Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55

[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


[Magánjáték] Let me please introduce myself, I'm a man of wealth and taste (Laetitia, Aura, Mina & Dieter) …

Comments: 4


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Let me please introduce myself, I'm a man of wealth and taste (Laetitia, Aura, Mina & Dieter)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Nem is gondoltam volna soha, milyen egyszerű kérdések szegeztek a földhöz életem során. "Önben kit tisztelhetek?" Ez volt a legelső, ami végtelenül összezavart - nem éreztem, hogy bárki lennék magamon kívül, az meg aligha érdemelt tiszteletet. Legalább is akkor még így gondoltam, nem tartottam semmibe eszköz önmagamat, így rendre csak azt válaszoltam, hogy "Csak egy orvosdoktort." A szakmának végül is járt a tisztelet, még ha a művelőjének nem is.
"Mikor van a születése napja?"
Ez volt a legutóbbi, amely lecsapott rám Laetitia kisasszonytól az egyik táncóra közepette és nem engedett, míg be nem vallottam az igazságot.
- Azt hiszem három nap múlva.
Legalább is így emlékeztem még a születési bizonylatom alapján, más ugyanis nem emlékeztetett rá soha. Szinte sosem számoltam - miért is kellett volna? Az a nemesek dolga volt, hogy a kerek évtizedek napján hatalmas bálokat rendezhessenek és felhasználhassák a befolyásuk szétgurítására az olyan apró lyukakba is, ahová a mindennapi politika nem ért el. Bárók és grófok dolga volt.
Most viszont Laetitia kisasszony ha grófot nem is akart csinálni belőlem, de feltett szándéka volt, hogy megtanít úgy viselkedni.
Szerencsére megkímélt attól a hatalmas farkasveremtől, amit egy komplett bál jelentett. Egyszer elejtve megemlített rokonom, aki már a rajzaimat is látta azonban nem merült el az emlékezete finomra hangolt szerkezetében, így legalább Wilhelminát kénytelen voltam meghívni.
Igen ám, de hogyan fog neki egy vámpír egy meghívólevélnek? Sajnos már a megszólításban elakadtam, ugyanis elképzelni sem tudtam mi lenne a helyes. Nem hívhattam "Tisztelt Wilhelmina kisasszony"-nak a tulajdon kuzinomat, akivel egyébként is tegezőviszonyban voltam, a "Drága Wilhelmina" pedig olyan romantikusan hangzott, mintha legalább a szeretőm lett volna, nem az unokatestvérem. Végül fogcsikorgatva az utóbbi mellett döntöttem, remélve, hogy nem érti félre az üzenetet és sietve lekörmöltem egy rövid szöveget.

"Drága Wilhelmina!
Ez úton szeretnélek meghívni a harmincadik születésnapom alkalmából tartott fogadásra a Neulander toronyba, e hónap tizenkilencedik napján. Természetesen szívesen látom bármely kísérődet, azonban semmi nem elvárt.
Dieter v. R."


Nem mutattam meg Laetitia kisasszonynak, ugyanis egészen biztos voltam benne, hogy borzalmas. Helyette szinte csukott szemmel odaadtam egy Randlaufer futárnak, akiben egyedül biztos voltam, hogy időben kézhez juttatja és mint letudott kötelességet közöltem az úrnővel.
Udvariasan kopogtattam az ajtaján, noha még mindig a lakosztálya kanapéját béreltem, de nem tartottam sajátomnak a helyiséget. És épp életem legformálisabb eseményre következett, így jobbnak láttam idejében belerázódni a zsánerbe.
- A levél már úton van, ha minden jól alakul Wilhelmina három nap múlva itt lesz. - vettem mély levegőt, miután Laetitia beinvitált. - Úgy reméltem Aura kisasszony is csatlakozna, hogy kevésbé legyen feszült a légkör, azonban a kisasszony még nem mondta el pontosan hogyan is illik egy ilyen szűk körű ünneplésre előkészülni.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Hitetlenül és meglepetten olvassa a sorokat. Amint kinyitja a levelet, tekintete ösztönösen - és még mindig kissé bűntudatosan - azonnal az aláírásra siklik, bár már tudja, kitől származik a levél, jobb megbizonyosodni róla. Nem, mintha ismerné Dieter kézírását. A rajzait látta azonban és talán nem teljesen logikátlan összefüggést venni észre a vonalak megformáltsága és a betűk között.
A megszólításon már alapból kuncognia kell. Valahogy furcsán hangzik ez kuzinja "tollaiból", bár nyilván igyekezett a formalitásokhoz tartani magát. Mivel felnőtt korukban mindössze néhányszor találkoztak, akkor sem volt idejük megismerni, mi is lett a másikból - ahogy korábban sem -, ezért furcsa is a kapcsolat kettejük közt. Még nem teljesen nyilvánvaló, mit kezdjenek egymással. Azonban ez egy lehetőség arra, hogy talán kialakuljon...
Annyi mindent meg akar tudni, annyi mindent! És cserébe el is mond szívesen. Aggódik persze, hogy nem fog érdeklődő fülekre találni. Hiszen Dieter nagyon más, mint ő, erre azon élethalálharc-szerű helyzetekben is rájött, mikor a sors összesodorta őket.
- A másik kérdés: három nap. Rövidesen indulnom kell. Hogyan találom ki ennyi idő alatt, mit adjak neki ajándékba?!... - túr bele a hajába abszolút nem Neulander-toronyba illő grófnői módon.
- Ne aggódj! Először is ott vannak a protokollajándékok, azokból simán be tudunk szerezni igényeset.
- Nem akartam ilyenekre hagyatkozni.
Kénytelen beismerni, hogy valóban nehéz úgy személyes ajándékot alkotni, hogy az adott személyt voltaképpen nem ismeri. Már csak a tény miatt is fáj elfogadnia, hogy nincs jobb ötlete. Azonban ahogyan indulsához készülődik, éppen eszébe jut egy mentőötlet, hogyan lehetne a dolgokat kissé "megfűszerezni".  Amikorra persze már elkészült egy egyéb tervvel. De sebaj. Senki sem sértődött még meg azért, mert egynél több ajándékkal lepték meg, ugye?
Vagy... de?
Damien szerint Dieternél ezzel nem lesz gond. Mina belebújik hát előkészített öltözékébe. Odafigyelt, hogy olyan ruhát válasszon, amelyben nem fullad meg, hogyha asztalhoz kell ülni és finom fogásokat elfogyasztani. Nem mondhatni, hogy órákat tölt a szekrényében kutatva és tükre előtt állva, azonban valóban tovább tart a válogatás, mint tervezte. Végül egy nem vörös, hanem kék színű öltözékre esik a választás. A ruha az éjszínt és az éjfélkéket keveri, kék részén is fekete virágmintákkal, amelynek lágysága, reméli, kellőképp ellensúlyozza vagy egészíti ki az eleganciát. Ujjánál bőn és feketén omlik a lágy szövet, alja pedig egészen a földet söpörné, azonban gondos kezek megállítják majd ebben. A ruha középen összefűzendő természetesen, ám nem oly szorosan és kegyetlenül, hogy kiszorítsa a lélegzetet belőle.A kényelmet ötvözni kell az esztétikával, ez az alapelve most. Mondhatni, családi környezetbe megy...
Bár ez erős túlzás. Soha életében nem járt még a Neulander-kastélyban, és sejti, hogy a nemességtől elvárt normáktól meglehetősen eltérő, formalitásokat annyira előtérbe nem toló magatartása okozhat még problémákat. Ám talán megfelelő lesz mégis. A gyermekkor és az elmúlt pár év emlékei nem tűnnek el nyomtalanul, valamint a vér sem válik vízzé, ugyebár. Damien a fellelhető legelegánsabb öltözékét viseli (azt a vörös színűt, amely a profilképén is megtalálható), és bízik benne, hogy beolvadóképességei most sem hagyják cserben. Mindketten frissen mosott és gondosan fésült hajat varázsolnak maguknak természetesen, Mina eltölt egy kis időt azzal, hogy mindkét oldalt kettő-kettő apró fonatot varázsoljon, majd ezeket még hátul egy nagyba összefonja és ruhájához passzoló, nem túl hosszú, de látványos kék színű szalaggal kösse össze, míg a maradék csak a maga természetességében omlik a hátára. Damien csak összefogja egy fekete szalaggal a már háta aljáig leérő fehér haját.
A vámpírlány már nagyon régen nem hordta a tiarát, mely aranyszínű és zafírok lógnak róla, kiemelve a homlokát és arcának vonalát, azonban úgy döntött, nem árt most mindent bevetni. Elűzi hát a kétkedéseket és az olyasmi elképzeléseket, mik szerint Dieter nemes egyszerűséggel el fogja nevetni magát, amikor meglátja. Vérrubintja, mely oly tekintetben is praktikus, hogy vész esetén egy adagnyi vért ihat belőle, esztétikailag sem utolsó, így ez is ujját ékesíti, nyakában pedig a sötét tündék áldásával készült Moonless sky nevű amulett.
Csomagjaival, ajándékával felpakolva indulnak útnak hát. Ezúttal fogattal. Régen használták már, hiszen olyan helyekre hívták őket vagy voltak kötelesek menni, ahova elegendő felpattanni lóhátra. Az élőholtakkal igen nehézkes fogatban harcolni, hiszen nem harci szekér ez. A díszes, és a szerzéskori rangjukhoz meglehetősen nem, ám a mostanihoz jóval inkább illő jármű viszont egy ilyen rendezvényhez kifejezetten passzol.
Remélhetőleg.
A teljesen mezei, ám barátságos, hűséges és elég erős világospej lovak nem éppen a legnemesebb hatást kölcsönzik, ámde őket nem fogják csak úgy lecserélni elegánsabb, fekete vagy fehér, kitenyésztett jószágokra.
Útközben izgatottan csacsog, hogy elterelje figyelmét aggodalmairól, többnyire várva társa megnyugtató reakcióját. Felvázol egy helyzetet, amelyben a dolog rosszul sülhet el, majd megnyugszik, mikor ezt megcáfolják. Tisztában van ennek gyermetegségével, mégsem tudja lerázni magáról a félelmet, a bizonytalanságot, hiszen sok ismeretlen lehet ebben az egyenletben. Azt sem tudja, Dieter miért tartózkodik a Neulander kastélyban? Számtalanszor megfordult a fejében, hogy a meghívás voltaképpen csapda, és nem is Dieter írta a levelet. De miért akarná valaki éppen idecsalni?
Az elmúlt évek paranoiássá tettek, állapítja meg, ahogy dobogó szívvel, mindent megtéve, hogy a mozdulat elegáns legyen, kikászálódik a fogatból.
- Szép napot kívánok. Wilhelmina von Nachtraben vagyok, Herr Dieter von Rotmantel születésnapja alkalmából érkeztem. Ő az unokatestvérem. - Utólag belegondolva, talán jobban hangzott volna, hogy "Az unokatestvére vagyok", de most már nem számít.
- Üdvözletem. Damien Nightwind.
Jó kérdés, mennyire ismerhetik ezeket a neveket errefelé. Azonban nem is számít annyira. Halvány, udvarias mosollya köszöntik, melyből érzelmeket nem tud egyikőjük sem kiolvasni. Erre számítottak persze. Miután Mina a levegőbe emeli a meghívót is, amelyet kapott, s megemlíti, mikor kapta, további kérdés nélkül felajánlják kíséretüket. No, ez az, amitől elszokott, bár be kell vallani, zavarodottsága vegyül nem kevés büszkeséggel is, ahogy elegáns ruhájában vonul a lépcsőkön. Ösztönösen húzza ki magát, úgy, mint akit sosem érintettek északi golyók és sosem kellett az életéért küzdenie, sosem ért piszokhoz a keze és sosem hagyta el egyetlen illetlen szó a száját, nem mozdultak tagjai feleslegesen. Fogalma sincs, meddig képes ezt játszani, ám egyelőre élvezi. Mintha a múltba repült volna vissza. Érzi is, ahogy szemei mosolyognak annak ellenére, hogy rózsás-vérszínre rúzsozott ajkait igyekszik mozdulatlanul tartani.
Valamiért egyre jobban izgul. S amikor kitárják előttük az ajtót s betessékelik őket, úgy zakatol a szíve, mintha élet-halál kérdése dőlne el a közeljövőben. Pont, mint gyermekkorában. Felidézi, amikor először találkoztak Dieterrel és azokat az alkalmakat is, amikor azóta látta.
A sötételf még egy utolsó bátorító pillantást intéz felé, mielőtt belépnének az ajtón, a csomagokat cipelve. Mintha csak azt mondaná: Ne aggódj, otthon leszel itt is.
Ha magában a toronyban nem is, vele, a teremben már igen.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Nagy általánosságban kedveltem a kihívásokat, különben nem jöttem volna a Neulander toronyba, hogy kitanuljam a fortélyaikat. Ám amikor Dieter egy ártatlannak szánt kérdésem után közölte, hogy három napom van megszervezni a születésnapi bálját elgondolkoztam rajta, hogy talán túlságosan nagy fába vágtam a fejszémet. Természetesen ő nem azt mondta, hogy csináljak egy partit, csupán könnyedén közölte, hogy három nap múlva tölti be a harmincat, ám ez lényegtelen. Az utóbbi időben komoly energiákat fektettem abba, hogy a vándor orvosdoktoból valahogy nemesurat neveljek, és hogy amikor majd eljön az idő bevezethessük őt a legfinomabb körökbe. Ehhez pedig hozzátartozott az is, hogy illő módon kell megünnepelni a jeles eseményeket.
- Önnek Dieter, sehogyan. Ez legyen az én dolgom, magának annyit kell tennie, hogy vesz egy jó fürdőt, keres egy szebb inget, mellényt és nadrágot, ami nem véres, minden egyéb előkészületet pedig bízzon csak ide. Esetleg gondolkozzon el a kedvenc ételén, italán, hogy mi az amit mindenképp utál, és hogy Wilhelminának van-e bármiféle averziója bármilyen étellel kapcsolatban. Mivel pedig ez egy születésnap, lesz torta is, kiválaszthatja milyen ízűt szeretne, de akár rám is bízhatja. - foglaltam össze a doktornak röviden, hogy neki mi volt a dolga, de úgy szerettem volna, ha minden mást megszervezhetek neki. Az ünnepeltnek ilyenkor ki kell maradnia a dolgokból, majd a napján pedig csak hátradőlve élveznie kell a rajongást.
A problémakört számos oldalról meg lehetett közelíteni, ám a legegyszerűbbnek most egy lista készítése látszott, avagy a felsorolás, hogy mi tesz bállá egy bált? Először is az, hogy annak nevezzük, de erről szinte az ötlet megszületésének pillanatában le is tettem. Az ünnepeltnek örülnie kell, nem ideggörcsben lavírozni a pezsgőt kínáló pincérek között. Nevezzük tehát születésnapi fogadásnak. Kezdetnek megfelelt, majd a következő születésnapja már tisztes bál lesz. A második pont a listán, hogy ez egy születésnap volt, tehát az illetőnek ajándék dukált. Én pedig igazán kiváló ajándékozó voltam. Megfordult a fejemben, hogy készíttetek neki egy elegáns tőrkardot, feketeacélból vagy meteoritból, ám ezt az idő rövidsége miatt szintén elvetettem.
Majd jövőre.
Maradt hát a másik ötletem. Dieter mindig is hiányolta a jó minőségű nebelwaldi holdfüvet, ami kevésbé volt káros, mint a borostyán, vagy az angyaltrombita, amit mostanában papírba csomagolva szívott, illetve sokszor nem is szívott, látva a rosszalló pillantásaimat, és inkább elviselte, hogy remegett a keze és egyébként is frusztrált volt. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy valamiből, ami ennyire kelendő, ne maradt volna néhány tő még Veronián, és igazam is lett. A megbízottjaim másfél nap alatt négy helyről tudtak vásárolni annyit, hogy megtöltsenek vele egy míves acélszelencét. Így hát az ajándék készen volt.
A helyszín adott volt, Neualnder bálterme kihasználatlanul árválkodott a Csillagtalan éjszaka óta, ám szintén ünnepeltünkre való tekintettel a könyvtárat választottam. Természetesen az ódon kötetek köztt nem illett tortát felszolgálni, sem táncolni, ám ez a szokás most a legkevésbé sem érdekelt. Az a terem gyönyörű volt, a szőnyeget ki lehetet tisztíttatni, egy ilyen jeles esemény alkalmával pedig úgyse ült volna se senki kifejezetten kódexeket bújni. Így pedig nem kellett törődni a dekorációval sem, hisz a könytárat a maga míves kovácsoltvas korlátjaival, három emelet magasságba nyúló polcaival, a plafont díszítő, eget ábrázoló freskóval és dornburg szőnyegeivel már nem lehetett varázslatosabbá tenni.
A következő és legsarkalatosabb pont pedig a vendégek voltak. Deiter egyszer emlegette egy rokonát, akivel ápolt annyira jó kapcsolatot, hogy megmutassa neki a rajzait, így még időben elkezdtem nyüstölni vele, hogy mindenképpen hívja meg. Jómagam annak örültem volna a legjobban, ha a hölgy - mert hölgyről volt szó - elhozza a teljes háza népét, mert akkor lett volna kinek fogadást adni, a vendégkör ugyanis így kimerült négy személyben: az ünnepelt, az egy szem rokona, Aura, akivel Dieter legnagyobb örmömre rövid idő alatt jó kapcsolatba került, és én. Szerencsére hamar eszembe ötlött ennek a megoldása is, ám az olyasmi volt, amelyről az ünnepeltnek semmi esetre sem szabadott tudnia.
A bál reggelén a legnagyobb problémát már az okozta, hogy mit vegyek fel, főleg úgy, hogy egyszerre kellett készülnöm hagyományos bálra és fogadásra, valamennyire kényelmesnek is kellett lennie, ám egyben lenyűgözőnek is, hogyha mégis táncra került volna a sor. Amit egyértelműen viselni akartam, az a vérdiadém volt, amit szolgálólányaim ügyesen beleillesztettek a frizurámba. Az elülső tincseket a diadém két szára köré csavarták, majd hátul elegáncs kontyba göngyölítették és ráhúztak egy apró kövekkel díszített acélhálót. A hajam alja így szabadon maradt, de pont megfelelőnek éreztem az alkalomhoz. Az ünnepelthez akartam öltözni, Dieter színei pedig a fekete, a fehér és a vörös voltak, így a rubint és gránát ékszerek mellé úgy láttam jónak, ha a ruhám fekete és fehér monokrómjában pompázik. A felső részét aprólékos mintával díszítették, a szoknyája viszont igazán különleges volt. A fehér szatén fölé fekete tüllt varrtak, ami nem volt egy mindennapi megoldás, csupán néhány merészebb szalon vállalt ilyesmit, de elég magas rangban voltam ahhoz, hogy mások akarjanak utánozni engem, ne pedig nekem kelljen kvetnem másokat. Hogyan máshogy diktálhatnám a divatot, ha nem mutatom meg magamat ilyen költeményekben? A cipőmet is ennek megfelelően válaszottam ki, fehér szaténon fekete csipke díszítássel, és természetesen az elmaradhatatlan magasított sarokkal. Már megszoktam annyira, hogy képes legyek benne akár sok órát is eltölteni különösebb megerőltetés nélkül, ráadásul Aura mellett különsen felerősödött az érzés, hogy alacsonyabb vagyok mindenkinél. Fordultam kettőt a tükör előtt majd amikor úgy éreztem, készen álltam, hátam mögött Annával és Evelynnel levonultam a könyvtárba.
Menet közben az egyik inas szólt, hogy Wilhelmina és kísérője más megérkeztek a könyvtárba, így megszaporáztam a lépteimet.
A lány kék ruhában ismerős volt. Túlságosan is. Felkavarodott a gyomrom és összeszorult a mellkasom mikor rájöttem, hogy vele és sötét tünde kísérőjével Friedrichsteinban találkoztam először. Utólag azt kívántam bár ne törtük volna meg az átkot és ne maradtak volna édes-bús emlékeim arról a napról. A sötét tünde vérszolgára elég volt ránéznem, hogy elkapjon a rideg féltékenység, de nyeltem egy nagyot és vettem egy nagy levegőt. Félre kellett tennem az ilyesmit, hiszen ennek a napnak Dieterről kellett szólnia és az ő születésnapjáról.
- Mindig meglepődök, valójában mennyire apró Veronia. Üdvözlöm Neulanderben, Wilhelmina grófnő - nyomtam meg a végét, hogy tudja, emlékeztem a rangjára, és kierőltettem magamból egy szívélyesnek szánt mosolyt is. Felzaklatott, de nem vele volt problémám, eáadásul ő volt a doktor egyetlen rokona. Szerettem volna jó kapcsolatot ápolni vele. Ez után az ajándékokra pillantottam.- Szerintem az ajándékokat gyűjtsük azon az alacsony asztalon, sajnálatos módon nem lesz olyan sok vendégünk, hogy ne férjünk el. - sóhajtottam gondterhelten.- Dieter hamarosan megérkezik, és a barátnőm Aura is csatlakozik hozzánk amint elkészült, addig kérnek valamilyen frissítőt?
Ha kérnek bármit, Evelynre pillantok, aki ilyenkor általában szó nélkül fejet hajt és már szalad is teljesíteni minden kívánságomat.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Van néhány olyan dolog  nemesek világában, ami önmagában semmit sem jelent számomra, pusztán haszoni megközelítésből értelmezhető. Az egyik ilyen dolog nekem - legyen bármennyire is banális - a születésnap. Nem csupán azért van ez, mert a sajátom pontos dátuma elveszett az évek hosszú útvesztőjében és a reformáció latin-nyelvű anyakönyv égetéseiben - habár mindenkinek jóindulattal hazudom ugyan azt a dátumot, ami megfelelően messze van a többi ajándékozós ünneptől, hanem azért is, mert soha nem tudtam, miért kellene azon a napon megünnepelni valakit, amikor megszületett.
Felfogtam természetesen, hogy milyen kiválóan semmitmondó, de mégis elég fontos alkalom az ilyen ahhoz, hogy egy-egy bált rendezzen valaki, ahol aztán édes szavakkal és semmitmondó tettekkel súlyos szívességeket csikarjon ki másokból, azonban maga az alkalom banálisan fölöslegesnek hatott számomra mindig is.
Amikor tehát Laetitia kisasszony megkeresett azzal, hogy Dieter mester születésének napja éppen három hold múlva lesz, ha nem lettem volna a kelleténél koordináltabb, bizony kicsúszik a számon egy "És mit kellene ezzel kezdenem?" kérdés, de inkább csöndben hallgattam, és nagyon is jól tettem: Tulajdonképpen a kisasszony arra akarta felhasználni az alkalmat, hogy közelebb vigye a mestert az áhított "életképes nemesember" küllemhez. Ez mivel kiválóan passzolt trónbitorló konspirációnkhoz, melyet közel a csillagtalan éjszakához szőttünk közösen, a kelleténél notóriusabb mosoly ülhetett az arcomra egy suhanó pillanatig, majd természetesen készségesen felajánlottam segítségem mindenben.
Legelőször is a logisztikában. Mint megtudtam, nem számítunk sok vendégre, kiemeltre meg főleg nem. Két illető a Friedrichsteni emléknyelő kistelepülés rejtélyéből, úgynevezett Wilhelmina grófnő és csatlósa, egy sötételf, valamint mi hárman, ha nem számítjuk a kisasszony vérszolgáit. Társnőm a könyvtárat szemelte kis lehetséges színhelyéül az eseménynek. Megmozgattam néhány szálat a palotaőrségnél, hogy ez rendben menjen, valamint a könyvtárosnál, hogy esetlegesen a kutatók még aznap korán, vagy előtte nap kölcsönözzék ki a számukra nélkülözhetetlen fóliánsaikat - ámbár legtöbbünknek saját tulajdon kézi könyvtára volt a szobájában, így még ez is fölösleges elővigyázatosság volt pusztán.
Az étkezést sem hagyhattam tapasztalatlan kezekre. Sült birkát - hellenburgi első osztályú napjuhból - nem volt nagyon nehéz szerezni. Azt viszont tudtam, hogy a parasztok, és teljesen jogosan, nem a legjobb és legfrissebb terményeiket szolgáltatták be. Így hát egy rövid szomszédolás után Neulander ember-részén már el is volt könyvelve, hogy aznapra különösen is a legkiválóbb gabona és zöldség fog az asztalokra kerülni, illatos gyümölcsök kíséretében. Bor nem is lehetett más, mint a frissen szerzet friedrichsteni. Továbbá, hogy valami egzotikum is legyen a terítéken, aznap korán hadra fogtam Sylphet és Zephyrt, hogy fürjeket és galambokat fogjanak, amiket aztán saját receptem mellett adtam át a konyhaszemélyzetnek.
Ami engem illet, nem cifráztam túl megjelenésemet. Soha nem voltam az a nagyon nőies alkat megjelenésre - már ami a ruháimat illeti - így elegánsabb munkaruhám megfelelőnek mutatkozott. Ez hosszú szárú veretes csizmám, szattyánbőr nadrágom és térdig lógó fehér, hímzett szegélyű kabátomat jelentette. Fejfedőt nem vettem, lévén nem terveztük elhagyni a fedett helyet. Kardom is felkötöttem, ám sokkal inkább volt az státusszimbólum, mintsem bármilyen veszély ellen jelen helyzetben. Természetesen, hogy ne keltsem a túlzott szigor légkörét, néhány csepp menta-citromfű olajat cseppentettem nyakamra. Végül pedig legfontosabb attribútumaim - akár csak a szenteké az északi festményeken - madaraim is vállamra kerültek. Szerencsére ügyesen és rejtetten párnázottak és megerősítettek voltak a Neulander ruhák, hogy semmi ilyesmi ne okozzon fennakadást. Hozzá voltak szokva az emberekhez és a mulatságokhoz, így teljesen nyugodt szívvel vittem őket magammal.
Legvégül pedig az ajándék kérdése következett. Személy szerint a fölöslegesen díszes dolgok helyett inkább a használható tárgyakat preferáltam, és amennyit Dieter mesterről tudok, ezek rá is álltak. Levettem tehát könyvespolcomról az egyik kötetet: "Személyiségfejlődés és Jellemrajz az Ifjú Gyermekek és Fiatal Felnőttek Életében, és a Környezet Hatása a Lélek Működésének Kialakulásában", amit egy különös nevű hellenburgi árvaház-gondnoknő írt még Abaddon sárkány tombolása előtt. Magam is sokat tanultam belőle a viselkedésről, a mester számára is jól jöhetett, így hát egy egyenes szegélyű vékony vörös lepelbe csomagoltam azt óvatosan, majd elindultam a könyvtár felé.
Noha én voltam egyedül otthon, megengedhettem, hogy később érkezzek, mint a legelső vendégek. Laetitia kisasszony és a grófnő már bent voltak a teremben, így először odamentem köszönteni őket, legmegnyerőbb mosolyommal. Közben láttam, hogy az ajándékokat egy helyre gyűjtik, így magam is odahelyeztem a könyvet.
- Kisasszony, köszönöm a meghívást. - mondtam egy baráti ölelés közben, majd a grófnőhöz fordultam. - Örülök, hogy ismét találkozunk, Wilhelmina kisasszony. Remélem az úton minden rendben ment. Érezzék magukat otthon. - Noha a hölgyet olyan nemesi módon levegőbe adott csókokkal köszöntöttem, a sötét tündével szigorúan kezet ráztam csak. Nem szerettem a tündéket, de ezt nem mutathattam ki. Azt azonban behatárolhattam, hogy meddig mehet el a közvetlenség terén.
- Ha megérkezett az ünnepelt is, azonnal hozatom az ételt, hogy a lehető legfrissebb legyen. Addig is, kérem, foglaljanak helyet. - Mondtam, majd illedelmes házigazda módjára - még ha technikailag ez Laeititia kisasszony is volt - az asztal felé invitáltam a hölgyeket.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Szinte kényelmetlennek hatott belebújni a pókselyem ingbe, de az utasítás úgy szólt, hogy keressek egy szebb inget. Valamiért perverz és kicsavart dolognak tartottam, hogy a Heimsroth-i falusiak a lakosságot tizedelő pókok hálóiból ruhát szabtak, de kétségtelenül ez volt a legnívósabb darabja a gyűjteménynek nem mondható ruhatáramnak. Ahogy összegomboltam a fényes rézgombot a csuklómon egy pillanatra belém hasított a fájdalom így szórakozottan fordítottam magam felé a tenyerem. Tiszta volt, munkától elhasznált de a heg, amelyet akkor szereztem nem volt rajta. Nem is lehetett - ő meggyógyította.
Elfordítottam magamtól a kezem és felvettem a fekete bársony mellényt, mielőtt a gomb színe kivilágosodott volna és aranyló hajzuhatagként rebbent volna szét a képzeletemben.
Azt sem tudtam élt-e még, de Laetitia kisasszonynak igaza volt. Ha őt nem védte meg az Ura, akkor senkit. Az nem lehetett, hogy én éltem, de ő nem.
Miután elég időt elpazaroltam az előkészülettel nem maradt több kifogásom, így egy utolsó mozdulattal megkötöttem a nyakamban a sötétvörös szalagot, ami a névjegyem is lehetett volna, megigazítottam a nadrágom vasalását és lemondtam arról, hogy ennél fényesebbé tehetem a csizmámat.
Az ünnepeltnek ideje volt megjelennie.
Érdekes módon még sosem jártam a könyvtárban, noha tudtam, hol van és szinte magától értetődő lett volna, hogy látogassam - mégis, belek és vér között tocsogva sosem akadt alkalmam olvasni. Nem is voltam az a fajta, egész életemben tapasztalatból, utánozva tanultam és csak nagyon kevés könyvet olvastam.
- A vendégek megérkeztek, doktor. - szólt halkan a Neulander inas, aki a könyvtár előtt állt. Hosszú küzdelem volt, míg valahogy rendezni tudtam a megszólításom a toronyban. Valamiért minden kevésbé rangos vámpír nemesnek hitt Laetitia kisasszony miatt és nagyságos úrnak hívtak, de végül sikerült a legtöbbet használt formában megegyeznünk. Az, hogy nagyságos lennék kétséges volt. Az, hogy doktor vitathatatlan.
- Köszönöm. - biccentettem az ajtónállónak, aki erre udvariasan meghajolt és távozott. Mély levegőt vettem és benyitottam a terembe, hogy tudatosítsam mennyire alul öltöztem egy ilyen eseményhez.
Laetitia természetesen teljes úrnői pompájában mutatkozott, monokróm fekete-fehérben, akárcsak én. Egyedül a szeme vöröslött ki az összeállításból, és így látva egészen könnyen el tudtam volna hinni, hogy valóban közelebbi rokonok lehettünk, mint először hittem.
Aura kisasszony szerencsére a visszafogottságot kedvelte, így amennyire meg tudtam ítélni a hivatali Neulander díszruhájában mutatkozott, karddal az oldalán és madaraival kiegészítve, de nem bántam. Legalább lesz társalgási téma.
Aztán ott volt Wilhelmina, aki mintha ellensúlyozni akarta volna a szürkeséget fekete és éjfélkék hosszú ruhában jelent meg, oldalán az értelmezhetetlen kapcsolatot jelentő sötét tündével, akivel Maidsteinben is láttam. Talán a szeretője volt, talán az inasa, talán a vérszolgája, sohasem tudtam volna megfejteni.
Ha egy méltóságos, önön nagyszerűségében fürdő nemes lettem volna széttárt karral sétálok le a néhány lépcsőfokon a könyvtár parkettájáig, de nem bírtam magam rávenni bármi hasonlóra. Helyette összekulcsoltam a kezem a hátam mögött és félig meghajoltam.
- Szép estét! Örülök, hogy mindannyian elfogadták a meghívást.
Legalább csak félig tűntem úgy, mint egy törött elméjű eszelős, aki készült felszolgálni őket vacsorára. Kezdetnek én ezt sikerként könyveltem el.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Hosszú ideig azon aggódott, önérzetét a padló irányába fogják taposni a többi megjelenő személy díszei és öltözékei, azonban szerencsére, amikor ők megérkeznek, sokkal inkább érzi úgy, hogy kiegészítései ők egymásnak. Méltón az eseményhez.
Mindketten meglepődnek, amikor fekete-fehér ruhában, lenyűgöző hajkoronával és diadémmal ékesítve egy olyan vámpírhölgy érkezik elsőre, akihez sajnálatos módon nem feltétlen a legpozitívabb emlékek kötődnek. Főként a helyszínnek és az ottani eseményeknek köszönhető ez. Akkor is ő volt az, aki leginkább összefogta a társaságot és irányította azt, ki merre induljon kutatni. Minának hirtelen eszébe ötlik a fehér falra felrajzolt szénjegyzet, amin annyira megrökönyödött akkor.
- Üdvözöljük, Laetitia kisasszony. - idézi emlékezetébe a nevét, és összeszedi minden erejét, hogy ne essen kétségbe a mosoly miatt, amely mögött mintha más is rejtőzne, mint színtiszta öröm. Főleg, ahogyan az utolsó szót hangsúlyozza. Nehéz ez a grófnői élet.
- Üdvözletem. - hajtja meg magát Damien, majd lepakolja az említett helyre az ajándékokat, gondosan, óvatosan, a többi mellé. Egy hosszúkás, árulkodóan hengeres alakú vörös csomagolású tárgy az, valamint egy négyszögletű, lapos valami, azonos színben.
- Köszönöm, nem kérek semmit egyelőre. - utasítja el udvariasan a felajánlást, inkább megvárja, míg mindenki összegyűlik. Akkor tudni fogja, hányan is vannak, és talán kissé megnyugszik. Vagy ellenkezőleg, majd kiderül. Azonban ilyen összeszorult torokkal nem akar inni, ahhoz megvárná, míg rendesen ki tudja azt élvezni.
Azonban valami feltűnik neki. Úgy érzi, udvariatlanság lenne rákérdezni, ám mégis kíváncsi, ezért egy ideig gondolkozik, hogyan is fogalmazza meg.
- Ha jól emlékszem, a kisasszony a Rotmantel-családból származik, nemdebár?
Vagyis akkor hogyhogy ő szolgálná ki őket innivalóval? - folytatódna a kérdés, ám ezt már rábízza, hogy kitalálja, ennyire direkt módon nem óhajt vallatózni. Így mondjuk annyira nem meglepő, hogy ismeri Dietert.
Meg is érkezik az említett barátnő, aki szintén Friedrichsteinból ismerős. Úgy érzi, ismeretlenként nincs helye ebben az intim, egymást már ismerő közösségben. A puszilkodásnál még jobban zavarba jön, és sejti is, hogy az arcára toluló pírt nem tudja elrejteni, ám a vonásait igyekszik rendezni.
Damien közepesen erősen megszorítja Aura kezét, nem is lepődik meg, hogy ily módon köszönti és voltaképp ez sokkal kényelmesebb neki, mint másféle módszerek lennének. Fogalma sincs, Mina hogyan bírja ezt a légkört, jómaga kezdi hasonlóképp feszélyezetten érezni magát. Hiába, nem erre született. A vámpírnak tekintélyes előnyt élvez.
- Köszönjük szépen, rendben ment. Reméljük, ezután sem lesz máshogy. - csomagolja egy udvarias mosolyba aggodalmait és elteszi őket szépen.
Hmm, remek, Aura kisasszony ételt hozat, laetitia kisasszony innivalóval kínál minket... két különböző vámpírcsaládból származó egyén az egyikük tornyában, a másikuk családtagjának születésnapját ünnepelni. És mindenki a szervezőkhöz tartozik, csak mi nem. Nos... végtére is elég későn kaptam meghívást...
Végre megjelenik az ünnepelt is, akinek látványára megkönnyebbül, hiszen őt ismeri legjobban a jelenlevők közül. Némi biztonságot jelent. S az öltözék, amit visel, nagyon is ismerős.
- Szia, Dieter. - köszönti széles mosollyal, fittyet hányva urazásra és ilyesmikre, hiszen nem ilyen viszonyban vannak már, és ennek nagyon is örül. - Nagyon jól áll ez az ing. Ha ezt tudom, felvehettem volna én is a sajátomat. - Ugyanis neki is van egy efféle, fehéren világló pókhálóból szőtt ruhakölteménye. Bár tökéletesen elégedett azzal is, ami jelenleg rajta van.
- Üdvözlöm, Herr Dieter. Mi köszönjük a meghívást.
És most fog jönni az a rész, hogy az ajándékokhoz járul, igaz? Nagyon izgul, hogy mi lesz, ha unokatestvére kinyitja az övéket...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Wilhelmina elsőre olyan benyomást tett, mint egy riadt kismadár, vagy inkább őz a farkasok között. Dieter nem mesélt róla túlságosan skat, de annyit tudtam róla, hogy nemes volt már születésénél fogva is, így a körülmények nem kellett volna meglepjék. Talán én feszélyezhettem, ezt teljesen elképzelhetőnek tartottam, a rangomon túl a megjelenésem és az általános határozottságom fenyegetőnek hathatott azok számára, akik igyeeztek szelídek lenni… Noha vámpírok között még ez a feltételezés is furcsa volt, s ha nem ismertem volna Aurát, talán egyenesen nevetségesnek tartottam volna.
- Valóban, jól emlékszik, a Rotmantel családfő lánya vagyok, ám egy ideje már a Neulander torony vendégszeretetét élvezem. Néhány éves tanulmányút, ha úgy tetszik, megfűszerezve egy csipetnyi diplomáciával és kapcsolatépítéssel. - a mosolyom töretlen volt, a magyarázatom pedig készséges. Ám ha még nem is lettem volna ennek a toronynak voltaképp állandó lakója, a fogadást lényegében én szerveztem - némi segítséggel - így jelen helyzetben én számítottam házigazdának. Nem húztuk meg ilyen élesen a határokat, de nekem természetes volt, hogy itallal kínáljam őket, mintha csak saját vendégeim volnának.
Én is éreztem a levegőben a feszültséget, és hogy ez a találkozás formálisabbra sikerült, mint szerettem volna, Dieter kedvéért, így szinte fellélegeztem mikor Aura megérkezett. Szorosan öleltem magamhoz, szinte belekapaszkodtam, mint stabil kősziklába. Számára az ilyen helyzetek egyáltalán nem voltak idegenek, és egy röpke pillanat alatt egészen nyilvánvalóvá vált, hogy jobban forgatja a szavakat nálam, az üdvözlő frázisokkal egyetemben. Irigynek kellett volna lennem rá emiatt, ám már nem kellett magamat emlékeztetnem rá, hogy tanulni jöttem Neulanderbe. Sok mindentben túlszárnyaltam Aurát, de emellett készséggel elismertem, hogy voltak területek, ahol én szinte még csak gyermeknek számítottam hozzá képest. A ruhájával kapcsolatban természetesen lett volna néhány mondanivalóm, például, hogy választottam neki egy smaragdzöld estélyit, amit készséggel oda is adtam volna neki, ha egyáltalán ráterelődött volna a szó az öltözködési előírásokra egy fogadáson… Végül hosszasan kifújtam a levegőt és nyugtáztam, hogy nem tehetek semmit az ellen, hogy nadrágban és kabátban jött el, tehát férfiruhában még ha az Neulander díszltözet volt is. Igyekeztem mindent megtenni, hogy Dieter ne érezze magát kényelmetlenül, akkor Aurától sem várhattam el, hogy feszengjen. Amikor véget ért az üdvözlés, sebesen a két nőhöz léptem.
- Gyors leszek hölgyeim, mert kevés időnk van. Kitaláltam valamit, de ahhoz el kell innen csalnunk nagyjából egy órára Die… - ekkor nyílt ki az ajtó fent, így a belépő ünnepelt szabotálta a mondandómat, és azt is, hogy beavassam a tervbe Aurát és Wilhelminát. Utóbbit egyébként sem tudtam volna korábban, Aurát pedig azért nem, mert az egész ma ébredéskor jutott eszembe, és csupán nagyon rövid időm volt, hogy mindent elintézzek észrevétlenül. Reméltem, hogy észre fogják venni, hogy mikor adok jelet, addig pedig midnenki úgy tesz majd, mintha nem lenne itt semmiféle konspiráció.
Amikor Dieter leért, hagytam, hogy üdvzöljék egymást a kuzinjával, majd odaléptem hozzá és megigazítottam a nyakában a szalagot. Az ing valóban szép volt, és alkalomhoz illő, de minden más darab hagyott maga után kívánni valót. Nem ő tehetett róla, meg kellett volna látogatnunk egy tisztességes szabót, de kisebb problémánk is nagyobb volt ennél az utóbbi időben.
- Kitett magáért. Remélem tetszik a helyszín amit választottunk Aurával, mégiscsak jobb mint egy üres bálterem. - mutattam körbe. Közben Ruby Rose is besomfordált az ajtón Dieter után, őt nem neveltem olyan szigorúan, mint Aura a solymait, és most, mint egy ékszer tekeredett a nyakam köré. - Először szerintem koccintsunk az ünnepelt egészségére, mielőtt felhozatná Aura a vacsorát.
Valójában nem terveztem meg, hogy pontosan mikor ajándékozunk, ebéd után, vagy még előtte, hogy elmúljon az izgalom. Egy inas lépett elénk, tálcán öt pezsgőspohárral, azon az elven, hogy inkább megitatunk egy vérszolgát is, minthogy megsértsünk egy valódi urat. Elvettem egy poharat és megemeltem a doktor felé.
- Boldog és eredményes harmadik dekádot, Dieter. Kívánom, hogy ebben az évben találjon rá a valódi önmagára, és ígérem a harmincadikat sokkal hamarabb elkezdjük majd szervezni. - mosolyogtam rá, majd amikor a többiek is kifejezték jókívánságaikat és koccintottam velük, az ajádnékhalomra néztem. - Szerintem mind egyetértünk abban, hogy megnézheti az ajándékait. Tudom, hogy már nagyon kíváncsi miket hoztunk. - itt azért megerősítésképp Aurára és Wilhelminára néztem, hátha nekik volt más tervük, vagy igényel valamelyik ajándék bármilyen speciális bánásmódot.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Örültem azért, hogy nem érte nagy megrázkódtatás Wilhelmina grófnőt sem az úton, még ha épp úgy tűnt, mintha készülne magát elsírni is. Látássérültnek kellett volna azonban lennem, hogy ne vegyem észre az alattomosan meglapuló feszültséget a két kisasszony között. Nem tudtam pontosan, hogy mi lehetett Friedrichsteinben, ami ezt a különös viszonyt előidézte, de ha csak arra gondolok, hogy milyen volt legelső találkozásunk Laetitia kisasszonnyal -
Még adósa vagyok egy elpáholással a korábbi gúnyáért...! -
akkor rögtön valószerűnek sejlett, hogy szimplán csak nehezen szocializálódik ilyen közegben. Minden esetre nem ment semmilyen tettlegességig, így csak róka-képű mosollyal nyugtáztam, hogy amennyire csak lehetséges, minden rendben folyt. Mielőtt azonban beérkezhetett volna az ünnepelt, Laetitia kisasszony konspiráló arccal lépett hozzánk, és készült valamiféle cselszövést felvázolni. Noha nem ért a végére Dieter mester érkezése miatt, megbíztam benne annyira, hogy együttműködjek vele, így hát rákacsintottam, hogy jelezzek ezzel neki. Volt néhány elképzelésem, hogy hogyan tudnám elterelni - pontosabban elvinni valahová őt - egy órára, és csak én lehettem erre leghatékonyabban képes, hiszen Wilhelmina grófnőnek fogalma sem volt a lokális lehetőségekről.
Ha pedig nem lenne előnyös a mesterkedése a férfival kötött tervünkre nézve, akkor teszek róla, hogy Laetitia kisasszony is hasonlatos meglepetésben részesüljön - amennyire kedveltem, a legfontosabb az volt jelenleg, hogy jó vámpírok legyenek jó helyeken a családokban. Ehhez pedig Dieter mesterre volt szükségem.
A mester is ki volt öltözve, és az alapján, ahogy eddig láttam őt, igen komikusan hatott az erőltetetten elegáns öltözet. Laetitia kisasszony úgy tekintett a férfira, mint ahogyan egy anya tekint a gyerekére amikor házasodni készül vagy végre elvégzi az elemi iskolát, ez pedig rendkívül sokat emelt a helyzet groteszkségén. Ha nem mosolyogtam volna alapból is, nem bírtam volna fékezni az arcom. Jó ötlet volt nem sok embert meghívni és nem a nagy teremben tartani, ám azért annyi dicséretet megérdemelt, hogy mindent óvatosan és kimérten tett. Hátha a végén még rendes nemes válik belőle.
Laetitia kisasszony tanácsára legelőbb poharat emeltünk. A köszöntőt ő mondta, nyilván sok ilyet hallhatott otthon, hiszen folyékonyan és jól szerkesztette meg.
- Továbbá biztatjuk, hogy töltsön sok időt tornyunkban, amennyiben meg van elégedve vendégszeretetünkkel és az általunk kínált lehetőségekkel. - tettem hozzá sokat sejtető pillantást vetve rá.
Egyetértettem az ajándékok kibontásával, legalább kellő beszédtémát adott utána is. Közben, ahogy a konyhásokkal már megegyeztem, Sylphnek füttyentettem, hogy tegyen egy kört a konyha előtt. Ez volt a jel az ételek behozatására, így ameddig az ideért, érdeklődve figyeltem, hogyan fogadja Dieter mester a köszöntést és a meglepetéseket.


_________________
Adatlap

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Wilhelmina úgy tűnt nem ragaszkodott kifejezetten az udvari formulához a megszólításban, aminek egyébként örültem volna, most azonban összezavart. Úgy éreztem magam, mint aki éppen hozzászokott a tagjai köré tekert fonalakhoz, amikor valaki jött és átgázolt rajtuk, teljesen értelmezhetetlen formákba csavarva.
- Szép emlékeztető egy sanyarú kalandról. De nem bánom, ameddig képes ilyesmire. - mosolyodtam el halványan, miközben két ujjam között megidéztem egy apró éjlángot és hanyag mód hozzáérintettem az inghez. A mágikus pókselyem magába szívta a bűbájt, mintha csak egy csepp tinta lett volna, de cserébe lehetetlen, irizáló színhullámok szaladtak végig rajta. - De nem lett volna tolakodó azonos ruhát felvenni az ünnepelttel?
Laetitia kisasszony törődését csak némán tűrtem, bár le kellett hunynom a szemem, hogy elnyomjam az elégedetlen arckifejezést. Nem szerettem, ha anyáskodnak felettem, akármilyen jó szándékkal teszik, elutasítani viszont most biztos voltam benne, hogy arcátlanság lett volna.
- Igyekeztem. - feleltem a vámpírnő dicséretére, aztán körbepillantottam. - Hangulatos. Otthonosabb, mint a nagybálterem - már minden rosszallás nélkül, természetesen. - hajoltam meg bocsánatkérően Aura kisasszony felé. A Neulanderek büszkék voltak az építészetükre, köztük a számos báluknak otthont adó nagyteremre, de én mindig egy hatalmas, rideg kriptának éreztem, ahol a vámpírnak kötelessége volt halott maradni. A könyvtár, noha ismeretlen volt számomra egyrészt szűkebb volt, másrészt funkcionális elemeket is tartalmazott a rengeteg dísz mellett, így nem éreztem úgy, hogy kötelez bármire. Határozottan jó választás volt.
Elemeltem egyet a pezsgőspoharak közül az elénk tartott tálcáról, végighallgatva a rengeteg jókívánságot, aztán sorban mindenkivel összeütöttem a kristálypohár szélét.
- Köszönöm. És ha hozzátehetek valamit, kívánom, hogy a harmincadik dekádon is mind itt legyenek. - mondtam kissé zavartan. Nem igazán voltam tisztában mit illett az ünnepeltnek felelnie a köszöntésre, de ennyit biztonságosnak éreztem.
- Ha ragaszkodnak hozzá... - mosolyodtam el és odaléptem a becsomagolt ajándékokhoz, amit egy alacsony asztalra halmoztak fel. Legfelül egy vörös lepelbe csomagolt könyv díszelgett, ami egy nagyon hosszú címmel ellátott értekezés volt az emberek - és közvetetten a vámpírok - személyiségének alakulásáról. Úgy sejtettem a legutóbbi beszélgetésünkre alapozva, hogy ez Aura kisasszony ajándéka lehetett a Neulanderek tankönyvtárából, amelyből az érzelmek bonyolult hálózatát tanulmányozták. Az írója, bizonyos "Asael Mae-Edom" ugyan nem hangzott vámpírnévnek, de az írás írás maradt.
- Rendkívül figyelmes, köszönöm. Biztosan hasznát fogom venni. - biccentettem mosolyogva a nő felé, aztán a két következő csomagot vettem kézbe. Az első egy hosszú nyakú palack volt, benne a színe alapján borral - a cégérből ítélve egészen kiváló minőségű borral egy déli pincészetből. A másik egy tapintásra keretezett festmény lehetett, amiről a bíborszínű borítást lehámozva a saját arcképem nézett vissza. Nem volt egészen pontos, de a vonalak művészien vázlatosak voltak és igyekeztek előnyös arckifejezéssel ábrázolni.
- Úgy gondolom... most már végképp adós vagyok azzal, hogy lerajzoljalak téged is, Wilhelmina. - mondtam halkan, miközben különös gyengeséggel a tagjaimban néztem a rajzot. Sok-sok évvel ezelőtt, még a Nachtraben toronyban történt tartózkodásom idején megígértem a lánynak és a nővérének, hogy nekik is rajzolok és úgy tűnt kuzinom még mindig emlékezett az ígéretre. - Adelin hogy van manapság?
Csak akkor jutott eszembe, hogy nem láttam ikerhúgát sem Maidsteinben, sem Heimsrothban - de reméltem, hogy Ade csak a Nachtraben nemesek gondtalanul elfoglalt mindennapjaiba burkolózott és nem romlott meg a viszonyuk.
Az utolsó csomag meglepően apró volt, de ahogy magam elé emeltem az abból előszivárgó illat szinte azonnal megrészegített. Sietős mozdulatokkal csomagoltam ki és emeltem egészen közel az orromhoz, mélyen szívva be a nebelwaldi holdfű régen nem érzett illatát, aztán elégedetten zsebre tettem. Kizárásos alapon ez lehetett Laetitia kisasszony ajándéka, így felemás mosollyal felé fordultam.
- Látom elértem azt a pontot, amikor már a kisasszony sem viseli a borostyán szagát. - kuncogtam fel halkan. - Minden esetre nagyon köszönöm, igazán sokat jelent.
Úgy tűnt "nemes Dieter" sokat használt olyan szavakat, mint hogy "igazán" és "rendkívül".


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Felcsillannak a szemei, ahogy Laetitia mintha egy titokba óhajtaná beavatni őket, ám ekkor hirtelen nyílik az ajtó, és a szíve is kiugrik, mintha máris tudná, mi az a titok, és máris lelepleződött volna. Pedig nem, és a következő pillanatban fel is váltja az ijedséget az öröm, de mégis. Miért nem tudott Dieter legalább pár pillanatot várni?! No mindegy, majd csak megtalálja a kisasszony a következő alkalmat.
Tényleg, mint a gyerekek. Vagy... fogalma sincs, mennyire kellene úgy éreznie magát, mint cinkos kisgyermekként, de mégis ezt teszi, akár ez volt a cél, akár nem. S ez egyáltalán nem rossz.
Halványan kuncog, ahogy Laetitia megigazgatja Dieter ruházatát. Mintha csak az anyukája vagy a nővére lenne. Nem látta még ilyen helyzetben Dietert, meglehetősen furcsa, hogy... hm. Hogy egyáltalán hagyja ezt. Azt gondolta volna, a méltósága elutasítja az ilyesmit. Egyébként bájos. Valószínűleg, ha ezt közölné vele, fájóan fagyos pillantást kapna. Szerencse, hogy kuzinja nem tud gondolatot olvasni.
Aztán érkezik egy új vendég. Szintén bájos és pikkelyes, így, mikor meglátja, alig tudja visszafogni valóban gyermeteg kitörését. Arcán azért látszik, mennyire elolvad a kis lénytől.
- Hát te nagyon gyönyörű vagy.
Pontosan úgy csinál, mint Lux, ő is szeret nyakba tekeredni. Még Crispin hófehér kis felvigyázóján kívül nemigen látott más sárkánygyíkot. Csodás teremtmények.
Ekkor realizálja, hogy most nagyon udvariatlan lenne, hogyha nem fogadná el a kínálást, így... hát, végül is úgysem kötelező kiinni a pezsgőspoharat egyszerre. Koccint hát, elmerengve a helyzet abszurditásán. Egy valóban Neulander, egy Rotmantel, és egy Rotmantel-Nachtraben a Neulander-toronyban. Na meg ő. Hogy ő mi is? És hogy Damien mi is, az már felettébb jó kérdés. Valahogyan tudtukra kellene adnia, mennyire megtiszteltetésnek érzi a dolgot, ám mégsem ők a főszereplői ennek az eseménynek, hanem... Dieter volna.
Vajon mi lehet az, amire tanítják őt, és hogyan döntöttek úgy, hogy ő most itt él és tanulni fog? És hogy ment bele ebbe?
A következő ötlet talán kissé elrugaszkodott a valóságtól, de mégis eszébe jut: lehet, hogy ő is erre a "sorsra jut"? Legalábbis felajánlják, hogy ha óhajt, tartózkodhat itt időnként? Ez talán túlságosan is beképzelt és önző gondolat, elvégre ez "csak" egy ünnepség. Azonban azért hagyja elgondolkozni magát, mit is reagálna, ha tényleg megtörténne a felajánlás.
Mindketten érdeklődve nézik, mi is történik, amikor Dieter hozzáérinti a Nachtraben-mágiát - Mina imádja, amikor azt használ, így tett már akkor is, amikor először látta - az öltözékéhez. Tudják persze már, hogy mi fog történni, a várakozásban mosoly terül szét a vámpír arcán. Az esztétika iránti igénye nem változott hát. Viszont az is igaz, amit mond, nem lett volna feltétlenül jó ugyanúgy öltözni - az ilyesmire kifejezetten érzékenyek úri körökben. Bár nem lett volna annyira vészes, mintha egy menyegzőn az aráénál díszesebbe öltözik.
- Való igaz. Nem állt szándékomban ilyesmi.
Ez vajon figyelmeztetés? Megsértettem? Említenem sem kellett volna, hogy nekem is van i... Jó, leállok.
- Biztonságosabb kalandokkal teli következő évet kívánok, Herr Dieter.
Heimsroth emlékét Mina inkább igyekezne eltüntetni az emlékei közül, bár... nem. Emlékeket nem óhajt eltüntetni, viszont hasznos volna, ha a közeljövőben elkerülnék az ilyen veszélyeket.
S ekkor eszébe jut Gloria nővér. Vajon látta azóta? És egyúttal eszébe jut egy másik személy is, és igencsak nehezére esik visszafogni egy sóhajt. Nem ennek van itt azonban az ideje.
- És még egyszer nagyon köszönjük a meghívást. Örülök, hogy itt lehetünk. - enged meg egy mosolyt.
Hamarost kiderül, hogy a következőn is elvárják jelenlétüket.
- Ezer örömmel.
Addigra ki kell találnom valamit... valami újat. És talán jobban illőt. Addigra talán jobban megismerlek, és tudni fogom, mi tesz igazán boldoggá.
És ekkor következik a legizgalmasabb rész.
Mina gondolatban tördeli az ujjait, egyébként igyekszik kihúzni magát és veszteg maradni, s nem aggódni túlságosan a reakciókon. Illedelmesen várakozó pozíciót vesz fel, Damien persze valamivel nyugodtabb nála, és ez némileg segít idomulnia ehhez a lelkiállapothoz. Elvégre nagy baj nem történhet. Ha egyszer ennyi úrihölgy - nos, személy - közelében van, Dieter nagyon nem adhatja tudtára a környezetének, hogy valami nem tetszik neki. Noha, amennyire ismeri, képes lenne ezt nagyon szépen becsomagolva, burkoltan jelezni. De miért is számít mindig a legrosszabbra?
Sebesen dobog a szíve, ám nem az ő ajándéka kerül először terítékre. Megkönnyebbül. S egyben kíváncsi is, hogy vajon mások mit adtak - természetesen gondolatban felkészül rá, hogy összehasonlítsa a meglepetéseket a sajátjával.
Abból a szögből, ahol áll, nem teljesen látja a könyv címét, mely kibontásra kerül, ám udvariatlan lenne leskelődni, vagy rákérdezni, így annyiban hagyja a dolgot. Könyv. Hm, funkcionális, hasznos, talán mégis teljesen közönséges és kevés lesz az, amit ő...
Igyekszik feszteleníteni a mosolyt az arcán. A borra nemigen reagál különösképpen, talán számított rá, talán közhelyesnek tartja, aztán viszont a rajz kerül terítékre.
Amit most mindenki látni fog, ebbe annyira nem gondolt bele, éppen elég volt az, hogy Dieter látja majd. Lelkesen pásztázza az arcát, minden rezdülést látni akar rajta, tetten érni, mit vált ki belőle a dolog, hogy tudja azt is, amit esetleg nem oszt meg majd szavakkal.
Ám tetszik neki. Ez az első pillanattól fogva látszik, így a mosolyt sem tudja letörölni az arcáról. Igyekszik persze visszahúzódni magába és szerényen reagálni, de nem tudja titkolni, mekkora megkönnyebbülés és főként öröm neki ez. Ugyanaz a boldogság fogja el, mint gyerekkorában, mikor félénken megmutatta valakinek egy alkotását - melyet valóban többé-kevésbé jónak tartott -, és a várakozásnak megfelelő volt a reakció.
A rajz nem lett mestermű. Nem lett realista, a valóságot százötven százalékig lemásoló technikai bravúr. Nem is lett tipikusan a tapasztalt művészek fennkölt, elnagyott vonalegyüttese, mely azt jelzi, hogy "tudnék én pontosat is, de ez művészibb, mert kevésbé hasonlít a valóságra". Nem, simán csak egyszerű és vázlatos, egy olyasvalaki műve, akinek nem ez az élete, azonban eleget foglalkozott vele és szereti ahhoz, hogy a közízlésnek megfelelő esztétikai művet hozzon létre. A kedvenc része valamiért Dieter szemeinek a rajzolása volt - mindig imádta a szemeket -, valamint a rész, ahol arcbőre találkozik az idegen bőrrel. Amelyre viselője talán nem büszke, azonban ez a különlegesség - is - teszi őt azzá, ami. Pontosan ezért félt is, hogy mit fog szólni hozzá. A nemeseknél tipikus, hogy portré készül róluk és úgy sejtette, Dieter nem szeretne ebbe a sorba tartozni. Ám ez nem a szokásos portré, éppen a vázlatossága miatt. Ami pontosan olyan, mint amennyire ismeri őt jelenleg. Nem elmélyülten, csak átfogóan, sziluettként, elmosódva, de szeretné jobban.
Fogalma sincs, ebből mennyi jut eszébe a férfinak, ahogy ránéz a képre, de lesz majd ideje tanulmányozni.
Lerajzolni engem? Kuncog erre a gondolatra. Valóban, erre számíthatott volna.
- Nehogy kötelességnek érezd. De megtisztelő lenne. - Hangjából árad a melegség, azonban érzi, hogy nem ezeket a szavakat kéne mondania. Nem tudja, melyeket. Még meg kell találnia őket.
A következő kérdés viszont valamiért sokkal jobban mellbe vágja, mint az logikus volna. Erre aztán végképp számíthatott volna. Milyen buta is vagyok.
Próbálja rendszerezni vonásait és mindenekelőtt megköszörüli a torkát.
- Ő... nos, sajnálom... - miért én sajnálom? Ez butaság! Áhh, mindegy. [color=#e88aea]-... ő már sajnálatos módon nincs köztünk.[/colr]
Lehajtja a fejét. Nem tud küzdeni ellene, el akar bújni. Damien egy darabig arra gondol, kiegészíti szavait, ám talán ilyen helyzetekben inkább jobb ötlet csendben maradni, talán akkor nem kérdez rá senki részletekre. Vagy amúgy sem tenni, de nem érdemes kockáztatni. Halványan érinti csak meg a kezét egy pillanatra megszorítva azt. Mina nem nagyon figyel, mi az utolsó ajándék, s kissé aggódik, hogy a szomorú légkörrel most megfertőzte az egészet.
- Biztos vagyok benne, hogy szívesen itt lenne pedig. Szívesen megismerne téged, most is. - próbál kiegyenesedni és engesztelően elmosolyodni. Még ha nem is lenne kedve az egészhez, addig rángatnám, amíg meg nem örülne a dolognak és nem érdekelné az sem, hogy kell viselkedni meg kiöltözni. - gondolja. Egy pillanatra vissza is képzeli maga mellé a húgát és teljességgel valósnak tudja látni a helyzetet.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Dieter elkezdte kinyitni az ajándékokat, így én is közelebb húzódtam. Hasonlóan kíváncsi voltam az ajándékaira, mint ő maga, bár én tökéletesen nyugodt voltam. Tudtam, hogy mire vágyott, mi hiányzott neki, és én megszereztem, így a siker garantált volt. Jobban érdekelt, mit talált ki Aura, akivel mostanában többször sutyorogtak, vagy néztek össze sokatmondón amikor találkoztak a folyosón. Nem mintha bántam volna, sőt. Inkább örültem, hogy Dieter elkezdett magának kapcsolatokat kiépíteni, és legalább szövetségeseket szerezni, ha barátokat nem is. Talán könnyelműség volt, de megbíztam Aurában, és nem féltettem a saját hátamat, minden más tervük pedig csak kettejükre tartozott. Az ő ajándékát vette fel a férfi először. Egy könyv volt, az a személyiségfejlődésről gyerekek esetében. Inkább tűnt praktikusnak, semmint személyesnek, ám szakmám miatt mégis egészen biztos voltam benne, hogy kölcsön fogom még kérni Dietertől, hogy tanulmányozhassam.
Ez után következett Wilhelmina ajándéka. A bor noha vérrel volt keverve tökéletesen személytelen volt, még ha illet is a „távoli rokonok újra találkoznak” című darab narratívájába. Nem úgy a másik, ami az igazi ajándék volt. A rajz nem volt realisztikus portré, ellenben olyan alkotás, ami magába foglalta a személyiségét annak is, akit ábrázolt és azért is, aki készítette. Saját kezű ajándék egy törődő rokontól, eme választás pedig sokkal többet árult el Wilhelmináról, mint amennyit talán el akart magáról mondani. Hagytam, hogy arcomra kiüljön az elismerés, a pozitív visszajelzéssel csak jól járhattam. Hiszen már azzal is megtört valamennyire a jég, hogy a vámpír grófnő úgy érezte, hogy beavatjuk, része lehet a féltve őrzött titkainknak. Kicsit talán Gerardra emlékeztetett. Dieter kérdése és a grófnő válasza azonban felkeltette az érdeklődésemet.
- Ha nem vagyok túlságosan tolakodó… Ki az az Adelin? - kérdeztem rá. Igyekeztem tisztelettudó lenni, ugyanis annyi így is egyértelmű volt, hogy valami rokonuk lehetett, ám az is, hogy már nem volt az élők sorában.
Ez után következett az én ajándékom. Dieter kuncogására az én ajkaim is macskaszerű mosolyra húzódtak.
- Csupán szerettem volna kicsit elhalasztani a pontot, amikor a füst kimarja a tüdejét. Most hogy okot adott időnként összegyűlni, szégyen lenne ha néhány éven belül csak azért halna meg mert rettenetes dolgokat szív.
Alapvetően nem volt problémám azzal, hogy Dieter dohányzott, a bajom azzal volt, hogy a borostyán és az angyaltrombita, amit szívott tönkretette az agyát is és a tüdejét is. Sosem mondtam volna meg neki, de eléggé megkedveltem ahhoz, hogy inkább kitegyem magam némi kellemetlenségnek és utána járásnak, csakhogy legalább valami minőségi anyagot kapjon. Adta volna magát a kérdés, hogy miért nem próbáltam rávenni a leszokásra, ám ez nagyon egyszerű volt: bár néha talán anyáskodtam felette, ennek meg voltak a maga keretei. Ahogyan az első nap is tudtam, úgy azóta is igyekeztem tartani magamat ahhoz, hogy nem lehettem anyja helyett anyja, mégha talán szüksége is lett volna egy ilyen figurára az életében. Felnőtt vámpír volt felnőtt döntésekkel, és egyelőre szilánkosra tört személyiségdarabkákkal, amiket igyekeztünk apránként összeilleszteni, egészen sikeresen. Ha pedig végre összeáll majd ki is ő, az új Dieter, aki mindig is ott rejtőzött benne majd vagy leteszi a cigarettát, vagy nem.
Ruby közben lemászott a nyakamból, és odasomfordált Wilhelmina grófnő vérszolgájához, és kis karmaival falkapaszkodott az ingén.
- Elnézését kérem. Ruby valamiért kedveli a sötét tündék társaságát. Ha zavarja csak fogja meg és tegye le, két három alkalom után megérti a célzást.
Próbáltam szándékosan nem tudomást venni a párhuzamokról. Felöltöttem újra a mosolyt az arcomra és az asztalhoz léptem, ahova Aura már korábban invitált minket, és a vámpírnőre néztem.
- Aura gondolom pompás ebédet intézett számunkra, remélem mindenki éhes.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Miután Dieter mester lezárta a köszöntéseket tulajdon hozzátételével, jó kedvűen - látszatra mindenképp - odalépett az ajándékokhoz, és bontani kezdte őket. Noha késő volt már ugyan, szívesen próbára tettem volna magam azzal, hogy mindent figyelembe véve megpróbálom kitalálni, mit hozott a másik két hölgy ajándékul, de erre talán majd a következő alkalommal sor kerül.
Legelőbb az én csomagom került elő. Bizonyos voltam benne hogy hasznát veszi majd akkor is, ha most még nem is így gondolja, de ahogy sejtettem, rögtön látta ezt ő maga is. Szolid mosoly mellett bólintottam, majd érdeklődve néztem a második csomagot.
Ez hozta a legtöbb meglepetést számomra. Legelőször is, kiderült, hogy ez valamifajta festmény. Innét már tudtam, mielőtt kimondta volna a mester, hogy ez nem Laetitia kisasszony ajándéka - noha említette, hogy ő maga is rajzol, nem tartoztak kellemes társítások hozzá, így biztos voltam benne, hogy nem menne el idáig. Tehát Wilhelmina grófnő művész típus. A piktúra tulajdonképpen nem hitvány, sőt, egészen művészi, ha Dieter mester híresebb karakter lenne, nem lenne sok erőbe egy tisztes mennyiségű váltót kikérni érte.
A második meglepetés volt azonban a nagyobb, méghozzá az, hogy Dieter mester a válasza alapján szintén festő típus. Ha nem lettem volna regulázottabb karakter, nyilván komoly szomorúsággal járt volna, hogy egyedül a jelenlévők közül én nem tudtam festeni vagy rajzolni. Még a végén sorsközösséget kellett volna vállalnom a grófnő sötét tündéjével, azt meg igazán nem akartam. Szóba került egy úgynevezett "Adelin" is, de Wilhelmina grófnő válaszából az is kiderült, hogy az illető halott. Nyilván rokon vagy közös ismerős lehetett, ám abból ítélve, hogy a mester a haláláról sem értesült korábban, nem állhattak nagyon közel.
Laetitia kisasszony ajándéka pedig egészen értékes információkat adott arról, hogy a mester mily' könnyen lefizethető - nem, ez nem egy etikus kifejezés, legyen "motiválható" - lesz a függősége nyomán. Karba tett kézzel mosolyodtam el a sebes bontás legőszintébb megnyilvánulásán. Nos, ez is egy hasznos ajándék volt tulajdonképpen - csak másik vonalról megközelítve. Nem voltam orvosszakértő egyébiránt, de nem tűnt a vadborostyán olyan dolognak, amit jó lenne belélegezni - ami megöl fákat és mindennemű növényzetet, az nem tesz jót az embernek se. A kisasszony megjegyzése megerősítette gondolataim.
A kisasszony familiárisának vonzódása a sötét tündékhez különös volt. Tiszteltem különös preferenciáit.
Laeitita kisasszony mondata egyértelmű volt, így széles mosollyal intettem ismét invitálóan a többieknek is.
- Úgy vélem, még aki nem éhes is, találni fog valamit, amit a szeme megkíván.
Sylph kiválóan kimérten ekkor libbent fel a vállamra, jelezve, hogy az ebéd megérkezett. Szélesre tárták az ajtót, és megérkezett a személyzet, gőzölgő levesestállal, és változatos, vadas sültekkel, köztük pedig a vadmadarakkal, amiket reggel fogattam társaimmal. A kenyér frissen sült volt, és tiszta fehér - ezt kevesen tudhatták, de még a báltermi nagy összejöveteleken is törekes és barna volt. Ha bármely felettesem meglátná ezt, nyilván felelősségre lennének vonva a parasztjaink - de ezt persze óvatosan elintéztem mindent előre, nehogy bántódásuk essen. A nyári gyümölcsökön - tarka alma, apró szemű ártéri szilva és a szárazabb dombokon termett őszibarack - mind tele voltak igazgyöngyként ragyogó vízcseppekkel a friss mosástól. Már jó előre a jégvermekből kért fagyos vízben hűttettem őket. A bor pedig elegáns, hosszú nyakú palackokban érkezett, bár nem terveztem elmondani a többieknek, hogy honnét van, ha csak rá nem kérdeznek.
Az ebéd minden eleme tökéletes volt, ahogyan annak lenni kellett. Mosolyogva bólintottam a felszolgálóknak, akik közben az asztalra helyezték terítéket és az evőeszközöket is. Ezeket a nagyteremből kérettem, mégis csak ezek voltak a legszebbek. A felszolgálószemélyzet egyébként igen jólelkű vámpírokból állt, így hát velük is jóban voltam amennyire csak lehetett. Persze, voltak annyira járatosak ők is, hogy ne mutassanak ebből semmit, de tudom jól, hogy a szimpla bólintásomból leszűrték a hálát is. Miután mindenkinek mertek sárgaborsó levest, ami hajózó őseink kedvelt étele volt - ezt nem rendeltem tőlük, de ránézésből is láttam, hogy kitettek magukért - elhagyták a termet.
- Mindenkinek jó étvágyat! - Mondtam, majd helyet foglaltam, az asztalfő bal kezére eső széken. Dieter mestert az asztalfőhöz invitáltam, hiszen az ünnepelt helye ott volt. Szerettem volna a grófnőt kicsit próbára tenni - rájöttem már, hogy ez kedvelt szokásom az emberek megtréfálásával együtt - így reméltem, hogy hamarabb foglal helyet, mint a kisasszony. Vajon tényleg grófnő, és tudja, hogy hogyan kell helyet foglalnia majd, vagy csak hirtelen szerzett vagyonú új nemes?
Miközben a többiek leültek, Dieter mestert szólítottam meg szolid hangerővel.
- Nos, mester, hogyan érzi magát?


_________________
Adatlap

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Úgy tűnt az ebéd előkészítése Aura kisasszony feladata volt és a terítéken ez meg is mutatkozott. A különböző vadas fogások mintha csak egy királyi vadász legkiválóbb fogásaiból lettek volna összeválogatva - talán így is volt, leszámítva az uralkodói titulust. Helyet foglaltam az invitált asztalfőn és hogy oszlassam a ránk törni készülő kínos csendet együttérzően meghajtottam a fejem Wilhelmina felé.
- Ezt szomorúan hallom. Adelin Wilhelmina nővére. - ... volt. - Még évekkel ezelőtt, amikor a Nachtraben toronyban épültem fel a sebesülésemből találkoztam vele futólag, azóta sajnos nem, de így értem az okát. Mélységes részvétem. - Orvosok között nem volt nehéz halálról beszélni, mert a mindennapi élet részének tekintettük, de biztos voltam benne, hogy a személyesen is érintett kuzinomat feszélyezi a téma, így igyekeztem gyorsan tovább lépni. Ebben valamennyit segített Aura kisasszony kérdése - bár általában gyűlöltem, most kivételesen volt rá válaszom.
- Mint akinek kacérkodnak a hiúságával. Ami igen nagy kihívás, ugyanis sosem rejtettem jól az önérzetemet, még legönsorsrontóbb éveim alatt sem. - mosolyodtam el, közben szórakozottan felvéve egy kristálypoharat és a szolgálók által töltött bort forgattam benne, mint a déli újgazdag ficsúrok. - Néha már egészen úgy hiszem, hogy kijárhat nekem ez a bánásmód, már ha mondhatok ilyen megbotránkoztató dolgokat.
Valami különös késztetés miatt úgy éreztem, hogy beszélgetést kellett kezdeményeznem minden résztvevővel, azonban mintha minden fonalat elvágtak volna. Nem akartam olyan ócska dolgokról csevegni, mint az időjárás vagy a jelenlévők egészsége - ez utóbbit legtöbbjükről egyetlen szempillantással meg tudtam állapítani. A mély témák azonban nem fedték le a társaság egészét - Wilhelminával nem tudtam a származásom rejtélyét illetően beszélni, Laetitia kisasszonyt nem vonhattam be az Aurával elindított terveimbe, és kuzinomon kívül senki nem értékelte volna a Maidstein-i vagy Heimsroth-i anekdotákat.
- Azért örömmel látom, hogy sikerült átvészelned a három napos sötétséget. - fordultam Wilhelmina felé. - Nagy kihívás volt?


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

XIII. Sixtus

XIII. Sixtus
Design manager
Design manager
Ez egy rendkívül ígéretes szál lett volna, nagyon sajnálom, hogy meg kellett szakadnia. A játékot lezárom, jutalmatok 100 TP.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.