[Magánjáték Adel&Johann] - Nebelturm kriptája nyugtalankodik

- Várjon - kértem Johannt. - Biztosan tudunk segíteni - mondtam kérdő hangsúllyal. Persze, hogy örülök, hogy épségben találkoztam a testvéremmel, de egyedül nem hiszem, hogy boldogulni fog a dologgal
- Ha Adel ezt mondja, rám is számíthat - mondta Robin is. Hárman már egész jó kis csapat lennénk.

- Ha megtennék, hogy figyelik a hátam azt megköszönöm. - mondtam - De jobban tennék, hogy ha itt maradnának. Az én lelkemnek is könnyebb lenne, ha biztonságba tudnám önöket.

- Nagyon szívesen önnel tartunk - jelentem ki, hálásan mosolyogva Robinra, aki csak bólintott. Lesz még időnk beszélgetni.
- Ne aggódjon, tudunk vigyázni magunkra - válaszolt Robin Johann aggodalmára.
Végül kényelmes, biztos távolságból követtük, figyelve, nem-e követi valaki.

- Jól van rendben! - mondtam, azzal mentem is.

Így történt, hogy ők látták mi történt. Látták az alakot aki leütött és látták, hogy el akarnak ráncigálni, valahova máshova.

Elborzadva néztem a jelenetet, de a karomat kitéve hangtalanul megállítottam Robint, aki ugrott volna, hogy segítsen. Az én kedvemért.
- Csendben követjük őket - súgtam a bátyámnak, aki válaszul bólintott, igy némi aggodalommal indultunk óvatosan a társaság nyomában.

Amikor magamhoz tértem az első dolog ami amit észre vettem, az engem körül záró sötétség. Vastag bőr övekkel voltam leszorítva. Meg sem bírtam moccanni. Beszélni sem, sem pedig kiáltani. A levegő kissé dohos. Semmi kétségem nem volt a felől, hogy élve eltemettek

Az Úrnak hála nem akadályozott semmi abban, hogy követmi tudjuk a vámpírrablókat. Nem tudva mennyien lehetnek még, nem tettem semmit, mikor Johannt egy kő-koporsóba fektették, aztán tovább álltak.
Némán jeleztem Robinnak, hogy segítsen a vendéglátónkon, én pedig utánuk iramodtam. Nem veszíthetem őket szem elől.

---

Mikor hallótávolságon kívül értek, Robin óvatosan felnyitotta a koporsót, és látva, hogy a férfi már magánál.van, érdeklődött.
- Jól van? -

Nem tudtam Robin kérdésére válaszolni. Csak nyökögtem, és amikor végre kiszabadított, akkor mondtam, hogy jól vagyok. De nem voltam túl jól szédültem és fájt a fejem. Sőt az egész testem, mintha megvertek volna. Robin elkísért az özvegy házához, ahol az özvegy teát kínált és aggodalmasan kérdezte, hogy mi történt velem.

Robin nem volt vak, látta hogy a vámpír nincs jól, de ráhagyta. Mégsem ajánlhatja fel, hogy igyon a véréből, mással pedig nem tudna segíteni. Nem gyógyító, mint a húga.
Az asszonynak illedelmesen bemutatkozott, de egyébként csendben hallgatta a beszélgetést, hacsak hozzá nem szóltak

---

Biztos távolságból követtem a két alakot, míg el nem váltak. Ezután - arra számítva, hogy könnyebb dolgom lesz így - a gyerek alkatút kezdem követni, és egy alkalmas pillanatban óvatosan a közelébe férkőzöm, és a kardmarkolattal fejbe kólintom. Így nem kell attól tartanom, hogy feltűnést keltek. Aki szembejön mindenkinek el tudom mondani, hogy a kis aranyos fiúcska elaludt, így haza kell vinnem, ha kérdezik.
Johann házához viszem, és miután becsuktam magam mögött az ajtót némi kötelet kérek Viktóriától, hogy minél biztonságosabban tudjuk kérdezni.

- Kik ezek akik meglátogatták önt? - kérdezte Johann hidegen.
- A faluból ismerősöm. A másik meg a kísérője. Miért?
- És nem furcsálja, hogy pont most és pont ők jöttek? - a hölgynek remegni kezdett a keze.
- Amíg nem tudok semmit, addig nekem ő... ugyan az a fiúcska... - mondta. - Ha csak ennyit akarnak, kérem menjenk. - Johann Robinnak utat engedve kiment a lakásból. Ahogy elindultak, bentről sírást haloottak. Nagyon szívszorító zokogást.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Viktória készségesen segédkezett. Szinte kapkodott, de azért megőrzi hideg vérét. Bizonytalanul nézi a lányt, hogy mit gondoljon róla. Szép fiatal és egészséges... Bármelyik férfi azonnal beleszeretne egy ilyen lányba... "Talán Johann más..." ebben reménykedik. És igaza is van.

Robin megtorpant az asszony sírását hallva, aztán szomorúan megcsóválta a fejét, mielőtt tovább indul kifürkészhetetlen arckifejezéssel.

---

Miután a fiút biztonságosan leültettem az egyik székre, és odakötöttem, már csak azért is, hogy le ne forduljon róla, várom, hogy mqagához térjen.
Közben Viktóriát kérdezem.
- Felismeri véletlenül a fiút? -   kérdezem, hátha már előre megtudhatok ezt azt a fiúról.

Szépen lassan haladdtunk haza felé, eléggé fájt még mindenem. Az asszony tehát nem volt benne. Azon gondolkodtam, hogyan lehetne őket elkapni és megakaddáályozni a további szörnyűségeket...

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Ne-nem is me-merem... - modnta Viktória. Nem látszott rajta, hogy félne vagy hasonlók, mert jól takarta. Hozott egy vödör vizet gyorsan.
- Csa-csak ha fel a-akarná ébresz-szteni. - nyújtotta Addélnak.

- Nem sietünk, nemsokára úgy is magához tér - mosolyogtam a ház asszonyára, és mintha a szavaimat akarná igazolni, a fiú kissé megmozdult. - De köszönöm, sokat segít - mondtam még, és visszafordultam a fiúhoz.
Éppen amikor nyikordult az ajtó: Úgy tűnik végre visszaért Johann és Robin is.

---

Robin igyekezett támogatni a férfit a hazaúton, de nem szólt semmit. A gondolataiba merült, és kissé aggodalmas arckifejezés ült az arcán.

Robin segítségével betámolyogtam a nappaliba. Robin letett a kedvenc karosszékembe. Rögtön sokkal jobban éreztem magam. Megköszöntem Robinnak De nem voltam túl jól. Viktória egy phár vizet adott nekem egy kis borral keverve. Amint kihörpintettem, megköszöntem és Adélra néztem.
- Jól tette hogy elkapta a fiút. Megtudott már valamit? - kérdeztem.

A testvérem arckifejezése illetve hallgatagsága és ahogy betámolygott Johannal nem sok jót sejtetett. Kell még pár perc, hogy a fiú magához térjen, addig a vámpírhoz léptem.
- Először magával foglalkozzon, a fiú csak pár perc múlva tér annyira magához, hogy kérdezhessük. Meggyógyítsam? - kérdeztem, érezve Robin tekintetében a rosszallást, hogy miért nem tettem még meg? Ő nem tudta, amit én igen, hogy ez a gyógyítás Johannak külön kínzás, ami után viszont jobban lesz. Mindenképpen az ő döntése kellett legyen, hogy vállalja-e.

- Jajj! Nem nem köszönöm, annyira nem súlyos. Nem nem kell, egy két nap és helyre jövök. Meg itt szívesen vagyok. - idéztem fel a faluban történteteket. - Köszönöm nem kell. Szeretem ezt a széket. Ez a kedvencem. - elkezdtem a pipámat rágcsálni, de nem gyújtottam meg. - Inkább le kellene zárni ezt a cirkuszt. - mert már szerettem volna kovácsolni. Kicsit szomorú voltam, mert szerettem nagyon Adél mellett lenni. Jó társaság és nagyon segítőkész. És mint látom, Viktória egészen kedvelte. Ez a kis felfordulás jól össze hozta az embereket.

Bólintottam. Elfogadom a döntését, bár ijesztőnek tűnik az állapota.
- Pihenjen - kértem Johannt, és visszatértem a fiúhoz, akinek közben kitisztult a tekintete.
- Szia. Csúnya dologba keveredtél. Szeretném, ha segítenél rendbetenni. - léptem hozzá szigorú arccal, de barátságos hangon.
Robin közben a biztonság kedvéért Johannal maradt, hátha váratlanul rosszabbodik az állapota.

A fiú eleinte csak nézte. Még is csak egy gyerek volt, szóval tudtam, hogy Adél elintézi. Csak néztem és közben elálmosodtam. Este felé járhatott már, ezért nem is volt furcsa. Mindenki a kihallgatást figyelte. Én egyre laposabban pislogtam.
- Meg is érdemlik azok akik itt élnek! Bátnották a falvakat és az embereket! Gonoszok ördögi bestiák ők! Ha tehetném megcs... - a pipám az ölembe hullot, a fejemet Viktória megtartotta.

Álmomban, kovácsoltam. Egy fegyvert. Egy kalapácsot. A fejének az egyik oldala Dér, a másik Fekete acél volt. Fantasztikusan nézett ki és szép is volt. Ahogyan alőre tartottam a fekete acélt felfele tartva, a holló szerű hölgy jelent meg. A tőrt tartotta a kezében, amit bevontam. El volt törve és kérte, hogy készítsem el, de ekkor felébredtem...

- És úgy gondolod, ha bosszút állsz, véget vetsz a pusztításuknak? - kérdeztem a fiút, próbálva megragadni a nézőpontjától, hogy aztán könnyedebben fordíthassak rajta úgy, hogy jobb belátásra térjen. - Mond csak, ha valaki az apád hibájáért téged akarna megbüntetni, igazságosnak tartanád? - kérdeztem kissé puhatolva a reakcióit.
Közben Robin az álomba szenderülő Johannt figyelte.

A fiú megszeppenve ült.
- Nincsenek szüleim. Nincsenek rokonaim. De valaki befogadott, akinek a dühe nagy! És még élnek azok akik azt akkor tették! - ordította torokból a kölyök. Az arca vörös volt a dühtől. Próbált kiszabadulni és a kötél elkezdett engedni. Viktória egy kis kést vélt felfedezni a fiú kezében. Gyorsan megpróbálta elvenni, de csak megváágta a kezét. Én mindezalatt szunyókáltam.

- De nem csak őket készülsz megbüntetni, nem igaz? - kérdezem. Feltűnik, hogy egyre nagyobb a mozgástere a karjának, így mögé lépek, és szorosabbra húzom a csomót, vigyázva a pengével, majd el is véve azt, miután gyakorlottan rákényszerítem, hogy elengedje.
- Nem szeretnénk bántani, de azt sem, hogy kárt tegyél bárkiben a jelenlévők közül. - mondom neki.

Az első felvetérse csak pislogott. Nem igazán tudodtt mit mondani, csak motyogott valami szidalmakat. A fiú feljajdult amikor a csomót meghúzták. De nyugodtan és könnyedén mondta.
- Nem baj, majd megteszi ő! - kiáltotta a lány arcába. Megszeppenve nézett a fiú. Elkotyogta...

Álmomban Hellenburgban kovácsoltam egy tőrt. Az anyaga fekete acél volt, és csak úgy szikrázott a hold fényében. Egyszer csak egy varjú szállt le. A tőr még nem volt készen, ezért bele csípett a kezembe. A kezem vérezni kezdett és aikor ránéztem, már nem egy varjú volt, hanem egy őz. Felébredtem a fiú kiáltására. Pontosabban fel akartam, de nem tudtam. Érzékeltem, hogy valami folyik körülöttem, de nem tudtam felkelni. Az ujjam végét próbáltam mozdítani, de lehet, hogy csak álom, volt, hogy sikerült...

Válasznak veszem a hallgatását is, és remélem, hogy elgondolkodott a szavaimon, és ha nem is most, de belátja, hogy ezt így nem tartható, és nem igazságos állapot.
- Ha így teszel csak azt éred el, hogy mindig lesz kinek bosszút állni, és a végén senki nem marad a világon.. - mondom neki, igyekezve megadni a kis lökést, hogy belássa a hibát a gondolkodásában.
A kijelentésemre adott reakciójára felhúzom a szemöldököm.
- Úgy gondolod, a segítségedre fog sietni? - kérdezem, megpróbálva, hogy azt sugalljam, pontosan tudom, kiről beszél.

A kisfiú elmosolyodott.
- Heh... én segítek neki. Majd ő megolddja, hogy a dolgot! Boszorka! kiáltja. Végre nagy nehezen felkászálódtam, de felállni mág nem tudtam. Csak figyeltem, hogy a beszélgetés hogyan halad.

Kissé rájátszva a meglepettségre néztem végig a fiún, látványosan hátrakötött kezeit, és átkötött mellkasát bámulva
- Valóban..? - kérdeztem egyértelműen jelezve, hogy nem igazán van abban a helyzetben, hogy segíteni tudjon az illetőnek. - És miben tudsz most segíteni neki? - folytatom a kérdezést, nem hagyva teljesen figyelmen kívül, hogy boszorkának nevezett. - És mit gondolsz, mire megy egy boszorka ellen? - hajolok kissé közelebb magabiztos, mindenre elszánt arckifejezéssel, már-már vigyorogva. Nem szeretem ezt csinálni, de ez tűnik a leggyorsabb útnak, hogy beszéljen. Márpedig az idő most fontos tényező lehet.