[Magánjáték: Hans & Adel] Ha jobban megnézed

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett amikor egy nap jelentést kapott a Katedrális Holzertől, miszerint valami olyanba ütötte bele az orrát, amibe nem kellett volna. Szinte vártam a napot, amikor kopogtat az egyik felettese ajtaján, miszerint óriási összeesküvést talált, esetleg egy egész kultuszról rántotta le a leplet – már ha megéli, hogy jelentést tudjon tenni.
Úgy tűnik, hogy a túlélésével ezúttal nem volt probléma, ám az ügy fontossága is amit talált, jóval kisebb volt mint egy kultusz. A jelentése alapján, amit a határmenti faluból küldött - ahová kihelyezték, vagy önszorgalomból ment – egy, vagy esetleg néhány nekromantáról számol be. Központjuk valamiféle viskó, már-már az erdőben.
Nem volt túlságosan izgalmas dolog a Csillagtalan éjszaka óta nekromantát találni, és nem is igényelt volna túl nagy odafigyelést: néhány lovag, és egy képzett – még ha ugyan kezdő – inkvizítor vezetésével nem szabad lett volna, hogy problémát okozzon. Mindössze egy pecsét kellett volna, hogy a dolgok a maguk megszokott medrében haladjanak tovább, ám megálltam a hozzám eljuttatott jelentés fölött egy pillanatra. Az őrülthöz még vagy nem jutott el a papír, vagy épp megint egy másik világban létezik, így hát nem tudhat az egészről, én pedig egyszerűen jelezhetem, hogy majd kisegítem. Tökéletes alkalom lenne ez, hogy azokat a tulajdonságait is megvizsgáljam, amit korábban abban a sikátorban kénytelen voltam…

Nem is vacilláltam hát sokat, úgy döntöttem, hogy jó magam indulok az ifjú inkvizítor kisegítésére. Természetesen nem bíztam a véletlenre, magam mellé szólítottam még három lovagot is, akiket jól ismertem – egyrészt biztonságot jelentenek addig míg eljutok az emlegetett faluba, másrészt pedig ha kiderülne hogy komolyabb az ügy, nem maradunk magunkra.
Gyorsan eltelt a néhány óra lóháton, mire megérkeztünk. A fiúkat azonnal a szomszéd település kocsmájába küldtem – majd ha kellenek, szólítom őket, ám sokkal szórakoztatóbb és izgalmasabb lesz az egész, ha mindössze egyedül kísérem szemmel a lány szárnypróbálgatásait. A jelentése szerint a hely egykori plébániáján szállt meg, így az én első utam is oda vezetett. A püspöki viseletet ezúttal a palotámban hagytam, nem akartam felesleges feltűnést kelteni – egyszerű utazóköpenyben kopogtattam tehát a láthatóan gyorsan összetákolt faajtón, majd ha a lány ajtót nyitott, jókedéllyel köszöntöttem.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Holzer kisasszony.

Valóban az inkvizítor nyit ajtót, ám más is van a házban, épp távozóban – miért ilyen sietős, hogy amint megérkeztem elmegy? Egy férfi ugyanis az, akinek ugyan megköszöni Robin a munkáját, ám ez lehet elterelés – kitudja mit csináltak ketten ezen az óriási plébánián. Ejnye. Szélesen rámosolygok így nem csak az inkvizítornőre, de a távozó férfira is. Ezután eleget teszek Holzer kérésének, és belépek a házba. Nem túl takaros, látszik, hogy mindössze sebtében próbálták lakhatóvá varázsolni. Keresek valami ülőalkalmatosságot, kényelembe helyezem magam, majd intek a lánynak is, hogy üljön le.
- Foglaljon csak nyugodtan helyet. – majd ha megteszi, folytatom – Csakugyan én érkeztem a Katedrálisból, hogy elhárítsuk ezt a problémát. Kérem, mondja el, amit eddig megtudott. – vágok azonnal a közepébe. Az arca rezzenéstelen volt, talán már kicsit mesterkélten is – csodálkoztam, hogy nem ült ki bármiféle érzelem az arcára érkezésemre, hiszen biztos voltam benne, hogy nem volt semleges az, hogy pont én érkeztem. Talán csak megtanulta már kezelni őket. Dícséretes volt, hogy már az első pillanattól fogva jól látta az erőviszonyokat, olyan ez, ami sokakból hiányzott – és hogy nem a mesterétől tanulta el, az is biztos.

A mosolyra egyikük sem reagált, ám nem hiszem, hogy egyáltalán átfutott a fejükön, hogy ennyiből ilyen következtetést fogok levonni. Picit talán feloldódott formalitás terén, ahogyan intettem neki, hogy foglaljon helyet, ám az ülése még mindig viszonylag merev volt. Nem zavart, sőt.
A történetet, amit mesélt érdeklődve hallgattam. Nem voltam biztos benne, hogy minden megfigyelése helyes, vagy hogy az emberek őszinték lettek volna vele, de kiindulása pontnak mindenképp tökéletes lesz. Adott egy kunyhó – senki nem tudja kié. Ez már önmagában gyanús. Mindig vannak pletykák és asszonyok, akik késségesen felsorolnak három tulajdonost is. Mindig vannak történetek, hogy kié volt legutóbb, és mégis milyen hatalmas veszekedések közepette vették el tőle, vagy adta el valakinek. Arra is felfigyelhetett volna, hogy elég nagy óvatlanságról tesz tanúbizonyságot az, hogy mindig ugyanoda térnek vissza az élőholtak – elvégre nem kell enniük, nem kell pihenniük, akkor mégis miért veszélyezteti a nekromanta, hogy rajtakapják? Minden bizonnyal annak is elterjedt a híre, hogy itt egy inkvizítor – három ember mégis meglátogatta az épületet, kockáztatva azt, hogy máglyára küldjék miatta. Miért? Vajon miket vetett be eddig, hogy ezeket az információkat megtudja? Rengetek úton indulhattunk volna el, és rengetek kérdésem is volt, mégis csak egyet tettem fel neki:
- Értem. És most hogyan tovább? – kérdeztem mosolyogva, a lány arckifejezését fürkészve. Itt az ideje, hogy a leleményességét is teszteljük.

Nem tudtam eldönteni, hogy vajon komolyan ennyire elfogadja azt, hogy felette állok rangban és én vezetem ezt a megbízást, vagy csak egyszerűen nem látja bölcsnek, hogy ne úgy kezdje a mondadóját: ahogyan szeretné. Az ötlete meglehetősen…veszélyes. Süt belőle a kezdők heve és szenvedélye, de egyértelműen veszélyes: fogalmunk sincs arról, hogy milyen erőt képviselnek, mikor érkezik meg a másik két társa az illetőnek, akit épp elfogunk. Továbbá, ha egyszerre akarunk mindent csinálni, úgy semmire nem tudunk igazán koncentrálni: a ház átvizsgálásához idő kell, ugyanúgy, ahogyan az eretnek kikérdezéséhez is – nem nézhetjük fél szemmel a szenvedését, míg a másikkal a nekromancia jeleit kutatjuk a házba. Apropó, különösen is kíváncsi leszek, hogy a kínvallatást hogy bírja majd Holzer – nem hinném hogy bármelyikük is vallani fog attól, hogy kikiáltja magát az igazság bajnokaként.
- Érdekes. – jegyzem meg mosolyogva, majd apró szünet után folytatom – Nos…tegyen belátása szerint. Én követem. – folytatom mosolyogva, kissé talán még meg is hajolva, miközben kimondom azt, hogy követem. Kíváncsi voltam mennyire döbbenti meg az előző után ez a hozzáállás, vagy mennyire fogja majd ezt is színjátéknak hinni, úgy, mint a sikátorban. A tervem egyszerűen az volt, hogy hagyom addig cselekedni, míg nem veszélyezteti túlságosan az életemet és egészségem, akkor pedig vagy közbeavatkozom, vagy otthagyom - hogy melyiket választom, azt még később eldöntöm.

Nem volt nehéz észrevenni a meglepettséget az arcán, ahogy elmondtam úgy teszünk ahogy ő akarja. Élvezettel néztem végig a vonásait – előbb a felhúzott szemöldököt, majd a majdnem leesett állatt – őszinte meglepettség, bár ez eddig is egyértelmű volt. Az azonban becsületére kell, hogy váljon, hogy amint túltette magát az első meglepettségen, azonnal felállt, és már indulni készült. Ennyire örül, hogy kezében a vezetés? Esetleg azt hiszi, hogy kijavíthatja a csorbát, amit nem is ő vétett, mindössze az, hogy nem volt rá időm?
Követtem ahogyan elindult, az ajtóban pedig megpróbáltam előre tessékelni – annak ellenére, hogy az egyházi protokoll nem ezt diktálja, nem óhajtottam én kapni az esetleges nyílvesszőt, amivel az újdonsült papot – vagy ha tudják, akkor inkvizítort – akarják megölni. Hova tovább: kedvesnek is tűnhetek ezzel a gesztussal.
Az azonban, amit mondott, igencsak meglepett. Körbe akar vezetni a faluban? Miért? Csak azért, hogy megmutathassa milyen jól haladnak az újjáépítések? Nem érdekel, elvégre inkvizítorok vagyunk, nem kőművesek.
- Mi a célja ezzel? – érdeklődöm, amennyire csak tudom barátságosan, és mosolyogva. Nyilván rá fog jönni, hogy ez nem csak barátságos érdeklődés – talán tesztnek fogja felfogni, amin át kell mennie. Az hogy miként fogja fel mindegy, számomra a lényeg csak az, hogy válaszoljon.

Hogy kíváncsi lennék a felújításokra? Nem hinném, a fennhang azonban ahogyan közli, elég egyértelművé teszi, hogy valamit terv ezzel az egésszel. Hazugság? Rafináltság? Az igazság bajnokától? Meglepő. Be is bizonyítja a feltételezésem, miután hirtelen mellém hajol, és a fülembe súgja, hogy mindez csak színjáték. Mosolygok egyet a felvetésére, majd bólogatva nézek amerre mutat. Nem érdekelnek az épületek, olyannyira, hogy fel se fogom, amit látok. Az sem zavar, ha esetleg nyomot rejt bármelyikük, elvégre most nem nekem kell észrevenni őket.
Időközben megjelenik egy gyerek, aki az inkvizítor felé futva újságol valamit boldogan. Nem hittem volna, hogy időközben pótanyának is felcsapott, főleg az alapján, ahogyan felugrik az ölébe. Persze, nem hiszem, hogy ennyi van mögötte – a fiú fiatal, én pedig elég sugdolózást láttam már életemben, hogy ne tűnjön fel egy ilyen gyenge próbálkozás. Ezúttal nincs okom megakadályozni, mindössze mosolyogva nézem a jelenetet.
- Szervusz. – válaszolok nem sokkal később a köszönésére egy széles mosollyal és a haja összeborzolásával. Reménység szerint nem lettem sem tetves, sem bolhás.
- Ez csodálatos hír. – mosolygok, miután az inkvizítor elmondja mi is volt a sugdolózás tárgya. Nem hittem volna, hogy gyerekeket fog alkalmazni, főleg nem ilyen veszélyes feladatokra – úgy tűnik mégsem érnek neki olyan sokat az életek, mint azt a sikátorban próbálta elhitetni velem? Mindenesetre a módszer jó: a gyerekeket könnyű manipulálni, motiválni, ráadásul nem is túl feltűnőek bárhol is futkároznak össze-vissza játék címszó alatt. Megérdemelne a nővér egy vállba veregetést, ám egyelőre csak figyelem. Elsősorban az érdekel hogyan tovább? Megvalósítja a tervét? Másodrészt arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon meddig bírja türelemmel, ha mindenre csak mosolyogva és bólogatva, parancsát követve felelek.

Eseménytelenül telnek a percek, ahogyan a falut rójuk. A nőt mintha valóban érdekelné, mi folyik a faluban, csakugyan haladnak-e az építkezéssel – a sokadik ilyen eset után, majd kinövi, addig azonban könnyen manipulálható vele. Kezdett unalmassá válni az egész, és még a falusiak mozgolódása sem tudott szórakoztatni. Megértettem azonban, hogy miért van erre szükség: nem akartunk gyanúsnak tűnni. Vettettem ennek ellenére néhány pillantást a nővérre, hogy meddig akarja még a színjátékot folytatni, de nem szóltam semmit.
Végül megérkeztünk az emlegetett kunyhó felé. Kívülről nem volt rajta semmi gyanús, mindössze egynek tűnt, a többi közül. Az azonban feltűnő volt, hogy nem kíván annyi foltozást, mint társai, sőt, nem is kellett hozzányúlni. A kéményből komótosan szállt fel a füst. Lábnyomokat nem találtam a ház körül, bár nem is voltam kiképezve a nyomkövetésre. A földművelésre használt szerszámok neki voltak ugyan döntve a kunyhó falának és a kerítésnek, de szinte lerítt róluk, hogy soha nem használják őket. Egy nekromantának van aki megdolgozzon a betevő falatokért. Továbbra is komolyan figyelem, ahogyan a nővér magyaráz, és már-már parancsol. Nem harapok rá a csalira.
- Köszönöm a bizalmát, ám lenne egy javaslatom…vagy inkább kérésem. Biztos vagyok benne, hogy Ön is teljes mértékben meg tudja oldani az ügyet, és nélkülem is tökéletesen boldogul. – mosolygokrá, majd folytatom. - Így, ha nincs ellenvetése, én ezúttal csak csöndes figyelő lennék, aki csak akkor avatkozik közbe, ha valami véletlen folytán, bajba kerülne, vagy kerülnénk. - vajon elfogadja a "kérésem", vagy megpróbál rámparancsolni?
Ezzel egyébként minden bizonnyal ráerősítettem arra a képzetére, hogy megfigyelni jöttem, esetleg újabb esélyt adni neki – az első felével mondjuk nem is tévedett oly sokat. Más szempontból vizsgálva az egészet pedig, sokkal könnyebb az ajtó mellől elmenekülni, mintsem egy kikérdezés közepéből. Hogy hogyan oldja meg a ház átkutatását és a kérdezősködést egyszerre? Azt már rábízom.

Úgy tűnik észrevette a pillantgatásaimat. Lehet érdemesebb lett volna azt jeleznem felé, hogy érdekel a dolog? Minden bizonnyal, ám még nem késő, hogy javítsak a csorbán – a végén egyszerűen elmondom, hogy ez is a teszt és színjáték része volt, mennyire befolyásolja a viselkedésem.
Mennyire értékelte az ötletemet, hogy egyedül csináljon mindent? Nagy valószínűséggel semennyire, ám ez jelenleg nem izgatott – kíváncsi voltam arra, mire képes, főleg ekkora nyomás alatt. Ezúttal úgy játszhatja az igazság bajnokát, hogy nem én állok a pengéje másik oldalán.
- Ne aggódjon, kitűnően fog szerepelni. – mondom. Készakarva fogalmazok így, ebből leszűrheti azt, hogy csakugyan a teljesítményét vizsgálom. Annyira nem őrült meg, hogy ellenkezzen, bár kifejezetten kíváncsi lettem volna, hogy szabadkozva, vagy dühtől megrészegülve kezdi el számonkérni, hogy az előző ígéretemmel ellentétben miért nem hallgatok rá.
Ezek közül azonban egyiket sem tette, mindössze szótlanul indult el az ajtó felé. Egy fontos részletet azonban kihagytunk.
- Van másik bejárata az épületnek? – fogom meg a vállát, nehogy elengedje a füle mellett kérdésemet. Magamat áltatnék, ha ennyi lett volna rá az indok: kíváncsi voltam rá, hogy viseli az érintést. Természetesen nem tartom ott a kezem, amint hátrafordul és válaszol, elveszem, ám ahogyan várom a kérdésre a választ, az arcát fürkészem, okozok e valami reakciót.

Nem ad semmiféle reakciót az érintésemre, mindössze válaszol a kérdésre, amit feltettem. Kissé önhibáztató természet lehet, hiszen azonnal szabadkozik is mellé.
- Ott követni tudjuk őket, ha arra próbálnának menekülni. – nyugtáztam, majd hagytam egy intéssel adtam tudtára, hogy menjen csak tovább. Őszintén kíváncsi voltam arra, hogyan teljesít.
Egyszerűen kopogtatott. Csalódtam is volna, ha rájuk töri az ajtót, ám így már kifejezetten kíváncsi voltam, hogy milyen fedőtörténetet talált ki, a látogatás érdekében. Az is lehet, nem akarja túlbonyolítani: ő jött a Katedrálisból, hogy segítsen a falut újjáépíteni – bár nem tudom mióta a Katedrális vagy az egyház feladata ez. Felesleges volt fantizálnom, hiszen nemsokára talán kiderül. A kopogtatásra néhány pillanatnyi csönd volt a válasz, majd hirtelen hangos csörgés, mintha valaki épp valaki átrendezné a házat.
- Ki az? Mi akar? – hallatszott ki egy érdes férfihang. Kissé rekedtes is volt, középkorú lehetett, és valamit vagy nagyon előakart szedni, vagy nagyon elrejteni. Nem mondtam semmit, mindössze figyeltem az ajtót, és kíváncsian néztem mit tesz a kolléga. Itt az ideje, hogy az ifjú hölgy megmutassa mit tud.

Csörtetés, mielőtt válaszolna, ráadásul anélkül, hogy kinyitná az ajtót. Csöppet sem gyanús. Mosolyogva szemléltem a nővér arcát, hogy vajon milyen reakciót vált ki belőle a jelenet. Ő viszonozza a pillantást egy mosoly keretében.
Mintha elégedett lenne. Meglepően kedves válaszol a férfinak. Bemutatkozik, kissé közel hozza magát a másik félhez – ez dicséretes, bárcsak ne a saját nevével tette volna. A Katedrális és a reverenda nem véti meg attól, ha valami olyanba üti az orrát az igazi nevével, amibe nem kellett volna. Engedélyt kér, nem kijelent – stílusfüggő, jelen esetben talán ez volt a jobb döntés. Őszinte, és csak picit ferdít. Bizonyára erre van szüksége ahhoz, hogy a lelkiismerete kibírja a hasonló akciókat. A kérdés az, hogy a szükséges esetekben túl tud e lépni ezeken annak érdekében, hogy kellően hatékony legyen. Talán ezalatt a feladat alatt ez is kiderül.
Ezúttal is várnunk kell néhány pillanatot mielőtt válaszolt kapnánk, ám zaj helyett mindössze csend tölti ki a köztes időt. Végül a férfi megköszörüli a torkát, majd egy fokkal kedvesebb(nek tetetett) hangon válaszol.
- Köszönöm nővér, de nincs szükségem semmire. Elkerült a baj, minden rendben, nem kell aggódnia. Nyugodtan foglalkozzon a többiekkel. Én jól vagyok.– magyarázza túl a dolgot. A hazugság egyik legnagyobb indikátora. Természetesen egy egyszerű nem is gyanús lett volna – amit nem tehet meg, ha valamennyire is fél az egyháztól – az azonban, hogy ennyit hadart és magyarázkodott, legalább ugyanannyira figyelemfelkeltő.
Természetesen nem adom jelét annak, hogy bármi ilyesmiről tudnék. Bámulom tovább a nővért, és várom hogy mit tesz: hogyan erősködik, hogyan éri el mégis, hogy bejusson?

Nos, úgy tűnik a nővér is kifejezetten szabadon kezeli az őszinteség és igazmondás fogalmát. Ennyit az „események elmondásának sajátos módjáról”. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan könyveli el magában ezeket: ártalmatlan füllentések, vagy mostanra beismerte, hogy ha bármit el akar érni, bizony ilyenekre is szüksége lesz?
Bölcsen hallgat Robin. Azt várja, hogy én mondjak valamit, vagy egyszerűen gondolkodik? Bármelyik is, egy pont után megszólalt. Ezúttal nem konkrét hazugság volt amit mondott, hanem mellébeszélés – nem hinném hogy Augusztinusz vagy bármelyik egyházatyánk ezt sokkalta jobbnak gondolta volna. Bentről valamiféle motyogás hallatszik ki, míg rövid csend után válasz. Nem érzek ingerültséget a férfi hangjába, de az is lehet, hogy egyszerűen csak jól rejtegeti.
- Naponta hálát adok érte az Uramnak. – mondja. Van itt egy apró jelzés, vajon észreveszi Robin? – Ha önök is szeretnék ezt tenni, úgy tegyék nyugodtan, nem bánom, de menjenek vele a templomba vagy a Katedrálisba. Hagyjanak pihenni egy munkától fáradt embert. – Második hiba. Igazából ott rontja el, mint a legtöbb hazudozó: beszél. Egy egyszerű „takarodjatok” sokkal hatásosabb és célravezetőbb lett volna ebben az esetben is.
Ennek ellenére örülök, hogy ennyit hibázik. Figyelem Robin arcát, hogy hogyan rezdül, mikor felfedezi a hibákat – ha felfedezi – és kezd el gondolkodni a következő lépésen. Mit tud kierőszakolni abból a kis női fejéből?

Ettől azért többre számítottam. Túl őszinte és túl nyílt. A delikvens ráadásul láthatóan dühös, tényleg azt várja hogy ilyen kérdésekre majd úgy reagál, ahogyan az nekünk jó? Nem is tévedtem nagyot. A férfi válogatott szitkozódásokat kezd el magában mormogni, a legtöbbjét így alig ismerem fel, főleg hogy súlyos bútordarabok tologatásainak a hangja nyomja el. Nagyjából egy perc múlva mindkettő abbamarad, helyette azonban újra felhangzik a férfi hangja, kiabálva.
- Takarodjanak innen! - kiálltja.
Úgy tűnik ezt elvesztettük. Minden bizonnyal eltorlaszolta az ajtót, aztán vissza is vonult valahova. Természetesen van néhány megoldás. Rágyújthatjuk a házat. Nem sok mindent tudunk meg, de egy nekromantával - vagy másfajta bűnössel - kevesebb lesz a földön. Megpróbálhatjuk annyira felhúzni, hogy kijöjjön a kis kalyibából és ránk vesse magát. Be is törhetünk. Sajnos azonban nem úgy ismertem Robin nővért, mint aki ezek közül bármelyiket is beveti.
Arra is van egy csekély esély, hogy olyan ötlete legyen, ami nekem nem jutott eszembe és még hasznos is. Bámulom, vajon felvet vagy mond e valamit. Ha nem teszi, úgy a mutatóujjamat néhányszor a nyakam előtt elhúzva jelzem neki is a helyzetet: ezt a csigát bizony nehéz lesz kicsalogatni a házából.