Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55

[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


[Magánjáték: Johann&Adel] Összesodor a szél. …

Comments: 4


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték: Johann&Adel] Összesodor a szél.

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Go down  Üzenet [1 / 2 oldal]

1[Magánjáték: Johann&Adel] Összesodor a szél. Empty [Magánjáték: Johann&Adel] Összesodor a szél. on Pént. Aug. 02, 2019 9:31 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Nem könnyed, de végül csak kezdték adni magukat a lehetőségek.
Bár senki nem tudja már, hogy mi a helyzet az északi és a déli királysággal, az egyértelmű volt, hogy szükség van képzett emberekre a határ mentén, akik meg tudják védeni magukat, és a falvakat a támadásoktól, tudnak intézkedni a túlkapások ügyében, és rendet tenni a csillagtalan éjszaka óta kibontakozó káoszban és szóbeszédekben.
Az egyik ilyen helyszínre küldtek engem azzal a megbízással, hogy miközben egy kis falu újjáépítésében segédkezek, nézzek utána a környéken fejüket felütő eretnek gondolatok forrásának.
Örömmel indultam teljesíteni a feladatot, és teljes erőbedobással vetettem magam bele a munkába.

Odaérve kénytelen vagyok azzal szembesülni, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint valaha képzeltem volna… Ezek az emberek nem tudták, hogyan védjék meg magukat az újra és újra rájuk rontó élőholtaktól, miközben a háború már így is éppen eléggé kimerítette a készleteiket, és a lelküket is.
Ez csak fokozta a lelkesedésemet, és a következő héten a falut járva, segítve cipekedni, összetenni, felépíteni, elhordani… Mindenben, ami az építkezéshez tartozott beszélgettem a falu minden lakójával, és lassan összeállt a kép, hogy honnan ered az eretnek tanítás.
Már azt hittem, hogy ezzel meg is oldottam a gondot, egyszerűen csajok őrizetbe veszem a terjesztőt, és a legközelebbi egyházi fegyházban annak rendje és módja szerint kihallgatom, és mint az ezzel megbízott inkvizítor kiszabom a büntetését.
Ez így rendben is lett volna, de ne voltam elég körültekintő, így nem csak én tudtam meg, hogy kit keresek, de az illető is megtudta, hogy tudom, hogy mit terjesztett, és az egyetlen ésszerű menekülő utat választotta: átfutott a határterületen.
Nem hagyhattam megszökni, így teljesen természetes módon eredtem a nyomába. A falu újjáépítése jól haladt, boldogulnak már nélkülem is.
A legközelebbi falu határában viszont nyomát vesztettem… Vagyis… Amit láttam nem engedte, hogy tovább kövessem, és a nyom pedig hamar kihűlt.

Ugyanis ez a falu épp olyan, sőt, még rosszabb állapotban volt, mint amit segítettem legalább elkezdeni rendbehozni… Nem tudtam elmenni szó nélkül a szenvedés mellett amit láttam… Sok-sok sérült, éhező, szenvedő gyermek… Utazóköpenyembe burkolóztam, hogy legalábbis ne első látásra ismerjék fel, hogy honnan jövök, és sietve próbáltam minél több sebet begyógyítani, és minél több helyen segíteni a faluban.

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A Nebelturm torony zsongott a sok kovácstól, akik a határra küldték áruikat. Nem mindenki törődött az ottani helyzettel, mint jó magam inkább a saját dolgunkkal törődtünk. Inkább azok dolgoztak, akik valamilyen oknál fogva oda lettek küldve és megsajnálták a vidéket. Apám hagyatékaként nem csak a műhelyt és a házát, de a súgó hálózatát is megkaptam. Mivel nem nagyon törődtem vele, lassan magától le is épült. Sosem hoztak hírt ha pedig még is, akkor is csak ábrándokat. Ebben az esetben más volt a helyzet.

Nem igen jártam a tornyon kívül és szerettem volna egyébként is világot látni. Viktória is akart volna jönni, de a határ vidék túlságosan is veszélyes, főleg az elméjére nézve, de Philip vállalta, hogy vigyáz rá. Így indultam útnak, hogy megbizonyosodjak a levél hitelességéről, vagy is, hogy ténylegesen találtak-e egy feketeérc bányát.

Ahogyan a határon lévő falvakba értem, az első dolog amit észrevettem, azok az igen lepusztult, egyszerű, de barátságos házak voltak. Fájt a szívem, ahogyan a déli napfényben majdnem a földre roskadtak. Falaik repedezettek, ablakaik szinte alig voltak. Az ajtók mögül pedig egész gyermek seregek jöttek elő, körbe vettek és kérdezgettek, sokan az övem alá próbáltak benyúlni. Nem hoztam magammal szinte semmit a pörölyömön kívül, az erszényemet pedig jó tanácsok hada miatt jó helyre rejtettem el. Kedves kis lurkók voltak, de soványak és betegek. Emberek voltak, de még is belesajdult a szívem, ahogyan rám mosolyogtak. Nem igazán tudtam nekik segíteni, de az útravaló elemózsiámból adtam nekik egy keveset. Cserébe elmesélték, hogy hogyan kell megküzdeniük néha saját véreikkel. Szörnyű érzés fogott el, amikor hallgattam, hogy saját szeretteiket hogyan ölik meg és mindezt úgy mondják, mintha csak egy kalapács ütés lenne. Felrémlett egy dalnok a fejemben, de nem emlékeztem rá.

A kedélyes ebédelés után, útbaigazítást kértem, hogy eljussak, ahova megyek. Meg is kaptam, de az emberek falvai főleg ilyen időkben annyira kusza, hogy a Nebelturm torony hozzá képest egy logikán alapuló, könnyen átlátható folyosók és termek sokasága. Út közben talán négyszer kértem útba igazítást, de még így sem találtam meg a kopasz, sovány és igen hosszú szakállú öreg viskóját. Tovább álltam és találtam egy nagyon bőszen segítő hölgyet, aki annyira magabiztosan hordta a dolgokat, hogyha nem is tudja, hogy merre kanyarog utam, segítséget jobban kér mint én.

- Alázattal fordulnék önhöz, remélem nem zavarom nagyon meg a munkájában, segítséget szeretnék kérni. Sokakat végig kérdeztem, de nem tudok ki igazodni ezen a rendszeren és maga nagyon tájékozottnak tűnik. Tudna segíteni? – a legbájosabb mosolyomat és a legszelídebb szememet próbáltam magamra varázsolni az erősen tűző nap alatt.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Annyi mindent kellett volna ebben a faluban csinálni, hogy elég hamar be kellett látnom, hogy egyedül épphogy csak tudom enyhíteni a szenvedést. Mint ilyen, a legfontosabb, hogy a betegeket segítsek meggyógyítani, nehogy az újjáépítést még egy járvány is megnehezítse.
Mivel igyekeztem megtalálni a legoptimálisabb sorrendjét a teendőknek, amiket hirtelenjében el tudok végezni, mielőtt vissza kell térnem jelenteni, elsőre nem fogom fel, hogy a hang hozzám szól.
Néhány pillanatnyi fáziskéséssel viszont eljut hozzám az üzenet.
- Bocsánat, mondja kérem, miben segíthetek? - fordulok a férfi felé, közben persze megnézve, hogy ki is szólított. Magas, hófehér bőrű alak. Északon ritkán találkozni hasonlókkal.
Sok rémtörténetet mesélnek róluk, gyerekkoromban én is hallottam őket, az egyház pedig nem igyekezett ezt enyhíteni: átkozott, menthetetlen bűnösnek tartja őket... Mintha tehetne róla bárki, hogy hová születik... Én most csak egy személyt látok, aki a segítségemet kérte, így nem fordulhatok el tőle. Ráadásul félszemmel látom, hogy a szomszéd ház romjainak rejtekéből a gyerekek egyáltalán nem félelemmel, sőt, kifejezetten tisztelettel és barátságos tekintettel pislognak rá. Akit pedig a gyerekek kedvelnek, az vagy nagyon jól játsza meg magát, vagy jó ember.
Közben arra is felfigyelek, hogy a gyerekek igencsak kerek szemekkel pislognak enyhén dudorodó tarisznyámra. Elmosolyodom, és előhúzom az utolsó darab kenyeret a tarisznyából, majd mosolyogva a gyerekek felé nyújtom, a másik kezemmel intve, hogy jöjjenek csak közelebb, és vegyék el.

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Nem lepett meg, hogy elsőre nem válaszolt, de végre figyelt rám és segíteni szeretett volna. Kicsit megszeppentnek tűnt, de amikor hívott egy újabb gyermeksereget, akkor azt éreztem, hogy most nem annyira feszélyezett. Keze olyan volt, mintha anyja lett volna a gyerekeknek, szeme úgy nézett rájuk, mintha a világot nézné. Legalább is én ezt láttam rajta. Amikor befejezte a kenyérosztást, akkor feltettem neki a kérdésemet:

- Szóval eléggé eltévedtem a faluban és most kérek segítséget talán ötödszörre, de nem nagyon tudok ki igazodni ezen a helyen. Egy idős embert keresek, kopasz, sovány, de a szakálla majdnem a földet veri. Azt mondják, hogy valamerre erre lakik, de nem találom a házát, pedig nagyon fontos lenne beszélnem az illetővel, vagy ha meg halt volna, akkor felhatalmazásom van a házát átkutatni az ő engedélyével. Tudna segíteni? – Elővettem a levél egyik részét, hogy hivatalosabbnak tűnjön a dolog. Az öreg ravasz volt és két külön levelet küldött, ebben azt írta meg, hogy amennyiben elérné a vég, érkezésem előtt, a házát átkutathatom.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
A gyerekek először kicsit bizalmatlanul, de végül boldog kacagással vették birtokba a  kenyeret. Sajnáltam, hogy nem tudok többet is adni nekik. Itt még annyira sem, mint a határ túl oldalán…
A vámpír kérdésére kicsit elgondolkodom… Ismerős volt a leírás, még egy név is beugrott hozzá de… Sajnos abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy pontosan hol lakik.
Nem lett volna feltétlenül lett volna szükségem a levélre, de tény, megnyugtatott, hogy tudom, biztosan nem váratlan, és nem szívesen látott vendéget vezetek az idős Úr házához.
- Sajnos nem tudok biztosan segíteni, de… - teszem a kezem az utoljára közelben maradt, nagyobbacska fiú vállára.
- Gyermekem, meg tudnád nekünk mutatni, melyik házban lakik Herr Bauer? - kérdezem a gyermeket, és mivel felém fordul, és figyel rám, el is engedem a vállát.
Bátorítóan rámosolygok, aminek meg van a hatása, mert a fiú visszamosolyog, és bólint, ás már mutatja is az utat.
- Kényes ügy lehet, hogyha ilyen levelet küldött magának. Remélem sikerrel jár - jegyzem meg a vámpírnak, őszintén, és komolyan érdeklődve. Nem sok dolgot tudok elképzelni, ami rávesz valakit, hogy így kiszolgáltassa a házát



A hozzászólást Robin Holzer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 03, 2019 7:15 pm-kor.

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
- Igazán köszönöm a segítségét! - mosolyogtam és egy kicsit megkönnyebbültem. Már csak azért is mert az öreg nem tudott szépen írni, éppen ezért a nevét sem tudtam. Az utcán goromba arcok fogattak, de amikor meglátták a társamat, akkor kedvesen kísértek. Hallottam, ahogyan hátam mögött összesúgnak, hogy "Mit keres itt egy vámpír? Biztos csak vérért jött." Mindenki nagyban dolgozott és én magam is kedvet kaptam arra, hogy segítsek, de sajnos most ügyem jobban szorított. Találkoztam ismerősökkel is, akik rám is köszöntek. A falu egyre rosszabb állapotban volt, mire elértünk célunkig tényleg csak viskók voltak nem is igazán házak. Fából voltak építve, körbe voltak barikádozva és még állatok szagát sem lehetett érezni. Annál inkább terjengett viszont az alvadt vér szaga.

Egy pillanatra olyan szép selymesnek és fehérnek tűnt segítőm nyaka, hogy bele szédültem. Egy ilyen finom és fiatal hölgy, ennyire magányosan csak úgy felkínálja magát egy vámpírnak. Még sosem ittam vért talán itt az ideje. Szívem hevesen verni kezdett. Ekkor felrémlett bennem édesanyám kedves arca és vágyaim szerte foszlottak. Elszégyelltem magam Szerencsére még időben észre vettem, hogy túlságosan is bámulom.

- Bocsánat a bámulásért. Azt hiszem megérkeztünk, köszönöm a segítségét és remélem nem okoztam nagy kárt azzal, hogy most nem segíthet. - hogy egy kicsit leplezzem zavartságomat a kapu elé léptem és benéztem a kertbe.



A hozzászólást Johann von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 03, 2019 8:16 pm-kor.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
- Csak természetes - mosolyogtam a vámpírra, mert bár nem lenne ajánlatos a segítségnyújtásnál közelebbi ismeretséget kötnöm vele, de ez nem jelenti, hogy amíg segítek, barátságtalannak kéne lennem.
Az összesúgást én is hallottam a férfi mögött, és elkeserített, hogy ilyen ékes bizonyítékot nyer, hogy milyen  mélyre ivódtak az emberekbe a könnyen fellobbanó, a gyűlölet emésztő lángját szító babonás szóbeszédek és tanítások.
Elég lenne egyetlen mondat, és ezek a szerencsétlen emberek teljes meggyőződéssel hinnék, hogy ez a vámpír az oka a pusztításnak…
Mivel a kérdésemre nem válaszol, kutató szemekkel nézek kissé vissza rá, lépteimet is lelassítva. Figyelt engem, de… nem az arcomat, és ezek szerint a hangomat sem, nem is oda bámult, ahová a férfiak jelentős része koncentrált volna (bár ebben az öltözetben hiába… A kettő között bámult.  
Néhány pillanattal később, ahogy megvilágosodik előttem, hogy miről lehet szó, kicsit jobban beburkolom magam a köpenyembe úgy, hogy az anyag a nyakamat is (legalább részben) takarja. Nem akarok tudva kísértést jelenteni számára.
- Egyáltalán nem okozott gondot. Biztosan nincs más, amiben segíthetek? - kérdeztem, majd a minket idevezető fiúhoz léptem.
- Köszönjük, gyermekem. Kérlek fogadd el, és bölcsen használd fel - tettem a tenyerébe egy aranyérmét. Nem olyan sok, hogy gondja legyen belőle, de ahhoz épp elég, hogy magán kívül még néhány társának is segíthessen kicsit.

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Azon morfondíroztam, hogy talán elfelejtettem válaszolni az egyik kérdésére és egy ilyen helyzetben ezt nem tehetem meg. Minden erőmmel azon kell lennem, hogy saját személyemet tisztázzam, hátha fontos lesz még ez a hely nekem. Eldöntöttem, hogy megkérdezem tőle.

Egy kicsit bosszantott, hogy miattam kellett rosszul éreznie magát. Azon gondolkodtam, hogy mit adhatnék neki, amivel a segítségére lehetek. Ekkor eszembe jutott, hogy a más vámpírok is járnak ide segíteni, na de ezért... Végül úgy döntöttem, hogy felajánlom a segítségemet, ha ügyemmel végeztem, de búcsúzkodni még nem szerettem volna. Meghúztam az öreg csengőét, de nem jött válasz, ezért újra próbáltam. Nem akartam feltartani, hát ezt mondtam:
- Nagyon köszönöm a segítségét, de úgy tűnik egyedül folytatom az utamat, hacsak nem szeretne egy foszladozó öregember házába bejönni, ahol az illatok olyanok, mintha magát a halált szívná be. Viszont mielőtt ezt eldöntené szeretném megkérdezni, hogy minden kérdésére választ adtam-e. Ilyen nehéz időkben nem szabad a kérdéseket válasz nélkül hagyni. Emellett pedig igazán röstellem magam a történtekért. - szigorúan magam elé néztem. Nem rá, mert így is egy bábra emlékeztetett, talán egy kicsit meg ijesztettem. Hogy egy kicsit biztonságosabban érezze magát, magamra húztam a ruhámat és neki dőltem a kapunak. Elővettem a pipámat és ki tisztítottam, hogy ha bemegyek legalább ez az egy ismerős szag legyen a házban.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Már a ház környékét elnézve is sok tennivalót találtam, pedig még nem is volt alkalmam alaposan körülnézni.
A fiút útjűra engedem, innen már nem fog gondot okozni a tájékozódás.
A csengő hangját hallva úgy döntök, megvárom, hogy beengedjék, és biztos legyen, hogy a jó helyet találtuk meg.
De percek múlva sincs semmi nyoma mozgásnak, ami a levél tükrében kissé aggaszt…Kapok tehát a felajánláson, amit a szavai rejtenek.
- Ha megengedi, bemennék. Úgy tűnik az öregnek vagy gyógyításra,  vagy tisztességes temetésre van szüksége, én pedig mindkettőben tudok segíteni.  - mondom, nem törődve vele, hogy milyen kérdéseket vetek fel ezzel.
- Amit eddig feltettem kérdést, azokra vűlaszt kaptam - mosolyodom el de csak egy pillanatra. Nem enged igazán vidámnak lenni, hogy talán elhunyt valaki…
- Nem történt olyasmi, ami miatt szégyellnie kellene magát - igyekeztem megnyuugtatni megértve az aggodalmát. A késztetésről egyáltalán nem tehet,  és nem engedte, hogy ez vezérelje, így tulajdonképpen jogos lenne, ha inkéább elismerésemet fejezném ki.De mivel egyértelműen így is zavarja a dolog, nem is szeretném tovább emlegetni.
- Ha közben az ön dolgában segíthetek valahogy, kérem, szóljon nyugodtan - ajánlom fel ismételten a segítségemet.

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Furcsák az emberek. Kicsit furcsálltam, mert más dolga lenne, még is ragaszkodik, hogy velem tartson. Arra is gondoltam, hogy talán valami egyháztag lehet, vagy csak szimplán ember. Kedvemre volt ezért nem üldöztem el. Csak bólintottam és intettem, hogy kövessen.

A barikádon átmászva a kerten keresztül sétáltunk. Az ajtó nyitva volt. Ahogyan kinyitottuk, erős bűz csapta meg orrunkat. Nem csak a hullaszag, hanem a széklet, vizelet, rothadó étel és némi patkány szag. Majdnem elhánytam magamat, de a legrosszabb nem is a szag volt, hanem a csönd, ami hirtelen mindkettőnket körül ölelt. A háznak volt előszobája, amelyből két ajtó nyílt. Az egyik baloldalt a másik egyenesen. Oda szóltam a lánynak, szinte suttogva:
- Ügyemből kifolyólag gyilkosságot feltételezek. Maga menjen balra és intézze el amit a halottal szokás, én addig megnézem mi van egyenesen. Amennyiben élő embert talál, sikítson. Ha mind a ketten végeztünk, kint találkozunk. – a választ már nem vártam meg, túlságosan izgatott voltam. És ahogyan benyitottam igazam lett.

A pince egy kis termecske volt alig két boroshordó fért volna el, úgy, hogy még egy ember is kényelmesen tudjon belőlük iszogatni. A helység viszont inkább nedves iratoknak és rozsdás kerti szerszámoknak adott otthont. Hideg volt és nyirkos, a falát feketepenész borította, de a levegőt patkányoknak és rothadó ételnek a szaga töltötte meg. A falak repedezettek voltak és mögülük szempárok villogtak rám, amitől kirázott a hideg. Csak bámultak és nem reagáltak semmire. A levél szerint a negyedik repedés mögött egy ásott alagút feküdt, amely az acél helye felé haladt. Ezeket a falakat nem tudom, hogy mi tartotta, de még egy esőzés kellene nekik és teljesen feladnák a föld megtartását. Belenyúltam a repedésbe és elbontottam, majd bementem és egy igen kényelmetlen alagutat találtam. A falán alvadt vér volt csíkokban, a földön pedig hosszú szakáll szálak. Ezt itt felejthette ásás közben is, dulakodásnak viszont nem voltak látható nyomai. Befeküdtem a vájatba és kúsztam. A sötétség nem zavart, de testem pont eltakarta a nyílást, ezért alig kaptam levegőt. Befele kúsztam és egyre kevésbé kaptam levegőt. Egyre nehezebben szívtam be ezért néha teljesen lehasaltam, hogy legalább egy kis levegőt be engedjek. Ez inkább csak illúzió volt és annak az élén táncoltam, hogy pánikba esek, de nem adtam fel, mert a feketeacél többet ér. Ahogyan végre elértem az alagút végét, megláttam a rögöt, amiről szó esett a levélben. Itt valóban úgy nézett ki mint egy darab feketeacél, de nem úgy tűnt, hogy lila lángokkal égett volna. Óvatosan egy adag földbe csomagoltam, hogy nehogy elégessen. Alig volt már erőm és azt éreztem, hogy bent fogok meghalni. Ahogyan levegő nélkül kifelé próbáltam magamat tuszkolni, Viktória és Philip képe lebegett előttem, ahogyan a gyászszertartáson engem siratnak. Ha én itt most meghalok, lehet, hogy ez a bájos hölgy viszi majd el halálhíremet és akkor Viktória megöli. És akkor rögtön két halott van meg az öreg. Az három. „Nem halhatok meg itt és nem is fogok. Nem fog Viktória sírni miattam.” Ez új erőt adott nekem és egy kettőre kint voltam a lukból. Ahogy körbe néztem a repedések közül a szempárok eltűntek. Kimentem a napfényre.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Nem tartott sok ideig, míg kiderült, hogy a lehetőségek közül melyikben lesz szükség a szolgálatomra. Eltűnik a reménykedés fénye a tekintetemből.
- Azt hiszem már tudjuk, miben fogok segíteni - sóhajtok, és beljebb lépek megpróbálva nem az orromon venni a levegőt pár percig, míg eléggé hozzászokom a szaghoz, hogy létezni tudjak benne, ameddig feltétlenül szükséges.
- Óvatosan, ha gyilkosság történt jobb lenne nem belefutni a tettesbe - intem, bár nem vagyok biztos benne, hogy szükséges.
Ezután, ahogy kérte, balra indulok, hogy megkeressem a holttestet. Közben próbálom felkészíteni magam arra, amit majd ott találok. A szag alapján napok óta elhunyt az illető, akivel személyesen nem találkoztam ugyan, de abból, ahogy emlegették nem hittem volna, hogy már nincs az élők sorában.
Ismeretlenül is halkan imát kezdtem mormolni a lelke nyugalmáért. Az alapján, amit hallottam, jó ember volt, aki sokat segített a falusiaknak a nehéz körülmények könnyítésében.
Beérve a hátsó szobába hintaszékben ülve találom a nyilvánvalóan legalább egy hetes testhez, amin ugyan még felismerhető volt, de alig-alig.
El kellett gondolkodnom, hogy hogy lehet, hogy nem vette eddig észre senki?
Miután az imát lezártam, a vállamra vettem a testet, és kivittem az épületből. Az első járókelőtől, akit megláttam, segítséget kértem
- Kérem, vezessen a temetőbe - Bővebb magyarázat felesleges lett volna, egyértelmű volt, miért szükséges - Maga pedig kérem értesítse a tiszteletest, a többi illetékest, és a falut is. De sietősen. Hadd vehessenek méltón búcsút az eltávozott Herr Bauertól - szóltam egy másiknak. Mire odaért a helyi pap, már előkészítettem a testet a temetéshez.
Viszont nem maradtam tovább, ezt a szertartást inkább nem akartam látni, hadd temessék el békében a halottat a maguk szokásai szerint.
Vissza mentem a házhoz, hogy ellenőrizzem, van-e ott bármi, ami gyilkosságra utal. Ennyi idő után azt hittem, a vámpír már tovább is állt, úgyhogy igencsak meglepődtem, hogy belépve az előtérbe, szembe jött velem.
Eléggé kapkodta a levegőt, így kicsit aggódva kérdeztem
- Jól van, Uram? Ha gyógyítóra van szüksége... - vetettem fel, a mozgását, és a válaszát figyelve.
Később persze eszembe jutott, hogy talán nem bölcs dolog az egyház szolgájaként egy vámpíron segíteni, deakkor nem gondolkodtam ezen, csak segíteni akartam egy esetlegesen sérült személynek.

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Ahogyan kirohantam, megéreztem a friss levegőt, a vérszagot és a levegőben terjedő füstnek a szagát. Egy pillanatra megszédültem és valamiért azt hittem otthon vagyok. Mikor feleszméltem, megtámaszkodtam a térdemen, hogy kicsit összeszedjem magamat.

- Köszönöm jól vagyok! – lihegtem. Elővettem az ércdarabot, hogy megnézzem. Egy egyszerű markolat volt, amit egy csata során eldobtak. Régi típus lehetett, mivel a rozsda már emésztette elég rendesen. Kifújtam magam, hogy keserűen felkacagjak. Ez jól esett ezen a nagyon keserű napon.

- Szegény öreg a semmiért halt meg. Azt hitte, hogy fekete acélt talált. De sajnos csak egy rozsdás markolatot. – majd komoly arcal hozzá tettem, - Sajnos elég sötét világban élünk – Letettem a küszöb elé. Felnéztem a hölgyre.

- Nagyon szépen köszönöm a helyt állását és azt, hogy ennyit segített. Ha mással nem hálálhatom meg segítségét, akkor szabja ki a feladatomat ebben a faluban. – Kihúztam magamat, leporoltam és elrendeztem a ruhámat.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Jobban megnézve tényleg nem láttam rajta nyomát sérülésnek, és mást problémára utaló jelet sem fedeztem fel azon kívül, hogy kapkodott a levegőért, de lassacskán ez is rendeződött. 
Mivel ezt a szavai is alátámasztották, megnyugodtam.
- Ezért hívta önt ide? A feketeacél miatt? -   nézem kíváncsian a kezében fogott markolatot. Nem igazán értek hozzá, de laikus szemmel nem néz ki túl értékesnek.
- De még mindig it vagyunk. Van remény - próbálom bíztatni. Épp úgy mint magamat is. Ameddig van valaki... ameddig vagyunk, akik küzdünk érte, hogy a világot jobbá tegyük, addig a remény sem veszik el.
- A kötelességemet végeztem, Uram, örömmel tettem. - hárítottam a hálálkodást, hiszen semmi szükség rá. - Egy egész falu lenne hálás, ha segítene, Egy férfi ereje jól jön az újjáépítésnél - csillant fel a szemem a felajánlásra, és intettem is közben, hogy kövessen. Ez az épület még várhat, eléggé a perifériáján van a falunak, ellenben  van kicsit beljebb jónéhány ház, ami mg egyszerű fedélként sem tud jelen állapotában szolgálni, nemhogy otthonként. Ezekhez az épületekhez vezetem hát a vámpírt, elsőként felmérve, hogy mi a legsürgetőbb munka.


_________________

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A fekete acéllal kapcsolatos kérdésére csak bólintottam.

- Örömömre szolgálna, ha segíthetnék.
– mondtam és követtem a lányt. Próbáltam nem rávetni a tekintetem, nehogy ismét elkalandozzanak gondolataim. Ahogy mentünk az élőbb falu felé, egyre kevésbé éreztem a vér szagát és egyre több tekintetet láttam magamra irányulni. Már megszoktam, hogy néznek, de máskor tisztelettel és örömmel szoktak rám tekinteni, most viszont inkább a gyűlöletüket éreztem. Idegen voltam, de azzal nyugtattam magamat, hogy ha megismernek, akkor nem lesz gond és megszeretnek. Az arcuk piszkos volt, testükről csorgott az izzadság. Nem úgy, mint Nebelturm kovácsairól, hanem mint a megfáradt és elkeseredett emberekről szokás.

A munka, amit kaptam a kezemre állt, főleg nyílászárók kilincseit és hajtókáit kellett elkészítenem illetve szegeket. Néha átkacsintottam az asztalosok munkáira is , bár inkább csak egyeztetések miatt, vagy ha kellett egy két szerszámot javítani. Volt egy fiatal gyerek is, akit meg tanítottam élezni a szerszámokat. Ebben sokunknak eltért a véleménye, amit az esti tábortűznél is megosztottunk egymással. A hangulat és az összetartás sokkal jobb volt, mint Nebelturmban. Az egymás közötti vitatkozás, talán nem ugyan azon a színvonalon ment, de így is élveztem. Senki nem különült el és senki sem különböztetett meg senkit senkitől. Nem volt ember, vámpír vagy tünde. Csak a személy. Ilyen társaság mellett a munka nagyon jó volt. De sajnos levél érkezett a Nebelturm toronyból. Vissza kellett hát térnem ezért búcsút kellett mondanom, a bájos hölgynek is.

Amikor haza indultam, meghallottam, hogy valaki lohol mögöttem. „Segíts! Segíts!”. Megálltam és visszafordultam. Láttam, hogy egy gyermek rohan felém. „A falut megtámadta egy élőholt sereg”. Azonnal visszarohantam, pörölyömmel a kezemben. Seregnek nem neveztem volna, de elég nagy volt ahhoz, hogy bajt okozzanak. Megkerestem bájos segítőmet és megkérdeztem, hogy mi a stratégia.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, úgyhogy hangosan nem, de magamban hálaimát mondtam az Úrnak, hogy egy hozzá hasonlóan edzett férfit vezetett ide, aki még segíteni is hajlandó.
Továbbra is a köpenyembe burkoltam magam, amennyire a kényelem engedte. Nekem semmibe nem kerül, neki viszont talán segít ellenállni a késztetésnek.
Felmérve a hekyzetet úgy ítéltem, az ajtók-ablakok javításánál van most legnagyobb szükség a segítségre. Eredetileg úgy gondoltam, hogy a cipelésben fog segédkezni, de nem határoztam meg pontosabban mit gondoltam, és végül a kovácsolásban kezdett segédkezni. Ami elnézve a munkáját, még hasznosabb is, mintha  hordárként szaladgálna.
Én meg koordinálni igyekeztem a dolgokat, hogy minél hatékonyabban és gördülékenyebben menjen a munka. Persze ki kellett szemelnem valakit, aki ezt a feladatot majd átveszi, nem maradhatok sokáig.
Este a falu az elvégzett munka örömével volt együtt, és a kezdetben rosszaló, elutasító tekintetek ellenére a vánpírt is végül maguk közé fogadták.
Én viszonylag hamar visszavonultam, bár a gyertya fényénél még sokáig dolgoztam a terven, hogy a lehető leggyorsabban lakható épületek, és kielégítő védelem álljon a falu rendelkezésére az élőholtak ellen.
Másnap persze ezeket átadtam annak, aki végül a leginkább vezető alkatnak tűnk a faluban, és miután a napi adag munkát elvégeztem, visszaindultam a határ túloldalara. Így is sok időt töltöttem távol.
A nap folyamán a vámpírtól is abban a reményben búcsúztam, hogy talán még lesz alkalmunk hasonlóképpen közöseb dolgozni.
Nem egészen félúton jártam, amikor - szerencsémre még messziről - észrevettem egy nagyobb élőholt horda nyomait...
Azonnal visszarohantam a faluba, mert a nyomok alapjáb kerülővel ugyan, de erre tartottak a fertelmek... Még nem volt kész a megfelelő védelem, de ezt az emberek megfelelő szervezésével lehet talán korrogálni.
Ebbe kezdtem tehát bele, és sietve igyekeztem mindenkinek megtalálni a megfelelő helyet. Szerencsére kifizetődött az itt töltött néhány nap, hallgattak rám az emberek.
A vámpír is visszatért a faluba, valószínűleg őt is értesítették. A kérdésére azonnal és határozottan válaszolok.
- Kérem, ellenőrizze a fegyvernek használatos eszközök állapotát. Ha van, amihez nem kell komoly korrigálás, azt javítsa ki. Minden perc fontos lehet! - végül rámosolyogtam. Ilyen helyzetben egy gyakorlott kovács nagyon hasznos segítség.


_________________

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
- Azonnal! - kiáltottam. - Ha szükség lenne elolthatatlan tűzre is, csak szóljanak. - És már fordultam is a fegyverek felé, de még éppen elkaptam a mosolyát, ami sok erőt adott. Kellet is, mert a fegyverek állapota igen lelombozó volt. Néhány volt közülük csak épp és használható, a többi mind törött kardokból, konyhakésekből, kaszákból, sarlókból és efféle kerti eszközökből állt. Mindenki felsorakozott azzal amije van, először azokat tettem harcképessé, az emberekre szabva. Sokan a kaszát választották, ami örömömre szolgált, bár nem volt meg hozzá a képesítésük, ahogyan nekem sem. Ahogy elkészült a fegyver, próbáltam valami bátorítót is mondani minden fegyverhez, amire egy kicsit mosolyogtak, ezért azt éreztem van remény. Sok kovács beccsatlakozott ezért a fegyverek igen hamar elkészültek. Azokat az eszközöket, amiket nem vettek magukhoz az emberek, az útszélen állítottuk fel, hogy ha kellene, akkor csak fel lehessen kapni. A falu egy-kettőre úgy nézet ki mint egy erőd, ami harcra kész. Bátorsággal és lelki erővel töltöttük meg a harcosok szívét. Aki nem harcolt én nem tudom, hogy mi lett velük, mert nem az én feladatom volt, bár szívesen találkoztam volna velük. Mire végeztem, láttam, hogy a páncél készítők is, sőt, ők harcra készen is álltak.

Néha próbáltam megkeresni a Hölgyet, de vagy heves egyeztetésben volt, vagy éppen a kezét összekulcsolva mormolt valamit, ezért nem zavartam.

Amikor mindennel végeztem és végre szót kaphattam, elé álltam és mondtam a magamét:
- Nálam a fegyverek készen állnak a használatra az emberek  szíve pedig reménnyel teli. - Jelentettem. Kicsit el is mosolyodtam, hogy jobb kedvre derüljön.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Az egész helyzet komoly figyelmet kívánt, és sok energiát ki is vett belőlem.
Míg a vámpír készségesen beállt a fegyvereket javítgatni, és a sebtiben felállított harcállásokat ellenőrízem és javíttattam ki.
Közben sűrűn imádkoztam, hogy tragédia nélkül meg tudjuk oldani a helyzetet. Már csak azért is mert ez azt is jelenti, hogy a legközelebbi ilyen helyzetben már maguktól is jobb esélyekkel indulnak.
Mikor úgy tűnt, minden a legjobban halad, hogy a bármelyik pillanatban várható támadást átvészeljük, fáradtan döltem kicsit a már rendbetett templom falának, hogy mielőtt ténylegesen  megkezdődik a harc, kifújjam magam.
-  Hálásan köszönöm a segítségét. A remény talán a legfontosabb ilyen helyzetben. - mosolyogtam az elém lépő férfira, miután ellöktem magam a faltól.
-  Nem utasíthatom, hogy tovább is segítsen, de kérem, ha kicsi tapasztalata is van a harcban - ami nekem nem volt még - vagy a fegyverekkel, maradjon velünk a harcban is - kértem óriási szívességet, nem merve reménykedni hogy pozitív lesz a válasz.


_________________

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A háború kezdetéig nem volt sok hátra. Kellemetlen nyugalom terült a falura. Már csak órák kérdése volt minden.

- Természetesen készen állok megküzdeni az élőholt sereggel. - Letérdeltem, mert úgy éreztem, hogy így illene. - Felajánlom pörölyömet a falu védelmébe és életemet a tiédbe. Ez a kötelességem. És megesküszöm, hogy szolgálni foglak. - Most felálltam, mert én nekem kellett parancsot osztani. - Viszont ha meghalnék és feltámasztanának kérem adja ki a parancsot a megölésemre, hogy e test ne szolgáljon bábként ellenünk. És mivel szeretném, ha maga sem halna meg, megesketem, hogy a harc után vitatkozzunk Istenről. - Mélyen a szemébe néztem, mert kicsit aggódtam, hogy túl agresszívan kértem meg erre.

Mielőtt elmentem volna pihenni, még egy kis keserű viccel búcsúztam. Azt kiáltottam a tábortűznél "Ma este szeressétek asszonyaitokat és szerelmeseiteket.", erre persze nagyot nevettek.

Nehezen tudtam csak elaludni. Hiányzott Viktória és vágytam társam finomságára. Párnámat harapdáltam, hánykolódtam. Egy madár már csicsergett mikor eltudtam aludni. Végül sikerült valamennyit aludni. A reggelt nehéz köd köszöntötte. Ettem egy keveset, majd vittem ételt a Hölgynek. Sok erőre lesz szüksége és nekem nem kell sok ezért adtam neki az enyémből is. Csak azt nem tudtam, hogyan mondjam meg, hogy lehet, hogy szükségem lesz a vérére.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Meglepődtem, de örültem, hogy egy emberrel több lesz, aki - legalábbis elméleteben - nem járatlan a fegyverforgatásban.
Aztán elkerekedett a szemem, amikor le is térdelt. És mégjobban, hallva, hogy mit mond… Te jó ég… Balladába illő jelenet, hogy a hős lovag hűséget esküszik a nemes hölgynek, de kettőnk esetében ez valami egész elképesztően abszurd, már csak azért is, mert távolról sem vagyok nemes kisasszony, mégha vámpír létére őt talán nevezhetnénk is lovagnak.
- Az ég szerelmére, álljon fel, és nagyon kérem, ne tegyen elhamarkodott esküt. Hiszen a nevemet sem tudja, és semmi oka szolgálni engem. - kértem egyrészt belepirulva a gesztusába, másrészt belesápadva a gondoltba, hogy ezt komolyan gondolta, és egyszer csak megjelenik a katedrálisban, aztán magyarázhatom a feletteseimnek, hogy mi a fene történt.
- Ha ellenséggé válik, ennek megfelelően leszünk kénytelenek kezelni. Legyen szíves vigyázzon magára, egyel több ellenfél is kárunkra fordíthat a harc kimenetelén. - próbáltam elővigyázatosságra inteni, mielőtt a maga módján ő is ugyan ezt tette
- Nem esküdhetek, de biztosíthatom róla, hogy nem leszek óvatlan. - mosolyogtam rá nem szakítva meg a szemkontaktust, amit teremtett. Még csak az kéne, hogy miattam való aggodalmában ostobaságot kövessen el…
Szigorú őrséget állítva az emberek nagyobb részét engedtem aludni, nehogy a kimerültségük a vesztüket… a vesztünket okozza.
Én viszont hiába dőltem le többször is a hevenyészett priccsre, nem jött álom a szememre. Rendszeresen ellenőriztem az őrőket, aztán az asztal fölé görnyedve próbáltam mindenre felkészülni, és imádkoztam továbbra is, hogy minél több ember maradjon életben.
Az élőholtak kitérője hosszabb volt, mint hittem, így a reggeli nap első sugarai még mindig nem harc közben, hanem az asztalomnál ülve, kevéssé pihentető félálomban értek, amiből a kopogás rebbentett fel az ajtón.
Kiszóltam persze, hogy lépjen be, és meglepve tapasztaltam, hogy a vámpír férfi érkezett, ráadásul egy adag étellel a kezében.
- Igazán figyelmes, köszönöm. - fogadtam el a reggelit - Remélem volt alkalma pihenni az éjjel. Az az élőholt horda bármikor ránk törhet… érdeklődtem, hogy ne szótlanul teljen az idő addig sem, ameddig a szerény, de laktató reggelit elfogyasztottam.


_________________

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
- Valamennyit aludtam köszönöm. Az emberek mind a helyükön várják az ostromot. – részletesen elmondtam, hogy mi hogyan épül fel, hogy tudjon enni és ne kelljen kérdeznie. Éppen az utolsó falatokat nyelte, amikor hallottuk, hogy valaki nagy csatakiáltással az ellenség közé rohan és elhalkul. Gyorsan kimentünk, hogy megnézzük mi történt és amit ott láttunk, szörnyű volt.

Az ellenség a nem várt oldalról támadt és már egy embert marcangoltak is szét, aki önkéntesen az ellenség közé vetette magát. Bolond. De legalább egy lépés előnyt nyert az asszonyoknak és a gyerekeknek, hogy elmeneküljenek. Még mindig vártunk egy frontális támadást ezért nem akartuk elvinni őket messzire. Az emberek arcán félelem uralkodott. Csámcsogás, hörgés és bizarr fegyverek csörgése hallatszott az ellenség felől. Nem voltak számbéli fölénybe, de a győzelemre való esélyünk csekély volt.

A Hölgy tekintete megváltozott, szépsége az egekbe tört, olyan volt mint egy valódi amazon. Szavai erőt és bátorságot hordoztak. Követtem, ahogyan az emberekhez igyekezett, hogy rendet teremtsen. Úgy állt ott, mint egy harci angyal, aki Isten erejét hordozza. Elborzadva néztem végig az ellenség seregén. Mint a csótányok úgy hömpölyögtek. Láttam, hogy példát kell mutatnom az embereknek, ezért az első sorba álltam, vörös ruhám jól jött, mert így jobban látnak. Egy kiáltást hallok, hogy vigyázzak, ekkor behúztam a nyakamat és egy nyilvessző suhant el a fejem mellett. Nem érdekelt, mert eltalált egyet. Végre mellém csapódtak és megszületett az ellenállás reménye, amely úgy öntötte el szívemet erővel, ahogyan a folyó elönti medrét, ha átszakítja gátját. Meggyújtottam pörölyömnek a fejét és magam mellé emeltem a lángokkal borított fegyvert, amely lila lángoknak adott táncparkettet és az élőholtaknak tüzes megnyugvást, hogy bűzlő testük nem lesz többé. Nagy csatakiáltást hallatva neki rohantam az ellenségének. Én voltam legelöl ezért egy köríves csapást mértem elleneimre. Egyet le is terítettem rögvest, a feje a szélrózsa valamennyi irányába repült szét, véréből és agyvelejéből én magam is kaptam. Sajnos a következő zombi vaskos volt mint egy templom oszlopa ezért csak néhány csigolyáját sikerült eltörnöm. Fellendítettem pörölyömet és állon kaptam, de még mindig nem esett össze viszont égő testével közelített felém. Mellettem is zajlott a csata, ezért magasba emeltem a pörölyt és túlütöttem az előttem lévő zombin. Ekkor egy fénycsóva tört elő a vállam mögül. Kicsit kellemetlen volt, de az engem megharapni készülő zombi, elernyedve esett a földre, teste pedig mint a kiszakított dunyha, darabokra hullott. Helyet kaptam, ezért kicsit előrébb lépve egy kisebbet suhintottam. Még egy szörnyedvényt a föld porába küldtem, de ekkor három másik kezdte el fekete fogait rám meresztgetni. Az emberek védelmébe visszaléptem, de a három felém igyekvő szörnyeteg felé csaptam fegyveremmel. Az első úgy esett össze, mint a cseréppohár, amit levertek az asztalról, a második pedig a lábán kúszva próbálta meg bűzös leheletével lerohasztani lábamat, ezért kiugrottam a frontvonal mögé, hogy lesújthassak.

És ekkor nagy szörnyűség és veszedelem tört fejemre, mert egy kiálló kődarabban elbotlottam. Két dolog volt ami ekkor megmentett. Az emberek mögött voltam, így nem tapostak el, illetve a páncél terhe nélkül, könnyedén fel tudtam pattanni. Nem volt időm a testét felém vonszoló lénnyel foglalkozni, mert a hullát zabáló öt fertelmes lény közül három megkívánta húsos karjaim. Szerencsémre a kis gézengúz már nem ficánkol annyira. Viszont egy hölgy rohan egyenesen a halott ember felé, egyenesen a vesztébe. Sajnálat és keserűség, de ha megharapták volna, még egy borzalmat le kellett volna kaszabolnunk, ezért a legjobbnak tartottam őt is megölni. Gyorsan végezni akartam a hárommal, akár egyetlen csapással, de csak egy esett rögvest össze az ütéstől, amit kapott, a másik kettő szörnyűség ennél ravaszabb volt. Fogaikat rám meresztve szemük sötétje mögül tervet láttam kibontakozni, amely az én bekerítésem lett volna, ha nem rontok neki az egyiknek.  Mellettem a magát vonszoló összeesett, ezért teljes figyelmemet a két ellenfelemre irányítottam. Láttam, hogy a Hölgy, az asszony védelmére sietett és én is követni szerettem volna, de csak még egy bűzölgő testet sikerült leterítenem, a másik vadul kapálózott felém. A magasból próbáltam fegyveremet belemártani a rohadt testébe, de kitért és az ő fegyvere fúródott csontig a vállamba. Elernyedt a jobb karom, a pörölyt elengedtem és hátra ugrottam, nehogy még egy vágás érje a kezem. Annyira el voltam foglalva, hogy nem halottam az üvöltözést és a jajveszékelést amelyet a nép hallatott. A vérem végig csorgott a karomon és vörösre festette be a földet alattam, egy kicsit meg is szédültem. Próbáltam kitérni ellenem támadásai elől, és egy kardot keresni, de végül valaki levágta a gonosz teremtményét. Amikor végre sikerült összeszednem magamat, láttam, hogy a csata véget ért.

Mire a csata véget ért, az égi kovácstűz már ragyogott az égen, beterítve melegséggel a harc színterét. Most vettem csak észre a kellemes szelet, ami megcirógatta arcomat. Nem láttam csak egy halottat, aki belerohant az ellenségbe. Felsóhajtottam. Ekkor elgondolkodtam, hogy talán az ima az ami segített és tényleg Isten kegyelméből győztünk. Azonnal elkiáltottam magamat:
- Ellátást a sebesülteknek! – ordítottam ahogy bírtam és hozzá tettem, - Ne engedjétek le a védelmeteket! Még lehetnek! Bizonyosodjatok meg róla, hogy nincs több ellenség! – még egy pillantást vetettem a pörölyömre szomorúan, majd elindultam az orvosi sátor felé, ahol bekötözték a sebet és megmondták, hogy maradjak veszteg. Feküdnöm kellett. Hallottam, ahogyan a többi beteg jajjog, de én nem tettem. Szomorú voltam. A győzelem gyönyörű volt, de hátammal az ágyat kellett nyomnom és nem ihattam, ehettem és mulathattam a győztesekkel. Ha ficánkoltam volna, lehet, hogy soha többé nem üthettem volna a vasat úgy, mint az előtt. Néha meglátogattak, de hamar elmentek. Elküldtem egy orvost a Hölgyért, hogy látogasson meg. Még egy ígérettel tartozott.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Megnyugodva mosolyodom el, és egyre inkább megnyugodtam hallgatva, hogy minden a helyén van, ahogy lennie kell.
Épphogy be tudtam fejezni a gyors reggelit, amikor felhangzik egy üvöltés. A francba…
Kellett nekem az ördögöt a falra festeni...

Kirohanok, és amint értelmes közelségbe kerülök az emberekhez, felmérve a helyzetet próbálok rendet teremteni. Fontosnak tűnt, hogy megelőzzük a pánikot, amit a váratlan helyzet okozhat.
- Aki harcképes, kérem rendeződjön. A többiek húzódjanak biztonságba. Ne feledjék, igyekezzenek a nyakukat támadni! - majd a vámpírt is keresem, remélve, hogy követett.
Megnyugodva látom, hogy így tett, sőt, a falusiak élén már el is indult a támadó horda ellen.
Ellenben az emberek többsége nem nagyon látott még harcot, így, bár próbálják leküzdeni félelmüket, látszik, hogy azért láthatóan rettegnek.
Egyikük, egy idősebb, fekete varkocsos férfi valahonnan kerített egy számszeríjat, így ő azzal célozgatja azokat a zombikat, amelyek nem maradtak ott csócsálni a szerencsétlent.
- Vigyázzon, uram! Kilövöm a szemüket! - kiáltja az első sor felé, elégedett-agresszív rozsdás hangon, majd az egyiket el is találja nagyjából a homloka közepén, mire a zombi megtántorodik, de még nem esik össze.
Közben távolabbról gyereksírás és idősebb nőnemű személyek elfojtott zokogása hallatszik, valószínűleg az elhunyt hozzátartozói… Elfacsarodik a szívem, de most nem tehetek értük többet egy elmormolt imádságnál a vígasztalásukért, és a szerencsétlenül járt fickó lelki üdvéért.
Látva, hogy rendeződnek a dolgok, a falusiak követik a vámpírt, én is kardot ragadok, és ha nem is az első, de a második sorban indulok a fertelmek ellen. Szeretném ha lenne egy kis helyem, ugyanakkor nem akarom kivonni sem magam a harcból, hogy hátulról támogathassam a falusiakat.
Előttem látványos, fekete lángok csapnak fel, egyenesen a vámpír pörölyéből, ami valahogy.. Bíztatóan hat.
- Pusztuljanak! - kiáltotta, megindítva az első támadást.
Sikerrel, ugyanis az egyik élőholt feje félrebillen, ezzel megadva nekem az első alkalmas célpontot.
Egyelőre távolságot tartottam, és kihasználtam, hogy nem kell közvetlen harcra figyelnem még, és a félrebillent fejű zombira kérem Isten szent fényét rövid imádságban. Tudom, kellemetlen lesz a vámpírnak, de remélem, hogy nem fog beleállni, hogy ártson is neki.
A falusiakon látszik a tapasztalatlanság, a csatazajban viszont nehéz lenne irányítás alá vonni őket, úgyhogy inkább azzal próbálom a helyén tartani a dolgokat, hogy példát mutatok, és mostmár magam elé koncentrálva, csak a szemem sarkából figyelve a csata többi résztvevőjére
rohanok tovább, hogy az első fertelemnek, akit elérek, lesújtsak a nyakára. Sajnos csak karcolni sikerül egy szerencsés megmozdulása következtében, bár az egyik karja így is a porba zuhan. Sajnos nem a fegyvert tartó karja, és felém szúr a rpzsdás vasrúddal.
A kardommal sikerül hárítanom a szúrást, és hátra is ugrok, ezzel teret nyerve egy újabb támadáshoz.
Ezt is használom, és Imát mormolva sújtok le újra a zombi nyakára, az arrébb harcolók körül a szemem sarkából látott álló fertelemre kérve az Úr fényét.
Közben szerencsétlenségemre nem vettem észre, hogy mögém is került egy élőholt, csak arra eszmélek, hogy fájdalom hasít az oldalamba.
Közben egy női hang harsog túl a csatazajon.
- Berthold! - ezt a nevet kiabálja siránkozva.
A mögöttem hallható suhintásra is felfigyelek, és biztos ami biztos amilyen mélyen tudok, legugolok, és alulról próbálom meg átszúrni a hátulról érkező fertelem nyakát, és le is választani a fejét. A kiáltásra egyelőre csak imádkozni tudok, hogy valaki visszatartja az asszonyt, hiszen én egész biztosan nem tudnék időben végezni ezekkel az élőholtakkal, és odaérni…
A manőver viszont szerencsére sikerült, így az engem támadó két élőholt kardja összeakad, ami remélhetőleg elég időre feltartja őket.
Miközben kikecmergek a fertelmek közül, megpróbálom egy mozdulattal legalább az egyiket harcképtelenné tenni, majd elrohanok a kiálltó asszony felé.
- Kérem, Berthold kedvéért is, menjen vissza a többiekhez - kiáltom már menet közben, az oldalamra szorított kézzel. Gyorsan kezdenem kell majd valamit ezzel a sérüléssel.
- De... de nélküle... nem érdemes így élnem, nélküle nem. - sírja a nő, és sztoikus nyugalommal várná, hogy a két csonti kardélre hányja. Nem engedhetem, így az ajkamba harapok, és rövid imával a nőhöz közelebbi élőholtra kérem az Úr fényét, én pedig reménykedem, hogy odaérek, és a kardom csapásával a másikat is le tudom teríteni idejében. Csak az oldalam ne fájna ennyire...
- Gilberta!! - kiáltozva az idő közben szintén a nő védelmére érkező férfi, és a másik felé igyekvő csontinak egy szeléssel elmetszi a fejét a testétől. Hála Istennek!
Így már nincs nagy baj, amint odaérek határozott vágással kísérlem meg az ott maradt félkarú élőholtnak lemetszeni a fejét. - Gondoskodjanak a maradék förtelmekről, Gilbertát pedig bízzák rám - kérem a nő védelmére kelt férfit ha sikerült, és már meg is próbálom megvizsgálni a sérülését a szerencsétlen nőnek.
Közben a falusiak levágják az utolsó élőholtat is, így furcsa csend telepszik a csatatérre. Bűzölgő halmok között tántorognak a férfiak, mindenki paranoiásan harapásokat keres magán, de csak vágásokat találnak.
Gilberta behúzza a fejét ösztönösen, ahogy csontok záporoznak rá, szemei összeszorítva. De csak remeg és folynak a könnyei, s mintha imádkozna, úgy térdepel a holttest mellett. Aztán rájön, hogy még él.
- Miért...? Miért nem hagyták, hogy kövessem? -
- Az istenit... - morogja a legény, aki láthatóan ismeri a nőt. Fiatalabb, szalmaszőke haja van, ám arcukban mintha lenne valamiféle hasonlóság. Leszámítva, hogy a férfi sokkal összeszedettebbnek néz ki.
- Gilberta, figyeljen rám. - kérem az asszonyt, igyekezve nem az oldalamat égető fájdalomra koncentrálni - Berthold már elment, ezen nem tudunk változtatni. - próbálom magyarázni neki - A többieknek viszont még segíthet. Ne okozzon nekik dupla gyászt - simítom meg a hátát együttérzőn.
- Mit tudnék... segíteni? Nem tudtam megmenteni. A fiunkat se tudtam megmenteni. Hasztalan vagyok. - szipogja a nő.
A szemlélődők közül néhányan éljenezni kezdenek, azonban ahogy a férfi öles léptekkel megindul feléjük, nagy részük elhallgat. Odasétál két fiúhoz, akik eddig terelgették vissza az asszonyokat meg a gyerekeket. Nos, nem mindet sikerült, ezek szerint.
- Nyugi, Alfred. Nem esett semmi baja, látod. - mondja remegő hangon az egyik.
- Nem esett semmi baj?! Nem megmondtam, hogy el ne engedjétek, ti szerencsétlenek... most még jobban beverte a fejét, hát hiányzott ez?! - Mielőtt a másik megszólalhatna, lekever neki egy jókorát. Az elvonul az arcát dörzsölgetve, fejcsóválva és szitkokat mormogva az orra alá, társa viszont csak áll sápadtan.
- Idióták. - átkozódik tovább Alfred, majd fáradtan visszasétál Gilbertához és hozzám.
- Köszönöm, hölgyem, hogy segített. A nővérem sajnos kicsikét félkegyelmű, mint láthatja. - szabadkozik a nő helyett is.
- Semmi olyant nem tettem, amit más ne tett volna meg. Remekül harcoltak. Igazán büszkék lehetnek magukra - mosolygok a férfira is, majd a többi fáradt falusira is.
- Semmiség... ezt kell tennünk. Ezt tesszük mindvégig azóta, hogy az a rohadt nap eltűnt és azt hittük, vissza se jön. - vakarja meg a fejét Alfred. - Meghívnám szívesen egy vacsorára magukat, de ezt itt - mutat az élőholtakkal teli térségre - el kell takarítani. Meg aztán temetést csinálni. -Eléggé gyakorlatiasan mondja mindezeket, bár a sajnálat kihallgató a hangjából; az is érezhető, hogy nem először kényszerül ilyesmikre. Nekem mindenesetre megnyugtatja a lelkiismeretemet, hogy van akire ezeket rábízhatom.
- Az Isten áldja magukat. Gilbertának majd segítünk mi. Az a két balfék szintén a testvérem volt. Mondtam nekik, hogy ne engedjék a csata közelébe, de nem hiszem el, hogy két megtermett legény egy asszonyt nem tudott visszafogni. - morgolódik még kicsit, aztán megy is intézkedni.
- Ellátást a sebesülteknek! - ordította a vámpír közbe - Ne engedjétek le a védelmeteket! Még lehetnek! Bizonyosodjatok meg róla, hogy nincs több ellenség! - inti még óvatosságra a falusiakat, és igaza van, így én is csatlakozok hozzá, és az ügyesebbekből felderítő csapatot szervezek, hogy a falu mérföldes környékén győződjenek meg róla, hogy nincs több fertelem.
Én is szívesen velük tartanék, de ellátásra van szükségem, annak ellenére, hogy az Úr fényével a vérzést nem tart sokáig elállítani.
A hevenyészett ispotályban nem tudok nyugton ülni, amiben és ahogyan tudom, segítem az ápolást magukra vállalók feladatát.
Így könnyen megtalál az orvos a vámpír üzenetével, és szívesen meg is látogatom.
- Örülök, hogy többé-kevésbé épségben látom. Hogy van? Mennyire komoly a sérülése? - érdeklődöm. Nekem a ruhám elfedi a kötést az oldalamon. Jobbnak látom így, minthogy messziről látszódjon gyengült állapotom.


_________________

22[Magánjáték: Johann&Adel] Összesodor a szél. Empty Re: [Magánjáték: Johann&Adel] Összesodor a szél. on Pént. Aug. 09, 2019 12:07 am

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
-Köszönöm jól! - válaszoltam röviden.

Ahogyan megláttam a hölgyet, próbáltam egy kis mosolyt erőltetni az arcomra, hogy ne higgye, hogy valami komoly bajom lett volna. Bal kezemmel hellyel kínáltam és ittam egy kis vizet. Elég nyomorultul nézhettem ki, de nem zavart. A jóleső víz után, amely kicsit megnyugtatott elmondtam elképzelésemet:

- Most, hogy a csatát megvívtuk, gondolom elmegy. Én is ezt tenném, ha nem lennék ágyhoz kötve. Viszont nem hiszem, hogy ez a falu ki tudna állni még egy ilyen támadást. Talán eddig kibírták, de nem fogják sokáig húzni és segítség is egyre kevesebb fog jönni. Ha nem viseli szívén a falu ügyét, nem akarom feltartani, de ha igen kérem segítsen nekem. - kérőn pillantottam rá. Vért kívántam, de most csak feküdtem, gyengén és kiszolgáltatottan. A tűz amit alkottam elvett a varázserőmből, amit csak a vér adhat vissza. De most úgy sem tehettem semmit. Nem volt mitől félnie.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Hála  Istennek. Úgy érzem teljesen az én felelősségem lett volna, ha komoly baja esik, hiszen miattam maradt itt, és miattam harcolt…
Őszintén, megkönnyebbülve mosolyodtam el tehát a válaszára. Látszik ugyan, hogy a mosolya nem teljesen őszinte, de ezen nem is csodálkozom. Nyilván nem éppen mosolygásra okot adó az állapota.
- Muszáj, minél előbb.  Nem is kellett volna itt lennem, ehhez képest máris rengeteg időt töltöttem itt. - bólintottam rögtön a felvetésére.
- A mai tapasztalat alapján úgy látom, a falusiak maguk is meg tudnak birkózni egy hasonló veszedelemmel. Komolyabbal pedig talán a jelenlétünk mellett sem biztos, hogy sikerülne. mondom. Részben magamnak is, mert nem szívesen hagyom itt a falut úgy, hogy még csak látszik, hogy egyszer talpra állnak, de addig olyan sok időnek kell eltelnie, ami alatt bármilyen tragédia megtörténhet.
- Ha van konkrét elképzelése, amiben segíthetek, szívesen állok rendelkezésére - csillan fel a szemem a lehetőségre, amivel kecsegtet. Ez pont az a "kifogás", amire szükségem van, hogy maradhassak.


_________________

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Válasza igen meglepett. De nem furcsálltam, mert én magam is szerettem volna már a saját ágyamban aludni, a saját kalapácsomat markolni, a saját tüzem mellett állni és a saját üllőmet a földbe döngölni.
- Véleményem szerint a falu éppen most a legsebezhetőbb. az emberek sebesültek és a járvány veszélye, mint egy szál lószőrre függesztett kard lebeg felettünk. - Egy kisebb szünetet tartottam, mert megijedtem saját szavaim súlyától, de nyugodtan folytattam - Ha maga most elmegy, akkor nem lesz több szent ember a faluban, hogy az Úr erejével gyógyítson és én is nagy veszélyben leszek, sőt mivel mozgás képtelen vagyok, nagy eséllyel a föld alatt végzem és akkor hiába mentettük meg a falut. Én leszek elveszelytője, ha engem is feltámasztanak. Arról nem is beszélve, hogy bármikor idejöhet egy bandita csapat fosztogatni, ami szintén a falu vesztét jelenti. - Annyira izgatott lettem, hogy végre beszélhettem, hogy kicsit hadartam is, ezért megint szünetet tartottam, hogy megnyugodjak. Amikor elszámoltam tízig, újra folytattam. - Ha valóban segíteni szeretnénk a falun, akkor gazdaságot kell építeni, hogy ide jöjjenek az emberek, kovácsolni, kereskedni, vagy hasonlók. Ehhez először is biztonság kellene. Építészek és katonák, vagy legalább is kiképzők. Én a magam módján elhadonászgatok és ezt át is tudom adni, de ez édes kevés. Ez csak az iskolai kötelező. Semmi több. Ezek lennének az elsődleges feladatok, a második pedig az ipar. Ebben viszont, lehet, hogy egyedül vagyok, de lehet, hogy nem. Viszont a maga segítsége nélkül, lehetetlen ezt véghez vinni. Természetesen, ebből lenne hasznunk is. A templomot újjá lehetne építeni és rendes temetőt készíteni, ahonnan nem vándorolnak ki a halottak csak úgy, továbbá úgy gondolom, hogy a pap nem az egyházért van. De van még egy dolog, ami miatt itt szeretném tartani. -egy kicsit közelebb hajoltam, hogy bizalmasabb legyen beszélgetésünk. - Érdekel, hogy miért és miben hisz. - Visszafeküdtem. Kicsit vártam, hogy elgondolkodjon és amikor úgy éreztem, hogy a döntés már megszülethetett benne, megkérdeztem:
- Nos? Számíthatok magára?

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Sóhajtottam. Ez máris bonyolultabb, mint lennie kellene. Egy széket húztam az ágya mellé, és leültem, mepróbálva nem tudomást venni a mozdulattal az oldalamba hasító fájdalomról.
- Nézze, én is tudom, hogy mostanában nagyon sok veszély fenyegeti az ehez hasonló falvakat - próbáltam magyarázni neki - De maga is tudja, hogy nem csak ez az egy falu van ilyen helyzetben. Talán mindegyiken segíteni akar? Igyekszem segíteni itt is, amennyit rövid idő alatt tudtam, de nekem máshol kötelességem, hogy felkészítsem a falusi népeket a maguk megvédésére, és segítsek újraindítani a gazdaságot. - mondtam legalább annyira magamnak is, mint amennyire neki. - És ebben a faluban máris nagyon jó úton haladnak, hogy ez meg is valósuljon. Nem rám van szükségük, hanem arra, hogy ne féljenek megvédeni magukat, ha arra van szükség. Annál, ami ma történt, nem tehetek többet ennek érdekében... -
Meglepetten nézek a szemébe amikor azt mondja, hogy nem csak azért akarna itt tartani, hogy a falu újjáépítését befejezzük.
A magyarázatára elmosolyodom.
- Elvégre szerette volna, hogy vitatkozzunk Istenről. - reagálok, aztán megadóan sóhajtok. - Ha ettől nyugodtabb lesz, egy-két nap már nem sokat számít, bár nem sokat tehetünk annyi idő alatt... -


_________________

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.