Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55

[Vámpír frakció külkdetés] Az éjszaka szárnyai

Hétf. Szept. 02, 2019 7:13 pm by Hannes von Rotmantel

A partvidéki vámpírcsaládok ostrom alatt állnak. Hoshek elfajzott katonái elfoglalták a …

Comments: 9

Küldetés: A ház padlója recseg

Szomb. Szept. 14, 2019 8:15 pm by Sötét Apostol

A ház padlója recseg


Küldetés: Az éjszaka szárnyai (V.I.SZ. 821. Ősz) …

Comments: 4


You are not connected. Please login or register

Küldetés: Az éjszaka szárnyai (V.I.SZ. 821. Ősz)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Küldetés: Az éjszaka szárnyai (V.I.SZ. 821. Ősz) Empty Küldetés: Az éjszaka szárnyai (V.I.SZ. 821. Ősz) on Csüt. Szept. 19, 2019 10:11 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő

Az éjszaka szárnyai




Varjak károgtak a díszes faragványok tetején, melyek a torony alját kémlelték a pillérek csúcsairól. Magas, szikár alakok álltak a teraszokon, egyre csak a horizontot bámulva. Alattuk sereg gyűlt, valóságos regiment. Minden család magával vitte ékét és büszkeségét. Az Éjféli Tanács, a családok gyűlése évek után most ült újra először össze. Voltak, kik évek óta nem látták távoli rokonaikat. Kik örömmel, kik gyűlölettel emlékezte vissza régi barátaikra. Ám egy dologban biztosan voltak: erősnek kell lenniük.


Wilhelmina von Nachtraben: A hellenburgi vezérkart baljós hírek bolygatják fel. Finsterwald, az északi front, s a Csillagtalan Éjszaka szörnyei után most mindenki arról beszél, hogy az össze vámpírcsalád egyszerre vonult ki a tornyából, s indultak meg a mocsár szíve felé. A Királyi Szövetség futárai mind elbuktak, hogy üzenetet hozzanak a tornyok felől. Egyedül a Neulander család válaszolt nekik. A protestáns királyság nyugalmának biztosításáért egy követ befogadását ajánlották. Adtak is egy helyszínt, valahol a Mocsárvidék kellős közepén, ahová meginvitálták a Déli királyság emberét. Rudenz von Hellenburg pedig több vazallusát, köztük téged is maga mellé rendelt...ahol kiderült, téged akarnak, mint a Nachtraben család egykori tagját, hogy követük legyen. Rudenz király Hellenburg baráti viszonyát és a kereskedelem folytatását, valamint a Déli királyság határainak biztosítását tűzte ki céljául, s ezeket az ígéreteket, valamint elvárásokat neked, a követének kell átadnia az Éjféli Tanácsnak.

Johann von Nebelturm: Veszedelmes dolgokról suttognak a Mocsárvidéken túl. Háborúról, hadjáratról, bosszúról. Azt beszélik, sok nagycsalád, köztük a tied is körbehordta a véres kardot, majd egyenes menetben indult meg az ingovány szíve felé. Azonban nem kell sokat gondolkodnod, hogy mennyire igazad-e a hírek, mert futár lel rád alig pár héttel utána. Levelet hoz jóapádtól, aki látni akar téged is, mint családja minden tagját a menetben. Már valahol a mocsárban táborozhatnak. Az Éjféli Tanács üléséről számol be, ahol az összes család képviselteti magát, ő is Lothar nagyúrral tart az útra. Kérése nem kevesebb, mint hogy te is ott légy a család oldalán.

Burkhart von Nebelturm: Azrael kardjának kutatása közben érkezik neked, s minden társadnak a parancs, hogy hagyjátok el a helyeteket, s térjetek vissza a Mocsárvidékre. Hatalmas hírek érkeztek délről, egyenesen a komor tornyok felől. A családok sereget gyűjtenek és megindultak egymás felé. Először mindenki belháborúról suttog, ám nem sokkal utána derül ki, hogy újra összehívták az Éjféli Tanácsot. A vámpírcsaládok gyűlése évek óta nem ülésezett, s mindannyian érzitek, milyen nagy esemény közeledik felétek. Lothar von Nebelturm, a család feje is elindult, s minden megbízható emberét maga mellett akarja tudni. Így ti is megkapjátok a parancsot, hogy utazzatok egyenesen a Mocsárvidékre, egy előre megadott helyre.


//Hát elkezdődött...az első körben mindenki írja le, hogyan is reagált a történtekre, hogyan készült fel, s miként indult útnak, jutott el a Mocsár szívébe. A határidő 2019.09.25. Ha bárkinek kérdése van, vagy szeretne egy NJK-val beszélni, keressen fel.//

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Abban az időben, amikor a vámpírok sugdolózni kezdtek háborúról, ármánykodásról, hogy milyen dolgok is történnek a mocsár vidéken túl, többször megfordult a fejemben, a lelépés gondolata. Bár nemtudtam, hogy igazak-e a szóbeszédek még is az volt az érzésem, hogy le kellene lépnem. Nem sokkal az után, hogy ezek a szóbeszédek eljutottak hozzám, egy levél érkezett nagybátyámtól, hogy a véres kardot hordozzák és csatlakozzak a család erőihez, mert minden harcosra szükség van. Szólt, ha lehet, akkor vigyek magammal, amit csak tudok, mert bármi kellhet. Sokáig tanakodtam elmenjek-e, vagy inkább megragadjam az alkalmat és eltűnjek. Senki nem venné észre, új név, új helyek és új kalandok. Sokat vacilláltam, hogy menjek-e, de amikor megtudtam, hogy legjobb barátom, Philipp is elmegy, Úgy döntöttem, hogy én is elindulok.

Fölvettem hát magamra a láncingemet, a vértemet, magamhoz vettem a kovács kalapácsot, az örökölt kalapácsot, meg persze hű társamat, a pörölyömet. Viktóriát is felkészítettem az útra és egy szép esős napon meg is indultunk a tábor felé. Az úton többször is kerülni kellett, mert az eső csúszóssá és járhatatlanná tette az utat, ezért csak nagy sziklás területeken tudtunk haladni, amiből igen kevés volt és ami helyette volt, az még kevésbé volt biztonságos. Többször is majdnem a mocsár martaléka lettünk, de Isten kegyelme velünk volt és nem sokára megláttuk a tábor fényeit. Ez után jött csak a java, mert az út lejtett, ezért csak fától fáig tudtunk haladni, ráadásul az eső el álltával előjöttek a farkasok. Még éppen az előtt értünk a táborba, hogy megtámadtak volna minket, szerencsére a tábor közelébe nem merészkedtek…

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Várható volt, hogy egyszer szükség lesz erre. Fajtájuk mindig olyannyira büszke volt, minden torony maga portékáira, képességeire, hogy sokan el sem tudták volna képzelni az összefogást másokkal. Sőt gyűlölték társaikat, elzárkóztak tőlük, mindenki élte a maga kis életét a saját zugában. Viszont amikor ugyebár egy nagyobb ellenség jön szemben, sokan felismerik, hogy össze kell fogni a legyőzéséhez.
Szóval legyen követ. Egy tanáccsal kapcsolatban, melyben a családfők képviseltetik magukat. Ő, aki elhagyta a családját, és bár Dél mellett fektette le hűségét, a Nachtrabenek között évek óta nem járt.

- You should have seen that coming.
- Our language is not this, elf.
- Rendben. Akkor beszélek a nyelveteken, hogy erősítsem a fajodhoz való tartozás érzetét.
- Most gúnyolódsz velem?
- Eszem ágában sincs. Tényleg nem. De valakinél működik, ha humorral reagál a komoly helyzetekre. Kevésbé lesz feszült.
- Feszültnek tűnök?
- Áh, nem, csak egy kicsit... Az utóbbi napokban máson  sem jár az eszed. És a szavaid sem. Enni is alig eszel.
- Kizárt dolog, teljesen jól vagyok lakva...
- Legutóbb nem kértél az almáspitéből! Ez kóros, ugye tudod?
- Csak... a család. Mit fog Herr Johannes szólni? Egyelőre még csak egy követ vagyok, de mi van, ha úgy történik, mint oly sokszor és sokkal mélyebben beleszövődöm ebbe az egészbe?
- Megoldod. Ahogy mindig is.
Hát persze. Könnyű mondani. Kétkedő tekintetének következtében ki sem kell mondania a szavakat.
- Valahogy gyakorolnom kell a birtok egyedül való fenntartását.
Mintha ennyi alkalmazottal olyan nehéz lenne.
Na persze vannak azok a gazdasági dolgok, amelyekben Mina még mindig nem túlzottan profi.
Úgy dönt, megérdemel egy kis pihenőidőt, amíg összeszedi a gondolatait, lehűti a fejét és összeír egy listát legalább fejben a dolgokról, amiket vinnie kell. És egy listát arról, hogy minek kell itt zajlania, amíg nincs itt. És felkészül egy újabb búcsúra.
Meglátogatja hát a kertjét, s szentimentális elmélyüléssel ad teret az olyasféle gyenge, avagy gyengéd érzelmeknek, melyeket egy időre piciny kalitkába kell majd zárnia és erősnek mutatkozni. Luxot, a kis menyétet viszont hozni fogja, ebben biztos. És Hedwiget is. Legalább az állatai legyenek vele, akkor olyan lenne kicsit, mintha mindent magával vinne, a múltját és a jelenét a jövőbe, annak minden függelékével.
Megvacsorázik még egyszer, utoljára az Anja receptjével elkészített almáspitéből, s egy kiadós lakoma és egy  sikertelenül visszafojtani próbált könnyekkel teli búcsú után felnyergeli Vollwindet és útnak indul a Mocsárvidék felé.

Szegény ló. Nem az efféle időjárásra tervezték szegényt. Nem is feltétlen fogathúzásra, azonban ha valaki vagy valami a vámpír szívéhez nő, nehéz megválni tőle. Pedig sokan mondták már, hogy beszerezhetne nemesi külsejű fehér, vagy elegáns fekete lovakat. Esetleg Schwarzritter-tenyészetből párat. Ők jobban bírnák az éghajlatot.
Minán ismét rajta a kabát, melyet akkor, mikor még szinte gyerek volt, mikor elhagyta a családi házat, vett magához. Most már belenőtt, testben és lélekben is, és talán felkészült arra a feladatra is, amely most rá vár.
Követ. Ez tetszik. Diplomatának kellene lennem, nem harcosnak. Miért nem születtem Neulandernek?.. Bár... nem. Nem tudnám olyannyira maszk mögé rejteni magamat.
Mosolyogva simít végig a nyakába tekeredett menyét bundáján.

Felszerelés, passzívok:
Nachtraben nehézpáncél


Név: Nox Eterna/Sol Invictus
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy különös, felemás medallion, egyesek szerint megvadult vámpírok elhagyott amalgámjából és nefilim népek aranyából újrakovácsolva. Az egyik oldala ezüst, közepén egy éjfélkék gyönggyel és körülötte egy latin karcolattal ('NOX ETERNA'), a másik oldala arany, közepén egy apró vörös rubinttal és egy másik igével ('SOL INVICTUS'). Ezüst felét használva küldetésenként egyszer egy megbeszélés erejéig egy 100 négyzetmérföldes területen éjszakára cseréli a nappalt, elnyomva a nap természetes fényét. Arany felét használva épp az ellentéte történik, egy 100 négyzetmérföldes területen a déli nap ragyogását rajzolja az égre egy egyeztetésig, fénylővé változtatva az éjszakát. Zárt térben is használható, azonban olyan helyen amelyre a nap fénye alapvetően nincs hatással a medallion sem ér el semmit. Egy küldetés alatt csak a nyakék egyik oldala használható.

Név: Pókselyem ing
Leírás: A mélységben fellelt pókselyem, és fura üreges selyem felhasználásával készült ing. Ez az ing, naponta háromszor képes elnyelni bűbáj típusú képességeket. Az elnyelt varázserő az egy nap lejártáig kering az ingben, annak egy halvány kékes fényeffektust adva. (Arachnophobia küldetés.)

Név: Gift of the Demon King
Leírás: Egy fekete, lila szalaggal átkötött doboz. Küldetésenként egyszer kinyitható, és benne mindig egy más tárgy található. Az, hogy ez a tárgy mi és mennyire hasznos kockadobás és a mesélő fantáziája dönti el.

Karmazsin fiola: Egy vérvörös színű folyadék, amely képes magába fogadni és frissen tartani néhány deci (egy étkezésnyi) vért. 1 varázserőpontot tölt vissza. Ötször használható, utána a folyadék elveszti a hatását. (4/5)


Név: Lehrmethoden (Tanítási módszerek)
Típus: Kiegészítő
Leírás: A Nachtraben vámpírok szeretik a titkaikat megőrizni maguknak, azonban ezzel az egyedi, bájolt gyűrűben lévő varázslattal annak viselője képes egy tervet vagy ötletet egy pillantással is átadni a fogadó félnek. A varázslat előkészítési ideje a gondolat komplexitásától függ, és félnaponta egyszer használható.


Név: Angyal toll
Leírás: Egy ezüstös fényben pompázó toll, melyből három darabot kapott minden déli kitüntetett hős. Ha egy tollat kettétörsz, akkor két percig képes leszel repülni. Majd a két perc lejártával a hatás megszűnik. (érdemesebb addigra a földre érni megkímélni magadat egy kellemetlen zuhanástól)

Felszerelés: Varázskönyv

Wilhelmina von Nachtraben: 5-ös szint, titulusa Nachtraben Arisztokrata ("Grófnő")
Név: Személyes passzív: Do no evil
Leírás: Mina élete egy folyamatos küzdelem a vámpíroktól elvárt sztereotípiával naivan derűlátó világlátásának megőrzéséért. Ha a karakter három körig nem használ támadó varázslatot, azzal igazolja önmagát, ezzel felerősítve a nem támadó jellegű varázslatait három körig. Ez alatt az idő alatt a pajzsok kétszer annyi ideig maradnak meg és egy extra támadást képesek kivédeni. A három kör leteltével a számláló újraindul.

Név: Személyes passzív: Hedwig
Leírás:Wilhelmina nagyon közeli kapcsolatot épített ki holló társával, Hedwiggel, aki megérti Wilhelmina parancsait, ő pedig ki tudja találni, hogy mit gondol a holló. Felderítésre, kisebb tárgyak mozgatására kiváló!

Név: Egy kis szívesség...
Típus: Passzív
Leírás: Simon von Neulander igencsak meghatódott a tényen, hogy mégis mennyien meglátogattátok a fontos alkalom okán, s így bizony megjegyezte az összes megjelent karakter nevét, arcát. Ez magában nem jelentene semmit persze, ám mindenkinek szeretné egy kis szívességgel megköszönni a dolgot... Esetleg lopnál egy vámpír területen, s elkapnak? Simon got your back bro... Talán segítségre lenne szükséged egy jó diplomata képében? Worry not, Simon's gonna take care of that. Szarban vagy és kevés a pénzed? Worry not fam, Simisoma is there for you. Amennyiben valamilyen vámpírt érintő helyzetbe kerül a karakter, s úgy dönt, hivatkozna az úr nevére, bármikor megteheti azt, ám persze a dolog kimenetele ismeretlen. Talán csak megmenekül, talán kap egy extra kis tárgyat, pénzt, Tp-t jutalomnak... Ki tudja. A lényeg az, hogy csakis egyszer lőhető el, egy Neulander is csak egy bizonyos mértékben hálás, nem?

Lux


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
Mesélő
Mesélő
A mocsár közepe jellegtelen volt, unalmas és útveszejtő. Talán el is tévedtek volna térkép nélkül a családok, s delegáltak. Az ingoványos erdők közt egy apró rét bújt meg, közepén egy hatalmas kráterrel a fű és mohatengerben, mintha csak valaki fogta volna, s egy az egybe kiemelt volna onnan egy nagy földdarabot. Oda érkezik meg sorban minden család, s ver sátrat egymás mellett.
Minden família felvonultatta színe javát. Ott voltak a vitéz harcosok, veszedelmes bestiák, ravasz intrikusok és tettre kész árnyékok minden klán zászlaja alatt. Lehetett látni a zászlók alatt minden család jellegzetességét, a Swartzritter-ház becses paripáin át a Scattenschtahl család égető ékszerein, s a Finsterblutok harcias kürtjein keresztül egészen a veszedelmes finsterwaldi bestiákig, melyeket a Neulander és Swartzjeager család fogott be a sötét erdőből. Több vezető már előzetesen ellátogatott egymáshoz, vagy akár egyik fiukat, lányukat küldték, hogy üdvözölje kellőképpen távoli rokonaikat.
Négy nap telik el, mire az összes család, követ, kísérő odaér, s letáborozik. Nem sietnek, hiszen a gyűlés első napját. Várnak és várnak, de senki sem tud semmit róla, mit is kéne csináljanak. Mozgást, menetet sürgetnek, egyedül a családfők tartják fenn a rendet, helyben tartva s fékezve minden indulatot, hamariságot. Úgy tűnt, ők sem tudnak semmit...vagy egyszerűen csak titokban tartják.
Ekkor hirtelen éles, feketésen fénylő villanás gyúl a tábor sátrai közt. A fények árnyakká válnak, az árnyak pedig egymás mellé kúsznak, sűrű, fekete masszát alkotva. A folyékony, tekergő anyag lassan tölti ki a teret, mintha csak egy tő lenne színtiszta megromlott vérből. A massza az ég felé nyúl. Tekereg, körebe-körbe, akárcsak egy hosszú cső lenne. Egy nagy tornyot formál az árnyakból. A torony tetejét egy zászlórúd szúrja át. A massza szép lassan folyik lefelé, egy valódi, kőből épült tornyot hagyva maga után, mely a kráterbe hullott, szinte a semmiből ott terembe. Kolosszális volt, széles és vastag, valóságos város egyetlen égbe kúszó épületbe téve. Oldalán magasztos vízköpők, ablaktalan teraszok, és hegyes, mégis elegáns pillérek kúsztak fel egészen tetejéig, ahová egy remekbe szabott csillagvizsgálót húztak fel építői. Ahogy a fekete árnyak lekúsznak ismét a föld alá, a torony ajtaját pedig kitárják, az egyik vámpír úr határozottan előre lép, majd családjával nyomában megindul.
- Íme hát az Éjféli Tanács színhelye: A Nachtraben torony.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Szóval végül mégis a diplomatákkal haladt együtt. Ez nem lepte meg, és különösebb nehézséget nem is okozott neki, hiszen némi ismeretségre szert tett közöttük még unokafivére születésnapján. Kimértségüket és hűvösségüket ugyan még mindig nem tudja utánozni, hiszen olyanok, akár a téli folyóvíz, ő pedig sokkal inkább hasonlatos a szeszélyes éjlánghoz. Azonban itt a cél közös és ki tudná ezt jobban, mint a Neulanderek?
Igyekszik néhányukkal beszédbe elegyedni, kiigazodni rajta, kinek mi az elképzelése, mennyire bizakodóak illetve miféle kétségeik vannak az üggyel kapcsolatban. Útközben kap néhány udvariasságba gazdagon becsomagolt kérdést a saját életét illetően, Eichenschildet is belevéve. Igyekszik tőle telhetően válaszolni, szívében meghatottan lobogó tűzzel és várakozással.
Ahogy a kavargó feketeséget látja, már van egy sejtése, hova jöttek. Egy sejtése, mélyen a zsigereiben. Szinte már meg sem lepődik, amikor ez beigazolódik és a sötétség egyre ismerősebb alakot vesz fel, ívei, vonalai, kontrasztja eleven emlékként lebeg a szemei előtt. Könnyek akarnak a felszínre szökni, de túl erős már a tartás benne, semmint hogy csak úgy elengedje őket. S még több a bizonytalan tényező.
Itthon van.
Egy otthon, amely mindig máshol van, ez általában meg szokta zavarni a lények identitását. Így olvasta mindig, a vándorok maguk se tudják igazán, hová tartoznak. De ő imádta felfedezni újra meg újra a környéket, amikor a torony máshova került. Az épület és környéke maga pedig mindig ugyanaz maradt. Egy menedék, amelyet vittek magukkal. Annyira szerette.
Annyira szereti még most is, jön rá, rápillantva a falakra, pillérekre. Nem tudja gyűlölni. Nem tud haragudni rá. Nem hibáztathat egy helyet, egy egész nemzetséget egyetlen személy hibája miatt.
A Nachtrabenek sorban menetelnek és a vámpírok egymás után mutatkoznak be, elvonulva egy éjlángból alkotott boltív alatt. Ámulva nézi és gyönyörködik, aggodalmai ellenére is, hiszen bámulatos, miféle fellengző esztétikát képes a családja létrehozni. Ezzel a viszonylag egyszerűnek tűnő tűzzel annyi mindent lehet kezdeni, erre már rájött.
Olyan régóta nem látta őket. Dieter volt a legközelebbi kapocs. Mások úgy élnek, hogy nap mint nap társaikkal gyakorolhatják az árnymágiát, ő pedig... Hova került? Egy emberkastélyba, embereket uralni, egy embert szolgálva.
égető érzést érez a gyomrában. Ezerszer elpróbálta már, miket mondhat nekik, miféle kérdéseket tehetnek fel és felkészült arra is, ha olyan kérdés jön szembe, amelyre nem számít, azonban a tapasztalatok alapján ez még mindig nem jelent semmit.
Nyugalom.
Ahogy rá kerül a sor, természetesen ő is bemutatkozik. A teljes nevével. Nem, mintha titkolhatná, ki ő, elég ránézni az öltözékére. Most megint más érzés kimondani. Miután elszökött... elmenekült... (mily pejoratív szavak, mily gyávaságra utalók), sokáig pusztán a keresztnevét használta. Bujkált, ahelyett, hogy büszke lett volna.
Ahogy átlép a boltíven, s vegyes érzelmekkel fürkészi az arcokat, részleges megnyugvására nem lát ismerősöket. Egyelőre. A vámpírok közt vegyesen, akár sárga virágok az élénkzöld gyepen, elszórva a hellenburgi csapat és kíséretük várakozik. Próbálnak beilleszkedni, bár némelyikük mintha feszengene. Szokatlan a helyzet nekik, itt láthatóan a vérszívók faja van többségben.
Amely régen volt már így. Identitásának régi, ősi része erőteljesen lüktetni kezd.
Ekkor egy éles, érdes női hang zökkenti ki.
- Nicsak, Bongyor Hercegnő! Egy darabban sikerült a folyó mellől hazaérni?
Bon...gyor? Tessék?!
Elkerekednek a szemei. Kell egy pár pillanat az agyának, hogy felfogja, honnan ismerős, amit hall. Bár ezt a színtiszta, természetes gúnyt nemigen lehet sok mindennel összekeverni.
Úgy fordul sarkon, mintha éppen egy számszeríjat szegeznének rá, azonban ilyen nem történik szerencsére. Pusztán egy ismerős, hidegszürke tekintettel találja szembe magát, melyet egy szőke hajú vámpírnő visel, mellette őszülő hajú, szürke egérszerű szolgájával, aki sokkal szimpatikusabb nála.
- Parancsol?
Oh, te jó ég, hát ti már hiányoztatok.
Halvány mosoly terül szét az arcán a megkönnyebbüléstől. Ezt a stílust már megszokta. Tőle meg.
- Rég nem találkoztunk. Részemről az öröm. Így van, teljességgel épségben hazaértem, mint láthatják. - villant meg egy szívélyes mosolyt. Amely persze csak látszólag szívélyes, s egyébként nem volna kenyere, de nem akar fölösleges konfliktust generálni. Ez csak Flandre megszokott kifejezésmódja, semmi ok arra, hogy egymásnak essenek. Kivéve, ha a nő most is olyasféle diplomáciát akar alkalmazni, mint annak idején Joanesburg környékén.
Maszkabálhoz készült ő is, a fele arcát takaró, gazdagon díszített piros maszk még majdhogynem nőiessé is teszi fagyos ridegségét.
- És pont itt. Nem is tudtam, hogy a Nachtraben család intendánsa vagy. - húzza ki magát Flandre von Schattenstahl.
Halkan felkuncog. Intendáns. - Hozzájuk tartozom, igen. - dönt végül úgy, hogy jelen időt használ. Valóban nem mutatkozott volna be annak idején? Érdekes.
Hangjából némelyest kihallatszik a melankólia. Az izgalom fekete pillangókként kering körülötte. A torony, amely bárhova képes eljutni. Gyerekkori képzeletének varázslatos kis kastélya. Majd pedig rémálmok színtere.
Vajon mi lesz most?- Brunhild nagyúr maga választott testőrének. Meggyőző volt a sok levágott csáp a falon...csak viccelek, elolvadnak, ha megölöd a mocskokat.
Oh, ne. Csápokat ne emlegess.
A nő mindenesetre jól elnevetgél. Nem sokat változott. Ez némi biztonságérzetet ad, a vámpír tudja, hogy mire számítson.
Gondolataiból egy ismerős fajtárs megjelenése zökkenti ki. A Nebelturm kovács, aki azt a gyönyörű fémfát alkotta nem kis pénz ellenében, azonban profi munkával, a báltermükbe.
- Herr Johann. Örömömre szolgál, hogy itt láthatom - köszönti őt immár őszintén és irónia nélkül. Megkönnyebbül, hogy egy ismerőst láthat, majd eszébe jut, miket is gondolt arról a fémfáról, melyet a férfival készíttetett.
- Üdvözlöm Frau Willhelmina. Kellemes meglepetés, hogy önt is itt láthatom. Lenne egy perce amit velem tölt el egy... nyugodtabb helyen?
Ekkor veszi észre, hogy kedvese, Viktória is ott lapul a férfi robusztus teste mögött, annak takarásában, s mintha indulni akarna Mina felé, ám Herr Johann valamiért nem engedi neki.
A tömeg egyre gyülekezik közülük. Körbetekintve a nemesi arcokból nyilvánvaló, hogy kik lehetnek a családfők.
Egyszer csak üvegpoháron koppanó körmök hangja töri meg az egyenletes, zsibongó kakofóniát.
Mind odafordulnak, s egy egyszerű, fehér maszkkal eltakart arcú fehér férfi látnak. Hajszálai, akár egy százéves aggastyáné, mégis frissebbnek tűnnek, egzotikusnak és erőteljesnek.
Pontosan tudja, kiknek van még ilyen hajuk. A sötét tündéknek. Ám ő nem az.
A karcsú, széke felett lebegő alak olyasmi hangon szólal meg, mint a forró nyakat karistoló borotva.
- Drága véreim! Köszöntök mindenkit szerény otthonunkban. Én, Johannes von Nachtraben örömmel nyitom meg az Éjféli Tanácsot.
Csend és feszült figyelem övezi szavait. Mina gerincén a hangja hatására végigfut egy furcsa, de kellemes borzongás. Ő volt az, akit csak néhányszor, a szeme sarkából pillantott meg és hatalmas személynek tűnt. Elérhetetlennek, érinthetetlennek és titokzatosnak. Amilyennek lennie kellett. Mintha még most is ugyanaz lenne, a legendabeli alak, akármennyire is nem gyermek már ő.
Azt szokták mondani, a vér megfagy az erekben, azonban épp az ellenkezőjét érzi, ahogy a fehér hajú férfit megpillantja. A maszkon keresztül keresi a tekintetét, vajon észreveszi-e őt, kiszúrja-e, rákiált-e, mint áruló...
Nem, nem, túloz. Még mindig túloz. Nem árult el senkit. Hisz itt van. Teszi a kötelességét.
- Kérlet élvezzétek családunk vendégszeretetét. Holnap kipihent testtel és lélekkel látunk majd neki a gyűléseknek. De addig is, élvezzük azon kevés alkalmak egyikét, amikor mi vámpírok együtt lehetünk, s együtt mulathatjuk az időt.
Kezei kábán indulnak meg a levegőben, hogy csatlakozzanak a taps ösztönös mozdulatához, melyet a tömeg elindított.
Ennyi lenne hát? Ezek után folytatódik az ünnepség, mintha mi sem történt volna?
El kéne engednem magam. Ez volna a lényege. Tudni kell, mikor mire kell koncentrálni és most pihenni kellene, még mielőtt rátérünk a dolgok kellemetlenebb részére.
Nehezen fog ez menni.
Flan ekkor regisztrálja Herr Johann jelenlétét.
- Johann, mi? - vigyorodik el pimaszul. - Flandre von Scattenschtahl, szolgálatodra. Családom kísérője, s Brünhild nagyúr testőre.
Mögüle a fakó leány szürke hangja visszhangzik.
- Seraphina Scattenschtahl, szolgálatára.
- A hölgyekkel csaknem két esztendővel ezelőtt volt szerencsém már találkozni, egy különösen... kellemetlen kultistacsapat eltüntetésének keretén belül. - igyekszik felvázolni a helyzetet Herr Johann-nak. Valamivel meg kell magyarázni, miért állt szóba ezzel a jelenséggel, akit Flannak neveznek.
Azt a részletet, hogy a hölgyek simán hagyták volna, hogy egy ártatlan lány meghaljon, inkább kihagyja. Meg azt is, hogy mi lett a halott kultista fejével flan csizmája alatt.
A kovács azonban egy biccentés után egyszerűen csak sarkon fordul és elindul kifelé. Majd ennyit szól vissza:
- Bocsánat hölgyeim, de ki kell szellőztetnem a fejemet.
Ezek után Flanék is távoznak egy biccentés kíséretében. Ő pedig próbálja meggyőzni magát, hogy nem rontott el semmit és valami más van a háttérben.
Valaki más azonban mintha odatermett volna. Egy két copfos, törékenynek tetsző leányzó, fehér hímzett felsőben és sötét alsóban. Arcán olyasféle vigyorral, mely gyerekkora zaklatóira emlékezteti Minát. Aztán veszi csak észre, hogy a kislány oldalán egy mosolygó színházi maszk lóg.
Rápislant, és megvonja a szemöldökét.
- Lehetek valamiben segítségére, kisasszony?
Erre mintha felvidulna, s mélyen néz a szemébe.
- El sem hiszem. Annyi év után újra ide tolod a képedet.
A föld fordul vele egyet.
Az első gondolata Ade. Csakhogy ez a leányzó kicsit sem hasonlít rá. Nem. Nem hasonlít senkire, akit valaha látott, akármennyire is próbál visszaemlékezni.
- Öhm... Ki is vagy te, hogy megkérdőjelezd, mikor jelenek itt meg s mikor nem? - ráncolja a szemöldökét. Reméli, számonkérése kellően hideg és távolságtartó és/vagy tekintélyt parancsoló. Mégis hogy beszélhetnek így vele?
Hmm, talán nem veszett még kútba az a híres büszkeség, amit annyit emlegetnek.
Ekkor ismét eszébe jutnak egy két pár szárnnyal rendelkező gyönyörű, aranyszínű, sima arcú angyalfiú szavai. "Alázat, Wilhelmina."
Próbálja megkeresni magában a helyét annak is.
- Ó, jaj, hova tettema modorom. - huppan le elé az eddig lebegő, cipővel nem rendelkező leányzó. - Becses nevem Lucretia von Nachtraben. Világ életemben találkozni akartam veled. Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra.
Nehezen tudja megállni, hogy ne kerekítse kistányér méretűre a szemeit. Nem teljesen tudja eldönteni, hogy a leány még mindig gúnyolódik vele, vagy az előbbi csak egyfajta bevezető volt.
Legendákat. Vagy mocskolnak és elhordanak mindenfélének. Kitől hallotta ezeket? Végül is biztosan eljutott a hír oda is. Hiszen ők mindent tudnak. Csak keveset mondanak el.
- Van, amire büszke vagyok, van, amire nem. - Minő bölcs, Nachtraben kisasszony... - Valóban ennyire híres lennék? Te honnan hallottál rólam?
A kíváncsiságnak nem tud gátat szabni. Lelke furcsán kavarog. Ez volt az, amivel nem mert szembenézni? Valóban a dicsőség elől menekült? Hisz dicsérték már a vérengzésért is, amire valóban egyáltalán nem büszke. Mégis, mellkasa tájékán kellemes forróságot érez most. Mintha elszabadult volna valami, amit eddig nem mert kiengedni ketrecéből.
- Rokonoktól leginkább. - mosolyodik el Lucretia még jobban, nyitva hagyva a kérdést, hogy kinek a rokonairól van szó, bár logikus lenne, ha a sajátjaira gondolna. - Mondd csak, szeretnél holnap ott lenni a tárgyalásokon? Tudod, a követeket nem szokták beengedni. A családfők kivételével nem sok ember ül be oda.
- Talán el tudnád intézni, hogy mégis mehessek? - ébred fel benne az információigény és enyhe gyanakvás.
- Ó, hát persze. A főág pátriárchájának örököse vagyok. - mosolyog tovább a lány, s csak egy pillanatra érződik úgy, mintha megsértődött volna, amiért kételkednek efféle "hatalmában". - Azonban nem én juttatlak be. Hanem el tudlak vezetni ahhoz, aki bejuttathat. Őt kell az ujjad köré csavarnod. Cserébe csak egy apró szívességet fogok kérni. A részleteket később megbeszéljük.
Ó, szóval egy konkrét üzleti terv... Nem véletlenül jelent hát meg itt.
- Várjunk. Ujjam köré csavarni? Ha ennyi legendát zengtek rólam, csodálkozom, hogy azt feltételezed, képes lennék ilyesmire... - kérdi kissé értetlenül és felháborodva. Képesnek talán képes lenne, azonban a szándék már egészen más dolog. Ennyit arról, hogy egy egyszerű feladatot elvállalt. Lép kettőt és máris el akarnak vele csábíttatni valami nemest? Magas Dornburg-kastély...
- Ejnye, te szemérmetlen lány. - kezd el kuncogni családtársa, ő pedig hirtelen nagyon vörössé válik arcban. A francba, szóval nem erre gondolt... Miért kell hát ilyen félreérthetően fogalmazni?!
- Oh. Nos, a szóhasználattal vigyázni kell.
- Egyáltalán nem erre gondoltam. Nincs más dolgod, mint a megfelelő ajánlattal előállni. Az illető neve Luthen von Nebelturm. Ő és az apja elég...eltérő véleménnyel vannak Hellenburgról. Biztos vagyok benne, hogy gond nélkül szót tudsz vele érteni.
Na ez már mindjárt más.
Végül is követként jött. Diplomata akart lenni. Éppen ez lenne a feladata.
- Tehát őt és az édesapját kellene meggyőznöm, hogy csatlakozzon az ügyünkhöz? Véghezvihetőnek hangzik. Miért kerestél meg viszont éppen engemet?
A feltételezett bizalom, még ha formalitás is, jólesik. És valóban bízik benne, hogy sikerülni fog.
- Mert amit ő akar, ahhoz Hellenburg beleegyezése kell. Ehhez pedig egy Hellenburgi követ. - emelkedik el a földről ismét a lány, csak hogy közelebb lebegjen Minához és egyenesen a füléhez hajoljon, súgva: - Óvakodj a Neulandertől. Nem véletlen, hogy meghívtak ide.
Majd ravasz, kissé már-már őrült vigyorral libbenjen tova.
- Kétlem, hogy egyetlenegy lenne itt...
Melyik Neulanderre gondolt mégis?
- Hé... kisasszony, ne siessen! Volna még egy kérdésem. - kiált utána kicsikét későn észbekapva, vagy kissé túl későn szedve össze az elhatározást. Ha a lány visszalebeg felé, megkérdi:
- Ismeri a... a szüleimet?
Próbálja nem hagyni, hogy hangja remegjen, ahogy kimondja a szót. Rettentően furcsa. Mintha rozsdát kapargatna egy rrég nem használt fegyverről. Vagy évszázadnyi port egy ósdi tükör felületéről. Lucretia azonban csak nemet int a fejével és már nincs is itt.
Nem. Tehát nem. Vagy igazat mond, vagy hazudik, ez most nem számít. Részleges megnyugvással és furcsa meghatottsággal sóhajt egyet. Attól még itt lehetnek. Megkeresheti őket. Vagy akár csak beléjük is botolhat. De először a feladat. Most nem hagyhatja, hogy elterelje a figyelmét bármi is.
Mindenesetre van egy neve. És instrukciói. Meg egy szívessége, amelyet még nem tud, hogy mi, ez a részlet picit zavaró, de itt az idő továbblépni...
Ahogyan gyermekkorában tanították, próbál elvegyülni a tömegben. Fel is teszi hollócsőrös, díszes, kissé nőies, ám nem túl csicsás maszkját, mely tollakkal van díszítve, és megkörnyékezni igyekszik egy szimpatikusnak és megbízhatónak tűnő vámpírt. Éppen frissen csapolt vért szürcsölgetnek, ahogy általában a bálokon. Szinte furcsa, hogy most már nem feleennyi magas, hanem egymagas velük majdhogynem.
- Elnézést, hogy zavarom. Luthen von Nebelturm urat keresem, ismeri esetleg?
Egy elegáns, hetyke bajszú úr rögtön fejet is hajt neki.
- Áh, Luthen úrfit ott találja. - kezének finom mozdulatával indikálja, hogy oldalt találja a férfit.
Meg is pillant rögtön kettőt is. Egy kisebb tömeg közepén állnak, ám annak ellenére, hogy minden vámpír rendelkezik néminemű nemességgel, valakiknél ez sokkal markánsabb, így ők ketten sem keverhetők össze a többiekkel.
A hasonlóság köztük szembetűnő, azonban a különbségek is élesen kiviláglanak. Egyikük magas és szikár, szakállal és komor arccal, akár egy szikla, a fiatalabbikuk pedig akár egy vízen sodródó falevél, könnyed és laza, ruhája sincs túldíszítve, pusztán egy bross villan a sötét szöveten. Fekete haját hátrasimította és összefogta, s a fény úgy csillan rajta, akár egy éji folyamon. Szemei is nyíltabbak a világra, mint az apjáéi, ki gyanakvón húzza össze őket.
Nagy levegőt tesz, kiigazít a homlokából pár kósza tincset, hogy ne rontsák az összhatást, majd könnyed léptekkel a pároshoz lebeg.
Úgyis olyan ritkán csinálja. Megjött a kedve azok után, hogy látta a lányt ily légiesen közlekedni. Nem is tudja, miért szokott le róla. Talán, hogy ne legyen túl feltűnő. Hogy ne tűnjön annyira ki az emberek közül. Egy lebegő grófnő mégis sokkal fellengzősebb, mint egy lábakon járó.
- Tiszteletem, uraim. A nevem Wilhelmina von Nachtraben. Értesüléseim szerint ön Herr Luthen von Nebelturm. Volna ideje egynéhány szót váltani velem?
Maszkja mögül halványrózsaszínes szemei őszintén villannak az ifjúra, miután egy udvarias pillantást vetett az idősebb vámpír felé is. Érzi a belőle sugárzó tiszteletet megkövetelő eleganciát.
- Áh, örvendek a szerencsének. Valóban én volnék Luthen, Lothar fia, s első gyermekei közt. Miben lehetek szolgálatára. - gördülnek a szavak könnyedén a fiú ajkairól.
Várjunk csak. Lothar.. Luthen... Kreativitásuk valóban határtalan. Hoppá. Hát így fogok én bejutni a követekhez.
- Lothar? Herr Lotharhoz van szerencsém? Bocsássa meg tudatlanságomat. - hajtja meg fejét kissé. Meglepődik maga is, nem szokása kezdetekben megalázkodni, ám nem érzi úgy, hogy ezzel lealacsonyítaná magát. Pusztán megadja a tiszteletet. Vagy... talán egy kissé aggódik is. Talán. - Nos, jómagam őfelsége Rudenz király kívánságait közvetítem. Őfelsége igencsak hasznosnak és gyümölcsözőnek ítélte a közelmúltban kialakult kereskedelmi kapcsolatokat és ügyködik ezek fenntartásán. Minthogy az Éjféli Tanács minden vámpírcsalád, s így a különféle mesterségeket kezükben tartók gyűlése is, ez is egy olyan téma, mely elkerülhetetlen. Ugyanilyen fontosságú a déli határ biztosítása. Mint a Nebelturm család tagja, nyilván tisztában van vele, fegyvereik mennyit számítanak az Északkal vívott csatákban.
Nagyon reméli, mindent elmondott, amit kellett. A pár éves rutin némileg megolaoztqa a nyelvét eme stílushoz, azonban még mindig nehezére esik néha. Túlságosan elszokott tőle.
A sziggorúság nem múlik el a nagyúr arcából, ahogyan csak a fejét fordítja oldalra kissé a lányra nézve.
- Részemről a megtiszteltetés. Hellenburg valóban remek partnere családunkak évtizedek óta.
A fiú mellett apja mintha a teljes ellentéte lenne. Egy tömör szobor, akárcsak a fém, melynek megmunkálásáról családjuk híres.
- Örömömre szolgál, hogy ebben egyetért. Pusztán a megerősítésére volna szükségem, hogy továbbíthassam őfelségének: továbbra is számíthat a támogatásra. Ezekben az időkben több szükség van erre, mint békeidőben. Azazhogy azokban az időkben, mikor nem kellett ennyi ellenséggel foglalkozni.
Nem, nem pánikolunk és nem akad össze a nyelvünk. Menni fog. Nem szabad, hogy megfémlemlítsen a rövid válaszaival. Talán pont ez az eszközük az érvelés elhárítására.
- Ez csak természetes, drága leányom. Még ha az ég is szakad ránk, biztosíthatom, áruink ott találják magukat a napfény városának piacain.
A szavak... megfelelőek. A hangsúly... nem túl biztató. Mintha hullámokként kellene ostromolnia a part szikláit.
- Hálás köszönetem. Közvetíteni fogom szavait. - Udvarias tekintete mögül kiviláglik a kérdés, s egy pillanatra áttér tekintete Luthenre. Ő jó ideje csendben van, pedig alapvetően neki szánta a kérdéseket. Nyilván nem lehet könnyű egy családfő fiának lenni és így megtartani a saját véleményét, hiszen számítanak rá, annyi minden nyugszik a vállán... de mégis. A leány nem adta volna feladatul, hogy győzze meg őket, ha nincs erre szükség. Nem lehet ilyen egyszerű. Valahogyan el kellene érnie, hogy Luthennel kettesben maradhasson.
Ujjak köré csavarni. A fenébe is. Ha őszintének kellene lennie, nem pusztán üzleti okokból nem bánná ezt a kettesben maradást.
Koncentrálni. Koncentrálni kell... nem igaz, hogy minden második pillanatban megzavar valami!


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Ahogyan a táborba érkeztem, elkezdtem nagybátyjámat keresni. Nem törődtem a pakolásokkal és hasonlókkal, csak néztem a korházi sátrakat. Nem ámultam és bámultam a különböző látványosságokat, sem nem figyeltem ismerősöket. Egyre inkább leszűkült a figyelmem. Mivel kint nem találtam abban reménykedtem, hogy már bevitték, én is bementem. Néztem a tüzet de nem tudtam ámulni, csak mentem a tömeg folyásában. Nagybátyámat akit eddig nem kedveltem, most igen fontosnak éreztem. Egy kicsit el is voltam keseredve. Most először féltettem őt és izgultam érte, úgy, hogy verni kezdett a szívem és verejtékezni a homlokom. A toronyba hamar bejelentkeztem, érzelmet, vagy tiszteletet nem mutatva, bár a formalitásokat így-úgy betartottam.

A Nebelturm család kísérete egy kupacban gyülekezett a torony aljában egy nagy, kör alakú teremben, melyet bálteremnek rendeztek be. Volt ott minden mi szem szájnak ingere, ráadásul a bálterem sem volt semmi. Nagyon szép volt a kövezete és a megvilágítás is kitűnően volt elhelyezve. A terem másik végében, megláttam a nagybátyámat, amint szépen öltözötten áll a pátriárka mellett és nézi tömeget vidáman. Ahogy megláttam a kétlábon álló nagybátyjámat, égtelen harag és düh ült ki az arcomra. Először is megnyugtattam magamat egy pohár borral, majd oda léptem hozzá:
- Nocsak nocsak... Milyen érdekes, hogy nem piros az orrod. Engem persze ide rángattál, mintha haldokolnál, miközben tudod... - arra gondoltam, talán nem lenne jó hangosan szétkürtölni, hogy mennyire utálom a fejeseket és ezt a helyet. Így hát, csak kikaptam a kezéből a bort és arcon öntöttem vele, majd megfordultam és elmentem. Még egyet fámförmedt, hogy „Neked sem használt az utazás, kölyök!”.

A fő teremben végre megláttam egy ismerős arcot. Frau Wilhelmina is jelen volt a gyűlésen éppen egy idegen vámpírral és kísérőjével társalog. A vámpír haja ritka szőke sínű volt, a szemei pedig meredtek voltak, zavarosak és fura módon mozogtak fel-alá. Egyszerű, vámpírnak egyszerű ruhákat viselt, egy nagy arany bross volt a hajába, tűzbe. Mögötte egy szolga leste mozdulatait, egy egyszerű, enyhén őszülő vöröses hajú emberlány mintátlan, szürke-fejét ruhában és bakancsban. Kötényt viselt, valamit az oldalán két nyílpuskát. A vámpír vállán két heveder volt átfektetve, bennük több különös tárggyal, talán puskával. a ruha felett a vámpír ugyanúgy páncélt viselt, mely kissé viseltes volt az átlagosnál. Ezen kívül a vámpír högy egy maszkot viselt, mely eltakarta harántirányban az arca bal felét. A bal szemét, orrát, a teljes homlokát egészen a füle tövéig. A maszk díszes, ékkövekkel kirakott csecsebecse, még egy amalgámkristály is látszott benne. Zavartan egy kicsit, de végre meleg szívvel üdvözölhettem valakit.
- Herr Johann. Örömömre szolgál, hogy itt láthatom – Üdvözölt Frau Wilhelmina, hangjában az őszinteséget, most nem tudtam felfedezni. Túl keserű düh vett rajtam erőt.
- Üdvözlöm Frau Willhelmina. Kellemes meglepetés, hogy önt is itt láthatom. Lenne egy perce amit velem tölt el egy... nyugodtabb helyen? - kérdezem próbálva kimenteni a helyzetből. Viktória a hátam mögül végre kikuttant, már indult volna Willhelminához, de visszafogtam. Zavartan nézett szét a felek között.

Mindeközben a bálteremen lassan összegyűlt minden család képviselete. Az emberek és vámpírok egy része másmerre ment, hagyták az urakat-űrnőket társalogni. Egy apró, üvegszerű hang törte meg az egyhangú zsibongást, ahogy egy árnyakből formált gigászi poharat kocogtatott meg valaki az asztal felett. Egy vámpírt láttatok ott. Vagy legalábbis úgy gondoltátok, hogy az lehetett. Vastag, fekete köpenyt viselt, arcát egy fehét, jellegtelen maszt takarta. Hangja sármos volt és gyengéd, mégis olyan, amiől égnek átt az ember hátán a szőr. Magas, nyurga alkatú fiatalember volt, úgy nyújtotta ki hosszú hezét a társoság felé, ahogy a széke felett lebegett.
- Drága véreim! Köszöntök mindenkit szerény otthonunkban. Én, Johannes von Nachtraben örömmel nyitom meg az Éjféli Tanácsot. - A vámpírok csendben hallgatták, majd tapsolták emg, miután rövid, tömör beszédét befejezte. - Kérlet élvezzétek családunk vendégszeretetét. Holnap kipihent testtel és lélekkel látunk majd neki a gyűléseknek. De addig is, élvezzük azon kevés alkalmak egyikét, amikor mi vámpírok együtt lehetünk, s együtt mulathatjuk az időt. – számomra ez nem jelentett semmit. Semmit nem tudtam itt élvezni. Semmit. Éppen ezért mintha misem történt volna, de mielőtt Frau Wilhelminát megszólíthattam volna, a hölgy törte meg a zajt.
- Johann, mi? - kérdezte a hölgy, komisz vigyorral - Flandre von Scattenschtahl, szolgálatodra. Családom kísérője, s Brünhild nagyúr testőre. - a szolgálólány a háta mögött csak óvatosan meghajolt. - Seraphina Scattenschtahl, szolgálatára. - Wilhelmina kiegészítette őket.
- A hölgyekkel csaknem két esztendővel ezelőtt volt szerencsém már találkozni, egy különösen... kellemetlen kultistacsapat eltüntetésének keretén belül. – mivel nem mutatta jelét, hogy szüksége lenne kimentésre, gyors léptekkel a kapu felé vettem az irányt. Bár tiszteltem és szerettem a hölgyet, most túl feldúlt voltam ahhoz, hogy csevegjek, vagy társalogjak vagy várjak rá, amíg a hölgy nem végez. Viktória tétován állt egy ideig, aztán követett.
- Bocsánat hölgyeim, de ki kell szellőztetnem a fejemet. fordultam vissza, hogy ne vegyék udvariatlan ságnak. De nem az volt a tervem, hogy ki menjek, hanem, hogy haza... Csak azért lettem iderángatva, hogy ezek jól érezzék magukat, akkor rám itt nincsen szükség.

Ahogyan kiléptünk megcsapott a hűvös szél. Kellemes volt, bár voltak kint, de annyira nem zavartak még is haza indultam. Egy lány lépett hozzánk, egy elegáns, kék báliruhát viselt a fején egy tiarával, melyben egy amalgámot erősítettek. Oldalán egy színházi maszk lógott. Egy szimbolikus maszk, mely egy búslakodó arcot ábrázolt.
- Magányosak vagytok? - kérdezte a lány vigyorral az arcán. Rá sem hederítettem a kishölgyre. Csak mentünk tovább. Viktória erősen nézte szúrós szemekkel. Bajt érzett a levegőben. A lány ingerülten ránk kiáltott:
- Savanyú a szőlő, hogy meg sem hallgatsz? – kérdezte ingerülten mire válasznak csak annyit mondtam:
- Kisasszony, ha meg nem sértem, ezek a báli ruhák nem túl komolyan vehetőek. Ha velem akarsz beszélni páncélt vegyél fel. A toronyban leszek. Otthon... - megsem álltam, rá sem néztem, de az otthon szónál kicsit elfúlt a hangom. Ha most elmegyek, talán nem látnak többé szívesen.
- Ennek örülök. - felelte a lány nem is feigyelve arra, mait neki mondok - De még előtte, had adjak egy kis útravalót. – próbálkozott, de teljesen sikertelenül. A feltételt megadtam és nem tágítottam tőle. Csenben haladtam tovább. Viktória egy pillanatra emgrándult, de aztán elernyedt. Követett, de néha hátranézett. A lány idegesítő hangját szinte meg sem hallottam. Csak mentem szakadatlan tovább. Olyan ideges kezdtem lenni, hogy elővettem a pörölyömet, és szétcsaptam vele egy fadarabot ami az út szélén hevert. Majd mentem tovább.
- Éjszaka egymagatok a mocsáron át borús éjszaka? Van benned mersz, mit ne mondjak. De hé, ha elég messzire mész előbb utóbb nem foglak követni. – mintha nem pont ezt akartam volna tőle, úgy mondta. Még egy utolsót hátra integettem, aztán kiléptem a tábor kapuján. Viktória megrángatta a kezem:
- És ha fontos?
- Ha fontos, akkor meg fog keresni. Ha tényleg fontos, tudja mi a feltétele. Máskülönben nem érdekel a dolog. Ha minden kis vicek vacakkal foglalkoznék az ártana az üzletnek. Most pedig imádkozzunk jó szerencsé ért. - Viktória még hátranézett egy utolsót, Majd elindultunk.
- Várjatok már... félek a sötétben! - próbálkozott egy meglepően áttetsző hazugsággal - Az ablakon át akarom bámulni a felkelő napot, felülni a griffmadár nyakába, de nem csinálhatom ebben a hacukában! – ezt a mondatot már alig hallottuk.

Már jó ideje belevesztünk az edrő sűrűjébe, amikor lódobogást hallottunk. Az egyik család kísérője volt lóháton. Szúrós szemekkel méregetett minket, de illedelmesen köszönt:
- Jó estét!
- jó estét! - köszöntünk egyszerre. Meálltunk és figyeltük, mi lesz a mondandója. Leszállt a lováról, de lába nem érte a földet. „Ficsúr. Igazi vámpír.” gondoltam.
- Nem találkoztak Matild von Nachtraben kisasszonnyal? - mondta erős aggodalommal a hangjában - Eltűnt, nem találjuk sehol és az a hír járja, beszéltetek vele a tábor szélén.
- Sajnálom de nem segíthetünk. Valóban beszéltünk vele, de nem mondta, hogy készülne valahová. Említette, hogy fél a sötétben, de ez füllentésnek hangzott. Ennyit tudunk csak. Ha találunk itt kint valamit, rögvest visszafordulunk. Bár... Egy olyan vápírhölgyért nem hiszem, hogy aggódni kéne. Talán csak valahol... öltözködik. – erre csak bólogatni kezdett, aztán megszólalt:
- Sajnos ennél többről van szó. Mindenképp meg kell a lányt találjuk. A tanácsot azért hívták össze, hogy egy egyesített torony megépítésébe fogjanak közös erővel a családok. - mondta kissé feszéjezve - A kisasszony pedig ellopta a torony terveit, és vele együtt köddé vált. A családfők próbálják a pánikot megelőzni, de ha pár napon belől nem kerülnek elő, abból hatalmas botrány kerekedhet. Minden segítségre szükségünk van. Nem emlékeznek semmi másra? – kérdezte, de csak a vállamat vonhattam.
- Ez esetben meg kell említenem, hogy az említett hölgy, mindenképpen rám akart erőltetni egy dobozt. Valószínűleg ha elfogadom, most én lennék őrizet alatt. Legyenek óvatosak...
- Hm...értem. - felelte a futár - Ez esetben tartsanak velem. Ehhez az én tudományom kevés, de Herr Blendor von Nachtraben, az őrség feje tud nekünk segíteni. Ő valóságos mestere az emlékeknek. – mondta de ez olyan hátborzongatóan hangzott, hogy még inkább menekülőre fogtam.
- Sajnálom, de haza kell mennem. Rengeteg munka vár rám. Ezen felül pedig, jó formán semmit nem tudok. Engem elrángatott a nagybátjám, de mint kiderült átvert... most mennünk kell.
- Ez nem személyes érdekeltség kérdése! - mondta határozottan - Az egész család, nem is az egész Mocsárvidéket változtathatják meg azok a tervek. Mindenkire szükségünk van, hogy minél előbb megtaláljuk azt a lányt. – „Háh úgy kell nektek bolondok!” gondoltam. Talán így még nagyobb galibát okoz a dolog, talán jobb hogy így tettem. Ha bár, elfogadhattam volna és elégethettem volna  apapyrokat, és akkor most még nagyobb bajban lennéenk… de talán nem lett volna merszem megtenni. Egye fene, haza akartam menni.
- A hölgy beteg! És nem tudhatjuk mi lesz, ha visszamegy. - vettem elő az adukártyámat, nem hittem volna, hogy még használom. - Nagy katasztrófa lehet belőle, ha most vissza megy. - nem hazudok, mert tényleg így van.
- Ez esetben mielőbb el kell lássuk. Itt a Rotmantel család színe java, s minden klán legjobb orvosai. A mocsáron át csak a sírját áshatják meg. – mondta a katona nagyon határozottan. Lesütöttem aszememet.
- Bár ilyen egyszerű lenne... Nem a teste beteg... az elméje. De többet nem mondhatok. - éreztem Viktória remegő kezét. Elkezdett nem bízni bennem. Ha nem bízik bennem... lehet, hogy bekattan...
- Nos ez...sajnálatos. A mielőbbi jobbulást kívánok. - felelte a katona, aztán elköszönt és felszállt a lovára és elnyargalt, mi pedig mentünk tovább. Ahogyan hazafelé ballagtunk, azon gondolkodtunk, hogy vajon Frau Wilhelmina befogadna-e minket egy rövid időre. Talán meglátogathatnánk keletet, új dolgokat tanulni. Megkeresni egy megmaradt tünde kovácsot. Nem fért viszont a fejembe, hogy miért nem követett a lány tovább? Miért pont engem akart és milrt tűnt inkább el? Különös...

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
- Szóval mik Hellenburg tervei az újonnan kialakult veszélyekre? - kérdi az ifjú Luthen, ahogy sikerül elvonulniuk egy közeli asztalka mellé, majd meg is kínálja vérrel, melyet Mina hálásan elfogad. Azért óvatosan kortyolgatja. Viszont, ha most nem tenné, azzal elég erős illembeli sértést követne el, és hát... végtére is, ki tudja, nem lesz-e szükség arra, hogy friss varázserővel legyen képes harcolni?
Reméli, hogy nem, de sose lehet tudni.
- Konkrét tervekre gondolt? Mindössze azt tehetjük, amit eddig is. Bár az összefogás sokat segítene. Sajnos attól tartok, egyfajta áttörő, csodát jelentő eszközről nem számolhatok be.
Már a legelső mondatánál azt érzi, hogy szorul a nyaka körül a hurok, ez meglehetősen ígéretes. Úgy érzi, nem fegyverkezett fel eléggé. Azonban most már nem adja magát könnyen, ahogy sohasem tette, ha feladat volt.
Válasza előtt a férfi komoran néz vissza rá.
- Ha megengedi az őszinte véleményem, Hellenburg népe ostoba volt, hogy egy ócska ékszertől vártak csodát. Ami a dicsőséget s győzelmet elhozza, az a kemény munka és az összetartás. Ez mindig is így volt.
Ócska ékszer...
Hát akkor így játsszuk a játékot.
- A szeráfokra gondol? Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha mind össze tudnánk tartani. Úgy értem, mind. Észak és Dél, érti. Ám ez sajnos elérhetetlennek tűnik. A mágiát azonban nem hinném, hogy alá kellene becsülni.
Még mindig hiányzik neki kissé a szeráfja hangja. Annyi kérdést feltehetett volna neki. Bár szörnyű volt belegondolni, hogy tulajdonképpen ő csak egy másolat volt, de mégis olyan élőnek hatott és olykor jó tanácsokkal tudott szolgálni.
A férfi arcán egykor mosoly fut végig, ahogy kissé oldalra néz.
- Apám és a családunk hadba készül. A tenger partjait alávaló szörnyeteget seregei tették magukévá. Számos család tornyát is körbevették. Vissza akarjuk venni, s magunkévá tenni a tengermelléket.
Ahamm. És ez úgy kapcsolódik a szövetségi tervekhez, hogy...?
A terület. Ennél kicsinyesebb dologgal nem tudtak volna előállni. Éppen most? Amikor élőholtak özönlik el a világot? Persze akkor a legkönnyebb támadni, amikor az "ellenfél" - ami nem tudni, miért lenne épp Hellenburg - a leggyengébb, ám ez meglehetősen aljasságg, még ha jó stratégia is.
- A huldrák? Olvasmányaim szerint részint értelmes fajról beszélünk. Biztos benne, hogy kizárólag hadászati úton távolíthatók el a környékről?
Na mondjuk legutóbb, amikor huldrákkal került kapcsolatba, egy óriási tengeri kígyót kellett lekaszabolniuk, aki jóval kevésbé tekinthető értelmesnek. Nem, mintha annyira megadták volna neki a tárgyalás jogát.
- A huldrák népe voltak, akik a mi területünkre merészkedtek, s mészárolták le véreinket. Ha háborúra vágynak, háborút fognak kapni. Ám...az érkezésed ugyancsak kívánatos volt. Ugyanis apám elvesztette hitét volt szövetségeseiben. ÉN azonban hiszem, hogy Hellenburgnak az oldalunkon kell harcolnia.
Na, ez az, kezdünk jó irányba haladni.
Igyekszik nem túlságosan összeráncolni a homlokát. Félrenéz azonban kissé, mielőtt tekintete visszatérne Luthen szemeihez.
- Ezért folynak mindig a harcok. Viszont.. való igaz, hogy északon is vannak fajtánknak tagjai, ám többségben mégis itt vagyunk. És elég sokan. Külön-külön csak szétforgácsolódnánk és egyre erősödhetnének köztünk az ellentétek. Meg tudja mondani, mi kifogása van édesapjának Hellenburggal? Talán árnyalhatom a helyzetet és rávilágíthatok olyanokra, amelyek talán nem jutnak el mindenki fülébe.
Nyilvánvalóan vad ötletei vannak, viszont a hatalom meg tudja részegíteni a népet. Valaki magának akarja mindet, valaki pedig olyan dolgok végrehajtására, amik addig lehetetlenek voltak. Kész szerencséje a világnak, hogy Mina semmiféle sötét tervet nem fontolgat.
Vagy legalábbis kifejezheti egyetértését, de azt is, hogy emellett összetartani még mindig jobb, mint széthúzni.
- A családok minden területet meg akarnak tartani, amit visszaszereztek. Azt is, amit hajdanán Hellenburghoz tartozott. És ebben határozottan egyetértünk.
Meh. Terület. Jobb dolgotok nincs is. Nem lehet annyival ellenni, ami jelenleg van.
- Délinek érzi magát? Úgy érzi, azért az ügyért harcol, amely a szándékaival egyezik és ez megegyezik őfelsége Rudenz szándékával is?
Ennél irányítottabb kérdést fel se tehetne. Azonban Luthen tekintetéből hamar rájön, hogy nem annyira azt a célt érte el, amelyet szeretett volna. A családfő legidősebb fia még hegyes kis szemfogait is rávillantja, ahogy visszanéz.
- Sértegetni próbálsz engem? Luthen von Nebelturm vagyok, a nagy Lothar von Nebelturm elsőszülött fia. - emeli meg kissé a hangját, mintha már a feltételezés is romba döntené oly erősen dédelgetett identitásának egy részét. - Miért nevezném magam délinek?
- Tisztában vagyok vele - mondja semleges hangon, próbálva nem megemelni a hangját és nem is hagyni azt remegni... S állja a fiú tekintetét. - Nem állt szándékomban. Azonban mégis vannak olyan eszmék, amelyeket osztanak velük, nemde? Egy személy tartozhat több helyre is, ettől nem válik se gyengébbé, se kevesebbé.
Megfordul a fejében, hogy felhozza magát példának, de nem tudja, mennyire jelentheti ki, hogy a családjához tartozik még.
- Ez igazán érdekes meglátás. Ám rám nem igaz. A családomért élek, s egyedül a szeretteimhez tartozom. Szóval, had kérdezzem meg. Számíthatok-e Hellenburg támogatására?
Kicsit irigyli őt. Lothar nem tűnik éppen a leg...finomabb apának, de néha aki valóban az, azon nem látszik. Még mindig nehezen hiszi el, hogy ővele történt az, ami. És ez a hely újra meg újra eszébe juttatja.
- Szerencsésnek mondhatja magát, hogy szoros viszonyt ápol velük. S dicsérendő is persze. - Nem tudja, miért volt muszáj hozzáfűznie ezt a megjegyzést, de az volt. - Természetesen számíthat. Amennyiben a családok támogatják Hellenburgot, mi is támogatjuk őket, ez a szövetség lényege. Azonban bátorkodnék rámutatni, hogy világunk jelenlegi helyzetében a területszerzésnél... kardinálisabb szükségleteink is vannak.
Ennél jobban nehéz becsomagolni a mondandóját, viszont muszáj, mert ha változatlanul és nyersen közölné, ami eszébe jut, nagy eséllyel nem sokáig tartózkodhatna a színen.
- Az ilyen szavak gyávaságot és félelmet tükröznek. Erősnek kell maradjunk, hogy feleink is erősek lehessenek. Tán nem így gondolod?
Ítélkezés. Ráadásul ez hogy jön ide? Az jelentené az erőt, hogy akivel egy oldalon álljuk, azt bántjuk?
- Gyávaság volna az, hogyha nem akarom, hogy birodalmunk élőholtak martalékává váljon? Mert nem akarom, hogy szétessen minden, amiben éltem egyéni szándékok miatt? Talán a jelenlegi területek nem megfelelőek gazdaságilag, nem lehet így magas életszínvonalon élnie a családoknak? - zúdítja rá az érveit és közben csak akkor pislog, amikor már nagyon muszáj.
- Ez igazán nemes szándék. Nos akkor azt hiszem egyességre is jutottunk. A családok visszaveszik a területeket, s ennek hála Hellenburgot sem fenyegetik többé az onnan érkező rémségek. Így mindkettőnk kívánsága teljesül, nem igaz?
Hát... peersze, hogyne. Csakis ez a kívánságom.
- Biztos benne, hogy tisztán hallotta és értelmezte, amit mondtam? Úgy gondolja, Veronia egyik legvészesebb krízishelyzete a jó alkalom arra, hogy területekkel foglalkozzunk? - csempész bele egy kis kétkedést a hangjába, bár próbálja megőrizni nyugalmát. Ha így folytatják, nem lesz könnyű.
A férfi mosolya folytatódik, ravaszul, akár egy rókáé. Vagy nem, nem is ravaszul, inkább egyet nem értően.
- Azt hiszem, kegyed alábecsül minket.
- Alábecsülni? Nem éppen ezt a szót alkalmaznám... - Vesz egy mély levegőt. Ez most fenyegetni akar engem. remek. Ha elvesztem a fejem, oda a tárgyalás. Be kell jutnom, igen, el kell érnem, hogy valahogy bejuttasson, ez nem fog menni, ha összeveszünk. - Mondja, mit tett volna, ha történetesen nem keresem fel ma este? Hiszen a tényleges tárgyalás még hátravan.
- És sajnálatos módon ez sem tárgyalás. Pedig örülnék neki, ha a tárgyalófeleim ilyen őszinték volnának, mint kiskegyed. - Ezen a ponton majdnem felnevet, de még időben sikerül fegyelmeznie magát. - De az én szavam nem egyezik apáméval, sem a családéval. Ez csak amolyan...véleménymegosztás volt. Megjegyzem, rendkívül kellemesnek találtam.
Oh, hát ez csodálatos. Csakis szórakoztatásért jöttem.
- Választ várt tőlem a kérdésére, ez nekem többnek tűnt, mint véleménymegosztás - emeli meg a szemöldökét számonkérőn. - Azonban a szavai el fognak hangozni a tárgyaláson is, nemde? Édesapjának nem okoz problémát, ha eltérő véleményt közöl ott, mint ő és a család? - közelít a dologhoz, amely miatt voltaképpen szükséges volt megkeresnie Luthent. Történetesen nagyon nem bánná, ha a fiú nem az apja véleményét tükrözné ott. Azonban valószínűleg Herr Lotharnak így is, úgy is több szava lesz. Ha viszont a fiút sikerülne meggyőzni, hogy győzze meg az apját... Akkor talán elérheti a sikert.
- Én pusztán csak figyelni ülök be. A családok egyként szólalnak fel. S úgy neveltek, hogy ne mondjak ellen szüleimnek. Így még ha nem is értek egyet, az egységünket nem bolygatom meg.
- tárta szét a karjait Luthen, Minának pedig késztetése táámadna megforgatni a szemeit és sóhajtani egy nagyot. Ettől tartott. - Ám ha Hellenburg áldását adná a hadjáratunkra, talán mások lennének a véleményei a pátriárcháknak.
Kompromisszum. Minden valaha volt sikert csak kompromisszummal lehetett megoldani
- Pontosan mit jelentene ez a hadjárat? - kérdez rá azért. Tudnia kell, mit közvetítsen a királynak, ha visszatért.
- Ahogy mondtam. - Kis szünet. - Visszaszerezzünk, ami minket illet.
- És feltételezem, amit most mondok, azt továbbítja édesapjának és ez hangozna el a tárgyaláson.
Újabb irányított kérdés.
- Ezt vegyem úgy, hogy Hellenburg áldását adta?
- Mindenáron ki akarja szedni belőlem, igaz? - mosolyodik el halványan. - Mi lenne, ha inkább segítene, hogy én is felszólalhassak a tárgyaláson? Akkor már nem csak véleménykifejtésről lenne szó.
Durva ugrásnak véli, de nem talált alkalmat, hogy finomabban vezesse át a dolgot. Sebesen elkezd hát gondolkodni érveken, amelyekkel meggyőzheti a férfit, aki minden bizonnyal mindjárt kineveti, hogy az ötlet mégsem olyan rossz...
Viszont... Luthen elgondolkodni látszik és korántsem nevet.
- Hm...nos tény és való, valóban velem tarthat egy választott kísérőm. - vakarja meg a tarkóját - Kockázatos lépés, remélem nem haragszik a választottam meg miatta. Tekintse elintézettnek, kisasszony. - néz rá határozottan. Megemelkedik a szemöldöke. Csak blöff, vagy tényleg így van? Ekkora szerencséje lenne? Azt hitte, kineveti vagy hasonló, esetleg újabb magas lóról érkező választ kap, de nem. Még egy választottja is volt, és azt is elmondja. Ilyen sikerre nem számított. - Remélem egyértelműek az erőfeszítéseim?
Az őszinte meglepetés kiül az arcára is, vonásai azonban jóval barátságosabbra is változnak ezzel egyetemben.
- Igazán hálás vagyok. - ereszt meg egy halvány mosolyt, bár még mindig kétkedik benne, hogy teljes megegyezésre tudnak jutni. Viszont tényleg hálás. - Nos... nyilvánvalóan nagyon fontosak Önnek a családja érdekei, s magáénak is érzi őket... Érdekes, Őfelsége nem tájékoztatott ezekről a területi igényekről.- gondolkozik el. Persze miért is tette volna? Nem szükséges egy követnek minden részletet tudni....
- Ezekről nem is tudhatott. - Vagy úgy. - Ha igen, az súlyos vétek volna, mert a toronyban kémkedett. Ezekről a célokról hallgattunk, még egymás közt is. Ám már nincs értelme titkolni. Hamarosan úgyis napvilágra kerül.
- Tudja, most nagyon úgy hangzik, mint valamiféle gonosz terveket fontolgató sötét nagyúr. Ilyenekből pedig túlságosan sok is van mostanság. - húzza fel kissé ismét a szemöldökét, kissé incselkedőn, valamiért úgy érzi, most már megteheti, nem lesznek negatív következményei.
Halk nevetés a válasz.
- Meglehet, túl sok lírát olvastam.
Kérdően néz Luthen szemeibe. Nem teljesen érti, mi lehet mögötte, megvetés, együttérzés, kihasználási vágy, vagy mindezek egyszerre? Pedig nem is egy Neulanderrel beszél.
- S hasonló tragédia lesz a vége ennek a tervnek is, mint ezekben az olvasmányoknak? - kérdi finoman.
- Nem lehetnék inkább a hős lovag, aki megmenti a heregnőt?
Szemei még nagyobbra kerekednek. - Miféle hercegnőt? - A kérdés hamarabb csúszik ki a száján, mint végiggondolná azt, és pár pillanatig nem mer félrenézni semerre.
- Hát senki más nem kap boldog véget ezekben a mesékben. Nem akarok egy idétlen mellékszereplő lenni.
Normális esetben azt mondaná, ezeket a szövegeket úgy átitatja a közhely, akár a Mocsárvidéket a tocsogó sár, ám mégis más ilyeneket pusztán... olvasni, és más az, amikor a szemébe mondják.
- Nos... úgy tudom, a valódi hősök végül a népüknek is jólétet hoznak. Mindenkinek. Az egész világnak.
Áll egyik lábáról a másikra és igazgatja a haját. Arca vörösségét pedig ha akarná, sem tudná eltitkolni. Mi a fene. Miért kellett hallgatnom arra a leányra? Mégis mit fogok mondani, ha bejutok arra a tárgyalásra? Mi választásom van még? - zakatol az agya.
- Hát nem lehetünk mind hősön, nem igaz. - sóhajt egy nagyot a fiú, majd tekintete visszafordul az apja felé, és Mina hirtelen rájön, hol is van. Ó, a fenébe. Üz-le-ti tár-gya-lás. Koncentráció.
- Most mennem kell. Holnap várlak téged is akkor. A negyedik emeleti lovagteremben tartják a nyitóülést.
- De hisz most mond...ta, hogy az akar lenni. - Kábán néz kicsit maga elé, ahogy a világ újramanifesztálódik körülötte. Pislog párat, ahogy már csak Luthen hátát és varkocsát látja. - R-rendben. A viszontlátásra.
"Téged"? Azt mondta, téged. Már tegez is? Na jól van...
Csak áll ott egy darabig zakatoló szívvel és hajtincseit igazgatva teljesen fölöslegesen, majd keres egy helyet, ahova elvonulhat gondolkozni.
Idióta, nem normális, kamaszlány, mikor nősz már fel? Soha, igaz? Üz-le-ti tár-gya-lás. Egy követ vagy. Össze kell szedned magad és nem engedned mindenféle területeket. Persze nem hiszem, hogy lesz más választásom, mégis ez tűnik a jó megoldásnak...
De akkor is, saját meggyőződéséből kell így döntenie, nem befolyásoltatva mindenféle... tényezők által.
Ahogy álldogál ott, egyszer csak megpillantja a copfos leánykát, és kis híján ugrik egyet.
Próbál úgy tenni, mint akinek nem lángol épp a feje, és nem olyasmi dolgok járnak a fejében, amik nagyon nem üzletiek.
Mosoly rándul az arcára, ösztönösen, és nem is annyira tettetetten, hiszen végül is... segített neki a kisasszony. Ő az egyik egyetlen ismeretsége itt. Illemből és logikából is következik, hogy oda kell sétálnia és szóba elegyednie vele.
Vesz hát egy nagy levegőt és közelebb lebeg. Most szabad, nemde? Senki sem nézi fellengzősnek emiatt és illeszkedik jelenlegi hangulatához. Lucretia is lebeg a széke felett, lábai keresztbe téve.
- Nos, azt hiszem, a küldetés eddig sikerrel járt - újságolja halovány-vidáman.
- Öröm rád nézni. - mosolyog rá a lány, ami őszintén meglepi.
Nem igazán tudja mire vélni ezt az új, baráti közelítést. Bár talán csak túl gyanakvóvá vált. de valahol mégis melegséget ültet a lelkébe.
- Tudod már, mihez akarsz kezdeni?
- Nos... köszönöm. Megtudtam egyet s mást. És meglepően könnyedén beleegyezett az úrfi abba, hogy elkísérjem a tárgyalásra. - újságolja büszkén. - Ott pedig... nos... abban még nem vagyok teljesen biztos, hogy ott mi fog történni. De azt hiszem, képesek lehetünk a kompromisszumra.
- Na, ez fantasztikus. Akkor sok sikert...ó, és majd a nyitókonferencia után keress meg. Addigra csak kitalálom, mit szeretnék kérni tőled. - azzal ugrik egyet a levegőben, s nemsokára a talpán is van.
Szemöldököt ráncol.
- Még... nem találtad ki? - kérdi furcsállón. Mondjuk ez azt jelenti, hogy talán nem lesz annyira nehéz. Vagy éppen hogy az lesz.
- Hé, ne sürgess, azt utálom. Majd kitalálok valamit.
Furcsállóan néz, de aztán felnevet. Nem tudja, mi folyik itt pontosan, de kezdi otthon érezni magát valahogyan.
- Öhm... csak nem értem, miért muszáj kérned tőlem valamit. Ha amúgy nincs konkrét ötlet.
- Mert ez így van rendjén. Én adok valamit, te adsz valamit. Ez így igazságos.
Aaaha...
- Van, aki nem kér semmit cserébe azért, amit ad..
Filozófiai mélységek, igen, ez az igazi otthon.
Komisz vigyorral felel a másik: - Látszik, hogy nem vagy már Nachtraben.
Azonban ez az egy mondat jobban lesújtja, mint kellene. Elkapja a tekintetét és szomorúan szegezi a földre.
- Talán nem. - mondja sötéten és elgondolkozva. Próbál valami fogódzót találni, amelyben megnyugodhatna, keres lázasan.
- A helyedben nem szégyellném. Én nekem speciel jól esik egy kis változatosság.
És a fogódzó megérkezik. - Ezt jó tudni. Nem éppen ilyen... fogadtatásra számítottam. - Hanem sokkal rosszabbra.
- Jaj ugyan már, hiszen barátok vagyunk.
- Máris? - kérdez vissza. Valami nagyon furcsa ezzel a lánnyal. Újból elgondolkozik, nem ismeri-e valahonnan. Balssejtelmek. Sosem szabadul tőlük...
- Ez már csak így megy. Elvégre megsegítjük egymást.
Jó. Ez a nap nagyon furcsán alakul. De már megszokhatta volna a furcsa dolgokat. Kíváncsian várja azt a tárgyalást, nagyon kíváncsian...


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.