Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Küldetés] A fogolykaraván

Szer. Dec. 04, 2019 3:16 pm by Screwtape

A fogolykaraván


A háború és Veroniel tevékenykedése ellenére (vagy éppen amiatt) ugyanúgy …


Comments: 5

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 121

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 56


You are not connected. Please login or register

Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Köszöntésük kifejezetten bájosnak mondható, olyan zsoldosféle vendégszeretet fogja övezni őket itt is előreláthatólag.
Hogy ebből mi lesz...
A megbánás, mint olyan, túlságosan nagy erővel igyekszik felszínre ásni magát a vámpír agyában, s egyre többször gondol vissza arra, mégis minek indult el. Na de nem először. Sok érdekes kalandnál érezte már így, a végén pedig mégis... nos, a végén általában hálát adott a szerencsének, erejének, hogy sikerült életben maradniuk. De hát az is valami. Itt-ott pedig értékes holmikkal is gazdagabb lett - cserébe persze odaadott pár idegszálat.
A hálókörletük felé haladnak tehát, hiszen lassan ideje nyugovóra térni - a nyugovás érdekes lesz mondjuk egy ilyen környezetben, mely elsőre teljesen idegen. Damien persze jóval kevésbé izgul a dolog miatt, mint ő, s ismét csak eszébe kell, hogy jusson, kettejük közül még mindig ő van jobban elkényelmesedve.
Az egyik ház tövében egy hosszú, szikár alak ül, akin valamiért megakad Mina tekintete.  A férfi pipázik, ám nem ez az a dolog, ami miatt ismerősnek tűnik számára. Sokkal inkább enyhén őszülő, barna hajtincsei és a tény, hogy félszemű.
Az arkánmágus.
Felidéződik előtte a puskacsövön keresztülvillanó mágikus szikrák hada. A férfi, ha lehet, még elgyötörtebbnek és öregebbnek néz ki most, mint akkor. Két évvel ezelőtt. Több is annál.
Kissé megmerevednek az izmai, ahogy szembekerül egykori volt ellenségével. Szinte hallja a kis hangot a fejében: No, nézd, őt is életben hagytad, pedig lehetett volna más lehetőséged. S most mi lett ebből? Vajon ő mit fog tenni, ha felismer? Elsurranhatna, eltűnhetne és megbizonyosodhatna arról, hogy a másik soha nem jön rá, ő ki. Nem döntött még, éppen csak lelassult, majdnem megtorpant egy pillanatra, vajon a férfinak fel fog tűnni a tétovázása és a pillantása, ahogy végignézett az arcán?
Lábai mechanikusan haladnak előre, s szívét mintha összeszorítanák, amikor elsétál mellette és látja a megdöbbenést az arcán. Tehát tudja, ki ő. A férfi elfordul azonban és arrébb is hajol. Mintha valami... büdöset érezne? Szégyenleteset látna? Fogalma sincs. Mindenesetre nem kezdeményez konfliktust. Még.
Nyugtázza a helyzetet. Nem itt helyben akarja felkoncolni. Ez esetben ő sem fog kezdeményezni semmit, legalábbis egyelőre. Folytatja útját a hálókörletek felé.
Faházak sorakoznak, nagyok és szorosan egymás mellé építve, hektikusan ki-beözönlő néptömeggel, annyit meg lehet állapítani, hogy egyes házaknál a nők, másoknál pedig a férfiak vannak többségben (amennyire a csapatnyi nagy, szürke kabátba bugyolált testből meg lehet állapítani), ám ez sem kizárólagos.
A páros elgondolkozva vizsgálódik egy ideig, próbálva eldönteni, hova is kellene menniük. - Azt hiszem, az lesz a nők körlete - bök fejével Mina abba az irányba, ahonnan többségében az ő neméből származó egyedek szállingóznak. Azonban ez sem kizárólagos, ami némiképp megzavarja.
- Gondolom, érdeklődni, hogy kinek hova kell menni, nem ajánlatos, akárcsak a zsoldosoknál..
Damien beletúr a hajába. Ha kérdeztek ott, legfinomabban is bunkó választ kaptak és fel volt háborodva a népség, miért nem tudják eleve, amit még senki sem mondott el.
- Nem, nem hiszem. Benézek. Ha kiküldenek, itt találkozunk - nevet fel halkan.
- Ugye neked is feltűnt az az... ismerős alak?
- Persze. Nem tudom, mi járatban lehet itt. De nem számít. Most koldusok vagyunk. Hmm. Furcsa. Na megyek, lepihenek, hogy összekócoljam kicsit a hajam és élethűbb legyek. Elválnak két irányba, egyikük a "női", másikuk a "férfi" részleg felé és körbenéznek, mi a helyzet odabent, hogyan vannak az ágyak, van-e még szabad és egyáltalán, kik lesznek a "társaik"?
Mina úgy érzi kissé, mintha madárrá változott volna vámpírból és az üres légben zuhanna, ám szemei nem szokták meg a hatalmas, nyílt lég látszatát és ennélfogva enyhe kétségbeesés fogja marokra szívét.
Azonban odabent ismerős viszonyok fogadják. Régről ismerős ugyan, és nem nevezné azokat az időket élete legkellemesebb napjainak - messze nem -, de legalább nem újak és nem érik sokként.
A nemek elkülönítését, úgy tűnik, túlbecsülték kintről, ugyanis ahova Mina érkezik, is találhatóak szép számmal az ellenkező nem képviselői közül. Sok helyen lát olyan ellenkező nemű párosokat, akik szinte biztos, hogy intim közelségben vannak egymással, ezt el sem lehetne téveszteni a gesztusaik alapján.
Remek. Csodásak lesznek az éjszakák.
Szabad ágyak szerencsére vannak. Szabad... deszkák, szalmával fedve. Átpörget pár jól bevált alvópozíciót, amelyekkel át lehet vészelni az ilyen körülményeket.
Nagyon csodásak lesznek az éjszakák...
Magában sóhajt egyet és egy fal melletti priccsen letelepszik. Óvatosan, szendén pislantva körül, mint egy igazi kolduslány tenné - vagy nem? Nem látott közülük eleget -, mindenesetre nem igazán létesítve agresszívnak tekinthető szemkontaktust senkivel.
Az ágyak mellett mindenkinek szorítottak egy kis helyet, ahová a holmit lehet pakolni. Mina igyekszik ízlésesen összezsúfolva elhelyezni dolgait, hogy ne foglaljon sok helyet.
A jelenlevő nők valóban vadnak tűnnek, még rémisztőbbek talán, mint a férfiak. Egyikük sem tűnik túl megbízhatónak, azonban szerencsére elvannak saját dolgaikkal és nem kötnek bele pusztán azért, mert létezik, ez már jó kiindulópont.
Mina megkönnyebbüléssel konstatálja a helyzetet, s örül, hogy félelmét csak megjátszania kell. Elvégre hogy reagálna egy kolduslány? Nem érezné túl jól magát, az biztos. Kicsit könnyebb így, hogy kimutathatja, ha kissé eltúlozva is, aggodalmait.
Körbenéz, akad-e esetleg fajtárs, vagy bárki szimpatius, akivel esetleg szóba elegyedhetne és az illető nem harapná le a fejét egyből. Nem akar túlzott feltűnést kelteni, de némi infót szerezni nem lenne rossz.
Hosszas szemlélődés után úgy dönt, minél tovább vacillál, annál inkább ideges lesz, így nem is várakozik tovább. Megkörnyékezi egyik szobatársát, egy nagyobb testalkatú nőt, kinek copfba van fogva a haja, hogy megérdeklődje: - A mai napon már nem engednek ki minket?
- Engedni? Ha dolgod van ott a fal töve. - horkant fel igazán igényesen és nőiesen. Nos, ezzel is előrébb vagyunk. Fantasztikus éjszaka lesz.
- Egyébként nem szokás egyedül kint mászkálni. Csak az expedíciók, a vadászok és a fejtők mennek ki, ők is csapatban.
Nem mintha olyan messzire akart volna menni.
Mina engedékenyen elmosolyodik. A higiéniára felkészült.
- Úgy értem.... mondjuk.. más házakba. Beszélni, az ott levőkkel - teszi hozzá szendén.
- Senki sem nézi, oda mész ahova akarsz. Csak ne csinálj bajt, mert akkor csúnyán megjárod. Vagy...ha csinálsz, csak simán neked kell először ütni. Mert az üt nagyot, aki először üt.

Megnyugtató tudni.
- Értem. Úgy lesz. - bólogat, és nem tudja, hogy most voltaképp hazudik-e, vagy sem. valószínűleg nem, hisz tényleg így cselekedne, ha muszáj. Nem, mintha ez volna a terve. Pusztán... tájékozódni. Komfortzónája messze látszik úszni a jeges óceánon, elérhetetlen távolságba.

Damien, miután elrendezte a holmijait, nem ragaszkodik hozzá, hogy túl sok időt eltöltsön a nem épp rózsás leheletű ifjak, idősebbek, részegek, esetleg összekapaszkodó párok társaságában, inkább úgy dönt, kiszellőzteti a fejét és körbenéz.
A vámpírlányt ugyan nem látja, remélni tudja csak, hogy baj nem történt vele, azonban újra emlékeztetnie kell magát rá, hogy ő nem egy gyerek, akire vigyázni kell - nem, mintha lennének gyerekfelvigyázó képességei, egyedül talán az aggodalom, ami megvan.
Ehelyett felméri a terepet, amikor is egy a házak melletti szalmakupacon ülve ismét szembetalálja magát kedves ismerősükkel.
A férfi egy díszes bicskát tart a kezében, mellyel egy ágról farigcsál le kunkorodó szálakat, melyek aztán magukat megadva szállingóznak le a földre.
Úgy tűnik, lehetetlen elkerülnie a találkozást. Vagy talán... nem akarja elkerülni a találkozást? Az ismerősök mindenütt jól jönnek, ha ellenség volt, ha nem. Talán a férfi emlékszik arra - nem csak az elméjével, a lelkével is -, hogy megkímélték az életét. Ahogy viszont is... így tulajdonképpen tartoznak egymásnak. Ám ennek csak akkor van létjogosultsága, ha az északi is ismeri a becsület törvényeit, és be is akarja azokat tartani.
- Ne haragudjon, uram, nem tudja, merre találjuk a feljebbvalóinkat? Mikor mondják meg, merre kell mennünk? - kérdi szürkébb, kissé alázatos hangon, a legkevésbé sem adva jelét felsőbbrendűségnek vagy akár a normális mennyiségű önbizalomnak.
Érzi, ahogy hunyorítva mérik végig, és tudja, hogy nem menekülhet már a felismerés elől.
- Hát tényleg te voltál az? Azt hittem csak a szemem káprázik. - vigyorodik el, majd nevetni is kezd.
Halványan elmosolyodik Damien, ahogy leleplezik, nem különösebben gonoszkásan, inkább kissé cinkosan. - Nem. Érdekesen tud összesodorni minket az élet. Eszerint emlékszik rám. - Inkább nem azt mondja, hogy ránk, bár szinte biztos, hogy ha őt, akkor a vámpírlányt is megjegyezte az északi. Ha még mindig az. Csodák persze lehetnek. - A kérdésem viszont még mindig áll.
- Áh, azt magunknak kell csinálnunk. - kuncog a férfi, mintha nem lövöldözött volna arkánlövedékeket feléjük több, mint két esztendővel ezelőtt.
- Az expedíciók, munkamenetek szedik az embereket, de mi dönthetjük el, kihez akarunk csatlakozni. A fogadóban vagy a vártoronyban lehet érdeklődni. A fogadó itt van a lakóházak közt. A vártorony meg...nos azt mindenki jól tudja hol van, elvégre a ezredes asszony minden jövevényt szíves "üdvözlésben" részesít. - mondja laza iróniával ismét elővéve a pipát, és a sötét tünde felé nyújtva, ő azonban egy mozdulattal visszautasítja azt.
- Ezredes asszony? - vonja meg a szemöldökét. - Lemaradtunk volna erről az üdvözlésről?
- Bezony. Igazi Valkűr, azt mondják. - A férfi roppant humorosnak tarthatja magát, mert ismét nevetni kezd. - S nem akarsz vele találkozni, mert ha elé visznek, azt kívánod, bárcsak inkább felnégyelnének.
- Szóval ez a titulusa. Talán.. személyes tapasztalat?- kérdi a találkozásra vonatkozóan. Kíváncsi lett. Bár van elképzelése, hogy küldene el egy koldust az ezredes asszony.
- Jaj dehogy. Ki vagyok én, hogy a törvénnyel packázzak. De az utolsó ember, akit elé vittek ezt választotta, mint végső óhajt. Két hétig álltak a tagjai a fal négy sarkában. Állítólag boldog könnyeket hullajtva halt meg. Az ezredesnek hála rend és fegyelem uralkodik az erődben.
Damien szemöldökei egy ideig felhúzva pihennek. - Sejtem. Talán csak nem az inkvizítorok képezték az ezredes asszonyt?
- Nem, egyszerűen csak így szerzett magának hírnevet. Kemény munkával. Na de most mennem kell, a megbízóm már vár rám és nem akarom, hogy kiátkozzon, vagy valami.
Újabb nevetés. Majd a férfi föláll, a kabátját felkapja, majd az ágya alól elővesz egy tőrt is, és jóízűen megropogtatja a hátát.
- Kitartást. - biccent egyet, majd furcsállón billenti oldalra a fejét. Ideje visszatérni és várni a következő napot.
Azonban a férfi még hezitál egy pillanatig és végül visszafordul hozzá.
- Tudod...elkélne nálunk egy-két markos ember. Nincs kedved velem tartani?
Damien elgondolkozva, üzletet szagló tekintettel keresi a férfi tekintetét. - Attól függ, mihez? - de látszik rajta, hogy hajlik az ötletre.
- Egy ősrégi fa után kutatunk, akár több emberöltőig is élhet, s itt, hova ember a lábát be nem tette. A megbízóm nem mondott konkrétumokat, azt mondta, hogy varázsigéket hordozó csecsebecsét akar belőle faragni.
- Egy fa, ilyen távol északon? Érdekesnek hangzik. Biztosan értékes is. Minának nagyon tetszene. - Mennyiben kellenek ehhez erős kezek? Talán tudnék még egy érdeklődőt. Nem erős férfi ugyan, de a mágikus ketyerékkel biztosan fel lehetne kelteni az érdeklődését.
- Hát ezt majd a főnökkel beszéld meg. Ha gondolod, oda tudlak vezetni, én is arrafele megyek.
Bólint. - Köszönöm. - Azzal követi a férfit, ahogy az elindul
Átmennek az egész erődön, egészen annak a másik végébe egy kis elhagyatott házikóhoz. Rönkökből épült ház, jelentéktelen tetővel, s apró ajtóval, s Damien magasságával, de még egy átlagos emberével is meg kell hajtani a hátát annak, aki be akar jutni. A sötételf így is tesz.
Egy kicsiny szobába jut, ahol egy tűzhely található mindössze, egy asztal és egy gyertya, valamint a "Főnök". Szűkösen vannak kissé bent, de nem nagyon lehet máshogy elférni, mint hogy közel kerülnek egymáshoz.
- Főnök, megjöttem. Hoztam még valakit.
- kezdi kísérője.
A Főnök nem tűnik idősnek, ereje teljében lévő férfi, hajaa csak a feje tetején van hosszabbra hagyva és őszül már kissé. Egy furcsaság azonban szembetűnő. A férfi szemüveget visel. Ilyet nagyon ritkán látni... még északon is. Nem,  mintha mostanában annyit járt volna északon, de amikor tette, akkor nem találkozott ilyen tárggyal. Luxusnak számít ez. A férfin egyébként talárszerű ruha van, bő ujjakkal, függőleges kék-fekete csíkokkal.
- Áh, és hogy szólíthatom az urat? - kérdi lágyan, akár a drága bársony.
- Tiszteletem. A nevem Damien.
Marad ennél, a Longesichtes változat annyira nem jött be. Valószínűleg a személyébe nem kötnek bele most. Amióta átjöttek a határon, mindegy már, kicsodák, amíg dolgoznak, nemde?
- Én pedig Regen vagyok.
Feltehetően felvett név, állapítja meg, bár nem lehet mondani, hogy nem találó.
- Főnök, a sötét tünde azt mondja, be akar segíteni.
A férfi arcán erre tisztán látható meglepetés suhan át.
-Valóban? Miért érdekel téged a munkám? - mutat végig a rengeteg varázstárggyal, vésetekkel és azonosíthatatlan, kaotikusan összerendezett objektumokkal teli asztalon.
- Az úr azt mondta, segítő kezekre volna szükség. Nekem pedig munkára volna szükség. És van egy társam, akinek szintén... ő... sokkal jobban ért.. ezekhez - mutat körbe a tárgyakra -, mint én. Úgy tudom.. egy fát keresünk, amibe mágiát lehet majd tenni és kis tárgyakat készíteni belőle. Biztos vagyok benne, hogy szívesen segítene.
Szigorúan méri végig őt ezek után a főnök.
- Ez nagyon szép. És minden segítséget örömmel veszek. Ám egy dolgot jegyezz meg, sötét tünde. Azok, akik kapzsiságból szegődnek mellém, esküst ellenségeim. Nem véletlenül utaztam ide az isten háta mögé. Becses portékáimért már vért is ontottak, s olyan helyen akartam dolgozni, ahol nem zargathat. Remélem érthető, mire gondolok.
Állja a férfi tekintetét.
- Tökéletesen. Ilyesmi nem áll szándékunkban. Ha viszont a szavak helyett a tettek bizonyítványára vágyik, hát az idő bizonyítsa be. - tesz afféle esküt, megkönnyebbülve, hogy nincs ellenére a Főnöknek sem a segítség. Már csak valahogyan el kell juttatnia a vámpírhoz az információt.
- Mikorra van jelenésünk és hol?
- Lássuk csak. Holnap reggel szerettünk volna indulni. Jól készüljenek fel. Hosszú túra lesz.
A félszemű erre csak vigyorogva bólogat. Nyilván több fogalma van róla, miféle túra lesz ez, mint a sötételfnek.
- Meglesz - biztosítja a főnököt.
Remek, terv már van. Most már csak meg kell osztani az információkat a női részleggel.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
Megérkeztünk a szállásra, lepakoltunk, miután körbenéztünk a többi díszpinttyel az erődben. Az újdonsült barátom, mint az kiderült, a műhelyben alszik, ahová ő, a mestere, valamint a többi inas jár dolgozni. Annak szobáiból csinálnak éjszakánként hálót. A fiú kissé megzavarodva próbálja is magyarázni, hogy örömmel látna, ám a mester csak olyanokat hajlandó megtűrni itt, akik dolgoznak is.
- Dolgoztál már bőrrel? - próbálta a témát óvatosan abba az irányba terelni.
Az biztos, hogy megkönnyítené a dolgokat, ha nem a túlzsúfolt szállásomon, vagy onnan kilógva kéne keresnünk egy eldugottabb zugot, ahol kettesben lehetünk, deee nem tudom, hogy ez így mennyire működhet.
-Valamennyi tapasztalatom már van bőrrel, első sorban ruhafoltozással, de az is számít, nem? Viszont engem gyanús, hogy a konyhán várni fognak majd, és hiányolni, ha itt segédkezek. Nem tudom, igazából nem mondták, hogy mire akarnak befogni, csak kérdezték, hogy mihez értek, aztán szevasz.
- Aki munkát akar annak keresnie kell. Ott a fogadóban szoktak várakozni az expedíciók vezetői. Néha egy-egy papírt is szögelnek a falra, de...nos szinte senki sem tud olvasni, így azokkal egy ideje leálltak. De ha a konyhán szeretnél munkát, akkor menj a fogadóba és beszélj a szakácsokkal.
Miközben elgondolkozok a dolgon, kicsit megvakarom az államat.
-A főztöm azt mondják nagyon finom, de nem tudom. Szívesen maradnék veled. Hmm... Meg tudod mutogatni, hogy miket csináltok itt, illetve nekem milyen dolgom lenne?
Legalább egy estét vele akarok tölteni, de végül is a kincsek miatt jöttem ide, úgyhogy előbb-utóbb el akarok majd menni egy expedícióra is, legalább megnézni, hogy hogy is néz ki egy ilyen. Aztán remélhetően nem botlunk trollokba.
A fiú gondol egyet, megvakarja az állát.
- Egy pillanat, megkérdezem a mester! - mondta, és elrohant a tanárához.
Kisvártatva visszatér, szemmel láthatóan nagy örömmel.
- Ludvig mester azt mondta, amíg nem vagy láb alatt nézheted.
Azzal bebaktatott a műhelybe. Szuper! Bár arról nem mondott semmit, hogy lenne-e munka plusz két kéznek. A bőrszabászat meglepően szegényes berendezésű volt, főleg egy ilyen elhagyatott, mindentől távol lévő helyhez képest. A falra kiakasztott nyersbőr egy része, azon túl, hogy nem hagyták a földön porosodni remekül szigetelt is, így az épületben némileg melegebb volt, mint odakint. Több cserzőasztalt, vágódeszkát, valamit szabóállványt látták. Egy nagy próbababa is volt a sarokba állítva, rajta éppen egy félig elkészült bőrzekével, illetve egy egyelőre üres, lovat mintázó faragvány, melyen a nyergeket készítették. Az inasfiú nem is habozott mindent szép sorban elmagyarázni, majd leült a maga helyére, s elkezdett egy frissen kicserzett bőrdarabot méretre vágni, hogy a mester összeölthesse a darabokat. Rajta kívül még három ember munkálkodott ott. A mester, egy őszülő, enyhén kopaszodó bajszos férfi, valamit két legény, a fiúnál valamivel idősebb férfi és nő, akik meglepően hasonlítottak egymásra. Ugyanolyan barna haj, zöld szem, valamint kissé telt forma tartozott mindkettejükhöz.
-Így nézve nem is tűnik olyan vészesnek. Gondolom nehezebb, mint amilyennek tűnik, mi?
Kérdezem, mert a mester gyakorlatilag csak varr, és úgy gondolná az ember, hogy az a legnehezebb része a munkának, amit a főnök csinál. Vagy legalábbis én úgy gondolnám, hogy azt a részét csinálja, ami elég nehéz ahhoz, hogy ne merje másra hagyni, még akkor sem, ha így ránézésre ez egy kis családi biznisznek néz ki, ahol az inasok is már gyerekkoruktól kezdve csak ezt csinálták. Mármint, ketten testvéreknek néznek ki, és fogadni mernék, hogy a mester valamilyen közeli rokonai.
- Ez csak az én munkán. - kuncogott egyet az inas - Még nem rég kezdtem. - mutatott oldalra.
Ó, azt hittem ő is régebb óta benne van már ebben az egész bőrművesdiben. Oldalt különféle kész portékákat vannak egymás mellé akasztva kis szögekre a falban. Volt ott minden, páncéldarab, pénztárca, köpeny, szíjak, tegez. Némelyik díszesebb volt a többinél, azokat minták, hímzések ékesítették. A bőröket varratokkal, szegecsekkel illesztették össze, s stabil, minőségi munkának tűntek. Már amennyire ezt meg tudtam mondani. Alaposabban is megnézem a többiek által készített munkákat is. És jut eszembe, egy tegezre lehet, hogy valamikor nekem is be kellene majd ruházni. Még egy kicsit nézelődök, és gondolkozok, hogy mit is csináljak. Szeretnék vele maradni, de úgy érzem, ez nem egy nekem való munka, nem tudnám szeretni csinálni. Ugyanakkor nem akarom megsérteni a fiút, hogy nem tetszik ez az egész dolog. Végül elhatározom magam, és odamegyek hozzá közölni a döntésemet:
-Szerintem maradok a főzésnél, remélem nem haragszol. a vállára teszem a kezem finoman -Azért este ugye összefutunk egy kicsit? Majd nézz be a konyhára ha végzel, minden bizonnyal ott találsz, jó?
- Okés! -csillan fel a szeme, aminek nagyon örülök.
A fogadó felé veszem az irányt, s nagyon gyorsan meg is találom. Az az egyetlen kőépület a faházak közt. Vaskos kéményéből csak úgy tekereg az ég felé a füst, s mégis szűk, kicsi ajtói és ablakai vannak.
Odabent viszonylagos melegség fogad. Gyertyafény világítja meg az asztalokat. Asztalok többnyire hordókból és deszkákból álltak, kis székekkel, vagy néha ládákkal. Mögöttük egy kis pult, valamint egy ajtó vezetett hátra, ahol a s szakácsok a varázslataikat hajtották végre. Ott lehetett rendelni, pihenni, társalogni. Mint mindig, most is tömve volt emberrel. Többeket is lehetett látni másokkal beszélgetni, alkudozni, megint mások embereket kerestek munkára, vagy éppen ajánlást kértek, ahogy fél füllel hallottam. Több alak vastag köpenyt, kabátot viselt, s fegyverét el nem tette senki se egy percre sem. Odamegyek a pulthoz, valószínűleg ott előbb foglalkoznak velem, mintha betörnék a szakácsokhoz. És hát nem is húzom az időt, egyből a közepébe!
-Üdvözletem. Nincs véletlenül egy szabad hely a konyhán?
A pultos felvonja a szemöldökét.
- Na ilyet se minden nap hallok. - nézett rám - Oszt mihez értesz te?
-Főzéshez. Vágom rá határozottan. Ahhoz is. Meg mosogatáshoz, ilyenekhez, de ha választani kell, inkább főznék...
Vállat von, aztán gondol egyet, majd így szól.
- Hát most érkezett egymás után egy pár karaván, biztos tudsz mit segíteni.
Ekkor hirtelen két alak lép a hátam mögé. Ahogy hátra pillantok, két tetőtől talpig köpenybe burkolt valakit vélek felfedezni. Arany szemekkel bámulnak egyenesen felé. Az egyik magasabb volt, a másik alacsonyabb. Egyikük hátán furcsa dudor, egy nagy púpszerűség lapult. Halkan sugdolóztak egymáshoz, de én is hallottam.
- Biztos, hogy ő az? - súgta az alacsonyabb, egy vékony, nőies hangon.
- Egész biztos. Tisztán érzem. - mondta a magasabb, ahogy közelebb lépett, és megszólított - Elnézést kisasszony, zavarhatnánk egy percre? - furcsa akcentussal beszélte az illető a németet, olyan szaggatott volt és gördített, hiányzott belőle az a darabosság, amit az emberektől meg lehetett szokni. Nem igazán tetszik ahogy beszélnek rólam, ez a beszélgetés teljesen jól illene egy démonra vadászó inkvizítor páros tagjaira. Mit éreznek rajtam? Próbálom elhessegetni a gondolatot egy kicsit, bár nem igazán sikerül. Azért egy kis időt nyerek magamnak, az biztos.
-Elnézést, egy pillanat.
Visszafordulok a pultoshoz, hogy előbb vele fejezzem be a beszélgetést, miközben tovább jár ezen a kettőn az agyam.
-Akkor ezt vehetem úgy, hogy mostantól szakácsnő vagyok? Kivel kell megbeszélnem, hogy mit kell majd csinálnom?
Egyszer csak minden a helyére kerül: nefilimek! O-ó, úgy tudom ők sem szeretik a démonokat.
A pultos megvonja ismét a vállát.
- Naná. Ma már mondjuk nem sokan fognak jönni, de holnap várunk. Fizetést majd a nap végén kapsz, hogy mennyit a főszakács mondja meg. Minél több hasznodat leljük, annál többet. Reggel várunk, napkelte előtt. - mondta készségesen.
-Rendben.
Hát, ezzel nem nyertem túl sok időt. A két alak közben hátul várakozott. Összeszedem a bátorságomat, és odamegyek a két alakhoz. Eléggé sokan vannak itt, tán csak nem kezdenek el balhézni. (Legalábbis ezt sikerül magammal elhitetni, ami miatt kevésbé félek.)
-Szóval, miben segíthetek?
A két alak közül a magasabb szólalt elsőnek meg.
- Menjünk egy kicsit csendesebb helyre. - mutatott egy asztalra a fal mellett. - Nem akarunk feltűnést kelteni. Egy ajánlatunk volna. - fogta rövidre, miközben a másik már el is indult oda. Abból csak nem lesz nagy baj, ha kicsit odébb vonulok velük, ameddig eléggé szem előtt vagyunk, úgyhogy megyek is utánuk.
-Ajánlat? Mégis miféle ajánlat?
Ezzel kicsit megleptek, de várjuk ki a végét, hogy mit is akarnak tőlem. Leülünk, majd a két idegen leveti magáról a csuklyáját. Az egyikük egy barna, keszekusza hajú, meglepően fiatal férfi volt simára borotvált arccal. A másikuk egy világosszőke, rövid hajú, a másiknál pár évvel fiatalabb lány lehetett. A fiú bőre erősen barna volt, a lányé pedig eggyel fakóbb árnyalat. A magasabbik hátán két széles szárny díszelgett, melyek láthatóvá váltak, miután levetette a köpenyét. A köpeny alatt egyikük sem viselt túl praktikus ruhákat. Rövid, vékony öltözékben jártak, noha a nefilimeknél megszokott sarut már mindketten lecserélték egy pár jó meleg cipőre.
- Elnézést, nem szeretjük felhívni magunkra a figyelmet. A nevem Arael, ő pedig a húgom, Nemalah. - mutatkozott be a magasabbik - Mesterünk nevében utaztunk ide, hogy felmenőink ősi hagyatéka után kutassunk. Ehhez azonban segítségre van szükségünk. Kegyed a démonok népének tagja, ha nem tévedek.
Nem téved, de mégis mi vesz rá egy nefilimet, hogy az ősi hagyatékaik kutatásában démonok segítségét kérjék?
to be continued...


_________________
Adatlap
http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Egy goblin támadásor hoztak hírt. Pontosabban, hogy egy beszökött. Az előttem álló lány kérdezgetni kezdett:
- Elnézést, merre van a kincstár? – kérdezte.
- Természetesen a főtoronyban. – kapta a választ. Talán a fáradság miatt, de úgy értettem, akkor ott is lesz. Talán nagy feltűnést keltettem, de akadályok nélkül oda értem, ott pedig az őrök megállítottak.
- Álj! Milyen ügyben!
-Nyugi! – kezdte nyugodtan mosolyogva - Csak annyit szeretnék megtudni, hogy nem láttak-e errefelé egy goblint? Esetleg van más bejárata a kincstárnak? Csak annyit szeretnék megtudni, hogy nem láttak-e errefelé egy goblint? Esetleg van más bejárata a kincstárnak? – erre az őr megvakarta a sisakját. Elég bizar látvány volt, de hát az őröknek a páncél már a testük része.
- Hallottuk, hogy valami kis dög beosont, de látni nem láttuk. Bejárat más nincsen. – mondta nyugtatóan.
- És miért nem néznek akkor körül – kérdeztem ingerülten.
- Az nem a mi feladatunk. - szólt közbe a másik rendkívül szigorú hangon - Mindenkinek megvan a maga dolga. A miénk az, hogy a bejáratot figyeljük. Ha mindenki csak úgy fel alá rohangálna a maga kedvére, hogy nézne ki az erőd? – a lány csak hevesen bólogatott.
- Így van. Mhm mhm. Mindenesetre köszönjük. További jó munkát, uraim. - majd sarkon fordult és elindult balkéz felé. Kicsit távolabb lemaradok Johannhoz. - Megőrültél?! A kincstárat őrzik! Az az erőd gyomra, ha mindenféle jöttment betehetné a lábát, éhen halna az tábor! – súgta oda nekem. És igaza volt. Kicsit úl forró fejű voltam. Fejjel a falnak.
- Akkor miért osztanák meg a hírt, hogy megtámadták? Vagy csak nem ők voltak... Á kitudja... Minden igy, bocsánat. Ilyen a vámpír virtus... - ahogy Viktória utol ért minket, kifújta magát és csatlakozott a beszélgetéshez, bár kicsit furcsállta a dolgot. - És? Kit tisztelhetek benned? Én Johann vagyok, Nebelturm egyik fegyverkovácsa.
- Maria Kruch vagyok. Örvendek.- mondta, de nem éreztem teljesen őszintének, viszont úgy döntöttem, a legjobb, ha ezen a néven szólítom. - Ő az úrnőd? – kérdezte tőlem, majd egy kicsit elgondolkodott. - Sokan azt mondják rólatok, hogy piócák vagytok és istentelenek. - Amikor Úrnőmnek nevezte Viktóriát, kicsit megörültem, a többire lesütöttem a szememet.
- Szívemnek úrnője. - Viktória elpirult - Ami a többit illeti, nos a szóbeszédek sajnos igazak. Az én fajtám sokszor Isten telen, bár elfogadják a teremtő létét. Mi követjük az Úr tanításait. Ami a piócaságot illeti, csak annyira vagyunk azok mint mindenki más. Sokszor érdekek találkoznak és harcolnak egymásal. Egy vámpírtól vagy vámpír szimpatizánstól valószínűleg az ellenkezőjét hallanád. – egy kis csönd következett, majd pedig mintha hirtelen valaki más lett volna.
- Apa! Anya! – kiáltott fel. És megpróbálta Viktóriát megölelni. Viktória hátra ugrott tőrét megfogva. Én csak kettejük közé álltam.  
- Óvatosan Frau Kruch! Mindenkinek meg van a maga története a világban. A mienk, a tied és ezé a helyé... Légy óvatos, nem tudhatod, hogy hogyan fog reagálni rád és arra amit csinálsz, de ne szerezz ellenségeket. Mi jó barátok vagyunk. Maradjon ez így is ezekben a vészterhes időkben. – mondtam próbálva megnyugodni. Persze ekkora már a fegyverem rég el volt téve. Erre csak vállat vont és ment tovább:
- Nos... Sajnálom... ha megbántottam önöket. – erre elmosolyodtam.
- Nem történt semmi. – mentünk tovább - Egyébként azt mondtad, a kincsek érdekelnek. Vannak is kincseid? – erre megint furcsán kezdett viselkedni, de leginkább csak feszült volt.
- Nincsenek… - megforult megpofozta magát, aztán mentünk tovább.
- Ez esetben én kérek most elnézést. Hölgyem.. bocsásson meg. – Erre megrázta a fejét és ránk mosolygott.
- Ne sajnálják! Majd megszerzem magamnak mindet! Isten is bizonyosan erre teremtett, uram!
- Ez a beszédd! A világ összes kincs legyen is a tiéd. Az összes. Egy szép, daliás férfi keze. - kicsit nevettem, de ő értetlenül nézett rám.
- Miért akarnám valakinek a kezét? Sosem tűnt annyira értékesnek.
- Hát... Pedig egy férfi szíve igazi kincset rejt... De persze ez még hosszú évek zenéje...
- Majd megnézem, hogyha egyszer szerzek egyet... de hogy tudok megszerezni egy szívet? Az nem itt van? – elkezdte a testét tapogatni össze vissza.
- Terméázetesen nem szó szerint kell érteni. Valamit csak úgy... hogy is mondjam... átvitt értelemben kell érteni. Itt például aként, hogy lesz egy férfi melletted, akit szeretsz. Akit jobban mint a világ összes kincsét. Ha megtalálod benne az értéket.
- De hát a világ összes kincsénél nincs értékesebb? - csattant fel - Ennek semmi értelme!
- Nekem most, ami mindennél értékesebb lenne, az egy jó nagy darab marha hús, egy kis salátával és... különféle szószokkal. Nagyon éhes vagyok...
- Goblin húshoz mit szólna? – vigyorgott rám csibészen. Egy kicsit meghökkenek
- Hát... engem túlságosan emlékeztetnek az emberre, de megpróbálhatjuk levadászni, ha te is úgy gondolod... - mosolyogttam Mariára.
- Akkor vadásszunk. – változott az arca már inkább gonoszra. Magához intett minket. - Beszéljük meg hogy csináljuk. - kezdte halkan. - Szerintetek merre mehetett?
- Ha csa kvalami kóbor, akkor az élés kamra felé, ha célja van, akkor a vezetőség felé. Utóbbit tartom valószínűleg - suttogtam, hogy mind a ketten hallják. Viktória csa kserényen bólogatott, de ő is megszólalt. - De lehet, hogy csak galibát akar okozni. Arra pedig a kocsma a legjobb hely! Azt javaslom hárman három helyen keressük. Maria, te merre szeretnél menni?
- Én a raktárak körül fogok körül nézni.
- Én megyek a vezérek felé. - mondta Viktória.
- Akkor enyém a kocsma. - mondtam, azzal indultam is a dolgomra
És viktória is

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Straus miután befejeztük a tárgyalást, óvatosan szólal meg.
- Akkor engedelmetekkel mutatnám az utat. Merre indultok? - kérdezte
Én már azon gondolkodom kifele menet, hogy mi lenne a legoptimálisabb megoldása a helyzetnek.
Mosolyogva válaszolok Strausnak
- A Fogoly goblinnal szeretnénk beszélni, hálásak lennénk, ha hozzá vezetne. - kérem udvariasan
- Semmi akadálya. A tömlöc rögtön a vártorony aljában van. - magyarázta készségesen a férfi, mielőtt a lépcsők felé mutatott volna, melyek lefelé vezettek.
- Látta, amikor behozták, van remény, hogy egyáltalán életben van még odalenn? - kérdezte Jozef. A kérdése jogos, bár bennem fel sem merült, hiszen láttam milyen éllapotban volt, mikor tovább indultuk a csatából, és néhányszor utána is.
- Azt mondják kapott egyet kettőt, de a felcserek ellátták. Mé szuszogott, szóval ki tudja. Az a baj... - morfondírozott magában a tiszt, ahogy elindult lefelé - Hogy nem tudom mennyire bírják ezek a dögök a hideget. A foglyoknak takarót adni meg nem szokás. -
- A hidegbe nem hiszem, hogy belehalt, az állapota nem volt életveszélyes, miután elláttuk. - teszem hozzá bizakodón Jozef kérdésére
- Hát én biztos belehalnék. - húzza el el a száját. - Még egy kiadós verés nélkül is. Gondolom túl sokat mozogni sem tud. - teszi hozzá. Nem hibáztatom, nem látta a goblin állapotát.
- Természetesen. - mondta komoran Straus.
Bizakodó mosollyal mentem tovább Straus után
Utunk lefelé vezet, egészen a földszintig, ahol a bejárat is van. A belső udvarból több csigalépcső is leágazik oldalt, közvetlenül azok takarásában, melyeken felfelé mentünk nem is olyan sokkal ezelőtt. Straus ezek közül az egyiket mutatta. A lépcső zord, komor fáklyafénnyl kivilágított alagútba vezet, mely egyenesen lefelé visz. Szögletes kanyarokat vesz az út egy apró kis oszlop körül, ahogy egyre lejjebb és lejjebb jutottunk. Bár odafent sem volt éppen meleg, ahogy elérjük az erőd alját, szinte látszik a zúzmarát a fal tövében. Straus idegesen szuszog, lehelletét szinte ott helyben jégcsappá változtatja a hideg. Az alsó szinten több cella sorakozik egymás mellett, de mind üres volt, ami elég furcsa azután, amilyen alakok sorra érkeznek ide. Egyedül a leghátsónak van egy lakója, a goblin, ami a  fal mellett feküdve alszik, ahogy oda érkezünk. A kezéhez egy bilincset raktak, mely a falba vezet bele, de más nincs rajta. A fegyverei nem voltak már nála, azokat a folyósó mellé a falhoz támasztották le a kis táskájával együtt. Straus idegesen rúg bele a rácsokba, mire a kis lény felébred és egy hangos horkanással felkapja a fejét.
- Vendéged van, pöcök... - morogja a katona, majd hátravonul és átengedi a teret nekünk. Kissé szúrósan pillantok Starusra, de nem szóltam semmit. Inkább a goblinra koncentrálok. Leveszem a köpenyemet , és átdugom neki a rácsokon.
- Szervusz. Beszélni szeretnénk veled. Hogy vannak a sebeid? - kérdezem, bízva benne, hogy emlékszik: azok között voltam, akik meggyógyítani próbálták.  Jozef csak hanyagul a rácsoknak támaszkodik és fagyosan bámul a goblinra.
- Jól van, nincs semmi baja. Nem látom, hogy nagyon fázna. – mondja kissé meglepő hidegséggel. A goblin a kezdeti zavarodottság után lenyugodott. Láthatóan nem ugrál már a mellkasa fel alá olyan mértékben, mint előzőleg. Rövid, kérlelő pillantást vetek Jozefre. Ezt most bízza rám. Válaszul megvonja a vállát, ami pont elég.
- Vedd el nyugodtan – bökök aztán a köpenyemre, mostmár távolságot tartva a rácsoktól. - Szeretnénk segíteni neked, hogy hazamehess. - teszem hozzá, komoly, de barátságos tekintettel. A goblin erre megszólal. - Ha...haza? - mekegi elég erőteljes, leginkább tündékre emlékeztető akcentussal Jozef nálam kicsit látványosabban meglepődik.
- Ez.....ez beszél. - adok hangot a meglepődésemnek . - Igen...haza. - bólint végül.
- Haza... - ismétli meg a goblin bambán nézve előre.
- Pontosan, haza. Segítesz nekünk, hogy hazavihessünk? - folytatom a kérdezést szélesedő, őszinte mosollyal A goblin idegesen rázta meg a fejét.
- Most mi van, nem akarsz kijutni innen? - kérdezi tőle Jozef   - Nem akarod látni a......családodat? - teszi hozzá.
A goblin erre undorodó arcot vág, majd nyelvet ölt és öklendező hangokat ad ki. Kissé felhúzom a szemöldököm erre a reakcióra.
- Szeretnél hazamenni? - kérdezem, hogy biztosra menjünk.
A goblin erőteljesen bólogat.
- Nincs...haza... - mondja komoran. Jozef felhúzott szemöldökkel néz rám, majd kérdez.
- De tudod, hol vannak a társaid? Oda vezetnél minket? Kérhetsz érte valamit. – próbálkozik. A goblin erre idegesen fordul el, egyre csak a hegyes fogaival vicsorogva.
- Megölték őket...a mocskos parlagik. - mondja szinte alig hallhatóan. A visszhangoknak hála tisztán értettük.
- Nagyon sajnáljuk. Pont abban szeretnénk segíteni, hogy ilyen többet ne történjen. Te is ezt szeretnéd, ugye? - kérdezem kis magabiztosságot nyerve az információtól.
A goblin erőteljesen bólogat válaszul. Jól van, jó irányba haladunk.
- Akkor vigyél minket a főnökhöz, a vezetődhöz és megpróbálunk segíteni. - jelenti ki Jozef, talán kicsit túl hamar térve a tárgyra.
- Ti? A colosok mit tudnának? - kérdezte a goblin agresszíven.
- És segítünk a parlagikat is megfékezni. - teszi hozzá Jozef. A goblin idegesen néz, majd felel.
- Nem lesz könnyű. A parlagiak komiszok, ravaszak...aljasak. - sorolja a goblin.
- A barátom képzett katona. Tudja hogyan fékezzen meg a parlagiakhoz hasonló népeket - jelentem ki határozottan, Jozef felé intve a fejemmel.
- Láttad, hogy hogyan harcoltunk. Biztos vagyok benne, hogy tudunk segíteni a parlagiakkal szemben, de ehhez beszélnünk kell a vezetőiddel. Ha megállapodunk, akkor mindenki jól fog járni. - biztatja Jozef a döntésre. A goblin úgy tűnt beadta a derekát és elégedetten bólintott. - Elvezetlek a maradék törzshöz. - mondja végül megkönnyebbülésünkre. Straus ekkor felállt a helyéről a fal mellől. - Biztos jó ötlet ez? Lehet, hogy hazudik. - néz gyanakvóan a goblinra.
- Nem hiszem, hogy hazudna. Azt szeretné, amit mi is. - próbáltam megnyugtatni Straust. - Köszönjük! Sokat teszel ezzel a goblinokért - mosolyogtam a kis fogolyra. Jozef szintén a fejét rázza. - Nem hiszem, hogy ennyire bonyolult lélek lenne, meg oka sincs rá, mire menne a hazugsággal? - erősítem meg Robin válaszát. - Szerezzen inkább neki valami melegebb ruhát és nyissa ki a cellát. Az ezredes ránk bízta őt. - kéri. A férfi megvonja a vállát. - Igen, a szabály az szabály. Volt neki egy melegebb ruhája. - mutatott a zsák mellett egy nagyobbacska rongyra, majd odadobta nektek a bilincs kulcsát a falról - De remélem tudjátok, hogyha bármi szart kavar, azért titeket vesz elő az ezredes? - mondta hideg, nyugodt hangon, mintha nem is érdekelné. - Természetesen tisztában vagyunk vele - mosolygok Strausra,  Jozefre bízva, hogy kinyissa a cellát. Ha megtette, legugolok a goblinhoz
- Megnézhetem a sebeidet? - kérdezem. Minél kevésbé sebesült, annál inkább tud segítségünkre lenni. Hála Istennek nem igazán kellett aggódni. Egy-egy kék folt, és forradás maradt, de komolyabb sérülés nem.  
 - Nem kell ennyire örülni, hogy megpróbáljuk védeni s seggüket, hogy nyugodtan bányászhassanak. - morog Jozef Strausra, aki komoran megkérdezi.
- Szükség van még rám? - - Boldogulunk mostmár, köszönjük - felelem Strausnak, közben odaadva a goblinnak a ruhát, és elvéve a köpenyemet. Ennyi idő alatt is átfagytam kissé. Jozef szintén bólint, amire Straus csak int. - Isten veletek... - modnta, majd elindult kifelé az ajtón, fel a lépcsőhöz... Azaz csak indult volna, de nem tudott. Az ajtó be volt csukva, hiába próbálta minden erejével kinyitni - Mi a pokol van ezzel a nyavalyás ajtóval... - morogja Straus.  Hirtelen az ajtó alól valami furcsa, sűrű, lilás árnyalatú füst kezdett el beszivárogni egyenesen a cellába. - Talán befa.......- kezdi Jozef mondani egy kis vigyorral, ami hamar le is fagy az arcáról meglátva a füstöt. - Ez mi a fe....manó? - szimatol bele a levegőbe. - Húzódjatok hátra, úgy néz ki, hogy valaki nem szeretné, ha kijutnánk innen. - veti fel - Talán elégethetném az ajtót..... -   bizonytalankodik Straus az arca elé húzza a kabátját és idegesen lép hátra. - Én emiatt jobban aggódom. - mutat a füstre, amit egyre jobban kezd beáramlani - A kulcsot - mondom határozottan, és amint megkaptam kinyitom a goblin bilincsét, és felkapom az apróságot a nyakamba, hogy minél később kelljen a füstöt belélegeznie. - Ki kell törnünk valahogy - jelentem ki ezután, körbenézve, hátha van valami alkalmas segédeszköz ehhez, de csak a goblin holmija, és néhány bot és annál kicsivel fegyverszerűbb valami van itt…  A fáklya körül kezdene mozogni a gondolatom, de nem vagyok teljesen izot benne, hogy jó ötlet. - Muszáj ott kijutnunk és átvágnunk a tűzön, ha ez az egyáltalán. - rázza meg a fejét Jozef - Teszek egy próbát. - int az ajtó felé, mire láng vágódik az ajtónak, erősen megégetve azt és pár helyen megrepesztve a deszkákat. Épp a fáklyát és a szalmát méregetem még mindig, mint egyetlen lehetséges segédeszköz, de Jozefnek vagy egyszerűbb megoldása: az ajtó láthatóan meggyengül, de mielőtt ezzel valamit kezdhetnénk, eléri a lila színű füstöt, az hirtelen lángra kap, az egész egyszerre felgyullad, és egy hatalmas robbanás rázza meg a vártorony alsó szintjét. Igyekszem a goblint még mindig tartva talpon maradni, és minél előbb felmérni a helyzetet, de hiába. A robbanás az ajtót teljesen kirepesztette a helyről, mindketten háralökődünk, de szerencsére senki sem állt közvetlenül az ajtó mellett...Straus azonban elég komoly égést kapott a jobb oldalába, mert nem sikerült teljesen elfordulnia tőle.
 - Straus? - kérdezi köhögve Jozef - Igyekeznünk kell. -  Én gyors imában kérem az Úr fényét, hogy kicsit enyhítsek Strausz sérülésein, aztán még gyorsabban kifele indulok. A férfi már akkor elkezd lábadozni, amikor elkezdem a sebeit gyógyítani, úgy látszik bár iszonyatosan szédül, nem ájult el. - Erről az ezredes asszony hallani fog... - köhög fel egy adag port - Mennyi baj... - mondta, ahogy óvatosan felállt. - Miről fog hallani? Hogy valaki piritóst akart csinálni belőlünk? - kérdezi JOzef kissé morózusan. - Nyugodtan mondja meg neki, mi azonban jobb, ha eltűnünk. - válaszol, és indul utánunk. - Mindenképpen jelentse a történteket - mondom Strausnak, kicsit más véleményen, mint Jozef.  - Pontosan...tudják, hogy mit jelent ez? - kérdezi Straus válaszolva. - Fogalmam sincs mi volt ez, de gyanítom nem mi haragítottunk magunkra valakit - fürkészem a katonát, más nem tudhatott arról, amiről az ezredessel beszéltünk... Az ezredes akart volna megszabadulni tőlünk? - Akárki is legyen, a lényeg hogy van. Tégla van köztünk... - morogta Straus.
---
Egyben kijutunk hála Istennek a tömlöcszintről, Straus gyilkos tekintetétől követve. A goblinnal a nyakamban keresem a legkevesebb feltűnéssel járó utat, figyelve, hátha meglátom, aki ezt a gázt juttatta a tömlöcbe. Közben Jozef mellé lépek, és úgy, hogy lehetőleg csak ő hallja, kérdezem
- Mit gondolsz, kit kellene kérdőre vonni? -
- Nem tudom, meg kéne tudni, hogy ki ellenezte az ezredes tervét a megegyezésről a goblinokkal. -   válaszolja, majd a katonához fordul. - Straus! Tudsz valakit, aki nem akart békét a goblinokkal? Hangoztatta valaki? - kérdezi.Végül is… innen is el lehet indulni…
- Elég sokan. - jegyzi meg Strauss - A legtöbben azonnal ki akarták őket irtani... - ennek hallatára a goblin összerezzen a nyakamban. Nyugtatólag végigsimítom a bokáját. - De az ezredes ellenezte. Messze laknak, bent a hóban, innen legalább két napnyira, nehéz lett volna becserkészni őket. -
- Van az ezredesnek közöttük riválisa? - kérdezem elgondolkodva, ha már kérdezősködésbe bocsátkozunk. Egy ambíciózus katona erkölcsi gátak nélkül (miért jut erről Tertulius az eszembe?) képes ilyesmire, hogy pozíciót szerezzen…
- Nem igazán. - mondja Strauss - Az ezredest mindenki tiszteli...vagyis ezidáig azt hittem. Rangban mind alatta vagyunk. -
Nem túl meggyőző válasz, és ettől sem lettünk okosabbak...
- Nem volt olyan, aki a háta mögött a parancsai ellen beszélt? - kérdezem. Lehet rossz szóválasztás volt a rivális...
- Erről keveset tudok... - gondolkodik Strauss - Arra céloznak, hogy áruló bújik meg a soraink közt? -
- Igen, ahogy az előbb már te is megállapítottad. - bólint Jozef. - Nekünk most nem lesz erre időnk kinyomozni, meg aztán téged jobban is ismernek, próbáld meg kipuhatolni, míg mi elvégezzük a dolgunkat. - noszogatja. Nem vagyok benne biztos, hogy bölcsen teszi… De akkor legyen ez a sorrend. Ha visszaértünk utánajárok a dolgoknak.
Strauss elgnodolkodik.
- Azt hiszem, van egy-két ötletem. Mire újra találkozunk, utánajárok. - bólint.
Egy próbát megér, bár kételkedem.
- Mi addig igyekezzünk eltűnni mielőbb az erődből. - javaslom Jozefnek, bár a holminkat nem ártana összeszedni... Eredetileg szerettem volna még 2-3 embert magunk mellé, a biztonság érdekében, de erről le is teszek így, hogy nem tudhatjuk, nem-e fog akármelyik neki ugrani ennek az egy, legyengült goblinnak is. Straus viszont erre is válaszol.
- Ezzel kapcsolatban az ezredessen beszéljenek. Őmajd az kíséretet, védelmet. -
Bólintok Jozef is, hogy egyetért.
- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e magunkkal hurcolni ezek után kis barátunkat az egész erődön. - mondja Straus javaslatára. - A holminkat viszont össze kell szednünk, nem táborozhatunk a hidegben egy szál köpenyben. De sietnünk kell. Ha az ezredes erősítést akar küldeni, majd utánunk jönnek. - javasolja
- Esetleg egy kisebb csapatot vigyenek. Ketten egyedül a hóban egy apró kis goblinnal nem szerencsés. Azt mondanám vigyenek legalább 2-3 embert, ha nem is őrködni, de segíteni sátrat verni, navigálni. Könnyű fűbe harapni itt, ahol fű se nő, bármennyire is lehetetlenül hangzik. -   tette hozzá a végét véresen komolyan.
- Mi a véleményed? - nézek Jozefre. Ezekhez úgy gondolom lovag(tanonc)ként jobban ért nálam, ilyen helyzetben pedig fontos, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzuk.
- Jó. - gondolkodik el mi legyen. - Akkor én Straus-sal elviszem a goblint az ezredeshez és kérek embereket, te addig szedd össze a holminkat és a Torony aljában találkozunk. - néz rám megerősítést várva. Egyetlen hozzáfűzni valóm van.
- Fél óra múlva? Ha addig egyikünk nem érkezik vissza, gond lehet... - a felosztás tulajdonképpen mindegy, ha már szükséges, de kell időt megszabni, hogy időben tudjunk cselekedni egymás érdekében, ha úgy adódik.
- Legyen fél óra. - bólint rá Jozef.
- Akkor az ezredeshez? Ővele? - néz kissé hitetlenkedve a goblinra Straus.
Kicsit aggódva emiatt emelem le a nyakamból a goblint.
- Kérlek menj a barátommal - mutatok Jozefre - Ne aggódj meg fog védeni - pillantok fel a sötéttünde fiúra megerősítést kérve.
Nem kell noszogatni, a goblin már Jozef mellett is van, és úgy fest nem fog egyhamar elmozdulni mellőle.
- Jobb ha velem van, az ezredesnél csak nem fognak minket megtámadni, míg Robin a tábor mélyére megy. - magyarázza Strausnak Jozef. - Eddig sem bántottam, most sem fogom és megvédem, ha kell. - bólint felém, ami legalább kissé megnyugtat.
Strauss elindul a lépcső felé.
- Akkor ha nem bánják, az ezredes asszonyhoz vezetem. -
Megvárom, hogy eltűnjenek a látóteremből, azután elindulok a lakóterem felé, ahol szállást kaptunk - mint kiderült túl rövid időre
A szálláson érintetlen a fekhelyünk. Legalább biztos, hogy nem nekünk akartak ártani, csak belekeveredtünk.
Minden holmit, amit hoztunk, összeszedek, aztán ha nincs akadálya, elmegyek a lovainkért, szükségünk lehet rájuk.
Az istálóban a lovászok fogadnak, nagy kegyesen a lovakhoz vezetnek, miközben alaposan, nyugodtan magyarázzák, hogy lehetetlent kérek, mert a lovaink éppen pihennek. Szerencsére vannak pihent lovak, amiket a megfáradtak helyett tudnak elvinni azok, akiknek indulni kell,így azok közül választhatok kettőt.
Megköszönöm a lovakat, és a holmit felpakolva a segítségükkel a lovakra, a megbeszélt találkozási ponthoz megyek, és a hátammal a falnak támaszkodva, a hideg ellen is beburkolózva a köpenyembe várom Jozefet és a kis goblint. Nemsokára meg is érkeznek.
- Mindjárt hozza Straus az embereket. Az ezredes szerint a legjobbak e vidéken. - mondja hangosan,  aztán közel hajol, és a fülembe súg - Azt gondolom, hogy tapasztalt goblinvadászok, résen kell majd lennünk. -
Megkönnyebbülök, ahogy megérkeznek,. Ezek szerint még várnunk kell kicsit.
- Nem árt szemmel tartani őket - bólintok Jozef aggodalmára, amit én is osztok. Én sem vagyok teljesen nyugodt az ismeretlen katonák miatt.
A kapu előtt vár minket Strauss egy kisebb, 4 fős kompániával egyetemben. Mindegyikük viseltes, barka köpenyt, alatta pedig bőrzekét és karvédőket viselt. Nadrágjukat alaposan kibélelték. Lovaik mellett egy málháslovat is hoztak, rajta mindenféle kellékkel az utazáshoz. Íjat, kardot, lándzsát használtak, volt aki többet is.
- Na végre, itt vagytok. Íme a kíséretetek. - modja Straus.
A négyes látszólagos vezetője, egy hosszú szakállú, félszemű, erősen megviselt arcú öregember sétabotjára támaszkodva lépett elő.
- Szép szál papcsemeték, mi? - vigyorgott rátok kevés fogát megvillantva - Hová lesz a menet? Azt pletykálják ki a hó sűrűjébe? -
Komoly, lehetőleg tekintélyt sugárzó kifejezéssel nézem a csapatot.
- Köszönjük a segítségét Straus. Velünk tart ön is? - kérdezem eddigi kísérőnktől, majd az öregemberre nézek, aki a szóvivőnek tűnik.
- Nem, rám itt van szükség. - mondja tömören válaszul.
- Számíthatok rá, hogy semmilyen módon nem avatkoznak a dolgunkba, amit az ezredes kérésére teljesítünk, és a társam utasításait követni fogják amíg velünk vannak? - kérdezem nem hidegen, de határozottan. Nem csak a válasz, de a felvetésre mutatott reakciójuk is érdekel, így fürkészem őket.
A banda közben rosszalló pillantást vet rám. Az öreg viszont gyorsan igyekszik is tiszta vizet önteni a pohárba.
- Ej, nem szeressük mi, hogyha rögtön rosszat feltételeznek rólunk. Derék legények ők, nem kavarják a szart, ha nem kell. -
- Akkor jobb, ha mielőbb megesküsznek az Úrra, hogy követik az utasításaimat. - válaszol Jozef határozottan. Azt hiszem erre szükség is lesz, hogy kézben tartsa a dolgokat.
Az öreg három embere ismét idegesen morog össze, ahogy a bácsi Jozef felé fordul.
- Maga hazugnak néz minket? - kérdez komolyan.
- Eszemben sincs, de nem hiszem, hogy maguk feltétel nélkül bíznának bennünk, ha fordítva lenne a helyzet és a küldetésünk fontos. Ez bevált gyakorlat, ha bízni akarunk egymásban. Talán van valami probléma? - néz rájuk ártatlanul.
A bandának még mindig nem tetszik a dolog, ám az öreg rendre inti őket.
- Tegyetek úgy. -  mondja nekik - Számító egy népség ezek a papok... - teszi hozzá a végén morogva.
Aztán szép sorban megesküdtek.
Nem voltam benne biztos, hogy mennyit jelent ez az eskü, de többet nem várhatok
- Köszönöm az együttműködésüket. Kényes a feladatunk, fontos, hogy ne legyenek kétségek senkiben, aki velünk tart - bólintok barátságossá váló arccal, elmosolyodva az öreg felé.
Jozef is bólintott, és igyekezett barátságosnak maradni.
- Akkor induljunk el.  Merre menjünk? - kérdezte az eddig nagyon is csöndes goblint.
A goblin óvatosan nézett végig a társaságon, majd az egyik irányba mutatott.
- Arra lesznek... - suttogta.
A menet pedig meg is indul, egyenesen a vastag havon át a messzi pusztaságba. Napokon át mást sem láttunk, csak a sivár tájat, fákat, egy-két buckát, valamint néhány vastag bundájú állatot. A goblin próbált szorosan a közelünkben maradni, megszökni pedig egyáltlaán nem próbált, bár nem is lett volna esélye egymaga a hidegben túl messzire jutni. A kis csapat bár elég rozogának tűnt, de értette a dolgát, s gond nélkül állították és bontották a tábort, kergették el a vadállatokat, s vitték át bármilyen akadályon a csapatot. A magam részéről nem szóltam bele a kíséretünk dolgába, csak nyitott szemmel és füllel jártam, és segítettem, ahol hagyták. A második nap végén aztán egy furcsa tárgyat találtunk a puszta közepén. Egy nagy lándzsa állt a földbe szúrva, melynek a tetejére egy apró koponyát tűztek.
- Ez már a parlagiak területe... - mondta a goblin.
A goblin szavait követve előhúzom a kardomat
- Figyelünk - bólintok neki.
- Milyen támadásra számíthatunk tőlük? csapatban? Hányan? Letámadást vagy lesből támadást szoktak alkalmazni? - kérdezgette Jozef a goblint, miközben a fegyverét markolta.
A goblin zavarodottan forgatta a fejét ide-oda, össze-vissza hebegve valamit, amit egyáltalán nem érteni, de aztán végül csak a föld felé kezdett bámulni.
- Vigyázni kell...mert agresszívek... - ennyit nyögött ki.
Leintettem kissé Jozefet, hogy lassítson
- Egyszerre egy kérdést tegyünk fel, hogy biztosan értse, és ne zavarodjon össze - kértem barátságos hangon
- Ha engem kérdeztek, fölösleges nyaggatni. Mostmár úgyis mindegy. - mondta a kíséretetekből az egyik fiatalabb ürge.
- Jól van. - emelte fel a kezét Jozef - Akkor csak azt mond meg, hogy nyíltan szoktak támadni, vagy lesből. - kérdezte tanácsomat követve.
- Lesből. - mondta a goblin óvatosan. Jós sejtettem, ha egy kérdés van, tud hasznos választ adni
Remek. Akkor megkétszerezett figyelemmel kell minden esetleges búvóhelyet figyelnünk.
Így is tettem, hálásan mosolyogva Jozefre, és bátorítóan a fiatal katonára
- Maradjunk együtt! - mondta nekem Jozef, és intett a goblinnak is.
Ő is előhúzta a kardját és fürkészve vizslatta a környéket.
- Egy ember legyen elől, egy hátul és egy-egy két oldalt. - mondta az embereknek, egy kört alkotva belőlük. Tényleg ért a csapat szervezéséhez, nem csalódtam.
Ekkor hirtelen a hóból egy fej bukkant elő, úgy húsz méterrel előttünk. Őt több másik kis lény követte, akik hezitálás nélkül íjakat emeltek és egyszerre nyitottak felénk tüzet. A katonák ijedten ugrottak vissza a lovakról a hóba.
Én a köpenyem védelmébe vontam a goblint, és igyekeztem kihátrálni a lőtávolságból
Jozef viszont rohamra indult, maga után parancsolva a katonákat.
- Nem tudtok elbújni, gázoljátok le őket! - kiált rájuk.r
A nyilak az egyik lovat telibe kapták, aki ettől visítva ugrott el és pattogott ide-oda. A csapatnak sem kellett kétszer mondani, ahogy Jozef vezette a rohamot, utána iszkoltak. A goblinok próbáltak volna újra nyilazni, ám mire odáig jutottak, hogy célozzanak, az öreg utolérte Jozefet, s az egyik goblint a botjával úgy fejbecsapta, hogy az rögtön kidől tőle. A többi zsoldos is gyorsan megérkezett, s megfutamították a goblinokat. A maradékot már menet közben vágták, vagy éppen nyilazták le. Nem tudtam volna időben közbeavatkozni, hogy ne öljék meg a goblinokat... Reménykedtem csupán, hogy nem a kis utasom társai közé tartoztak...Összesen négy goblin várakozott a hóban, így nem jelentettek különösebb kihívást.
- Ö...főnök, biztos, hogy ez jó ötlet volt? - kérdezte az egyik férfi Jozefet, miután a csata véget ért.
- Mármint mi? - fordult meg a lóval Jozef, visszanézve rám. - Hogy nem vártuk meg, hogy lenyilazzanak? Esélyünk se lett volna magyarázkodni, vagy szerinted igen? - kérdezte
- Hát nem az, csak így hogy fogunk tárgyalni? - nézett rá a fickó bambán, ahogy eltette a kardját.
- Ismerted őket? - kérdeztem kicsit komoran, bajsejtelemmel a goblintól, aki fejét rázta válaszul.
- Ők őrszemek voltak...a falu már közel van. - motyogta, előre mutatva.
- Nincs valami jeletek, amivel tudatnánk a tieiddel, ne támadjanak? - kérdezte elkeseredve. - Egyébként meg mondhattad volna, hogy már közel vagyunk.... - horkant fel csalódottságában.
- Fehér zászló mindig van nálunk. - szólt az öreg - Sosem tudhatod, mikor lehet rá szükséged. - magyarázta.
- Ismeritek mit jelent a fehér zászló? - kérdeztem a goblint. Mert hiába van nálunk, és használjuk, ha az esetleges támadók nem értik…
A goblin a fejét rázta.
- Nem. Mit jelent? -
- Békés küldöttséget, de ezek szerint nem ismeritek, akkor mit tegyünk, hogy ne támadjanak meg? - kérdezte újra Jozef.
- Eh, jó kérdés. - vonta meg a vállát az öreg - Kéne valami.... - dörzösli meg az állát.
- Van valami, amiről megismerik, hogy barát jött? – kérdeztem én is a hallgataggá vált goblint
Erősen próbál gondolkozni, de csak nem jut az eszébe semmi.
- A törzsek nem beszélnek sokat egymással. -
- Akkor menj előttünk és kiabálj vagy jelezz nekik. - mondta Jozef morcosan. Nagyon bántotta, hogy így sikeürlt az előző támadás.
- Én?! - hőkölt a goblin hátra.
Hiába gondolkodom jobb megoldáson…
- Jobb lenne, ha elől mennél, de megyek veled én is, ha szeretnéd. - értek egyet (barátságosabban) Jozeffel
A goblin nagy nehezen beadta a derekát és bólintott egyet. Úgy indult meg szép lassan, apró lépésekkel a menet. A távolban a szürkeség mögött buckák rajzolódtak ki, apró kis dombok egymás mellett. Ahogy közelebb értünk, egy árkot is megláttam körülötte, illetve sok apró kis goblint körülöttük rohangálni. Ahogy megláttak minket, az egész falu zsibongani kezdett, s lándzsát, kardot, íjat megragadva vonultak ki elénk. Az öreg azért megpróbálkozott a fehér zászlóval, de sokra nem ment vele, nem reagáltak rá semmit – persze, hiszen mondta a goblin, hogy nem ismerik… - Megálltak előttünk, ahogy a kis goblin integetni kezdett.
- Béke! - ordította. A goblinok, akiknek többjén harci festést, vagy csak simán sarat véltek felfedezni bambán, értetlenül nézték, vajon mit akarhat.
Jozef előhalászott egy csomag szárított húst a csomagból és leszállva a lóról előre vitte.
- Ajándék. - helyezte le nagy látványosan a földre, majd visszajött a csapathoz, várva, mit lépnek.
Elismerően mosolyogtam rá. Valószínűleg ez a legjobb, amit tehettünk ebben a helyzetben.
A goblinok erre érdeklődően néztek fel. Az egyik idősebbnek tűnő goblin előrement, finoman meghajolt, majd vett egyet a csomagból és megkóstolja. Ezután elordítja magát.
- Ajándék! -
A goblinok erre eltették a fegyvereiket, kivéve egy kisebb csapatot, akik gyanakvóan tartottak szemmel. A goblinok közelebb jöttek, egy részük visszament a kis viskóikba. Az egyik idősebb, hosszú szakállú goblin előrelépett és botjára támaszkodva megszólalt.
- Kik vagytok, magas népek? - szólt duruzsló hangon.
- A goblinok barátai - feleltem egyszerűen, a jelenlévők közül legkompetensebb tárgyaló félként - Akik szeretnének segíteni a goblinoknak. -
- A goblinok segítségét ígérték már mások is, de nem kapták, csak üres szavakat! - mondta haragosan a goblin - A magas népek ravaszok, aljasok. -
- Azoknak nem volt olyan szava, mint a mostani vezetőnek, aki a fekete erődöt uralja. Mi az ő követei vagyunk és ahogy a társam mondja segíteni jöttünk. Jóindulatunk jeléül visszahoztuk egyik társatokat. - tolta előre Jozef csatlakozva a tárgyaláshoz a goblinunkat. - Azt mondta meggyűlik a bajotok valami parlagiakkal? - nézet az öregre kérdőn.
- Mi vagyunk a parlagi nép. Itt, ezen a pusztán, ahol nyáron a hóból parlag lesz. Ez a mi földünk. Mit ígérhet a fekete erőd ura? - mondta erőteljesen a szakállas goblin. Ekkor állt össze a kép. A parlagiak egy másik goblintörzs… több dolgunk lesz, mint hittem.
Gyorsan számbavettem: el kellene rendeznünk egy emberek és goblinok közötti vitát, és egy goblin belviszályt... bíztató kilátások...
- Békét, ha a parlagi nép nem háborgatja a magas népeket, és a többi goblin törzset. A béke pedig élelmet is jelent. - tettem hozzá, hogy világos legyen, mi lenne a hasznuk ebből.
A szakállas goblin szúrós szemekkel nézett ránk.
- Igaz szándékkal szóltok. Nem hazudtok, látom. - mondta, aztán megfordult - Gyertek, beszélgessünk. - indult el sátra felé


_________________

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Damien elégedetten dörzsölgetve a kezeit elindítja útját afelé a ház felé, merre látta Minát indulni, remélve, hogy nem rúgják ki.
Nem teszik, így be is szivárog a házba, ahol Mina felvillanyozódik, ahogy meglátja.
- Na! A nyavalyáját, nem mertem elmozdulni innen, senki nem tud semmiről.. - habog-hebeg összevissza, kiengedve magából az elmúlt órák frusztrációit. Már a ház előtt vannak, s halkabbra fogja a hangját, nem akarja, hogy arról pletykáljanak, kibeszéli a többieket, esetleg fizikailag adjanak neki, amint visszamegy a házba. Nem hiányzik a konfliktus.
- Semmi gond, találtam magunknak munkát.
Felvonja szemöldökét. - Munkát?
- Bezony. Egy mágikus ketyerét... vagyis több mágikus ketyerét akarnak készíteni egy bizonyos fából. Ezt felkutatni indulunk holnap. Mondtam, hogy hoznék még valakit, és teljességgel elfogadták. - Ha ülne, most hátradőlne a sötételf, így azonban csak összefonja a karját elégedett mosollyal.
- Mágikus ketyere... Miért jutottak eszembe a szeráfok? No, jól van. Remélem, nem baj nekik, hogy nem vagyok erős markos férfiember.
- Én is remélem. A mágiához viszont értesz, ezt is mondtam.
- Nem épp az ilyenféléhez...
- They need not know that. Besides, you may learn new things.
- Ja. - húzza el a száját, de már vidáman, megkönnyebbülve.
- Aludni kellene addig valamennyit. Fárasztó lesz a hidegben.
- Az alvást nem garantálom. A hideggel meg megbirkózom valahogy. Itt a kabát.
A Kabát, a Nachtraben toronyi szőrmekabátka, de jól őrzi is az a meleget.
Elbúcsúznak hát, s ki-ki a maga házában tér nyugovóra.
Mina próbálja a talált párnaszerű dolgok legnagyobb részét a fülére szuszakolni, meg a haját is úgy igazítani, hogy minél kevésbé hallja a zavaró zajokat, figyelmen kívül hagyni a szagokat és azt, hogy fekvőhelyük nem épp a legkényelmesebb. Lelke visszakalandozik néha otthonába, s bár nehéz elképzelni, hogy ott van, a sötétben, csukott szemekkel nem lehetetlen. Eléggé kifáradt ahhoz, hogy valamicske energiát magába szívjon.
Mina azon veszi észre magát, hogy aludt. Feleszmél és fogalma sincs, mennyi idő telt el. Kinyitja a szemét és idegen környezet veszi körül. Hamarosan érezni kezdi elgémberedett tagjait is. És ami a legfurább: csend.
Körbenéz és gyomra süllyed egyet, ahogy üresen találja a házat. - Was?! - engedi szabadon a hangját, ha már úgy sincs itt senki. Pár pillanatot vár, meggyőződik róla, hogy senki se rejtőzik az egyik ágy mögött, mert nem hall kacagást. Körbejár, benéz minden objektum mögé, alá, majd beletúr a hajába és összepakolja a cuccait, amelyeket nagyjából szétterített a rendelkezésre álló területen.
Aztán kisiet a házak elé és körbenéz.
Föltekint az égre, hol a nap próbál áttörni a vastag szürke felhőkön, de azért már magasan járogat, reméli, még nem késték le a találkozási időt. Megpróbál megszólítani valakit: - Ne haragudjon. Abból a házból - mutat a hálóhelyére - hová mentek?
A vámpírlány nagy szemekkel nézelődik körbe, s időnként megismétli mondandóját, majd szemforgatva néz föl az égre, mikor már sokadjára fordult körbe a tengelyén.
- Ahh! Hát nem igaz, hogy mindenki ennyire el van foglalva!
Bóklászása közepette végre valahára meghallja egy alak, aki, ahogy megfordul, ismerősnek sejlik. Egy nagyobb darab férfiról van szó - a zsírréteg biztos jól melegít -, aki nem annyira értelmével, inkább erejével lehet hasznos itt északon. Ám túlzottan agresszívnak sem mondható.
- Mindenki húz melózni...már aki nem piált egész este az ivóban. Húzós volt az este? - vigyorog rá, kezét a vállára tévén.
Mina próbál nem nagyon összerezzenni és nekiállni kioktatni az illemről az illetőt. Most nem ő maga, kell emlékeztetnie magát újból, ami vicces játék, csak nagyon kellemetlen.
Szégyenlősen mosolyodik el, kissé el is pirul, miközben azon gondolkodik, mégis mit feleljen. Szóval odavoltak a többiek. Ki tudja, most hol heverik ki az éjszakát. Oly régen tapasztalta ezt a bőrén. Várjunk, semmikor.. Jó, Anja fogadójában voltak néha kisebb verekedések, nagyon erős alkoholszag és förtelmes szedettvedett csürhék de akkor általában olajra lépett.
- Én nem igazán szoktam inni. - mondja olyan szendén, ahogy csak tudja. És igazat mondtam.

Damien sokat aludt már a szabad ég alatt, s bár más, mint ez, s a zavaró tényező is kevesebb, hálás tud lenni, hogy legalább meleg van. Elcsendesíti az elméjét és várja, hogy megérkezzen az áldott hajnal.
Arra ébred, hogy túlságosan nagy a nyugalom. Rosszat sejtve párat kiált, hátha valaki válaszol, de ha nem, úgy ő is kinéz a házak elé.
És újra ott áll a félszemű... meg is kérdi tőle:
- Ó, máris felkeltél?
Jó, tehát nem vonult el az egész banda. Megnyugodva konstatálja, hogy tegnapi "ismerőse" ismét odakint várakozik.
Próbál iróniát szagolni a mondatban.
- Igen.. veszélyt éreztem a levegőben. Vagy csak túl nagy volt a csend. - oszt meg a lehető legkevesebb információt úgy, hogy mégsem hallgat.
- Áh igen, este esett a hó. - bólogat az északi. - De nem kell aggódni. Senki sem olyan hülye, hogy este támadjon az erődre. Éjszaka túl hideg van, s túl sötét az ostromhoz.
- Még szerencse. Eszerint az indulást nem késtük le.
- Ne aggódjatok. A főnök küldött, hogy biztos kapjalak fel titeket. - néz végig rajta, mintha most próbálná memorizálni, hogy is néz ki? Vagy túl hatásosan szakadt lett a gúnya, amit Henrikék adtak? - Már gyülekezünk, de még eltart egy darabig, amíg felmálházzák a lovakat.
- Rendben, összepakolok én is. Bármi, amire esetleg még számíthatunk? - kérdi Damien a félszeműt, megnyugodva abban, hogy mostantól "munkatársak". Furcsán fordulnak a kockák.
- Hó, jég, szörnyek. Minden belefér.
Csak a szokásos.
A tömeg mozgolódni kezd, egyre többen keringenek mindenütt, és Damient még nem látta, hogy hol van. Ezért leskelődik is nagyban, majd megpillantja... az arkánmágus társaságában. Aki mondjuk az új feladatközvetítőjük, aminél abszurdabbat nehéz elképzelni.
- Jó reggelt. Azt hiszem, készen állok. - pillant félénken először Damienre, majd a nem-annyira-idegenre. - Én volnék a... másik személy.
A kapu lassan dübörögve kinyílik, és az ember-mindenféle másfajútömeg elkezd kiáramlani rajta.
- Hé, hát te téged is ismerlek! -csap a homlokára a félszemű, Mina meg legszívesebben besüllyedne a hó alá. - Tudtam, hogy valahol már találkoztunk.
Nem ilyen fogadtatásra számított.
- Amennyit most a többieknek tudniuk kell, most együtt dolgozunk. Ez maradhat így? A korábbi ismeretség... nem fontos. - veszi Damien halkabbra a hangját. Mina még jobban elvörösödik.
- Valóban találkoztunk, és nem is felejtettem el. - Nem cáfol rá azonban az előtte szólóra. Kell neki elvállalnia ilyen szerepeket... Bár másképp nemigen juthattak volna ide.
Ekkor egy nefilimekkel övezett nő közelíti meg őket, s mutatkozik be.
-Üdvözletem. Nessaris Maera.
Az újonnan érkező hölgy, bár több ruhába van bugyolálva, jelentősen sugározza a női vonzerőt, és... ismerős is valahonnan. Oh, igen, amikor átvergődtek az ellenőrzési ponton. Megborzong az emlék hatására.
- Üdv. Mina vagyok. - _Legyen elég ennyi. Ch, mintha visszamentem volna időben.
- Damien.
- A nevem Gilbert. - köszön a nőnek lassan és kimérten a barna hajú férfi, olyan mozdulatot téve, mintha kalapot emelne, mely nincs neki.
- Nocsak, ismeritek egymást...? - kérdi az egyik nefilim, aki szintén odacsapódott a csapathoz. Világosszőke, rövid hajú lány, haja színe furcsa ellentétben a bőrével, szárnyai pedig nincsenek, ám szépsége mégis nyilvánvalóvá teszi, hogy nem ember.
És nagyon ismerős.
Ahogy Minára néz, beigazolódik, hogy nem csak ő képzeli ezt, mert a lány arcán is a meglepetés tükröződik vissza.
- Ismered őket? - kérdi a másik, kócos barna hajú és aranyszemű fiú, neki már vannak szárnyai, mégpedig hatalmasak és gyönyörűek. Milyen jók lehetnek azok a hideg ellen!
- Ők azok, akikről meséltem - mutat rájuk a nefilimlány. Mesélt róluk? Ennyire híresek lettek volna?
- Kiállták a mester próbáját, lassan egy éve már.
A próba. Amelyben annyit tett Mina, hogy őszinte volt, és mégis nagyjából sikernek könyvelhette el a dolgot. S prófétának nevezték. Őt és Ameliát. Egy vámpírt és egy egyszerű zsoldost. Majdnem annyira felemelő érzés volt, mint magával Abbadonnal szót váltani, s az ismerős borzongás ismét átfut rajta. Voltaképpen az is elég, hogy egy ilyen szárnyas a közelében legyen, valahogy ilyen a kisugárzásuk.
Na de ők, először Joanesburgban, majd pedig itt a világ végén? Hát micsoda nefilimek ezek?
Damien fejében megfordul, mekkora szerencse, hogy nem álneveket mondtak voltaképp. Bár, már nem emlékszik, a nefilimek tudják-e a nevüket.
- Te tudod, kik ezek? - kérdezi a Nessaként bemutatkozott nőtől.
Na ne, ez így nagyon nem lesz jó. Nem kellene ránk terelni a figyelmet. Erre bezzeg nem gondoltak, hogy az ismerősök ellen semmit se ér a koldusruha...
-Nem. - feleli Nessa bizonytalanul. Hát még jó, hogy nem. De ez nem lesz így sokáig...
- Pusztán egy bölcseleti kérdésen jutottam túl. Nem tettem sokat.
- Nem gondoltam volna, hogy itt látjuk viszont egymást - néz körbe a Damien a hideg tájékon. Nagyon reméli, nem forszírozzák a kilétüket. Ez egyre furcsább. Miért van itt ennyi ismerős?
- Áh, velük ketten délebben találkoztunk. A mesterem próbára tette őket, ők pedig kiállták. Azóta nem is találkoztunk. - ecseteli a nefilimlány.
Ezek szerint pozitív emlékben maradtunk meg a szívedben.
Boldoggá teszi valamiért. Pedig a nefilimek végül nem is őket támogatták. Joanesburgnál csúnya vereséget szenvedtek a déliek.
Gyors felderítők rohannak ide-oda, térképészek mérnek távolságot, valakinél mindig ott látni az iránytűjét, s a nagy odafigyelés miatt talán kicsit lassabban is halad az út, mint egyébként.
-Milyen kérdésen?
Na a fene, hogy ez a nőszemély ilyen kíváncsiskodó. Mina és Damien egy pillanatra össszenéznek. - A bölcsesség próbája volt. Igazából csak... őszintének kellett lennem.
- A kérdés az volt, mit fogunk tenni. - teszi hozzá Damien levívén a hangsúlyt.
A szőkeség ravasz mosollyal felel. - Úgy mondod, mintha olyan könnyű volna őszintének lenni.
Mina's life summed up - gondolja a sötét tünde.
-Hmm, annyira nem is könnyű kérdés. - állapítja meg Nessa is. Nos, valakinek nem.
A vámpír uncogni kezd, Damien pedig mosolyra húzza a száját. Jellemző.
Minának pedig annyira fáj, hogy most éppen nem lehet teljesen az. Mi lesz? Nem sok nefilimmel találkozott, akikkel igen - jó, Abbadon nem nefilim, de annak tűnt -, azok túlságosan is erős befolyással voltak rá, vagy így, vagy úgy. Nem akar lebukni. Nem ilyen korán. S nem akar erkölcsi dilemmába sem keveredni, bár e tekintetben már késő.
- Hát... igazatok van. - hagyja rájuk, s csak menetel csendben, lázasan gondolkodva. - S jól telt az éjszakátok? - Ezzel nem foghat mellé... ugye?
- Nem fáztam - vonja meg a sötét tünde a vállát.
A magasabb nefilim megszólal. - Hideg van, mi nem álljuk olyan jól a hideget, mint mások. Mi a sivataghoz szoktunk.
-Én sem panaszkodokhatok az éjszaka miatt. Bár jobban szeretem a meleget. Ti pedig öltözzetek fel jobban akár alváshoz is... vagy esetleg... az összebújás is segíthet.
A hangsúlyból nem derül ki, hogy ezt félre kell-e érteni, de elnézve a nőt, a meleg ruhán is áttetsző idomait... talán. Mina ugyan nem, de Damien még sokkal erősebben érzi a kisugárzást, mely már túlmegy a természetes vonzerőn jóval.
Minát annyira nem bántja a hideg, de meg tudja érteni őket.
Nessa szavai azonban segítenek abban, hogy elűzzék a hideget... - Az ágyak elég messze voltak egymásól. - jegyzi meg.
Arael zavarodottan felel. - Nem hiszem, hogy így értette.
A félszemű északi ekkor nagyon jóízűen kezd nevetni, a térdére is csap.
- A kisasszony tudja a módját.
-Nem hiszem, hogy a padlóhoz szögelték volna az ágyakat. Bár, nem próbáltam tologatni.
Mina még jobban vörösödik. - Nem baj, most... a mozgás felmelegít.
Ezzel csak még jobban maga alatt vágja a fát, de mindegy. Voltaképpen csak kissé játszik rá.
Érdekes út áll előttük... De lehetne kellemetlenebb társasága is, azt meg kell hagyni.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
A hatalmas robbanást követően egy darabban sikerült a földszintre visszajutnunk. A goblinra azonban minden őr gyilkos szemekkel nézett és kezét fegyverén tartva figyelt minket, a kis gnóm nem kis bánatára.
- Mit gondolsz, kit kellene kérdőre vonni? – szólalt meg közvetlen mellettem Robin feszülten.
Én is a kezemben tartottam a kardom, mivel nem tudtam, hogy ki volt az, aki nem akarta, hogy kijussunk és lehet még itt lapult valahol, bár ahhoz már túl sok lenne a szemtanú.
- Nem tudom, meg kéne tudni, hogy ki ellenezte az ezredes tervét a megegyezésről a goblinokkal. Straus! Tudsz valakit, aki nem akart békét a goblinokkal? Hangoztatta valaki? - fordultam a kísérőnkhöz.
- Elég sokan. - jegyezte meg Strauss - A legtöbben azonnal ki akarták őket irtani... - ennek hallatára a goblin láthatóan összerezzent. - De az ezredes ellenezte. Messze laknak, bent a hóban, innen legalább két napnyira, nehéz lett volna becserkészni őket.
- Van az ezredesnek közöttük riválisa? - kérdezte inkvizítor társnőm.
Erre én is kíváncsi lettem volna, mert akkor talán lenne kire gyanakodnunk, így elég széles volt a paletta.
- Nem igazán. - mondta Strauss - Az ezredest mindenki tiszteli...vagyis ezidáig azt hittem. Rangban mind alatta vagyunk.
- Nem volt olyan, aki a háta mögött a parancsai ellen beszélt? – erősködött tovább Robin.
- Erről keveset tudok... - gondolkodott a dolgon Strauss - Arra céloznak, hogy áruló bújik meg a soraink közt?
- Igen, ahogy az előbb már te is megállapítottad. - bólintottam, de úgy látszott Strauss túl naiv és ezt nehezen vette be a gyomra. - Nekünk most nem lesz erre időnk kinyomozni, meg aztán téged jobban is ismernek, próbáld meg kipuhatolni, míg mi elvégezzük a dolgunkat. - noszogattam.
Strauss elgondolkodott.
- Azt hiszem, van egy-két ötletem. Mire újra találkozunk, utánajárok. - bólintott.
- Mi addig igyekezzünk eltűnni mielőbb az erődből. – fordult felém a lány.
- Ezzel kapcsolatban az ezredessel beszéljenek. Ő majd az kíséretet, védelmet. – javasolta a katona.
Bólintottam Robin-nak, hogy egyetértek.
- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e magunkkal hurcolni ezek után kis barátunkat az egész erődön. - mondtam Straus javaslatára. - A holminkat viszont össze kell szednünk, nem táborozhatunk a hidegben egy szál köpenyben. De sietnünk kell. Ha az ezredes erősítést akar küldeni, majd utánunk jönnek. – vetettem fel.
- Esetleg egy kisebb csapatot vigyenek. Ketten egyedül a hóban egy apró kis goblinnal nem szerencsés. Azt mondanám, vigyenek legalább 2-3 embert, ha nem is őrködni, de segíteni sátrat verni, navigálni. Könnyű fűbe harapni itt, ahol fű se nő, bármennyire is lehetetlenül hangzik. - tette hozzá Strauss a végét véresen komolyan és nem lehetett megmondani, vajon viccnek szánta-e, vagy sem.
- Mi a véleményed? – nézett rám társnőm.
- Jó. - gondolkoztam el mi legyen. - Akkor én Strauss-sal elviszem a goblint az ezredeshez és kérek embereket, te addig szedd össze a holminkat és a Torony aljában találkozunk. - néztem rá, hogy így jó lesz-e.
- Fél óra múlva? Ha addig egyikünk nem érkezik vissza, gond lehet... – értett egyet Robin.
- Legyen fél óra. - bólintottam rá.
- Akkor az ezredeshez? Ővele? - nézett kissé hitetlenkedve a goblinra Strauss, mostanra esett le neki a tervem úgy látszik..
- Kérlek menj a barátommal – vette le a nyakából a goblint Robin és tolta felém. - Ne aggódj meg fog védeni – nézett közbe rám, hogy mit szólok hozzá.
A goblin még mindig veszélyeztetve érezte magát, s esze ágában sem volt elmozdulna akár csak egy arasznyira sem kettősünktől.
- Jobb ha velem van, az ezredesnél csak nem fognak minket megtámadni, míg Robin a tábor mélyére megy. – magyaráztam türelmesen a férfinak. - Eddig sem bántottam, most sem fogom és megvédem, ha kell. - bólintottam Robinnak is.
Strauss nem tudva mit tenni elindult hát a lépcső felé.
- Akkor ha nem bánják, az ezredes asszonyhoz vezetem.
Követtem Straust, a goblint közte és magam előtt terelgetve, lehetőleg takarva is, míg Robin a holminkért indult a szálláshelyünkre.
A toronyhoz érve meglepett tekintetek sora fogadott minket és az ezredesnő rögtön kérdőre is fogott.
- Ezt meg mire véljem?
- Meg akarták akadályozni, hogy élve kijussunk a tömlőcből, ezt az embere is tanusíthatja. - léptem előre. - Kénytelen voltam magammal hozni, ha még esélyt akarunk, hogy megkössük azt az egyezséget.
Gondoltam, hogy ezzel a belépővel kicsit felforrósítom a hangulatot, ami így is lett.
- Micsoda?! - ordított fel a nő, hogy kipattannak az erek a homlokán, mire Strauss előrelépett.
- Így volt, minden szava igaz.
- Legalább sikerült megtudni, ki? – vett vissza az ezredes a hangjából és visszaült a helyére.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy azért öntötte el az indulat, mert ilyet mondtam, vagy azért ami történt, de az előzőre tippeltem volna.
- Én arra gondolok, hogy valami ellenlábas, aki nem ért egyet a maga döntésével, de Straus nem tudott ilyen konkrét személyt, viszont nekünk indulnunk kéne, mert sokan látták őt. - intettem a goblin felé. - és lehet felkészülnek, hogy útközben csapjanak le. Pár ember kéne mellénk és már indulnánk is.
Az ezredes idegesen megdörzsölte a homlokát.
- Ez megoldható. - mondta - Amint megtudom, hova akarnak menni és mi célból. - tette hozzá szigorúan.
- Elvezet a törzséhez, a főnökökhöz. - intettem megint kis alakra. - És azért, hogy megpróbáljunk velük egyezségre lépni, ahogy meghagyta. - vontam fel a szemöldököm, hiszen ezt akarta nem?
- Jól van, adok mellétek egy szakaszt. – mondta a nő, ahogy kis szünetet tartott, miközben gondolkozott. - És tudom is a megfelelő embereket erre a célra. Straus, üzenj Jorgennéknek hogy dolguk van. Gyűljenek a falnál, többnapos menetre.
Straus kérdés nélkül meg is indult.
- Náluk jobbakat a jégre s hóra elképzelni sem tudok. S ha arra kerül a sor, miszlikbe vágják a goblinokat. - folytatta, miközben a kis fickó a lábam mellett óvatosan még jobban összehúzta magát.
Még alig melegedtünk itt meg és senkit nem ismertem így akár tetszett, akár nem, úgy is bíznom kellett benne, hogy tényleg a legjobbakat választotta.
- Köszönöm, asszonyom! - húztam ki magam és megböktem a goblint. - Akkor lent megvárjuk őket, a társam már valószínűleg megérkezett a holminkkal és a lovakkal. - indultam el.
Az ezredes intett, hogy mehetek, a goblin pedig fürgén követett, a világért sem le nem maradva. Körülöttünk meg még mindenki furcsállóan nézett, a goblint megint begyűjtött pár gyűlölködő tekintetet, ahogy az lenyargaltunk a lépcsőn.
Robin már ott várt minket a lovakkal.
- Mindjárt hozza Straus az embereket. Az ezredes szerint a legjobbak e vidéken. - aztán közel hajolva hozzá, a fülébe súgtam. - Azt gondolom, hogy tapasztalt goblinvadászok, résen kell majd lennünk.
- Nem árt szemmel tartani őket – bólintott értőn Robin a szavaimra, talán számított is valami hasonlóra.
A kapu előtt Strauss ácsorgott várakozva egy kisebb, négy fős kompániával egyetemben. Mindegyikük viseltes, barka köpenyt, alatta pedig bőrzekét és karvédőket viselt. Nadrágjukat alaposan kibélelték. Lovaik mellett egy málháslovat is hoztak, rajta mindenféle kellékkel az utazáshoz. Íjat, kardot, lándzsát használtak, volt, aki többet is.
- Na végre, itt vagytok. Íme a kíséretetek. - mondta Straus.
A négyes látszólagos vezetője, egy hosszú szakállú, félszemű, erősen megviselt arcú öregember sétabotjára támaszkodva lépett elő.
- Szép szál papcsemeték, mi? - vigyorgott ránk kevés fogát megvillantva - Hová lesz a menet? Azt pletykálják ki a hő sűrűjébe?
- Köszönjük a segítségét Straus. Velünk tart ön is? - kérdezte Robin kihúzva magát, hogy még tekintélyesebb legyen. - Számíthatok rá, hogy semmilyen módon nem avatkoznak a dolgunkba, amit az ezredes kérésére teljesítünk, és a társam utasításait követni fogják, amíg velünk vannak? – fürkészte őket komoly tekintettel.
- Nem, rám itt van szükség. – válaszolta Srtauss.
A banda közben rosszalló pillantást vetett Robinra. Az öreg gyorsan igyekezett is tiszta vizet önteni a pohárba.
- Ej, nem szeressük mi, hogyha rögtön rosszat feltételeznek rólunk. Derék legények ők, nem kavarják a szart, ha nem kell.
Őszintén szólva - végig nézve a csapaton és a vezetőjükön - először azt hittem valami tréfa ez az ezredes asszonytól, de Straus elég komolynak tűnik és eddigi tapasztalom szerint, nem igazán értette a tréfát.
- Akkor jobb, ha mielőbb megesküsznek az Úrra, hogy követik az utasításaimat. - csaptam le a magas labdát.
Az öreg három embere ismét idegesen morgott össze, mire a vénember felém fordult.
- Maga hazugnak néz minket?
- Eszemben sincs, de nem hiszem, hogy maguk feltétel nélkül bíznának bennünk, ha fordítva lenne a helyzet és a küldetésünk fontos. Ez bevált gyakorlat, ha bízni akarunk egymásban. Talán van valami probléma? - néztem rájuk ártatlanul.
A bandának még mindig nem tetszett amit mondtunk nekik, ám az öreg rendre intette őket.
- Tegyetek úgy. - mondta - Számító egy népség ezek a papok... - tette hozzá a végén morogva. Aztán szép sorban megesküdtek.
- Köszönöm az együttműködésüket. Kényes a feladatunk, fontos, hogy ne legyenek kétségek senkiben, aki velünk tart – mosolygott az öregre most már sokkal barátságosabban Robin.
Én is bólintottam és igyekeztem barátságosnak maradni, nagyon reméltem, hogy komolyan is veszik az esküt, hiszen tudtuk jól, hogy miféle társaság verődött itt össze.
- Akkor induljunk el. Merre menjünk? - kérdeztem az eddig nagyon is csöndes goblint.
A goblin óvatosan nézett végig rajtunk, majd az egyik irányba mutatott.
- Arra lesznek... – suttogta, a menet pedig meg is indult, egyenesen a vastag havon át a messzi pusztaságba.
Napokon át mást sem láttunk, csak a sivár tájat, fákat, egy-két buckát, valamint néhány vastag bundájú állatot. A goblin próbált szorosan a közelünkben maradni, megszökni meg sem próbált, hiszen gondolom még a kis agyával is felfogta, hogy nem lett volna esélye egymaga a hidegben túl messzire jutni.
A kis csapat bár elég rozogának tűnt, de meglepő módon mégis értette a dolgát, s gond nélkül állították és bontották a tábort, kergették el a vadállatokat, s vitték át bármilyen akadályon a csapatot. A második nap végén aztán egy furcsa tárgyat láttunk meg a puszta közepén. Egy nagy lándzsa állt a földbe szúrva, melynek a tetejére egy apró koponyát tűztek.
- Ez már a parlagiak területe... - mondta a goblin. - Legyetek résen.
- Figyelünk – húzta elő a kardját Robin bólintva.
- Milyen támadásra számíthatunk tőlük? Csapatban? Hányan? Letámadást vagy lesből támadást szoktak alkalmazni? - kérdezgettem a goblint, miközben én is a fegyverem közelében tartottam a kezem.
A goblin zavarodottan forgatta a fejét ide-oda, ahogy záporoztak rá a kérdéseim. Össze-vissza hebegett valamit, amit egyáltalán nem értettem, de aztán végül a föld felé kezdett bámulni.
- Vigyázni kell...mert agresszívek... – csak ennyit nyögött ki.
- Egyszerre egy kérdést tegyünk fel, hogy biztosan értse, és ne zavarodjon össze – intett felém Robin.
- Ha engem kérdeztek, fölösleges nyaggatni. Most már úgyis mindegy. - mondta a kíséretünkből az egyik fiatalabb fickó.
- Jól van. -emeltem fel a kezem, hogy nyugalomra intsek mindenkit. - Akkor csak azt mond meg, hogy nyíltan szoktak támadni, vagy lesből. - hiszen ez azért fontos, mennyire kell megosztanunk a figyelmünket.
- Lesből. - mondta a goblin óvatosan.
Robin elégedetten pillant rám, hogy lám bevált a taktika.
- Maradjunk együtt! - mondtam Robin-nak és intettem a goblinnak, habár ő úgy sem igen mozdult az inkvizítor mellől, valamiért úgy vélte vele biztonságban van. Én is előhúztam most a kardom és fürkészve vizslattam a környéket. - Egy ember legyen elől, egy hátul és egy-egy két oldalt. - mondtam az embereknek, egy kört próbálva alkotni belőlük.
Ekkor hirtelen a hóból egy fej bukkant elő, úgy húsz méterrel előttünk. Őt több másik kis lény követte, akik hezitálás nélkül íjakat emeltek és egyszerre nyitottak felénk tüzet. Mindenki ijedten ugrott le a lováról, egyenesen vissza a hóba.
Én nem ugrottam le, hanem inkább vágtába ugrattam a lovam, hogy megzavarjam a nyilazókat és így még a célzásukat is akadályoztam, na meg legázoltam akit elértem, közben mindkét oldalt le-lesújtottam a kardommal, remélve, hogy addig a többiek is összeszedik magukat.
- Nem tudtok elbújni, gázoljátok le őket! - kiáltottam a csapatnak.
Az egyik nyíl egy lovat kapott telibe, aki ettől visítva ugrott fel és pattogott ide-oda. A csapatnak sem kellett kétszer mondani, utánam rohantak. A goblinok próbáltak újra nyilazni, ám mire odáig jutottak, hogy célozzanak, az öreg már a nyomomban volt és az egyik goblint a botjával úgy fejbe csapta, hogy az rögtön kidőlt tőle. A többi zsoldos is gyorsan megérkezett és gyorsan megfutamítottuk a goblinokat.
A maradékot már menet közben vágták le, vagy éppen nyilazták le. Összesen négy goblin várakozott a hóban, így nem jelentettek különösebb kihívást.
- Ö...főnök, biztos, hogy ez jó ötlet volt? - kérdezte az egyik férfi tőlem, miután a csata véget ért.
- Mármint mi? - fordultam meg a lóval, hogy megnézzem Robin jól van-e. - Hogy nem vártuk meg, hogy lenyilazzanak? - hiszen nem mi kezdtük. - Esélyünk se lett volna magyarázkodni, vagy szerinted igen?
- Hát nem az, csak így hogy fogunk tárgyalni? - nézett rám bambán, ahogy eltette a kardját.
- Ismerted őket? – kérdezte Robin is a mi goblinunktól.
A goblin a fejét rázta.
- Ők őrszemek voltak...a falu már közel van. - motyogta, előre mutatva.
Tudtam, hogy nem kezdtünk jól, ha ezek tényleg a mi goblinunk haverjai lettek volna, de mit tehettem volna.
- Nincs valami jeletek, amivel tudatnánk a tieiddel, ne támadjanak? - kérdeztem elkeseredve, mert akár most ronthattam el az egészet. - Egyébként meg mondhattad volna, hogy már közel vagyunk.... - horkantam fel.
- Fehér zászló mindig van nálunk. - szólt az öreg - Sosem tudhatod, mikor lehet rá szükséged. - magyarázta, miközben nagyon okosnak érezte magát.
- Ismeritek mit jelent a fehér zászló? - kérdeztem a goblint.
A goblin a fejét rázta. - Nem. Mit jelent?
- Békés küldöttséget, de ezek szerint nem ismeritek, akkor mit tegyünk, hogy ne támadjanak meg? - kérdeztem újra.
- Eh, jó kérdés. - vonta meg a vállát az öreg - Kéne valami.... - dörzsölte meg az állát.
- Van valami, amiről megismerik, hogy barát jött? – kérdezgette tovább Robin a kis gnómot.
A goblin erősen próbált gondolkozni, de csak nem jutott az eszébe semmi.
- A törzsek nem beszélnek sokat egymással.
- Akkor menj előttünk és kiabálj vagy jelezz nekik. - mondtam morcosan.
- Én?! - hőkölt a goblin hátra.
- Jobb lenne, ha elől mennél, de megyek veled én is, ha szeretnéd. – erősített meg engem Robin.
A goblin nagy nehezen beadta a derekát és bólintott egyet. Így aztán szép lassan, apró lépésekkel megindult a menet.
Úgy gondoltam, hogy azért némileg magabiztosabbnak kéne lennie kis barátunknak, ha ez az ő népe, de csak elég nehezen áll rá. Nem örülök, hogy Robin is vele tart, mert könnyű célpont az apró lény mellett.
A távolban a szürkeség mögött buckákat láttam kirajzolódni, apró kis dombokat egymás mellett. Ahogy közelebb értünk, egy árkot is látni lehetett körülötte, illetve sok apró kis goblint ott rohangálni.
Ahogy meglátnak minket az egész falu zsibongani kezd, s lándzsát, kardot, íjat megragadva vonultak ki elénk. Az öreg azért megpróbálkozott a fehér zászlóval, de sokra nem ment vele, nem reagáltak rá semmit.
De megálltak előttünk, ahogy a kis goblin integetni kezd.
- Béke! – ordította eszementen.
A goblinok, akiknek legtöbbjén harci festést, vagy csak simán sarat lehetett felfedezni bambán, értetlenül nézett rá, vajon mit akarhat.
Rá kellett döbbennem, hogy bizony nem megyünk sokra a követünkkel. Szerintem egy kukk szót sem értettek ellenfeleink abból, amit a kis fickó kiabált. Előhalásztam hát egy csomag szárított húst a csomagomból és leszállva a lóról előre vittem.
- Ajándék. - helyeztem le nagy látványosan a földre, majd visszamentem a csapatomhoz, várva, mit lépnek.
A goblinok erre érdeklődően néztek fel. Az egyik idősebbnek tűnő goblin előrement, finoman meghajolt, majd vett egyet a csomagból és megkóstolta, majd elordította magát.
- Ajándék!
A goblinok erre eltették fegyvereiket, kivéve egy kisebb csapatot, akik továbbra is gyanakvóan tartottak minket szemmel. A goblinok közelebb jöttek, egy részük visszament a kis viskóikba. Az egyik idősebb, hosszú szakállú goblin előrelépett és botjára támaszkodva megszólalt.
- Kik vagytok, magas népek? - szólt duruzsoló hangon.
- A goblinok barátai - felelte Robin - Akik szeretnének segíteni a goblinoknak.
- A goblinok segítségét ígérték már mások is, de nem kapták, csak üres szavakat! - mondta haragosan a goblin - A magas népek ravaszok, aljasok.
- Azoknak nem volt olyan szava, mint a mostani vezetőnek, aki a fekete erődöt uralja. Mi az ő követei vagyunk és ahogy a társam mondja segíteni jöttünk. Jóindulatunk jeléül visszahoztuk egyik társatokat. - toltam előre a goblinunkat. - Azt mondta meggyűlik a bajotok valami parlagiakkal? - néztem az öregre kérdőn.
- Mi vagyunk a parlagi nép. Itt, ezen a pusztán, ahol nyáron a hóból parlag lesz. Ez a mi földünk. Mit ígérhet a fekete erőd ura? - mondta erőteljesen a szakállas goblin.
- Békét, ha a parlagi nép nem háborgatja a magas népeket, és a többi goblin törzset. A béke pedig élelmet is jelent. - tette hozzá Robin igazi diplomatához méltóan.
A szakállas goblin szúrós szemekkel nézett ránk.
- Igaz szándékkal szóltok. Nem hazudtok, látom. - mondta, aztán megfordult - Gyertek, beszélgessünk. - indult el sátra felé

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Azt gondolta, felkészült rá, tudja, milyen az igazi tél.
Tévedett.
A Nachtraben-torony elhelyezkedéséhez - bármelyikhez - megfelelő volt még hideg téli éjjeleken is a kabátka, amelyet visel, most azonban még Mina is meglehetősen didereg. A havat a szél egyfolytában a szemébe szórja s néha meg merne esküdni, hogy összefagynak a szempillái a hidegtől. Alig tudja már rakosgatni egyik lábát a másik után, de nem mutathatja, hogy gyenge.
Na nem, mintha egy koldusnak kellene erősnek lennie, de.. valószínűleg nem tartják most olyan fontosnak, hogy segítsenek, ha lelassulna.
Damien közelsége persze tartja benne a lelket. Együtt mindig erősebbek voltak. Úgy hiszi legalábbis.
Szerencsére a tájkép mintha változni kezdene. Ami ebben a tájban ritka, ugyanis csak fehér és fehér és fehér látszik, most azonban egy domb rajzolódik ki a horizonton.
Közeledve a hegyes domb épületnek bizonyul. Egy magas boltív látszik ki a hóból, a többi részét, mert kellett, hogy legyen, befedte a fehér takaró.
- Itt tábort verünk! - kiáltja el magát valaki, és Mina szíve mintha felolvadna. Lehunyja a szemét.
Igen. Sikerült. Végre, egy kis pihenés.
Enne már valamit.
- Végül is, jövünk már egy ideje. Valaki tudja, milyen messze lehet még az a fa? - kérdi meg csak halkan a kis csapatától, ami körülveszi, mely áll a Nessa nevű hölgyeményből, a félszeműből és Damienből. Utóbbi vállat von, inkább nem akar ezen agyalni, míg oda nem érnek, próbálja kihasználni a pihenőt relaxációra.
- Nyugi, csak egy pár izgága kutató. Az expedíciónak több célja is van. Az egyik volt ennek a helynek a feltárása. Itt verünk tábort, amíg mi elkezdünk erdő után kutakodni. - von vállat idegesen a félszemű.
A csapatukból két nefilim megindul a romok felé. Bejárat nincs, vagy eltakarta a hó, a tető viszont egy ponton beszakadt, fekete lyukat hagyva maga után.
A csapat tábort ver, és Damien végtére is rászánja magát, hogy felkászálódjon ismét s besegítsen a pakolásban, elvégre ezért - is - van itt. Hasznosnak kell lennie.
Nessa megindul a nefilimek felé.
Mina érdeklődve figyeli a nefilimpárost. Mennyire utálhatják ezt a hideget, valóban.
- Mit keresnek a romokban? - kérdi Mina a félszeműt. Érdekli a hely, mint ahogy mindig is érdekelte minden, ami a furcsa néppel kapcsolatos.
- Mit tudom én, nem az én dolgom. -utasítja el először a válaszadást, aztán azonban kajánul néz Minára. - Talán meg akarod nézni? Még úgyis egy kis idő, mire találnak a lovasok fákat. - mondja, mintha csak bogarat akarna ültetni a fülébe.
Mina igyekszik nem túl lelkesen pislogni, ehhez komoly erőfeszítéseket kell tennie. - Körbenéznék. De... biztos, hogy a csapat nem fog elindulni nélkülünk? Damien, benézünk mi is? - érdeklődik, mintha csak egy kirándulásról lenne szó, amelyet a szomszéd erdőbe tesz egy emberleány egy piacról való hazamenetel során, amikor is megpillant egy csoport érdekesen kinéző virágot, és meg szeretné nézni.
- Addig csak nem juthatnak messze. Feltéve, hogy... biztonságos az a hely.
- Majd vigyázunk!
Azzal közelítenek. Mina haloványan vigyorog. Nem, nefilimeket északon nem lehet nem megnézni. S ez a rom... egészen rendkívüli.
- Ez a rész itt egy torony, csak nem látszik. Az épület nagy része már a föld alatt van. A torony alján kezdődnek az első elágazások. Ott kell majd őrt állnod. - magyarázza az egyik nefilim Nessának.
-Oh, azt hittem egyszerűen csak idekint várok. - feleli a nő. A párosra nem figyelnek.
- Mit mentek felfedezni? Csatlakozhatunk? - szívódik közelebb Mina.
- Érdeklik az ilyen helyek. - magyarázza társa. Mina visszafogja magát, hogy szúrósan ránézzen.
Mintha téged nem érdekelne. Hát persze. Mindig csak engem. Én lehetek a gyerekes, igaz? Ah... Nessa is utánuk jött.
Elcsitítgatja magában a vádakat.
- Ti? - néz rajtuk végig Arael, mintha nem nézné ki belőlük, hogy méltók. - Nem is tudom, mit nyernénk egy pár délről szalajtott zsoldossal, akik talán havat sem láttak még életükben.
Hah.. mit beszélsz! - csendül meg az önérzete.
-Több szem többet lát. Mi baj lehetne abból, ha többen jönnek segíteni? - feleli rögtön Nessa, és hálásak neki ezért.
- Havat sem láttam?! Akkor... - próbál gondolkozni valami nem túl értelmesnek tűnő érven. - Akkor mégis honnan lenne ilyen kabátom? Láttam én havat, még meg is fürdettek benne. Nem is egyszer.- mondja sértetten, mintha csak felidézne gyerekkori emlékeket. Voltaképp... fel is idézi, mert megesett ilyen - az embergyerekek kegyetlenek tudnak lenni.
- Köszönjük, Nessa. Ám ha zavarunk, mehetünk is. Csak el akartuk ütni valamivel az időt, amíg tovább nem megyünk. Lent melegebb is van, nem? - Damien halványan elmosolyodik. Micsoda beképzeltek lesznek ezek...
Egy ideig gondolkoznak a nefilimek, majd Nemalah vállat von. - Ahogy érzed. Legalább nem fogsz unatkozni
A lány megragadja a kötelet.
- Én megyek elsőnek, mert én vagyok a legkönnyebb.
Arael bizonytalanul fordul Nessa és Mina felé.
- Már a páncél miatt! A páncél miatt értette. - mondja, mintha magyarázni kellene.
-Akkor előre engedlek, ha alattad nem szakad le, alattam sem fog. - mosolyog Nessa.
Mina pislog egy ideig, nem érti, Arael miért mentegetőzik ennyire, aztán megemeli kissé a szemöldökét. Damien jelentőségteljes pillantására inkább nem mond semmit, nem tiltakozik, hogy de hiszen most nincs is rajta olyan. Eh, ezekkel még baj lesz. Na mindegy. Ami itt északon történik, az itt is marad. Talán.
Sorban lefelé mennek, először Mina, majd Damien mászik le.
Arael hátul marad a kampót figyelni, ahogy szép sorba leért mindenki a gödör aljára. Mélysötétség fogadja őket odalenn. Egy nagy torony, széles falakkal, kerek oldalakkal és puritán, egyszerű, dísztelen ajtókkal, melyek a padlótól négy irányba ágaztak ketté. A sötétben szerencsére a páros jól lát, ez azonban a többiekre minden bizonnyal nem igaz. Ahogy leér mindenki, a fent maradt Arael szárnyát suhogtatva landol mellettük elegánsan, majd kihúzza és leporolja magát.
- Mindenki megvan?
Nemalah közben unott arccal emeli magasba a kezét, ahogy héberül kezd el kántálni, majd egy rövid sóhajt követően nemes egyszerűséggel tűz gyullad a tenyerében, az ujjai fölött egy kicsivel lebegve. Így nyilván világosabb lesz, bár Mina és Damien annyit érzékelnek, hogy jóval melegebb a fény. Ami nem rossz.
Micsoda mágia ez!
-Igen, meg. Ez egyébként milyen épület volt annak idején? Szóval akkor még egy kicsit tovább, vagy én itt valahol várjak? - érdeklődik Nessa. Ki lehet ő vajon? Honnan jöhetett, mit akarhat?
- Nem tudjuk. - mondja Arael visszacsukva a szárnyait - Mina roppantul édesnek találja, ahogy mozgatja őket -, majd körbefordulva. - Egy ősi históriás ének vezetett minket ide. A versben nem említettek mást, csak két nefilim szerelmét. Egy biztos, a két szerelmes annak idején a törzsünk tagja volt.
Minának felcsillannak a szemei, Damien arcán pedig mindentudó mosoly foglal helyet.
- Úgy gondoljátok, hogy... valami emlék lehet itt? - Egyre lelkesebben halad. Nefilim szerelmespár. Azt se gondolta volna, hogy ilyet fog találni errefelé. Északon.
- Hmm, de várjunk, mit kerestek errefelé... mármint... úgy tudom... hogy errefelé nem nagyon voltak a törzseitekből.
Hevesen dobog a szíve. Meglehet, hogy olyasmit talál itt, amit még senki más. Legalábbis senki más Délen.
- Hát persze hogy nem. Ettől a hidegtől szinte remegnek a tagjaim. - morogja Nemalah, közel tartva magához a tüzét, hogy melegítse is magát - Erre csak rájöhettetek már.
Arael vállat von.
- Ez az épület minden bizonnyal Veronia előtt került ide.
-Olyan rég óta? De... ti nem néhány éve vagytok csak Veronián? Mégis hogy?
Mina érdeklődve figyeli Nessát, próbálván kitalálni, miféle szerzet lehet. Az új információk miatt pedig tekintete egyre érdeklődőbben csillog. Nessa felteszi helyette a kérdéseket ugyan, nem is bánja, nem kéne túl tudálékosnak tűnnie.
Oh, és azt sem tudhatják , hogy el tudom olvasni az írásokat. Vagy... nem, talán nem kellene tudniuk.
- A mozgás felmelegít. - biztatja inkább őket. Azon gondolkozik, felajánlja-e, hogy csinál tüzet. Hiszen úgyis tudhatják, hogy tud varázsolni
- Itt, a kontinensen igen. - mosolyog Arael - De a felmenőink itt éltek már sokkal előtte is. A történelmünk nagy részé homály fedi...
- Így remélem világos, miért ilyen fontosak nekünk ezek helyek. - mondja Nemalah, mintha kételkedett volna benne bárki is...
Aztán körbejárja a torony kapuit.
Vésetek vannak rajtuk, ezenkívül egyébként teljesen egyformák. Héber vésetek. Azonban nem azzal a nyelvtannal, amelyet Mina ismert, a jelek is teljesen furcsák és éppen csak emlékeztetnek a tanultakra, azonban a szavak egy bizonyos mód mégis értelmessé válnak, hiszen négy van belőlük és összefüggés köztük:
Reggel, Dél, Este, Éjjel.
Napszakok.
Talán ahogy azokban a napszakokban süt ide a fény...? A napé és a holdé?
Nem tudja, mit tegyen. Nem lenne jó elárulnia, hogy el tudja olvasni az írást. Egy koldus nem tudhatná elolvasni. Bár, az angyalok úgyis tudják már, ki ő. De éppen azért, mert északiak, nem kell, hogy többet tudjanak...
Damien azonban felteszi helyette a kérdést.
- Ezek a jelek mit jelentenek? - néz az irányukba. A nefilimek is válaszolhatnak korábban... a vámpír azonban tisztában van vele. Nos, a szavak jelentésével. Hogy miért vannak ott, azzal nem.
Ide-oda sétálgatásuk közepette egyszer csak remegni kezd alattuk a föld, mintha csak egy éhes lény gyomra korogna. Balsejtelme ki sem tud teljesen alakulni, mert miután Nemalah egy idő után, nézelődése közepette megállapítja, hogy:
- Ajjaj...
...zuhanni kezdenek.
Ugrik egyet a gyomra, és ösztönből fel is sikolt kissé, ám aztán rájön, hogy vámpírként tud lebegni, és meg is teszi, fenn tartva magát, előtte igyekszik elkapni Damien kezét, amit persze nem tudja, hogy meddig tud majd megtartani, ám ösztönből cselekszik és hirtelen.
A nefilimek próbálnak egymásba kapaszkodni, vagyis nem is, Nessa beléjük, Mina pedig próbálja kihasználni, hogy tud lebegni.
Nemalah érkezik utolsónak, azonban ő nem csapódik be, mint a többiek, hanem szelet kavar maga alatt és lelassítja az esését.
Ezután fajtársához siet és a szárnya mögött karolja át.
- Nem esett bajod?
Arael egyik szárnya hátracsavarodott. Mina szemöldökét ráncolva nézi szegényt. Nem tudja, mennyire fájhatnak, de szörnyű egy ilyen speciális, gyönyörű testrészt sérültnek látni.
- Ne aggódj. -feleli Arael, mint a legtöbben, aki sérültek, de nem akarják, hogy társaiknak ez különösebb bajt okozzon, vagy, hogy büszkeségük sérüljön.- Mindenki él még?
-Valahogy megvagyok. - feleli Nessa.
- Tetszik, hogy nem azt kérdezed, épségben vagyunk-e... - kászálódik elő Damien sajgó tagokkal, de épen, hálásan a lány támogató tompításának. Utóbbi kissé idegesen, lihegve, de büszkén és határozottan élve porolgatja magát. Vagyis, havazgatja.
- Megvagyunk.
- Köszi, Mina.
- Igazán nincs mit. - vesz egy nagy levegőt és mosolyog halványan.
- Akkor jó. - mondja Arael. Ahogy a csapat körbenéz, több tárnát vesznek észre a padló alatt nyílva, melyek szerteszét kígyóznak a feketeségbe.
Ez az épület több, mint egy kis emlékhely, ezek szerint.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
A goblinok egy kicsi, takaros vályogházba invitáltak meg minket. Odabent nagy és erősen ázottszagú tűzrakás ropogott, s pici, agyagból épített peremeken lehetett helyet foglalni. Láthatóan nem olyan magas emberekre lett méretezve, mint amilyenek mi voltunk. A goblin sámán illedelmesen...vagyis illedelmesnek tűnően mutatkozott be:
- Mi vagyunk parlagiak. Nagy, erős törzs, magas goblinok is félnek minket! - csapott a mellkasára - Mit akarna magas goblinok vezére? Hazugságok? Nem kérünk többet!
- A magas goblinok vezére nem hazudik. Nem ígér sokat, de azt tartani fogja. Békét akar, és élelmet vagy más szükséges holmit cserélni a goblinokkal. Cserébe azt kéri, a parlagiak ne háborgassák a magas goblinokat, és a többi goblintörzset. – kezdett bele Robin a puhításukba.
Kicsit kényelmetlenül ültem a helyiség peremén, de bólintottam, amikor társam megadta a választ a sámánnak.
- A Fekete Vár ura nem akarja, hogy több vér folyjon, hiszen van elég hely mindenkinek és ha egyezség köttetnék, azzal mindenki jól járna. - tettem hozzá.
- Aljas hazugság! - csattant fel a goblin - Jöttek a magas goblinok, ígérgettek, ígértek aranyat, fegyvert, földet, hordát...de nem adtak, sőt! Elvették fiainkat, hogy aztán szellemek költözzenek beléjük!
- Kérlek, nyugodj meg! – csitította Robin a goblint. - Nem tudjuk ki ígérte ezeket. De nem mi voltunk. Szeretnénk gondoskodni róla, hogy ne kelljen többet szenvednie se a magas goblinoknak, se a parlagiaknak.
Úgy véltem alaposan át lettünk verve, mert arról nem igen szólt az ezredes, hogy már tárgyaltak a goblinokkal és abból semmit nem tartottak be.
- Tisztázzuk akkor most még egyszer, mit kértetek pontosan azoktól a magas goblinoktól és mikor voltak itt?
- Mi nem kértünk! Ők jöttek, jóságot ígérni, de csak sírjainkat ásták fel és harcosaink rabolták el. Hiába támadtuk meg szomszéd törzseket, hiába fosztjuk meg szekereket, csak átok lett jussunk! – csattant fel az öreg gnóm, aztán Robin szavaira meg csak mérgesen nézve válaszolt. - Mind hazug...mind ravasz! Tolvajok, banditák! Mivel bizonyítjátok, hogy nem az övéik vagytok?!
- Mivel tudnánk bizonyítani, hogy a goblinok barátai vagyunk? – kérdezett az inkvizítor vissza. - Már meggyógyítottam a goblinok népének egy tagját, és megvédtük mikor ránktámadtak. Mit tegyünk még, hogy megmutassuk a jószándékunkat? -
Jórészt az inkvizítorra akartam bízni a nagyja tárgyalást, de megütötte a fülemet valami, amit az öreg sámán mondott.
- Azok a magas goblinok mondták, hogy támadjátok meg a másik törzseket és az utazók szekereit? Ezt kérték tőletek?
- Ezt kérték. De nem adtak érte semmit. – mondta a vezér, ahogy vett egy nagy levegőt.
A púpos hátú goblin kihúzta magát...így se tűnt túl magasnak, de próbált fenyegető lenni.
- Ki. Kell. Állnotok. Az igazak próbáját! - mondta tagoltak, amire a többi goblin helyeslően rivallt fel.
Az egyik goblin ezek után egy nagy, szürkés követ hozott elénk. A kő látszólag egy nagy szikla volt csupán, de ahogy közelebbről is megnézhettem magamnak észrevettem, hogy egy drágakövet hordozott magában. Egy nagy, szabályos hatszög alakú vöröses-lilás ékkő állt ki a nagy kavicsból.
- Rendben van. – mosolyodott el Robin, mintha ez a világ legtermészetesebb kérése lett volna.
Én azonban elgondolkoztam egy röpke pillanatra. Úgy véltem erről az egészről talán az ezredes nem is tudott, különben miért küldött volna minket egy eleve vesztes tárgyalásra.......? Talán azok voltak, akik minket is megpróbáltak megölni. Nem voltam ugyan boldog, hogy valami ismeretlen próba elé kell állni, de egyelőre nem jutott eszembe olyan megoldás, ami nem fulladt volna erőszakba.
- Mi nem azok a magas goblinok vagyunk, akik becsaptak benneteket, ezért egyetértek a társammal és bebizonyítjuk, hogy bennünk bízhattok. – biccentettem végül.
Ahogy ezt kimondtuk, a kristályban a nagy kő felvillant egy pillanatra, majd olyan lett, mint amilyen volt. A goblinok csodálkozva nézték a követ.
- Igen. - Igaz. - Igazok. - motyogták.
- Csendet! - ordította a goblin törzsfő - Igazat szóltatok...bárki, ki hazudik, a kő megmondja, villog tőle. - magyarázta, ahogy a nagy kőre sandított - De az igaz is lehet rossz, azt nem bizonyítottátok. - nézett ránk még mindig szúrós szemekkel - Üzenem a magasok vezérének: hozza el nekem a hazug magasok fejét és adok nekik beszédet!
A goblinok egyetértő ujjongással fogadták ezt az ajánlatot.
Mikor csak a kő felvillanását kellett "kibírni", kicsit megnyugodtam és hogy őszinte legyek, nem lepett meg, amit a sámán kért a bizalmukért cserébe. Elkaptam Robin tekintetét, így én válaszoltam.
- Megértjük a döntéseteket és ígérem, hogy mindent megteszünk, hogy ezt helyrehozzuk. Biztos vagyok benne, hogy a Fekete Vár ura, megfelelő választ ad nektek. - válaszoltam diplomatikusan, mire a lány rábólintott.
A goblin vezér is egyetértően bólint.
- Úgy legyen... - mondta, ahogy a szolgái egy elég kétes kinézetű, zavaros, sötét italt szolgáltak fel neki és nektek - Ezennel megköttetett! - mondta, ahogy ledöntötte a maga italát.
Láttam, hogy Robin hezitálás nélkül felhajtja, én azonban csak óvatosan kortyoltam bele, jobb ha az eszem a helyén marad és nem mérgez meg valami kotyvalék.
A kotyvalék valami sűrű, rostos, darabos, meleg levesszerű valami volt és iszonyatosan keserű, na meg valami elképesztően erős is. A goblinok viszont úgy tűnt, szeretik. A vezér egy hajtásra meg is itta.
- Akkor hát látlak majd titeket. - intett a goblin vezér, majd felállt, jelezve, hogy vége a meghallgatásnak.
Robin arcát elnézve, jobban jártam, hogy nem ittam meg az italt, így megúsztam egy gyomorrontást.
- Jó hírekkel térünk vissza - búcsúzott enyhe mosollyal a lány, mintha nem történt volna semmi.
- Igen, hamarosan látjuk egymást. - álltam fel és indultam a társam után.
Elsétáltunk a falu szélére, ahol a többi késérő és a lovaink vártak minket. Hangos nyerítés és vad kiáltozás csattant fel a többiek felől, mire sietősebbre vettük. Megdöbbenve láttam, hogy három szellem keringett a lovak körül. A szellemek aprók voltak, akkorák akár egy goblin, s arcuk is arra emlékeztetett, ahogy áttetsző láncokat csörgettek az állatok körül, próbálva őket megrémíteni. Az emberek minden erejükkel próbálták helyben tartani a lovakat, hogy ne szaladjanak el.
- Figyelj te is a lovagokra – súgta oda nekem Robin. - Ezek lesznek a szellemszállta goblinok. – azzal már küldött is feléjük egy Szent Fényt.
Az egyik szellemet telibe találta a szent fény, amitől az felordított, majd szép lassan elégett. A másik két szellem idegesen nézett Robin felé, aztán az egyik lovat vették célba mindketten, s egyesült erővel próbálták elszabadítani.
Én sem haboztam sokat, főleg mikor láttam, hogy Robin mágiája célba ért, én is Sacra Luxot küldtem a másik szellemlényre.
Az is is azonnal áldozatául esett a mennyei fénynek, rögtön szörnyet halva. A harmadik viszont sikerrel járt és az egyik ló lerázta magáról őrét, majd elkezdett vágtatni el a falutól ijedtében.
Reméltem, hogy a paripa nem megy messzire, ha már nem abajgatja senki miközben Robin már végzett az utolsó szellemmel is.
- Induljunk, úgy is arra visz az utunk, szerintem csatlakozik majd a társaihoz. – intettem a többi lóra. - Te meg ülj elém a lóra. - ajánlottam fel a lánynak.
- Te itt maradsz, vagy vigyünk el valahova? – nézett Robin a mi goblinunkra , ahogy javaslatomra rábólintott.
A goblin még mindig iszonyatosan rémült volt, így csak erőteljes bólogatással próbált az egyik lóra feltápászkodni
Biztos voltam benne, hogy a kis fickó nem ide tartozik, így nem csodálkoztam, hogy nem akart itt maradni.
- Visszük őt is. Talán ő is ismeri azokat a magas goblinokat....- néztem rá fürkészően.
- Velünk jössz az erődbe? - kérdezte Robin még egyszer, most már konkrétabban.
- Igen! - vágta rá hezitálás nélkül a goblin, ahogy végignézett a sötét, hideg tájon
- Jozef, akkor őt vedd magad elé – kérte az inkvizítor, bár ez azt jelentette, hogy ő valamelyik kísérőnk előtt lenne kénytelen utazni.
Nem tetszett a felállás, megingattam a fejem.
- Inkább osztozzon két kísérőnk egy lovon, te viszed a goblint akkor. - adtam ki az ukászt, hiszen én voltam elméletileg a vezető.
Robin rábólintott, így végre elindulhattunk.
A hazaút meglehetősen zötyögős volt. Többször kellett megállni, pihenni és lovat cserélni, mint általában. Az erődbe visszaérve a falak mentén, a kapunál módszeres örömujjongás fogadott minket, hogy sikeresen visszatért az expedíció.
- Szép volt, ti nyomorultak!
- Soha nagyobb hófúvást! - ordították sorra az emberek, ahogy látták, egy darabban értünk vissza és társaink fáradtan málházták le lovaikat.
A katonák rögvest jelentették a történteket és hamarosan már az ezredes asszony előtt állhattunk elmesélve mit hallottatoun a goblinoktól.
Az ezredes asszony elégedettnek tűnt, de a szellemek és más emberek hallatán már erőteljesen ráncolta a szemöldökét.
- Gondolják, hogy azok a nyomorult eretnekek tehetnek erről? – kérdezte.
- Nem tudjuk sajnos. Reméltük, hogy tud segíteni, kikről lehet szó. Különösen, hogy gyanítom közük van az ellenünk intézett támadáshoz is. – rázta meg a fejét Robin.
- Úgy van, uram, nem tudjuk, de a goblinunk talán ebben is tud segíteni. Talán összehívhatna valami tanácskozást, amin a legközelebbi emberei vennének részt és valahol megbújva, ő megnézhetné őket. – javasoltam, amit menet közben kitaláltam.
Az ezredes szigorúan néz végig rajtunk.
- Kétség sem fér hozzá, a kígyó itt a falakon belül lapul, de...arra céloztok, hogy az áruló a bizalmasaim közt bújt meg...?
- Olyanok között, akik az irodája körül megfordulnak, más nem tudhatta hogy innen hová megyünk – bólintott rá társnőm.
Én is bólintottam Robinnal egyetértve.
Az ezredes asszony szokás szerint egyetlen szemrebbenés nélkül hallgatta végig a mondandónkat, aztán tömören felelt.
- Ám legyen. A következő havi elszámolásra ti is hivatalosak vagytok. Gondom lesz rá, hogy mindenki ott legyen.
- Köszönjük - hajtott fejet az ezredes előtt Robin. - Ha bármiben a segítségünkre van szüksége, állunk rendelkezésére -
- Pihenjetek egyet. - mondta az ezredes tömören.
- Úgy lesz, uram. - tisztelegtem, ismét valószínűleg teljesen rosszul. - Most mennénk, hogy megtisztálkodjunk és pihenjünk, elég kimerítő út volt. - intettem Robin-nak és előre engedtem, aki el is indult egy hálás mosollyal kifelé.
Az ezredes az "uramra" elég csúnyán nézett rám, mire észbekaptam, hogy hát ezt talán nem így kellett volna. Kis gombóc keletkezett a torkomban, de csak egy félszeg vigyorra tellet.
- Bocs, asszonyom. - rándult egy vigyorra a szám, majd gyorsan húztam Robin után.



A hozzászólást Jozef Strandgut összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 05, 2019 7:09 pm-kor.

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő
Jobbnak látom nem mondani semmit a démonos részre. Viszont nagyon érdekel, hogy mit is akarnak tőlem.
-És mi vesz rá két nefilimet, hogy démonok segítségét keressék? Vagy... csak a szakácsnő a fontos? Illetve milyen ősi hagyatékról van szó?
-Mi sem tudjuk pontosan. Egy ősi felmenőnk hagyta itt, jóval azelőtt, hogy Veronia megszületett volna. Ám az épület egy valóságos labirintus. Semmi pont vagy útmtatás nincs, szinte már varázslatos, milyen könnyű elveszítened az irányérzéked. Itt jönnél te a képbe. A papokkal tanultam, s felnyitottam a belső szemet, amivel látom a test mögött megbúvó démont. - magyarázza a magasabb nefilim - A pokol szülöttei pedig ösztönösen tartanak tőlünk. Ezt a hatodik érzéket kihasználva mindig tudni fogjuk, hol van a másik, s nem tévedünk odabent el.
-Szóval, ha jól értem, az lenne a dolgom, hogy az épület bejáratánál várakozzak, hogy kitaláljatok?
A nefilimek egyetértően bólintottak.
- Pontosan. De ne aggódj, nem hagyunk magadra. Egy nagy expedíció indul útnak, vadászni, telérek után kutatni, s mi is velük tartunk. Lesz ott bőven harcos és tapasztalt utazó is. - tette hozzá Nemalah. Nem mintha annyira félnék egyedül maradni odakint. Igazából jobban félnék bemenni egy olyan helyre, ahol csak ilyen fura módon lehet akárhogy tájékozódni, és könnyű elveszni, talán örökre. Elég meredek ötlet, de nincs ellene kifogásom, legfeljebb ők szúrhatják el a saját dolgukat. Viszont van amiről még szó sem esett.
-És nekem miért érné meg odakint fagyoskodni?
- Természetesen megfizetjük a szolgálataidat. Ennél könnyebb munkát aligha találnál itt az erődben. - vágta rá hezitálás nélkül Arael.
-Kivéve, a konyhán, vagy ha a dolgok nem úgy alakulnak majd, mint ahogy szeretnétek. Hmmm...Szerintem benne vagyok, de azért nem akarok ilyen könnyen igent mondani. Főleg ha többet is kereshetek rajta.
A nefilim fiú kajánul elmosolyik.
- Valóban? Hát mi mást akarna egy démon itt fent, a havas északon?
Vállat vonok, és visszamosolygok rá.
-Ki tudja. Lehet hogy csak élvezni szép tájat, és hogy szabadon bóklászhat északon. Vagy mást. Ha már fontos ősi hagyatékról van szó, meg arról, hogy sikerül-e épségben kijutnotok és ilyesmi, ezek általában többet érnek az embernek, mint egy kevéske pénz.
A szavak hallatán a szárnyatlan lány idegesen állt fel a helyéről.
- Arcátlan, hogy van merszed...
- Nyugalom, drága húgom. - szólt oda a másik, majd felém fordult - Sokat utaztunk, hogy kutathassunk. A múltunk, az örökségünk után. S mesterünk mindig úgy tanította, ha az embernek nincs, miért az életét örömmel áldozza, az életnek sincs értelme. - nézett magabiztosan a szemembe.
A nő reakciója kicsit megijeszt. Vagy lehet hogy csak meglepett? Mindegy, a testvére gyorsan visszafogta, akinek a mondandójára megvonom a vállamat.
-Én jól megvagyok az életem értelme nélkül is. Mi értelme van bárminek is, ha meghal az ember, onnantól már teljesen mindegy. Na de vissza a tárgyra. Látod, szerinte is sokkal értékesebb, annyira, hogy nekem még tudnom sem kellene erről az egészről. Segítek nektek egy kis pénzért, úgy is szét akartam nézni a környéken. Bár nem bánnám, ha átgondolnátok, mivel viszonozhatjátok, ha ténylegesen is segítenem kell valamit, nem csak kint ácsorogni. Mikor lesz indulás?
- Holnap reggel indul az expedíció. Napkelte után, ahogy a friss jég és zúzmara felolvadt, s az esti szél alábbhagyott. Onnantól elég meleg lesz, hogy a lovak ne fáradjanak túl hamar ki. Innen egy félnapi menetre van a rom, amit találtunk. - mondták a nefilimek, majd felálltak az asztaltól - Holnap a főkapunál várunk téged is. - mondták, aztán távoztak.
-Oké, rendben.
Hurrá. gondolom felemás érzelmekkel. Most mondhatom le s főzőcskézést máris. Áh, azt hiszem ez van. Megyek is vissza a pultoshoz, hogy sajnálattal közöljem neki, hogy másnap sajnálatos módon mégsem fogok tudni kezdeni a konyhán. A kocsmáros kissé értetlenül, de megvonja a vállát, mondja sok sikert, majd egy jó nevetett a bajusza alatt, mintha előre tudta volna, hogy ez fog történni. Az este innentől kezdve viszonylag eseménytelenül telik attól függetlenül, hogy a nyergészfiúmmal sikerül ágyba bújni. Közben már rájött, hogy démon vagyok, így a magyarázkodást megúszom, bár kicsit félénkebb lesz tőle, de nem annyira, hogy ne feküdjön mellém, úgyhogy én szerzek egy jó estét mindkettőnknek, ő meg majd rájön, hogy én nem a bántásról szólok, nem kell félnie, sőt, még a perverzióiról is beszélhet nekem.
Reggel ahogy felkelek, a kis bőrművesem még alszik. Inkább nem keltem fel, had pihenjen. Indulás előtt elmegyek reggelizni egy kiadósat, és felkészülök az útra. Paranoiámban, -ugyanis nem tudom, nem-e végezni akarnak majd velem miután megvan a szajré- óvintézkedés gyanánt kissé megvágom a kezemet, és a véremből az egyik kulacsban lévő vizezett borba csepegtetek. Csak a biztonság kedvéért, az sohasem árt. Főleg ha olyanokkal dolgozik együtt az ember, akik alapjáraton meg akarnák ölni. Szóval, ahogy elkészülök, és a lovamat is fölnyergelem (igen, elviszem a kölcsönnyerget, nem volt róla szó, hogy meddig kölcsön), megyek a kapuhoz ahol várhatóan már gyülekezik a csapat. A kis csapat ott gyülekezik hát. Egy nagy szekér, azt kísérő pár lovas és egy marék gyalogos katona, valamint térképészek, vadászok, a két nefilim és persze a félszemű zsoldos. Köszönök a csapat tagjainak, és beállok a sorba. Nem feltétlenül akarok a nefilimekkel társalogni, inkább valami izmosabb fiú mellé sorolok be. Hosszú lesz ez az egy nap, nem akarok végig unatkozni, legalább beszélgetőtársam legyen.
-Jó reggelt.
- Jó reggelt. Azt hiszem, készen állok. - pillant félénken először Damienre, majd a félszeműre. - Én volnék a... másik személy.
Azt hogy kin mennyi az izom elég nehéz megítélni, mert mindenki hosszú túrához öltözött, noha az emberek nagy része elég nagydarab volt, de úgy tűnt, pont ugyanolyan lomha is. A félszemű, barna hajú, erős borostájú, enyhén megfáradt tekintetű férfi viszont határozottan jobb formában volt, mint a többiek. Odamegyek hozzájuk
-Üdvözletem. Nessaris Maera.
Mutatom be magam az idegeneknek. A két nefilim közben odajött, s köszöntek.
- Jó reggel neked is. - mondta Arael.
- Üdv. Mina vagyok.
- Damien.
Ahogy csatlakozok, a félszemű óvatosan megemeli nem létezőkalapját.
- A nevem Gilbert. - mondta kényelmes, lassú iramban, ahogy a mehet tovább haladt.
- Nocsak, ismeritek egymást...? - kérdezte a fiatalabb, aztán ahogy Minát meglátta, elakadt a lélegzete.
- Ismered őket? - krédezte tőle a másik nefilim.
- Ők azok, akikről meséltem. - mutatott a nefilim lány Minára és Damienre - Kiállták a mester próbáját, lassan egy éve már. Te tudod kik ezek? - fordult felém.
-Nem. Válaszolok kissé bizonytalanul a kérdésre, miszerint ismerjük-e egymást. Ugyanakkor úgy tűnik, ők viszont igen. Érdeklődve nézek végig ezen a három alakon, hogy mégis mi félék. Ők akkor lehet, hogy nem is tudnak erről a hagyatékosdiról annak ellenére, hogy még ismerik is egymást?
A páros szemei nagyobbra tágulnak, ahogy felismerik a furcsa hol szárnyas, hol szárnyatlan csapatban egykori ismerősüket, és társát... - Pusztán egy bölcseleti kérdésen jutottam túl. Nem tettem sokat.
- Nem gondoltam volna, hogy itt látjuk viszont egymást - néz körbe a Damien a hideg tájékon.
A nefilim lány hozzám fordul.
- Áh, velük ketten délebben találkoztunk. A mesterem próbára tette őket, ők pedig kiállták. Azóta nem is találkoztunk.
Közben lassan halad előre az expedíció. Gyots felderítők rohannak ide-oda, térképészek mérnek távolságot, valakinél mindig ott látni az iránytűjét, s a nagy odafigyelés miatt talán kicsit lassabban is halad az út, mint egyébként.
Á, szóval még a mesterüket is ismerik. Kíváncsi vagyok, mi féle próba lehetett ez, ha a nő szerint csupán egy kérdésre válaszolt. Bár lehet hogy nem kell nagy dologra gondolni, de próba az ilyen nem is tudom... nehéznek hangzik.
-Milyen kérdésen?
Közben ahogy haladunk, feltűnik, hogy nagyon figyelik, hogy merre járunk. Talán túlságosan is. Amikor ide jöttünk a karavánnal, sokkal kevesebbet iránytűztek meg méricskéltek. Nem igazán tudom hova tenni ezt a dolgot.
- A bölcsesség próbája volt. Igazából csak... őszintének kellett lennem.
- A kérdés az volt, mit fogunk tenni. - teszi hozzá Damien levívén a hangsúlyt.
A nefilim lány ravasz mosollyal néz Minára.
- Úgy mondod, mintha olyan könnyű volna őszintének lenni.
-Hmm, annyira nem is könnyű kérdés. Felelem, miután kissé elgondolkoztam rajta. Most várni fogok egy épület előtt, de amúgy mit is? Tegnap meg még ezt sem tudtam.
Mina kuncogni kezd, Damien pedig mosolyra húzza a száját.
- Hát... igazatok van. - hagyja ránk, s csak menetel csendben, lázasan gondolkodva. - S jól telt az éjszakátok?
- Nem fáztam - vonja meg a sötét tünde a vállát.
A két nefilim közben óvatosan vállat von.
- Hideg van, mi nem álljuk olyan jól a hideget, mint mások. Mi a sivataghoz szoktunk. - magyarázta Arael, a magasabb nefilim.
-Én sem panaszkodokhatok az éjszaka miatt. Bár jobban szeretem a meleget. Ti pedig öltözzetek fel jobban akár alváshoz is... vagy esetleg... az összebújás is segíthet. Az utolsó részt nem biztos hogy hozzá kellett tennem, testvérek... bár, az ő dolguk, ha úgy értik mint én, sex nélkül is össze lehet bújni.
- Az ágyak elég messze voltak egymásól. - jegyzi meg Mina.
Arael enyhén zavarodott, némiképp haragos arccal nézett rám.
- Nem hiszem, hogy így értette.
A félszemű barna fazon ekkor felnevetett.
- A kisasszony tudja a módját. - csapott a térdére, ahogy éppen emelte ki a csizmáját a hóból. Örülök, hogy legalább neki így tetszett, úgyhogy én is mosolyra húzom a számat. Nem is olyan menthetetlenek az emberek itt északon sem. Mina felvetése azonban érdekes. Ennyire tágas szobát kapott?
-Nem hiszem, hogy a padlóhoz szögelték volna az ágyakat. Bár, nem próbáltam tologatni.
Mina még jobban vörösödik. - Nem baj, most... a mozgás felmelegít. Vágja még jobban maga alatt a fát.
A kis csapat a vad hófúvásban halad előre egy meghatározott irányba. Se út, se ösvény, se bármiféle világosság nem vezeti őket, csak a térkép és az utazók szakértelme. Mígnem egyszer csak az expedíció egy nagy, hegyes domb előtt találja magát. A domb, ahogy közelebb érnek kiderül, valójában egy nagy épület, mely félig belesüppedt a földbe. Egyedül a teteje, a boltíve látszik ki a magas hóból. Az emberek látszólag örvendeznek, majd szép lassan nekilátnak a lovakat lepakolni.
- Itt tábort verünk! - ordította el magát valaki a lovas kíséret élén.
Hurrá, nem tévedtünk el... Kicsit izgultam a miatt, hogy az épület olyan útvesztőnek hangzik, amiben valami mágia miatt lehetetlen tájékozódni normálisan, és a környék is hasonló, és azért nézegetik ennyien meg ennyire hogy merre jövünk, de csak idetaláltunk. Jöhet a táborállítás meg minden, nekem elvileg úgyis csak kint kell várnom majd. És a bejárat hol is van egyébként?
- Végül is, jövünk már egy ideje. Valaki tudja, milyen messze lehet még az a fa? - kérdi meg csak halkan a kis csapatától. Damien vállat von. A félszemű ember idegesen sóhajt egyet.
- Nyugi, csak egy pár izgága kutató. Az expedíciónak több célja is van. Az egyik volt ennek a helynek a feltárása. Itt verünk tábort, amíg mi elkezdünk erdő után kutakodni.
Közben tip-top felállítottak egy tábort, melyben akár az éjszakát is át lehet vészelni, őrséget állítottak, a két nefilim, akik a menetet kísérték pedig elindultak a romok felé. A romnak bejárata nem látszott, egyetlen egy kis apró lyukat leszámítva, mely a tetőn díszelgett. A tető egy ponton beszakadt, s bár rengeteg hó esett oda, le lehetett látni a mély, sötét csarnokba, mely alatta húzódott.
Először én is csak vállat vonok, nekem nem meséltek semmi séle fáról, nem tudom azt sem, hogy merre van. Utána a félszemű elmondja amit gyanítottam, nem mindenki a romok miatt van itt, annak túl nagynak is tűnt a csapat, bár azt hittem hogy ők is ennek az ősi hagyatéknak az előkerítésével fognak majd segédkezni, ha már ismerősök. Kíváncsi vagyok hogy milyen fa ez (bár a félszemű már erdőt mondott, szerintem csak egy fa lesz, de mindegy), viszont előtte a két társamhoz megyek búcsúzni, ahogy látom, hogy már el is indultak a tetőn tátongó lyuk felé.
-Látom nem is pazaroljátok az időt. A táborban mennyire nem kéne sétálgatnom, ameddig odalent vagytok?
- Ne aggódj, itt kint a kutyát nem érdekli, miféle vagy. Bennünk megbíznak. - mondta magabiztosan Arael, ahogy a közeli hóbuckába egy kampót akasztottak, majd ledobtak egy hosszú kötelet a mélybe.
-Mármint ha az én helyem alapján akartok tájékozódni, akkor azt nem nagyon kéne változtatni, nem? Azt amúgy sem szoktam reklámozni, hogy miféle vagyok, sokan nem szeretik. Ejtek meg feléjük egy kínos mosolyt, tudván, ők is így vannak vele.
Ezúttal a másik nefilim válaszol, miközben Mina és Damien szép lassan odasomfordálnak melléjük.
- Ez a rész itt egy torony, csak nem látszik. Az épület nagy része már a föld alatt van. A torony alján kezdődnek az első elágazások. Ott kell majd őrt állnod.
-Oh, azt hittem egyszerűen csak idekint várok. Hát, jó. A kötélmászást mondjuk még sosem próbáltam. Vagy legalábbis nem jut eszembe egy sem most így hirtelen. Néhány történet alapján mondjuk a lepedőn ablakon való kimászás megy mindenkinek, ha meg nem, csak felhúznak valahogy. Ugye? Bent meg ők majd mennek előre, és nekem meg semmit sem kell csinálnom elvileg. Kezdek egyre nyugtalanabb lenni.
- Mit mentek felfedezni? Csatlakozhatunk? - szívódik közelebb Mina.
- Érdeklik az ilyen helyek. - magyarázza társa.
A kis csapat gyanakvó szemekkel fordult az újonnan érkezett páros felé.
- Ti? - nézett rajtuk végig Arael, ahogy aljas vigyorral keresztbe tette a kezét - Nem is tudom, mit nyernénk egy pár délről szalajtott zsoldossal, akik talán havat sem láttak még életükben. - próbált meg pimaszkodni...nefilim létére.
-Több szem többet lát. - vetem oda a nefilimnek, megpróbálva gúny nélkül, bár úgysem rajtam múlik. -Mi baj lehetne abból, ha többen jönnek segíteni? Azon kívül, hogy lenyúlhatják a cuccot, és aztán otthagynak minket. A részemről viszont csak jobban biztonságban érezném magamat, és az engem utálók aránya is csak csökkenne.
- Havat sem láttam?! Akkor... - próbál gondolkozni valami nem túl értelmesnek tűnő érven. - Akkor mégis honnan lenne ilyen kabátom? Láttam én havat, még meg is fürdettek benne. Nem is egyszer.- mondja sértetten, mintha csak felidézne gyerekkori emlékeket.
- Köszönjük, Nessa. Ám ha zavarunk, mehetünk is. Csak el akartuk ütni valamivel az időt, amíg tovább nem megyünk. Lent melegebb is van, nem? - Damien halványan elmosolyodik.
A két nefilim egy kis ideig gondolkodik, aztán vállat von.
- Ahogy érzed. Legalább nem fogsz unatkozni. - fordult Nemalah Nessa felé.
A szárnyatlan nefilim lány volt az első, aki megragadta a kötelet.
- Én megyek elsőnek, mert én vagyok a legkönnyebb. - mondta.
Arael kissé megszeppenve fordult vissza felénk.
- Már a páncél miatt! A páncél miatt értette. - mondta, ahogy a másik szép lassan elkezdett leereszkedni.
-Akkor előre engedlek, ha alattad nem szakad le, alattam sem fog. Felelem mosolyogva, első sorban mert ilyen kényesen érintette a súlya, ami miatt gyorsan meg is feledkezem arról, hogy én sem vagyok túl nehéz, és meg is sértődhetnék ezen. Ha pedig nem húzódik el előlem, akkor meg is kopogtatom közben kicsit a páncélját. Vagyis, ahol szokott lenni, de nem érzek olyan kemény dolgot a ruhája alatt sem, ami meglep a mondottak után, de jobbnak látom nem mondani rá semmit.
Arael végül hátul marad a kampót figyelni, ahogy szép sorban leért mindenki a gödör aljára. Belülről a hely nem tűnt sokkal világosabbnak, mint kívülről. Egy nagy torony volt, széles falakkal, kerek oldalakkal és bármiféle díszt, vagy ékesítést mellőző ajtókkal, melyek a padlótól négy irányba ágaztak ketté. Lent teljes sötétség volt, melyet Mina és Damien szinte észre sem vette származásuknak hála, azonban fentről szinte már semmilyen fény nem szűrődött be. Ahogy leért mindenki, suhogást hallottunk a levegőben, ahogy Arael, hatalmas szárnyaik kitárva röppen le hozzátok, majd egy elegáns ugrással landol a hóban és porolja le magát.
- Mindenki megvan? - kérdezte.
Nemalah közben unott arccal emeli magasba a kezét, ahogy héberül kezd el kántálni, majd egy rövid sóhajt követően nemes egyszerűséggel tűz gyulladt a tenyerében, az ujjai fölött egy kicsivel lebegve. A lángnak hála kicsit jobban bevilágosodik az üres torony, s annak még üresebb járatai.
Egész hasznosak azok a szárnyak. Bár biztos kényelmetlen lehet az ágyban. Minden esetre sikeresen leérek én is a sötétségbe, ahol a másik nefilimnek hála hamarosan elkezdünk valamit látni is. Nem sok mindent igazából.
-Igen, meg. Ez egyébként milyen épület volt annak idején? Szóval akkor még egy kicsit tovább, vagy én itt valahol várjak?
- Nem tudjuk. - felelte Arael, ahogy összecsukta a szárnyait és körbefordult - Egy ősi históriás ének vezetett minket ide. A versben nem említettek mást, csak két nefilim szerelmét. Egy biztos, a két szerelmes annak idején a törzsünk tagja volt.
Minának felcsillannak a szemei, Damien arcán pedig mindentudó mosoly foglal helyet.
- Úgy gondoljátok, hogy... valami emlék lehet itt? - Egyre lelkesebben halad.
- Hmm, de várjunk, mit kerestek errefelé... mármint... úgy tudom... hogy errefelé nem nagyon voltak a törzseitekből.
- Hát persze hogy nem. Ettől a hidegtől szinte remegnek a tagjaim. - morogta Nemalah, közel tartva magához a tüzét, hogy melegítse is magát - Erre csak rájöhettetek már.
Arael vállat vont, aztán kifejtette.
- Ez az épület minden bizonnyal Veronia előtt került ide.
-Olyan rég óta? De... ti nem néhány éve vagytok csak Veronián? Mégis hogy? Kérdezősködik érdeklődően. Nem igazán tudja elképzelni, hogy ez hogy lehetséges. Valami előbb volt, mint azok, akik építették. Mi!?
- A mozgás felmelegít.
- Itt, a kontinensen igen. - mosolygott Arael - De a felmenőink itt éltek már sokkal előtte is. A történelmünk nagy részé homály fedi...
- Így remélem világos, miért ilyen fontosak nekünk ezek helyek. - tette hozzá Nemalak, ahogy körebejárta az boltíves kapuit a toronynak. A kaput szinte teljesen egyformák voltak, semmi különbséget nem lehetett látni köztük. Az egyetlen dolog, amit fel elhetett a kopott, sétfagyott sziklákon ismerni, pár héber szó volt, melyet a boltívek szélére véstek fel.
Érdekes amit a nefilim mond, bár ezek szerint nem valami nagy erejű, régi családi ereklye miatt vagyunk itt, ami miatt egy kissé csalódott vagyok, de még így is igen csak kíváncsi vagyok, hogy mit találunk. Vagy találnak, aztán reményeims szerint megmutatják. A múlt annyira nem érdekel, pont mint a saját életem mielőtt démonná váltam volna, de lehet, hogy valami nagy dologra bukkannak rá, valami olyanra, amit érdemes tudni.
Mivel én ezt az írást nem tudom elolvasni, így csak várok, hogy megteszik-e hangosan, vagy mi lesz, merre, hogyan.
- Ezek a jelek mit jelentenek? - teszi fel a kérdést helyettem is Mina, és néz az irányukba.
Ahogy lassan sétált körbe-körbe a csapat, egyszer csak rengeni kezdett alattuk a föld. A hó elkezdett süppedni, halk, majd egyre hangosodó repedések futottak végig a hókupacok és a kövek közt.
- Ajjaj... - nézett jobbra, balra Nemalah.
Majd se szó se beszéd, a padló beszakadt alattatok és elkezdtetek zuhanni.
Úgy tudtam, hogy nem lesz az a gyors, és egyszerű menet! Nem mintha, örülnék, hogy igazam lett. Na, semmi pánik, semmi pánik Nessa! Itt van egy nefilimünk, aki tud repülni. Megpróbálok felé evickélni a levegőben és belekapaszkodni, miután abbahagytam a sikítást.
Ahogy Araelbe markolok, az idegesen kapja felém a fejét, miközben próbálja a szárnyait kitárni.
- Hé, várj, nem bírlak el...! - ordította, ahogy kínkeservesen próbálta magát a levegőben tartani.
-Én meg magamat sem. Kapaszkodok továbbra is a nefilimbe még miután az nemtetszésének hangot adott is. Nem akarok csak úgy földet érni, akkor nem hiszem hogy csak úgy föl tudnék kelni. Így sem volt mondjuk túl kellemes a földet érés. Némileg lelassulva, de fentről esve puffanunk bele a hóba, mély nyomot hagyva benne, ahogy az összepréselődik alattunk. Forgott a világ egy ideig mindkettőnk körül, miközben Mina és Damien gond nélkül ért földet kicsivel odább.
Utolsónak Nemalah érkezett meg. A lány sokáig csak ernyedten zuhant. Majd miután már majdnem földet ért, egy különös mágiával hihetetlen szelet kavart maga körül, ami megállította. Miután földet ért, rögtön Arael mellé sietett, majd átkarolta a szárnya mögött és felsegítette.
- Nem esett bajod? - kérdezte tőle, ahogy oda-vissza forgatta a szemét rajta. Arael egyik szárnya a zuhanástól erősen oldalra csavarodott, s fájdalmas remegéssel tudta csak a nefilim a helyére illeszteni. Eztán behúzta, majd óvatosan felállt.
- Ne aggódj. - sóhajtott egy nagyot - Mindenki él még?
-Valahogy megvagyok. Felelek a tagjaimat még fájlalva, és a szememet lesütve, végülis miattam esett neki baja. Utána viszont megpróbálok szétnézni, hova estünk.
- Tetszik, hogy nem azt kérdezed, épségben vagyunk-e... - kászálódik elő Damien sajgó tagokkal, de épen, hálásan a lány támogató tompításának. Utóbbi kissé idegesen, lihegve, de büszkén és határozottan élve porolgatja magát. Vagyis, havazgatja.
- Megvagyunk.
- Köszi, Mina.
- Igazán nincs mit. - vesz egy nagy levegőt és mosolyog halványan.
- Akkor jó. - mondta Arael.
S ahogy mindannyian felálltunk, újabb és újabb tárnákra lehettünk figyelmesek, melyek a padló alatt nyíltak, egyenesen a sötétségbe vezetve...


_________________
Adatlap
http://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

Iboket Czirut

Iboket Czirut
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Elgondolkoztam, hova mennék, ha goblin lennék? Étel és víz nélkül túlélem néhány napig, szóval mi az az indokolatlanul fontos igény, ami nem tűrne halasztást és akkor beugrott!
- Elnézést, merre van a kincstár? - szóltam a katonának. Nem lehet kérdés, hogy a kincstár a célja!
- Természetesen a főtoronyban. - válaszolt amaz palástolatlan, balga gyanakvással.
A társaim közül az egyik elővette a fura színű kalapácsát és megindultunk a torony felé. Tudtam, hogy igazam lesz, ki az a hülye, aki nem a kincstárba irányítaná a támadását?
- Állj! Milyen ügyben! - szólított fel ijesztően zajosan, mire kissé összerezzentem.
-Nyugi! Csak annyit szeretnék megtudni, hogy nem láttak-e errefelé egy goblint? Esetleg van más bejárata a kincstárnak?- erre az őr csak bután böködte a sisakját, mintha ez bármit is segített volna az agyatlan koponyájának.
- Hallottuk, hogy valami kis dög beosont, de látni nem láttuk. Bejárat más nincsen. - válaszolt amaz nagy sokára és magamban kicsit elszontyolodtam, hogy nem jött be az elméletem, hogy Mammon kötné fel a rohadékot.
- És miért nem néznek akkor körül? - MICSODA?! Éreztem, hogy halkan kilélegeztem, márt nem lehetne, csak sóhajtani, mint egy buta, gyerekes kérdés miatt.
- Az nem a mi feladatunk. - válaszolt a másik - Mindenkinek megvan a maga dolga. A miénk az, hogy a bejáratot figyeljük. Ha mindenki csak úgy fel alá rohangálna a maga kedvére, hogy nézne ki az erőd? - TÖKÉLETES!
- Így van. Mhm mhm. Mindenesetre köszönjük. További jó munkát, uraim. - majd sarkon fordultam és elindult balra. Kicsit távolabb lemaradtam a férfihoz. - Megőrültél?! A kincstárat őrzik! Az az erőd gyomra, ha mindenféle jöttment betehetné a lábát, éhen halna az tábor! - oktattam ki amazt a hülyeségéről, nem is értettem, mit gondolt? Csak úgy egyedül hagyják az aranyat?!
- Akkor miért osztanák meg a hírt, hogy megtámadták? Vagy csak nem ők voltak... Á kitudja... Minden így, bocsánat. Ilyen a vámpír virtus… És? Kit tisztelhetek benned? Én #990000 vagyok, Nebelturm egyik fegyverkovácsa. - Nebelturm, sosem hallottam róluk, de megjegyeztem magamnak.
- Maria Kruch vagyok. Örvendek. - válaszoltam a bemutatkozásra - Ő az úrnőd? folytattam a beszélgetést a felénk tartó lányra lesve, majd kicsit elgondolkodtam - Sokan azt mondják rólatok, hogy piócák vagytok és istentelenek. - Leszegtem a szemeim, nem tudtam mit fog reagálni és nem tudtam mennyire illedelmes ilyet mondani, de addigra már mindegy volt.
- Szívemnek úrnője. - Vagy úgy! Szerethették egymást, végül is a lány elpirult rá, megjegyeztem. - Ami a többit illeti, nos a szóbeszédek sajnos igazak. Az én fajtám sokszor istentelen, bár elfogadják a teremtő létét. Mi követjük az Úr tanításait. Ami a piócaságot illeti, csak annyira vagyunk azok mint mindenki más. Sokszor érdekek találkoznak és harcolnak egymással. Egy vámpírtól vagy vámpír szimpatizánstól valószínűleg az ellenkezőjét hallanád. - Ha szerették egymás biztos lesz majd gyermekük.
- Apa! Anya! - indultam meg feléjük szélesre tárt karokkal, amit a reakciójukból nem vettek jó néven, a lány előkapta a tőrét, így inkább megálltam és nem erőltettem.
- Óvatosan Frau Kruch! Mindenkinek meg van a maga története a világban. A mienk, a tied és ezé a helyé... Légy óvatos, nem tudhatod, hogy hogyan fog reagálni rád és arra amit csinálsz, de ne szerezz ellenségeket. Mi jó barátok vagyunk. Maradjon ez így is ezekben a vészterhes időkben. - volt ráció a szavaiban, így megjegyeztem, hogy ne csináljam velük többet.
- Nos... Sajnálom... ha megbántottam önöket. - Vállat vontam, hátha ezzel meg-nem-történté tudom tenni, bár kételkedtem.
- Nem történt semmi. Egyébként azt mondtad, a kincsek érdekelnek. Vannak is kincseid? - erre csak kikerekedtek a szemeim, kisimult az arcom s feléjük fordultam, minden tagom görcsbe ugrott, mintha próbált volna visszatartani attól, hogy rávessem magam vagy síni kezdjek vagy bármi meggondolatlant csináljak. Pár másodpercig féltékenyen s dühösen meredtem rájuk, majd észhez tértem.
- Nincsenek… - válaszoltam, majd elfordultam és mélyen kilélegeztem s pofozgattam magam.
- Ez esetben én kérek most elnézést. Hölgyem.. bocsásson meg. - A sajnálatod kell a legkevésbé! Megráztam a fejem, de túl erősen csináltam és elszédültem kicsit.
- Ne sajnálják! Majd megszerzem magamnak mindet! Isten is bizonyosan erre teremtett, uram! -
- Ez a beszéd! A világ összes kincs legyen is a tiéd. Az összes. Egy szép, daliás férfi keze. - erre csak értetlenül néztem rá. Miről beszélt?
- Miért akarnám valakinek a kezét? Sosem tűnt annyira értékesnek. -
- Hát... Pedig egy férfi szíve igazi kincset rejt... De persze ez még hosszú évek zenéje… -
- Majd megnézem, hogyha egyszer szerzek egyet... de hogy tudok megszerezni egy szívet? Az nem itt van? - próbáltam tapintással kikövetkeztetni, hogy merre is van a szív a testen, de nem igazán tudtam pontosan hol.
- Természetesen nem szó szerint kell érteni. Valamit csak úgy... hogy is mondjam... átvitt értelemben kell érteni. Itt például aként, hogy lesz egy férfi melletted, akit szeretsz. Akit jobban mint a világ összes kincsét. Ha megtalálod benne az értéket. - semmi értelme nem volt.
- De hát a világ összes kincsénél nincs értékesebb? Ennek semmi értelme! - ordítom neki dühösen.
- Nekem most, ami mindennél értékesebb lenne, az egy jó nagy darab marha hús, egy kis salátával és... különféle szószokkal. Nagyon éhes vagyok… -
- Goblin húshoz mit szólna? - vigyorogtam rá komiszul.
- Hát... engem túlságosan emlékeztetnek az emberre, de megpróbálhatjuk levadászni, ha te is úgy gondolod… -
- Akkor vadásszunk. - intettem mindkettőt össze és lehalkítottam magam - Beszéljük meg hogy csináljuk. Szerintetek merre mehetett? -
- Ha csak valami kóbor, akkor az élés kamra felé, ha célja van, akkor a vezetőség felé. Utóbbit tartom valószínűnek. -
- Én a raktárak körül fogok körül nézni. - mondtam ötlet hiányában, mostanában, amúgy is jó kapcsolatban voltam a raktárakkal.
- Én megyek a vezérek felé. - szólt a lány.
- Akkor enyém a kocsma. - mondta a férfi.

Elindultam a raktárak környékét utcák és terek szabdalták, a hóban még jól látható kerék és pata nyomok voltak, ami forgalomra utalt, nyilvánvalóan. Befordultam az egyik sarkon és addig mentem, míg nem láttam az utcán ácsorgó őröket, majd leguggoltam és a havat kezdtem vizslatni, de normális volt, se szag, se íz, se tapintás, se látvány. Egyszerű hó volt, hogy a franc essen belé.
Tovább mentem az utcán és egy kihalt térre értem, még mindig semmi, gyúrtam a hóból egy golyót, majd frusztráltan elhajítottam a tér másik oldalára az óramutató járásával megegyező irányba. Néhány épületnyi haladás után sikátorba ütköztem, keskeny volt, és nem tűnt kényelmesnek, így kihúztam a tőröm és beoldalaztam a két fal közé, hogy átjussak, szerencsém volt, hogy kicsi voltam és befértem.
Egy ideig kúsztam a falak szegényes ölelésében, kényelmes volt a nyomás, mintha csak Anya és Apa ölelésében lettem volna, kedvem lett volna halálra fagy… ekkor megpillantottam a lábnyomokat a hóban és elfeledkeztem a falakról, csak neki gyürkőztem, hogy ne tartsanak vissza. Izgatott voltam, hogy megtalálom és megszerzem a jutalmam, egyszerűen ellazítottam magam és hagytam, hogy szinte a szél és a hó vezesse a mozgásom, de egy idő után véget érnek, újra megvizsgáltam a havat, de még mindig semmi nem volt, nem is tudtam miért csináltam. Hosszú kúszás elé néztem, sem fönt, sem lent semmi érdekes nem volt, így folytattam a kúszást és közben próbáltam kitalálni mi lehetett. Vajon fölmehetett az épület tetejére és onnan folytathatta tovább az utat? Nem tűnhetett el csak úgy!
Kiérvén a távolban egy épület ablaka alatt megint lábnyomok voltak, elmentek az épület mellett és mögé. Óvatosan követtem, gyúrtam egy hógolyót erre cserélvén a tőrömet, amit a a helyére csúsztattam és nagyon figyeltem, ilyen volt gyengének és kicsinek lenni, más lehetőség nincs a rajtaütésen kívül. A nyomok az ablakig folytatódtak, majd alatta eltűntek. Mammonra, ez bent van az épületben. Az ablak alá lopakodtam és belestem az épületbe, bent pénzverő volt, őrzött zsákokkal és szorgalmas munkásokkal. Irigyeltem a goblin szimatát, hogy ki tudta szagolni a pénzt, ha nekem ilyenem nincs, akkor neki sem lehet, ezzel eldőlt, hogy meghal általam. Egy kis figyelés után az egyik zsák mögött megpillantottam szerencsétlent és örültem, hogy megláttam.
Dobásra emeltem a kezem és tudtam mi lesz ebből, így felálltam valamennyire, majd neki vágtam a golyót, ami nagy csattanással hozzávágódott. Mindenki meglepődött engem és a goblint kivéve, mivel amaz egyszerűen frusztrált volt, ahogy felém fordult a hiányos és összeroncsolt testével, a holtidézők itt északon is garázdálkodtak, akár a kis erdőben, lent délen.
A nyomorult kis lény mozdult a kijárat felé és ezzel együtt mozdultam én is, hogy megkerüljem az épületet a legrövidebb idő alatt és a nyomába eredjek, ha jól gondoltam, akkor élőholt volt, vagyis lefárasztani nem volt értelme, de akkor sem hagyhattam kisiklani a kezeim közül, de lehagyni sem lett volna értelme, hiszen akár a lábát is törhetné, de szaladni fog. Az egyetlen esélyem figyelni volt, hogy el tudjam kapni, mikor esélyem van rá.
Egyetlen dologgal ugyanakkor nem számolt a kis nyavalyás, mégpedig, hogy vannak a környéken, így mindenki megpróbálta megtámadni, kevés sikerrel, mert amaz fölmászott a falon, a kövek réseibe téve a rothadó ujjait. Elképesztően erős lehetett.
Ez volt az alkalmam, csak még nem tudtam, hogyan tehetném tényleg magamévá. Sem magas tárgy, amiről ugorhatnék, sem erő, hogy utána másszak. Az emberekre néztem és megértettem, föl is dobhatnának, bár rettentően veszélyes volt, de Mammonra, annyira a halálát akartam, hogy ez sem igazán érdekelt. Odasiettem két izmosabb alakhoz.
- Hé, föl tudnátok dobni? Ha le tudom rántani, akkor itt mindannyian részesülünk a dicsőségből! Meg tudjuk csinálni! Igaz? - ordítottam nekik gondolkodás nélkül, de csak egy késes ember vállalkozott, nem néztem meg jobban, annál, hogy alkalmas lesz-e vagy sem.
Bakot tartott, sietve beléptem és a goblinra szegeztem a tekintetem minden gyilkolásra irányuló vágyammal egyetemben. Az ember megfeszül és vele én is megindultam a magam feszülésével, ahogy mindkettőnk lökött egyet hirtelen megindultam a goblin felé hirtelen kirántottam a tőröm, majd,ahogy Apa csinálta az erdőben, egy gyors lendítést indítottam a nyaka felé, ami sikeresen keresztülhasította a kis nyakat és hóbafingóvá változtatta a porbafingót, ahogy amaz belehullott a fehér, hidegségbe én pedig utána, de csak egyetlen mondat jött ki a számon, ahogy az ég egyre gyorsabban és gyorsabban távolodott tőlem.
- SEGÍTSÉG! - sikítottam hasztalan, rettegő kétségbeesésemben, ahogy leestem az égből bele a hóba, neki a kőnek valami elemi csattanással, amibe az egész testem beleremegett és jajdult, mert rohadtul fájt. Fájt, fájt, a jajveszékelés sem tudott kiszakadni a torkomból és mindenem kavargott, akár egy tál leves, de éltem. Még.

- Minden rendben van, Mária? - hangzott a kérdés.
Fölültem Ő feküdt és én éltem ez pedig jutalmat jelentett. Diadalmasan ordítottam egyet, de benne volt a megakadt fájdalom sikolya is, meglengettem a tőrömet a levegőben.
- Minden rendben van, Mária? - kérdezte ismételten és most figyeltem is rá.
- Igen! Fantasztikusan érzem magam! - megpróbáltam fölkelni, mindenem fájt és a férfi segített följebb tolni magam.
- Akkor ez letudva. Meg akarod még enni? Ismerek egy jó szakácsot itt. -
- Igen! Együk meg! Mindenki a vendégem a rohadt dög felzabálására! - fordultam körbe boldog ordítás közepette, nem tudtam mi volt velem. Talán agyamra ment a fájdalom.
- Hát mi már mennénk aludni, de ha arra elmentek, van egy jó kocsma. Ott szerintem segítenek. - bólogattam neki, elvége azt csinálnak, amit akarnak.
Az emberek csak néztek, mintha valami érdekes történt volna, pedig egy hulla egy démon közelében állítólag megszokott, külön kis tömegünk lett, akik a prédámra szegezték a tekintetüket, bizonyosan azért, hogy elvegyék és megkapják érte a jutalmat. A tömeg egy oldalon bomlani kezdett az emberi zajokból ítélve, ha pedig valami miatt bomladozik az arra utalt, hogy jött valami, ami el akarta szedni a fejét.
Pár pillanat múlva meg is jelent egy óriási férfi, egy ráméretezett, sátorméretű köpennyel és egy alatta viselt hatalmas bőrpáncéllal, olyan ember volt, akitől az átlag csak annyin gondolkozik, hogy hogyan tudtak egyetlen emberre ennyi izmot fölpakolni és hogyan bírják el a csontjai.
- Mi ez a parádé...Uram Jézus....! - de láthatóan még az ilyen nagyra nőtt óriások is gyenge szívűnek bizonyultak egy rothadó goblinhulla előtt, ahogy erről a megtántorodása is súlyosan vallott.
- Mi történt itt, nyomorultak?! - érdeklődte a buta, akinek láthatóan az esze is volt annyira tompa és faragatlan, mint a fegyvere, az ormótlan buzogánya, de mint minden nagy fegyvertől, tőle is rettegtek az emberek és el is mentek a dolgukra.
Kiegyenesedtem és elpakoltam a tőrömet, majd remegő lábakkal ugyan, de fölemeltem a hullát a megmaradt, szakadt ruhája grabancánál a két gallynyi karocskámmal.
- Azt mondták, hogy van egy ilyen a táborban... - ráztam meg a hullát, amennyire módomban állt - ...és mivel már úgy is halott volt, úgy gondoltam, hogy nem sokat számít, ha visszarugdosom a kicsi picsáját a holtak közé. Remélhetőleg most így is marad. Kérem a megígért jutalmat. Nem a semmiért rohantam végig fél táboron és estem akkorát, ugye?! -
Az óriás még mindig nem hitt nekem, hogy húznák karóba. A vámpír férfitól várt válaszokat.
- Igaz ez, te legény? Ez a kis csöppség vágta le...? - NEM EGYÉRTELMŰ?!
- Igen, igen... Ő volt. Ő kereste meg, most pedig levágta. - válaszolta, nagy szerencséjére őszintén, de a férfi még mindig csak hitetlenkedve bámult a Nebelturmra, majd felém fordult.
- Jól van. Szép...munka...leányom. - rázta meg a fejét. Ez a beszéd, végre valaki vert egy vajmi kis észt abba a kemény kobakodba, szép munka, Agyatlan Óriás!
- Mit ácsorogtok itt, semmirekellő banda. Dologra! - kiabált most mindenki másnak.
- Mintha nem volna jobb dolguk. Akárhogy is, a munka az munka, s a díjat is kiérdemelted, kisleány...a maguk gyereke? - Na azért, mondtam, hogy az Apám és Anyám vagytok, vámpírok! A nő láthatóan gondolkodás nélkül, undorodva rázta a fejét, csak a férfi méltatta a helyzetet szavakra.
- Nem. Ő egy barátunk. - a katona erre zavarba jött, vélhetően maga is rájött a hülyeségére.
- Hát a barátjuknak van vér a pucájában. Ma este ünnepelhetnek is, szép kis summát ígértek annak, aki a dögöt levadássza. Jöjjenek, visszük a tömlöcbe, ha netán megint magához kívánna térni. - elmosolyodtam rajta, végre megkapom a jutalmam! Felbátorodván ezen s a közelébe mentem a hullát vonszolva.
- Elnézést... Pontosan milyen és mennyi az a summa? -
Közben eszembe jutott a férfi, aki segített, ha nem kapja meg az ígért részét, talán személyesen öl meg, hogy megszerezhesse.
- Volt egy férfi, ő dobott föl a goblinig. Nélküle nem tudtam volna feljutni odáig, lehet róla szó, hogy ő is kapjon jutalmat? - de szerencsére amaz már nem volt a környéken, mondhatom, hogy én mindent megpróbáltam és ezt az Óriás is megértette.
- Ha meg tudjátok találni... - mondta lemondóan, ami nekem reményt adott végül is több nekem. Közben a két vámpír elindult, vélhetően aludni.
Én pedig elindultam az óriás után magam után vonszolva a hullát, a toronyig vonszoltam. Fölmentünk egy falépcsőn, majd lementünk a torony alsó szintjeiig, ahol egy sor tömlöc veszett a vérfagyasztóan hideg, vaksötétbe. A legközelebbi cellába vetette a goblint, aki grimaszolva nézett vissza ránk a fagyos hullapofájával.
- Mi a fizetség? -
- Tessék kölök, megdolgoztál érte. Eridj a dolgodra. - és így is tettem, nem volt okom a maradásra, leléptem egy szabad ágyba.
Másnap reggel normálisan ébredek, de mikor felkelnék hirtelen fájdalom nyillal a hátamba, bizonyosan így büntetett a veszélyes mutatványért, így egy kicsit elnapoltam a kelést, de nem maradhattam sokáig. Föl kellett kelnem.
- ÁÚÚÚ! - ordítottam fájdalmamban.
- Pofádat befogod, mert elvágom a torkodat! - ripakodott rám a szoba egyik lakója és elhittem, hogy meg tudná tenni.
- Jó reggelt! - nyitott be a vámpír jó kedélyűen, amitől végigszaladt a hideg a fájó hátamon,
- Ssssh! - szisszentem rá, gyorsan összekaptam magam és kisiettem a házikóból.
- Jó reggelt önöknek is. - ezzel befejezettnek véltem a beszélgetést és ráharaptam a köpenyemre, mintegy fájdalomcsillapításból.
- Látom teneked sincsenek álmatlan éjszakáid... Az őrparancsnok vár téged. Megbízatása van. A tegnapi után azt mondta, te kellesz. -
- Miért? Mit kell csinálnom? -
- Hát ezt majd a főnökkel megbeszélitek. Azt mondta, el ne járjon a szám, mert "úgy kupán verlek, hogy a heréid az álladhoz koccannak". - utóbbit már viccesen próbálta, de valamiért biztos voltam benne, hogy valójában utánozta és nem szerette a főnökét, aki ilyennel fenyegetőzött, azt csak utálni lehet. Én is utálnám.
- Mintha olyan pletykás lennék... - Most az vagy! A vámpír kicsit hehegett, mire a férfi rámosolygott, talán tetszettek egymásnak? De hát a vámpírnak volt úrnője vagy többel is elbírt? Nem értettem.
- Rendben van. Majd meglátom. -
Nem tudtam, hogy mit akar a nyakamba varrni az asszony, valamiért biztos voltam benne, hogy ő lesz a beszélgető partnerünk, de ha nem tetszik, amit akar, akkor visszamegyek aludni és pihenni.
- Biztosan kapsz mééég több pénzt. - bökött oldalba a vámpír.
Fölszisszentem rá és megütöttem az ujját.
- Áu... - gúnyolódott - Nem kell meg ijedned. Nem bántalak. - Akkor hagyj békén!
- Akkor kövessetek. -
Elindultunk a torony felé, ahol a börtön is volt, de most felfelé. Lovagterem, állatbőrök, trófeák és egy meleget adó kandalló, a tulajdonos nem hogy nagy, de hatalmas lábon élhetett! Előttünk két őr és egy morcos férfi.
- Kapitány úr, meghoztam őket. - Mégsem a ribanc?
- Mi tartott ennyi ideig? Közben székelni voltál, és a seggedbe fagyott, hogy ennyit kellett várjak. - mondta meglepően modortalanul
- Elnézést kapitány úr... - Mire vársz?! Csapd le!
Közben a vámpír letette a szeretőjét, aki mögé bebújtam, nehogy a kapitány nyakának ugorjam.
- Meghoztam őket. -
- Úgy, szóval ti csaptátok le a felrohadt anyámasszony katonája fejét? Remélem nem dicsekedtetek sokat vele az ivóban, értve vagyok? -
A vámpír rám mutatott, bár ne tette volna.
- Ő volt! - ÁRULÓ!
Undorodva néztem a kapitányra és az asszony mögé bújtam.
- Nem tetszik... - suttogtam a nőnek és reméltem meg tud érteni.
- Nekem sem. - Ezek szerint igen.
- Nagyon helyes, ne is halljam. Elég nagy szégyen, hogy egy enyves mancsú kis patkányhulla jutott be a falon belülre. Ha megtalálom azokat a húgyagyúakat akik őrt mertek állni az este azt is megbánják, hogy megszülettek...addig is, feladatom van a számotokra. Nem tudom tudjátok-e, mi az az élőholt, meg hogy miféle büdös boszorkányság mozgatja? - kezdett el ballagni, mintha anélkül nem ment volna a beszéd.
- Holtidézésre gondol, bácsi? - egyértelműnek tűnt, még én is tudtam. Kicsit elnevettem magam, hogy nem tudta és kérdeznie kellett, szánalomból dobtam neki egy kis érmét a sok közül, hátha örül neki s mindvégig fojtottam a kacajom minden nyomát.
- Arra. Néhány felderítőnk jelentett eddig itt-ott elhagyott csontvázakat és félbevágott, megfagyott hullákat, de eddig nem különösebben érdekelt. Most viszont...egy nekromanta keze van a dologban. Akkor pedig jaj nekünk. Itt a farkasordító pusztában annyi a hulla, hogy úszni lehetne benne. Éppen ezért minden embert, akinek köze van ehhez ráállítunk erre az ügyre. - pedig igazán tudhattad volna.
A szőke óriás megrángatott kicsit, biztos nem akarta, hogy megalázzam a főnökét, aki nem is látta az elé dobott érmét, mert annyira fennhordta az orrát, hogy azt hittem mindjárt hátraesik, majd beszélni kezdett a tervéről, mintha akárkit is érdekelt volna.


_________________
Előtörténet|Adatlap

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Elindultam hát, hogy keressek egy helyet ahol van sok ennivaló. Nem kellett sokat kanyarognom a házak között, hamar találtam egy kocsmával egybe kötött étkezdét. Arra gondoltam, hamár itt vagyok, eszek is valamit. A hely zsúfolásig tele volt emberekkel, akik pihentették fáradt csontjaikat. Voltak akik régebb óta ott ültek, voltak akik éppen lehuppantak a széjükre, hogy leolvasszák magukról a havat.

Jómagam a pulthoz léptem és kértem egy egy kis marhahúst vadas öntettel mellé pedig egy szelet kenyeret kértem. Így a raktárba biztosan el kellett mennie és ha a goblin ott van, akkor észreveszik. A pultos egy kicsit húzta száját, de végül megszánt és a füttyentett egyet. Elküldte a kuktát, hogy hozzon alapanyagot. Próbáltam egy kicsit beszélgetni vele hátha megtudok valami hasznosat.

- Köszönöm szépen! Hálás vagyok. Esetleg megtudhatom a nevét?
- A nevem Andre! - kezet ráztunk - Üdvözlöm a pokol tornácán. - mondta barátságosan.
-Örvendek Andre! A nevem Johann. - ráztam meg a kezét. - Milyen vilgában élünk... az erőd alig, hogy megjöttünk egy goblint engedett be, azt mondják... Valahol itt ólálkodik. Szörnyű.
- Nagy meglepetés. - bólintott a pultos - Ide nem dugja be az orrát csak úgy holmi kis goblin. De az ezredes asszony még egy ilyen apró kis fikából is ekkora hűhót csinált...valami nincs rendben vele, amradjon köztünk. - a végét csak suttogta.
- Az biztos... Maga régebb óta van itt mint én. Lehet azért reménykedni még valamiben? - kérdeztem
- Mikor hogy. Nemrég bukkantak egy nagy erdőre a hó és nagyott moha határánál. Szilaj fenyők, azt mesélik a tetejük nem is látszik a ködtől. Jó ára lesz annak délebben.
- Maga honnan jött, ha szabad kérdeznem.
- Ó, én nyugatról. Amikor a sírok kifordultak, a holtak meg megindultak felénk utaztam Nordenburgba. Gondoltam minél messzebb annál jobb. Aztán fogtam és idejöttem szerencsét próbálni. Jó népek ezek csak...áh, csak annyira nem. - nevetett, közben csapolt egy sört az egyik vendégnek.
- Maga régebb óta van itt... Tud valamit javasolni, hogy hol keressük a goblint?
- Hát...egy ideje már viaskodunk ezekkel a dögökkel. Ha én goblin lennék, akkor megpróbálnék menekülni. Ugyanis rájönnék, hogy ide hülye ötlet volt bejönni. - nevette el amgát a kocsmáros ismét.
- Akkor úgy érzem feleslegesen aggódok... - mondtam és csak vártam tovább valami elfoglaltság után nézve. Kártyások meg táblajátékosok voltak sokan.
- A kaja amúgy még egy bő fél óra míg kisül, szóval addig ne korgassa itt a hasát.
- Igaza van. Mit lehet itt csinálni, ha az embernek nincs dolga?
- Itt általában midnenkinek van dolga. Ha éppen nincs, alszik, iszik, kártyázik, vagy csak ágyba bújik valakivel, ezeket szokták csinálni. - vonta meg a vállát a kocsmáros - Ha éppen kevesli a munkát, mindig kereshet egy expedíciót, aminek több izom kell. - egy kovácstűznek örültem volna.
- Majd holnap. Most megnézem milyen kártya is létezik erre fele. - azzal a lendülettel a kártyásoknál is termettem, hogy megnézzem mit játszanak és hogyan. Főleg kártyajátékok pörögtek az asztaloknál, de voltak érdekes táblajátékok is. A legérdekesebb talán egy hölgy társaság volt. Kövekkel játszottak egy táblán. Oda léptem hozzájuk. És nem sokára meg is szólítottak.
- Segíthetünk? - kérdezte az egyikük.
- Csak érdekelne a játék épp várok az ételemre. Beszálhatok? Bár nem nagyon tudok játszani, de szívesen tanulnék.
Végigmértek, aztán maguk közé engedtek.
- Válljék egészségedre. - mondták, ahogy kettejük elkezdett egymás után apró kis köveket a táblára pakolni. Az egyik barnás volt, a másik pedig szürkésebb, ezzel jelölték, ki melyiket rajta föl.A többiek csak nézték őket.
- Mi járatban erre? - kérdezte az egyikük, aki éppen nem a játékra figyelt.
- A munka... Kincsek, tárgyak, amikből lehet valami szépet készíteni, vagy eladni jó pénzért.. Ilyesmi. És maga?
- Tegnap jöttünk vissza. Jeget fejtettünk innen nem is olyan messze. Rohadt egy munka, de megfizetik.
- Ó! Az kemény munka. És itt laknak, vagy majd mennek haza?
- Áh, ki tudja. Pár évet le akarunk itt húzni, de aztán már vágyik az ember a melegre. De sajnos innen hazamenni sem olyan egyszerű. Az ideutat megoldják, de vissza...azt magadnak kell elintézni.
- Mennyi lenne a hazaút?
- Hát az attól függ, kivel oldja az ember meg. Inkább az a kérdés. A legtöbben megvárják, mire árut visznek délre és ott próbálnak potyán lejutni.
- És már tudnak lehetőséget, vagy még várnak egyre?
- Áh, még nem is agyalnuk rajta. Még bírjuk.
Közben a másik két nő befejeztea malmozást, s a győztest a harmadikuk kihívta.
- Hmmm... Akkor ez kalandos út lesz haza fele. Érdekes egy játék, valaki magyarázná közben?
- Egyszerű! - modnta az egyikük - Itt van két sáv, rajta három-hrom ponttal és vonalakkal, amik összekötik őket. Felváltva kell egy-egy követ a táblára tenni, majd ha sikerül egy sorba hármat tenni, leveheted az ellenfél egyik kövét. Ha a kövek elfogytak, felváltva mozgathatod a köveidet, hogy új sorokat készíts. Az nyer akinek elsőnek fogynak el a kövei. - egy pillanatra elgondolkodott.
- Vagyis az nyer! - nevette el magát egy másik nő, ahogy egy követ a táblára helyezett.
- Hmmm... egyszerűenk tűnik. De talán nem pénzben próbálnám ki először.
- Mi sem abban játszunk. Nem volna értelme. - mondta az egyikük.
- Ó! Milyen Előre mutató gondolkodás! Teljesen tét nélkül?
- Nem, csak közös kasszát használunk. - egyenesen rám nézett egy olyan tekintettel, mintha hülye lennék
- De ha jól játszik akár az egyik őtök, akkor érdemes lenne másokkal is és még több pénz dőlne abba a közös kasszába.
- Akár. - mondta az egyik nő érdektelenül, ahogy legyintett és folytatta a játékot.
- És miért nem használják ki a lehetőséget? Nem lenne akkora gond a haza úttal. És sok minden mással.
- Áh, nem zsugázik itt annyi pénzt az ember, mint gondolnád. - mondta a másik aki játszott - Nem telik rá.
- Ááá... Ez sok mindnent megmagyaráz... - mondtam aztán egy ideig csak figyeltem a játékot. Nem sokára befejezték a játékot, intettek és mentek a dolgukra.
- Aztán sok sikert...bármihezis, amit te kinéztél magadnak. - mondta az egyikük.
- Köszi nektek is. - aztán csak nézelődtem. Egszer csak valaki berobtott.
- Elkapták a goblint. Képzeljétek, zombi goblin volt! - mondta, mire az egész fogadó egy emberként rezzent össze. A kocsmáros egy füttyel jelezte, hogy kész az étel, úgy hogy ettem.
-Hínye! - mondta a szakács - Az ember már főzni sem tud nyugodtan. Én megettem a vacsorámat és elindultam a szállás felé. Útközben Viktóriával találkoztam.

Viktória összerezzent. Az első pár percben, moccani sem mert. Aztán végül, annyit mondott, ohgy semmit és ment tovább. Niytott szemmel a torony körül. Nem látott semmi gyanúsat, csak a folyamatosan járkáló embereket. Eli indult felém és úgközben találkoztunk. Együtt mentünk a szállás felé.

Hazafelé menve egy tömeghez érkeztünk. A vállak fölött átnézve megláttam Máriát, ahogy veszettül vigyorog valamire. Átverekedtem a tömegen, Viktória szorosan követett. Gyorsan oda léptem a kislányhoz, hogy felsegítsem és megkérdeztem jól van-e, de nem válaszolt, csak kiáltott egy hatalmasat.
- Minden rendben van, Mária? - kérdeztem ismételten. Észerevettem, hogy a kezei remegnek.
- Igen! Fantasztikusan érzem magam! – sivította, majs felállt.
- Akkor ez letudva. Meg akarod még enni? Ismerek egy jó szakácsot itt.
- Igen! Együk meg! - ordítotte boldogan - Mindenki a vendégem a rohadt dög felzabálására! – fordult körbe.
- Hát mi már mennénk aludni, de ha arra elmentek, van egy jó kocsma. Ott szerintem segítenek.
Ablakok nyíltak és emberek gyűltek körénk. A tömeg egyre nagyon és kíváncsibb lett, míg végül szét nem nyílt és egy szőke hajú, széles vállú, magas férfi meg nem jelent.
- Mi ez a parádé...Uram Jézus....! - lépett egyet hátra, ahogy meglátta a goblinzombit - Mi történt itt, nyomorultak?! – sokan el is oszoltak  afélelemtől és mentek a saját dolgukra. Sokan csak félre néztek. Maria megfogta a goblint és jól megrázta.
- Azt mondták, hogy van egy ilyen a táborban... és mivel már úgy is halott volt, úgy gondoltam, hogy nem sokat számít, ha visszarugdosom a kicsi picsáját a holtak közé. Remélhetőleg most így is marad. Kérem a megígért jutalmat. Nem a semmiért rohantam végig fél táboron és estem akkorát, ugye?! – kérdezte hivalkodóan. A szőke figura hitetlenkedve nézett rám.
- Igaz ez, te legény? Ez a kis csöpség vágta le...?
- Igen, igen... Ő volt. Ő kereste meg, most pedig levágta. - mondtam kissé meghökkenve. Nem tudtam, hogy tényleg ő tette-e, vagy van még egy julla a hó alatt, de melléálltam, mert nagyon szeretett volna sok kincset. A férfi a szemebe nézett és bólintott.
- Jól van. - mondta, aztán Ibo felé fordult - Szép...munka...leányom. - hebegte el, ahogy megárzta a fejét, kissé magához térve, miközben kihúzta magát - Mit ácsorogtok itt, semmirekellő banda. Dologra! -  mondta a tömegnek akik erre szét is oszoltak. A kérdésre, Viktória undorodva rázta a fejét.
- Nem, ő egy barátunk. – mondtam, Zavartan köhintett egyet.
- Hát a barátjuknak van vér a pucájában. Ma este ünnepelhetnek is, szép kis summát ígértek annak, aki a dögöt levadássza. Jöjjenek, visszük a tömlöcbe, ha netán megint magához kívánna térni. - Mária egy kicsit közelebbment a fivkóhoz.
- Elnézést... Pontosan milyen és mennyi az a summa? Volt egy férfi, ő dobott föl a goblinig. Nélküle nem tudtam volna feljutni odáig, lehet róla szó, hogy ő is kapjon jutalmat?
- Ha meg tudjátok találni... - mondta lemondóan. Mi szépen elköszöntünk, majd hazafelé vettük az irányt.
A szálláson izgatottan kérdezősködtek:
- Láttátok mi történt odakint? Láttatok valamit?
Röviden és tömören válaszoltam nekik, az engem szorongató Viktória karmai között.
- Nem.
Az éjszaka csendes volt, az ágyunk pedig kényelmes. Viktória úgy érezte magát mint egy hercegnő. Ő a falhoz közel aludt én pedig mellette. A szél néha becsapott az ablakon, de egyébként csendes esténk volt.

Reggel az ébresztőre ébredtem és gondoltam munkát kellene keresnem így hátamra vettem viktóriát ls elindultam kifelé, de ahogy az ajtón kiléptem, a szőke úr állt ott és rám várt.
- Pálinkás jó reggelt. Jól állt a szalmájuk? - tette csípőre a kezét.
- Egy hercegnőnek sem lehetett volna kifogása. - mondtam kedvesen.
- Na ilyet is ritkán hallok... – nézett rajtunk végig - Az őrparansnok látni akar titeket, meg azt a mitugrász kölyköt. Tegnap szétszedték azt a dögöt és kiderült róla egy-két dolog. Megbizatása van nektek. Érdekel?
- Természetesen! Kérem mutassa az utat!
- Csak előbb még elő ell kerítenem a nagy goblinvadászt is. - vakarta meg a tarkóját a férfi. - Látták merre lakik?
- Nem sajnos, de annyira nem lehet messze. Talán valahol, ahol sok hölgy lakos kéne megnézni.
- Abból valóban nincs túl sok. – jött a válasz.
Eközben elindultunk hátamon az alvó Viktóriával. Nem sokára egy hatalmas üvöltés rázzta meg a környéket. Felkaptam a fejemet, mert nem messziről jött.
- Hát... Ha nem is biztos, hogy ő az, ki indulásnak nem rossz, ha megnézzük. - hallkan magam elé mormogtam - Persze nem lepne meg amennyire kis izgága.
- Milyen igaz. – nvetett.
Az ágyban találtuk meg a szenvedő Máriát,
- Jóreggelt!
- Ssssh! – tette szája elé a kezét, majd a dolgait magához véve ki indult. - Jó reggelt önöknek is. - mondta a köpenyébe harapva.
- Látom teneked sincsenek álmatlan éjszakáid... – nézte meg jól a lányt - Az őrparancsnok vár téged. Megbizatása van. A tegnapi után azt mondta, te kellessz.
- Miért? Mit kell csinálnom?
- Hát ezt majd a főnökkel megbeszélitek. Azt mondta, el ne járjon a szám, mert "úgy kupán verlek, hogy a heréid az álladhoz koccannak". - torzította el a szőke férfi a hangját, ahogy a felettesét utánozta.
- Mintha olyan pletykás lennék... - tette hozzá a végére morogva. Én egy kicsit nevettem. Mosolyogva felém fordult, majd vissza. Talán szerette, hogy tetszett az alakítása.
- Rendben van. Majd meglátom.
- Biztosan kapsz mééég több pénzt. – mondtam és megböktem kicsit oylan barátságosan, mire felszisszent és megütötte az ujjam. Felkiáltottam, de nem bántottam, talán félre értette.
- Nem kell meg ijedned. Nem bántalak
- Akkor kövessenek.

Elindultunk a torony felé, ami a táborközepében állt. Ide be vezetett minket a férfiAz első emeleten egy kis kandalló mellett állto meg. Az emelt egy nagy lovagterem volt, mely az egész szintet elfoglalta, egy-két szélső folyosót leszámítva. A falon különféle érdes, druva állatibőrök voltak aggatva a trófeák, fáklya és gyertyatartók mellé. Középen egy nagy, széles négyszögletű asztal állt egy szönyeg tetején a hideg fapadlón, előtte pedig egy mogorva ember ült két talpig fegyveres őrével.
- Kapitány úr, eghoztam őket. - tisztelgett a férfi. A kapitány egy erős borostájú, érdes szemöldökű, majdhogynem kopasz férfi volt. Zömök volt, de annál szélesebb vállú, s látszott rajta, nem zsír gömbölyíti a tagjait. Husszú, földig érő fekete subát viselt, oldalán egy rövidkarddal, noha az ajtó mellett a falnak támasztva egy magányosan hagyott nagy, díszes kétfejű csatabárdot is láttam
- Mi tartott enyni ideig? Közben székelni voltál, és a seggedbe fagyott, hogy ennyit kellett várjak. - A szőke férfi nyelt egy nagyot.
- Elnézést kapitány úr...
Nem tetszett a modora a kapitánynak. Mindig a jó fiúk szívják meg. Letettem Viktóriát, aki addigra már felébredt. Szintén tisztelgek, Viktória pedig próbálja követni a mozdulataimat. A kapitány komoran néz a szőke tisztre, aki folytatja.
- Meghoztam őket. - A kopasz férfi alaposan végignézett a kis csapaton.
- Úgy, szóval ti csaptátok le a félrohadt anyámasszony katonája fejét? Remélem nem dicsekedtetek sokat vele az ivóban, értve vagyok? - nézett szigorúan a szemetekbe.
- Ő volt! – nem tudtam, hogy mibe keveredtem, de nem tehettem meg, hogy Viktóriát bajba sodrom.
- Nem tetszik... – Súgta Mári Viktóriának
- Nekem sem. – súgta vissza.
- Nagyon helyes, ne is halljam. - szorította össze a szemöldökét - Elég nagy szégyen, hogy egy enves mancsú kis patkányhulla jutott be a falon belülre. Ha megtalálom azokat a húgyagyúakat akik őrt mertek állni az este azt is megbánják, hogy megszülettek...addig is, feladatom van a számotokra. Nem tudom tudjátok-e, mi az az élőholt, meg hogy miféle büdös boszorkányság mozgatja? – szigorú, szűrós tekintettel nézett ránk, ami elég komikusan hatott, mert csak Máriánál volt magasabb. A választ nem nagyon tudtam, noha megkérdezhettem volna Adélt. Így csak a vállamat vonogathattam.
- Holtidézésre gondol, bácsi? – kérdezte értetlenül. Az erszényébe nyúlt és egy pénzt dobott az asztalra.
- Arra. - nyögött egy nagyot a kapitány - Néhány felderítőnk jelentett eddig itt-ott elhagyott csontvázakat és félbevágott, megfagyott hullákat, de eddig nem különösebben érdekelt. Most viszont...egy nekromanta keze van a dologban. Akkor pedig jaj nekünk. Itt a farkasordító pusztában annyi a hulla, hogy úszni lehetne benne. Éppen ezért minden embert, akinek köze van ehhez ráállítunk erre az ügyre. - mondta tömören a kapitány. Az érmét észre sem vette, lévém a feje konstant felfelé volt fordulva, mintha át akarna nézni a felettetek, akárcsak egy nemes vagy király. A szőke férfi óvatosan megrángatja Ibo kezét, aggodalmas nézéssel az arcán. A kapitány pedig a tenyerébe köhög, s nekilát a tervét ismertetni.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
A goblinok egy kicsi, takaros vályogházba invitálnak.  Míg követem a goblinokat a minket kísérő pöttömre is vigyázva közben végigmérem hogyan élnek.
Odabbent egy erősen ázottszagú tűzrakás ropog, s pici, agyagból épített peremeken tudunk helyet foglalni. Fejeinket le kell hajtsuk, mert a plafon ugyan magasan volt látható, az ajtó a goblinok méretéhez készült.
A goblin sámán illedelmesen...vagyis illedelmesnek tűnően mutatkozik be:
- Mi vagyunk parlagiak. Nagy, erős törzs, magas goblinok is félnek minket! -  csapott a mellkasára - Mit akarna magas goblinok vezére? Hazugságok? Nem kérünk többet! -
Fejet hajtok a sámán előtt, majd barátságosan válaszolok.
- A magas goblinok vezére nem hazudik. Nem ígér sokat, de azt tartani fogja. Békét akar, és élelmet vagy más szükséges holmit cserélni a goblinokkal. Cserébe azt kéri, a parlagiak ne háborgassák a magas goblinokat, és a többi goblintörzset. - vázoltam az ajánlatot kissé puhatolózva.
Józef óvatosan leült a peremre, majd bólintott a válaszomra.
 - A Fekete Vár ura nem akarja, hogy több vér folyjon, hiszen van elég hely mindenkinek és ha egyezség köttetnék, azzal mindenki jól járna. - teszi hozzá.
- Aljas hazugság! - csattant fel a goblin - Jöttek a magas goblinok, ígérgettek, ígertek aranyat, fegyvert, földet, hordát...de nem adtak, sőt! Elvették fiainkat, hogy aztán szellemek költözzenek beléjük! - fakad ki, sokat elárulva a helyzetről, amibe csöppentünk… Elég nagy hátránnyal indulunk…
Igen, sejtettem hogy bonyolult lesz az ügy…
- Kérlek, nyugodj meg! - csitítottam a goblint. - Nem tudjuk ki ígérte ezeket. De nem mi voltunk. Szeretnénk gondoskodni róla, hogy ne kelljen többet szenvednie se a magas goblinoknak, se a parlagiaknak. - igyekeztem valahol elkezdeni felépíteni a bizalmát felénk. Mérgesen sandít egyet felém a goblin törzsfő.
- Mind hazug...mind ravasz! Tolvajok, banditák! Mivel bizonyítjátok, hogy nem az övéik vagytok?! -
- Tisztázzuk akkor most még egyszer, mit kértetek pontosan azoktól a magas goblinoktól és mikor voltak itt? - kérdezett Jozef a gyakorlati oldalára a dolognak, ami nem hátráltat, szerencsére.
- Mi nem kértünk! Ők jöttek, joságot ígérni, de csak sírjainkat ásták fel és harcosaink rabolták el. Hiába támadtuk meg szomszéd törzseket, hiába fosszuk meg szekereket, csak átok lett jussunk! - panaszolja a sámán
- Azok a magas goblinok mondták, hogy támadjátok meg a másik törzseket és az utazók szekereit? Ezt kérték tőletek? - kérdezte Jozef
- Ezt kérték. De nem adtak érte semmit. - mondta, ahogy vett egy nagy levegőt.
Elgondolkodva hallgatom a beszélgetést. Lopva a minket kísérő goblinra néztem. Miért nem lepődöm meg hogy az emberek hibája a goblin belviszály…
- Mivel tudnánk bizonyítani, hogy a goblinok barátai vagyunk? - kérdezek rá. Nem bízom a véletlenre, de azért hozzá teszem - Már meggyógyítottam a goblinok népének egy tagját, és megvédtük mikor ránk támadtak. Mit tegyünk még, hogy megmutassuk a jószándékunkat? -
A púpos hátú goblin kihúzta magát...így se tűnt túl magasnak, de próbált fenyegető lenni.
- Ki. Kell. Állnotok. Az igazak próbáját! - mondta tagoltak, ahogy a többi goblin helyeslően rivallt fel. Az egyik goblin egy nagy, szürkés követ hozott elétek. A kő látszólag egy nagy szikla volt csupán, de ahogy közelebbről szemügyre vettem később, látszott, hogy drágakövet hordoz magában. Egy nagy, szabályos hatszög alakú vöröses-lilás ékkő állt ki a nagy kavicsból.
Mosolyogva néztem a púpos apróságra.
- Rendben van. - jelentem ki határozottan. Ha a bizalmukat szeretném, nem kérdőjelezhetem meg, hogy képesek lennénk kiállni ezt a próbát
Jozef kissé elgondolkodott.
- Mi nem azok a magas goblinok vagyunk, akik becsaptak benneteket, ezért egyetértek a társammal és bebizonyítjuk, hogy bennünk bizhattok. - mondta végül pár pillanat hezitálás után.
Ahogy ezt kimondtuk, a kristály a nagy kőben hirtelen felvillant egy pillanatra, majd kialudt. A goblinok csodálkozva nézték a követ.
- Igen. - Igaz. - Igazok. - motyogták sorra a goblinok.
- Csendet! - ordította a goblin törzsfő - Igazat szóltatok...bárki, ki hazudik, a kő megmondja, villog tőle. - magyarázta, ahogy a nagy kőre sandított - De az igaz is lehet rossz, azt nem bizonyítottátok. - nézett rátok még mindig szúrós szemekkel - Üzenem a magasok vezérének: hozza el nekem a hazug magasok fejét és adok nekik beszédet! - A goblinok egyetértő ujjongással fogadták az ajánlatot.
Jozefre pillantottam kérdőn. A goblinoknak igaza van, ennyi mindenképp kelleni fog hogy tárgyalni lehessen a goblinokkal, és van egy olyan érzésem, hogy nekünk is van számolni valónk az illetőkkel. Egyébként pedig… Ez is komoly eredmény, hogy hajlandók az ezredesasszonnyal tárgyalni.
- Megértjük a döntéseteket és ígérem, hogy mindent megteszünk, hogy ezt helyrehozzuk. Biztos vagyok benne, hogy a Fekete Vár ura, megfelelő választ ad nektek. - válaszolta a fiú diplomatikusan. Bólintottam a szavaira egyetértésem jeléül, közben visszafordulva a goblin felé
A goblin vezér szintén egyetértően bólint.
- Úgy legyen... - mondta, ahogy a szolgái egy elég kétes kinézetű, zavaros, sötét italt szolgáltak fel neki és nekünk - Ezennel megköttetett! - jelentette ki, ahogy ledöntötte a maga italát.
Nem igazán nézve a kinézetét, én szintén megiszom az elém tett italt.
A kotyvalék valami sűrű, rostos, darabos, meleg levesszerű cumó, ami iszonyatosan keserű és valami miatt elképesztően erős is. A goblinok viszont úgy tűnik, szeretik.
Nekem az arcom, és a gyomrom erősen égni kezd az italtól, mert az olyan csípős volt, hogy felforgatta és marni kezdte azt. De igyekeztem nem mutatni.
- Akkor hát látlak majd titeket. - intett a goblin vezér, ahogy felállt, hogy kikísérjen.
Hagyok magamnak pár pillanatot, mielőtt felállok, hogy engedjen az égés
 - Jó hírekkel térünk vissza - búcsúzom kissé halványabb mosollyal az eddiginél. Legközelebb talán kitalálhatnék valami diplomatikus választ, mielőtt ilyen kotyvalékokat iszom…
 - Igen, hamarosan látjuk egymást. - állt fel és lépett utánam Jozef.
Lassan, sehová sem sietve sétáltunk ki a falu szélére, egészen a többi késérőig és a lovainkig.
- Figyelj te is a lovagokra - súgom Jozefnek, egy alkalmas pillanatban, mikor csak ő hallotta
Azonban nemsokára hangos nyerítés és vad kiáltozás hallatszott a többiek felől. Ahogy erre odasiettünk, három szellemet láttam meg a lovak körül keringeni. A szellemek aprók voltak, akkorák akár egy goblin, és arcuk is arra emlékeztetett, ahogy áttetsző láncokat csörgettek az állatok körül, próbálva őket megrémíteni. Az emberek minden erejükkel próbálták helyben tartani a lovakat, hogy ne szaladjanak el, de nem tűnt lehetségesnek.
 - Ezek lesznek a szellemszállta goblinok - sóhajtok félig kérdő, félig kijelentő hangsúllyal, és sebesen gondolkodni kezdek, mit lehetne tenni a szellemekkel
Első próbálkozásnak az úr fényét kérem az egyikre, hátha hatásos, hogy nyugodni térjen szerencsétlen lélek.
A szellemet beborítja a szent fény, amitől felordít, majd szép lassan elég. A másik két szellem idegesen nézett felém, ahogy az egyik lovat vették célba mindketten, s egyesült erővel próbálták elszabadítani.
Jozef sem habozik sokat, ő is fénybe burkolja az egyik másik szellemet, aki azonnal áldozatául esett a mennyei fénynek, rögtön elporladt. A harmadik viszont sikerrel járt közben, és az egyik ló lerázta magáról őrét, majd elkezdett vágtatni el a falutól ijedtében.
Megszívom a fogam. Egy loval kevesebbel is bőven nehezebb lesz visszajutni az erődbe. Gyorsan az utolsó szellemre is szent fényt kérek, hogy gondolkozhassunk a megoldáson
- Induljunk, úgy is arra visz az utunk, szerintem csatlakozik majd a társaihoz. - int a többi lóra Jozef. - Te meg ülj elém a lóra. - ajánlja fel készségesen.
- Te itt maradsz, vagy vigyünk el valahova? - kérdezem a kis goblint, rábólintva közben Jozef javaslatára, mert arra számítok a pöttömnek nem lesz kedve visszatérni a fekete várba.
A goblin még mindig iszonyatosan rémült volt, így csak erőteljes bólogatással próbált az egyik lóra feltápászkodni
- Visszük őt is. Talán ő is ismeri azokat a magas goblinokat....- néz rá fürkészően Jozef, felvéve a vezető szerepét. Volt valami abban, amit mondott.
- Velünk jössz az erődbe? - kérdeztem másképp, nem akarva mégsem akarata ellenére magunkkal citálni
- Igen! - vágta rá hezitálás nélkül a goblin, ahogy végignézett a sötét, hideg tájon
- Jozef, akkor őt vedd magad elé - kértem a sötételf fiút. Biztonságosabbnak érezném így
 - Inkább osztozzon két kísérőnk egy lovon, te viszed a goblint akkor. - csóválta meg a fejét, és adta ki az ukászt Jozef. Bólintottam, úgy is jó.


A hazaút meglehetősen zötyögős volt. Többször kellett megállni pihenni és lovat cserélni, mint általában. Az erődbe visszaérve a katonák rögvest jelentették a történteket, ahogy mi is elmeséltük az ezredesnek, mit hallottunk a goblinoktól.
A falak mentén, a kapunál módszeres örömujjongás fogadott, hogy sikeresen visszatértünk az expedícióról.
- Szép volt, ti nyomorultak! - Soha nagyobb hófúvást! - ordították sorra az emberek, ahogy látták, egy darabban visszatért az expedíció, s annak tagjaival fáradtan málháztuk le lovakat.
Az ezredes asszony elégedettnek tűnt, amikor felvázoltuk neki az eseményeket, de a szellemek és más emberek hallatán már erőteljesen ráncolta a szemöldökét.
- Gondolják, hogy azok a nyomorult eretnekek tehetnek erről? - kérdezett meg, miután elmeséltük a történetet.
- Nem tudjuk sajnos. Reméltük, hogy tud segíteni, kikről lehet szó. Különösen, hogy gyanítom közük van az ellenünk intézett támadáshoz is. - válaszolok őszintén.
- Úgy van, uram, nem tudjuk, de a goblinunk talán ebben is tud segíteni. Talán összehívhatna valami tanácskozást, amin a legközelebbi emberei vennének részt és valahol megbújva, ő megnézhetné őket. - javasolta Jozef. Nem rossz gondolat.
Az ezredes szigorúan néz végig a kis csapaton.
- Kétség sem fér hozzá, a kígyó itt a falakon belül lapul, de...arra céloztok, hogy az áruló a bizalmasaim közt bújt meg...? -
- Olyanok között, akik az irodája körül megfordulnak, más nem tudhatta hogy innen hová megyünk - pontosítom a gondolatainkat, hiszen eszünkben sincs  Jozef egyetértve bólintott.
Az ezredes asszony szokás szerint egyetlen szemrebbenés nélkül hallgatta végig a mondandónkat. Aztán tömören felelt.
- Ám legyen. A következő havi elszámolásra ti is hivatalosak vagytok. Gondom lesz rá, hogy mindenki ott legyen. -
- Köszönjük - hajtok fejet az ezredes előtt - Ha bármiben a segítségünkre van szüksége, állunk rendelkezésére -
- Pihenjetek egyet. - mondta az ezredes tömören.
- Úgy lesz, uram. - tisztelegett Jozef kissé hanyagul  - Most mennénk, hogy megtisztálkodjunk és pihenjünk, elég kimerítő út volt. - intett, hogy menjek előre. Az ezredes csúnya pillantása elől elfordulva, visszafojtva a kuncogásomat a jeleneten bólintok mosolyogva a fiúnak, és el is indulok előre.


_________________

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Az egyetlen fény a tárnában a szárnyatlan nefilimlány kezeiben lebegő fénypászma. Bár Mina és Damien így is jól látnak, hála genetikai örökségüknek (vagyis inkább az átoknak).
Fejüket vakargatva nemigen látnak más módot, mint előre.
- Volt fogalmatok arról, hogy itt... lehetnek ilyen... dolgok a rom alatt? - Döbbent arc a válasz mindössze.
- Actually, ez maga a rom lesz. Nem tudom, bölcs-e elindulnunk, ha vissza akarunk még érni, mire a csapat továbbmegy - kezdi Damien, mert Mina természetesen már haladna is tovább, a kíváncsiság hajtja, mint mindig. Nessa fölfelé néz, láthatóan megkérdőjelezve, hogy tudnának visszajutni.
- Mi itt töltjük az éjszakát...hogy ti merre mentek, azt nem tudom.
Na ne szórakozzanak. Itt éjszakázni egy tárna mélyében, ahova beestek? Meg se viseli őket, hogy a dolgok kicsit máshogy alakultak, mint a tervezett? Mármint, addig rendben van, hogy lementek a tárnába, na de hogy be fog alattuk szakadni még egy rétegnyi talaj, az csak nem volt elrendezve.
Ez most akkor gyakorlatilag a pince? - érdeklődik Nessa, mintha ő is nézelődni jött volna ide pusztán. Aztán ugyanolyan könnyeden ő is kijelenti:
-Én is itt éjszakázok.
Arael ekkor elővesz egy fáklyát s szikrakővel meggyújtja.
- Lássuk...
A meleg, természetes fény bevilágítja a falakat, melyeken ősi metszetek és vésetek láthatóak. Akik ez iránt érdeklődnek, s Mina is ezek közé tartozik, de biztosan vannak, akik egész életüket az ilyen régi romoknak szentelik, ők minden bizonnyal imádnák ezt a helyet.
- Induljunk el, mielőtt tovább hűl a levegő. - indítványozza a nefilim.
- Akkor ennyit a munkáról.. - motyogja a self maga elé. Mina pedig bátortalanul pislog felfelé. Majd a sötét alagútba.
- Na de várjunk, hogy jutunk ki innen? És hol akartok pontosan éjszakázni? - kérdi, ahogy követi őket.
Nemalah gúnyosan válaszol.
- Hát, ez az amit még nem tudunk. De ha itt ragadunk lent, akkor valahol itt kell fekhelyet találnunk. Kis szerencsével talán vissza tudunk repülni. De sajnos többen vagyunk kettőnél...
-Elég, ha egy valaki feljut, és kerít egy elég hosszú kötelet. Estig meg, ha ez egy valamiféle ház akart lenni, biztos volt itt hálószoba meg ilyenek ágyneművel, pokrócokkal. Ha nem találunk, meg még mindig összebújhatunk. - azzal Nessa kihívóan Minára néz, aki kerek szemekkel pislog vissza.
- Csak... ilyen.. nyugodtak vagytok? Mármint nem kellene nagyon sürgősen feljutnunk, hírt vinni a csapatnak? Mi lesz, ha csak úgy itt maradunk?
- Erről nem ártott volna érdeklődni, mielőbb elindultál. A tábor itt marad egész este. Eleve itt terveztünk maradni egész nap.
Pont nem ezt mondták, de nem baj. Már nem ért semmit.
- Oh... rövid pihenőre emlékszem. Határozottan. Mindegy.
- Na de nézzük, mi lehet előttünk. Talán egy kijárat lesz valahol máshol?
A gondolatait egy pillanatra eltereli a falon levő mintázat. Történelmi eseményt ábrázol nyilvánvalóan, vagy ha mást nem, mitológiai történetet. Szárnyas nefilimseregek állnak egymással szemben a fáklyák homályos, imbolygó fényében.
-Tényleg? Én úgy tudtam, hogy egy egy napos jövünk-megyünk dolog lesz. Egyébként nyugi Mina, előbb-utóbb csak feltűnik nekik, hogy vissza kellett volna érnünk, és lenéznek a lyukba, hogy mi van, akkor meg dobhatnak le hosszabb kötelet.
- Hát ha elmegyünk innen, nem látnak meg minket és nem tudnak kötelet dobni.
-Egy nap hosszú idő, addig simán visszaérünk... Ha ők is úgy tudják, hogy addig leszünk itt. - néz Nessa is Nemalahra.
- Az angyalok felé fordul. - Van sejtelmetek, mi lehet odabent?
Arael szigorúan felcsattan szinte azonnal:
- Az csak ránk tartozik. Világos?
Nem érti ezeket a népeket...
-Már nem azért, de ha már veletek tartunk, mi is látni fogjuk amit találtok. - mondja Nessa, teljesen jogosan. Erre Nemalah gúnyosan felkacag.
- Talán látjátok, de érteni nem tudjátok. Még mi sem tudjuk néha. - érkezik borzasztóan informatív misztikus válasza...
- Pontosan. Mi is lepottyantunk ide, ha tetszik, ha nem, sajnálom..
Damien csak fejcsóválva követi őket. Nephilim and their cryptic talk.
Arael szomorúan sóhajt.
- Ezek az ősi templomok a múltunkat őrzik. A múltunkat kutatjuk, olyan eseményeket, melyek réges-rég feledésbe merültek.
Damien sóhajt egyet. Diplomacy again.
- Elhisszük, hogy sokat jelent nektek, csak jó volna feljutni. Ha tudunk, segítünk. - biztosítja őket.
- Így van. De együtt mégis csak több esélyünk van... öhm.. a biztonságra.
- Elnézést a gyanakvásomért. De ha jól emlékszem, egykoron ellenségek voltunk. - közli Nemalah hidegen.
-Ezt a múltas dolgot egyébként nem igazán értem, miért vagytok rá annyira kíváncsiak?
Mina önmagában megforgatja a szemét. Már mégis miért NE lennének rá kíváncsiak? Komolyan, az emberek annyira csak a jelent bírják látni, meg azt, ami az orruk előtt van, felháborító.
-Mármint, azt megértem, ha kíváncsiak vagytok, de miért éri meg az életetek kockáztatását? Változik majd valami ha megtudjátok a múltatokat? Főleg ha nem fog tetszeni.
Most már a nefilimlány is elszontyolodik kissé.
- Talán nem. De ha nincs semmi, amiért az életedet adnád, úgy mi értelme az életnek?
Mina ennyire nem melodramatikus, nem feltétlen akar meghalni a dolgokért, pusztán érdeklik őt. Voltaképp nem tudja, miért lenne képes meghalni. Talán valakiért, aki fontos neki, és csak így mentheti meg, bár igyekszik elkerülni az ilyet. Ha meghal, a szeretett személy is szenvedhet.
- Biztosíthatlak titeket, nem tudunk többet ezekről a romokról, mint ti.
- De miért bíznának csak úgy a szavunkban? Bizonyítanunk kell. - mondja Damien Minának halkan.
- Hát, ezt csak akkor tehetjük meg, ha megyünk tovább.
- Igaz viszont, hogy a kisasszony kiállta már a mesteretek próbáját- mutat rá.
- A múlt mindig érdekes. Rámutathat, ki is vagy, mit kell tenned, vagy mit nem kell tenned. - teszi hozzá a maga véleményét kissé elrévedve.
A folyosón haladnak tovább, mígnem az egyszer véget ér, s egy nagy kőajtó állja útjukat, legalább öt ölnyi magas, a tetején kőboltív. Kardos, lándzsás és íjas nefilimek díszítik, ahogy csatába vonulnak. A kép hatalmas és annyira nem érdekes, tekintve, hogy pusztán egy seregszemle, , ám a közepén, ahol összeér a két ajtószárny, egy földön fekvő nefilim látható. Kardját eldobta, a lábát fogta fájdalmasan és mintha próbált volna felállni.
Semmiféle nyitóeszköz nem látszik az ajtón, így tehát minden bizonnyal valamiféle mágia nyitja azt.
Mina megigézve szívja magába az ábrákat. Ez a múlt, amelyről szinte semmit se tudtak. Pedig ezeket megtalálhatták volna még azelőtt, hogy a nefilimek átjöttek ide. Ez itt volt északon. Végig.
- Ha jól sejtem, ez egy rejtvény. - állapítja meg a - gondolja, hogy - egyértelműt. - Hmm. Hogy lehet vajon ezt kinyitni? - teszi kezét az állára, majd közelebb sétál és a földre dobott kard ábráját kezdi közelebbről vizsgálni. Van-e valahol valami írás?
- Mina, nehogy... csak úgy hozzáérj. - mondja a sötételf idegesebb hangon a kelleténél.
- Ez egy ajtó. Csak nem esz meg.
Írást azonban nem talál rajta.
-És neked mit mond a múlt? - érdeklődik tőle Nessa, csak úgy természetesen.
Eeezazz... Kell nekem elárulnom magam.
- Hát.. - nevet fel kissé idegesen. - Nem vagyok benne biztos. De van egy-két dolog, amit szeretnék elkerülni, és ezt a múltamnak "köszönhetem".
Nincs kedve most részletekbe bocsátkozni.
-Nekem eddig úgy tűnik hogy a múltatok éppen olyan mocskos, öldökléssel és háborúval teli, mint az embereké. - kommentálja a nő a nefilimek történelmét, nem túl udvariasan, meg kell hagyni.
Damien finoman közelebb surran Nessához és halkan odasúgja:
- Azt hiszem, legyünk inkább óvatosak, hogy elnyerjük a rokonszenvüket, ez mégis az ő területük.
A múltjukra tett megjegyzése ugyanis nem épp... hízelgő. S Nemalah még a végén kiküldi őket elemi erővel oda, ahonnan jöttek. Bár, akkor legalább kijutottak a romokból.
Ha ez egy rejtvény, akkor... megpróbálnék valami olyat, mint az a fickó ott középen. - teszi le a földre Nessa az íját és a tőrét.
- Ez okos ötlet. Egy próbát megér.
Azzal mindenki lepakol mindenféle fegyvernek minősülhető dolgot, ami van nála, főként tőröket. Mina pedig varázskönyvét.
A nefilimek ügyet se vetnek erre, az ajtót vizsgálják.
- Tévedés. A felmenőink az igazságért, a szabadságért tették kockára az életüket. - mondja Arael.
Nemalah közben a kőtáblákat és az ajtót nézi, majd arra a falra mutat, ahol a katonák a folyosó vége felé néznek. - Úgy néz ki, mintha a seregek errefelé vonulnának. És itt, az ajtó kövein csapnának össze. - mutat végül a boltíves nyílászáróra.
- Öhm... Van egy rossz sejtésem. Vagyis... Ugye nem kell nekünk is összecsapnunk ahhoz, hogy kinyíljon?
Azt ha lehet, kihagynám. - mondja Nessa. -Mi van, ha csak erővel kell betörnünk az ajtót mint ahogy ők is valamit erővel akartak elérni? Vagy hogy mindenkinek el kell dobnia a fegyvereit?
Ezt nem tartja valószínűnek. Túl egyszerű lenne, s úgy sejti, a nefilimek az észt az erő fölé helyezik.
Arael megvonja a vállát, majd hirtelen megfogja a buzogányát és Damien felé csap vele. Mina pislogni se tud.
Oh damn - gondolja a sötételf magában, ahogy ösztönből és bízva izmai sietségében hátrébb s srégan oldalra ugrik, a buzogány így eltéveszti őt és a fegyverkupacra csapódik.
-Hé, a képen két nefilim harcolt, én a testvéreddel próbálkoznék. - jegyzi meg Nessa mintegy mellékesen... de nemigen avatkozik közbe.
Ezek után Arael sem lép fel támadólag, csak megjegyzi fájdalmasan: - Hát, ez sem sikerült -, majd a kupacra teszi a fegyvert.
Na, menjetek ti a fenébe a próbálkozásaitokkal meg a csavaros észjárásotokkal... - Remegnek az izmai még mindig és kezd elege lenni ebből a fajból, meg ebből a helyből is.
Nemalah kardot ránt, majd a csizmaszárából elővesz egy tőrt, majd következik a másik lába, abból is, majd a hajából előhalászik egy rövid pengét, majd a szoknyája valamely rejtekéből egy kést dob még a földre.
Mina szeme egyre nagyobbra kerekedik.
- Lássuk ezt...
Majd csodálkozva megkérdi Nessától és Damientől, akik fölvették a fegyverüket, mintegy önvédelmi célzatból:
- Most mit csináltok?
- Tessék?! Ez mégis mi volt?
- Legközelebb szóljatok már előtte, legyetek szívesek.. Mit csinálunk? Csak védeni próbáljuk magunkat.
Elgondolkozva néz a nefilimre, mielőtt a földre helyezné ismét a pengét. - Ne próbálkozzatok ezzel még egyszer.
Mina inkább nem kommentál semmit, csak fejcsóválva zihálva igyekszik visszanyerni lélekjelenlétét. Nem érti ő ezt a fajt, az egyszer biztos. Túl fáradt ahhoz is, hogy az ábrára nézzen. Miért nem maradt ott pihenni?
Damien és Nessa visszapakolják hát a fegyvereket...
Az ajtón levő ábrák pedig felizzanak.
- Úgy látszik jó nyomon járunk... - motyogja Arael.
Mina és Damien is megkönnyebbülten lélegeznek fel. Francért kellett kimondanom, amit gondoltam... Idióta vagyok. Akkor nem támadtak volna rájuk... Na mindegy, most már megtörtént, és az ajtó is kinyílt.
-Akkor lefekszünk? - kérdi Nessa, s végre is hajtja eme cselekedetet.
- Izé... Máris? Nem kéne megnézni most már, mi van az ajtón... túl? - kérdi, mintha mi sem lenne egyértelműbb. Majd tovább nézi az ábrát. Mit kellhet még csinálniuk? - Talán mondanunk kell valamit? olyasmit, hogy...
- Ki ne mondd!
Mina megilletődötten pislog. - Mit, azt, hogy "Megadjuk magunkat"?
- Ja, hogy... azt.
Történetesen egy másik névre gondolt, ami Avonnal kezdődik és Eretz-cel végződik, és legutóbb nem lett jó vége a sokszoros emlegetésének.
Nessa, ahogy lefekszik, elkezd lebegni az ajtó felé, majd az teljes egészében magába húzza... Eme bizarr látvány után kezd egyre rémisztőbben emlékeztetni a hely arra a bizonyos Hellenburg alatti mélységi-kazamatára.
-Sziasztok. - köszön még el a lány, mielőtt belefolyik az ajtóba...
Mina és Damien összenéznek. - Na jó, most már tényleg kezd ijesztően ismerős lenni ez a helyzet. - Nem akar több mélységit. Nem. Elég volt belőlük. Nem akar testeket hurcibáló irányíthatatlan erőket és gyilkos, pusztító szörnyetegeket, sem feneketlen mélységeket. Márpedig a nefilimek mélységik gyermekeinek a gyermekei.
Kissé megszédül.
- Hahó! Nessa, hallasz valamit? - kiabál át Damien az ajtóhoz közel sétálva. Nem hinné, hogy ez olyan ajtó, de... de hátha.
Semmi válasz.
- Minden rendben van. Olyan sápadtnak...tűnsz. - kérdi Arael Minától, enyhén felnevetve.
- Bocsánat, csak.... nem szeretem, ha az ajtók ilyet csinálnak. Vagy bármi. Ha a dolgok arrafelé kezdenek esni, amerre nem kéne, meg ha élőlények eltűnnek ajtókban.
Talán nem kellene részletezni, mit kerestek mélységiknél és mit akartak azzal a könyvvel. Ami végül nem lett meg. És tulajdonképpen otthagyták a fogukat és ez a testük nem is az igazi testük, pontosabban nem az eredeti.
Nem, mindezt talán nem kellene megosztani heves vérmérsékletű északi nefilimekkel....
- Aha... - mondja halkan a nefilim. Talán túlságosan kielégítő választ adott. - Talán tegyünk még egy próbát?
- A verekedést? - kérdi Mina feszülten. Aztán az ajtó megrázkódik. - Remélem, nincs baja...
- Valószínűleg velünk is ez történik, ha lefekszünk. Szóval? Megnézzük, mi van ott?
- Nem gondoltam volna, hogy ezt te indítványozod.
- Nessát sem hagyhatjuk csak úgy itt, nemde? Meg amúgy se tudunk visszafelé kimenni...
Mina vállat von és nagy levegőt vesz, óvatosan elkezd lefeküdni a földre. Damien is így tesz.
- Ha nem élném túl, köszönöm, hogy ez lehetett az utolsó utam veletek. A kastélyomat ráhagyom... mindegy, úgyse én döntöm el, kié lesz.
Azzal átfolynak ők is az ajtón.
Sok szürreális történt már velük, ez igazából semmi ahhoz képest, hogy halottaikból Azrael testének anyagából formálta őket újjá a mélységi.
-Sziasztok. - köszön nekik a már túloldalt levő Nessa.
Kissé remegve néz körbe. Ez a hely nagyon hasonlít. Eszméletlenül hasonlít. Ez az egész, angyali mű. De itt van legalább Nessa is. - Uh... Élünk. Ez egy jó hír. Szia, Nessa, nem lett semmi bajod, igaz? - végigtapogatja a testét, az a kocsonyásodás iszonyat furcsa volt.
- Üdv. Hmm... Ez a hely nagyon... érdekes. - Az érdekes itt egyértelműen nem pozitív jelző.
- Úgy is lehet mondani. Vajon ez az ajtó csak egy irányba működik?
- Inkább... ne próbáld meg.
Mina nem próbálja meg, csak megfordul és visszanéz, hogy az ajtón ebből az irányból is vannak-e vésetek, s ha igen, mások-e, mint bent?
A nefilimek is megérkeznek végül is a túloldalra.
- Jó ég, ez rémisztő volt... - mondja Arael, majd kiegyenesedik.- Mindenki egyben van? - teszi fel a már ismerős kérdést.
A fáklyát viszont nem hozta át, így vaksötét van, Mina és Damien is csak homályosan látnak. Egy hatalmas kupolában vannak. Nagy, tágas tér...
-Visszafelé... nos, beleremeg az egész ajtó, szerintem ha belerúgsz, kidől az egész. Te csinálod, ne rám essen a törmelék. Bár ha már itt vagyunk, én inkább szétnéznék előbb.
- Szóval ez még nektek is ijesztő? Igen, egyben vagyunk, azt hiszem. És nem most akarok visszamenni, csak... úgy érdekelt.
Egy apró éjlángot varázsol a kezébe, amely picinyke fényt sugároz.
- Így kicsivel jobban látni talán.
Majd bátortalan, de kíváncsi léptekkel halad előre a rémisztő csarnokban... Oldalán négy ajtórés, az ajtók már kirohadtak a helyükről. A terem közepén pedig egy hatalmas, csaknem három embernyi kőszörny áll, nagyon hasonló azokhoz, amelyeket a bányában láttak...
Arael óvakodva hátrálni kezd, ahogy szeme rászegeződik.
- Mindenki, azonnal hátra. A fal mellé, arcizmotok sem rendül!
Nemalah szó nélkül követi. Mina is megfagy, ahogy megpillantja a kőrémet. Nem kell kétszer mondani egyiküknek sem, a falhoz simulnak és dobogó szívvel, szinte álló szoborként merednek előre.
Miért? - kérdezi Nessa. A nefilimfiú reszketve felel:
- Most jöttem rá, miért akarta az ajtó, hogy eldobjuk a fegyvereinket. - nézi szeme sarkából a kőszobrot. Az ott a templom őre. A nefilim harcosok képesek fegyvereket készíteni az imáikkal, azonban másoknak fegyver nélkül esélye sincs ellene. Ezért készült az ajtó, hogy csak a mi vérünk tudjon ide belépni...és élve távozni. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Úgy tűnik, még nem ébredt fel.
Mina valóban még sápadtabb lesz. Damien magában elmormol egy - Crispin szavaival élve - sötételf áldást. Most aztán tényleg a nefilimekre vannak utalva. Ha elkapja bármelyikük tekintetét, Damien halkan, szinte csak a száját mozgatva megkérdi: - Mit kell tennünk?
- Menjünk el mellette...halkan...zaj nélkül...legjobb ha meg sem tudjuk, mitől ébred fel. - indítványozza Arael a legközelebbi ajtó felé mutatva.
Eszerint nem tudjátok, mitől ébred fel? Ez csodás.
- De mi van, ha... már attól felébred, hogy megérzi: nem vagyunk nefilimek? Nem lehet, hogy mi egyszerűen csak visszamegyünk az ajtón át és... megvárunk titeket? - kérdi Mina. Ez az ellenfél anyagi és valódi, de attól még fél tőle, hisz tudja, hogy nem lenne elég erős ellene...
Lebeg a többiek után, Damien pedig oson.
A nefilimeken is tisztán látszik a rémület. Csendben és erősen koncentrálva osonnak a fal mellett az ajtóig, azaz a bejáratig, mert ajtó már nincs, a végén még annak a rejtvényét is meg kellene oldaniuk. Végül befordulnak a feketeségbe, s egy újabb terem tárul a szemük elé.
A földön mindenhol aranytárgyak, érmék színes drágakövek állnak kupacokba halmozva. A hely pontosan úgy néz ki, mint ahogy a kalózok álmait leírják. Azonban nagy részük korommal borított...
-Ebből de szívesen vinnék valamit haza, ha nem csapna le érte az a nagy szobor! - szólal meg Nessa.
Mina ámulva nézi a halomnyi kincset, azonkívül, hogy örül, hogy élnek.
- Itt tűz volt. Miért lehetett itt tűz? - Közelebb hajol egy-egy halomhoz, vigyázva, nehogy hozzáérjen. Milyen pénzek ezek? Van-e rajtuk írás? S milyen kövek vannak itt? Ékszerészszeme különös érdeklődéssel siklik végig a színes, csillogó halmokon. Aztán eszébe jut, hogy talán nem is igaziak.
- Mindenki óvatosan mozogjon.
Mina nem volt elég óvatos, megint. Pusztán attól, hogy közelebb hajol, ruhájának ujjrésze lángra kap...
A hirtelen reátörő pánikban rájön, hogy az egyetlen, amivel védekeznit udna, maga is tűz, így nem törődve a torkából feltörő sikolyokkal elkezdi letépni magáról a lángoló anyagot - ott, ahol még nem lángol természetesen. Az ujjrészből ugyan letép egy keveset, de megússza...
-Na jó, a tűznél való melegedést azt hiszem visszavonom. Ez a tűz nem tetszik, gonosz. - ér el hozzá Nessa hangja tompán.
- By the Moon, Mina, hányszor kell még életveszélyközelbe sodornod magad, mire rájössz, hogy nem kell mindenhez közel menni és megfogni... - morogja Damien a fogai közül, szemben állva Minával s a felkarját fogva, megölelni nem akarja, az talán túl élénk lenne egy ilyen sokk után, de éreztetni akarja, hogy itt van és megpróbálja... nos... megszidni azért, amiért a veszélyt MEGELŐZŐ cselekvéseket nem hajlandó végrehajtani. Mina próbálja feldolgozni, hogy letépte kabátja egy részét és hogy majdnem megégett. Jó. Nem érünk hozzájuk. Nem.
- Ez... rendben, szóval ezért van korom rajtuk...
- Ez egy intés. Mident a szemnek, semmi a kéznek. - magyarázza Nemalah, akár egy anya a gyermekének...
-De... még nem is fogott meg semmit. - mondja Nessa a nagy igazságot.
- Nem nyúltam én hozzájuk. Csak megnéztem.
Damien a szemeit forgatja. Azonban a vész elmúlt és tovább kellene menniük, ez tény... Előrenéz a teremben, van-e valamerre tovább út? A kincsek közti folyosókon van-e valami jel?
- Ez a kincs csak valami elterelés. Át akar verni minket, aki építette...valaminek kell itt lennie. - Így Arael.
-Nem lehet, hogy egy másik szobában lesz?
Damien kutakodásai közepette talál is valamit. Egy aranyobjektum, akár a többi, azonban véset van rajta, akárcsak kint a falakon s az ajtókon. Nefilimek láthatók, amint köveket egymásra pakolva falakat húznak fel. Ez jóval... építőbb jellegű, mint a csatározás. S könnyen lehet, hogy épp arról van szó - illetve kép -, amelyben tartózkodnak...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Lassan múlnak az órák, a percek a kis kápolnában, ahogy valami hírre, üzenetre várunk. A goblinnal hármasban vagyunk, aki még mindig nem ment tőlünk néhány lépésnél távolabbra (egyetlen egy alkalmat leszámítva, amikor elhúzódott, hogy levizeljen egy hóbuckát, mert már nem bírta tovább). Csend volt a helyiségben, egy-egy pap jött-ment csak olykor, észre sem véve a „vendégünket”, aminek én kifejezetten örültem.
Nem volt meleg, ezt én is éreztem, Jozef pedig kifejezetten vacogott mellettem.
- Van itt valahol legalább egy zug, ami meleg? - kérdezte, amitől meg is sajnáltam.
 Nem mondhatnám, hogy ne fáztam volna, de a köpenyem jelentett némi védelmet, így nem tartottam tőle, hogy megfagyok. A kérésére viszont lekanyarítom a vállamról a ruhadarabot.
- Vedd fel, melegedj egy kicsit, ha más nem cserélgetjük. - ajánlottam fel neki - Ha gondolod, te is aláférsz - fordultam végül a goblinhoz is, nem akarva a hidegre ítélni, és így kicsit könnyebben tudom igyekezetemnek megfelelően kívül tartani a ki-be mászkáló papok látókörén is.
- Nem fogadhatom el, neked sem lehet meleged, van nálam tartalék köpeny, csak arra utaltam, hogy itt állandóan hideg van, remélem, hamar elvégezzük a dolgunkat és mehetünk vissza. - utasította el a köpenyt Jozef, a goblin viszont egy hálás didergéssel fogadta el a felajánlást, és bújt a köpeny alá. És meg is volt az eredmény: a járkáló papok ügyet sem vetettek ránk.
 - Ugyan, egy kis hidegbe még nem halok bele - mosolyogtam Jozefre, de ha nem győzi meg ez sem nem erőltetem, visszaveszem a köpenyt, magam mellé engedve a goblint.
Lassan esteledett már, amikor kopogtattak az ajtón, majd kinyitották azt. Egy nem is olyan rég látott ismerős lépett vastag, félig hófödte csizmájával, ahogy udvariasan köszönt az éppen bent tartózkodóknak. Az ezredes úr segítője volt az. Szokásához híven óvatosan meghajolt, aztán ennyit morgott:
- Lassan vége a munkaidőnek. Az ezredes asszony elkezdte összehívni a hivatalnokokat. - jelentette, ami egyet jelentett azzal, hogy mi is indulhatunk.
- Áááá, Straus! Jó, hogy jösz, azt hiszem elkelne még egy kis tüzifa ebbe a kápolnába. Már épp eléggé összefagytunk ezen a kis kiránduláson, hogy kiengedhessünk kissé. - jegyezte meg Jozef, aztán viszont felállt. - Akkor lassan ideje mennünk, hogy még előttünk elrejtőzhessünk. Oda tudsz vezetni minket? - kérdezte a zsoldost.
Úgy gondoltam, hogy még neki sem kellett tudnia, hogy a goblin itt van velünk, így úgy álltam fel, hogy a köpeny takarásában maradjon. Minél kevesebben tudnak róla eleve, annál nagyobb az esélyünk, hogy sikeres legyen az elképzelésünk. Már ha a vezetők között van, aki a goblinokat megharagította.
- Öröm újra látni. Ez esetben indulhatunk -   csatlakoztam Jozef szavaihoz, és a goblin tempóját igyekezve felvenni, követtem
  - Csak bújjatok a dunyha alá. - felelte Straus  - A fa nagy kincs errefelé. - mondta, aztán intett egyet és megindult vissza a torony felé.
- Sikerült megtudnia valamit? - kérdeztem út közben Straust, kihasználva a Jozef teremtette lehetőséget, és úgy haladva, hogy a fiún megakadjon a tekintete, és ne jusson el a köpenyem sarkáig.
- Egyelőre még semmit. - felelte tömören - Ám ha valóban áruló lapul köztünk, rá fogok találni. - tette hozzá kissé agresszív hangon - Maguknak van már ötlete, hogyan csalják elő az árnyak közül a mocskokat? -
- Talán Urunk majd megsegít minket és, ha szemügyre vehetjük a tanácstagokat, rájövünk valamire. - vonta meg a vállát Jozef.
  - Remélhetőleg sikerül megtudnunk valamit - bólintok Jozef szavaira, én sem mondva többet az ötletünkről. Fontos, hogy minél kevesebben tudjanak róla, hogy jelen van a goblin. Legalábbis eleinte mindenképp.
Mire visszaértünk az ezredes irodájába, már teljesen átrendezték azt. Hoztak még be pár durván faragott, sötét fából készült, kissé kimintázott széket. Az ablakokat egy függönnyel takarták el, s kettőzött őrség fogadott titeket a lépcsőházban és az ajtóban is...akik közül az egyik észrevette a mocorgást a köpenyem alatt.
- Megállj! Mi az ott? - mutatott a goblinra a köpenyem alatt, aki nem igazán mozgolódott így, hogy megálltatok.
- Papi mágia, úgy, hogy jobb, ha nem tartasz fel minket. Az ezredes ur....asszony engedélyével vagyunk itt. - állt az őr elé határozottan Jozef.
Az őr gyanúsan figyelte a köpenyt. Aztán vállat vont és továbbengedett. Komoly erőfeszítésbe került, hogy se döbbenetet ne áruljon el az arcom, se el ne nevessem magam. Biccentek és tovább sétálok befelé.
Odabent még nem voltak olyan sokan, csak az ezredes asszony, Straus, az őrség pár tagja és három idegen, akik ruházatuk alapján magasabb rangú tisztek lehettek. Egyikük egy alacsony, erős borostájú, érdes szemöldökű, majdhogynem kopasz férfi. Zömök volt, de annál szélesebb vállú, s látszott rajta, nem zsír gömbölyíti a tagjait. Hosszú, földig érő fekete subát viselt, oldalán egy rövidkarddal. Komor, haragos nézéssel és csípős tekintettel vett szemügyre, ahogy beléptünk.
A másik egy nyalka, mágusköpenyes férfi volt, nagy lófarokba font szőke hajjal és hegyes, hosszú orral. Egyik kezében egy könyvet szorongatott, szinte belevájva ujjait, nem eresztve azt egy pillanatra sem. A harmadik egy alacsony, széles csípőjű, szeplős arcú nő volt, szoros kontyba font vörös hajjal, széles, vastag szoknyában. A nő egy kis pódium mellett ült, előtte pergamennel, kezében egy pennát fogott, egyre csak az ezredest figyelve.
- Áh, Isten hozott. - köszönt az ezredes asszony - Remélem tudtatok pihenni. -
- Dicsértessék az Úr! – húzta ki magát Jozef egy pillanatra, aztán végigmérte a jelenlévőket, de még mindig úgy állt, hogy félig takarjon. - Igen, bár a hideghez nem szoktunk még hozzá, de megoldjuk. Jozef Strandgut lovagtanonc vagyok. - biccentett az ismeretleneknek.
- Laudetur Jesus Christus -   biccentettem én is - Istennek hála igen, a hideg ellenére is. - feleltem az ezredesnek a lovagtanonhoz igazodva, majd az ismeretlenek felé fordultam ügyesen továbbra is takarva a goblint.
- Robin Holzer nővér vagyok - mutatkoztam be én is, továbbra sem használva a titulusomat. Az inkvizítor megnevezés sokszor hátráltató, ha az ember meg szeretne tudni valamit.
Straus óvatosan kihúzta magát, aztán a zömöt, borotás férfi felé fordult.
- Van szerencsém bemutatni Jannik Krehl századost, az erőd katonáinak várkapitányát. - A kapitány komor tekintettel bólintott egyet.
- Jónapot. –
- Valamint Barbara Aarch asszony, az ezredes asszony írnokát. -
- Üdvözletem. -
- Illetve... - mutatott a nyurga férfi felé. A varázslóköpenyes viszont félbeszakította, mielőtt folytathatta volna, és eléállt.
- Nem szükségem bemutatni senkinek. A nevem Adelger Schaber, az ezredes asszony főmágusa, szolgálatotokra.-
Jozef enyhén meglepett arccal biccentgetett azok felé akiket bemutattak.
- Mindenki itt van már? Nem szeretnénk kétszer elmondani az utunkról a beszámolót. - jegyezte meg.
- Még nincs. - felelte Barbara - A vezértisztek közül még két ember várunk. -
Közben hangos recsegéssel nyílt az, s egy izmos alkatú, ősz hajú, összefont hosszú szakállú ember lépett be rajta. Papi csuhát viselt, rendkívül széleset, de látszott rajta, hogy alatt páncélelemek lapulnak meg. Egyik szeme helyén egy hosszú vágás húzódott végig.
- Dicsértessék az Úr! - köszönt hangosan mindenkinek.
- Ő az egyikük. - mondta Frau Aarch - Stasimus püspök, a kápolna vezetője és a hittérítők irányítója.
- Mindörökké Ámen - hajtottam fejet a belépő kolléga felé, nem túl boldogan, hogy még itt, az Isten háta mögött is van egy püspök, aki miatt óvatosan kell a dolgomat végeznem, nehogy valahogyan megsértsem
Közben igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a goblin láthassa az arcokat, de ő maga ne váljon láthatóvá. Talán eljön annak is az ideje a megbeszélésen, hogy lássuk, ki hogyan reagál a jelenlétére, de még nem.
- Nagyuram! – hajolta meg a püspök felé Jozef is.
Az ezredes ekkor váratlanul megszólalt.
- Tévedés. Mindkettejük itt van. Csuklyátok be az ajtót. - utasította az őröket.
A két katona nem igazán értette, miről van szó, de nem mertek ellentmondani a parancsnak.
- Bújj elő, Berend. - mondta az ezredes, a plafon felé fordulva.
A mennyezet felől hirtelen, szinte a semmiből előbukkanva egy alak ugrott le. Magas, nyurga legény volt dús, fekete hajjal, melyet rövidre nyírva viselt. Egy ruha takarta el az arca alsó felét, s hosszú, testhezálló fekete ruhát és köpenyt viselt tetőtől talpig, Hátán egy lándzsa díszelgett, amelyet leemelt, majd a fal mellé támasztotta.
- Ő it Berend Klinger, a hírszerzőm és az ügynökeim feje. - magyarázta az ezredes.
Berend óvatos, fürge pillantásokkal vette szemügyre az egybegyűlteket.
- Üdv. - mondta tömören, miközben meghajolt sorban mindenki irányába.
A váratlanul megjelenő utolsó szereplő megjelenésére Jozef keze veszélyesen rándult a kardja felé.
- Ezredes asszony! Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy ha ilyen emberei vannak, miért volt szükség a mi segítségünkre? - nézte fürkészve a katonanőt, de felém húzódott.
Bátorítón mosolyogtam Jozefre. Egyelőre nincs mitől tartanunk. Azért engem is jól eső érzéssel töltött el az oldalamon lógó kard súlya. Csendben vártam, hogy az ezredes válaszoljon, és elkezdődjön a gyűlés.
A kérdés hallatán az utolsónak érkezett Herr Klinger rosszalló pillantással nézett Jozefre. De nem felelt neki, csak csendben helyett foglalt, keresztbe tett lábbal az egyik széken.
- Olyat akartam a munkára, aki nem közülünk való. Remélem érthető az aggodalmam. - mondta az ezredes szigorú, pergős, katonás hangon. - Most pedig halljam a jelentést. -
  - Sikerült megtalálnunk egy goblin tábort, bár sajnos kénytelenek voltunk harcba bocsátkozni velük, amikor megtámadtak, de szerencsére, ez nem akadályozta meg a további tárgyalásunkat. - kezdte a jelentést Jozef, miután rám pillantva magához ragadta a szót. Aztán egy újabb pillantással jelezte, hogy folytassam én.
Úgy döntöttem, ebben nem kell ködösítenünk. A valóság ra adott reakciók jóval többet elárulnak.
- Némi rábeszélés után a goblin törzs vezetője fogadott minket, de hamar kiderült, hogy rossz tapasztalata van a hozzánk hasonlókkal, mert egyszer már próbáltak velük egyességet kötni, de a másik oldal nem tartotta magát a megállapodáshoz. Miután sikerült meggyőznünk őket, hogy bennünk - mondtam hangsúlyozottan is kettőnkre értve a többesszámot - megbízhatnak, a vezér azt mondta, hajlandó tárgyalni az ezredesasszonnyal. - néztem Jozefre, hogy a lovakkal történteket ő mondja el.
Míg beszéltünk, végig igyekeztem figyelni a jelenlévők arcát, és a goblin reakcióját. Hátha valamelyik elárul valamit egy rezdüléssel, amitől közelebb leszünk a megoldáshoz.
A kis goblin a köpeny alatt egyelőre nem reagál semmit. Noha nem nagyon lát ki onnan, csak hallja amit az emberek egymással beszélnek, és a mondatok egy része is túl bonyolult neki, mert látszik, hogy időről időre elveszti a fonalat. Az ezredes az állát vakarja.
- Itt valami bűzlik. Nem küldtem embert goblinokhoz. És itt vagyok, amióta az első cölöpöket levertük az éppen nem fagyott földbe. - mondta, szigorúan nézve végig az emberein.
- Pedig a sámán nagyon hihetően adta elő és miközben kiáltunk egy hazugságpróbát, három goblin szellem megtámadta a lovainkat, majdnem ott ragadtunk. - fejezte be Jozef a jelentést.
  - Előbb goblinok, most meg szellemek? - kérdezte finoman a varázsló - Ez elég hihetetlenül hangzik. Arra céloztok, hogy mágia keze van a dologban? -
- Bizonyosan. Valószínűleg a nekromancia egy ága lehet, tekintve, hogy a sámán arról beszélt, hogy szellemeket zártak a társai testébe. -  fűzöm tovább a gondolatot
Barbara ekkor (miközben nagyban jegyzetelt és írta le minden szavát a beszélüknek) megszólalt.
- Talán a kapuőrség naplójában találunk valamit. Minden be és kijövő szállítmányról és expedícióról feljegyzés készült. -
- Akkor talán ezt kéne megnézni elsőnek, de Schaber mágus, Ön kételkedik abban, amit mondunk? - nézett a mágusra Jozef.
- Nem kételkedem. Csupán figyelembe veszem, hogy a vad hő és a vad táj könnyedén megtévesztheti a szemet és a fület. - mondta, miközben nyomatékosítás kedvéért az ujjával mutogatva fel és alá járkált - S éppen ezért nem zárhatjuk ki, hogy csupán csak egyszerű ügyetlenség okozta lovaik futtát. -
- Herr Schaber, mind ugyan azt láttuk, kétlem, hogy a képzelet játéka lett volna, különösen, hogy a lovakat is megijesztette, és egyikük el is szökött, és nem tért vissza. - mondom ingerültség nélkül, de magabiztosan abban, amit láttam. Nem, nem fogom hagyni, hogy az ügyetlenségünkként könyveljenek el valamit, ami nem rajtunk múlt.
A varázsló mérgesen nézett vissza a szemembe. Aztán fájdalmasan sóhajtott egyet.
- Rendben van. Végül is, ki vagyok én, hogy megmondjam, mit láttak és mit nem. Elvégre nem voltam ott. -
- Ha csak egy látomás lett volna, akkor is mágiának kellett volna lennie, hogy mind ugyan azt képzeljük és még papi mágiát is pazaroljunk rájuk. - erősítette meg szavaimat Jozef. - Ráadásul nem kezdő tanítványokkal van dolguk, így nehéz lett volna kontroll alá vonni az elménket. -
- Szóval a kapuőrség naplója - tereltem vissza a témát - Ide tudná hozatni? - fordulok az ezredesasszony felé
- Természetes. - mondta az ezredes, majd Strausra mutatott - Straus, menj és kérd el. - mondta, mielőtt az asztala mellől egy apró kis lapot vett volna elő, írd rá valami, lepecsételte és Straus kezébe adta. A férfi elvette, intett majd távozott.
- Az biztos, hogy valaki az ezredes asszony nevében, már egyezséget kötött a goblinokkal, amiben az ő dolguk az ide utazók és szekereik kirablása volt a fő szempont. - mondta Jozef… Talán túl sietve
  - Micsoda?! Hogy én a saját embereimet?! - fakadt ki az ezredes asszony ahogy egy hatalmasat vágott rá az asztalára.
- A társam kissé elhamarkodott következtetést vont le - néztem Jozefre, remélve, hogy megérti: kissé fékeznie kell magát, ha szeretnénk eredményt elérni - Ami biztosan kiderült, hogy a goblinokkal hozzánk hasonlóan már tárgyaltak, magas rangú emberek, és azt kérték, hogy a goblin törzs a szomszédok goblin csoportokra támadjon. Tud bármelyikük ehhez az erődhöz hasonlóról a pusztaföldön? - kérdezem, lassacskán igyekezve összeszedni az információkat, amik Jozef megállapítását (amire én is hajlottam) alá tudják támasztani.
Ezt hallva az alacsony, zömök, kopasz ember gúnyosan nevetett fel.
- Természetesen nem. Mi vagyunk az elsők, akik itt megvetették a lábukat. -
- Természetesen úgy értettem, ahogy Robin nővér elmondta. A goblinokkal tárgyaló valakik, azt mondták, amit akartak, nem kellett igaznak is lennie, de tény, hogy tárgyaltak. -
Herr Klinger, aki egész eddig csendben hallgatott óvatosan felszólalt.
- Hát, akárki is volt, nem közülünk lehetett. Ezt az erődök egyikünk sem hagyta el, mert túl sok volt a dolga. Ebben biztos vagyok. - mondta tömören. Ezzel nincs is baj, csakhogy ettől még bárki küldhetett alakulatot.
- Minden pusztaföldre érkező ide jön először? - kérdezek rá körbenézve a társaságon továbbra is figyelve az arcokat és a goblin reakcióját a köpenyem alatt.
A zömök várkapitány elgondolkozik.
- Hm...ezt nem tudhatjuk. Nem mindegyik menet éli túl az utat. -
Közben megérkezik Straus egy vaskos könyvvel, amit átnyújt az ezredes asszonynak.
- Alázatosan jelentem, megtaláltam a feljegyzéseket. -
Amennyire tudok anélkül, hogy a goblin jelenlétét felfedném, igyekszem én is nézni a feljegyzéseket az ezredessel és Jozeffel együtt.
Az ezredes lassan végiglapozza a feljegyzéseket, miközben nagyokat sóhajt.
- Semmi különös...semmi. - morog a nő, a fiatal mágus viszont másképp vélekedik róla.
- Várjon asszonyom! Itt, az egyik lapon. -   mutat egy pár oldallal korábbra - Gyertek, nézzétek meg ti is! -
Mindenki odahajol, hogy lássa az elmosott szöveget az egyik oldalon. Tintafoltok szegélyezték mindenfele, mintha vízbe mártották volna. De se az előtte, se az utána lévő sorok vagy lapok nem szenvedtek ilyen kárt.
- tudjátok mit jelent ez? - nézett körbe a varázsló.
- Valaki el akarta tüntetni a nyomát. - jelentette ki izgatottan Jozef.
A tintafoltokat látva kicsit közelebbről is megnézem a könyvet, miután a goblinnal együtt odasétáltam anélkül, hogy kikerült volna a köpeny alól, keresve, hogy kitéptek-e, vagy más úton tüntettek-e el lapokat. Sokat elárul a módszerről.
- Pontosan! - kiáltott fel a varázsló
A szöveg maga egyébként egy egyszerű, elsőre jelentéktelennek tűnő bányászexpedíció távozásának időpontja volt.
- De az expedíciók nem a mi hatáskörünk. -  mondta finoman Klinger - A céh tőlünk függetlenül kutat és bányászik, mi csak az engedélyt adjuk. -
  - És azt lehet tudni, ki adta nekik az engedélyt? - kérdezte Jozef lelkesen az előbbi sikertől.
- Igen, minden engedélyt a levéltár ad ki, élén a drága Barbarával. - mondta csendesen, némi szarkazmussal fűszerezve a hírszerző.
Az én kérdéseimre a válasz a lapon volt látható időpontot és az irányt látjátok a lapokon. Az expedíció innen északra indult (a goblin falu tőletek nyugatra van), nagyjából két hónappal ezelőtt. Azonban mind az időpont, mind pedig az irány és a tájolási rész erősen el van mosódva, talán a lelgjobban az összes szövegrész közül.
- Ismerik az expedíció bármelyik tagját? - kérdeztem hangosan, körbenézve a társaságon.
Mindenki vállat vonva bólogat, ingatta a fejét jobbra balra. Egyedül a főkapitány szólalt meg.
- Egyetlen egy valakit. Az expedíciók szervezője katonákat kér tőlem rendszeresen. A neve Antonim Heich. Ő a verde igazgatója, a kapu mellett szokott dolgozni a papírmunkával. -
- Hát akkor vele is kéne beszélni talán. - noszogatta az ezredest a lépésre Jozef, a kelleténél kicsit hevenyebbül fogalmazva.
Straus erre idegesen lépett oda mellé.
- Vigyázz a modorodra, egyházfi. Az ezredes asszonnyal tisztelettel kell beszélni! - feddte a lovagtanoncot
- Nem mondtam semmi rosszat. - morgott vissza a fiú
  - Csendet. - harapott Straus az ajkába, mire Jozef hidegen visszamosolygott. Ideje lett közbeavatkozni…
  - Javaslom kezdjük Herr Heichnèl a további kérdezősködést - lépek kissé megemelve a hangomat Straus és Jozef közé.  - Uraim, azt hiszen az ezredesasszony jelezni fogja ha problémásnak találja a társam modorát, Herr Strandgut pedig bizonyára kissé megfontoltabban választja meg a stílusát a jövőben - néztem előbb Strausra, majd kérlelő, de határozott tekintettel Jozefre. Ne feszítse túl a húrt.  
- Jól van. - mondta az ezredes, majd Barbarához fordult - Készíts egy írást kérlek. -
Barbara rögvest papírt vett, majd írta rá az utasításokat. Az ezredes lepecsételte, s átnyújtotta Robinnal.
- Parancsoljanak. Ezzel nem hajthatják el a verdéből önöket. A mesteremberek hajlamosak nagyon...védelmező szelleműek lenni. -
- Köszönjük ezredes asszony, minden bizonnyal azonnal megkeressük. - köszönt meg Jozef kicsit lehiggadva
- Mielőtt még elmennénk, szeretném ha mindannyian tisztában lennének vele, hogy kettőnkön túl van még egy társunk a küldetésben. Az egyház védelme alatt áll, ameddig a tárgyalások be nem fejeződnek - pillantottam óvatosan a püspökre - Kérem, segítsenek hogy biztonsággal lehessen velünk! - kértem, mielőtt indulnánk, óvatosan elhúzva a köpenyemet a goblin elől.
A teremben mindenki meglepetten rezzent össze és idegesen hátrahőköltek, amikor megláttáka goblint. Mindenki, kivéve az aalcsony várkapitányt. Ő valahogy nem tűnt annyira meglepettnek.
- Mit képzelnek maguk? Ide merték hozni, egy bizalmas találkozóra. VAn bőr a képükön ilyennel előállni?! Árulás! Aljas árulás! - ordította a főmágus. Nem volt ez a reakció túl meglepő, inkább az vált gyanússá, aki higgadt maradt.
Az ezredes asszony szótlan maradt, egyelőre csak idegesen markolászta az asztal sarkát.
- Ő nem ahhoz a törzshöz tartozik, sőt már egyikhez sem, mert mindenki elpusztult pár csatában. - igyekszik Jozef csillapítani őket - Másrészt viszont már csak azért is érdemes megvédeni, mert ismerheti az árulót, akit keresnek. - teszi hozzá egy hideg mosollyal.
- Uraim, ha elcsendesednek, elmondom miért van itt ez az apróság - emelem meg a hangomat. Eleget láttam, és nem engedhetem eluralkodni a káoszt.
- Egyrészt, nem hagyhattuk egyedül tekintve hogy korábban az életére törtek a várban, a miénkkel együtt - kezdem amint engednek - másrészt nélküle esélyünk sem lenne a goblinokkal tárgyalni, így itt a helye. Biztosíthatom önöket, hogy nem értett annyit az egész megbeszélésből, hogy azzal bármilyen szinten visszaéljen, viszont fontos, hogy önök tudjanak a jelenlétéről, hogy biztonságban segíthesse a munkánkat. Ha elárulni akartuk volna a társaságot, nem mutatom be, hanem eltitkolom a jelenlétét. - fejtem ki, de úgy tűnik nem sok sikerrel csillapítva az indulatokat. A főtisztek látszólag nem voltak meggyőzve, mindegyik kardoskodni kezdett, hogy ezért zárka, csonkítás, vagy akasztás jár. A püspök úr valamivel csendesebb volt, ő csak egy szigorú, megvető pillantást vetett felénk. Ebből még bajunk lehet... Klinger pedig csak csendben, szúrós szemmel figyelt titeket. Az ezredes asszony ingerülten, szinte már dagadó erekkel dörzsöli meg a homlokát, ahogy az embere hőbörögni kezdenek.
- Kuss legyen! - ordítja, aztán feláll. - Ez egy szigorúan titkos megbeszélés volt. Még a hallgatásért is lekéne vágnom a kis dög fülét...vagy éppen azét, aki behozta. - nyögött egy hatalmasat, ahogy lenyugodott - Legyen hát, vigyétek. Az őrségből majd elkísérnek, hogy nehogy nektek essenek a munkások. De még egy ilyet meg ne lássak, mert a bányába küldelek titeket. Most menjetek. Sok a munka, az idő is drága... - nyögött egy nagyot, mire a tisztjei lecsitultak, majd csendben, sorban távoztak. Egyedül az alacsony, zömök kapitány maradt, ő egészen addig várt, míg el nem indult mindenki, s utolsónak távozott.


_________________

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A kistermetű várkapitány finom, érces hanggal köhögött a tenyerébe, majd még egyszer végigfutotta a tekintetét a szokatlan pároson.
- Magukat ezennel kiválasztom, hogy felderítsék a nekromanciával fertőzött helyeket. - lépkedett jobbra balra, ahogy katonás hangon, monoton tempóban beszélt - Maguk is tagjai lesznek az expedíciónak. Holnap reggel, napkelte után indulnak is. A tájékoztatást ma este kapják meg a többi résztvevővel együtt. Addig menjenek, pihenjenek, s készüljenek fel az útra. A távolság megközelítőleg negyven mérföld. Napnyugtakor jelentkezzenek a déli kapunál. Mehetnek. - fogta rövidre, ahogy köhintett egyet ismét. Kicsit megszédültem. Ma sem jutok kovácstűz közelébe. Kicsit megforgattam a szemem, de csak úgy, hogy ne láthassa a mogorva alak. Éreztem, hogy Viktória sem ürül a dolognak. Csak álltunk ott és próbáltuk nem kimutatni a csalódásunkat, szikrázó szemekkel.
- Elnézést, lenne még néhány kérdésem. Mit tudunk a nekrommantákról a helyükön kívül? – kérdezte Maria. Hangjában hallatszott s próbálkozás, de szemmel láthatóan a várkapitánynak ez nem tetszett.
A várkapitány végignézett Ibo-n. Egy pillanatra emelte a kezét pofonra. Aztán megszorította és kissé lejjebb engedte.
- Nem beszélünk, csak ha engedélyt kaptunk felszólalni. - mondta szigorúan - Ami biztos, hogy innen nyugatra találtunk nekromanciára utaló nyomokat. A legtöbbje barlangokban vagy a hó tövében volt. - Ibo és a kapitány közé álltam szúrós szemekkel nézve őt. Magamtól mozdultam és elegem is volt egy kicsit a kapitány stílusából. Inkább engem üssön meg mint szegény lányt.
- Valami problémád van, fiam? – kérdezte érdeklődő tekintettel.
Zavaromban egy kicsit elpirultam
- Nem, Uram! Habár... Jobban készítem a fegyvereket, mint forgatom! - mondtam ami a leggyorsabban az eszembe jutott. Egy kis taszigálást éreztem az oldalamon, csak reméltem, hogy nem a kis társam próbál kizsebelni. De e helyett így szólt.
- Nem akarunk bajt, én csupán még kíváncsi vagyok, a társam pedig vélhetően az ön keze miatt aggódott, de úgy gondolom meg tudjuk beszélni a dolgainkat kulturált emberek módjára, nemde? – nézett ki mögülem Mária. Talán még mosolygott is. Erre a kapitány mérgesen szorította a kezét ökölbe.
- Vagy úgy... - nézett végig rajtunk, apró szemeivel. Aztán leengedte a kezét és sóhajtott egy nagyot. - Meglátszik, hogy nem vagytok harcosok. Hiányzik belőletek a fegyelem, az odaadás, a tisztelet... szóval azt mondod fiam, nem a te kezedbe találták ki a kardot?! – nézett rám, villámokat szórva. Dobtam a vállamon lévő fegyveren, jelezve, hogy egy nagyobb kalapáccsal harcolok és csak bólintottam. Viktória már reszketett.
- Mi nagyon tiszteljük Önt, kérem higgye el, csak nem szeretnénk teljesen vakon belerohanni a helyzetbe, mint egy bika. Bizonyosan, egy Önhöz hasonló erőskezű vezető többet tud mondani bárki másnál. – mondta Maria, a földről felvéve az érmét. - Úgy tűnik valaki elejtette. – tette hozzá.
- Ahogy mondtam, tájékoztatást napestekor kapnak. Nektek meg... - nézett felém és Viktória felé - Ha nincs ínyedre az öldöklés, kereshetsz munkát Herr Braumannál, a kaszárnya fegyvereit tartja karban. Nála mindig elkél az üres kéz.
- Igen is, Uram! – mondtam, aztán csak álltam zavartan.
- Köszönjük az idejét, Uram. Legyen szép napja. – majd Maria noszogatásával és a katonák kíséretével kivezettek minket az ajtón. A folyosón haladva Maria egyszer csak megjegyezte. - Pfuh! Végre megvan. – mondta megkönnyebbülve és az aranyat az arcához dörgölve.

Ahogy kiértünk a kapuőr elköszönt tőlünk.
- Nah, Isten veletek. Gratulálok még egyszer a fogáshoz. – nevetett, majd intett és elment.
Nagy levegőt vettem és megnyugodva kifújtam Ibora néztem.
- Sajnálom, hogy nem jött össze, de ha gondolod, kereshetünk akár együtt valami munkát. - Maria hitetlenkedve nézett rám.
- Miről beszélsz?! Biztos, hogy elmegyek, mi van, ha a holtidéző kriptája tele van kincsekkel?! Mi van, ha lemaradok a felfedezésről? Miből fogom szegény anyámat ápolni, ha nem abból? - Egy kissé furcsán néztem rá, eddig nem említette az édes anyját, ha tényleg fontos lenne neki, akkor már megtette volna.
- Ja jó... Ahogy gondolod. Nos akkor én most megyek is a barakkokhoz, vigyázz magadra! - azzal el is indultam arra, amerre a barakkok voltak. Egyszer csak szólongatott hátulról.
- Héééé! Hééé! – kiáltott utánam.
- Igen? - fordultam meg.
- Őőőő... Nem emlékszel melyik kapunál is lesz a jelentkezés? Teljesen kiment a fejemből... - egy kicsit elgondolkodtam, de nem jutott eszembe. Minden olyan hirtelen történt, hogy csak a számomra hasznos információt tudtam megtartani.
- Sajnos nem emlékszem. De talán az őr aki összeszedett minket tud segíteni. Ha ő nem, akkor esetleg megpróbálhatsz vissza menni és megkérdezni, de lehet, hogy ez nem a legjobb ötlet...
- Francba! – szorította össze a fogait. Nagyot sóhajtottam, a helyes az lett volna, ha vele megyek, de sem a magam, sem Viktória életét nem kockáztathattam, illetve nem is ezért jöttem. És még is csak kovács lennék. Végül megsajnáltam szegényt.
- Biztos nem tartasz velünk? Egy kovácsnak mindig szüksége van néhány ügyes kézre és biztosan nem ez az egyetlen lehetőség.
- Rendben van. – vonta meg a vállát.
Kicsit meglepődtem, azt hittem, hogy vonakodni fog, de így csak örömteljesen felkiáltottam.
- Nagyszerű! Induljunk is. - csak reméltem, hogy tényleg lesz lehetősége még ilyesmire.

A kaszárnya egy jól felismerhető, alaposan elkülönített részén feküdt az erődnek. A faltól nem olyan messze, de a fal tövétől távol áll pár régi, kissé talán már leharcolt, látszólag több erős vihart megélt épület. Magas, kőből épült házak voltak, szabályos négyzet alakkal, apró ablakokkal és bármiféle dekoráció, vagy díszelem nélkül. Széles utcák álltak a tömbök közt, bőségesen elég, hogy rendezett sorban lehessen menetelni, s szabályosan, egymástól egyenlő távol épültek fel a házak. Az épületsor szélén több, a barakkoktól eltérő épületet lehetett látni. Volt raktárépület, lovarda, és persze a kovácsműhely, melyet könnyen fel lehetett ismerni nagy, pöfékelő, vastag füstöt eresztő kéményéről. Hosszúkás, alacsony belmagasságú épület volt, s hangos, csörgő zene szűrődött ki belőle. A szívem egy nagyot dobbant amikor megláttam a kovács műhelyet, egy kicsit talán be is nedvesedett a szemem, de könnyet nem hullattam. Határozottan beléptem és megkérdeztem a legközelebbi kovácsot:
- Jó napot kívánok! Bocsánat, hogy megzavarom, de hol lehet itt kovácsmunkát találni? - kérdezem határozottan, de kedvesen. Bent a műhelyben három ember dolgozott. Egy kovács, és két inasa. Az inasok egyike a tüzet táplálta, s fújta neki a levegőt, mikor kellett. A másik kész eszközöket és portékákat, éppen egy marék szöget emelt ki hideg vízből, s tette őket egy fatálcára. A kovács, egy nagy, széles vállú ember pedig éppen az lassan hevülő fémet figyelte. Magas, vörös hajú ember volt, melyet kontyba tűzött fel, nehogy útban legyen. Köténye tiszta korom volt, ellenben ruhája s nadrágja makulátlan. Ahogy megpillantotta a triót, egy széles vigyorral törölte meg a kezét a kötényében.
- Adjon Isten! - kiáltotta, túlkiabálva a hangos szerszámokat - Kovácsnak szegődni... - nézett alaposan végig mindenkin - Te fiam, rólad még talán elhiszem, de a két nő...meg ne sertésem kisasszonyokat szerény műhelyemben, nem úgy tűnt, mint akik tűzzel, vassal dolgoznak. Ti is az izzó vasat akarjátok pallérozni? – Maria csak grimaszolt. Viktória jelzés képpen felhúzta a ruha ujját, alatta keze talán vékony volt, de ahogy megfeszítette, szépen domborodott az izmoktól. Vakmerő, fájdalmat nem ismerő szemekkel nézett a kovácsra és bólintott. Maria ekkor megpróbálta leutánozni, de eredmény szegényesebbre sikerült. A kovács meglepetten, száját eltátva hümmögött egyet, ahogy meglátta Viktória izmait.
- Nocsak, erre nem számítottam. - dörzsölte meg a homlokát. Körbenézett, aztán a kész áruk közt kezdett el turkálni. Egy baltát vett elő, egy egyszerű kis csatafejszét az egyik hordóból. - Hanem több kell egy kis húsnál, hogy valaki az én inasom legyen. Magam mellé fogadlak titeket... - nézett ránk vigyorogva - ...ha kiálltok egy próbát. Ám ha vesztetek, akkor ingyen el kell vigyétek az elkészült portékákat és kiosztani őket. Mit mondtok?
- Milyen próbát? – kérdezte Maria, aki fülét befogta, majd átvette a baltát. A kovács oda is adta neki, ő pedig jól szemügyre véve megvizsgálta a darabot. Méregette, nézegette, nem volt ügyetlen, de laikus volt. Tehetsége azonban volt. Maria vállára tettem a kezemet.
- Jól gondold át a válaszod, de most kérlek ad oda. - mondtam nyugodtan, én is tesztelni akartam őt.
- Miért? Csak minket akart tesztelni. – meredt rám mérgesen, majd Viktóriához lépett. – Tessék! – nyújtotta át a tőrt Viktóriának.
- Tévedés! - szólt a kovács - A próba mindhármatoknak szólt. Egy kovácsnak nem csak erősnek, de eszesnek is kell lennie. - vágta rá, miközben nevetve tette keresztbe a kezét. Viktória nézegette: először nem is a pengét nézte meg, hanem, hogy nem lötyög-e a balta feje. Felmérte a nyél erősségét, megnézte, hogy a fa nem akar-e elválni magától, vagy is, hogy nem kezdett-e el belül repedezni. Fogásra is megnézte, hogy milyen, csak az után tért rá a pengére. Nem a tűz felé, de egy fényes felület felé tartva, alaposan megnézte, oldalra fordította, hogy megvizsgálja a pengén nincsenek-e kicsi kitördelések. Azután kiment és belevágta a fa aprító fa rönkbe a fejszét és ha az nem hasadt szét, meg is próbálta kihúzni. Ha a nyele mozgott, akkor kivette, ha nem akkor átadta nekem.
Ahogy magamhoz vettem az eszközt, már csak egy dologra voltam kíváncsi. Egy fogóért mentem, hogy megnézzem a fejsze fejét, de az jó stabil volt.
- Nos Maria kérlek kezd te. Mennyire bíznád rá az életedet egy ilyen fegyverre? - kérdeztem tőle egyenesen ránézve.
- Semennyire, de meg sem tudnám emelni rendesen. Ráadásul a nyele is fura volt. – vonta meg a vállát.
- Igazán? - mosolygott Ibora a kovács, aztán a páros felé fordult - És ti mit mondtok? - Viktória egy pillanatra elgondolkodott.
- Hát... Ha valakit úgy akarnék megölni, hogy beverem a fejét, talán jó lenne. De ha már lát, vagy páncélt visel, inkább csak hozzá vágnám és elrohannék. - A kovács változatlan mosollyal bólogatott.
- És te, fiam? - nézett rám egyenesen.
A fiamra nagyon szigorúan néztem, már majdnem leordítottam a fejét, de hát északi népség. Azért egy picit elmosolyodtam, hogy lássa a fogamat, aztán magamhoz vettem a szót:
- Őseink sokat használták ezt a fegyvert. Kardot mág nem igen tudtak jót készíteni, de ilyesmivel sokat hódítottak. Szomorú lett volna, vagy dicső, ha ilyennel teszik, de leginkább őrültség. Mindazon álltal szégyen a viselőjére, ha ilyen állapotban hordja magán. Aki nem tiszteli a fegyvert és a kovács munkáját, azt ne is szolgálja hasonló. - villogott a szemem, de egyenes választ szándékosan nem adtam. Számomra két fegyver létezett, a tökéletes, gyönyörű és a megmentésre váró. Éppen ezért így fejeztem be a mondatot. - Egy ilyen fegyvert biztosan felújítanék. Többet érdemel, legalább azt, hogy szép legyen. - mondtam szomorúan. Két kezembe vettem a nyelét és finoman a kovácsnak adtam. - Ez az én válaszom! - Néztem mélyen a szemébe. A kovács elégedetten bólogatott, ahogy egy hordóra mutatott, benne a régi, csorba, rozsdás szerszámokkal.
- Amott a helye, nyugodtan tegyétek vissza. - mondta szelíden - Egyébként egy dologban tévedtetek. A gazdája gondját viselte...csak aztán meghalt. Ezt a kis apróságot egy csatatéren szedték össze és hozták ide. - nevette el magát - Na de hát tartom a szavam, mától inasaim lesztek ti hárman. Mikor akartok kezdeni? – Maria mérgesen megbökte a kovács csuklóját. Én sem vettem tudomást a kérdéséről, de most felébredtem.
- Nem tud valami munkát, amihez jó kézügyesség kell? – kérdezte ingerülten.
- Az mindig van. - mondta a kovács - Majd megkapod azokat a szögeket. - mutatott a vizeshordóra - Meg kell élezni őket.
Szúrós szemekkel, csak annyit mondtam
- A fegyver gazdája, nem csak forgatója lehet, hanem akire bízták, vagy is aki felelősséget vállal érte. - Egy kicsit megszédültem és hevesen pislogtam. Én? Inas? Hol él ez? Én egész gyermekkoromat a kovácsolással töltöttem, mi több, az egész családom kovács volt már generációk óta. Elsápadva hátra léptem. Inas... A nagybátyám kezelt inasként utoljára. Én Nebelturmi kovács vagyok. Nemes és valószínűleg sokkal ügyesebb, mint ez az Északi. Már majdnem nyílt a szám, hogy ezt el is mondjam, de Viktória oldalba lökött. - Nos... Először is beszéljünk az üzleti részéről. Mit csinálnánk és mennyiért? - kérdeztem diplomatikusan.
- Nem a műhelyben végzendő munkákra gondoltam, Uram. Van valami másik munka a táborban, ami több kézügyességet igényel? – szólt közbe Mária a száját húzva. A kovácsmester kissé megfáradtan nyögött egyet, ahogy keresett egy kis pultot, s nekitámsazkodot.
- Eh, igaz is... legyen hát. - mondta, ahogy gyorsan elkezdett fejben számolni - Legyen, mondjuk tíz váltó egy nap. A hét végén fizetek egyben, ha az megfelel. - egy kicsit furcsállva nézem a kovácsmestert. Szomorúan, és együttérően, ugyan akkor nem teljesen elengedve magamat, az üzletbe fogok:
- Hááát... Otthon nagyjából 100 váltóért adok el egy kardot és nem is egyet egy héten. Ha javításról van szó, akkor legalább 90-et elkérek. És mi hárman lennénk, ráadásul fizetnünk kell a bérletet és az élelmet is... - gondolkodok el rajta, várva a következő lépését. A kovács megpödörte bajuszát.
- A kutya meg a macska rúgja meg, milyen inast engedte a mestere maga kovácsolni a kardokat? - Ahogy Ibót óvatosan megszólította. - Az már kiskegyed dolga, hogy merre megy. De a bordélytól távol maradj, nem vagy te oda való. - nevette el magát ismét a bolondos kedvű kovács. Lassan felhúztam a szemöldökömet.
- Hát... - gondolkodtam el egy kicsit - Talán jobb, ha bemutatkozom. - nyújtottam a kezemet - A nevem Johann von Nebelturm. - A kovácsmester tágra nyílt szemekkel nézett rám, aztán elnevette magát.
- Ejnye, most vagy nagyon ostoba vagyok, vagy világi mázlista. Na hallod te fiam, inaskodás helyett miért nem mutatsz inkább valamit a tudományodból? - mondta, ahogy a kohóhoz ment, s kivette belőle az izzó acélt, melyet egész addig hevített - Egy átlagos harcos átlagos kardja születik majd belőle. A kérdés csak, vajon a te kezed alatt milyen volna. Mit szólsz, te Nebelturm? Ha elégedett vagyok vele, úgy itt dolgozhatsz egy apró bérletért saját szakálladra.

Nem szóltam semmit sem, csak neki álltam dolgozni. Összeraktam a magot és az acélt, kidolgoztam a pengét és a tüskét, köszörűn durván megélesítettem, Felhevítettem a nagy kemencében, gyorsan lehűtöttem olajban, aztán hevítettem amíg sárga nem lett és hagytam pihenni. Ezután még megcsiszoltam, megéleztem és lepolírpztam a pengét. Amíg vártam elkészítettem a keresztvasat és a díszgombot. A díszgombot, amely egy csillagot ábrázolt, ennek kissebb változatai díszítették a keresztvas két szélét. Kerestem egy jó markolatot. Amikor minden megvolt, összeraktam az egészet és átnyújtottam.
- Nem vagyok még nagyon nagy kovács, de remélem tetszik. - átnyújtottam a szép darabot, amin gyönyörűen játszott a kovácstűz lángja. A kovács nézte, nézte a pengét, kissé távol állva tőle, meg ne csapja a még frissen a plafon felé szállt gőz. Közben egy szót sem szólt, hagyott csendben dolgozni, csak a végén bólintott egyet. Lassú órák múlásának eredménye volt a penge.
- Nocsak...ki gondolta volna. - mondta, ahogy visszaadta a pengét, majd kezet nyújtott. - A nevem Robert Moriach. Örvendek a találkozásnak. - Megráztam a kezét
- Én szintúgy! – mosolyogtam.
- Nos akkor, ahogy ígértem, érezd otthon magad...ó, és szólj rá az inasodra...elvonja az enyéim figyelmét. - mutat Maria felé, aki ez alatt ott játszik aaz egyik inasával legénnyel.

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Azt hiszem kellően megbántam már, hogy oly lelkesen jelentkeztem erre a feladatra, mert kelően kezdett befagyni a fenekem és sajnos ez alól a kápolna sem lógott ki a sorból, itt csak egy hangyafarknyit volt melegebb, mint odakinn, de legalább nem fújt a szél.
Az órák meg lassan múltak a kis kápolnában, ahogy az üzenetre vártunk. Kínos csend ült a kápolnán. A többi pap és szerzetes mit sem sejtve vonult időnként ki be, fogalmuk sem volt róla, hogy mi van itt készülőben.
A goblin el nem mozdult mellőlünk, csak akkor, amikor már nem bírta tovább a hólyagja, bár akkor is csak épp kiszaladt az ajtó elé. Tőle én is kedvet kaptam, hogy kiengedjem a "gőzt", de aztán csak ültem a lepakolt cuccunk mellett, legszívesebben eldőlve és szundikálva, ha nem féltem volna, hogy megfagyok.
- Van itt valahol legalább egy zug, ami meleg? - kérdeztem Robin-tól, bár nem hiszem, hogy ő jobban érezte volna magát.
- Vedd fel, melegedj egy kicsit, ha más nem cserélgetjük. – nyújtotta felém Robin erre a köpenyét, aztán a kis gnómra nézett. - Ha gondolod, te is aláférsz.
A goblin egy hálás didergéssel lépett közelebb társamhoz, de én nemet intettem.
- Nem fogadhatom el, neked sem lehet meleged, van nálam tartalék köpeny, csak arra utaltam, hogy itt állandóan hideg van, remélem, hamar elvégezzük a dolgunkat és mehetünk vissza.
- Ugyan, egy kis hidegbe még nem halok bele – nézett rám kedvesen Robin, de aztán nem erőltette, visszavette a köpenyt és magam mellé engedte a goblint.
Lassan esteledett már, amikor kopogtattak az ajtón, majd kinyitották azt. Egy nem is olyan rég látott ismerős lépett vastag, félig hófödte csizmájával, ahogy udvariasan köszönt az éppen bent tartózkodóknak. Az ezredes úr segítője volt az. Szokásához híven óvatosan meghajolt, aztán ennyit morgott:
- Lassan vége a munkaidőnek. Az ezredes asszony elkezdte összehívni a hivatalnokokat.
- Áááá, Straus! Jó, hogy jössz, azt hiszem elkelne még egy kis tüzifa ebbe a kápolnába. Már épp eléggé összefagytunk ezen a kis kiránduláson, hogy kiengedhessünk kissé. - jegyeztem meg, aztán viszont felálltam. - Akkor lassan ideje mennünk, hogy még előttünk elrejtőzhessünk. Oda tudsz vezetni minket?
- Öröm újra látni. Ez esetben indulhatunk – állt fel a lány, de végig takarta a goblint.
- Csak bújjatok a dunyha alá. - felelte Straus - A fa nagy kincs errefelé. - mondta, aztán intett egyet és megindult vissza a torony felé.
Mivel láttam, hogy Robin nem akarta felfedni a kis fickót Straus előtt, ezért igyekeztem úgy menni előttük, vagy mellettük, hogy takarjam őket.
- Sikerült megtudnia valamit? – kérdezte a férfit Robin.
- Egyelőre még semmit. - felelte az tömören - Ám ha valóban áruló lapul köztünk, rá fogok találni. - tette hozzá kissé agresszív hangon - Maguknak van már ötlete, hogyan csalják elő az árnyak közül a mocskokat?
- Talán Úrunk majd megsegít minket és, ha szemügyre vehetjük a tanácstagokat, rájövünk valamire. - vontam meg a vállam. - Ez is egy lehetőség. Továbbra is tartottam magam Robin előérzetéhez és minél kevesebbet akartam elárulni.
- Remélhetőleg sikerül megtudnunk valamit – értett egyet velem Robin.
Mire odaértünk az ezredes irodájához, már teljesen átrendezték azt. Hoztak még be pár durván faragott, sötét fából készült, kissé kimintázott széket. Az ablakokat egy függönnyel takarták el, s kettőzött őrség fogadott minket már a lépcsőházban és az ajtóban is...akik közül az egyik észrevette a mocorgást Robin köpenye alatt.
- Megállj! Mi az ott? - mutatott Robin köpenyének aljára, mely, ahogy a lány megállt, már szintén nem mozgott.
- Papi mágia, úgy, hogy jobb, ha nem tartasz fel minket. Az ezredes ur....asszony engedélyével vagyunk itt. - álltam eléjük határozottan.
Az őr gyanúsan figyelte a köpenyt még egy pár pillanatig, aztán vállat vont és továbbengedett minket.
Odabent még nem voltak olyan sokat, csak az ezredes asszony, Straus, az őrség pár tagja és három idegen, akik ruházatuk alapján magasabb rangú tisztek lehettek.
Egyikük egy alacsony, erős borostájú, érdes szemöldökű, majdhogynem kopasz férfi volt. Zömök volt, de annál szélesebb vállú, s látszott rajta, nem zsír gömbölyíti a tagjait. Hosszú, földig érő fekete subát viselt, oldalán egy rövidkarddal. Komor, haragos nézéssel és csípős tekintettel vett szemügyre titeket, ahogy beléptetek. A másik egy nyalka, mágusköpenyes férfi volt, nagy lófarokba font szőke hajjal és hegyes, hosszú orral. Egyik kezében egy könyvet szorongatott, szinte belevájva ujjait, nem eresztve azt egy pillanatra sem. A harmadik egy alacsony, széles csípőjű, szeplős arcú nő volt, szoros kontyba font vörös hajjal, széles, vastag szoknyában. A nő egy kis pódium mellett ült, előtte pergamennel, kezében egy pennát fogott, egyre csak az ezredest figyelve.
- Áh, Isten hozott. - köszönt az ezredes asszony - Remélem tudtatok pihenni.
- Dicsértessék az Úr! - húztam ki magam egy pillanatra, aztán a tekintetem végigmérte a jelenlévőket, de még mindig úgy álltam, hogy félig takarjam társnőmet. - Igen, bár a hideghez nem szoktunk még hozzá, de megoldjuk. Jozef Strandgut lovagtanonc vagyok. - biccentettem az ismeretleneknek. Úgy véltem, ha beszéltetem őket, talán kis cimboránk felismer valamit belőle.
- Laudetur Jesus Christus – biccentett Robin is. - Istennek hála igen, a hideg ellenére is. - felelt, majd az ismeretlenek felé fordult. - Robin Holzer nővér vagyok.
Straus óvatosan kihúzta magát, aztán a zömöt, borostás férfi felé fordult.
- Van szerencsém bemutatni Jannik Krehl századost, az erőd katonáinak várkapitányát.
A kapitány komor tekintettel bólintott egyet.
- Jónapot.
- Valamint Barbara Aarch asszony, az ezredes asszony írnokát.
- Üdvözletem.
- Illetve... - mutatott a nyurga férfi felé.
A varázslóköpenyes viszont félbeszakította, és elé állt.
- Nem szükségem bemutatni senkinek. A nevem Adelger Schaber, az ezredes asszony főmágusa, szolgálatotokra.
Azta! Nem is tudtam, hogy van az ezredesnek főmágusa! Ezt ügyesen rejtegette, de vajon miért? Nem tudom milyen képességei lehetnek, de sokan tudnak gondolatot olvasni, ami gyanússá teszi, hiszen az árulót is leleplezhette volna akkor már, de akár minket is most. Biccentettem azok felé, akiket bemutattak.
- Mindenki itt van már? Nem szeretnénk kétszer elmondani az utunkról a beszámolót. - jegyeztem meg, bár fogalmam sem volt, az ezredes mit adott be nekik, de hát ez hihető volt.
- Még nincs. - felelte Barbara - A vezértisztek közül még két ember várunk.
Közben hangos recsegéssel nyílt az, s egy izmos alkatú, ősz hajú, összefont hosszú szakállú ember lépett be rajta. Papi csuhát viselt, rendkívül széleset, de látszott rajta, hogy alatt páncélelemek lapulnak meg. Egyik szeme helyén egy hosszú vágás húzódott végig.
- Dicsértessék az Úr! - köszönt hangosan mindenkinek.
- Ő az egyikük. - mondta Frau Aarch - Stasimus püspök, a kápolna vezetője és a hittérítők irányítója.
- Mindörökké Ámen – hajtott fejet Robin a főpap felé.
Az ezredes ekkor váratlanul megszólalt.
- Tévedés. Mindkettejük itt van. Csukjátok be az ajtót. - utasította az őröket.
A két katona nem igazán értette, miről van szó, de nem mertek ellentmondani a parancsnak.
- Bújj elő, Berend. - mondta az ezredes, a plafon felé fordulva.
A mennyezet felől hirtelen, szinte a semmiből előbukkanva egy alak ugrott le. Magas, nyurga legény volt dús, fekete hajjal, melyet rövidre nyírva viselt. Egy ruha takarta el az arca alsó felét, s hosszú, testhezálló fekete ruhát és köpenyt viselt tetőtől talpig, Hátán egy lándzsa díszelgett, amelyet leemelt, majd a fal mellé támasztotta.
- Ő it Berend Klinger, a hírszerzőm és az ügynökeim feje. - magyarázta az ezredes.
Berend óvatos, fürge pillantásokkal vette szemügyre az egybegyűlteket.
- Üdv. - mondta tömören, miközben meghajolt sorban mindenki irányába.
- Nagyuram! - hajoltam meg először én is a püspök felé, majd a váratlanul megjelenő utolsó szereplő megjelenésénél majdnem sikerült kardot rántanom.
Egy olyan helyzetben, amikor már egyszer az életünkre törtek, nem igazán viseltem jól a meglepetéseket. Azon kívül nagyon megdöbbentett az ezredest körülvevő társaság is. Kezdtem rosszul érezni magam.
- Ezredes asszony! Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy ha ilyen emberei vannak, miért volt szükség a mi segítségünkre? - néztem fürkészve a katonanőt, de biztos, ami biztos, Robin felé húzódtam.
A kérdés hallatán az utolsónak érkezett Herr Klinger rosszalló pillantással nézett rám, de nem szólalt meg, csak csendben helyett foglalt, keresztbe tett lábbal az egyik széken.
Álltam a feketeruhás, álarcos pillantását, míg leült, bár félreértette, amit mondtam, hiszen dicséretnek szántam a szavaimat.
- Olyat akartam a munkára, aki nem közülünk való. Remélem érthető az aggodalmam. - mondta az ezredes szigorú, pergős, katonás hangon. - Most pedig halljam a jelentést.
Az ezredes szavaira még egy pillantást vetettem Robinra, aztán belekezdtem, de szándékomban állt átadni neki a szót, neki jobban ment.
- Sikerült megtalálnunk egy goblin tábort, bár sajnos kénytelenek voltunk harcba bocsátkozni velük, amikor megtámadtak, de szerencsére, ez nem akadályozta meg a további tárgyalásunkat. - pillantottam társnőmre, hogy ha gondolja, folytassa.
- Némi rábeszélés után a goblin törzs vezetője fogadott minket, de hamar kiderült, hogy rossz tapasztalata van a hozzánk hasonlókkal, mert egyszer már próbáltak velük egyessséget kötni, de a másik oldal nem tartotta magát a megállapodáshoz. Miután sikerült meggyőznünk őket, hogy bennünk – vette át a szót zökkenőmentesen Robin és nem kerülte el a figyelmem a többes szám hangsúlyozása, amire egy halvány mosoly derengett fel az arcomon, - megbízhatnak, a vezér azt mondta, hajlandó tárgyalni az ezredesasszonnyal. – pillantott rám, hogy akarom-e folytatni.
Az ezredes közben az állát vakarja.
- Itt valami bűzlik. Nem küldtem embert goblinokhoz. És itt vagyok, amióta az első cölöpöket levertük az éppen nem fagyott földbe. - mondta, szigorúan nézve végig az emberein.
Hát a goblin kicsit tényleg szagos, de gondoltam, hogy az ezredes nem rá gondolt.
- Pedig a sámán nagyon hihetően adta elő és miközben kiáltunk egy hazugságpróbát, három goblin szellem megtámadta a lovainkat, majdnem ott ragadtunk. - fejeztem be.
- Előbb goblinok, most meg szellemek? - kérdezte finoman a varázsló - Ez elég hihetetlenül hangzik. Arra céloztok, hogy mágia keze van a dologban?
- Bizonyosan. Valószínűleg a nekromancia egy ága lehet, tekintve hogy a sámán arról beszélt, hogy szellemeket zártak a társai testébe. – bólintott rá Robin.
A szavainkat lejegyző Barbara ekkor megszólalt.
- Talán a kapuőrség naplójában találunk valamit. Minden be és kijövő szállítmányról és expedícióról feljegyzés készült.
- Akkor talán ezt kéne megnézni elsőnek, de Schaber mágus, Ön kételkedik abban, amit mondunk? - néztem a férfira.
- Nem kételkedem. Csupán figyelembe veszem, hogy a vad hő és a vad táj könnyedén megtévesztheti a szemet és a fület. - mondta a mágus, miközben nyomatékosítás kedvéért az ujjával mutogatva fel és alá járkált - S éppen ezért nem zárhatjuk ki, hogy csupán csak egyszerű ügyetlenség okozta lovaik futtát.
- Herr Schaber, mind ugyan azt láttuk, kétlem, hogy a képzelet játéka lett volna, különösen, hogy a lovakat is megijesztette, és egyikük el is szökött, és nem tért vissza. – szögezte le határozottan társnőm.
A varázsló mérgesen nézett vissza a szemébe, aztán fájdalmasan sóhajtott egyet.
- Rendben van. Végül is, ki vagyok én, hogy megmondjam, mit láttak és mit nem. Elvégre nem voltam ott.
- Ha csak egy látomás lett volna, akkor is mágiának kellett volna lennie, hogy mind ugyan azt képzeljük és még papi mágiát is pazaroljunk rájuk. - erősítettem meg Robin szavait. - Ráadásul nem kezdő tanítványokkal van dolguk, így nehéz lett volna kontroll alá vonni az elménket.
- Szóval a kapuőrség naplója. Ide tudná hozatni? – terelte vissza a szót ügyesen Robin és nézett kérdőn az ezredes felé.
- Természetes. – mondta az, majd Strausra mutatott - Straus, menj és kérd el. - mondta, mielőtt az asztala mellől egy apró kis lapot vett volna elő, írd rá valami, lepecsételte és Straus kezébe adta. A férfi elvette, intett majd távozott.
- Az biztos, hogy valaki az ezredes asszony nevében, már egyezséget kötött a goblinokkal, amiben az ő dolguk az ide utazók és szekereik kirablása volt a fő szempont. - súlyosbítottam még az elmondottakat.
- Micsoda?! Hogy én a saját embereimet?! - fakadt ki az ezredes asszony és egy hatalmasat vágott rá az asztalára.
- A társam kissé elhamarkodott következtetést vont le – nézett rám feddőn az inkvizítor. - Ami biztosan kiderült, hogy a goblinokkal hozzánk hasonlóan már tárgyaltak, magas rangú emberek, és azt kérték, hogy a goblin törzs a szomszédok goblin csoportokra támadjon. Tud bármelyikük ehhez az erődhöz hasonlóról a pusztaföldön? – kérdezte, végig nézve a jelenlévőkön. Elég sokat beszéltünk már és a goblin nem jelzett, kezdtem elveszíteni a reményt, hogy a segítségünkre lesz.
Az várkapitány gúnyosan nevetett fel.
- Természetesen nem. Mi vagyunk az elsők, akik itt megvetették a lábukat.
- Természetesen úgy értettem, ahogy Robin nővér elmondta. A goblinokkal tárgyaló valakik, azt mondták, amit akartak, nem kellett igaznak is lennie, de tény, hogy tárgyaltak. – javítottam ki magam, mert félreértettek.
Herr Klinger, aki egész eddig csendben hallgatott óvatosan felszólalt.
- Hát, akárki is volt, nem közülünk lehetett. Ezt az erődök egyikünk sem hagyta el, mert túl sok volt a dolga. Ebben biztos vagyok. - mondta tömören.
- Minden pusztaföldre érkező ide jön először? – kérdezte Robin.
A zömök várkapitány elgondolkozott.
- Hm...ezt nem tudhatjuk. Nem mindegyik menet éli túl az utat.
Közben megérkezett Straus egy vaskos könyvvel, s átnyújtotta az ezredes asszonynak.
- Alázatosan jelentem, megtaláltam a feljegyzéseket.
Kíváncsian vártam, hogy a vár vezetője megnézze a könyvet és kiderüljön, tudunk-e ezzel mit kezdeni.
Az ezredes lassan végig lapozta a feljegyzéseket, miközben nagyokat sóhajtott.
- Semmi különös...semmi.
A fiatal mágus viszont másképp vélekedett róla.
- Várjon asszonyom! Itt, az egyik lapon. - mutatott egy pár oldallal korábbra. - Gyertek, nézzétek meg ti is!
Ahogy mindenki odahajolt, többek között én is, az egyik lapon elmosódott szöveget lehetett látni. Tintafoltok szegélyezték mindenfele, mintha vízbe mártották volna. De se az előtte, se az utána lévő sorok vagy lapok nem szenvedtek ilyen kárt.
- Tudjátok mit jelent ez? - nézett körbe a varázsló.
- Valaki el akarta tüntetni a nyomát. - jelentettem ki izgatottan, mert legalább már volt valami bizonyítékunk is, nem mondhatták, hogy csak képzelődünk.
- Pontosan! - kiáltott fel a varázsló
Közben el tudtam olvasni a szöveget, ami maga egyébként egy egyszerű, elsőre jelentéktelennek tűnő bányászexpedíció távozásának időpontja volt. Azonban mind az időpont, mind pedig az irány és a tájolási rész erősen el volt mosódva, talán a legjobban az összes szövegrész közül.
- De az expedíciók nem a mi hatáskörünk. - mondta finoman Klinger - A céh tőlünk függetlenül kutat és bányászik, mi csak az engedélyt adjuk.
- És azt lehet tudni, ki adta nekik az engedélyt? - kérdeztem lelkesen.
- Igen, minden engedélyt a levéltár ad ki, élén a drága Barbarával. - mondta csendesen, némi szarkazmussal fűszerezve a hírszerző.
- Ismerik az expedíció bármelyik tagját? – folytatta Robin.
Mindenki vállat vonva bólogat, ingatja a fejét jobbra balra. Egyedül a főkapitány szólalt meg.
- Egyetlen egy valakit. Az expedíciók szervezője katonákat kér tőlem rendszeresen. A neve Antonim Heich. Ő a verde igazgatója, a kapu mellett szokott dolgozni a papírmunkával.
- Hát akkor vele is kéne beszélni talán. - noszogattam az ezredest a lépésre.
Straus erre idegesen lépett mellém.
- Vigyázz a modorodra, egyházfi. Az ezredes asszonnyal tisztelettel kell beszélni!
- Nem mondtam semmi rosszat. - morogtam vissza.
- Csendet. -harapott Straus az ajkába.
Rámosolyogtam Straus-ra, bár ez nem volt az a meleg mosoly.
- Javaslom kezdjük Herr Heichnèl a további kérdezősködést – lépett közénk gyorsan Robin. - Uraim, azt hiszen az ezredesasszony jelezni fogja ha problémásnak találja a társam modorát, Herr Strandgut pedig bizonyára kissé megfontoltabban választja meg a stílusát a jövőben – nézett ránk feddően.
- Jól van. - mondta az ezredes, majd Barbarához fordult - Készíts egy írást kérlek.
Barbara rögvest papírt vett, majd írta rá az utasításokat. Az ezredes lepecsételte, s átnyújtotta Robinnak. - Parancsoljanak. Ezzel nem hajthatják el a verdéből önöket. A mesteremberek hajlamosak nagyon...védelmező szelleműek lenni.
Még egyszer farkas szemet néztem Straus-szal, aztán a többieken is végig futtattam a szemem, majd biccentettem.
- Köszönjük ezredes asszony, minden bizonnyal azonnal megkeressük.
Nem lenne jó, ha valaki közben értesítené suttyomban, vagy megfenyegetné. Ha nincs más el is indulok előre engedve Robint, hogy tudja takarni a goblint.
- Mielőtt még elmennénk, szeretném ha mindannyian tisztában lennének vele, hogy kettőnkön túl van még egy társunk a küldetésben. Az egyház védelme alatt áll, ameddig a tárgyalások be nem fejeződnek – pillantott Robin a püspökre - Kérem, segítsenek hogy biztonsággal lehessen velünk! – ezzel fellebbentette a köpenyét a goblinról.
Nem lepett meg, hogy a teremben mindenki meglepetten rezzent össze és idegesen hátrahőkölt, amikor meglátták. Mindenki, kivéve az alacsony várkapitányt. Ő valahogy nem tűnt annyira meglepettnek.
- Mit képzelnek maguk? Ide merték hozni, egy bizalmas találkozóra. Van bőr a képükön ilyennel előállni?! Árulás! Aljas árulás! - ordította a főmágus.
Az ezredes asszony azonban szótlan maradt, egyelőre csak idegesen markolászta az asztal sarkát.
- Ő nem ahhoz a törzshöz tartozik, sőt már egyikhez sem, mert mindenki elpusztult pár csatában. - néztem rájuk, hogy csillapítsam őket, miközben a goblin halálra váltan kapaszkodott Robinba. - Másrészt viszont már csak azért is érdemes megvédeni, mert ismerheti az árulót, akit keresnek. - tettem hozzá egy hideg mosollyal.
- Uraim, ha elcsendesednek, elmondom miért van itt ez az apróság - emelte meg a hangját Robin, hogy hallatszodjon ebben a hangzavarban. - Egyrészt, nem hagyhattuk egyedül tekintve hogy korábban az életére törtek a várban, a miénkkel együtt, másrészt nélküle esélyünk sem lenne a goblinokkal tárgyalni, így itt a helye. Biztosíthatom önöket, hogy nem értett annyit az egész megbeszélésből, hogy azzal bármilyen szinten visszaéljen, viszont fontos, hogy önök tudjanak a jelenlétéről, hogy biztonságban segíthesse a munkánkat. Ha elárulni akartuk volna a társaságot, nem mutatom be, hanem eltitkolom a jelenlétét.
A főtisztek láthatóan nem voltak meggyőzve, mindegyik kardoskodni kezdett, hogy ezért zárka, csonkítás, vagy akasztás jár. A püspök úr valamivel csendesebb volt, ő csak egy szigorú, megvető pillantást vetett felénk, Klinger pedig csak csendben, szúrós szemmel figyelt minket. Az ezredes asszony ingerülten, szinte már dagadó erekkel dörzsöli meg a homlokát, ahogy az emberei hőbörögni kezdenek.
- Kuss legyen! -állt fel. - Ez egy szigorúan titkos megbeszélés volt. Még a hallgatásért is lekéne vágnom a kis dög fülét...vagy éppen azét, aki behozta. - nyögött egy hatalmasat, ahogy lenyugodott - Legyen hát, vigyétek. Az őrségből majd elkísérnek, hogy nehogy nektek essenek a munkások. De még egy ilyet meg ne lássak, mert a bányába küldelek titeket. Most menjetek. Sok a munka, az idő is drága... - nyögött ismét egy nagyot, mire a tisztjei lecsitultak, majd csendben, sorban távoztak.
Egyedül az alacsony, zömök kapitány maradt, ő egészen addig várt, míg el mindenki el nem ment és utolsónak távozott.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
A hideg szél csapta meg az arcunkat, ahogy kiléptünk a kapun, ismét az utcára. A kis goblin szorosan mellettem mozgott, egy lépést sem téve meg nélkülem. Meg tudtam érteni az erőd vezetőségében tapasztalható reakciók alapján… Eszembe se jutott volna magára hagyni az erődön belül, amíg tőle függhet, hogy sikerül-e békét teremteni a vidéken.
A verde jól felismerhető épület volt, rögtön az erdő bejáratánál állt, kitűnő helyen, sok térrel, ahová rakodni lehetett. A közeli bányákból most is halomra álltak ott a különféle ércek és ásványok, valamint mindenféle hulladékfém, rozsdás, törött tárgyak. A verdének két nagyobb épülete volt, egy kisebb és egy nagyobb. A nagyobbikból egy nagy kémény állt ki, mely folyton folyvást ontotta a füstöt. Mellette egy kisebb kupacban tűzifa állt. A kisebb épületnek egy apró ajtaja volt, előtte a cégérrel és egy csinos ablakkal, melybe benézve egy raktár, s egy apró kis asztal látszott temérdek papírtekerccsel. A nagy épületnek két bejárata volt, egy elöl, az út felől, és hátul, mely a farakáshoz vitt. Embereket is lehet látni, ki-be menni, vagy éppen bent ácsorogni.
- Úgy néz ki ez az emberünk irodája. Reméljük, tovább lendíti az ügyünket. – lépett az ajtóhoz és nyitott be Jozef.
Én egyelőre kicsit óvatosabban, a kezemet a kardom markolatának közelében, fél szememet a goblinon, másikat a bejáraton tartva követtem őt, ha nem derült ki ennek akadálya.
Végül nem volt, és Jozef lépet be először, úgy helyezkedve, hogy védhesse a kis társunkat.
Odabent az irodában egy nagyobb falomnyi láda állt. Egy részüket gondosan lezárták és az egyik sarkban tolták össze, a másik nyitva állt. A félig nyitott ládákban aranyak, vasat, és egyéb fémeket lehetett látni.
Az asztal mellett négy embert lehetett látni, két katonát, valamint az általuk őrzött két szőke hajú, meglepően magas férfit. Nem tűntek hadviseltnek, melyet nyalka, hosszú talárjuk is tovább erősített, mégis agresszív pillantással fordultak a kis csapat felé. ]
- Segíthetek...mit keres egy ördögfajzat bent?! – mutatott az asztal mögött ülő alak a goblinra, miközben a két őr óvatosan a fegyveréért nyúlt, ám nem tettek egy lépést sem. A goblin ijedten markolt bele a ruhámba.
- Jó napot, az uraknak! Antonim Heich igazgatót keressük. Az ezredes kérésére vagyunk itt, hogy egy fontos ügyben kérjük a véleményét. A goblin velünk van és a védelmünket élvezi. – közölte Jozef a szándékunkat, és a goblin helyzetét nyomatékosan.
Az asztal mögött ülő szőke hivatalnok óvatosan felállt, majd megigazította a ruháját és kihúzza magát. Keskeny, zöld szemei ide-oda cikáztak hármunk között.
- Igazán...? – nézett a kis csapatra - Én volnél Antonim Heich. – jelentette ki hidegen.
- Örvendek a találkozásnak, Herr Heich. Robin Holzer vagyok, a Veroniai kegyelmes Isten egyházának felszentelt inkvizitora. –  jelentettem ki felmutatva a státuszomat, hogy biztosítsam: kellő súllyal kezeli a kérdéseimet. Aztán ennek megfelelően komoly tekintettel folytattam. – Két hónapja egy bányász expedíció indult az erődből, az ön szervezésében. Az expedíció eredményeiről viszont sajnos nincsenek értesüléseink.. Reménykedünk, hogy tud információval szolgálni a bányászok sorsáról… -
- Így volna? – kérdezett ismét vissza Heich gyanakvó tekintettel, ahogy egy intéssel utasította őreit, pihenjenek. A két katona elengedte a fegyvereit. Úgy tűnt, az alak bízott a szavaimban - Úgy emlékeztem már időben informáltam erről a főkapitányt. Valóban vezettem egy expedíciót, egy elég kellemetlen területre. Egy mély hasadékot próbáltunk feltárni, mikor különös, agresszív támadókra leltünk. Arra számítottam, az ezredes asszony saját kezével fogja a nyakukat kitekerni, amikor meghallja. – nevette el magát a végére - Mert tudják...elég harcias természetű. –
– Az ezredes parancsolta, hogy frissítsük fel az emlékeket ezzel az expedícióval kapcsolatban, így megtenné, hogy részletesen elmeséli mi történt? -   kérdezett Jozef kicsit feszélyezetten, amit meg tudtam érteni…
- Nos éppen ideje volt már... – mondta a hivatalnok kissé ingerülten, majd megköszörülte a torkát - Nos, mint ahogy maguk is mondták, két hónapja indultunk el annak reményében, hogy új tárnákat tárhatunk fel. A nagy hasadékot még korábban fedezték fel a lovasaink, s időbe telt, mire a felszerelést elő tudtuk teremteni. Mikor odaértünk, jégbe fagyott emberek holttesteit pillantottuk meg. Meg tudtuk hogyan kerültek oda, de nem jelentettek semmi eltűnést, így tovább mentünk. Azonban egy részük életre kelt és ránk támadt. Azután visszajöttünk és jelentést tettünk. – Erről a támadásról természetesen egy szó sem állt a kis könyvecskében, ahol megsatírozták a szöveget… Érdekes… Elgondolkodva hallgattam a beszámolót. Egy ilyen eset körül mire ekkora sumákolás?
-Csak élőholtakkal találkozott az expedíció? Illetve, minden tagja épségben visszatért az erődbe? – kérdeztem igyekezve kiegészíteni az eddig kapott képet.
A céhmester lemondóan csóválta a fejét.
- Ti se lehettek itt túl régóta. A csatában... – köszörülte meg a torkát - Számos kísérőnk életét vesztette. Páran csak aztán, miután a sebeik kifekélyesedtek. És az állataink egy részét elhajtották, aminek hála párakat visszafele menet a hideg vitt el. Élőholtakon túl mást nem láttunk...meglep, hogy ez ilyen nagy újdonság nektek. Pedig mindent jelentettem az illetékesnek. Ilyen lusta volna az ezredes asszony? – vonta fel a szemöldökét. Vagy az ezredes asszony, amit kétlek, vagy valaki más…
Jozef közben elvesztette a türelmét, úgy tűnik.
- Nem vagyunk taknyos kölykök, hogy ilyen lekezelően bánjon velünk. Talán nem tiszteli az Urat és annak felkent szolgáit? -   nézett rá komoran Heichre, - És kinek jelentette a dolgot pontosan? – kérdezte.
A férfi kissé megilletődve hőkölt hátra, aztán a szemeit forgatva morgott valamit a ruhája alatt, mielőtt ismét felénk fordult volna.
- Természetesen Barbara asszonynak. Az ő teendője a jelentések szortírozása. –
Szóval Barbara…
- Beszélt Ön személyesen az ezredessel? – kérdeztem, a társai iránti részvétnyilvánítást későbbre hagyva.
- Jaj dehogy, közelebbről is csak háromszor láttam. Elfoglalt emberek vagyunk mindketten. – mondta határozottan.
- És végül sikerült a hasadékhoz eljutniuk, vagy azt felderíteniük? – tapogatózott tovább érdekes irányba Jozef.
- Sajnos nem. Megállítottak minket. A kíséretünk erejét elvette, hogy minket védtek, így nem tudtak hatékonyan szembeszállni velük. –
- Azóta pedig nem volt ilyen kezdeményezés? – kérdezem félig kijelentő hangsúllyal.
- Nem,azt üzenték ne is menjünk még csak a közelébe sem, mert veszélyes.- válaszolta készségesen a céhvezér. Abban a hasadékban lehetett valami… Talán a goblinokkal is onnan akarta valaki távol tartani az embereket?
Jozef rám nézett. Úgy tűnik neki is hasonló gondolatok jártak a fejében.
- Sajnálom az embereit és a veszteségét uram. – hajtott felé fejet, úgy látszik megnyugodva - De kérem, adja meg a hasadék helyét, de még jobb lenne, ha valaki megmutatná az utat. Nem hagyhatjuk, hogy éhes zombik veszélyeztessék az erőd környékét és lehetetlenítsék el a működését.  – kérte udvariasan.
Az ember ismét meglepetten húzta fel a szemöldökét.
- Dehát ott kéne lennie. Minden expedíció célját le kell jelenteni. Egyáltalán miért kérik, hogy szavaljam el a két hónapos jelentésemet? – nézett végig rajtuk.
- Köszönjük a készségességét, azt hiszem ezek alapján már megtaláljuk azt a jelentést is, bizonyára elkeveredett, és elfelejtődött valamelyik papírkupacban. – mondtam. Nem szükséges riadalmat keltenünk, és úgy sejtem mindenképpen beszélnem kell Barbarával, és az ezredessel. – A társai miatt fogadja részvétemet, bízom benne, hogy nemsokára biztonságosabb lesz a vidék. – tettem hozzá. – Van esetleg olyan információ, aminek a jelentéssel nem lennénk birtokában? – kérdeztem még, figyelve kicsit a goblinra is.
A férfi gesztusnak vette az udvariasságot, kis ideig gondolkozott, majd így szólt.
- Egyházi személyként...meglep, hogy egyáltalán ezekről is tudtok. – vallotta be őszintén - Noha ha beszélnek az ezredes asszonnyal, sürgessék. Csalódás volna, ha egy olyan hadviselt vezér, mint ő nem lépne semmit. –
- Ne aggodjon, mindenképpen tudomást szerez a dologról, hiszen már most érdeklődik iránta. – biztosította Jozef biccentéssel, aztán rám nézett, hogy van-e még kérdésem.
-Amíg a dolgoknak utánajárunk, kérem kezeljék diszkréten a beszélgetésünket, amennyire lehet. Nem szeretnénk, hogy az információ elvesszen a pletykák között. – kértem végigmérve mind a négy férfit, és lopva megsimítva a remegő goblint, hogy kicsit megnyugodjon, és haladni tudjunk… Nem volt furcsa tőle a reakció, de talán kicsit hevesebb, mint az eddigi esetekben.
- Természetesen. – felelte az úr, ahogy távoztunk.
Odakint az épületen kívül már várt őket valaki. Az ismerős maszkos egyén, akit az ezredes Klingernek nevezett állt ott az ajtó mellett a falnak támaszkodva. Látszólag a hideg nem igazán zavarta, ahogy tekintetével felmért minket.
- Zavarhatok egy pillanatra? – mondta bármiféle körítés nélkül.
Jozef keze a kardja markolatára szorult, mielőtt lassan kifújta volna a levegőt.
- Mindig ilyen nyílvánvalóan hallgatózik? De gondolom, nem ezt megkérdezni jött, hallgatjuk. – bólintott felé.
- Jaj kérem, egy szót sem hallottam. – tette szívére a kezét a hírszerző. Nem hittem el neki, de egyelőre nem volt okom megkérdőjelezni nyíltan - Igazság szerint ezt akartam átadni.  – mondta, azzal egy nagy, vastag bronzkulcsot vett elő. Semmi különös nem látszott rajta. markolatán ott díszelgett az erőd rajzolata egy hullámos keretben. - Ez itt egy mesterkulcs. A hivatal egyes szobáit ugyanazon kulcs nyitja. Ezzel ti is be tudtok menni bárhova. Gondoltam segíthet a nyomozáskor.  Amolyan kedves gesztus...de ha végeztetek kérem vissza. – magyaráza.
Én a goblin fedezéséről gondoskodva nem léptem hozzá közelebb, hogy átvegyem tőle.
– Feltételezem az ezredes asszony beleegyezésével bízza ránk a kulcsot – kérdezem némi, bár nem erős kétséggel.
- Nem, ez csak az én ötletem volt. De az ezredes asszonynak egy szót se. – mondta ahogy mintha egy barátságos mosoly villant volna meg a maszkja alatt. Sejthettem volna…
Jozef elégedett félmosollyal vette át a kulcsot.
- Tőlünk ugyan egy szót sem, de ha ide adja, akkor gondolom van valami tippje is, hogy hol kéne kezdeni a kíváncsiskodást? – kérdez, hátha megtudunk még valamit a kémtől. Csak fejcsóválva, félmosollyal bólintottam, megerősítve Jozef szavait. Nincs okom mindenről beszámolni az ezredesnek... Pláne, hogy magunkat hoznám nehéz helyzetbe ezzel
Klinger óvatosan visszahúzza a kezét.
- Sajnos nem. De ha valaki valóban áruló köztünk, akkor biztos nem engedne be titeket oda, ahol a bizonyítékok lapulnak, nem igaz? Ezzel mostmár bárhova be tudtok menni. – kérdezett vissza.
- Akkor köszönjük. – intett búcsút a kémnek Jozef. - Ezzel jócskán megkönnyítette az ügy tisztázását, remélem sikerrel járunk. – azzal az erőd belseje felé indult.
- Köszönjük – mosolyogtam Klingerre, és a goblint óvva továbbra is, követtem Jozefet. Miután kissé eltávolodtunk felém fordult.
- Ezek szerint Klinger is biztos benne, hogy az áruló itt van, már csak ki kell találni ki lehet. Nekem Barbara kisasszony igen csak gyanús. – tárja fel az elképzeléseit.
- Mindenképp vele is beszélnünk kell, és az ezredessel is arról, amit Heichtől megtudtunk. – fűztem tovább a fiú gondolatait. – Mit gondolsz, érdemes lehet szétválnunk, és úgy intézni? Amíg én a hölgyekkel beszélek, te szétnézel ott, ahová nem engednének… - vetettem fel. Jozef egészen felvillanyozódott az ötlettől.
. - Én benne vagyok, már úgy is meg kell mozgatnom az izmaimat, ha nem akarok berozsdásodni. - mosolyodtam el.
Viszonoztam a mosolyt. Úgy tűnt, a legbölcsebb, ha igyekszem megfelelő irányba terelgetni, és kihasználni JOzef enyhán lázadó, szabad személyiségét, és ez erre tökéletes alkalom.
- Van ötleted, hogy hol kezd? - kérdeztem, hogy egyeztethessük az elképzeléseinket.
- Igen, ahogy mondtam már, szeretnék Barbara asszonynál elsőre körbenézni, mivel a verde igazgatója neki mondta el, hogy mi történt, még sem került a történet az ezredes elé. Persze számtalan oka lehet ennek, de nála kezdenék, te meg közben kifaggathatnád, hátha mond valamit. –
- Jól hangzik. Én elmegyek az ezredeshez, és megkérem, hogy Barbarát is hivassa magához, így lesz lehetőséged körülnézni. Sötétedéskor pedig a szálláshelyen találkozzunk. – bólintottam a tervére, hozzá igazítva a sajátomat. Kajánul elmosolyodtam és figyelmesen nézett a szemembe.
- Rendben, de egyáltalán nem lep meg téged, hogy simán elvállalok ilyesmit? – kérdezte meglepődve. Felkuncogtam
- Bízom benne, hogy tudod hol a határ a szükséges rugalmasság és a tisztességtelenség között. –
- Ó, hogyne! Erről voltam híres! – nevette el magát ő is
- Óvatosan járj el, sötétedéskor az Úr segedelmével találkozunk – váltott kissé aggodalmasra az arckifejezésem, mielőtt elindultam volna a goblinnal az ezredes irodájához.


_________________

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
- Mit nézel annyira? - veti oda Damiennek Nemalah a kérdést. Damien nem sértődik meg, kiismerte már ezt a... furcsán csípős stílusát a nefilimlánynak. - Azt, amit minden bizonnyal te is látsz. Megfigyelek mindent, amit találtunk - feleli halkan. A kőóriás nem kellene, hogy meghallja őket, és egyébként is, ez a hely mintha nem engedélyezné a hangos szót. Valamiképpen szent hely, még ha nem az ő fajuké és nem is a jelenkoré is.- Ez más, mint a többi, itt nem háború van, hanem építkezés.
- Talán éppen ezt a helyet építik? - kockáztatja meg a vámpírlány halkan. Akárhogy próbálja összerakni a kirakós darabjait, nemigen sikerül. S újra meg újra visszatér a kérdéshez: hogy fognak innen visszajutni? Nem fogják-e hiányolni őket ott fenn? Persze nem tűntek olyannak, mint akik szívükre veszik pár szerencsétlen koldus életét. Munkaerőből ugyan kevesebb lesz, de hát, hulljon a férgese, vagy hogy szokták mondani.
-Azt hittem megint valami olyan lesz, amit utánozni kell. - jegyzi meg Nessa.
- Hát, építhetünk valamit, ha ettől talán történik valami. - neveti el magát Arael, mintha csak egy játék volna számára az egész. De hát neki kellene jobban tudnia, mit kell tenni. Az ő fajának képviselői csinálták ezt az egész helyet.
Ezután közelebbről megvizsgálja ő is az aranytárgyat, majd megállapítja: - Meg kéne fogni...
Minában azonnal beindul a vészjelzés:
- Ne!... Mármint... vigyázzatok. Az előbb kis híján elégtem, pedig még hozzá se értem a kincshalomhoz! - figyelmezteti őket az egyértelműre, bár nyilván maguk is látták.
-Tiéd a terep. - adja át a helyet Nessa Araelnek, ha esetleg közelíteni akarna a kincshez.
- Láttatok már ilyet? - kérdi Damien a nefilimeket. - Utánzással nyíló ajtókat például.
-Én még nem. - közli Nessa, bár ezt sejtette.
- Egyetlen dolgot, ami hasonló volt hozzá. - Nemalah hangja kivételesen gyengéd, nem szidalmazó, sürgető vagy megvető. - Egyszer régen egy igehirdetés, melyet a homokból ástunk ki említett utánzást. Parancs követését. Az Úr parancsáét.
- Ezek a rajzok... vésetek - parancsok? - érdeklődik finoman, tudáséhesen. - De hányszor lehet, és hányaknak lehet végrehajtani ezt a parancsot? Mit kellene építenünk? - sorolja a kérdéseket, persze nem várja el, hogy tudják rájuk a választ, csak megosztja, hátha valakinek valami eszébe jut.
-A mit még csak hagyján, engem a miből jobban érdekelne. – mondja Nessa.
Arael ekkor odasúgja Damiennek:
- Te, mindig ilyen beszédes a barátod? - S megrebbenti a szárnya végét Mina felé. Damien odafordul, s visszafoghatatlan mosoly terül szét az arcán, majd pár pillanatig lehunyt szemekkel, lassan, és határozottan bólogat.
Mina ügyet se vet rájuk, lefoglalja az agyalás.
- Talán össze kell rakni a képeket...? - gondolkozik Nemalah.
- Melyik képeket? - rebben rögtön értetlenül. Képekről azokra emlékszik, amelyek a falon voltak, de azokat ugyan meg nem mozdítják.
-Én is kíváncsi lennék, hogy hogy értetted.  - osztja Nessa is az értetlenségét, azonban a nefilim hamarosan eléjük tárja, mire gondolt.
- Nos, ezek a vésetek az ősök meséi szerint történetek. Arra gondoltam...talán az a történet, amit a falakon láttunk, hiányos.
Ebben van logika, azonban újabb és újabb kérdéseket vet fel a dolog.
- És... minek kellene történnie, ha kiegészítjük a történetet? - kérdi.
Ekkor Arael válaszol.
- Mi ezért jöttünk.
Mina pislog egy darabig. Nagy megvilágosodás ez, ugyanis mindeddig képtelenek voltak mukkanni egy szót arról, mit várnak ettől a helytől. Most legalább kiderült! Remek. Szóval össze akarnak rakni egy kirakóst.
-Jó formán csak háborúznak, elég sok hiányzik belőle. Ha tényleg ilyen kiegészítő valami a dolog, akkor ennél jóval több fog kelleni... - elmélkedik Nessa. Damien nem venne mérget rá. A történelem gyakran mindössze ennyiből áll. De inkább nem szól, a nefilimek büszkeségét nem kellene az eddiginél jobban sérteni. Hirtelen bűntudat is fogja el, amiért egy ilyen dologba beleütötték az orrukat. Hisz mégis mit keresnek ők itt? Nem a fajuk tagjai. Azért jöttek pusztán ide, mert... Mert érdekelte őket, mi van itt, végül is, ha úgy vesszük, ez is a felfedezés része. Pusztán erősen egyfajta Mina-féle spontaneitás. Bezuhanni egy romba és körülnézni a nefilimek szentélyében, persze, minden átlagos hétfőn ilyesmi a program. - Szóval, akkor vagy az égetős kupac alján, vagy a többi szobában is lennie kell még valaminek.
- Nektek elég csak várni. Ez a mi feladatunk. - jelenti ki Nemalah jól ismert, ellentmondást nem tűrő hangján, majd morog egyet. - De nem akarom, hogy meghaljatok...
Mina, ahogy meghallja Nemalah morcos szavait, erősen elpirul, ahogy a felelősség az ő vállára is ránehezedik.
- Meghalni? Mitől halnánk meg? - kérdi azért, talán picit élesebben, mint kellene, ahogy a pánik visszatér belé. A két nefilim ekkor a falhoz simulva oson tovább a következő teremig.
-Valakinek rátok is vigyázni kell. - közli Nessa, és követi őket. heh. Még hogy rájuk vigyázni. Ez az ő felségterületük. Szárnyuk van... nos, Araelnek van szárnya, így ő tud repülni. És legalábbis TÖBBET tudnak a nefilim kultúráról, mint Nessa, Mina és Damien, így utóbbiaknak van leginkább veszélyben az életük itt.
- Nem akartunk beesni ide. Ha mondtátok volna, hogy ide nem jöhet más, csak nefilim..
Sejti, hogy erre miféle választ fog kapni...
- Nem tudtuk. - feleli tömören Arael - Arról az ajtóról is csak egyszer hallottam életemben, egy régi krónikában, ami a családomban forgott.
-Egyébként nem akarta valaki hozni ezt az aranytálat? - kérdi Nessa; valóban, azt nem hozta senki se.
Eközben még egy kőóriás mellett kell elosonniuk. Miért van ennyi átkozott őr ebben a romban? S hogy mindez el van ásva a hó alatt, hihetetlen.
- Gondoljátok, hogy ezt meg lehet fogni?... Én nem tudom. Ez a sok kincs honnan van, mire van? Ha nem csak illúzió... ki gyűjtötte ezt ide össze? - megy a többiek után a vámpír, de vissza-visszanézeget a tálra. Nem kéne itt hagyni, de nem akarja megégetni sem magát. Azok azonban nemigen hederítenek rá. Hát hogy akarják így véghezvinni a tervet?
Passz. - feleli Nessa röviden és tömören.
Mina sóhajtva forgatja meg a szemeit, majd erőt vesz magán és visszaered a tálhoz. Damien idegesen fordulna utána, de úgyis tudja, hogy hiába, mert visszahozni nemigen tudná.

Mina óvakodva nézegeti a tálat, majd lassan, laaassan közelíteni kezdi hozzá... az egyik levett csizmáját. A talpa alatt igencsak hideg követ érez. A csizma pedig nem vált ki semmiféle hatást. Semmi tűz. Remek.
Mina kifújja a levegőt. - Jól van. Jó tál. A kezem se bántsd, oké? Elviszlek és segítünk a nefilimeknek kirakni a kirakóst. Légy szíves, ne ölj meg. - motyog halkan, ahogy immár kezeivel közelít a fémfelület felé, nagyon remélvén, hogy az nem fog felvillanni lángokban ismét.
S csodák csodája, nem történik semmi. Ujjai megérintik a hideg fémet, majd egy másik ponton is, majd egy harmadikon, végül elmosolyodik és erősen megmarkolja azt; fölemeli, s győzedelmes tekintettel cipelni kezdi a csapat felé. Természetesen néz a lába elé, s előtte visszaveszi a csizmáját is.

Nessa, Damien és a nefilimek pedig egy újabb terembe érnek. Ez azonban üres. Semmi ábra, véset, rajz, csak egy nefilimnyelven íródottnak tűnő felirat a földön.
-Nem úgy tűnik, hogy a kirakós következő darabja lenne. De örülök, hogy nem próbáltuk meg magunkkal hozni azt a tálat.
Ő nem örül, mert ezért drága Mina megy vissza és teszi tűzbe a kezét megint értük. De tudja jól, hogy hiába menne vissza, mert neki nincsen olyan mágiája, amely meg tudná védeni a tűztől. S a végén még a lány büszkeségét is megsértené. Vagy csak... kezdi felfogni, hogy nem kell annyira félteni.
Bár ezt nem lehet jól megítélni, miután... miután egyszer az életüket vesztették a makacssága és értetlensége, és elképesztő, elviselhetetlen naivitása miatt...
Na mindegy. Próbál erre nem gondolni. Egy tál nem lehet... biztosan nem lehet olyan veszélyes, hisz nincsenek itt mélységik... Érezné azt az elviselhetetlen, nyomott aurát, amelyet az egész hely árasztott. Ez hasonló, de mégsem olyan. Elhagyatottabb.
Damien csak sóhajt egyet és megdörzsöli a halántékát.
- Mit jelent az a felirat? - kérdi, legalább a feladatra koncentráljon... Ábra nincs, de a szöveget, mely egyetlen szónak tűnik, nem volna rossz érteni. Kérdése azonban elsikkad.
- Hm...azt mesélik, mielőtt Veronia idekerült volna, a világ egy végtelen sivatag volt. Egy puszta, benne semmivel. Talán erre utalna ez az üres fal. - nézi az ürességet Arael elgondolkodva. Ez az okfejtés Damient arra emlékezteti, mint amikor a művészlelkek a teljesen egyértelmű dolgokba, mint hogy a költő leírta: az ég kék, képesek belelátni egy egész életfilozófiát.
- Oké, és hogy egészítenétek ki a képet? Odatesszük a tálat a többi közé, után, mellé? - kérdi kissé aggódva, hátranézve, hogy Mina lángol-e már, bár bízik benne annyira, hogy ha más nem, a mágiájával megvédje magát.
-Vagy csak kitört a háború, és nem maradt rá idő. - áll elő Nessa egy valószínűbb magyarázattal.
Arael ekkor megérinti a falat, s abból ki tud venni egy részt, amely, mint valami ragadós massza, gomolyog a keze között. Ez nagyon nem egyszerű kő...
- Ez érdekes... Úgy nézki, mint a nedves homok, amivel a gyerekek játszanak.
-Lehet, hogy erre kéne építenünk valamiből a valamit?
Ekkor, nagy megkönnyebbülésére, Mina jelenik meg újra, épen, egészségesen, korom és égett felületek nélkül, büszkeségtől ragyogó mosollyal, aranytállal.
- Ő nem harapott. - jelenti be elégedetten. E rövid idő alatt, akár egy háziállat, egészen a szívéhez nőtt az objektum. Furcsa, mennyire kevés is elég a kötődéshez: már az is elég, ha valami nem akar megölni. Itt, lent a mélyben átértékelődnek a dolgok.
- Nagyon jó. Most már igazán remélem, hogy hasznát is vesszük. - Damien megnyugszik. Remélhetőleg a tál nem később fog elkezdeni fájni, rájővén, hogy elfelejtett időben felgyulladni...
Okay, I am stopping this paranoia.
- Oh, egy héber felirat. Azt mondja: "térkép". Hát, ez elég üres. - állapítja meg az egyértelműt. - Arael, te most kivettél egy darabot a falból?
- Úgy néz ki... - nézi a szárnyas fiú a kezeit. Ezek a dolgok meghazudtolják a fizika minden eddig ismert törvényét. Angyalok, jellemző.
-Térkép? ... Akkor nem alapkő... A kérdés, hogy lekopott róla a hosszú idő alatt, vagy ezzel is kell csinálnunk valamit?  - elmélkedik Nessa.
-És mi van, ha térképet kell építenünk? Araelnél van a szárazföld, Minánál meg egy tál amiből hiányzik a víz...
Mindketten meglepetten néznek Nessára, igen okos gondolat, amit felvetett.
- Hát...ez annyira nem száraz. - rázza meg a kezét Arael, mintha sárt fröcskölne le róla, s az a valami, ami a falból kijött, valóban cseppekre szóródik szét, de onnan már, ahol földet ért, egyik csepp sem folyik tovább.
- Hmm.. ahol az őseitek éltek, voltak vajon mocsaras területek? Vizek? - Valahol csak kellett lennie. [color=#e88aea]- Mi ez a valami? Nem esik le a földre... Milyen érzés hozzáérni?[/color - lép közelebb Araelhez és vizsgálgatja a kezén levő gennyes valamit, meg a falat. Az egész ilyenből állna?
Damient kissé kiveri a frászt. Amikor Mina legutoljára furcsa állagú, angyalokkal kapcsolatos dolgokba nyúlkált, az egész lényük darabokra szakadt és gyakorlatilag megszűntek létezni. Máig egy ismeretlen, átláthatatlan hatalomnak köszönhető, hogy most mégis itt lehetnek, újra. Nem akarja ezt elismételni.
- Olyan, mint a habarcs.- Ragad, de le lehet kis erővel rázni. Nedves érzése van neki. - felel a nefilim, de látszik rajta, hogy ő is iszonyodik a dologtól. Ők se értik hát, őseik mifélét alkottak.
A szőke nefilimlány is kipróbálja hát, milyen is a fal; látszólag nem félnek. Nemalah-t nem zavarna annyira az érzet.
- Hm...olyan, mint egy sűrű kása. - közli egyszerűen.
-Szóval, szárazföld helyett csak nedvesföldünk van, és vizes tál helyett csak egy üres, vagy ha úgy jobban tetszik, száraz tál. Hehe. Nem csinál valamit, ha beletesszük a falat? - fejti ki ötletét Nessa.
Minának körülbelül ugyanabban a pillanatban ugrik be a végső megoldás, mint Nessának, ahogy hallgatja az eszmefuttatását; bár úgy már nem nehéz.
Nemalah erre olyan hangot ad, mint aki a pokolba kívánja az okoskodást, majd picit elgondolkozik, hogy végül megállapítsa:
- Ez...nem is hülye ötlet...
Mina leküzdi a nevethetnékjét.
- Végül is... építkezés. - jegyzi meg Damien halkan, s a vámpír is csillogó szemekkel várja, hogy a nefilimek majd, most, hogy elismerték, jó ötlet, elkezdjék a műveletet. Azonban ez nem történik meg.
- Jó, ha nem árt a fal...
- Várjunk. Lehet, hogy ehhez is csak ti érhettek hozzá. - emeli Damien a mutatóujját a levegőbe, s a nefilimekre néz. Ez a hely nekik lett kitalálva, lehet, hogy a fal őket nem engedné megérinteni azt. Nem kockáztathat. Ez a hely nem biztos, hogy értékeli a felfedező szellemet, sőt.
Nessa is csak közelebb sétál a falhoz, mintha hozzá akarna érni, de még nem teszi.
- Ez logikus. - mondja Arael, ezenkívül se nem tagad, se nem megerősít, majd kimarkol egy faldarabot és belevágja a tálba. Nagyon furcsa ezt szemlélni.
Ezek után félelmetes és furcsa átalakulás vizsgálói lehetnek. A valami mocorogni kezd a tálban, átalakulni, először egy henger alakú valamivé, majd csápok nőnek ki belőle, melyek iszonyt váltanak ki belőlük, hiszen sok rossz tapasztalatuk van már csápokkal kapcsolatban.
Mina arckifejezése a meglepetést és az iszonyt váltogatja a kíváncsisággal. Érzi, hogy mellette Damien is megfeszül és már nyúlna a fegyveréhez... Végül egy apró, emberszerű alak formálódik a fal-sárból, amely dárdát fog a kezében, méretarányosat, s azt kezében tartva szaladgál fel s le a tálban, szurkálva a semmit...
- Azt... a... mennydörgős. Ez most azt csinálja, ami a képeken van, igaz?
Háború, ezt látták a véseteken. Ez a valami pedig mintha csak megelevenedett mása lenne annak a jelenetnek. Elképedve nézi, ilyet még soha nem látott.
- Nagyon úgy néz ki... - feleli Nemalah, úgy tűnik, őt is meglepte a történések ezen alakulása. Miféle csodák vannak idelent, gondolja Mina, s várja, hogy újabb alapanyag kerüljön a tálba.
-Tegyél bele még.- mondja Nessa is Araelnek, várva a folytatást.
A nefilim így tesz. Ekkor egy másik kis harcos formálódik a maszatból, s egymással kezd el a kettő harcolni. Ám ekkor már kisebbek lesznek....
- Nahát, ez méretet is tud változtatni. Gondolom, ez is olyanféle mód... anyag, hogy... nem kötik a megszokott törvények. Vajon mi történne, ha megennénk? - gondolkozik el.
- Ne próbáld ki...
- Nem terveztem. - szögezi le.
Megsebesül az egyikük, majd fegyvereiket eldobva a földre fekszenek. Később fölkelnek, ölelkezni kezdenek, majd téglák jelennek meg kis anyagukból és elkezdik őket egymásra pakolni.
Szóval így folytatódik a történet.
-Megenni? - Nessa teljesen meg van rökönyödve.
- Hát... összevissza változtatja a méretét, csak, hogy mi történne, ha belekerülne valami szervezetbe. Gondolatkísérletnek hívják ezt. - magyarázza serényen, még mielőtt azt hiszik, falánkságdémonnak készül.
Nagyon érdekes, amit a kis jelenetben lát. Egy hatalmas, négyzet alapú épületet raknak össze a nefilimek, melynek oldalai összefelé tartanak egyetlen pontba. Ilyen alakú építményeket még nem is látott. Felmennek a tetejére és  onnan néznek felfelé. Aztán az anyag, amelyből alakultak, elsimul a tálban és nem mozdul többé.
Mit akarhat ez nekik mondani? Nyilván az urukat dicsőítették onnan fentről.
A jelenet nem folytatódik. - Talán, ha dobtok bele még, történik valami. Vagy újra eljátsszák ezt a kis drámát.
Arael kipróbálja, de nem történik semmi.
-Vagy csak várni kell, mert belepte a hó, és sok évig nem történt semmi.  - jegyzi meg Nessa, majd leguggol, és úgy tesz, mintha arrébb rakna valamit a földön. Tehát eljátssza ezt is...
- Addig is induljunk. Volt még pár szoba... - adja ki az ukázt Nemalah. Vállat vonnak s érdeklődéssel vetik bele magukat a többi terem csodáiba, már, ha lesznek. Az eddigiek alapján unatkozni nem fognak...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
A hideg szél csapta meg az arcunkat, ahogy kiléptünk a kapun, ki az utcára ismét.
A kis goblin szorosan Adel mellett mozgott, egy lépést sem téve meg nélküle.
Jó lett volna, ha nem kell mindenhová magunkkal cipelnünk, de egyelőre ő volt az egyetlen nagyobb reményünk, hogy felismerhet valakit, na meg otthagyni valahol nagy kockázat lett volna, mivel azonnal végeztek volna vele. Még az sem kizárt, hogy mi is csapdába sétálunk valahol.
A verde jól felismerhető épület volt, rögtön az erdő bejáratánál állt, kitűnő helyen, sok térrel, ahová rakodni lehetett. A közeli bányákból most is halomra álltak ott a különféle ércek és ásványok, valamint mindenféle hulladékfém, rozsdás, törött tárgyak. A verdének két nagyobb épülete volt, egy kisebb és egy nagyobb. A nagyobbikból egy nagy kémény állt ki, mely folyton folyvást ontotta a füstöt. Mellette egy kisebb kupacban tűzifa állt. A kisebb épületnek egy apró ajtaja volt, előtte a cégérrel és egy csinos ablakkal, melybe benézve egy raktár, s egy apró kis asztal látszott temérdek papírtekerccsel. A nagy épületnek két bejárata volt, egy elöl, az út felől, és hátul, mely a farakáshoz vitt. Embereket is lehet látni, ki-be menni, vagy éppen bent ácsorogni.
- Úgy néz ki ez az emberünk irodája. Reméljük, tovább lendíti az ügyünket. - léptem az ajtóhoz és benyitottam.
Odabent az irodában egy nagyobb halomnyi láda állt. Egy részüket gondosan lezárták és az egyik sarkban tolták össze, a másik nyitva állt. A félig nyitott ládákban aranyak, vasat, és egyéb fémeket lehetett látni. Az asztal mellett négy embert álldogált, két katona, valamit két szőke hajú, meglepően magas férfi. Nem tűntek hadviseltnek, melyet nyalka, hosszú talárjuk is tovább erősített, mégis agresszív pillantással fordultak felénk, láthatóan nem örülve a zavargásunknak.
- Segíthetek…....mit keres egy ördögfajzat bent?! - mutatott az asztal mögött ülő alak a goblinra, miközben a két őr óvatosan a fegyveréért nyúlt, ám szerencsére nem tettek egy lépést sem. A goblin persze azonnal ijedten markolt bele Adel ruhájába.
Úgy álltam, hogy védeni tudjam a goblint, ha kell, de azért próbáltam valami udvarias mosolyt vetni a bentlévőkre.
- Jó napot, az uraknak! Antonim Heich igazgatót keressük. Az ezredes kérésére vagyunk itt, hogy egy fontos ügyben kérjük a véleményét. A goblin velünk van és a védelmünket élvezi. - tettem hozzá nyomatékosan.
Az asztal mögött ülő szőke hivatalnok óvatosan felállt, majd megigazította a ruháját és kihúzta magát. Keskeny, zöld szemei ide-oda cikáztak a három jövevény között.
- Igazán...? - nézett a kis csapatra - Én volnék Antonim Heich. - jelentette ki hidegen.
- Örvendek a találkozásnak, Herr Heich. Robin Holzer vagyok, a Veroniai kegyelmes Isten egyházának felszentelt inkvizitora. – közölte hűvös határozottsággal Robin. – Két hónapja egy bányász expedíció indult az erődből, az ön szervezésében. Az expedíció eredményeiről viszont sajnos nincsenek értesüléseink.. Reménykedünk, hogy tud információval szolgálni a bányászok sorsáról… -
- Így volna? - kérdezett ismét vissza Heich gyanakvó tekintettel, ahogy egy intéssel utasította őreit, pihenjenek.
A két katona elengedte a fegyvereit. Úgy tűnt, az alak bízott Robin szavaiban
Én azonban egyáltalán nem bíztam a fickóban és az embereiben sem, a szemük sem ált jól és egyáltalán nem látszottak készségesnek, még úgy sem, hogy Robin most először használta a címét. Ezek szerint vagy valami eretnek zsivány vagy itt a végeken elvesztette minden tiszteletét az egyház iránt. Egyik sem biztató.
- Úgy emlékeztem már időben informáltam erről a főkapitányt. Valóban vezettem egy expedíciót, egy elég kellemetlen területre. Egy mély hasadékot próbáltunk feltárni, mikor különös, agresszív támadókra leltünk. Arra számítottam, az ezredes asszony saját kezével fogja a nyakukat kitekerni, amikor meghallja. - nevette el magát a végére - Mert tudják...elég harcias természetű.
- A főkapitány is egyetértett az ezredessel, hogy frissítsük fel az emlékeket ezzel az expedícióval kapcsolatban, így megtenné, hogy részletesen elmeséli mi történt? - vettem erőt magamon, hogy ne utasítsam haragosan arra, hogy legyen alázatosabb egy inkvizítorral.
- Nos éppen ideje volt már... - mondta a hivatalnok kissé ingerülten, majd megköszörülte a torkát - Nos, mint ahogy maguk is mondták, két hónapja indultunk el annak reményében, hogy új tárnákat tárhatunk fel. A nagy hasadékot még korábban fedezték fel a lovasaink, s időbe telt, mire a felszerelést elő tudtuk teremteni. Mikor odaértünk, jégbe fagyott emberek holttestjeit pillantottuk meg. Meg tudtuk hogyan kerültek oda, de nem jelentettek semmi eltűnést, így tovább mentünk. Azonban egy részük életre kelt és ránk támadt. Azután visszajöttünk és jelentést tettünk.
Erről a támadásról természetesen egy szó sem állt a kis könyvecskében, ahol megsatírozták a szöveget.
- Csak élőholtakkal találkozott az expedíció? Illetve, minden tagja épségben visszatért az erődbe? – kérdezte társnőm.
A céhmester lemondóan csóválta a fejét.
- Ti se lehettek itt túl régóta. A csatában... - köszörülte meg a torkát - Számos kísérőnk életét vesztette. Páran csak aztán, miután a sebeik kifekélyesedtek. És az állataink egy részét elhajtották, aminek hála párakat visszafele menet a hideg vitt el. Élőholtakon túl mást nem láttunk...meglep, hogy ez ilyen nagy újdonság nektek. Pedig mindent jelentettem az illetékesnek. Ilyen lusta volna az ezredes asszony? - vonta fel a szemöldökét.
Továbbra sem tetszett, ahogy beszélt.
- Nem vagyunk taknyos kölykök, hogy ilyen lekezelően bánjon velünk. Talán nem tiszteli az Urat és annak felkent szolgáit? - néztem rá komoran, mert most lett elegem, de közben járt az agyam, hogy mit is jelenthet, amit elmondott. - És kinek jelentette a dolgot pontosan?
A férfi kissé megilletődve hőkölt hátra, aztán a szemeit forgatva morgott valamit a ruhája alatt, mielőtt ismét a kis csapat felé fordult volna.
- Természetesen Barbara asszonynak. Az ő teendője a jelentések szortírozása.
- Beszélt Ön személyesen az ezredessel? – csapott le a szavaira Robin.
- Jaj dehogy, közelebbről is csak háromszor láttam. Elfoglalt emberek vagyunk mindketten. -
Nekem nem állt össze a kép. Ha Barbara volt, aki elhallgatta, hogy a csapat élőholtakkal találkozott, akkor miért hívta volna fel a figyelmet a könyvre egyáltalán. Bár lehet, hogy pont ezzel akarta a gyanú alól kivonni magát? De hát tudhatta, hogyha beszélünk a verde vezetőjével, akkor azonnal kiderül a turpisság.
- És végül sikerült a hasadékhoz eljutniuk, vagy azt felderíteniük? - tapogatóztam tovább, hiszen az élőholtakhoz nekromanta is kell, aki irányítja őket és az is megfagy, ha nincs menedéke.
- Sajnos nem. Megállítottak minket. A kíséretünk erejét elvette, hogy minket védtek, így nem tudtak hatékonyan szembeszállni velük. – rázta meg a fejét az igazgató.
- Azóta pedig nem volt ilyen kezdeményezés? – firtatta tovább az inkvizítor..
- Nem,azt üzenték ne is menjünk még csak a közelébe sem, mert veszélyes.
Robinra néztem, mert nagyon úgy éreztem, hogy a kulcs ebben az egészben az a hasadék lesz, azt védték az élőholtak, azért nem érhettek oda a Antonim Heich emberei.
- Sajnálom az embereit és a veszteségét uram. - hajtottam meg felé a fejem és mert mióta figyelmeztettem, eléggé visszavett az arcából, úgy éreztem én is lehetek udvarias. - De kérem, adja meg a hasadék helyét, de még jobb lenne, ha valaki megmutatná az utat. Nem hagyhatjuk, hogy éhes zombik veszélyeztessék az erőd környékét és lehetetlenítsék el a működését.
Egész jó szónoklat lett, büszke voltam a színészi képességeimre.
Az ember ismét meglepetten húzta fel a szemöldökét.
– De hát ott kéne lennie. Minden expedíció célját le kell jelenteni. Egyáltalán miért kérik, hogy szavaljam el a két hónapos jelentésemet? - nézett végig rajtunk.
- Köszönjük a készségességét, azt hiszem ezek alapján már megtaláljuk azt a jelentést is, bizonyára elkeveredett, és elfelejtődött valamelyik papírkupacban. – mondta Robin. – A társai miatt fogadja részvétemet, bízom benne, hogy nemsokára biztonságosabb lesz a vidék. – tette még hozzá. – Van esetleg olyan információ, aminek a jelentéssel nem lennénk birtokában?
A férfi gesztusnak vette az udvariasságot, kis ideig gondolkozott, majd így szólt.
- Egyházi személyként...meglep hogy egyáltalán ezekről is tudtok. - vallotta be őszintén - Noha ha beszélnek az ezredes asszonnyal, sürgessék. Csalódás volna, ha egy olyan hadviselt vezér, mint ő nem lépne semmit.
- Ne aggódjon, mindenképpen tudomást szerez a dologról, hiszen már most érdeklődik iránta. - biccentettem felé, aztán Robinra néztem, hogy van-e még kérdése.
Nekem egyértelmű volt, hogy megint ki kell mennünk a fagyos tájra és egy porcikám sem kívánta, főleg, ha még egy halott táncoltató is van a dologban, de hát ezért voltunk itt és .....minden jobb volt, mint itt fagyoskodni, ha harcolok, legalább felmelegedem. Ha nem volt más, akkor már indultam is.
- Amíg a dolgoknak utánajárunk, kérem kezeljék diszkréten a beszélgetésünket, amennyire lehet. Nem szeretnénk, hogy az információ elvesszen a pletykák között. – kérte még visszafordulva Robin, aztán kissé nehézkesen indult meg, amit csak én láttam, de én tudtam mi az oka.
- Természetesen. - felelte az úr
Odakint az épületen kívül egy ismerős maszkos egyén várakozott, akit az ezredes Klingernek nevezett. Ott állt az ajtó mellett a falnak támaszkodva, látszólag a hideg nem igazán zavarta, ahogy ravasz tekintetével fürkészett minket.
- Zavarhatok egy pillanatra? - kérdezte bármiféle körítés nélkül.
Az épület mellett ránk várakozó Klinger nem volt a legszívderítőbb látvány, azok után, hogy most tudtunk meg fontos dolgokat és már egyszer meg akartak ölni minket. Kezem a kardom markolatára szorul, de mégis csak az ezredes kémjéről van szó....... Lassan kifújtam a levegőt.
- Mindig ilyen nyilvánvalóan hallgatózik? De gondolom, nem ezt megkérdezni jött, hallgatjuk. - bólintottam felé.
- Jaj kérem, egy szót sem hallottam. - tette szívére a kezét a hírszerző - Igazság szerint ezt akartam átadni.
Azzal egy nagy, vastag bronzkulcsot vett elő. Semmi különös nem látszott rajta, de markolatán ott díszelgett az erőd rajzolata egy hullámos keretben.
- Ez itt egy mesterkulcs. A hivatal egyes szobáit ugyanazon kulcs nyitja. Ezzel ti is be tudtok menni bárhova. Gondoltam segíthet a nyomozáskor. Amolyan kedves gesztus...de ha végeztetek kérem vissza.
– Feltételezem az ezredes asszony beleegyezésével bízza ránk a kulcsot – kérdezte Robin gyanakodva.
- Nem, ez csak az én ötletem volt. De az ezredes asszonynak egy szót se. – mondta, ahogy mintha egy barátságos mosoly villant volna meg a maszkja alatt.
Azonnal a szívembe zártam a fickót! Én sem az utasítások követésével váltam híressé és így most úgy éreztem társlélekre leltem. Elégedett félmosollyal vettem át a kulcsot.
- Tőlünk ugyan egy szót sem, de ha ide adja, akkor gondolom van valami tippje is, hogy hol kéne kezdeni a kíváncsiskodást? – pislantottam Robinra, aki szerencsére aprót bólintott.
- Sajnos nem. De ha valaki valóban áruló köztünk, akkor biztos nem engedne be titeket oda, ahol a bizonyítékok lapulnak, nem igaz? Ezzel most már bárhova be tudtok menni. - kérdezett vissza.
- Akkor köszönjük. - intettem búcsút a kémnek, megnyugodva, hogy Robin sem akadékoskodott, ő nem ismerte az "előéletemet". - Ezzel jócskán megkönnyítette az ügy tisztázását, remélem sikerrel járunk. - azzal az erőd belseje felé indultam.
- Köszönjük – mosolygott Robin is Klingerre.
Amikor már kissé eltávolodtunk a lányhoz fordultam.
- Ezek szerint Klinger is biztos benne, hogy az áruló itt van, már csak ki kell találni ki lehet. Nekem Barbara kisasszony igen csak gyanús.
- Mindenképp vele is beszélnünk kell, és az ezredessel is arról, amit Heichtől megtudtunk. – értett egyet velem. – Mit gondolsz, érdemes lehet szétválnunk, és úgy intézni? Amíg én a hölgyekkel beszélek, te szétnézel ott, ahová nem engednének…
Egészen felvillanyozódtam, amikor Robin felajánlotta, hogy éljek a lehetőséggel......és a kulccsal és semmiféle megrovást nem láttam a szemében.
- Én benne vagyok, már úgy is meg kell mozgatnom az izmaimat, ha nem akarok berozsdásodni. - mosolyodtam el, mire a lány is visszamosolygott.
- Van ötleted, hogy hol kezd? - kérdezte.
- Igen, ahogy mondtam már, szeretnék Barbara asszonynál elsőre körbenézni, mivel a verde igazgatója neki mondta el, hogy mi történt, még sem került a történet az ezredes elé. Persze számtalan oka lehet ennek, de nála kezdenék, te meg közben kifaggathatnád, hátha mond valamit.
- Jól hangzik. Én elmegyek az ezredeshez, és megkérem, hogy Barbarát is hivassa magához, így lesz lehetőséged körülnézni. Sötétedéskor pedig a szálláshelyen találkozzunk. – bólintott a tervemre.
Kajánul elmosolyodtam és figyelmesen néztem a szemébe.
- Rendben, de egyáltalán nem lep meg téged, hogy simán elvállalok ilyesmit?
- Bízom benne, hogy tudod hol a határ a szükséges rugalmasság és a tisztességtelenség között. – kuncogott fel Robin.
- Ó, hogyne! Erről voltam híres! - nevettem én is el magam. Jó volt kicsit felengedni, már nem is fáztam annyira.
- Óvatosan járj el, sötétedéskor az Úr segedelmével találkozunk – intett még aggodalmas arccal, aztán elváltunk.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Nem volt hosszú az út az ezredes irodájához. Menet közben kissé félve gondoltam újra át, mibe vágtuk a fejszénket.Nagyon reméltem, hogy Jozef tényleg tudja mit fog csinálni, és igyekeztem én is a lehető legjobb forgatókönyvet kitalálni az előttem álló tárgyaláshoz.
Straus pedig már szinte régi kebelbarátként üdvözölt az ajtó előtt
- Tudok segíteni? - kérdezte.
Ezúttal már nem rejtettem a goblint, csak a hideg ellen engedtem át neki a köpenyem sarkát, és folyton úgy igyekeztem helyezkedni, hogy védeni tudjam
- Az ezredes asszony itt van még? - kérdeztem szintén mosollyal Straust - Olyan fejlemények derültek ki, amikről mindenképpen tudnia kellett. - mondtam, hogy érthető legyen, beszélnem kell a nővel.
- Sehol máshol. - mondta, miközben ajtót nyitott, majd egy tisztelgéssel bevezetett az irodába
- Ezredes asszony, az inkvizítor látni kívánja. - Az ezredes szokásához híven ott ült az asztalánál és körmölt. Apró fanyarral nyugtázta a goblint
- Hogy halad a nyomozás? - kérdezte nyomban, aminek én is örültem.
Fejhajtással üdvözlöm az ezredest, majd a kérdésére azonnal válaszolok.
- Olyan információk derültek ki, amiket úgy vélem Barbara asszonynak is hallani kellene -
- Világos. Straus, ha megtenné. - felelt az ezredes
- Asszonyom. - fogta rövidre a hadnagy, ahogy elindult a levéltár felé.
- Köszönöm - biccentettem az ezredesnek hálám jeleként.
Nem sokat kellett várni, hogy Barbara is csatlakozzon az irodában a többiekhez. A nő sietősen érkezett, fél ruhaujján még frissen csorgott a tintapaca, amikor belépett, majd szalutált a rangidős tiszt előtt.
- Hívatott, úrnőm? -
- Holczer inkvizítornak hírei vannak. Ajtót be! - parancsolta az ezredes, mire a kint strázsáló katonák becsukták az ajtót.
- Köszönöm, hogy idefáradt, úgy vélem fontos hogy Ön is hallja a dolgokat. - köszöntöttem az érkező nőt - Herr Heichtól jöttem a bányászexpedícióval kapcsolatos hírekkel. - kezdtem bele - Az úr jelentést tett önnek az ügyben, ha minden igaz - pillantottam Barbarára, aki óvatosan vakarta meg az ajka közepén, ahogy elgondolkozott.
- Meglehet, amennyi írás érkezik a levéltárba, képtelenség minden fejben tartani. - válaszolt őszintének hatón.
- Az expedició támadókba futott a terülteten, amit feltárni akartak - folytattam nem téve megjegyzést arra, hogy egy ilyen jelentésre Barbara nem emlékszik. - Pontosabban élőholtakba. - tettem hozzá elsősorban Barbara, de az ezredes reakcióit is figyelve.
- Ezt ki mondta? - kérdezte röviden meglepett pillantást követően az írnok.
- Her Heich, meglepetten, hogy erről nem tudunk, hiszen mindent leírt a jelentésében. - erősítettem meg újra. - Nem hazudott, ebben biztos vagyok - tettem hozzá a legnagyobb jóindulattal nézve mindkét nő szemébe.
A főírnok figyelmesen bólintott.
- És a jegyzőkönyvben mégsem állt semmi. Ez felettébb gyanús. -   mondta - Gondolja, hogy szabotázs történt? -
- Éppen emiatt siettem, hogy beszéljen önökkel. Még nem volt alkalmam az erőd működését sem megfigyelni, sem átlátni. Megtörténhet hogy egy jelentés elvész útközben, vagy a papírok közül eltűnik? -
- A legtöbb jelentést még aznap elkönyvelik. De egy ilyen...ennek azonnal az ezredes asszony előtt kellett volna lennie. - vágta rá Barbara, feltételezhetően az ezredest is próbálva kétséget kizáróan meggyőzni lojalitásáról.
Bólintottam, jelezve, hogy én is így gondolnám.
- Herr Heich pozíciójában milyen úton kell a jelentéseknek érkeznie? - kérdezem, puhatolva, hogy van-e a képben olyan közvetítő, aki újabb gyanusítottja lehet a jelentés eltűnésének.
- Futárral. A futár rendre a levéltár, vagy a verde embere. Ám van, hogy a sok munka miatt mások segítségét is kérjük. - feleli készségesen az írnokasszony. Csodálatos. Tehát nem is biztos, hogy ki lehet az újabb gyanúsított.
- Értem - gondolkodtam el egy pillanatra. - Mondják... Van elképzelésük, hogy miért állhat érdekében valakinek egy ilyen információt eltusolni? - kérdeztem abban a reményben, hogy talán bizalmasabban beszélnek hatszem között, mint eddig.
Barbara a fejét csóválta.
- Nem, el sem tudom képzelni.  -
Az ezredes azonban úgy tűnik, nem volt ennyire jóhiszemű.
- Minden bizonnyal ellenséges beszivárgás. Már magyarázatot nemigen tudok elképzelni. Előbb a goblinok, most meg ez… -
- Gondolja hogy délről akarják szabotálni az erőd működését? - kérdeztem. Fontos lehet, kikre gyanakszanak elsőként.Az ezredes felnevet.
- Háh! Azoknak a gyáva eretnekeknek nem ér el idáig a kezük. -
Straus büszkén húzza ki magát.
- Ez már bebizonyosodott a Finsterwald körüli offenzívák során is. - fényezte magát a lovag.
- Ki más akarná itt a királyság munkáját akadályozni? -   kérdeztem, bár volt még néhány elképzelésem. Az övéket is hallani akartam. Az ezredes finoman elmosolyodott.
- Van bőven kik közül válogatni. - mondta szarkasztikusan. Barbara viszont más véleményen volt.
- Az eretnekek is ugyanúgy megvetetik az élőholtakat. Máskülönben nem csatlakoztak volna hozzánk a Holtmezőn. Talán a holtidézők munkája. -
- Az meglehet, de évek óta nem is láttuk őket... - mondta Straus.
- Számukra termékenyebb terület is van sereget gyűjteni, miért tennék mégis itt? - kérdeztem, hátha tudnak olyasmiről, ami fontos lehet a környéken egy nekromantának.
- Ez jó kérdés. Maga mit gondol? - kérdezett vissza az ezredes, de nem úgy tűnt, mint aki titkolni akarna valamit.
- Arról egyelőre nincs ötletem, miért bánthatja a szemüket az erőd. A támadásnak a legvalószínűbb célja az lehetett, hogy az expedíciót elriassza a szándékától. - válaszoltam komolyan, de nem részletekbe menően. Találgatni nem lett volna bölcs dolog, hiszen úgy a tényeket könnyen alakítja az ember a feltételezés alátámasztására ahelyett, hogy a feltételezést alakítaná a tényekhez.
- Hát arra aztán várhatnak, nem igaz? - kérdezte Straus.
- Elég legyen! - mondta az ezredes asszony szigorúan - Köszönöm a jelentést, inkvizítorom. Értesítem, ha bármi információhoz jutok. Ezt természetesen elvárom tőletek is. - nézett a két tisztje felé, akik bólintottak.
- Ha van annyi bizalma felém - szóltam, mielőtt még távozna az írnokasszony - Szeretném tudni kik a szokásos futárok. Ha megtaláljuk azt aki a jelentést eltüntette, biztos magyarázatot kaphatunk - kértem udvariasan.
- Ez változó. -   mondta Barbara - Általában az itteniek közül küldünk valakit. De bárki lehetett a hét emelet irodái közül. -
- Megengedi, hogy körbekérdezzek? - kértem az engedélyét. Könnyebbé válik a munkám ha nem kell velük szembe mennem.
- Természetesen. -
- Köszönöm. Igyekszem minél előbb felgöngyölíteni az ügyet - hajtottam fejet. - Van esetleg olyasmi amit tudnom kell még mielőtt kérdezek? - kérdeztem még, de mivel Barbara a fejét rázta, és a másik két tiszt sem mondott mást, búcsúzás után visszaindultam a megbeszélt találkozóhelyre a goblinnal együtt.
Megnyugodtam meglátva a toronynál Jozefet.
- Remélem több válasszal letél gazdagabb, mint én - mondtam jelezve, hogy egyelőre nekem csak a kérdésem lett több.
A fiú ki volt melegedve, még verejték is csillant a homlokán, bár hamar oda is dermedt.
- Inkább még több kérdéssel, de üljünk be valami meleg helyre, mielőtt megdermed rajtam a ruha. Talán a kocsma? -
- Melegebbet nem hiszem, hogy találunk - bólintottam, és előre engedve a fiút indultam a goblinnal a kocsma felé. (Van olyan? xD)
- Találtam egy naplót elrejtve a fal egy köve alatt. Barbara naplója és nézd, - rakom ki elém a maszatos asztalra, és kinyitott egy könyvecskét. - Ezt találtam. - mondta.
- Biztos, hogy Barbaráé? - kérdezem nézem közelebbről a naplót
Bő egy hónappal ezelőtt, méghozzá pontosan azon a napon, amikor a fals jelentés felbukkant a jegyzőkönyvben, volt egy bejegyzés a naplóban is ugyanarra a napra. A bejegyzés hasonlóan nézett ki, mint a jelentés. A papír homályos volt és megviselt, a szöveg tompa és szőrös és több helyen satírozások nyomai látszódtak. Maga a tartalma is eltért a megszokott naplóbejegyzésektől. Ennyi volt csupán: "Nem sejtenek semmit. Sikerült mindent eltüntetnem. Egyetlen nyikkanás sem hangzott el róla. Sírba viszem, ezt már a Jóisten sem ássa ki"… különös. És kissé aggasztó.
- Ez van az elejére írva és a többi írás még rá is vallana, de pont ez az egy..... - nézett rám sokat mondóan. - Te mit szólsz hozzá? - kérdezte
- Különös... Meg is halt már volna a szabotőr? - gondolkodtam el nézve a papírt.
- Már miért halt volna meg? - nézet rám meglepve. Én meg igyekeztem közben kitalálni mit érthetett az alatt, hogy sírba viszi… Remélem csak azt, hogy senkinek nem fogja elárulni.
- Nem tudom, de ha meg akarjuk tudni mi folyik itt, remélem, hogy még él... - sóhajtottam. - Nem Barbara tehet róla valószínűleg, hogy az a jelentés elveszett. Nagyon megdöbbent, hogy a történtekről tőlem hall először, mert annak a jelentésnek azonnal az ezredes előtt lett volna a helye - ecseteltem a tapasztalataimat
- Ezek szerint sikerült vele beszélned. - jelentette ki. - Ez a napló is azt mutatja, hogy valaki rá akarja terelni a gyanút. - töprengett el velem együtt - De ahhoz nem jutottunk közelebb, hogy ki az. -  sóhajtott végül - A goblin.....tényleg van valami neved - nem látott vagy hallott valakit? -
A goblin csak megrázza a fejét, majd ennyit motyog.
- Nig. -
- Nem tűnt úgy, mintha bárkinek a jelenlétére másképp reagált volna mint akárkiére. - intettem én is nemet.
- Én csak arra tudok gondolni, hogy az írás a megoldás, talán az ezredes felismerné......mondhatjuk, hogy találtuk..... - javasolta Jozef, de nem tűnt túl biztonságos tervnek. Végő megoldásként viszont talán használhatjuk.
- Lehetséges... Én engedélyt kaptam körbekérdezni az irodákban dolgozók között, lehet hogy előbb azt kellene megtenni... -  gondolkodtam. Egyre inkább tartok tőle, hogy nagyon komoly problémát sikerült felfedeznünk, ami a pusztaföld birtokbavételét veszélyezteti.
- Mondjuk azt talán ki tudjuk deríteni, hogy ki kapta a verde jelentését és akkor már előrébb járunk, de a llendő bánya helyszínére is el kéne látogatni. - tett újabb javaslatot a lovagfiú, amit megintcsak későbbre tartok kivitelezhetőnek.
- Nem indulnék útnak anélkül, hogy tudnánk kitől kell itt tartani - ingattam kissé a fejem. - Herr Heichot kellene megkérdezni, hogy kit bízott meg a jelentése kézbesítésével, így talán hamar a végére járhatunk az ügynek - vetettem fel.
- Rendben, kérdezzük meg és azt is hová vitte. - bólintott Jozef, amit viszonoztam.
- Akkor melegedjünk át, és lássunk munkához - javasoltam. Az éjszaka nem akadály, és ki tudja mennyi mindennek kell utána járni, és mikor terveznek valami újabb merényletet az erődben.
Heich mester azonban közel sem tudott annyit, mint reméltük. A verde igazgatója nem tudta megnevezni a futárt, Barbarához hasonlóan arra hivatkozva, hogy nagyon régen történt, és nem tudja a fejében tartani az összes üzenetváltást, pláne nem azokat, akik vitték őket. Egy dologra azonban emlékezett.
- Az biztos, hogy akkoriban emberhiánnyan küszködtünk. Ez érthető, mert egy jó részük odaveszett, említettem is, mi miatt. A vártorony egyik futára jött, aki az itteniek egyenruháját viselte. Az a fekete szőrméset, tudják. - magyarázta. Megköszöntem neki a segítséget. Ez is több, mint a semmi. Kevesebb ember között kell kérdezni.


_________________

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.