Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


[Azonnali játék]Veronia kapitány …

Comments: 4

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 112


You are not connected. Please login or register

[Azonnali játék]Veronia kapitány

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali játék]Veronia kapitány Empty [Azonnali játék]Veronia kapitány on Vas. Szept. 01, 2019 6:32 pm

Noha Veronián nincsenek képregények, mindenki szereti a szuperhősöket, vagy adott esetben szupergonoszokat. Felhőkarcolók között repkedni Supermanként, vagy pajzsot dobálni akár Amerika kapitány jó érzés lehet, ahogyan az is, hogyha megkérdezik ki vagy a páncélod nélül, akkor bátran kijelentheted, hogy "milliárdos, playboy és emberbarát". Bújjatok hát most szuperhősök és szupergonoszok bőrébe, egy olyan korban, amikor már New Hellenburgot vas és üveg épületek díszítik, Carolusburgban sosem látott méreteket öltött a bűnözés, esetleg Veroniel foga fáj a Végtelen Kövekre! Pózolni ér.

Határidő: szeptember 15. (alkuképes)
Jutalom: 150 tp

Felhasználó profiljának megtekintése

2[Azonnali játék]Veronia kapitány Empty Re: [Azonnali játék]Veronia kapitány on Szomb. Szept. 07, 2019 12:37 am

Cölibátusman kalandjai (18+?)

A Katedrális City alatt található Mancave-ben, vörös fények villantak fel a képernyőkön, és bekapcsolt a riasztó. A detektorok rendkívül magas huncutkodó értéket jeleztek. A város felett úszkáló léghajóból rózsaszín szexuális gázok püfögtek ki.
Az égre egy hatalmas reflektor egy lakatot vetített ki.
- Az én katolikus városomban ugyan nem! - Szólalt fel Matheus, és beugrott egy telefonfülkébe, hol átvette mindent is takaró hős ruháját, és Cölibátusmanné alakult. A füléhez tette a kezét.
- A gáz a léghajóból jön! - Szólt egy eunuch hangja Matheus fülhallgatójából, aki a Mancave-ből támogatta Cölibátusmant.
A "hős" pedig aktiválta hát-máglyáját, mely a léghajó felé repítette őt. Ahogy közeledett, a hajó ágyúi lassan felé fordultak, és vetkőztető lövedékeket szórtak feléje – amik amúgy háborús bűnnek számított.
- Szív alakú gránátokkal lőnek felém! - Mondta a rádiójába Cölibátusman.
- A pajzánok! - Mondta az eunuch. - Használd az önmegtartóztató-anti-rakétákat!
Cölibátusman csuklójából lakatmintás rakéták repültek ki a gránátok felé, amik egymáshoz érve elhervadtak, és nagyon önmegtartóztató módon zuhanáshoz kezdtek.
Matheus körbe repülte hétszer a léghajót, és betörte az ablakot, majd látványosan bukfencezett. Felállt (mármint a testével) és magát kihúzva, csuklóra tett kézzel szexellenes hangulatot árasztott magából.
- Tudhattam volna, hogy te állsz e-mögött! – Mutatott Lady Eroticára. – De Katedrális City nőtlen férfiait nem kényszerítheted ilyen bűntettekre következmények nélkül! - Mondta, előhúzva egy erényövet.
A nő, aki érthetetlen okokból kifolyólag nem volt egy konyhával körülvéve hangosan ördögi hahotázáshoz kezdett.
- Nem-e? Miért ti talán kényszeríthetitek őket onnan Katedrális Cityből az önmegtartóztatásra? Béklyókat adtok rájuk, ahelyett, hogy hagynátok, hogy vágyaik kiteljesedjenek de én! Én felszabadítom őket! Fogjátok el!
Ekkor négy bőrszerkós pasas rontott rá Cölibátusmanre, hogy megpróbálják lefogni. Kettőnél ostor volt, a másiknál egy kard méretű vibrátor, harmadiknál egy lovaglópálca.
- Ááá! - Szólt megrettenve Cölibátusman a szörnyű eszközöket látván. Hősiesen előhúzta a potencia csökkentő szérumot, melyet az első támadónak sikeresen be is adott, akinek ettől minden kedve elment. Elugrott az ostor útjából, és jól összehúzva magát odébb gurult, mellyel felborította a másodikat, de pont beleütközött egy fogasba, melyen kevés dolgot takaró ruhadarabok álltak. A harmadik és a negyedik sikeresen lefogták.
- Ezt nem úszod meg szárazon! – Hörgött Lady Erotica felé.
- Ohohohoho... de hiszen már meg is úsztam!
Még többen jönnek, hogy kikötözzék Cölibátusmant egy függőlegesen felállított ágyhoz. A nő hatalmas tűsarkú csizmáiban kopogva lépett elé.
- Nézd, ahogyan szeretett városod alá süllyed! Ez után pedig Katedrális City következik majd! – Húzta le erotikusan cipzárját a latex ruháján. - Még te sem fogsz tudni ellenállni...
Cölibátusman olyanokat sikoltott félelmében, hogy biztos Terrán is hallották.
- Nem mered!
- Mi történik? - Szólt az Eunuch a rádióból. - A huncutkodó méter már 50% felett van! Siess!
- Már miért ne merném? Te voltál a város utolsó védője, így pedig végleg magára maradt.
Ekkor Lady Erotica fertelmesen megcsókolta Cölibátusmant, így végtelen kínokra kárhoztatva.
- Ah... a szűz csók mindig a legédesebb!
- Förtelmes! Engem maga Veroniel sem tudott levenni a lábamról! Dobáld csak a csókjaid, de semmire sem mész velük!
- Talán. De az idő sok mindent megold. Ráadásul még nem is láttad a csodafegyverem. Akkorra tartogattam, ha meghiúsítanád ezt a tervemet is, de így... Már csak rád vár.

- Nem is szeretném! Az eunuchok majd úgy is megmentenek, felettük nincs hatalmad!
- Valóban. - Mosolyodott el. - Mondd csak, cölibátusman, te miért is nem tartozol közéjük? Talán mert... titokban vágysz rá, hogy végre a karjaim közé kerülj, nem igaz?
- A biblia egyértelműen kimondja, hogy körülmetélve kell lenni, bizony! - Bólintott. - Itt én vagyok a legszentebb!
- Igazán elhivatott lehetsz, hogyha kiteszed magad így is a bűbájomnak. – Lépett előre, és kibontotta Cölibátusman övét. Már látszólag nagyon felkészült, de aztán csalódott képet vágott meglepettséggel vegyülve. Matheus egy speciálisan lezárt erényövet viselt, melyen láthatóan semmilyen kulcslyuk vagy bármiféle nyílás sem volt található.
- Ez... Te jó ég Cölibátusman, és olyankor mégis mit csinálsz ha könnyítened kell magadon?
- Üzleti titok. - Bólintott boldogan.
Eközben a Mancaveből az eunuch behekkelte magát a léghajóba (mert hogyha a főhöst elkapják, akkor ez a szokás), hogy bekapcsolja az összes töltőre dugott vibrátort, így okozva rövidzárlatot. A járművön fel is szólalt a vörös riadó.
Két alázatos szolgája szaladt Lady Erotica elé.
- Úrnőm! A hajó! Valami meghibásodott. A hajtómű tönkrement! Azonnal menekülnünk kell, mielőtt lezuhanunk!
- Még nem végeztem itt! - Dühösen Cölibátusmanre nézett. - Ez a te műved, igaz?
- Nem! Ez a természetes jussa minden cölibátusszegő rossztevőnek!
- Szerencsére ez már sem rajtad nem segít, sem a városon. Amikor a léghajó lezuhan az összes gáz egyszerre felszabadul, és az egész város napokig egyetlen nagy orgiává válik majd. Kár, hogy nem fogod látni... de végül is ez csekély áldozat azért, hogy végre megszabaduljak tőled. – Újra megcsókolta, majd sarkon fordult, és kitrappolt a szobából. – Készítsék a mentőhajómat!
És így Cölibátusman ott maradt kikötözve a függőleges asztalra.
- Feltörtem a hajó biztonsági rendszerét! - Mondta az eunuch a rádióba. - De most azonnal el kell tűnned róla, mert lefog zuhanni!
Matheus csuklójából kinyúlt a Micsoda Nyisszantó 9000, és elvágta a köteléket. Rémülten körbenézett a hajón.
- Meg kell akadályoznunk, hogy lezuhanjon! - Mondta Cölibátusman. - A gáz nem kerülhet a város levegőjébe!

- Lehetetlen! Nem tudunk mit tenni!
- Akkor... Örültem, hogy ismertelek. - Mondta, és dobta a rádiót a padlóra. Le.
- Nem! Cölibátusman, ne csináld! - Ordított a rádióba, de süket fülekre talált.
Matheus visszavette a hát-máglyáját, kirepült a betört ablakon, és a gázt eregető cső előtt lebegett. Megemlékezett róla, hogy milyen szép élete is volt, de tudta, hogy Katedrális City lakosainak közös cölibátusához mit sem ér az ő élete. Nagyot sóhajtott, elbúcsúzva az önmegtartóztatástól, majd szívni kezdte a gázt. Fejét szörnyű gondolatokkal töltötte meg, de az ő szexmentes szupererejével az egészet tüdőjébe vette, és az óceán felé repült.
A hajó lezuhant a városra, hatalmas károkat okozva Katedrális City templomtornyaiban és templomfelhőkarcolóiban, elpusztítva sok-sok harangot. De Cölibátusman, és a szexuálisan mérges gáz sosem került elő.
A hős szobra, ki Veronia katolikus értékeit mindhalálig védte, ma is ott áll a Máglya utca és Abbadón sugárút sarkán, emlékeztetve a lakosokat arra, hogy a szex rossz, fertelmes dolog, bizony. Ne csinálja az olvasó.

Felhasználó profiljának megtekintése

3[Azonnali játék]Veronia kapitány Empty Re: [Azonnali játék]Veronia kapitány on Szomb. Szept. 07, 2019 11:32 am

Cölibátusman vs. Lady Erotica - és szerintem max 16+, vagy még annyi sem

A léghajó fedélzetén álltam, és néztem az alant elterülő Veronia City magas épületeit.  A latexruha kényelmetlenül feszült a fenekemen és a melleimen, de a megjelenésemre adni kellett. Minden, amit a lent élő jókislányok elrejtettek én megmutattam, a férfiak többsége pedig pironkodva fordult el már csak alakom látványától is.
Undorító volt. Az erkölcs és az önmegtartóztatás megfertőzte ezt a várost, az élet örömei helyett csupán a templomokban térdepeltek és magukat sanyargatták. Engem láttak gonosznak, de tán generációkkal később majd meg fogják érteni, hogy én voltam az, aki felszabadította őket, hogy csak azok viseljenek láncokat, akiket ez a helyzet felizgatott, de másoknak ne kelljen.
- A tervem végre beteljesedik! Nincs több vasárnapi iskola, nincs több álszentség! Nyissátok ki a gázpalackokat!
Szerencsére voltak, akik osztották a nézeteimet. Nimfomániások, szubmisszívek, pornófüggők és kényszeres önkielégítők, mind lesték a kívánságaimat, de voltak közöttük erős cégvezetők, bankárok, biztonsági főnökök is, kiknek pszichéje összeroppant a felelősség súlya alatt, és a nap végén már csak arra vágytak, hogy lenyalhassák az úrnőjük csizmáját. Szolgáim közül kettő elsietett, hogy kinyissa a gázpalackok csapját és rózsaszín gázzal árassza el az utcákat.
- Mostmár senki sem állíthat meg! - kacagtam fel démoni hangon. A gáz egyszerre volt kéjgáz, drog, amely eufóriát okozott, és a legerősebb afrodiziákum, amit csak vegyészeim elő tudtak állítani a mindennel felszerelt rejtekhelyemen. Elégedett mosollyal szemléltem, ahogyan Veronia City utcái rózsaszínné változnak.
Minden tökéletes volt… Ám a horizonton egyszercsak feltűnt egy repülő alak, ami semmi jót nem jelentett.
- Mi az ott? Távcsövet, azonnal!
Az egyik bőrruhát, szíjakat és láncokat viselő kigyúrt férfiszolgám azonnal fél térdre ereszkedve nyújtotta elém a kívánt tárgyát. Mármint a távcsövet. Nem a másikat. Szemem elé emeltem a lencsét, és azonnal megláttam ősellenségemet, ahogyan közeledett a léghajó felé.
- Ó ne! A Cölibátusman! Lelőni, azonnal lelőni! Vetkőztető gránátot neki!
A léghajó szerencsére fel volt szerelve minden féle tűzerővel, így az ágyúkból és gránátvetőkből most szív-alakú robbanó fejeket lőttek ki szolgáim egyenesen Cölibátusman felé. Azok is gázzal voltak töltve, ám felrobbanva apró reteszei lehántották az emberről a ruhát, felfedve a finom bőrfelületet, kicsit meg is sebezve éppen annyira, hogy piros vér fakadjon, amit utána érzékien le lehet nyalni… de elkalandoztam.
Cölibátusman számtalan összecsapásunk során már számtalan fegyveremet megtanulta kikerülni vagy adott esetben semlegesíteni. Bosszantó kis pondró volt, ám izgalmassá tette a mindennapjaimat, és tudat alatt valójában csak táplálta azt, ami ellen küzdött. Az adrenalin édes íze öntött el, és egy-egy komolyabb összecsapásunk után a szex is mindig sokkal jobb volt. Mivel azonban egy személyben testsített meg mindent, amit gyűlöltem, ezért őt is el akartam pusztítani. Pontosabban fogalmazva megtörni, kifacsarni, majd amikor már ő könyörög a folytatásért, majd akkor megölni, aztán meggyalázni még a hulláját is.
Cölibátusman csuklójából lakatmintás rakéták repültek az én szív alakú lövedékeim felé, egymáshoz érve pedig semlegesítették egymást, és a városra zuhantak. A férfi ez után hétszer körberepülte a léghajót - hét. Miért mindig hét? Biztos valami bűvös számuk volt nekik… - majd betörte az ablakot és bukfencet vetve állt fel végül előttem. Mármint kiegyenesedett. Az egész testével. Kezét a csuklójára tette és igyekezett nagyon fenyegetően elrontani a mindent belengő erotikus hangulatot, de szerencsére semmit nem tehetett az illatgyertyák és a háttérben szóló lágy jazz ellen. Na jó, talán egy kicsivel kevesebb kedvem volt hozzá, mint eddig, de nem sokkkal.
- Tudhattam volna, hogy te állsz emögött! De Katedrális City nőtlen férfiait nem kényszerítheted ilyen bűntettekre következmények nélkül! - harsogta, előhúzva egy erényövet, fajtájának legkegyetlenebb fegyverét.
Nem ijedtem meg tőle, helyette ismét ördögi kacajt hallattam.
- Nem-e? Miért ti talán kényszeríthetitek őket onnan Katedrális Cityből az önmegtartóztatásra? Béklyókat adtok rájuk, ahelyett, hogy hagynátok, hogy vágyaik kiteljesedjenek de én! Én felszabadítom őket! Fogjátok el! - kiáltottam, mire négy bőrszerkós szolgám rontott rá Cölibátusmanre, hogy megpróbálják lefogni. Kettőnél ostor volt, a másiknál egy kard méretű vibrátor, harmadiknál egy lovaglópálca.
- Ááá! - szólt megrettenve Cölibátusman a szörnyű eszközök láttán. Előhúzott egy potencia csökkentő szérumot, melyet az első támadónak sikeresen be is adott, akinek ettől minden kedve elment. Szerencsére a hatása csak átmeneti volt, kiheveri. Cölibátusman ez után elugrott az ostor útjából, és összehúzva magát odébb gurult, mellyel felborította a másodikat, de pont beleütközött egy fogasba, amin az egyenruhákat tároltuk. Most jöttek vissza a mosásból, így csak remélni mertem, hogy Cölibátusman nem itatta át őket már ennyitől is rossz hangulattal. Ám így a harmadik és a negyedik szolgám sikeresen lefogták.
- Ezt nem úszod meg szárazon! - kiabálta felém, de mind ezt mondják, és mégsem ülök még sem börtönben sem ami még rosszabb: apácazárdában.
- Ohohohoho... de hiszen már meg is úsztam!
Még többen jönnek, hogy kikötözzék Cölibátusmant egy függőlegesen felállított ágyhoz. Kopogó tűsarkú csizmában sétáltam elé.
- Nézd, ahogyan szeretett városod alá süllyed! Ez után pedig Katedrális City következik majd!
Odaléptem hozzá, közvetlenül elé, és lassan, köldökig lehúztam a latexruhám cipzárját.
- Még te sem fogsz tudni ellenállni...
A férfi felsikított rettegésében.
- Nem mered!
- Már miért ne merném? Te voltál a város utolsó védője, így pedig végleg magára maradt.
Számat a férfiéra szorítottam, majd a csók végén felsóhajtottam.
- Ah... a szűz csók mindig a legédesebb!
Cölibátusman olyan hangokat adott ki, amiket akár tiltakozásként is felfoghattam volna, ám tudta, mindez csupán időleges volt.
- Förtelmes! Engem maga Veroniel sem tudott levenni a lábamról! Dobáld csak a csókjaid, de semmire sem mész velük!
Félrebillentettem a fejem.
- Talán. De az idő sok mindent megold. Ráadásul még nem is láttad a csodafegyverem. Akkorra tartogattam, ha meghiúsítanád ezt a tervemet is, de így... Már csak rád vár.
A legújabb fejlesztésünk volt. A viagrát eredetileg apró, kék bogyónak szánták, melyet, aki bevett, annak akkor is merevedése lett, hogyha egyébként képtelen lett volna rá. Ez volt a következő tervem, hogyha a léghajót a férfi megállítja, hogy elárasztom viagrával az ivóvizet.
- Nem is szeretném! Az eunuchok majd úgy is megmentenek, felettük nincs hatalmad!
- Valóban. - mosolyodtam el. - Mondd csak, Cölibátusman, te miért is nem tartozol közéjük? Talán mert... titokban vágysz rá, hogy végre a karjaim közé kerülj, nem igaz?
- A biblia egyértelműen kimondja, hogy körülmetélve kell lenni, bizony! - bólintott rá, hogy megerősítse saját magát. - Itt én vagyok a legszentebb!
- Igazán elhivatott lehetsz, hogyha kiteszed magad így is a bűbájomnak. - előre léptem, és kibontottam az övét, hogy megnézzem azt a körülmetélt hímtagot. Ám ami elém tárul több mint megdöbbentő. Az erényöv tökéletes sima volt, a fém tükrében láttam a saját arcom. Nem volt rajta se egy rés, se egy kulcslyuk, semmi, mintha egyenesen őrá kovácsolták volna. Még soha nem láttam ilyen kegyetlenséget, ez még egyszerűen nekem is sok volt.
- Ez... Te jó ég Cölibátusman, és olyankor mégis mit csinálsz ha könnyítened kell magadon? - kérdeztem őszinte döbbenettel.
- Üzleti titok. - mondta szinte már boldogan. És még én voltam elmebeteg.
Hirtelen megszólal a vörös riasztás - mely jelen esetben valóban pánikra adott okot - mire két szexrabszolgám szaladt elém.
- Úrnőm! A hajó! Valami meghibásodott. A hajtómű tönkrement! Azonnal menekülnünk kell, mielőtt lezuhanunk!
- Még nem végeztem itt! - dühösen Cölibátusmanre néztem. - Ez a te műved, igaz?
- Nem! Ez a természetes jussa minden cölibátusszegő rossztevőnek!
Belül tajtékzottam a dühtől, de nem engedhettem, hogy lássa, nem adtam meg neki ezt az örömet. Tönkretehette a léghajómat, de örökre ezzel sem állíthatott meg.
- Szerencsére ez már sem rajtad nem segít, sem a városon. Amikor a léghajó lezuhan az összes gáz egyszerre felszabadul, és az egész város napokig egyetlen nagy orgiává válik majd. Kár, hogy nem fogod látni... de végülis ez csekély áldozat azért, hogy végre megszabaduljak tőled. - újabb csókot nyomtam az ajkára, majd elindultam. - Készítsék a mentőhajómat!
Elvonultam és beszálltam, ám távolról még láttam, hogy a kiszabadult Cölibátusman magába szív minden gázt és elrepül a tenger felé. A hajóm így lezuhant és bár sok anyagi kár keletkezett a célomat egyelőre nem értem el.
Minden este néztem a híreket, hogy mikor tér vissza hősként a Cölibátusman, de ahogy teltek a hetek és még mindig nem érkezett semmi hír, úgy lett egyre rosszabb és rosszabb kedvem. Meghalt. Éreztem. De mi volt egy szupergonosz szuperhős nélkül? Már semmi nem volt elég izgalmas. Minden gonosz tervet megédesített a tudat, hogy bármikor megállíthattak, folytonos harcunk izgalmas volt és… be kellett vallanom, hogy hiányzott.
Kénytelen voltam halálosan megfenyegetni Katedrális City-t és… Nem. Az egész világot. Rettegniük kellett, hogy feltűnjön végre egy új hős, aki azon dolgozik majd minden erejével, hogy megállítson és az én gondolatommal feküdjön le este és keljen fel reggel. Csak akkor értékelünk igazán valamit, ha elveszítjük…
Így született meg ördögi tervem: meg kellett teremtenem egy Új Cölibátusmant!


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

4[Azonnali játék]Veronia kapitány Empty Re: [Azonnali játék]Veronia kapitány on Vas. Szept. 15, 2019 11:39 am

Kalandos útjuk volt idáig. Nem feltétlenül lehet minden percét dicsőségesnek és legyőzhetetlenségtől duzzadónak érezni, tekintve, hogy egy ponton a liftből kellett a szó szoros értelmében kimászniuk. Ki gondolta volna, hogy feltűnő lesz majd, ahogy New Veronia legfontosabb épületébe, a 33 emeletes, üvegfalú Városházára behatol majd a főbejáraton keresztül, ragyogó vörös dresszben, mely csak úgy lobog utána, majd minden papír felmutatása nélkül dadogó idiótává változtatja a két ajtónállót, akik egy mosolya és pár suttogott szó után csak annyit képesek motyogni, hogy "Almáspite", illetve "Puncstorta"?
Tudta, hogy a lépcsőt kellett volna választani elsőre is. Azonban most, ahogy vérfoltokkal tarkított - bár eleve vörös - ruhában, maga mellett társával, aki a tüdejét teljes mértékben kiköpve, de férfiasan tűri a megpróbáltatásokat.
De a lift nem működik már, s ilyenkor mit tehet egy szuperhős?
Nos, mivel ő tud lebegni, ezért annyira nem esik nehezére feljutni. Leo viszont - így hívja jobbára, néha Leonardnak (más nevet nem tud ebből a becenévből kihozni) - nincs ilyen szerencsés helyzetben. Nem mondhatni, hogy Angyalmosoly különösebben színtiszta sajnálatot tudna érezni iránta. Azok után, hogy az állítólagos diplomáciai profi eddig a rájuk támadókat nem épp kifinomult módon küldte a túlvilágra.
De azért bízzam rá őket. Hát persze.
Tudta, hogy nem lett volna szabad elvállalnia ezt a missziót. Azonban sajnos az utasításra hallgatnia kellett. Az ereje nagy részét annak köszönheti, hogy a főnöknek dolgozik. De hogy miért éppen ilyen feladatot bíznak rá... Tudhatná, hogy a gyilkosság sosem tartozott Mosoly erényei közé.
És van még valami, amit a főnök nem tud.
Ráadásul Leo sem, Mr. Perfect. Ő is mit keres itt? Egész biztosan nem vízvezetéket szerelni jött, ahogy állítja. Komolyan, ennél még a kishúga is jobb hazugsággal állt volna elő!
Fél attól, mi fog történni, amikor felérnek a 33. emeletre. Abba az irodába. Az Ő irodájába.
Az ajtó egyszer csak előttük áll.
Na nem igaz, gondolja. Ha még ezen az ajtón is át kell verekedniük magukat valamiféle zárfeltörési technikával, netán kimészni és bemászni az abla...
Nem, Mr. Perfect megoldja. Remek. Nagy levegőt vesz és előresiet hát. Megáll az ajtóban, kihúzva magát, szinte hiányolja a szelet, amely fújkálja a haját, de sajnos az ablakok nincsenek nyitva. A férfi pedig, akinek arcát túl jól ismeri, meghökkenten pattan fel az asztaltól, és les rá döbbenten:
- Mosoly... mégis mit jelentsen ez?!
Haja haloványszőke, éppen eléri a vállát, minden nap úgy fest, mintha frissen lenne mosva. S őt ismerve ez talán nem is lehetetlen. Állának íve hegyes, de puha és finom, szemei, akár az óceán halovány habjai.
- Heh... bocsánat, hogy nem kopogtam... izé, fuss! Menekülj és tűnj el ebből a városból és vissza se gyere! Magyarázkodás később!
Nem érdekel a főnök. Nem érdekelnek a parancsok. Nem fogom hagyni, hogy baja essen! Nem tehetem! Ha el is bukom a küldetésemet, akkor sem!
Összeszorítja a fogait. Tudja, hogy hibát követett el. Már azzal, hogy idejött.
Leo ekkor egyszerűen megfogja őt és arrébb rakja. Aztán megindul New Veronia főpolgármestere felé. S már lendíti is a láncait.
Micsoda? Hát őt is ezzel bízták meg? Sok mindenkinek fájhat a foga erre a városvezetési pozícióra...
- Ne! Nem ad legalább egy esélyt neki?! - ordítja Leo irányába. Hát persze, mi másra is számított?
A szőkeség persze hamar észreveszi, hogy gond van, és ijesztő sebességgel villan meg egy apró pisztoly a kezében, amellyel lő is.
Leo jobbra vetődik el. Tapasztaltan, sokkal tapasztaltabban, mint ő valaha is lesz.
Nem kellett volna vállalnom...
Veroniel szeme vészesen villan és amellett, hogy egy erősen színészi megbántott pillantást küld Mosolyka felé, gonoszul fordul vissza a fémcsápok irányába (mármint ugye láncok). Hagyja, hogy a pisztoly kiessék a kezéből, azonban az tovább is lebeg egészen a támadója homloka felé.
- Hagyjátok abba! - karistolja Leo elméjét hasztalan a mágiájával... Az ő elméje mindig is ellenállt a telepátiájának. Fogalma sincs, hogy hogyan, vagy miért. Azonban ez jelentősen megnehezítette a kapcsolatukat ez előtt is. Mosoly nem szokta meg, hogy nem lát valamit. Leo viszont nagyon is szereti, ha nem látják. Ráadásul ma van az első alkalom, hogy látta a valódi arcát. Eddig mindig maszkok voltak rajta. Az arc, amit látott, mondjuk igencsak esztétikus, bár kissé már, mint ahogy elképelte.
Ennek ellenére nem hagyhatja, hogy végezzen Veroniellel csak úgy.
A fekete hajú férfi ekkor mégis a kezébe kaparintja a pisztolyt, megkerülve azt és ráfogva, majd Veroniel háta mögött lő le egy alkalmazottat. A többiek ekkor hátrálni kezdenek, menekülni, fegyvereket előkapni, azonban minden bizonnyal feleslegesen.
Mosoly, mivel a szupererő nem működik, a testével áll be Leo elé. Ha őt is képes meglőni, akkor... akkor azt nagyon megbánja. Ez alatt viszont az a félnótás talán meglóghat az ablakon át. Vagy bárhogyan.
Mosoly úgy dönt, ha az egyik félnél nem működik semmi, akkor próbálkozik a másikkal.... ám, amikor megfordul, csaknem kiesik a szemein. Veroniel ismert magas férfialakja helyén egy szintén magas, ám határozottan feminin, sminkkel díszített arcú, mg sarkús és enyhén dekoltált felsőruházatú hölgy áll. Egy értetlen sikkanás hagyja el a száját, majd kis híján elalél, amikor drága volt párja női hangon meg is szólal.
- Na mi az, így már nem tetszem?
- Őő... ráérünk megbeszélni később. - rúg egyet oldalra megcélozva a Leo kezében levő pisztolyt. Vagy a kezet. Lényegében mindegy. Veroniel, vagy bárki is ez most már, pedig gyorsan lebukik, majd fölfele kinyújtja a kezét és markába fogja a láncokat. Ha sikerül elkapnia őket, akkor Leo-t húzza közelebb magához.
Mosoly a következő pillanatban csak egy meglepett nyögést hall.
Ne...
Leo kezében pedig megpillantja a gyilkos fegyvert. Egy tőr, amely valaha volt kedvese hasába szúr.
Mosoly ezúttal átkeresztelhetné magát Sikolyra, akkorát sikít, amint látja a folydogálni kezdő vért. Veroniel haláltusája közepette visszaalakul eredeti formájába, ami a korábban látott selymes hajú, magas férfi, életereje azonban észlelhetően szivárog elfelé.
Mosoly agresszív sietséggel rohan oda hozzá és omlik térdre mellette, könnyektől patakzó szemmel tekintve valaha volt kedvesére. - Hogy... tehette... miért kell egyáltalán itt lennie, miért... teszi pokollá az egész életemet? - kérdi fájón-gyűlölködőn Leo-tól, ahogy Veroniel kezét szorongatja.
Csak csörrenéseket hall válaszul, ahogyan Leo minden bizonnyal véget vet a helyiség ablakainak is. Ám már nem figyel rá, csak ráborul Veroniel mellkasára, és fájdalmasan zokog. Mindent elveszített. Mindent. A régi, titkos kis reményét, hogy bármi jóra fordulhat köztük, a munkáját, és a Leo-ba vetett valaha volt bizalmát is. Pillanatok alatt egész világa a feje tetejére áll.
- Miért siratja ennyire? Egy gonosztevő volt. Gyerekekkel kereskedett, és kitudja mivel mérgezte a várost.
még ezekben az utolsó percekben is! Olyan arccal tekint fel, mint egy étkezése közben megzavart oroszlán. És ha Mosolynak nagyon rossz kedve van, az bizony azzal jár, hogy összetörnek körülötte dolgok. Hiszen Angyalmosoly általában mosolyog. Most azonban közel sincs kedve ilyesmihez. Az iroda ablakai tehát - lánccsapások ide vagy oda - sorban repedeznek és karistoló reccsenések kíséretében hullanak alá a felhőkarcoló harmincharmadik emeletéről.
- Ezeket meg honnan veszi?!
Legnagyobb meglepetésére Leo egy papírhalmazt rak elé. Tehát van bizonyítéka, nem csak légből kapott az egész?
- Innen.
Zaklatottan kapja kezei közé a lapokat és szemeiből kipislogván a könnyek nagy részét, olvasni kezd. Nem akar hinni a szemeinek. Sok disznóságot csinált Veroniel - például közölte vele, hogy a kapcsolatuk nem működik, ez volt a legrosszabb valaha -, de hogy árvákat csempésszen, ez nem vall rá.
- Nem, nem tehette... ez... ez nem ő! Vagy aljas rágalom, vagy hamisítvány, de nem tett volna ilyet. Soha. Most már el kell árulnia. Miért tette ezt? Miért végzett vele? - áll föl a földről ismét és néz mélyen a férfi szemeibe.
- Hogy ne öljön meg? - kérdi a férfi meglepetten - Úgy tűnik nem csak a kapcsolatukban verte át.
Vigasztalni próbálná? Most nem bírja elviselni az érintését. Nem, mintha máskor annyira simán menne. Mosoly idegesen feszül meg és sértetten húzódna arrébb, ám ekkor Leo már fel is kapja a halott testet és vinné az ablak felé...
- Hagyjon békén, még képes most... Mit csinál?! - sivalkodik föl, és mgpróbálván kiántani Leo alól egy képzeletbeli szőnyeget, aki ettől csak megtántorodik; majd, mint tigris, aki kölykét védi, telepszik a test fölé.
- Hagyjon! Legalább... pár percet. Csak egyetlen percet!
Most életében talán először próbál azzal a módszerrel élni, amellyel Leo szokott: a megtévesztéssel. Ha megkapja a percet, akkor ráhajolva a szerencsétlen elhunytra, kezeibe veszi az arcát, majd éltető csókot lehel az ajkaira és láss csodát, Veroniel üveges tekintete hamarosan ismét élettel telien csillog, érverése megindul. Mosoly boldogan néz vele szembe ismét, azonban az ajkaira helyezi ujját, hogy maradjon csendben, miközben szkenneli az érzéseit. Biztosan nem fog találni semmi bűnre utaló nyomot, biztosan nem...
- Még hogy... árvákat csempészni... ő ugyan soha.. - motyogja, mintha csak Leo iménti rágalmait élné újra, valójában kíváncsi, mit hoznak felszínre ezek a szavak. Diadalittasan észleli, hogy pusztán büszkeséget és tisztaságot érez a férfi szívében. Persze, hogy nem csempészett ő semmilyen árvákat.
Elterelem a figyelmét, várj a kellő pillanatra, aztán tűnj el! - üzeni gondolatban, s bár kétségek villannak fel Veronielben, azért végül úgy néz ki, hajlik az ötletre.
- Jó, rendben, és még azt árulja el, mikor idejött, honnan tudta, hogy ilyesféle dokumentumokat fog találni? Nem tudhatta, hiszen itt vannak. Nyilván nincsen belőlük olyan sok példány. Mit akar a főnöke, árulja el?
- Nem gyanús kissé, hogy egyszerűen csak nővé vált? - kérdi közben tőle Leo.
Nem tudja. Gyanús volna? A világban olyan képességek rejlenek, amelyeket a társadalom nem fogadna el könnyedén. Persze, hogy titkolják hát. De mindig is sejtette, hogy Veroniel közülük való. Hasonló hozzájuk.
- Jó, akkor hagyja hogy kikérdezzem. Majd meglátjuk mit mond. Tudja , nem én lehetek az egyetlen, aki ellen tud állni agyturkász hajlamainak... - jegyzi meg a férfi egy sóhajt követően.
- Higgye el, volt időm, hogy kiismerjem. Nem tud ellenállni nekik - feleli magabiztos, szinte mosolygós hanon, csodálkozva és egyben megnyugodva, hogy Leo nem tervezi ismét elvenni a férfi életét. - Ám nem felelt a kérdésemre. Mit akart a főnöke? Vagy csak még mindig olyan hataloméhes, mint volt?
- Nem, drágám. - Veroniel egyértelműen nem fogta menekülőre. - Csak a főnöke sokkal jobban ismer engem, mint te, és tudja, hogy valójában nagyon nem vagyok jó ember!
Te... tessék?!
A következő pillanatban egy a terem oldalában lapuló üvegasztal emelkedik fel a földről és repül Leo irányába. Hamarost találkozik is a férfi láncaival és csörömpölve törik szét miriádnyi apró kristályra. Leo ezek után Veroniel mellett terem, torkon üti, majd lehajol és megragadja lábánál fogva az egyébként nem alacsony individumot. A következő pillanatban Veroniel kifelé zuhan az ablakon.
Mosoly csak pislog és nem érti, hogy keveredett idáig.
A felismeréstől sokkoltan áll ott és nézi, ahogy álmai zuhannak harminchárom emeletnyit. Kábultan sétál az ablakhoz és bámul lefelé. Majd legyőzötten fordul meg.
- Ha árvákat nem is csempészett, valóban egy szörnyű ember volt. Nem tudom, hogy tudott átverni. Én... láttam őt. A lelkébe láttam. Azt hittem, hogy ismerem... azt hittem... - magasodik egyre a hangja, ahogy megállíthatatlanul pityeregni kezd. Kezeibe temeti az arcát.
Leo ekkor átkarolja őt és már ereje, kedve sincs ellenkezni. Fáradt. Kimerült. Fogalma sincs, hogy fogja valaha is kipihenni mindezt.
- Sajnálom. Menjen haza, vagy ahová jólesik, és pihenjen kicsit. Aztán...este elmegyünk valahova.
Talán mégis a rossz embert vádolta állandóan. Megfordul és Leo mellkasába fúrja az arcát.
- Haza?... A főnökömhöz kellene mennem, de ki fog nyírni, teljesen elrontottam a küldetést. Bár... megoldotta helyettem.
Lehet, hogy a főnök tudta, amit ő nem? Mindenesetre most már mindegy.
- Majd behajtom.- paskolgatja meg Leo a fejét. - A főnöke tud várni. Sicc, mielőtt még meggondolom magam az estével kapcsolatban.
Sicc? Most komolyan...?
Vérmesen fordul meg, villogó szemekkel. - Valami kisgyereknek néz? - lép közelebb, pár centire el is emelkedve a talajtól.
- Pardon? Nem. - felel amaz meglepetten, majd nemes egyszerűséggel sarkon fordul és elsétál.
Sose fogok kiigazodni ezen az emberen...
Azért nem adja fel.
Mindenesetre innen minél hamarabb el kellene tűnni. Soha nem akarja ezt a helyet többé látni.
Sóhajt egyet, majd az épület egy másik falához sétál és kilebeg az ablakon. Nem érdekli, ha látják is, csak pár órát kell eltöltenie még a városban, vagy valahol, és...
Áh. Nem kellene visszajönnöm arra a vacsorára. Ki tudja, mit akar tőlem. Biztos kicsikarni valamit. Vagy csak valahogy visszanyerni az elvesztett bizalmam. De hiszen tényleg neki volt igaza. A fenébe, tudnom kéne, hogy mit gondolok. Na mindegy, a táj szép innen fentről...
Beéri most ennyivel. Az apró örömökre kell koncentrálni, az aggodalmak ráérnek később is.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

5[Azonnali játék]Veronia kapitány Empty Re: [Azonnali játék]Veronia kapitány on Hétf. Szept. 16, 2019 6:05 pm

Wilfred

Wilfred
Diachonos
Diachonos
Föld anya te, ki néped hordozod, kebled sötétjében ember mocorog, s nem azért, hogy kincsed elvegye, hanem tested kibelezett helyére a vonatot bele helyezze, de te tűröd szüntelen, hogy bőröd feltépetett, s alatta a sötétségben ott lapul a gonosz a mélységben.

Sánta lába földön húzva, érkezik az alagútba, előre torzítja, hátán a púpja. Tekintete előre tekint, végig mérve embereit, elégedetten szólva, kezét téve a váltóra:
- Örvendjetek, mert nagy nap ez és a mienk lesz. Végre tervünk beteljesedhet. Nincs álnok gaztevő, nincs itt az a nő, a vonat eltérítése számunkra már túl egyszerű. Ide állítom emberem. Mondjuk téged. Jelezd a vonatnak, hogy útja merre van. A többiek velem, fogadjuk méltón vendégünket. – nevet fel, majd megy tova az alagútba. – A masiniszta lefizetve, az őrök pedig kivégezve, jó néhány jó emberem a vonaton fagyasztja vérbe az állami vérebeket. – diadalmas mosoly ül az arcán, pedig még nincs is kezében a zsákmány.

De ahogyan elterveztetett, elvégezni nem lehet, ármány és árulás szaga lassan terjed, a levegőben érződik, de ember ésszel fel nem érheti, legfeljebb fuvallatát érezheti. Lassan a sínek csikorognak, sötétben a fények felvillannak, a vonat közeleg nagy robajjal.
- És így érkeze… - de mondatát nem fejezhette be. A vonat a másik irányban ment el. – Az a gyűlöletes ördög, az a nő! Ezért valaki felelni fog, hozatok mindenkit elő. Holnap a bányába indulunk, a vonat megbízhatatlan most már tudjuk. – Emberéhez fordul, leghűségesebbre rá mordul – az irodámba vezesd őket. Szólj a fivéreknek, változik a terv. Elő a vas paripám, jöjjetek utánam, a munka holnap vár. De ma még akad amit el kell végeznünk. – mondja azzal elmegy, szidva a hölgyet, akit úgy emleget.

Az iroda üresen állt, az egyetlen ki ott volt az Lars, ő várta úgy nagyon a főnököt, mert a vonatért ő volt a felelős, Wilfrednek legjobb keze, aki jó hírekkel érkezet, a főnök még is üvöltve üdvözölte:
- Hogy volt ez a vonattal, Lars? A terv az volt, hogy eltér, nem, hogy tovább száll!
- Ne siess úgy Wilfred! A vonat könnyen ment el, az áruja már a kezedben, csak éppen ígéretet kell tenned. A bányászok eladják a terméket és csak fegyvert kérnek érte cserébe. Ők lopták el az árut, de ez a felhajtás sok erőt von el másutt és te szabadon teheted a dolgodat.
- Az én eszemmel állsz előttem, ez a terve remekebb, valóban jobb lesz. Ne is késsünk, hamár vendégek vagyunk. – az az ajtón kilépett.

A bányában a munka állt, készen volt már a sztrájk, főnökük a doboon állt, Wilfred ő mellé érkezett.
- Itt vannak a fegyverek. Hol az áru, amit érte adtok cserébe?
- És honnan tudjuk, hogy tényleg vezeted utunk? – Wilfred előrébb lépet, egy fegyvert kivett, a plafonra lőtt vele.
– Mi csak segítünk nektek, ti vagytok akik tesztek. Ha kell hát kell, ha nem hát nem, de úgy csak elvesztek.
- Elfogadjuk amit adsz, s én vezérük leszek. – mondta sunyi mosollyal.
- Én a hídon leszek, ott várom meg ellenfelem, Holzer az én gondom lesz.

A híd amelyről szó esett, a nagy híd Hellenburg mellett. Itt volt a nagy küzdelem a vámpír ellen. Wilfrednek barátja és esküdt ellensége, ki Holzer előtt vissza fogni merte, de most fegyvere a hídba építve emlékszenek rá az emberek. Egy gombnyomás és a világ felrepül, Larshoz Wilfred oda fordul:
- Most menj készítsd elő a gépet. A jelet küld, amint kész lesz! – Lars csak bólint és elmegy. – Ó hát megjöttél kedvesem? – kérdi Wilfred a gyönyörű Holzert. - Nem volt elég érdekes a felkelés, vagy nem köt le a harc eléggé? Minek köszönhetem látogatásodat?
- Szép próbálkozás volt, de nem vonta el eléggé figyelmemet mesterkedésed. Lépj el attól a szerkezettől, kérlek!
- Csodálatos nem? Te is szeretnéd, ugye? Szívesen átadnám a gombot, de nem tehetem magam, nem rombolom. Lehet, hogy... rosszra használnád, aranyom! - kicsit vigyorog, kuncog.
- Rosszabbra... Sokezer ártatlan élet kioltásánál? Mégegyszer kérlek rá, lépj el attól a szerkezettől, már! - emeli meg a kardját fenyegetően.
- Vissza! - egy pisztolyt rántott ki, amit rögtön szegez is neki - Nincs ember ki ártatlan. Miért vagy íly, naiv? Az ember már csak azzal árt, hogy létezik, hogy mindent meg eszik és tesz magasról a környezet, hogy pusztul el. Hogy mersz ilyet állítani azokról, akik megölnek minket? – erre Holzer közelebb lép.
- Ki? A tegnap született csecsemő? Vagy a gyermek, aki éppen tanulja a mindennapi életet? Vagy az édesanya, akinek más gondja sincs, mint hogy valahogy enni adjon a gyermekének? Vagy az édesapa, aki a családjáért aggódik, izzad? Melyik öl meg? - kérdezi ingerülten.
- Ó mi szép rege lenne, de sajnos a csecsemő egyszer felnő, bánt mindenkit vagy, csak mert jól esik neki, vagy mert őt is bántották. Az anyukák meg csak isznak, dohányoznak és szörnyeket nevelnek. Ezeket akarod menteni meg? Akik miatt itt a világ, ez?
- Körülnéztél a világban, vagy a saját fantáziádban élsz, és azt vetíted mindenkire? Nézz körül, hány ember küzd a családjáért, minden mást feláldozva gyermeké ért. Az ő gyerekeik igaz emberekké serdülnek, ahogy a többi is ha engedjük őket, ha nem hagyjuk magukra az elanyátlanodott sebesülteket. A reményt akarod elvenni a világtól, ezt pedig nem engedhetem - szegezi Wilfred szívének a kardot - lépj el attól az Istenverte gombtól!
- Inkább te hol élsz? Lent szétnéztél? A nyomorban? Ahol több ember él mint az arisztokrata díszes otthonban? Ott lent sehol az erkölcs még nem hígult fel, igaz, hogy szinte alig lélegzett fel! Ahol az anyák szétdohányozzák a gyereküket, aki emiatt fura lesz és piával akarják megoldani a helyzetüket? Ahol a drog majdnem, hogy egy családi ebéd része, ha nincs más, az asztalon, mint döglött patkányok fészke! Néztél már a szemükbe? Gondolod, hogy csak a Maffia miatt hívják e helyet alvilágnak? És mi van a gazdagokkal? Akik persze mutatják, hogy jók, de nincs meg bennük, a nyomor.
- Onnan jöttem - feleli tömören, és türelmét veszte gyors ütemben a gombot kiverni probálkozott, de Wilfred keze gyorsabb volt, másikkal arcának szegezte a pisztolyt.
- Akkor tudhatnád, hogy igazam van. És azt is, hogy ha ez a földre zuhan, akkor a dolog elindul gyorsan. Mond hát. Miért hagyjak élni világot, mely csak termeli sírra a virágot?
- Süket vagy és vak, ha nem látod, hogy még van remény a világnak – eltolta arcából a pisztolyt, hogy megpróbálja elérni a gombot.
- Hah... volt rá ezer éve és mit bizonyított? Azt, hogy változni soha nem fog - ellépet Holzertől - ha közelebb jössz, a pisztoly elsül.
- Ha meg nem teszem, megnyomod a gombot, és Veroniával együtt pusztulok el. – közölte hidegen, és gyors mozdulatokkal lépett közelebb, és a gombot megragadta. De a pisztoly elsült Holzer vállába, Holzer oda is kapott, a gomb le esett az aszfalton szétört.
- Ne…! Ne…! Ne…! Ez nem lehet!
- Mondd, hogy blöfföltél – szép hangja éles
- Mi? Mi az hogy blöfföltem? Ez a gomb indította a szerkezetet! Idióta! Így a gép előbb indul, nem Veronia fog elpusutul. Csak egy része... ó jajj! Ó jajj! Idióta nőszemély! Így most szenvedni fognak. - a géphez kúszikott, szerelni kezdett. Valamit kivett és nagyon nézni kezdte. - Ha elkapcsolnánk a kéket és átcserélnénk a zöldet, a pirossal, akkor mégmegállíthatjuk a szerkezetet... de most jut eszembe erre is készültem. - Holzernek szegezi a fegyvert - Elpusztítani nem tudlak, majd ez megteszi. De megnehezíthetem a dolgodat. Nem fogod szétszedni!
- Szenvedni fognak, de lesz esélyük felállni, és jobbá, szebbé építeni a világot – lépett volna hirtelen a gomb után, de a pisztoly az útjába állt.
- Nem baj. Majd ők bevégzik maguk. Főként a démonok maradnak meg amúgy.
- Nem lesz igaza! – kiáltotta, meggyőződésében bízva, de Wilfred csak lemondóan szóla
- A hegyek már emelkednek föl. A robbanás helye egyre több – átölelte Holzer sérült testét - hagyd már úgy is mindegy.
- Még sok életet meg lehet menteni- remegő hangja az ami eltolja, mert testi ereje már  nem sok maradt.
- Csak rajta – ő maga elsétált. Holzer a Gombhoz kúszott, fölvette, megvizsgálta gyönyörű szemével, mire Wilred megtorpant.
- Hiába minden! Összetört! Egy rossz mozdulattal talán elindíthatod a pokolgépet. Kíváncsi vagyok megteszed-e? – hangja gúnyos, szertelen volt.
- Nem vagyok ostoba! – nem is nyúl semmihez, kicsit tétova.
- Pedig kezdtem reménykedni. – Mondta Wilfred lemondóan.
- Miért, miért nem javítani próbálsz a világon? Könnyedén meg tudnád tenni – kérdzte , piszkálva a szerkezetet
- Ami nem akar változni, nem is fogja megtenni.
- A világ váttozása emberek akaratán múlik. Az enyémem, a tiéden – kezdi bátrabban piszkálni a gépet
- Neeem... az ember mindig kapzsi és gyarló marad. 1000 év nem változtatott rajta, ez a kevés sem fog ki rajta. - a szíve szakad a hölgy szavaiba
- Meg sem próbáltad. Ahogy ezer évig senki más sem. Ahogy e távlatban senkisem - óvatosan kihúz egy drótot, egyelőre nem történik semmi sem.
- Mindig voltak és el is buktak! Én nem próbáltam? De! Csak nem láttad!
- Az ellenkezőjének annál inkább
- A rosszat könnyebb észre venni
- Attól függ, amit keresel mi? - néz fel, miközben megáll a kézmozdulata, mielőtt máshova kötné vissza azt.
- És mond engem ki keresett, valaha? Hol volt bárki amikor bekem szükségem volt rájuk vagy akkor amikor segíteni próbáltam azoknak akik a tűzben ragattak. Hol? Sehol!
- Sajnálom - mondja együttérzőn.
- Én is sajnálom. De a sajnálatunk annyit ér amenni levegőt felhasználunk.
- Pedig a megbánás szülhet akaratot. Ha az Úr úgy akarja, hogy Veronia megmaradjon, ezzel sikerülni fog megállítanom időben a robbanásokat
- Megbánás... És vajon hányszor bánhatja meg valaki, hogy mást tönkre tett, öngyilkosságba hajszolt vagy ilyesmit tett?
- Bárhányszor. Jóvátenni nem fogja, de a világ később jobb lehet a megbánása miatt – valamit megszerelt az biztos, de ki tudja
- Értem. Tehát tíz ember kárba veszhet azért az egyetlen egy megbocsájtásért. Nem értem hogyan lehet így társadalmat építeni. Vagy még is. Hiszen mosz is így működik.
- Kiforgatod a szavaimat. Azt a tíz embert nem lehet pótolni, ahogy a gyilkosságit sem kitörölni, de a megbánás megmenthet másik tíz, ha nem több életet, míg talán senkinek nem kell erőszakos halált halnia
- Ez egy nagyon szép idea. Ha sikerül megállítanod, még meg is mentelek. De pont úgy fogsz elbukni, ahogyan elbukott ez.
- Én merem az életemet tenni arra, hogy az Úrnak van még terve Veroniával. – jelenti ki határozottan.
- És még is kikkel? Az örökre itt ragadt démonokkal, vagy a pökhendi tündékkel, vagy az ászaki egyházzal, akik ki tudja mit művelnek a sötét tárnákban? Vagy netán a protestáns egyház lovagjaival, akik bordélyházban költik el vagyonukat? A vámpírokkal netán, akik sötét erőkkel lepaktálnak és alig páran tisztelik az Úrat? És honnan tdod, hogy nem én vagyok a terve? Hallottad már a hangokat a fejemben? Nem. Én igen. - felé magasodik, legugol hozzá - mi van ha én vagyok a prófétája, amennyi szörnyűséget művelt-e helyel nem is tátanám a számat. Vagy angyal vagy talán? Elhinném, de nekem már késő talán.
- Mindegyikkel - vágja rá - Ha te vagy a terve,hiába csinláom, nem fogom megakadályozni a pusztulást - felelt egyenesen a férfi szemébe nézve, kicsit szorosabban fogva a szerkezetet.
- Akkor hát, ahogyan ti mondjátok: Ámen - azzal kirúgta a szerkezeret a kezéből, de addigra  a kábel be volt dugva jó helyről. Ez utolsó pillanatban elkata Holzert karjaiba, aki össze esett...

Felhasználó profiljának megtekintése

6[Azonnali játék]Veronia kapitány Empty Re: [Azonnali játék]Veronia kapitány on Hétf. Szept. 16, 2019 9:46 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Mint minden nap, igyekeztem az igazságot, és az elesetteket védelmezni Veronia cityben. 
A mai különösen is fontos nap volt. Felbecsülhetetlenül veszélyes szállítmány érkezett, vonattal. Nem bízhattam a véletlenre a dolgokat.
Az valószínűleg óvatosságra intette volna Wilfredet, ha meglát. Ezért nem is mentem oda személyesen, csak a megfelelő embereknek adott néhány megfelelő fülessel felkészítettem a vonat személyzetét, és még pár plusz embert is ráállítottam, hogy az a vonat egész biztosan ne essen áldozatul a megátalkodott elmebeteg esetleges akciójának.
A beszámoló szerint, amit kaptam, az akció teljes sikerrel zárult.  A vonatot elterelni készülő masinisztát idejében megállították az embereim - remélhetőleg nemsokára információval is tud szolgálni, ami segíthet végre meglelni Wilfred rejtekhelyét.

Ez sajnos végül nem történt meg. Fogalma sem volt róla, hogy ki, és miért, csak annyit tudott, hogy sok pénzt kapott, hogy a vonat ne azon a vágányon haladjon tovább, amerre a meghatározott útvonala vezette volna.
Abban a reményben mentem végül a vonathoz, hogy abból kiderül valami.
És valami ki is derült, de nem az, amire számítottam.
A vonat ugyanis megérkezett, de a szállítmány már nem volt rajta. Vagy nagyon sietősen pakolták ki, vagy miközben végül sikerült Wilfred akcióját megakadályozni, a szállítmánynak mégis nyoma veszett a célig vezető úton valahol…
Utánajártam volna a dolognak jobban is, ha nem  csipogott volna elmaradhatatlan jelzőm.  A rendőrfőnök hívott: Lázadás indult az egyik bányában, ahol éppen ezt a veszélyes anyagot bányásszák.
Siettem oda, bár csilingelt a fejemben a vészcsengő, hogy valami nincs rendben. Túl kihaltak voltak az utcák…

Épp csak megérkeztem a bányába, Már szembe is sétáltak páran a csalódott, kiszipolyozott, fellázadt munkások közül. Eddig tűrtek, most hazamennek mind. Egyre kevésbé éreztem értelmét, hogy beljebb menjek: már nem volt mit megakadályozni.
Tanácstalan lettem volna, ha nem jön szembe ismerős, aki megállt egy percre.
- Robin! Te is felszabadítani jöttél? Már nem kell. Wilfred már megtette, és örökké hálásak leszünk. -
- Wilfred... - leheltem. Tudhattam volna. De olyan őszinte öröm volt Christian arcán, hogy nem volt szívem ellent mondani neki, és felvilágosítani, hogy valójában Wilfred felhasználta őket, és a vágyukat. - Személyesen jött el? - kérdeztem nem csak látszólag meglepve.
Néhány kérdéssel később már nagyjából volt sejtésem, hogy mi folyik itt.
Nem veszíthettem több időt, elköszöntem és futottam, hogy még időben odaérjek, mielőtt egész Veronia City elpusztul.

- Ó hát megjöttél kedvesem? – kérdezte a megátalkodott szerencsétlen, mikor végre megérkezem a hídra, ahol a tervét készült bevégezni.
- Mindig megérkezem oda, ahol az igazságot fenyegetik - válaszoltam néhány mélyebb levegővétellel igyekezve kifújni magam. Nem figyelt viszont a válaszra.
- Nem volt elég érdekes a felkelés, vagy nem köt le eléggé a harc? Minek köszönhetem látogatásodat? - kérdezett tovább
- Szép próbálkozás volt, de nem vonta el eléggé a figyelmemet a mesterkedésed. Lépj el attól a szerkezettől, kérlek! - feleltem a kardom markolatát fogva biztos kézzel. Nem hagyhatom, hogy beinduljon a pusztító gép.
- Csodálatos nem? Csak nemte is szeretnéd? Szívesen átadnám a gombot, de nem tehetem. Lehet, hogy... rosszra használnád! - kicsit vigyorog, kuncog. Fel nem foghatom, mit talál ilyne mulattatónak ártatlan életek ezreinek kiontásában…
- Rosszabbra... Sokezer ártatlan élet kioltásánál? Mégegyszer kérlek, lépj el attól a szerkezettől - emelem meg a kardomat fenyegetően. Nem a türelmesség, és a meggyőzés ideje van. Minden perc kritikus lehet…
- Vissza! - egy pisztolyt ránt elő és nekem szegezi. Mintha megijednék ennyitől.- Egyik ember sem ártatlan. Hogy lehetsz ilyen naív? az ember márcsak azzal árt, hogy létezik, hogy eszik és tesz magasról a környezetre. Hogy mersz ilyet állítani azokról akik megölnek minket? - próbálja megértetni velem az igazát. Hiába, hiszen értem, de soha nem fogom elfogadani, hiszen a valóság nem ez.
Közelebb lépek, ezzel jelezve is, hogy nem fog egy pisztollyal eltántorítani, amikor az én életemnél sokkal, de sokkal többről van szó.
- Ki? A tegnap született csecsemő? Vagy a gyermek, aki éppen tanulja a mindennapi élet fortályait? Vagy az édesanya, akinek más gondja sincs, mint hogy valahogy enni adjon a gyermekének? Vagy az édesapa, aki a családjáért aggódik folyton? Melyik öl meg? - kérdezem ingerülten sorolva mindazokat, akik vajmi keveset tehetnek helyzetükről, és ha tisztességtelen tettekre kényszerülnek is, környezetük, és a világban fennálló hibás, nagy változtatásokra szoruló rendszer áldozatai.
- Ó mi szép rege lenne, de sajnos a csecsemő egyszer felnő, bánt mindenkit vagy mert jól esik neki, vagy mert őt is bántották. Az anyukák meg csak isznak meg dohányoznak és szörnyeket nevelnek. Ezeket akarod megmenteni? Akik miatt itt tart ez a világ? - replikázik. Ha először hallanám, hogy így vélekedik, megdöbbentene a negativitás, ami belőle árad. De hallottam már többször is, és éppen elég időm volt azon gondolkodni, hogy mi történhetett vele, ami ide vezette.
- Körül néztél a világban, vagy a saját fantáziádban élsz, és azt vetíted mindenkire? Nézz körül, hány ember küzd a családjáért, minden mást feloldozva. Az ő gyerekeik igaz emberekké serdülnek, ahogy a többi is, ha nem hagyjuk magukra az elanyátlanodottakat. A reményt akarod elvenni a világtól, ezt pedig nem engedhetem - szegezem Wilfred szívének a kardot, megszabadulva az ingerültségtől, az említett küszködő családok védelmében. - Lépj el attól az Istenverte gombtól! - parancsolok rá minden erőmből, helyzetemből és képességemből, legfőbbképpen pedig küldetésemből táplálkozó határozottsággal.
- Inkább te hol élsz? Szétnéztél lent? A nyomorban? Ahol több ember él mint az arisztokrata felszínen? Ott lent ahol az erkölcs még nem hígult fel, igaz, hogy szinte alig létezik? Ahol az anyák szét dohányozzák a gyereküket is, aki emiatt fura lesz és piával akarták megoldani a helyzetüket? Ahol a drog majdnem, hogy egy családi ebéd része, ha nincs más au asztalon mint döglött patkányok? Néztél már a szemükbe? Gondolod, hogy csak a Maffia miatt hívják alvilágbak? És mi van a gazdagokkal? Akik persze mutatják, hogy jók, de belül semmit sem éreznek a szegények iránt. - tárja fel a világ legmagárahagyottabb negyedeinek, a külvárosok kizsákmányolt lakóinak nyomorát. De mellé nyúlt.
- Onnan jöttem - felelem tömören. Éltem ezeken a helyekben, és bár engem sz Úr megóvott a legrosszabbaktól, de attól nem, hogy lássam, miként élnek a kiszipolyozott, reményvesztett emberek. A gondolattól türelmemet veszte egy gyors kardmozdulattal próbálom kiütni Wilfred kezéből az irányító gombot, de sikertelenül: Wilfred elrántja a kezét, és az arcomnak szegezi a pisztolyát.
- Akkor tudhatnád, hogy igazam van. És azt is, hogy ha ez le esik a földre, akkor a dolog elindul. Mond hát. Miért hagyjak élni egy önpusztító világot, amely termeli a nyomort - mondja. Tudtam, hogy nem látná be a tévedését akkor sem, ha tudná a történetemet.
- Süket vagy és vak, ha nem látod, hogy még van remény a világnak - tolom el a pisztolyt, és még kicsit közelebb lépve próbálok kartávolságon belül kerülni a gombhoz. Nem hagyhatom nála, és ha veszélyt jelent, ha leejtem, akkor nem fogom leejteni.
- Hah... volt rá ezer éve és mit bizonyított? Azt, hogy soha nem fog megváltozni - válaszol távolabb lépve -  Ha közelebb jössz meghúzom a ravaszt. - fenyeget. Amivel megint csak hiába próbálkozik. Nincs mit veszítenem ebben a helyzetben, ráadásul inkább halok meg utolsó leheletemmel is küzdve, hogy Veroniának maradjon reménye.
- Ha meg nem teszem, megnyomod a gombot, és Veroniával együtt pusztulok el. - közlöm hidegen, majd gyors mozdulatokkal közelebb lépek, és megragadom a gombot éppen akkor, amikor a pisztolya dördülésével egyidőben éles fájdalom nyilal a vállamba, és eléggé megbillent, hogy a gomb mindkettőnk kezéből kihulljon, a földre zuhanjon, eltörjön.

- Ne... ne... ne... ez nem lehet! - esik kétségbe, amit jó jelnek vennék, csakhogy elhittem neki, hogy ez elszabadíthatja a poklot…
Miközben a vállamhoz kapok a másik kezemmel, az arcát fürkészem, majd a gombot vizslatom.
- Mondd, hogy blöfföltél - könyörgök szinte élesen, meredve a törött szerkezetre
- Mi? Mi az hogy blöfföltem? Ez a gomb volt az ami a szerkezetet a megfelelő időben elindította volna! Idióta! Így a gép előbb fog indulni és nem Veronia fog elpusztulni. Csak egy része... ó jajj! Ó jajj! Idióta nőszemély! Így most szenvedni fognak. - magyarázza, a géphez kúszik és szerelni kezd. Valamit kivesz és nagyon nézi, én pedig kicsit közelebb küzdöm magam, hogy én is láthassam mit csinál. - Ha elkapcsolnánk a kéket és átcserélnénk a zöldet a pirossal, akkor még megállíthatjuk... de most jut eszembe erre is készültem. - szegezi a fegyvert megint nekem - Elpusztítani nem tudlak, majd ez megteszi. De megnehezíthetem a dolgodat. Nem fogod szétszedni - jelenti ki, de már régen túl vagyunk azon a ponton, hogy rám tudjon ijeszteni
- Szenvedni fognak, de lesz esélyük felállni, és jobbá építeni újjá az elpusztult részt - lépnék hirtelen a gomb után, de a pisztoly megállít - Akkor viszont velem pusztulsz te is, és nem tudsz többet kárt tenni Veronia megújulásában - replikázok határozottan. Már az is egy komoly lépés lenne a békés fejlődés felé… Biztosan lenne, aki tőlem átvegye a stafétát… Biztosan…
- Nem baj. Majd ők bevégzik maguk. Főként a démonok maradnak meg úgy is - válaszolja az enyémhez hasonló közönnyel gondolva a halálra.
- Nem lesz igaza -  mondom teljes meggyőződéssel, közben utat keresve, hogy mégis megfékezzem a pusztítást. Kell lennie módnak
Lemondóan és nyugodtan szólal meg Wilfred újra.
- A hegyek már emelkednek. Több helyeb elindult már a robbanás. - ölelt át hirtelen, ezzel egy pillanatra ledermesztve - Hagyd már úgy is mindegy. - próbált még mindig eltántotrítani.
- Még sok életet meg lehet menteni - közlöm remegő hangon, ahogy fogyni kezd a levegőm, de már nincs erőm eltolni magamat a vérveszteség miatt a karjából. Ő maga enged el.
- Akkor mentsd meg őket. - hagyja rám, azzal elsétál néhány lépést.
Én is feltápászkodom, a gombhoz sétálok, és felveszem. Nem merem ott hagyni, és meg is kell vizsgálnom, mert a legegyszerűbb módja ez az ördögi ketyere lenne, hogy a pusztítást elkerüljük.
Wilferd közben megtorpan.
- Hiába! Összetört. Egy rossz mozdulattal talán elindíthatod a pokolgépet. Kíváncsi vagyok megteszed-e? - provkál, hátha feladom. Rossz lóra tett: Nem tehetem meg, hogy feladjam.
- Nem vagyok ostoba - jegyzem meg, nem is nyúlok semmihez, amíg nem biztos a dolgomban. Nem ismerem behatóan a szerkezetet, de remélhetőleg egy tüzetesebb átnézés is elég információval szolgál.
- Pedig kezdtem reménykedni - közli lemondóan.
- Miért, miért nem javítani próbálsz a világon? Könnyedén meg tudnád tenni - kérdezem szánakozva, még vizsgálgatva a gombot.
Az arca erre elkomorodik. Lehajtja a fejét.
- Ami nem akar változni az nem is fog - jelenti ki szomorúan emiatt a helyzet miatt.
- A világ változása emberek akaratán múlik. Az enyémen, a tiéden - magyarázom meggyőződésből, miközben a szerkezettel kapcsolatban kezd megfogalmazódni egy használható ötletem.
- Neeem... az ember mindig kapzsi és gyarló marad. 1000 év nem változtatott rajta ez a kevés nem is fog. - köti magát a saját elképzeléséhez.
- Meg sem próbáltad. Ahogy ezer évig senki más sem. Nem voltak, akik akartak változtatni - jegyzem meg, nem akarva vádló lenni, miközben óvatosan kihúzok egy drótot a szerkezetből, amitől egyelőre nem történik semmi.
- Mindig voltak és el is buktak! Én nem próbáltam? De! Persze látod ennek sem látod nyomát. - érvel, viszonylag jogosan.
- Az ellenkezőjének annál inkább - teszem hozzá, hiszen figyelem egy ideje a tevékenységét.
- A rosszat könnyebb észre venni - reagál, amin majdnem felkuncogok
- Attól függ mit keresel. - nézek fel, miközben megáll a kézmozdulatom, mielőtt máshova kötném vissza azt a kihúzott kábelt.
- És mond engem ki keresett, valaha? Hol volt bárki amikor nekem szükségem volt rájuk vagy akkor amikor segíteni próbáltam azoknak akik bent ragadtak a tűzben. Hol? Sehol! - törik meg a jég, és bukik ki belőle a története egy darabja
-Sajnálom - mondom őszinte együttérzéssel. Ha akkoriban olyan helyzetben lettem volna, hogy megtehessem, segítettem volna rajta. Mindig szíven üt a szembesülés, hogy sokan vannak, akik kívül esnek a látókörömön térben, és időben.
- Én is sajnálom. De a sajnálatunk annyit ér amennyi levegőt felhasználunk. - mondja cinikusan
- Pedig a megbánás szülhet akaratot - próbálok bíztatást csempészni a szavaimba. Szédülök, be kell fejeznem mielőbb a műveletet.    - Ha az Úr úgy akarja, hogy Veronia megmaradjon, ezzel sikerülni fog megállítanom időben a robbanásokat - jegyzem meg, hogy rámutassak, nem az én akaratom áll a tervei útjába.
-Megbánás... És vajon hányszor bánhatja meg valaki, hogy mást tönkre tett, öngyilkosságba hajszolt vagy ilyesmi? - tesz fel teljesen irreleváns kérdést a felvetésemmel kapcsolatban.
- Bárhányszor. Jóvátenni nem fogja, de a világ később jobb lehet a megbánása miatt - felelk. Kissé hezitálok még, mielőtt az új helyére illeszteném a kábelt. Biztos, hogy jól döntöttem?
- Értem. Tehát tíz ember kárba veszhet azért az egyetlen egy megbocsájtásért. Nem értem hogyan lehet így társadalmat építeni. Vagy még is. Hiszen mosz is így működik - feleli gúnyosan. Miért hittem, hogy érteni fogja?
- Kiforgatod a szavaimat. Azt a tíz embert nem lehet pótolni, ahogy a gyilkosságit sem kitörölni, de a megbánás megmenthet másik tíz, ha nem több életet, míg talán senkinek nem kell erőszakos halált halnia - válaszolom fellelkesülve. Utópia amiről beszél, de hiszem hogy a nagyon távoli jövőben lehet rá remény
- Ez egy nagyon szép idea. Ha esetleg sikerül megállítanod, talán még meg is mentelek. De pont úgy fogsz elbukni, ahogyan elbukott ez az idea oly sokszor - közeledik felém. Nem hezitálhatok tovább.
- Én merem az életemet tenni arra, hogy az Úrnak van még terve Veroniával - jelentem ki határozottan.
- És még is kikkel? Az örökre itt ragadt démonokkal, vagy a pökhendi tündékkel, vagy az északi egyházzal, akik ki tudja mit művelnek a sötét pincéikben? Vagy netán a protestáns egyház lovagjaival, akik bordélyházban henyélnek? A vámpírokkal netán, akik sötét erőkkel lepaktálnak és alig páran tisztelik az Úrat? És honnan tdod, hogy nem én vagyok a terve? Hallottad már a hangokat a fejemben? Nem. Én igen. - ahogyan odér, felém magasodik, legugol hozzám - mi van ha én vagyok a prófétája, amennyi szörnyűséget művelt-e hellyel nem is csodálkoznék. Vagy angyal vagy talán? Elhinném, de nekem már nincs vissza út. -
- Mindegyikkel -  vágom rá - Ha te vagy a terve, akkor hiába próbálkozom, nem fogom megakadályozni a pusztulást - felelem Wilfred szemébe nézve, kicsit szorosabban fogva a szerkezetet, hogy egyetlen mozdulattal a helyére kerülhessen a kábel.
- Akkor hát, ahogyan ti mondjátok: Ámen - közli, azzal kirúgja a szerkezeret a kezemből. A mozdulat viszont így is sikerült: A kábel a helyén.
Ettől a tudattól is, meg a rúgás okozta hirtelen mozgástól is a tudatomra végül jótékony sötétség borul, elfedve, hogy mi is történt ezután.


_________________
Felhasználó profiljának megtekintése

7[Azonnali játék]Veronia kapitány Empty Re: [Azonnali játék]Veronia kapitány on Kedd Szept. 17, 2019 12:03 am

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
A Grófnő lámpaoltás terve!!!

Délutáni szunyókálásom kissé hosszúra nyúlt, a Goblin Gödör legalsó szintjén, ám nem bántam. Legmegbízhatóbb alattvalóim, mind a láncukhoz voltak kötve, így egyikük sem érhetett hozzám, még ha akartak volna se. Boldog nap volt a mai. Hosszú alkudozások és eredménytelen lefizetések után végre ölembe hullott a szerencse. Egy, talán az egyik legerősebb mágikus kristály, amely közel ezer lelket zárt magába. Tökéletes energiaforrás a régóta dédelgetett tervem megvalósításához. Édes álmokat álmodtam, ahol a világ összes fényét elloptam, hogy én lehessek az egyetlen ragyogó csillag Veronián, és ezek az édes álmok hamarosan valósággá válnak. Alig bírtam várni.
Szerelmes álmaimból egy lánc csörgése ébresztett fel. Arihtes, a drága és egyetlen szőke hajú kincsem és játékszerem, már második napja nem volt kiengedve a mosdóba. Első napon még szórakoztató volt, a másodikon azonban már megesett rajta a könyörületes szívem. Kikecmeregtem a puha tollpárnák és selyemtakarók közül, és eloldoztam a férfi láncait, aki így hálálkodva, azonnal megindult a középső szinten lévő mellékhelyiségbe. Azért oda, mert a sajátomba mégsem engedhettem be csak úgy, bárkit…
Kopogtattak. Kettőt. Halkan. Ahogy azt el is vártam.
- Mi az? – szóltam ki, lágyan csengő hangon.
- Lövöldözés tört ki a rakodótérnél. – szólt be egy rekedtes férfihang.
- Küldjetek fel húsz rózsaszínt! Nem lehet veszteségünk!
- Igenis. – jött a válasz és sietős lépteket hallottam távolodni.
Nem esett jól, hogy egyből ezzel indítanak, amint felkeltem, de a hangulatomat még így sem ronthatta el. De vajon ki okozhatta a lövöldözést? Elégedetlen vásárló? Olyan sosincs. Esetleg Veronia City egyik eszesebb, idiótája küldött ide egy alakulatot? Hát nem fizettem már le mindenkit a városban, akit le lehetett? Esetleg egy magán cég? Egy hősjelölt? Nem is érdekelt annyira. A rózsaszín alakulat majd elrendezi a dolgot.
Miután felöltöztem és megfésülködtem, valamint a megfelelő mennyiségű smink is kiemelte természetes szépségemet, megragadtam az alattvalóim nyakörvéről lógó láncokat és kisétáltam velük a nagyterembe, ahol hűséges inasom már teával és kekszekkel várt.
- Mily csodálatos délutánunk van, nem igaz, Levan?
- Valóban, kisasszony. – ő volt az egyetlen, akinek meg volt engedve, hogy így nevezzen. – A kristályt elhelyeztük a széfben. A munkások már be lettek hívva és professzor Hapharust is berendeltük, ha szükséges.
- Tudtam, hogy számíthatok rád. Kezdjék el a munkálatokat azonnal. A nyolcas terem a második szinten tökéletes lesz. Pakolják ki és kezdjék el a gép összeszerelését.
Amíg drága inasom intézkedett nekem, én a délutáni jelentéseket olvastam végig.

  • A bordélyházakban egyre kevesebb a vendég, akkor hamarosan kell egy kis vérfrissítés oda. Talán az öreg Farhilát kéne leváltatnom.
  • Az alkoholfogyasztás megugrott a tegnapi naphoz képest. Biztos az elfek éreztek valamit a levegőben. Hamarosan megint kell új szállítmány.
  • Ötven láda lőfegyvert sikerült eladni a mocsárvidéki szövetségnek és hetvenet az északi pusztalakóknak. Ez kevesebb, mint ami múlthéten volt. Lassan új háborúkat kell szítani valahol, különben elfogy a bevételem.

- Elkészültek a kipakolással, kisasszony.
- Köszönöm Levan. – mosolyogtam az öreg inasomra. Talán egy fél óra telhetett el azóta, hogy elküldtem, intézkedni. Ezek szerint érzi, mennyire fontos is ez nekem. Nagyszerű. Ha nem érezné, ki kellene végeztetnem. Azt viszont nagyon nem szeretném. Túl hasznos.
Otthagytam az üres tányért és bögrét az asztalon, és azonnal a szobámba mentem, szorosan fogva alattvalóim láncait, majd a párnáim alól előhúztam egy kapcsolót. Azt megnyomva elfordult a könyvespolc, megmutatva a mögötte rejlő széfet, melyet kinyitva megpillanthattam Veronia legértékesebb tárgyát. Az ezer lélek kristályát. Talán egy labdához hasonlítható az alakja, súlya azonban szinte nem is volt. Gyönyörű, üveg-tiszta kristály. Az erőforrás, mely majd ellop minden fényt Veroniáról. És ha mindent a sötétség ural, az egyetlen fény lesz mindennek a középpontja.
- Vajon megérkezett e már a szőke hercegem? – kérdeztem játékosan az alattvalóimtól, s mint egy végszóra kinyílt a szobám ajtaja és belépett rajta az emlegetett szamár. Lánca erős rántásával magam mögé parancsoltam, és kis csapatommal megindultam a második emeletre, ahol a jövőmet biztosító szerkezet állt.
A folyosók mindenféle kacattal voltak telepakolva, amiket valószínűleg a nyolcasból vihettek ki, de így is hamar odaértem. A teremben három, köpenyes alak és egy inges állt, a készülékeket vizsgálva.
- Milyen csodálatos szerelvény ez, doktor! – szólítottam meg az inges alakot, aki engedelmesen elém is sietett, szemüvegét törölgetve. – Remélem minden készen áll.
- Természetesen, Grófnő. A kristálynak is fel vannak állítva a rendszerek, már csak a kupola alá kell helyezni azt és a mágneskártyájával már aktiválhatja is. – mutatott a gépezet közepén díszelgő üveg tárolóra.
Elégedetten mosolyogva átnyújtottam neki a kristályt, majd kedvenc, pénzzel és érzelmekkel is magamhoz láncolt alattvalómhoz fordultam, Arihteshez és kértem tőle a kártyát. Az ösztönösen belenyúlt, bő nadrágja zsebébe. Először a balba. Összevonta a szemöldökét, mire én is összevontam a szemöldökeimet. Belenyúlt a jobb zsebébe is, majd kifordította a zsebeit és kétségbeesetten nézett engem.
- MI AZ, HOGY NINCS MEG?! – üvöltöttem a férfi arcába, olyan hangerővel, hogy az egész szint hallhassa. Pillanatok alatt megindult az összes férfi, akiket láncokkal fogtam magamhoz, hogy előkerítsék a mágneskártyát, kivéve a szerencsétlen, haszontalan, semmirekellő szőkét. Szerencsére nem telik bele egy percbe sem, és már jött a jelentés az egyik alattvalómtól, hogy egy lány megtalálta.
- Na lám… Kit is tisztelhetek meg szerény személyedben? – néztem le a kislányra, miután kisiettem a terem elé. Maszkot viselt, amely kissé megzavart, ám biztosra vettem, hogy a bordélyház egyik új dolgozója lehetett. Ki más?
- Petra Gwerder vagyok, úrnőm. – válaszolja, miközben átnyújtja a kártyát.
Én szúrós szemekkel néztem le rá, majd egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből a tárgyat.
- Nos Petra, látom nem vagy idevalósi. Tudod, honnan tudom? - kezemmel megrántottam az egyik alattvalóm láncát, aki azonnal mondta is a helyes választ.
- Senki sem szólítja úrnőnek a Grófnőt. Az sértés.
- Köszönöm a kártyát. Most már elmehetsz. – húztam fel az orrom és hátat fordítva a kölyöknek, visszamentem a terembe.
- Ahogy kívánja. – mondta ő, meghajolva. Nagyon helyes. Az új cafkáknak is meg kell tanulniuk, hol a helyük.
- De hát… az előbb még ott volt… - hebegett a doktor az üres üvegkupolára, ahol a kristálynak kellett volna lennie. Mindenki, aki a terembe volt, úgy nézett a tárgy hűlt helyére, mintha szellemet látott volna. Amíg én a kölyökkel beszéltem, valaki ellopta a kristályt! Ennyi ember előtt? Hamar kiderült azonban, hogy nem csak úgy elvitték, hanem eltűntették!
- TOLVAJ!!! Tolvaj jutott az épületbe! Most azonnal elő a kövekkel! Mágia nyomait keressék! – fakadtam ki magamból és ingerülten meglöktem a professzort, hogy térjen magához. Néhány perc elteltével már katonák özönlötték el a szűkös folyosókat, mind mágia nyomait kutatva, én azonban nem vártam meg, míg találnak valamit. Visszaszáguldottam a szintemre, ingerülten, dühösen, hogy majd a jelentéseket elolvasva döntsek az érintettek életéről. A tervem tönkrement. De ki tehette? Hogyan tehette? Soha nem láttam még olyan mágiát. Ha egyszer elkapom… könyörögni fog a halálért!


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Felhasználó profiljának megtekintése

8[Azonnali játék]Veronia kapitány Empty Re: [Azonnali játék]Veronia kapitány on Kedd Szept. 17, 2019 12:44 am

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Zihálva nyitok be a legfelső emelet ajtaján.
Egészen egyszerűen indult a feladat. Megérkeztem egy limuzinnal, öltönyben – csak hogy ne keltsek feltűnést – New Veronia városháza elé, hogy egyszerűen megöljem a főpolgármestert. Nem mintha tett volna bármi különösen rosszat, de a cégünknek volt egy jelöltje a tisztre, én pedig könnyen eltudtam intézni, hogy rossz színben tűntessem fel. Még csak maszkot se kellett viselnem ezúttal, hiszen úgy változtattam az arcom berendezését, ahogyan jólesett.
Azonban ahogy bejutottam a két bárgyú őr mellett, már tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolog. Amilyen képet vágtak, bizonyára Wilhelmina járhatott itt – kitudta hozni a legbambábbat a legtöbb emberből, én azonban immunis voltam a hülye agyostromló képességeire. Nem győztem eleget áldani érte a sorsot…és a kutatókat.
Vicces kis kapcsolatunk volt. Tagadhatatlanul volt köztünk egy vonzódás, főleg az ő részéről. Én leginkább játszani élveztem vele. A másik nagyvállalatnak dolgozott, naív volt, és segíteni akart az embereken. Nem is emlékszem én mikor feladtam már ezt, ha egyáltalán valaha célom volt. Ő azonban még nem. Szerintem nem is fogja soha, amennyire idealista. No nem ezért vonzódtam iránta. Az, hogy a legtöbbször egymás ellen kellett dolgoznunk, érdekes ízt adott az egész kacérkodásnak egymással. Ráadásul csinos is volt. Összefoglalva nem igazán foglalkoztatott, de mikor összefutottunk, szórakoztató és hasznos tudott lenni.
A megfelelő kifejezés az épületben való feljutásunkra nem feltétlenül a „hősies” lett volna, ám erről a részről szerencsére nem írnak a lapok. Néhány fogdmeget elintéztünk közben, de nem történt semmi említésre méltó. Veroniel, aki főpolgálmesterségét leszámítva jogász sem fog problémát okozni.
Annál inkább az ajtó. Persze csak egy pillanatra, hiszen ahelyett hogy feltörném, vagy hasonlóan felesleges időhúzó tevékenységekbe kezdenék, egyszerűen berúgom a zár mellett. Odébbállok: nem csak hogy hölgyeké az elsőbbség, de ha reflexből tüzet nyit félelmében, nem én akartam felfogni a golyókat. Bentről hang hallatszik.
- Mosoly…mégis mit jelentsen ez? – kérdezi a férfi, meglepően magas hangon.
- Heh... bocsánat, hogy nem kopogtam... izé, fuss! Menekülj és tűnj el ebből a városból és vissza se gyere! Magyarázkodás később! – mire is számítottam volna. Nem az a feladata hogy eltegye láb alól? Vagy már megint kegyeskedni akar? Nem számít.
Hezitálás nélkül lépek be az ajtón Mina után, majd egyszerűen félrerakva őt az útból indulok meg futva a férfi felé. Útközben a láncaimnak is szabad utat engedek – jóval gyorsabbak, míg én, még csak félúton járok, mikor azok már elérik.
- Ne! Nem ad legalább egy esélyt neki?! – hallom a hátammögül, de nem izgat túlságosan. Eközben a férfi ijesztő sebességgel húz elő egy apró pisztolyt. Nem hiszem hogy nagy kárt tudna okozni, de nem kockáztatok – oldalra vetődöm, a láncaimat pedig a pisztolyra tekerem, egy erőteljes rántással pedig megszabadítom tőle. Nem szabad akárhogyan megölnöm, ha azt akarom, hogy a tervem sikerüljön.
A pisztoly azonban hiába esik ki a kezéből: ugyanúgy a levegőbe marad, és lebeg a homlokom felé. Telekinézise lenne? De honnan? Nem hezitálhatok azonban.
- Hagyjátok abba! – kiállt fel Mina, és szinte érzem, ahogy az elmémet ostromolja – ő is tudja azonban, hogy hiába is teszi.
Megkerülöm a pisztolyt, megfogom, és megcélzom az egyik ablakot a férfi hátamögött. Ekkor azonban a nő közénk ugrik, és kirúgja kezemből a pisztolyt. Szórakoztató egy darabig ez az egész, de lassan unalmas lesz, hogy még őt is le kell szerelnem.
Ekkor azonban előtűnik Mina mögül egy nő. A polgármester kámforrá vált…nem is, ő változott nővé. Vonásai még hasonlítanak valahol, ám a ruhái és az…adottságai már semennyire.
- Na mi az, így már nem tetszem?  - kérdezi meg Wilhelminát. Tetszem? Ezek együtt voltak? Ezért védené ennyire? Nos, így talán egy picivel jobb érzés lesz levetni az emeletről.
- Őő... ráérünk megbeszélni később.
Eközben Veroniel megfogja a láncaimat, és nemes egyszerűséggel magához ránt engem. Nem számítottam tőle ilyen erőre, de nem ez az első eset, hogy hasonló megesik: felkészültem már rá. Miközben közelítek felé, előhúzok egy tőrt a zakóm alól, és előre tartva egyenesen a gyomrába mélyítem. Az eddigi mosoly a sikoltás mimikájába torzul, ahogyan azt fülem is tanúsítja. A hangos üvöltés közben visszaalakul férfivé, de minek – úgyis meghal pár percen belül. Összeesik a földön, én pedig láncaimat visszahúzva kelek fel mellőle és állok arrébb kettőt, ha esetleg még lenne valami utolsó trükkje. A nő természetesen odarohan hozzá, és fölé térdelve kezd el sírdogálni mellette.
Ilyen fontos lett volna neki ez a férfi…nő…valami?
- Hogy... tehette... miért kell egyáltalán itt lennie, miért... teszi pokollá az egész életemet? Súlyos vádak voltak ezek, de ilyen állapotban nem is vártam mást. Mindenki kiakad, ha elveszik azt akivel az ágyán osztozik…vagy asztalán…esetleg bármelyik más bútorán, ha a hév úgy adja.
Odamegyek az ablakhoz, és a visszahúzott láncokkal rájuk csapok még néhányat, míg végül egy erős repedés fut végig rajta. Kirúgom az üvegtáblát, majd visszafordulok Mina felé.
- Miért siratja ennyire? Egy gonosztevő volt. Gyerekekkel kereskedett és kitudja mivel mérgezte a várost. - találom ki hirtelen ami eszembejut.
Bárcsak ne lenne ilyen érzelmes és naív…talán megérné többet belefektetni ebbe az egészbe. Bár bevallom, nem lenne ennyire szórakoztató. Felnéz a leendő holttest mellől, egyenesen rám. Elég csúnyán néz, gondolom épp pépesítené  az agyam és a tudatom, ha hatalmában állna – így azonban hogy képtelen rá, mindössze a többi ablakot töri be magunk körül tudatával. Kellene neki egy terapeuta.
- Ezeket meg honnan veszi?!
Lekapok egy aktát az egyik polcról, és a nő elé dobom. Eredetileg számlák voltak, ám adatott nekem egy másik képesség is: ahogyan hozzáérek valami írotthoz, bárhogyan módosíthattam azt. Dokumentumok, személyes iratok, ha papíralapú, akkor akárhogyan formázhatom. Szerencsére csak kevesen tudtak erről a képességemről, Mina pedig nem tartozott közéjük.
- Innen. - mutatok rá az iratra, ami épp többszáz árva, hajléktalan és szegény árva gyereket csempészett volna külföldre prostituáltnak.
- Nem, nem tehette... ez... ez nem ő! Vagy aljas rágalom, vagy hamisítvány, de nem tett volna ilyet. Soha. Most már el kell árulnia. Miért tette ezt? Miért végzett vele? – áll föl a nő. Egyszerűség lesz a legjobb válasz.
- Hogy ne öljön meg? - nézek rá csodálkozva. – Úgy tűnik nem csak a kapcsolatukban verte át. - térdelek le mellé és kezdem el simogatni a haját. Persze a kedves gesztus csak figyelemelterelésnek kell. Ezután felkapom a férfit, és elindulnék vele az ablak felé.
Bizony, csak indulnék. Mina felkiált.
- Hagyjon békén, még képes most... Mit csinál?! – sikítozik, majd a lábamat elkapva megborítja az egyensúlyomat, a férfi pedig kiesik a kezemből. Mina ráveti magát, mint aki védi a testet. – Hagyjon! Legalább…pár percet. Csak egyetlen percet! -  kérlel. Ez gyanús. Eddig parancsolt, most pedig kér. A férfi fölé hajol, és megcsókolja. Ennyire fontos lenne neki még mindig? Ez már-már sértő. Azonban látom, hogy nem ez a cél. Ahogyan megcsókolta, már el is indult a testének a mozgása. Apró kis rezzenések, amit talán észre sem vesz a legtöbb ember – ám aki ezekből akarja kiszúrni a hazugságot, az minden ilyenre felkapja a fejét. Aljas húzás volt ez a nőtől, amit egyszer még behajtok rajta, most azonban az a következő lépés, hogy megöljem a férfit – megint.
- Még hogy…árvákat csempészni…ő ugyan soha… - hallom a motyogást. – Jó, rendben, és még azt árulja el, mikor idejött, honnan tudta, hogy ilyesféle dokumentumokat fog találni? Nem tudhatta, hiszen itt vannak. Nyilván nincsen belőlük olyan sok példány. Mit akar a főnöke, árulja el? - próbál szóval tartani, ám csak a kezemre játszik ezzel is.
- Nem gyanús kissé, hogy egyszerűen csak nővé vált? - nézem őket egy darabig, majd sóhajtok – Jó, akkor hagyja hogy kikérdezzem. Majd meglátjuk mit mond. Tudja, nem én lehetek az egyetlen, aki ellen tud állni agyturkász hajlamainak.
- Higgye el, volt időm, hogy kiismerjem. Nem tud ellenállni nekik. - Oh, abban biztos vagyok, sőt, abban is hogy másnak sem. – Ám nem felelt a kérdésemre. Mit akart a főnöke? Vagy csak még mindig olyan hataloméhes, mint volt? - kérdezi ingerülten, de ekkor feláll Veroniel. Ennyit a titkos tervükről.
- Nem, drágám. Csak a főnöke sokkal jobban ismer engem, mint te, és tudja, hogy valójában nagyon nem vagyok jó ember. – Mi ez, valami elcseszett vezeklés így a végére? Nincs azonban időm ezen elmélkedni, hiszen ezúttal egy üvegasztalt vág felém telekinézissel.
Nem térek ki, mindössze mindkét láncot az érkező asztal felé irányítottam, hogy az még a levegőben szilánkokra törjön. Néhány darab elért, de a vágások nem komolyak. A következő pillanatban már a férfi előtt is vagyok egy ugrással, torkon ütöm, hogy kissé megbénuljon, majd nemes egyszerűséggel megfogom a lábánál fogva, és kidobom a közeli ablakon. Nem érkezik se ellenkezni, se megszólalni. Ebből a zuhanásból pedig már Wilhelmina sem hozza vissza.
Mindössze a nő maradt – hozzuk ki magunkat valahogy jól ebből az egészből.
- Ha árvákat nem is csempészett, valóban egy szörnyű ember volt. Nem tudom, hogy tudott átverni. Én…láttam őt. A lelkébe láttam. Azt hittem, hogy ismerem…azt hittem… - siránkozik, majd végül konkrétan el is kezd sírni. Néha azt hiszem, hogy még nem múlt el tizenkettő.
Odalépek és átkarolom a nőt. Nem szabad most elkezdenie ugrálni, hogy jól alakulnak a dolgok, a legjobb az lenne, ha eltűnne innen.
- Sajnálom. Menjen haza, vagy ahová jólesik, és pihenjen kicsit. Aztán…este elmegyünk valahova. -húzom el a mézesmadzagot az orra előtt. Elvégre most már üres lesz az ágya…Szavaimra felém fordul, és mellkasomba temeti az arcát.
- Haza?...A főnökömhz kellene mennem, de ki fog nyírni, hogy teljesen elrontottam a küldetést. Bár…megoldotta helyettem.
- Majd behajtom. - vágom rá, a fejét paskolva – A főnöke tud várni. Sicc, mielőtt még meggondolom magam az estével kapcsolatban. - mondom játékosan. Úgy látszik valami elpattant nála, mivel villogó szemekkel néz rám.
- Valami kisgyereknek néz? - fáradt voltam ehhez, és kedvem sem volt most időt húzni.
- Pardon? Nem. - nézek rá meglepetten, majd egyszerűen legyintek és figyelmenkívül hagyva kezdek el kisétálni a szobából. Hamarosan jönnek a riporterek, nekik pedig nyilatkozni kell…


- Igen, egy titkos, ám megbízható forrásból származott az információ, miszerint a volt főpolgármester embercsempészettel foglalkozik. Kisgyerekek… - mondom még a maszkomon keresztül is elcsukló hangon a mikrofonba – Egyedül érkeztem az épülethez, hogy kikérdezzen Veronielt, ám megérezhette a vesztét, hiszen azonnal megtámadott. – szorítom meg a sérült jobb kezem, amin egy golyó ütött át (vagyis tűnt úgy, egészen pontosan – Nem akartam megölni, bármennyire is harcolt, de mikor szembesítettem bűneivel és rájött hogy nem győzhet, megijedt az igazságszolgáltatástól, és egyszerűen kivetette magát a törött ablakokon. - nézek a holttest egykori helyére. Természetesen már elszállíttattam…honnan voltak képességei? – Amik ezután kiderültek az irataiból, azok még szörnyűbbek, mint amire számítottam…Borzalmas, hogy egy ilyen köztiszteletnek örvendő ember így az orrunknál fogva vezetett minket oly sok hosszú éven keresztül. Biztosítanunk kell ezután, hogy olyan ember kerüljön a polgármesteri székbe, aki becsületes úton oda kerülve, a köz hasznát szolgálva fogja majd elősegíteni a város fejlődését. - Például én, bólogattam hevesen.

Felhasználó profiljának megtekintése

Iboket Czirut

Iboket Czirut
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Kleptogirl kalandos kalandja

A Goblin Gödör, az alvilág egy kis gyülekező pontja, hogy miért nem fülelte le a rendőrség? Kész rejtély, nincs annyira elrejtve, ha az ember tudja hol keresse. Jól felépített logisztika, hülye és mindenre kész, alantas munkából élő emberek hátára építve. Annyira készek mindenre, hogy az áruátvevő ponton képesek lövöldözni veszélyes anyagok és értékes csecsebecsék között, na nem mintha azok nem érdekelnének, de nem is azért lopok, hiszen a gazdag szüleim mindent megadnak, amire csak vágyom, de mégis rettentő unalmas így az élet és mi lehet annál nagyobb hidegrázás, hogy egy befolyásos bűnöző legféltettebb kincsét megszerzem.
A nagy káoszban könnyedén elsiklok a dolgok között a mit sem sejtő, csőlátó hülyék mellett, akik ki tudja miért, nem tudnak a feladatukra koncentrálni. Az első szintre rettentően könnyű bejutni, nem kellett volna veszélynek kitennem magam, de akkor hol maradt volna az izgalom? A szinten teleraktak szórólapokkal és készségesen útba igazítást mutattak, a kérdésemre, a rossz fiúk sem annyira rosszak elvégre, voltak szellőzők a környéken, de az túl nyilvánvaló, ha a Grófnő kicsit is okosabb, mint az alattvalói, akkor csapdát állított oda. A lejárat felé láncos emberek csörögtek nagy sietve szemétzsákokat cipelve, elhaladtam mellettük a lejáratot őrző két ember egyikéhez szólva.
- Hé! Az a gyökér azt mondta, hogy a hozzátok hasonlók a Grófnő szégyene és anyátoknak föl kellett volna akasztania egy fára, mikor volt rá alkalma. - de nem reagált rá, úgy tűnik, hogy ők valami különleges emberek. Egy pár pillanat múlva halk berregés hallatszik az ajtó fölül és mindenki elhúzódik a nyílás elől, így beállok az egyik őr mellé és beletúrok a zsebébe. Milliószor csináltam már, ez volt az első dolog, amivel kezdtem a karrierem. Megszereztem a tanár úr bankkártyáját, sosem felejtem el a zavartságból őszinte hálába változó arcát, amikor visszaadtam neki, hogy sosem gyanakodott rá, hogy a gazdag lány rosszalkodott a zsebeiben.
Az őr zsebében egy ragadós dolog volt, rágónak tippeltem, egy pakli kártya érződött rajta a lapokat különböztető gyengéd domborulat, éééés… egy kulcs, a paklival és a kulccsal tudtam volna valamit kezdeni. Azokat megtartottam.
Tovább vártam, míg megindulnak a láncosok, nem néztek rájuk, így elsurrantam az áldozatom mögött, lassan, eldobtam a kulcsot, nem messzire és beálltam a szolgák mögé. Könnyű volt. A szolgák közül hallatszott, hogy borbélyházról csacsogtak, kitűnő információ volt. Mi sem jobb, mint örömök megadóinak álcázni magad? Leszakadtam a csapattól és újra kóvályogni kezdtem, magabiztosan, mintha tudnám mi erre a járás. Egy másik szobából, ami a jelzés alapján mosdó volt, egy hasonló láncos bukkant ki, megindultam felé és kizsebeltem egy kis lökés pillanatában.
- Hé kölyök! Vigyázzá! - óbégat a kis ütközés miatt, majd közelebb hajol hozzám. - Melyik műhelyben dolgozol? Vagy örömmunkás vagy itt? -
Nem tudtam milyen műhelyek vannak errefelé, így egyszerű volt a döntés.
- Utóbbi, de még új vagyok, uram. - mondom hívogatóan, végül is kiváltságos volt, melyik „örömmunkás” ne akarná a jó szándékát? - Ha esetleg ráér, valamikor szórakoztathatom önt is. - fejezem be a mondatomat, de nyilvánvalóan nem akartam, de erről neki nem kellett tudnia.
- Nem is emlékszem, mikor volt új embere a banyának. Micsoda szórakozás lehet veled. - kacagja a férfi és nekem kicsit görcsbe rándul a gyomrom, szegény lányok… mennyire kellhet kétségbeesni, hogy ilyen alakokkal álljanak le? - De talán majd máskor. Most fontosabb dolgom van. -
Nem akartam hiteltelenül játszani.
- Ahogy gondolja. - majd gyorsan fölskicceltem az első eszembe jutó női nevet egy cetlire és a szerepemnek immáron neve is volt. Nem felejthettem el. „Petra Gwerder”. - Majd keressen. - fejeztem be és továbbsétáltam a biztonságos mosdó felé megnézni mit szereztem. Egy mágneskártya volt az, fontosnak tűnt, beraktam a másik zsebembe, a misztikus erszényke mellé. Egy pár óra múlva felharsant az egész szint, vélhetően a kártya miatt. Örültem, hogy ennyire fontos tárgyat szereztem és itt volt az alkalom, hogy személyesen adjam át a grófnőnek, hol ő van, ott a kristály is, ebben biztos voltam. Elmentem a teremig, ahol a legtöbb elfoglalt embert láttam.
- Elnézést... Úgy hallottam ezt keresik. A férfimosdóban találtam nem rég. - mondom az egyik szolgának megmutatva a kártyát.
- Na lám… Kit is tisztelhetek meg szerény személyedben? - szólt a Grófnő. Nem volt annyira érdekes, mint elsőnek hittem, de kétségtelenül érezhető kiállása volt. A szobába nézve láttam a kristályt. JACKPOT!
- Petra Gwerder vagyok, úrnőm. - nyújtottam át a kártyát, közben rámosolygva az előbb látott férfira.
- Nos Petra, látom nem vagy idevalósi. Tudod, honnan tudom? - megfagyott a vér az ereimben.
- Senki sem szólítja úrnőnek a Grófnőt. Az sértés. - de örültem, hogy jól játszottam.
- Köszönöm a kártyát. Most már elmehetsz. -
- Ahogy kívánja. - mondtam engedelmesen, végig a kristályon tartva a szemeim. Gyönyörű volt, tudtam mit kellett tennem, hogy megszerezzem. Tudtam merre volt és hova akartam eljuttatni és mivel tudtam, már csak akarnom kellett, a kis erszényke alig mutatna változást a mágiája miatt. Akartam, nem is, tudtam, hogy nincs sem a vas, sem az üveg, csak a kristály és az erszényke ebben a világban és ezek egyek, elválaszthatatlanok. Az erszénynek valójában a kristály a magja és nem az építménynek, nem így volt, de elhitettem magammal. Lassan elfordultam, először a testem, a fejem és amikor a szemem fénye már nem a kristály lett volna, azonnal megtörtént a varázs és a gyönyörűség a zsebemben landolt, ahogy annak lennie kellett, ahogy akartam. A tolvajok között az én akaratom törvény volt, erről minden magamfajta tudott. Büszke voltam rá, hogy eddig csiszoltam az ügyességem. A mágia végbemenetele után pár pillanattal döbbenetet erőltettem az arcomra és visszafordultam a szoba felé, ahol addig a kristály fénye lengedezett. Tudtam, hogy sehol semmi nem volt belőle, de nem volt szabad tudnom.
- De hát… az előbb még ott volt… - hallatszott a döbbent férfi hebegés.
- TOLVAJ!!! Tolvaj jutott az épületbe! Most azonnal elő a kövekkel! Mágia nyomait keressék! - fakadt ki a büszkeségétől megfosztott Grófnő. A büszkeség és önteltség a tolvajok legnagyobb segítője, hálás voltam a Grófnőnek, hogy nem volt annyira körültekintő. Nélküle nem ment volna, de még hátra volt egyetlen és nagyon fontos feladat. Meglógni.
A káosz tetőzésével én is a tető irányába indultam s hazaérvén körbeölelgettem a követ majd a többi értékes holmi közé dobtam.


_________________
Előtörténet|Adatlap
Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.