[Magánjáték Vyrath&Johann] - Láncok és lények

Ez is csupán egy nap volt a sok közül, de baljós jelek mutatkoztak már a nap kezdetén. A háló szobám egyik lámpája furcsa hangot adott, majd elpattant és nem égett tovább. Amikor a torony kapuján kinéztem, hogy megejtsem reggeli sétámat, hatalmas vihart láttam tombolni, amely a szegény parasztok házait nyalogatta. Bánatosan pipázgatva vissza indultam a műhelyembe, hogy rendet tegyek. A következő jel, amire már hallgatnom kellett volna az üres folyosó, melynek lakói mind a kocsmában pihenték ki  a hét fáradalmait. Egy két késő engem is hívott, mondták, hogy „Talán még vész lesz, azt meg jobb talán a kocsmában megvárni.”, de én csak azért is rendet akartam rakni. Viktória a lámpa javítását felügyelte Philippel, aki vállalta ezt, mert tudta, miért is akartam inkább mást csinálni.

Ahogyan a műhelyben pakolásztam, arra lettem figyelmes, hogy a fő lépcsőn valakit hurcolásznak. Nagy kiáltásokkal, hogy „Gyilkolsz és még húzatod is magad? Kinek hiszed te magad?” meg „Örülj neki, hogy ezért nem ott helyben végeztünk ki!”, de egy idő után elhalkultak. Amikor végre a műhelyben rend volt, kintről megcsodáltam. „Ilyen egy jó kovács műhelye” gondoltam. Amikor bementem, hogy egy kicsit dolgozzak is hobbiból, hirtelen valaki elsuhant mögöttem. A katonák akik üldözték, kérdezték, hogy merre ment, de nem tudtam. Mentek tovább. És magam kis szoba felé néztem, feltételeztem, hogy ide rohant be az idegen. Bementem és megkérdeztem:
- Ki maga és miért üldözik? – kérdeztem kellő határozottsággal és nyájassággal.

Annyi lánc volt már a kezemen, hogy lassan hozzászoktam a dologhoz. Északon, délen, nyugaton és most a mocsárvidék közepén is.
Fene tudta, hogy ezek a vámpírok ilyen gyorsak. De mentségemre szóljon az a nagyszájú tőrkardos ficsúr megérdemelte, hogy leszúrjam. Mármint őszintén, mi mást válaszolhattam volna arra, hogy "És mégis mit fogsz csinálni, leszúrsz?"
Aztán hirtelen köd támadt, az orrom vére eleredt és valami kemény csapódott neki a koponyámnak. Miután a csillagok valamelyest kitisztultak már két megtermett hegyesfogú rángatott a csuklómnál fogva egy sötét toronyban a lépcsőkön felfelé.
- Gyilkolsz és még húzatod is magad? Kinek hiszed te magad? - mordult fel az egyik, amire gyilkos pillantással néztem fel rá.
- Mit hittetek, hogy megkönnyítem a dolgotokat? Vagy hogy jókedvemből esek-botlok ezeken a kurva lépcsőkön!
- Örülj neki, hogy ezért nem ott helyben végeztünk ki! - csattant fel a másik, miközben lekevert egy pofont - én pedig elérkezettnek láttam az időt meglépni. Mintha az ütés ereje vitt volna kitéptem a bilincsem végét a markából és hátragurultam, aztán felpattanva leugrottam a lépcsőkről a meglepően széles folyosóra. Mintha egy egész várost rejtettek volna ezek a sötétben tapogatózó vámpírok a tornyaik belsejébe, utcákkal és boltokkal, meg felteszem cellákkal, ahová be akartak zárni. Rohanás közben hangosan füttyentettem, aztán meghallottam a halk zizegést, ahogy a dárdám utánam repült és belesimult a tenyerembe. Szerencsére a pajzsomat nem vették el, csak a vállamon hagyták, hogy kevesebbet kelljen cipekedniük, így teljes felszerelésben rohantam végig a tornyon, el a méla vámpírok között, közben próbálva nem felbukni a saját fegyveremben. Ahogy szaladtam megakadt a szemem egy lifegő cégéren, ami valami üllőt ábrázolt. Kovácsműhely. Meglehetősen idegesített, hogy a lánc nem engedte használni a kezemet, így jó lett volna, ha valaki lepattintja rólam. Egy erőteljes dobbantással irányt váltottam és behúzódtam a műhely tetejét tartó oszlopok mögé, dárdámat a földnek szegezve. A katonák tovább robogtak, én pedig épp felsóhajtottam volna, amikor a helységbe belépett még valaki - feltehetően a tulajdonos. Nem vett észre, helyette az innen nyíló szoba felé nézett, így sietve mögé léptem és jelzésértékűen a hátának nyomtam a dárda hegyét.
- Nem úgy illik, hogy előbb a kérdező mutatkozik be? - kérdezte félig nevetve. - Ráadásul honnan veszed, hogy engem keresnek?

Megszeppentem. Valóban nem piti bűnözővel van dolgom ezért szavaimat meg kell válogatnom. Nem is motszantam viszont tudtam, hogy a katonák előbb utóbb vissza jönnek kérdezősködni. Saját és kedvesem élete forog most kockán, így tehát nem beszélhetek meggondolatlanul:

- A nevem Johann. Johann von Nebelturm. Ezen műhely gazdálya. Hogy a kérdését megválaszoljam, onnan, hogy nem gyakran surran be valaki valaki műhelyébe. Pláne nem itt. - azon gondolkodtam, hogy felajáljam-e neki a segítséget, vagy csak hagyjam, hogy a katonák elfogják ezért kicsit megálltam a beszédben. Nem volt kedvem sem a ködből, kapni, sem az ő fegyverének a szúrásából. Így végül egy semlegesen folytattam. - Viszont az őrök hamarost visszatérnek, szóval tudom ajánlani a szobát, ahol kényelmesen le tud ülni. Kér egy kis vizet? - kérdeztem remélve, hogy nem fog hátba bökni arcátlanságom miatt.

A vámpír úgy tűnt okosabb volt, mint akikkel eddig találkoztam, így halkan felnevettem.
- Ebben van valami. Megfogott, tényleg engem üldöznek, mert okoztam némi diplomáciai bonyodalmat.
Egyelőre úgy tűnt a kovácsmester, ahogy nagyon okosan megtippeltem nem akart feltétlenül visszaadni a katonáknak, így jobb volt nem emlegetni sem a gyilkosságot, sem a tényt, hogy egy démonnal akadt dolga.
- Az én nevem... hmmm... Siegfried. A vándor lovag, a sárkány legyőzője. - feleltem neki dallamosan, szinte dúdolva. Úgy döntöttem megérdemelte, hogy a legjobb előadásomat lássa, így hát még meg is hajoltam a háta mögött. Egyelőre azonban nem vettem el a dárda hegyét a hátától, még szükségem volt rá valamihez.
- A katonák kétlem, hogy visszatérnének hamarosan, végül is az egész vámpírtornyot át kell kutatniuk utánam. De elismerem, ilyen tisztes fogadtatásban még nem volt részem. Szóval egyetlen kérésem lenne még, utána elfordítom a fegyveremet. Ha szépen megkérlek, mondanád azt, hogy "Megadom magam." ? Igazán sokat jelentene.
Kissé megemeltem a dárda nyelét, amitől a csuklómon megcsörrent a bilincs.
- Illetve talán két kérésem is akad. Mennyire ügyes a vasművek szétszerelésében? Igazán kellemetlen sárkányokra vadászni megbilincselve.

Meg könnyebbültem. Vagy udvari bolondal találkoztam, vagy nagyon megkedvelt az úr, mert igen bőbeszédű lett. A dárdát nem vette el, de mintha mocorgott volna. Nem használtam ki a helyzetet, részben azért, mert nagy eséllyel megölt volna, meg persze azért sem, mert lusta voltam. Igazából pont a pihenő napom volt és semmi ilyenre nem számítottam. Sőt... Ha tehettem volna, még a kalapácsomat sem emeltem volna fel, hogy a helyére rakjam. De most úgy éreztem, hogy ismét fontos volt kegyelmet adnom, még akkor is ha ténylegesen egy bűnösről volt szó. Nevével kapcsolatban, szinte biztosan hazudott, de kétlem, hogy helyes lett volna elmondania valódi nevét. Így hát nem maradt más, mint, hogy kéréseit teljesítsem:

- Ha ez a két szó fontos önnek, oda adom őket. Megadom magam. Nos kettő kérést remélem tudok teljesíteni, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit megtegyek, főleg, ha egy dárda áll ki a hátamból. Ha láncokkal van baj, a helyzet nem éppen rózsás. Le lehet szedni, de igen fájdalmas lesz. Remélem ez nem jelent gondot. – még mindig mereven álltam, elhatározásom, hogy segítek neki erős volt, de egy kicsit már zavart arcátlansága. Akkor még nem tudtam, amit most már tudok.

Éreztem, ahogy a győzelem ízétől boldoggá vált átok szinte táncot járva bizsergett végig a testemen, elsimítva a ráncot, amit a dárdám magamhoz rendelése okozott. Elégedetten sóhajtottam, aztán elvettem a dárdát a vámpír hátától és hagytam, hogy megforduljon.
- Fájdalmas? Egy lánc leverése? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben megkerestem a legközelebbi nagyobb üllőt és ráültem, a lábaimat kinyújtva. - Ugyan miért lenne?
Johann von Nebelturm, a műhely tulajdonosa megtermett alak volt, kérges tenyérrel és gödrös vállal, vagyis egyértelműen kovács volt. Az, hogy ilyen készséges lett vagy azt jelentette, hogy kifejezetten gyáva volt, vagy azt, hogy trükkösebb azoknál, akikkel eddig összefutottam.
- Vagy talán a mester nem elég ügyes, hogy anélkül is meg tudja oldani? - kérdeztem szemtelenül, miközben a láncok miatt esetlenül forgattam magam előtt a meteorit dárdát, csak úgy szórakozásképp. A műhely tele volt félkész fegyverekkel, patkókkal, szögekkel, lakatokkal és szerszámok halmaival, de semmi kifejezetten lenyűgözőt nem láttam.

Amikor elvette a lándzsát, megnyugodtam és megfordultam. Most tehettem volna szinte bármit, de arra gondoltam, talán jobb hasznot is húzhatnék belőle, ha már megigértem, hogy megkegyelmezek. Ahogyan végig néztem rajta, azt hittem, hogy sötét elf. Nem igazán törődtem vele, de kérdéseira azt latolgattam, hogy vajon melyik a legfájdalmasabb módszer. Nézegettem a lakatot, mintha nem tudnám mi a teendő, de végül is, úgy döntöttem, hogy kegyes leszek és nem fogom bántani. Nem az én feladatom, nem az, hogy bántsam, az én feladatom segíteni rajta.

- Hmmm... Szóval kinyitni nem tudom és elég biztonságosan össze van rakva ez a bilincs. A módszer a következő. A nem fájdalmas, de hosszú, ha két oldalról le reszelem. A másik lehetőség, hogy a zárnál szét feszítem, ami gyors, de akár fájdalmas is lehet, főleg mert ilyet még nem csináltam. Azért egy spatulát adok a szájába, ne hogy elharapja a nyelvét. És ígérem, hogy nem állítom a kezébe a vésőt. - Átnyújtottam a spatulát, és a kezembe vettem a vésőt és a kalapácsot. - Akkor ha emgtenné, hogy a atuba teszi a kezét akkor túl eshetnénk rajta. - egyenesen rá néztem, bosszantó természete az arcán ült, mintha elemi lett volna. A satuhoz álltam és előkészítettem az eszközöket, hogy a bilincsfülét bele tudja tenni. A legnagyobb satut használtam, de nem készültem nagy ütésre. Ránéztem vendégemre, hogy válalja-e mindezt?

Ahogy beszélt lassan emelkedett meg a szemöldököm. Ez a vámpír kissé el volt tévelyedve milyen viszonyban is voltunk, úgy magyarázta a mestersége fortélyait, mintha az egyik kuncsaftja lettem volna és nem az, aki az életét fenyegette.
Ahogy a kezembe adta a fa lapocskát remegve mosolyodtam el, miközben félredobtam.
- Nem tudtam, hogy a vámpíroknál a kovács szanitéc is. De én nem fogom önként felpeckelni a számat, szóval vagy ügyesen csinálod, hogy ne ordítsak, vagy megpróbálsz rákényszeríteni. Ezt utóbbit nem ajánlom.
Nem volt sok választásom, ami a végletekig ingerelt és szinte viszketett a bőröm, ahogy beletettem a kezem a satuba. Innen most egyetlen ütés kellett volna neki, hogy elterüljek a padlón, tehát meglehetősen kiszolgáltatott volna. Nem szerettem kiszolgáltatva lenni.
- Csak hogy tisztázzuk, a dárdám hallgat a hangomra és egy füttyentéssel repül arra, amerre csak akarom. Ha valami olyat csinálsz, ami nekem nem tetszik egészen biztosan keresztül szúr. - mosolyogtam rá negédesen. - Szóval csak rajta.

Amikor a szájpecekről beszélt, már kész válasszal vártam:

- Nem azért kell, hogy ne ordítson, azt magára bízom. Lényegében a fájdalom akkora lesz, hogy nagy eélyel összeszorítja a száját. Ilyenkor pedig ha a nyelve rossz helyen van, könnyen elharaphatja. Hiddje el nem szép látvány. De a maga döntése. - azzal letettem a spatulát az asztalra. - Hááát... igen. A kovácsok csinálank egy két dolgot. Bár ez ránk nem jellemző, de tudnunk kell fogat húzni és sebet égetni. Sőt amputálni is mi szoktunk. Én még sohasem csináltam ilyesmit ezek inkább a falusi kovácsokra jellemzőek. Elvileg a zárakat is ki kellene tudnunk nyitni, de én nem vagyok tolvaj így nem is nagyon gyakorlom a dolgot. És amit nem gyakorlok, azt el is felejtem. - Válaszoltam olyan hidegen mint az acél. Talán kicsit zavarhatta a dolog, de engem nem zavart. Ha meg kell halnom, meghalok most. Életem fonala már meg lett fonva, ez ellen nem tehetek. A fenyegetésére egyszerűen válaszoltam:
- Hát ha nem ordítani fog és elharapni nyelvét és még akkor is tudja maj dúgy formálni a száját, akkor csak rajta. De azt mondtam segítek. Túl egyszerű vámpír vagyok ahhoz, hogy hazudjak. Szóval óvatos leszek. - azzal jól megszorítottam a satut.

Óvatosan a bilincs nyílásához illesztettem a vésőt és óvatos ütésekkel ütni kezdtem. Egyre erősebben, míg végül a bilincs engedett. Egy vékonyabb darab fémet belecsúsztattam, aztán azzal feszítettem. Nem engedett tovább, ezért a vésővel dolgoztam tovább. Kis apró rángatózások után végre engedett tovább annyira, hogy ki is nyílt. A bilincs kinyílt, a keze szabad volt. Kicsit feltörte a bilincs a csuklóját.
- Nos akkor márcsak a másik keze van, majd a csapnál mossa meg, mert ha nem akkor elfertőződik. Ami pedig szintén nem kellemes dolog. Na adja a kezét. - kinyitottam a satut és vártam.

Beszélni azt tudott ez a vámpírkovács, akinek a nevét sem jegyeztem meg igazán - talán többet is, mint dolgozni. Miközben a bilincset kalapálgatta és dugdosott mindenfélét a karom mellé én szétnéztem a műhelyében, de most sem találtam semmi elég érdekeset, hogy lekösse a figyelmemet.
- Még nem mondtad el, hogy miért is segítesz azon kívül, hogy halállal fenyegettelek eddig? Vagy épp annak ellenére.
Valami furcsa, idegen késztetés azt súgta, hogy válaszolnom kellett volna valamit a magyarázatára, vagy a szájpecekről, vagy a kovácsok orvoslásáról, de egyszerűen képtelen voltam bármi értelmeset megfogalmazni. Megkérdeztem volna, hogy vágott-e már le végtagot, hallotta-e már az emberek üvöltését közben, szagolta-e a kiégetett hús bűzét - de előre válaszolt rá.
Úgy éreztem, mintha elakadt volna a szavam és felettébb bosszantott.
Duzzogó arccal cseréltem ki a kezem a satuban, miközben kissé megráztam a levegőben, hasztalanul. A horzsolások ugyan úgy csíptek, mintha tűzbe dugtam volna a kezem és nem segített a kioktatás sem.
- Tudod mások a fajtámból ölnek azért, ha valaki atyáskodik fölöttük. Inkább meghalnak a fertőzésben, mint hogy hallgassanak valaki másra. Nem akarom megölni, csak jótanácsnak mondom a jövőre nézve. - feleltem fontoskodó hangon.

Érdekes volt, ahogyan meváltozott. Félelem fogott el, merttudtam, hogy veszélyes talajra léptem. Nem voltunk egyenlő felek, de felülkerekedhettem volna rajta és talán egy jó mozdulattal meg is ölhettem volna. Kérdése azomban visszatántorított. Miért is segítettem?

- Nem ön az első és nem is az utolsó. Valami azt súgja, helyesebben cselekszem, ha segítek. Egy esély, hogy jóvá tegye amit elrontott. Bárki is legyen maga. Egy barátom azt mondta, hogy még a démonok is azért élnek, hogy újabb esélyt kapjanak. Akkor hát ki lennék én, hogy ezt megakadályozzam? - a bilincshez illesztettem a vésőt és kiszabadítottam amásik kezét is. - Viszont nem értek valamit. - a kezét néztem, amely valamelyest hasonlított az enyémre. - Úgy érzem maga is konyít valamit a kovácsoláshoz. Miért nem ölt meg és csinálta meg maga? - monstam, majd helyükre tettem a dolgokat. Ahogyan pakoltam, nem fordítottam hátat neki és a vésőt tettem el legutoljára.

- Rosszul érzed. - feleltem egykedvűen, mert a naiv válasza el is vitte szinte minden kedvemet a beszélgetéstől. - Fogalmam sincs a kovácsolásról. Ráadásul ha lenne is, elég kellemetlen valamit úgy megpróbálni, hogy valakinek össze van bilincselve a keze.
Ahogy lekerült a másik fele is a pántoknak a csuklómról elégedetten dörzsöltem meg a kissé feltört bőrt, aztán magam mellé támasztottam a dárdámat és a mellkasom előtt összekulcsolt karokkal néztem a vámpírra.
- A démonok nem azért élnek, hogy újabb esélyt kapjanak. A démonok azért élnek, mert a bűnük még a purgatóriumból is kitaszította őket és visszaköpte Veroniára. Ami, ha belegondolunk azt sugallja, hogy a pokol valójában csak ez a föld. Sötét, kegyetlen, véres és dögszagú országunk, ami nagyon igyekszik önmagát megnyomorítani háborúkkal és gyűlölettel. Ebbe a bűnös kavalkádba jönnek vissza a démonok, talán azért, hogy még sötétebbé tegyék. Akármit mondott is a barátod, még nem volt egyetlen démon sem, aki jó útra tért volna. Legalább is nem hosszú távon.
Figyeltem egy ideig, ahogy pakol, miközben a háta közepén vizsgáltam egy pontot két csigolya között. Egyetlen döfés lett volna, és a vámpírnak vége.
- Mi jön most, kovácsmester? Mert nekem az lenne a legtisztább, ha megöllek és így senki nem tudja, hogy itt jártam. De egyelőre nem érzem magam gyilkos hangulatban, így örülnék, ha meggyőznél valamiről. Hitesd el velem, hogy van értelme életben hagynom téged. Nem haszna, nem minősége - értelme.

Amikor elárulta magáról, hogy démon, nagyon meglepődtem. végig futott a hátamon a hideg. Hogy e világ lenne a pokol, nem tudtam vele vitatkozni, nem is akartam, nem értek hozzá. Kérdése elgondolkodtatott, de nem nagyon tudtam rá válaszolni, de kitérni sem akartam. Nem volt jó válaszom:

- Egy iparos szemében a haszon egyenlő az értelemmel. Annak van értelme ami hasznot hoz. - mondtam elgondolkodva - Tudja én nem vagyok nagy gondolkodó, vagy annyira művelt, hogy ilyen kérdésekre válaszoljak. De ha mindenképpen értelmet akarsz építeni ebbe a pokolba, ahol csiripelnek a madarak, akkor magyarázatként azt választom válasznak, amely minden lélegző lényre igaz, amely fentartotta a szép világot és mai napig, fent is tartja, azt amelyik önmagában létezik, alátámasztani pedig minden tudja ami él, még ha oly nyomorultul is, mint a gyomorban a tudatlan féreg, vagy a fák amelyek ágat hoznak, pedig nagyrészük már halott. Ölni értelmetlen. Élni viszont érdemes. Maga az, ehetőségekkel teli. Ahogyan a tied úgy az enyém. Máskülönben miért nem az egész világgal nem csak akarsz, de végzel is? A bagoly is látja mit csinálsz esténként és kétlem, hogy ne lenne olyan aki beszélni tudna velük. Hanem ha másért nem a hála ami megmarad. - nagyot nyeltem, de mélyen a szemébe néztem. Nem halok meg anélkül, hogy ne harcoltam volna, még ha ez csak annyi is, hogy ráugork, vagy a szemébe nézek.

Ej, ez biza nagyon fordulatos játék volt. Szívem szakad, hogy zárni kell, de sajnos elő-előfordul ilyesmi. Az biztos, hogy Johann egy életre megjegyezte, vigyázni kell a démonokkal. Volt egyébként egy halvány Karib tenger kalózai érzésem, amikor olvastam, de lehet csak azért, mert ott is volt egy hasonló jelenet. Nagyon szeretem, ahogy a karakter mentalitását kijátszottad. Az a vérbeli mesterember, aki elsősorban nem katonaként gondol magára, s emiatt kerüli is a konfliktusokat, de ha fenyegetve érzi magát nem hezitál harcba szállni. Nagyon valósághűnek és hitelesnek mutattad be, csak így tovább. A jó hír, hogy a játék elérte az 1500 szavas terjedelmet, így hát Johann barátunk 100 TP-vel lett gazdagabb. Bár a játék hamarabb ért véget, az itt megtörténtek ugyanúgy megtörténtek, így Johann emlékeiből sem kell őket kitörölni.

A játékot ezennel lezárom!