Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55

[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz) - Page 2 …

Comments: 4


You are not connected. Please login or register

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Köszöntésük kifejezetten bájosnak mondható, olyan zsoldosféle vendégszeretet fogja övezni őket itt is előreláthatólag.
Hogy ebből mi lesz...
A megbánás, mint olyan, túlságosan nagy erővel igyekszik felszínre ásni magát a vámpír agyában, s egyre többször gondol vissza arra, mégis minek indult el. Na de nem először. Sok érdekes kalandnál érezte már így, a végén pedig mégis... nos, a végén általában hálát adott a szerencsének, erejének, hogy sikerült életben maradniuk. De hát az is valami. Itt-ott pedig értékes holmikkal is gazdagabb lett - cserébe persze odaadott pár idegszálat.
A hálókörletük felé haladnak tehát, hiszen lassan ideje nyugovóra térni - a nyugovás érdekes lesz mondjuk egy ilyen környezetben, mely elsőre teljesen idegen. Damien persze jóval kevésbé izgul a dolog miatt, mint ő, s ismét csak eszébe kell, hogy jusson, kettejük közül még mindig ő van jobban elkényelmesedve.
Az egyik ház tövében egy hosszú, szikár alak ül, akin valamiért megakad Mina tekintete.  A férfi pipázik, ám nem ez az a dolog, ami miatt ismerősnek tűnik számára. Sokkal inkább enyhén őszülő, barna hajtincsei és a tény, hogy félszemű.
Az arkánmágus.
Felidéződik előtte a puskacsövön keresztülvillanó mágikus szikrák hada. A férfi, ha lehet, még elgyötörtebbnek és öregebbnek néz ki most, mint akkor. Két évvel ezelőtt. Több is annál.
Kissé megmerevednek az izmai, ahogy szembekerül egykori volt ellenségével. Szinte hallja a kis hangot a fejében: No, nézd, őt is életben hagytad, pedig lehetett volna más lehetőséged. S most mi lett ebből? Vajon ő mit fog tenni, ha felismer? Elsurranhatna, eltűnhetne és megbizonyosodhatna arról, hogy a másik soha nem jön rá, ő ki. Nem döntött még, éppen csak lelassult, majdnem megtorpant egy pillanatra, vajon a férfinak fel fog tűnni a tétovázása és a pillantása, ahogy végignézett az arcán?
Lábai mechanikusan haladnak előre, s szívét mintha összeszorítanák, amikor elsétál mellette és látja a megdöbbenést az arcán. Tehát tudja, ki ő. A férfi elfordul azonban és arrébb is hajol. Mintha valami... büdöset érezne? Szégyenleteset látna? Fogalma sincs. Mindenesetre nem kezdeményez konfliktust. Még.
Nyugtázza a helyzetet. Nem itt helyben akarja felkoncolni. Ez esetben ő sem fog kezdeményezni semmit, legalábbis egyelőre. Folytatja útját a hálókörletek felé.
Faházak sorakoznak, nagyok és szorosan egymás mellé építve, hektikusan ki-beözönlő néptömeggel, annyit meg lehet állapítani, hogy egyes házaknál a nők, másoknál pedig a férfiak vannak többségben (amennyire a csapatnyi nagy, szürke kabátba bugyolált testből meg lehet állapítani), ám ez sem kizárólagos.
A páros elgondolkozva vizsgálódik egy ideig, próbálva eldönteni, hova is kellene menniük. - Azt hiszem, az lesz a nők körlete - bök fejével Mina abba az irányba, ahonnan többségében az ő neméből származó egyedek szállingóznak. Azonban ez sem kizárólagos, ami némiképp megzavarja.
- Gondolom, érdeklődni, hogy kinek hova kell menni, nem ajánlatos, akárcsak a zsoldosoknál..
Damien beletúr a hajába. Ha kérdeztek ott, legfinomabban is bunkó választ kaptak és fel volt háborodva a népség, miért nem tudják eleve, amit még senki sem mondott el.
- Nem, nem hiszem. Benézek. Ha kiküldenek, itt találkozunk - nevet fel halkan.
- Ugye neked is feltűnt az az... ismerős alak?
- Persze. Nem tudom, mi járatban lehet itt. De nem számít. Most koldusok vagyunk. Hmm. Furcsa. Na megyek, lepihenek, hogy összekócoljam kicsit a hajam és élethűbb legyek. Elválnak két irányba, egyikük a "női", másikuk a "férfi" részleg felé és körbenéznek, mi a helyzet odabent, hogyan vannak az ágyak, van-e még szabad és egyáltalán, kik lesznek a "társaik"?
Mina úgy érzi kissé, mintha madárrá változott volna vámpírból és az üres légben zuhanna, ám szemei nem szokták meg a hatalmas, nyílt lég látszatát és ennélfogva enyhe kétségbeesés fogja marokra szívét.
Azonban odabent ismerős viszonyok fogadják. Régről ismerős ugyan, és nem nevezné azokat az időket élete legkellemesebb napjainak - messze nem -, de legalább nem újak és nem érik sokként.
A nemek elkülönítését, úgy tűnik, túlbecsülték kintről, ugyanis ahova Mina érkezik, is találhatóak szép számmal az ellenkező nem képviselői közül. Sok helyen lát olyan ellenkező nemű párosokat, akik szinte biztos, hogy intim közelségben vannak egymással, ezt el sem lehetne téveszteni a gesztusaik alapján.
Remek. Csodásak lesznek az éjszakák.
Szabad ágyak szerencsére vannak. Szabad... deszkák, szalmával fedve. Átpörget pár jól bevált alvópozíciót, amelyekkel át lehet vészelni az ilyen körülményeket.
Nagyon csodásak lesznek az éjszakák...
Magában sóhajt egyet és egy fal melletti priccsen letelepszik. Óvatosan, szendén pislantva körül, mint egy igazi kolduslány tenné - vagy nem? Nem látott közülük eleget -, mindenesetre nem igazán létesítve agresszívnak tekinthető szemkontaktust senkivel.
Az ágyak mellett mindenkinek szorítottak egy kis helyet, ahová a holmit lehet pakolni. Mina igyekszik ízlésesen összezsúfolva elhelyezni dolgait, hogy ne foglaljon sok helyet.
A jelenlevő nők valóban vadnak tűnnek, még rémisztőbbek talán, mint a férfiak. Egyikük sem tűnik túl megbízhatónak, azonban szerencsére elvannak saját dolgaikkal és nem kötnek bele pusztán azért, mert létezik, ez már jó kiindulópont.
Mina megkönnyebbüléssel konstatálja a helyzetet, s örül, hogy félelmét csak megjátszania kell. Elvégre hogy reagálna egy kolduslány? Nem érezné túl jól magát, az biztos. Kicsit könnyebb így, hogy kimutathatja, ha kissé eltúlozva is, aggodalmait.
Körbenéz, akad-e esetleg fajtárs, vagy bárki szimpatius, akivel esetleg szóba elegyedhetne és az illető nem harapná le a fejét egyből. Nem akar túlzott feltűnést kelteni, de némi infót szerezni nem lenne rossz.
Hosszas szemlélődés után úgy dönt, minél tovább vacillál, annál inkább ideges lesz, így nem is várakozik tovább. Megkörnyékezi egyik szobatársát, egy nagyobb testalkatú nőt, kinek copfba van fogva a haja, hogy megérdeklődje: - A mai napon már nem engednek ki minket?
- Engedni? Ha dolgod van ott a fal töve. - horkant fel igazán igényesen és nőiesen. Nos, ezzel is előrébb vagyunk. Fantasztikus éjszaka lesz.
- Egyébként nem szokás egyedül kint mászkálni. Csak az expedíciók, a vadászok és a fejtők mennek ki, ők is csapatban.
Nem mintha olyan messzire akart volna menni.
Mina engedékenyen elmosolyodik. A higiéniára felkészült.
- Úgy értem.... mondjuk.. más házakba. Beszélni, az ott levőkkel - teszi hozzá szendén.
- Senki sem nézi, oda mész ahova akarsz. Csak ne csinálj bajt, mert akkor csúnyán megjárod. Vagy...ha csinálsz, csak simán neked kell először ütni. Mert az üt nagyot, aki először üt.

Megnyugtató tudni.
- Értem. Úgy lesz. - bólogat, és nem tudja, hogy most voltaképp hazudik-e, vagy sem. valószínűleg nem, hisz tényleg így cselekedne, ha muszáj. Nem, mintha ez volna a terve. Pusztán... tájékozódni. Komfortzónája messze látszik úszni a jeges óceánon, elérhetetlen távolságba.

Damien, miután elrendezte a holmijait, nem ragaszkodik hozzá, hogy túl sok időt eltöltsön a nem épp rózsás leheletű ifjak, idősebbek, részegek, esetleg összekapaszkodó párok társaságában, inkább úgy dönt, kiszellőzteti a fejét és körbenéz.
A vámpírlányt ugyan nem látja, remélni tudja csak, hogy baj nem történt vele, azonban újra emlékeztetnie kell magát rá, hogy ő nem egy gyerek, akire vigyázni kell - nem, mintha lennének gyerekfelvigyázó képességei, egyedül talán az aggodalom, ami megvan.
Ehelyett felméri a terepet, amikor is egy a házak melletti szalmakupacon ülve ismét szembetalálja magát kedves ismerősükkel.
A férfi egy díszes bicskát tart a kezében, mellyel egy ágról farigcsál le kunkorodó szálakat, melyek aztán magukat megadva szállingóznak le a földre.
Úgy tűnik, lehetetlen elkerülnie a találkozást. Vagy talán... nem akarja elkerülni a találkozást? Az ismerősök mindenütt jól jönnek, ha ellenség volt, ha nem. Talán a férfi emlékszik arra - nem csak az elméjével, a lelkével is -, hogy megkímélték az életét. Ahogy viszont is... így tulajdonképpen tartoznak egymásnak. Ám ennek csak akkor van létjogosultsága, ha az északi is ismeri a becsület törvényeit, és be is akarja azokat tartani.
- Ne haragudjon, uram, nem tudja, merre találjuk a feljebbvalóinkat? Mikor mondják meg, merre kell mennünk? - kérdi szürkébb, kissé alázatos hangon, a legkevésbé sem adva jelét felsőbbrendűségnek vagy akár a normális mennyiségű önbizalomnak.
Érzi, ahogy hunyorítva mérik végig, és tudja, hogy nem menekülhet már a felismerés elől.
- Hát tényleg te voltál az? Azt hittem csak a szemem káprázik. - vigyorodik el, majd nevetni is kezd.
Halványan elmosolyodik Damien, ahogy leleplezik, nem különösebben gonoszkásan, inkább kissé cinkosan. - Nem. Érdekesen tud összesodorni minket az élet. Eszerint emlékszik rám. - Inkább nem azt mondja, hogy ránk, bár szinte biztos, hogy ha őt, akkor a vámpírlányt is megjegyezte az északi. Ha még mindig az. Csodák persze lehetnek. - A kérdésem viszont még mindig áll.
- Áh, azt magunknak kell csinálnunk. - kuncog a férfi, mintha nem lövöldözött volna arkánlövedékeket feléjük több, mint két esztendővel ezelőtt.
- Az expedíciók, munkamenetek szedik az embereket, de mi dönthetjük el, kihez akarunk csatlakozni. A fogadóban vagy a vártoronyban lehet érdeklődni. A fogadó itt van a lakóházak közt. A vártorony meg...nos azt mindenki jól tudja hol van, elvégre a ezredes asszony minden jövevényt szíves "üdvözlésben" részesít. - mondja laza iróniával ismét elővéve a pipát, és a sötét tünde felé nyújtva, ő azonban egy mozdulattal visszautasítja azt.
- Ezredes asszony? - vonja meg a szemöldökét. - Lemaradtunk volna erről az üdvözlésről?
- Bezony. Igazi Valkűr, azt mondják. - A férfi roppant humorosnak tarthatja magát, mert ismét nevetni kezd. - S nem akarsz vele találkozni, mert ha elé visznek, azt kívánod, bárcsak inkább felnégyelnének.
- Szóval ez a titulusa. Talán.. személyes tapasztalat?- kérdi a találkozásra vonatkozóan. Kíváncsi lett. Bár van elképzelése, hogy küldene el egy koldust az ezredes asszony.
- Jaj dehogy. Ki vagyok én, hogy a törvénnyel packázzak. De az utolsó ember, akit elé vittek ezt választotta, mint végső óhajt. Két hétig álltak a tagjai a fal négy sarkában. Állítólag boldog könnyeket hullajtva halt meg. Az ezredesnek hála rend és fegyelem uralkodik az erődben.
Damien szemöldökei egy ideig felhúzva pihennek. - Sejtem. Talán csak nem az inkvizítorok képezték az ezredes asszonyt?
- Nem, egyszerűen csak így szerzett magának hírnevet. Kemény munkával. Na de most mennem kell, a megbízóm már vár rám és nem akarom, hogy kiátkozzon, vagy valami.
Újabb nevetés. Majd a férfi föláll, a kabátját felkapja, majd az ágya alól elővesz egy tőrt is, és jóízűen megropogtatja a hátát.
- Kitartást. - biccent egyet, majd furcsállón billenti oldalra a fejét. Ideje visszatérni és várni a következő napot.
Azonban a férfi még hezitál egy pillanatig és végül visszafordul hozzá.
- Tudod...elkélne nálunk egy-két markos ember. Nincs kedved velem tartani?
Damien elgondolkozva, üzletet szagló tekintettel keresi a férfi tekintetét. - Attól függ, mihez? - de látszik rajta, hogy hajlik az ötletre.
- Egy ősrégi fa után kutatunk, akár több emberöltőig is élhet, s itt, hova ember a lábát be nem tette. A megbízóm nem mondott konkrétumokat, azt mondta, hogy varázsigéket hordozó csecsebecsét akar belőle faragni.
- Egy fa, ilyen távol északon? Érdekesnek hangzik. Biztosan értékes is. Minának nagyon tetszene. - Mennyiben kellenek ehhez erős kezek? Talán tudnék még egy érdeklődőt. Nem erős férfi ugyan, de a mágikus ketyerékkel biztosan fel lehetne kelteni az érdeklődését.
- Hát ezt majd a főnökkel beszéld meg. Ha gondolod, oda tudlak vezetni, én is arrafele megyek.
Bólint. - Köszönöm. - Azzal követi a férfit, ahogy az elindul
Átmennek az egész erődön, egészen annak a másik végébe egy kis elhagyatott házikóhoz. Rönkökből épült ház, jelentéktelen tetővel, s apró ajtóval, s Damien magasságával, de még egy átlagos emberével is meg kell hajtani a hátát annak, aki be akar jutni. A sötételf így is tesz.
Egy kicsiny szobába jut, ahol egy tűzhely található mindössze, egy asztal és egy gyertya, valamint a "Főnök". Szűkösen vannak kissé bent, de nem nagyon lehet máshogy elférni, mint hogy közel kerülnek egymáshoz.
- Főnök, megjöttem. Hoztam még valakit.
- kezdi kísérője.
A Főnök nem tűnik idősnek, ereje teljében lévő férfi, hajaa csak a feje tetején van hosszabbra hagyva és őszül már kissé. Egy furcsaság azonban szembetűnő. A férfi szemüveget visel. Ilyet nagyon ritkán látni... még északon is. Nem,  mintha mostanában annyit járt volna északon, de amikor tette, akkor nem találkozott ilyen tárggyal. Luxusnak számít ez. A férfin egyébként talárszerű ruha van, bő ujjakkal, függőleges kék-fekete csíkokkal.
- Áh, és hogy szólíthatom az urat? - kérdi lágyan, akár a drága bársony.
- Tiszteletem. A nevem Damien.
Marad ennél, a Longesichtes változat annyira nem jött be. Valószínűleg a személyébe nem kötnek bele most. Amióta átjöttek a határon, mindegy már, kicsodák, amíg dolgoznak, nemde?
- Én pedig Regen vagyok.
Feltehetően felvett név, állapítja meg, bár nem lehet mondani, hogy nem találó.
- Főnök, a sötét tünde azt mondja, be akar segíteni.
A férfi arcán erre tisztán látható meglepetés suhan át.
-Valóban? Miért érdekel téged a munkám? - mutat végig a rengeteg varázstárggyal, vésetekkel és azonosíthatatlan, kaotikusan összerendezett objektumokkal teli asztalon.
- Az úr azt mondta, segítő kezekre volna szükség. Nekem pedig munkára volna szükség. És van egy társam, akinek szintén... ő... sokkal jobban ért.. ezekhez - mutat körbe a tárgyakra -, mint én. Úgy tudom.. egy fát keresünk, amibe mágiát lehet majd tenni és kis tárgyakat készíteni belőle. Biztos vagyok benne, hogy szívesen segítene.
Szigorúan méri végig őt ezek után a főnök.
- Ez nagyon szép. És minden segítséget örömmel veszek. Ám egy dolgot jegyezz meg, sötét tünde. Azok, akik kapzsiságból szegődnek mellém, esküst ellenségeim. Nem véletlenül utaztam ide az isten háta mögé. Becses portékáimért már vért is ontottak, s olyan helyen akartam dolgozni, ahol nem zargathat. Remélem érthető, mire gondolok.
Állja a férfi tekintetét.
- Tökéletesen. Ilyesmi nem áll szándékunkban. Ha viszont a szavak helyett a tettek bizonyítványára vágyik, hát az idő bizonyítsa be. - tesz afféle esküt, megkönnyebbülve, hogy nincs ellenére a Főnöknek sem a segítség. Már csak valahogyan el kell juttatnia a vámpírhoz az információt.
- Mikorra van jelenésünk és hol?
- Lássuk csak. Holnap reggel szerettünk volna indulni. Jól készüljenek fel. Hosszú túra lesz.
A félszemű erre csak vigyorogva bólogat. Nyilván több fogalma van róla, miféle túra lesz ez, mint a sötételfnek.
- Meglesz - biztosítja a főnököt.
Remek, terv már van. Most már csak meg kell osztani az információkat a női részleggel.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
Megérkeztünk a szállásra, lepakoltunk, miután körbenéztünk a többi díszpinttyel az erődben. Az újdonsült barátom, mint az kiderült, a műhelyben alszik, ahová ő, a mestere, valamint a többi inas jár dolgozni. Annak szobáiból csinálnak éjszakánként hálót. A fiú kissé megzavarodva próbálja is magyarázni, hogy örömmel látna, ám a mester csak olyanokat hajlandó megtűrni itt, akik dolgoznak is.
- Dolgoztál már bőrrel? - próbálta a témát óvatosan abba az irányba terelni.
Az biztos, hogy megkönnyítené a dolgokat, ha nem a túlzsúfolt szállásomon, vagy onnan kilógva kéne keresnünk egy eldugottabb zugot, ahol kettesben lehetünk, deee nem tudom, hogy ez így mennyire működhet.
-Valamennyi tapasztalatom már van bőrrel, első sorban ruhafoltozással, de az is számít, nem? Viszont engem gyanús, hogy a konyhán várni fognak majd, és hiányolni, ha itt segédkezek. Nem tudom, igazából nem mondták, hogy mire akarnak befogni, csak kérdezték, hogy mihez értek, aztán szevasz.
- Aki munkát akar annak keresnie kell. Ott a fogadóban szoktak várakozni az expedíciók vezetői. Néha egy-egy papírt is szögelnek a falra, de...nos szinte senki sem tud olvasni, így azokkal egy ideje leálltak. De ha a konyhán szeretnél munkát, akkor menj a fogadóba és beszélj a szakácsokkal.
Miközben elgondolkozok a dolgon, kicsit megvakarom az államat.
-A főztöm azt mondják nagyon finom, de nem tudom. Szívesen maradnék veled. Hmm... Meg tudod mutogatni, hogy miket csináltok itt, illetve nekem milyen dolgom lenne?
Legalább egy estét vele akarok tölteni, de végül is a kincsek miatt jöttem ide, úgyhogy előbb-utóbb el akarok majd menni egy expedícióra is, legalább megnézni, hogy hogy is néz ki egy ilyen. Aztán remélhetően nem botlunk trollokba.
A fiú gondol egyet, megvakarja az állát.
- Egy pillanat, megkérdezem a mester! - mondta, és elrohant a tanárához.
Kisvártatva visszatér, szemmel láthatóan nagy örömmel.
- Ludvig mester azt mondta, amíg nem vagy láb alatt nézheted.
Azzal bebaktatott a műhelybe. Szuper! Bár arról nem mondott semmit, hogy lenne-e munka plusz két kéznek. A bőrszabászat meglepően szegényes berendezésű volt, főleg egy ilyen elhagyatott, mindentől távol lévő helyhez képest. A falra kiakasztott nyersbőr egy része, azon túl, hogy nem hagyták a földön porosodni remekül szigetelt is, így az épületben némileg melegebb volt, mint odakint. Több cserzőasztalt, vágódeszkát, valamit szabóállványt látták. Egy nagy próbababa is volt a sarokba állítva, rajta éppen egy félig elkészült bőrzekével, illetve egy egyelőre üres, lovat mintázó faragvány, melyen a nyergeket készítették. Az inasfiú nem is habozott mindent szép sorban elmagyarázni, majd leült a maga helyére, s elkezdett egy frissen kicserzett bőrdarabot méretre vágni, hogy a mester összeölthesse a darabokat. Rajta kívül még három ember munkálkodott ott. A mester, egy őszülő, enyhén kopaszodó bajszos férfi, valamit két legény, a fiúnál valamivel idősebb férfi és nő, akik meglepően hasonlítottak egymásra. Ugyanolyan barna haj, zöld szem, valamint kissé telt forma tartozott mindkettejükhöz.
-Így nézve nem is tűnik olyan vészesnek. Gondolom nehezebb, mint amilyennek tűnik, mi?
Kérdezem, mert a mester gyakorlatilag csak varr, és úgy gondolná az ember, hogy az a legnehezebb része a munkának, amit a főnök csinál. Vagy legalábbis én úgy gondolnám, hogy azt a részét csinálja, ami elég nehéz ahhoz, hogy ne merje másra hagyni, még akkor sem, ha így ránézésre ez egy kis családi biznisznek néz ki, ahol az inasok is már gyerekkoruktól kezdve csak ezt csinálták. Mármint, ketten testvéreknek néznek ki, és fogadni mernék, hogy a mester valamilyen közeli rokonai.
- Ez csak az én munkán. - kuncogott egyet az inas - Még nem rég kezdtem. - mutatott oldalra.
Ó, azt hittem ő is régebb óta benne van már ebben az egész bőrművesdiben. Oldalt különféle kész portékákat vannak egymás mellé akasztva kis szögekre a falban. Volt ott minden, páncéldarab, pénztárca, köpeny, szíjak, tegez. Némelyik díszesebb volt a többinél, azokat minták, hímzések ékesítették. A bőröket varratokkal, szegecsekkel illesztették össze, s stabil, minőségi munkának tűntek. Már amennyire ezt meg tudtam mondani. Alaposabban is megnézem a többiek által készített munkákat is. És jut eszembe, egy tegezre lehet, hogy valamikor nekem is be kellene majd ruházni. Még egy kicsit nézelődök, és gondolkozok, hogy mit is csináljak. Szeretnék vele maradni, de úgy érzem, ez nem egy nekem való munka, nem tudnám szeretni csinálni. Ugyanakkor nem akarom megsérteni a fiút, hogy nem tetszik ez az egész dolog. Végül elhatározom magam, és odamegyek hozzá közölni a döntésemet:
-Szerintem maradok a főzésnél, remélem nem haragszol. a vállára teszem a kezem finoman -Azért este ugye összefutunk egy kicsit? Majd nézz be a konyhára ha végzel, minden bizonnyal ott találsz, jó?
- Okés! -csillan fel a szeme, aminek nagyon örülök.
A fogadó felé veszem az irányt, s nagyon gyorsan meg is találom. Az az egyetlen kőépület a faházak közt. Vaskos kéményéből csak úgy tekereg az ég felé a füst, s mégis szűk, kicsi ajtói és ablakai vannak.
Odabent viszonylagos melegség fogad. Gyertyafény világítja meg az asztalokat. Asztalok többnyire hordókból és deszkákból álltak, kis székekkel, vagy néha ládákkal. Mögöttük egy kis pult, valamint egy ajtó vezetett hátra, ahol a s szakácsok a varázslataikat hajtották végre. Ott lehetett rendelni, pihenni, társalogni. Mint mindig, most is tömve volt emberrel. Többeket is lehetett látni másokkal beszélgetni, alkudozni, megint mások embereket kerestek munkára, vagy éppen ajánlást kértek, ahogy fél füllel hallottam. Több alak vastag köpenyt, kabátot viselt, s fegyverét el nem tette senki se egy percre sem. Odamegyek a pulthoz, valószínűleg ott előbb foglalkoznak velem, mintha betörnék a szakácsokhoz. És hát nem is húzom az időt, egyből a közepébe!
-Üdvözletem. Nincs véletlenül egy szabad hely a konyhán?
A pultos felvonja a szemöldökét.
- Na ilyet se minden nap hallok. - nézett rám - Oszt mihez értesz te?
-Főzéshez. Vágom rá határozottan. Ahhoz is. Meg mosogatáshoz, ilyenekhez, de ha választani kell, inkább főznék...
Vállat von, aztán gondol egyet, majd így szól.
- Hát most érkezett egymás után egy pár karaván, biztos tudsz mit segíteni.
Ekkor hirtelen két alak lép a hátam mögé. Ahogy hátra pillantok, két tetőtől talpig köpenybe burkolt valakit vélek felfedezni. Arany szemekkel bámulnak egyenesen felé. Az egyik magasabb volt, a másik alacsonyabb. Egyikük hátán furcsa dudor, egy nagy púpszerűség lapult. Halkan sugdolóztak egymáshoz, de én is hallottam.
- Biztos, hogy ő az? - súgta az alacsonyabb, egy vékony, nőies hangon.
- Egész biztos. Tisztán érzem. - mondta a magasabb, ahogy közelebb lépett, és megszólított - Elnézést kisasszony, zavarhatnánk egy percre? - furcsa akcentussal beszélte az illető a németet, olyan szaggatott volt és gördített, hiányzott belőle az a darabosság, amit az emberektől meg lehetett szokni. Nem igazán tetszik ahogy beszélnek rólam, ez a beszélgetés teljesen jól illene egy démonra vadászó inkvizítor páros tagjaira. Mit éreznek rajtam? Próbálom elhessegetni a gondolatot egy kicsit, bár nem igazán sikerül. Azért egy kis időt nyerek magamnak, az biztos.
-Elnézést, egy pillanat.
Visszafordulok a pultoshoz, hogy előbb vele fejezzem be a beszélgetést, miközben tovább jár ezen a kettőn az agyam.
-Akkor ezt vehetem úgy, hogy mostantól szakácsnő vagyok? Kivel kell megbeszélnem, hogy mit kell majd csinálnom?
Egyszer csak minden a helyére kerül: nefilimek! O-ó, úgy tudom ők sem szeretik a démonokat.
A pultos megvonja ismét a vállát.
- Naná. Ma már mondjuk nem sokan fognak jönni, de holnap várunk. Fizetést majd a nap végén kapsz, hogy mennyit a főszakács mondja meg. Minél több hasznodat leljük, annál többet. Reggel várunk, napkelte előtt. - mondta készségesen.
-Rendben.
Hát, ezzel nem nyertem túl sok időt. A két alak közben hátul várakozott. Összeszedem a bátorságomat, és odamegyek a két alakhoz. Eléggé sokan vannak itt, tán csak nem kezdenek el balhézni. (Legalábbis ezt sikerül magammal elhitetni, ami miatt kevésbé félek.)
-Szóval, miben segíthetek?
A két alak közül a magasabb szólalt elsőnek meg.
- Menjünk egy kicsit csendesebb helyre. - mutatott egy asztalra a fal mellett. - Nem akarunk feltűnést kelteni. Egy ajánlatunk volna. - fogta rövidre, miközben a másik már el is indult oda. Abból csak nem lesz nagy baj, ha kicsit odébb vonulok velük, ameddig eléggé szem előtt vagyunk, úgyhogy megyek is utánuk.
-Ajánlat? Mégis miféle ajánlat?
Ezzel kicsit megleptek, de várjuk ki a végét, hogy mit is akarnak tőlem. Leülünk, majd a két idegen leveti magáról a csuklyáját. Az egyikük egy barna, keszekusza hajú, meglepően fiatal férfi volt simára borotvált arccal. A másikuk egy világosszőke, rövid hajú, a másiknál pár évvel fiatalabb lány lehetett. A fiú bőre erősen barna volt, a lányé pedig eggyel fakóbb árnyalat. A magasabbik hátán két széles szárny díszelgett, melyek láthatóvá váltak, miután levetette a köpenyét. A köpeny alatt egyikük sem viselt túl praktikus ruhákat. Rövid, vékony öltözékben jártak, noha a nefilimeknél megszokott sarut már mindketten lecserélték egy pár jó meleg cipőre.
- Elnézést, nem szeretjük felhívni magunkra a figyelmet. A nevem Arael, ő pedig a húgom, Nemalah. - mutatkozott be a magasabbik - Mesterünk nevében utaztunk ide, hogy felmenőink ősi hagyatéka után kutassunk. Ehhez azonban segítségre van szükségünk. Kegyed a démonok népének tagja, ha nem tévedek.
Nem téved, de mégis mi vesz rá egy nefilimet, hogy az ősi hagyatékaik kutatásában démonok segítségét kérjék?
to be continued...


_________________
Adatlap

http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Egy goblin támadásor hoztak hírt. Pontosabban, hogy egy beszökött. Az előttem álló lány kérdezgetni kezdett:
- Elnézést, merre van a kincstár? – kérdezte.
- Természetesen a főtoronyban. – kapta a választ. Talán a fáradság miatt, de úgy értettem, akkor ott is lesz. Talán nagy feltűnést keltettem, de akadályok nélkül oda értem, ott pedig az őrök megállítottak.
- Álj! Milyen ügyben!
-Nyugi! – kezdte nyugodtan mosolyogva - Csak annyit szeretnék megtudni, hogy nem láttak-e errefelé egy goblint? Esetleg van más bejárata a kincstárnak? Csak annyit szeretnék megtudni, hogy nem láttak-e errefelé egy goblint? Esetleg van más bejárata a kincstárnak? – erre az őr megvakarta a sisakját. Elég bizar látvány volt, de hát az őröknek a páncél már a testük része.
- Hallottuk, hogy valami kis dög beosont, de látni nem láttuk. Bejárat más nincsen. – mondta nyugtatóan.
- És miért nem néznek akkor körül – kérdeztem ingerülten.
- Az nem a mi feladatunk. - szólt közbe a másik rendkívül szigorú hangon - Mindenkinek megvan a maga dolga. A miénk az, hogy a bejáratot figyeljük. Ha mindenki csak úgy fel alá rohangálna a maga kedvére, hogy nézne ki az erőd? – a lány csak hevesen bólogatott.
- Így van. Mhm mhm. Mindenesetre köszönjük. További jó munkát, uraim. - majd sarkon fordult és elindult balkéz felé. Kicsit távolabb lemaradok Johannhoz. - Megőrültél?! A kincstárat őrzik! Az az erőd gyomra, ha mindenféle jöttment betehetné a lábát, éhen halna az tábor! – súgta oda nekem. És igaza volt. Kicsit úl forró fejű voltam. Fejjel a falnak.
- Akkor miért osztanák meg a hírt, hogy megtámadták? Vagy csak nem ők voltak... Á kitudja... Minden igy, bocsánat. Ilyen a vámpír virtus... - ahogy Viktória utol ért minket, kifújta magát és csatlakozott a beszélgetéshez, bár kicsit furcsállta a dolgot. - És? Kit tisztelhetek benned? Én Johann vagyok, Nebelturm egyik fegyverkovácsa.
- Maria Kruch vagyok. Örvendek.- mondta, de nem éreztem teljesen őszintének, viszont úgy döntöttem, a legjobb, ha ezen a néven szólítom. - Ő az úrnőd? – kérdezte tőlem, majd egy kicsit elgondolkodott. - Sokan azt mondják rólatok, hogy piócák vagytok és istentelenek. - Amikor Úrnőmnek nevezte Viktóriát, kicsit megörültem, a többire lesütöttem a szememet.
- Szívemnek úrnője. - Viktória elpirult - Ami a többit illeti, nos a szóbeszédek sajnos igazak. Az én fajtám sokszor Isten telen, bár elfogadják a teremtő létét. Mi követjük az Úr tanításait. Ami a piócaságot illeti, csak annyira vagyunk azok mint mindenki más. Sokszor érdekek találkoznak és harcolnak egymásal. Egy vámpírtól vagy vámpír szimpatizánstól valószínűleg az ellenkezőjét hallanád. – egy kis csönd következett, majd pedig mintha hirtelen valaki más lett volna.
- Apa! Anya! – kiáltott fel. És megpróbálta Viktóriát megölelni. Viktória hátra ugrott tőrét megfogva. Én csak kettejük közé álltam.  
- Óvatosan Frau Kruch! Mindenkinek meg van a maga története a világban. A mienk, a tied és ezé a helyé... Légy óvatos, nem tudhatod, hogy hogyan fog reagálni rád és arra amit csinálsz, de ne szerezz ellenségeket. Mi jó barátok vagyunk. Maradjon ez így is ezekben a vészterhes időkben. – mondtam próbálva megnyugodni. Persze ekkora már a fegyverem rég el volt téve. Erre csak vállat vont és ment tovább:
- Nos... Sajnálom... ha megbántottam önöket. – erre elmosolyodtam.
- Nem történt semmi. – mentünk tovább - Egyébként azt mondtad, a kincsek érdekelnek. Vannak is kincseid? – erre megint furcsán kezdett viselkedni, de leginkább csak feszült volt.
- Nincsenek… - megforult megpofozta magát, aztán mentünk tovább.
- Ez esetben én kérek most elnézést. Hölgyem.. bocsásson meg. – Erre megrázta a fejét és ránk mosolygott.
- Ne sajnálják! Majd megszerzem magamnak mindet! Isten is bizonyosan erre teremtett, uram!
- Ez a beszédd! A világ összes kincs legyen is a tiéd. Az összes. Egy szép, daliás férfi keze. - kicsit nevettem, de ő értetlenül nézett rám.
- Miért akarnám valakinek a kezét? Sosem tűnt annyira értékesnek.
- Hát... Pedig egy férfi szíve igazi kincset rejt... De persze ez még hosszú évek zenéje...
- Majd megnézem, hogyha egyszer szerzek egyet... de hogy tudok megszerezni egy szívet? Az nem itt van? – elkezdte a testét tapogatni össze vissza.
- Terméázetesen nem szó szerint kell érteni. Valamit csak úgy... hogy is mondjam... átvitt értelemben kell érteni. Itt például aként, hogy lesz egy férfi melletted, akit szeretsz. Akit jobban mint a világ összes kincsét. Ha megtalálod benne az értéket.
- De hát a világ összes kincsénél nincs értékesebb? - csattant fel - Ennek semmi értelme!
- Nekem most, ami mindennél értékesebb lenne, az egy jó nagy darab marha hús, egy kis salátával és... különféle szószokkal. Nagyon éhes vagyok...
- Goblin húshoz mit szólna? – vigyorgott rám csibészen. Egy kicsit meghökkenek
- Hát... engem túlságosan emlékeztetnek az emberre, de megpróbálhatjuk levadászni, ha te is úgy gondolod... - mosolyogttam Mariára.
- Akkor vadásszunk. – változott az arca már inkább gonoszra. Magához intett minket. - Beszéljük meg hogy csináljuk. - kezdte halkan. - Szerintetek merre mehetett?
- Ha csa kvalami kóbor, akkor az élés kamra felé, ha célja van, akkor a vezetőség felé. Utóbbit tartom valószínűleg - suttogtam, hogy mind a ketten hallják. Viktória csa kserényen bólogatott, de ő is megszólalt. - De lehet, hogy csak galibát akar okozni. Arra pedig a kocsma a legjobb hely! Azt javaslom hárman három helyen keressük. Maria, te merre szeretnél menni?
- Én a raktárak körül fogok körül nézni.
- Én megyek a vezérek felé. - mondta Viktória.
- Akkor enyém a kocsma. - mondtam, azzal indultam is a dolgomra
És viktória is

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Straus miután befejeztük a tárgyalást, óvatosan szólal meg.
- Akkor engedelmetekkel mutatnám az utat. Merre indultok? - kérdezte
Én már azon gondolkodom kifele menet, hogy mi lenne a legoptimálisabb megoldása a helyzetnek.
Mosolyogva válaszolok Strausnak
- A Fogoly goblinnal szeretnénk beszélni, hálásak lennénk, ha hozzá vezetne. - kérem udvariasan
- Semmi akadálya. A tömlöc rögtön a vártorony aljában van. - magyarázta készségesen a férfi, mielőtt a lépcsők felé mutatott volna, melyek lefelé vezettek.
- Látta, amikor behozták, van remény, hogy egyáltalán életben van még odalenn? - kérdezte Jozef. A kérdése jogos, bár bennem fel sem merült, hiszen láttam milyen éllapotban volt, mikor tovább indultuk a csatából, és néhányszor utána is.
- Azt mondják kapott egyet kettőt, de a felcserek ellátták. Mé szuszogott, szóval ki tudja. Az a baj... - morfondírozott magában a tiszt, ahogy elindult lefelé - Hogy nem tudom mennyire bírják ezek a dögök a hideget. A foglyoknak takarót adni meg nem szokás. -
- A hidegbe nem hiszem, hogy belehalt, az állapota nem volt életveszélyes, miután elláttuk. - teszem hozzá bizakodón Jozef kérdésére
- Hát én biztos belehalnék. - húzza el el a száját. - Még egy kiadós verés nélkül is. Gondolom túl sokat mozogni sem tud. - teszi hozzá. Nem hibáztatom, nem látta a goblin állapotát.
- Természetesen. - mondta komoran Straus.
Bizakodó mosollyal mentem tovább Straus után
Utunk lefelé vezet, egészen a földszintig, ahol a bejárat is van. A belső udvarból több csigalépcső is leágazik oldalt, közvetlenül azok takarásában, melyeken felfelé mentünk nem is olyan sokkal ezelőtt. Straus ezek közül az egyiket mutatta. A lépcső zord, komor fáklyafénnyl kivilágított alagútba vezet, mely egyenesen lefelé visz. Szögletes kanyarokat vesz az út egy apró kis oszlop körül, ahogy egyre lejjebb és lejjebb jutottunk. Bár odafent sem volt éppen meleg, ahogy elérjük az erőd alját, szinte látszik a zúzmarát a fal tövében. Straus idegesen szuszog, lehelletét szinte ott helyben jégcsappá változtatja a hideg. Az alsó szinten több cella sorakozik egymás mellett, de mind üres volt, ami elég furcsa azután, amilyen alakok sorra érkeznek ide. Egyedül a leghátsónak van egy lakója, a goblin, ami a  fal mellett feküdve alszik, ahogy oda érkezünk. A kezéhez egy bilincset raktak, mely a falba vezet bele, de más nincs rajta. A fegyverei nem voltak már nála, azokat a folyósó mellé a falhoz támasztották le a kis táskájával együtt. Straus idegesen rúg bele a rácsokba, mire a kis lény felébred és egy hangos horkanással felkapja a fejét.
- Vendéged van, pöcök... - morogja a katona, majd hátravonul és átengedi a teret nekünk. Kissé szúrósan pillantok Starusra, de nem szóltam semmit. Inkább a goblinra koncentrálok. Leveszem a köpenyemet , és átdugom neki a rácsokon.
- Szervusz. Beszélni szeretnénk veled. Hogy vannak a sebeid? - kérdezem, bízva benne, hogy emlékszik: azok között voltam, akik meggyógyítani próbálták.  Jozef csak hanyagul a rácsoknak támaszkodik és fagyosan bámul a goblinra.
- Jól van, nincs semmi baja. Nem látom, hogy nagyon fázna. – mondja kissé meglepő hidegséggel. A goblin a kezdeti zavarodottság után lenyugodott. Láthatóan nem ugrál már a mellkasa fel alá olyan mértékben, mint előzőleg. Rövid, kérlelő pillantást vetek Jozefre. Ezt most bízza rám. Válaszul megvonja a vállát, ami pont elég.
- Vedd el nyugodtan – bökök aztán a köpenyemre, mostmár távolságot tartva a rácsoktól. - Szeretnénk segíteni neked, hogy hazamehess. - teszem hozzá, komoly, de barátságos tekintettel. A goblin erre megszólal. - Ha...haza? - mekegi elég erőteljes, leginkább tündékre emlékeztető akcentussal Jozef nálam kicsit látványosabban meglepődik.
- Ez.....ez beszél. - adok hangot a meglepődésemnek . - Igen...haza. - bólint végül.
- Haza... - ismétli meg a goblin bambán nézve előre.
- Pontosan, haza. Segítesz nekünk, hogy hazavihessünk? - folytatom a kérdezést szélesedő, őszinte mosollyal A goblin idegesen rázta meg a fejét.
- Most mi van, nem akarsz kijutni innen? - kérdezi tőle Jozef   - Nem akarod látni a......családodat? - teszi hozzá.
A goblin erre undorodó arcot vág, majd nyelvet ölt és öklendező hangokat ad ki. Kissé felhúzom a szemöldököm erre a reakcióra.
- Szeretnél hazamenni? - kérdezem, hogy biztosra menjünk.
A goblin erőteljesen bólogat.
- Nincs...haza... - mondja komoran. Jozef felhúzott szemöldökkel néz rám, majd kérdez.
- De tudod, hol vannak a társaid? Oda vezetnél minket? Kérhetsz érte valamit. – próbálkozik. A goblin erre idegesen fordul el, egyre csak a hegyes fogaival vicsorogva.
- Megölték őket...a mocskos parlagik. - mondja szinte alig hallhatóan. A visszhangoknak hála tisztán értettük.
- Nagyon sajnáljuk. Pont abban szeretnénk segíteni, hogy ilyen többet ne történjen. Te is ezt szeretnéd, ugye? - kérdezem kis magabiztosságot nyerve az információtól.
A goblin erőteljesen bólogat válaszul. Jól van, jó irányba haladunk.
- Akkor vigyél minket a főnökhöz, a vezetődhöz és megpróbálunk segíteni. - jelenti ki Jozef, talán kicsit túl hamar térve a tárgyra.
- Ti? A colosok mit tudnának? - kérdezte a goblin agresszíven.
- És segítünk a parlagikat is megfékezni. - teszi hozzá Jozef. A goblin idegesen néz, majd felel.
- Nem lesz könnyű. A parlagiak komiszok, ravaszak...aljasak. - sorolja a goblin.
- A barátom képzett katona. Tudja hogyan fékezzen meg a parlagiakhoz hasonló népeket - jelentem ki határozottan, Jozef felé intve a fejemmel.
- Láttad, hogy hogyan harcoltunk. Biztos vagyok benne, hogy tudunk segíteni a parlagiakkal szemben, de ehhez beszélnünk kell a vezetőiddel. Ha megállapodunk, akkor mindenki jól fog járni. - biztatja Jozef a döntésre. A goblin úgy tűnt beadta a derekát és elégedetten bólintott. - Elvezetlek a maradék törzshöz. - mondja végül megkönnyebbülésünkre. Straus ekkor felállt a helyéről a fal mellől. - Biztos jó ötlet ez? Lehet, hogy hazudik. - néz gyanakvóan a goblinra.
- Nem hiszem, hogy hazudna. Azt szeretné, amit mi is. - próbáltam megnyugtatni Straust. - Köszönjük! Sokat teszel ezzel a goblinokért - mosolyogtam a kis fogolyra. Jozef szintén a fejét rázza. - Nem hiszem, hogy ennyire bonyolult lélek lenne, meg oka sincs rá, mire menne a hazugsággal? - erősítem meg Robin válaszát. - Szerezzen inkább neki valami melegebb ruhát és nyissa ki a cellát. Az ezredes ránk bízta őt. - kéri. A férfi megvonja a vállát. - Igen, a szabály az szabály. Volt neki egy melegebb ruhája. - mutatott a zsák mellett egy nagyobbacska rongyra, majd odadobta nektek a bilincs kulcsát a falról - De remélem tudjátok, hogyha bármi szart kavar, azért titeket vesz elő az ezredes? - mondta hideg, nyugodt hangon, mintha nem is érdekelné. - Természetesen tisztában vagyunk vele - mosolygok Strausra,  Jozefre bízva, hogy kinyissa a cellát. Ha megtette, legugolok a goblinhoz
- Megnézhetem a sebeidet? - kérdezem. Minél kevésbé sebesült, annál inkább tud segítségünkre lenni. Hála Istennek nem igazán kellett aggódni. Egy-egy kék folt, és forradás maradt, de komolyabb sérülés nem.  
 - Nem kell ennyire örülni, hogy megpróbáljuk védeni s seggüket, hogy nyugodtan bányászhassanak. - morog Jozef Strausra, aki komoran megkérdezi.
- Szükség van még rám? - - Boldogulunk mostmár, köszönjük - felelem Strausnak, közben odaadva a goblinnak a ruhát, és elvéve a köpenyemet. Ennyi idő alatt is átfagytam kissé. Jozef szintén bólint, amire Straus csak int. - Isten veletek... - modnta, majd elindult kifelé az ajtón, fel a lépcsőhöz... Azaz csak indult volna, de nem tudott. Az ajtó be volt csukva, hiába próbálta minden erejével kinyitni - Mi a pokol van ezzel a nyavalyás ajtóval... - morogja Straus.  Hirtelen az ajtó alól valami furcsa, sűrű, lilás árnyalatú füst kezdett el beszivárogni egyenesen a cellába. - Talán befa.......- kezdi Jozef mondani egy kis vigyorral, ami hamar le is fagy az arcáról meglátva a füstöt. - Ez mi a fe....manó? - szimatol bele a levegőbe. - Húzódjatok hátra, úgy néz ki, hogy valaki nem szeretné, ha kijutnánk innen. - veti fel - Talán elégethetném az ajtót..... -   bizonytalankodik Straus az arca elé húzza a kabátját és idegesen lép hátra. - Én emiatt jobban aggódom. - mutat a füstre, amit egyre jobban kezd beáramlani - A kulcsot - mondom határozottan, és amint megkaptam kinyitom a goblin bilincsét, és felkapom az apróságot a nyakamba, hogy minél később kelljen a füstöt belélegeznie. - Ki kell törnünk valahogy - jelentem ki ezután, körbenézve, hátha van valami alkalmas segédeszköz ehhez, de csak a goblin holmija, és néhány bot és annál kicsivel fegyverszerűbb valami van itt…  A fáklya körül kezdene mozogni a gondolatom, de nem vagyok teljesen izot benne, hogy jó ötlet. - Muszáj ott kijutnunk és átvágnunk a tűzön, ha ez az egyáltalán. - rázza meg a fejét Jozef - Teszek egy próbát. - int az ajtó felé, mire láng vágódik az ajtónak, erősen megégetve azt és pár helyen megrepesztve a deszkákat. Épp a fáklyát és a szalmát méregetem még mindig, mint egyetlen lehetséges segédeszköz, de Jozefnek vagy egyszerűbb megoldása: az ajtó láthatóan meggyengül, de mielőtt ezzel valamit kezdhetnénk, eléri a lila színű füstöt, az hirtelen lángra kap, az egész egyszerre felgyullad, és egy hatalmas robbanás rázza meg a vártorony alsó szintjét. Igyekszem a goblint még mindig tartva talpon maradni, és minél előbb felmérni a helyzetet, de hiába. A robbanás az ajtót teljesen kirepesztette a helyről, mindketten háralökődünk, de szerencsére senki sem állt közvetlenül az ajtó mellett...Straus azonban elég komoly égést kapott a jobb oldalába, mert nem sikerült teljesen elfordulnia tőle.
 - Straus? - kérdezi köhögve Jozef - Igyekeznünk kell. -  Én gyors imában kérem az Úr fényét, hogy kicsit enyhítsek Strausz sérülésein, aztán még gyorsabban kifele indulok. A férfi már akkor elkezd lábadozni, amikor elkezdem a sebeit gyógyítani, úgy látszik bár iszonyatosan szédül, nem ájult el. - Erről az ezredes asszony hallani fog... - köhög fel egy adag port - Mennyi baj... - mondta, ahogy óvatosan felállt. - Miről fog hallani? Hogy valaki piritóst akart csinálni belőlünk? - kérdezi JOzef kissé morózusan. - Nyugodtan mondja meg neki, mi azonban jobb, ha eltűnünk. - válaszol, és indul utánunk. - Mindenképpen jelentse a történteket - mondom Strausnak, kicsit más véleményen, mint Jozef.  - Pontosan...tudják, hogy mit jelent ez? - kérdezi Straus válaszolva. - Fogalmam sincs mi volt ez, de gyanítom nem mi haragítottunk magunkra valakit - fürkészem a katonát, más nem tudhatott arról, amiről az ezredessel beszéltünk... Az ezredes akart volna megszabadulni tőlünk? - Akárki is legyen, a lényeg hogy van. Tégla van köztünk... - morogta Straus.
---
Egyben kijutunk hála Istennek a tömlöcszintről, Straus gyilkos tekintetétől követve. A goblinnal a nyakamban keresem a legkevesebb feltűnéssel járó utat, figyelve, hátha meglátom, aki ezt a gázt juttatta a tömlöcbe. Közben Jozef mellé lépek, és úgy, hogy lehetőleg csak ő hallja, kérdezem
- Mit gondolsz, kit kellene kérdőre vonni? -
- Nem tudom, meg kéne tudni, hogy ki ellenezte az ezredes tervét a megegyezésről a goblinokkal. -   válaszolja, majd a katonához fordul. - Straus! Tudsz valakit, aki nem akart békét a goblinokkal? Hangoztatta valaki? - kérdezi.Végül is… innen is el lehet indulni…
- Elég sokan. - jegyzi meg Strauss - A legtöbben azonnal ki akarták őket irtani... - ennek hallatára a goblin összerezzen a nyakamban. Nyugtatólag végigsimítom a bokáját. - De az ezredes ellenezte. Messze laknak, bent a hóban, innen legalább két napnyira, nehéz lett volna becserkészni őket. -
- Van az ezredesnek közöttük riválisa? - kérdezem elgondolkodva, ha már kérdezősködésbe bocsátkozunk. Egy ambíciózus katona erkölcsi gátak nélkül (miért jut erről Tertulius az eszembe?) képes ilyesmire, hogy pozíciót szerezzen…
- Nem igazán. - mondja Strauss - Az ezredest mindenki tiszteli...vagyis ezidáig azt hittem. Rangban mind alatta vagyunk. -
Nem túl meggyőző válasz, és ettől sem lettünk okosabbak...
- Nem volt olyan, aki a háta mögött a parancsai ellen beszélt? - kérdezem. Lehet rossz szóválasztás volt a rivális...
- Erről keveset tudok... - gondolkodik Strauss - Arra céloznak, hogy áruló bújik meg a soraink közt? -
- Igen, ahogy az előbb már te is megállapítottad. - bólint Jozef. - Nekünk most nem lesz erre időnk kinyomozni, meg aztán téged jobban is ismernek, próbáld meg kipuhatolni, míg mi elvégezzük a dolgunkat. - noszogatja. Nem vagyok benne biztos, hogy bölcsen teszi… De akkor legyen ez a sorrend. Ha visszaértünk utánajárok a dolgoknak.
Strauss elgnodolkodik.
- Azt hiszem, van egy-két ötletem. Mire újra találkozunk, utánajárok. - bólint.
Egy próbát megér, bár kételkedem.
- Mi addig igyekezzünk eltűnni mielőbb az erődből. - javaslom Jozefnek, bár a holminkat nem ártana összeszedni... Eredetileg szerettem volna még 2-3 embert magunk mellé, a biztonság érdekében, de erről le is teszek így, hogy nem tudhatjuk, nem-e fog akármelyik neki ugrani ennek az egy, legyengült goblinnak is. Straus viszont erre is válaszol.
- Ezzel kapcsolatban az ezredessen beszéljenek. Őmajd az kíséretet, védelmet. -
Bólintok Jozef is, hogy egyetért.
- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e magunkkal hurcolni ezek után kis barátunkat az egész erődön. - mondja Straus javaslatára. - A holminkat viszont össze kell szednünk, nem táborozhatunk a hidegben egy szál köpenyben. De sietnünk kell. Ha az ezredes erősítést akar küldeni, majd utánunk jönnek. - javasolja
- Esetleg egy kisebb csapatot vigyenek. Ketten egyedül a hóban egy apró kis goblinnal nem szerencsés. Azt mondanám vigyenek legalább 2-3 embert, ha nem is őrködni, de segíteni sátrat verni, navigálni. Könnyű fűbe harapni itt, ahol fű se nő, bármennyire is lehetetlenül hangzik. -   tette hozzá a végét véresen komolyan.
- Mi a véleményed? - nézek Jozefre. Ezekhez úgy gondolom lovag(tanonc)ként jobban ért nálam, ilyen helyzetben pedig fontos, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzuk.
- Jó. - gondolkodik el mi legyen. - Akkor én Straus-sal elviszem a goblint az ezredeshez és kérek embereket, te addig szedd össze a holminkat és a Torony aljában találkozunk. - néz rám megerősítést várva. Egyetlen hozzáfűzni valóm van.
- Fél óra múlva? Ha addig egyikünk nem érkezik vissza, gond lehet... - a felosztás tulajdonképpen mindegy, ha már szükséges, de kell időt megszabni, hogy időben tudjunk cselekedni egymás érdekében, ha úgy adódik.
- Legyen fél óra. - bólint rá Jozef.
- Akkor az ezredeshez? Ővele? - néz kissé hitetlenkedve a goblinra Straus.
Kicsit aggódva emiatt emelem le a nyakamból a goblint.
- Kérlek menj a barátommal - mutatok Jozefre - Ne aggódj meg fog védeni - pillantok fel a sötéttünde fiúra megerősítést kérve.
Nem kell noszogatni, a goblin már Jozef mellett is van, és úgy fest nem fog egyhamar elmozdulni mellőle.
- Jobb ha velem van, az ezredesnél csak nem fognak minket megtámadni, míg Robin a tábor mélyére megy. - magyarázza Strausnak Jozef. - Eddig sem bántottam, most sem fogom és megvédem, ha kell. - bólint felém, ami legalább kissé megnyugtat.
Strauss elindul a lépcső felé.
- Akkor ha nem bánják, az ezredes asszonyhoz vezetem. -
Megvárom, hogy eltűnjenek a látóteremből, azután elindulok a lakóterem felé, ahol szállást kaptunk - mint kiderült túl rövid időre
A szálláson érintetlen a fekhelyünk. Legalább biztos, hogy nem nekünk akartak ártani, csak belekeveredtünk.
Minden holmit, amit hoztunk, összeszedek, aztán ha nincs akadálya, elmegyek a lovainkért, szükségünk lehet rájuk.
Az istálóban a lovászok fogadnak, nagy kegyesen a lovakhoz vezetnek, miközben alaposan, nyugodtan magyarázzák, hogy lehetetlent kérek, mert a lovaink éppen pihennek. Szerencsére vannak pihent lovak, amiket a megfáradtak helyett tudnak elvinni azok, akiknek indulni kell,így azok közül választhatok kettőt.
Megköszönöm a lovakat, és a holmit felpakolva a segítségükkel a lovakra, a megbeszélt találkozási ponthoz megyek, és a hátammal a falnak támaszkodva, a hideg ellen is beburkolózva a köpenyembe várom Jozefet és a kis goblint. Nemsokára meg is érkeznek.
- Mindjárt hozza Straus az embereket. Az ezredes szerint a legjobbak e vidéken. - mondja hangosan,  aztán közel hajol, és a fülembe súg - Azt gondolom, hogy tapasztalt goblinvadászok, résen kell majd lennünk. -
Megkönnyebbülök, ahogy megérkeznek,. Ezek szerint még várnunk kell kicsit.
- Nem árt szemmel tartani őket - bólintok Jozef aggodalmára, amit én is osztok. Én sem vagyok teljesen nyugodt az ismeretlen katonák miatt.
A kapu előtt vár minket Strauss egy kisebb, 4 fős kompániával egyetemben. Mindegyikük viseltes, barka köpenyt, alatta pedig bőrzekét és karvédőket viselt. Nadrágjukat alaposan kibélelték. Lovaik mellett egy málháslovat is hoztak, rajta mindenféle kellékkel az utazáshoz. Íjat, kardot, lándzsát használtak, volt aki többet is.
- Na végre, itt vagytok. Íme a kíséretetek. - modja Straus.
A négyes látszólagos vezetője, egy hosszú szakállú, félszemű, erősen megviselt arcú öregember sétabotjára támaszkodva lépett elő.
- Szép szál papcsemeték, mi? - vigyorgott rátok kevés fogát megvillantva - Hová lesz a menet? Azt pletykálják ki a hó sűrűjébe? -
Komoly, lehetőleg tekintélyt sugárzó kifejezéssel nézem a csapatot.
- Köszönjük a segítségét Straus. Velünk tart ön is? - kérdezem eddigi kísérőnktől, majd az öregemberre nézek, aki a szóvivőnek tűnik.
- Nem, rám itt van szükség. - mondja tömören válaszul.
- Számíthatok rá, hogy semmilyen módon nem avatkoznak a dolgunkba, amit az ezredes kérésére teljesítünk, és a társam utasításait követni fogják amíg velünk vannak? - kérdezem nem hidegen, de határozottan. Nem csak a válasz, de a felvetésre mutatott reakciójuk is érdekel, így fürkészem őket.
A banda közben rosszalló pillantást vet rám. Az öreg viszont gyorsan igyekszik is tiszta vizet önteni a pohárba.
- Ej, nem szeressük mi, hogyha rögtön rosszat feltételeznek rólunk. Derék legények ők, nem kavarják a szart, ha nem kell. -
- Akkor jobb, ha mielőbb megesküsznek az Úrra, hogy követik az utasításaimat. - válaszol Jozef határozottan. Azt hiszem erre szükség is lesz, hogy kézben tartsa a dolgokat.
Az öreg három embere ismét idegesen morog össze, ahogy a bácsi Jozef felé fordul.
- Maga hazugnak néz minket? - kérdez komolyan.
- Eszemben sincs, de nem hiszem, hogy maguk feltétel nélkül bíznának bennünk, ha fordítva lenne a helyzet és a küldetésünk fontos. Ez bevált gyakorlat, ha bízni akarunk egymásban. Talán van valami probléma? - néz rájuk ártatlanul.
A bandának még mindig nem tetszik a dolog, ám az öreg rendre inti őket.
- Tegyetek úgy. -  mondja nekik - Számító egy népség ezek a papok... - teszi hozzá a végén morogva.
Aztán szép sorban megesküdtek.
Nem voltam benne biztos, hogy mennyit jelent ez az eskü, de többet nem várhatok
- Köszönöm az együttműködésüket. Kényes a feladatunk, fontos, hogy ne legyenek kétségek senkiben, aki velünk tart - bólintok barátságossá váló arccal, elmosolyodva az öreg felé.
Jozef is bólintott, és igyekezett barátságosnak maradni.
- Akkor induljunk el.  Merre menjünk? - kérdezte az eddig nagyon is csöndes goblint.
A goblin óvatosan nézett végig a társaságon, majd az egyik irányba mutatott.
- Arra lesznek... - suttogta.
A menet pedig meg is indul, egyenesen a vastag havon át a messzi pusztaságba. Napokon át mást sem láttunk, csak a sivár tájat, fákat, egy-két buckát, valamint néhány vastag bundájú állatot. A goblin próbált szorosan a közelünkben maradni, megszökni pedig egyáltlaán nem próbált, bár nem is lett volna esélye egymaga a hidegben túl messzire jutni. A kis csapat bár elég rozogának tűnt, de értette a dolgát, s gond nélkül állították és bontották a tábort, kergették el a vadállatokat, s vitték át bármilyen akadályon a csapatot. A magam részéről nem szóltam bele a kíséretünk dolgába, csak nyitott szemmel és füllel jártam, és segítettem, ahol hagyták. A második nap végén aztán egy furcsa tárgyat találtunk a puszta közepén. Egy nagy lándzsa állt a földbe szúrva, melynek a tetejére egy apró koponyát tűztek.
- Ez már a parlagiak területe... - mondta a goblin.
A goblin szavait követve előhúzom a kardomat
- Figyelünk - bólintok neki.
- Milyen támadásra számíthatunk tőlük? csapatban? Hányan? Letámadást vagy lesből támadást szoktak alkalmazni? - kérdezgette Jozef a goblint, miközben a fegyverét markolta.
A goblin zavarodottan forgatta a fejét ide-oda, össze-vissza hebegve valamit, amit egyáltalán nem érteni, de aztán végül csak a föld felé kezdett bámulni.
- Vigyázni kell...mert agresszívek... - ennyit nyögött ki.
Leintettem kissé Jozefet, hogy lassítson
- Egyszerre egy kérdést tegyünk fel, hogy biztosan értse, és ne zavarodjon össze - kértem barátságos hangon
- Ha engem kérdeztek, fölösleges nyaggatni. Mostmár úgyis mindegy. - mondta a kíséretetekből az egyik fiatalabb ürge.
- Jól van. - emelte fel a kezét Jozef - Akkor csak azt mond meg, hogy nyíltan szoktak támadni, vagy lesből. - kérdezte tanácsomat követve.
- Lesből. - mondta a goblin óvatosan. Jós sejtettem, ha egy kérdés van, tud hasznos választ adni
Remek. Akkor megkétszerezett figyelemmel kell minden esetleges búvóhelyet figyelnünk.
Így is tettem, hálásan mosolyogva Jozefre, és bátorítóan a fiatal katonára
- Maradjunk együtt! - mondta nekem Jozef, és intett a goblinnak is.
Ő is előhúzta a kardját és fürkészve vizslatta a környéket.
- Egy ember legyen elől, egy hátul és egy-egy két oldalt. - mondta az embereknek, egy kört alkotva belőlük. Tényleg ért a csapat szervezéséhez, nem csalódtam.
Ekkor hirtelen a hóból egy fej bukkant elő, úgy húsz méterrel előttünk. Őt több másik kis lény követte, akik hezitálás nélkül íjakat emeltek és egyszerre nyitottak felénk tüzet. A katonák ijedten ugrottak vissza a lovakról a hóba.
Én a köpenyem védelmébe vontam a goblint, és igyekeztem kihátrálni a lőtávolságból
Jozef viszont rohamra indult, maga után parancsolva a katonákat.
- Nem tudtok elbújni, gázoljátok le őket! - kiált rájuk.r
A nyilak az egyik lovat telibe kapták, aki ettől visítva ugrott el és pattogott ide-oda. A csapatnak sem kellett kétszer mondani, ahogy Jozef vezette a rohamot, utána iszkoltak. A goblinok próbáltak volna újra nyilazni, ám mire odáig jutottak, hogy célozzanak, az öreg utolérte Jozefet, s az egyik goblint a botjával úgy fejbecsapta, hogy az rögtön kidől tőle. A többi zsoldos is gyorsan megérkezett, s megfutamították a goblinokat. A maradékot már menet közben vágták, vagy éppen nyilazták le. Nem tudtam volna időben közbeavatkozni, hogy ne öljék meg a goblinokat... Reménykedtem csupán, hogy nem a kis utasom társai közé tartoztak...Összesen négy goblin várakozott a hóban, így nem jelentettek különösebb kihívást.
- Ö...főnök, biztos, hogy ez jó ötlet volt? - kérdezte az egyik férfi Jozefet, miután a csata véget ért.
- Mármint mi? - fordult meg a lóval Jozef, visszanézve rám. - Hogy nem vártuk meg, hogy lenyilazzanak? Esélyünk se lett volna magyarázkodni, vagy szerinted igen? - kérdezte
- Hát nem az, csak így hogy fogunk tárgyalni? - nézett rá a fickó bambán, ahogy eltette a kardját.
- Ismerted őket? - kérdeztem kicsit komoran, bajsejtelemmel a goblintól, aki fejét rázta válaszul.
- Ők őrszemek voltak...a falu már közel van. - motyogta, előre mutatva.
- Nincs valami jeletek, amivel tudatnánk a tieiddel, ne támadjanak? - kérdezte elkeseredve. - Egyébként meg mondhattad volna, hogy már közel vagyunk.... - horkant fel csalódottságában.
- Fehér zászló mindig van nálunk. - szólt az öreg - Sosem tudhatod, mikor lehet rá szükséged. - magyarázta.
- Ismeritek mit jelent a fehér zászló? - kérdeztem a goblint. Mert hiába van nálunk, és használjuk, ha az esetleges támadók nem értik…
A goblin a fejét rázta.
- Nem. Mit jelent? -
- Békés küldöttséget, de ezek szerint nem ismeritek, akkor mit tegyünk, hogy ne támadjanak meg? - kérdezte újra Jozef.
- Eh, jó kérdés. - vonta meg a vállát az öreg - Kéne valami.... - dörzösli meg az állát.
- Van valami, amiről megismerik, hogy barát jött? – kérdeztem én is a hallgataggá vált goblint
Erősen próbál gondolkozni, de csak nem jut az eszébe semmi.
- A törzsek nem beszélnek sokat egymással. -
- Akkor menj előttünk és kiabálj vagy jelezz nekik. - mondta Jozef morcosan. Nagyon bántotta, hogy így sikeürlt az előző támadás.
- Én?! - hőkölt a goblin hátra.
Hiába gondolkodom jobb megoldáson…
- Jobb lenne, ha elől mennél, de megyek veled én is, ha szeretnéd. - értek egyet (barátságosabban) Jozeffel
A goblin nagy nehezen beadta a derekát és bólintott egyet. Úgy indult meg szép lassan, apró lépésekkel a menet. A távolban a szürkeség mögött buckák rajzolódtak ki, apró kis dombok egymás mellett. Ahogy közelebb értünk, egy árkot is megláttam körülötte, illetve sok apró kis goblint körülöttük rohangálni. Ahogy megláttak minket, az egész falu zsibongani kezdett, s lándzsát, kardot, íjat megragadva vonultak ki elénk. Az öreg azért megpróbálkozott a fehér zászlóval, de sokra nem ment vele, nem reagáltak rá semmit – persze, hiszen mondta a goblin, hogy nem ismerik… - Megálltak előttünk, ahogy a kis goblin integetni kezdett.
- Béke! - ordította. A goblinok, akiknek többjén harci festést, vagy csak simán sarat véltek felfedezni bambán, értetlenül nézték, vajon mit akarhat.
Jozef előhalászott egy csomag szárított húst a csomagból és leszállva a lóról előre vitte.
- Ajándék. - helyezte le nagy látványosan a földre, majd visszajött a csapathoz, várva, mit lépnek.
Elismerően mosolyogtam rá. Valószínűleg ez a legjobb, amit tehettünk ebben a helyzetben.
A goblinok erre érdeklődően néztek fel. Az egyik idősebbnek tűnő goblin előrement, finoman meghajolt, majd vett egyet a csomagból és megkóstolja. Ezután elordítja magát.
- Ajándék! -
A goblinok erre eltették a fegyvereiket, kivéve egy kisebb csapatot, akik gyanakvóan tartottak szemmel. A goblinok közelebb jöttek, egy részük visszament a kis viskóikba. Az egyik idősebb, hosszú szakállú goblin előrelépett és botjára támaszkodva megszólalt.
- Kik vagytok, magas népek? - szólt duruzsló hangon.
- A goblinok barátai - feleltem egyszerűen, a jelenlévők közül legkompetensebb tárgyaló félként - Akik szeretnének segíteni a goblinoknak. -
- A goblinok segítségét ígérték már mások is, de nem kapták, csak üres szavakat! - mondta haragosan a goblin - A magas népek ravaszok, aljasok. -
- Azoknak nem volt olyan szava, mint a mostani vezetőnek, aki a fekete erődöt uralja. Mi az ő követei vagyunk és ahogy a társam mondja segíteni jöttünk. Jóindulatunk jeléül visszahoztuk egyik társatokat. - tolta előre Jozef csatlakozva a tárgyaláshoz a goblinunkat. - Azt mondta meggyűlik a bajotok valami parlagiakkal? - nézet az öregre kérdőn.
- Mi vagyunk a parlagi nép. Itt, ezen a pusztán, ahol nyáron a hóból parlag lesz. Ez a mi földünk. Mit ígérhet a fekete erőd ura? - mondta erőteljesen a szakállas goblin. Ekkor állt össze a kép. A parlagiak egy másik goblintörzs… több dolgunk lesz, mint hittem.
Gyorsan számbavettem: el kellene rendeznünk egy emberek és goblinok közötti vitát, és egy goblin belviszályt... bíztató kilátások...
- Békét, ha a parlagi nép nem háborgatja a magas népeket, és a többi goblin törzset. A béke pedig élelmet is jelent. - tettem hozzá, hogy világos legyen, mi lenne a hasznuk ebből.
A szakállas goblin szúrós szemekkel nézett ránk.
- Igaz szándékkal szóltok. Nem hazudtok, látom. - mondta, aztán megfordult - Gyertek, beszélgessünk. - indult el sátra felé


_________________

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.