Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

Johann von Nebelturm Pályázatai

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Johann von Nebelturm Pályázatai Empty Johann von Nebelturm Pályázatai on Szer. Aug. 21, 2019 3:52 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Név: Viktória (von Rothmantel)
Faj: Vámpír
Frakció: Nebelturm
Kaszt: Biomancia
Nem:
Kor: 26

Kinézet: Alacsony, viszonylag vékony, de erős lány, nem kiemelkedő domborzattal, de annál nagyobb szívvel. Általában ruhájára felvesz egy barna lovagló köpenyt, aminek kapucnijával eltakarja arcát. A képpel ellentétben, tekintete vagy jámbor, vagy szúrós, mint egy jól megélezett tőr, amely az ember szívét célozza. Szeme és haja gesztenye barna.

Johann von Nebelturm Pályázatai C2d6a0feb224e7960e5ae6ccf7922a0b

Jellem: visszahúzódó és általában, könnyű felidegesíteni, vagy könnyeket csalni szemébe, de amikor biztonságban érzi magát, akkor kedves és segítőkész. Általában inkább suttog, de néha lehet hallani, ahogyan hangosan beszél. De vigyázat. Amint félelem önti el szemét, a jámbor bárányból, vérszomjas szörnyeteggé változik, aki vérre szomjas.

Előtörténet:
Az ég is készült a nagy estére, gyűjtötte nagy fellegeit és csapkodott ezer kardjával, az emberek fejére pedig nagy özönvizet zúdított, amely sárban taposásra kényszerítette őket. Hatalmas szél csörtetett el Rotmantel tornya mellett, ami kissé megrázta az épületet. Senki nem tudta, hogy a vihart, milyen ok hajtotta, de a kis faluban nem minden lámpa pihent. Egy gazdagabb paraszt, ma este szörnyű tettre készült, melyet egy ifjú hajadon, az ő nevelt lánya fiatal és ártatlan testén kívánt megcselekedni. Az ifjú lány, serdülő korában járt jócskán, hiszen eladó sorban állt már, de kérője nem akadt, mert ki megvetette rajta szemét, azt megfenyegették, hogy el is veszti azt, amitől a gaz tettre fanyalodott. A lány köré fonta védelmező karjait, hogy a lánnyal pótolja ki elveszett ifjú éveit. Bár felesége és gyermekei most a hálóban reszketve várják, hogy visszatérjen, inkább a lányt vigasztalta ezen az estén. De amint kiderül, hogy nem csupán ölelte, vagy átsimította testét, hogy az ő tudása szerint a lány szép maradjon, azonnal a két száj találkozott, hogy sikoltást ne hallasson. Ez éjszakáról több szó nem eshet, mert a lány lelke béklyóba tétetett, az öreg teste a földbe temettetett.

S a lány búsan járta a világ e kicsiny mocsaras táját, nem tudva miért lett üldözött. Mindenki vádolta szörnyű tetté ért, ami csak álomszerűen tűnt fel benne. Ment faluról falura járt-kelt, és befogadni nem fogadták be sehol sem, de kihasználni minden szembejövő férfi megpróbálta. Valamiképpen mindig vér követte. Hogy gyilkosabbá lett, vagy csak keze véresebb, nem tudhatta ő. Másik fele elrejtett minden szörnyűséget, amit látnia kellet, így tudatlanul nézte a rá vonatkozó körözési papirost.

Így vezetett az útja Nebelturm felé, hol elméje már feladni készült és újabb rémséget kreálni a megtört szívből. A falu békésen pihent és ifjú gyermekek lógtak el az iskolából, hogy megkönnyítsék a lakók terheit. Vámpír létükre igen tisztelték az emberi fajt, még ha ma már nem is nagyon teszik ezt, akkor még volt idejük segíteni. Valamivel a nagy tűz előtt jártunk akkor. A mezők frissek és üdék voltak, az emberek pedig boldogok. Jajj de támadt nagy szél és zűrzavar, nagy ijedség, hogy ifú gyermek vére folyt.

A kis falvat a katonák megtöltötték a lányt keresve, aki rátámadt az ifjú vámpír testre, feldúlnak mindent, hogy megkeressék, padlást, istállót, de a lány hűlt helyét találják. A vámpír kinek orra vérzett is bőszen kereste „Ha katonák kezére jut kivégzés lesz a veszte, de ha én találom meg kegyelem lesz velem, s neki azt adok.” E gondolattal szaporán kereste, egy kis szénakazalban meg is lelte. Lefogta és megkötözte, hogy kárt többet ne tegyen senkiben. Tétovázott, a gyönyörű test láttán, vágy és ifjúi vad gondolat kerítitette hatalmába, de nem engedett azoknak. Megvárta, amíg minden elcsendesül, a lány addigra elszenderült és aludt. Mikor felkeltette, ijedve kérdezte:
- Hol vagyok és te kivagy? Megmentőm, vagy becstelen gazemberem vagy te nékem?
- Nem vagyok se gaz sem ember, hogy megmentőd-e, tán eldől de ezzel későbbre. Hanem kérlek mond meg hogy kivagy és miért tetted azt amit?
- Kérlek oldozz el. Nem tudom mit tettem, amire emlékszem, hogy egy kisfiú elvette tőlem élelmem. Kérlek ne bánts. Nem tudom vagyok, vagy azt, hogy mit tettem, de kérlek higgy nekem.
- Hiszek neked. Nebelturm tornyának egyik falva ez, hol vagyunk egy kedves paraszt istállójában. Ne félj. A katonák veszted kívánják, azért amit tettél, de én tudom ártatlanságodat.
- Jajj ne mit tettem? Idmét gyilkosságba estem? Vagy kínoztam azt a gyermeket?
- Csupán orrom vérét indítottad meg, felforgatva e kis falut. De egyet se félj. Nálam biztonságban leszel.
- Nem, nem, nem megyek. Téged is csak bántanálak és véredben fürdenék meg. Nem akarom ezt.
- Egyet se félj, jó helyed lesz neked mellettem. Az éj leple alatt indulunk. gyere.

Így történt, hogy e két gerle találkozott. A toronyba térve a problémák hada csak sorakozott a faluba pedig nem tértek többé, mert gondjuk oly nagy volt. E sötét időben, a sötét toronyban, vér és fém szaga keveredett, de a lányt, mint fantom kísértetet nem találták. Ebben a kutyaszorítóban a sötét falak között a szörny megszelídült, a lány végre egyszerű életet tudott élni. Lelkének árnya viszont mindig ott lebegett és várt a sötétben. Egy nap, viszont hosszú útra indult a lány kedvese, Johann von Nebelturm a kovács, aki túl kívánja szárnyalni a mélységi, Azrael kardjának erejét.

De a lány otthon kellett, hogy várja kedvesét. Nem mutathatja arcát a toronyban, csupán egyetlen valakinek, aki jó barátja, de ő is csak ritkán látogatta meg. Ebben a magányos sötétségben várta kedvesét. Arcát a kíváncsi szemek elől eltakarva járta a torony környékét, félve a megszólításoktól. Mimóza volta miatt végül a műhely zugába pihent és várta kedvesét. Szívében láng gyúlt, düh és szerelem keveredett, mikor ismerős szag érkezett a toronyba. Szép lassan a műhelyhez ért és átölelte. A fejét vette volna, de most lelke és teste megnyugodott. Magához szorította, még ha illetéktelen szag birtokolt egy helyet a ruhán, még úgy is. Könnyezett is a szeme, amikor a férfi fájlalta a karját egy pillanatra. Mit gondolt ő, hogy vádolja vagy fejét kívánja, ha csak e kis seb miatt is így elolvadt szíve. Ígérete a férfi szívébe hatolt, hogy bizony mostantól vele tart. Mivel ő rajta így segített, életével és erejével kívánja segíteni kedvesét hálával és szerelemmel telve. Eldöntötte, hogy küzdeni fog és nem hagyja, hogy kedvesének bármi baja essen, vagy ha még is ott legyen és segítsen.

Könyveket bújt és felkeresett néhány Rothmantelt, hogy hátha tanítaná. Többen furcsán néztek rá, többen ismerősnek vélték szépséges arcát. Volt aki meg is próbálta kihasználni a helyzetét, de a lány szerelme közbelépett, hogy nagyobb baj ne lehessen mint, egy arc összekarmolása. Végül persze lett egy mestere, aki taníthatja az orvoslásban és még messzire sem kellett mennie.

Természetesen gondjával is igyekeztek törődni. Láncra verve hívták az árnyat, ki az elméjén ült, de az csak vonaglott és zokogott, bele elméjének sötétjébe, vagy vadul támadt rá arra kit látott, majd a földre borulva szótlan elaludt és elment. Alkalomról alkalomra egyre-egyre inkább elérték az árny elméjét, de a valóságot nem hallhatták ő tőle. Mintha csak egy vergődő lélek lenne, ami szenved a benne kavargó a düh, a bánat és csalódástól, akinek az élet csupán egy sötét hely, amely kihasználja és bele vágja késit, éppen ezért az egyetlen út a halál, hogy a szenvedései ne lehessenek.

De most ő is kilépni készül és kedvesét támogatni, hogy a nap arcát süsse neki is, a nap amely átsüt rajta.



A hozzászólást Johann von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 02, 2020 1:20 am-kor.

2Johann von Nebelturm Pályázatai Empty Re: Johann von Nebelturm Pályázatai on Szer. Aug. 21, 2019 5:09 pm

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Kedves Johann és mostmár kedves Victoria!

Nagyon tetszett a pályázat, főleg az írói stílus amiben megalkottad. A történet bár néhol homályosnak tűnt, mégis minden egyértelmű volt, hogy tulajdonképpen mi is történt Victoriával, miért lett olyan amilyen, és teljesen indokoltnak érzem, hogy a karakter állandó szövetségesként jelen legyen Johann életében.
A pályázatot ezennel ELFOGADOM

Victoria 0. szinten kezd, tehát kezdőképessége nincs ellenben választhatsz neki egy kezdő fegyvert és páncélt, vagy egy kiegészítőt, és kapsz egy személyes passzívot is:

Név:Vérszomj
Típus:Passzív
Leírás: Amikor Victoria retteg képes őt eluralni az őrület. Amikor ez bekövetkezik, ereje és sebessége kétszeresére nő 5 perc (10 kör) erejéig, ekkor azonban Johannon kívül az aktuláis társaira is rátámad, ha azok az útjába kerülnek. Ez után fél óráig katatóniába süllyed. Naponta egyszer használható, addig túlságosan kimerült lenne egy újabb tomboláshoz.

3Johann von Nebelturm Pályázatai Empty Re: Johann von Nebelturm Pályázatai on Hétf. Márc. 23, 2020 4:09 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Történt egyszer, hogy Viktóriával, hogy végre meg gyógyuljon, felkerestünk egy Rotmantel doktort, de sajnos nem jártunk sikerrel. Nem tért haza a határról, sokan azt beszélik meg is halt. Csalódottan, egy éjszaka pihenőre megálltunk az egyik fogadóban mely a faluban volt. Nem volt különösebben kellemes, de egész kényelmes volt és Viktória sem remegett az őt rohamozó emlék foszlányoktól. Egy pohár vizet végig vezetve torkán végre egy kicsit megnyugodott. Este felkelt, hogy járjon egyet az utcán, kiszellőztetve a fejét. Természetesen elkísértem őt az úton. A szél, a fák suhogása, a hold gyönyörű fénye, kicsit megnyugtatta, ahogyan visszafele poroszkáltunk. Elmesélte a szép emlékeit, kikkel játszott és mit, mesélt az árusokról és azokról, akik már nem élnek itt. Egy-egy kedves arcc ráköszönt és megkérdezte, hogy hogy van, de voltak, akik csak sötét tekintettel becsukták az ablakot. De minél többet mesélt Viktória annál vidámabb lett és annál többet mosolygott.

Visszaérve a szálláshelyre, egy hatalmas szőnyeg jött velünk szembe. A szőnyeg tulajdonosa ránk förmedt, de nem tudtuk meg, hogy miért, mert ahogyan Viktóriát meglátta, elejtette a szőnyeget. Majdnem a nyakába ugrott az öreg, de Viktória tekintete kezdett elsötétülni. Mintha a másik öntudata félelmében kezdett volna ismét feltörekedni rajta. Megfogtam a kezét, ami miatt jobban vissza tudta magát fogni.
- Nem akarok semmi rosszat.
- Hát mit? – kérdezte Viktória.
- Olyan régen nem láttalak már, hogy meg sem ismersz… Én vagyok a te nagyapád... – mondta elérzékenyülve.
- Ch… ha a nagyapám, akkor miért nem vett magához? – végigmérte az öreget. Nem is igazán tudtam melyik ő beszél, belőle, de hangja szemrehányó és dühös volt – Hogy tehetted, hogy hagytad, mind azt úgy megtörténni, ahogyan… Ha tényleg a nagyapám is vagy, nincs jogod ezt mondani. Elhagytál, engem, a család örökösét. – az öreg csak állt egy darabig, nem tudta, hogy mit mondjon.
- Ha hajlandó vagy követni, mindent elmagyarázok… talán segíthetek is… - ekkor én kaptam fel a fejemet. „Segíteni? Miben? Vajon tud valamit Viktória betegségéről?” Viktória is megtorpant egy kicsit, de mivel félt, csak szó nélkül elvonult. Én utána mentem. A szobában az ágyon ült, körbevéve magát kétségeivel.
- Viktória… tudom, hogy ez nem könnyű és tudom, hogy ez egy nagyon nehéz helyzet. Kérlek legalább én had menjek el. Ez az egyetlen nyom, hogy fényt derítsünk néhány dologra.
- Tudom… de nem érdekel, én boldog vagyok a mostani életemmel. Szinte fáj belegondolni, hogy lehetne egy másik is. Ha mind az nem történik meg… de mindez csak álom. Nekem csak az az élet kell, amit te nyújtasz. – magamhoz öleltem. Egy darabig csöndben ültünk. Vártam, hogy kijöjjön, ami fortyog benne, de most nem akart kijönni.
- Akkor legyen így. Holnap reggel, elmegyünk és mintha mi sem történt volna. – Viktória mocorgott egyet, aztán kis szünet után megszólalt.
- Ne! Szeretném tudni, felkutatni, de egyáltalán nem biztos a dolog és félek…
- Akkor mi lenne ha én megtudnám és te pedig itt megvárnál és csak annyit mondanék el, amennyit feltétlen tudnod érdemes, vagy amennyit szeretnél? Ez így megfelel? – csak bólintott.

Másnap reggel felkerestem az öreget. Mai idejében szőnyegszövéssel és javítással foglalkozik. Főleg fali szőnyegeket készít. Hatalmas képeket sző beléjük, olyan pontossággal, hogy a néző bele borzong, vannak akik szerint olyan érzést keltenek az emberben, hogy legszívesebben kiszaladnának a világból. Régen a fronton dolgozott elsősegély ellátóként, de egyes szóbeszédek szerint nagyon komoly műtéteket is folytatott, illetve arra is rávették, hogy foglyokon kísérletezzen. Persze ezek csupán szóbeszédek voltak. Amikor megérkeztem hozzá éppen a bajuszát pödörte egy kész faliszőnyeget méregetve. Amikor a munkáját megláttam teljesen letaglózódtam. Félelmetes milyen apró és pici részletességgel készítette el a szőnyeget, bele borzongtam, ahogy ott álltam előtte.
- Gyönyörű darab.
- Hmmm… Maga az tegnapról, aki az unokámmal lófrált.
- Én volnék, ha meg nem sértem.
- Nem, jöjjön csak üljön le. A nevem Gotfrid von Rotmantel. Örvendek!- nyújtotta a kezét.
- Johann von Nebelturm. – ráztam meg – Én is örvendek.
- Sajnos nem sok mindennel szolgálhatok, de remélem egy kis méhsert elfogad.
- Igen, köszönöm. - ő maga leült, az italt egy kedves hölgy hozta be, aki talán a mester felesége lehetett.
- Gondolom Viktória múltja érdekli, illetve szeretne valami biztosítékot, hogy valóban család tag vagyok. – csak bólintottam, de már elő is vett egy festményt az egyik polcról. Ő, a felesége, Viktória szülei és maga az én kedvesem volt a képen, alig öt-hat évesen. Furcsa volt látni a képet, de ugyan akkor megnyugtató is.
- Nem sokat változott azóta.
- Valóban nem… - nevetett az öreg. – Ő itt az apja, Gibart von Rothmantel, mellette az édes anyja, akinek a neve haláláig ismeretlen volt. Viktória von Nachtreben. Hasonló sorsa volt mint a lányának. Szinte meg sem lepődök… - egy kicsit talán sírt is az öreg, de nem mutatta ki – Gibárt a háborúban vesztette életét. Viktória belehalt a gyászba… hogy pontos legyek, kezelhetetlen betegséget kapott valahol. Egyetlen lányát nem akarta, hogy rossz kezekbe kerüljön ha meghal, ezért egy jó barátja gondjaira bízták. Egy emberre. Sajnos ez a személy hamar elhunyt és a fia nem igazán volt olyan kedves, mint az apja. Valószínűleg Viktória ölte meg…
- Maga ekkor hol volt?
- Háborúban. Feleségem és néhány gyermekem a toronyban ápolta az embereket. Nem tudtuk magunkhoz fogadni… miután leszereltem már nem volt itthon. Sajnos ez minden amit tudok.
- Ez valóban szomorú… - kortyolgattuk az italt, jól esett.
- Bár másképpen tettem volna… Akkor minden másképpen lenne…
- Említette, hogy ismeri a betegségét… valóban így van?
-Csak amiket hallottam… Élt itt egy Rotmantel, aki nagyon értett az elmékhez, ő mesélt a betegségről. Talán az lehetett…
- Micsoda?
- Lehetséges, hogy Viktória tudata ketté vált és nem tudnak egymásról.
- Érdekes. Ahogyan beszélni szokott, ahogyan a… másik ő beszélni szokott, inkább arra gondolnék, hogy egy démon megszállta. De valóban érdekes, hogy csak ritkán jön elő, bizonyos helyzetekben. Tudunk valamit tenni?
- Nem sajnos… Nem láttuk az orvost már egy jó ideje…
- Ha esetleg még is, akkor kérem, keressen fel, vagy írjon levelet. Hálás lennék érte.
- Bár többet is tehetnék érte… - egy picit elmosolyodtam.
- Nos, ha szeretne valamit tenni érte, lenne itt valami…
- Bármit megteszek.
- De vele is beszélnem kell erről. – ezután még beszélgettünk, sokat mesélt arról, milyen volt a fronton, illetve miért és hogyan költözött ki a toronyból. Nem is igazán szakítottam félbe, jó volt hallgatni a meséit, amik néha szívszorongatóak voltak, néha pedig hősiesek. A nap már lefele hajlott, amikor visszatértem a szálláshelyre. Viktória azonnal letámadt és elmeséltetett mindent. Szép lassan adagolva az információt elmeséltem neki, mi történt a családjával. Megynugodva nevetgélt és végre felszabadultnak érezte magát. Amikor megemlítettem neki, hogy tanulhatna az öregtől elsősegélyt, rögtön igent mondott és még az nap este lementünk hozzá… Több hétig tanította, mintha tulajdon lánya lenne. Szigorú volt, de sosem kiabált, kemény volt, de sosem hagyta cserben Viktóriát. Mindez alatt én egy kovácsműhelyben felidéztem a patkolás fortályát. Eleinte én voltam a tanítvány, a tudásért tudással fizettem, megtanítottam az ottani kovácsot a kardkészítés alapjaira és készítettem neki egy igen díszes és szép tőrt.

Nap-nap után telt békességben, természetesen az élet folyt és rengeteg alany érkezett, akiken Viktória gyakorolhatott. Nagyon boldog volt, de sajnos vissza kellett térni a mindennapokhoz és vissza kellett menni a Nebelturmba. Viktória nehezen hagyta ott nagyapját, de megígérte, hogy megfogja néha látogatni.


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.