Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz) …

Comments: 4

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

- Hogy szólítsuk? - hangzott a mogorva kérdés.
- Golbert.
- Tud olvasni?
- Futólag. Csak a hosszú mondatokat nem értem.
- Ért valamihez?
- Az előző faluban péklegény voltam. Mindig azt mondták, bőven van sütnivalóm.
- Fegyverhez ért?
- A kenyérvágókés annak számít?
- Nem érdekes...nyelvet beszél?
- Néhány ital nevet tündéül. De sötét tündék közt gond nélkül megértetem magam.
- Ide írja... - nyögött nagyot a hivatalnok, ahogy két papírlapot adott át, az egyiken Golbert válaszaival, a másikon egy névsorral. Az igencsak veszedelmes képű, félszemű, csálé fogú idegen óvatosan szemügyre vette a névsort. A lapon eddig egy név, egy hatalmas "X", egy tengerészcsomó rajza és egy apró, vágott lyuk díszelgett. A Golbertnek szólítandó illető négy betűt írd oda, "Tsch". Elvégre ez volt a leghosszabb betű, így úrias hatást keltett.




Északi hivatásos: Az új erőd felépítéséhez természetesen kevés a harcias lelkesedés és a kalandvágy. A királyság mindenhonnan toboroz a munkások mellé kísérőket. Zsoldosok, papok, szerzetesek, térképészek, kereskedők, iparosok és persze temérdek katona utazik a jeges pusztára, hogy a szerkezetet mozgásban tartsák. A Királyi Palota és a Katedrális is odaküldi a maga embereit, ki parancsra, ki önként útra kelve, remélve, hogy minél hamarabb nevezhetik a még csak pár fölhányásnak tartott erődöd telepnek.

Északi önkéntes: A földönfutók, számkivetettek, nincstelenek és persze haramiák hada vágott neki a Finsterwalddal párhuzamosan futó nagy országútnak, mely mentén nem is olyan messze, Nordenburgnál várják a lelkes jelentkezőket az erőd igazgatói. A hosszú sorban pár fontos dolgot kérdeznek csak meg mindenkitől, ami esetleg fent a tundrán jól jöhet, de nem sokat firtatják senki származását.


Déli hivatásos: Hellenburgban egyre nagyobb a nyüzsgés, amióta híre ment északi testvéreik új tundrai erődjének. Mindenki arról beszél, a Déli királyság porig akarja égetni az egész kócerájt, hogy aztán az olvadt hólé Carolusburgot árassza el. És nem is olyan sokkal rá valóban úgy tűnik, hogy a hellenburgi sereg embereket keres "felderítői" feladatokra. Kit behívnak, kit felkeresnek, ki magától jelentkezik a feladatra, de már mindenhol azt suttogják, a déliek hadsereget akarnak küldeni a jeges pusztára.

Déli önkéntes: A kincsek, dicsőség, no meg persze a menedék ígérete nem csak a folyótól északra terülő vidéket babonázzák meg. Rengetegen határozzák el, hogy útnak indulnak, átszöknek a határon, s a jeges puszta felé veszik az irányt, hogy megcsinálják a szerencséjüket. Halászhajók, karavánok legénysége duzzad hirtelen sokszorosára, ahogy megindulnak a déli puszta nincstelenjei a fagyos északra.


//Minden résztvevő válasszon egyet a négy lehetőség közül.. Az első kör tartalmazza, hogyan is jutotta  fülükbe a hír a nagy pusztaföldi erődről, s hogyan készülnek fel az útra. Az északi oldalon játszók köre addig tartson, hogyan jutottak el Nordenburgig, ahol a tömegek gyülekeznek. A délieké pedig addig, hogyan jutottak el valahogy az észak-déli határig, vagy a katonaság hivataláig. Ha bárki úgy érzi, segítségre vagy plusz támpontokra van szüksége, keressen fel.//

Határidő: 2019.08.24.


//Gyors megjegyzés: Ezt elfelejtettem megmelíteni, de az első hozzászólásába mindenki írja le a küldetésre hozott kiegészítő tárgyait, a viselt páncélját, valamint az össze passzív képességét!!!//



A hozzászólást Lothar von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 21, 2019 6:37 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése
Sangrianus püspök úgy látszik elégedett volt velem, mert az egyik lovagon keresztül újabb küldetésre jelölt ki, mégpedig az Északi pusztaföldre indított egyik inkvizítort kell elkísérnem. Aztán ahogy jobban belegondoltam elbizonytalanodtam.....biztos, hogy ezért választott, vagy talán még sem volt annyira elégedett......?
Végül is gondolatban megvontam a vállam, mindegy is, mivel engem már amúgy is lázba hoztak a hírek, amik eljutottak hozzánk: ismeretlen föld, felfedezésre váró csodák és biztos, hogy lesznek még fura dolgok, amik igazán nekem valók.
A rendfőnök által megadott napon, - megszokott, kissé kopott, de strapabíró utazóruhámat felöltve és még jó sok meleg holmit pakolva a tábori körülményekre kialakított felszerelésem mellé, - gondolataimba mélyedve ballagtam felfelé a lépcsőn Augustinus rendfőnök irodájához, ahol találkoznom kell a kísérendő inkvizítorral. Régen jártam erre és megrohantak az emlékek.
Láttam magam dacos mogorvaságba öltözött fiúként, aki a megrovására várt a felügyelő tanár dühös markában, láttam magam felhevült, lelkes tekintettel Norven atya mellett, büszke tekintetű kamaszként, amikor önálló feladatot adott nekem és dühös, csalódott jelenkori énemet, amikor elbocsátottak. Nehéz lett a szívem, de aztán erőt vettem magamon és nekivágtam az maradék kis távnak.
Az utolsó folyosóra fordultam, amikor női hangot hallottam, aztán már meg is láttam az éppen az előbb magam elé képzelt helyiségből kilépő fiatal lányt. Talán egy tanítvány lehetett.
- Dícsértessék! Bocsáss meg, de itt van találkozom egy inkvizítorral, akinek a kíséretére rendeltek. Nem tudod hol találom? - szólítottam meg megörülve, hogy talán megúszom a püspökkel való találkozást.
- Jozef lovag, ha nem tévedek - fordult felém láthatóan meglepetten.
Hupsz! Fürkésző tekintettel álltam meg előtte és néztem a lány szemébe, mert nem emlékeztem, hogy találkoztunk volna már, habár, ha jól vettem ki szavait, ő sem volt teljesen biztos a dolgában.
- Igen. - bólintottam. - Jozef Strandgut vagyok, bár még csak lovagtanonc. - igazítottam ki kissé elpirulva, ami annyit eredményezett egy külső szemlélő számára, hogy sötétebb színezetet kapott a bőr az arcomon. - Ismerjük egymást? - tapogatóztam. - Te is nivícius vagy az atyáknál?
A lány elnevette magát.
- Kezdőnek ugyan kezdő vagyok a szakmában, de már nem novícius. Szerencsénk van, én is pont téged kerestelek. Robin Holzer vagyok, nemrég felszentelt inkvizitor, és a következő hetekben közösen fogunk az északi pusztaföldön szolgálni, ha jól értesültem - mosolyodott el.
Én meg kínomban elvigyorodtam, de végül is még mindig jobb volt fiatalabbnak titulálnom, mint idősebbnek, ha jól ismerem a női lelkületet.
- Bocsásd meg nekem, hogy elvétettem a titulusodat, Robin inkvizítor. - hajtottam meg a fejem felé bocsánatkérő nagy szemekkel ránézve, ez eddig a lányoknál mindig bejött. - Igen, engem rendeltek.....ezek szerint melléd. Elkészültél? Az én holmim az istállónál hagytam. - fecsegtem, hogy a zavarom elmúljon. - Meleg ruhát minden esetre pakolj. - javasoltam.
- Hagyd csak a formaságokat. A társad leszek, nem a felettesed. - - most én okoztam zavart nála. - A legszükségesebbek megvannak, úgyhogy félórán belül akár indulhatunk is - bólintott és láthatóan felvidítottam a szószátyárságommal.
- Rendben ....khmm..., akkor hogyan szólítsalak? Robin inkvizítor, Robin nővér? Vagy a Holzer-t használjam? - kíváncsiskodtam és nagyon örültem, hogy nem Johannes kaptam, mert valamiért engem vele vert a Jó Isten. Ráadásul az atya nem is volt ilyen csinos....már amennyit láttam a lányból a nyakig záródó, alaktalan ruha miatt.
- Elég lesz a Robin - zárta rövidre a bizonytalankodásomat. - Én szólíthatlak Jozefnek? - kérdezte.
- Természetesen, másra nem is hallgatok. - vidultam fel. - Akkor fél óra múlva várlak a lovaknál. Van lovad, vagy nyergeltessek egy strapabírót? - kérdeztem még félig már úton.
- Erről még nem gondoskodtam, megköszönném ha megtennéd - örült meg a felajánlásomnak.
Csak bólintottam, jelezve, hogy rám bízhatja és szokásomhoz híven, nagy lendülettel lerobogtam a lépcsőkön. Sosem tanultam meg méltóságteljesen vonulni rajtuk, akármennyi penitenciát is róttak ki rám érte. Most meg már úgy sem számít, nem igaz?
- Kinek a tanítványa voltál? - kérdezem aztán, mikor már a kapu felé poroszkálunk, mert ezt már az elején meg kellett volna kérdeznem, mielőtt elkötelezem magam.
~ Csak ne Johannes püspök atya legyen! csak ne Johannes legyen az! ~ fohászkodtam magamban.
- A szemináriumban nem volt egy személy, ott sokan tanítottak. - nézett rám kissé értetlenül. - Most éppen Matheus Zalash atya szárnya alatt tanulok bele a hivatásom gyakorlati oldalába - adta meg a választ, ami nagy követ gördített le a szívemről. - Te ha igazak a pletykák, Institoris püspök szárnya alatt nevelkedtél? - kérdezett vissza.
Nem tudtam, hogy a Máglyáshoz csatlakozott, mert igyekeztem távol tartani magam, hiszen sok fájó és szomorú emlékem fűzött ide, ráadásul Norven atyám sem volt már régóta a falak között, ezért aztán nem érdeklődtem az itteni dolgok után, és jönni is csak akkor jöttem ha muszáj volt. De minden esetre láthatott egy megkönnyebbülést, ha figyelt, mert bár Mattheus atya sem szeretett engem, nem vett boszorkányüldözés alá sem.
- Igen, Norven atya a fogadott apám, de most egy hosszú küldetésen van sajnos, már rég láttam, remélem nem keveredett semmi bajba. - válaszoltam.
- Hallottam, hogy régóta távol van, de az Úr biztosan óvja az övéit - mondta kedvesen. - Irigylésre méltó, hogy bár ilyen fiatal vagy még, máris rengeteg nagy dolgot láttál, és tettél. A püspök úr biztosan büszke rád, ha értesül minderről! - tette hozzá még biztatóan.
~ Nem esem a büszkeség bűnébe....nem esem a büszkeség bűnébe.... ~ mantráztam magamban, de "sajnos" nagyon is jól esett, hogy ilyesmit mondott.
- Én is remélem, hogy az lesz majd, ha találkozunk.... - sóhajtottam vágyakozva, de el is szomorodtam, hiszen haraggal váltunk el, nem tudtam mit gondolt rólam azóta. - És te sokat tanulsz az atyától? - nem akartam elmondani neki, hogy elég sok furcsaságot hallottam már róla és engem sem kedvelt, vagyis nem csak engem, hanem úgy általában a kormosokat, vagy más fajokat.
- Az inkvizítor munkájának egy oldaláról rengeteget. - simított végig a tarkóján és szinte éreztem a szavaiban az óvatosságot - más oldaláról Tertullius püspök látott el hasznos tanácsokkal... - tette hozzá.
~ Puff neki! És mégis csak előkerül a szerényből a mumus:  Johannes! ~
- Ááááá! Értem! - nyögtem ki végül. - Hans atya elég.......sokoldalú személyiség.... - próbáltam diplomatikus lenni. - De azért csak légy óvatos a jótanácsokkal, nem biztos, hogy mind.....hasznos.
- Ha a sokoldalú alatt a kétszínűséget érted - nevetett fel váratlanul Robin. - teljesen igazad van.
Nagy kő esett le a szívemről, amikor meghallottam a reagálását, a nevetését. Nem lett volna könnyű út, ha végig meg kellett volna válogatnom mit mondok neki és mit nem.
- Szóval már kiismerted. - vigyorodtam el én is.
- Az Úr kegyelméből, azt hiszem - bólintott még mindig vidáman.
- Akkor üdv a csapatban! - nevettem el magam és előre böktem, mert már kiértünk a falakon túlra. - Egy kis vágta?
Tintapaca már jó ideje nem szabadult ki, így örültem volna egy kis kergetőzésnek vele együtt.
- Naná, de csak óvatosan, ne strapáljuk le nagyon a lovakat.
Igen! Jóban leszünk mi, úgy véltem. Nem kedvelte Johannest, szeretett lovagolni, nem volt felvágós! Reméltem másban is jól kijövünk majd, hiszen jó sok időt fogunk együtt tölteni. Egyelőre Nordenburgig, nem volt gondunk, minden rendben ment.

Kiegészítők, felszerelések:
Spoiler:
Név: Rövidkard (vagy simán kard)
Leírás: Egyszerű, egyenes pengéjű, harminc centiméternél hosszabb, de hatvan centiméternél nem hosszabb pengéjű, egy vagy kétélű közelharci fegyver. Harcosok és gyorsabban mozgó egységek kedvelt fegyvere.

Név: Egyélű vadászkés
Típus: Fegyver
Leírás: Egy íves, egyetlen éllel rendelkező 30 centiméteres kés, mely bár nem dobható, s emellett kevésbé praktikus mint egy átlagos tőr, jóval strapabíróbb, s élesebb is. Jól használható precíz műveletekhez, mint például az állatok nyúzása, vagy éppen elsősegély.

Név: Sol fidei
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy ezüsttel futtatott fehérarany feszület, amely a vámpírok talizmánjaihoz hasonló, ám szent. Viselése közben nem hat Jozefre a sötét elfek nappal érzett levertsége és lassúsága.

Név: Adaequationis (Megfelelés)
Leírás: Egy, a kiemelkedő novíciusok számára készített áldott, nyakban hordható feszület, mely segíti a fókuszálást, a reflexeket valamint a varázserő visszatöltődését abban az esetben, ha viselője azzal a szándékkal cselekszik, hogy elöljárójának megfeleljen.

Név: Crucifix Aurum
Ár: 700 váltó
Típus: Kiegészítő
Leírás: A Finsterblut vámpírok amalgám nyakékéből újrakovácsolt apró feszülettel ellátott kis imalánc, aminek viselése pont hogy jobb kedvűvé és kevésbé fáradttá teszi az illetőt napfényben.

Név: Forró sóhaj
Leírás: Egy apró, kerekded fehér kő, ahhoz hasonló amelyből az angyalromok állnak. Kalandonként egyszer ha bármilyen kőzethez érinted fél perc erejéig megjelenik előtted Anaiel, akitől ez idő alatt kérdezhetsz. Hogy az angyalárnyék miként válaszol a mesélőtől függ. (Megjegyzés: Az általam vezetett küdletéseken tudom ígérni, hogy történik valami, a többiek dönthetnek úgy hogy az angyal morcos és nem is felel a hívásodra.)

Név: Az angyal ölelése
Leírás: Egy toll Jerobeam szárnyaiból, amelyet ha valaki a szívéhez szorít egy egyeztetés idejére immunis lesz minden természetes tűzre.

Név: Stellenweise
Típus: -
Leírás: A Nachtraben családfő ajándéka, egy egy ember befogadására képes mágikus kör. Használatához nem kell mágusnak lenni, a karakterek természetes mágikus tere elég, hogy aktiválja. A kör összesen három alkalommal képes a karaktert egy általa már látott helyre teleportálni egy másodperc előkészítési idő után. A harmadik használat után a kör elhalványodik majd teljesen eltűnik.

Név: Távközlő rúna
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy ötször öt centis fémlapocska, amibe a Friedrichsein-i fogadóban használt rúnát öntötték arannyal a helyi démonok. A rúna képes csatornaként funckionálni bármilyen mágia számára, a tulajdonosa képes úgy varázsolni, mintha a rúna helyén állna.A mágiát nem lemásolja, csupán átveszi, így nem használható varázslat egyszerre a rúnán keresztül és a használóból is.
Kritérium: -

Név: Pókselyem ing
Leírás: A mélységben fellelt pókselyem, és fura üreges selyem felhasználásával készült ing. Ez az ing, naponta háromszor képes elnyelni bűbáj típusú képességeket. Az elnyelt varázserő az egy nap lejártáig kering az ingben, annak egy halvány kékes fényeffektust adva.

Személyes passzív:
A verés áldása?!
Leírás:  „Aki kíméli botját, gyűlöli fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti(Példa 13,24)." Pokoli módon utáltad amikor bucivá verték a fejedet, ez nem is meglepő persze. Amit akkor még nem tudhattál, hogy a karakternek ez igenis jót tett, s most így a nagybetűs életbe lépve mindig kicsit jobban fogja bírni a fájdalmat és a sebesüléseket mint az átlagos kalandor. Te biza akkor is fel fogsz állni, amikor a többiek már a földön hevernek!

5-ös szint, titulusa Diakonus
Név: Személyes passzív: Stigma
Leírás: Jozef, bár alapvetően papnak tanult sokféle fegyver megfordult a kezében és azokat makacsul lóbálta elöljárói ellenvetését figyelmen kívül hagyva. Ezért az évek során képessé vált képességeit (a támadó és segítő képességeket egyaránt) a fegyverét használva megidézni egy-egy támadó mozdulattal (pl suhintással), különleges hatást érve el. Az ilyen módon kivitelezett támadások egy stigmát, vagy szent jelet hagynak a célponton, amelynek testét öt után szent erő járja át. Ennek hatására a célpontot érő következő szent képesség ereje kétszeres hatást fejt ki, értve ezt a segítő és támadó varázslatokra is. A stigmák egyenként öt percig maradnak fent, amint az öt összegyűlik eltűnnek. A fegyverrel kivitelezett varázslatokhoz is szükség van nyitott Bibliára, valamint ha a mozdulatot megakadályozzák a varázslat sem jön létre.



A hozzászólást Jozef Strandgut összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 22, 2019 8:21 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vyrath

Vyrath
Kísértő
Kísértő
A szemeim lassan nyíltak ki és a sötét lassan oszlani kezdett a szemem előtt, mintha valaki felzavart volna egy korommal teli képet. Először csak a havat láttam a fák ágain meg a köveken, utána a szekéralját alkotó deszkákat. Összevont szemöldökkel néztem le a csuklómra, ami természetesen megint össze volt kötözve. Csakis északon lehettem.
- Hé, te! Végre felébredtél! – szólított meg valaki így bosszúsan felemeltem a fejem. Velem szemben egy férfi ült, látszólag tipikus északi ember, piszkosszőke, fonatokba rendezett hajjal. – Te próbáltál átlógni a határon. Aztán belefutottál abba az egyházi rajtaütésbe, pont, mint mi. Meg ez a tolvaj. – bökött az állával a jobbja felé, így arra néztem. Ha le kellett volna írnom egy tipikus nincstelen alakot, aki a hagymát is lopja, pontosan a mellette ülő, barna hajú ágrólszakadtat írtam volna le. Még a képe is koszos volt, hogy szinte ki sem látszottak a szemei.
- Csesszétek meg, déliek. Míg nem kezdődött újra a háború az egyház kedves volt meg lusta. Ha nem ellenőrzik a határokat mire észreveszik, hogy elloptam a lovat már félúton jártam volna Hellenburg felé. Te! – fordult felém, mintha társra talált volna. – Te meg én, nekünk nem kellene itt lennünk. Az egyház a délieket akarja.
- Ezt mégis honnan veszed? – horkantam fel, miközben szánalmas kísérletet tettem, hogy kényelmesen helyezkedjek el a kemény deszkákon.
- Mindegy is. Mi már mind testvérek lettünk, amikor megkötöztek, tolvaj. - vigyorodott el gúnyosan a szőke. A kocsit vezető, keresztespáncélos férfi ekkor ingerülten mordult fel.
- Nem fognátok be?
Erre mindketten megszeppentek egy kicsit, de nem sokáig. A lótolvaj tekintete a negyedik, felpeckelt szájú alak felé fordult és koszos szemöldöke érdeklődve szaladt fel.
- Vele meg mi van?
- Vigyázz a szádra! - csattant fel a szőke alak, amire érdeklődve hajoltam közelebb. - Wulfrich von Sturmmantelhez beszélsz, Einburg prédikátorához!
Halkan felkuncogtam.
- Tehát bekötözték a száját, mert túl sokat beszélt. Értem én, ismerős a helyzet.
- Egy Einburgi prédikátor? De ha őt elfogták… - ráncolta össze a homlokát a tolvaj, aztán mintha elsápadt volna, ami kiemelkedő teljesítmény volt annyi piszok alatt. - Mégis hová visznek minket?
- Nem tudom… - vallotta be őszintén, de teljesen feleslegesen a szőke. - De a mennyország vár ránk.
- Persze, rátok. - horkantam fel gúnyosan. A barna hajú tolvaj motyogni kezdett, mint aki az őrület határán táncol, így ösztönösen hátrébb húzódtam tőle.
- Ez nem lehet. Ez nem történhet meg.
- Hé! Honnan jöttél, lótolvaj? - szakította félbe a szőke, amire az csak csúnyán nézett rá.
- Miért érdekel?
- Egy igaz Veroniai utolsó gondolata az otthona. - vont vállat, mire a koszos tolvaj csak lehorgasztotta a fejét.
- Heimsroth. Heimsrothból jöttem.
A beszélgetés egy ideig elhalt, míg az egyik nagyobb szikla mögött az út be nem kanyarodott egy egészen nagy városba vezető útra. Most vettem csak észre, hogy nem mi voltunk az egyedüli szerencsétlenek, legalább még három hasonló szekér tartott arra. Persze mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy rájöjjön, hová is sodort minket az élet. Végül a szőke ismerte fel leghamarabb a várost.
- Ez Nordenburg. Régen volt itt egy lány, akinek tettem a szépet…
Szemforgatva hátradöntöttem a fejem, mielőtt tovább kellett volna hallgatnom a szerelmi történet pikáns részleteit, helyette inkább a magában imákat motyogó tolvaj felé fordultam. Még az is jobb elfoglaltságnak tűnt. Valamit kiabáltak előttünk egymásnak a tisztek, aztán a város kapuja felgördült, mi pedig bezötyögtünk és mind megálltunk egy sarokban.
- Mi… miért állunk meg? - nézett szét kétségbeesetten a tolvaj, mire a szőke felállt és megropogtatta a vállát.
- Szerinted? Megérkeztünk.
Őszintén hármuk közül ő volt a legszimpatikusabb, így követtem és leugrottam a szekérről, csúnyán nézve minden északi majomra, akik körbeálltak.
- Csak egyesével! Aki a nevét hallja, lépjen előre! - harsogta egy kereszteslovag, mire a szőke sóhajtott.
- Egyháziak meg a listáik…
Nem várattak minket sokáig, ez biztos volt. A város, ezek szerint Nordenburg egész népessége kicsődült, hogy megnézze az új jövevényeket, de mintha még ehhez képest is aránytalanul sokan lettek volna. Biztos voltam benne, hogy valami volt itt, amiről lemaradtam.
- Wulfrich von Sturmmantel, Einburgi prédikátor. Ralf Upferholz. - kezdte a felsorolást a keresztes, mire a felpeckelt szájú alak előrelépett. Kíváncsi voltam valójában miért kellett befogniuk a száját.
- Egy öröm volt, Wulfrich tiszteletes. - biccentett a szőke, aztán a következő nevet hallva megdöntötte felém is a fejét és továbblépett.
- Lars von Heimsroth. - szólalt meg megint a lovag, mire a lótolvaj megremegett.
- Ez csak egy félreértés! Én nem voltam velük! Mondjátok meg nekik! - nézett kérlelően ránk, de láthatóan senki nem igyekezett. A pánik hirtelen váltott elhatározássá az arcán, aztán egy pillanat alatt futásnak eredt. - Engem nem végeztettek ki!
Hirtelen puskadörrenés rázta meg Nordenburg levegőjét, a férfi pedig holtan esett össze. Úgy tűnt azért kellett neki a ló, mert menekülni nem tudott. Sóhajtottam, aztán szembefordultam a keresztessel, aki a neveket olvasta, elégedetten vizsgálva az egyértelmű zavarát. Magától értetődő volt, hogy nem vagyok rajta a listán.
- Ki… vagy te? - vonta össze a szemöldökét. - Egy sötét tünde az itt maradtak közül?
- Az. - vágtam rá gyorsan. Ha bevallottam volna, hogy démon vagyok rövid úton lelőttek volna engem is ott helyben.
- És mi a neved?
A francba! Milyen neveik szoktak lenni a köderdeieknek?
- A nevem… Chris… Nightwolf. - dobáltam össze a szavakat, amik rémlettek tündéül, amire a tiszt csak felvonta a szemöldökét.
- Hát jól van. Na ide figyeljen mindenki! - kiáltott fel, aztán fel-alá kezdett járkálni előttünk. - Ti itt mind halálsoron vagytok és a kivégzés felé tudtok csak rohanni, mint a barátotok az előbb. Meghalni pedig szar dolog, higgyétek el. Azonban a korona és az egyház úgy döntött, hogy ad nektek még egy esélyt. Én nem tenném a helyükben, szerintem szart sem értek, de hát nem én hozom a döntéseket.
- Sajnálatos! - szúrtam közbe, amire természetesen gyomron vágtak.
- Amit akarok mondani, ha ilyen mókamesterek nem szakítanak félbe az az, hogy van még egy utolsó esélyetek. Innen északra, a jeges semmi közepén épül egy erőd, ahol minden kézre szükség van. Aki odamegy és segít kivájni a földből mindent, ami értékes az egyrészt megtarthatja, amit ott összeharácsol, másrészt amnesztiát kap minden bűn alól.
Szívesen próbára tettem volna ezt a feltételt a ténnyel, hogy démon vagyok, de nem akartam még egy gyomrost kapni. Majd ha már úgy tudtam megalázni, hogy nem ért érte büntetés.
- Tehát röviden: ti, áruló kutyák és semmire sem való haramiák vagy itt fogtok lógni a nyakatoknál fogva, vagy mentek havat túrni. Aki az előbbit akarja lépjen előre!
Természetesen senki nem mozdult, csak én sóhajtottam megint. Úgy sem voltam még olyan helyen, ahol a tököm is lefagy. Mindent el kellett kezdeni egyszer.

Kiegészítők és Passzívok:

Személyes passzív: Morális mérleg
Leírás: Vyrath frissen éledt démonként az alap démoni tulajdonságokon túl még nem rendelkezik kiforrott személyiséggel. A karakter fejlődéséhez egy morális mérleg járul hozzá, erősíti vagy gyengíti egyes tulajdonságait attól függően, hogy a cselekedet morálisan jó, vagy elítélendő. Ha a mesélő úgy ítéli meg, hogy a karakter morális mérlege a jó oldalra billent, akkor Vyrath védelmi és gyógyulási statisztikái megkétszereződnek 5 kör erejéig, de a támadási ereje és sebessége megfeleződik, ha pedig rossz oldalra, akkor a védelme és a gyógyulási képességei feleződik meg, míg a támadási ereje és sebessége kétszereződik meg 5 körre. Miután az erősítés lejár, egy körnek el kell telnie, mielőtt egy morális döntése újból hatást fejt ki rá.

Név: Kathrielle karkötője
Típus: Kiegészítő
Leírás: Kathrielle egy fűből és ágakból fonott karkötőt készített neked, átitatva a druidák mágiájával. A karkötő küldetésenként egyszer képes begyógyítani Vyrathon egy könnyű-, vagy közepes sérülést teljesen heg- és fájdalommentesen. Kizárólag rajtad működik, mindenki máson egy egyszerű kis ékszer csupán.

Meteorit dárda, acélpajzs, bőrvért


_________________
"I am the eye of the storm
Inside I am silent and strong
Just waiting for the right moment to strike
Coiled like a cobra coming to life"
Felhasználó profiljának megtekintése

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Amióta a faluból visszatértem, Viktória nem volt rest. Folyton sürgött- forgott, főleg a konyhában, mert olyan ételeket akart etetni velem, amelyek tele vannak csupa gyógyerővel. Én jómagam a húshoz szoktam és egy kevéske zöldséghez, de e most megfordult. Néha azért ehettem rendesen is. Így teltek a napok, jó magam dolgoztam és végre elkészítettem a láncingemet, hogy kényelmen tudjam hordani a vértem. Jól állt, de valami hiányzott. Valahonnan fejem mélyének bugyraiból egy zöld rövidnadrág bújt elő, nagyot derültem rajta, de végül maradtam a réginél. Sajnos viszont sok megrendelés jött így rengetet kellett dolgoznom.

Ahogyan a vasat ütöttem egy, észrevettem, hogy egy sovány ember fiúcska áll a műhelyem előtt. Lelkesen és tágra nyitott szemekkel figyelte, azt, ahogyan dolgozom. Nem értettem mit akar, ezért rászóltam:

- Hé! Hát te mit nézel? Vigyázz a végén kiesnek a szemeid. Na menj dolgodra, mert most nem érek rá. – Vetettem neki oda, de ő nem tágított, hanem úgy érezte megvan kontaktus ezért beljebb lépett és neki kezdett mondandójának:
- Hát… Én… Abból a faluból vagyok, amit megtetszett védeni. Nos híreket hoztam az északi határról, hogy mindenhonnan keresnek embereket és valami amnéziát hirdetnek. É-északon. Messze a pusztaföldre. Valami hó kotrás vagy ilyesmi… meg valami kincseket emlegettek. Nem nagyon kérdeztem utána, jöttem ahogyan csak tudtam – picit megnyugodott és tekintete normálissá vált.
- Tegezz nyugodtan. Gondolom amnesztiát. – javítottam ki.
- Igen, igen azt! Bizony! – bólogatott. – Esetleg egy kis jutalmat kaphatok? – elmosolyodtam és megsimogattam a fejét. Zsíros hajába a tetvek bele voltak ragadva, de nem bántottam meg.
- Menj, a kapuhoz én magam összeszedem a holmimat, aztán induljunk vissza. Tessék – adtam neki egy kis pénzt – vegyél magadnak enni, meg egy kis csecsebecsét. – azzal el is rohant. Én magam a kovácstűzbe tartottam a kezem, de nem úgy, hogy meg is égessem.

Kicsit hitetlenkedtem a szavába, mivel, hogy ilyen lehetőség ilyen könnyen nem hull csak úgy az ember ölébe. Megkérdeztem Philippet és Viktóriát, akik azt mondták, hogy érdemes utána járni, igaz is lehet és úgy sem fognak megölni a határnál. Vagy csak nagy veszteségek árán.

Nap-nap után töprengtünk, hogy hogyan is lehetne ezt megtudni, de amikor meghallottuk, hogy mások is erről sugdolóznak, úgy döntöttem, hogy elmegyek.

Összeszedtem a felszerelésemet. Magammal viszem a pörölyömet, illetve a kis kalapácsomat, amelyet örököltem, hátha kell majd valamire. Magamra öltöttem a láncingemet és a vértemet. Néhány ruhát és egy szütyő dohány füvet összekészítettem. Szóltam Viktóriának is, aki hozta a tőrét és a köpenyét. Amikor készen álltunk a fiú vezetésével elindultunk.

A fiú lába teljesen ki volt sebesedve és gyalog kívánt haza térni, de én szekeret béreltem. Többször át kellett szállnunk, de kicsit több mint egy hét alatt már ott is voltunk. Út közben rengeteget bámészkodott a gyermek és jól megnézett minden állatot, este pedig jó ízűen evett és játszott a tűz körül. Olyan érzések fogtak el, amelyek még nem voltak számomra elérhetőek még is rám törtek, mint egy vízesés. Viktória is hasonlóan érzett, kicsit felszabadult és mesélt szép tájakról. Olyanok voltunk, mint egy család. Én mint az apuka, Viktória az anyuka, a kisfiú pedig mint a közös gyerekünk. A fiú alig tíz esztendős lehetett, mindent úgy vizsgált, mintha most látná először. A gyümölcsök, húsok és zöldségek íze, néhány állat és vad, néhány fa, a patak csobogása, a forrásvíz, mind számára viszonylag új dolgok voltak. A faluban elváltak útjaink, de nagyon reménykedtünk benne, hogy még viszont látjuk egymást. Könnyek között búcsúzott el. Viktória is elhullajtott egy könnycseppet, ami igazán ritka egy látvány. Sosem láttam még meghatódva.

Szépen lassan a határ felé igyekeztünk, talán már valahol a közelben lehetett. Elég lepusztult volt a környezet, de a természet igyekezett visszahódítani a területet. Most nem szekér, hanem a lábunk vitt minket. Beesteledett és egész nap gyalogoltunk és fáradhatatlanul a tájban gyönyörködtünk, lepihentünk. Az este tele volt állatokkal, amik alig hagytak nekünk egy kis pihenőt, de nem haragudtunk rájuk, hiszen mi zavartuk meg az ő területüket. A másik rettegett dolog az élőholtak voltak, de valami Isteni akarat folytán nem találkoztunk semmilyen ellenséggel. Egy kis kőrakás alatt húztuk meg magunkat, valamikor róka lyuk lehetett, aztán fedezék, most pedig egy kis fedél a fejünk felé.

Amikor a nap végre felmászott a hegyeken az égre, elérkezett a pillanat, amit vártunk. Jó magam a pénzünket a legjobb helyre rejtettem, ahol reméltem, nem keresgélik. Eljátszottam a gondolattal, hogy a pörölyömet elveszik, de arra gondoltam, ha kimagyarázni nem tudom magamat, talán adnak egy másikat. Új helyek és új emberek, ráadásul nem voltak jó hírűek az északiak a más fajúakkal való vendégszeretetükről. Miután elfogyasztottuk reggelinket, tovább is álltunk. A terv az volt, hogy amint elérjük a határt, bekopogunk, de egy váratlan dolog került elénk. Oly gyönyörű volt az előttünk elterülő folyó, ahogyan bele vájta magát a földbe, csak úgy fodrozódott a köveken és gyönyörűen habzott. Olyan volt, mint egy festmény, vagy egy díszelem Nebelturm falán. Meg is fürödtünk benne, de a vize jó hideg volt, ezért hamar megszáritkoztunk és felöltöztünk. Egy utolsó pillantást vetettünk a folyóra és indultunk tovább...

Képességek és tárgyak:


Név: Mellvért
Típus: Vért (nehéz)
Leírás:  Egy fémből készült a törzset védő páncél. Vágások ellen effektív, azonban nagy súlya van.
Kritérium: -

Név: Pöröly
Típus: Kétkezes
Leírás:  A csatakalapács kétkezes változata, hosszú markolatra erősített, sokszor olyan súlyos fejjel. Nagy erejű harcosok körében közkedvelt fegyver.
Kritérium: -

Név: Örökség
Típus: Kiegészítő
Leírás: A halottak minden hozzájuk közel álló élőre szoktak hagyni valamit, kisebb-nagyobb apróságokat, emlékezetes tárgyakat. A barátod rád is hagyott valamit: egy különleges, meglepően apró kalapácsot, ami annál nagyobb mágiát rejt magában. Amennyiben Johann ezt a kalapácsot valamilyen fémhez érinti és képes 3 másodpercig (1 kör) rajta tartani (úgy, hogy közben Johann is fogja és koncentrál) utána az adott fém engedelmeskedni fog Johannak, és úgy képes formálni azt a Nebelturm, a puszta akaratával mintha agyag lenne, 5 teljes percig (kb. 6 kör). Vonatkozik megmunkált fémekre, ötvözetekre, de nyers ércekre nem. Használat után 1 napig pihentetni kell a tárgyat.

Név: Láncing
Alapanyag: lánc(3), fém
Tanulás: 250 váltó
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy láncszemek egymásba fűzéséből kialakított páncél, melyet fém páncélok és köpenyek alá, illetve bőrpáncélok alá vagy fölé is fel lehet venni. Növeli a védelmet, de ezzel arányosan lassítja viselőjét.
Kritérium: -

Képeeségek


Képességek

(Út: Az Iparos Útja)

Kovács

Mód: Egyszerű
Tanulás: - (Aki fegyverkovácsolást tanul, ezzel kezd)
Árnövekedés a kész fegyverben: 100 váltó
Leírás: A legalapvetőbb mód, az így készült fegyver teljesen a hatékonyságot helyezi előtérbe, mellőzve a díszítéseket és az esztétikát. ennek ellenére az így készült fegyverek tökéletesen használhatóak, csupán díszfogadásra nem épp megfelelő viseletek.

Passzív:

Személyes passzív: Kollekció
Típus: Passzív
Erősség: -
Leírás: Johann életét arra tette fel, hogy kovácsművészetében mindenkit túlszárnyaljon, és mi más szolgáltatna erre jobb alapot, mint az elődök nagy művei? Ezzel a passzívval Johann képes bármilyen fegyvernek és páncélnak elkészíteni a pontos másolatát annak minden mágikus és nem mágikus tulajdonságával egyetemben, amennyiben saját szemével látta az eredetit (valamilyen canon IC játékban). Amennyiben szeretne valamit lemásolni keresse fel bármelyik mesélőt, akitől megkapja a pontos receptet. (Igen. Ha megtalálod Azrael kardját le fogod tudni másolni.)

Faji:

Név: Vérszívás
Szint: 1.
Ár: A vámpírok kezdéskor megtanulják.
Típus: -
Leírás: A vámpírok alapképessége, valamilyen fő artériából lehetséges, és hozzá kell férni, hogy kivitelezhető legyen. Ha sikeres, az ellenfél vérveszteség miatt jelentősen gyengébben fog harcolni, a vámpírnak pedig varázserőt tölt. Egy szívással 1 mágiapontnak megfelelő varázserőt lehet visszanyerni. Ekkor az áldozat szédülni kezd és legalább egy napnyi pihenésre van szüksége. Ha egy napon belül újra kiszívnak belőle egy mágia pontnyi vért, akkor a delikvens elájul, a 3.-nál meghal. A hagyomány azt mondja, hogyha a vámpír abban a pillanatban is szívja az áldozat vérét, amikor annak megáll a szíve, akkor a vámpír vele együtt hal. Még senki sem kockáztatott, hogy igazolja vagy cáfolja ezt a legendát.
Csak élőkből kiszívott vér tölt varázserőt, a halott test nem, legyen bármilyen friss.

Név: Éjszakai látás
Ár: 1500 váltó (Vámpírok és Sötételfek kezdéskor megkaphatják)
Tanulás: -
Leírás: Az éjszaka sok veszélyt és csapdát cipel magával, nem egy kalandor lelte már halálát a nem látott ragadozó által, mely a sötét lombok közül vetette magát reá. Emellett persze Veronia csodás hely, s a megfelelő főzetek és növények hosszútávon való fogyasztásának hála aki a képesség birtokában van, képessé válhat tisztán látni az éjszakában is, ha nem is nappali pontossággal, de pont annyira, hogy ne érje utol a veszte a kelleténél gyorsabban.

Kaszt:

Torony őr:

Nebelturm ág - Der Schmied

Név: Árnyborítás
Típus: Mágia
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Egyszerű pecsét
Leírás: A vámpír árnyakkal borítja egy, fémből készült felszerelését, amely így a feketeacél tulajdonságaival ruházza fel. Egyszerre csak egyetlen tárgyra lehet borítást tenni, de azon permanens, ameddig a vámpír nem teszi át valami másra.

Társak:

Viktória

Passzív:

Név: Vérszomj
Leírás: Amikor Victoria retteg képes őt eluralni az őrület. Amikor ez bekövetkezik, ereje és sebessége kétszeresére nő 5 perc (10 kör) erejéig, ekkor azonban Johannon kívül az aktuláis társaira is rátámad, ha azok az útjába kerülnek. Ez után fél óráig katatóniába süllyed. Naponta egyszer használható, addig túlságosan kimerült lenne egy újabb tomboláshoz.

Tárgyak:

Név: Tőr
Típus: Félkezes
Leírás: A tőr egy sokoldalú eszköz mely az evéstől a gyilkosságig sok mindenre használható. Rendkívül gyors támadásokra alkalmas, azonban sebzése nem valami nagy, valamint védekezni szinte lehetetlen vele. Így főképp olyanok használják, akiknek más a fő fegyvere, esetleg mérhetetlenül pontosan és gyorsan harcolnak.
Kritérium:0 -

Név: Köpeny
Típus: Vért (Könnyű)
Leírás: A törzse, derekat fedő, gyakran hosszú szárú vastag ruhadarab, mely minimális védelmet nyújt a vágások, szúrások, ütések ellen. Varázslók kedvelt viselete.
Kritérium: -



A hozzászólást Johann von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 25, 2019 12:24 pm-kor.

Felhasználó profiljának megtekintése
Déli hivatásos


Minának ismét be kellett készítenie legmelegebb szőrmekabátját. Ez a darab azóta van a birtokában - vagyis azóta rendelkezik különös jelentőséggel -, mióta annak idején úgy döntött, végérvényesen maga mögött hagyja a Nachtraben-tornyot. Ezt eltulajdonította, meg még néhány ruhadarabot, amelyekre, úgy gondolta, szüksége lesz ahhoz, hogy elboldoguljon Veronia rideg világában.
Most is ezt húzza össze magán, ahogy közelítenek az északi határ felé.
- Mi se vagyunk normálisak. Újra és újra visszatérni oda, ahol esküdt ellenségeknek számítunk.
- Arra gondolsz, amikor Abbaddonnal bájcsevegtünk?
- Például...
- Meg még mire?
Kihallja a hangjából, hogy van még itt valami, amit nem mond el a sötételf.
- Áh, semmi különös. Csak mondjuk, amikor kígyót melengettünk a keblünkön.
Ah, szóval rá gondol. Hát persze. Mina elvörösödik, a maró hideg ellenére is. A füle mögé igazít pár fekete tincset. Befonta egyébként a haját, hogy ne zavarja, ha esetleg - és valószínű, hogy így fog történni valamikor - hevesebb fizikai mozgásra kerülne a sor. És egyébként is, a szél bármikor a szemébe fújná.
Felöltötte most Nachtraben nehézpáncélját (amelyet eltakar a felette levő pókselyem ing), Damien pedig bőrvértet visel, természetesen nem számolva a kabátokat, melyek segítségével nem fagynak meg ezen a hideg helyen.
- Végül is mindig is szerettél játszani a tűzzel.
- Hát, most szívesen játszanék vele, elég hideg van.
Pedig általában igazán hidegkedvelő, de legalábbis -viselő.

Lassan elérkeznek a határhoz, az után pedig ki tudja, mi várja őket?
Az ügyintézők, ahogy észreveszik őket, a ruházatuk alapján elsősorban megállapíthatják, hogy nem parasztokról van szó - mint ahogy az ilyesfélékből meglehetősen sok szivárgott át mostanában, úgy hírlik, de legalábbis képzetlen emberekből -, emiatt egyrészt mintha a megkönnyebbülés suhanna át az arcukon. Másrészt viszont ugyanazt a tekintetet kapják, mint már oly sokszor, nemesség ide vagy oda. Szinte ott csillog a kimondatlan kérdés a szemekben: Egy vámpír meg egy sötételf? Ez mégis mi?
Azonban nem szólnak semmit ezzel kapcsolatban, pusztán utánaérdeklődnek, mi ügyben jár a páros.
- A nevem Damien Nightwind.
- Az enyém Wilhelmina von Nachtraben.
A sötételf már a kezében is tartja a felhatalmazást, a levelet, amely miatt voltaképpen útnak indultak.
- Rudenz király őfelsége megbízásából vagyunk itt.
Rudenz. És határozottan nem Gustav.
Tárgyak, passzívok:


Felszerelés: Varázskönyv

Wilhelmina von Nachtraben: 5-ös szint, titulusa Nachtraben Arisztokrata ("Grófnő")
Név: Személyes passzív: Do no evil
Leírás: Mina élete egy folyamatos küzdelem a vámpíroktól elvárt sztereotípiával naivan derűlátó világlátásának megőrzéséért. Ha a karakter három körig nem használ támadó varázslatot, azzal igazolja önmagát, ezzel felerősítve a nem támadó jellegű varázslatait három körig. Ez alatt az idő alatt a pajzsok kétszer annyi ideig maradnak meg és egy extra támadást képesek kivédeni. A három kör leteltével a számláló újraindul.

Név: Személyes passzív: Hedwig
Leírás:Wilhelmina nagyon közeli kapcsolatot épített ki holló társával, Hedwiggel, aki megérti Wilhelmina parancsait, ő pedig ki tudja találni, hogy mit gondol a holló. Felderítésre, kisebb tárgyak mozgatására kiváló!

Név: Egy kis szívesség...
Típus: Passzív
Leírás: Simon von Neulander igencsak meghatódott a tényen, hogy mégis mennyien meglátogattátok a fontos alkalom okán, s így bizony megjegyezte az összes megjelent karakter nevét, arcát. Ez magában nem jelentene semmit persze, ám mindenkinek szeretné egy kis szívességgel megköszönni a dolgot... Esetleg lopnál egy vámpír területen, s elkapnak? Simon got your back bro... Talán segítségre lenne szükséged egy jó diplomata képében? Worry not, Simon's gonna take care of that. Szarban vagy és kevés a pénzed? Worry not fam, Simisoma is there for you. Amennyiben valamilyen vámpírt érintő helyzetbe kerül a karakter, s úgy dönt, hivatkozna az úr nevére, bármikor megteheti azt, ám persze a dolog kimenetele ismeretlen. Talán csak megmenekül, talán kap egy extra kis tárgyat, pénzt, Tp-t jutalomnak... Ki tudja. A lényeg az, hogy csakis egyszer lőhető el, egy Neulander is csak egy bizonyos mértékben hálás, nem?

Név: Gift of the Demon King
Leírás: Egy fekete, lila szalaggal átkötött doboz. Küldetésenként egyszer kinyitható, és benne mindig egy más tárgy található. Az, hogy ez a tárgy mi és mennyire hasznos kockadobás és a mesélő fantáziája dönti el.

Név: Csokimikulás
Leírás: Egy öreg, szakállas püspök formájába öntött csokoládé, amely megmelengeti a leghidegebb gonoszok szívét is. A csokoládét elfogyasztva egy óráig nem zavarja a karaktereket a hideg idő, valamint a kedvük és a lelkesedésük is megugrik.


Név: Pókselyem ing
Leírás: A mélységben fellelt pókselyem, és fura üreges selyem felhasználásával készült ing. Ez az ing, naponta háromszor képes elnyelni bűbáj típusú képességeket. Az elnyelt varázserő az egy nap lejártáig kering az ingben, annak egy halvány kékes fényeffektust adva. (Arachnophobia küldetés.)

Név: Nox Eterna/Sol Invictus
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy különös, felemás medallion, egyesek szerint megvadult vámpírok elhagyott amalgámjából és nefilim népek aranyából újrakovácsolva. Az egyik oldala ezüst, közepén egy éjfélkék gyönggyel és körülötte egy latin karcolattal ('NOX ETERNA'), a másik oldala arany, közepén egy apró vörös rubinttal és egy másik igével ('SOL INVICTUS'). Ezüst felét használva küldetésenként egyszer egy megbeszélés erejéig egy 100 négyzetmérföldes területen éjszakára cseréli a nappalt, elnyomva a nap természetes fényét. Arany felét használva épp az ellentéte történik, egy 100 négyzetmérföldes területen a déli nap ragyogását rajzolja az égre egy egyeztetésig, fénylővé változtatva az éjszakát. Zárt térben is használható, azonban olyan helyen amelyre a nap fénye alapvetően nincs hatással a medallion sem ér el semmit. Egy küldetés alatt csak a nyakék egyik oldala használható.

Név: Nebelgänger
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy vámpír szőtte köpeny, mely egy parancsszóra (Gang) képes igen sűrű ködszerű fázist felvenni, ugyanakkor ugyanúgy megőrzi a funkcióját. Ez egyrészt vizuálisan király dolog, másrészt egy ködös vagy gőzzel teli környezetben igen könnyen fel lehet szívódni vele.

Név: Angyal toll
Leírás: Egy ezüstös fényben pompázó toll, melyből három darabot kapott minden déli kitüntetett hős. Ha egy tollat kettétörsz, akkor két percig képes leszel repülni. Majd a két perc lejártával a hatás megszűnik. (érdemesebb addigra a földre érni megkímélni magadat egy kellemetlen zuhanástól)

Nehézpáncél

Damien:

Személyes passzív:
Képesség: Szürkemadár
Leírás: Damien megtanulta, hogy váljon kisebb-nagyobb tömegekben észrevétlenné, ezt a képességét könnyen kamatoztathatja bármilyen helyzetre.

Bőrvért, 2 holdezüst tőr


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Úgy fest elégedettek voltak a határ mentén végzett munkámmal, így ezúttal a pusztaföldre küldtek, hogy a felfedezést, és az új település építését felügyeljem. Büszke voltam, hogy sikerült ezt elérnem, de azért tudom, hogy még messze nem tartok ott, mint szeretnék. Úgyhogy ezt a feladaot is sikeresen végre kell hajtanom, nem szállhat a siker a fejembe.
Kísérőt is rendeltek mellém, bár előszö tiltakoztam, hogy felesleges. Megtanítottak vigyázni magamra, és egymagam könnyebben tudom elérni, hogy odafigyeljenek az emberek arra, amit mondok...
Végül muszáj volt elfogadnom, hogy az Ordo Draconis egy lovagja kíséretében érkezem majd a feladat teljesítésére. Végül is nem baj, Egyetlen lovag, ráadásul amit mondtak nálam fiatalabb. Nem kellene elméletben gondot okozzon a közös munka. 
A rend vezetőjének irodájában az utolsó egyeztetések is megvoltak ezzel kaocsolatosan, így végre már csak azzal a bizonyos fiatalemberrel kellett megismerkednem, hogy elindulhassunk.
- Köszönöm Atyám,  Az Úr vezesse a szolgálatában. – búcsúztam a rendfőnöktől meghajlással, mielőtt kiléptem a szobából, hogy a lovagfiú keresésére induljak... Azok alapján, amit hallottam róla, nem lesz túl nehéz felismerni.
- Dícsértessék! Bocsáss meg, de itt van találkozóm egy inkizítorral, akinek a kíséretére rendeltek. Nem tudod hol találom. – szólított meg egy vidáman csengő férfihang.
Meglepetten fordultam az engem megszólító, nálam pár évvel fiatalabbnak tűnő sötételf fiú felé.
- Jozef lovag, ha nem tévedek – kérdeztem a meglepettséget legyűrve mosollyal. A személyleírás alapján nem tévedek. Épp az a lovag talált meg, aki a kísérőm lesz.
Aki viszont a meglepett, fürkésző tekintete alapján nem kaphatott ilyen pontos lerást rólam, mert nem ismert fel.
- Igen. – bólintott. - Jozef Strandgut vagyok, bár még csak lovagtanonc. – igazított ki kissé elsötétülő orcákkal. - Ismerjük egymást? Te is novícius vagy az atyáknál? – kérdezte óvatosan.
Nem bírtam megállni, hogy elnevessem magam. Tényleg nem ismert fel.
- Kezdőnek ugyan kezdő vagyok a szakmában, de már nem novícius. Szerencsénk van, én is pont téged kerestelek. Robin Holzer vagyok, nemrég felszentelt inkvizitor, és a következő hetekben közösen fogunk az északi puszatföldön szolgálni, ha jól értesültem – mosolygok szélesen. Nem akarom, hogy sokáig ne tudja, hogy ki vagyok, csak az időt húznám vele, miközben jó lenne minél előbb úton lenni.
Ő is elvigyorodott, talán kissé fájdalmasan.
- Bocsásd meg nekem, hogy elvétettem a titulusodat, Robin inkvizítor. – hajtotta meg a fejét felém bocsánatkérő nagy szemekkel rám nézve. Szerencsétlen elég zavartnak nézett ki, a meghajlás viszont engem hozott kicsit zavarba
- Hagyd csak a formaságokat. A társad leszek, nem a felettesed. –kértem zavart mosollyal. Semmi szükség velem szemben az alázatoskodásra...
- Rendben ....khmm..., akkor hogyan szólítsalak? Robin inkvizítor, Robin nővér? Vagy a Holzer-t használjam? – kíváncsiskodott, valaminek nagyon örülve.
- Elég lesz a Robin – igyekeztem a legegyszerűbb megszólítást kérni tőle - Én szólíthatlak Jozefnek? – kérdeztem 
- Természetesen, másra nem is hallgatok. – nyugtázta vidáman a megszólítást. Úgy érzem a jókedv nem fog hiányozni a feladatról...
- Igen, engem rendeltek.....ezek szerint melléd. Elkészültél? Az én holmim az istállónál hagytam. – fecsegett zavarában . - Meleg ruhát minden esetre pakolj. – javasolta végül.
 - A legszükségesebbek megvannak, úgyhogy félórán belül akár indulhatunk is – bólintottam megint nevetve a fecsegésén 
- Akkor fél óra múlva várlak a lovaknál. Van lovad, vagy nyergeltessek egy strapabírót? – kérdezte már félig úton.
- Erről még nem gondoskodtam, megköszönném ha megtennéd – bólintok rá. Aztán ő az istállók felé sietett el, én pedig a lakrészem felé, hogy felnyaláboljam a holmimat.
Nem tart sokáig felkapni a néhány csomagot, így már 15 perc múlva megérkezem az  istállólhoz, és néhány perc múlva már lovon megyünk a feladatot teljesíteni.
- Kinek a tanítványa voltál? – kérdezi, mikor már a kapu felé poroszkálunk. Én pedig nagot pislogok, hiszen tőlem telhetőleg gondoskodtam róla, hogy ezt mindenki tudja a katedrálisban.
- A szemináriumban nem volt egy személy, ott sokan tanítottak. Most éppen Matheus Zalash atya szárnya alatt tanulok bele a hivatásom gyakorlati oldalába – válaszolom. Hiszen tudhatja is... Megkönnyebülés látszik viszont az arcán. 
- Te ha igazak a pletykák, Institoris püspök  szárnya alatt nevelkedtél? – kérdezem én is, hogy kölcsönös legyen az érdeklődés.
- Igen, Norven atya a fogadott apám, de most egy hosszú küldetésen van sajnos, már rég láttam, remélem nem keveredett semmi bajba. – válaszolja. Szomorúan hangzik...
- Hallottam, hogy régóta távol van, de az Úr biztosan óvja az övéit – reagàltam bíztató mosollyal. Nem lehet könnyű információ nélkül arról, akire apjaként tekint...
- Irigylésre méltó, hogy bár ilyen fiatal vagy még, máris rengeteg nagy dolgot láttál, és tettél. A püspök úr biztosan büszke rád, ha értesül minderről! – teszem hozzá vidámabban, lendületesen.Próbálom oldani a feszültséget.
- Én is remélem, hogy az lesz majd, ha találkozunk.... – sóhajt, és el is szomorodik. Nem sikerült... Nem mondok többet, csak újabb bátorító mosollyal igyekszem sugallni, hogy biztosan így lesz.
- És te sokat tanulsz az atyától? – tesz fel újabb kérdést, ami kicsit nehéz helyzetbe hoz, és megvakarom a tarkóm.
- Az inkvizítor munkájának egy oldaláról rengeteget. – felelem diplomatikusan, igyekezve büszkének tűnni a mentoromra - más oldaláról Tertullius püspök látott el hasznos tanácsokkal... – teszem hozzá, nehogy kételkedjen a kompetenciáimban.
- Ááááá! Értem! – erőszakolja ki magából - Hans atya elég.......sokoldalú személyiség.... – próbál diplomatikus lenni. - De azért csak légy óvatos a jótanácsokkal, nem biztos, hogy mind.....hasznos. –
- Ha a sokoldalú alatt a kétszínűséget érted – nevetem el magam látva a reakcióját, és fellélegezve, hogy nem "talpnyalóója" a püspöknek- teljesen igazad van – fejezem be 
- Szóval már kiismerted. – vigyorodik el ő is.
-  Az Úr kegyelméből, azt hiszem – bólintok én is mosolyogva. Nem tudom másként értelmezni amivel a sikátorbn találkoztam.
- Akkor üdv a csapatban! – neveti el magát és előre bök. - Egy kis vágta? – 
– Naná, de cdak óvatosan, nehogy túlságosan lestrapáljuk a lovakat – egyezem bele, és el is engedem a lovamat, hadd fusson, ahog ól esik neki.
A jó hangulattól bizakodva érkezem jozeffel a kijelölt helyre, telve energiával, és tettvággyal. 


_________________
Felhasználó profiljának megtekintése
Jozef, Vyrath, Robin: Egykettőre egy díszes társaság közepén találjátok magatokat. Nodenburg északi szélén, egyenesen a fal mellett az országút szélénél várakozik egy menet, nem kisebb céllal, minthogy feljussanak az északi támaszpontra, a lehető. A társoság rendkívül színes, olyan emberek gyűltek össze, akik normális körülmények között aligha elegyednének egymással. A pár tucat munkás mellett egy pár katona is kísér titeket, pihent, jól felszerelt harcosok, akik több szekeret kísérnek benne szerszámokkal, ellátmánnyal. A menetet néhány vállalkozó szellemű mesterember és egy hivatalnok is kíséri, valamint két pap, akik történetesen Jozef és Robin. Az emberek nagy része gyalogszerrel utazik, néhányuk a szekerek tetején, nagyon kevesek pedig lóháton. Így indul meg a díszmenet a fagyos észak felé.
Ahogy haladtok előre a kopár országúton, úgy lesz körülöttetek a táj egyre sivárabb és sivárabb. A sűrű erdők, friss gyepek egyre ritkulnak, helyüket a mélyzöld árnyalatú pázsit, kopár sziklák, gyér árkok és az első fenyvesek jelzik, közeledtek a havas pusztasághoz.
A napokig tartó út ugyancsak megviseli az embert, legyen az bármennyire is hozzászokva. Ahogy haladtok észak felé, a levegő egyre hűl, a szél erősödik, s az éjszakai fagyás, a dér, a zúzmara első foltjait is megpillantjátok. A harmadik napon aztán különös dologra bukkan a menet. Az út közepére egy nagy rakás fát, gallyat és követ hordtak, eltorlaszolva az utat. Megálljt parancsolnak a menetnek, s egy ember előreküldenek, vizsgálja meg. Bár ne tették volna. Ahogy a felderítő odaér a torlaszhoz, a semmiből egy nyílvessző repül az oldalába, ő pedig nagyot nyögve rogyik térdre. A kövek mögül hirtelen egy csapat alacsony, zömök alkatú, fakóbarna bőrű apró lény, goblinok bújnak elő, különféle ócska, leharcolt, vagy éppen silányul készített fegyvereket szegezve felétek. S mire észbe kaptok, nyilak zápora repül felétek, s az egész menet felé.

Mina: Hellenburg megmaradt annak a magasztos, élettel teli városnak, ami. Hála a nemrég történt eseményeknek most a szokottnál is nagyobb tömeget látsz az utcák és házak körül lézengeni, mint egyébként. A felsővárosban a palotába vezet utad, ahol természetesen kérdezés nélkül engednek be, majd egy kezes szolgáló egy kisebb, dísztelen, márványfalú terembe vezet téged, ahol semmi bútor nincsen, csupán csak egy asztal és néhány szék. Úgy informál téged, itt kívánt találkozni veled az, aki megbízatást adta.

Johann: Ahogy utazol egyenesen észak felé, úgy veszed észre, a határ felé közeledve egyre csak nőnek a csaták, vérengzések, viadalok nyomai. Mindenfelé kihalt falvak, elhagyatott országutak és , felperzselt erdők és sátortáborok nyomai látszódtak. A végtelen pusztaságon előre haladva sokáig nem találkoztok semmi említésre méltóval. Ám az egyik nap, nem sokkal dél után különös úttorlaszra lesztek figyelmesek. Két szereket vontattak rá az országútra keresztben, teljesen elállva azt. Körülötte legalább öt-hat állig felfegyverzett katonát látni. Egy biztos, a vándorlás nem lesz olyan egyszerű, mint elsőre gondoltad.

Ibo: Hajóra szállva gond nélkül evickéltek fel a Nodenflusson egészen Nordenburg városáig. A fuvarosod, egy kedves öreg bácsika azonban figyelmeztet, hogy eddig tudtak kísérni. A Dél felől érkező hajók, noha áruikat kipakolhatják nem szállhatnak partra, s minden hajót szigorú őrizet alá vesznek. Így aztán gyorsan cselekedni kell valamit, ha nem akarsz a jött hajóval rögvest vissza is csónakázni.

Nessa, Noira, Freia: Ti hárman is útra keltek, haladtok egészen északnak, míg meg nem pillantjátok a határt jelképező nagy folyót, a Nordenflusst. A távolban még látszódnak a Heimswald korai fái, bokrai, így egész biztosan közel lehetettek a határhoz. A kérdés csak az, hogyan haladtok tovább.


//Ebben a körben az összes csapatot (egy csapatba azok vannak, akiknek a neveit együtt írtam) várom egy egyeztetésre. Határidőt akkor fogtok kapni, ha mindenki befejezte az egyeztetést.//

Felhasználó profiljának megtekintése
Damien és Mina körbenéznek a leginkább protestáns templomok belső teréhez hasonlatos teremben. Meglehetősen kopár, díszítést nem tartalmaz, így a szemnek nem sok mindenen van lehetősége elmerengni. Valamint egyedül is vannak, pedig elvileg itt kellene lennie az ügyintézőjüknek.
- Biztos, hogy jó helyen járunk? - születik meg a kétkedés rögtön Mina fejében, s jó ötletnek tartja, hogy megtörje vele a csendet. Minden ilyen alkalommal el tudja képzelni, hogy valamit rosszul értelmezett és végül nem ott kötött ki, ahol kellett volna. Ez kellemetlen lehet ilyesféle hivatalos helyeken, bár bízik diplomáciai képességeiben, hogy meg tudná oldani a helyzetet, ha szükséges lenne.
- Türelem... Az ügyintézés nem szokott mindig a leggyorsabban zajlani. - nyugtatja meg a sötételf halkan.
- Ez mondjuk igaz.
Egy aprót sóhajt, majd felkészülne rá, hogy várakozásba kezd, amikor is az erre való ráhangolódást meg is töri egy érkező alak. A velük szemben levő ajtó kinyílik és egy vékony, elegáns, puccos palástos fiatal férfi lép be rajta hosszú, szőke hajjal, és könyvvel a hóna alatt. Lazán vigyorog feléjük és vidáman integet. És zavaróan ismerős.
Mina szemei elkerekednek. De honnan ismerős? Hmm... hosszú menetelés.. kultisták... nos, a kultisták annyira nem szűkítik a kört, de a nagy csapat, a félreértések és Crispin emléke már inkább.
- Öröm ismét viszontlátni, Nachtraben úrnőm. - köszönti vidáman, megemelve tollas kalapját.
És emlékszik a nevére!
- Üdvözlöm, Manfred uram. Remélem, így hívják és nem csal a memóriám.
Végül is hellenburgi csapat volt. De régen volt már az... már szinte nem is hitte, hoy újra látja őket. A közös emlékek a meghatottság és az együttérzés érzelemegyvelegét hozzák elő belőle. A világ kicsi, néha szörnyű, ám ha megpillant benne egy ismerős arcot, mégis úgy érzi, volt értelme annak az egész sok-sok órás szenvedésnek és harcnak.
- Üdv. Rég láttuk. Ön lenne hát az ügyintézőnk? - kérdi a sötételf.
- Áh, igen-igen. Északon forró a helyzet. - mondja, majd elneveti magát a szóviccen. - És őfelsége megbízható embert akart küldeni oda. Így aztán amikor kijelentette a haditanács, hogy mindenképp egy vazallust kell oda küldenünk, rögtön te jutottál eszembe, Fraulein Nachtraben.
Ismét felvonja a szemöldökét és némi pír is megjelenik az arcán. Komolyan eszébejutott? Ekkora nyomot hagyott volna az az emlék? Valamiért ez a vidám komédiázás egyre jobban meghozza az életkedvét és már nem is úgy gondola hűvös északra - ahol természetesen forró a helyzet -, mint eddig.
- Igazán megtisztel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire... emlékezetes volt az az alkalom. Bár számunkra is az volt. - Fecsegés, fecsegés. Honnan is tudni, hogy Fräulein Wilhelmina úgy érzi, bókoltak neki, és ettől jókedve van? Fecseg. Na persze, ezt elég sokszor teszi, így ez talán nem a legjobb indikátor. De ha mellette vörösödik is, akkor biztos a dolog.
Kis szünet után rákérdez:
- Igazak a hírek, amelyeket beszélnek, hogy a déli sereg hadsereget fog küldeni a pusztaföldre?
Ezzel közli is, mi az, amit eddig tudtak.
- Az csak pletyka. A hadsereg jelenleg szét van szóródva az országban. Csatázni egyszerre északkal és azzal a rengeteg elszabadult szörnyeteggel nem kis feladat.
A megkönnyebbülés tisztán látható az arcán. Nem is lenne szép dolog csak úgy hadsereggel berontani egy újonnan felfedezés közepette levő helyre. Sejtette is, hogy ez a helyzet, ám nem árt biztosnak lenni a dologban.
Hanem egy sokkal elegánsabb megoldást eszeltünk ki. Szabotálni fogjuk az északiak új telepét. hogy hogyan, az nem számít. Felrobbantjuk, rájuk úszítjuk a óriásokat, vagy egyszerűen csak fellázítjuk őket észak ellen, egyre megy.
Ah, hát persze, hogy nem lehet minden olyan egyszerűen és tökéletesen háború nélküli, hiszen háborúban élünk. S ezzel nem is jutnak közelebb a végéhez.
Ehhez azonban szükségünk van információra a helyről. Itt jössz te a képbe. - vigyorog rájuk.
- Hmm, ez a helyzet valahonnan ismerős... - jelenti ki egy újabb sóhaj kíséretében, Damien pedig cinkosan elvigyorodik.
- Reméljük, ez a telep nem osztja majd Eichenschild sorsát...
- Gondolom, a kompromisszumra való lehetőség teljes egészében ki van zárva... - kockáztat meg Mina egy kérdést.
- Kompromisszum? Ezt...nem értem? Mire gondolsz?
Heh... hehe... csodálatos, egy déli, nyilván nem érti, hogy mit jelent az: északkal való kompromisszum.
Megköszörüli a torkát.
- Bármi, ami nem felrobbantással, vagy óriások pusztításával végződik. Csak északi telepek vannak egyelőre a Pusztaföldön? - kockáztatja meg. Nyilván ki fogják nevetni. Vagy azt választja, hogy visszavonul, vagy a bűntudatot. De már ezerszer átgondolta. Letette a voksát és az esküjét is Dél mellett. Aztán amint elindulnak... tulajdonképpen... csak felderítenek. Ismét. Nem, mintha eleddig nem mocskolta volna be a kezét. Erősen vívódik önmagában.
- Hát mi aligha tudunk odakeveredni. Egy ország áll a fagyos puszta és köztünk. Meg aztán miért is mennénk, van elég bajunk azzal a rusnya erdővel mellettünk... - morgott Manfred.
Damien sokat tudóan elvigyorodik. Nos, igen, attól az erdőtől sokan félnek, és joggal. Bár, amíg nem akarja valaki betenni a lábát oda, addig nem okoz sok gondot, csak odabent akar megenni minden, legalábbis így hírlik.
- Tehát akkor puszta szabotázs. És mi történik, ha sikerül, ám az északiak újra és újra odatelepülnek? Hiszen megtehetik, közelebb van hozzájuk, mint hozzánk.
A szőkeség elgondolkodó arcot vág.
- Azt hiszem, a fejesek idáig még nem jutottak el. Tudod, neked is ott kéne a vezérkarban lenned ilyen ésszel. - neveti el magát. Hogy most ez irónia, vagy sem, abban a vámpír nem teljesen biztos. Manfred ma nagyon poénos kedvében van, semmiben sem lehet biztosnak lenni. Mellesleg azon rövid idő alatt, míg együtt voltak, sem teljesen kristályosodott ki a személyisége, tekintve, hogy amit Henrikkel műveltek ott az események vége felé, az sokkal inkább összezavart mindenkit, semmint kitisztította volna a dolgokat... - Nem agyaltál még rajta?
A kis szemtelen.
Őszintén elkacagja magát.
- Nos, ez még nem jutott eszembe. Nem gondolnám, hogy az ottaniaknak nincsen.... - Gondolja, félig vicc volt a dolog, vagy talán teljesen, ám a dicséret azért jólesik.
- Na de, a lényegre térek. -
Oh, pedig szívesen elhallgattam volna még.... áh, idióta vagyok. Megint!
Szóval tényleg viccelt. Nem tudja, ez miért tölti el részleges csalódottsággal.
Szükségünk van valakire, aki felmegy oda, kideríti miben sántikálnak az északiak és hogy megéri-e az amúgy is szétszórt embereinkkel a havas pusztára koncentrálni. A nemeseknek nem erőssége a beépülés, ám te érdekes kivétel vagy e téren.
- Oh, a beépülés, azt hiszem, Damiennek jobban fog menni. Jómagam... nem igazán szoktam értékelni a megtévesztés bármely formáját, de ezt nyilván lehetetlen elkerülni bizonyos helyzetekben. - tisztázza. Tudja jól, hogy nagy kásakerülgető, ezt nyilván látja is rajta Manfred, ám ezek szerint pozitív információkat hallott, azokat leszámítva, amelyeket Joanesburg környékén maga is észlelhetett. Mina nem biztos benne, miféle benyomást láthattak akkor róla. Az utolsó órákban kissé elvesztette az eszét mindenki.
Ám honnan is vagy olyan biztos benne, hogy alkalmasak vagyunk a feladatra? Kiderült ez abból a néhány együtt töltött órából? - billenti oldalra a fejét.
- Ó, nem, hallottam én a te hőstetteidről, Fraulein Nachtraben. Az álcázás és megtévesztés a véredben van...noha állítólag nem szereted, ha ezt hangoztatják, na mindegy is... - Manfred zavartan köhint egyet.
Hatalmasra kerekednek a szemei. Mi-miről beszélsz te? Na jó. Nem, én nem is... Rágalom. Csak viccelsz, igaz?
- Hagyd csak. Ez most dicséretnek számít. - nyugtatja meg Damien halkan a füléhez hajolva. Nos, lehet, valóban. De akkor is. Muszáj folyton újra s újra elérni, hogy megkérdőjelezze önmagát? Vagy netalán... csak nem hallott arról a palotai esetről, amikor Mina inkvizítorruhát öltött és kimondta azt a két szót, amelyeket délieknek pusztán rémmesék olvasása közepette lenne szabad a szájukra venni?
Paranoia. Itt az ideje fontosabb ügyekkel foglalkozni.
- Feljutni viszont segítünk. Hajókat jelentettek, ami munkásokat fuvaroz fel a tenger partjától egészen Nodenburgig. Egy olyanra kell felszöknöd és elvegyülni a nincstelenek közt.

- Hajó... Még sohasem voltam olyanon.
- Én sem. Nemhogy szöktem volna egyre.
Mindkettejükben érzékelhető a kalandvágy. Mina vidáman lelkesedik, Damien pedig már maga előtt látja a helyzetet, amelyben kitűnően kamatoztathatja rég nem használt képességeit. Dörzsölgeti is lelki kezeit serényen.
Ami pedig az elvegyülést illeti.
Ekkor Manfred füttyent egy éleset, azonban nem kutya vagy más állat jelenik meg hívására, hanem egy újabb ismerős alak.
Fekete haja van és kék szemei, és egy jó ideig azt hitték róla, hogy kultista. Valójában egy kettős ügynök. Valamint azt is hitték, hogy Manfred valójában meg akarja ölni, aztán a következő pillanatban kebelbarátokként ölelkeztek.
- Got mit uns barátaim! Rég nem láttuk egymást!
- Gott mit uns! Nahát, ennyi régi ismerőst.. - nyögi ki végre, nem jutván eszébe jobb dolog, a boldog mosolyt pedig nem is próbálja letörölni az arcáról. Hivatalos tárgyalás, hát persze. Melegség költözik a lelkébe, ahogy láthatja ezt a csapatot. Valamiért mindig ez történik, ahányszor összefut valakivel, akivel együtt harcolt, nos... vagy vett részt valamin legalábbis, a harcban Henrik még nem éppen volt ott. Ügyesen eltűnt a szemük elől.
Damien végigméri az átadott öltözékeket, merthogy Henrik azokat is hozott nekik, úgy méregetve azt kissé, mintha koszos zoknik lennének, bár kevésbé fintorogva. Ezek lesznek az álruháik. Jó mocskos, terepszínű, jobbára barna, és a jó ízléstől teljesen eltérő színű varrásokkal ékített viseltes öltözékekről van szó.
- Ezekben a csodákban leszünk? Csodálatos. Biztosan nem fogunk kitűnni a tömegből. Mikor indulunk?
- De lelkes vagy. - állapítja meg Mina.
- Hát te se szöktél még fel hajóra, nem?
Mina boldog-gondterhelt sóhajjal nevet fel. Hová sodorja őt ez a fura út, amelyre rálépett... Gott mit uns. Déli önérzete megremeg ezekre a szavakra. Na, lehet, hogy ehhez Henrik szemeinek is köze van. Bolond asszonyság.
Jó lesz ez a bevetés, ha minden percben szidalmazni fogja önmagát...
- Természetesen mi vagyunk! Mi javasoltuk a felderítést. Azonban Rudenz őfelsége mindenképp egy nemest akart küldeni, aki megbízhatóbb, mint "mi közrendbéliek"
- Manfred gúnyosan gesztikulál a kezeivel, majd rögtön utána sűrűn visszakozik is: - Elnézést, kérlek felejtsétek ezt el - s összeteszi a kezeit. Mintha lenne oka félni bármitől is.
Felengedve, mosolyogva felelnek. - Nem kell aggódni, nem ragaszkodunk ehhez a nemességhez. Sok utat megjártam már, nem csak a díszes báli ruhákat ismerem.
És valahol megkönnyebbülés is, hogy most nem az élet ezen oldalán kell majd tevékenykednie.
- Igaz is. Kik is leszünk most? - kérdi Damien.
- Nevet választhattok... - kezdi Manfred.
- Noha van javaslatunk. Mi mindenre gondolunk. - vigyorog Henrik ravaszul.
Mina elkalandozik kicsikét Henrik mosolyában és újfent felidézi azt a bizonyos Joanesburgi esetet. Mindig azok a fránya személyes befolyásoltságok, ezt sose fogja tudni levetkőzni... De Annával kapcsolatban igaza volt. Őt valóban jó ötlet volt megvédenie. És Henrikkel kapcsolatban is igaza volt.
Ösztönösen visszamosolyog hát rá, mire észreveszi, mit csinál, már megtörtént.
Aztán Manfred fejbevágja Henriket a könyvével bosszúsan, erre muszáj felnevetnie. Azt a könyvet egész biztosan nem erre szánták. Szörnyűek ezek az emberek, tényleg, szörnyűek!
- Hihetetlen, hogy ti mit nem műveltetek egymással annak idején. Most meg, mintha sülve-főve együtt lennétek.
Miért nem fejezed be az ilyen megjegyzéseket? Koncentrálj az átkozott feladatra! - szól magára gondolatban.
- Két menekült lesztek, akik azután kötöttek ki a tengerparton, miután Eichenschildet elfoglaltuk. Ott halászni próbáltatok, mígnem egy nagy rakás tengeri szörny le nem mészárolta afalutokat. Azóta koldulásból tartjátok amgatokat el, s új életet mentek fel a hóba kezdeni. Menni fog a figura?
- Hűha, ezt aztán valóban kiterveltétek. Északi koldusok? Hm, az inkvizítor után semmiség lesz, igaz, Mina? - cukkolja kicsit a lányt, mire ő még jobban elvörösödik és gyilkos pillantást szegez Damienre.
- Az... más... mindegy. Iiigen, kis gyakorlással, azt hiszem, menni fog.
- Nem probléma. Megoldjuk. Oh, és a nevek. Gondolom, valami zseniálisan nevetségest ötlöttetek ki? - néz Damien kérdőn. Valamiért felpezsdítette az egésznek az ötlete.
Henrik kuncog egyet.
- Oké, szóval te leszel Warum Longesicht - mutat Damienre - Te pedig Klaudia Veränderung - és Minára.
Mint mindketten az emberek nyelvét legalábbis nagyjából tudók, először néznek egy nagyot, majd őszintén felnevetnek. Aztán meglehetősen nehéz abbahagyni, főleg, ahogy még többet gondolkoznak a neveken. Még a Klaudiával annyi baj nem is lenne.
Manfred felsóhajt és megszólal, még mielőtt reagálhatna a páros.
- Úgy értesültünk, hogy nagyon sokan vérdíjjal bírók, akik oda mennek, s álnevet vesznek fel. Így aztán egy ilyennek kizárt, hogy valaha is kitűnjetek.
Ah, szóval ezért. Így egy fokkal jobb. De csak egy fokkal...
- Hmm, nem tudom, még álnévnek is... húzós. - billentgeti meg Damien a fejét jobbra-balra, majd szája arka újra meg újra megrándul, de már próbál normális arcot vágni és nem átadni magát a kacagásnak.
- Ráadásul ki kell találni valami indokot, hogy miért van német neved, hogyha sötételf vagy. Bár.... álnévnek igazából minden jó. Csak akkor is... furcsa. Nem lenne jobb, ha egyszerűen egy átlagosabb hangzású nevet raknánk össze?
Nem hiszem el, hogy komolyan neveken vitázom.
- Ahogy érzitek. Kitalálhatjátok odafele menet. Egy szekér vár odakint, rajta egy pár katonával, akiket most vezényeltek ki a határra. Velük elutazhattok a hajóig.
- Értem. Köszönjük a tájékoztatást. - Mina érzi, hogy megint őrültséget fog kérdezni, de... - Ti semmi esetre sem jöhettek velünk?
Igyekszik elrejteni hangjából a csalódottságot.
- Hmm... Valamiért nem bíznak bennünk... - közli Henrik, majd elneveti magát és társával együtt a következő pillanatban már ott sincsenek a teremben.
Mina gyorsan igyekszik elrejteni a pirulást és a szomorúságot az arcáról. Feladat. Koncentráció. Fókusz.
- Na jó, ezen a név-dolgon még gondolkodom.
- Jó volt újra látni őket, nemde? Olyan piros az arcod.
- Nekem? Szokott...
- Főleg, ha a védenceid kerülnek elő, igaz?
- Micsoda?! Fejezd be. Fontos feladatunk van. Neveket kell kitalálnunk.
- Warum? A Warum szerintem tökéletes név. Sokkal jobban illik hozzám, mint az eredeti, nem gondolod, Klaudia?


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése
Bár a támadás elég váratlan, azért a csapat becsületére legyen mondva, mindenki próbálja a dolgát tenni. Többen az állatokhoz ugranak és próbálják nyugtatni őket, nehogy elszaladjanak, mások ügyesen fedezékbe húzódnak, hogy onnan viszonozzák a nyilakat, de legtöbb ember a fegyverekért nyúl, hogy felvehesse a harcot. Újabb nyílzápor zúdul felénk, mire én is beugrom egy szekér alá, hogy védve legyek előlük, aztán bevetem a mágiám és egy három méter sugarú körben megtelít mindent szent fénnyel, amely lassan éget minden rajta álló ellenfelet és folyamatosan gyógyít minden rajta álló szövetségest.
A nyilak ártalmatlanul koppannak felettem a szekéren, engem egy karcolás sem ér és a varázslat is hatásos.
Aztán, amilyen hirtelen jött, a nyílzápor olyan hirtelen abba is marad, csapatunk harcosai pedig megrohamozzák a goblinokat, akik ezt látva eldobják íjaikat és kardokat, fejszéket, bunkósbotokat rántanak elő. Vad, véres kézitusa veszi kezdetét.
Nagyon jó helyet fogok ki magamnak az egyik kerék mögött, így időben észreveszem, hogy egy ócska rövid kardot szorongató goblin lopakodik pont a félé a szekér felé, ami alatt menedéket találtam. Én kiválóan nyomon követhetem a mozgását, míg neki fogalma sincs, hogy ott vagyok. Megvárom, amíg elég közel ért, aztán előredöfök a kardommal, a hasa táját célozva.
A goblint a reméltek szerint váratlanul éri a támadásom és sikerül súlyos sebet ejtenem rajta, mire egy hatalmasat ordít.
A csata hevesen tombol körülöttünk, és egyelőre nekem itt van ez a kis gnóm, aki még mindig ragaszkodik nyomorult életéhez, pedig, ahogy hallom, máshol még nagyobb a baj. Valahonnan a hátam mögül jajveszékelés, halálhörgés hallatszik, ami minden bizonnyal nem meglett harcoktól származik. Eljutottak a szekerekhez!
A kis görcs, bár egy nagy adag vért köhög fel, ahogy próbál visszadöfni egyet és ehhez a lábamat nézi ki magának. Az elég sutára sikerült mozdulata láttán elhúzom a szám, ellenfelem láthatóan képzetlen, így a közben előhúzott vadászkésemmel hárítom a szúrását, elcsapva oldalra a pengéjét, aztán ismét döfök, most felfelé, hogy a nyakát érje. Közben tolok is a pengén egyet, hogy hátrálásra késztessem és végre kibújhassak a szekér alól, mert az a jajveszékelés csak rosszat jelenthet, valaki minél előbb segítségre szorul.
A támadásom sikerrel jár, ami nem is csoda, hiszen a goblint már így sem tudom mi tartotta talpon, de most még hördül egy utolsót és elernyed a kardom végén, amiről némi undorral rázom le.
Mivel úgy néz ki az ellenfelem már nem fog több gondot okozni és a csata is kezd a mi oldalunkra eldőlni, így ahhoz a szekérhez kezdek el közeledni, ahonnan vísítozva esnek le, vagy épp ugranak le a goblinok és némi csodálkozással látom ennek az okát, hogy a hátukon maguktól nyílnak véres sebek. Azonnal megtorpanok, mert biztos vagyok benne, hogy valaki mágiát használ, ezért inkább várok egy kicsit, nem akarván magamra idézni a varázslatot, bár egyelőre nem tudom ki lehet az okozója. A szekéren most nem látok mozgást, de biztos, ami biztos alapon, mivel lehet, hogy vannak ott sebesültek, Szent Fényt bocsátok rá, hiszen azt messzebbről is megtehetem.
A csapatunk tagjai lassan kezdenek visszaszivárogni.
Mikor már egy darab goblint sem látok, úgy értékelem, hogy megkockáztathatom, hogy a szekérhez siessek. Szerencsémre a mágia tényleg nem csapott le rám, így minden gond nélkül mászok fel a szekérre, ahol viszont kész mészárszék vár. Akármennyire is azt gondolná az ember, hogy ezek a kistermetű lények nem veszélyesek, mégpedig halálosan, az most jöhetne benézni ebbe a szekérbe.
Négy embert számolok, három közülük már halott, brutálisan végeztek velük, kókány, elnagyolt mozdulatokkal, a hasukat felnyitva. A negyedik, noha több vágás is díszeleg a végtagjain és egy a hasán még él.
Elhúzom a szám a tömény vér és más testnedvek szagára, de még időben vagyok, hogy legalább egy lelket megmenthessek, amit meg is teszek.
Megkönnyebbülten liheg, ahogy próbálja a sebét elszorítani.
- Köszönöm... - suttogja.
- Nem kell köszönni, az Úr áldása mindenkié. - szorítom meg a kezét, de közben hallom, hogy valaki közelít, így felkészülök, hogy ha kell ismét harcoljak, de aztán megismerem Robint.
- Segíts, elég sok a seb, az én erőm talán kevés lesz.
Az inkvizítorlány bólint, miközben fürkésző pillantással méreget, majd biztató mosolyt varázsolva az arcára fordul a sebesült felé.
- Tartson ki - idézi meg ő is a Saxra Lux-ot, hogy segítse a férfi gyógyulását.
A sebek látványosan húzódnak össze az együttes erőfeszítéseinknek hála. Az ember, aki első ránézésre valami kevésbé megerőltető szakmát végezhet, talán takács, vagy tímár, vagy ki tudja mi lehet, azért még erősen le van sokkolva, hiszen több embertársát az orra előtt mészárolták le.
A szekér ponyváján kívül a hangok azt mutatják, hogy a kompánia mát nekiállt felmérni és rendbehozni a károkat és összegyűjteni az elesetteket.
A rangidős tiszt ordítva adja ki a parancsait a munkásoknak, hogy ássanak tömegsírt, majd hozzánk fordul.
- Mélyen tisztelt atya és nővér, kérem ha idejük engedi olvassanak áldást elesetteink végső nyughelyére. - hangzik el tőle, noha az arckifejezésén látszódik, hogy annyira azért nem hatódott meg. Komor, sokat látott katonának tűnik.
- Ebben Robin in.....nővérnek... - javítom ki magam, mert talán a lány nem akarja nagydobra verni melyik rendhez tartozik, - mostanában nagyobb gyakorlata van. - engedtem át a megtiszteltetést, - addig én még gyógyítok, ha szükség van rá. - ajánlom fel.
- Igaza van, nem kellünk ehhez ketten, - bólint Robin. - és gyógyítani is fontos, bármilyen kis sérüléseket is... Ne legyünk miattuk hátrányban ha újabb hasonlóba futunk.. -
Így mikor a lány elmegy én is körbejárom a tábort, hogy segítsek azoknak, akik kisebb-nagyobb sebekkel megúszták a kalandot, ezzel azt is remélve, hogy jó pár barátságot is magaménak mondhatok.
A legtöbb sebesült többnyire a rosszarcú zsoldos, akik felszerelése szegényesebb és sokkal felelőtlenebbül is támadtak, mint a goblin barátaink. A látvány nem lep meg, hiszen már előtte is tudtuk, hogy kik azok, akik erre a kalandra majd leginkább jelentkeznek.
Azonban mindenki hálásan köszöngeti az áldást, leszámítva egyetlen egy embert, egy sötét tündét, aki látszólag kissé megszédül az Úr fényétől. A fejét fogva bár, de végül ő is megköszöni, azonban úgy tűnik, inkább csak illemből, semmint hálából.
Az Úr azonban nem nézi, hogy kinek kell a segítség, ha csak nem eretnekről van szó, ráadásul, ha az lenne, akkor inkább égetne az ereje és nem gyógyítana. Egy kis fejfájást meg megér, hogy egészséges legyen. Miután végeztem Robin után nézek.
Hamar összefutottunk és csak ekkor láttam, hogy erősen biceg. Először el akarta hárítani a segítséget, de aztán addig erőltettem, míg hagyta, hogy megnézzem. A nyíl nem ütött nagy sebet, de a fene tudja, milyen kórságot és szennyet hagyott maga után, így gyorsan megkezdtem a gyógyítást.
A kis csapatunk ezek után meglepően hamar összekapja magát és hamarosan menetre készen állunk.
Az egésznapos gyaloglás után szép lassan elkezd lebukni a nap a puszta mögé, az idő pedig csak egyre hidegebb és hidegebb lesz. Akármennyire is meleg a köpenyem, így is fázósan húzom össze magamon. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a a hideg szél hópelyheket is hoz magával, pedig még csak ősz közepe van. Kisvártatva pedig viharos, jeges szél kezdi el cibálni ruháinkat, s halvány ködfátyol telepszik a horizontra. A távolban aztán feltűnik valami pislákoló fény, ami lassan erősödik. Nagyon remélem, hogy az utunk célpontja, mert lassan mindenem ledermed. Már egy ideje amúgy ia Tintapaca mellett gyalogolok, hogy melegítsem magam a mozgással.
A karaván minden maradék erejét bevetve halad előre, mígnem a rangidős tiszt megálljt parancsol. Nem bízva semmit a véletlenre, ahogy a többiek én is a fegyveremért nyúlok, amikor a fény lassan közeledni kezd.
Két jól megtermett férfi bontakozik ki a ködös tájból, akik egy fáklyát cipeltek, annak fényét láttuk. Talpig fekete bundába öltözött harcosok, sűrű, szőrös csuklyában karddal az oldalukon, kezükben egy-egy lándzsával állnak az út közepén.
- Isten hozott a pusztaföldön! - röffen egyet az egyik, a maga rekedt, kellemetlen hangján.
A rangidős tiszt határozottan előrelép, s felszólal.
- Nordenburgból érkeztünk az erődbe. Közel van?
- Közel, bizony. A kapitány kért hogy jöjjünk ki elétek. - mondja az egyik, majd int egyet, a karaván pedig megindult utána.
Szerencsére már nem kell sokat caplatnunk a hófúvásban. A két őrszem egyenesen az erőd felé vezet minket, ahol az országút már nem volt több, csak kitaposott hó és kövek, amiket követni lehet. Kisvártatva egy hatalmas árnyék bújik elő a ködből. Erős, nagy fények jelennek meg a távolban és ahogy egyre közelebb érünk, több lábnyomot is látni, melyeket még nem takart el teljesen a frissen hullott hó.
Aztán feltűnik az "erőd": magas, kőből összehordott, noha nem túl elegánsan szerkesztett fal tornyosul előttünk, körülötte egy nagy árokkal. Kihegyezett karók veszik körbe, amik kiemelkedve a hóból láthatóak szerteszét. Lassan a tornyok és épületek egymás után öltenek alakot a szemünk előtt.
~ Hát megérkeztünk! ~ nézelődök, bár ezt szívesen elnapolom későbbre, most egy korsó forralt bor és egy meleg kandalló minden vágyam.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vendég


Vendég
Egyszer csak kopogást hallok, ami annyira fáj a füleimnek, mintha mellettem dobolna valaki, nagyon kellemetlenül érzem magam tőle, ezért a fejemre húzom a párnámat.
- Noira vendéged van kelj fel! Hallom Freia hangját, ami csak morgok egyet, mert ugyan ki jönne hozzám? Mindenki halott, akit ismertem.
- Szia... Én vagyok az. Hallottam valami érdekeset, kíváncsi vagyok mit gondolsz róla. Ismerős hang… ja igen, a tegnap estéhez köthető, tovább morgolódom és átfordulok a másik oldalamra, de persze nem úszom meg ennyivel. Egy kéz  ér hozzám, hogy kirántson az álmaimból, amire csapkodni kezdek a kezeimmel, hogy hagyjon már békén, majd széthasad a fejem és még nem állok készen arra, hogy bárkivel is beszélgessek.
- Gyere le majd hamarosan felkel. Hallom Freiát, hála a megmentőnek, így tovább durmolhatok egy kicsit, aztán majd felkelek. Résnyire kinyitom a szemem és látom, hogy a nap már jócskán felkelt, nem is tudom mikor aludtam ilyen sokáig utoljára. Egy számomra kis idő után csak felülök az ágyon és erőt véve magamon lekászálódom a fejemet fogva a konyhába, ahol hangokat hallok. Ott van Freia meg Nessaris is, valamin nagyon tanácskoznak, de jelen állapotomban annyira nem figyelek oda, csak egy poharat keresek, amiből igatok vizet. Úgy érzem magam, mint akit kifacsartak és kiszáradt.
- Nicsak ki kelt fel! Szia, azt hiszem ő téged keres.
- Nem lehetne halkabban, szétszakad a fejem. Rápillantok Nessarisra közben, aki miatt ez az egész van. Őt hibáztatom, mert mondhatta volna, hogy ne igyak olyan sokat és gyorsan meg minden.
- Szia Nessaris. Köszönök neki azért, mert így illik, de annyira nem repdesek az örömtől.
- Szia. Jó reggelt! Épp azt beszéltük, hogy északon van egy ígéretes lehetőség, ilyen kaland, meg kincsek, meg minden, és hogy Freia is szívesen jönne. Mit szólsz hozzá? Kérdezi lelkesen és suttogva, amiért elég hálás vagyok, de a felét alig tudom felfogni annak, amit mond. Erre ment hát ki a tegnapi találkozó, hogy ma már jöjjön egy kaland ígéretével?
- Persze menjünk, de jó lesz! Mondom “kitörő” lelkesedéssel, miközben a pultnak dőlök és lassan kezdem felfogni, hogy Freia meg ez a minden lében kanál férfifaló nő miről is beszélgettek. Vajon mennyit mondhatott el neki Nessaris a tegnap esti kis kalandunkról. El is fehéredek kicsit és elfordulok, hogy szeljek magamnak kenyeret, valamit ennem kellene.
-Hmm lennél szíves nekünk is vágni Noira?
- Szuper, akkor már hárman vagyunk. Akkor csak azt kell kitalálni, hogy hogy jutunk oda. Ugye a határon is át kell majd kevergőzni valahogy, ott nem tudom mi lesz, még nem próbálkoztam ilyennel, de addig biztos eljuthatunk valami kereskedő karavánnal, amit Freia is mondott, amíg nem voltál itt.
- Jobb ötletem nincs egyenlőre és nem hiszem az északiak kitiltanának egy déli kovácsmestert.
- Én nem kérek, köszi, már ettem.  Odajön hozzám és odasúgja nekem, hogy igyak sok vizet, majd az segít.
- Ja!  Semmi kedvem szeletelni másnak is, de mivel csak Freia kér, így megteszem és állva csámcsogok tovább. Elkezdek  tenni venni, mert én nem szoktam leülni az asztalhoz enni, ám mikor fordulok, szinte belefordulok Nessarisba. ~Ő meg mikor került ide?~ Valahogy az érzékeim sem a legjobbak. Csak bólintok neki, hogy oké vettem, ma sok vizet fogok inni.
- Legyen akkor karaván. Válaszolom, miközben egy fatálon Freia elég teszek pár szelet kenyeret.
- Köszi. Nyammogni is kezd, én meg csak próbálok figyelni, mert nagyon be akarnak avatni ebbe a kis lanadba most azonnal, nem várhat későbbre.
- Hát, nem tudom. Hihetik azt, hogy kém vagy... De akkor majd megkérdezzük, hogy hogy szokott ez menni.
- Már miért néznének minket kémnek? Nem értem ezt az egész kérdést, de sejtem, hogy biztos rossz valakivel feküdt össze és amiatt aggódhat.
- Nem tudom... nem vagyunk mi kémek nem igaz? Szóval ha ki is hallgatnak is az igazat fogjuk mondani.
- Hát jó. Egyezik bele és végre ejthetjük a dolgot.
- Nekem kell egy kis idő, nem érzem magam túl jól.  Öntök magamnak jó sok vizet és kortyolgatom a  kenyér mellé. Freaia erre jól megnéz magának, de szerencsére nem von kérdőre, hogy mi a baj.
- Semmi baj, majd indulunk amikor jobban leszel.
- Persze, először karavánt is kéne találni, meg akarok venni északra meleg ruhákat, meg ilyenek. Vagy, akár pár nap múlva, és akkor addig talán sikerül valamennyire megtanulnom célba lőni.
- Én ismerek piacosokat, akik északra is mennek, lesz karavánunk. Legyintek és elindulunk vissza a lépcső felé, hogy a szobámban józanodjak tovább.
- Ó, az jó.
- Akkor ez el is dőlt. Noira szervezi a karavánt én szerzek pár ruhát és egy kis útravalót.
- Remek, holnapután reggel akkor indulunk! Köszönök el és igyekszem kipihenni a másnapot miahamarabb, mert ma délután még beszélnem kell pár karavánossal.
- Oké, szia. Integet, én meg csak visszaintek neki, felfelé haladva még hallom, hogy belekezd valami mondatba, de gondolom Freiával beszél, mert ha fegyvert szeretne venni, hát azt nem tőlem fog.

A karaván elindul egyenesen észak felé velünk. Kerámiát szállítanak és a kedvenc pékem ajánlotta őket nekem, mikor érdeklődtem, hogy juthatnék el északra. Egyszer csak elérjük a folyót, ahol egy nagy hidat látni a folyamon fából építve, mely a másik oldalra vezet át. A víz alatta kissé le van apadva. A híd körül pedig vagy négy-öt csúcsos hegyű sátrakat szúrhatunk ki. Ahogy közeledünk felé egyetlen lélekkel sem találkozunk és nem is látunk a környéken sem. Kialudt tábortüzeket, szétdobált fegyvereket, törött végű zászlókat látunk mindenütt. A karavánunk azonban tovább halad, s az első szekerek rálépnek a hídra.
- Csendes az utunk…
- Lehet, hogy a katonaságnak sikerült áttörnie a határt?
- Elég sietősen távozhattak, jobb ha tovább megyünk, nem találkoznék azokkal, akik ezt tették! Húzom el a számat és Nessarisnak dőlök, aki mellett ülök a szekéren. Ahogy ránézek, észreveszem, hogy az íját szorongatja, hát én is a kardom markolatán pihentetem a kezeim, de nem olyan görcsösen, mint ő a sajátján. Freia ránk pillant, amire elmosolyodom, nem tudom mit néz ennyire.
- Nem szakadunk le a karavánról és nem lesz baj remélem...
Szokták mondani, hogy híres elszólások, ami az elmúlt pillanatban már a második tündetársam részéről, ugyanis, ahogy rálép a második szekér is a hídra, hirtelen vad üvöltés hallatszik valahonnan a semmiből. Mindenki rémülten torpan meg, ahogy módszeresen dobogni kezd alattunk is a föld, s a híd alól egy gigászi teremtmény bújik elő. Hatalmas, szürkés bőrű, nagy orrú förmedvény, vastag faággal a kezében. Hosszú füle, tömzsi nyaka, hosszú karjai és vastag, hurkás lábai vannak neki, melyeket hosszú lábujjak díszítenek. Két nagy agyarával förmedve ordít a rémült karaván tagjaira és ránk is.
-  Elkiabáltam mi? Csak bólintani tudok, hogy bizony igen, ahogy a csendes útnál is.
- Mi a franc szörnyeteg ez? Kérdezem, de nagyon választ nem kapok senkitől.
- Egy ilyen egyedül erősebb, mint egy határőrség? Szerintetek milyen gyorsan fut? Nessaris íjászkodni készül, amire csak megcsóválom a fejem.
- Gyorsan oldozzunk el három lovat és meneküljünk! Súgom oda Freiának a kezemben a kardommal és neki is látok elvágni a hámot, amivel a szekérhez vannak kötve a lovak.
- Jó ötlet, de ne a mi kocsinkról. Segít az oldozásban és csak remélem, hogy az a dög nem ér el hozzánk addig, amíg ezzel bajlódunk.
A bestia, ami történetesen egy troll volt hatalmas ordítással csap az egyik szekér felé, felborítva azt és ledöntve a lovait. Az emberek rajta eszeveszett visítással ugranak le és próbálnak meg menekülni. A többi kocsit kétségbeesetten próbálják megfordítani, ahogy a bestia lassú, hangos léptekkel megindul feléjük.
- Remélem tudsz lovagolni Nessaris! Szólok oda és kiszabadítok lovat magamnak. Én megülöm őt nyereg nélkül is, a többiek meg csak remélem igen, ha nem, ketten is mehetünk egy lovon tőlem.
- Én azt hittem csalinak kell... De így is jó végül is Néz rám Freia, majd felugrik egy lóra, én meg két lovat vezetek magam mellett, hogy Nessarisnak is jusson egy. Ahogy elnézem eléggé beijedt ettől a szörnytől, na de mi másra lennénk, ha nem azért, hogy megvédjük őt.
Azt hiszem menni fog... Olyan gyorsan, amilyen gyorsan ez sétál, még nyereg nélkül is. Persze az egyik embernek a szekéren ez nem tetszik és leugrik mellénk csákányt ragadva és villámló szemekkel néz ránk.
- Hé, mit képzeltek?
- Én elállnék előle... Hallom Freiát, aki megindul a lovával.
- Hívunk erősítést, harcolni úgysem tudok.
- Hívunk segítséget, addig pedig a felbérelt harcosaitok tartsanak ki!  Mondom szinte egyszerre Nessarissal, mintha összebeszéltünk volna.
- Ó igen, a semmi közepén. Morog egyet az ipse, látszólag nem dőlt be nekünk. A csákányos férfi ekkor megelégelve a várakozást Nessa felé csap egyet fentről lefelé. Erre én elengedem a lovat és a kardommal Nessaris védelmére kelek. Terveztem volna még a lábammal hasba rúgni, de túl nagy erővel nehezedik rám, így minden erőmmel azon vagyok, hogy megtartsam magam. Vicsorítok és megpróbálom leköpni, de nekem ez ilyesmi nem megy annyira, pedig annyira menő lett volna. Ismét megemeli a csáklyát, hogy lecsapjon rám, amikor megelégelem a dolgot és kihasználva a gyorsaságom és ügyességem, meg amit tanultam, lecsapok a térdhajlatára, amitől megbillen csóri ember, de megmenekülünk.
- Jobb esélyünk úgy sincs! Noira ti is induljatok most! Ha megüti magának vége!  Hallom, ahogy megfenyegeti, de semmi szükség rá, mert elintéztem. Önelégülten mosolyogva indulok meg a ló felé, hogy felpattanjak a hátára.
- Nyomorult tolvaj patkányok! Szitkozódik, majdnem idegen nyelven, de engem nem érdekel annyira. Felzárkózom a többiekhez és elnyargalunk a karavánt hátrahagyva. Aki nincs szokva a szőrén lovagláshoz, azoknak bizonyára kínkeserves az utazás az országútig, ahol kicsit megállunk. Noira azonban sokat lovagol így is és nincs benne semmi kényelmetlen számára, csak hogy közvetlen a ló az ő nadrágjára izzad.
- Ha lesz segítség akkor küldünk valakit. Pillant felén Freia.
- A lovakkal együtt, nekem úgyis ott  van Csillag!
- Persze. Válaszol tündetársam én meg elpillantok Nessaris felé, aki elég csendes.
- Egyenlőre akkor kövessük tovább az utat, minél fürgébben.Indítja el a lovát és indulunk meg mi is utána.
- Jó ötlet.
-Vissza, délre?
- Te akartál kalandot nem?
- Dehogy! Északnak menjünk, arra előbb fogunk szerintem valakit találni.
Az út egyelőre nem vezet másfelé, csak visszafele a folyóhoz, de útközben láttunk egy elágazást, ami kicsit nyugatabbra vitt, de ugyanúgy a folyóhoz.
- Nem megyünk vissza, szóval marad az elágazás. Jelentem ki, mintha nem lenne egyértelmű, majd besorolok Nessaris mellé.
- Amúgy simán elbántunk volna azzal a szörnnyel, csak nem akartam megalázni a kísérőket, akiket fizetnek is ilyesmiért. Fordul Noira Nessaris felé mosolyogva, aki felhúzza a szemöldökét a hallottakra.
- Tényleg? Kérdezi érdeklődve, amire csak még szélesebben mosolygok.
- Ugyan semmiség ahhoz képest, amin átmentünk Freiával! Legyintek és elnevetem magam.
- Igazából lehet segíteni kellett volna nekik, de most már késő ezen gondolkodni nem? Sőt ami azt illeti minket is meg kellett volna védeniük. Igaza van Noirának.
- Pontosan, ezért vettünk el három lovat, mert ez biztosabb volt.
- Sőt a lovakat megvédtük! Neveti el magát Freia is egy kicsit, majd Nessaris is elmosolyodik a hallottak alapján.
Ahogy megyünk előre, lassan elérjük a kereszteződést. A két irány miatt egy út jező táblát is tettek oda,  ez azonban már nem volt meg egy darabban, kidőlve hevert a fűben, a betűk lekoptak róla, valamit egy hatalmas harapásnyomot is felfedezek az egyik útjelző táblán. Ahogy megyünk tovább a másik irányba, szép lassan egy kisebb uradalom bejáratánál kötünk ki. Pár tanyát és egy kis tornyot látunk egymás mellé építve, szép sorban odahányva. Ahogy közeledünk, erőteljes dögszag csapja meg az orrunkat, s azonnal rá is jövünk miért. A kis tanyák lakóit teljesen lemészárolták. Mindenfelé félig eloszlott, néhol már csak csontvázakká vált embereket látunk. A legtöbbjükön karmolás, harapás, vagy valami komolyan ütés nyomát láthatjátok. A szám és orrom elé teszem a kezemet.
- Mi a fene folyik itt? Nem hiszem itt meg kéne állnunk, mit gondoltok? Látom, hogy kicsit kiakad Freia, nem csodálom, én is teljesen oda vagyok, ahogy rám törnek az emlékek.
- Szerintem térjünk le az útról és kerüljünk.
- Nem tudom... Mi lehetett ez, farkasok? Vagy másik szörnyeteg?
Ahogy lovagolunk az uradalom szélénél, hirtelen egy mozgó alakra leszünk figyelmesek. Nem is élő volt az, hanem az egyik halott. Az egyik ember, kinek fél arca le volt szakítva, nem volt már meg csak egy keze, s másfél lába ott vergődött a házak közt haragos, elnagyolt mozdulatokkal. Az uradalom háta mögött nem mellesleg ott volt a folyó, pontosan olyan, mint amilyennek láttuk a hídnál is.
- Jaj ne megint ilyen élő holtak!
- Megint?
- Na jó menjünk innen, az tényleg nem jó jel! Ebben nagyon is egyetértek vele, hagyjuk itt ezt az átkozott uradalmat a holtakkal, akik nem bírnak nyugodni és még élőt játszanak itt.
- Vissza haza? Érdeklődöm, mert kezd elegem lenni, nem erről volt szó, hanem kincsekről meg ilyenekről.
- Hát először el innen!
- Miért ne tovább előre? Nem értettem a kérdését, nem akar még sokáig élni?
- Inkább vissza oda, ahol még élőknek tudunk szólni, hogy valami nagyon el van cseszve itt északon! Vágom rá, mert ez nagyon nem okés és ha már itt ez vár, ki tudja mit találunk ha beljebb jutunk.
- Egyetértek Noirával, pláne, hogy ahol egy ilyen dög van van sok másik is. Menjünk vissza a karaván felé?
- Nem, nem akarok szörnyeteget, inkább az utolsó falu felé, ahol átjöttünk. Javaslom, mert onnan egy kis erősítéssel, akik kifejezetten harcosok, nagyobb sikerrel járnánk.
- Én nem akarok megint arra menni. Akkor már inkább ússzunk át.
- Ugye tudod hogy a folyó erős sodrású általában és ha mégsem, ezek a élőholtak simán ott is megtámadhatnak, ha valaki oda beesett és ott van, elkap és leránt. Összerezzenek a gondolatra, elég csúf vég lenne, a megfulladás.
- Valahogy úgy és a folyón nem tudjuk átvinni a lovakat sem.
- A lovak azt hittem tudnak úszni.
- Ha erős a sodrás, akkor nem tudom okos ötlet-e őket megpróbálni átvinni. Nem értem Nessarist, de örülök, hogy Freiával ketten ugyanazokra gondunk, így könnyebb meggyőzni őt, milyen hülyeségeket beszél.
- Hát ezek idegen lovak, elvileg tudnak, de nem kockáztatnék. Teszem hozzá azért én is a magamét.
- Megborulnak a nagy sodrásban és lehúznának. Kövessük az utat a másik irányba.
- Rendben. Egyezik bele, ami nagy megkönnyebbülés mindannyiunk számára.
- Ja, irány visszafelé!
Elindulunk visszafelé, s ismét elérjük a kereszteződést. Legnagyobb meglepetésünkre ott találjuk a karavánt is, ahogy éppen a harmadik úton megy dél felé, azon az úton, mely ide vezetett. A karavánból nem sok maradt meg, mindössze három darab szekér, és azt azt kísérő, alig egy tucat szedett vetett- elcsigázott banda. A troll felé vezető út üres, senkit nem látunk rajta.
- Élőholtak vannak arra! Szólal meg velem együtt Freia, bár ő kicsit ijedten, én meg inkább határozottan.
- Erre ne menjetek tovább, a falusiak mind élőholtak lettek!
A karavánból az egyik nő határozottan érces, elcsigázott arccal ordít vissza nekünk.
- Szarjatok sünt! Mondta, mielőtt tovább ballagott volna vissza Hellenburg felé.
- Köszönjük, viszont kívánjuk... Mondja hangosan, majd halkabban hozzáteszi még, hogy: Idióta... Komolyan nem értem mi baja van... kereskedők vagyunk nem harcosok. Ezen csak felkacagok, mert nagyon viccesnek tartom Freiától ezt a szót.
- Segítségért mentünk tényleg és mire vannak a fizetett karavánkísérők? Mi csak segíteni akartunk és vissza jöttünk nem?
- Akkor most visszaadjuk a lovakat, vagy hagy irány a szörny, hogy Floinn elintézze?  Sutyorog Nessaris Freia felé, de azért én is hallom és cöccenek egyet.
- Azt mondták nekünk.... nos hallottad, szóval én nem adom az enyémet az biztos. Most az a kérdés, hogy mi merre akarunk menni... Noira?
- Hát, nem tudom de ha egy szörny volt ott, lehet több is arra, szóval haza?
- Nessa?
- Én inkább az élőholtakat választanám. Hacsak nem akarunk úszni...
- Na az esélytelen, volt velük elég dolgom, azok sosem a jó választás. Bólogatok, én is ezen a véleményen vagyok.
- Biztos nem fogok abba a faluba menni! Mondom nagyobb elhatározással és indulatosan.
- Akkor legyen az óriás, azt mondtad azt egyébként is el tudnád intézni. - Hmm.... akkor marad észak? Néz rám Freia, mert ezek szerint csak én akarok hazamenni. Kénytelen vagyok beadni a derekam duzzogva.
- Ti akartatok kalandozni, nekem mindegy.
- Akkor észak. Meg is indítom a lovamat... Elvágtatunk előtte, ha még él. Egészíti ki az indulást, gondolom a szörnyre gondolt, csak nem mondta ki. Tudja egyáltalán valaki, hogy mi az a rémség?
- Jó. Mondom és duzzogok kicsit tovább.
Visszamegyünk hát a kihaltnak látszó táborba, ahol minden ugyanúgy van hagyva, mint eddig volt. Leszámítva persze a karaván tagjainak hulláját, a szétütött szekereket, és persze a trollt, ami éppen ott ül az egyik sátor mellett és nagyban csámcsog valamin. Hogy pontosan min, azt nem látom, aminek örülök, mert a vörösre festett szőréből ítélve, nem lehet szép látvány.
- Fúj, szerintem még nem késő hazamenni! Suttogom a többiek felé.
- Megpróbáljam lelőni? Vagy csak vágtassunk el mellette? Suttog Freia is felénk.
- Öljük meg?  Kérdezem, mert nem tudom eldönteni, hogy most harcba akarunk menni vagy csak elmegyünk mellette.
- Éppen eszik lehet nem is foglalkozna velünk.  Folytatjuk a halk megbeszélést.
- Szerintem próbáljunk meg lopakodni.
- A lovakkal nem lehet  lopakodni, gyalog meg veszélyes lenne.
- És ha nem sikerül, akkor gyorsan el innen, nem tűnt túl gyorsnak a múltkor.
- De akkor lovagoljunk el mellette rohamosan gyorsan és akkor ennyi. Néz ránk, kiadva az utasításokat. Ő avezér ez egyértelművé vált már biztosan.
- De ha valami balul sül el. Sóhajtok fel, mert nem is akarok belegondolni ebbe inkább.
- Akkor harcolunk, vagy felhúzzuk a nyúlcipőt?
- Döntsük el melyik, mert nem örülnék, ha egyedül maradna ott bárki is harcolni.
- Akkor nyúlcipő?
- Nyugi, én nem akarok vele harcolni, hacsak nem ti is.
- Nyúlcipő.
- Akkor nyúlcipő.  Hangzik el a végítélet egy bólintással és egyszerre indulunk meg a híd felé feltett szándékkal, hogy átkelünk rajta és még tovább is vágtázunk.
Ahogy megindulunk a lovainkon a hídon át, a troll megpillant minket és hatalmas forgással próbál a gallyáért nyúlni.
- Nyúlcipő van megyünk. Szól hátra nekünk, mintha nem lenne egyértelmű.
- Maradjuk a gallyának a távolságán kívül!
- Nem feltétlenül kell az úton maradni, ha azzal pont elébe rohanunk, csak a hídon érjünk túl elég gyorsan.
Elérjük mindhárman a hidat, ám ekkor a troll felénk hajítja a gallyát. A faág a híd szélét találja el a deszkákat berepesztve. A lovak ijedten nyerítenek, megpróbálva ugrani egyet, erősen megrázva minket a hátukon. Én szorosan a lábam közé szorítom az állatot, mint alapból is szoktam, a sörényébe kapaszkodva ugratok. Régen sokat lovagoltam terepen így, szóval nekem ez nem okoz gondot, de azért kellemetlenül érint kicsit az érkezés, hiszen ez a ló nem ehhez van szokva. Ahogy a többiek felé pillantok, azt látom, hogy Freia hozzám hasonlóan vészelte át, ám Nessaris a ló nyakát ölelgeti. Ám a lényeg, hogy sikeresen megmaradtunk a lovon és átérünk a híd túloldalára. A troll idegességében ugrik egy hatalmasat, amitől alatta a pallók megrepednek, ő pedig jó két arasznyit süllyed fél lábával lelógva át a híd padlózatán.  Mi ezzel azonban már nem foglalkozunk, csak haladunk tovább előre észak felé.
Tovább menve aztán jó bő két órát lovagolva szőrén a hátasokon végre elérjük az első lakott települést. Egy kis falucska volt az, cölöpökből emelt fallal körülvéve. Látunk egy kaput, amit egy árok vesz körbe. Egy viseltes, karmolásokkal és vágásokkal tűzdelt kapu választja el a falut és az országutat.
- Helló?!  Kopogtat be, mikor közelebb megy a lovával. Ahogy dübörög az ajtón, hirtelen a fal felől három ember bújik elő, íjakkal a kezükben, egyenesen felénk szegezve a nyilakat.
- Ki van ott?! Ordítja az egyikük, egy nagyjából huszonöt éves, fekete hajú nő.
- Egy karavánnal indultunk, de megtámadtak! Egy kis időre megállnánk pihenni ha nem baj.
- Arra van egy nagy szőrös... izé! És egy csomó hulla. És... fárasztó így lovagolni.  Szerencsétlen Nessaris le is fordul a lóról, még elég szerencsés, hogy nem üti meg magát, talán arra még volt ereje figyelni. Én a részemről hagyom, hogy a felnőttek beszéljenek.
A nő látszólag nem igazán volt meggyőzve, ám valamicskét alább vesz a hangjából.
- Ó igen? Van nálatok fegyver? Mutassátok?  Néz le ránk számon kérőn.
-Kérem, már jó pár órája csak menekülünk…  Megrázza a hátát, hogy van az íja és tegeze, én pedig felmutatom a kardjaimat. Nessaris felkel a földről és ő is megmutatja az íját. A nő idegesen néz végig rajtunk,  végül aztán bólint.
- Engedjétek le... Morogja és a kapu nyílni kezd, miközben az íjászok egyre csak a környező vidéket kémlelik attól tartva, hogy többen lennénk és valahol a susnyásban rejtőznének még páran, akik velünk vannak. Ahogy bemegyünk megnyugodhatnak, hogy tényleg csak hárman vagyunk. Egy meglehetősen leharcolt kis parasztfalu közepén találhatjuk magunkat, több félig leomlott ház, néhol nincsenek épületek sem, csak sátrak. Girbegurba utcák, mindenfelé sár és szeméthegyek és persze az elmaradhatatlan sebtiben vájt csatorna, amiben most is csurgott a szennyvíz kifelé.
- Elnézést, sok a haramia errefelé mostanában.  Magyarázza a fekete hajú nő, ahogy eltette a fegyverét, lesétálva hozzánk.
- Honnan keveredtetek ti ide? Kérdezi tőlünk a nő, aki egyébként egy viseltes bőrpáncélt visel, melyen erősen meglátszódtak a közelmúltbéli csaták nyomai. Karcolások, tépett szakadások, vérfoltok és egy hiányzó oldallemez árulkodott róla, ezt bizony rendszeresen próbára tették. ~Nem lehet rossz harcos a bige.~
- Semmi gond, jobb az óvatosság. Mi délről érkeztünk egy karavánnal, hogy itt a környéken találjunk magunknak szerencsét, sajnos egy troll és jó pár élőholtat találtunk csak először. Kezd bele Freia a válaszolásba, amit Nessaris egészít ki, én pedig csak pislogok.
- A híd is beszakadt alatta.
A nő a választ hallva ijedten nyúl az oldalához, ahol egy fejsze van egy szíjjal az övéhez kötve.
- Délről?! Ti déliek vagytok?!  Ordít ránk, mire a körülötte álló szedett vedett banda mind terpeszbe állva, acélos szemekkel pásztáz minket. Na már csak az kellene, hogy nekünk támadjanak, pedig mi függetlenek vagyunk.
- Nem akarunk semmi rosszat. Csak a jobb megélhetés miatt jöttünk. Fel is emeli a kacsóit megadva magát.
- Délről igen... De nem déliek vagyunk.  Mondja higgadtan Freia, nem is értem, hogy tud ilyen nyugodt maradni, én csak feszülten állok, készen arra, hogy a kardomért nyúljak, ha elfajulna a helyzet.
- Innen délebbről? Azt hittem innen délre már minden falut lemészároltak. Néz ránk meglepetten a nő, ami furcsa, mert hát a jelek szerint valami nagyon nincs rendben itt északon.
- Ezt tanúsítom, ott láttunk sok holtat, páran fel is kelhettek közülük.  Elhúzom a számat, utálom a feltámadó holtakat.
- Igen, ide is ellátogatott egy nagy rakás. Ez megmagyaráz egy-két dolgot...  Közölte idegesen nézve ránk, miközben a nyereg nélküli lovakat nézte, aztán a falu felé mutatott.
- Húzzátok magatok meg, ahogy tetszik. Noha fogadó nincs a városban, de ha szépen néztek, talán egy istállóban elfértek. Sóhajt a mondat közepén egy nagyot megkönnyebbülve, majd eligazít merre szállhatunk meg itt. Szerencsére nem kell aggódnunk ellenségesség miatt, ahogy nekik sem.

Noira képesség:

Név: Flow (Áramlat)
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: I.
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: Az őrző a szél könnyedségével indít egy vágást, ami rendkívül gyorsan halad öt méter távolságig, és a nem mágikus védelmeket áttöri, felszínes sérülést okozva.

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
Bekopogok az ajtón, ahol Floinn lakik, de pont akkor nyílik az ajtó, és így eltalál.
-Noira itthon van? símogatom meg a fájó orromat.
-ohh... szóval elnézést, de nem szoktak errefelé járni nos... fent van éppen.
-Ide tetszik hívni?
-Nyugodtan bejöhetsz... és bocs az orrodért. -enged be maga mellett, majd a lépcsőn felfelé mutat.
-Köszönöm! Megyek is fel a lépcsőn, és bekopog Noira szobájába.
-Noira vendéged van kelj fel!
Nem nagyon reagál a kopogásra. Lehet, hogy nem a legilledelmesebb hívatlanul bemenni valakihez, de válasz híján csak kinyitom az ajtót szépen lassan.
-Szia. Én vagyok az.
Noira csak morgolódik a párna alatt és átfordul a másik oldalára.
-Hallottam valami érdekeset, kíváncsi vagyok mit gondolsz róla. Finoman megmozgatom a nagyon aludni akaró lányt. Noira csapkod a kezével.
-Hagyjatok még, nagyon fája  fejem
-Gyere le majd hamarosan felkel.
-Hát jó. Mondom kicsit szomorkásan, majd kicsit lehorgasztott fejjel megyek a másik nő után. Be akartam volna feküdni mellé, hogy majd vagy felkel, vagy megsimogatom alaposan.
-Freia, igaz?
-Igen Freia vagyok, és te pedig?
-Nessaris Maera.
Lesétál a konyhába, majd leül az egyik székre, én pedig követem.
-Kérsz esetleg inni valamit?
-Nem, köszönöm, tegnap este volt belőle elég. Egyébként láttam, hogy van kovácsműhelye. Íjak is készülnek itt, vagy azt máshol kéne keresnem? Végülis az íjak nem fémből vannak, hogy kovácsolni kelljen azokat.
-ohh értem és persze készülnek, miért?
-Floinnal beszéltük, hogy mehetnénk együtt valahova kalandozni, és hát nem ártana, ha valahogy hasznomat lehetne venni, még ha magamat nem is teljesen tudom megvédeni. Az alkatom sem igazán van meg hozzá, meg... Na, szóval röviden, talán az íj lenne számomra a legjobb fegyver.
-Nem. Vallom be őszintén. Illetve annyira, hogy ha felhúzom, és elengedem, akkor aki előttem van, az útban lesz a nyílnak
Freia erre felnevet. -Pedig aztán ez nem ilyen egyszerű.
-Tudom... De kérdés, hogy más is tudja-e... meg meri-e kockáztatni. Persze meg is akarom tanulni használni, de az gondolom nem megy egyik napról a másikra.
-Egészen furfangosan gondolkodsz Nessaris. Ez tetszik.
Elmosolyodok.
-Tehát, azért jöttem, mert hallottam egy egész jó lehetőségről, és el akartam hívni Floinnt. Fönt északon a havas pusztákat fel akarják deríteni, és sokan beszélnek kincsekről is, meg minden. Amnesztiát ígérnek mindenkinek aki csak megy, és segítő kezet nyújt, bár azért kicsit tartok tőle, hogy ez csak valami trükk, hogy csapdába csalják az itteni lakosokat. De ha igaz, akkor szívesen mennék és megnézném, és a kincset is hazahoznám.
-Ez egész érdekesen hangzik, de tudsz egy jó útvonalat?
-Nem -vonom meg a vállamat.
-Az elég nagy baj, de meglátjuk mit szól hozzá az álomszuszék. A kincs és a felderítés jól hangzik, meg hát úgy sem voltam még északon.
-Az jó, akkor már hárman lennénk, ha jön floinn is. de csak átslisszanunk valahogy a határon, csak emberek őrzik, nem lehetnek ott mindenhol, és még ha ott is vannak ki tudja nem-e átengednek. Gondolok itt első sorban arra, ha megtetszenék nekik.
-Szerinted, ha kereskedőként megyünk akkor vajon átengednek?
-Hmm, lehet. Nem tudom.
Noira lekászálódik a fejét fogva, csak bólint és egy pohárba tölt magának vizet, amit le is húz egyben.
-Nicsak ki kelt fel. Szia, azt hiszem téged keres.
-Nem lehetne halkabban, szétszakad a fejem. Szia Nessaris.
-Szia. Jó reggelt! Épp azt beszéltük, hogy északon van egy ígéretes lehetőség, ilyen kaland, meg kincsek, meg minden, és hogy Freia is szívesen jönne. Mit szólsz hozzá? -mondom egészen lelkesen valami suttogás és beszéd közti hangerőn.
-Persze menjünk, de jó lesz! -mondja "kitörő" lelkesedéssel, miközben a pultnak dől. El is fehéredik kicsit és elfordul, hogy szeljen kenyeret.
-Hmm lennél szíves nekünk is vágni Noira?
-Én nem kérek, köszi, már ettem. Odamegyek Floinnhoz, nem tudom mennyire tudja mit kell csinálni ilyenkor, de azért odasúgom neki, hogy:  -Igyál sok vizet, az segít.
-Szuper, akkor már hárman vagyunk. Akkor csak azt kell kitalálni, hogy hogy jutunk oda. Ugye a határon is át kell majd kevergőzni valahogy, ott nem tudom mi lesz, még nem próbálkoztam ilyennel, de addig biztos eljuthatudnk valami kereskedő karavánnal, amit Freia is mondott, amíg nem voltál itt.
-Jobb ötletem nincs egyenlőre és nem hiszem az északiak kitiltanának egy déli kovácsmestert.
-Ja! Közben szeletel nekünk is, és elénk teszi, majd állva csámcsog tovább és elkezd  tenni venni, ám mikor fordul, szinte belém fordul.
-Legyen akkor karaván
-Köszi-nyammogni kezd.
-Hát, nem tudom. Hihetik azt, hogy kém vagy... De akkor majd megkérdezzük, hogy hogy szokott ez menni.
-Már miért néznének minket kémnek?
-Nem tudom... nem vagyunk mi kémek nem igaz? Szóval ha ki is hallgatnak is az igazat fogjuk mondani
-Hát jó. Azért izgulok eléggé. Nem akarok majd igazat mondani, ha megkérdezik, hogy démon vagyok-e. Északon nagyon nem szeretik a démonokat...
-Nekem kell egy kis idő, nem érzuem magam túl jól. -öntök magának jó sok vizet és kortyolgatja a kenyér mellé.
Freia ránéz Noirára egy pillanatra, majd egy vállrántás után mondja neki mosolyogva: -Semmi baj, majd indulunk amikor jobban leszel.
-Persze, először karavánt is kéne találni, meg akarok venni északra meleg ruhákat, meg ilyenek. Vagy, akár pár nap múlva, és akkor addig talán sikerül valamennyire megtanulnom célba lőni.
-Én ismerek piacosokat, akik északra is mennek, lesz karavánunk. legyint és elindul vissza a lépcső felé.
-Ó, az jó.
-Akkor ez el is dőlt. Noira szervezi a karavánt én szerzek pár ruhát és egy kis útravalót.
-Remek, holnapután reggel akkor indulunk! Köszön el és megy, gondolom pihenni tovább.
-Oké, szia. integetek neki egy rövidet, majd Freiához fordulva: -Akkor addig vehetek egy íjat? Még valahol szeretném ki is próbálni.
-Persze elkészítem még ma.

Attól függetlenül, hogy Freia azt mondta, szerez cuccokat, én szerzek magamnak néhány vastagabb ruhát, illetve egy teljes napot az íjászat gyakorlásával töltök indulás előtt. Sokkal nehezebbnek és fárasztóbbnak bizonyul, mint amilyennek képzeltem ezt az egész dolgot, de azt fenntartom, hogy hasznos lesz, ha megtanulom, és hogy előbb-utóbb beletanulok. A célt azért eltalálgatom, bár nem túl messziről, és ez csak álló célpont, úgyhogy egyenlőre ha lehet, kerülném az íjam használatát.

Később, a terveknek megfelelően a karavánocska elindul észak felé, és haladnak egyenesen. Egyszer csak elérjük a folyót. Éppen ősz van, így az kissé le van apadva. Nagy hidat látni a folyamon fából építve, mely a másik oldalra vezet át. Körülötte pedig sátrakat. Legalább négyet ötöt, nagy, csúcsos hegyű sátrakat. Reggel van. Egyre jobban izgulok, már-már kiver a víz, nem kedvelem az északiakat. A karavánunk szép lassan megközelíti a híd előtti sátrakat. Ahogy haladunk előre, egyetlen egy lélekkel sem találkozunk. Senki nincs a sátrak környékén, senki nem szalad előre belőlük. Kialudt tábortüzeket, szétdobált fegyvereket, törött végű zászlókat láttok mindenütt. A karaván tovább halad, s az első szekerek rálépnek a hídra. Baljóslatú ez az egész.
-Csendes az utunk...
-Lehet, hogy a katonaságnak sikerült áttörnie a határt? Próbálok optimista lenni, miközben találgatok.
-Elég sietősen távozhattak, jobb ha tovább megyünk, nem találkoznék azokkal, akik ezt tették. Húzza el a száját és nekem dől. Én jobb híján az íjamat markolászom idegességemben.
-Nem szakadunk le a karavánról és nem les baj remélem...
Ahogy rálép a második szekér is a hídra, hirtelen vad üvöltés hallatszik valahonnan a semmiből. Mindenki rémülten torpan meg, ahogy módszeresen dobogni kezd alattunk a föld, s a híd alól egy gigászi teremtmény bújik elő. Hatalmas, szürkés bőrű, nagy orrú förmedvény volt az, vastag faággal a kezében. Hosszú füle, tömzsi nyaka, hosszú karjai és vastag, hurkás lábai voltak neki, melyeket hosszú lábujjak díszítettek. Két nagy agyarával förmedve ordít a rémült karaván tagjaira.
-Elkiabáltam mi?
-Mi a franc szörnyeteg ez?
-Egy ilyen egyedül erősebb, mint egy határőrség? Szerintetek milyen gyorsan fut? Nyilat illesztek az íjam húrjára ezt csak eltalálom, ha nagyon közelebb akar jönni. Közben lelkiekben a menekülésre készülök.
-Gyorsan oldozzunk el három lovat és meneküljünk -súgja Floinn Freiának a kezében a kardjával.
-Jó ötlet, de ne a mi kocsinkról. -és már segít az oldozásban.
A bestia, ami történetesen egy troll volt, hatalmas ordítással csap az egyik szekér felé, felborítva azt, és ledöntve a lovait. Az emberek rajta eszeveszett visítással ugranak le, és próbálnak meg menekülni. A többi kocsit kétségbeesetten próbálják megfordítani, ahogy a bestia lassú, hangos léptekkel megindul feléjük.
-Remélem tudsz lovagolni Nessaris! Kiszabadít egy lovat magának, és megüli azt nyereg nélkül is.
-Én azt hittem csalinak kell... -néz rá Noirára, majd én is felugrik egy lóra. Nekem mondjuk elég egyértelműnek tűnt, hogy nem azért kellenek neki a lovak, kicsit meg is lepett, azt hittem én leszek az első, aki futásnak ered. -De így is jó végül is.
A kicsit remegő kezeimmel elteszem az íjamat, miközben azt figyelem, hogy mekkora szerencsénk van, hogy nem a mi szekerünket nézte ki magának.
-Azt hiszem menni fog... olyan gyorsan, amilyen gyorsan ez sétál, még nyereg nélkül is.
Nekilátunk hát elkötni három lovat, azonban ahogy nekikezdtek, az egyik ember a szekéren, aki a szekeret vezette leugrik oda mellénk. Egyik kezébe egy csákányt ragad, s villámló szemekkel néz ránk.
- Hé, mit képzeltek?
-Én elállnék előle... -rúgom meg Freia a lova oldalát.
-Hívunk erősítést, harcolni úgysem tudok.
-Hívunk segítséget, addig pedig a felbérelt harcosaitok tartsanak ki.
Abban igaza van, hogy a zsoldosoknak ez lenne a dolga, bár kétlem, hogy olyan sokáig bírnák. Ez a szörnyeteg kiírtott egy katonai tábort!
-Ó igen, a semmi közepén. -morgott egyet az ipse, látszólag nem bedőlve a cselnek. Freia lova közben nagyot nyerítve elindul, fel alá hánykolódva. A csákányos férfi ekkor megelégelve a várakozást felém csap egyet fentről lefelé. Noira elengedi a lovát és a kardjával a védelmemre kel, közben lábbal gyomron akarja rúgni az ipsét, hátha elesik.
-Jobb esélyünk úgy sincs!-Mondja Freia csávónak, miközben elhúz mellette. -Noira ti is induljatok most!
Noira sikeresen hárítja a kardjával a csapást, miközben én csak lefagyok, hogy mit is csináljak. Velünk van, elvileg, úgyhogy nem nagyon kéne bántani, de neki sem engem, pedig azt teszi. Most akkor mi legyen? Jobb ötlet híján megindítom a lovamat, ha előttem van a csávó, ha nem. Ő Noirával foglalkozik utánam, rá akar támadni, ám Freia megállítja a lovát egy kicsit arrébb, és leveszi az íját a hátáról, illesztve rá azonnal egy nyilat: -Ha megüti magának vége! -ordít rá a fickóra.
Noira gyors vágást ejt a térdhajlatára és a ló felé indul. El is találja a férfi lábát, mielőtt az le tudna csapni, amitől megbillen és letámasztja a rögtönzött fegyvert a földre. Én ez alatt Freia mellé érek, a férfi pedig majdhogynem ismeretlen nyelven szitkozódni kezd.
-Nyomorult tolvaj patkányok! - teszi hozzá a  cifra mondatok végére. S látszólag megrémült. Noira felpattan a lóra és csatlakozik hozzánk, majd megyünk is. Nem igazán tetszik, amit csináltunk, de legalább élünk... a karaván valószínűleg nem... Sikerül a lovakon kínkeservesen kapaszkodva elvergődni, kellő távolságra a karavántól és a trolltól.
-Ha lesz segítség akkor küldünk valakit. -pillant ránk Freia. Mintha addigra nem lene mindegy.
-A lovakkal együtt, nekem úgyis ott van Csillag.
-Persze.
Némán nézek ki a fejemből, nem tudjom mit mondjak... pedig úgy érzem, kéne valamit.
-Egyenlőre akkor kövessük tovább az utat, minél fürgébben.
-Jó ötlet.
-Vissza, délre? Kérdezem. Ugyanis az út, ami vagyunk, az az, amin jöttünk északra, délről, tehát most ha megyünk rajta tovább északról visszafordulva, akkor délre megyünk, de én egy hülye szörny miatt nem akarom máris feladni az északra jutást, és visszafordulni délre.
-Te akartál kalandot, nem? Azt hiszem félreértett.
-Dehogy északnak menjünk, arra előbb fogunk szerintem valakit találni.
Az út egyelőre nem vezet más merre, csak visszafele a folyóhoz. Elágazást egyet tudunk csak, ami mellett nemrég jöttünk el, az az út nyugatabbra visz, de szintén fel a folyó felé.
-Amúgy simán elbántunk volna azzal a szörnnyel, csak nem akartam megalázni a kísérőket, akiket fizetnek is ilyesmiért. Mondja nekem mosolyogva. Felhúzom a szemöldökömet, ezt nem hiszem el...
-Tényleg? kérdezem érdeklődő hangon.
-Ugyan semmiség ahhoz képest, amin átmentünk Freiával. -legyint, és elneveti magát.
-Igazából lehet segíteni kellett volna nekik, de most már késő ezen gondolkodni nem? Sőt ami azt illeti minket is meg kellett volna védeniük. Igaza van Noirának.
-Pontosan, ezért vettünk el három lovat, mert ez biztosabb volt.
-Sőt a lovakat megvédtük- nevetgél egy picit Freia. Én is mosolygok egy kicsit, bár nem igazán értem Noira logikáját, de amit Freia mond, attól egy kicsit jobban érzem magam. Való igaz, hogy nem tudtam volna tenni sokat, és hogy a fizetett zsoldosoknak a dolga megvédeni a karavánt, nem nekünk. Ahogy mengyünk előre, lassan elérjük a kereszteződést. A két irány miatt egy útjelző táblát is tettek oda, ez azonban már nem volt meg egy darabban, kidőlve hevert a főben, a betűk lekopva róla, valamit egy hatalmas harapásnyom is van az egyik útjelző táblán. Ahogy megyünk tovább a másik irányba, szép lassan egy kisebb uradalom bejáratánál kötünk ki. Pár tanyát és egy kis tornyot építettek, szép sorban odahányva egymás mellé. Ahogy közeledünk, erőteljes dögszag csapja meg az orrunkat, és azonnal rá is jövünk miért. A kis tanyák lakóit teljesen lemészárolták. Mindenfelé félig eloszlott, néhol már csak csontvázakká vált embereket lehet látni. A legtöbbjükön karmolás, harapás, vagy valami komolyabb ütés nyoma látható.
-Mi a fene folyik itt?-akad ki egy picit Freia -Nem hiszem itt meg kéne állnunk, mit gondoltok?
-Szerintem térjünk le az útról és kerüljünk.
-Nem tudom... Mi lehetett ez, farkasok? Vagy egy másik olyan óriás?
Ahogy lovagolunk az uradalom szélénél, hirtelen egy mozgó alakra leszek figyelmes. Nem is élő volt az, hanem az egyik halott. Az egyik ember, kinek fél arca le volt szakítva, nem volt már meg csak egy keze, s másfél lába ott vergődött a házak közt haragos, elnagyolt mozdulatokkal. Az uradalom háta mögött nem mellesleg ott volt a folyó, pontosan olyan, mint amilyennek láttátok.
-Jaj ne megint ilyen élő holtak!
-Megint?
-Najó menjünk innen, az tényleg nem jó jel!
-Vissza haza?
-Hát először el innen.
-Miért ne tovább előre?
-Inkább vissza oda, ahol még élőknek tudunk szólni, hogy valami nagyon el van cseszve itt északon.
-Egyetértek Noirával, pláne, hogy ahol egy ilyen dög van van sok másik is. Menjünk vissza a karaván felé?
-Nem, nem akarok szörnyeteget, inkább az utolsó falu felé, ahol átjöttünk.
-Én nem akarok megint arra menni. Akkor már inkább ússzunk át.
-Ugye tudod hogy a folyó erős sodrású általában és ha nem, ezek a élőholtak simán ott is megtámadhatnak, ha valaki oda beesett és ott van, elkap és leránt összerezzen a gondolatra.
-Valahogy úgy, és a folyón nem tudjuk átvinni a lovakat sem.
-A lovak azt hittem tudnak úszni.
-Ha erős a sodrás, akkor nem tudom okos ötlet-e őket megpróbálni átvinni.
-Hát ezek idegen lovak, elvileg tudnak, de nem kockáztatnék.
-Megborulnak a nagy sodrásban és lehúznának. Kövessük az utat a másik irányba.
-Rendben.
-Ja, irány visszafelé.
És így elindultunk visszafelé, s ismét elértük a kereszteződést. Legnagyobb meglepetésünkre ott látjuk a karavánt is, ahogy éppen a harmadik úton megy dél felé, azon az úton, mely ide vezetett. A karavánból nem sok maradt meg, mindössze három darab szekér, és az azt kísérő, alig egy tucat szedett vetett- elcsigázott banda.
-Élőholtak vannak arra! -szól Freia a karaván felé ijedt arccal.
-Erre ne menjetek tovább, a falusiak élőholtak. Csatlakozik hozzá Floinn is.
Én csak csendben figyelem, hogy a korábban ránk támadó férfi túlélte-e, de nem látom. A karavánból az egyik nő határozottan, érces, elcsigázott arccal ordít vissza.
- Szarjatok sünt! - mondta, mielőtt tovább ballagtak volna vissza, Hellenburg felé.
-Köszönjük, viszont kívánjuk... -mondja Freia, majd halkabban hozzáteszi -Idióta... Komolyan nem értem mi baja van... kereskedők vagyunk nem harcosok.
-Segítségért mentünk tényleg és mire vannak a fizetett karavánkísérők? Mi csak segíteni akartunk és vissza jöttünk nem?
Freiához hajolok, hogy megkérdezzem tőle kicsit halkan: -Akkor most visszaadjuk a lovakat, vagy irány az a szörnyeteg, hogy Floinn elintézze?
-Azt mondták nekünk.... nos hallottad, szóval én nem adom az enyémet az biztos. Most az a kérdés, hogy mi merre akarunk menni... Noira?
-Hát, nem tudom de ha egy troll volt, lehet több is arra, szóval haza?
-Nessa?
-Én inkább az élőholtakat választanám. Hacsak nem akarunk úszni mégis...
-Na az esélytelen, volt velük elég dolgom, azok sosem a jó választás.
-Biztos nem fogok abba a faluba menni! Mondom nagyobb elhatározással és indulatosan.
-Akkor legyen az óriás, azt mondtad azt egyébként is el tudnád intézni.
-hmm.... Akkor marad észak? -néz Freia Noirára.
-Ti akartatok kalandozni, nekem mindegy. -duzzog. Megséretettem volna?
-Akkor észak. Meg is indítom a lovamat... Nem kérték vissza, úgyhogy azt hiszem megtartom. Amennyi szekerük maradt, nem is nagyon hiányzik ez nekik.
-Elvágtatunk előtte, ha még él.
-Jó.
Visszamegyünk hát a kihaltnak látszó táborba, ahol minden ugyanúgy van hagyva, mint eddig volt. Leszámítva persze a karaván tagjainak hulláit, a szétütött szekereket, és persze a trollt, ami éppen ott ül az egyik sátor mellett és nagyban csámcsog valamin. Hogy pontosan min, azt nem lehet látni, de erőteljesen piros tőle a bőre.
-Fúj, szerintem még nem késő hazamenni!
-Megpróbáljam lelőni? Vagy csak vágtassunk el mellette?
-Öljük meg?
-Éppen eszik lehet nem is foglalkozna velünk.
-Szerintem próbáljunk meg lopakodni. És ha nem sikerül, akkor gyorsan el innen, nem tűnt túl gyorsnak a múltkor.
-A lovakkal nem lehet  lopakodni, gyalog meg veszélyes lenne.
Hmm, teljesen igaza van így belegondolva.
-De akkor lovaguljunk el mellette rohamosan gyorsan és akkor ennyin -néz ránk Freia.
-De ha valami balul sül el. Sóhajt egyet. Én meg egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem tudná elintézni.
-Akkor harcolunk, vagy felhúzzuk a nyúlcipőt.
-Döntsük el melyik, mert nem örülnék, ha egyedül maradna ott bárki is harcolni.
-Akkor nyúlcipő?
-Nyugi, én nem akarok vele harcolni, hacsak nem ti is.
-Nyúlcipő.
Freia bólint.
-Akkor nyúlcipő.
Nekivágunk együtt, gyorsan, és ahogy megindulnak a lovaink a hídon át, a troll megpillant minket és hatalmas forgéssel próbál a gallyáért nyúlni. Nyúlcipő van megyünk, miközben megpróbálunk tőle elég távol maradni. Nem is feltétlenül az úton, ha azzal jobban járunk. Elérjük mindhárman a hidat, ám ekkor a troll felénk hajítja a gallyát. A faág a híd szélét találja el a deszkákat berepesztve, ahogy a lovak ijedten nyerítenek, megpróbálva ugrani egyet, erősen megrázva minket a hátukon. Noira szorosan a lába közé szorítja az állatot, mint alapból is, a sörényébe kapaszkodva ugrat. Freia szintúgy, én pedig teljesen átkarolom az állat nyakát, nehogy leessek. Sikerül megmaradnunk a nem létező nyeregben, és egy darabban érünk át a híd túloldalára. A troll idegességében ugrik egy hatalmasat, amitől alatta a pallók megrepednek, ő pedig jó két arasznyit süllyed fél lábával lelógva át a híd padlózatán. Mi pedig haladunk tovább, egyenesen észak felé. Tovább menve aztán jó bő két órát lovagolva szőrén az állattal végre elérjük az első lakott települést. Egy kis falucska, cölöpökből emelt fallal körülvéve. Látunk egy kaput, amit egy árok vesz körbe. Egy siteltek, karmolásokkal és vágásokkal tűzdelt kapu választja el a falut és az országutat.
-Heló?!-kopogtat be rajta Freia. Ahogy dübörög az ajtón, hirtelen a fal felől három ember bújik elő, íjakkal a kezükben, egyenesen felénk szegezve a nyilakat.
-Ki van ott?! -ordítja az egyikük, egy nagyjából huszonöt éves, fekete hajú nő.
-Egy karavánnal indultunk, de megtámadtak! Egy kis időre megállnánk pihenni ha nem baj.
-Arra van egy nagy szőrös... izé! És egy csomó hulla. És... fárasztó így lovagolni. -lefordulok a lóról, de vigyázok, hogy ne üssem meg magam. Fekszek egy kicsit a földön. A nő látszólag nem igazán volt meggyőzve, ám valamicskét alábbvett a hangjából.
-Ó igen? Van nálatok fegyver? Mutassátok! - nézett rátok kérdően.
Elég feltűnő Freia hátán az íj és a tegez, és így amikor megrántja a vállát, az megmozdul ott hátul. -Kérem, már jópár órája csak menekülünk...
Felkelek a földről, és én is megmutatom az íjamat; a tőr az maradhat rejtve a ruhámban. Noira megmutatja a kardjait. A nő idegesen néz végig rajtunk. Végül aztán bólint.
-Engedjétek le... - morogta. A kapu nyílni kezd, miközben az íjászok egyre csak a környező vidéket kémlelik vélhetően attól tartva, hogy többen vagyunk és ott rejtőznek a többiek valahol a susnyásban. Ahogy bemegyünk, egy meglehetősen leharcolt kis parasztfalu közepén találjuk magunkat. Több félig leomlott ház, néhol nem is épületek, csak sátrak, girbegurba utcák, mindenfelé sár és szeméthegyek, és persze az elmaradhatatlan sebtiben vájt csatorna, amiben most is csurgott a szennyvíz a gerendái közt kifele.
-Elnézést. Sok a haramia errefelé msotanában. -mondta a fekete hajú nő, ahogy eltette a fegyverét, lesétálva hozzánk -Honnan keveredtetek ti ide? - kérdezte. A nő egyébként egy viseltes bőrpáncélt viselt, melyen erősen meglátszódtak a közelmúlt béli csaták nyomai. Karcolások, tépett szakadások, vérfoltok és egy hiányzó odlalsó lemez árulkodott róla, ezt bizony renszeresen próbára tették.
-Semmi gond, jobb az óvatosság. -feleli Freia mosolyogva -Mi délről érkeztünk egy karavánnal, hogy itt a környéken találjunk magunknak szerencsét, sajnos egy troll és jópár élőholtat találtunk csak először.
Bólogatok.
-A híd is beszakadt alatta.
A nő erre ijedten nyúl az oldalához, ahol egy fejszét tart egy darab szíj az övéhez. -Délről?! Ti déliek vagytok?! -ordít ránk, mire a körülötte álló szedett vedett banda mind terpeszbe állva, acélos szemekkel pásztáz végig minket. Felteszem a kezeimet, mielőtt még ránk szabadulna a baj valami nyílzápor féle formában.
-Nem akarunk semmi rosszat. Csak a jobb megélhetés miatt jöttünk.
-Délről igen.... de nem déliek vagyunk. -mondja Freia meglepően higgadtan.
-Innen délebbről? - néz ránk meglepetten a nő. -Azt hittem innen délre már minden falut lemészároltak.
-Ezt tanusítom, ott láttunk sok holtat, páran fel is kelhettek közülük.
Ger A nő erre aztán idegesen néz, majd bólint.
-Igen, ide is ellátogatott egy nagy rakás. Ez megmagyaráz egy-két dolgot... -mondta, ahogy a nyereg nélküli lovakat nézte, aztán a falu felé mutatott -Húzzátok magatok meg, ahogy tetszik. - sóhajtott egy nagyot, látszólag megkönnyebbülve -Noha fogadó nincs a városban, de ha szépen néztek, talán egy istállóban elfértek.
Freia mondandója alapján már azt hittem, hogy el akarjuk mondani, hogy déliek vagyunk, bár tudtam, hogy ez rossz ötlet. Szerencsére ügyesen kivágott minket a helyzetből. Végül azt is felajánlják, hogy itt maradjunk éjszakára, bár nem a legjobb körülmények között, de szerintem elég sokat éltem hasonló körülmények között. Igaz nem mostanában volt már az, de ha a pajtában kell aludni, még mindig van tető a fejünk fölött, nem panaszkodok. Bár még nem jár nagyon későre, de valami, értem ez alatt a fenekemet, azt súgja, hogy ma már nem akarunk tovább lovagolni. Vacsorára mondjuk kíváncsi vagyok, hogy kaphatunk-e valamit.


_________________
Adatlap
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Istennek hála nyugodtan telt az utunk. Volt időnk vágtázni is, hadd szaladjanak a lovak, és pihenőt is engedni nekik.
Nemsokára pedig már nem is csak ketten jártuk az utat. Nodenburgnál egy karavánnal találkoztunk, akik éppen arra igyekeztek, amerre mi is. Színes társaság, de tekintve, hogy az északi pusztaföldi felderítését akarták teljesíteni, mind az Egyház védelmét élvezték, így kettőnkét is.
Ahogy haladtunk, egy idő után kénytelen voltam a vastagabb köpenyemet előszedni a csomagból, és beleburkolózni. Egyre hűvösebb lett, és egyre kevesebb élet látszott a tájon.
Kinek van kedve itt élni? Elképesztően csábító lehet az amnesztia ígérete, hogy mégis ennyien nekivágtak az útnak…
Harmadik napja haladtunk a karavánnal, amikor az utunkat elzárta egy gallyakból, és kövekből épített gát… Egyértelműen komoly veszély lehetett, így nem elleneztem, hogy elküldjenek valakiket közelebbről megvizsgálni a torlaszt. Minnél inkább tudjuk, mi csinálta, annál kevésbé érhet meglepetés.
A kérdés gyorsabban válaszra lel, mint reméltem volna: A torlasz mögül goblinok ugrálnak elő, és támad a karavánra. Más helyzetben öröm lenne nézni, hogy mindenki próbálja a dolgát tenni. Többen az állatokat próbálják nyugtathatni, nehogy leszaladjanak, mások fedezékbe húzódtak, a haramiák és katonák érdekes elegye pedig fegyverekért nyúl, hogy felvehesse a harcot velük. De éppen nyílzáport zúdítanak ránk a goblinok.
Jozef egy szekér alatt tűnik el, és nemsokkal később alattunk a föld megtelik az Úr szentségével.
Én keresek bármi pajzsnak használhatót, és a torlasz előtt álló egyik goblint megpróbálom legalábbis megsebesíteni az Úr fényével.
Ez utóbbi sikerül, a goblin látszólag érzi is a hatását a szent fénynek, viszont egy pillanat alatt lerázza magáról, s nem marad több nyoma, mint egy pár apró, vöröses égésnyom a bőrén, egy rendkívül mérges goblin bőrén…
A nyilak elől ellenben nem sikerül időben menedéket találnom, s az egyik el is talál, belefúródva a jobb csizmámba, majdnem teljesen átlyukasztva azt.
Egy próbát megért... Ezzel a nyíllal viszont még baj lehet, viszont egyelőre nem húzhatom ki. Közben ahogy a nyílzápor abbamarad, a menet egy része megindul a goblinok felé. A támdók ezt látva eldobják íjaikat és kardokat, fejszéket, bunkósbotokat rántanak elő, s vad, véres kézitusa veszi kezdetét.
Az elől álló goblin mindeközben feldühödve indul meg felém, noha időbe telik neki, míg odaér.
Ezt látva előhúzom a kardomat, és megpróbálom felmérni, mennyire akadályoz a mozgásban a lábamba fúródott nyíl.
Bicegve ugyan, de sikerül egy gyors sétád imitálnom. Hát, lehetne rosszabb is.
A közben hozzám érkező lény csapását sikerül hárítanom. Ettől megtántorodik, de aztán erőt vesz magán, s még egyszer megpróbál felülről csapni egyet. Háta mögött még két goblin pedig közben elkezdi fosztogatni a korábban elesett katonát.
- Jól van, elég lesz! -hallok kiáltást valahonnan, de nincs időm foglalkozni is vele.
Óvatos mozdulatokkal helyezkedem, és amikor a goblin megemeli a fegyverét, ellépek az útjából, és igyekszem kihasználni a pillanatot, amíg még viszi a lendület, hogy átszúrjam a fegyvert tartó kezét. A jajveszékelést hallva gyors pillantást vetek a szekérre, de a figyelmemet túlságosan leköti a goblin.
A fegyvere a földön csörren, így kicsit nyugodtabban gondolkodom a következő lépésen, de a goblin riadtan menekülőre fogja... én ugyan nem állítom meg, hadd menjen. Viszont a jajveszékelésnek muszáj utána nézni, így óvatosan a szekérhez bicegek és az Úr fényével gyógyítom, akit még lehet. Az egyház részei, és a védelmét élvezik… Mindenki, aki a karavánnal északra tart.
- Nem kell köszönni, az Úr áldása mindenkié. -csípem el Jpzef és az egyik sebesült párbeszédét, majd a lovagtanonc felém fordul. - Segíts, elég sok a seb, az én erőm talán kevés lesz. -
Bólintok, közben egy hosszabb pillantással látványos sérülést keresve Jozefen. Megnyugszom, hogy nem találok, és mosolyogva a sebesült felé fordulok.
- Tartson ki - mondom neki bátorítóan, és az Úr fényét kérem, hogy gyógyítsa a sebeit.
Egyesült erővel sikerül gyorsabban begyógyítani a sebeit. Az ember, aki első ránézésre valami kevésbé megerőltető szakmát végezhet, talán takács, vagy tímár, vagy ki tudja mi lehet már inkább csak azért van lesokkolva, mert több embertársát az orra előtt mészárolták le. Mindeközben az elöl csatározó nagyobb csapat, vagy talán inkább horda visszaér a karavánhoz. Vad szitkozódás és csitítgatás tölti meg a levegőt, ahogy páran, akik valamivel tapasztaltabbak társaiknál elkezdik összegyűjteni a halottakat. A rangidős tiszt pedig ráparancsol egy erőteljes ordítással a munkásokra, hogy ássanak tömegsírt, majd hozzánk lép.
- Mélyen tisztelt atya és nővér, kérem ha idejük engedi olvassanak áldást elesetteink végső nyughelyére. - hangzottak tőle a szentimentális szavak, noha az arckifejezésén látszódott, annyira azért nem hatódott meg. Komor, sokat látott katonának tűnt.
- Ebben Robin in.....nővérnek... - válaszol Jozef, beleakadva a tisztembe. Nem mondok semmit emiatt, sem most, sem később. Nem akarom se titkolni, se mindenáron mindenkinek a tudomására hozni, hogy mi a hivatásom. - mostanában nagyobb gyakorlata van addig én még gyógyítok, ha szükség van rá. - fejezi be a mondatot.
Elkeseredve bólintok,
- Igaza van, nem kellünk ehhez ketten, és gyógyítani is fontos, bármilyen kis sérüléseket is... Ne legyünk miattuk hátrányban ha újabb hasonlóba futunk.. - mondom, és indulok is a tiszt után.
A haramiák mire odaérek gödröt ástak, melybe belevetették a holttesteket és szétszaggatott halottakat, majd mielőtt földet hánynának rá, rájuk fektetik az útra kihordott köveket. Valószínűleg az élőholtak való félelem miatt akarják őket ennyire a föld alatt tudni… Igazuk van, adjuk meg nekik a háborítatlan végsű nyugalmat…
Miután áldást mondok a sírra a történetet elintézettnek is tartják. Én pedig elindulok, hogy felmérjem, hol lehet még szükség gyógyításra, még mindig bicegve a lábamat átütő nyíltól. Csűdületre leszek figyelmes, így arra veszem az irányt.
- Felcsert! Tartsátok életben. Magunkkal visszük az erődbe. Ott majd fog beszélni, ha képes rá. És te legény, ha már te fogtad, fél szemed rajta, el ne szökjön. - mondta a kapitány határozottan egy - a fejfájásomból ítélve -  démonnak..
Miután a sírra áldást mondtam - remélhetőleg elég hatásosat, hogy ott is maradjanak a föld alatt - felfigyelek a csődületre, és odabicegek... Minél hamarabb foglalkoznom kell azzal a sebbel...
- Meg lesz. - feleli a démon, aztán még mond valamit a kis lénynek, amit már nem értek
Közben mellé lépek, hogy felajánljam a segítségemet.
- Segíthetek az életben tartásban? -
- Ha akarsz, felőlem. - feleli a goblin fölött őrködve a dárdájával, mint egy pásztor a sánta juha felett. - De azért óvatosan, járni ne tudjon. teszi hozzá.
Fogalmam sincs mennyire sérült meg az apró lény, de én se venném szívesen, ha ránk támadna, vagy elszaladna. A vérzést viszont el kell állítani. Kivételesen nem foglalkoztat, hogy fájni fog-e neki, az úr fényét kérem a gyógyulásáért. Közben a felcser is megérkezik, így a komolyabb sebeket rá bízom.
- Ennél jobban azért ne tegyen kárt benne... - jegyzem meg a démonnak. Ahogy kinéz, nem sokon múlt, hogy életben maradjon
- Az rajta múlik javarészt. De van egy olyan érzésem, hogy kezes lesz. - néz vigyorogva a goblinra,
- Ebben én is reménykedem - sóhajtok. Kár lenne vitatkozni, és a goblin állapota is arra enged következtetni, hogy nyugton marad.. legalább egy darabig.
Ahogy meggyógyítottuk és megkötözték, ő vet rá egy extra hurkot a derekánál fogva, amit aztán átfűz az egyik válla fölött és a hátára veszi a goblint, mint egy zsákot
- Óvatosan, fel ne szakadjanak a sebei. Akkor elvérzik - kommentálom kissé aggódva a szállítási módszert, enyhén elkerekedő szemekkel. Mondjuk még mindig jobb, mintha a földön rángatná..
- Mágiával gyógyítottad meg. Az olyan sebek nem szoktak felszakadni. Már ha a papok gyógyítása van olyan jó, mint a druidáké. - feleli az elején még kioktatóan, aztán váratlan hullámzással melankolikusan, közben próbálja nem a karján lévő fűzött karkötőt piszkálni, fél sikerrel. Egyelőre nem foglalkozom a deologgal. Jobban leköt, hogy az a goblin tényleg életben maradjon.
- A sebei egy részét, nem az összeset, és van amelyiket nem teljesen - jegyzem meg higgadtabban.
- Hát akkor ha érzem, hogy vérezni kezdett majd megkereslek. - felel a démon, more sóhajtok.
- Alig várom - szaladt ki a számon némi iróniával. Legalább nem kell aggódnom, hogy meghal a kis lény, ha megkeres.
Miután így minden teendőt elvégeztünk, induláshoz készülődöm a menet többi tagjával együtt. Nem lévén több dolgom, az egyik szekéren a sebesülteket felügyelve utazom Jozeffel együtt, aki addig nyaggat a lábam sérülése miatt, míg végül beadom a derekamat, és megengedem hogy ellássa. Én is megtettem volna, miután meggyőződtem a sérültek állapotáról, így kicsit hamarabb vált könnyebbé a mozgás.
Az egésznapos gyaloglás után szép lassan elkezd lebukni a nap a puszta mögé, az idő pedig csak egyre hidegebb és hidegebb lesz. A hideg szél hópelyheket kezd hozni magával, pedig még csak ősz közepe van. Kisvártatva viharos, jeges szél kezdi el mindenki ruháját marni, s halvány ködfátyol takarja el a horizontott. A távolban bő egy órára rá egy pislákoló fényt látunk meg. A karaván erőlteljes léptekkel halad előre, mígnem a rangidős tiszt megálljt parancsol, s mindenki ismét nyúl a fegyvereiért. Azonban a fény lassan közeledni kezd hozzájuk. Két jól megtermett férfi volt az, akik egy fáklyát cipeltek. Talpig fekete bundába öltözött harcosok, sűrű, szőrös csuklyában karddal az oldalukon, kezükben egy-egy lándzsával álltak az út közepén.
- Isten hozott a pusztaföldön! - röffent egyet az egyik, a maga rekedt, kellemetlen hangján. A rangidős tiszt határozottan előrelép, s felszólal.
- Nordenburgból érkeztünk az erődbe. Közel van? -
- Közel, bizony. A kapitány kért hogy jöjjünk ki elétek. - mondta az egyik, ahogy intett egyet, a karaván pedig megindult utána.
Nem kellett sokat menetelni a hófúvásban. A két őrszem egyenesen az erőd felé vette az irányt, ahol az országút már nem volt több, csak kitaposott hó és kövek, amiket követni lehetett. Kisvártatva egy hatalmas árnyék bújt elő a ködből. Erős, nagy fényeket pillantunk meg a távolban meg, s ahogy közelebb érünk, több lábnyomot is látszik, melyeket még nem takart el teljesen a frissen hullott hó. Ahogy elég közel érkezünk, magas, kőből összehordott, noha nem túl elegánsan szerkesztett fal tornyosult előttünk, körülötte egy nagy árokkal. Kihegyezett karókat bukkannak ki a hóban az úttól távolabb szerteszét, ahogy a tornyok és épületek egymás után öltenek alakot, és immár szemügyre vehetjük a monumentális erődöt.


_________________
Felhasználó profiljának megtekintése

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A messze távolban egy tábort véltünk felfedezni. Utunkat keresztezte ezért megpróbáltuk kikerülni. A biztonság kedvéért felkészültünk egy esetleges támadásra. Én kezembe vettem a pörölyömet, Viktória pedig a keze ügyébe helyezte a kését. Szememet a fegyveresekre helyeztem, akik bár valószínűleg már kiszúrtak minket egyelőre nem törődtek velünk. Ahogyan közelebb értünk sérült, szomjas katonákat láttam, sebesülteket, a Veroniai Királyság zászlajával. Viktóriának oda súgtam a haditervet:
- Viktória! Ne vegyelek föl a hátamra? Bírod még? – ő rám néz, nemet akar mondani, de rajön valódi célomra
- Kérlek, vigyél. – mondta, azzal a hátamra vettem. Kezembe maradt a pörölyöm, de reméltem, hogy nem kényelmetlen.

Még közelebb értünk, talán tíz méter lehetett a távolság közöttünk. Még mielőtt elkezdhettem volna megkerülni, az egyik férfi ránk kiáltott, erősen markolva a kardmarkolatot. Tekintetében égett egy bizonyos tűz, szavában parázslott valami éles:
- Állj! Mit gondoltok, hova mentek? – fölényes vigyora egy kicsit megrémített, akar valamit és többen vannak. De ha harcolni akar, akkor nem hagyhatom magamat. Úgy döntöttem ebben helyzetben, diplomáciailag egy kedvesebb embert kellene mutatnom.
- Jó napot! – köszöntem nyájas mosollyal – Nem messzire van itt egy katonai tábor. Oda megyünk csatlakozni erőinkhez. – ekkor letettem Viktóriát, mert értelmetlenné vált tartani, sőt, csak akadályozott. – És maguk? Őrt állnak, dicső országuk felett, vagy csak a tájban gyönyörködnek? – igyekeztem tartani a távolságot, ezért nem léptem közelebb.
- Igazán? Nem sok hosszú fogúról hallottam erre felé. Büdös kémek vagytok, mi, oszt át akartok szökni. – szavaiban provokációt hallottam ki.
- Nem hallott rólunk? Pedig vannak ahova járnak segíteni. Nem kémek vagyunk, munkából fakadóan jövünk ide. Kovács vagyok és az a hír járja, hogy északon van egy kis munka. Oda igyekszünk. Kicsit el is vagyunk késve, mert elkísértünk egy gyereket a falujába. - a munka említésére a homlokára csapott.
- Hát persze hogy is felejthettem el!? De sajnos parancsba van adva, hogy minden mesternek adót kell fizetnie. Vámot kell szedni az átjárásért. – jelentette ki széles mosollyal az arcán.
- Akkor nincs gond, nem vagyok mester - nevettem keserűen, majd lekonyult számról a mosoly. - Hát... Tudja nincsen sok pénzünk. De ha esetleg egy hivatalhoz el tudna vezetetni, ahol elintézhetjük, hálásak lennénk. Nem kell ember sok egy vagy kettő elég. Nem akarunk zavarni nagyon, láttuk, hogy milyen kihalt a táj és milyen kevesen vannak. Jó néha emberrel találkozni.
- Hivatal? Talán azt állítod, hazudok?! - förmedt rám az ipse, ahogy öles léptekkel felém lépdelt.
- Úgy tudom az északiak mindent nagyon pontosan követnek és lejegyeznek éppen ezért mindent a hivatalokban kell végezni. A kovácsműhely fen tartása megköveteli, hogy minden kiadásról és bevételről hivatásos papírt kérjünk és készítsünk. - Legalább is a nagybátyám megköveteli - Egyébként csak így köztünk szólva én sem szeretem a papírmunkát. Ha el lehetne intézni fű alatt megtenném, de a kezem kötve van. - A férfi kicsit zavartan állt, talán meglepte a válaszom. Ingerülten roffen az egyet.
- Megoldjuk azt, komám. Mit szólnál, ha megszánnál minket, nyomorult határőröket és elfelejtsük, hogy találkoztunk. – vettette nekem. Belnyúltam a nadrágomba (nem a zsebembe), kicsit matattam, aztán előhúztam 100 váltót. Mosolyogva nyújtottam át.
- Mások megsegítésére mindig van nálam egy kis keret. De ne szóljon róla senkinek se. Ennyit tudok adni, ha meg nem sértem. - Örömmel tette el, majd füttyentett egyet.
- Jó utat, kovácsmester utam! – intett diadalittasan. A harcosok szép lassan odébbálltak és átengedtek minket. Viktóriát a hátamra véve haladtunk tovább.

A további út eseménytelenül telt a romos, néha kihalt városok és falvak között. Nem sok élet akadt erre felé, így kezdtem megérteni, a katonák hozzá állását. Csak nagyon lassan haladtunk, néha új utat kerestünk. Szállásunk legfőképpen elhagyatott házak romjai voltak, de megesett, hogy néha egy-egy szegény család befogadott. Nem voltak hajlandóak pénzt elfogadni, de nagy nehezen ott hagytunk nekik egy keveset hálából. Természetesen csak ott, ahol befogadtak és nem vasvillával kergettek el, mint bűnös és szörnyeteg démonokat. Szép, lassan de biztosan haladtunk és el is értük Nordenburgot, ahol nagy tömeg és hosszú sorok fogadtak minket. A zaj a sok ember bűze még a talajból is jött, Viktóriát letéve beálltunk az egyikbe.

Hogy biztos lehessek dolgomba, próbáltam a nagy zajban kérdezősködni, hogy miféle helyez. Egy sorban álló ember, egy félszemű, erős borostájú, ápolatlan hajú, sebhelyes arcú férfi, mint a harsona kezd el nevetni, de inkább örömtelinek látszik a nevetés és válaszol:
- Itte várják a munkásokat, akik aztán mennek fel az új telepre északra! Azt mondják, ha odaértél annyit vadászhatsz, hogy úgy élsz majd, mint egy király! - nézett rám kihívóan, mintha ez egy versenylenne, amit mindenképpen játszani kell.
- Akkor jó helyen járok köszönöm. Egyébként nem is tudtam, hogy vadászok is jönnek. -  mosolyogtam vissza - Hát akkor jó vadászatot és jó zsákmányt. Igyekszem én is minél többet gyűjteni. - mondom naívan egy kis homállyal szavaimban - Én Johann vagyok a Nebelturm toronyból. Önben kit tisztelhetek?
- Krustig. - felelte tömören az illető. Közben lassan haladt előre a sor és ő került sorra. A hivatalnoknakl váltott pár szót, majd egy apapírt nyújtottak elé, ő pedig továbbállt. Határozottan oda léptem, de mielőtt beszéltem volna, már kérdezte is amit ilyenkor kell
- Neved? – kérdezte fáradtan.
- Johann von Nebelturm
- És Viktória! - tette hozzá Viktória sietve[color=#cc0000 - Együtt vagyunk.[/color] – át is karolta a karomat. – az írnok egy pillanatra felpillantott, valamin elcsodálkozott, de nem tette szóvá.
- Értetek valamihez? – kérdezte szinte meg sem formálva a szavakat.
- Én magam kovács vagyok, a... feleségem szokott segíteni. – Erre a hivatalnok felsóhajtott, kicsit talán jobb lett a kedve is.
- Ez remek. Odafent biztos találsz majd munkát. Aztán, fegyverhez értetek?
- Nekem egy egyszerű pörölyom van, neki pedig egy tőre.
- Aham. – bólintott és serényen jegyzetelt - Olvasni tudtok?
- Tervrajzokat. Egyébként nem. És a feleségem sem.
- Nyelvet beszél?
- Csak a sajátomat
- Jól van. Itt írjon valamit. – bökött a papír aljára, ahogy elénk tette. A lapon két aláírás, egy iksz, egy koponya, valamint egy tőrrel szúrt lyuk tátongott. Furcsállva néztem, de miután én a cégéremet Viktória pedig a három keresztet felrajzolta, megkérdeztem:
- Ezek a jelek mit jelntenek? - kérdeztem kíváncsian
- Mindenkinél mást. Mindenki így fémjelzi, amiket kijelentett. Ezek itt egyszerű népek. – sóhajtott egy nagyot és intett, hogy menjünk a többiekhez és mi mentünk is.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vyrath

Vyrath
Kísértő
Kísértő
Őszinte meglepetésemre leoldották a csuklómról az egyébként is hevenyészett módon megcsomózott köteleket, de lovat nem adtak és a szekérre sem engedtek fel. Csak a kezembe nyomták a dárdámat és beállítottak egy szekér mellé, mögém és elém két-két katonát állítva. Úgy néz ki egyelőre karavánőr voltam.
Meglehetősen szedett-vetett társaságot fogtak össze, a kötéltől menekülő haramiáktól kezdve a hivatásos zsoldosokon át az egyszerű parasztokig, akik a saját nyomorukból akartak kitörni. Nem voltam benne biztos, hogy az egyre csupaszabb és barátságtalanabb tájban hogyan találta meg bárki a szerencséjét, de nem igazán érdekelt. A több napos gyalogút java részében csak meneteltem szótlanul, hallgattam a többi szerencsétlen beszélgetéseit és néha oda-odaszóltam a katonáknak, csak hogy ne unjam el magam.
Az első érdekes dolog a harmadik nap közepén következett be, amikor is az egész menet megállt egy sebtében összehordott, fatörzsekből és kövekből összehordott úttorlasz előtt.
- Rajtunk fognak ütni. - sóhajtottam fel, de úgy tűnt senki nem hallott. Valaki előre futott megvizsgálni a határozottan nem természetes jelenséget, aztán csak egy halk roppanást és röpke zizegést hallottam és az önjelölt felderítő egy nyíllal az oldalában dőlt oldalra. Mielőtt bárki tehetett volna bármit a szerencsétlen érdekében egy tucatnyi apró, rendkívül szőrös és fröcsögve ordító akármi ugrott elő a köveken túlról és hevenyészett íjakat tartottak felénk.
- Goblinok. - füttyentettem elismerően. - Nem is emlékszem mikor hallottam utoljára goblintámadásról.
Ahogy a torz haramiák elengedték a nyilakat a szekér mellé húzódtam és a fejem fölé tartottam a pajzsomat. Nem voltam benne biztos, hogy képesek lettek volna pontosan lőni, de jobb volt nem kockáztatni.
Ahogy a sortűz abbamaradt a karavánhoz felbérelt harcosok fegyvert szegezve rontottak neki a goblinoknak, akik erre eldobálták csenevész íjaikat és kurta kardokat, bikacsököt és husángokat húztak elő… valahonnan. Nem jelentettek komoly gondot ugyan, de okosabbak voltak, mint először hittem – néhányuk gyors ugrásokkal megkerülte a védőket és a szekerek felé tartott. Az egyik egyenesen felém indult egy rövidkardot szorongatva, de nem tűnt elég bátornak, hogy nekem rontson. Végülis ezek félig még állatok voltak, elég volt megrémiszteni őket. Látványosan a vállamnak támasztottam a dárdámat és felvont szemöldökkel néztem a goblinra, de nem voltam az a fajta, aki kényszeresen meg akart ölni mindent, ami elé került. Így hát vártunk, ő kerülgetni próbált, én követtem a tekintetemmel, amíg a mögöttem felhangzó nyöszörgések és csámcsogó hörgések el nem vonták a figyelmemet. Valahogy néhány kis dög elslisszolt mindenki mellett és felkapaszkodott a szekérre, épp szétcsapva az azon utazó emberek között. Egy ideig csak gondterhelten néztem a bajbajutottakat, aztán megadóan sóhajtottam. Végülis ha már itt voltam akár csinálhattam is valamit, akkor is, ha nem érdemelték meg.
- Jól van, elég lesz! - kiáltottam fel, megtiltva bárkinek, hogy hátat fordítson, aztán egy utolsó fenyegető pillantást vetettem az egy szem ellenfelemre és kissé arrébb léptem, hogy mindenképp háttal legyenek nekem a szekéren harcolók.
Gyors egymásutánban három-négy csattanás hasított bele a csatazajba, aztán zavarodott, meglepett sikkantások. A goblinok menekülni kezdtek, leugrálva a szekérről – ismét hátat fordítva nekem, amitől újabb mágikus ostorcsapás hasított végig a hátukon, majd megint és megint, míg el nem távolodtak tőlem. Elégedetten szúrtam le magam mellett a dárdámat, összeseperve a két tenyerem, aztán ragadozószerűen vigyorodtam el az egyetlen itt maradt goblinra.
- Úgy tűnt te okosabb vagy a többinél. De rájössz vajon, hogy mi a legbölcsebb lépés?
A lény érthetetlenül motyogott magában – nyilván káromkodásnak szánta -, aztán fenyegetően megrázta felém a rövidkardját és hátrafordult. Az ostorcsapástól felvinnyogott és tétován visszafordult, látszólag teljesen összezavarodva. A szemem sarkából láttam, hogy valaki felugrik a szekérre mögöttem, de nagyobbnak tűnt egy goblinnál, így nem foglalkoztam vele. Helyette felemeltem a dárdámat, egy gyors lépéssel a lény elé kerültem és kíméletlen pontossággal a hasába döftem a fegyver hegyét. A veszélyt látva a kis görcs megpróbált nekem rontani, de nem volt sok esélye a szálfegyver távjával szemben. Egy halk nyikkanás hagyta el csak a száját, aztán fetrengve oldalra dőlt és nagyon igyekzett, hogy a kibuggyanó beleit bent tartsa.
Közben a karaván bátor védelmezői közül két eléggé banditának kinéző alak odaoldalgott mellém, lapos pillantásokat vetve a goblin felé.
- Ni-ni, mi ez itt, vakond? - kérdezte az egyik daliásan felnevetve.
- Az. - feleltem egyszerűen, aztán a dárdát a lábába döftem. - De beszélt valami karattyoló nyelven. Megéri életben hagyni?
A kis görcs panaszosan visított fel, így forgattam egyet a Balmungon, hátha az elhallgattatja.
- Ne hülyíts, tudnak ezek beszélni, csak sunyi kis dögök. - csatlakozott be a másik, de az első rögtön nyakon csapta.
- Te részeg vagy? Ezek hogy tudnának már?
- Hát ha mondom, hogy tudnak, hallottam!
Mielőtt egy tisztességes verekedés kialakulhatott volna az egyik, az arcán lévő kevesebb koszból ítélve katonatisztet is oda ette a fene és hasonló hozzáértéssel nézett a dárdám végén vergődő goblinra.
- Fogtak egy kis harangvirágot? Kié a dög? - nézett körbe rajtunk.
- Én fogtam. Ez az egy nem akart elmenekülni és nagyon igyekezett megrémiszteni. - feleltem vállrándítva, miközben ihúztam a szerencsétlenből a fegyvert. Akkor lyukkal a lábán hason csúszva is utolérte volna bárki.
- Úgy, egy verőlegény, mi? - nézett rá a rangidő tiszt, aztán elégedetten bólintott. - Szép munka volt. - jelentette ki, mielőtt ismét ordított volna - Felcsert! Tartsátok életben. Magunkkal visszük az erődbe. Ott majd fog beszélni, ha képes rá. És te legény, ha már te fogtad, fél szemed rajta, el ne szökjön.
- Meg lesz. - feleltem a tisztnek, de közben megforgattam a szemem. Legény. Egyszer még ki kell vájnom a férfi szemét azért, mert nem illendő módon szólított meg és még parancsot adni is volt képe. De a goblin érdekelt, szóval a dárda nyelét mellette a földhöz ütve leguggoltam hozzá. - Hallottad ezt? Rám lettél bízva. És történetesen én vagyok a legjobb esélyed is, hogy kikerülj ebből élve, úgy, hogy minden ujjad és körmöd meg van még. Szóval ha beszélsz a közös nyelven, itt az ideje megszólalnod. - mosolyodtam el a végén sötéten. A rémült vakarcs mintha valami érthetőt nyögött volna ki, ami leginkább arra melékeztette, hogy "Ne!" vagy "Jaj!". Elég elfojtott volt, de kétségkívül értette, amint mondtam neki, mert bólintott rá egyet.
A haramiacsapat hirtelen egy fiatal, ruhájából ítélve egyházi lánnyal lett teljesebb, aki érdeklődve lépett mellém.
- Segíthetek az életben tartásban?
- Ha akarsz, felőlem. - feleltem a goblin fölött őrködve, mint egy pásztor a sánta juha felett. - De azért óvatosan, járni ne tudjon.
Az kellett volna még, hogy szaladni kezdjen és még az elkapását is rám bízzák.
- Ennél jobban azért ne tegyen kárt benne... - jegyezte meg a szemtelen kis fruska szemrehányóan, miközben az ujjai közül valami bántóan éles fény villant és terítette be a kis görcs sebeit.
- Az rajta múlik javarészt. De van egy olyan érzésem, hogy kezes lesz. - néztem vigyorogva a goblinra, majd ahogy a felcserek is megtoldották a gyógyulását és megkötözték vetettem rá egy extra hurkot a derekánál fogva, amit aztán átfűztem az egyik vállam fölött és a hátamra vettem, mint egy zsákot
- Ebben én is reménykedem - sóhajtott fel a lány nagyon panaszosan. Kíváncsi voltam mit tett, hogy ide küldték ehhez a halálmenethez.
- Óvatosan, fel ne szakadjanak a sebei. Akkor elvérzik - tette hozzá, amire csak felvontam a szemöldököm.
- Mágiával gyógyítottad meg. Az olyan sebek nem szoktak felszakadni. Már ha a papok gyógyítása van olyan jó, mint a druidáké. - feleltem, de ahogy az ujjam rátévedt a csuklómon körbefont karkötőre mintha hirtelen kiüresedett volna minden.
Nem akartam már beszélni ezzel az egyházival, meg úgy őszintén senkivel. Nem akartam itt sem lenni. Fontosabb dolgom is volt ennél, de valahogy meg kellett szöknöm.
- A sebei egy részét, nem az összeset, és van amelyiket nem teljesen
- Hát akkor ha érzem, hogy vérezni kezdett majd megkereslek. - horkantam fel epésen a lány felé.
- Alig várom - felelte hasonlóan cinikusan és azzal ott is hagyott. Nem bántam.

A menet nem sokkal később ismét útnak indult. Egy napnyi gyaloglás után szép lassan elkezdett lebukni a nap a puszta mögé, az idő pedig csak egyre hidegebb és hidegebb lett. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a hideg szél hópelyheket hoz magával, pedig még csak ősz közepe volt. Kisvártatva viharos, jeges szél kezddte el mindenki ruháját marni, s halvány ködfátyol takarta el a horizontot. Elértük a helyet, ahol már semmi keresni valója nem volt élőnek.
A távolban bő egy órára rá egy pislákoló fény tűnt fel. A karaván erőteljes léptekkel haladt előre, mígnem a rangidős tiszt megálljt parancsolt, a harcias zsoldosok pedig rögtön a fegyvereikért kaptak. Szinte reméltem, hogy valami olyan jött szembe, amit megölhetek, de nem ez történt
Két jól megtermett férfi volt az, akik egy fáklyát cipeltek. Talpig fekete bundába öltözött harcosok, sűrű, szőrös csuklyában karddal az oldalukon, kezükben egy-egy lándzsával álltak az út közepén.
- Isten hozott a pusztaföldön! - röffentett egyet az egyik, a maga rekedt, kellemetlen hangján.
A rangidős tiszt határozottan előre lépett, s felszólal.
- Nordenburgból érkeztünk az erődbe. Közel van?
- Közel, bizony. A kapitány kért, hogy jöjjünk ki elétek. - mondta az egyik, ahogy intett egyet, a karaván pedig megindult utána.
Nem kellett sokat menetelnünk, ami szerencse volt, mert kezdett a tököm tele lenni a hófúvással. A két őrszem egyenesen az erőd felé vette az irányt, ahol az országút már nem volt több, csak kitaposott hó és kövek, amiket követni lehetett. Kisvártatva egy hatalmas árnyék bújt elő a ködből. Erős, nagy fények tűntek a távolban meg, s ahogy közelebb értünk, több lábnyomot is észrevettem, amit még nem takart el teljesen a frissen hullott hó. Valamivel közelebb egy magas, kőből összehordott, noha nem túl elegánsan szerkesztett fal állta el az utat, körülötte egy nagy árokkal. Ez volt ez első, hogy megpillantottuk végre ezt az átokverte erődöt.


_________________
"I am the eye of the storm
Inside I am silent and strong
Just waiting for the right moment to strike
Coiled like a cobra coming to life"
Felhasználó profiljának megtekintése

Iboket Czirut

Iboket Czirut
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Déli önkéntes

Az erdős kaland óta sok idő eltelt, vagyis nem annyira sok, de kétségtelenül soknak érződött,. Most először éreztem, hogy az idő mennyire lassacskán is tud szitálni, de nem is az volt a legnagyobb probléma, hanem hogy mennyi mindent nem szereztem ez alatt, pedig tudtam volna. Éreztem, hogy nem haladtam semmit semerre, pedig volt egy célom vagy az Úrnak vagy Mammonnak volt velem valami célja, mindegy is volt, az ő céljuk az enyém is volt. Mindent megtartani magamnak, nem kell, hogy mások tudjanak róla, éppen elég ha én tudom, hogy mennyim van. Oda kellett mennem, ahol sokan voltak vele így, amire sokan vágytak, ahol ismerősen és kényelmesen rossz szándékú és vágyakozó tekintettel meredtek egymásra az emberek, akár a kiéhezett farkasok a bekerített prédára. Belesajdult a szívem a gyönyörűségbe, ahogy elképzeltem a helyzetet, ahogy mind rávetik magukra, hogy az utolsó pillanatban elorrozhassam előlük a prédát, majd kámforrá váljak minden reményükkel együtt és ottmaradjanak egymást szidalmazva vagy az életem akarva. Minden veszélyt megérne.
Isten bizonyosan meghallgatta a kívánságom, mikor megjött a hír, hogy messze északon amnesztiáért és mérhetően nagy gazdagságért segítő kezeket kívánnak. Biztos voltam benne, hogy lesz egy csomó ember, akik nem restek küzdeni a dicsőségért és a fontosabb dolgokért, mint a pénz. Pár nap múlva felszaporodott az emberek száma és úgy döntöttem követem merre mennek, elvégre ahova sokan tartanak ott csak lesz valami értékes, ha másért nem, akkor az óvatlan balgák magukkal cipelik egyszerű, nevetséges büszkeségből. Einburg északi felében a Nordenflusson felfelé egy nagy csomó hajó menetelt, sosem voltam még hajón, de jó szórakozásnak tűnt és más választásomnak aligha kellett volna lennie, hiszen miért kellene túlbonyolítani? Föltolakodtam egy hajóra és vártam mikor érkezünk meg.

Az út hosszú volt, de közben sokat megtudtam, bár a többsége nem érdekelt. Az tény, hogy a nagy hideg és a fagy ijesztőnek hangzott, ugyanakkor úgy gondoltam, nem kell ezekkel foglalatoskodnom, ha mások megcsinálják a piszkos munkát helyettem, ez bizonyosan jó ötlet volt. Az ígéretek pedig: amnesztia, gazdagság, dicsőség. Az elsőről nem tudtam mi, bár a fuvaros úr elmondta, hogy királyi kegyelem, gyakorlatilag szabad bejárás Északra, ez hasznosnak hangzott, hiszen nem több veszélyt tartogat akkor e föld, mint Dél. A második egyértelmű volt és mást sem akartam jobban. A harmadik teljesen hidegen hagyott, hiszen ha a tolvaj híres, akkor valamit nagyon rosszul csinál, legalábbis valami ezt súgta, egyértelműnek tűnt.
Az utazásig nem tudtam mást csinálni, csak fel s alá billegni a hajón és a törhetetlen bírvággyal ébredni és elszenderedni, végtére is mi mást tehettem volna?

- Na, figyeljetek ide, csőcselék! - ordította az idős férfi - Úgy tűnik az északiak nem akarják, hogy partra tegyétek a poros déli csizmáitokat, szóval miután kipakoltunk visszaviszünk mindenkit. Sajnálom, hogy így alakult, emberek!
Már csak ez kellett. Mocsok északiak, még eggyel sem találkoztam, de már utáltam őket. NEM LEHET CSAK ÍGY VÉGE!
Gondolkozni kezdtem, a kipakolásig van időm, esetleg feltarthatnánk őket, míg meggondolják magukat az északi mocskok! Vagy… vagy… Kicsi voltam, elbújhatnék a rakomány között, míg levisznek, de nem voltam benne biztos, hogy működne. A fedélzeten sok volt, de a hajónak is volt raktere, tudtam, mert láttam mikor sétálgattam, ott biztos több lehetőségem volt észrevétlenül elbújni. Nem voltam biztos benne, hogy életben hagynának, ha a fedélzeten, mindenki szeme láttára másznék be valamibe. Körbelestem, majd lassan és óvatosan a raktér felé hátráltam, hogy információt szerezzek. Leballagtam a raktérbe, közben egy férfi finoman arrébb taszigált és nem ellenkeztem, ne pocsékoljuk a másik idejét. A szegényesen kivilágított tér tele volt különféle hordókkal, ládákkal, dobozokkal, az is meglepő volt, hogy ennyi fa mellett ennyi világítást megengedett magának, majd ha egyszer újra összefutok a kapitánnyal kirabolom, amilyen hülye és addigra kicsit ügyesebb leszek. A szívem is belesajdult, a feltételezéseimbe, hogy mennyit is kaszálhat ezen. Nagyon sokat!
Kitaláltam egy tervet. Kicipelek egy kis ládát, hogy tudjam mire számítsak, majd aszerint döntöm el, mit is csinálok, bár nem tudtam, hogy merre kell vinni az árukat. Kerestem egy kisebb ládát, majd megvártam a következő rakodót, hogy felvegyen valamit és elinduljon a part felé. Pár perc elteltével megérkezett az egyikük és, hogy égetné meg a Pápa, pont az általam kiszemelt dobozt vette a kezébe, így gyorsan keresnem kellett egy másikat, amiről úgy tűnt elbírom, majd azzal követnem a partra. Fölmentünk a fedélzetre, majd egy palló elé értünk, keskeny volt, de nem fordulhattam vissza, az túl gyanús lett volna, így hát elindultam rajta, egyenes háttal, figyelve, hogy a csípőm, térdem és bokám is egyensúlyt adjon, majd azt vettem észre, hogy egyik pillanatról a másikra át is értem, annyira nem is volt nehéz. A kikötőben pár munkás és katona figyelt, az is gyanús lett volna, ha innen elindulok valamerre, jól őrizték a helyet, de úgy tűnt nem vizsgálják az árukat, ahogy reméltem. Leraktam a dobozom, igyekeztem nem megnézni magamnak az embereket, csak a feladatomra koncentrálni.
Most jött a terv második fele, találnom kellett valami rejtekhelyet az árukban, hogy belebújhassak és megvárjam, míg letesznek valahova. Visszamentem a férfi után a rakodótérbe, majd megvártam, hogy elmegy és kutakodni kezdtem. Belenéztem, kicsit megráztam, beleszagoltam, amibe csak tudtam, úgy becsültem volt fém -talán vas-, fa és hal az áruk között. A fémesbe bújni nem akartam, a halas szintén nem lett volna jó, a fa volt a legígéretesebb, Isten tudja miért ezeket nyitott hordókban tárolták. Ki tudja, talán a hordókat is feldolgozták miután elfogyott a faanyag belőle, nem érdekelt.
Körbenéztem és megvártam, hogy az utolsó visszamenjen, majd ismét leemeltem a falécekkel megpakolt hordó tetejét és egy másik dobozon állva beleereszkedtem, a köpenyemet szorosan összehúztam magamon, hogy ne fázzam annyira a hidegben és ne üssön akkorát a léc, ha megmozdul. Innentől már csak türelemjáték volt. Egy örökké valóság után végül fölkapják a hordómat, kifejezetten furcsa érzés volt, de nem volt szabad visítoznom, ha túl akartam jutni rajta. Nem láttam semmit, csak időnként hallottam egy-egy keservesen méltatlankodó hangot, hogy mennyire átkozza a szerencséjét, pedig nem szerencse kérdése volt, hanem elszántságé és itt bizonyosan én voltam a legelszántabb. Szánalmas csőcselék, nem méltó irigységre.
Pár pillanat múlva lehelyeztek és a hangjából úgy ítéltem, hogy kőre raktak, a kikötőbe, de tudtam, hogy még nem jutottam túl a nehezén. Itt még volt őrség, a csönd csalogató volt, hogy kiugorjak, de nem tehettem, a józan eszem nem hagyhatta. Pár perc múlva ordítást hallottam, amit szintén nyugton kellett tűrnöm, megmozdult a hordó és érzés szerint felfelé, majd fával ütközött a fa. Lónyerítés és kivehető kerékcsikorgás hallatszott, ami annyit jelentett, hogy szekéren voltam, ez elég volt ahhoz, hogy megrémüljek egy pillanatra. Mi van, ha kivisznek a városból? Mi van, ha ellenőriznek egy jobban őrzött helyen? Egyik sem volt jó alternatíva, bár nem várhattam el, hogy a hordómat a kincsvadászat helyére vigyék. Egy idő után elcsendesült minden és csak a szekér halk nyikorgása hallatszott. Megpróbáltam kilesni a fedő és a hordó között teremtett kis résen, próbálva nyugton tartani a kezeimet, hogy óvatosan vezethessem végig magam. A városfalak felé mentünk, a szekér elején két fickó, három kísérő katonát és a kocsi végén két kutya. Istenem, inkább nem! Lassan visszaeresztettem a fedőt és tovább vártam, hogy eljöjjön a lehetőségem.
Egy idő után megálltunk, majd elcipeltek, és egyszer csak a lécek közül beszűrődött fény is eltűnt. Ez valami fedett hely volt, de még társaságom volt, hallottam, de halkultak. Távolodtak? Majdan teljesen elcsendesedett a környék és tálcán kínálta magát az alkalom. Kimásztam a hordóból és megpróbáltam nem feldönteni közben. Körbelestem és megláttam, hogy néhány dolog egymásra pakolva álldogált, micsoda szerencse, hogy nem pakoltak az enyémre semmit. Egy kis ösvény vezetett a dolgok között egy ajtó felé, aminek a szélei mellett beszűrődött a fény.
Kinyitottam az ajtót és kilestem, a városfal közelében voltam, talán raktárnak használták, a közelben fegyveresek ácsorogtak és beszélgettek. Nem úgy tűnt, mintha érdekelném őket, így kimentem és visszacsukva az ajtót elindultam a legközelebbi utcán, bármi, csak ne a fal.
A város közepe felé megjelent a szokványos piactér. Ez mindenhol szokás volt? Mindenfelé emberek voltak. Egy árus felé indultam, a pultja tele volt étellel, de nem érdekelt, most más fajta éhség evett.
- Jó napot. Azt mondták, hogy Őfelségének segítők kellenek. Tudja merre lehet jelentkezni? -
- Segítők? Az északi telepre gondolsz? Menj a piac másik végébe, ott várják az indulókat. - Ne nézz rám furán, te senki!
- Köszönöm szépen, uram. - sarkon fordultam és elindultam a piac másik végébe, közelebbről látszottak az asztalok, elidőztek kicsit, majd aláírtak valamit. A ROHADT ÉLETBE! Nem tudtam írni és nem tudtam, hogy úgy elfogadtak volna vagy sem, de a lehetőség, hogy nem hagynak odamenni nem tűnt irreálisnak. Elindultam balra, a bal mindig jobb, mint a jobb.
Mentem egy darabon, majd megkerültem a kócerájt, ott szekerek, katonák és vélhetően az elfogadott emberek álldogáltak. Sejtettem, hogy gyorsan feltűnne a katonáknak, ha beállnék a várakozók közé, így nem láttam más lehetőséget. Egy próbát megért átesni a procedúrán, ha kell, majd legfeljebb hazudok, így esett meg, hogy beálltam a sorba, mint mindenki más.
- Neved? - ránéztem a ruhájára és eldöntöttem, hogy őt is megszerzem majd valamikor.
- Maria Kruch. - hazudtam, hasonlóan reflexből.
Éreztem, hogy feszült voltam, így megpróbáltam ellazítani magam. Kincs… Kincs… Szép kis kincs… Ha megfogod, csak a tiéd, csak a tiéd…
- Há? Mit keres itt egy kölyök? Ne szórakozz te velem, tűnj innen. - fröcsögi a ruhatartó. Ez nem lesz így jó, összeszorítottam az ajkaim.
- Segíteni akarok édesanyámnak... Nagyon beteg. - Hasson meg, te anyátlan köcsög!
- Ez nem egy háromnapos karácsonyi bál egy úr kastélyában. Akiket itt látsz, élni utaznak fel, talán vissza se jönnek. - Dugd föl magadnak a kastélyodat, hogy ennyit problémázol. Egy kicsit hallgatok a megjegyzésre, frusztráló volt, hogy mennyit akadékoskodott, kész csoda, hogy nem esik el a kósza porszemen.
- Én pedig azért utaztam ide, hogy édesanyám élhessen, még ha én halálra is vagyok ítélve. - Ugye milyen bátor kislány vagyok? Haragosan kalapált a szívem és a sírás küszöbén voltam, ha más nem, akkor az meggyőzi.
- Ne akadékoskodjon, Herr Shauß. Örüljünk, hogy legalább ennyien jöttek. - HŐSÖM! Erre a Királykisasszony csak sóhajtott egyet, meggyőzték.
- Értesz valamihez? -
- Késforgatáshoz. - ezzel meg is mutatom a köpeny alatt pihenő tőrt, de nem reagál, érthető.
- Olvasni tudsz? -
- Nem. -
- Nyelvet beszélsz? -
- Nem. - Nyelnéd le a kalapod keresztben.
- Rendben van… Itt írd alá valahogy. Bárhogy megteszi. - nyújtja ezzel elém az összefirkált papírt és egy tintázott tollat, amire rámarkoltam. Hogy kell ezt az vidrahányást tartani? Kifejezetten butának éreztem magam tőle, ekkor beugrott amit mondott. Bárhogy, mi? Magamban megejtettem egy kósza vigyort.
Ráfogtam a toll végére, összetintáztam vele a balom, majd rácsaptam vele a papírra, hogy esélye se legyen elutasítani a tintás kezem. Amaz pedáns úriember, erre csupán döbbenten bámult rám, ahogy annak lennie kellett.
- Öhm...rendben van, kisasszony, várjon a többiekkel… - Na, azért!

Lista:
Képességek:
Név: Árnyéklépés
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: I.
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: Az démon árnymágiával képes egy rövid, körülbelül egy méteres távú testáthelyezést végrehajtani. Csak olyan helyre képes ilyen módon kerülni, amelyet lát és nincsenek fizikai akadályok.

Név: Fáradhatatlan
Tanulás: -
Leírás: Erre vagy éppen arra, de akárhogyan is nézzük, az utazás egy rettenetesen fárasztó dolog. A Fáradhatatlan képességgel rendelkező karakter képes akár két napot is kibírni jelentősebb pihenés nélkül, megnövelve akár a menekülési távot, akár simán az utazás sebességét, emellett pedig nagy súlyokat cipelve is képes változatlan sebességgel, különösebb fáradtság nélkül menetelni. Harcra is hatással lehet.

Felszerelés:
Köpeny, Tőr


_________________
Előtörténet|Adatlap
Felhasználó profiljának megtekintése

Freia Suntide

Freia Suntide
Tünde Gárdista
Tünde Gárdista
Éppen a piacra indultam amikor hirtelen kinyitottam az ajtót és az valakit eltalált.
-Noira itthon van? - kérdezi tőlem az idegen.
- Ohh… Szóval elnézést, nem szoktak errefelé ilyenkor járni… fent van éppen –mondtam neki, majd mutattam felfelé és el is indult arra a fiatal nő. Úgy tűnik Noira barátja less az…
- Noira vendéged van kelj fel! –szólok a lánynak, miután az ajtón való kopogásra nem reagál semmit.
- Szia... Én vagyok az. Hallottam valami érdekeset, kíváncsi vagyok mit gondolsz róla. –Úgy tűnik erre azonban cask mordul egyet a lány és fordul egyet.
- Gyere le majd hamarosan felkel. –mondtam a lánynak és lekísértem őt vissza a földszintre.
-Freia igaz? kérdezi tőlem.
- Igen Freia vagyok, és te pedig?-sajnos én nem tudtam az ő nevét előre…
-Nessaris Maera.
—Kérsz esetleg inni valamit?
- -Nem, köszönöm, tegnap este volt belőle elég. Egyébként láttam, hogy van kovácsműhelye. Íjak is készülnek itt, vagy azt máshol kéne keresnem?
-ohh értem és persze készülnek, miért?
- -Floinnal beszéltük, hogy mehetnénk együtt valahova kalandozni, és hát nem ártana, ha valahogy hasznomat lehetne venni, még ha magamat nem is teljesen tudom megvédeni. Az alkatom sem igazán van meg hozzá, meg... Na, szóval röviden, talán az íj lenne számomra a legjobb fegyver.
-végülis megoldható, nem nehéz megcsinálni, de mond csak tudsz vele célozni?
-Nem. Vallom be őszintén. Illetve annyira, hogy ha felhúzom, és elengedem, akkor aki előttem van, az útban lesz a nyílnak
-Pedig aztán ez nem ilyen egyszerű
- Tudom... De kérdés, hogy más is tudja-e... meg meri-e kockáztatni. Persze meg is akarom tanulni használni, de az gondolom nem megy egyik napról a másikra.
-Egészen furfangosan gondolkodsz Nessaris. Ez tetszik.
- -Tehát, azért jöttem, mert hallottam egy egész jó lehetőségről, és el akartam hívni Floinnt. Fönt északon a havas pusztákat fel akarják deríteni, és sokan beszélnek kincsekről is, meg minden. Amnesztiát ígérnek mindenkinek aki csak megy, és segítő kezet nyújt, bár azért kicsit tartok tőle, hogy ez csak valami trükk, hogy csapdába csalják az itteni lakosokat. De ha igaz, akkor szívesen mennék és megnézném, és a kincset is hazahoznám.
-Ez egész érdekesen hangzik, de tudsz egy jó útvonalat? -Azonban erre cask nemleges választ adott.
-- Az elég nagy baj, de meglátjuk mit szól hozzá az álomszuszék. A kincs és a felderítés jól hangzik, meg hát úgy sem voltam még északon.
-Az jó, akkor már hárman lennénk, ha jön Floinn is. de csak átslisszanunk valahogy a határon, csak emberek őrzik, nem lehetnek ott mindenhol, és még ha ott is vannak ki tudja nem-e átengednek.
-Szerinted, ha kereskedőként megyünk akkor vajon átengednek?
-Hmm… lehet. Nem tudom. -Ekkor láttam meg lefelé jönni Noirát.
- Nicsak ki kelt fel! Szia, azt hiszem ő téged keres.
- Nem lehetne halkabban, szétszakad a fejem.
- Szia Nessaris. –Köszön aztán kisvártatva Noira Nessarisnak.
- Szia. Jó reggelt! Épp azt beszéltük, hogy északon van egy ígéretes lehetőség, ilyen kaland, meg kincsek, meg minden, és hogy Freia is szívesen jönne. Mit szólsz hozzá?
- Persze menjünk, de jó lesz!-mondja nem kicsit szarkasztikusan Noira, majd a kenyeret kezdi el szelni maga mögött. Lehet, hogy ő is már éhes.
-Hmm lennél szíves nekünk is vágni Noira?
- Szuper, akkor már hárman vagyunk. Akkor csak azt kell kitalálni, hogy hogy jutunk oda. Ugye a határon is át kell majd kevergőzni valahogy, ott nem tudom mi lesz, még nem próbálkoztam ilyennel, de addig biztos eljuthatunk valami kereskedő karavánnal, amit Freia is mondott, amíg nem voltál itt.
- Jobb ötletem nincs egyenlőre és nem hiszem az északiak kitiltanának egy déli kovácsmestert.
- Én nem kérek, köszi, már ettem.#99cc99]- Ja! -fordul bele Nessaris karjaiba szinte Noira.
- Legyen akkor karaván.
- Köszi. -Mondom Noirának, miközben elém tesz egy jópár szelet kenyeret.
- Hát, nem tudom. Hihetik azt, hogy kém vagy... De akkor majd megkérdezzük, hogy hogy szokott ez menni.
- Már miért néznének minket kémnek?
- Nem tudom... nem vagyunk mi kémek nem igaz? Szóval ha ki is hallgatnak is az igazat fogjuk mondani.
- Hát jó.
- Nekem kell egy kis idő, nem érzem magam túl jól.-Nézek végig egy kicsit Noirán, de mivel nem vagyok illetlen, hogy ne tudjam ilyenkor mi baja lehet, így nem kérdezek rá. Este sokáig kint volt, így több dolog is lehet a háttérben. Persze nem vagyok ostoba, hogy ne tudjam…
- Semmi baj, majd indulunk amikor jobban leszel. –mondom neki nyugtatólag.
- Persze, először karavánt is kéne találni, meg akarok venni északra meleg ruhákat, meg ilyenek. Vagy, akár pár nap múlva, és akkor addig talán sikerül valamennyire megtanulnom célba lőni.
- Én ismerek piacosokat, akik északra is mennek, lesz karavánunk.
- Ó, az jó.
- Akkor ez el is dőlt. Noira szervezi a karavánt én szerzek pár ruhát és egy kis útravalót.
- Remek, holnapután reggel akkor indulunk!
- Oké, szia. -Akkor addig vehetek egy íjat? Még valahol szeretném ki is próbálni.

- Persze elkészítem még ma. -így is tettem persze, hamar ezután megcsináltam neki az íjat és át is adtam neki, majd a piacra mentem Noirának és magamnak vásárolni ruhákat, utazó felszerelést, élelmet. Így amikor a karaván már cask rank várt hamar feltudtunk pattanni.
A karaván elindul egyenesen észak felé velünk. Kerámiát szállítanak északra. Szépen csendesen haladtunk északnak egészen sokáig és szerencsénkre senki nem támadott meg minket. Sem banditák, sem különféle förtelmek amik ma mindennaposnak számítottak. Egészen így volt ez amíg el nem értunk egy folyót, ahol egy nagy hidat látni fölötte, mely a másik oldalra vezet át. A víz alatta kissé le van apadva. A híd körül pedig vagy négy-öt csúcsos hegyű sátrakat szúrhatunk ki. Ahogy közeledünk felé egyetlen lélekkel sem találkozunk és nem is látunk a környéken sem. Kialudt tábortüzeket, szétdobált fegyvereket, törött végű zászlókat látunk mindenütt. A karavánunk azonban tovább halad, s az első szekerek rálépnek a hídra.
- Csendes az utunk…
- Lehet, hogy a katonaságnak sikerült áttörnie a határt?
- Elég sietősen távozhattak, jobb ha tovább megyünk, nem találkoznék azokkal, akik ezt tették! –Dől rá Noira Nessaris vállára, amire én egy picit rájuk nézek, hiszen lassan kezdek rájönni, hogy Noirán milyen furcsa ízlése van…
- Nem szakadunk le a karavánról és nem lesz baj remélem...
“Never raise a flag” szokták mondani, hogy ne fessük fel az ördögöt a falra. Akaratlanul is megtettem és emiatt, ahogy rálép a második szekér is a hídra, hirtelen vad üvöltés hallatszik valahonnan a semmiből. Mindenki rémülten torpan meg, ahogy módszeresen dobogni kezd alattunk is a föld, s a híd alól egy gigászi teremtmény bújik elő. Hatalmas, szürkés bőrű, nagy orrú förmedvény, vastag faággal a kezében. Hosszú füle, tömzsi nyaka, hosszú karjai és vastag, hurkás lábai vannak neki, melyeket hosszú lábujjak díszítenek. Két nagy agyarával förmedve ordít a rémült karaván tagjaira és ránk is.
- Elkiabáltam mi? –Ez ma nagyon ment nekem.
- Mi a franc szörnyeteg ez?
- Egy ilyen egyedül erősebb, mint egy határőrség? Szerintetek milyen gyorsan fut?
- Gyorsan oldozzunk el három lovat és meneküljünk!
- Jó ötlet, de ne a mi kocsinkról. Segítek az oldozásban amivel szerencsére hamar végzünk.
A bestia, ami történetesen egy troll volt hatalmas ordítással csap az egyik szekér felé, felborítva azt és ledöntve a lovait. Az emberek rajta eszeveszett visítással ugranak le és próbálnak meg menekülni. A többi kocsit kétségbeesetten próbálják megfordítani, ahogy a bestia lassú, hangos léptekkel megindul feléjük.
- Remélem tudsz lovagolni Nessaris!
- Én azt hittem csalinak kell... De így is jó végül is –mondom Noirának, hiszen fejemben úgy nézett ki a dolog, hogy a lovakat elengedjük és utánuk megy, mi meg a kocsinkkal el tudunk gyorsan menni.
Azt hiszem menni fog... Olyan gyorsan, amilyen gyorsan ez sétál, még nyereg nélkül is.
- Hé, mit képzeltek?
- Én elállnék előle... –Mondom az idegennek, mire a lovamat hirtelen megindítom, ha nem áll el előle eltapossa ennyi. Sad.
- Hívunk erősítést, harcolni úgysem tudok.
- Hívunk segítséget, addig pedig a felbérelt harcosaitok tartsanak ki! -mondják a többiek neki.
- Ó igen, a semmi közepén. –Ezután már arra leszek figyelmes, hogy mögöttem Noira és Nessaris elkezdett harcolni a figurával.
- Jobb esélyünk úgy sincs! Noira ti is induljatok most! Ha megüti magának vége! -de már elkéstem szinte, hiszen hamar vége lesz a harcnak.
- Nyomorult tolvaj patkányok! –Majd mi nagy gőzzel ellovagoltunk a trolltól.
- Ha lesz segítség akkor küldünk valakit. –Mondom a többieknek.
- A lovakkal együtt, nekem úgyis ott van Csillag!
- Persze.
- Egyenlőre akkor kövessük tovább az utat, minél fürgébben.-indulok el előre.
- Jó ötlet.
-Vissza, délre?
- Te akartál kalandot nem?
- Dehogy! Északnak menjünk, arra előbb fogunk szerintem valakit találni.
- Nem megyünk vissza, szóval marad az elágazás.
- Amúgy simán elbántunk volna azzal a szörnnyel, csak nem akartam megalázni a kísérőket, akiket fizetnek is ilyesmiért. Fordul Noira Nessaris felé mosolyogva, aki felhúzza a szemöldökét a hallottakra.
- Tényleg?
- Ugyan semmiség ahhoz képest, amin átmentünk Freiával! –kezd el Noira egy kicsit felvágni Nessaris előtt. Nem értem nagyon, hogy most mire fel ez a gondolat, de a múltkori sötét elf sztoriból ítélve kezdem érteni… Sajnos
- Igazából lehet segíteni kellett volna nekik, de most már késő ezen gondolkodni nem? Sőt ami azt illeti minket is meg kellett volna védeniük. Igaza van Noirának.
- Pontosan, ezért vettünk el három lovat, mert ez biztosabb volt.
- Sőt a lovakat megvédtük![/color] -Nevetek egy sort a gondolaton.
Ahogy megyünk előre, lassan elérjük a kereszteződést. A két irány miatt egy út jező táblát is tettek oda, ez azonban már nem volt meg egy darabban, kidőlve hevert a fűben, a betűk lekoptak róla, valamit egy hatalmas harapásnyomot is felfedezünk az egyik útjelző táblán. Ahogy megyünk tovább a másik irányba, szép lassan egy kisebb uradalom bejáratánál kötünk ki. Pár tanyát és egy kis tornyot látunk egymás mellé építve, szép sorban odahányva. Ahogy közeledünk, erőteljes dögszag csapja meg az orrunkat, s azonnal rá is jövünk miért. A kis tanyák lakóit teljesen lemészárolták. Mindenfelé félig eloszlott, néhol már csak csontvázakká vált embereket látunk. A legtöbbjükön karmolás, harapás, vagy valami komolyan ütés nyomát láthatjátok. A szám és orrom elé teszem a kezemet.
- Mi a fene folyik itt? Nem hiszem itt meg kéne állnunk, mit gondoltok? –akadok ki a látványon, főleg, hogy amikor legutóbb ilyet láttam sem sokat tudtam tenni. Mégis mi a frászért van minden tetves környéken élőholt?! Már rég kikellett volna írtani az összeset!
- Szerintem térjünk le az útról és kerüljünk.
- Nem tudom... Mi lehetett ez, farkasok? Vagy másik szörnyeteg?- Egyszer aztán egy élőholtat pillantunk meg nemmeszze tőlünk a falnál.
- Jaj ne megint ilyen élő holtak!
- Megint?
- Na jó menjünk innen, az tényleg nem jó jel! –A fene sem akar megint tetves élőholtakkal harcolni! Akkor inkább a troll tépjen szét!
- Vissza haza? –Kérdezi teljesen jogosan Noira. De nem akarok én lenni aki miatt a kaland zsákutcába fut…
- Hát először el innen!
- Miért ne tovább előre?
- Inkább vissza oda, ahol még élőknek tudunk szólni, hogy valami nagyon el van cseszve itt északon!
- Egyetértek Noirával, pláne, hogy ahol egy ilyen dög van van sok másik is. Menjünk vissza a karaván felé?
- Nem, nem akarok szörnyeteget, inkább az utolsó falu felé, ahol átjöttünk.
- Én nem akarok megint arra menni. Akkor már inkább ússzunk át.
- Ugye tudod hogy a folyó erős sodrású általában és ha mégsem, ezek a élőholtak simán ott is megtámadhatnak, ha valaki oda beesett és ott van, elkap és leránt.
- Valahogy úgy és a folyón nem tudjuk átvinni a lovakat sem.
- A lovak azt hittem tudnak úszni.
- Ha erős a sodrás, akkor nem tudom okos ötlet-e őket megpróbálni átvinni. - Hát ezek idegen lovak, elvileg tudnak, de nem kockáztatnék. - Megborulnak a nagy sodrásban és lehúznának. Kövessük az utat a másik irányba.
- Rendben. Egyezik bele, ami nagy megkönnyebbülés mindannyiunk számára.
- Ja, irány visszafelé!
Elindulunk visszafelé, s ismét elérjük a kereszteződést. Legnagyobb meglepetésünkre ott találjuk a karavánt is, ahogy éppen a harmadik úton megy dél felé, azon az úton, mely ide vezetett. A karavánból nem sok maradt meg, mindössze három darab szekér, és azt azt kísérő, alig egy tucat szedett vetett- elcsigázott banda. A troll felé vezető út üres, senkit nem látunk rajta.
- Élőholtak vannak arra! Szólalok meg kicsit ijedten, miközben Noira meg inkább határozottan.
- Erre ne menjetek tovább, a falusiak mind élőholtak lettek!
- Szarjatok sünt!
- Köszönjük, viszont kívánjuk... -Mondom neki jó hangosan, kicsit gyerekesen, de nem igazán érdekel egy ember véleménye. A többiek felé fordulok egy kicsit halkabban: Idióta... Komolyan nem értem mi baja van... kereskedők vagyunk nem harcosok. –Jó tény ami tény harcosok vagyunk, de itt és most nem.
- Segítségért mentünk tényleg és mire vannak a fizetett karavánkísérők? Mi csak segíteni akartunk és vissza jöttünk nem?
- Akkor most visszaadjuk a lovakat, vagy hagy irány a szörny, hogy Floinn elintézze?
- Azt mondták nekünk.... nos hallottad, szóval én nem adom az enyémet az biztos. Most az a kérdés, hogy mi merre akarunk menni... Noira?
- Hát, nem tudom de ha egy szörny volt ott, lehet több is arra, szóval haza?
- Nessa?
- Én inkább az élőholtakat választanám. Hacsak nem akarunk úszni...
- Na az esélytelen, volt velük elég dolgom, azok sosem a jó választás. - Biztos nem fogok abba a faluba menni!
- Akkor legyen az óriás, azt mondtad azt egyébként is el tudnád intézni. - Hmm.... akkor marad észak? –Nézek rá Noirára, hogy mondja ki, hogy irány dél. Ne én legyek már az ünneprontó!
- Ti akartatok kalandozni, nekem mindegy.-Mondja, amitől én legszívesebben letépném az arcomat.
- Akkor észak. Elvágtatunk előtte, ha még él.
- Jó.
Visszamegyünk hát a kihaltnak látszó táborba, ahol minden ugyanúgy van hagyva, mint eddig volt. Leszámítva persze a karaván tagjainak hulláját, a szétütött szekereket, és persze a trollt, ami éppen ott ül az egyik sátor mellett és nagyban csámcsog valamin.
- Fúj, szerintem még nem késő hazamenni! Szól, hogy menni kéne haza. Nem bánnám, ha megijesztené a két társamat és megindulnának haza, mert én tuti nem fogom kimondani.
- Megpróbáljam lelőni? Vagy csak vágtassunk el mellette? –kérdezem, mert végül Noira mondta, hogy meg is tudnánk ölni.
- Öljük meg?
- Éppen eszik lehet nem is foglalkozna velünk.
- Szerintem próbáljunk meg lopakodni.
- A lovakkal nem lehet lopakodni, gyalog meg veszélyes lenne.
- És ha nem sikerül, akkor gyorsan el innen, nem tűnt túl gyorsnak a múltkor.
- De akkor lovagoljunk el mellette rohamosan gyorsan és akkor ennyi. - De ha valami balul sül el.
- Akkor harcolunk, vagy felhúzzuk a nyúlcipőt?
- Döntsük el melyik, mert nem örülnék, ha egyedül maradna ott bárki is harcolni.
- Akkor nyúlcipő?
- Nyugi, én nem akarok vele harcolni, hacsak nem ti is.
- Nyúlcipő.
- Akkor nyúlcipő.
- Nyúlcipő van megyünk.
- Maradjuk a gallyának a távolságán kívül!
- Nem feltétlenül kell az úton maradni, ha azzal pont elébe rohanunk, csak a hídon érjünk túl elég gyorsan.
Elérjük mindhárman a hidat, ám ekkor a troll felénk hajítja a gallyát. A faág a híd szélét találja el a deszkákat berepesztve. A lovak ijedten nyerítenek, megpróbálva ugrani egyet, erősen megrázva minket a hátukon. Én szorosan a lábam közé szorítom az állatot, mint alapból is szoktam, a sörényébe kapaszkodva ugratok. Sikeresen megmaradtunk a lovon és átérünk a híd túloldalára. A troll idegességében ugrik egy hatalmasat, amitől alatta a pallók megrepednek, ő pedig jó két arasznyit süllyed fél lábával lelógva át a híd padlózatán. Mi ezzel azonban már nem foglalkozunk, csak haladunk tovább előre észak felé.
Tovább menve aztán jó bő két órát lovagolva szőrén a hátasokon végre elérjük az első lakott települést. Egy kis falucska volt az, cölöpökből emelt fallal körülvéve. Látunk egy kaput, amit egy árok vesz körbe. Egy viseltes, karmolásokkal és vágásokkal tűzdelt kapu választja el a falut és az országutat.
- Helló?! -Kopogtatok be, mikor közelebb megy a lóval. Ahogy dübörög az ajtón, hirtelen a fal felől három ember bújik elő, íjakkal a kezükben, egyenesen felénk szegezve a nyilakat.
- Ki van ott?! Ordítja az egyikük, egy nagyjából huszonöt éves, fekete hajú nő.
- Egy karavánnal indultunk, de megtámadtak! Egy kis időre megállnánk pihenni ha nem baj.
- Arra van egy nagy szőrös... izé! És egy csomó hulla. És... fárasztó így lovagolni. Szerencsétlen Nessaris le is fordul a lóról. Hogy direct-e vagy sem azt nem tudom, de minden esetre így meggyőzőbbek vagyunk, mint alapból.
- Ó igen? Van nálatok fegyver? Mutassátok? Néz le ránk számon kérőn.
-Kérem, már jó pár órája csak menekülünk… -rántom meg a hátaman lévő íjat és tegezemet, miközben Noira és Nessaris is mutatja a felszerelését.
- Engedjétek le... Morogja és a kapu nyílni kezd, miközben az íjászok egyre csak a környező vidéket kémlelik attól tartva, hogy többen lennénk és valahol a susnyásban rejtőznének még páran, akik velünk vannak. Ahogy bemegyünk megnyugodhatnak, hogy tényleg csak hárman vagyunk. Egy meglehetősen leharcolt kis parasztfalu közepén találhatjuk magunkat, több félig leomlott ház, néhol nincsenek épületek sem, csak sátrak. Girbegurba utcák, mindenfelé sár és szeméthegyek és persze az elmaradhatatlan sebtiben vájt csatorna, amiben most is csurgott a szennyvíz kifelé.
- Elnézést, sok a haramia errefelé mostanában. Magyarázza a fekete hajú nő, ahogy eltette a fegyverét, lesétálva hozzánk.
- Honnan keveredtetek ti ide? Kérdezi tőlünk a nő, aki egyébként egy viseltes bőrpáncélt visel, melyen erősen meglátszódtak a közelmúltbéli csaták nyomai. Karcolások, tépett szakadások, vérfoltok és egy hiányzó oldallemez árulkodott róla, ezt bizony rendszeresen próbára tették.
- Semmi gond, jobb az óvatosság. Mi délről érkeztünk egy karavánnal, hogy itt a környéken találjunk magunknak szerencsét, sajnos egy troll és jó pár élőholtat találtunk csak először.
- A híd is beszakadt alatta.
A nő a választ hallva ijedten nyúl az oldalához, ahol egy fejsze van egy szíjjal az övéhez kötve.
- Délről?! Ti déliek vagytok?! Ordít ránk, mire a körülötte álló szedett vedett banda mind terpeszbe állva, acélos szemekkel pásztáz minket. Idióták mind. Mintha cask észak és dél létezne ezen a golyón.
- Nem akarunk semmi rosszat. Csak a jobb megélhetés miatt jöttünk. Fel is emeli a kacsóit megadva magát.
- Délről igen... De nem déliek vagyunk. -mondom neki higgadtan, teljesen őszintén.
- Innen délebbről? Azt hittem innen délre már minden falut lemészároltak. Néz ránk meglepetten a nő, ami furcsa, mert hát a jelek szerint valami nagyon nincs rendben itt északon. Ez tényleg meg sem értette szerintem igazán amit mondtam neki, de nem igazán érdekel, hiszen a lényeg, hogy már nem tart minket fenyegetésnek.
- Ezt tanúsítom, ott láttunk sok holtat, páran fel is kelhettek közülük.
- Igen, ide is ellátogatott egy nagy rakás. Ez megmagyaráz egy-két dolgot... Közölte idegesen nézve ránk, miközben a nyereg nélküli lovakat nézte, aztán a falu felé mutatott.
- Húzzátok magatok meg, ahogy tetszik. Noha fogadó nincs a városban, de ha szépen néztek, talán egy istállóban elfértek. Sóhajt a mondat közepén egy nagyot megkönnyebbülve, majd eligazít merre szállhatunk meg itt. Szerencsére nem kell aggódnunk ellenségesség miatt, ahogy nekik sem. Így ezután egy gyors szállást kellene találnunk, majd másnap reggel, ha kipihentük magunkat húzzunk is el innen de jó gyorsan!

Felhasználó profiljának megtekintése
Freia, Nessa, Noira: Utatok napokon át vezet tovább, át az északi fenyvesek és nagy kopár szántókon át egyenesen Nordenburgig. Az északi királyság utolsó városa, mely rögtön a végtelen, kietlen pusztaság előtt terül el. S nem utolsó sorban ez a város híres róla, hogy innen indulnak útnak a menetek, melyek az új munkásokat, készleteket és egyéb árukat hozzák-viszik a nagy északi táborból. A városba érve nem kell sokat bolyongnotok, hogy egy hatalmas tömegre bukkanjatok nem sokkal a kapu mellett, a falak tövében. Ott láttok egy gigászi pódiumot, előtte egy hatalmas sorral és megannyi állig felfegyverzett katonával. A sorban álló temérdek rossz arcú ürge, világi bandita, kincsekről álmodó kalandor közt, szinte már feltűnést sem keltetek.


Jozef, Vyrath, Robin: Ahogy leszáll az este, és a naplementei köd szép lassan kitisztul előttetek, úgy vehetitek egy és egyre alaposabban szemügyre az erődöt. Hosszú, széles árkot kotortak a főbe és fagyott földbe, benne kihegyezett karónnak, melyek, ahogy közelebb értetek felfedték, nem is karók voltak, hanem éles kövek, melyeket úgy gyűjtöttek össze és zúdítottak bele az árokba. Hatalmas, vaskos cölöpökből álló kapu előtt torpant meg a karaván. Bebocsátást hosszabb várakozás után kaptatok, ahogy a kaput tíz markos ember tárta ki majd egy percnyi erőlködéssel.
Az épületek masszív, kőből épült, kör alakú házak voltak, mintha csak egy barlangot vájtak volna ki a hegyből. Közöttük kisebb, egyszerűbb faházak sorakoztak. Néhány épületet azonnal felismertetek, mint például a nagy istálló, vagy a kovács műhelye. Nem sokkal a kapu mellett állt egy különös épület, körülötte megannyi sátorral és rakással, melyeket ponyvával vedtek le. Az épületnek nagy cégérje volt, s ez állt rajta: "Nordalin verde".
Az erőd főterén parancsolnak nektek megálljt. A főtéren egy nagy, masszív épület állt, melyet egy gyűrű alakú út vett körbe. Az épület henger alakú volt, csúcsos tetőben végződő, s fémből készült tüskék, éles szegélyes és támpillérek ékesítették. Olyan volt, akár egy nagy, kövér lándzsahegy színtiszta feketeacélból öntve. Az épület tetején egy kis erkély állt, melynek két oszlopa mellett egy-egy fekete bundás őr állt. Az épületből egy alak lépett ki, és tekintett ki a karavánra.
Az illető egy nő volt. Vastag, mégis feszesnek tűnő kék egyenruhát viselt. Hosszú szőke haját erőteljesen dobálta a szél, ám mégis magasztos volt, meginogni nem látszott. előrántotta egyszerű, dísztelen kardját és földöntúli hanggal ordított le titeket.
- Ide halgassatok, ti csatornapatkányok! Ha azt hittétek, hogy ti majd idejöttök, prüszköltök kettőt a hóba és minden luvnya Carolusburgban a farkatokon fog pörögni tőle, hát verjétek falba a fejetek! Itt nem lesz pihe-puha ágy, nem lesz meleg takaró. Itt nem vár más rátok, csak pénz, gazdagság, s vele vér veríték, mely ráfagy a szőrös seggetekre. Ez itt nem a Neulander torony bálterme. Ez itt... - vesz egy nagy levegőt, ahogy szünetet tart - ...a Nilfheim erőd!


Mina, Damien: Hajót fogsz, nem sokkal a Nordenfluss mellett, s azzal hajózol fel egészen Nordenburgig. A város a kikötőtől távolabb, egy jó húsz mérföldes gyalogútra akadályoz meg bármilyen hadsereget, hogy bemasírozzon a kikötőn át a városba. Jól emlékszel rá, még a régi időkből, hogy a hosszú, folyótól elhúzódó országút miatt nem próbálta meg sosem a déli sereg a folyón felevezve megtámadni Nordenburgot. Apró hidegrázás szalad végig a hátadon, ahogy megpillantod az északi zászlót a város falainak tetején. Magas volt, magasztos és büszkeséggel teli. Azonban legyen akármilyen nagy, nem kell sokat keresgélnek, hogy megtaláld, amit keresel. A város egyik kapuja ugyanis tárva nyitva állt, és rajta csődült be a sok menekült, nincstelen utas, akikkel együtt utaztál. Őket követve egyenesen egy tömeg közepén találjátok magatokat, melynek szaga vetekszik azzal a hajóval, amin utaztál. Egy nagy pódium elé sorakoztatják fel őket, melyet katonák őriznek. Mögötte pedig ott egy szekerekből, katonákból, munkásokból álló menet, mely várja az indulókat.

Ibo, Johann, Viktória: Útnak indultok hát a menettel, egyenesen északnak, fel a messzibe, túl a zölden, bele a fehér tenger közepébe.A társoság rendkívül színes, olyan emberek gyűltek össze, akik normális körülmények között aligha elegyednének egymással. A pár tucat munkás mellett egy pár katona is kísér titeket, pihent, jól felszerelt harcosok, akik több szekeret kísérnek benne szerszámokkal, ellátmánnyal. A menetet néhány vállalkozó szellemű mesterember és egy hivatalnok is kíséri, valamint két pap. Legnagyobb meglepetésetekre nem teszi szóvá senki sem, hogy démon, vagy vámpír jár a soraitok közt. Az emberek nagy része gyalogszerrel utazik, néhányuk a szekerek tetején, nagyon kevesek pedig lóháton. Így indul meg a díszmenet a fagyos észak felé.
Ahogy haladtok előre a kopár országúton, úgy lesz körülöttetek a táj egyre sivárabb és sivárabb. A sűrű erdők, friss gyepek egyre ritkulnak, helyüket a mélyzöld árnyalatú pázsit, kopár sziklák, gyér árkok és az első fenyvesek jelzik, közeledtek a havas pusztasághoz.
A napokig tartó út ugyancsak megviseli az embert, legyen az bármennyire is hozzászokva. Ahogy haladtok észak felé, a levegő egyre hűl, a szél erősödik, s az éjszakai fagyás, a dér, a zúzmara első foltjait is megpillantjátok, s több helyen már kisebb foltokban hullott le a vastag hó.
Ahogy haladtok előre, hirtelen egy csatatér nyomaira bukkantok. Dulakodás, a földre fagyott vérfoltok, apró, kicsi testű, különös szerzetek hullái látszódnak, legalább öt-hat egymás mellett. Alacsonyak voltak, még kisebbek mint Iboket, felszerelésük gyenge volt és viseltek, s szinte mindegyiket egy vágás vagy döfés ölte meg. Az út mentén fejszékkel felaprított fatönkök hevernek csak úgy otthagyva. Ám nem sok időtök van azon agyalni, mi történhetett, mert az egyik halottnak hitt goblin feltámad, s hatalmasat hörögve indul meg felétek!


/Ebben a körben is mindenki discordon vagy skypeon keressen fel egy egyeztetésre!//

Felhasználó profiljának megtekintése
Sosem jártam még ilyen isten háta mögötti erődben, ami láthatóan a zord körülményekre lett megépítve: a vaskos, nehéz kapu, a masszív falak, az azt körbevevő árok a kihegyezett karókkal, a falak mögött megbújó épületek, mind mind annak lett alárendelve, hogy megvédje az itt lakókat. Persze ennek megfelelően a kényelemre nem hiszem, hogy sok gondot fordítanának.....bár a hangokat és szagokat megítélve van itt istálló, kovács és italmérés is.
Nagyjából az erőd közepén aztán megállítják a karavánunkat, előttünk egy toronyszerű épület magasodik. Az elején lévő erkélyre kisvártatva - mielőtt még lefagyott volna a lábam az ácsorgásban - megérkezik egy egyenruhás, szőke üstökű nő két testőrrel a nyomában. Ha valamennyire is megismertem már a rangjelzéseket akkor talán ezredes lehet.
Alaposan szemügyre veszi a fáradt, megviselt, szedett-vedett társaságunkat, aztán olyan hirtelen ránt kardot és süvölt fel, hogy önkéntelenül is összerezzenek.
Aztán.......őszinte döbbenettel meredek rá, még az állam is leesik, ahogy hallgatom micsoda mocskos szájjal verte meg az Úr, bár végignézve a csapaton, a marcona alakokon, a sunyi tekinteteket, talán itt ez a megfelelő módi.
Minden esetre egy csepp kétséget sem hagy afelől, hogy hol vagyunk most: a Nilfheim erődben.
Mivel azonban nem vettem egy kalap alá magunkat Robin-nal a zsoldos sereggel, nagyon bíztam benne, hogy azért nem leszünk kénytelenek velük együtt megtapasztalni az ezredes asszony által felvázoltakat.
Mivel az egyháziakat nem választják szét csak a csapat többi részét terelik másik épületbe, nem lep meg, hogy a számunkra kijelölt épületben nincs külön női részleg, úgy néz ki a szemérmesség nagy luxus errefelé, de legalább a papoknak külön kis kőből épült házikója van a kápolna mellett.
Belülről sem néz ki sokkal úriasabbnak az épület, mint kívülről. Régi, öreg szalmával kirakott ágyak, melyeket takaró gyanánt egy-egy kicserzett prém borít. A helyiség középén egy nagy tűzrakás áll, benne parázsló fával, az fűti a szobát egy fokkal elviselhetőbb hidegre. Kis ládákat lehet látni minden egyes ágy mellett. Láthatóan még számos üres ágy van.
- Szerintem maradjunk együtt. - javaslom Robin-nak és az egyik üres ágyra pakolom a holmim. Mondjuk a kispapok és a lovagtanoncok odahaza sincsenek elkényeztetve, itt csak a hideg, ami kezdi átjárni a csontomat is.
- Az lesz a legjobb. - bólint és a velem szomszédos ágyra telepszik.
Mielőtt még kényelmesen elhelyezkednék megjelenik egy újabb fekete bundás, erősen borostás alak - úgy látszik itt ez az egyenviselet, - és egyenesen hozzánk sétál.
- Maguk lennének a két pap, akik a menetet kísérték? - kérdezi, katonásan összezárva a sarkait.
- Én lovagtanonc vagyok. - javítom ki, de egyebekre rábólintok. - Jozef Starngut! - biccentek felé.
- Robin Holzer, miben segíthetünk? - ugrik fel társnőm és nyújt a kezet a férfinak.
A férfi határozott, erős kézfogással rázza meg a kezünket.
- Straus Markneinth. - mondja. - Az ezredes küldetett értetek, szeretne beszélni veletek. - jelenti ki tömören.
Talán a goblin támadás miatt akar a tiszt velünk beszélni, bár ott volt ehhez a csapat vezetője, de nem hiszem, hogy itt sokan mondanának nemet az ezredes hívásának, na meg okunk sincs rá egyelőre. Így egy alig látható vállvonással nézek Robin-ra.
- Azt hiszem nincs más dolgunk..... - intek, jelezve, hogy ha elindul, követem. - Lehet tudni, hogy miért vagyunk hivatalosak hozzá? - érdeklődöm barátságosan.
- Igen. Azt mondta a támadásról akar érdeklődni, ami az úton ért titeket. - feleli tömören.
Bólintok és elégedett vagyok, hogy igazam van és tényleg a támadás érdekli.
- Akár azonnal indulhatunk az ezredes úrhoz, ha megtenné, hogy odavezet. - mosolyog a követre Robin.
- Természetesen. Erre tessék. - feleli mereven a férfi, aztán elindul kifelé, mi meg követjük.
A középső toronyhoz érve, egy masszív erőd még masszívabb vártornyába találjuk magunkat. Hatalmas, vastag oszlopok szegélyezik a falakat, melynek oldalán egy lépcső vezet fel. Több helység is volt a nagy toronyban, ám mi csak megyünk felfelé, egyenesen egy kisebb szobába. A szoba ajtaja előtt a kísérőnk elegánsan kopog, mielőtt benyitna.
A kis szoba láthatóan az ezredes lakása. Ágy, szekrény, még egy dézsa is van benne, nem is olyan sokkal odébb pedig egy íróasztal. A kémény mellett egy kandalló áll, a falat pedig állatok prémei, trófeák, tartalék fegyverek és iratok díszítik. A nő az asztal mellett ül.
- Üdvözöllek titeket. Foglaljatok helyet. - mutat pár régi, kissé kopott sámlira az asztal előtt - Az erődön belül gyorsan terjednek a szóbeszédek, úgy hallottam a menetet megtámadták.
Ismét csak elcsodálkozom azon, hogy a támadásról vajon miért tőlünk érdeklődik, de hát végül is nincs semmi titkolni valónk.
- Jozef Strangut lovag..tanonc, asszonyom! - húzom ki magam, majd leülök, ahová mutatta. - Igen, megtámadtak minket a goblinok, ami furcsa is volt, mert túlerőben voltunk és fegyverzetben is jóval meghaladtuk őket. Igaz, volt pár áldozatuk, de azt a szerencsének köszönhetik. - adok neki választ, aztán társnőmre nézek, hogy neki mi a meglátása.
- Robin Holzer nővér - mutatkozik be egy fejhajtással Robin is. - Nincs hozzáfűzni valóm. Ebben igazak a pletykák, az Úr oltalmazta a karavánt az úton a goblinok támadása alatt is. -
A nő megértően bólint, aztán feláll és merev, egyenes tartással, kezeit a háta mögött összekulcsolva bemutatkozik.
- A nevem Olivia Conor, a királyi hadsereg ezredese. - jelenti ki szigorúan. - És nem értek váratlanul a hírek. A goblin törzsek itt északon nagy területeket tudnak magukénak. Nem tetszik neki, hogy a mieink vadásznak az erdeikben, ásnak a hegyeikben, kutatnak a romjaik közt. - mondja.
- Furcsán szervezettnek tűntek és még az utat is eltorlaszolták. - nézek rá érdeklődve. - Eddig azt hittem, hogy csak az ösztönök vezérlik őket. Mondjuk eszük ezeknek sem volt sok. - hümmögök. - Mennyire vannak sokan?
- Volt bőven idejük megfigyelni, merre járunk. - válaszol Olivia - Három törzsről tudunk, akik a környéken élnek.
Robin csendesen hallgat egy ideje már, aztán .......
- Ha nem sértem meg, asszonyom. Mit vár tőlünk ez ügyben?
Robin-t láthatóan inkább a jövő érdekli, mint a goblinok harci tudása és én ebben csak egyetérteni tudtam.
A nő nem látszik zavarodottnak. Sőt, nyugodt mosollyal sóhajt egyet.
- A goblinok kerge népség, de szót lehet velük érteni. Az én embereim viszont egytől egyeik kőagyú fajankók, akiket ahhoz is fejbe kell csapni, hogy normálisan tisztelegjenek. - ennek említésére halt mocorgást hallani a hátunk mögül, ahol Straus kissét rémült arccal próbál meg feltűnésmentesen állni az ajtó mellett. Csak nem rá célzott az ezredes? - Ezért is örültem meg annyira, hogy új emberek érkeztek a Katedrálistól. Hiszen az Egyház a béke és szeretet igéjét hirdeti. Azt akarom, hogy menjetek oda és próbáljatok meg velük tárgyalni.
Muszáj elvigyorodnom Straus feszengésén, de azt hiszem nem ismer még eléggé a főnök, ha azt gondolja velem ez könnyebb lesz. A béke és szeretet emlegetésére majdnem megforgatom a szemem. Nagyon messze él ez a nő a Katedrálistól és biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs, hogy Robin inkvizítor.
- Hát, hogy is mondjam Conor ...ezredes, én nem vagyok az a jó szónok és mostanában inkább lovagként, a fegyveremet vették igénybe, de talán a társam....... - nézek kaján vigyorral Robinra.
- Tárgyaljunk velük... miről? - kérdez rá társnőm. - A társammal megbízással érkeztünk a Katedrálisból, amit teljesítenünk kell, mielőtt visszatérünk. - emlékezteti az ezredes asszonyt, hogy mi nem vagyunk egyek a zsoldosokból, bár a megbízás még nekem is meglepetés, így vigyáznom kell, hogy még egy fintorral se áruljam el magam. De már elég rutint szedtem össze, hogy uralkodjam az arcvonásaimon.
- Valóban? Mivel bízták meg magukat? - kérdezi az ezredes. - Talán tudunk benne...segítséget nyújtani.
- Ne nézzen rám. - vonom meg a vállam a kérdésre. - Én csak kísérő vagyok.
Ha már ennyit mondott Robin, kénytelen lesz maga kimászni az ügyből.
- Jozef a biztonságért felel. Elsősorban az enyémért - kapok egy mosolyt. - Engem pedig azzal bíztak meg, hogy ezen zord vidéken gondoskodjam róla, hogy az Egyház megfelelő szervei, amiken keresztül gondot tud viselni az ide érkezőkről, megfelelően működjenek. Mégegyszer kérdem, miről kellene tárgyalni a goblinokkl? Nem lehetetlen, hogy a kettő nem akadályozná egymást. - tér vissza Robin az eredeti kérdésére.
Szóval rendet tartani és gyomlálni küldték Robint, vonom le a következtetést, de hát mi másért küldtek volna egy inkvizítort.
Az ezredes figyelmesen hallgatja a magyarázatot, aztán leül és összekulcsolta a kezét az asztal felett.
- Azt akarom, hogy létesítsetek velük kapcsolatot. Hogy mi sül ki belőle azt nem tudom. Talán kereskedni is tudunk velük. A legjobb az lenne, ha egyszerűen csak nem zargatnánk egymást, terület ide vagy oda. És hogy derítsék ki, a fenyegetés szervezett, vagy pusztán csak a terület ösztönös védelme. Mert ha fenyegetést jelentenek az erődre, minél hamarabb el kell bánnunk velük. - sorolja - Ami az egyházi szerveket illeti...ebbe túl sok hozzáértésünk nincsen, de rendelkezésükre bocsáthatjuk a levéltárat. A Katedrális üzeneteit is ott tartjuk.
- Szóval próbáljuk őket meggyőzni, hogy velünk jobban járnak? - kérdezek. - Van valami, amit kedvelnek? Bár gondolom ez is a feladatunk része, hogy megtaláljuk, mivel vehetjük le őket a lábukról. - teszem hozzá, mintegy megválaszolva saját magamat. - Robin....- khmm....- inkább szerintem jobban szeret az emberek között tanulmányokat folytatni. - mosolyodom el, mert nehéz elképzelni az Úr lesújtó kardját képviselőt egy könyvtárban görnyedni.
- Hálás vagyok a felajánlásért, de valóban szívesebben beszélgetek el az egyszerű hívekkel. - bólint a szavaimat megerősítve az inkvizítor lány. - Megengedi, hogy a társammal megvitassuk a dolgokat négyszemközt? - kérdezi aztán a tisztet.
- Természetesen. - int az ezredes, mire Straus ajtót nyit.
Gyorsan felállok és kérdőn nézve a nővérre előre engedem, aztán követem várva, hogy miért akar velem beszélni.
- Köszönöm - hajt fejet mosolyogva az ezredes felé Robin, majd kisétál az ajtón.
- Mit gondolsz? Van bármi esélyünk rá, hogy jussunk valahova a goblinokkal? Vagy bármiféle jótékony változást elérni a helyzetben? - kérdezi már amikor magunk között vagyunk.
Mivel én csak a kíséretét látom el Robin-nak, becsben tartom, hogy meg akarja vitatni velem a döntését, bár ez jórészt rajta múlik. Én hiába akarnék menni, nem hagyhatnám magára. Na, de én mikor vagyok egy kis kockázatos akció ellenére.
- Nem tudom, talán, ha mennénk valamire az elfogott fickóval, megtudhatnánk, hogy van-e egyáltalán esély rá. Ha magunk mellé állítjuk, akár még lehet is belőle valami. - jut eszembe az, akit a démon magával cipelt, bár fogalmam sincs, él-e még.
Robin bólint, nem lepte meg az ötletem, szerintem valami hasonló járt az ő fejében is.
- És mit szólnál, ha a végén nagyon nagy kalamajkából kellene kivágni magunkat? Megéri az a kis esély? -
Megforgatom a gondolatot a fejembe, aztán a szemébe nézek.
- Szerintem az egyháznak és a királynak is fontos, hogy itt megvesse a lábát és ha az ezredes szerint ezt a goblinok veszélyeztetik, akkor segítenünk kell, nem gondolod?
- Igaz, akkor? - mosolyodik el. - Keressünk valami goblin nyelvkönyvet, és imádkozzunk, hogy sikerüljön magunkat megértetni?
Azt hiszem nem csalódtam Robinban, olyan kalandvágyó, mint én, még ha látszólag komolyabb is.
- Nem hiszem, hogy pont neked kéne tanácsokat osztogatnom, hogy lehet a legkönnyebben megértetni valakivel valamit. Ott a mézesmadzag és az ostor vagy a jófiú és rosszfiú játék. Valamelyik biztosan bejön, bár ha most sikerrel akarunk járni az utóbbit vagy a mézesmadzagot javasolnám.
Miután ezt megbeszéltük visszalépek a szobába, ahol az ezredes az asztalánál ül, látszólag nem hallott semmit abból, amit kint beszéltünk.
- Azt hiszem dűlőre jutottunk. Van itt egy goblin fogoly és remélhetőleg életben, adja őt a kezünkre és talán tudunk segíteni. - kezdek bele, a magyarázatot - már ha kell, - Robinra bízom.
Szinte biztos voltam, hogy, ha ennyire fontos a megegyezés - és miért ne lenne, hiszen ha állandóan a goblinokkal kell harcolni, az a kutatás és termelés kárára megy, - akkor bele fog menni a kérésünkbe az ezredes.
Az ezredes mosolyogva rázza meg a fejét.
- Ej, nem fog örülni az ember, aki fogta. Itt az a szabály, hogy azé, aki találta. De ha már segítséget ígértem...kiengesztelem valahogy. A fogoly a tiétek, azt csináltok vele, amit akartok. Straus majd lekísér titeket a cellákhoz.
- Köszönjük, sokat fog segíteni, hogy szót értsünk. Van esetleg egy-két nélkülözhető embere, aki hajlandó a társam parancsait követni? - kérdezi Robin.
Társnőm kérése meg teljesen logikus volt, nekem is eszembe juthatott volna, hiszen nem mászkálhatunk azért kettesben, az szinte kihívás lenne a kis gnomoknak.
- A munkásszállón szinte mindig találni valakit. Ott tudtok keresni embert.
- Köszönjük ezredes asszony, igyekszünk jó hírekkel szolgálni majd. - tisztelgek vigyorogva, bár biztos vagyok benne, hogy nem szabályosan.

Felhasználó profiljának megtekintése
Mina próbálja fölvenni a csendesen szemlélődő, ám nem túlságosan érdeklődő arcot. Igyekszik viszahúzódónak mutatkozniés nemlétesíteni senkivel szemkontaktust. Damien gond nélkül beolvad a tömgbe és mivel több a tapasztalata ebben,kevésbé feszélyezet.
Beállnak a sorba és figyelnek,van-e valami rendkívüli. Valaki, aki szintén déli lehet, mondjuk. Vagy valaki,akit ismernek.
A lehangoló helyzet az, hogy nincs. A hideg viszont egyre erősödik. A megbánás pillanatai közelítenek, azonban csataviseltként nem szabad hagyni, hogy ez legyűrje őket. Még előttük áll pár megpróbáltatás. Amiről nem tudnak. Na de pár olyan is, amiről már igen.
Egy díszes ruhájú hivatalnok üdvözli őket végl az asztalnál, meelyhez sikerül elérniük végeláthatatlan, óráknak tűnő percek, vagy valóban órák múltán, egy még a téli ruházaton keresztül is csinos, feltűnően csinos idomúnak mondható nőszemély kíséretében. Ám nem szemlélődnek most, a feladatukra kell koncentrálni.
Egy pap is van jelen, s két teljes fegyverzetben lévő katona. Nem bíznak semmit a véletlenre. Kissé megalázó, hogy koldusoknak kell kiadni magukat, holott grófok. Kezdték megszokni már, hogy nem szükséges és nem elvárt a földdön csúszniuk és megalázkodniuk. Bár néha a protokoll is unalmassá válik. Ez.. ez egy másféle protokoll. Kis változás.
- Neve? - érkezik a kérdés, már a mai nap valószínűleg ezredszerre kimondva, elnyűtten.
Na, most jön a legjobb rész. Ezt sokat gyakoroltál. Rekeszizma most is összerándul, de emlékszik a gyakorlatra. Lassan, átlényegülve, koncentrálva. Más most, most nem ő maga, hanem valaki más. Játszik. Vagyis hazudik, amit pontosan gyűlöl, de nem számít, így legalább átengedik. Ezt a feladatot kapta. Feladat. Felfedezés.
-Nevem Klaudia Veränderung-közli Mina szendén, amint sorra kerülnek, kedves, ám nem túlközvetlen mosolyt villantva.
- Warum Longescich vagyok-hajtja meg a fejét Damien is, erősen fókuszálva. Erősen. Nagyon erősen.
A hivatalnok, mint aki neszel valamit, idegesen felkapja a tekintetét.
- Valami gond van?
Mi... tessék? Máris elgondoltuk? Ne már. Hiszen annyit gyakoroltam. Ahh, mondtam, hogy nem megy ez nekem, a francba!
- Semmi. - feleli Damien nyugodt, semleges hangon. Neki ez annyira nem esik nehezére, évek tapasztalata, hogy a halálfélelmet is képes legyen leplezni.  - A nevünket kérdezte. - Egy enyhe kis karakánság talán mégis kihallható a hangjából. Egy olyan valaki makacssága, akit sokat bántottak. Annyira nem is áll messze a valóságtól.
Meghajtja a fejét, mintha szégyellné magát s előveszi minden emlékét abból az időből, amikor igazából ténylegesen koldus volt gyakolatilag. Mina is lesüti a szemét. Nem tudja, mit tehetett volna máshogy. Azonkívül, hogy normálisabb nevet választ. Vagy akár bemondja az igazit! Hát nem mindegy? Érdekli ezeket bármi is? Most mondjuk úgy tűnik, igen.
Lélekölő percekig csendben nézi őket a hivatalnok, majd bólint és írni kezd valamit a lapra.
- Értenek valamihez?
- Azt mondják... finom almáspitét tudok csinálni. - motyogja szerényen.ű
Anja, remélem, büszke vagy rám. Tudom, hogy erkölcstelenség, amit cselekszem, ám mégis, az almáspitéim tényleg jók! Mégse mondhattam, hogy a feketemágiához... egyébként is árnymágia.
- Halásztunk, uram. És a fegyverekhez is értek, le tudok vadászni annyi vadat, hogylegyen vacsorára. - idézi a szöveget, a szerepet.
- Értem.  Olvasni tudtok? - néz a szemükbe a férfi. Damien lassabban, Mina valamivel lelkesebben és bizonygatóbban bólogat.
- Jól van. Itt írják alá!
Hah! Ezaz, igen, megszabadultunk!
Alig tudja vissszafogni a megkönnyebbült sóhajt.
Ránéznek a papírjukra. Három név van rajta, egy iksz, majd egy ilyen felirat:  "Anyukád."
Na várjunk. Nenenenene.
Mina elvörösödve nézi a utolsó szót.
-Bocsásson meg, ez nem.. ez nem a nevem.-mondja bizonytalan hangon.
Francért nem lehetett a neve simán csak Damien Nightwind, vagy Stephen Hawksparrow, az enyém meg, tudom is én, Lavinia von Schattenstahl? Akármi normális?
- Természetesen. Ezt írják alá valahogy. Elég csak jelezni valamivel, amit később is használni tudnak. A kamara parancsa, hogy számlálhassuk hányan utaztak fel.
Ez most bolondnak néz minket?
- Tudunk írni is. Meg olvasni is. Az, hogy most nincs pénzünk, nem jelenti azt, hogy nem tudhatunk... és  nem hiszem, hogy az "Anyukád" megfelelő név lenne...
- Nem, félreértik.  Maguknak kell aláírni. - mondja a hivatalnok csodálkozva. Mina szíve erősen dobog a torkában. Menekülhetnékje van.
- Vagy úgy, az... anyáink neve is kell?
- Elég csak a tiétek. Amit fel mertek vállalni.
Eehh... hehe... most azt hiszi, hogy minimum több rendbéli lopás, sikkasztás vagy gyilksság van a számlánkon, igaz? Vagy csak túl sokat balhéztunk holmi kocsmákban. Fogalmam sincs, mit hisz.
Damien beszáll az információkeresésbe egy lehetetlen ötlettel. Meggyőződése, hogy Minától tanulta ezt a stílust, de hátha működik.
- A bőrszínemmel van a problémája, igaz? Menekültek vagyunk, semmink sincs, az egyetlen lehetőség, hogy új életet kezdjünk azokon a fagyos pusztákon... - ecseteli enyhe sértettséggel a hangjában. rekeszizmát gondosan nyugton tartja, s a száját sem hagyja megrándulni, pedig nagyon kedve támadna már felkacagni.
A hivatalnok a fejét rázza, ekkor opedig a két fegyveres őr indul meg feléjük és mindkettejük gyomra összeszorul.. De a hivatalnok leinti őket.
- Elég. Semmi gond...tudják mit, nem kell aláírni, menjenek csak. Majd én aláírom maguk helyett.
Remeeek!
- Igazán köszönjük. Két pötty van a Veränderünk a betűje felett.-teszi hozzá, majd meghajtják a  fejüket és haladnak is tovább.
Te.. te... idióta.. ezt még nagyon  meg fogom keserülni - szidja magát gondolatban nevetve. De nem rángatják vissza ezért sem, csak intenek, hogy menjenek már. Indulnak hát.

Amint maguk vannak, végre kacaghatnak egy jót és jóleső bizsergéssel konstatálhatják, hogy ha nem is tökéletesen, de kivitelezték a tervet.
- Oké, ez... ez.. jó. Legközelebb NEM fogadunk el semmilyen ehhez hasonlatos nevetséges tervet.
Mina kissé remegve, rázkódó vállal törölgeti a könnyeit.
- Komolyan nem tudom, hogy vagyok még életben. Ez az egész annyira Eichenschildre emlékeztetett.
- Annyira azért nem veszélyes. Reméljük. Most már csak bírrjuk ki a koszton ebben a hidegben. Igazi nosztalgia, nem igaz? - húzza el a száját Damien végigtekintve az előttük heverő pusztaságon. Más a hangulata, mint a kastélynak. Hiányoznak a kandallók, az ágyak, az étkek, még a rózsák is. A falak, az ismerős vonalak, kilátások.

Ahogy menetelnek és menetelnek, az idő összefolyni látszik. A gondlatok lassan szürkésehérré változnak és értelmetlenné, ahogy a táj is egyrre kopárabb. Zuzmók nőnek a friss levegőjű fákon, nekik nincs túl hideg, s zuzmara fonja be őket, estére pedig a hidegben csak összebújva lehet meglenni. Mina mondjuk bírja a hideget, mindig is bírta. Fehér arcára enyhe pírt helyez a szél.
Aztán egy nap szállingózni kezd a hó. Védelmet borít a földre, nyugtató, finom takarót, mely nem csak bánt, de el is rejt. S puha lesz tőle, akár egy fekvőhely. Gyermekkort idéz, az első alkalmat, amikor elméjük tudatosan tekintett rá és játszott benne. Emlékeket idéznek, hogy elüssék az időt és mosolyognak. Békét lelnek valahogy ebben a kietlenségben.

Az egyik nap aztán végre ismét változás következik be. Egy idegen az. A férfialak, amint meglátja a közeledő csapatot, hevesen integetni kezd. Valamiért olyan érzés ez, mintha célt értek volna, vagy legalábbis történik végre valami! Nem mindig ugyanazok az acok. Talán ez a valaki kimenekítheti őket az egymás után pakolgatott lábak lépteinek, s a magunk elé való nézésnek gyilkos monotóniájából.
Egy lándzsa is van  nála.
Mégis miért ilyen közvetlen ez az alak?
- Óvatosan. Semmi gond- súgja oda Damien Minának. Kint a semmi közepén, egy integető idegen egy lándzsával.
- Segíthetünk valamiben,uram?- Hátha segítséget akar - gondolja Mina.
Haja rövid és göndör, borostája sűrű. Valamennyire védheti a hidegtől.
- Friedrich vagyok, a délutáni őrszem. Engem bíztak meg, hogy az erőd felé kísérjek titeket.
Aha, igen, erőd! A cél!
Az egyik kísérő pap hálálkoddni kezd.
- Micsoda szerencse. Azt hittük, el fogunk tévedni.
- Ne féljen... Az ezredes érti a dolgát.
A férfi innentől hosszú léptekkel vezeti a csapatot. Wilhelmina és Damien új erőre kapva szedik a lábukat, bízva a közelgő célban, reménytelien.
- Uram, meg... megkérdezhetném... Milyen messze lehetünk még?-  kérdi Mina magas és félénk hangon.
- Hamarosan meglátod, édes lányom...hamarosan meglátod... - somolyog a férfi rejtelmesen.
S ahogy lépnek párat, meg is pillantják az erődöt. Ásott halmok, kőrrakások és vermek mindenütt, az erőd fala pedig a kő és jég fagyos, robusztus együtteseként magasodik ki a pusztaság egyetlen horizonttá sűrűsödött vonalából.  Hatalmas árok veszi körül az erődöt, körülötte védelemként hegyes jégcsapok állnak. A jég birodalma az egész. Ha jégdruida járna itt, menyire megcsodálhatná! Talán azok segítettek alkotni, vagy pusztán az építők kihasználták a természet adta lehetőségeket?
Fakapuhoz ér a csapat. A vermek alján megpillanthatnak hatalmas, éles sziklákat is. Ide nem jut be akárki kéretlenül. Az erőd teljes egészében egy hatalmas, szürke-ezüst kődarabnak látszik, azonban füst szivárog bentről. S fény is felsejlik.
- Öröm rá nézni, nem igaz? - mutatja be Friedrich, mintha csak saját portékáját, gyermekét mutatná.
Mina arca ösztönösen mosolyra húzódik, ahogy ezt a monumentális valamit nézi. Nem egy vámpírtorony, kicsit sem, ám valamennyire mégis hasonlít. Téli napokon festett így a környék néha. Hiszen mindig máshol voltak. Lehettek volna akár itt is.[/color][/color]


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Csendesen és nyugottan haladtunk a szekerekkel, az új munkahely felé. Egyszer csak egy olyan helyre értünk, ahol valami csata lehetett, goblinok hevertek a földön szerte szét. Ahogyan közelebb értünk, felkeltek a földről és felénk kezdtek vánszorogni. Többen a szekér felé hátráltak.
- Már megint ezek a dögök! – szitkozódott egy lány mellettem, hátrálva Viktória mellé, aki tőrét elővéve néz az ellenséggel szembe. Én elkiáltom magamat:
- Ne féljetek, aki tud, védje a többieket vagy jöjjön velem! – azzal neki is ugrottam az első goblinnak. A feje szétloccsant és összeesett, bár a támadásom könnyen kikerülhető lett volna, valamiért még sem tett semmit ellene. Egyre többen jöttek, sokan elérték a szekeret, oda is rohantam, hogy őket irtsam. Viktória idő közben felkerült a szekérre és onnan döfte őket a tőrével, ahogyan érte. Amikor meghallotta a kiáltást összerezzent és oda kapta a fejét, a kiáltó szerencséjére, mert így sikerült megmentenie egy goblin gonosz támadásától. Igen nagy szerencséje volt, mert a gobéin hatalmasakat ugrált, akkorákat amekkorát egy goblin nem képes. De nem ez volt az egyetlen furcsaság. A golint Viktória teljesen átszúrta, de ahelyett, hogy meghalt volna csak hátra tántorodott. Szép lassan az összes goblin felsorakozott hozzá, de szerencsére akkorra már a többi ember is csatlakozott a harchoz, ezzel az erősítéssel pedig hamar le tudtuk nyomni a goblin sereget. Végig pásztázták a katonák a területet, hogy amelyik hullának még van feje azt levágják.

- Köszönöm, hölgyem! – hálálkodott az idegen akit Viktória megmentett, de furcsa mód a lány szeme össze vissza járt, mintha keresett volna valamit.
- N-nincs mit… Izé… Maga mit csinál? Mit akar tőlem? – kérdezte Viktória aggódva. Gyorsan megszakítottam a folyamatot egy kérdéssel.
- Nincs gond, nincs baj, minden rendben? – Viktória csak bólintott, de azért figyeltem nagyon. Az idegen nem is nagyon figyelt rám, Viktória jobban érdekelte.
- Az amnesztiáért jött kegyed? – kérdi egy kicsit erőltetett udvariassággal. Viktória továbbra is zavartan nézett egyikünkre majd másikunkra, de végül válaszolt.
- Őőő... I-igen... É-és mag-ga?
- Kincsek... Nincs is náluk jobb... Igen, nincs is jobb a kincseknél. Talán csak Anyához bújni... – közben erősen gesztikulált a kezével amelyben még mindig ott volt a kés. Nem nagyon szokhatott társasághoz.
- Hmmm… érdekes… - dünnyögtem az orrom alá. Viktória nem szólt többet és a beszélgetés elült. Most a lány a kocsishoz szólt:
- Mikor érünk oda?
- A fene tudja. Attól függ esik-e a hó...akkor kénytelenek leszünk gyakrabban megállni! – mondta nagy sóhajokkal kísérve.
- Ott vagyunk már? – kérdezte, de feleletet nem kapott csak az én dorgálásomat.
- Ha lehet, ne keltsünk felesleges zajokat!

Csendben haladtunk tovább, nem igen beszélgettünk egymással. Az egyre haldokló, civilizálatlan területek egyre kopárabbak lettek, míg végül elértük az első helyet ahol esett a hó, itt már kellemesebb fenyvesek és csontig hatoló hideg fogadott minket. Kitaposott utak is voltak és vad csapások is mindenfelé, de mi csak mentünk a hidegbe. Úgy fújt a szél, hogy alig tudtuk nyitva tartani a szemünket, de még így is éberek voltunk. Végül nem történt semmi baj, épségben megérkeztünk az erődhöz. A puszta közepéről, mint hegy csúcsosodott ki a hóval fedett erőd a puszta földjéből. Öröm volt megpillantani és építészetileg sem volt utolsó látvány, annak ellenére, hogy valószínűleg nem a szépség volt az elsődleges szempont az építésnél. Ezt a robosztus építményt Két vaskos cölöppel felhúzott kapu zárta, melynek nyitásához négy markos ember ereje kellett. A kapunyitáshoz nagy dörömbölés szükségeltetett, de végre bejutottunk és egy igen érdekes helyre értünk. Elégedetten sóhajtottam, „Ejha ez nem semmi!” jegyeztem meg. Odabent hasonlóan robosztus, magas kőházak fogattak minket, illetve kicsi fából, sárból épült kunyhók. Középen egy hatalmas erőt sugárzó őrtorony állt ami körül kis utacska volt. Ez előtt kellett várakozni a hidegben. Nem volt késő, de elég szürke volta az idő, többen vacogtunk és a fogadó bizottság elég nehézkesen érkezett meg, de végül nekik is sikerült. A torony tetején lévő kis erkélyről üdvözöltek minket:
- Ti lennétek a frissen tojt dísz pintyek?! – kérdezte a legkarizmatikusabb közülük. Hosszú szőke haja volt és olyan erős hangja, hogy a föld remegett bele.
- Igen! - sipítozta vissza a velünk utazó különös lány - És maga építette ezt a valamit! - mutatott körbe. Többen csatlakoztak a kis mutatványához én csak álltam Viktóriával aki közben mögém jött és vártam, az újabb nagy ordítást, ami nagyon idegesített. A fent álló harcosok is nevettek egy kicsit és a nő is elmosolyodott, ezért durvábban hatott az ordítása, ami most következett.
- Akkor kuss legyen! Senki nem pofázik, pazarolja itt nekem a lehelletét! - rivalt ránk, úgy, hogy ennél még egy . A banda nagy részének ott helyben szállt tőle inába a bátorsága - Remélem hallottak eleget a mi kis fészkünkről. Néha azt mondják, egy ilyen miatt nem akarnak agyondögleni a démonok, nehogy egy ilyen helyen kössenek ki. Hát én azt mondom, a démonok ide sírnák magukat a pokolból! Olyat fogtok látni, hogy összeszarjátok magatokat tőle...ha éppen nem fagyott volna belétek. A megfagyott szarotokkal ássátok majd ki a kincseket a földből! Remélem várjátok már. Már itt, a Nilfheim erődben ez vár rátok!
- IGEEEEN! – kiáltotta a lány lelkesen. Én csak hulla fáradtan magam elé mormogtam, hogy „Akkor mondjad már mit tegyünk!”, de erre nem is volt már szükség, a társaság szerte foszlott és ki-ki a maga útjára ment.

A szállás, amit kaptunk, egy kis fa viskóban egy koedukált szoba pár férfival és sok nővel. Arra gondoltam, hogy itt Viktória is biztonságosabban érezheti magát. Ágy és toalett tekintetében ez sem volt különb a többinél, egy fatálban szalma, amin lehetett aludni, toalettnek pedig a faltövébe ásott latrinák voltak és kikötötték, hogy aki másképpen végzi a dolgát, azt karóba húzzák. Viktóriával elfoglaltuk a szállást aztán a kocsmába mentünk munkára jelentkezni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
Több napnyi szőrén lovaglás után megérkeztünk arra a helyre, ahol összegyűjtik a felfedező vágyú egyéneket, és együtt indítják tovább őket északnak. Két tünde útitársam eddigre meggondolta magát, és így egyedül kellett beállnom a ránézésre nem túl erkölcsös társaságba, hogy én is velük tartsak majd. Nem mintha bajom lenne, ezzel, sőt! Ha eleve nem egy törvénytisztelő bigott népség, akkor valószínűleg az ellen sem lesz kifogásuk, ha ne talán tán egy démonnal kellene szexelniük. Ettől még persze óvatos maradok, amennyire lehet. Viszont mielőtt ilyesmire kerülne a sor, még tovább kell indulnunk, ami előtt pedig valami papírmunka is lesz. Most ezért állok sorba. Lassan az asztalhoz érek, ahol egy köpcös hivatalnok vár rám, pár katona, és egy pap társaságában. Meglepetésemre ez utóbbi bár szúrósan néz rám, ám nem tesz vagy mond semmit, úgyhogy elkezdek a hivatalnok kérdéseire válaszolni.
-Neve?
-Nessaris Maera -Felelem némi bizonytalansággal a hangomban, ami a papnak köszönhető be, nem vagyok hozzászokva a jelenlétükhöz. Főleg, hogy itt északon úgy tudom, egyáltalán nem tűrik meg a démonokat.
-Ért valamihez?
-A főzéshez például. Eddig nem panaszkodott csak egy valaki a főztömre, de ő nem számít ebből a szempontból. Meg még egy-két máshoz is, de nem tudom ezek közül mit lehet érdemes megemlítenem. Miért kérdezi?
-A munka miatt. Rengetegen keresnek embert specifikus munkákra, amik hozzáértést és tudást igényelnek. Az ilyenek általában jobban is fizetnek. No és nyelvet beszél?
-Hmm. Gyorsan átgondolom még azért, hogy mit is mondhatnék, de marad ennyi.
-Jó, akkor maradhat a főzés azt hiszem. Nyelvet? Nem. Persze, hacsak nem számít hogy... Nem. Sütök el majdnem egy perverz szóviccet a nyelvről. Már idegesen várom a fajomra vonatkozó kérdést.
A hivatalnokod mordul egy nagyot, és elhangzik egy elfojtott szitokszó is, majd halad tovább a kérdésekkel.
-Fegyverhez ért-e? Áh, és tud-e olvasni? - tette hozzá fürgén az utolsó részét.
Ezt valószínűleg azért kérdezte, mert lesz beosztás, és én nem akarok trollokkal harcolni, ha arra kerülne a sor. Meg az előbb elég morgós volt, úgyhogy annak ellenére, hogy a hátamon lévő íjról másra gondolhat, csak annyit mondok egykedvűen, duzzogva, hogy:
-Nem, és nem.
-Jól van. Itt írják alá! Mondja a hivatalnokom a mellette lévővel egészen egyszerre, majd átnyújt egy papírt. Nem is tudom mihez kéne hasonlítanom, talán mintha egy ügyetlen rajz lenne. Valami írás van az enyémen, gondolom a nevem, meg amiket kérdezgetett, illetve egy koponya, egy kettőskereszt, és utána valami fura négylábú állat/szörny. A koponya nem tetszik, biztos ahhoz van köze, hogy démon vagyok, úgyhogy lesatírozom, mielőtt egy X-szel díszítem a papír jobb alsó sarkát. Állítólag ott szokás aláírni a dolgokat. Az állat maradhat, az állatokkal nincs bajom, és ez valószínűleg a lovamra vonatkozik, hogy van. Ahogy végeztem, átadom a lapot, amit a hivatalnok el is tesz.
-Rendben van, kisasszony, erre tessék. - mutat egy rakás szekér felé, mely körül egy díszes társaság várakozik. Furcsállom, hogy a fajjal semmit nem akarnak kezdeni... hacsak nem az a koponya erre vonatkozott, állítólag a papok megérzik valakiről, ha démon. De aki ezt írta, az nem volt pap. Ugye? De hacsak nem szekerével hordanak minket máglyára, azt hiszem innentől ezzel nem lesz gond. Erre azért nem árt figyelnem most még pár percig. Mielőtt odamennék a szekerekhez, eszembe jut a lovam, és hogy eddig végig szőrén ültem meg, úgyhogy keresek valahol nyerget. Találok egy szerkeret, ami különféle szerszámokat visz, körülötte pár inasnak, legénynek és céhmesternek tűnő alakkal. Bőrmunkákat visznek, többek közt csizmát, páncélt, zekéket és persze pár nyerget is. Odamegyek én is, kipróbálni, hogy szólnak-e, ha egyszerűen én is megfogok egy nyerget, de az egyik legény hirtelen feléd nyúl a kezével és rácsap a szekér szélére.
- Hé! Mit nyúlkálsz a portékához? - néz rám, az egyébként eléggé éretlen, ritkás szakállú, nálam picivel alacsonyabb fiú, erőteljesen szeplős arccal és hosszú hajjal, amit lófarokba kötött. Erre hirtelen megállok, és rápislogok, mintha megijesztett volna.
-Portéka? Szóval ez a tiétek, és nem úgy van, hogy mindenki így hordja elfelé kénye kedve szerint, mint ahogy te is? Hmm. Figyelj, nekem van egy lovam, neked egy nyerged, a kettő egymás nélkül nem olyan jó, mi lenne ha közösködnénk? Én tehetnék végre egy nyerget erre a lóra, te pedig néha mögém ülhetnél rá. A ló mégis csak értékesebb mint a nyereg, így igazságos.
A legény egy erőteljes, elpiruló zavargással hátrál egy lépést.
-Hát...én...nem is tudom, ezt meg kéne a mesterrel beszélnem... - hebegi, ahogy próbálja a felelősséget hárítani.
-Ahogy gondolod. De akkor a mestered ülhet mögém. Megvonom a vállamat, mintha nekem teljesen mindegy lenne, és ezzel arra számítok, hogy el is intéztem az ingyen nyergemet. Ez egy elég nehezen visszautasítható ajánlat. A kis legény morcosan szorítja össze a szemöldökét.
-Várj! - kiált feléd, aztán lekapja a nyerget -Majd később megbeszélem vele, ha odaértünk...de kérem vissza! - mondta, ahogy feléd nyújtotta, próbálva kerülni a szemkontaktust.
-Hát jó. Úgy is csak az utazáshoz kell. De jó lenne megtartani, ha máskor is lovagolni szeretnék. A szekerekhez már felnyergelt lóval megyek, és ha akar, megengedem a fiúnak, hogy mögém üljön, legalábbis egy kis időre. Meglátjuk, hogy bírja a ló. Majd később szerzek örök nyerget is, ezzel, hogy csak kölcsönbe kaptam, nem vagyok megelégedve.

Szürkén telnek múlnak egymás után a napok, ahogy északnak vesszük az irányt. Ahogy menetelünk előre, úgy a táj egyre zordabbá és zordabbá válik. A fák, bokrok megritkulnak, minden beborít a zuzmó és zúzmara, esténként pedig vastag köd borul a hidegtől az egész karavánra. Nem sokra rá megpillanthatjuk az első hópelyheket lehullani, pár nappal később pedig már egy talpalatnyi földet sem látunk, ahol ne lenne hó. Hideg dermesztő szél fúj mindenfelé, s ijesztőnek tűnik, hogy az orrunk hegyéig sem látunk, csak a gyengén kitaposott ösvényt követjük, melyet az előttünk vonulók hagytak. Ennek ellenére meg sem fordul a fejemben, hogy eltévedhetünk, a vezetőnk biztos tudja a dolgát. Azonban az egyik napon, hogy melyiken azt már ki tudja, egy idegenbe botlotok. A karaván előtt egy alak áll az úton, egy titokzatos, vastag, fekete prémkabátot viselő alak hosszú lándzsával a kezében. Ahogy meglátja a karavánt, vadul integetni kezd. Ahogy meglátom az integető fickót, egy gondolat jut eszembe egyből: megérkeztünk?
- Segíthetünk valamiben, uram? -Kérdezi tőle az egyik velünk tartó nő.
- Friedrich vagyok, a délutáni őrszem. Engem bíztak meg, hogy az erőd felé kísérjelek titeket.
- Micsoda szerencse. Azt hittük, el fogunk tévedni.
- Ne féljen... Az ezredes érti a dolgát.
Tovább indulunk, immáron a férfi vezetésével.
- Uram, meg... megkérdezhetném... Milyen messze lehetünk még?
- Hamarosan meglátod, édes lányom...hamarosan meglátod... -somolyog a férfi rejtelmesen.
S mintha valami varázsszó lett volna, hirtelen az örök ködben egy nagy árnyék rajzolódik ki előttünk. A sivár pusztaságot ásott halmok, kőrakások és vastag jégvermek váltják fel, ahogy kirajzolódik a hatalmas, kőből és jégből összehordott fala az erődnek. Nagy, széles árok vette körbe az egyés kör alakú létesítményt, melybe éles karókat állítottak...sőt, nem is karókat. Ahogy közelebb érünk, s átkelünk a földrámpán az egyik nagy, fából épült kapuhoz, jól láthatjuk, hogy jégcsapokat, éles sziklákat görgettek le a verem aljára védelem gyanánt. Lámpa, fáklya, semmi nem látszott kintről, tökéletes szürkület borult fényes nappal az erődre. Bentről mégis füst, fény szűrődött ki.
- Öröm rá nézni, nem igaz? - mutatja be Friedrich, mintha csak saját portékáját, gyermekét mutatná.
A hatalmas épület, és a füst láttán máris jobb kedvem támad. Egy kis meleg, nem kell 20 centi bunda alá temetkeznem, hogy ne fázzak! El is kezdem tervezgetni az első éjszakámat, kíváncsi vagyok milyen helyünk lesz. Ma este azt hiszem megpróbálom meglovagolni ezt a fiút, most már talán nem lenne túl nagy gond, ha oda a nyereg, mondjuk mert démon vagyok, és megijed, vagy ilyesmi. Vagyis, semmi ilyesmi. Vagy ez, vagy vééégre egy pasi. Bár még az is lehet, hogy elég lesz csak beadnom neki a derekamat, az út során egész rámenős lett, nem gondoltam volna az első szemlesütései, és félénksége alapján.


_________________
Adatlap
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Megérkeztünk az erődbe, ahol a vezetőasszony egy "lelkesítő" beszéddel köszöntött.  Nem tartott sokáig, nem is annyira szólt nekünk, az Egyház képviselőinek, sokkal inkább a velünk érkező szedett-vedett, reményét ébresztgető társaságnak.
Nem sokkal utána megmutatják a lakóépületeket. A papoknak külön kis kőből épült házikója van a kápolna mellett, ahol meglepő módon a férfiak és nők nem különösebben vannak elkülönítve. Na persze, nem mindenhol lehet ezt a luxust megengedni, a luxushoz pedig egyébként sem vagyok hozzászokva, így nem csinálok magamnak sem problémát a dologból.
Belülről sem néz ki sokkal úriasabbnak az épület, mint kívülről. Régi, öreg szalmával kirakott ágyak, melyeket takaró gyanánt egy-egy kicserzett prém borít. Az egyes hálókörletek közepén egy-egy nagy tűzrakás áll, benne parázsló fával fűti a szobát egy fokkal elviselhetőbb hidegre. Kis ládákat látni minden egyes ágy mellett. A számos üres ágy között pedig bőven akad hely számunkra is.
- Szerintem maradjunk együtt. – javasolta Jozef letelepedve az egyik fekhelyre a holmijával. Bólintok a javaslatra. Ha már együtt küldtek ide, akkor ne váljunk szét, ha nem muszáj.
- Az lesz a legjobb. - és a Jozefével szomszédos ágyra telepszem. Kényelmesnek nem mondható, de el lehet rajta aludni néhány hétig.
Ahogy leültem, szinte azonnal pattanok is fel ültömből, mikor látogatónk érkezik. Egy fekete bundába öltözött, erős borostájú férfi közelít meg minket. Elég bájos lovag lehetne, viszont az arca erősen megviselt és kipirult, bizonyára a hidegtől.
- Maguk lennének a két pap, akik a menetet kísérték? - kérdezte, miközben az elővigyázatosság kedvéért összezárja a sarkait.
- Én lovagtanonc vagyok.   - javítja ki Jozef, aztán a többire bólint - Jozef Starngut! - biccent bemutatkozásként.
- Robin Holzer, miben segíthetünk? - nyújtom a kezem a férfinak bemutatkozva. Amiből mindenféle rangot, címet, titulust szándékoltan is elhagyok. Egyrészt mert nem akarok dicsekedni, másrészt pedig nem kell ettől többet tudnia. Ha fontossá válik valamiért, el fogom mondani.
A férfi stabil, erős fogással ragadja meg a kezemet, hogy kezet rázzon. Nem is várnék mást egy katonától.
- Straus Markneinth. - viszonozta a bemutatkozást - Az ezredes küldetett értetek, szeretne beszélni veletek. - jelentette ki aztán tömören.
- Azt hiszem nincs más dolgunk... - közli Jozef, és már indulna is utána, közben egy kérdő pillantást vetve rám. Mosolyogva bólintok mind a pillantásra, mind a szavaira.
- Akár azonnal indulhatunk az ezredeshez, ha megtenné, hogy odavezet. - nézek a lovagra.
- Természetesen. Erre tessék. - feleli mereven a férfi, aztán elindul kifelé.
- Lehet tudni, hogy miért vagyunk hivatalosak hozzá? -   érdeklődik Jozef barátságosan.
- Igen. Azt mondta a támadásról akar érdeklődni, ami az úton ért titeket. - feleli tömören Straus
Szóval a támadás... Mit akarhat kérdezni, amit maga nem tud? Bizonyára volt a menetben, aki jelentést tegyen.
Mindenesetre követem a férfit. Ez a leggyorsabb módja, hogy megtudjuk

Ahogy a középső toronyba érünk, egy masszív erőd még masszívabb vártornyába csöppünk bele. Hatalmas, vastag oszlopok szegélyezik a falakat, melynek oldalán egy lépcső vezet fel. Több helység is van a nagy toronyban, ezek közül haladunk az egyikbe, amely felfelé visz, egyenesen egy kisebb szobába. A szoba ajtaja előtt a kísérőnk elegánsan kopog, mielőtt benyitna.
A kis szoba láthatóan az ezredes lakása. Ágy, szekrény, még egy dézsa is van benne, nem is olyan sokkal odébb pedig egy íróasztal. A kémény mellett egy kandalló áll, a falat pedig állatok prémei, trófeák, tartalék fegyverek és iratok díszítik.
Az ezredesasszony az asztal mellett ül.
- Üdvözöllek titeket. Foglaljatok helyet. – mutat pár régi, kissé kopott sámlira az asztal előtt - Az erődön belül gyorsan terjednek a szóbeszédek, úgy hallottam a menetet megtámadták. -
Jozef bólint Straus felé, majd ismét ő szólal meg előbb.
- Jozef Strangut lovag..tanonc, asszonyom! - húzza ki magát, majd leül az egyik mutatott székre. - Igen, megtámadtak minket a goblinok, ami furcsa is volt, mert túlerőben voltunk és fegyverzetben is jóval meghaladtuk őket. Igaz, volt pár áldozatuk, de azt a szerencsének köszönhetik. - válaszolt, mielőtt rám nézett volna, hogy kiegészítsem a történetét.
- Robin Holzer nővér - mutatkozom be fejhajtással, miután Jozef befejezte a választ. - Nincs hozzáfűzni valóm. Ebben igazak a pletykák, az Úr oltalmazta a karavánt az úton a goblinok támadása alatt is. - teszem hozzá, majd én is helyet foglalok az egyik széken.
A nő megértően bólint, mielőtt egy fejbiccentéssel felállna, s merev, egyenes tartással, kezeit a háta mögött összekulcsolva bemutatkozik.
- A nevem Olivia Conor, a királyi hadsereg ezredese. - jelenti szigorúan - És nem értek váratlanul a hírek. A goblin törzsek itt északon nagy területeket tudnak magukénak. Nem tetszik neki, hogy a mieink vadásznak az erdeikben, ásnak a hegyeikben, kutatnak a romjaik közt. - vázolja fel a helyzetet. Csendben hallgatom, egyrészt a darabkákat összerakosgatva, másrészt az ezredest fürkészve.
- Furcsán szervezettnek tűntek és még az utat is eltorlaszolták. - néz rá Jozef érdeklődve. - Eddig azt hittem, hogy csak az ösztönök vezérlik őket. Mondjuk eszük ezeknek sem volt sok. - hümmög - Mennyire vannak sokan? - kérdezi
- Volt bőven idejük megfigyelni, merre járunk. - válaszol Olivia - Három törzsről tudunk, akik a környéken élnek. -
Elgondolkodva hallgattam. Ez mind szép, és jó... és valóban fontos a kérdés is, amit Jozef tett fel... ugyanakkor
- Ha nem sértem meg, asszonyom. Mit vár tőlünk ez ügyben? - tettem fel a mi szempontunkból sokkal fontosabb kérdést.
A nő nem látszik zavarodottnak. Sőt, nyugodt mosollyal sóhajt egyet.
- A goblinok kerge népség, de szót lehet velük érteni. Az én embereim viszont egytől egyeik kőagyú fajankók, akiket ahhoz is fejbe kell csapni, hogy normálisan tisztelegjenek. - ennek említésére halt mocorgás hallatszik Straus felől. Fészkelődésére hátranézek, és látva, hogy próbálna inkább láthatatlanná válni bíztatóan mosolygok a férfira. Menni fog ez, nincs baj, nincs mitől tartania. - Ezért is örültem meg annyira, hogy új emberek érkeztek a Katedrálistól. Hiszen az Egyház a béke és szeretet igéjét hirdeti. Azt akarom, hogy menjetek oda és próbáljatok meg velük tárgyalni. -
Jozef elvigyorodott, majd kicsit komolyabbá vált az arckifejezése.
- Hát, hogy is mondjam Conor ...ezredes, én nem vagyok az a jó szónok és mostanában inkább lovagként, a fegyveremet vették igénybe, de talán a társam....... - néz rám megint elvigyorodva. A szónoklás nekem sem kenyerem, inkább vezetni igyekszem az embereket, magam járva példával előttük.
Szóval diplomáciai készségekre lenne szüksége az ezredesnek...mihez is?
- Tárgyaljunk velük... miről? - kérdezek rá, hogy pontosabb képek kapjak - A társammal megbízással érkeztünk a Katedrálisból, amit teljesítenünk kell, mielőtt visszatérünk. - folytatom, emlékeztetve, hogy nem nyaralni érkeztünk, így nem teljesen rendelkezünk szabadon az itt töltött idővel. Azt, hogy mi a tisztem, egyelőre nem fontos tudnia. Ettől függetlenül nem zárkózom el a segítségnyújtástól, de ennél több információ kell a “megbízásról”, hogy esetleg vállalni tudjuk.
- Valóban? Mivel bízták meg magukat? - kérdezi az ezredes az első kérdésemre nem adva választ - Talán tudunk benne...segítséget nyújtani. -
- Ne nézzen rám. - vonja meg a vállát a kérdésre Jozef. - Én csak kísérő vagyok. -
- Jozef a biztonságért felel. Elsősorban az enyémért - mosolygok a fiúra.   - Engem pedig azzal bíztak meg, hogy ezen zord vidéken gondoskodjam róla, hogy az Egyház megfelelő szervei, amiken keresztül gondot tud viselni az ide érkezőkről, megfelelően működjenek. - és hogy minden eretnek tanítást idejében elfojtsak. Ez viszont már részletkérdés. – Még egyszer kérdem, miről kellene tárgyalni a goblinokkal? Nem lehetetlen, hogy a kettő nem akadályozná egymást - egészítem ki a kérdést, amire elfelejtett (bizonyára) válaszolni
Az ezredes figyelmesen hallgat, aztán leül és összekulcsolja a kezét az asztal felett.
- Azt akarom, hogy létesítsetek velük kapcsolatot. Hogy mi sül ki belőle azt nem tudom. Talán kereskedni is tudunk velük. A legjobb az lenne, ha egyszerűen csak nem zargatnánk egymást, terület ide vagy oda. És hogy derítsék ki, a fenyegetés szervezett, vagy pusztán csak a terület ösztönös védelme. Mert ha fenyegetést jelentenek az erődre, minél hamarabb el kell bánnunk velük. - sorolja - Ami az egyházi szerveket illeti...ebbe túl sok hozzáértésünk nincsen, de rendelkezésükre bocsáthatjuk a levéltárat. A Katedrális üzeneteit is ott tartjuk. -
- Szóval próbáljuk őket meggyőzni, hogy velünk jobban járnak? - kérdez Jozef. Én is valahogy hasonlóan tudtam értelmezni az ezredes kérését, ami a legkevésbé sem mondható konkrétnak. - Van valami, amit kedvelnek, bár gondolom ez is a feladatunk része, hogy megtaláljuk, mivel vehetjük le őket a lábukról. - teszem hozzá, mintegy megválaszolva saját magamat. - Robin.... inkább szerintem jobban szeret az emberek között tanulmányokat folytatni. - mosolyodik el. Nos, igaza van.
Nem tetszik ez így nekem...  gyakorlatilag úgy kellene kapcsolatba lépnünk a goblinokkal, hogy sem azt nem tudjuk, mire számítsunk, sem azt mit kellene elérnünk pontosan... nagyobb kockázat, mint amit szívesen vállalok...
- Hálás vagyok a felajánlásért, de valóban szívesebben beszélgetek el az egyszerű hívekkel. - bólintottam Jozef szavaira. - Megengedi, hogy a társammal megvitassuk a dolgokat négyszemközt? - kérdezem, egyrészt mert valóban szeretném kikérni Jozef véleményét, másrészt nem árt tudni, mennyire ragaszkodik a gyors döntéshez, és ahhoz, hogy minden információkról tudomása legyen
- Természetesen. - int az ezredes, mire Straus ajtót nyit.
- Köszönöm - hajtok fejet mosolyogva az ezredes felé, majd kilépek az ajtón az engem kérdő tekintettel előre engedő Jozef előtt.
- Mit gondolsz? Van bármi esélyünk rá, hogy jussunk valahova a goblinokkal? Vagy bármiféle jótékony változást elérni a helyzetben? - kérdezem. Bölcsebb közösen dönteni egy ilyen kérdésben. Hogy vajon hallgatózik-e bárki az ajtó túloldalán, az nem foglalkoztat. Semmi olyan nem fog elhangzani, amit titokban kéne tartani.
- Nem tudom, talán, ha mennénk valamire az elfogott fickóval, megtudhatnánk, hogy van-e egyáltalán esély rá. Ha magunk mellé állítjuk, akár még lehet is belőle valami. - válaszol kicsit meglepetten, nekem is eszembe juttatva, hogy az a goblin ebben is hasznos lehet.
Bólogatok, hiszen nekem is hasonló forgott a fejemben.
- És mit szólnál, ha a végén nagyon nagy kalamajkából kellene kivágni magunkat? Megéri az a kis esély? -
- Szerintem az egyháznak és a királynak is fontos, hogy itt megvesse a lábát és ha az ezredes szerint ezt a goblinok veszélyeztetik, akkor segítenünk kell, nem gondolod? - néz a szemembe válaszul.
Sóhajtok aztán elmosolyodom.
- Igaz. Akkor? Keressünk valami goblin nyelvkönyvet, és imádkozzunk, hogy sikerüljön magunkat megértetni? - szélesedik a mosolyom. Én nem félek az életemet ilyen módon kockára tenni, ha azzal további vérontást akadályozhatok meg, és ha ezek szerint Jozef sem, akkor nem olyan aggasztó a dolog, mint első hallásra
- Nem hiszem, hogy pont neked kéne tanácsokat osztogatnom, hogy lehet a legkönnyebben megértetni valakivel valamit. Ott a mézesmadzag és az ostor vagy a jófiú és rosszfiú játék. Valamelyik biztosan bejön, bár… ha most sikerrel akarunk járni az utóbbit vagy a mézesmadzagot javasolnám. - vigyorog Jozef. Nos, ezt ezek szerint megbeszéltük. Mosolyogva bólintok, aztán intek, hogy visszamehetünk.
- Azt hiszem dűlőre jutottunk. Van itt egy goblin fogoly és remélhetőleg életben, adja őt a kezünkre és talán tudunk segíteni. - kezdi magyarázni Jozef ahogy beléptünk. Erre figyelnem és számítanom kell majd… - már ha kell - teszi hozzá
Az ezredes mosolyogva rázz a fejét.
- Ej, nem fog örülni az ember, aki fogta. Itt az a szabály, hogy azé, aki találta. De ha már segítséget ígértem...kiengesztelem valahogy. A fogoly a tiétek, azt csináltok vele, amit akartok. Straus majd lekísér titeket a cellákhoz. -
- Köszönjük, sokat fog segíteni, hogy szót értsünk. Van esetleg egy-két nélkülözhető embere, aki hajlandó a társam parancsait követni? -
- A munkásszállón szinte mindig találni valakit. Ott tudtok keresni embert. -
- Köszönjük ezredes asszony, igyekszünk jó hírekkel szolgálni majd. - tiszteleg vigyorogva, bár kissé szabálytalanul Jozef. Én pedig egy fejhajtással fejezem ki hálámat, és búcsúzom, ha nincs más mondanivalója Oliviának.


_________________
Felhasználó profiljának megtekintése

Iboket Czirut

Iboket Czirut
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Csendesen ballagtam a vérfagyasztó hidegben a szekerek mellett, nem rajtuk, úgy éreztem jobb sétálni és szaladgálni ilyen időben. A test lehűl és lelassul mikor hűvös, az pedig nekem nem válna előnyömre, a bogarak is lassabbak voltam télen. Az úton helyenként groteszk kinézetű, mozdulatlan, vélhetően halott, manók takarták a havas havat. Egyszer csak viszont, ahogy elhaladtunk néhány mellett, akár az álomból fölzavartak emelkedtek a föld fölé, talán halálukban először s nekem bevillant az az éjszaka és az erdőben történtek. A holtak megint köztünk járnak és addig nem is takarodnak el, míg nem a saját kezeinkkel taszigáljuk le őket a Pokol hívogató mélységibe.
- Már megint ezek a dögök! - káromkodtam el magam hangosan és visszalépkedtem, nehogy valami váratlan dologgal levegyenek a lábaimról, ugyanakkor a szekérnél ugyanúgy próbáltak fölkapaszkodni a hullák, hogy vendégszeretetből maguk közé fogadják az élőket.
- Hé, maguk! - üvöltöm sietve a kocsin tespedő embereknek - Társaságuk lesz! Kapják össze magukat! Nem kell több hulla! - előkapom a késem és odaugrok a legközelebbi rothadó manó mellé. Nem tűnt valami jó módúnak, bár a holtak nem is voltak valami materialisták, leszámítva a testhez fűzött óvatlan ragaszkodásukat, az viszont nem kellett az élőknek, akik ragaszkodtak hozzá, akár a szemük fényéhez. Nem hagyhattam, hogy megkárosítsanak minket és nem is kellett a biztonságával törődnöm.
A reakciója viszont meglepett, pedig nem kellett volna, hiszen láttam már ilyet az erdőben. A manó behajlította a térdeit és akkorát ugrott, mint annak a rendje, de csak annyit ért el, hogy a szekéren lévő egyik asszony beleszúrt. Szép mozdulat volt, de frusztrált. Magamtól is meg tudtam volna oldani, te ribanc! Végül többen is becsatlakoztak a pici lények újramészárlásába és ezáltal szépen elcsendesült a harcnak alig nevezhető zavar.
- Köszönöm, hölgyem! - hálálkodtam illedelmesen, közben megnéztem magamnak, csak megszokásból.
- N-nincs mit… Izé… Maga mit csinál? Mit akar tőlem? -
- Az amnesztiáért jött kegyed? -
- Őőő... I-igen... É-és mag-ga? -
- Kincsek... Nincs is náluk jobb... Igen, nincs is jobb a kincseknél. Talán csak Anyához bújni… - kalimpáltam lelkesen a késsel és a szabad kezemmel.
- Mikor érünk oda? - szóltam a kocsi felé.
- A fene tudja. Attól függ esik-e a hó...akkor kénytelenek leszünk gyakrabban megállni. - mondta a vezető.
- Ott vagyunk már? - kérdeztem, mintha segítene valamit.
- Türelem...türelem… - Nem! A türelmetlenség viszont nem segített.

A következő napokban csendben ballagott a menet,az egyetlen probléma a hideg és a szél volt. Az utolsó nap reggelén vastag, krémszerű köd vagy hófúvás követett utunkon, ami miatt a következő tíz-tizenöt méteren nem lehetett túllátni, nem tudtam. Mégis láttam valamit, ami különösen meglepő volt és a hideg miatt nem tudtam, hogy féljek-e vagy örüljek, egy hatalmas árny felé közeledtünk, de mivel a vezetőnk sem riadozott, ezért gondoltam nekünk sem lehet rá okunk. Közelebb érve egy hatalmas fal bontakozott ki a sötét monstrum árnyából, ami közel s távol masszívnak nézett ki, nem láttam eléggé föl, hogy a tetejét lássam alulról, előttünk pedig egy kapu vágta el az utat, mire néhány ember leugrott a szekerekről. Láthatóan ismerve a járást neki indultak, bevágtak a szekerek elé és fájdalmasan csapkodni kezdték a, falhoz hasonlóan, masszív fakapukat, mire belülről válaszképp megmozdult a kapu és lassan beengedte a fagyos szelet.
- Aztazistenverése! Ki építette ezt? - szóltam, micsoda gazdagsága volt annak, aki ezt felhúzta és fenntartotta? Azt sem tudtam merre nézzek, annyira sok minden volt a fal ölelésében, ami kirekesztette a fagyot, hullákat, idegeneket és minden rosszat, akik betették volna a fal óvó kezei közé a mocskos talpukat.
Előttünk egy hatalmas tornyon három emberforma volt, ami nem sokat jelentett.
- Ti lennétek a frissen tojt dísz pintyek?! - ordította a, most már megállapíthatóan, nő.
- Igen! És maga építette ezt a valamit! - rettentően karizmatikusnak hangzott, biztos voltam benne, hogy ő volt. Hallhatóan mások is hasonlóan lelkesek voltak.
- Akkor kuss legyen! Senki nem pofázik, pazarolja itt nekem a leheletét! - ordította le a fejünket az asszonyság.
- Remélem hallottak eleget a mi kis fészkünkről. Néha azt mondják, egy ilyen miatt nem akarnak agyondögleni a démonok, nehogy egy ilyen helyen kössenek ki. Hát én azt mondom, a démonok ide sírnák magukat a pokolból! Olyat fogtok látni, hogy összeszarjátok magatokat tőle...ha éppen nem fagyott volna belétek. A megfagyott szarotokkal ássátok majd ki a kincseket a földből! Remélem várjátok már. Már itt, a Nilfheim erődben ez vár rátok! - Kreatív! Tetszett a stílusa.
- IGEEEEN! - ordítottam lelkesen. Leugrottam a szekérről, amin addig kuporogtam, most nem akartam egy raktárban kikötni. Elindultak kipakolni.
- Az ott egy fogadó...vagyis, hasonló. És ott lehet munkát vállalni azoknak, akiknek éppen semmi dolguk. - magyarázott és ittam minden szavát, a végén sarkon fordultam és megindultam az említett fogadó felé.
- Kincsek, kincsek, csillogó szép kincsek, ha ezt látják a férgek, szépen megkeserednek. Hahahaha! - dudorászom a ballagás közben, nem azért jöttem ide, hogy nyaraljak.
- DOLGOZNI AKAROK! - kurjantom berontva az ajtón, majd megindulok és szemmel keresni kezdem merre tudok munkát szerezni.
- Figyelem naplopók! Mindenkire szükségünk van! Riadót fújt az ezredes! Egy goblint láttak a táborban! Behatolónk van! - Kezdődjék a mulatság!


_________________
Előtörténet|Adatlap
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.