon egyedül, kérem. - Mondta.
- Azt javaslom, virrasszon a többiekkel együtt, akik már ezt vállalták. Egységben az erő. - Egészítettem ki. Nem gyanakodtam volna, de a többiek miatt akarva-akaratlanul is viszkettem a gondolattól már, hogy egyedül kellene őt hagyni.
- Valóban. Addig is magatokra hagylak benneteket. Érzem a kétséget, s abizonytalanságot. Azt hiszem, van min elgondolkoznotok. - Mosolygott, ahogy ott hagyott minket. Rázott tőle a hideg, de nem volt mit tenni, inkább elmentem lefeküdni. Valami gyanús volt...

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A kltisták nem támadnak újra az éjszaka folyamán. Ez várható volt. Azonban a sugdolózás, tervezgetés szárnyra kél és szinte mindenhonnan másféle ötleteket lehet hallani. Damien úgy dönt, ráér a nap aktív részében őrlődni ezeken, amíg úgysem tehet semmit, addig inkább figyel a feladatára, vagyis az őrködésre. Amely meglehetősen unalmas, de ha úgy vesszük, békés.
Mire elérkezik az ő ideje, hogy aludjon, kellőképp kibeszélgette magát a tollas huhogó jószágokkal, s bízik érzékeiben, hogy ha kell, s veszély van, úgyis fölkeltik. Így aztán igyekszik készenléti, de ébredésre kész álomba szenderülni. Majd ismerős, kellemes és otthonos füstillatokra ébred... és valami kevésbé kellemesre. Föltápászkodik, kinyújtja a tagjait, újra összefogja a haját egy szalaggal, miután kezeivel párszor átszántott rajta fésülés címén, és körbenéz, a társak merre vannak.
Lance-et hamarosan meg is pillantja, talán már ébren lehetett korábban, ahogy Jozef is.
- Jó reggelt - köszön, minden ünnepélyesség nélkül, hiszen elég komoly ábrázatú mindenki.
- Bárki bármi furcsát látott a saját idejében?- tér rögtön a lényegre a fehér hajú tünde; erre csak a fejét tudja rázni. Eseménytelen éj volt. A baglyokra nyilván nem kíváncsiak. Nem, nem nyilvánítja furcsaságnak őket, bármennyire is úgy hitte pár pillanatig, hogy értik, amit mond, végső soron mégis inkább csak egyszerű állatoknak tűntek.
- Tényleg jó. Teljesen nyugodt volt minden és bevallom ez nem igazán tetszik, bármilyen furcsán is hangzik. Nem hiszem, hogy a kultisták feladták volna. - fejti ki Jozef egy biccentés után.
Ha a kultisták nem is, a jelenlevők nagyban fondorkodnak. A tömeg gomolyogni kezd újra, ahogy új s új ébredők csatlakoznak hozzájuk. A kakofóniában hol emez, hol amaz a csapat hangja szüremlik ki erősebben a zajból, s egyikük mondanivalója zavaróbb, mint a másik.
Egy kivágott fatönk tetején álldogáló sötét tünde fennhangon így szónokol a köréje sereglett tömegnek:
- Én mondom, feleim, ennél jobb alkalom nem kívánkozhat! Most visszafizethetünk mindent, ami sérelem minket ért. A druida asszony megmondta, el tudunk rejtőzni az erdő sűrűjében. Az emberek elvesztették a lángoló fegyvereiket. Tudom, mert kényszerítettek, hogy a soraik közt szolgáljak. De nekünk még itt az erdő. Ha most támadjuk meg őket, védtelenek lesznek!
Itt-ott a csapatok vitába is kezdenek, ahogy érveik ütközése nyilvánvalóvá válik. Szavak gabalyodnak egymásba és a tömeg kezd lassan elviselhetetlenné válni.
A közelükben újabb hang szólal fel, amelyet ki tud venni tisztán az áradatból:
- Én mondom, azon az erdőn átok ül! Legegyszerűbb, ha kivágjuk, s felszántjuk az utolsó holdig!
Távolabbról is elcsíp egy mondatot.
- Erdő vagy nem erdő, szövetségesekre vagy szükségünk. Mi történt a frontvonallal? Ha meg tudunk egyezni a Swarzjäger-toronnyal, az erdő déli részéből csapásokat mérhetünk Hellenburgra. Ennyinél kevesebb is elég, hogy a Katedrális támogatását megnyerjük.
Újabb problémafelvetés. Aztán máshol egészen komplett terveket vázolnak fel ökölbe csapva, határozottan:
- Vezetőnek kell választanunk a druida mestert. Hőséget kell fogadnia neki minden itt megjelent tündének. Aki nem teszi, azt elüldözzük! Másképpen nem megy. Mindenek előtt rendet és törvényt kell teremteni!
Ez az ötlet nem is rossz, és hirtelen fogalma sincs már, hol és mit hallott, pedig mindegyik érdekes és mindhez lenne hozzáfűznivalója. Ha nem állna fel a szőr a hátán attól, hogy mennyien vannak.
Lance gondol egyet, és megindul egy irányba, ám nem siet oda egyik csoporthoz sem. Talán az ő megoldása a bölcs, Damiennek azonban nincs kedve rögtön megfutamodni az eszébe jutó lehetőségektől.
Vagy ha magam alatt vágom a fát, majd úgyis kiderül.
Sóhajt. Érzi, hogy fájni fog neki a döntése, de ez sose tartotta vissza.
Egyre összébb ráncolva a szemöldökét vacillál azon, melyik csoporthoz is menjen oda rendet tenni, aztán végül egy bosszús sóhaj után a fakivágók táborát közelíti meg.
- Nem hallottátok, miket beszélnek arról az erdőről? Nem hallottátok, mit mondott a druidaasszony? Csak ha alázatosak vagyunk és visszatérünk ahhoz, ahogy régen éltek, akkor hagy életben minket. Azt gondoljátok, ki lehet vágni? És el is felejtettétek, hogy a természet szülöttei vagyunk, hogy ezt tennétek vele?
El se hiszi, hogy ennyi személy előtt próbál... szónokolni? Dehogyis, csak kivívni a figyelmüket, de ilyet is rég csinált. Nagyon rég.
- Mond valamit, ez ember kívánó munka lenne. - állapítja meg a csapat egyik tagja.
- De ha csak egy darabját, azzal még elbírnánk. - reflektál kis idő múlva egy másik.
- De azzal nem mennénk semmire.
- Csaljuk be az embereket oda! - hangzik fel egy nem túl józan nevetés.
- Norbert, te részeg vagy? - kérdi tőle egyik társa. Majd egy eddig csendes tünde áll ki a sorból a szónokló társa mellé.
- Igaz, az erdő nagy és vagy. Tapasztalatra van szükségünk. Azt mondom, küldjük oda elsőnek legvitézebb fiaink, hogy aztán kalauzolni tudják a többieket.
Ökölbe akarnak szorulni a kezei. Nagyon. Ennyi idiótát, egy helyen. Ráadásul mennyiféle idiótát! Ahány csapat, annyi eszetlen ötlettel áll elő, ebből csak az nem lesz, mint amit a druidák emlegettek. Bár, hogy az ő tervük mi, az is kérdéses, de nem számít. Egyezséget elérni jöttek ide, de csak annyit értek el, hogy egyre jobban szétválnak a különféle érdekcsoportok. Remek.
- Ha ezt akarjátok, akkor pontosan olyanok vagytok, mint az emberek - húzódik megvető fintorba a szája, ahogy próbál szemkontaktust felvenni ezekkel a félkegyelműekkel. - Az az erdő megöl titeket. Nem hallottátok, miféle szörnyekről beszélnek ott? Aki bemegy, az nem jön ki. Ez nem egy akadály, amelyet erővel le kell győzni.
Ez talán elijeszti őket. A félelemre tud egyedül apellálni, hisz mindenkiben ez a legerősebb érzelem. Az életüket talán becsben tartják.
Látja, hogy össze is rezzennek enyhén szavaira.
- Úgy hangzik, mintha már jártál volna ott. Tudsz róla mesélni? - kérdi egyikük.
- Igen, talán nem kéne piszkáljuk... - ért egyet most már a társa is. Na hát, persze, mindig ugyanazt skandálják, amit a többiek. Most, hogy pártot váltott egyikük, rögtön ezt a vonalat kell követni.
- Zagyvaság. Emlékeztek, hogy eltűntek a vadak, amikor falvakat építettünk. Itt is így történne.
- Akarunk mi várni addig? - kérdi egy másik hang.
- Talán nincs rá szükség. Itt, a régi erdő maradékában, a Sötét erdő előtt még eléldegélhetünk. Nem vagyunk olyan sokan, hogy gondot okozzon. Addig bőven lesz ideje azoknak, akik elég bátrak megtalálni a helyüket az erdő sűrűjében.
Nem mondhatni, hogy minden arcot és a hozzájuk tartozó mondandókat megjegyezte, de általános összképet sikerült kialakítania.
Kimérten néz a beszélőkre. Hazudjon nekik? Győzze meg őket, hogy Finsterwald szörnyű hely és megesz? Amikor pedig amiket hallott, valóban elbeszélések, pletykák, azokat pedig rendszerint eltúlozzák. Ám ez egész biztosan eltántorítaná őket attól, hogy bemenjenek.
Kivéve, hogy ha azt mondja, járt már ott, ellenkezik az érvvel, hogy aki odamegy, nem jön vissza...
- Csak mellette. Cinderwealdben jártam. Amikor még lángolt. - Ez persze nem tartozik ide, de eltereli a figyelmet, talán.
- Ha csak a terület a gond, azt megoldhatjuk Veronia eddig... megismert területein is. Sok hely van még, amely nem települt be.
Erre egyszerre hárman is felkiáltanak: - Úgy van! Vegyük vissza a mocsok emberektől, ami a miénk!
- Mi?! Nem ezt... mondtam.. - Most már a kezébe temeti az arcát. Nem szokott ő ehhez, hogy népek előtt szónokoljon, és már érti, miért nem. Nem jár jól vele senki.
Amikor már épp azt hiszi, meghasonolhat az egész fajában, annak egyik képviselője mintha kivételesen értelemmel telien fordulna hozzá.
Határozott köhögése magára vonja a figyelmet. Szűk, kék ruhában van - déli szín - és tollas kalapban, magas és kimértnek tűnik.
- Jómagam Hellenburg seregében szolgáltam és bátran állíthatom, még a mostani káoszban sem vesszük fel a verseny egyik királysággal sem, ha nincs egy erdős hely, ahol meg tudunk bújni. És azt hiszem a csendes ifjú is ezt akarta mondani, ha engednétek szóhoz jutni. - sandít magabiztos mosollyal Damien felé - Mely vidék járt a fejedben, kedves...? - nyújtja felé a kezét, miközben a másikkal kalapját emeli meg.
Őszintén meglepődik és igencsak meg is könnyebbül.
- Damien. Nightwind. Örvendek. - feleli némileg megilletődötten, majd bólint. - Igaza van.... - tart kis hatásszünetet, hátha addig az illető bemutatkozik, mert bizony Damien sem tudja az ő nevét. De nem, nem mutatkozik be, így jobb híján folytatja a mondatot. - Azon erdőrészek, ahol eddig is nagyrészt éltünk. Ám aki mindenáron a Sötét Erdőt óhajtja meghódítani, az... ne hódítsa meg. Én hiszek a druidaasszonynak abban, hogy nem lehet ezt megtenni az erdővel, viszont ha alkalmazkodunk hozzá, talán hagy minket ott élni. Azért jöttünk ide, hogy megegyezésre jussunk, mit akarunk. Az, hogy mindenki mást, ráadásul egyikük ezt, másikuk azt a csoportot akarja kiirtani, nem fog célra vezetni. Elegen sem vagyunk hozzá, és nem is méltó hozzánk. Na meg, kinek kell még egy háború, amikor a holtak támadnak minden sarkon?
A kidőlő vasfákra, erről mindenki elfeledkezik.
Ahogy beszélt, észre sem vette, hogy még többen köréjük gyűltek. Ennyi lény sem hallgatta még egyszerre a mondandóját.
- Jól beszél. Meg tudjuk itt vetni a lábunkat. Ha pedig az emberek ide akarnak jönni, hát tárt karokkal várjuk őket! - értenek egyet vele páran. A sugdolózást, motyogást azonban egy újonnan fölálló sötét tünde töri meg:
- És mi van, ha a többi ország háborúval fenyeget. Mi lesz azokkal, akik az erdő szélén maradtak?
Erre mindenki elhallgat s aggodalmas tekinteteket vált szomszédaival, motyog tovább.
- Ezért lenne tanácsos együtt lenni. Ehhez azonban meg kell tárgyalni a dolgot... hogy mindenkinek legyen benne valami jó . Mert hogy teljesen jó nem lehet mindenkinek, az biztos. - feleli. Örül, hogy józanodni kezdenek a népek.
- Úgy van. Ha az emberek idetolják a képüket, bekeverjük őket humusznak! - kiált fel valaki lelkesen, ismét kissé elvétve az értelmezést. Talán fel kellene adnia és rájuk hagyni. Tegyenek, amit akarnak. Ezekből úgysem lesz egységes nép. Mindegyikük mást akar és láthatóan teljesen elfeledték már, honnan is jöttek.
- Ha a határvidékiek és az erdő mélyén lakók egyesítik erőiket, helyt állunk. - szólal meg határozottan ismét a kék ruhás.
- Hát akkor mire várunk még! Szóljunk róla a többieknek is! - kiált a fatönk tetején álldogáló, mire hatalmas éljenzés tör ki.
- Ha eddig eléldegéltetek az emberek között, mi változott most meg? Hogy együtt vagyunk? - tárja szét a karját értetlenül.
Erre mindenki egyszerre fordul vissza s néz rá. Amitől megijedhetne, de inkább csak meglepődik.
- Miért...mi a baj a tervvel? - kérdi egyikük.
- Ezért jöttetek ide? Megleckéztetni az embereket? - kérdi tőlük. A fenébe is, a többiek hova lettek? Nem fog tudni egyedül bírni ezekkel, de hagyni sem szabad őket szétszóródni, még a végén még nagyobb galibát okoznak. S közben ki vigyáz az arkdruidára?!
Az eddig együttesen mozgó csapat ismét visszafordul a zavartan sugdolózáshoz. Ekkor a kék ruhás illető jelentősen behatolva Damien aurájába közelebb hajol a füléhez és súg.
- Ezek a tündék tartanak az emberektől. Itt mindenki arra vágyik, hogy ismét otthona legyen a népünknek. Ám a félelmük valós, hiszen fel kell készülni arra, ha az emberek fenyegetésnek tekintik azt, hogy a tündék csoportosulni kezdtek.
- Mehetnénk Finsterwaldba úgy is, hogy nem vágjuk ki. De amit hallottam, az alapján nem hinném, hogy egyelőre képesek rá... - vesz egy mélyebb levegőt és fordul szembe immár beszélgetőtársával. - Neked van valami konkrét célod? A sok lehetőség közül melyik felé húz a szíved? - kérdi, próbálván figyelmen kívül hagyni a szokatlan fizikai közelséget.
- Nekem?... Én csak egy tünde királyság büszke tagja akarok lenni. - feleli új ismerőse kissé szomorkásan, némi gondolkozás után.
Megértően húzza el a száját. Ez olyan vágy, amely nehezen definiálható és még nehezebben érhető el.
Sugdolózásuk alatt azonban a csapat úgy tűnik, szétszéledt a szélrózsa minden irányába, azokba is, amelyeket iránytűk külön nem jelölnek. A tervet késznek nyilvánították és most már biztosan több tucat tünde hallgatta meg ötletüket. Remek.
- Úgy látszik nem vártak meg. - kuncog a kék ruhás.
Mégis mit talál oly mulatságosnak...?
Komoran néz maga elé. - Nem a vezetőjük vagyok. Így pláne nem. De ez így... nem lesz jó. - Aztán picit elgondolkozik, majd megint visszanéz a kék ruhásra. - Ne haragudj, hogy is hívnak?
- Peter. Peter Branchtone. S rögtön felmerül a kérdés... -néz Damienre újra - ...miért nem jó? S talán ami még fontosabb, hogyan lehetne helyre hozni?
Oh, elméletek, igaz-e?
Furcsállón és megfontoltan néz Peterre. - Ez valamiféle trükkös kérdés? Bár mindentudó lennék. De sosem voltam az, aki átharsogja a teret és szavaira százak figyelnek oda. Sosem vezettem csapatokat győztes csatába. Nem tudom rájuk erőltetni az akaratomat, ha megtenném, se érném el a célt, amelyet el kellene. Ha széthúzunk, csak... szétesünk. Lesznek tündék itt, lesznek talán ott, vagy talán mind halottak leszünk. Aztán ez a csapat... csak úgy fognak emlékezni rájuk, mint piti felkelőkre, akik nem voltak hajlandóak elfogadni a sorsukat és megpróbáltak ellenszegülni. Vagy így sem. - Várakozóan néz, várva, hogy megcáfolják. Valamiért azt sejti, ez fog történni. Bár inkább reménykedik benne.
Peter újból gondolkodóba esik, majd felemeli mutatóujját, jelezve, hogy várjunk kicsit. Kezei közt nemsokára egy jókora üvegedény jelenik meg, színtelen, jól ledugaszolt folyadékkal benne.
- Milyen igazad van. Egyszerűbb volna, ha mindenki csak simán egyet értene. Ezért is gondoltam erre. Ez a varázsital mindenki kedvét megváltoztatja. Elég csak egy hajszál bele, s képtelenek lesznek annak az embernek ellentmondani. Ebből egy csepp mindenki ételébe meg is teszi. Ha ezt használjuk, a sikerünk garantált.
A szemei egyre nagyobbra kerekednek és jó pár pillanatig csak csendben bámulja a fiolát. Aztán gyanakodva néz vissza a kék ruhás szemeibe.
- Ezt... valóban egy elfogadható módszernek tartod? Ez... átverés volna. Hazugság. - Próbál nyugodtnak hangzani, hogy ne hallatszódjon ki a szavaiból a színtiszta megdöbbenés, amit valójában érez. Tudtam, hogy valami nincs rendben ezzel az alakkal.
- És mégis meddig hatna? Elfelejtenék, hogy valaha mást gondoltak, egész életükre?
Nem, az lehetetlen, ilyen mágia nincs...
- Egy napig. Aztán megszűnik a hatás, de ami döntést meghoztak, úgy fogják érezni, saját döntésük volt. Ám valóban, használnád, még így is, hogy átverés?
Van egy olyan érzése, hogy kedves fajtársa valamiféle morális kérdést akar elemezni, vagy rávilágítani valamire, azonban erre se ideje, se kedve nincs. Máskülönben kételkedik benne, hogy a dolog igaz lenne. Egy varázshasználóval él együtt jó ideje, bár ezt Peter nem tudja, és talán nem is baj, hogy nem tudja. Azt viszont tudnia kell, hogy nem ma született borjú.
- Láttam már egy pár dolgot ebben a világban és egy ilyesmire képes folyadék elkészítése több, mint valószínűtlennek látszik. Miért kellene elhinnem, hogy valóban hatásos? Ki volna képes ilyen nagy hatású szer készítésére?
- Működik. Mert már használtam. Azok a tündék, akik olyan hevesen éljeneztek téged. Belekevertem az italukba. Túl könnyű mögéd osonni, Damien. - kacsint rá egyet, mire kissé kirázza a hideg. Mi az, hogy könnyű mögé osonni?! Ennyire kifárasztotta volna az őrség? Büszkesége fájdalmasan sajog, s hozzá még némi értetlenség is fűszerezi a dolgot. - Csupán csak rosszul fogalmaztad meg a mondandód. Szóval, akarod?
Még mindig blöffölhet. Bár érzi azért, hogy ezt már túlzás volna tagadni teljes mértékben. Azonban a kétség, mint mindig, most is erősen kapaszkodik gyökereivel gondolatai talajába.
- Miféle italukba? - kérdi fojtottan. Kezei viszketnek, ám visszafogja őket egyelőre, hogy a holdezüstök felé közelítsenek. Mégis ki ez az alak és mit akar? - Miből sejted, hogy tudod, mit akarok?
Peter idegesen vakarja meg a fejét. Talán túlfeszítette a húrt kissé, ám nem lehet elég óvatosnak lenni. Ám ezek után a tünde fogja az üveget és egy hajtásra kiissza a tartalmát. Damien nagy szemekkel figyeli az akciót. Akkor csak nem varázsital lesz ez.
- Te aztán megéred a pénzedet. - nyög egy nagyot Peter.[color=#3366ff] - Ez amúgy csak egy régi barátom szederpálinkája.
You... must... be... kidding me.
Egy darabig csak néz. Aztán elkezd rázkódni a válla és kezeibe temeti az arcát.
- Mondd, hogy volt valami tényleges értelme annak, hogy ennyi percet elpazaroltam ebből a napból - kéri, miután sikerült nagyjából abbahagynia a nevetést. Nagyjából. Az is biztos, hogy ennyire jót régen szórakozott. Mégis fényesebb lenne kicsivel a hangulata, ha közelebb állnának a konfliktusok megoldásához és biztosítva lenne az arkdruida élete, kézre lennének kerítve a kultisták és hasonlók. De nem, teljesen megéri baglyokkal csacsogni és szederpálinkáról diskurálni. Az élet furcsa.
Peter ekkor mélyen a szemeibe néz.
- Egy rendkívül egyszerű kérdés, amire választ akarok kapni: ha valóban varázsital lett volna, használtad volna?
Egyenesen farkasszemet néz vele, s emiatt Damiennek sincs kedve lehunyni a szemeit egy ideig, hanem állja a pillantását, de mire válaszolhatna, Peter sarkon fordul és elindul ellenkező irányba.
- Ezen gondolkodj el. Én megyek enni valamit. Remélem ha legközelebb találkozunk már nem egy másik kérdéssel felelsz.

- Heh... igen. Elnézést. - motyogja nem kevés iróniával a szélbe, hallani már biztosan nem hallja, kinek célozta.
Megcsóválja a fejét aztán beletúr a hajába. Komolyan? Szederpálinka? Nem hiszem el.
A gyomra megkordul, így úgy dönt, ő is magához vesz némi élelmet. Ha Peter-nek alone time-ra van szüksége, hát megkaphatja, de nemsokára el kellene csípni újra. Tud ő dolgokat, ami hasznos lehet. Mindenképp ki kell deríteni, mit akar ezekkel a kérdéseivel. Vagy hátha van egy tényleges varázsitala. Amit nem, nem fog használni akkor sem, de... azért nem árt tudni, hogy van-e.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Egész éjjel jártuk a tábort, de hála az égnek semmi baljós dolog nem történt. Senki sem acsarkodott senkivel. Ám nyugalomról még sem lehetett beszélni, mert a tündék egyre csak sugdolóztak, beszélgettek egymás kört, ki-ki maga véleményét a többiek elé tárva.
Nem mondom, hogy nem fáradtam el, mire elheveredhettem a sátramban. Napos, de hűvös reggelre ébredtem. Egy gyors mosakodás után, máris éberen jártattam a szemem, hogy ki merre van vajon.
A nap még épphogy csak felkelt, de már szinte mindenki ébren volt, leszámítva talán azokat, akik utolsónak maradtak ébren őrt állni. A tegnaphoz képest a hangulat kevésbé fesztiváli, s jól látható sok mindenki arcán a komoly, határozott ábrázat.
A zsoldos és a vámpírvarát azonban már ott lebzselt tőlem nem messze, úgy látszik ők is korán keltek.
- Bárki bármi furcsát látott a saját idejében?- – szólalt meg Lance.
- Jó reggelt – biccentett Damien, aztán megrázta a fejét a kérdésre.
- Tényleg jó. - biccentettem Mina és a rögtön a tárgyra térő Lance felé. - Teljesen nyugodt volt minden és bevallom ez nem igazán tetszik, bármilyen furcsán is hangzik. Nem hiszem, hogy a kultisták feladták volna. - válaszoltam.
Ahogy szép lassan telt az idő, egy kisebb csoport gyülekezésé lett feltűnő. Egy kupac tünde és sötét tünde álltak körbe egy kivágott fatönköt. Annak idején abból a fából készült a tűzifa egy része. A tönk tetején egy sötét tünde állt és nagy hévvel beszélt a többiekhez.
- Én mondom, feleim, ennél jobb alkalom nem kívánkozhat! Most visszafizethetünk mindent, ami sérelem minket ért. A druida asszony megmondta, el tudunk rejtőzni az erdő sűrűjében. Az emberek elvesztették a lángoló fegyvereiket. Tudom, mert kényszerítettek, hogy a soraik közt szolgáljak. De nekünk még itt az erdő. Ha most támadjuk meg őket, védtelenek lesznek! - mondta erőteljesen.
A körülötte álló tündék véleménye láthatóan nem volt egységes. Nagy lendülettel, integetve, mutogatva beszéltek, fűztek véleményeket a mondandójához. Páran helyeseltek, páran ellenezték, páran kérdéseket tettek fel. Meglepő módon azonban nem ez volt az egyetlen kisebb csoport. Ami azt illeti több, legalább hat-hét kisebb tömörülés verődött össze a táborban szétszóródva. Mindegyikben tündék álltak, ültek, tanácskoztak, vitatkoztak egymással, érveltek, szónokoltak nagy lelkesedéssel. Néhol egy-egy csoport hevesen össze is különbözött, vagy éppen megpróbáltak közös megegyezésre jutni.
- Én mondom, azon az erdőn átok ül! Legegyszerűbb, ha kivágjuk, s felszántjuk az utolsó holdig! - mondta az egyikük egy hozzánk közelebb álló csoportból.
Másutt teljesen más témákról vitáztak.
- Erdő vagy nem erdő, szövetségesekre vagy szükségünk. Mi történt a frontvonallal? Ha meg tudunk egyezni a Swartzjeager-toronnyal, az erdő déli részéből csapásokat mérhetünk Hellenburgra. Ennyinél kevesebb is elég, hogy a Katedrális támogatását megnyerjük.
S olyan csoportokat is hallani lehetett, ahol már egész komplokált terveket vázoltak fel egymásnak, melyeket talán előző este beszélhettek meg.
- Vezetőnek kell választanunk a druida mestert. Hőséget kell fogadnia neki minden itt megjelent tündének. Aki nem teszi, azt elüldözzük! Másképpen nem megy. - csapott az öklébe egy ugyancsak szenvedélyes szónok - Mindenek előtt rendet és törvényt kell teremteni!
És ezek még csak azok, akik a közelünkben vannak, távolabb még több kis csapatot is lehetett látni. A tegnapi események, és az éjszakányi gondolkodás ugyancsak feltüzelte a népeket.
Két társamon is látszódott a meghökkenés és a tanácstalanság.
Igazából azt sem tudtam hová kapjam a fejem, mert, ahogy egyik vagy másik csoportot hallgattam, annyiféle teória és agitálás hallatszott, volt miben akadt igazság és volt ami bődületes marhaság volt. Egyenként meggyőzni őket értelmetlen lett volna, ezért aztán nem követtem Damien-t abban, hogy valamelyik csoporthoz csatlakozzam, ahogy ő döntött és nem követtem Lance-t sem, aki Caireent-jez indult.
- Ehhez az arkduida kell, különben itt véget is vethetünk az egésznek. - morogtam és én őt kerestem, hogy talán rendet tud tenni e káoszban.
Még égtek a tüzek és az egyik legnagyobb mellett meg is találtam Cormacot, de úgy látszik eléggé elfoglalt volt a partnereivel való vitában, mert neki vagy nem tűnt fel, hogy lassan szétszakad a tábor az összefogás helyett, vagy épp ezen munkálkodott.
- Jó reggelt! Cormac láttad, hogy mi történik itt? A végén még egymás torkának is neki fognak ugrani, van ahol már egészen háborús a hangulat. - figyelmeztettem.
- Áh, jó reggel, fiam. - mondta kellemes sóhajjal.
Aztán ahogy elmagyaráztam neki mi történt, intett egyet, s nyugodtan a vállamra helyezte a kezét.
- Ne aggódj. Én ösztökéltem őket, hogy tegyék ezt. Azt mondtam beszéljenek, osszák meg véleményüket, szólaltassák meg hangjukat. Azt akartam, senki se akarja magát elnyomni. Mert ha mindenki csak hallgat, s magában kesereg, sosem jutunk megegyezésre. Ám ha megosztjuk egymással az érzéseinket, meg tudjuk egymást érteni. Szóval, te miért nem hallgatsz senkit? Miért nem mondod el senkinek, mire vágysz? - kérdezett vissza kíváncsian, mintha ő is hallani szerette volna, bár már egyszer már hevenyészve elmondtam neki mit gondolok
A szemeiben a nyugodt szavaival ellentétben aggodalmat láttam. A druida szokatlanul hamari volt és s kissé mintha hadart is volna. Azon is meglepődtem, amikor a druida azt mondta, hogy ő bíztatta fel az embereket arra, hogy szólaljanak fel.
- De hát uram! - néztem rá, mert mintha nem lett volna önmaga. - Ezzel csak azt érjük el, hogy százan kétszáz felé akarjanak menni! Egy olyan véleményt sem hallottam, ami azonos lett volna. Tegnap még csak három-négyféle javaslat volt, most meg több tucat! Van aki már az embereket támadná meg. Tegnap még azt javasolta, pont Ön uram, hogy sorakozzunk egy zászló alá, hogy ne olvadjunk be, most meg hagyja, hogy káoszba fulladjon az egész? Mi történt?
A druida búsan sóhajtott egyet.
- Megéreztem a vég közeledtét. Rájöttem, bármelyik pillanatban véget vethet valaki az életemnek. A tündéket érdekelnie kell a jövőjük, érdekelnie kell akkor is, ha már nincs egy mágikus hang, mely parancsba adná, hogy érdekelje őket. Egyességre jutni nem azt jelenti, hogy csendben be kell állni egy zászló alá. Egyességre jutni annyit tesz, elismerni az eltérő véleményeinket, s úgy továbblépni.
- De.....de ennek semmi értelme! - mondtam hevesen a vitatkozókat elnézve a válla felett. - Nézze meg, ebből soha az életbe nem lesz egység, ez csak rosszabb lesz. Azt hiszem, inkább megkeresem a püspökünket, talán ő úrrá tud ezen lenni. - mondtam elkeseredve, mert szerintem az arkdruida elvesztette az eszét és kellett valaki, aki kézbe veszi az irányítást.
A druida mester erre csak szomorúan legyintett egyet.
- Egyszer majd talán... - mondta, de újabb tündék érkeztek hozzá, így sosem tudtam meg, hogy mit akart ezzel.
A püspök úr nem is volt olyan messze, egy pár tűzrakásnyival arrébb bukkant fel pár lovagja és egy pár másik tünde társaságában, akik kedélyesen beszélgettek vele, de mikor meglátott azonnal felém fordult.
- Áh Jozef, jó újra látni. Éppen időben. Olyan sokan keresnek most meg, és mindenkire szükségem van, aki az idegenekkel szót tud váltani.
- Atyám! Az akrdruida biztatta fel a népet, hogy vitázzanak és most teljesen szétszakadunk. Talán mondania kéne egy beszédet ismét, mert így nem lesz jó vége. - ingattam meg a fejem. - Egyenként nehéz lesz meggyőzni őket.
Sangarius érdeklődően dörzsölte meg az állát.
- Hát ezért keresett meg engem annyi mindenki. Engem is hívtak, kérték a véleményem többen is. Páran már azon is gondolkoztak, hogy csatlakoznak a rendhez.
- Most nagy a zavar és talán meg lehet győzni a többséget, hogy érdemes elfogadni az ajánlatát, uram. - bólintottam a püspök szavaira.
A püspök bólintott.
- Magam is így gondoltam. Ha mindenkit nem is, de a nagy részüket az oldalamra állíthatom. - mosolygott ravaszul.
- Ej, a nagy és nemes egyház leggyengébb pillanatában támadna az idegenekre? - szólalt meg egy ismeretlen hang nem sokkal mellettünk - Nem túl becsületes húzás.
Hátrafordulva egy sötét tünde férfit láttunk a hátunk mögött. Magas volt, de enyhén görnyedt tartású, öreg, erős, ősz borostás, sötét bőrszínű férfi. A kor ugyancsak meglátszott már rajta, mert haja erősen megritkult, s fogai sem voltak már olyan tündöklőek, mint egykoron. Szemei csukva voltak, ahogy egy hosszú, egyenes, tompított hegyben végződő bora támaszkodva ült egy nagy kövön mellettetek. A semmiből termett ott, szinte karnyújtásnyira tőletek.
- Ki mer itt szólni! - kiáltott az egyik lovag, kardot rántva és támadóállásba helyezkedve.
- Ez nem támadás! - hördültem fel én is a kardomra téve e kezem, mert az sosem jó jel, ha a semmiből tűnik fel valaki. - De mindenki zavarodott és pár meggyőző szó tisztába teheti a fejeket és a gondolatokat. Különben is ki vagy te és, hogy kerültél ide? - álltam a lovag mellé, de finoman a karjára tettem a kezem, hogy egyelőre visszatartsam. - Nem támadunk senkire, ez a szavak helye. - néztem a püspökre helyeslést, vagy egyéb reakciót várva.
A férfi rémülten hőkölt hátra.
- Jaj, halkabban kérem, sérti a fülem az erős hang. - mondta kissé ironikusan.
A püspök eléggé rosszallóan nézett az öreg sötét tündére, aki így folytatta.
- Minő faragatlanság. Az én nevem Butterfly, s csupán a véleményemet közöltem. Hiszen nem ezért vagyunk mind itt? Tudják, szeretek beszélgetni. De csak olyanokkal, akik csendesek. - állt fel szépen lassan.
Ahogy kiegyenesedett, szemeit még mindig csukva tartotta
- És nekem ti elég csendesnek tűntetek.
- Mi csak próbálunk úrrá lenni a káoszon, ezen munkálkodunk, nem a vitákat fokozzuk. - csendesedtem le, bár továbbra sem tudtam ki ő, a neve nekem nem mondott semmit.
- Akkor menjetek haza, egy oldallal kevesebb, ami megosztaná a tündéket. - vágta rá hidegen az öreg.
- Te arcátlan féreg! – kiáltott fel egy másik lovag haragosan és az öreg felé lépett.
- Várj! - szólt közbe a püspök úr, ahogy gyanakvó tekintettel mérte fel az idegent - Csak provokálni akar.
Az öreg fáradtan sóhajtott egyet.
- Átláttál rajtam. Csupán csak meg akarok veletek osztani valamit, amit hallottam.
Elsötétült az arcom az arcátlanságára, de a püspök urunk higgadtsága észhez térített.
- Akkor miért nem mondod? – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, bár viszketett a tenyerem nekem is.
Az öreg sötét tünde köhögött egyet a tenyerébe.
- Áh, öreg vagyok, ne sürgessetek. - mondta - Szóval, hallottam pár érdekes beszélgetést. Páran azt tervezik, új tünde királyságot szerveznek ezen a helyen. Furcsa, de még az is lehet, hogy megtörténik. Én annak a híve vagyok, hogy kockázat nélkül nincs nyereség, ám a legjobb mégis az, hogyha történjen bármi, én csak nyerhetek. Szóval, ennek a kis szervezkedésnek éppenséggel tudom merre van a vezetője. Mi volna, ha a nemes egyház kötve egy kis egyességet vele, hogyha sikerrel járnak, a Katedrális szövetségesük lesz. Így még ha nem is jönne össze a kis missziótok, sikerrel jártok.
Én egyébként is annak a híve voltam, hogy mindenkinek magának kell, hogy eldöntse, hol érzi magát jól és hol akar élni, így nem állt távol tőlem, hogy a szavaival még egyet is tudjak érteni, hiszen mégis csak egy kompromisszumos megoldás lett volna, azonban ezt nem nekem kellett eldönteni.
- Erre meg van a csapatunk vezetője, az ő tiszte eldönteni. - néztem a püspökre.
A lovagok is láthatóan alaposan elgondolkodtak és mindenki a püspökre nézte, aki előre lépett, úgy nézett végig az öreg tündén.
- Való igaz, érdemes felkészülni minden eshetőségre. S egy ilyen ajánlat felettébb kecsegtető.
Az öreg Butterfly lelkesen mosolygott.
- Igaz-igaz, akkor hát...
- És ezért elutasítom! - vágta rá Sangarius szigorúan.
Mindenki döbbenten nézett fel rá. Még az öreg is kinyitotta a szemeit, ahogy ezt hallotta. Lehetett látni, hogy a két szeme üres volt, tiszta fehérje, s nem mozogtak semerre. Valószínű volt, hogy egyáltalán nem látott velük.
- De miért? - kérdezte az egyik lovag önkéntelenül, de azt hiszem mindannyiunk nevében.
- Én azért jöttem, hogy felajánljam a barátságot, amit annak idején a Katedrális nyújtott. Nem elégszem meg sem többel, sem kevesebbel. - mondta határozottan Sangrianus.
Az öreg idegesen nézett rá, aztán lehunyta a szemét, kissé előre görnyedt és botját maga elé emelte.
- Hát legyen. További szép napot. - mondta, majd elsétált.
Én még mindig döbbenten néztem a püspökre, mert az első szavai után azt hittem, hogy támogatja azokat, akik itt akarnak letelepedni és velük együttműködni.
- Hogy mi? Hiszen ez egy jó kezdet lett volna. - nyögtem ki.
A püspök megvárta, amíg az öreg sötét tünde kellő távolságra ért, aztán szigorúan felém fordult, és így szólt.
- Nem bízom benne. Ez az ajánlat túl tökéletes. Csapdát érzek. És éppen ezért meg akarlak bízni egy fontos feladattal. - vett egy nagy levegőt, majd tartott egy rövid szünetet, míg összeszedte a gondolatait. - Kösd meg te az egyességet a Katedrális nevében. Ha kiderül, hogy csapda és én esek bele, talán esélyünk sem lesz bárkit is közénk fogadni. Azonban neked nincs rangod. Ha téged vonnak kérdőre, csupán csak egy tanonc súly nélküli javaslatait tudják ellened felhozni. Nem akarom elszalasztani, de nem engedhetem le a védelmem.
Hát, ha az előbb megdöbbentem, akkor most szabályosan leesett az állam, ahogy a rendfőnök előáll ezzel az ajánlatával, hogy én legyek az, aki szövetséget ajánl az egyház nevében. Nagyon nem tetszett ez nekem.
- Az én szavam semmit nem nyom a latban, ha valakinek van egy kis szeme. - intettem magamra, hiszen nyilvánvaló, hogy már csak a koromnál fogva sem tölthettem be komoly tisztséget sem a rendben, sem az egyházban. - Különben sem szeretnék senkit becsapni, mert akkor hol lenne a lovagi becsületem. - hárítottam mert nem igazán láttam, hogy mire akar kilyukadni a püspök, vagyis azt éreztem inkább, hogy hárítja a felelősséget.
Sangarius püspök egy tekercset vesz elő.
- Ezzel többé nem. - mondta, hogy átnyújtotta - Ez itt a pápai írás, mely engedélyt adott nekem, hogy más tündéket a birtokomon fogadhassak akkor is, ha vallásukat megtartják. Ezzel a te szavad az én szavam. Használd okosan.
Nagy szemekkel néztem a kezembe nyomott pápai pecséttel ellátott papírt, mert a nap folyamán már abban is kételkedtem, hogy az ajánlat tényleg állt az egyház részéről, de ez most bizonyossá vált. Ugyan még mindig nem tudtam, hogy miért nem maga vállalja fel a püspök az ügyet......
- Ha nem valami csapda, uram, akkor tényleg meg akarja kötni ezt a szövetséget? - kérdeztem rá elbizonytalanodva.
A püspök határozottan nézett rám.
- A legfontosabb nekem, hogy népünk boldog legyen. Ha ez teszi őket boldoggá, egy szövetséges...hát mi leszünk az a szövetséges. - bólintott.
Bólintottam, de.........teljesen nem voltam meggyőzve, azonban szerettem volna előmozdítani a megállapodást végre a tündék között.
- Akkor dolgozni fogok rajta, uram. - hajtottam fejet és eltettem a papírt.
- Sok sikert. – intett utánam Sangrianus.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Ahogy úgy érzi, eleget evett már, Damien figyelmes lesz a tömeg egy bizonyos irányba való áramlására. fent a dombon gyülekeznek a népek, a fák közt a falu mellett egy poros terület van lecsupaszítva, egy nagy sík tér. A kis terület szélét apró kövekből készült kör határolta el, s mellette egy-jét fát ültettek, melynek tetjére az alacsonyabbak fel is tudtak mászni, hogy jobban lássanak. A kör közepén két tündét lehetett látni. Az egyikük magas, szálkás, hosszú szőke hajú katonaalkatú legény volt, a másikuk pedig egy nála picivel alacsonyabb, sebhelyes arcú, vörös hajú szeplős lány, aki a haját egy nagy lófarokba kötötte hátra. A két illető egy-egy bőrzekében, valamint kezükben egy nagy tünde csatapengét markolva kerülgették egymást, egyre csak a másik mozdulatait figyelve.
Mi a francot művelnek ezek?
Verekedni, éppen most? Hát nincs jobb dolguk?
Ráadásul a tömeg néhol szurkol nekik.
Megpróbál kiszúrni a tömegben egy olyan alakot, aki esélyesen méltatja figyelemre és tud is valamit, és megkérdi: - Mi folyik itt?
Az illető (egy hegyke szakállas, középkorú tünde férfi) izgatottan fordul felé.
- Párbajoznak, hogy eldőljön, ki vezesse a többieket. - feleli lelkesen.
- Ez kinek az ötlete volt? -- hallja meg Lance hangját is, aki haragosan tör utat magának a tömegben. Páran odafordulnak, de nem felelnek. Lance viszont előrejut az első sorokba.
Majd meghallja Jozef hangját is, ki fennhangon vonja felelősségre fajtársait.
- Hogy hogy ki vezesse a többieket? Tudtommal vannak vezetők és még senki nem döntött semmit. Vért akartok ontani, a testvéreitek vérét?
Erre se figyelnek oda, mert a párbajt úgy tűnik, kezdi megnyerni a szőke hajú férfi.
A két harcos vad, elegáns mozdulatokkal ütközteti össze pengéit. Sokáig kiegyensúlyozottnak tűnik a párbaj, ám egy idő után a lány erősen fáradni kezdett,a férfi pedig egy erőteljes hasítással megsértette a lábát és feldöntötte. A lány kezéből kihullott a fegyver, a férfi pedig diadalmasan emelte véres fegyverét a magasba. A lány mellé gyorsan druida sietett oda, ahogy a lábát kezdte vizsgálni, a férfi pedig így kiáltott:
- Ezennel eldöntetett. Testvéreim! Barátaim! Irány a nagyságos Caireen asszony! Új otthonunk készen a nagy, gazdag erdő!
- kiáltja, mire a tömeg lelkesen ujjongva reagál.
Aaahha, szerintem ezzel Caireen nem fog egyetérteni. Sültbolondok.
- Ezt egész pontosan ki döntötte el?! Ha jól tudom, tegnap még más véleményen voltatok. Komolyan egy harc fogja eldönteni, ki vezet titeket Finsterwaldba?
Nagy levegőt vesz, majd kifújja. Végül társaihoz szól. - Na jó, a druidaasszonynak remélhetőleg lesz egy-két szava ehhez.
Ha neki még nem ment el az esze.
Azonban ott akar lenni, amikor előadják ezt a csodás ötletet. Így épp felkészül rá, hogy kövesse őket a druidához, amikor...
A szőke hajú "győztes" felfigyel és eléje lép.
- Kölcsönök megegyezés. Mindenki támogatta, hogy így vitassuk meg ellentéteinket. Talán van valami kifogásod ellene? - néz rá kihívóan. Azonban még mielőtt Damien választ adhatna, megjelenik Lance és határozottan kifejezi ellenérzéseit a dologgal kapcsolatban.
- Ami azt illeti, van. - azzal kardja már mozdul is, eltalálva a férfi fegyverének keresztvasát s kicsavarva azt a kezéből. Lance nyúlna a szőke grabancáért is, ám az hátralép. - Kinek képzeled magad? - sziszegi a fehér hajú tünde a fogain keresztül.
Némi elégültséget okoz neki a kép, kíváncsi, mi lesz itt. Azért baja ne essen senkinek. Nem, itt és most összeverekedni kész bolondság. De mégis mit gondoltak azzal a lánnyal?
A szőke hajú viszont újabb kardot vesz elő.
- Nevem Michael. Új kihívó lennél? - biccent.
- Igen, még egy kihívó. Ha megverlek, elfelejted, hogy azzal, hogy megsebesítettél valakit, jogod lesz eldönteni, mi lesz a nép sorsa. - feleli Lance rezzenéstelenül, mint egy szikla.
- Nagy szavak egy nevenincs harcostól. Tiéd a szó. - pimaszkodik Michael és hátralépve emeli fel a kardját kezdőpozícióba.
- Itt mindenki megőrült? Az én nevemben csak ne döntsön senki, főleg úgy nem hogy nem is tudok róla! Hol van az akrdruida? Tud erről egyáltalán? És csak ne olyan hevesen, talán megnézném, hogy a szíved mennyire tiszta. - mondja az egyházi sötét tünde.
Valahogy annyira szentnek érződnek a szavak, hogy kissé kirázza Damient a hideg, viszont igaza van.
- Gondoljatok rá, hogy tegnap a sorainkba lopózott a gonosz! - mondja Jozef, ahogy megérinti a férfi homlokát, ami erre haloványan felizzik. Michaelnek ez nem éppen tetszik.
- Gyere csak, miszlikbe aprítalak. - mutatja ki a foga fehérjét.
Izgatottan lesi Lance és -eszerint - Michael összetűzését. Úgy volt, tárgyalások lesznek, ezek meg önjelölt módon választanának valami vezetőt, aki az egyik álláspont szerint vezetné a... kiket is? Biztosan vannak, akik nem akarnak az erdőbe menni, tegnap is voltak, ennyi idő alatt nem gondolhatták meg magukat.
Hacsak Peternek tényleg nincsen valamiféle gondolatbefolyásoló itala, amit megitatott mindenkivel.
Hol a fenében van az a tünde amúgy? - néz körbe, hátha megpillantja valahol.,....
Ám ekkor nagyon úgy tűnik, teljesen megbolondult az a bizonyos Michael.
Ezt nem hagyhatja annyiban. Még mielőtt elérhetné Jozefet, igyekszik Michael elé kerülni, közben egy pillanatnyi sötétséget villantva a nappal fényébe, majd nekiszegezni tőrét a mellkasának. Nem érinti meg közvetlenül, a ruhája előtt néhány centivel (ha ez a déli mértékegység) állítja meg a penge hegyét, jelentőségteljesen szemmel tartva az illetőt.
- Légy észnél. Nem azért vagyunk itt, hogy egymást öljük.
- Igaza van! - kiált Jozef, rámutatva. Megnyugtató, hogy van egyetértés.
Nem old meg semmit ha vért ontunk, ez valami sötét praktikának a következménye. Ki javasolta ezt? - Még mindig semmi válasz. -- De mivel társam már megelőzött az előbb, meghagyom neki a dicsőséget, hogy kiverje a fejedből, hogy te mond meg ki mit csináljon.
Leskelődve kiszúrja Petert oldalt, egy fán ücsörögve. A többi tünde pedig, a szurkolók közül, bizonytalanul tekingetnek felé.
- De hát ez csak egy párbaj... - motyogja egyikük.
Jah, hát persze, ami a sorsunkat dönti el. Mit gondoltok magatokról?
- Sok sikert. - mondja Lance-nek, majd Jozefhez szól kissé halkabban.
[color=#66ff00]- Azt hiszem, van egy ötletem. Mindjárt jövök.
Azzal a tömegbe beolvadva próbál Peter fájához közelebb surranni. (Passzív.) Ha sikerült hallótávon belülre érnie, megszólítja.
- El kell keserítselek, de megint egy kérdéssel érkeztem. Tudsz erről valamit? - bök a fejével a párbajozók irányába.
Peter meglepve fordul felé, majd vállat von.
- Azok ott ketten mezei sihederek. Tegnap jött meg a kedvük szonokolni. De hé, évek óta nem láttam ilyen élvezetes párbajt. Ritkán próbálják meg félbeszakítani. Nem féled az istenek haragját? -mosolyog rá provokatívan. - Ezen a helyen áldoztak annak idején a helyiek.
- Ritkán? Hát itt ilyen tömegesek a párbajok?... Tegnap sokaknak jött meg a kedve szónokolni. De nem tudom, hogy gondolhatják, hogy vezetni fognak minket az erdőbe, amikor tegnap éjjel még mindenki mást akart. Egyébként nem félem a haragjukat. Sokkal jobban félem a káoszt, amit azok ott okozni fognak. - mutat Michael felé, szorosan Lance-éken tartva a szemét. - Egyébként nem, nem adnám oda nekik a "varázsitalodat".
- Ó... ez érdekes. Te biztos közrendbeli lehettél annak idején. A parasztok nem szeretnek viaskodni, de a nemesek közt nem ritka egy mozgalmas viadal. - meséli úgy, mintha csak a nagybácsija mesélne egy kölyöknek. Mintha nem lenne semmi jobb dolguk épp.
Elkomorul kissé. Just look at me.
- Lényegtelen, mi voltam. Még egy kérdés: miért érdekelt téged, hogy használnám-e a cuccot, ha varázsital volna?
- Jó kérdés. Azt hiszem csak simán szerettem volna tudni. Nincs neki különösebb oka. Nagyon sok kiderül valakiről a véleménye alapján.
Ez szórakozik velem.
Damien visszafogja a késztetést, hogy homlokon csapja saját magát - vagy esetleg Petert.
- Ne szórakozz velem. Van valami közöd ahhoz, hogy ezek itt megbolondultak, vagy nincs? - szegezi végül neki a kérdést. Aztán nézi,ahogy hiába sebesítette meg Lance a férfit, az még mindig támad. - Hé, az előbb csak a lány combját kellett megvágnia.
Peter erre halkan felnevet.
- Áh, igaz is, te nem voltál itt, amikor a szabályokról egyezkedtek. harc addig tart, míg egyik fél a földre nem kerül, vagy el nem hagyja a kört.
Akkor az előbb mi a fenéért nyert Michael? Ő nem lökte ki a lányt.
Bár talán a földre lökte, ebben már nem biztos.
- Nem feleltél. - emlékezteti sötéten. Gyanús ez az alak, de olyan nyilvánvalóan, hogy már az a gyanús, hogy talán nem neki kellene annak lennie.
- Ismerem az egyiküket. Régi jó barátom. - mutat a vörös, szeplő leányzóra. - Őt kísérem, nehogy valami hülyeséget csináljon.
Heh, azzal már elkéstél.
- Kíséred? Elég messziről szemlélted az eseményeket. Ezek szerint támogatod ezt a párbaj-dolgot, ha ezt nem tartod "hülyeség"-nek... S mit gondolsz, mihez kezdenek azokkal, akik inkább a városokban maradnának? Mióta lett egységes döntés, az éjszaka folyamán?
- Hogy ki mit akar, az jelentéktelen. Ami számít, hogy kié a hatalom. - feleli Peter komoran, és megint csak nyilvánvaló gyanússággal. Mintha nem is bánná. Mit tervezhetnek ezek?
- És kié? - kérdi követve tekintetével a férfit, aki lehuppant a fáról. Ahogy nézi, Lance-é, hiszen végre sikerült elűznie az önjelölt "vezetőt". Egy nő sétál ekkor oda hozzá, s feltehetően gratulál. Ahogy Damien visszatekint Peter arcára, az erősen a nőére fókuszál...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Ahogy sétáltunk a falu és a dombok között, hirtelen egy nagyobb tömegre lettem figyelmes.
A fák között, a falu melletti kis domb tetején gyülekeztek a tündék és nagy zsibongással és izgalommal csatlakoztak hozzájuk sorra az emberek. A kis domb tetején egy nagy, sík tér volt kialakítva. A lankás képződmény felső része le volt csapva, fel volt ásva, s a fű sem nőtte be. A kis falu szélén egy tisztességes kis poros teret ástak a hajdanán ott lakók, ezt állta körbe a tömeg. A kis terület szélét apró kövekből készült kör határolta el, s mellette egy-két fát ültettek, melynek tetejére az alacsonyabbak fel is tudtak mászni, hogy jobban lássanak. A kör közepén két tündét lehetett látni. Az egyik egy magas, szálkás, hosszú szőke hajú katonaalkatú legény volt, a másik pedig egy nála picivel alacsonyabb, sebhelyes arcú, vörös hajú szeplős lány, aki a haját egy nagy lófarokba kötötte hátra. A két tünde egy-egy bőrzekében, valamint kezükben egy nagy tünde csatapengét markolva kerülgették egymást, egyre csak a másik mozdulatait figyelve. A körülöttük állók pedig feszülten figyelték, vagy esetleg ujjongva biztatták a két idegen tündét, akik láthatóan a körben készültek egymással megvívni.
Természetesen feltűnt a zsivajgó tömeg és a tábor hangulata miatt már eleve rosszat sejtve törtem utat a kör szélére, ahol eléggé nyilvánvaló volt, hogy valamiféle párbaj folyik, ráadásul nem is holmi gyakorló fegyverekkel.
- Mi folyik itt? – hallottam az ismerős hangot, aztán, ahogy Damien-nek válaszolt is egy hetyke szakállas, középkorú tünde férfi.
- Párbajoznak, hogy eldőljön, ki vezesse a többieket. - mondta serényen.
- Ez kinek az ötlete volt? - – csattant fel a másik ismerős hang. Lance kereste a felelőst, de mély hallgatás volt a válasz csak.
A kedves kis tömegből páran meghallották, de nem vállalta magára senki, inkább visszafordulta a párbajt szemmel kísérni.
- Hogy hogy ki vezesse a többieket? - emeltem fel a hangom, hátha nekem sikerül válaszokat kicsikarni. - Tudtommal vannak vezetők és még senki nem döntött semmit. Vért akartok ontani, a testvéreitek vérét? - néztem végig azokon akik egyrészt drukkoltak, másrészt nem állították meg a verekedőket.
Láthatóan azért felkeltettem a figyelmüket, mert többen felém kapták a fejüket, de hamar el is vesztették az érdeklődésüket, ugyanis a párbajozó férfi lépett egyet előre, s magához ragadta a kezdeményezést. A két harcos vad, elegáns mozdulatokkal ütköztette össze pengéit. Sokáig kiegyensúlyozottnak tűnt a párbaj, ám egy idő után a lány erősen fáradni kezdett, a férfi pedig egy erőteljes hasítással megsértette a lábát és feldöntötte. A lány kezéből kihullott a fegyver, a férfi pedig diadalmasan emelte véres fegyverét a magasba. A lány mellé gyorsan druida sietett oda, ahogy a lábát kezdte vizsgálni, a győztes férfi pedig így kiáltott:
- Ezennel eldöntetett. Testvéreim! Barátaim! Irány a nagyságos Caireen asszony! Új otthonunk készen a nagy, gazdag erdő! - kiáltotta a vad örvendezés közepette.
- Ezt egész pontosan ki döntötte el?! Ha jól tudom, tegnap még más véleményen voltatok. Komolyan egy harc fogja eldönteni, ki vezet titeket Finsterwaldba? lépett közelebb Damien a másikhoz. - Na jó, a druidaasszonynak remélhetőleg lesz egy-két szava ehhez.
A nyertes tünde felfigyelt Damien szavaira. Odasétált hozzá, majd így felelt:
- Kölcsönös megegyezés. Mindenki támogatta, hogy így vitassuk meg ellentéteinket. Talán van valami kifogásod ellene? - nézett kihívóan a sötét tündére.
- Ami azt illeti, van. - – ütötte ki a kardot a kezéből Lance. - Kinek képzeled magad? - – kérdezte tőle halkan egészen az arcába hajolva.
Elég könnyedén tette ezt, ami nekem mágia használatára utalt a zsoldos részéről.
A férfi meglepetten nyúlt az oldalához, onnan egy másik kardot rántott elő, s mielőtt még Lance megragadhatta volna, hátrált egy lépést.
- Nevem Michael. -billentette előre a fejét - Új kihívó lennél?
A tündék izgatottan sugdolóztak egymás között.
Nem akartam hinni a fülemnek, hogy tegnap este óta a feje tetejére állt a világ. Teljesen egyet tudtam érteni a társaimmal, akik úgy néz ki egyedül legalább megőrizték ép eszüket.
- Itt mindenki megőrült? Az én nevemben csak ne döntsön senki, főleg úgy nem hogy nem is tudok róla! Hol van az arkdruida? Tud erről egyáltalán? És csak ne olyan hevesen, talán megnézném, hogy a szíved mennyire tiszta. - vetettem magamra észrevétlen keresztet és érintettem meg a egy gyors mozdulattal a férfi mellé lépve, megérintve a homlokát, bevetve a mágiámat. Ha ő is kultista súlyos égési sérülést szenved, ami megjelenik a homlokán, vagy egyenest elhamvasztja azt.
- Gondoljatok rá, hogy tegnap a sorainkba lopózott a gonosz! - emlékeztettem őket.
A tünde homlok csak kicsit elszíneződött, igy nyilvánvaló volt, hogy csak bocsánatos bűnei voltak, de ez elég volt hozzá, hogy a férfi fellelkesülten forduljon felém.
- Gyere csak, miszlikbe aprítalak.
Hirtelen nagyobb tér lett körülöttem, a tündék eltávolodtak, elmentek mellőlem, hiszen olybá tűnt én leszek a következő a harcos párbajlistáján.
Elég heves vérmérsékletű voltam ahhoz, hogy simán elfogadjam a kihívást, elfeledkezve, hogy miért is zajlott ez az egész, ám Damien közém és a tünde közé lépett, egy pillanatra elhomályosítva a teret körülöttünk, aztán ezt kihasználva nekiszegezte a tőrét.
- Légy észnél. Nem azért vagyunk itt, hogy egymást öljük.
A tündék értetlenül szemlélték Damient, látszott is, hogy picit kattantnak nézték.
- De hát ez csak egy párbaj... - szólalt meg az egyikünk bizonytalanul.
- Igaza van! - intettem Damien felé. - Nem old meg semmit ha vért ontunk, ez valami sötét praktikának a következménye. Ki javasolta ezt? - puhatolóztam, hátha elárulja magát.
- Igen, még egy kihívó. - – lépett oda Lance, mielőtt még elfogadhattam volna a kihívást. - Ha megverlek, elfelejted, hogy azzal, hogy megsebesítettél valakit, jogod lesz eldönteni, mi lesz a nép sorsa.
- Nagy szavak egy nevenincs harcostól. - hencegett a tünde, ahogy hátralépett és maga elé emelte a kardját - Tiéd a szó. - mosolygott ravaszul.
Mivel úgy látszott sokkal többet nem fog mondani, mert már a párbajon járt az esze, nagyot sóhajtottam.
- De mivel társam már megelőzött az előbb, meghagyom neki a dicsőséget, hogy kiverje a fejedből, hogy te mond meg ki mit csináljon. - léptem hátrébb kedvetlenül.
- Majd megtanulod. - – mosolygott a zsoldos hidegen a nagyképű alakra.
- Sok sikert. – mondta Damien Lance-nek, majd hozzám fordult halkra véve a hangját. - Azt hiszem, van egy ötletem. Mindjárt jövök.
Bólintottam fajtársamnak, aztán a figyelmem már a párbajozókra fordult.
A tünde összeszorította a szemöldökét, ahogy jobbra kezdett oldalazni, egyre csak a lehetőséget keresve. Lábát finoman húzta végig a földön, kissé felkavarva a port vele, ahogy a kardját kissé eltartotta, oldalirányú suhintásra készen.
Hátrébb húzódtam és reméltem, hogy Lance kellően móresre tanítja a kissé magától elszállt alakot. Mivel nem volt jobb ötletem, próbáltam a szememmel megkeresni a tömegben vagy az arkdruidát vagy a püspököt, hogy állítsák meg ezt a marhaságot.
Lance és a tünde közelebb értek közben egymáshoz. Michael érezte, hogy nem tud tovább hátrálni, ezért támadásra szánta el magát és egy rúgással port repített az ellenfele szeme felé.
Aljas húzás volt, nem egy tisztességes harcos cselekedete, de Lance-nek sikerült kikerülnie és ellentámadásba ment át.
Sajnos nem láttam egyik vezetőt sem, így kinéztem magamnak azt aki ennek a Michael alaknak a legjobban szurkolt és neki szegezem a kérdést.
- Kicsoda ő és hogy jutottak el a párbajig a lánnyal? - hátha megtudok valamit, de közben figyeltem Lancet is, nem akartam, hogy bárkinek baja essen, mert akkor lehet elszabadul itt a pokol.
A szél szerencsére gyorsan elsöpri a port, amiből a tünde is kapott rendesen, meg aztán nem számított a gyors riposztra sem. Lance kardja egy apró hasítást ejtett a bal combján. A tünde aggodalmasan nézett most már Lance felé.
Közben a férfi, akit megszólítottam óvatosan végig mért, csak aztán válaszolt.
- Valamiféle veteránok lehettek. Mindkettő tudta, hogyan kell a csatapengével bánni. Mi, akik velük voltunk nem jutottunk egyességre, így egy párbajjal döntöttük el, merre tovább.
Sajnos nem jutottam előrébb, úgy látszik maguktól ment el az eszük, vagy aki felbújtatta őket, nagyon ügyesen rejtette el magát.
Michael közben körözni kezdett a lábával és kezével íveket leírni. Körülötte a szél elkezdte finoman a port kavarni, ahogy a harcos az előzőnél sokkal nagyobb lendülettel Lance felé iramodott, hogy összecsapjon vele.
A zsoldos hátraugrott és pördült egyet, aztán nagy erővel ütötte a saját kardját a másikéhoz.
A tündék feszülten, izgatott sóhajtások közepette nézték, ahogy egy kecses mozdulattal vágta ki Lance a fegyver Michel kezéből. Azonban valamiért a tünde egyáltalán nem tűnt meglepettnek, nem úgy mint a múltkor...
Hirtelen behajlította a térdét, majd erőteljesen kirúgott Lance-t karja felé.
Lance gyorsan fordította tovább a karját, amit így nem talált el a rúgás, a férfi lába viszont nem állt meg, tovább suhant egyenesen előre, jó erősen oldalba rúgva Lance-t, aki meginogott, erőteljesen lépett hátra, ahogy a forgás abbamaradt. A rúgás szerencsére csak a vértjét érte, így nem volt olyan fájdalmas, ellenben a lendület hátra lökte, olyannyira, hogy már ott állt a kör szélén.
Nem tudtam, hogy a férfi, aki Lance-val küzdött vajon meg fog-e állni, vagy kész gyilkolni is, így megfeszültem, hogy ha kell, akkor megvédjem az életét, egy tűzcsapással. Bár bíztam a zsoldosban, hogy ura a helyzetnek.
Ezért aztán összerezzentem kicsit, amikor megszólalt mellettem valaki.
- Elnézést, megmondanád, mit csinálnak éppen? - szólt egy lágy, nőies hang.
A hang gazdája egy magas, több mint száznyolcvan centis, világos bőrű sötét tünde volt.
Hosszú, fekete haját egy nagy lófarokba fogta össze a háta mögött, leszámítva egy-két kósza, bolondos tincset, melyek az arca előtt lógtak. Nem tűnt túl rendezettnek, ám arca mégis nyugodtságot, komolyságot, békességet sugárzott. Szűk, sötétkék ruhát viselt és egy különös, vékony kardot az oldalán. Éjfekete szemeivel pásztázta a vívó feleket.
Meglepetten fordultam hátra, amikor megszólítottak.
- A társam épp próbálja helyrehozni, amit valaki alaposan megkavart. - jegyeztem meg, miközben alaposan felmértem, nem emlékeztem, hogy láttam volna a táborban. - Benned kit tisztelhetek?
A szemem azonban visszafordult a harcolók felé, de azért a nőt is szemmel tartottam a szemem sarkából.
Lance egy érmét kapott elő és vágta a tündéhez, akit váratlanul érte cselekedete és aki aljas mosolyával már szinte megnyertnek is titulálta a mérkőzést.
A pénz egyenesen a homlokába csapódott bele, Michel pedig idegesen emelte a fegyverét, leengedve a védelmét. A vágás egy jókora lyukat ejt a páncélján, melyből óvatosan csordogálni kezdett a vér. Hátrálni kezdett, kissé meginogva és nagyokat lihegve, látszólag az előzőnél sápadtabb, kissé rémült fejjel visszaszorulva, aztán próbálta ismét összeszedni magát.
- Csak egy ismerősömet keresem. - mondta gyengéden a sötét tünde nő, ahogy előrepillantott a vívó felekhez - A nevem Hedvig. Azt hallottam, hogy éppen párviadal zajlik.
- Végig akarod csinálni? - – kérdezte ellenfelétől higgadtan Lance.
Volt a közelében más fegyver, ám úgy tűnt, Mihael elbizonytalanodott. Idegesen markolászta a sebét, ahogy a tömegre nézett. Aztán vicsorogva hátrált pár lépést, és kilépett a kőkörből.
- Megemlegeted még ezt a napot! - sziszegte, ahogy sértődött fejjel távozott a tömegből. Néhány tünde utána iramodott, de a távolból úgy tűnt, gyorsan lerázta őket.
- Igen, párviadal. - néztem én is a körre, ahol Lance már győztesen állt. - De , ha Michael az ismerősöd, nem kell félned, a társam nem akarja bántani, csak megállítani, mielőtt ostobaságot csinál. Talán tudod miért volt ez az egész? - néztem rá kíváncsian.
Hedvig megcsóválta a fejét.
- Nem, csak most érkeztem. - forgatta a fejét jobbra-balra, míg végül nagyot sóhajtott és kicsit előrébb sétált.
Közben a tömeg értetlenkedve nézte a párbaj eredményét és a frissen "eltávozott" vezetőjüket. Nem igazán tudta senki, hogy most mihez kezdjenek. Csendben, óvatosan sutyorogva figyelte mindenki az eseményeket. A titokzatos nő, Hedvig ekkor odasétált Lance mellé.
- Gratulálok, igazán derék helytállás volt. - mondta lány, dallamos hangon, ahogy kihúzta magát.
És a zsoldos elmosolyodott!
Talán még sosem láttam rajta mosolyt mióta ismertem, mindig olyan komoly volt.
- Köszönöm. De nem lett volna rá szükség, ha ezek itt - - mutatott körbe. - eszüknél vannak. Ehelyett viszont inkább úgy viselkednek, mint egy csapatnyi rossz kölyök, aki azt se tudja, merre van az előre. - tette le a kardját. - A nevem egyébként Lance. - . bólintott a nő felé.
Valahogy furcsa volt az egész, mert ha most érkezett, akkor nem igen láthatott semmit az egészből és mégis odalépett Lance-hoz gratulálni, mintha egyetértene vele.
- Ügyes voltál Lance, de nem úgy nézett ki, mintha a fickó feladná. - néztem a sültbolond és követői után. - Még szerencse, hogy nem kultisták.
A nő egy gyengéd, lány mosollyal mutatkozott be. Különös aurája volt neki, magasztos, fényes, királyi, mégis könnyed, lezser, életvidám, olyan, amit már régóta nem érzett egyikőtök sem. Ám mégis ismerős volt. Rögtön ki is derült, honnan.
- A nevem Hedvig Fairlight. - mutatkozott be a nő tömören - És azért jöttem hogy felkérjelek bajnokomnak.
Csuklottam egyet meglepetésemben és ismét megnéztem magamnak. Armin herceg rokona lenne valahogy?

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Az este nem tartogatott már kellemetlen meglepetéseket, de ennek ellenére a hangulat a legkevésbé sem volt jó, vagy nyugodt. Senki se veszekedett hangosan senkivel az én környékemen, de a legtöbben mégis sugdolóztak, nyugtalankodtak, ez pedig engem végtelenül idegesített. Végül aztán leváltottak őrködésből, és le tudtam feküdni aludni, de ez a legkevésbé sem volt pihentető alvás. Sokáig forgolódtam, néhányszor felriadtam, és amikor eljött a reggel, szinte fáradtabbnak éreztem magam, mint lefekvéskor. Emiatt kissé morcosan keltem fel, és indultam a többiek keresésére, akiktől még várhattam, hogy bízhatok bennük, mert nem hülyültek meg teljesen. Útközben már előző naptól eltérően inkább komoly arcokat láttam, némelyikről sugárzott a határozottság is, de a legtöbbekből csak a határozott, de halk véleménykimondást néztem volna ki. Damien és Jozef viszont szerencsére nem voltak olyan messze, hamar összetalálkoztam velük.
- Bárki bármi furcsát látott a saját idejében?- Kértem tőlük helyzetjelentést.
- Jó reggelt - Köszönt tárgyilagosan Damien, mielőtt megrázta a fejét.
- Tényleg jó. Teljesen nyugodt volt minden és bevallom ez nem igazán tetszik, bármilyen furcsán is hangzik. Nem hiszem, hogy a kultisták feladták volna. - Válaszolt Jozef, megerősítve engem a saját gyanúmban. Mielőtt azonban ezt ennél jobban ki tudtuk volna tárgyalni, megütötte egy hang a fülemet. A forrása felé fordultam, és csak egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Csoportosulásokat láttam, ahol egy-két önjelölt igazságosztó úgy gondolta, hogy ők tudják a legjobban, mi kell a tündék népének, és igyekeztek meggyőzni igazukról a körülöttük állókat. Egyesek az erdőbe akartak költözni, mások elpusztítani azt, megint máshol pedig arról volt szó, hogy ki hogy akar aláásni egy másik nemzetet. Hamar megláttam, hogy további feszültségen kívül nem vezetne semmire, ha beállnék valamelyik csoporthoz, így inkább elmentem, hátha megtalálom Caireent, hogy egy kis nyugalmat találjak.
Nem kellett messzire mennem, megtaláltam nagyjából azon a helyen a nőt, ahol hagytam, békésen aludt egy fa tövében a baglyaival körülvéve. Csak egyszerűen odaültem mellé, és elméláztam. Nem akartam felébreszteni, én csak egy kis nyugalmat kerestem. Az egyik bagoly aztán úgy döntött, kíváncsi rám, felém fordította a fejét, és huhogott egyet. Nem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak vele, furcsán, felhúzott szemöldökkel néztem rá. Nemsokára Caireen elkezdett ébredezni, én pedig szinte megkönnyebbültem, hogy a bagolytól megszabadulok. A druida állatai még mindig kissé frusztráltak, és a nő maga se nyugtatott meg teljesen, de ennyire azért nem volt idegesítő. A nő aztán kinyújtózott végül, és észrevett maga mellett.
- Nem vagyok én templom, hogy hajnalban oda kelljen hozzám érni. - Ásított egy nagyot. Egy cseppet se tűnt zavartnak, vagy megviseltnek, kifejezetten kipihentnek látszott. Még egy ok, hogy gyanakodjunk, ilyen események mellett nem is tudom, minek kellett lenni, hogy nyugodt maradjon az ember. - Jól aludtál? - Kérdezte elbeszégetve, én viszont inkább csak felhorkantam.
- Nincs hajnal, reggel van. És itt legalább csöndes a helyzet, mindenki más osztja az észt, nem lehet kibírni. - Nyújtóztam én is. A druidanő a kérdésemre nekidőlt a fának, ami a háta mögött volt.
- Igen, a tegnap történtek feltüzelték őket. Rájöttek, hogy magukra vannak utalva. Hogy legyenek akárhol, a veszély ott leshet rájuk bármelyik bokorban. Cormac adta egy kicsit alájuk a lovat és azóta is azon tanakodnak, hova kellene menniük. Nekem annyira nem tetszik, hogy így kapkodnak, de valóigaz, minél előbb dől el, annál jobb. Csodálkozom, hogy te nem veszel részt benne. - Mondta fellengzősen, ami egy kicsit még jobban felidegesített. Mintha ő nem egy tünde lenne a sok közül, hanem valami felsőbbrendű lény, aki a magasból néz le ránk sajnálkozva. Ezt viszont okosabbnak tartottam magamban tartani, és megráztam a fejem.
- Értelmetlen, mindenki csak kiabál, és ha tippelnem kéne, senki se figyel senkire. Ha ebben ma részt veszek, az annyiból fog állni, hogy felpofozom a leghangosabbakat.- Dünnyögtem. Tényleg bal lábbal keltem. Ekkor rászállt a nő karjára egy bagoly, egy pillanatra úgy tűnt, mintha beszélgetnének, majd a madár elszállt, Caireen pedig felém fordult.
- Áh, a bölcs és türelmes végül mindig diadalmaskodik. - Bólintott. - S aztán? Gondolom tanácsért kerestél fel. - Kérdezte, és az a benyomásom támadt, mintha egy ócska jövendőmondóval beszélnék. Újból megráztam a fejemet.
- Nem tudom igazán én se. csak kellett egy kis csönd és nyugalom, és gondoltam körülötted ez meglesz. - Mutattam körbe, a pedig druidanő mosolyogva hajolt előre.
- Hát lehet, hogy nem sokáig. Tegnap este többen érdeklődtek, hogy csatlakozni szeretnének a törzsemhez, hogy tapasztalatot gyűjtsenek. - Mondta, ekkor azonban a távolból meghallottam egy ismerős női hangot.
- Caireen asszony! Volna egy perce? - Odafordultam, ahol a hang forrását sejtettem, és nem igazán örültem annak, akit láttam. Egy alacsony, vörös hajú, élénk és lelkes mosolyú lány loholt felénk egy hosszú sétabottal a kezében, mintha az élete múlna rajta. Ő is hasonlóan meglepődött, mint én, noha egyikünknek se kellett volna.
- Lance? Te is eljöttél?! - Ugrott a levegőbe örömtelien. Nos, legalább az egyikünknek jó kedve van.
- Ez csak természetes. A többiek? - Kérdeztem utána.
- Csak én és Stephen. Kale és a többiek otthon maradtak harcolni. Kale azt mondta, szeretne jönni, de nem akar ezzel foglalkozni, amíg le nem törlesztette az adósságát Hellenburgnak. Szükség is volt rá, a mocsár előtt elszabadult a pokol. - Mondta szinte egy levegőre, majd vett egy nagy levegőt, és gyorsan kifújta. - De ez most nem lényeges! Caireen asszony, páran kitaláltuk, hogy építünk egy házat. Szóval...szabad? - Fordult a druida asszonyhoz. Hogy a fenébe van valakinek ennyi energiája? Látszólag Caireen se értette először, egy ideig bambán nézett, aztán nevetett egy jót.
- Hogyne lehetne! Ez itt nem az erdő mélye, te oktondi lány. - Mondta, mire a lány finoman elpirult, majd felém fordult.
- Úgy néz ki, nem mindenki a csend miatt jött ide. - Mondta, talán azért, hogy oldja a hangulatot, de a lány felvetése sokkal jobban lekötött.
- Minek építeni? Néhány druida seperc alatt tud növeszteni nagy fákat, aztán átformálják, nem kell sok fizikai munkát belefektetni. - Mondtam egyszerűen, azonban a druidalány csalódottan csóválta meg a fejét.
- Igen, egykoron valóban így volt. De a nagy kivonulás óta csak kevesek rendelkeznek állnak ilyen mély kapcsolatban a természettel. Faelar mester is egyike volt... - Ekkor kicsit talán mintha elszontyolodott volna, mire Caireen óvatosan, nyugtatólag szólt hozzá.
- Nem kell félned. Nem telik el pár év, s felnő a druidák új nemzedéke. - Mondta, majd a lány bólintott egyet, mosolyt erőltetve magára, aztán belekezdett a magyarázkodásba.
- Szóval, azt találtuk ki, hogy sokan vannak akik nem tudtak eljönni, és sokan vannak, akik nem tudnak innen elmenni. Azért akarunk építeni egy házat, hogy akik jönnek, itt kérhessenek tanácsot és azok adnák, akik itt vannak. - fejtette ki most már őszinte, széles vigyorral a képén - És így aki eddig nem itt élt, azt is el tudják vinni a nagy erdőbe. - Fejezte be. Ez alkalommal a druidanő tanácstalan volt, látszólag tőlem várt magyarázatot. ~ Csak a hullák nem tudnak elmenni innen... ~ Morogtam magamban, majd sóhajtottam. Ez a lány még mindig nem javult meg, legalábbis a vérmérséklete nem állt be normálisra, noha ezt már abból sejthettem volna, ahogyan idesietett.
- Valamiféle küszöböt akar itt csinálni a normális világ és Darkwoods között, ha jól értem. Ide akar költözni, hogy aztán elmondhassa, hogy milyen jó a sötét erdő. - Magyaráztam, és úgy tűnt, meg is értette.
- Értem. Ez dicséretes, noha elég elhamarkodott döntésnek érzem. - Bólogatott, de ekkorra már a lány rég messze járt. - Azért jó látni, hogy ilyen lelkesek az emberek. - Mondta.
- Ha tudná... - Morogtam, nekem ez a lány túl pörgős volt. - Ön mit gondol a mostani felállásról, a vitákról? - Próbáltam beszélgetni, ha már itt voltam, erre pedig nem várt reakciót adott: elbizonytalanodott. Lehet, hogy tényleg nem ezért van itt valójában.
[color=#99CCFF]- Be kell valljam sosem mozogtam otthonosan ilyen téren. Én és a törzsem azt valljuk sodródni kell az árral. És emiatt nem is tervezek beleszólni. Hagyom, hogy megvitassák egymás közt. Noha vegyes érzéseim vannak, mert este többen kérdezték, hajlandó-e a törzsem és én tartani a kapcsolatot másokkal akkor, ha ők nem akarnak az erdő mélyén élni. Nem egy lehetetlen dolog, de türelem és tolerancia az eszköze. -[/c] Fejtette ki. - Ez nem a határozatlanság ideje. Állást kell foglalni, ez mindenkit érint. Egyébként meg nagy a csoport, tapasztalatom szerint ilyenkor szokott az lenni, hogy csak addig mindegy, amíg nem történik valami, aztán jön a felháborodás. - Gondoltam vissza néhány eseményre, amelyek még zsoldoséveim alatt történtek. Sose végződött jól.
- Még nincs itt az ideje. A többiek még nem dolgozták fel a terhet, amit most aggattunk rájuk. Még csak épphogy elkezdték érezni, micsoda felelősség is került a markukba. Érzed te is Lance, nem? A hevességet, a szenvedélyt. Ne félj. Ha eljön az ideje, ismét szóra emelkedek. Ám addig is várok, mint téli álmát alvó medve a tavaszra. - Mondta, ami megintcsak kicsit felhúzott. Ne játsszon istent, aki nem az, mert rossz vége lesz.
- Az, hogy nincs itt az ideje, nem egyenlő a beállítottsággal. - Mondtam határozottan. - Nem mindegy, hogy hagyunk valakit kibontakozni, vagy hagyunk valakit dönteni nélkülünk, neadjisten helyettünk.
- Hm... - Mormogott - Az én beállítottságom ez: a sötét erdőség egy nagy, tágas, szabad vidék, tele lehetőségekkel. Aki hajlandó megragadni, nem fogja megbánni, aki nem, annak van még ideje dönteni. Előbb utóbb mindenki belátja, hogy megéri a fáradtságot legalább ismerni az erdőt. - Válaszolt.
- Na, ezek szerint mégse "csak sodródjunk az árral" gondolkodásúak vagytok. - Engedtem meg magamnak egy félmosolyt a bajszom alatt, hogy tudtam kapni az alkalmon. - Mihez fogsz kezdeni, amíg itt lehűlnek a kedélyek? - Kérdeztem, és a nevetve adott válasz még inkább felforralta a vérem.
- Azért ezt ne híreszteld. Tökéletes én sem vagyok. Ám annak kell mutatkoznom. Elvégre én vagyok az erdő megszelídítője. Addig míg várakozom, sétálok, nézelődők, kérdésekre válaszolok, kételyeket oszlatok el, mint eddig. - Mondta, de ez egyszerűen nem volt igaz. Nem kellett tökéletesnek mutatkoznia, és az egyetlen indok, amiért tanácsért mentek hozzá, az, hogy ő felszólalt, mikor még nyugalom volt. Még mindig megpróbáltam nyugodtnak látszani, noha egyre nehezebb volt. Sóhajtottam.
- És mit gondolsz, ki fog idejönni tanácsért a nagy vitában? - Böktem a hátam mögé.
- Lássuk csak...eddig jött egy királyjelölt és egy druida, aki túl sokat aludt éjszaka. - Felelt mosolyogva. Az arca teljesen olyan volt, mintha nem törődne a sok bajjal, ami történt eddig: az arca nyugodt volt, és békés. - De még csak reggel van. És sokan jönnek még, ha egyszer végre felkelek...főleg mert éhes vagyok. Remélem maradt még a tegnapiból. - Folytatta, és rájöttem, hogy miért vagyok még a megindokoltnál is morcosabb: éhes voltam. Nagyon.
- Nem lenne ellenemre nekem se. - Mondtam, ahogy felálltam. - Akkor megyünk? - Tértem a tárgyra.
- Igen-igen. - Sóhajtott, ahogy eltűnt az arcáról a mosoly. - Hosszú nap lesz ez is. - Mondta, én pedig az oldalán elindultam reggelit keresni. Hát még milyen hosszú lesz, ha nem sikerül enni...

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.